Nem lehetett tudni, milyen élete lett volna a kislánynak.

Hogy mi lett
volna belőle. Mit dolgozott volna, kit szeretett, kit gyászolt volna, kit
veszített volna el, és kit nyert volna meg. Hogy lettek volna-e gyerme-
kei, és ha igen, milyenek. Azt sem lehetett tudni, hogy nézett volna ki,
ha felnő. Négyéves korban még semmi sem dől el. A szeme színe zöld
és kék között játszott, a haja, amely születésekor egészen sötét volt,
mostanra kivilágosodott, a szőkébe egy leheletnyi vörös árnyalat
vegyült, és biztosan változott volna még. Most különösen nehéz lett
volna eldönteni. Arccal feküdt a vízben. A tarkóját vastagon alvadt
vér borította. A  világos szín csak a fejtetőn növő hosszú tincseken
látszott.
A jelenet még csak nem is volt szomorú. Semmivel sem volt szomo-
rúbb, mintha nem hevert volna ott a vízben. Az erdő neszei pont olya-
nok voltak, mint máskor. A fény ugyanúgy szűrődött be a fák között,
mint mindig, amikor a nap ez idő tájt így sütött. A víz lassan kavar-
gott körülötte, és a felszínt csak egy szitakötő landolása zavarta meg,
amely apró szárnyait a víz fölé terjesztette. A változás megkezdődött:
a kislány hamarosan eggyé válik az erdővel és a vízzel. Ha senki sem
talál rá, a természet elvégzi a munkáját, és a gyerek feloldódik benne.
Még senki sem tudta, hogy eltűnt.

7
– Szerinted anyád fehérben lesz? – kérdezte Erica, és Patrik felé for-
dult a franciaágyon.
– Az tenné be a kiskaput – felelte Patrik.
Erica felnevetett, és oldalba bökte a férfit.
– Miért veszed ennyire zokon, hogy az anyád férjhez megy? Az
apád már rég újranősült, az egy kicsit sem ráz meg?
– Tudom, hülye vagyok – csóválta a fejét Patrik, és kidugta a lábát
az ágyból, majd elkezdte felhúzni a zokniját. – Kedvelem Gunnart,
és örülök, hogy anya nem magányos…
Felállt, és felvette a farmerját.
– Csak kicsit furának érzem. Amióta az eszemet tudom, anya egye-
dül élt, és ha valaki kielemezné, biztos megállapítaná, hogy valami
anya-fia dolog kísért a háttérben. Mármint olyan furcsa érzés… hogy
anyának… van valakije.
– Úgy érted, fura, hogy lefekszik Gunnarral?
Patrik a fülére tapasztotta a kezét.
– Fogd be!
Erica nevetve hozzávágott egy párnát. Egykettőre vissza is kapta,
mire kitört a totális háború. Patrik Ericára vetette magát, de a bir-
kózás hamar cirógatásba és mély lélegzetvételekbe ment át. Erica a
férje nadrágjának slicce felé nyúlt, és elkezdte kigombolni.
– Mit csináltok?
Maja vékony hangocskájára mindketten mozdulatlanná dermed-
tek, aztán az ajtó felé fordították a fejüket. Nemcsak Maja állt ott,
hanem az ikerpár is mellette szobrozott, és vidáman nézték a szülei-
ket az ágyban.
– Csak csikiztük egymást – mondta Patrik lihegve, majd felállt.
– Tényleg megjavíthatnád a zárat – dohogta Erica, és magára
húzta a takarót, amely a derekáig lecsúszott.
Felült, és nagy nehezen rámosolygott a gyerekekre.
– Menjetek le, és kezdjetek el megteríteni reggelihez, mindjárt
megyünk.
Patrik magára kapkodta a ruháit, és kiterelgette a gyerekeket.
9
 – De ha egyedül nem boldogulsz, megkérheted Gunnart, hogy
segítsen. Folyton a keze ügyében van a szerszámos ládája. Ha éppen
nem az anyáddal van elfoglalva…
– Fogd be! – nevetett Patrik, és kiment.
Erica mosolyogva dőlt vissza az ágyra. Heverészett még egy
kicsit, mielőtt felkelt. Ha az ember a saját főnöke, nem tud elkésni.
Ugyanakkor megvolt ennek a hátulütője is. Aki íróként dolgozik,
annak fegyelmezettnek és lelkiismeretesnek kell lennie, és néha
kissé magányos. Erica mégis szerette a munkáját, imádott írni, életet
lehelni történetekbe és emberi sorsokba, kutatni és a dolgok mélyére
ásni, kideríteni, mi is történt valójában, és miért. Az esetnek, amelyen
pillanatnyilag dolgozott, már régóta a végére akart járni. A kis Stella
története, akit Helen Persson és Marie Wall megölt, máig mélyen
érintett minden fjällbackait.
És most Marie Wall visszatért. Az ünnepelt hollywoodi sztár azért
jött Fjällbackába, hogy filmet forgasson Ingrid Bergmanról. A  kis
falut lázban tartották a pletykák.
Mindenki ismerte az ügy szereplőit vagy a családjukat, és min-
denki megrendült, amikor 1985 júliusában egy délután ráakadtak
Stella holttestére a tengerszemben.
Erica oldalra fordult az ágyban, és azon töprengett, vajon akkor
is olyan melegen sütött-e a nap, mint ma. Miután megteszi azt a pár
métert a közlekedőn át a dolgozószobájáig, azzal kezdi, hogy utána-
néz. De ez még várhat. Lehunyta a szemét, és elszunyókált, miközben
Patrik meg a gyerekek hangja felszűrődött a földszinti konyhából.

Helen előredőlt, a tekintete ide-oda csapongott. Izzadt tenyerét a tér-

dére támasztotta. Egyéni rekordot állított fel, holott a szokásosnál
később indult futni.
A tenger kéken és tisztán csillogott előtte, de a lelkében vihar dúlt.
Nyújtózkodott, majd maga köré fonta a karját, de nem tudta abba-
hagyni a remegést. „Most gázol át valaki a síromon” – szokta mon-
dani az anyja. És talán így is volt. Na, nem az ő sírján. Hanem valaki
másén.
A múltra a feledés fátyla borult, az emlékképek elhalványultak. De
a hangokra, amelyek azt kérdezgették, mi történt, emlékezett. Foly-
10
ton-folyvást ugyanazt hajtogatták, mígnem Helen már nem tudta, mi
az ő igazságuk és mi a saját igazsága.
Akkoriban lehetetlenségnek érezte, hogy visszatérjen ide, és itt
éljen. De a suttogások és a sikolyok az évek alatt elhalkultak, csendes
duruzsolássá váltak, hogy aztán végleg elnémuljanak. Úgy érezte,
ismét a létezés természetes része.
De most megint beszélni fognak. Minden felszínre kerül. És mint
oly sokszor az életben, az események összefüggnek. Hetek óta nem
aludt, miután megkapta Erica Falck levelét, amelyben az állt, hogy
könyvet ír, és szeretne vele találkozni. Kénytelen volt újra felíratni
magának a tablettákat, amelyek nélkül már évek óta olyan jól meg-
volt. Máskülönben nem bírta volna elviselni a következő hírt: Marie
visszatért.
Harminc év telt el. Csendben és visszahúzódva élték az életü-
ket Jamesszel. Jól tudta: James így akarja. Egy idő után úgyis vége
szakad a szóbeszédnek, mondta annak idején a férfi. És igaza lett.
A sötét órák véget értek, és Helen gondoskodott arról, hogy minden
menjen a maga útján. Az emlékeket sikerült kordában tartania. Mos-
tanáig. De a képek most megint ott villództak. Tisztán látta maga
előtt Marie arcát. És Stella vidám mosolyát.
Helen ismét a tengerre nézett, a tekintetével követte a hullámok
mozgását. De a képek nem tágítottak. Marie visszatért, és vele együtt
a pusztulás is.

– Elnézést! Hol találom a mosdót?

Sture a gyülekezetből biztatóan nézett Karímra és a többiekre, akik a
tanumshedei menekülttáborban ültek svédórán.
Mindnyájan megismételték a mondatot, ahogy tudták.
– Elnézést! Hol találom a mosdót?
– Mennyibe kerül? – folytatta Sture.
Újra felzendült a kórus.
– Mennyibe kerül?
Karím a szöveget nézte, és küszködve próbálta úgy kiejteni a han-
gokat, ahogy Sture a táblánál. Minden olyan furcsa volt. A  betűk,
amelyeket ismerniük, a hangok, amelyeket képezniük kellett.
Végignézett a teremen és a hat elszánt emberen. A többiek vagy
11
kint labdáztak a napon, vagy a kis házakban heverésztek. Egyesek
igyekeztek átaludni a napot és az emlékeket, miközben mások a még
megmaradt barátaikkal és rokonaikkal e-maileztek, vagy a híroldala-
kat bújták. Nem mintha annyi információhoz hozzájuthattak volna.
A  kormány csak propagandát terjesztett, a hírügynökségek pedig
nemigen tudták a helyszínre juttatni a tudósítóikat. Karím maga is
újságíró volt előző életében, és tudta, milyen nehéz korrekt és napra-
kész információkat szerezni egy olyan háborús, külső-belső ellenség
által feldúlt országból, mint Szíria.
– Köszönjük a meghívást.
Karím prüszkölt egyet. Ezt a kifejezést sosem fogja használni.
Ha valamit, hát azt gyorsan megtanulta, hogy a svédek zárkózottak.
Nem is igen volt kapcsolatuk svédekkel, Sturét és a menekülttábor-
ban dolgozókat leszámítva.
Mintha egy külön kis országban éltek volna az országon belül, a
külvilágtól elzárva. Csak egymás társaságát élvezhették. És a szíriai
emlékekét. A  jókét, de főleg a rosszakét. Amelyeket sokan újra és
újra átéltek. Karím igyekezett mindent elfojtani. A  háborút, amely
hétköznapi valósággá lett. A hosszú utat az ígéret északi földjére.
Sikerrel járt. Ahogy imádott Amínája és a drágaságaik, Haszan és
Számija. Csak ez számított. Biztonságba juttatta őket, megadta nekik
a jövő esélyét. A vízen úszó testek befurakodtak az álmaiba, de amint
kinyitotta a szemét, eltűntek. Ő és a családja itt volt. Svédországban.
Semmi más nem fontos.
– Hogy mondani, amikor valaki szexel?
Adnán felnevetett a saját kérdésén. Ő és Halíl voltak a legfiatalab-
bak. Egymás mellett ültek, és folyton ugratták egymást.
– Egy kis tiszteletet – mondta Karím arabul, és rájuk meresztette
a szemét.
Elnézéskérőn megvonta a vállát, és Sturére nézett, aki finoman
biccentett.
Halíl és Adnán egyedül érkezett, család és barátok nélkül. Kijutot-
tak Aleppóból, mielőtt még túl forró lett volna a talaj a lábuk alatt.
Szökni vagy maradni. Mindkettővel az életüket kockáztatták.
Karím képtelen volt haragudni rájuk, hiába viselkedtek ilyen tisz-
teletlenül. Gyerekek voltak. Féltek, és magányosnak érezték magu-
kat az idegen országban. Csak a szemtelenség maradt nekik. Minden
12
más idegen volt. Órák után elbeszélgetett velük. A családjaik minden
pénzüket összedobták, hogy ők idejöhessenek. Nagy súly nyomta a
fiúk vállát. Nemcsak a tény, hogy idegen országba vetődtek, hanem
az elvárás is, hogy minél hamarabb megvessék itt a lábukat, és kime-
nekítsék a családjukat a háborúból. De még ha Karím megértést
tanúsított is irántuk, elfogadhatatlan volt, hogy tiszteletlenül visel-
kedjenek az új hazájukkal szemben. Bármennyire féltek is tőlük a
svédek, befogadták őket. Tető lett a fejük felett, és megvolt a min-
dennapi betevőjük. Sture pedig a szabadidejét feláldozva igyekezett
megtanítani nekik a kérdéseket, mi mennyibe kerül, és hol a vécé.
Karím talán nem értette a svédeket, de örökké hálás lesz nekik azért,
amit a családjáért tettek. Nem mindenki osztotta ezt a nézetet, és
azok, akik nem tisztelték az új hazájukat, nekik ártottak, és csak azt
érték el, hogy a svédek gyanakvással tekintettek rájuk.
– Milyen szép az idő! – mondta Sture szépen tisztán a tábla előtt.
– Milyen szép az idő! – ismételte Karím, és a férfira mosolygott.
A Svédországban eltöltött két hónap alatt megértette, miért örül-
nek annyira az itteniek a napsütésnek. „Átkozott ítéletidő!” – ez volt
az egyik első kifejezés, amelyet megtanult svédül. Bár a hangokat
még nem tudta tökéletesen képezni.

– Szerinted mennyit szexelnek az emberek ebben a korban? – kér-

dezte Erica, és ivott egy kortyot a habzóborából.
Anna nevetésére a Café Bryggan vendégei feléjük fordultak.
– Most komolyan? Ilyeneken töröd a fejed? Hogy mennyit szexel
Patrik anyja?
– Igen, de egy kicsit tágabb összefüggésbe helyeztem – mondta
Erica, és vett egy falatot a tengergyümölcsei-tálból. – Hány évük
lehet még, amíg szexelhetnek egy jót? Az ember egyszer csak elve-
szíti az érdeklődését? A  nemi vágyat valamiféle ellenállhatatlan
késztetés váltja fel, hogy keresztrejtvényt fejtsen, vagy szúdokúzzon,
vagy diákcsemegét rágcsáljon, vagy mi?
– Hát…
Anna a fejét rázta, és hátradőlt a széken, hogy kényelemes test-
helyzetet találjon. Ericának gombóc lett a torkában, amikor ránézett.
Nem is olyan rég szörnyű autóbalesetet szenvedtek, amelyben Anna
13
elvetélt, és az arcán örökre megmaradnak a hegek. De most, nemso-
kára megszületik Anna és Dan szerelemgyereke. Az élet néha meg-
lepő fordulatokat vesz.
– Például szerinted…
– Ha most anyával és apával kezdesz példálózni, felállok és elme-
gyek – emelte fel a kezét Anna. – Erre gondolni sem akarok.
Erica elvigyorodott.
– Jól van, nem anyát és apát hozom fel példának, de szerinted
milyen gyakran szexel Kristina és Bob mester?
– Erica! – Anna a kezébe temette az arcát, és ismét a fejét csó-
válta. – És ne hívjátok szegény Gunnart Bob mesternek, csak azért
mert készséges és ügyes kezű.
– Jól van, jól van. Beszéljünk inkább az esküvőről. A te vélemé-
nyedet is kikérte ruhaügyben? Remélem, nem csak nekem kell nyi-
latkoznom, és jó képet vágnom, amikor az egyik öregasszonyos gön-
cöt mutatja meg a másik után.
– Nem, engem is megkérdezett – mondta Anna, és megpróbált
előrehajolni, hogy beleharapjon a rákos szendvicsébe.
– Tedd a hasadra – javasolta Erica mosolyogva, amiért egy dühös
pillantás lett a jutalma.
Bármennyire akarta is Anna és Dan ezt a gyereket, nem lehetett
valami nagy élvezet terhesnek lenni ebben a hőségben, és Anna hasa
finoman szólva is óriási volt.
– Nem tudnánk hatni rá valahogy? Kristinának olyan jó alakja
van, vékonyabb a dereka és formásabb a melle, mint nekem, csak
nem meri megmutatni. Képzeld el, milyen szép lenne egy testhez
álló, kissé dekoltált csipkeruhában!
– Engem hagyj ki Kristina átalakításából – mondta Anna. – Azt
fogom mondani, hogy csodásan néz ki, bármit választ is.
– Gyáva nyúl!
– Törődj a saját anyósoddal, én is törődöm az enyémmel.
Anna élvezettel harapott bele a rákos szendvicsbe.
– Mert Esther olyan nehéz eset – mondta Erica, és maga előtt látta
Dan tündéri anyukáját, aki sosem vetemedne arra, hogy másokat kri-
tizáljon, vagy rossz szóval illessen.
Erica ezt saját maga is tapasztalta réges-régen, amikor még egy
pár voltak Dannal.
14
 – Igazad van, nagyon jól jártam vele – felelte Anna, majd elká-
romkodta magát, amikor a hasára ejtette a szendvicset.
– Rá se ránts! Ki nézi a hasadat, amikor ilyen lökhárítóid vannak?
– mondta Erica, és Anna G-s kosarára mutatott.
– Fogd be!
Anna amennyire csak tudta, letisztogatta a majonézt a hasáról,
miközben Erica előrehajolt, a kezébe fogta a húga arcát, és meg-
puszilta.
– Hát ezt meg miért kaptam? – hüledezett Anna.
– Mert szeretlek? – kérdezett vissza Erica, és felemelte a poha-
rát. – Ránk! Rád és rám és a lökött családunkra. Mindarra, amin
keresztülmentünk, mindarra, amit túléltünk, és arra, hogy nincsenek
titkaink egymás előtt!
Anna pislogott kicsit, majd felemelte a kóláspoharát, és koccintott
Ericával.
– Ránk.
Ericának egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy Anna szeme
sötéten villan, de a furcsaság azon nyomban el is tűnt. Biztos csak
képzelődött.

Sanna a jezsámencserjéhez hajolt, és beszívta az illatát. Most nem

nyugtatta úgy meg, ahogy máskor. Vevők nyüzsögtek körülötte,
emelgették a virágcserepeket, virágfölddel töltötték meg a talicská-
kat, de ő alig látta őket. Egyedül csak Marie Wall hamis mosolyát
látta maga előtt.
Sannának nem fért a fejébe, hogy visszatért. Ennyi év után. Mintha
az nem lett volna elég, hogy olykor összefut Helennel a faluban, és
kénytelen odabiccenteni neki.
Azt már elfogadta, hogy Helen a közelében van, és bármikor bele-
botolhat. Látta a szemében a bűnt, látta, hogyan emészti fel évről
évre. De Marie sosem tanúsított megbánást, ott mosolygott minden
bulvárlapban.
És most visszatért. Az álságos, mosolygós, szépséges Marie. Egy
osztályba jártak az iskolában, és miközben Sanna irigyelte Marie
hosszú szempilláját és szőke haját, amely a kulcscsontjáig ért, látta
benne a sötétséget is.
15
 Hála az égnek, Sanna szüleinek nem kellett látniuk a mosolygó
Marie-t a faluban. Sanna tizenhárom éves volt, amikor az anyja máj-
rákban meghalt, és tizenöt, amikor az apja utoljára levegőt vett. Az
orvosok nem tudták megmondani a halál pontos okát, de Sanna tudta,
mi történt. A gyász vitte a sírba.
Sanna megrázta a fejét, mire ismét jelentkezett a fejfájása.
Arra kényszerítették, hogy Linn nénihez költözzön, de sosem
érezte otthon magát abban a házban. Linn néni és Paul bácsi gyere-
kei sokkal fiatalabbak voltak nála, és nem tudták, mihez kezdjenek
egy árva tizenévessel. Sosem bántották, és mindent elkövettek, amit
tudtak, de idegenek maradtak Sanna számára.
Egy távoli mezőgazdasági szakgimnáziumba ment, majd rögtön
érettségi után dolgozni kezdett. Azóta a munkájának élt. Ezt a kis
kertészeti árudát vezette Fjällbacka határában, nem keresett sokat, de
megélt belőle a lányával együtt. Többre nem is volt szüksége.
A szülei élőhalottakká változtak, miután megtalálták Stella holt-
testét, és valamennyire meg is értette őket. Egyesek ragyogóbbnak
születnek másoknál, és Stella is ilyen volt. Csupa mosoly, csupa
kedvesség, csupa ölelés és csók, amelyet bőkezűen osztogatott. Ha
Sanna meghalhatott volna Stella helyett azon a meleg nyári reggelen,
megtette volna.
De Stellát találták meg a tengerszem vízén lebegve. Semmijük
sem maradt utána.
– Elnézést! Van olyan rózsája, ami nem igényel annyi törődést?
Sanna összerezzent, és felnézett a nőre, aki észrevétlenül jött oda
hozzá. A nő rámosolygott, ráncos arca kisimult.
– Szeretem a rózsát, de sajnos nem vagyok ügyes kertész.
– Milyen színt szeretne? – kérdezte Sanna.
Nagy szakértelemmel választotta ki a vásárlóknak azt a növényt,
amely a legjobban illett hozzájuk. Egyeseknek olyan virág kellett,
amely sok gondoskodást és odafigyelést igényel. Nekik az orchi-
dea volt a megfelelő, amelyben sok-sok éven át gyönyörködhettek.
Mások magukról is alig tudtak gondoskodni, és sokat tűrő, szívós
fajtákra volt szükségük. Nem feltétlenül kaktuszra, azt a legnehe-
zebb eseteknek tartogatta, nekik inkább vitorlavirágot vagy könnye-
zőpálmát javasolt. Nagy súlyt fektetett arra, hogy megtalálja a meg-
felelő növényt minden embertípusnak.
16
 – Valami halványat – felelte a nő álmodozva. – A pasztellszínek a
kedvenceim.
– Akkor tudom is, melyik lenne a legjobb. A  jajrózsa. Csak az
ültetésre kell odafigyelnie. Ásson egy mély lyukat, és öntsön bele
jócskán vizet! Tegyen bele egy kis tápot, majd adok a megfelelő faj-
tából, és mehet is bele a rózsa. Takarja be földdel, és locsolja meg
újra! Az első időben, amíg gyökeret ereszt, nagyon fontos a locsolás.
Aztán már csak arra kell figyelni, hogy ne száradjon ki. Tavasz ele-
jén metssze meg, azt szokták mondani, akkor kell, amikor a nyírfák
kirügyeznek.
A nő áhítattal nézte a növényt, amelyet Sanna a bevásárlókocsi-
jába tett. Sanna tökéletesen megértette. A  rózsákban van valami
különös. Gyakran hasonlította az embereket virágokhoz. Ha Stella
virág lett volna, biztosan rózsa lett volna. Parlagi rózsa. Szép, varázs-
latos, egyik sziromréteg a másikon.
A nő megköszörülte a torkát.
– Valami gond van? – kérdezte.
Sanna megrázta a fejét, ráeszmélt, hogy megint elmerült az emlé-
keiben.
– Semmi, csak kicsit fáradt vagyok. Ez a meleg…
A nő rábólintott a félbehagyott mondatra.
Pedig igenis volt gond. A gonosz visszatért. Sanna pont olyan tisz-
tán érezte, mint a rózsák illatát.

A  gyerekekkel töltött szabadságot nem is igazán lehet szabadság-

nak nevezni, gondolta Patrik. Egyszerre volt csodálatos és kimerítő.
Főleg most, hogy mindhárom gyerek rá maradt, mert Erica Anná-
val ebédelt. Ráadásul jobb meggyőződése ellenére lehozta őket a
strandra, mert otthon már nem lehetett velük bírni. Könnyebb volt
fegyelmezni, ha sikerült lefoglalnia őket, de arra nem gondolt, men�-
nyire megnehezíti a saját helyzetét a strandolással. Egyrészt ott volt
a vízbe fúlás veszélye. A házuk Sälvikben állt közvetlenül a strand
mellett, és Patrik már számtalanszor ébredt verítékben úszva, mert
azt álmodta, hogy valamelyik gyerek kiszökött, és lement a tenger-
hez. Másrészt ott volt a homok. Noel és Anton nem érte be annyival,
hogy más gyerekeket dobált vele, aminek következtében a szülők
17
haragos pillantásokkal méregették Patrikot, de valami megmagya-
rázhatatlan oknál fogva imádták a szájukba tömni. A  homok még
csak elment volna, de Patrik beleborzongott a gondolatba, mi mást
kapnak még be vele együtt. Egy csikket már kiszedett Anton homo-
kos kis kezéből, és csak idő kérdése volt, mikor kerül elő egy üveg-
szilánk. Vagy egy snüsszöszacskó.
Hál’ istennek itt volt Maja. Patrikot olykor gyötörte a lelkiismeret,
amiért ilyen nagy felelősség hárult a kislányra az öccsei miatt, de
Erica állította, hogy Maja élvezi. Ahogy Erica is örömmel istápolta
a húgát.
Maja most is szemmel tartotta a fiúkat, hogy ne menjenek be túl
messzire a vízben, határozott mozdulatokkal terelgette ki őket szá-
razra, megnézte, mit vesznek a szájukba, és leporolta azokat a gye-
rekeket, akiket az öccsei megdobáltak homokkal. Patrik néha azt
kívánta, hogy Maja ne legyen mindig ilyen rendes. Attól félt, hogy a
végén még gyomorfekélyt kap, ha mindig ilyen jó kislány lesz.
A néhány évvel ezelőtt jelentkező szívproblémái óta tudta, milyen
fontos, hogy törődjön magával az ember, pihenjen és kikapcsolódjon.
A kérdés már csak az volt, hogy egy gyerekekkel töltött szabadság
alkalmas-e erre. Mindennél jobban imádta a gyerekeit, de be kellett
ismernie, hogy olykor vágyik a tanumshedei rendőrség nyugalmára.

Marie Wall hátradőlt a napágyon, és az italáért nyúlt. Bellini koktél.

Pezsgő és őszilé. Nem olyan, mint Harrynál Velencében, sajnos. Itt
nincs friss barack. Inkább egy szegényesebb változat, olcsó pezs-
gőből, amellyel azok a fösvény tévések telepakolták a hűtőjét, meg
dobozos ősziléből. De azért elment. Kérte, hogy legyenek hozzáva-
lók egy Bellinihez, bárhová utazik.
Furcsa érzés volt visszajönni. Mármint nem a házba, természete-
sen. Azt már rég lebontották. Akaratlanul is eltűnődött rajta, hogy
a régi telken épített új ház tulajdonosait vajon felkeresték-e az ártó
szellemek, azok után, ami itt történt. Biztosan nem. A gonosz követte
a szüleit a sírba.
Marie ivott még egy kortyot a koktélból. Azon merengett, hol
lehetnek a ház tulajdonosai. Egy verőfényes augusztusi hét páratlan
alkalom volna, hogy kiélvezzék az örömöket, amelyeket a méreg-
18
drágán vásárolt és berendezett házuk nyújthat. Még ha különben nem
is fordulnak meg túl gyakran Svédországban. Biztosan a provence-i
kastélyukban időznek, amelyet Marie is látott, amikor rájuk keresett
a Google-n. A gazdagok ritkán érik be a legjobbnál rosszabbal. És ez
áll a nyaralóra is.
Végül is örült, hogy kibérelte a házat. Azonnal idesietett, mihelyt
befejezték a forgatást. Tudta, hogy nem húzhatja a végtelenségig,
egyszer találkoznia kell Helennel, és szembe kell néznie vele, milyen
sokat jelentettek egymásnak egykor, és mennyire megváltozott azóta
minden. De még nem állt készen rá.
– Anya!
Marie lehunyta a szemét. Már kiskora óta próbálta rávenni Jes-
sie-t, hogy szólítsa a nevén, de hiába. A  gyerek ragaszkodott az
„anya” megszólításhoz, mintha ettől Marie amolyan molett anyatig-
rissé változott volna.
– Anya!
A hang a háta mögül jött, és Marie belátta, hogy nem menekülhet.
– Igen? – nyúlt ismét a pohara után.
A  buborékok csiklandozták a torkát. A  teste minden kortytól
lazább és lustább lett.
– Sammal elmennénk egy körre a hajóján, rendben?
– Hogyne – mondta Marie, és megint ivott.
A lányára lesett a szalmakalapja alól.
– Kérsz?
– Anya, csak tizenöt vagyok – mondta Jessie egy sóhaj kíséretében.
Édes istenem, Jessie olyan rendes gyerek, mintha nem is az ő
lánya lenne. Szerencsére megismert egy fiút, miután megérkeztek
Fjällbackába.
Marie lecsúszott a napágyon, és becsukta a szemét, de aztán rög-
tön ki is nyitotta.
– Mit állsz itt? – kérdezte. – Árnyékolsz. Próbálok kicsit lebar-
nulni. Ebéd után forgatásra megyek, és azt akarják, hogy természetes
barna legyek. Ingrid a dannholmeni nyarakon úgy nézett ki, mint a
mézeskalács.
– Én csak… – kezdte Jessie, de aztán sarkon fordult, és elment.
Marie hallotta a bejárati ajtó csapódását, és maga elé mosolygott.
Végre egyedül lehet.
19
Bill Andersson felnyitotta a kosarat, és kivette az egyik szendvicset,
amelyet Gun készített be. Felnézett, mielőtt gyorsan lecsukta volna
a fedelet. A sirályok fürgék voltak, és ha nem figyelt az ember, meg-
fosztották az ebédjétől. Itt a mólón különösen veszélyes volt.
Gun oldalba bokszolta.
– Jó ötlet – mondta. – Kicsit eszement, de jó.
Bill lehunyta a szemét, és beleharapott a szendvicsbe.
– Komolyan gondolod, vagy csak azért mondod, hogy örömet
okozz vén fejemnek? – kérdezte.
– Mikor mondok valamit csak azért, hogy örülj? – kérdezett vis�-
sza Gun, és Bill ezen a ponton kénytelen volt igazat adni neki.
Az együtt töltött negyven év alatt csak ritkán esett meg, hogy a
másik nem volt kíméletlenül őszinte.
– Igazából már a mozi óta ezen rágódom, szerintem itt is működ-
het. Beszéltem Rolffal, és nincs valami sok szórakozásuk a mene-
külttáborban. Az emberek olyan gyávák, hogy a közelükbe se mer-
nek menni.
– Itt Fjällbackában már az is elég, ha valaki hozzám hasonlóan
Strömstadból költözött ide, máris kinézik. Úgyhogy nem csoda,
hogy nem fogadják tárt karokkal a szíreket.
Gun vett magának még egy zsemlét, amelyet frissen vásároltak a
Zetterlindéknél, és vastagon megvajazta.
– Csak idő kérdése, hogy megváltozzon a hozzáállásuk – mondta
Bill, és széttárta a karját. – Sokan gyerekkel érkeztek, és háborúból
meg nyomorból menekülnek, és útközben is csak szenvedésben van
részük, úgyhogy tennünk kell azért, hogy az emberek szóba álljanak
velük. Ha a szomáliaiakat meg lehet tanítani síelni és jéglabdázni,
akkor a szíreket csak meg lehet tanítani vitorlázni. Van ott tenger
egyáltalán? Lehet, hogy már tudnak is?
Gun a fejét rázta.
– Fogalmam sincs, szívem, keress rá az interneten.
Bill az iPadjéért nyúlt, amely a délutáni szúdokúja mellett hevert.
– Igen, Szíriának van tengere, de nem tudom, hányan jutnak le a
partra. Mindig is hittem abban, hogy bárki képes megtanulni vitor-
lázni, és ez jó alkalom lesz arra, hogy be is bizonyítsam.
– De nem elég, ha csak kedvükre vitorláznak? Mindenképpen ver-
senyezni kell?
20
 – Ez volt a dokumentumfilmben, a Trevligt folkban. Hogy igazi
kihívással kell motiválni őket. Úgy működik majd, mint egy felhívás.
Bill elmosolyodott. Bárcsak sikerülne meggyőzően és megfontol-
tan kifejeznie magát!
– Jó, de miért kellene… Mit is mondtál? …felhívásnak lennie?
– Különben nem érünk el áttörést. Ha mások is kedvet kapnak,
ahogy én is, a mozgalom úgy terjedhet tovább, mint a gyűrűk a víz-
ben, és a menekültek könnyebben beilleszkedhetnek a társadalomba.
Bill már látta maga előtt, hogy nemzeti mozgalmat indít. A nagy
változásokat is el kell kezdeni valahol. És az, ami a szomáliaiak jég-
labda-világbajnokságával kezdődött, a szírek vitorlázásával folyta-
tódhat, és ki tudja, hol ér véget.
Gun a kezére tette a kezét, és rámosolygott.
– Még ma beszélek Rolffal, és szervezek egy találkozót a tábor-
ban – mosolygott Bill, és vett egy zsemlét.
Rövid habozás után még egyet, és a sirályoknak dobta. Elvégre
nekik is enniük kell.

Eva Berg kihúzott egy gazt, és a lába mellett álló kosárba dobta.
A szíve szokás szerint nagyot dobbant, amikor végighordozta a tekin-
tetét a földeken. Ez itt mind az övék. A tanya története sosem aggasz-
totta őket. Sem ő, sem Peter nem különösebben babonás. Pedig ami-
kor tíz évvel ezelőtt megvásárolták Strandék tanyáját, sok pletykát
hallottak a családot sújtó szerencsétlenségekről. Ha Eva jól értette,
valami nagy tragédiáról volt szó, és ez okozta az összes többit. A kis
Stella halálával kezdődött a Strand család nyomorúságos sorsa, és
ennek vajmi kevés köze van a tanyához.
Eva megint lehajolt, és kihúzott egy újabb gyomot, miközben
figyelmen kívül hagyta a térdét szaggató fájdalmat. Neki és Peternek
az új otthonuk valóságos földi paradicsom volt. Városról költöztek
ide, már ha Uddevallát városnak lehet nevezni, és mindig is vidéki
életről álmodtak. A  Fjällbacka határában álló tanya minden szem-
pontból tökéletes volt. Olcsón adták az itt történtek miatt, így aztán
megengedhették maguknak. Eva remélte, hogy sikerül szeretettel és
pozitív energiával megtölteniük ezt a helyet.
A legjobb az volt az egészben, hogy Nea is szeretett itt. Linneának
21
keresztelték, de kiskora óta Neának nevezte magát, és egy idő után
Evának és Peternek is szokásává vált így szólítani. Négyéves volt,
és olyan határozott meg öntörvényű, hogy Eva már most reszketett a
serdülőkortól. De úgy tűnt, nem születik több gyerekük, és így leg-
alább minden figyelmüket Neának szentelhetik, ha itt lesz az ideje.
Ez egyelőre még nagyon távolinak tetszett. Nea kis energiabomba-
ként szaladgált fel-alá az udvaron, szőke haja, amelyet Evától örö-
költ, felhőként lebegett sápadt kis arca körül. Eva mindig félt attól,
hogy lekapja a nap, de csak a szeplői száma szaporodott meg tőle.
Leült, és a csuklójával törölte le a homlokáról az izzadságot, hogy
ne koszolja össze magát a kesztyűjével. Szerette a zöldségágyásokat
gyomlálni. Felüdülés volt az irodai munka után. Gyerekes örömöt
érzett, amikor látta, hogyan cseperednek az elvetett magok növén�-
nyé, amely aztán növekedni kezd, és végül le lehet szedni a termését.
Csak saját szükségletre termelt, a tanyából nem tudtak volna meg-
élni, de önellátó háztartást vezettek, volt konyhakertjük, fűszernö-
vényeik és krumpliföldjük. Néha bántotta a lelkiismeret, milyen jó
soruk van. Az életük jobban alakult, mint ahogy valaha is képzelte,
és a világon semmi másra nem volt szüksége, csak Peterre, Neára és
a tanyasi otthonukra.
Elkezdte felszedni a répát. A távolban látta Petert közeledni a trak-
torral. Amikor nem volt szabadságon, a Tetra Paknál dolgozott, és a
szabadideje javát a traktoron töltötte. Korán reggel nekiindult, sok-
kal Eva ébredése előtt, vitt magával elemózsiát és egy termosz kávét.
A tanyához tartozott egy kis erdő is, amelyet Peter meg akart ritkí-
tani, és Eva tudta, hogy tűzifával, sajgó izmokkal és széles mosollyal
tér majd haza.
Beletette a répát a kosárba, és félrerakta, ebből lesz a mai vacsora.
Aztán levette a kesztyűt, a kosár mellé dobta, és elindult Peter elé.
A tekintetével Neát kereste a traktoron. Biztosan elaludt, ahogy min-
dig. Korán kelt reggel, de szeretett kimenni Peterrel az erdőbe. Sze-
rette az anyját, de az apját egyenesen imádta.
Peter behajtott a traktorral az udvarra.
– Szia, drágám! – mondta Eva, amikor a férfi leállította a motort.
A szíve vadul verni kezdett, amint meglátta a mosolyát. Ennyi év
után is beleremegett a térde.

22
 – Szia, édes! Jó napotok volt?
– Igen…
Hogyhogy napotok?
– És nektek?
– Hogyhogy nekünk? – kérdezte Peter, és izzadt puszit adott
­Evának.
Körülnézett.
– Hol bujkál Nea? Alszik?
Eva füle zúgni kezdett, a távolból hallotta a saját hangját.
– Azt hittem, veled van.
Egymásra néztek, miközben a világuk összedőlt.