Schäffer Erzsébet

Pipacsvirágom
tör ténetek út közben
© Schäffer Erzsébet A szerző kifejezett kérésére szigorú kritikus
kezdtem hozzá e könyv olvasásához. De nem
Borítóterv: Czeizel Balázs
sokáig tudtam magam az előíráshoz tartani.
Belemerülvén az írásokba a kritikus attitűd
elpárállott, mint a forró tűzhelyre hullott víz-
csepp. Elragadott az olvasás öröme, olvastam
önfeledten, mint annak idején a diákkori, bol-
dog vakációkon. Szakmai ártalomként ugyan
fölrémlett az emberben, hogy most egy különös
műfajú könyvet olvas, amely ötvözi a magyar
tárcaírás hagyományait a riport pontosságá-
val és a novella szigorú kompozíciójával, hogy
az az újságírás másoknak oly elviselhetetlen
nyűge, a kötött terjedelem nem akadálya a
ISBN remeklésnek, de ez egyáltalán nem lényeges,
ISSN az a fontos, ogy könyvben útitársra talál,
barátra. Hogy lassan-lassan megérti a pipacs
finomságát. Hogy az út, amiről az író beszél,
nem a budai hídfőtől a pestiig, nem az egyik
állomástól a másikig tart, sokkal hosszabb
útról van benne szó, a lélektől lélekig tartóról.
Megjelent a Central Médiacsoport Zrt. gondozásában
Schäffer Erzsébet könyvét szeretettel aján-
1037, Budapest, Montevideo u. 9., tel.: 437-1100
Felelős kiadó: Varga Zoltán vezérigazgató
lom az érdeklődő olvasó figyelmébe.
Könyvkiadás: Szemere Gabriella
Felelős szerkesztő:  Lázár Ervin
Meg kell tanulnunk vágyakozni
az után, ami a miénk
Simone Weil

Szeretettel és hálával
Tibunak
Minitárca 1

Lorem ipsum, te sum quam, id mil eium

faccum voluptatem atendi quatus molut
harum liquis sitibus dipsa nis volor sit
volore pelecusae quam, odipsam repre
ressita turiata volecea quiatis mo velibus
niae cus.
Tes niam dolor minctibus.
Aximi, quosandam rerum seque sequiam,
officte mquisit, quis id et ut experiam lab
idelliquod unt.
Ribus. Pidessit am, ut acepelia dolorum
quam, offic totatem oluptatianis rehendias
idem as at.
Ximet omnis et maionsequi doluptae site
qui coritium imeni optasi corem harum sit,
undella utempori demperro omnisci liquam,
quos con post, te lam, te volorec usapid que
ad moluptat apel eumquistrum acipsunt
que volorio. Ipsunto exeruptae porror ma
doluptat ut esequodi dolor solorrum nuscips
usdanimustis alis inulparibus dolor mo

9
 Mese barátomnak

–  Te el vagy varázsolva! – mondta kicsit ros�-

szallóan a barátom –, ilyen időkben az ember
meséket olvas!
–  Elég baj – gondoltam, de nem mondtam,
mert a barátom fáradt volt és nyúzott, fájt
a feje, kék karikák keretezték a szemét; egy
halom olvasnivaló volt nála, de mese – egy se.
Újságokat olvasott a barátom, egyiket a másik
után, lapozta, lapozta őket, és egyre fáradtabb
lett tőlük. Ami persze nem is csoda, hiszen az
újságok természetüknél fogva mind a manó
újságjai voltak, még jó, hogy a barátom csak
fáradt lett tőlük, és nem történt vele valami
nagyobb baj.
Mert történhetett volna, de nem szóltam
erről egy szót sem, minek ijesztgessem még én
is. Valahogy azért el kell egyszer mondanom
neki, hogy ne gondoljon annyi rosszra. Mert

11
semmi baj, egyszerűen csak ki kell piszkálni
mindenkiből a tükörcserepeket. De ennyiből
nem fog érteni semmi, egy kukkot sem, hát
akkor nincs mit tennem, azt mondom neki,
üljön csak ide szépen mellém, nyújtózzon el
kényelmesen, akár be is csukhatja a szemét. És
ha már nem gondol az újságjaira, akkor mesé-
lek neki.
Először egy régi meséből olvasok fel. Egy
Hans Christian Andersen nevű, különös dán
ember írta. Ő olyan sokfelé járt, annyiféle
emberrel találkozott, s olyan nagyon megfi-
gyelte és megszerette őket, hogy szinte min-
dent tud róluk.
Hát akkor elkezdem, mondom majd a bará-
tomnak, aki lehet, hogy addigra már el is alszik,
annyira fáradt. De nem baj, én azért mondom
a mesét, hallja félálomban is.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gonosz
manó. Ez a manó olyan pokolian gonosz volt, hogy
maga az ördög is kismiska volt hozzá képest. Egy
szép napon készített egy tükröt, s ettől kutya jó
kedve kerekedett. Mert ez olyan tükör volt, hogy ha
valami szépséges vagy jóságos dolog került elébe,
nem tükrözte vissza de ugyanakkor élesen muta-
tott minden rútságot és haszontalanságot, mintha
százszor olyan csúf és haszontalan volna…
Amikor itt tartottam a mesében, ránéz-
tem a barátomra. A szeme csukva volt, az arca
a néhány perces pihenéstől kisimultabb, azt
hittem, alszik, de ekkor a karomra tette a kezét,
belesimított a tenyerembe, és én folytattam…
A tükörben a legcsodálatosabb táj spenótfőze-
léknek látszott, a legderekabb ember ocsmánynak:
vagy teste nem volt, vagy a feje tetejére állították.
Az emberek arcán szörnyű fintorokat mutatott,
úgy, hogy még édes szülejük sem ismert volna
rájuk. Ha valakin volt egy pöttömnyi szeplő, biz-
tos lehetett benne, hogy a tükörben teljesen szeplős
ábrázattal látja viszont magát. Ha a tükörbe néző
elmosolyodott, ördögi vigyorgássá vált a jókedve.
És a manó úgy vélte, hogy mindez kibírhatatla-
nul mulatságos. Nem is bírta ki kacagás nélkül, ha
fölülmúlhatatlan találmányára gondolt.
A barátom, úgy látszik, teljesen éber volt, mert
csukott szemei alatt keserűen elmosolyodott.
Aztán megszorította a kezemet, amit még min-
dig fogott, és odasúgta, mint egy kisgyerek:
–  Meséld tovább…
Hát folytattam.
Iskolát is nyitott a manó, és a manóiskola diák-
jai mindenfelé hírét vitték a csodának: mióta csak
világ a világ – mondották –, most lehet meglátni
13
először, hogy miként is fest a valóságban és hogy
milyenek az emberek.
Elcipelték a tükröt hetedhét országba, s boldog-
boldogtalannak mutogatták a torz, visszataszító
képeket. Végül már mindenki látta, így a fejükbe
vették, hogy a földről fölrepülnek vele az égbe. Száll-
tak, szálltak, egyre föntebb emelkedtek, de útköz-
ben, úgy hahotáztak, hogy a tükör kiesett a kezük-
ből, lezuhant a földre, és millió szilánkra törött…
A barátom most ijedten kinyitotta a szemét, és
felkönyökölt.
–  Mondd tovább! – suttogta.
Ebből aztán még szörnyűbb szerencsétlenség
lett. A homokszemnyi szilánkok szétszóródtak szé-
les e világon, s ha valakinek a szemébe esett egy
darabka, többé nem lehetett kiszedni. Ez az ember
mindent fordítva látott, s a dolgoknak csak a rossz
oldalát vette észre. Még nagyobb bajt jelentett,
ha valakinek a szívébe fúródott egy tükörcserép:
annak az embernek a szíve menten jégcsappá vált.
Oldalt lestem, a barátom bólogatott, aztán
végigsimította a homlokát és rám nézett:
– Folytatod?
Tovább meséltem, már nem volt sok hátra.
14
Maradtak aztán nagyobb tükördarabok,
némelyiket akár ablaküvegnek lehetett hasz-
nálni. Aki ilyen üvegen át nézte a barátait, meg
is bánta százszor. Más cserepekből szemüveg
készült, de az ilyen szemüveggel nem lehetett
meglátni az igazságot.
A gonosz manó röhögött, mintha csiklandozták
volna: rengett a pocakja is, olyan mulatságosnak
találta a dolgot. A levegőben pedig szálldostak
a parányi üvegszilánkok. No, de mindjárt megtud-
játok a többit is…
Elhallgattam.
– Vége? – kérdezte a barátom, s éreztem a
hangján, hogy szívesen venné, ha tovább
mesélnék.
–  Igen. Ennek a történetnek itt a vége, de ez
egyúttal egy mese kezdete Látod, ha olvasnál
meséket, tudhatnád…
– De az emberek? Mi lesz az emberekkel,
bensejükben a tükörszilánkokkal…? – suttogta
a barátom, és újra megfogta a kezemet. A szeme
alatt megint megjelentek a fáradtság szülte
karikák, és nem tudtam, hogy hamarjában mit
is mondjak, mit is csináljak, hogy elmúljanak.
Mert Hans Christian története még sok olda-
lon folytatódik. Lesz benne egy kislány és egy
15
kisfiú. Gerdának és barátjának Kainak – az ő
szívébe fúródott egy a manó szilánkjaiból –,
hosszú utat kell majd bejárniuk, míg az áldo-
zat, a feltétlen bizalom és a szeretet kimossa
a kisfiú szívéből a tükörcserepet.
Valamit akartam mondani, de a barátom
ekkor már a könyökére dőlve újra elaludt. Meg-
simogattam. Aztán az újsághalmok tetejére
raktam a mesekönyvet, nyitva hagytam a száz-
tizenhatodik oldalon, lábujjhegyen kimentem,
és csöndben becsuktam az ajtót.
16
Hajnali gavallérok
Az asszony évek óta nem változtatott napi-
rendje apró szertartásain. Különösen a reggeleit
óvta. Abban a korban volt, amikor a nőket már
nem érik nagy meglepetések. A családja és
a kutatóintézet, ezek töltötték ki az életét. Fiai
felnőttek, férje megmaradt, de homlokegyenest
ellenkező természetével a maga útját járta.
Az asszony az évek alatt kidolgozott egy
menetrendet, amibe váratlan dolgok nem fér-
tek. Gondosan ügyelt a részletekre, különösen
a nap ritmusát adó reggel, az ébredés és az inté-
zeti első kávé között eltelt két óra minden perce
– lehetett tél, vagy nyár, vihar vagy langymeleg
– ismétlődött napról napra, szertartásosan.
Magától kelt fel, soha nem kellett ébreszteni.
Hűvös zuhannyal letusolta magát, néhány per-
cet bogarászott az arcán a tükör előtt, aztán
öltözködni kezdett. Amikor a kombinét is
17
felvette, bekapcsolta a rádiót. A konyhában
megevett egy szelet lekváros kenyeret, hideg
tejet ivott rá, és élvezte, hogy csöndben van és
egyedül. Soha nem sietett. A kiszellőzött szo-
bában még beágyazott, s amikor mindennel
készen lett, akkor öltözött készre. A haját csak
át kellet fésülnie, kiöblítette a száját, ivott egy
korty vizet, egy kevés krémet dörzsölt el a keze
fején, az előszobában még egy pillantást vetett
a tükörbe, és azzal a jó érzéssel lépett ki az
ajtón, hogy még mindig egy teljes órája van,
ami csak az övé.
Gyalog ment a körúton, a kettes végállomá-
sáig. A kocsiban a Duna felőli oldalon keresett
helyet magának, s akár ült, akár állt, az alatt
a negyedóra alatt, míg a villamos a Szabadság
hídig jutott, gondolattalanul nézte a túlpartot.
A hídnál, amit jobban szeretett Ferenc József
hídnak mondani, leszállt, fölment a meredek
lépcsőkön, és a híd északi oldalán átsétált
Budára.
Még tél volt, amikor egy nap a híd közepe
táján feltűnt az asszonynak két férfi. Hatvan-
hetven év közöttiek lehettek, a kalapjuk alá
tűrt gallér mögé húzódtak, egy öreg farkasku-
tya ballagott a nyomukban. Attól fogva min-
dennap szembetalálkoztak a hídon.
18
Egyik reggel a két férfi, mintha összebe-
szélték volna, köszönésképpen megemelték
a kalapjukat. Az asszony visszabólintott. Más-
nap a híd pesti lábához közeli oszlopnál talál-
koztak össze. Az urak most megálltak, a maga-
sabb intett, hogy beszélni szeretnének. Az
asszony kíváncsi tartózkodással nézett rájuk.
– Nem vagyunk aszfaltbetyárok, asszo-
nyom. Ha elfogadná, reggelenként köszönteni
fogjuk…
Így szólt a magasabb úr, aztán összenéz-
tek, megemelték a kalapjukat, és mosolyogva
köszöntek:
–  Jó reggelt!
Az asszony elnevette magát, ő is jó reggelt
mondott, aztán, ahogy továbbindult, talán
zavarában, mint gyerekkorában a kerítéseken,
végighúzta a kezét, a híd korlátján.
A reggeli randevúk állandósultak. De tartal-
muk semmit sem változott, a férfiak kalaple-
véve köszöntek, az asszony fogadta, és tovább-
mentek.
Elmúlt a hosszú tél, aminek néhány különö-
sen hideg napján kalap helyett az alacsonyabb
férfi norvég mintás gyapjúsapkát viselt. Egyéb
változás nem történt. Amikor az asszony elő-
ször cserélte fel télikabátját egy könnyű pele-
19
rinre, a kisebbik úr – akkor már megint galamb-
szürke kalapját viselte – így szólt:
– Tavasztündér!
Ezen aztán mind a hárman nevettek. Már
benne jártak a nyárban, amikor a két férfi, háta
mögött egy-egy szál rózsával köszönt jó reg-
gelt az asszonynak. Attól kezdve mindennap
kapott valamilyen virágot. Sejtette, hogy vala-
melyik park bokráról vagy ágyásából valók, de
nem érdekelte, a virág láttán játékos jókedvet
érzett.
Egyik reggel kimaradt egy villamos, és a szo-
kásoshoz képest némi késéssel lépett a hídra.
A hídfőnél ott állt az öreg farkaskutya, mellet
az alacsonyabbik férfi – egyedül.
Később kíváncsian vizsgálgatta magát, vajon
miért kezdett aggodalmaskodni, amikor a két
öreg gavallér közül csak az egyiket találta. És
azt sem értette, miért könnyebbült meg, ami-
kor észrevette, hogy az út túloldalán ott integet
a másik férfi egy tarka csokorral. Az asszony
visszaintett, és várt, pedig már mennie kellett
volna. Állt a kutya és az ismeretlen ember mel-
lett, és azt sem tudta volna megmagyarázni,
hogy miért fogja el valami tomboló, kamaszos
kedv, amikor látja, hogy az öreg gavallér, mielőtt
átjönne az úton, a kalapjába tűz egy margarétát.
20
Három férfi kislánnyal
–  Pisilni kell! Nem érted, pisilni kell!
Este kilenc körül járt, a barátaimat vártam egy
budai kiskocsmában, amikor felvisított a gye-
rekhang. Addig észre sem vettem, hogy odébb,
egy sarokasztalnál három, meglehetősen
komoly férfi között egy kislány ül. Négyéves
lehetett.
A három közül a széles vállú, jó negyvenes
férfi fölállt. Nem nyúlt a gyerek után, csak
ennyit mondott:
–  Gyere, elkísérlek.
–  Kimenjünk! A fához!
A kislány lehuppant a székről, elindult, és
ketten egymás mögött kisétáltak az ajtón.
A megfogyatkozott asztaltársaságot figyel-
tem, akik a gyerek és kísérője után bámultak.
Aztán a fiatalabb rászólt a társára:
–  Egyél, kihűl.
21