ELŐSZÓ

1987. augusztus 31.

Nyaralók pöttyözik a partot, hanyatt dőlnek a tarka csí-

kos szélfogók mögött, szemükhöz emelt kézzel árnyékolják
a délutáni napot, és a csillogó tengert figyelik. A szemhatáron
egy nagy, szürke tartályhajó, középtávon szórtan vitorlások
fehérlenek, a hullámzó pillangóvitorlák feszesek. A part men-
tén szörfruhás fiatal pár egy sárga kenut bocsát vízre. A férfi
megtartja a hajót, míg a nő bemászik, aztán beugrik ő is,
már eveznek, a csónak ringatózik, hömpölyög a tengerárral.
Két rózsaszín fürdőruhás lányka egy pillanatra abbahagyja a
pancsolást, figyelik őket, aztán fröcsögve tovább lubickolnak,
sikítozva nevetnek. Mögöttük egy család métajátékot játszik.
A labda a sziklák felé repül, egy kutya üldözőbe veszi, vadul
ugat hozzá, a nyirkos homok csak úgy spriccel a lába alól.
A strand végében futó sziklás ösvényen egy fabódé előtt
az emberek teáért, szendvicsért vagy fagylaltért sorakoznak,

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 9 4/7/14 7:08 PM

 homokozóvödröt és lapátot vesznek, két tizenéves fiú egy
előre felfújt matracot vásárol éppen. – A vízre ne vigyék!
– figyelmezteti őket a pult mögött álló nő. A magasabbik fiú
a fejét rázza, és a barátjával levonszolja a matracot a kopott
gránitlépcsőn a partra.
A sápadt, halvány homok csillámlik. A víz felé igyekvő
fiúk mohó pillantást vetnek egy fekete bikinis szőke nőre,
aki mozdulatlanul fekszik egy fehér törölközőn. A nő élvezi
a melengető napot, a légzés egyenletességével partra verődő
hullámok csobbanását. Arcára bársonylégy száll, elhes-
senti, aztán a könyökére támaszkodva felnéz. Tekintete
a földnyelvre vándorol, ahol a fű sápadt aranyszínűre halvá-
nyodott, azután a mellette ülő, sötét hajú férfira néz, és lus-
tán rámosolyog. Hasra fordul, hátranyúl, hogy kikapcsolja
a bikinifelsőjét, majd átnyújt a férfinak egy tubus napkré-
met. A férfi habozva néz a nő két gyermekére, akik tőlük
néhány méternyire homokvárat építenek, aztán lecsavarja
a kupakot, és kezdi a nő vállába masszírozni a krémet.
A nő élvezettel sóhajt fel, ahogy a férfi tenyere a bőrére simul.
A homokban térdelő kislány erre felnéz. Látja, hogy
a férfi keze anyja derekára mozdul, elvörösödik, aztán bot-
ladozva feláll. – Menjünk a sziklákhoz! – szól oda a kisöcs-
csének.
A kisfiú megrázza szöszke fejét, és gondosan ás tovább.
– Nem.
– De gyere!
– Inkább anyával maradok.
A kislány fölveszi, és összeütögeti a műanyag szandálját.
– Velem kell jönnöd.
– Miért?
Fölveszi a jobblábast. – Hogy segíts.
– Nem akarok segíteni.

10

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 10 4/7/14 7:08 PM

 – De kell… – mondja, és a bal lábát a másik szandálba
dugja, lehajol, hogy becsatolja, aztán megragadja a vödröt,
amit a kisfiú éppen homokkal töltött, és kiborítja. – Ezt
viszem én, te fogd a merítőhálót!
A fiú megvonja keskeny vállát, és föláll. Feljebb rángatja
a másoktól örökölt, rá túlságosan nagy piros fürdőnadrágot,
fogja a mellette heverő hálót.
Az édesanyjuk fölemeli a fejét. – Ne maradjatok soká!
Hatkor indulunk haza, legkésőbb akkor forduljatok vissza,
ha meghalljátok a teázó kolompját. – Hallod, amit mond-
tam? – szól a lányához. – És fogd meg a kezét! El ne ereszd!
– A kislány morcosan bólint, aztán elindul az alacsony szirt-
falról levált parti sziklák felé. Az öccse követi, maga után
vonszolja a merítőhálót, mely éppen olyan kígyózó nyo-
mot hagy, mint a kék égen sárgán tekergőző sárkány farka.
A kisfiú most veszi észre, nyújtogatja a nyakát, hogy jobban
lássa, fél szemét lehunyja, mert szemébe tűz a nap.
A kislány hátrapillant, észreveszi, hogy az öccse lema-
radt. – Ted! – szólítja. – Gyere már! – A lehető legmesz-
szebbre akar kerülni az édesanyjától, és az asszony úgyneve-
zett „barátjától”. – Teddy! – A kisfiú végre eltépi a tekintetét
a sárkánytól, és azt játssza, hogy a nővére lábnyomába lép,
így ő maga nem is hagy nyomot. Pucér, totyogó kisgyerek
keresztezi az útját, a fején napozósapka, elesik, keservesen
fölsír, valaki gyorsan fölnyalábolja.
Most egy árkot ásó kisfiú és kislány mellett haladnak el.
Az árok már vagy két méter hosszú és olyan mély, hogy csak
deréktól fölfelé látszanak ki belőle.
Ted elbámul, és megáll. – Odanézz, Evie! – A kislány
megfordul. – Klassz!
– Az! – feleli komolyan a nővére. – És évezredekig tart-
hatott kiásni! – fordul a körülbelül vele egykorú, magas,

11

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 11 4/7/14 7:08 PM

 hosszú combú lányhoz. A lányon fehér póló, nagy fekete „J”
betűvel. Vajon mit takar? Julie? Jane?
– Évezredekig tartott – mondja a lány. Halvány, tojásdad
arcát hosszú, sötét haj keretezi. Egy fürtöt a füle mögé gyűr,
és a kiásott homok sáncára mutat. – Egész délután dolgoz-
tunk, igaz, Tom?
A nyolc év körüli, zömök kisfiú fölegyenesedik. – Ala-
gutat fúrunk – támaszkodik az ásójára. – Olyan lesz, mint
a Csalagút.
– Az én ötletem volt – teszi hozzá a lány. – Egészen egye-
dül csináltuk. – Tomhoz fordul. – Mami csodálkozni fog,
ha meglátja.
Tom fölnevet. – De még hogy.
– Igazi alagutat építetek? – kérdezi Ted.
– Igen – mutat Tom az árok végén a mély nyílásra.
Ted bámul. – Bemászhatok?
– Miért is ne? – von vállat Tom. – Ha elkészülünk.
De sietnünk kell, mert jön a dagály.
– A dagadt jön? – nézi a vizet a kisfiú.
– A dagály, te buta! – mondja Evie. – Gyere, Ted, men-
jünk tovább!
A strand másik végében a gyerekek anyja behunyja
a szemét, míg a férfi a csípője domborulatát cirógatja.
– Ez finom – mondja. – Hallod, ahogy dorombolok? – teszi
hozzá nevetve. Valaki mellettük a Rádió 1-et hallgatja.
A Pet Shop Boys szól. Always on my mind, mindig rád gon-
dolok.
A férfi melléje heveredik. – Te is folyton a fejemben jársz,
Babs – mormogja.
Az asszony a férfi mellkasára simítja a kezét, szétterpeszti
az ujjait. – Évek óta ez a legjobb nyaralás, amiben részem
van.

12

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 12 4/7/14 7:08 PM

 Mostanra a gyerekei már a szikláknál lehetnek – csip-
kézett szürke vándorkövek fehér kvarccsíkokkal. Felka-
paszkodnak, Ted belebámul az első kis medencébe. Hínárt
lát, van barna és rücskös, de zöld és sima is, mint a saláta.
A hálójával megbök egy tengeri szellőrózsát, amely nagy
örömére megmozdul, és behúzza gesztenyeszínű indáit.
Aztán kiszúr egy garnélarákot, és megcélozza a hálóval.
– Elkaptam valamit! – kiáltja, de amikor közelebbről meg-
vizsgálja, csalódott képet vág, csak egy barna parti csiga az.
– Evie! – kiabál a nővére után, és ijedten látja, hogy már
tizenöt-húsz méterre távolodott. – Várj meg! – De Evie csak
ugrál tovább a sziklákon, karján himbálódzik a vödör.
Ted követi, kinéz a tengerre, és észrevesz egy sárga kenut,
benne két ember emeli, süllyeszti az evezőt. Távoli morajt
hall, motorcsónak hasítja a vizet, a nyomdokvíz kiterjedő
barázdái meghimbálják, megdobják a kenut. Aztán megint
Evie-t keresi a tekintete. Éppen egy sziklamedencébe bámul.
– Evie! – kiáltja, de a lány nem felel.
Ted a következő vándorkőre lép, de apró fekete kagylók
borítják, felsértik a lábát. A mellette levő sima szikla szi-
lárdnak látszik, de mihelyt rálép, megbillen, csapkodnia
kell a vékonyka karjával, hogy megtartsa az egyensúlyát.
Könnyek csípik a szemét. A sziklák élesek, a fürdőnadrágja
mindjárt lecsúszik, a nővére meg se várja, nemhogy a kezét
fogná, pedig megmondták neki. – Evie! – Belesajdul a torka,
annyira próbál nem sírni. – Eeeviee!
Végre megfordul. A kisfiú kétségbeesését látva vissza-
megy hozzá. – Mi a baj, Ted? – Az öccse lábára mered.
– Miért nincs rajtad a strandcipőd?
A kisfiú szipogva feleli: – Elfelejtettem.
Evie elkeseredetten felsóhajt, aztán a tenger felé fordul.
– Akkor jobb, ha arra megyünk. A sziklákon könnyebb.

13

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 13 4/7/14 7:08 PM

 Vigyázz a kacsakagylókkal! – veti hátra a válla fölött.
– Végre ott egy jó kis medence! – Keskeny és hosszú, mint egy
igazi medence, ide-oda himbálódzó, vaskos indakötegekkel.
Amikor Evie árnyéka a vízfelületre vetődik, apró barna hal
suhan a medence mélyén. – Add a hálót! – Ted már nyújtja is,
közben elveszi a vödröt a leguggoló Evie-től, aki egy kiugró
szikla alá veti a hálót, majd gyorsan visszahúzza. Ezüstös csil-
lanás. – Megvan! – kiáltja. – Vizet a vödörbe! Siess!
Ted megmeríti a vödröt, és már nyújtja is neki. Evie átbil-
lenti a halat, mire a kishal a vödör mélyére úszik, és elrejtő-
zik egy hólyagmoszat alá. – Hatalmas! – vesz nagy levegőt
Evie. – És ott egy garnélarák! – Euforikus öröm fogja el,
végre elfelejti, mennyire utálja az anyja „barátját”. – Keres-
sünk még! – Újra megmeríti a hálót, és ekkor hallja meg
a kolompot, melyet a teázó tulajdonosa záráskor megkon-
dít. Néhány méterre már a hullám törik meg a sziklákon,
a lábszárukon érzik a permetet.
Ted megborzong. – Még nem jön a dagadt, Evie?
Evie látja maga előtt Clive kezét anyja bőrén. Látja maga
előtt a szőrös mellkast, a vastag, tetovált kart, hallja a háló-
szoba falán át is a nyögéseket.
– Még nincs itt a dagály – feleli. Még nincs…
Ted felveszi a hálót. – Szól a kolomp.
Evie megvonja a vállát. – Én nem hallom.
– Én igen. Ne felejtsd el, anya mit mondott…!
– Keressünk rákot! – kiált fel Evie. – Gyere!
Ted izgatott lesz, követi a nővérét, megkönnyebbül, hogy
most lassabban megy, még ha csak azért is, mert nem akarja
kiloccsantani az értékes zsákmányt. Itt a sziklákon nincs
éles kagyló, van helyette alattomos hínár, csúszik Ted lába
alatt, mint a selyem. Szeretné, ha Evie megfogná a kezét, de
kérni nem akarja, hiszen már nem csecsemő.

14

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 14 4/7/14 7:08 PM

 – Hozhattunk volna egy kis sonkát – hallja a nővére
hangját. – A rákok szeretik. Holnap hozunk, jó?
Ted örömmel bólogat.
A sárkányt röptető férfi már húzza be a sárkányt, tekeri
föl a madzagot. A rózsaszín fürdőruhás lányok anyja inte-
get, jöjjenek ki a vízből. Fogvacogva futnak feléje, száraz
törölközőt csavar köréjük, a tolakodó hullámok már a lábuk
nyomát nyaldossák. A métázó család csomagol: az apa még
egyszer elhajítja a labdát, a kutya vágtat utána.
Az emberek összehajtogatják a napozószékeket, össze-
csukják a napernyőket, kosarakba, táskákba pakolnak, míg
a tenger visszavonul, majd megújult erővel nyomul előre.
– Még öt perc, Clive – mondja Barbara.
A férfi egyik ujjára tekeri a nő hajfürtjét. – Szóval, mit
csinálunk ma este?
– Gondoltam, átsétálunk Trennickbe, veszünk sült halat
krumplival, esetleg egy üveg bort, és aztán… korán lefekte-
tem a gyerekeket.
– Így legyen! – suttogja Clive, és megcsókolja. – Így
legyen, Babs! – Barbara mosolyogva gondolja végig, még
csak nyolc hete ismeri Clive-ot. Emlékszik rá, hogy elöntötte
a vágy, már amikor megpillantotta – évek óta először hatott
így rá megint férfi. Eszébe jut, mennyire utálta a munkáját:
egész nap egy íróasztalnál ült, ahonnan kizárólag teherau-
tókat és kamionokat látott, rajtuk a JJ Áruszállítás felirat,
a szobája falán az Egyesült Királyság autótérképe, semmi
más. Éppen azon tűnődött, meddig bírja még, amikor besé-
tált Clive. Magas volt, sötét hajú, bivalyerősnek látszott,
az Evie könyvének egyik rajzán szereplő Minotauruszra
emlékeztette Barbarát. A fizetésével nem stimmelt valami,
hiányzott öt harwichi kétnapos fuvar. Barbara zavartan
ígérte, hogy helyrehozza a hibát, mire a férfi szemtelenül azt

15

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 15 4/7/14 7:08 PM

 javasolta, még „kárpótolhatja”. Az asszony nevetett, és azt
felelte, meggondolja…
Elmondta, hogy van két gyereke, férje már nincs, isten
nyugosztalja Finnt. Clive azt felelte, tőle tíz gyereke is
lehetne, az se érdekelné. A tény, hogy harmincnyolc éves,
azaz tízzel öregebb Barbaránál, csak még jobban megszédí-
tette az asszonyt.
A kényes kérdés az lett, hogyan mutassa be a férfit Evie-
nek és Tednek. A kisfia nem izgatta magát, szinte nyomban
visszatért a legójához, de Evie kifejezetten ellenségesen rea-
gált, és mikor Barbara elmondta nekik, hogy a férfi velük
nyaral majd, Evie kirohant, és bevágta maga után az ajtót.
Barbara aztán elmondta, hogy ugye neki, Evie-nek is van-
nak barátai. Anyának miért ne lehetne? Anyának miért ne
juthatna egy kevés boldogság? Nem érdemli meg azok után,
amiken keresztülment? Evie csak nézett rá, mintha egyene-
sen a lelkébe akarna lyukat fúrni. Nos, majd hozzászokik,
dönti el Barbara, míg Clive az ujjhegyét csókolgatja…
Ekkor feltűnik neki, hogy a teázó kolompja már régen
elhallgatott. Felül.
Ted kezd elfáradni az ugrálásban. Evie most talált egy
újabb medencét, alig egy-két méternyire a víz peremétől.
– Itt aztán lesznek rákok – jelenti ki határozottan. – Jól
van, Ted, te tartod a vödröt. Légy óvatos! – mondja, miköz-
ben átnyújtja neki. Ő a hálót fogja. – Mi a baj?
– Én akarom a hálót!
– Te még kicsi vagy ehhez – mondja Evie, és úgy véli,
ezzel megoldotta a problémát, újra a medencét figyeli.
Ted lepuffantja a vödröt egy kiszögellésre. – Ötéves
vagyok!
– Én meg kilenc, tehát jobb, ha én csinálom! Nem olyan
könnyű rákot fogni!

16

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 16 4/7/14 7:08 PM

 – Most rajtam a sor. Te fogtad a halat… és a garnélará-
kot. Tehát most enyém a háló és…
– Csitt! – Evie feltartja a bal kezét, tekintetét a vízre sze-
gezi. – Láttam egyet – sziszegi. – Egy nagyot!
– Hadd fogjam ki én!
Evie nagyon lassan előrehajol, aztán egy rakás hínár
tövébe löki a hálót. Amikor kiemeli, egy khakiszínű rák
ollója csüng a hálóból, a rák körülbelül akkora, mint a kis-
lány keze.
Ted a hálóért lendül. Legnagyobb meglepetésére sike-
rül kicsavarnia Evie kezéből, de közben a rák kipottyan, és
bemenekül egy sziklakiszögellés alá.
Evie szája rángatózik a dühtől. – Te kis hülye!
Ted álla megremeg: – Nem vagyok hülye!
– De igen! – mered rá haragosan a kislány. – Hülye vagy
és ráadásul kisbaba! Ostoba csecsemő! Nem hiába nevez anya
az ő teddy-mackójának!
Ted arca kicsire zsugorodik. – Bocs, Evie… – nyújtja
a hálót. – Fogd ki újra! Légyszi…!
Evie már-már elcsábul. Aztán észreveszi, milyen közel
vannak már a hullámok. – Nem. Vissza kell mennünk.
– Belenyomja a vödröt a medencébe, a hal és a garnéla már
siklanak is szabadon. És indul a valószínűtlenül távolinak
tetsző part felé, olyan messzinek látszik, mintha meg-
fordított távcsövön át nézné. Éppen hogy látja Tomot és
a testvérét, akik úgy hányják a homokot, mintha az életük
múlna rajta. Visszanéz Tedre. A kisfiú még a sziklamé-
lyedés mellett áll, a haját a homlokába fújja a szél. – Mit
csinálsz?
– Ki akarom fogni a rákot! – mondja, és könnyek csil-
lognak a szemében. – Meg akarom mutatni anyának!
– Nem lehet!

17

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 17 4/7/14 7:08 PM

 – De igen! – rázza a zokogás a kisfiú vékonyka bordáit. –
Igenis ki tudom fogni, Evie! – Leguggol, és dühödten vágja
be a mélyedésbe a hálót.
– Késő. Elszúrtad. Menjünk! – Ted nem mozdul. – Rád
vá-rok! – Csípőre teszi a kezét. – Na jó! Tíz, kilenc, nyolc…
Ted rápillant.
– Hét, hat, öt…
A kisfiú vágyakozva néz a kis medencére. – De…
– Három, kettő, egy… én megyek!
Ted még mindig zokog, de kezd leereszkedni, Evie már
a sziklákon szökdécsel ellenkező irányba, szandálja csattog
a köveken. – Erre! – kiáltja, és fölfele halad, a sziklafal irá-
nyába. – Ebbe a sziklába kapaszkodhatsz – mutat rá, aztán
átugrik egy vízmosáson. Aztán a következő sziklára, kőről
kőre, míg végül már csak néhány méter választja el a part-
tól. A homokba ugrik, és meglepődik azon, hogy megköny-
nyebbült. Ott a lány a „J” betűs pólóval, az árok partján ül,
kíváncsisággal elegy csodálattal figyeli Tommyt. Evie meg-
áll mellette, nézi, ahogy a kisfiú kígyózva bemászik az alag-
útba, aztán megy tovább, kagylót keres. Lehajol egy tengeri
üvegért, aztán túl újnak találja, és visszadobja. Felegyene-
sedve a sirályok kiáltását hallja és kutyaugatást. Aztán meg-
pillantja az édesanyját, aki már felöltözve jön feléje, és a
sziklákat fürkészi, egyik kezével a szemét ernyőzi, az ajkát
összeszorítja. Evie felemeli és meglóbálja a bal karját. Anyja
visszaint, megkönnyebbülten mosolyog. Aztán megdöbbe-
nés, majd rémület villan fel az arcán. Rohanni kezd Evie
felé.
Evie megfordul, hátranéz. A szíve majd’ megáll.

18

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 18 4/7/14 7:08 PM

 EGY

Gondolom, Nina esküvője mindenképpen megváltoztatta

volna a dolgokat Rick és közöttem, de nem sejtettem,
hogy ennyire. Addig minden olyan könnyen ment Rickkel
– összeillettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást.
Most esküvőre készültünk, az elsőre együtt – és egyszerre
minden bonyolult lett.
– Nagyszerű idejük van – jegyezte meg, mikor bezártam
apró, észak-londoni lakásunk ajtaját. A kora reggeli pára fel-
oszlott, vakító kéken ragyogott az ég.
– Jó jel – mondtam, amikor az autóhoz sétáltunk. Rick
pittyegett, nyitotta az öreg Golf ajtaját. – Nem is tudtam,
hogy babonás vagy, Jenni. Persze, nem tudhatok rólad min-
dent. – Volt némi éle a hangjának.
– Nos, igen, babonás vagyok! – mondtam, és betettem
az ezüst zacskóba csomagolt ajándékunkat a hátsó ülésre.
– Végül is pénteken, tizenharmadikán születtem!

19

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 19 4/7/14 7:08 PM

 Rick elmosolyodott. – Éppen ez tehetett volna immu-
nissá.
Nyugatra hajtottunk, kedélyes csevegés közben, mégis
valami eddig ismeretlen tartózkodással, mely az utóbbi két-
három nap keserves vitáinak következménye volt.
Az A 40-esen száguldunk, hamarosan kiérünk az aratás
nyomait viselő sápadt tarlókat átszelő mellékutakra. Októ-
ber közepéhez képest nagyon meleg van, tiszta az idő, igazi
vénasszonyok nyara, mindenen áthatoló, aranyló fény, hosz-
szú árnyékok.
Nina szülei a Cotswolds déli csücskében laknak. Évekig
jártam ide hétvégeken, vagy alkalmilag, Nina huszonegye-
dik vagy harmincadik születésnapján – de már az utóbbi-
nak is öt éve, intem magam józanul. Tizenöt éve Honor és
ő a legjobb barátaim. Most itt van Nina esküvője, és nyilván
hamarosan keresztelőre jövünk.
Rick ekkor rám pillantott: – Jól vagy, Jen?
– Igen. Miért?
Eggyel kisebb sebességbe váltott. – Akkorát sóhajtottál.
– Ja… csak úgy. Elfáradtam. – Általában nagyon rossz
alvó vagyok, az éjszaka nagy részében most is ébren feküd-
tem. Belebámultam a sötétbe, és azt kívántam, bár Rick
átölelne, és a fülembe suttogná, minden rendben lesz – ehe-
lyett elfordult.
– Szóval, merre tovább? – Egy pillanatra azt hittem,
Rick rólunk beszél. – Melyik úton?
Észrevettem a Bisley felé mutató táblát. – Fordulj jobbra!
Percekkel később bekanyarodtunk a Nailsford közbe,
ahol az egyik tanyaház kapuja fölött kikötött fehér léggöm-
bök úsztak.
– Ezek szerint mi vagyunk az elsők – jegyezte meg Rick,
miközben behajtottunk a parkolásra kijelölt területre, ahol

20

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 20 4/7/14 7:08 PM

 még csak egy traktor árválkodott. Egy hatalmas vérbükk
árnyékában parkolt, mikor kinyitotta az ajtót, máris hallot-
tam a levelek susogását, zizzenését. – Nagy durranás lesz?
– Elég nagy. Nina azt mondta, legalább nyolcvan vendég
jön.
– Kit ismerhetek rajta és Jonon kívül?
Lehajtottam a napellenzőt, és megvizsgáltam, hogy
nézek ki. – Nem tudom biztosan, hívott bristoliakat, aki-
ket ismerünk, nem mintha közülük sokkal tartottam volna
a kapcsolatot… – Összerezzentem a véreres szemem, sápadt
arcom láttán. – Nekem csak Nina és Honor számít. Hosz-
szú, sötét hajamat kontyba csavartam, és feltűztem azzal
a halvány rózsaszín selyemvirággal, ami illett a ruhámhoz.
Rick kék nyakkendőt húzott elő a zakója zsebéből.
– Tehát Honor itt lesz?
– Persze. – Rick felnyögött. Ránéztem. – Ne csináld,
Rick! Honor kedves lány.
– Fárasztó.
– Csak túláradó – ellenkeztem, és azt kívántam, bár
a barátom ennél jobban kedvelné a legjobb barátnőmet.
Rick fintorgott. – Folyamatosan beszél. Úgyhogy jó
munkát választott, nem mintha hallgatnám a műsorait.
– Pedig jól tennéd. Az ő show-műsora a legjobb a Radio
5-ön. – Közben Rick hurkolta, csavarta a nyakkendőt, én
meg elnyomtam egy sötét mosolyt. Csomót köt rá, gondol-
tam.
Hátranyúltam az ajándékért, és további érkező autókat
láttam lassan bukdácsolni a mezőn. Átvágtunk a pitypang-
fejekkel telehintett füvön, a pihés magokat, mint sok kis
planktont sodorta a szél. Felballagtunk a Templomsétá-
nyon, aztán belöktük a réti margarétákkal díszített temető-
kaput, és mentünk tovább a kavicsos ösvényen.

21

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 21 4/7/14 7:08 PM

 Jon izgatottan várt minket a tornácon a testvéreivel,
mindannyian utcai ruhában és sárga selyemmellényben.
Melegen üdvözöltek bennünket, egy-két percig beszél-
gettünk, aztán a fotós, aki épp az egyik sírkőre helyezte
a kameráját, felajánlotta, hogy készít egy képet Rickről és
rólam.
– Mosolyt kérek! – mondta, majd kattintott. – Még egy
kicsit, ez nem temetés, hanem esküvő! – tette hozzá zseniá-
lisan. – Így jobb…! – Sorozatos kattintgatás után a kijelzőre
nézett: – Nagyszerű!
Tim átnyújtotta a szertartásrendet Ricknek és nekem,
besétáltunk a hűvös templomba.
Jártam már a St Jude-ban korábban is, de megfeledkez-
tem róla, mennyire kicsi, milyen egyszerű belül, a sima fala-
ival, ácsolt tetejével és padjaival.
Méhviasz, por és a múlt szaga érződött, elegyedett az osz-
lopokat és a szószéket díszítő óriásliliomok illatával. Megle-
pően világos volt, az ablakok tiszta üvegből, kivéve a keleti
oldal festett üvegét, melyen Krisztus éppen megáldotta
a gyermekeket. A nap átszűrődött a festett táblákon, és ékes
sugarakat vetett a meszelt falakra.
– Kedves kis templom – mormolta Rick, amikor leül-
tünk.
– Tényleg az – feleltem, bár a szépségét ma a szívembe
fúródó szilánknak éreztem. Rickkel a szertartásrendet néze-
gettük, míg a templom megtelt, cipősarkak kopogtak a koc-
kakövön, a fa felnyögött, mikor az emberek leültek, majd
fecsegtek halkan tovább, illetve hallgatták a Bach-partitát,
amit az orgonista játszott.
Jon szülei is leültek. Mögöttük felfedeztem Nina egy
kollégáját, megjött Honor, zöld „bombázó” ruhában, mely
követte testének hajlatait, és jól illett a világos bőréhez és

22

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 22 4/7/14 7:08 PM

 szőke hajához. Hóbortos csókot dobott nekem és Ricknek,
aztán leült elöl.
Jon és a bátyja, James, együtt foglaltak helyet, míg Tim,
az öccsük, még terelgette a későn érkezőket. Nina anyja tür-
kizszínű estélyi kabátkában és hozzá illő kalapban küldött
felénk egy nyájas mosolyt, miközben a padjához igyekezett.
Hátrafordultam, és megpillantottam Ninát. A tornácon
állt abban a fehér selyemruhában, amit Honorral együtt
választottunk neki, mögötte lebegett a fátyla.
Amint a Bach véget ért, a lelkész az oltár elé lépett, és
mindenkit üdvözölt. Aztán Händel zúgott föl, és mindany-
nyian felálltunk, mert Ninát már befelé vezette az édesapja,
kart karba öltve lépkedtek a főhajóban.
A bevezető imák után elénekeltük a Morning has brokent,
aztán Honor lépett a pulpitushoz, hogy felolvassa a szonet-
tet, amit Nina választott.
– Szívem hű férfié, s övé enyém – kezdte, kellemes hangja
kicsit visszhangzott. – Szív a szívért, igazságos csere. Kell
nekem ő, és kellek neki én, ez így a világ legjobb üzlete…
Honor olvasott tovább, és én irigykedtem. A szerelmesek
olyan jól megértették egymást. Bár én lennék így Rickkel…
– szívem hű férfié, s övé enyém1 – zárta le Honor.
A lelkész fölemelte a kezét. – Kedves hívek, íme egybe-
gyűltünk, hogy ezen férfiút és nőt Isten szent színe előtt és
ezen gyülekezet jelenlétében a házasság szentségében egye-
sítsük… – Ninára és Jonra néztem, ahogy egymás mellett
álltak, az arcukat fürdette a fény, és azon gondolkoztam,
Rickkel és velem kapcsolatban elhangoznak-e valaha ezek
a szavak. – Azért senki könnyedén és kellő előkészület nélkül

1
Sir Philip Sidney, Arcadia (Tandori Dezső fordítása)

23

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 23 4/7/14 7:08 PM

 ne lépjen házasságra – folytatta a lelkész –, hanem csakis
tisztelettel, illedelemmel, jó előkészülettel, józanul és isten-
félelemmel, tiszteletben tartva a házasság szent állapotát.
– Ekkor éreztem, hogy Rick megmozdul. Lopva ránéztem,
de az arca nem árult el semmit. – Miért is, valakinek tudo-
mása volna olyan akadályról, mely miatt ezen jegyespár tör-
vényes és érvényes házasságot nem köthetne, most álljon elő
és később ne háborgasson senkit.2
Megpróbáltam követni a szertartást, de lehetetlennek
találtam, hogy a zenére, a szavakra, az eskük ünnepélyes
szépségére egyszerre összpontosítsak. Amikor Nina és Jon
határozott hangon kimondták az igent, megint belém hasí-
tott a fájdalom. Az anyakönyvet aláírták, az utolsó egyházi
éneket is eldalolták, a pap áldást osztott, aztán Widor toc-
catája keveredett a harangzúgással, és mi követtük a temp-
lomból kifelé haladó Ninát és Jont.
Virágszirmot szórtunk a párra, mobiltelefonnal pillanat-
felvételeket készítettünk, majd a fotós is hozzálátott a hiva-
talos fotózáshoz, mi pedig a tornácon gyülekeztünk.
– Örülök, hogy látlak! Fantasztikus az idő!
– Megható szertartás volt – kedvelem Jakab király Bib-
liáját.
– Én is. Szépen olvastál, Honor!
– Induljunk a házhoz?
– Még ne! Azt hiszem, csoportképet is akarnak.
Mindketten kerülni igyekeztük a tömeget, ezért végig-
sétáltunk Rickkel a templomkerten, nézegettük a sírokat,
a legtöbb öreg volt már és kopott, sárga zuzmótól foltos.

2
Common Prayer (Kubinyi Viktor fordítása)

24

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 24 4/7/14 7:08 PM

 Rick megállt egy palaszürke sírkő előtt. – Milyen különös!
Ananász van rajta!
Ránéztem a vésetre. – Az ananász jómódot jelent, aho-
gyan a füge is, és azt hiszem, ez dúsgazdag környék volt,
talán a gyapjúkereskedelem miatt.
Azzal csendesen mentünk tovább a jóval egyszerűbb
szimbolikát hordozó angyalokkal, galambokkal és gyer-
tyákkal ékített sírkövek között.
Hallottuk a vendégek fecsegését, Honor félreismerhe-
tetlenül kirobbanó nevetését, aztán a fotós hangját: – Ide-
nézne, Nina?
Rick egy tiszafa alatt álló sírhoz közeledett. Alaposan
megnézte. – Erre meg egy fürt szőlőt véstek.
– A szőlő az Utolsó Vacsorán felszolgált bor jelképe.
Rick csak nézett. – Ezt meg honnan tudod, Jen? Tud-
tommal nem vagy hívő…
– Utána kellett néznem az egyik könyvemhez. Évekkel
ezelőtt történt, de elég jól emlékszem rá.
– Most nézzenek megint egymásra…
– Itt egy rózsa – mutatott Rick egy sírkőre. – Gondo-
lom, a szerelem szimbóluma?
– Ó, milyen romantikus…
– Nem. A rózsa azt mutatja, mennyi idős korában hunyt
el az illető. – Tanulmányoztam a kopott vésetet. – Nyíló
rózsa, ez felnőttre utal. – Elolvastam a feliratot. – Mary
Ann Betts… rábámultam a dátumokra… huszonöt éves
volt. A szárat levágták, azaz nagyon fiatalon halt meg.
– Értem. – A társalgásunk olyan formális mederben zaj-
lott, mintha nem szerelmesek lennénk, hanem idegenek.
– Láthatnánk egy csókot?
– A félig kinyílt rózsa tizenévest jelképez.
– És még egyet. Nagyon jó.

25

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 25 4/7/14 7:08 PM

 – A rózsabimbó pedig kisgyermeket.
– Most pedig fogja meg a kezét!
Rick elgondolkodva bólintott. – Milyen szomorú!
– Igen. – És most álljanak egymás mellé, kérem – minél
közelebb!
Mi is csatlakoztunk a többiekhez, a fotós szerzett vala-
honnan egy létrát, és színészkedve bukdácsolt vele, hogy
megnevettessen minket. Engedelmesen mosolyogtunk, ő
pedig kattintgatott. Aztán Nina és Jon kéz a kézben vezetett
minket a házhoz.
A Vén Kovácsműhely hosszúkás volt és alacsony, a sápadt
kőfalakon lángolt a csipkebokor, futott a vadszőlő, épp ami-
lyennek emlékeztem rá. Hatalmas sátor terpeszkedett a pázsi-
ton. A távolban Slad hegyei, az alábukó legelőket birkák pety-
tyezik, a bégetés az egész völgyön át visszhangzik a levegőben.
Csatlakozunk a gratulálók sorához, előbb mindkét szülő-
páros, aztán a menyasszony és vőlegény jön.
Nina arca ragyog, megöleljük egymást. – Jenni…
A könnyeimmel küzdök. Nem tudom, hogy a boldogság
vagy az önsajnálat könnyei. – Nagyon szép vagy, Nina.
– Köszönöm. – A fülemhez szorítja az ajkát. – Rajtad
a sor – suttogja.
Jon arcon csókolt, aztán kezet szorított Rickkel. – De jó
látni titeket! Köszönjük, hogy eljöttetek!
– Gratulálok, Jon! – mondta Rick melegen. – Nagyon
szép esküvő volt. Gratulálok, Nina!
Eztán a hatalmas, napsütötte szalonba vonultunk, ahol
italt szolgáltak föl. Az ajándékot egy asztalra tesszük, nagy
halom ajándék és gratuláló kártya közé. Egy pincér pezsgőt
kínál. Rick emeli a poharát. – A boldog párra!
– És tényleg boldogok – szürcsölöm a pezsgőmet. – Cso-
dálatos.

26

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 26 4/7/14 7:08 PM

 – Mióta vannak együtt?
– Körülbelül amióta mi. Az első évfordulójukon jegyez-
ték el egymást – tettem hozzá közömbös hangon, aztán jót
nevettem magamon, hogy valaha is azt hittem, ezt Rick és
én is megtehettük volna.
Rickre néztem: olyan jóképű, olyan nyílt az arca, a haja
rövid és sötét, a szeme kék. Megpróbáltam nélküle elkép-
zelni az életet, de nem sikerült. Megegyeztünk, hogy más-
nap beszéljük meg újra, hogyan tovább. Mielőtt ezt tovább-
gondolhattam volna, gong szólított minket a sátorba, melyet
fehér szerelemvirág és csillogó piros liliom díszített, az asz-
talokon csillogó ezüst és porcelán. Megtaláltuk a nevün-
ket, megálltunk a székünk mögött, míg a pap elmondta az
asztali áldást.
Honor ült mellettünk, aztán Amy és Sean, egykori évfo-
lyamtársaim, de nagyon rég nem láttam őket, aztán Jon
hajdani iskolatársa, Al. Örültem, hogy Nina Honor mellé
ültette, a barátnőnk egy ideje egyedül él, a srác pedig nagyon
vonzó. A mi asztalunkhoz került Nina keresztapja, Vincent
Tregear is. Halványan emlékeztem rá Nina huszonegyedik
születésnapjáról. Bemutatkozott egy Carolyne Browne nevű
közeli szomszéd. Megacéloztam magam, hogy képes legyek
a számomra ismeretlenekkel is fecsegni, Honorral ellentét-
ben ebben nem voltam jó, jelenlegi állapotomban meg még
annál is rosszabb.
Hallottam, amint Carolyne Ricknek magyarázza, hogy
ügyvéd, nemrégiben vonult vissza. – Mégis rengeteg dol-
gom van – vallotta be nevetve. – Egy helyi iskolában vagyok
az igazgatótanács tagja, golfozom és bridzselek, imádok
utazni. Rettegtem a nyugdíjtól, de remek állapot. – Rickre
mosolygott. – De maga még nagyon messze van ettől. Mivel
foglalkozik?

27

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 27 4/7/14 7:08 PM

 Rick a szalvétáját göngyölgette. Tanítok – egy islingtoni
általános iskolában.
– Ő az igazgatóhelyettes – vágtam közbe kéretlenül és
büszkén.
Carolyn rám mosolygott. – És maga, öö…?
– Jenni vagyok – fordítottam felé a névkártyámat.
– Jenni – visszhangozta. – És akkor maga… Rick felé
bólintott.
– Igen, én vagyok Rick… – a csaja szó olyan, mintha
kamaszok lennénk, a partnere meg mintha üzletfelekre
és nem szerelmesekre utalna – …másik fele – fejeztem be
a mondatot, bár ez se tetszett, baljós utalás rejlett benne,
hogy kettéhasadtunk.
– És mivel foglalkozik? – kérdezte ezúttal Carolyn.
Elfacsarodott a szívem – utálok magamról beszélni. – Író
vagyok.
– Író? – ragyogott föl az arca. – Regényeket ír?
– Nem – feleltem. – Minden mást. Nem hiszem, hogy
hallott volna rólam.
– Sokat olvasok, úgyhogy talán mégis. Mi a neve?
Jenni… – Carolyn a névkártyámra pillantott: – Clark.
– A szeme összeszűkült. – Jenni Clark…
– Nem ezen a néven írok.
– Akkor Jennifer Clark?
– Nem. Úgy értem, semmilyen néven nem írok. – Éppen
megmagyarázni készültem, miért, de Honor már benyögte:
– Jenni egy fantom.
– Fantom? – kérdezte Carolyn látható zavarral.
– Szellemíró, tehát fantomkodik. – Honor az asztalken-
dőjét bontogatta. – Furcsa elgondolni, hogy ez ige is lehet,
igaz? Én fantomkodom, te fantomkodsz, ő fantomkodik –
tette hozzá vidáman.

28

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 28 4/7/14 7:08 PM

 Kísértetiesen vigyorogtam Honorra, aztán válaszoltam
Carolynnak: – Szellemíró vagyok.
– Aha, értem. Tehát olyan emberek helyett ír, akik nem
tudnak írni.
– Vagy tudnak – mondtam –, de nincs rá idejük, nincs
hozzá önbizalmuk, vagy képtelenek formába önteni az
anyagot.
– Tehát akkor színészeknek és popsztároknak dolgozik?
Futballistáknak és tévébemondóknak?
A fejemet ráztam. – Celebeket nem vállalok. Régebben
előfordult, de már nem.
– Ami elég nagy baj – vágott közbe Honor –, mert úgy
sokkal többet keresnél.
– Igaz – állt meg a villa a kezemben. – De nem tetszett.
– Miért nem? – kérdezte a balomon ülő Al.
– Túl sok bosszúsággal járt – feleltem – a megbízóim
egójával megküzdeni, elviselni, hogy nem jelennek meg a
megbeszélt időben, vagy kézbe adnak valami remek anya-
got, és másnap azzal jönnek, nem használhatom fel. Mosta-
nában már csak azt vállalom el, ami érdekel.
Honor, aki imád csapongani, ekkor már rég másfajta szel-
lemekről társalgott. – Biztos vagyok benne, hogy léteznek
– mondta éppen Vincent Tregearnak. – Húsz évvel ezelőtt,
a maihoz hasonló csendes, meleg napon az unokatestvé-
remmel Franciaországban bebarangoltunk egy elhagyatott
házat. Már romos volt, felláttunk a tetőig… és mindketten
lépéseket hallottunk, pont a fejünk felett, a nemlétező pad-
lódeszkákon. – Honor látványosan megborzongott. – Azóta
se tudtam kiverni a fejemből.
– Én hiszek a szellemekben – jegyezte meg Carolyn.
– Egy öreg házban élek egyedül, és néha bizony érzem a…
jelenlétüket.

29

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 29 4/7/14 7:08 PM

 Amy lelkesen bólintott. – Én néha váratlan hűvös fuval-
latot érzek – fordult Seanhez. – Emlékszel, drágám, hogy
volt tavaly nyáron? Amikor Walesben jártunk?
– Emlékszem – mondta a férfi. – Bár eddig azt hittem,
azért érezted, mert terhes voltál.
– Dehogy: a terhesség hőhullámokkal jár, nem hűs
fuvallattal.
– Néhány éve – mesélte Al – egyedül aludtam otthon,
és hirtelen arra ébredtem, hogy valaki ül az ágyam szélén.
Beleborzongtam a gondolatba. – Nem csak álmodtad?
A fejét rázta. – Teljesen éber voltam. Ma is emlékszem,
ahogy a súlya lenyomta a matracot. Pedig nem volt ott
senki.
– Rémisztő – mormogtam.
– Az volt. – Töltött nekem egy kis vizet, aztán magának
is. – Veled is történt hasonló?
– Örömmel kijelenthetem, hogy nem. De nem kérdője-
lezem meg mások tapasztalatait.
– Én mindig szkeptikus maradtam ezekkel a dolgok-
kal kapcsolatban – jegyezte meg Sean. – Azt hiszem, ha az
emberek kellően ki vannak borulva, hajlamosak olyasmit is
látni, ami nincs ott. Mint Macbeth Banquo szellemét.
– Ne rázd úgy felém véres fürtjeidet!3 – kántálta Honor,
aztán fölkacagott. – Márpedig ott Macbeth eléggé ki van
borulva, hiszen már megölt – hogy is? – vagy négy embert.
– Aztán tovább csapongott azzal kapcsolatban, miért nem
hoz szerencsét, ha egy színész színházon belül kimondja
a „Macbeth” szót. – Azt beszélik, azért, mert a történetben
ott lakik a gonosz – csacsogott tovább, miközben egy pincér

3
Shakespeare Macbeth, 3. felv. 4. szín (Szabó Lőrinc fordítása)

30

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 30 4/7/14 7:08 PM

 elvette előle a tányért. – Közben egyszerűen az az oka, hogy
mihelyt egy színháznak rosszul megy, előveszik a Macbe-
thet, hiszen a darab népszerű, viszont egy Macbeth-előadás
így mindig a szerencsétlenséggel hozható összefüggésbe. Na
nézzük… mi a következő fogás? – vette kézbe az arany bojt-
tal díszített étlapot. – Tengeri süllő – fincsi. Tudtátok, hogy
a tengeri süllő hermafrodita? Hat hónap után a hímekből
nőstény lesz.
Al, akit láthatólag nem érdekeltek az aznapi főfogás sze-
xuális szokásai, hozzám fordult: – Akkor tehát miféle köny-
veket ír?
– A világon mindenfélét. Van benne pszichológia, egész-
ségügy, tudományos-népszerű irodalom. De írtam már
fogyókúrás könyvet és kertészeti szakkönyvet is…
A könyveimre gondoltam, már vagy húsz sorakozott
a dolgozószobám polcán.
– Biztosan sokat tanul belőlük – mondta Al.
– Igen. Ez az egyik előnye.
Carolyn a borát kortyolta. – És nyer ezzel bármilyen
jogot?
– Nem.
– Én azt hittem, hogy ezekben a könyvekben általában
ott áll, hogy ikszipszilon „segítségével” írta vagy „tollba
mondta” zének.
– Attól függ. Néhány bértollnok ragaszkodik hozzá. Én
nem.
– Tehát a neve nem is jelenik meg sehol?
– Így van.
A homlokát ráncolta. – Nem zavarja?
Vállat vontam. – A névtelenség az alku része. És a meg-
bízóknak így a jó. Természetesen azt szeretnék, hogy min-
denki azt higgye, ők maguk írták meg.

31

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 31 4/7/14 7:08 PM

 Carolyn nevetett. – Én biztos nem bírnám ki, hogy egyál-
talán ne osztozzam a dicsőségben. Ha már annyit dolgozom
valamin, szeretem, ha erről mások tudnak.
– Igen, én is – csilingelte Honor. – Nem tudom, miért
kell a tehetségedet így elrejteni, Jen.
– Mert elég, ha élvezem a munkát, és megfizetnek érte.
Szeretek… láthatatlan maradni.
– Mindig ilyen voltál – folytatta Honor. – Sosem keres-
ted a rivaldafényt, velem ellentétben – kuncogott. – Én
imádom.
– Játszol még? – kérdezte Sean.
– Már öt éve nem – válaszolta. – Nem bírtam már
a bizonytalanságot, elmentem a rádióhoz, és szeretem csinálni.
– Hallottam a műsorodat – vágott közbe Amy. – Tény-
leg jó.
– Köszönöm – Honor egy pillanatig sütkérezett a bók-
ban. – Nektek pedig most született gyereketek, ugye?
– Igen – felelte Amy. – És még otthon vagyok a babával…
– És most min dolgozik, Jenni? – kérdezte Carolyn.
A borospoharamat babráltam. – Egy gyermekgondozási
kézikönyvön.
– Milyen szép! – válaszolta. – És van gyereke?
A szívem összeszorult. – Nincs – kortyoltam bele
a boromba.
– Nem nehéz így? Arról írni, amit meg se tapasztalt?
– Egyáltalán nem. A megbízóm részletesen elmondta
a tapasztalatait. Szülésznő. Én pedig pontosan – és remélem
érdekesen – leírtam, amit mondott.
– Meg kell vennem – mondta Amy. – Mi a címe?
– Csecsemőgondozás. Tavasszal jelenik meg. Mindig
kapok néhány tiszteletpéldányt, úgyhogy ha megadod
a címed, küldök belőle.

32

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 32 4/7/14 7:08 PM

 – De kedves vagy! Máris fölírom… – Amy már kereste
is a tollat a táskájában.
– A honlapomon keresztül is megtalálsz: Jenni Clark,
szellemíró. És… mennyi idős a kicsi?
Erre Sean elővette a telefonját, és letörölte a képernyőt:
– Rosie-nak hívják.
A fotóra mosolyogtam. – Csoda! Hát nem aranyos,
Honor?
Honor a képre pillantott: – Máris kész szépség.
– Mennyi most? Hat hónapos? – kérdeztem.
Amy arca büszkeségtől ragyogott: – Igen. Szerdához egy
hétre lesz hét hónapos.
– Már mászik is? – folytattam. – Vagy kezd átfordulni?
– Éreztem, ahogy Rick ledermed mellettem.
– Gyönyörűen mászik – felelte Amy –, de még nem for-
dul át.
Sean fölnevetett. – És milyen idegtépő lesz, ha majd
megteszi.
– Egy pillanatra sem hagyhatjátok egyedül az ágyon
vagy a pelenkázóasztalon – mondtam. – Sok szülő ezért
teszi inkább a földre a pelenkázómatracot – nem mintha
szülő lennék, de természetesen erről is esik szó a könyvben…
– Rick kivált a beszélgetésből, így megint Carolynhoz
beszéltem. Aztán Al kérdezett ismét: – Akkor tehát bármi-
ről tudsz írni?
– Természetesen nem, egy csomó dologhoz nincs közöm
– feleltem –, ilyen például a részecskefizika – nem is kér-
tek még fel ilyen témára. De megcsinálok szinte minden
mást: vállalati jelentéseket, sajtóanyagokat, üzleti ajánlatot,
emlékiratokat…
– Emlékiratokat? – visszhangozta Vincent Tregear.
– Úgy érti, másvalaki élettörténetét?

33

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 33 4/7/14 7:08 PM

 – Igen, általában egy-egy idősebb emberét, magánki-
adásra.
– Ezt is élvezi? – tudakozódott Vincent,
– Nagyon. Sőt, ezt a legjobban. Jó érzés mások életében
megmerülni.
Vincent úgy nézett, mint aki még mondani akar valamit,
de ekkor Carolyn a golfról kezdett kérdezősködni, Amy a
jógáról beszélt Ricknek, Honor pedig arról fecsegett Allel,
milyen érzés fogszabályozót felrakni. Honoron látszott,
hogy vonzódik a férfihoz. A jó öreg Nina hogy összehozta
őket! A barátnőm váratlanul rám nézett, elvigyorodott,
megkocogtatta a fogait, és közölte velem: – Al azt állítja,
tökéletes a harapásom!
Megemeltem a poharamat. – Gratulálok!
– Nem egyszerűen jó – mondta Honor. – Tökéletes!
– Azért a fejedbe ne szálljon! – mondta Al.
– Hova máshova szállna a harapásom? – nevetett
Honor.
Hamarosan jöttek a beszédek és a tósztok, felvágták a
tortát, aztán a kávé után szünet következett, hogy ráhango-
lódjunk az esti bulira.
Amynek és Seannek haza kellett menniük a kisbabához.
Vincent Tregear is elköszönt. A szállítók visszavitték az asz-
talokat, Rickkel kimentünk a kertbe.
Leültünk egy padra, néztük, ahogy az égbolt karmazsin-
vörösbe, aztán mályvaszínbe, végül tintakékbe fordul, és
felragyognak az első csillagok.
– Nos… remek nap volt – nyögte ki Rick. A feszélye-
zettség, mint hívatlan vendég, megint ott terpeszkedett
közöttünk.
– Szép nap, igen – feleltem egyetértően. – Nekünk is…
– Mi van velünk? – mormogta.

34

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 34 4/7/14 7:08 PM

 Máris elhagyott a bátorságom. – Nekünk is be kellene
mennünk. Hűvösödik.
Rick felállt. – És rákezdte a zenekar. – A kezét nyújtotta.
Visszamentünk tehát a sátorba, ahol Nina és Jon már az
első keringőnél tartottak. Hamarosan mindenki táncolt.
Amikor Rick átkarolt és magához húzott, mégis úgy érez-
tem, hogy ez búcsúölelés.

35

SANOMA_wolf2014_001-384.indd 35 4/7/14 7:08 PM