Schäffer Erzsébet

E z ü s t róka
© Schäffer Erzsébet, 2018 „A tánc a lélek rejtett nyelve"
Borítóterv: Tabák Miklós Martha Graham

Ildikónak
 Igaz mese
harmi nchét képben

Szereplők:
Balyi Laura (Lora), született 1940-ben Budapesten
Édesanyja: a szép Elbert Kata, született 1915-ben Soroksáron
Édesapja: dr. Balyi Károly ügyvéd, született
1904-ben Kolozsváron
Laura ikertestvére: Balyi Kálmán (Kami)
Előfordulnak még sokan mások
Történik a századelőtől napjainkig

Szeretem Laurát. Én csak Lorának hívom. Sokszor

kértem, meséljen az életéről. Nehezen állt kötélnek.
Pedig jó mesélő. A memóriája megőriz minden
apró részletet. Mégis, valahogy kényszeredetten,
kedv nélkül, talán csak a vissza-visszatérő nyag-
gatásaimra kezdett mesélni. De nem kellett hozzá
sok idő, hamar belejött. Valójában azt hiszem, alig
várta, hogy az életének régi, lakat alatt tartott kép-
telen históriáit elmondja valakinek. Eleven tűzzel
mesélt, én meg hol elbűvölve, hol elszörnyedve
hallgattam. Ezekből a mesékből és hallgatásokból
született ez a könyv. Fogadják Lorát szeretettel. Bár
ő nem hajszolja mások szeretetét. Sosem is tette.
Mindig ő szeretett jobban.

7
 Ha végiggondolom, a gyönyörű Balyi Laura
odüsszeiája nem csupán kalandos életút, sokkal
inkább egy ember felnövekedése önmagához.
Ha ismerné Márai mondatait, bólogatna hevesen,
ahogy szokott, de nem ismeri: „A világi méltóság
aranyfüst és játékpénz, de az emberi méltóság való-
ság, színarany. Miért játszol hamis pénzért, mikor
Isten megtömte zsebedet színarannyal?”
Balyi Laura az egyik legönzetlenebb, legszeretni-
valóbb ember, akit ismerek. Hosszú utat járt be,
tágra nyílt szemmel, óvatlanul, bátor kíváncsi-
sággal a szívében. Zsebe ma is tele van színaran�- ELSŐ RÉSZ
nyal. S ő szórja, szórja kincseit számolatlanul.

Sírni nem szabad
Laura nekidőlt az erkély korlátjának, és még szoro-
sabban szorította füléhez a kagylót.
– Nem megyek el, édes Pötyikém… Nem, nem
akarok emlékezni. Veletek sem, drágám. Vannak
dolgok, amik lehet, hogy érdekesek az egész társa-
ságnak, de nekem fájdalmat okoznak.
Halk, határozott hangon beszélt. A telefon túlol-
dalán még mindig győzködték.
– De hát nem kéretem magam, Pötyi! Eldöntöttem.
Nem megyek el!… Igen, egyszer ott voltam veletek,
jó volt látni a gyerekkorom társait, szépen örege-
dett mindenki… Igen, igen, jó volt nagyokat nevet-
ni, visszatekertük az időt. De nekem ennyi elég…
De miért nem érted? Nekem nincs klubom, ahova
visszajárok, nincs ötye… Te, hogy utálom én ezt a ki-
fejezést! Amikor hazaköltöztem, nem is értettem.
Anyu fordította le. Milyen megalázó… Humor?
Nem, Pötyi, ez nem humor, ez egy társasági szocre-
ál… öreg tyúkok… borzalom!… Nem, drága Pötyi,
nem megyek. Ti megmaradtok nekem, de ehhez
nem kell hetente találkoznunk… Nem, ne bánts, ne
agitálj, ezen az elhatározásomon nem változtatok.
10
Nem folytatta a beszédet. Egy darabig udvari-
asan hallgatta Pötyit, aztán némi türelmetlen éllel
a hangjában elköszönt:
– Elfáradtam, drágám. A hetvenhét, az mégiscsak
hetvenhét… Mulassatok jól, Pötyikém!
Letette a kagylót. Hátradobta a szemébe hulló
haját. Még most is szőke volt, még most is vállig
ért, alig néhány ősz hajszál keveredett a sűrű hajzu-
hatagba. Kiment a fürdőszobába. A tükör előtt lófa-
rokba gumizta a haját, így volt a legkényelmesebb.
Éveken át megszokta, a táncpróbák alatt így dol-
goztak. Vagy fölkontyolta.
Jaj, ez a Pötyi, dohogott magában, nem érti. És
nem érthetik a többiek sem. Honnan is értenék…
Arról a találkozóról hazafelé jövet végigsírta az utat.
Nem zokogott, de folyt a könnye hazáig. Ott vol-
tak előtte megöregedve a régi arcok, Pötyié a föld-
szintről… A nagyszájú, erőszakos Pötyi, az anyu-
kája őrült mennyiségű zsíros kenyeret kent, a lép-
csőházból minden gyerek ehetett, amennyit akart,
de ő csak egyszer evett, mert a kenyéren hagyma
is volt, és a nyers hagyma már akkor is megfájdí-
totta a gyomrát. Lekotorni meg illetlenség lett vol-
na. Eljött a drága Karesz is, aki mindig megvédte, ha
a Bálint-fiúk rákezdték: „Kisasszony, kisasszony,
nézzen ide kisasszony…!” De ő sosem nézett oda,
hanem futni kezdett, mert tudta, hogy valami csú-
nyát mutatnak a Bálint-fiúk. A kukijukat például.
A futásról eszébe jutott, hogy csapódott be a lép-
csőház ajtaja. Hálózott üvegből készült a fémkere-
11
tes ajtó, az udvarról nyílt. A ház modern, elegáns
háznak számított, még a háború előtt építették.
Rohant föl a lépcsőn az elsőre… Még most is az orrá-
ban van az a sehol másutt nem érzett szag, ami
megcsapta, ha a lépcsőházukba lépett. Felmosott
kő, gáz és cipőpaszta illata keveredett egymás-
sal. Beő Antal okleveles közgazda lakott alattuk
három betelepített társbérlővel. Ő pucolta az ajtó
előtt a cipőit, mind gojzervarrott, komoly cipők
voltak, adott rá, hogy rendben legyenek. Bagarol…
mintha ez lett volna a cipőpaszta neve… Igen, pró-
bálgatta a megtalált szót. Ba-ga-rol.
Nem, nem érthetnek semmit. Abban a kerthelyi-
ségben, ahol gyerekkora tanúival találkozott, min-
den úgy zúdult rá, mint a hegyomlás.
Ott maradt a tükör előtt, végigsimította az arcát,
és csak állt, állt. Annyi fájdalom érte abban a szép
házban, évekig tartott, míg el tudta, ha nem is
felejteni, de törölni, míg ki tudta radírozni magából
a vádakat, amelyek hosszú-hosszú ideig feltörtek
benne, ha a gyerekkorára gondolt.
Leült a hófehér kanapéra. Apró ékszerdoboz
lakásában minden hófehér volt. Csillogó üveg,
arany és fehér. Az egész lakás, mint egy lányszoba.
Hátradőlt, és azt hitte, nem gondol semmire.
Körbenézett.
Tőle jobbra keret nélküli üveg alatt egy nagyon
szép fiatal lány arcképe. Fekete haj, szürkébe hajló
kék szemek. Laura huszonöt évesen. Akkoriban egy
szerep miatt sötétre festette a haját.
12
A kép mellett a szülei portréja, keretben. Anyja,
a legendás szépasszony, dús, vörös hajkoronával,
benne azzal a széles, hófehér csíkkal, amit egyet-
len éjszaka alatt szerzett. Azon az éjszakán őszült
meg, amikor rájuk törte az ajtót három ávós, és
elvitte apát. Ide, ebbe a lakásba már csak rövid
időre jött vissza. Hogy kiderüljön, anyával nem
tudnak együtt élni. Öt évre ítélték. Egy hitel-
intézet gazdasági igazgatója volt, a világ legbe-
csületesebb embere. Kinézetre szürke egérke,
valójában erős, az elhatározásait végigvivő férfi.
Matematikai zseni és érzékeny hegedűvirtuóz.
Csak anyja mellett volt mindig fakó és színtelen.
A fotó akkor készült, amikor Laura egy alkalom-
mal hazautazott Svájcból, s egy vacsorára össze-
hozta a szüleit. Már idősebbek voltak, mindkettő-
jüknek megvolt a maga élete. Lora szóba hozta,
mi lenne, ha összeköltöznének, de anyja, akit lány-
korában úgy hívtak, „a szép Elbert Kata” erről
hallani sem akart. Kialakult életrendje volt, nagy-
szerűen érezte magát egyedül. Annyi év különélés
után el nem tudta képzelni az együttélést Balyi
Károllyal.
Egy másik képen Kami, az ikertestvére, az örök
lázadó, ősz lobonccal, ötvenévesen.
Kami… Nagyon más tempójú gyerek volt. Ál-
landó izgalomban égett, egymást érték a stiklijei.
Laurát megpróbálta tettestársnak kinevezni, de ő
kisiklott előle, utálta a zűrös helyzeteket, s Kami
körül csak zűrös helyzetek voltak.
13
 Csak a kolozsvári évek hozták össze őket. Az rokonainak. Nem vennék-e magukhoz a két gyere-
a gyerekkori számkivetésben töltött idő, amit ket, legfeljebb pár hónapra, amíg itthon összeszedi
Laura sokáig nem tudott megbocsátani az édes- magát és rendeződik valahogy az életük.
anyjának. És egy napon Laurát és Kamit egy ismeretlen ka-
Miután Balyi Károlyt letartóztatták, majdnem lauz és egy szegényes csomagokkal utazó fejken-
egy évig nem hallottak róla. Semmi hír nem jött, dős asszony gondjaira bízva, felültette édesanyjuk
se hivatalosan, se privát szálon. Felesége, a szép a vonatra. Mind a kettejüknek volt egy hátizsákja
Elbert Kata, később is kihívóan gyönyörű asszony és egy uzsonnás csomagja.
volt. Magas, büszke tartású, jó idomú nő, dús, Laura ült a hófehér kanapén és próbálta felidézni
rókavörös hajában a homlokától hátrafelé húzó- a pályaudvart, a búcsút.
dó fehér csík különösen feltűnővé tette. Bejárt az – Nem szabad sírni – mondta az édesanyjuk. – Luci
ügyészségre, még az ÁVO parancsnokságára is el- tánti vár titeket és nagyon szeret.
ment, de azon kívül, hogy nyíltan vetkőztető pillan- Nem sírt. Azt mondták, ő már nagylány. Csak
tásokat és szemtelen megjegyzéseket kapott – nem Kami kezdett el szipogni, amikor elindult a vonat.
tudott meg semmit. Édesanyjuk, a szép Elbert Kata futott utánuk a pe-
Egy év után ügyvédi tanácsra elvált a férjétől. ronon, lobogott a vörös haja az ősz csíkkal, és rázta,
Akkor Balyi Károlyt már elítélték, öt év fogházban rázta a zokogás.
letöltendő börtönbüntetést szabtak ki rá.
Felesége támasz és jövedelem nélkül élt. A gyere-
kek, Laura és Kálmán nyolcévesek múltak, a család
az összeomlás szélén. Egy ismerőse, akinek a ne-
vét nem volt szabad még csak kimondania sem, el-
adói állást szerzett számára egy vas- és edénybolt-
ban. Reggel nyolckor nyitottak, este hétkor zártak.
Mi legyen a gyerekekkel? Nem voltak még nap-
közisek sem, az igazgató azt mondta, kell a hely
a feddhetetlen dolgozók gyerekeinek. A közelben
Katának nem volt semmi segítsége. Szülei már nem
éltek. Még a legjobb barátaik is elhúzódtak tőle.
Mit csináljon? És akkor Kata írt férje kolozsvári

14

Ki ez a szép idegen?
– Valami baj van, kisjány?
A kalauznő, aki Laurát megszólította, vidám volt
és kerekded, a sapkája alól szőke hajtincs kunko-
rodott a homlokába. A hosszú vonatúton ő volt
az első ember, akire a kislány valami ösztönös,
magától értetődő bizalommal tekintett. Addig
csak vitatkozó felnőtteket, sok egyenruhás férfit,
elnyűtt katonát látott. Nem mondta a testvérének,
de félt. Egy vámőrök előtt sivalkodó asszony lát-
tán olyan ijedelem vett rajta erőt, hogy kis híján
elsírta magát.
Ahogy a vonat kihúzott Pestről, Kamival egy da-
rabig nézték a tájat, a testvére szokatlanul csendes
volt, hamar el is aludt. Laura maga is meglepődött,
amikor mint egy jó ismerőshöz, a fiatal kalauz-
nőhöz hajolt, és odasúgta:
– Pisilnem kell…
A vidám kalauznő átkarolta Laurát.
– Van itt minden kisjány, még véce is!
Így mondta, véce. Meg így, kisjány. Indultak,
de Laura megállt. Az ablak mellett alvó testvérére
nézett.
16
– Psszt… ne izgulj – súgta a kalauznő –, mindjárt
visszajövünk.
Ez az egyetlen valódi találkozás maradt abból a
soha véget érni nem akaró utazásból Kolozsvárra.
Ez az egyetlen arc őrződött meg, a szőke kalauz-
nőé. Laura később csodálkozva vette észre, hogy
anyja és a kalauznő képe esténként, amikor kezé-
ben a macijával elaludni készül, szép lassan egy-
másra vetül. Becsukott szempillái mögött az ébren-
lét és az álom határán, ott, Luci tántiék bútorokkal
telizsúfolt, naftalinszagú szobájában egyszer csak
nem tudta különválasztani Pesten maradt anyja és
a kolozsvári vonaton megismert kalauznő arcát.
Pedig nem is hasonlítottak.
De ezek már nem a nyolcéves Laura emlékei, ha-
nem azé a felnőtt nőé, aki hosszú évekig bizony-
talanul keresgéli magában a soha fel nem növő
kislányt és a lázadni vágyó, mégis örökkön enge-
delmes fiatal nőt.
Késő este volt, amikor megérkeztek a kolozsvári
pályaudvarra. Batyus tömeg, rengeteg ember, két
halálra fáradt kisgyerek. A vidám, szőke kalauz-
nő a határon túl maradt, Laura hiába nyújtogatta a
nyakát, hátha meglátja, akkor már nem volt sehol.
A fejkendős asszony betartotta anyjuknak tett ígé-
retét, nem hagyta magukra a testvéreket. A sok cso-
magjával elveszetten állt mellettük, míg Luci tánti
rájuk nem talált.
Laura hiába kutatott az emlékeiben, nem tudta
felidézni, hogyan keveredtek haza. Azt sem, hogy
17
Luci tánti merre vitte őket, s hogy mivel mentek,
busszal, kocsival, gyalog? Egyetlen dolog foglal-
koztatta. Az a homályos, megmagyarázhatatlan
emlék, ami azonnal mellbe vágta, ahogy leszáll-
tak a vonatról. A kolozsvári pályaudvar cigaretta-
csikkes, zsúfolt peronján villámcsapásszerűen érte
a felismerés: már járt itt egyszer! Olyan felkavaró
erővel tört rá ez az érzés, hogy nem tudott mit kez-
deni vele. Laura egyszerűen megnémult. Két napig
nem beszélt. Nem kérdezett, és ha kérdezték, ha
szeretett volna is, nem tudott válaszolni. Mintha
örökre elhagyták volna a szavak. Luci tánti teljesen
kétségbeesett.
Amikor Lora életének erről az epizódjáról mesélt,
jól emlékszem, nehezen fogalmazott. Szavanként
buktak ki belőle a súlyos mondatok. Többször föl-
állt, nyújtózott, mélyeket lélegzett. Nem sírt, de a
sírás határán volt. Ahogy ott ültünk, a beszélgetés
szüneteiben két kezével sokáig dörzsölte a homlo-
kát. Aztán becsukta a szemét, hallgatott.
Csak sokára szólalt meg. Amit hallottam, hihetet-
lennek tűnt, pedig a valóságot mondta.
Laurát hároméves korában kölcsönadták a szülei.
Kolozsvárra. Egy elhalt, imádott kislány utáni
fájdalmat kellett volna enyhítenie a kis Laurának.
Háromévesen. Idegenben.
18
Bellácska első gyermeke volt a szüleinek. Festő
ecsetjére illő szép gyermek. Megédesítette nem
csak szűk családja, de az egész nagy Balyi rokon-
ság mindennapjait. Nem sokkal múlt hároméves,
amikor egy alattomos agyhártyagyulladás kilenc
küzdelmes nap után elvitte.
Az életét mesélő Lora hangja ekkor már színte-
lenné fakult.
– Apám egy kolozsvári szabómester, Balyi Antal
ötödik fia. Kivételesen jó eszű, ráadásul szorgal-
mas gyerek, a családból egyedül őt taníttatták.
Számszaki ember lett, megbízható közgazdasági
ismeretekkel, jártassággal a bankszakmában. Aztán
jogot tanult, ügyvédi gyakorlatot szerzett. Itt vég-
zett az anyaországban, itt is kapott állást, Buda-
pesten. Egy hitelintézet gazdasági igazgatójaként
előkelő karriert futott be. A többi testvér, csupa fiú,
odahaza mesterséget tanult. Volt köztük asztalos,
ács, géplakatos, nyomdász, de apámat, aki úgy-
mond nadrágos ember lett és egy osztállyal feljebb
lépett, mindannyian a régi szeretettel fogadták.
Összetartó, a rokonságot szorosan élő család volt
az övék, számtalan unokatestvérrel, nagybácsival
és nagynénivel, sógor-komával, keresztszülővel,
ahogy ez lenni szokott. A család utolsó gyermeke
sok évre született, és nagy örömre, végre kislány
lett, Zsejke névre keresztelték. Koros szülei szeme
fénye, bátyáinak kényeztetett kedvence volt. Apám
19
szinte szerelmes volt a kishúgába, tizennégy év
volt a korkülönbség közöttük. Ha Budapestről
hazautazott Kolozsvárra, mindenki gazdag aján-
dékot kapott, Zsejke egyenesen lakodalmit.
Így történhetett, hogy amikor a huszonkét éves
fiatal Zsejke férjhez ment, és pár évre rá az a tragé-
dia érte, hogy egyik napról a másikra elveszítette
a kislányát, Bellácskát, apám is őszintén gyászolt
és segíteni akart. Hogy Zsejke nem tudott meg-
nyugodni, könyörögni kezdett a bátyjának, csak
egy kis időre vigyenek ki hozzájuk engem. A fény-
képek tanúsága szerint nagyon hasonlítottunk
egymásra Bellácskával. Szép kis ovális arc, nagy
szürke szemek, laza hullámú szőke haj… A ko-
runk is szinte megegyező. És apám beleegyezett.
Hogy hogyan vette rá anyámat egy ilyen döntésre,
nem tudom. Odaadni egy hároméves ikerkislányt.
Az ismeretlenbe. Egy halott kis unokatestvér
helyébe! Kölcsönadni! Soha nem beszélt nekem
sem ő, sem anyám erről. Sokáig egyáltalán nem ke-
rült szóba az a borzalmas néhány hónap. Gyerek-
koromból csak egyetlen elejtett mondatra emlék-
szem, de arra már nem, hogy milyen összefüg-
gésben hangzott el. Anyám valakinek a kérdé-
sére válaszolt. Ezt mondta: „Nem volt semmi baj,
nekem itt maradt Kami…”
Odaát, Kolozsváron, kis híján újabb tragédia tör-
tént.
20
A hároméves Lauráért a meghalt Bellácska
édesanyja, Zsejke jött Budapestre, vonattal vitte
magukhoz Kolozsvárra. A kislány három hóna-
pot töltött náluk, Zsejke és a férje, Verrasztó
András kitették a szívüket a gyerekért. Tejbe-vajba
fürösztötték, megkapott mindent, amit kívánt.
De a kis Laura nem kívánt semmit. Keveset be-
szélt, és soha nem nevetett. Pedig másra sem vágy-
tak, mint a nevetésére. Vitték a Szamos-partra,
vitték cukrászdába, vitték pónilovagolni, kocsi-
kázni. Mindhiába. Nem jött meg a kedve. Egy nap
belázasodott. Makacs, ritka fertőző betegséget
kapott, a lázat nehezen lehetett csillapítani.
Az öreg doktor bácsi, aki ismerte az egész csalá-
dot, az ő kezében születtek a Balyi família gyere-
kei, már egy ideje aggódva figyelte Laurát. Most
erélyesen figyelmeztette a pótszülőket, a kislányt
haza kell vinni. Azonnal! És hozzátette, nektek
meg szülessen újabb gyereketek! Minél előbb, an-
nál jobb. De nem Bellácska helyett, hanem maga-
magáért…!
A sürgönyre édesanyja, a szép Elbert Kata jött
Lauráért. Akkor még nem volt fehérre őszült
csík a vörös hajában, utolsó divat szerinti tava-
szi kiskosztümjében fővárosi levegőt árasztott.
A kolozsvári pályaudvar tele volt veszteglő és
indulásra kész katonavonattal. A kis Laurát
Verrasztó András hozta a karjában. A sírdogáló
Zsejke párnát és takarót terített az első osztályú
kupé ülésére.
21
 A vonat elindult, Laura bágyadtan feküdt. Be-
csukta a szemét. A szemben lévő ülésen anyja
azt hívén, hogy elaludt, egy képes újságot vett elő,
azt nézegette.
Amikor idáig jutott a történetben, Lora elhall-
gatott. Látszott, hogy a végletekig elfárasztotta
talán nem is a beszéd, inkább a régmúlt emlegetése.
Narancslevet töltött. Egy csöpp az asztal üveg-
lapjára pöttyent, szalvétával lassan felitatta.
– Hetekig tartottak kórházban, nem sokat adtak
az életemért. Nem is hitték igazán, hogy meggyó-
gyulok. Már felnőtt voltam, amikor anyám az un-
szolásomra elmondta, mi is történt velem három-
éves koromban. Akkor szembesültem az egésszel.
Milyen érdekes, semmire nem emlékeztem. Vala-
hol, a tudat legmélyében egy segíteni akaró kéz,
mintha meg sem történt volna, mindent kira-
dírozott. Anyám halála előtt beszélt újra és végre
talán őszintén a gyerekkorunkról. Úgy kellett koc-
káról kockára összeszednem azokat az éveket…
S hogyan fotografál a gyereklélek? Ott a kolozsvári
pályaudvaron, ahová nyolcévesen másodszor is el-
vitte a sorsa Laurát, ott és akkor ütötte szíven a fel-
ismerés: itt már volt egyszer! Ennyi és nem több.
Hiába kutatott zaklatott gyerekkora emlékei kö-
zött, a megérzésen túl mást nem tudott felidézni.
22
Később majd megint előjön egy kép, egy furcsa,
egyszer már megélt bizonytalan érzés. Az a pilla-
nat, amikor a hároméves lázas beteg kis Laura ott
fekszik a hazafelé tartó vonat kupéjában. Zsejke
párnáiba mélyedve átnéz a másik ülésre. Egy isme-
retlen hölgy ott újságot olvas. Láztól égő szemmel
nézi a kislány, bágyadt lelke keresgél, emlékezni
próbál, de nem ismeri föl az édesanyját. Nem tudja,
ki ez a szép idegen itt vele szemben.
Laura lelkének filmjén szóról szóra ez a kocka
ismétlődik majd évek múlva. Amikor az ikreket,
Laurát és Kamit a szép Elbert Kata pár hónapra
elküldte Luci tántiékhoz, senki nem sejtette, hogy
közben le fogják zárni a határokat. A szép Elbert
Kata álmában sem gondolt arra, hogy a gyerekei ott
rekednek Luciéknál. Hogy négy évbe kerül majd,
míg a bürokráciával, a gyanakvó és ellenséges ro-
mán és itthoni titkosszolgálattal csatázva, család-
egyesítéssel végre hazakerülhetnek a gyerekek.
Nyolcévesen tette föl anyjuk a kolozsvári vonatra
Laurát és Kamit. Tizenkét évesek voltak, amikor
a határon egy szenvtelen román tisztviselő átadta
őket az édesanyjuknak. A szép Elbert Katának
reszketett a keze, amikor az átvételi paksamétát
aláírta.
Nem tudták a gyerekek, hogy anyjuk akkor volt
túl élete legnagyobb szerelmén. Amibe majdnem
belehalt. Ilyesmit nem tudnak, legfeljebb sejtenek
a gyerekek. Sejtenek valami bajt.
Ültek a hazafelé tartó vonaton. Kami az anyja
23
mellett, Laura velük szemben. Nézte a megnyúlt,
vékony kislány az édesanyját, akit négy éve nem
látott, s akinek képe sokáig összemosódott egy
szőke, nevetős kalauznő arcával. Alvást színlelve Nem az vagyok, aki voltam
leste, nézte… És bár tudta, hogy az édesanyja, vala-
mi dac nem engedte örülni ennek a szép idegennek
itt vele szemben a másik ülésen…

Kami szerette a paradicsomos káposztát, üresen,

hússal, akárhogyan. Laura öklendezni kezdett
még a gondolatától is. Luci tánti pedig egy héten
egyszer biztosan megfőzte, a háború utáni évek-
ben, ha máshoz nem is, de káposztához hozzá le-
hetett jutni.
Már a macskaköves udvar kapualjában érezte
a szagot. Édes jó Istenem, megint paradicsomos
káposzta, megint jön a cirkusz. Ahogy annyiszor,
most is elhatározta, ez egyszer meg fogja enni.
Ma megpróbálja. Már csak Feri bácsi miatt is, hogy
ne legyen ideges. Luci tánti azt mondta, a bácsinak
az idegesség árt a legjobban. Ha ideges, akkor kia-
bál. És Laura irtózott a kiabálástól.
A Feri bácsi, Luci tánti férje egyébként jó ember
volt, aranykezű asztalosmester, elnézte házánál
a pesti rokon gyerekeket, de egyet nem tudott el-
nézni. A pazarlást. S ha valaki nem ette meg az ételt
az asztalnál, az pazarlásnak számított. Feri bácsiék-
nál ez volt a legsúlyosabb vétség.

25