Ötvös József

Őszinte vallomás
a besúgásról

1. Az elsı találkozás
Közel két emberöltınyi idıbıl visszatekintve
ez az elsı és emlékezetes találkozás, ma már
teljesen más hangulatban, úgy fogalmazódik
meg bennem, mint amelyik nemcsak a legelsı,
hanem egyben a legkedvesebb szekus találkozásom
volt. Emlékeim szerint…
…egy télutói ebéd utáni idıpontban hivatott
a teológiai intézet akkori rektora, Rapp
Károly. Kapcsolatunk eléggé közömbös volt.
Evangélikus vallású professzorként csak
Szentírás-ismeretet adott elı nekünk, és száraz,
eseménytelen órái miatt semmi érdemleges
nem maradt meg róla emlékeimben, még
arca is elmosódott bennem. Egyetlen pillanatkép
villan elı a rektori szobában lejátszódott
eseménybıl, valami belsı megérzés világosodott
meg elıttem: milyen tágas, nagy ez a
rektori szoba, és milyen kicsi, jelentéktelen
benne a rektor. Akkor sem tudtam, ma sem
tudom, teológiai hallgatónak szabad-e ilyent
gondolni vagy éppen észrevenni.
Rapp Károly azzal az egyszerű és szegényes
irodalmi szóhasználattal, amellyel egy
életen át egyetemi tanárként áttornázta magát,
kiadta a rektori utasítást:
– Elmész a Traian utcába délután 6 órára, és
ott megkeresed ezt az embert.
Egy névjegykártyányi nagyságú fehér
papírt nyomott a kezembe, a következı írással:
(ONAC), azaz zárójelbe téve a kolozsvári
román titkosrendırség tisztjének a neve,
aki éppen akkor a teológusok megfigyelıje
volt. Nem voltam katona, semmilyen rendıri,
katonatiszti rangot nem ismerek fel, nem is
érdekel a román rendır rangja. Még akkor
is közömbösen lenézem ıket, amikor esperességem
miatt nem büntetnek meg a gyorshajtásért.
Onac elvtárs óta nem tisztelem a
román rend ıreit, és sohasem vagyok nekik
hálás.
Kézzel írott papírkán a zárójel elsı jelét
C-nek olvastam, és szent meggyızıdésem
volt, hogy a rektor délután szeretne inni, ezért
velem hozat egy üveg konyakot – conac. Úgy
is indultam el a hírhedt Traian utca felé, amely
tisztességes idıszakban Árpád utcaként szerepelt.
Félhangosan fütyörészve mentem az úton,
legfeljebb az nyomasztott, hogy egyetemi hallgatóként
konyakot hordok a rektornak. Hát,
ezért nem volt érdemes ide felvételizni…
Gondtalan sétával gyorsabban ér az ember
mindig a kijelölt helyre, én is így jártam, s amikor
semmi rosszat sem sejtve beléptem a rideg
kapun, egy pattanásos arcú katona tegezett le:
– Kit keresel itt?
A fegyverétıl nem remegtem meg, talán
még idım sem volt rá, a furcsa az volt, hogy
egy idegen csak úgy egybıl letegez. De mit
lehetett várni akkor egy mezıségi tanyáról
behozott rendırtıl? Undorral és örök érvényű
lenézéssel vetettem feléje a bűvös szót:
– Eljöttem a konyakért.
Bamba arckifejezése nem lepett meg, láttam
már ilyent, amikor útlevélért vagy személyazonosságiért
álltam sorban. Valahányadik érzékem
azt súgta, fogadjam el, ezek mind ilyenek,
talán fröccsentıgéppel mind ilyen egyforma
bamba arcúnak alkotják ıket. Még mindig
naiv és tiszta lelkű fiatalemberként álltam
elıtte, s azon gondolkoztam, hogy lehetne arra
az erkölcsi és szellemi mélységre alászállni,
amelyen egymást meg tudjuk érteni, és akkor
eszembe jutott a bűvös küldıpapír. Szemtelen
nyugalommal vettem elı a tenyérnyi igazolást,
és lekezelı egyetemista mozdulattal odatartottam
a semmit nézı szemek elé. S ettıl kezdve
én lepıdtem meg, de nagyon. A katonaruhába
öltöztetett rendır összecsapta két lábát, és
tettre kész parancsteljesítés hangján közölte
velem:
– Ott jön Onac elvtárs.
E világtörténelmi esemény hangsúlyozásához
még meg is biccentette fejnek mondott
kobakját. Hirtelen az lett az érzésem, valamilyen
elvarázsolt meseországba kerültem,
mert itt a konyakot – onacot – elvtársnak szólítják,
és ez a híres francia borpárlat mozog,
hadonászik, jön felém. Sıt, a jön felém nem
is pontos kifejezés; zúdul irányomba, mint
a KGST hithű katonája. Jóval késıbb tudtam
meg, azért a fizetésért zúdulhatott is. A
kommunista hűséggel ırt álló katona társaságában
tettetett fölénnyel szólt rám „Konyak
elvtárs”:
– Add ide a személyazonosságidat!
Ennél a második primitív letegezésnél
ismertem fel, hogy rossz helyre küldött a rektor.
2. A pokol kapujában
Dante prófétai látomása óta akár viszonyítási
alapunk is lehet, mert aki végigszenvedte
a kihallgatások rideg, lelketlen és embertelen
szürkeségét, annak lelkében visszhangzik a
pokol kapujának felirata:
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménynyel!”
(Babits Mihály fordítása)
Abban a reményben írok sokéves visszaemlékezés
alapján a kihallgatószoba hangulatáról,
hogy a Kedves Olvasó legfeljebb múzeumként
tekinti majd meg. Egyébként rossz kifejezés a
hangulat, sokkal ridegebb, szegényebb és érzéketlenebb
volt ott az a hetenként ismételt pár
órás kihallgatás. Megtörténhet ugyan, hogy
egy lakásnak, még a legkisebb szobácskájának
is van hangulata, de a titkosrendırségi vallatóteremnek
nem volt hangulata, legfeljebb megalázó
félelme.
Még ma is felkavaró emlékeim szerint, a
kihallgatószoba közepén volt egy szocreál
stílusú, natúr színű íróasztal. Azokat is mind
egyformára tervezték, mint a kihallgató elvtársakat.
Örök titok marad számomra, melyiket
alakították a másikhoz, de a mord kihallgató
elvtárs és az igénytelen íróasztal nagyon
hasonlítottak egymásra, idınként az volt az
érzésem: ikertestvérek, csak az egyik idétlenül
szövegel. Az igénytelen íróasztal elıtt
és mögött volt két barna karosszék. Három
hónapos hetenkénti találkozásaink alkalmával
csak ezt a három bútordarabot használtuk,
ezért nem emlékszem, volt-e még más is
a vallató szobában. Konyak elvtárs háttal ült
az ablaknak és szembe az ajtóval. Természetesen,
az asztalfiók az ı oldalán volt. Ez már
eleve tisztességtelen és esélytelen harc. Ezzel
is érzékeltetni akarták, ki itt az úr. Egy biztos,
ık ott – és máshol sem – sohasem voltak
urak, legfeljebb elvtársak és szánalmas élılények,
de a kulcs náluk volt, és ezt már elsı
kihallgatásom során jól agyamba vésték. Meg
is tanultam egy életre szólóan. Azóta is irtózom
rendırségre menni, mert Konyak elvtárs
szobája óta számomra a trágyadomb is kedvesebb
hely.
Jól begyakorolt mozdulattal húzta ki az íróasztal
titokzatos fiókját, egy szürke iratcsomót
vett elı, és a rendırökre minden idıben jellemzı
sunyi felnézéssel fordult felém:
– Hol voltál december 5-én este?
A szegényes rendıri kérdés idézésében
még a hónap sem biztos, a nap pedig nem is
fontos. Egy húszéves, Kolozsváron élı egyetemista
két-három hónap múlva nem emlékszik,
mert nem is emlékezhet arra, hol is járt
egy pénteken este. De ıkonyaksága minden
erejével és szimpla kommunista felkészültségével
nagyon igyekezett memóriám felfrissítésében.
Igazán nem is erıltettem magam a
két-három hónappal azelıtt történt valamilyen
esemény rekonstrukciójára, hiszen azt
úgy sem jegyezték fel a Guiness Bookban
vagy Erdély háromkötetes történetében. De
nem így „konyak-társ”! Elıvett egy fehér
ívpapírt, majd fontosságát hangsúlyozva, felállt
és felém mordult:
– Amíg visszajövök, leírod, hogy hol és kikkel
voltál december 5-én. (Mivel az egészben
az idıpont a leglényegtelenebb, a továbbiakra
nézve, fogadjuk el december 5-ét.)
Majd apjától örökölt, biztos járásával kivonult
a szobából, mint ahogy május 1-én szoktak
boldog szocialista arccal végigvonulni fıtitkár
elvtársak zárt sorfala elıtt. Ma már abban sem
vagyok biztos, hogy járását apjától örökölte,
mert akik olyan piszkos szolgáltatásokra adták
életüket, azokat nem tisztességes apák nevelték.
Ennek a Moszkvában kitervezett és Bukarestben
kiképzett fel-kivonulásnak komolyságát
egy kulcsfordítás igazolta: kívülrıl rám
zárták az ajtót.
A tipikus, kínos pár percnyi csend után
próbáltam finoman feltérképezni, hol is
vagyok. Ezt mindenki így szokta tenni, legalábbis,
aki ıszintén elmeséli kihallgatásának
megalázó történetét, mert ott senki sem volt
hıs. E magányos fejforgatásban vettem észre,
hogy a velem szemben lévı, egyetlen nagy
ablakon, kívülrıl drótháló van: nincs menekvés.
Mögöttem a bezárt ajtó, és éppen estére
7-et ütött valahol a toronyóra. Évfolyamtársaim
most mennek viháncolva, egymást lökdösve
vacsorázni. Egyik sem tudja, még nem is
sejtik, hogy én egy rendırségi szobában ülök
egyedül, bezárva. A toronyóra hangja pedig
szép lassan távolodott tılem, vagy talán én
szálltam valami pokoli mélység felé, ahol
csak vezényszavak, pofonok és bamba rendıri
kacagások hallatszanak. Legalább egyet
biztosan megtudtam: engem nem konyakért
küldtek ide.
De nem ez volt – sajnos – életem utolsó
megtévesztése.
Ötvös József
(Folytatjuk)

3. Elsı (fel-le) jelentésem

Pár percnyi csendes tétlenség és értelmetlen
magány után kezem automatikusan elindult a
golyóstoll felé; jó lenne minél hamarabb végezni,
bármit leírni, s aztán elrohanni innen. Menni,
menni, bárhova, csak ide többet ne. De csapdában
vagyok: mögöttem az ajtó zárva, elıttem
az ablakon drótháló. Mikor kezem arasznyira
megközelítette a golyóstollat, hirtelen borzadály
futott végig testemen: vajon, nem fertızı-e
ez a szekustoll? Ezzel a rendıröktıl elkapható
bırbetegség képzetével újból eltelt egy kínos
negyedóra. Igazolásképpen megnéztem az órám
– 19.05! Hiába, csak öt perc telt el a toronyóra
ütése óta. Akkor tanultam meg, hogy a pokolban
és a rendırségen más az idıszámítás: ott tíz
perc is végtelennek tűnik, mert kellemetlen és
irtózatos hely.
Konyak elvtárs golyóstolla megérintésének
pillanatában kezdtem el elıször félni. Hosszú
élettapasztalat után tanultam meg, az a pillanat
volt, amikor még vissza lehetett volna utasítani a
kollaborálást, mert ha a tollát, a papírját elfogadtad,
akkor már elindult az együttműködés. Amikor
az ı tollával az ı papírjára írsz, akkor már
az övé vagy. Csakhogy ezt akkor nekem/nekünk
senki meg nem mondta!
Aztán leírtam a diktált címet: Deklaráció.
Féltem, és a menekülés egyetlen lehetıségének
azt tartottam: írni kell. Meg kell írni ezt a deklarációt.
Abban a sakk-matt helyzetben eszembe
sem jutott, ez akár egy beszervezés aktája is
lehet. Ott, a pokolnál is mélyebb szellemi űrben,
a titkosrendırség szobájában másképpen gondolkodik
az ember, és más-más dolgok jutnak eszébe.
Az sem zavart a deklaráció írásában, hogy a
középiskolának mind a négy évében csak kegyelembıl
nem buktam meg országunk rám erıszakolt
államnyelvébıl. A vallató szobában nem a
helyesírásokon dılnek el a dolgok. Egyre jobban
belelovagoltam magam a menekülés stratégiájának
fantáziájába, olvasható kézírással megfogalmaztam
életem elsı jelentésének elsı mondatát.
Két okból sem idézhetem most a hitelesség kedvéért.
Elıször, mert egyáltalán nem emlékszem
rá. Jobb is, mert amit csak lehet, el kell felejteni
abból a piszkos világból. Másodszor azért sem
idézhetem lelki és – elsı román nyelvű – szellemi
vívódásom megvalósítását, mert darabokra tépve
került a rendırségi szoba negyedik, de szerintem
legintelligensebb bútordarabjába: a szemétkosárba.
Pókában élı édesapám abban az idıben – és
még utána is sokáig – este 19.30-kor odaült a
rádió elé, és recsegı hangok között kikereste
Amerika Hangját. Ott hallottam a Kenedyekkel
kapcsolatosan azt a mondást, miszerint Az okos
ember mindenkitıl tanul valamit: a bölcstıl azt,
miképpen kell élni, a butától pedig azt, hogyan
nem szabad élni. Földrajzi mérték szerint 100
km-re lehettem akkor édesapámtól, de lelki
értelemben sokkal távolabb, mert ı szabad volt
abban a pillanatban is, amikor lehalkította a
recsegı rádiót, nehogy a szomszédok meghallják.
Mégis sokkal szabadabb volt, mert Konyak
elvtárs nem zárta rá az ajtót. Amerika Hangjának
ideje volt, este fél nyolc, és a tékozló fiú példázata
jutott eszembe, akinek a disznók vályújánál
felrémlett az atyai ház biztonsága, és ı ott
a disznók vályújánál nyugodtan elmondhatta:
„útra kelek, elmegyek apámhoz” (Lk 15,18). Én
még azt sem mondhattam, mert a disznók vályúja
tízemeletnyi magasságnak tűnt számomra
attól a vallató szobától. S az amerikai rádióból
hallott mondás emlékével én is megállapítottam:
milyen hamar, alig huszonéves koromra eljött
az idı, hogy nagyon bölcs legyek.
Máskor úgy szoktuk, ha leírunk egy féloldalnyi
szöveget, fıleg idegen nyelven, akkor azt
átnézzük és kijavítjuk a hibákat. Nekem erre
már erım sem volt, örültem, hogy sikerült öt
mondatot kipréselni nememlékezésembıl. Idım
lett volna rengeteg, mert a „nagy mű” (deklaráció)
befejezése után még jó két óra szörnyű
csend telt el, amikor valóban megszólalt a kulcs
a zárban.
A kétórás, semmittevı, kínzó, kikészítı
csend után teljesen érdektelenül, fásultan ültem
Konyak elvtárs visszaérkezésekor. Meg sem fordultam,
akár hátulról le is üthetett volna. Az sem
érdekelt, hogy addig hol lehetett: állt az ajtóban,
a kulcslyukon leselkedve, vagy valahol kártyáztak?
Jóval késıbb tudtam meg, egyik kollégámat
gyomrozta egy másik vallatóban, sıt fel is pofozta.
Engem testileg a rendırségen sohasem bántalmaztak.
Tisztázni szeretném, ez nem érdemük,
én úgysem tisztelem azóta ıket.
Nem ütött le, nem nézett rám, és én se fordultam
felé. Akkor már nagyon utáltuk egymást.
Tudom, lelkipásztor nem mondhat ilyent, de aki
csak egyszer is végigülte a kínos négy órát egymagában
egy rázárt titkosrendıri vallatószobában,
az – ha ıszinte – csak ezt tudja elmondani.
Nem ült le, csak úgy állva olvasta végig féloldalas,
ékes románsággal megírt művemet: életem
elsı titkosrendıri jelentését. Soha olyan rezzenéstelen
arcot nem láttam, Mátyás király lovának
bronzfejében is több élet és érzés volt, mint akkor
Konyak elvtárs ábrázatában. Ezért köszönök én
még ma is szívesebben Kolozsvár fıterén Mátyás
király lovának, mint egy rendırnek. A rezzenéstelen
egyenarc közepe táján egy szájnak tűnı
testrészbıl hangsúlytalan szavakkal csak ennyit
préselt ki a robot-engedelmesség:
– Ez lecsó, egy hét múlva úgyis leírod az igazat,
különben nem kapod vissza a személy azonosságidat.
Azt hiszem, életemben ez volt az elsı olyan
román mondat, amit tökéletesen megértettem,
és nem a szavakat, hanem a szavakból álló kijelentésnek
a lényegét: addig vagy a mi foglyunk,
amíg én akarom.
Ötvös József
(Folytatjuk)
4. Hazafelé a sötétben

Gyakori mondásként hallhatjuk: azt sem

tudom, hogy jöttem onnan ki. Az én elsı Árpád
(Traian) utcai kihallgatásom kivezetı útjára ez a
mondás tökéletesen ráillik. A begyakorolt mozdulatok,
a szigorúan elıírt gyakorlatok olyan természetesnek
tűntek a falak között dolgozóknak,
de nekünk, „vendégeknek” ez is érthetetlen volt.
Bizalmatlannak tűnt az is, ahogy a vallatószobától
a kijárati kapuig kísért Konyak elvtárs. Át is villant
agyamon: ez vagy fél tılem, vagy olyan zöldfülűnek
néz, hogy én nem akarok innen kimenni.
Utólag is csak két elfogadható magyarázatot tudok
felsorolni: vigyáztak arra, nehogy szaladva, rohanva
távozzunk innen el, mert legszívesebben rakétasebességgel
hagytam volna ıket faképnél örökre,
de még a hazamenés induló lépteit is ık akarták
megrendszabályozni. Másik érvelésem szerint, a
pokol kapuit hűségesen ırzı, mezıségi tisztességes
munkától elmenekült román legény be kellett
jegyezze a nyilvántartásba, hogy kapun való
kilépésem pillanatától egy „darabbal” kevesebben
tartózkodnak a biztonságos épületben. Ez nem
költıi fantázia szüleménye, mert úgy viselkedtek
velünk, mint egy „darab leltári tárggyal”, legfeljebb
elfogadták, hogy mozgó, beszélı teremtmények
vagyunk. Ott, akkor nagyon érzıdött a darwinizmus
mindent meghódító filozófiája: valóban
rokoni szálak fűzték ıket az emberszabású majmokhoz,
sıt, volt idı, amikor az emberszabású
szégyellte a velük való rokonságot.
Végre a kapun kívül voltam a múlt század hetvenes
éveinek békés, szegényes kolozsvári csendjében.
Pár fiatal lézengett az úton, egyetemista
fiúk kísérték haza barátnıjüket, egy-két bizonytalan
járású, sovány férfi jött velem szembe a
járdán, és sikerült egymást kikerülni. Ilyenkor
megpróbáltam mosolyogni, de fanyarra sikerült
a négyórás pokoljárás után.
Világéletemben azt szerettem, ha kevesen
járnak a járdán, mert akkor gyorsabban tudok
haladni. Ez az esti, éjjeli hazamenés volt az elsı
olyan eset, amikor örültem annak, hogy mások
is vannak az utcán. Ekkor tudatosult igazán bennem
a félelem: bármely kapu alól kiléphet hirtelen
két civil ruhás verılegény, leütnek a sötétben,
és még halálesetem körülményei is örökre titokban
maradnak. Még jobban kezdtem félni, már a
kivilágítatlan ablakok mögött is rendırt láttam,
ezért a járda szélén mentem, s ha egy-egy fa még
élt ott, akkor az út felıl kerültem ki. Hirtelen
fékcsikorgás és sofırordítás ébresztett fel félelmem-
fantáziájából, a sötét kapualjak rettegésétıl
menekülve, észrevétlenül az út közepén mentem
hazafelé, akár el is üthetett volna az a morcos, de
mégis kegyelmes sofır, mert én szabálytalankodtam.
De ı nem akart gyilkos lenni, nem akart az
elvtársakkal együttműködni.
A fékcsikorgás, jogos rám kiáltás kijózanított.
Akkor vettem észre, én nem is hazafelé indultam,
csak úgy menekültem minél távolabb a helytıl,
el ezekkel a hatalommal és fegyverrel rendelkezı
gépemberektıl, valahova, ahol húsemberek élnek,
ahol a szavak igazak, a szépet nem tiporják lábbal,
s a jó, a tiszta gondolat felmentést ad. De itt
csak akkor van menekvés, ha megtagadod falusi
családból hozott tiszta emberségedet. Kelepcébe
kerültem, mert ha igazat mondok, akkor egy
állambiztonsági robot lekezelıen összetépi rövid,
de ıszinte vallomásomat. Mint sötétben kavargó
felhık közüli villámlás, úgy hasított belém a felismerés:
ha szépen és okosan, kedvükre valóan
hazudok, akkor elengednek. Mérlegelni is kezdtem
magamban: bűn-e az ilyen Konyak elvtársakkal
szemben önmagunk és tiszta lelkünk
megmentésére hazugsággal érvelni, amikor egy
teljes ország így viselkedik? Hideg józanságom
erre azt válaszolta, hogy a Balkánná lett élet alapfeltétele
ez: minden helyzetbıl gyıztesen kerülj
ki, s ha nem lehet, akkor legalább vesztes ne légy.
De éppen ez volt itt a nagy kérdés: balkáni lettem
vagy hazudni nem tudó magyar maradtam?
Két ember kezdett vívódni bennem: büszke
magyarságom azt mondta, nem engedek az igazból,
a félelemmel megterhelt balkáni ember erre
így válaszolt: csak egy kicsit kellene engedni,
csak egy-két nevet leírni arra az átkozott fehér
papírra, és Konyak elvtárs visszaadná a személyazonosságit,
akár még útlevelet is kapnék
Magyarországra, és aztán valahogy csak lenne,
mert ott nem kellene bezárt ajtók mögött idegen
nyelven nyilatkozatokat írni.
Gondolataimban valahol a magyar–osztrák
határ körül járhattam, amikor hangosan, újból
ütött a toronyóra, felnéztem: fél tizenegy. Menynyire
más hang volt ez most, mint úgy három
órával azelıtt a távolból hallani. A fıtéri Szent
Mihály-templom elıtt álltam, mellettem emberek
mentek délutáni váltásból hazafelé, a hetven éve
ott álló királyi szobor mellett fiatalok nevettek,
románok és magyarok, élet volt, igazi szabad,
egyetemi, kolozsvári élet. Négy órája elıször
éreztem, jó élni, jó lenni, érdemes élni, már
nem féltem. Szerettem volna egy nagyot kiáltani:
vagyok, újból vagyok, szabad vagyok! Nem
érdekelt, hogy ellopták a vacsoraidımet, elvették
a szép estémet, megbontották huszonéves lelkem
nyugodalmát, és még így lesz ez minden kedden
este, csak az érdekelt: szabad vagyok.
Ez volt életem elsı félórás lelki csatája,
amikor a pokol ördögének rabságából a menny
angyalának közelségébe kerültem. Azóta tudom:
a rabság ördögi, a szabadság angyali.
Ötvös József
(Folytatjuk)
5. Miért nem lettem énekes?
Isten sokféle sikert megengedett nekem
az életben, nyugodtan kijelenthetem: boldog
ember vagyok. Szoktam is így fogalmazni:
érdemtelenül szeret engem Isten. Tisztességes
falusi családban láttam meg a napvilágot, és
akár szó szerint is érthetı ez, mert augusztusban,
születésem hónapjában mifelénk általában
süt a nap. Amikor elértem a hét-nyolc éves korhatárt,
a toldalagi vásárban nekem is megvették
a szalmakalapot, mert a szénaszárításnál
az „igazi férfiak” szalmakalapban dolgoztak.
Tizenévesen még szegfűt is tűztem kalapomba,
mint a szerelmes legények. Édesapám szótlan
mosolya ezt kettıs apai érzéssel vette tudomásul:
már legénykedik egyetlen fia, de komolyan
veszi a falusi életet.
Lassan felnıttem édesapám mellé, az
egyetlen és mindig kéznél lévı példaképemhez.
Egyetlen hiányosságom volt apa-fiú versengésben:
nem tudtam/tudok énekelni. Édesapám jó
énekes férfi volt. Falusi színjátszó elıadások
szünetében hallgatókat énekelt a színpadon két
felvonás között, és én nagyon büszke voltam
rá a taps alatt. Templomi ünnepélyek során,
harmónium kísérettel vagy anélkül hitvalló
énekeket, zsoltárokat énekelt. Ebben az egyben
sohasem lehettünk „vetélytársak”, mert
engem nem áldott meg az Isten zenehallással,
szép énekhanggal, és ezért nem is gondoltam,
hogy egykor majd az éneklésemért kerülök
rendırkézre. De az élet mindig tartogat meglepetéseket.
Konyak elvtárs összetévesztett Mario del
Monacóval, ez akkor nekem fel sem tűnt. Azt
gondolta, én is énekes vagyok, mert azt kérdezte
tılem, hogy azon a Metropol pincében
tartott székely estén mit énekeltünk. Ennél
egyszerűbb és bonyolultabb kérdést soha sem
tettek még fel nekem, hiszen egyszerűen azt
mondhattam volna: én semmit, mert – sajnos
– nem tudok énekelni, és össze tetszett téveszteni
engem Mario del Monacóval. De ha ezt
felelem neki, akkor két hónappal meghoszszabbítom
kihallgatásom idejét, mert legalább
nyolc hétre lett volna szükség, amíg megérti,
hogy Mario del Monaco nem egy romániai
énekes. Én a bonyolult válaszlehetıséget
választottam, és művészi tehetségem/tehetségtelenségem
iránti kérdésére azt feleltem:
sokat. Hát, mégis ez volt a rosszabbik válasz,
mert erre újból megnyílt a titokzatos asztalfiók,
elıkerült a hófehér ívpapír, emelkedett a
golyóstoll, és halkan felém fordult mind a két
szemétkosár. Az egyik szemétkosárnak örültem,
és lelkemben kacsintottam is neki: ma
este újból együtt fogunk dolgozni. A másik
szemétkosár fontos mozdulattal visszacsukta
az íróasztal fiókját, meglóbálta szemem elıtt
az ajtókulcsot, és sokat sejtetı, jól kigondolt,
a totalitárius szocializmus építéséhez elengedhetetlenül
fontos mondatával adta tudtomra
pártfeladatom fontosságát:
– Erre a papírra leírod, hogy miket énekeltetek
ott a Metropolban. Mindegyiket leírod,
értetted?
Bocsássa meg nekem az utókor, de ezt a
pártfeladatot nem tudtam én akkor egy bezárt
vallató szobában a szocializmus kétes értékű
magas színvonalán elvégezni. Még sincs lelkiismeret-
furdalásom, mert szerény meggyızıdésem
szerint, nem ezért a mulasztásért omlott
össze a KGST, és vele együtt a keleti tömb.
Csak egyetlen érdekességért sajnálom,
hogy második titkosrendıri jelentésem is az
elsıhöz hasonlóan, jól meghatározott ívben
szállt az elmúlás útján: ez is a szemétkosárban
kötött ki, darabokra szaggatva. De ez a
második, nagy horderejű szocialista rendıri
tett már nem volt meglepetés a kedvesebbik
szemétkosárnak, sem a négyórás bezártság
után egy cigaretta elszívására vágyódó fiatalember
számára.
Most már sokkal nyugodtabban mentünk
egymás mellett a kapu felé, a kétszer négyórás
kihallgatás éppen egy nyolcórás munkanapot
jelentett, és ezt szemtelenül be is írták
az ı munkakönyvébe, az enyémbe nem. Igaz,
ebbıl a nyolcórás együttlétbıl az volt a legszebb,
hogy hat és fél órát ı nem tartózkodott
a szobámban, de éppen olyankor volt az az
érzésem, hogy egyedül több vagyok, mint ketten.
A kapusszoba elıtt már elıvettem három
órája egyre jobban megkívánt cigarettámat,
fejbiccentve köszöntem a már jó ismerıs, túrószagú,
mezıségi legénynek, de nem válaszolt.
Barátaim mesélték késıbb, hogy nem ugyanazt
a rendırt állították mindennap a kapuhoz,
de szerintem nekik nincs igazuk, mert minden
kedden este ugyanolyan túrószagú volt a titkosrendırség
kapusa.
Most nem féltem az esti hazasétálástól,
már jó ismerıs volt a hazatartó alkoholista
is, gyakori találkozásunkra való tekintettel,
akár köszönhettünk volna egymásnak, csak ı
nehezen mondta ki az „r” betűt, én pedig nem
vettem ki a számból a Snagovot, mert három
óra mulasztást kellett bepótolni. Igyekeztem
is, hogy ne maradjak le ki nem hallgatott kollégáimtól.
A második elszívott/bepótolt cigaretta
után Konyak elvtárs emlékére megpróbáltam
énekelni az úton, de hang nem jött ki a
torkomon, valamit elloptak az énembıl, még
azt is, ami benne sem volt: az éneklést. Akkor
éjjel döntöttem el végérvényesen – nem leszek
énekes.
Ötvös József
(Folytatjuk)
6. Műfordítói sikerem
Mint minden tizenéves ifjúnak, nekem is
voltak világmegváltó álmaim: amikor a Tenkes
kapitánya című magyar film volt a menı, kuruc
szerettem volna lenni, amikor a Fekete tulipán
című filmet vetítették több héten át, akkor
egyszerűen színészi vágyak foglalkoztattak,
s amikor a magyar Albert Flóriánnak ítélte a
Nemzetközi Labdarúgó-szövetség az aranylabda
kitüntetést, természetesen futballista karriert
láttam magam elıtt. Huszonéves koromra
eléggé beszűkült az önmegvalósítási lehetıség
határa egy Marosvásárhelyen érettségizett fiatalember
számára. Különleges adottságaimat
nem fedezték fel, életutam eléggé átlagemberként
indult. Nyelvtanulásban sohasem jeleskedtem,
ezért mai napig szégyellek románul
megszólalni, de az élet ezen az oldalon is tartogatott
számomra bizarr helyzeteket.
A menetrend szerinti kedd esténként használt
íróasztal mindkét oldalán jobbnak láttuk,
ha konkretizáljuk a hadszíntéri helyzetet.
Konyak elvtárs határozott utasítással rendelte
el az esti munkaprogram pontos célját:
– Ide leírod az énekek szövegét, amiket ott a
Metropolban énekeltetek.
Ez már egy igazán hosszú és nagyon kifejezı
mondat volt. Elıször néztünk egymás szemébe,
és feltűnt nekem, ezek az emberszabású
államszolgák milyen jellegtelenek és jelentéktelenek
az igazi értékek között. Nem tudtam
megállapítani, milyen színű a szeme. A nézése
volt igazán titokzatos és művészi: úgy nézett
rám, hogy közben nem láttam a szemét. Így
kezdett meginogni közmondásokba vetett biztonságom,
mert ha A szem a lélek tükre, akkor
vagy Konyak elvtársnak nincs lelke, vagy a
közmondás már idejét múlta...
Még mindig a félig felkutatott rendırarc
ábrája volt szemem elıtt, amikor a lelkem
mélyérıl megszólalt Jézus hegyi üzenete: „A
test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta,
az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed
gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha tehát a
benned lévı világosság sötétség, milyen nagy
akkor a sötétség!” (Mt 6,22–23) Ott, a bezárt
rendıri szobában is olyan megnyugtatóan
hatott a jézusi tanítás, hinni kezdtem, Jézus
nem is a rómaiakra értette a nagy sötétséget,
hanem a román rendırökre. Ez a felfedezés
meghozta a munkakedvemet, s amikor leírtam
a hangzatos, kalligrafikus, hazamentı címet:
Énekelt énekek, megszólalt a zárban a kulcs.
Automatikusan fordultam az ajtó felé, és az
evangélium üzenete igazolódott: a félig kitárt
ajtónyílásban megjelent a nagy sötétség, és
ágyúlövedékhez hasonlóan kipattant belıle a
szocialista házi feladat pontosítása:
– Lefordítod románra az énekeket, s azt a
madarast is…
Soha életemben nem ment el ilyen gyorsan
a hirtelen jött munkakedvem. Abban a váratlan,
újszerű helyzetben az én tekintetem sem lehetett
nagyon fennkölt és értelmes, mert – látva
engem – Konyak elvtárs visszajött a szobába,
és a helyzet komolyságára való tekintettel,
leült velem szembe a székre. Most már írni kellett,
csakhogy szegényes nyelvtudásom miatt
már az elsı mondatnál elakadtam. Azt hiszem,
egész életemben nem sajnáltam annyira, hogy
nem tudok jól románul, mint akkor.
– Miért nem írod? – indult el egy közömbös
hangon feltett kérdéssel eladdig leghosszabb
párbeszédünk.
– Nem jut eszembe románul a szó – menekültem
az igazság mögé.
– Melyik szó? – jött a segítıkész mentıöv.
Belekapaszkodtam a felém dobott „mentıöv”-
be, és magyarázni kezdtem.
– Azt énekeltük, hogy Rácsos kapu, rácsos
ablak, de nem ismerem a „rácsos” román kifejezését.
– S az mi? – jött a világ legpontosabb és legnagyszerűbb
balkáni kérdése.
Az ember életében mindig döntı a helyzetfelismerés.
Így jártam én is: Konyak elvtárs
füle mellett elnézve, felismertem az ablakon
a dróthálót, és boldog örömmel mutattam: „az,
ni!” Most már nagyon megközelítettük egymás
szellemi és kulturális szintjét. Minél rövidebb
és egyszerűbb volt a kérdés-felelet, annál
közelebb kerültünk egymáshoz. Az igen-nem
mélylélektani dialógusa annyira feloldotta
a közöttünk lévı különbséget, hogy ha az a
natúr színű íróasztal nem lett volna ott, talán
még össze is ölelkezünk. És akkor, abban a
harmonikus együttküzdésben megszületett
elsı román nyelvű műfordításom:
Poarta cu plasă, fereastra cu plasă.
Én akkor átéltem a nagy költızsenik csodálatos
érzését: az elsı sor a nehéz, a többi már
úgyis jön magától. A vallatás középpontjába
került nóta második sora így következik: Nemsokára
már itt hagylak, legalábbis édesapámék
lakodalmi, borgızös hangulatban így énekelték.
Már hallottam is édesapám szép, tiszta
csengésű énekhangját, ezért könnyű volt leírni
– még románul is a – második sort:
Imediat plec la tata acasă,
és belém nyílalt a boldog felismerés: rímel a
románban is a két elsı sor. Szegény Karinthy
Frigyes, hogy forgolódhat most a sírjában,
mert Ady Endre verse német nyelvű átköltésének
és magyarra való visszaköltésének sikerével
most már én is vetekszem. Az ı át-viszszafordítása
bekerült a magyar irodalomba, az
enyém csak egy titkosrendıri iratcsomóba, de
ennél nagyobb méltánytalanság is esett már
meg énvelem.
Ötvös József

7. Az a drága fecskemadár

Elsı műfordítói sikeremen felbuzdulva elhatároztam,

valamennyi szép, hangzatos magyar
nótát le fogok fordítani románra. Ennek többféle
haszna is lehet: elıször ezzel is gazdagodik
a román kultúra. Másodszor, ha majd egykor
gyız a szocializmus, ahogy napilapok elsı oldalán
gyakran fenyegettek minket, akkor a „teljes
földi paradicsomban” megszűnı papi állás
helyett műfordítói tevékenységbıl fogok megélni.
Nagyon sokadik érvként az is eszembe jutott, ha
valaki lefordítaná az összes magyar éneket román
nyelvre, akkor milyen gyorsan lehetne végezni
egy-egy ilyen, csigalassúsággal telı, négyórás
színjátszáson.
Már a következı héten úgy érkeztem meg a
román nemzetállam egyik bunkerbiztos kolozsvári
bástyájába, hogy tarsolyomban ott volt a
román–magyar ellentétet véglegesen megoldó
dalosgyűjtemény repertoárja. Szebbnél szebb
nóták, hallgatók, elvétve tiszta népdalok címei,
kezdı sorai keringtek fülemben, a belsımben
tomboló magyar zene annyira áthatotta egész
lényemet, hogy a malomárok fölötti hídon már
csárdáslépésekkel vonultam át. Félhangosan énekelve
érkeztem „örök találkánk” méltóság nélküli
helyére, és egy újabb igazságtalanság egybıl
kizökkentett boldogtalan, titkosrendırség felé
tartó menetelésembıl. Pontosan a besúgás magas
művészetével bíbelıdı elvtársak épülete elıtt
álltam meg, amikor a jól elıkészített énekgyűjteménybıl
ahhoz az énekhez érkeztem, hogy
Zöldre van a, zöldre van a
rácsos kapu festve.
Álltam, és földbe gyökerezett a lábam: feketére
volt festve a rácsos kapu. Itt valakik szabotálnak,
itt az éjjel vagy átfestették a zöld kaput,
vagy a Kárpát-medence összes könyvtárában át
kell írni az ének kezdetét, valahogy így:
Gyászfeketére van a rácsos kapu festve.
Már a járdán átélt lelki sokk kilopta fejembıl
az összegyűjtött, szép magyar nóták tartalomjegyzékét.
„Nesze, neked, Jóska, most aztán
kezdheted elölrıl az egészet.” De ez a lelkemben
megszólaló, parlagi mondat már a kapun belül
hangzott el, mert azért a rendırség épületén kívül
mi szebb szavakat intéztünk egymáshoz.
Nyugodtan ültem le az ablakkal szemben lévı
székemre, gazdag rutinom volt már a helyszínen.
Konyak elvtárs jól kiismert munkastílusában
megadta a munkakezdés startlövését:
– Leírod azt a madaras éneket, s azt is, hogy ki
kezdte meg az éneket.
Most láttam volna igazán hasznát egy jól
kidolgozott madártani énekgyűjteménynek.
Kezdtem magamban felsorolni a madarakat, még
mindig álmokban és feltörekvı vágyakban élı
fiatalemberként, a nagy madaraknál kezdtem:
gólya, szarka, holló… Már akkor rájöttem, nem
jó a „nagy madarakkal” foglalkozni, s azonnal
bölcsen és határozottan váltottam: a demokráciában
mindenkinek egyenlı esélye van, ezért forduljunk
a kis madarak felé.
Úgy látszott, újból a gyermekkori falu, a
családi otthon emléke húz ki a csávából, mert
megjelent elıttem a pókai istálló, és benne a kéttucatnyi
fecskefészek. Mint a szicíliai vulkánból
a láva, úgy tört ki belılem is a Pókában éppen
akkor divatos „madaras ének”:
Eresz alatt fecskefészek,
Fecskemadár sírva nézlek.
Megszorítottam a hetek óta velem együtt
küzdı, verejtékezı golyóstollat, de a toll és papír
érintkezésének pillanatában elsötétült elıttem a
világ: nem tudom, hogy mondják románul – eresz.
Próbáltam szinonimát keresni az „eresz” szóhoz,
de nem hasonló jelentésű, csak hasonló hangzású
szó jutott eszembe: eressz el innen! Csakhogy
ez nem ének, ez vágy, emberi jog és szabadság!
Márpedig egy rendırségi vallató szobában még
álmodni sem szabad jogról vagy szabadságról,
nemhogy leírni azt, ami bármikor fel- és kihasználható
dokumentum lehet egy becsületes, ıszinte
emberrel szemben.
Lassan kezdtem megtanulni, itt mások az
értékek és az erények, ha itt a becsületes, ıszinte
vágy vád és terhelı bizonyíték, akkor az ellenkezı
oldalra kell állni: ne légy becsületes, és ne
légy ıszinte. Ez már a hazugság tette? És akkor
leírtam az elsı tudatos hazugságot, mert ott a
Metropol pincében mi nem énekeltük ezt az éneket,
de én csak ezt tudtam románra lefordítani:
Elment a madárka.
Üres a kalitka.
S azt üzente vissza.
Visszajı tavaszra.
Ha van ólomsúlyokkal írott betű, akkor ezek
olyanok voltak: reszketı kézzel írtam a pofátlanul
egyszerű és árulkodó fordítást:
A plecat păsărica.
Colivie e pustie.
A lăsat un mesaj.
Vine înapoi la vară.
Szégyellem magam attól az árva, kedves
madárkától, mert elárultam a legszebb és legkedvesebb
madarat, amikor belehazudtam egy vallató
rendır szürke hétköznapjába.
A fék elszakadt: hazudtam, most már visz
magával az örvény. Mostantól kezdve már a
madarak elıtt is szégyenkeznem kell, talán a
fecskék sem jönnek vissza többet hozzánk, az
istállóba, az egyetlen pókai gólyacsalád, amely
évtizedeken át mindig nálunk fészkelt, el fog
hagyni minket. Egyetlen hazug mondat leírásával
tiszta lelkem békéjének egy darabját tépték ki
újból ott a vallató szobában.
Konyak elvtárs méltányolni próbálta madaras
igyekezetemet, méltóságteljesen megfordította
az asztalon nyugvó fehér ívpapírt, olvasni kezdte
újabb műfordítói remekem eléggé olvashatatlan
betűit, és irodalmi próbálkozásom nem maradt
hatástalan: egyre vörösebb lett az arca, aztán egy
kicsit kékült és sárgult is, de egy hithű román titkosrendırnek
az arcán is meg kell jelenjen idınként
a piros-sárga-kék hazafiság. E trikolórban
tündöklı arc végül megszólalt:
– Nu păsărica, ci rândunica din Harghita.
És ezzel egy újabb fejezet kezdıdött el életemben.
Elkezdtem székely, hargitai énekeket
kutatni, mert én addig soha nem hallottam és
nem is énekeltem a Hargitai fecskemadár hosszú
útra készül kezdetű dalt.
Ötvös József
8. Téka-könyvek különleges története

Pár találkozás után kezdett kikristályosodni

szembenállásunk harci stratégiája: ı támadott,
én védekeztem, csakhogy azért ıket is felkészítették
embertanból, legalábbis embertámadásból.
Így nem is lehetett pontosan kiszámítani,
mikor marad ott a vallató szobában és mikor
zárja rám az ajtót kívülrıl meghatározhatatlan
és kiszámíthatatlan idıre.
Két vallatás közötti hatnapos szünetben én
is készültem védekezéstanból. Csak az utolsó
kihallgatás után gyızıdtem meg, ez volt a
legrosszabb stratégia, mert itt is igaz lett volna
az elcsépelt futballigazság: legjobb védekezés
a támadás. Ez a fajta felkészítés, nevelés
is hiányzott akkor az erdélyi titkos tantervbıl,
mert államelvtárs kijátszásával azért mi tanultunk
és tanítottunk olyan tantárgyakat, amelyek
tudatosan hiányoztak a jól cenzúrázott
tananyagból. Dr. Kiss Géza bácsi, több marosvásárhelyi
magyar nemzedék nagyszerű nevelıje,
saját könyvtárából adta kölcsön bizalmas
tanítványainak a magyar és erdélyi történelmi
regényeket. Délelıtt a történelemórán a nagy
ritkán elhangzó Erdély csak annyira volt fontos,
mint Moldva vagy Havasalföld, azaz egyike a
három román (?) országnak. Délután már csak
Erdély létezett bennünk, mert minket Moldva
és Havasalföld egyáltalán nem érdekelt, este
pedig Makkai Sándor történelmi regényeibıl
egy álomszép erdélyi múlt nıtt fel lelkemben.
Lelkipásztorként és hívı emberként Jézus
tanításából mai napig legtöbbször azt a tanítást
idézem, amely így hangzik: „tanuljátok meg
tılem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és
megnyugvást találtok lelketeknek” (Mt 11,29).
Konyak elvtárs valahonnan megszimatolta
effajta magatartásomat, és tökéletesen vissza
is élt ezzel, a kopóként kiismert viselkedésemmel.
Nem kiabált, nem ütött, legfeljebb örökkévalónak
hitt hatalmával enyhén parancsolt.
Mivel úgy éreztem, az én óvatos taktikám
az ı piszkos támadásának a kivédése, elég hoszszúra
nyúlt lélektelen lelki csatánk ideje. Mind
a ketten tudtuk, az idı neki kedvez, mert titokzatos
fiókjában nyugvó személyazonosságim
nélkül veszélyes Kolozsváron egyetemistának
lenni; nem tehettem meg, hogy nem megyek
el a berendelt kihallgatásra. Olyan volt ez az
egyenlıtlen hátterű szellemi harc, mint a nagypolitika
miniatűrben. Jó évszázada erre épített
a román honfoglalás: kivárni, míg elmennek
az örmények, zsidók, szászok, míg a magyar
orvos feladja a moldvai száműzetést, kitelepszik
Magyarországra, s utána gyorsan beköltözni
a helyükre. Nekem testileg, idegileg, lelkileg
ezt ki kell bírni. Hiába voltam huszonéves,
legelıször testileg törtem meg. Soha nem voltam
izmos, erıs testalkatú, inkább szívós természetű,
de idegileg és lelkileg edzettebbnek
tűntem, ezért szemtelenül magammal vittem a
kabátom külsı zsebében egy könyvet, és rám
zárt idım hosszú csendjében nyugodtan olvastam
a kolozsvári titkosrendırség vallató szobájában.
Csak egyetlen egytıl féltem, nehogy
megverjenek, mert azt nem szeretem.
Nem tudom, Kolozsváron kinek az ötlete
volt a Téka-sorozatban kiadott könyvek méretét
alig 10×17,5 cm-esre tervezni, de nagyon
áldottam kitalálóját: pontosan belefért a zsebembe,
sıt úgy simult hozzám, hogy szinte egy
testté váltunk a titkosrendırségi rácsos kapun
való belépés pillanatában. Elıször kalandnak
tűnt az egész: a román titkosrendırség vallató
szobájában Deák Farkas fogságának történetét
olvasom, de ez nem kaland, hanem inkább
tragikomédia, sıt annál is rosszabb, mert már
annak is örültünk, ha a másikat becsaptuk, ha
sunyi engedelmességgel a hatalom emberét
kijátszottuk.
Szemtelen nyugalommal vettem ki a zsebembıl
Deák Farkas Fogságom története című
visszaemlékezését az 1848-49-es magyar szabadságharc
utáni évekrıl. Megszokott, csendes
titkosrendıri szobámban olvasni kezdtem
mindazt, ami 1852-ben történt Erdélyben Deák
Farkassal: „Én nyugalommal és bátran mentem
a börtönbe, s valami csodálatos erı szállott
meg, mely egyszer-egyszer csak akkor hagyott
el, ha testem kezdett töredezni a fogság terhe
alatt.” A szemem hirtelen szülıfalum említett
nevénél akadt meg: „A pünkösti ünnepeket
Pókában töltöttem.” Pontosan emlékszem,
milyen nagy hatással volt akkor rám Deák
Farkas ıszintesége: „testem kezdett töredezni
a fogság terhe alatt”. Akkor tört meg elıször
az én testem is a rendıri kihallgatásoktól, de
nem is a kiszámíthatatlan megjelenésű titkosrendırtıl,
hanem az egyedülléttıl, a kiszolgáltatottságtól.
És akkor, huszonéves férfiként,
dühömben sírni kezdtem. Egész testem remegett,
nagyon egyedül voltam akkor. Hiába éltek
szüleim, még nagyanyám is, hiába voltak jó
barátaim, akkor, ott senkim sem volt, és sirattam
a társtalanságot, az árvaság fájdalmát, az
elhagyott, kiszolgáltatott embert.
Ez a fájdalom adott erıt, hogy akkor este
hozzá se nyúljak a tollhoz, s az elém tett
papírhoz. Nagyon távoli zajként szólalt meg a
kilincs hangja, a Téka-könyv ott hevert a natúr
színű íróasztalon, könnyeimen át összevegyült
a rendıri toll, a fehér ívpapír, a zöld színű fogságtörténet.
Ez volt az elsı perc, amikor nem
féltem a veréstıl, már az sem érdekelt, hogy
mit mond a hatalom mord munkagépe. Semmit
nem hallottam, a mezıségi fegyveres kapust
sem láttam, sem a járdán járó embereket, mert
„megvakultak hiú szemeim”…
Pár óra múlva kirázott a hideg, s akkor vettem
észre, hogy a Szamos partján ülök egymagamban,
sötétben és nagyon egyedül vagyok.
Már sírni sem tudtam, ahhoz is túl erıtlen
lettem. Ady Endre szerint úgy érkeztem haza,
hogy „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten”.
Ötvös József
(Folytatjuk)
9. Egy választási intermezzo

Magunkfajta erdélyi magyar ifjaknak igazán

még az a fiatalkori élmény sem adatott meg,
amikor izgalommal, valamilyen belsı melegséggel
átélhetjük választójogosultságunk elsı lehetıségét.
Úgy gondolom, tizennyolc évet betöltött,
nagykorúvá érett ifjú számára élmény lehet, amikor
elıször ı is beleszólhat a világpolitika alakításába,
mert saját szavazatával elismeri vagy
ellenzi, támogatja vagy tagadja politikusok ígéretjátékát.
Nekünk, akik 1989 elıtti kommunista korszakban
hosszú idıt éltünk, nem adatott meg ez
az ifjúkori élmény. Egyszerűen beálltunk a sorba,
félhangos mormogással, birka-engedelmességgel
ütöttük a pecsétet a Kárpátok géniuszára. Hihetetlen,
mennyire engedelmes és megalázkodó tud
lenni egy megfélemlített társadalom! Úgy szeretném
látni azoknak a névsorát, akik nem ezt tették
a múlt rendszerben.
Életem elsı, nagykorúként átélt választásom
éppen akkorra esett, amikor Konyak elvtárs
retteget fiókjában lapult a személyazonosságim.
Részben már megjegyzett, titkosrendırségen számon
tartott állampolgárként nem kockáztattam,
hanem az ifjúság nagy részével együtt elmentem
én is szavazni. Sem a választás, sem az eredmény
nem volt kétséges, csak formaság volt az egész.
Mivel az emberek nagy része félt el nem menni,
ezért – fıleg a délelıtti órákban – elég sokan
bezsúfolódtunk a terembe, ahol szépen sorba állítottak
a szavazólap kézbevételéhez. A személyazonosságit
kellett felmutatni, és máris igazolták,
hogy a „nagy elvtárs” mindnyájunkat boldogító
újraválasztásához én is eleget tettem hűséges
állampolgári kötelezettségemnek. Csak egy bökkenı
volt ebben a hihetetlenül unalmas államfeladatban:
nem volt nálam a személyazonosságim.
A választás öntudatával bebiztosított elvtársnı
fel sem nézett, csak a megtanult hivatalosság
monoton mozdulatával felém nyújtotta bal kezét.
A pár órája hűségesen, le-felmozgó kéz ütemes
mozdulata itt megakadt. Agyáig még el sem
jutott a tény felismerése, hogy tılem nem kap
igazolást, de szemében már ott látszott a hazafias
engedetlenségért kijáró büntetés mértéke. Magától
értetıdıen, ı jött igazán zavarba, én már rég
megszoktam, rendırségen tárolt személyazonossági
nélkül is lehet szuszogni, aludni, enni,
inni, és még egy-két dolgot tenni. E rendkívüli
esemény miatt a sodrából kijött elvtársnı nagyon
izgatottan mondhatott valamit, mert egyáltalán
nem értettem a kérdését.
Értetlen kérdésre nagyon nehéz értelmes feleletet
adni. Nekem se sikerült. Amikor másodjára
is nekiveselkedett egyre inkább egy szovjet zászló
színéhez hasonló arcával, akkor engem már
csak az érdekelt, hogy ha az elvtársnı vörösen
izzó feje szétpukkad, szól-e akkorát, mint egy
luftballon?
Pár perces ütemzavar után megváltoztak az
erıviszonyok, a tehetetlen elvtársnı mellett hirtelen
megjelent egy kopasz, nyakkendıs férfi.
Elıször az tűnt fel, hogy eddig nem volt ott, tehát
az égbıl pottyant, de idétlenül álló nyakkendıje
bizonyíték volt: a magasságba ilyen embert nem
engednek be. Meglepetésemben nem hallottam
meg felém intézett fontos kérdését, ezért felemelte
a hangját és úgy ismételte meg a kérdést:
– Hol van a személyazonosságid?
Mivel zeneileg nem voltam nagyon képzett,
úgy gondoltam, magas hangra magas hanggal kell
válaszolni, hangos kérdésre még hangosabban kell
felelni. Papnak készültem, akinek egy nagy templomban
is úgy kell majd prédikálni, hogy a hátul
ülı, félig süket (legtöbbször egészen az, csak nem
akarja beismerni) idıs asszony is meghallja.
Válaszoltam is tisztességgel, jó hangosan az
elvtársnak:
– Visszatartotta a titkosrendırség! (gyengébbek
kedvéért: Reţinut de securitate).
Abban a pillanatban felismertem a velem párbeszédet
folytató, fontoskodó atyafit: múlt héten
láttam a titkosrendırségen, kezet fogtak Konyak
elvtárssal, és mosolyogva szóltak egymáshoz.
Akkor tudtam meg, hogy Konyak elvtárs tarsolyában
van mosoly is, de azt ilyen konok embereknek,
mint amilyen én vagyok, nem veszi elı.
Ha egy kezdı festıművész a síri csendre
kifejezı, pontos modellt keres, akkor ott, abban
a pillanatban tökéletest találhatott volna. Még
az idétlenül álló nyakkendıs elvtársba is belefagyott
a szusz, nálamnál sokkal bátrabb egyetemista
kollégáim, évfolyamtársaim automatikusan
félreléptek mellılem, riadtan néztek felém,
s a feszült csendben belém hasított a felismerés
fájdalma: elárultam magam a kollégáim elıtt.
Most már mindenki tudni fogja, hogy én voltam
a titkosrendırségen. Ezt már kimagyarázni nem
lehet. A titok többé nem titok, és jobb is, ha én
beszélek róla, minthogy ık suttogjanak a hátam
mögött. De megjegyzett ember lettem.
Ötvös József
10. Egyedül a kereszt útján

Elsı választásom botrányos esete után a kocka

el volt vetve, mintha Caesar nagy kijelentése
hangzott volna el az ókori Napoca újkori utóéletében:
Alea iacta est. Csapdába csalt, meggondolatlanul
hangosan kimondott helyzetjelentésemet
megrettenve vették tudomásul hithű kommunista
választók és odakényszerített teológiai hallgatók.
Egy pillanatra, arcukra fagyott a mosoly. Az
életnek van egy pár megdönthetetlen igazsága,
és ezek között elıkelı helyen szerepel az a tény,
miszerint a már kimondott szót nem lehet el nem
hangzottá, meg nem történtté tenni. Akkor, ott
a felfokozott vasárnapi pillanatban, úgy éreztem,
nem lesz könnyű eladdig gyanútlan kollégáim
szemébe nézni, mert a „beismerés” elhangzott.
Állampolgári kötelezettségemnek eleget téve,
igyekeztem úgy jönni ki az épületbıl, hogy egyedül
maradhassak. Ezek után kínos és kényelmetlen
lett volna együtt menni hazafelé, mert most
már az is megalázó, sértı, ha semmitmondó szavakat
intézünk egymáshoz. Van eset, amikor a
közömbösség vagy színlelt nagyvonalúság is sért,
sebet ejt. Volt bennünk azért annyi alázat, tisztelet
és emberség, hogy nem okoztunk egymásnak
fölöslegesen keserűséget.
Már másodéves koromra ismert, elfogadott,
sıt egy kicsit központba került ifjú lettem. A
jobbak között tartottak számon gyakori futballozásban,
elsı év utáni nyári napszámomból
vásároltam egy Consul (csehszlovák) írógépet, és
éjszakánként – barátságból – legépeltem a végzısök
kispapi dolgozatát, egyik jó hírű professzor
szárnyai alá vett, és gyakran jártam a családhoz,
legtöbbször külföldi elıadásának szövegét
legépelni. Erıs és színvonalas középiskolámnak
köszönhetıen jeles tanulók közé kerültem be,
tehát volt mit veszíteni egy lebukással. Egy bizonyos
hivatástudattal rendelkezı egyetemi hallgató
azért a mi idınkben gondolt szép karrierre,
legalábbis jó értelemben véve. Ezzel a választási
sztorival az eddig felépített tekintélyem veszélybe
került, és az élet mindig kegyetlen: akit egyszer
sárba tipornak, félrelöknek, annak kegyetlenül
nehéz újra felemelkedni. Ennyire mélyen még
sohasem gondoltam végig életem, szépen induló
pályafutásom lehetséges elbukását. Szülıi segítséggel,
a kor akkori nyitásának adott lehetıségei
között szinte észrevétlenül, majdnem töretlenül
ívelt felfelé fiatal életem. Egy Mezıség széli faluból
indultam, Erdély egyik legjobb középiskolájában
érettségiztem, majd elsı nekifutásra bejutottam
az egyetemre. Erre mondták akkor – sínen
van az élete. És most hirtelen kisiklás közelébe
kerültem.
Az ebédnél nem történt semmi különös, pedig
jó félórás, magányos hazabolyongásom alatt jól
kidolgoztam minden várható támadásra a védekezés
taktikáját. Senki sem kérdezett rám, miért
hiányoztam az utóbbi hetekben kedden este a
vacsoránál. Ugyanúgy kanalaztuk a levest, mint
napokkal elıbb, és hiába vártam, senki sem foglalkozott
titkosszolgálati kapcsolatommal. Meg
kellett tanulnom és el kellett fogadnom, ez az én
nagy tusakodásom, senki más nem vállalja fel,
nem veszi le az én vállamról. Ezt a harcot, küzdelmet
nekem kell megvívni, és tılem függ: elbukok
vagy sem. Akkor értettem meg hitvallásismeret-
órán hallott igaz teológiai tétel személyre
szóló átélését: mindenkinek fel kell vennie, és
hordoznia kell a maga keresztjét. Úgy éreztem,
az én keresztem most már igazságtalanul nagy,
nagyobb, mint a többieké, de késıbb megtanultam,
még nagyobbat is el lehet viselni.
A vasárnap délután volt az igazi kikapcsolódás
ideje. De én magamba roskadtan ültem az ágy
szélén, és újból árvának éreztem magam, mert a
régi barátokkal, egykori pajtásokkal való találkozás
nem érdekelt. Az volt a belsı gyanakvásom,
hogy szemgolyómra van írva: jár a titkosrendırségre.
Magára valamit is adó magyar egyetemista
lány ilyen fiúval nem áll szóba, szégyellne vele
sétálni a Mikó-kertben. De otthon sem ülhetek,
mert rám nyitják az ajtót, és arcomra van írva
a félelem. S ekkor csak úgy céltalanul elindultam
valamerre, mert a céltalan bolyongás is jobb
megoldás, mint tehetetlenül ülni. Nem mertem
és nem is akartam fejem felemelni, jobb, ha nem
kell az emberek szemébe nézni.
Ma sem tudom, akkor sem értettem, hogy
kerültem a Házsongárdi temetıbe. Jól esett a
rideg sírok mellett, a város zajától elzárva, hideg
betonkövek között sétálni. Már akkor felismertem,
hogy a temetı egy város legdemokratikusabb
közösségi helye, mert ott senki sem idegen,
és mindenkinek van barátja vagy rokona.
A temetı mindenkit szeret, és mindenkit ölelı
karral vár.
Valami titokzatos erıvel nyugtatott meg a
Házsongárd tavaszi illata; a temetıben másképpen
értékelıdnek fel vagy le az emberi kapcsolatok.
Sír közelben nem olyan ijesztı egy még le
nem zárult kihallgatás, és nem olyan félelmetes a
vádaskodás. A temetıben még az emberi szavak
és tettek is más mértéket nyernek, mert a szóvirágos
dicsekvésekrıl lekopik a máz, s a hiábavaló
okoskodást ellepik a hervadó koszorúk. Tapasztalatom
szerint nem a román igazságszolgáltatás,
hanem a temetı áll legközelebb az igazsághoz.
Ezért nyugtatott meg a Házsongárd, és ezért szeretem
én még ma is a temetıt.
Ötvös József

11. Szabadulásom szürke története

Ennek a szomorú, személyes történelmi pillanatnak

nem kellene emléket állítani. Emléke
mégis fennmaradt „két változatban”: egyik a titkosrendırségen
ırzött, hely- és idımegnevezéssel
dokumentált deklaráció. Ha csak szégyenkezı
porszemként is, de ezzel az írással bekerültem
Románia nem dicsıséges történelemkönyvébe,
ahogy hivatalos nevem: Ötvös Iosif, és aláírásom
levéltárba vonultak. A másik változat íratlanul is
nyomot hagyott életem történetében, hiszen több
mint harmincöt év távlatából is felkavar, teljesen
soha be nem hegedt sebet nyit.
Az íróasztalon felfedezett Téka-könyv után
a levegıben lógott a döntés kényszere: így nem
lehet ezt a sunyi hercehurcát folytatni. Titkos
türelmességem kitudódása és a vasárnapi elszólás
után mindketten éreztük, történt, és történnie
kell valaminek…
Marosdécsei évfolyamtársam kérdezett rám a
bentlakás folyosóján:
– Tıled is azt akarja megtudni, hogy mit énekeltünk
a Metropolban?
Tehát mástól is kérdezték, mást is hivattak.
Tapasztalatlanságom, gátlásom miatt eddig
eszembe sem jutott, hogy a teológiai intézetben
tanulók közül többen is énekeltünk mi azon az
estén. Csak most villant át az agyamon: ıket is
nyaggatja Konyak elvtárs.
– Mind csak az érdekli, milyen irredenta énekeket
énekeltünk ott – feleltem tanácskérı ıszinteséggel.
Olyan természetesnek tűnt most ez a nyílt dialógus
az én féltve ırzött kihallgatásomról, mert
végül is ez az ıszinteség hozzátartozott egy épületben,
négy éven át együtt lakó emberek közösségéhez.
A megfélemlítés lélektanának egyik alaptörvénye
volt: megtiltani bizonyos dolgokról való
nyílt, nyilvános beszélgetést. Most értettem meg,
miért figyelmeztetett Konyak elvtárs a legelsı
találkozásánál a titkosrendırségi kihallgatások
titokban tartására. És én naivan, meg otthonról
hozott tisztességemmel mindezt eddig be is tartottam.
Ez volt a megfélemlítés másik alaptörvénye:
a tisztességes embereket kényszerhelyzetbe
kell hozni, mert gyakorlatlanságuk és becsületes
magatartásuk miatt nem tudnak hazudni.
A marosdécsei fiatalember ravaszabbul és
okosabban érvelt:
– Kérdezd meg tıle, melyik ének irredenta, és
bizonyítsa be neked, mitıl irredenta egy ártatlan
fecskemadárról zengı ének.
Ez a mondat volt életem elsı felkészítı leckéje
titkosrendırségi védekezéstanból, vagyis:
legjobb védekezés a támadás. Dolgoztassam én,
kényszerítsem arra, hogy ı szólja el magát. Hihetetlen,
mekkora lelki erıt jelentett ez a pár perces
ıszinte dialógus, de e nélkül elvesztem volna az
utolsó találkozáson…
Száraz és rideg volt minden szó, még az
egyszerű kötıszavak is feszültséget hordoztak
magukban. Érzıdött, egyetlen rossz szó, egyetlen
elhibázott hangsúly, és legyızött lehet bármelyik.
Abban az órában élet-halál harc hangulata
volt a vallató szobának, körülöttünk minden
légüres térnek tűnt, csak mi ketten léteztünk: két
egymásnak feszülı világ.
Már jól ismert mozdulatával tette elém az írószert,
automatikusan közelebb húztam magamhoz
a felém tolt ívpapírt, és vártam megszólalását.
– Nem tudsz jól románul, ezért most én diktálom,
s ahol nem érted, megmagyarázom.
Ő diktált, én írtam. Csodák csodája, minden
szavát értettem románul. Ennek csak két magyarázata
lehet: vagy megtanultam románul elsı
találkozásunk óta, vagy egy titkosrendır szókészlete
volt annyira egyszerű, hogy még én is
megérthettem. Én az utóbbira voksolok.
Valahol a közepe táján lehettem, amikor végre
meg mertem szólalni. Emlékeim szerint a diktált
mondat így hangzott: „azon az estén a következı
irredenta énekeket énekeltük”: A „jó munka”
biztonságérzetével néztem fel, és a negyvennyolc
órán át gyakorolt kérdést végre kiengedhettem
magamból:
– Mi az, hogy irredenta ének?
Nézésében, hirtelen fogant mozdulatában
benne volt az új téma nagy csapdája:
– Ki tanított téged erre a kérdésre?
Most a labda teljesen az ı térfelén volt. Erre
a kérdésre csak rosszul lehetett válaszolni, mert
a „senki” feleletet úgysem hiszi el, én pedig
újabb nevet nem mondhatok, mert azért áruló
nem leszek. Menetrendszerűen érkezett volna
most a kínos csend, az idegölı hallgatás, a lélekırlı
várakozás: ki szólal meg hamarabb, ki bírja
tovább. De a csend megtört, fenyegetı nézésével
felém fordult, most láttam meg: valóban két szeme
van, és nagyon határozott nézése. Utoljára
nézett a szemembe, és megértettem, egyetlen szó,
s a húr elpattan, ütni fog vagy ordítani a túrószagú
mezıségi janicsárért, és ketten felmorzsolnak,
eltüntetnek. Talán még temetésem sem lesz, mert
személyazonosságim sincs, tehát nem is létezek.
Ráhajoltam a gyűlölt ívpapírra és katonai engedelmességgel
vártam a felém zúduló hideg szavakat.
Szememben újból megjelent a könnycsepp, de
nem töröltem le. Nem láthatja rajtam, hogy sírok.
Inkább homályos legyen elıttem a betű, de nem
veheti észre, hogy félek. A megszokott, szabványos,
utolsó mondathoz érkeztünk: „Kijelentem
(deklarálom), hogy hajlandó vagyok együtt dolgozni
Románia népének békességéért!”
Semmi ellenvetésem nem volt az aláírással
szemben. Ha ez az ára a szabadulásnak, aláírom.
Legyen vége az egésznek! Csak menekülhessek
innen! Ki merte volna a Ceauşescu-éra kellıs
közepén írásban megtagadni Románia békességéért
való küzdelmet? ALÁÍRTAM!!!
Elıször volt elégedett Konyak elvtárs egy
negyedévi, kínzó találkozás-sorozat végén.
Kihúzta titokzatos fiókját, kivette a nevemmel
fémjelzett iratgyűjtıt, és hirtelen megláttam
régóta áhított személyazonosságim sarkát.
A „jól elvégzett munka” utáni fáradtsággal
és fásultsággal nyúltam az iratcsomó felé, s
amikor végre megérinthettem rég nem látott
személyazonosságimat, újból kezdtem érezni,
látni, hallani. Új életre ébredtem, mertem már
megszólalni is:
– Elvettem a személyazonosságim.
Egy tipikus titkosrendıri hangzavarral nyugtázta
merész lépésemet. Ez volt az a szó, amit
semmilyen nyelvre sem lehet lefordítani, talán
még románra sem. Ez volt Konyak elvtárs utolsó
leckéje. Soha többet nem láttam. Úgy eltűnt
életembıl, mintha nem is létezett volna. De létezett,
mert fájdalmat okozott a lelkemnek, és idınként
fáradt éjszakák rusnya álmaiban sötét színű
sakálként meg-megjelenik.
Ötvös József
(Folytatjuk)

12. A büntetés

Dosztojevszkij nagy regénye óta magától

értetıdıen egybekapcsolja a világ a bűnt és
a bűnhıdést, a bűn elkövetését és annak büntetését.
Isten már Káin ütése óta. Nagyrészt
egyet is lehet ezzel érteni, mert a bűn meg nem
büntetése önkényes hatalmaskodást teremt, és
a tisztességes ember élete veszélybe kerül. De
miképpen lehet el nem követett bűnt büntetni?
Ez volt a nagy dilemma a teológiai intézet
tanári karának döntése elıtt. Mert egy Hargitai
fecskemadár hosszú útra készül kezdetű dal
eléneklése miatt képtelenség egyetemi hallgatókat
megbüntetni.
Aki nem élt azokban az években, nem tudja
igazán megérteni, hogy éppen ez a képtelenség
volt a megmentés, mert amikor az önmagával
tusakodó tanári kar felvállalta el nem követett
bűnünk utáni büntetés kiszabását, akkor
kivette a teológiai hallgatók fölötti ítélkezés
jogát a pártfeladatokat büszkén felvállaló kommunisták
hatalma alól. Ezt mi akkor éreztük
is, és ıszintén sajnáltuk tanárainkat egy ilyen
piszkos munka elvégzéséért. Arra a szánalmas
képre emlékszem, amikor a rektor felolvasta
a végzést: egy félévig ösztöndíj levonásban
részesítenek.
A tanári szoba hosszú asztalának egyik
végénél megszólalt a rektori ítélethirdetés szomorú
öröme, mert ilyen lehetetlenség volt az:
szomorú öröm. Az egész történet szomorúságát
az adta, hogy egy tanári kar ilyen hihetetlen
üggyel kellett drága idejét eltöltse: énekelte
vagy sem az az ifjú a Hargitai fecskemadár
kezdetű műdalt. E terhes, kínos szomorúságban
az volt az öröm, hogy ık ezt vállalták, mert
ezzel a Krisztustól tanult „gyönyörűséges igával”
felvállaltak minket is. Nem tudom, hogy
élte át akkor már nyolcvanéves teológiai intézet
páratlan fegyelmi ítélkezését, de a nyakláncos
rektor halottkomolyan olvasta a határozat ránk
vonatkozó szövegét. Őszinte értetlenséggel és
menedéket keresve néztem tisztelt tanáraim,
professzoraim felé. Volt, aki a tanári asztal
nyugodt zöld színű terítıje titkainak felfedezı
útjára menekült e fontos döntés kihirdetése
idejére, volt, aki félig háttal ült, és ıt irigyelték,
mert nem kellett velünk szembenéznie. Úgy
gondolom, harmincöt év múlva már nem árulás,
ha leírom: voltak tanári szemek, amelyekben
némán csillogott az együttérzés: „Fiúk!
Nektek van igazatok, mert
Én is, én is úgy elmennék messzi tájra,
Ha a szívem a Hargitáért oly nagyon
ne fájna.”
A tanári szobában megtörtént ítélethirdetés
utáni elsı folyosói találkozás boldog kiáltása
visszhangzott végig az épületen: megúsztuk.
Máskor, más esetben ennél enyhébb igazságtalanságért
is lázongott ifjú lelkem, de most a
tehetetlenség terhével próbáltam magam megnyugtatni:
így van jól. Szégyen és szánalom
érzése vonult végig gondolataimon: életemben
elıször álltam fegyelmi ítélkezés elıtt, és nem
védhettem magam a jogtalan ítélettel szemben.
Maga a büntetés nagysága alig érintette meg
szívemet és zsebemet. Egy jó húsvéti legációban
legalább kétszeresét megkapom a levont
összegnek, de már akkor ráéreztem az élet szomorú
valóságára: az igazságtalan büntetések
nem a zsebekben fájnak, hanem a lelkekben.
Három és fél évtized távlatából visszatekintve,
semmilyen vád vagy számonkérés nincs szívemben
egyetlen „büntetı” tanárommal szemben
sem, mégis szomorúság fut végig lelkemen,
ahogy megelevenedik a teológiai intézet tanári
szobája. Úgy éreztem, erdélyi magyar biztonságom
utolsó mentsvárát is bevette a román
kommunizmus hatalma. Rendelésre megrendezett
színjáték volt ez is, de ennek most én voltam
tényleges szereplıje, méghozzá némaságra
ítélt statisztája. Mentem a folyosón, amikor egy
felém érkezı vigasztalástól összerezzentem: –
Ne búsulj! Egy hónap múlva már eszedbe se jut
ez az egész szégyenteljes kálvária.
Nem az ı hibája volt a szívbıl jövı jóslat
tévedése: vannak szomorú emlékek, amelyek
nem hagynak el soha, mert a fájó terhek életre
szólóan hűséges társak, s a fel nem dolgozott
szomorúságok sírig hordozott apró keresztek.
Fásultságba való menekülésem legerısebb
motivációja az volt, hogy lassan és szomorúan
kezdett tudatosodni elıttem: jól képzett és tisztességes
tanáraim is kiszolgáltatottak, tehetetlenek,
mert akik a legenyhébb igazságtalanságot
sem tudják visszautasítani, azok kiszolgáltatottak.
Végül én kezdtem sajnálni ıket.
Szobám magányába elvonulva azon elmélkedtem,
itt most ki a bűnös és ki a büntetı?
Meg ki a büntetett? Életem egyik legszebb
bűne volt, amit rám fogtak: a kolozsvári
Metropol vendéglıben száz magyar társammal
elénekeltem a Hargitai fecskemadár kezdetű
nótát. Nem énekeltem, mert akkor még nem
ismertem az éneket, de ott ültem az éneklık
között, és piszokul jól éreztem magam. És ez
nem bűn, tehát a büntetık igazságtalanul ítélkeztek.
És az, bűn! De ık nem jószántukból
tették, hanem a mi megmentésünk érdekében
felvállalták az el nem követett bűn büntetését:
csapdába került rabmadarak lettek. Egy amerikai
író, John Steinbeck Egerek és emberek
című drámájának képsorai jutottak eszembe,
amikor az ütıdött, otthontalan vándornapszámos
így vigasztalja magát: „én, akár el is
mehetek”. De nekik/nekünk még ez az ütıdött,
vándornapszámos-szabadságunk sem volt meg,
mert nekünk nem volt hova elmenni. Ezért volt
ez mindenkinek büntetés.
Ötvös József
(Folytatjuk)
13. Miért hallgattunk?

Amit a címben feltett kérdésre válaszként leírhatok,

az nem egy megalázó, jogfosztott élethelyzet
lélektani igazolása vagy megmagyarázása,
hanem egy személyes vívódás visszatükrözıdése.
Teremtésbeli sokféleségünkben még a kegyetlen
helyzetek megélésében is sokszínű az emberiség,
mert nem egyformán érzünk, és nem egyformán
félünk, nem egyformán gondolkodunk, és nem
egyformán árulkodunk. Ezért személyfüggı a
félelemmel és kollaborálással szembeni viselkedésünk
is.
A kihallgatások kezdetén büszkeségbıl hallgattunk.
Huszonévesen, magyar egyetemistaként
szégyelltük a román rendırökkel való érintkezést.
Okoskodó magyarsággal akár Trianonig is vissza
lehetne menni, vagy a szorító kisebbségben élı
nemzet érzékenységéig, mert nekünk, magyaroknak
másként fájt a román kommunizmus. Csak
egyetlen valós érvre hivatkozzak: minket fegyverrel
ırzött határral különítettek el a magyar
nemzettıl, saját nemzetünktıl. Ez a nemzeti,
lelki fájdalom valahol az emberi érzésben, nemzeti
büszkeségben lecsapódott, és legtöbbször a
román hatalmat demonstráló rendırség irányába.
Nekünk/nekem nem az egyes román rendır volt
ellenszenves, hanem az életem megkisebbítésében
velem szemben álló román rendırség, amely
nem az állampolgárt, hanem az aktuális hatalmat
védte. Nem véletlenül születtek rendırviccek:
mi lenéztük a román rendırt, és erdélyi magyar
büszkeségünk szenvedett volna csorbát, ha nem
tudunk a román rendırön felülkerekedni. Ezért
irtóztam én is annak elmondásától, hogy Konyak
elvtárs berendelt kihallgatásra. Büszkébb voltam
annál, minthogy elismerjem, ez a román titkosrendır
erısebb, hatalmasabb, mint én, pedig neki
volt kulcsa, pisztolya és verılegényhada.
Érdekes „magyar sziget” volt a kolozsvári
Protestáns Teológiai Intézet a tudatosan románosodó/
románosító erdélyi nagyvárosban. A húzd
meg – ereszd meg jól bevált stratégiájával próbálta
a román állam sakkban tartani ezt a magyar
szigetet. Az 1956-os magyar forradalom után,
megfélemlítésképpen teológiai professzorokat és
hallgatókat tartóztattak le, vittek el a Duna-csatornához,
de végül majdnem mindegyiket visszahelyezték
jogaikba. A református egyháznak ez a
„magyar sziget függetlensége” végig megmaradt,
de éppen ezért volt fontos szolgálatos fülekkel
körülbástyázni.
A múlt század 50–60-as éveiben más egyetemre
fel nem vett kulákgyerekek iratkoztak be
a Teológiára, és ıket eleve már „szemmel kellett
tartani”. Csakhogy az erdélyi magyar kulákgyereknek
általában volt tartása, ezért jobb volt
a gyanút elültetni a hallgatók között, hogy ne
bízzanak egymásban. Késıbb a megbélyegzett
papgyerekek kerültek túlsúlyba, és így már könynyebb
is volt bizonyos szinten éket verni a hallgatók
közé. A 70-es években látszódott, érzıdött,
hogy a teológiai professzorok között sincs igazi
bizalom.
Mivel a Kolozsvári Teológiai Intézet volt
az egyetlen magyar nyelvű protestáns fıiskola
az országban, ezért nagyon sok helyrıl és sokféle
ifjú került egy közösségbe. Általában már
elsıéven, jó részük odakapcsolódott valamelyik
csoportosuláshoz: kegyesek csoportja, papfiúk
közössége, önképzıkörösök, hollandok baráti
köre, és aki a másik klikkhez tartozott, már eleve
„másabb” volt.
A 80-as években azt hallottuk, hogy egyszerűen
a teológiai intézet valamelyik szobájában
hallgatták ki az ott tanulókat. Mai szabadságunkból
visszatekintve sem ítélem meg a tanári kar
gyávaságát vagy hallgatólagos beleegyezését. Jó
magyar, keményen dolgozó református presbiteri
háttérrel, melyik gyülekezeti lelkipásztor ment fel
„rendet teremteni”, vagy ajánlotta fel kelepcébe
csalt teológiai tanárok megsegítését? Az amúgy is
megszorított, korlátozott erdélyi református egyház
elszigetelıdésének egyetlen ellenszere volt a
kétévente megkapott külföldi út. Abban a szerencsés
helyzetben voltam, hogy 1989 elıtt sohasem
hívtak meg Nyugatra, ezért nem volt feltétel egy
szekusjelentés. De elítélendı-e az, ha semmitmondó,
általános jelentés leadásáért cserében egy
teológiai tanár, egy idegen nyelvet beszélı esperes
nyugati úton kapcsolatot teremtett vagy éppen
segítséget kért bezárt világú egyházunk érdekében?
Ártott-e vagy használt református egyházunknak
ez a fajta „együttműködés”? Mi alapján
lehet eldönteni az „együttműködés” valós tettét?
Mert a rólam írt jelentések nem rólam szólnak,
hanem a jelentéstevık próbálták magukat menteni.
Mivel átéltem a „kötelezı jelentéstevés” szörnyű,
lelki terhét Konyak elvtárs vallató szobájában,
most, szabadon kijelentem: nekem soha senki sem
ártott jelentéseivel, mert mindegyik önmaga életét
próbálta menteni. És ezek tudatában teljesen más
súlya van az akkor leírt szavaknak. Lehet, hogy
még mindig naiv vagyok, de soha nem éreztem
annak hátrányát, hogy valaha valaki feljelentett
volna engem. Őszinte vallomásom másik indítéka
éppen az, hogy én sem kerültem olyan helyzetbe –
egyet kivéve –, amikor valakinek ártottam volna.
Hallgatásunk másik oka a tapasztalatlanság:
nem mértük fel, nem mi vagyunk a fontosak.
Nem igaz, hogy minden lépésünket figyelték, de
úgy tettek, mintha mindent tudnának. És nem is
voltunk olyan fontosak.
Hat és fél évig voltam Görgény völgyében
egyetlen magyar református lelkipásztor, ahol kb.
15 ezer román ortodox élt, 10 román rendır, 20
román kommunista néptanácsi alkalmazott. Mitıl
lehettem én, az egy szál magyar, református lelkipásztor
veszélyes ott? Ma már tudom: nem én
voltam a fontos, hanem ık kellett elszámoljanak
munkájukkal. Igazolni kellett, hogy szükség van
a titkosrendırség nagyszerű szakmai munkájára,
és a tılünk kicsikart, ártatlan jelentések bizonyítékok
voltak hatékony buzgóságukra. Ezért még
jól meg is fizették ıket, és gyermekeik évente
a tengerparton nyaraltak, számukra fenntartott
helyen, s egyetemi felvételijük legtöbbször csak
formaság volt. Ennyi elıny mellett, nem csoda,
hogy kitartóak voltak a piszkos munkában.
Kedves Barátaim!
Szomorú és fájdalmas szívvel írom le: egyszerűen
eszközei voltunk hatalmi emberek pénzszerzı
színjátékának. Bizonyításképpen szégyenteljes
igazságot vetek most papírra: számok
voltunk, darabszámként tartottak számon. És mi,
másfélmillió magyar, húszmillió román, elfogadtuk
ezt a lélektelen, darabszám szerinti nyilvántartást.
Ezért hallgattunk.
Ötvös József
(Folytatjuk)
14. Egy újabb vendéglıs sztori

Görgényszentimrére való kinevezésem után

nyugodtan vettem tudomásul, Kolozsvártól elszakadva,
Konyak elvtárstól is megszabadultam. Ha
néha-néha elıjött beszélgetések finom utalásaiban
a besúgás gyanúja, megnyugtatott kiváltságos lelkipásztori
helyzetem: Görgényszentimre jól szemmel
tartott vidék volt. Ott már egészen természetes
volt a vegyes házasságokból származó gyermekek
román öntudata, és így a „második generációs
romántól” nem kellett félteni Erdélyt.
Egyik Magyarországról – titokban – jött barátomnak
meséltem a Görgény völgyi nemzeti élet
sajátos képét: ha a templomban újévkor elénekelnénk
a magyar himnuszt, két nap múlva hivatnának
a rendırségre, de ha fényes nappal a központban
énekelném, nem a szövegéért büntetnének meg,
hanem a falcs éneklésért. Sokkal biztosabb volt ott
a román öntudat, minthogy veszélyesnek tűnt volna
egy fiatal magyar református lelkipásztor. Szinte
felháborító volt, hogy már veszélyes sem vagyok.
De túl hamar érkezett felháborodásom, mert megtalálták
ık az újabb „találkozás” lehetıségét.
A múlt század 60–70-es éveiben történt látszatnyitás
eredményeképpen kétévente holland
házaspárok érkeztek a kolozsvári Teológiára
tanulni. Idınként erdélyi református lelkipásztorok
is kaptak egy-egy ösztöndíjat külföldre, fıleg
a németországi Münsterbe. Jól informáltak szerint,
nem mindig bizonyos ellenszolgáltatások nélkül.
Bizonyítékok hiányában egyet sem merek megnevezni
vagy gyanúsítani, habár bizalmas körökben
idınként megfordultak nevek.
Homályos emlékezetem szerint a 80-as évek
elején két-háromtucatnyi ifjú lelkipásztort meghívtak
a teológiai intézetbe külföldi tanulmányútra
való felkészítésre. Mint doktorjelöltet, engem
is beválasztottak e csoportba. Pár napos politikai,
ökumenikus és egyháztörténeti felkészítı után
hazaküldtek a vizsgára való felkészüléshez.
Hazaérkezésem utáni héten a községi rendırség
fınöke telefonon jelezte, hogy kötelessége megtekinteni
a lelkipásztori lakás irodájában ırzött klenódiumokat,
mivel pár évvel azelıtt ellopták azokat,
és a román rendırség szerezte vissza az egyháznak.
Megjegyzem, a történet igaz volt.
Fogadtam tehát a lelkipásztori irodában az
egyébként jól ismert rendırt, aki egy ismeretlen,
civil ruhás román emberrel együtt érkezett.
Amúgy sem erısségem a bemutatkozó nevére való
odafigyelés, hát még akkor, ha az illetı román, és
nem akarja tisztán kimondani tisztességes nevét.
Bajusztalan, sima arcát bámultam, amikor valami
ilyesmi jött ki félhangos betűkbıl összerakva:
cramă. Nekem azonnal a Cramă vendéglı jutott
eszembe róla, és Konyak elvtárs piszkos emléke
miatt, egybıl gyanús is lett. (A faluban úgy emlegették:
Gramă ezredes.)
Az irodai rutinvizsgálatban Borozó (cramă)
elvtársat nem annyira a Bethlen Gábor korában
készült úrvacsorai kehely érdekelte, hanem a
könyvespolc melletti kicsi zászló színösszetétele.
A piros szín nem zavarta, mert abból nekik is volt,
de annál jobban a fehér és zöld.
Moldovan nevű községi rendırfınök elıre
gyártott szavakból szerkesztette egybe magvas
mondanivalóját:
– Úgy hallottuk, jó pókai pálinkája van. Megkínálhatna!
Két pohár pókai kisüsti eltüntetése után volt
bátorsága Borozó elvtársnak a dolgok közepébe
vágni:
– Hallom, készül külföldre tanulni. Mi szívesen
segítjük a fiatal, megbízható román állampolgárokat
karrierjükben. Ha valami gondja van, nyugodtan
keressen meg. Moldovan elvtársnál jelentkezik,
s tıle lehet hozzám telefonálni.
Elfogyott a fél liter pálinka.
Borozó elvtárs felállt, s az ajtóból még egyszer
visszaszólt:
– Ne felejtsen el megkeresni. Nyugodtan keressen
meg, senki sem fogja megtudni, s a felvételije
is sikerül.
Vendégeim távozása után tűkön ülve vártam a
percek múlását, mert Görgényszentimre legmegbízhatóbb
emberét, a gyógyszerészt nem illett
vacsora elıtt megzavarni. Este nyolc órakor már
jelentkeztem is nála. Őszinte barátság alakult ki
közöttünk, ezért szó szerint elmeséltem a délutáni
történetet, Csontos Levente pedig a kitelepítettek
bölcs tapasztalatával, ötvenöt évének bölcsességével
intett:
– Általában úgy kezdıdik, hogy csak egy lezárt
borítékot küldenek egy külföldi címre, aztán hazajövetelkor
egy válaszlevelet kell átadni nekik, s
észre sem veszed, hogy velük kollaboráltál. Ez egy
olyan rideg lánc, amibıl nem lehet majd kiszállni.
Ma már leírhatom: találkozásom következményeinek
félelmétıl, és a „Nem!” kimondásának
gyávasága miatt, nem mentem el külföldi ösztöndíjra
felvételizni. A beszervezés félelme erısebb
volt, mint az ismeretlen Nyugat-Európa meghódításának
vágya.
Ötvös József
15. Romulus és fia… Géza

Duda Romulus görgényszentimrei lelkipásztori

szolgálatom hét éve alatt az ottani ortodox
egyházközség kántora volt. Ott, a Görgény völgyében,
ahol híres és hírhedt falvak éltek egymás
mellett, azokban a múlt századi hetvenes években
érdekes sajátossága volt az együttélésnek. Még
éltek azok az ünnep- és vasárnaponként népviseletbe
öltözött libánfalvi és hodáki román parasztok,
akik 1962-ben úgy válaszoltak a „romániai
mezıgazdaság szocialista, forradalmi átalakítására”,
hogy a két falu elıtt felhúztak egy ideiglenes
díszkaput, amire ékes románsággal felírták:
„Eddig van a demokrácia,
Innen Hodák és Libánfalva.”
A másik kis völgyben fekszik a magyar falu,
Görgényüvegcsűr, ahol az emberek nem is értették
az állam nyelvét. Egyik legkedvesebb emlékemként
él még bennem az a húsvét másodnapi
történet, amikor megérkeztem a leányegyházközségbe,
s amint a gondnok lakása felé ballagtam,
egyik utcasaroknál harangzúgásként köszöntött
Finna Pista hangja:
Hol vagytok székelyek?
Erdélyt bíztam rátok!
Duda Romulus Görgényszentimrén született,
ott is nıtt fel. Az erdészeti hivatalnál dolgozott,
és beleszeretett a görgényüvegcsűri Bocskai Ellába.
A római katolikus vallású, ezerlelkes magyar
faluban Bocskai Ella magyar öntudattal nıtt
fel, Duda Romulus pedig olyan szépen udvarolt
magyarul, hogy Ellának eszébe sem jutott, miszerint
a magyar nyelven kívül másképpen is kellene
beszélni. A szerelmes férfi magyarul kérte meg a
lány kezét, s a görgényüvegcsűri, katolikus vallású
lány feltétellel mondta ki a boldogító igent:
– Akkor megyek hozzád feleségül, ha megígéred,
hogy velem mindig csak magyarul beszélsz.
Állítólag a nászéjszaka utáni kijózanodás reggelén
Romulus kedvesen megszólította ifjú feleségét
románul:
– Ella, te vagy a legszebb nı!
Ekkor Bocskai (most már Dudáné) Ella felkelt,
felöltözött és csomagolni kezdett, mire a
boldog férj riadtan szegezte neki a kérdést:
– Hova készülsz?
A válasz gyorsan és határozottan érkezett:
– Én többet nem alszom egy ágyban olyan
férjjel, aki ígéretét nem tartja be!
Hát, így lett Duda Romulus fiának keresztneve:
Géza.
Görgényszentimrei lelkipásztori szolgálatom
idején Duda Romulus már nyugdíjas volt, és
nagyon szépen énekelt, így a szocialista építés
dicsı korszakában semmi sem akadályozta a kántori
szolgálat végzésében, ott is volt minden temetésen.
A múlt század hetvenes éveiben még élt az
a tiszta ökumenizmus abban az erdélyi faluban,
ahol gyülekezeti tagok és lelkipásztorok vallási
hovatartozástól függetlenül elmentek a falubeliek
temetésére. Bevált és szép gyakorlat szerint
a temetı felé vezetı menet élén vitték a fekete
zászlót, utánuk közvetlenül mentek a lelkipásztorok
egymás mellett és a kántor. Duda Romulus
huncut büszkeséggel hivatkozott is gyakran erre
a kiváltságára: ı megy a papokkal az élen.
Egy ortodox temetés után mentünk hazafelé,
amikor Duda Romulus karon fogott és félrehúzott
az úton. Férfiaknál ez csak akkor szokás,
ha négyszemközt akar valaki valami bizalmast
közölni. Romulus bácsi pedig egybıl a közepébe
vágott:
– Tiszteletes úr! Grama ezredes járt nálam,
s megkérdezte, milyen ember ez a magyar pap?
Tudja, mi együtt nıttünk fel, de vigyázzon, mert
sunyi és ravasz ember. Mással is beszélgetett, s
azok árthatnak magának.
Alig harmincévesen, független fiatalemberként
nem tulajdonítottam nagy jelentıséget
Romulus bácsi megjegyzésének, de késıbb gyakran
jutott eszembe emberséges figyelmeztetése.
Egy román ortodox kántor ıszintén inti a magyar
református lelkipásztort a titkosrendıri megfigyelés
gyanújára. Késıbb azt is megértettem, miért
merte mindezt felvállalni: ı már nyugdíjas volt,
azaz szabad az ilyesfajta „árulás-kötelezettségtıl”.
A lassan elıkerülı titkosszolgálati iratcsomók
bizonyítják, miképpen zsaroltak munkahelyek
megtartásával vagy elvesztésével embereket
e piszkos szolgálat el- és felvállalásában.
Ötvös József