1.

fejezet

Meursault, Burgundia
2015. szeptember

Semmi pénzért be nem vallottam volna, de ez az igazság:

megesküdtem rá, hogy sosem térek vissza erre a helyre.
Ó, igen, ezerszer is álmodtam a hullámzó lankákon elte-
rülő szőlőkről, az égbolton fehéren izzó napkorongról,
a  lüktető fényekről és puha árnyékokról, de álmaim itt
mindig sötét fordulatot vettek: az ég belefulladt a nehéz
viharfelhőkbe, és a  feltámadó szélben komor titkokat
sugdostak a  falevelek. Mindig úgy riadtam fel, hogy
a szívem fura ütemben kalapált, és mintha egy gombóc
lett volna a torkomban, amit hiába próbáltam feloldani
a víz hűs kortyaival.
Mégis itt voltam, Burgundiában töltött első regge-
lemen. Szobám ablakából a  szőlő éppúgy festett, mint
képzeltem: buján zöldellt késő nyári bőségében. Két-­
három hét múlva kezdődött a  vendanges, az éves szü-
ret, én pedig csatlakoztam a  szüretelő munkásokhoz,
hogy a  nemes burgundiai hagyomány jegyében kézzel

11

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 11 2020. 03. 30. 17:12

 gyűjtsem be a  fürtöket. Addig is néztük, ahogy a  gyü-
mölcsök mind édesebbé válnak, a  chardonnay szőlő
chartreuse-zé nemesedik, a  pinot noir ködös feketévé
sötétül – s csak vártunk.
Összerezzentem a hirtelen kopogtatásra.
– Kate? – hallottam Heathert. – Ébren vagy?
– Jó reggelt! – köszöntöttem, ahogy a szobámba lépett.
Pontosan emlékeztem mosolyára a főiskolai évekből: a rán-
cos szem és az apró szabályos fogak önfeledt felvillanására.
– Hoztam egy kis kávét. – Felém nyújtotta a  bögrét,
közben hátrasimította sötét hajfürtjeit. – Jól aludtál?
– Mint a  hulla. – Miután közel húsz órát utaztam
San Franciscóból, elragadott az álom, mihelyt a párnára
hanyatlottam.
– Biztos jó itt fent? Félek, egy kissé spártai. – Körül-
nézett a  szobában, ami a  ropogós ágyneművel bevetett
keskeny fekhelyet, a  szekrényként szolgáló, hajlított
fafogast és az ablakhoz húzott, viharvert íróasztalt leszá-
mítva tényleg fájón sivárnak tűnt.
– Jól vagyok – nyugtattam meg, pedig igaza volt:
a  párkányra állított, lángszínű dáliák és a  selymesen
fénylő padlódeszkák sem oldották az üres padlásszobák
elhagyatottságát, a megfakult papírtapéták és csupaszon
ásítozó ablakok reménytelenségét. – Mintha semmit
sem változott volna a kölyökkorom óta.
– Hát persze, a mamáddal jártál itt annak idején, igaz?
Már el is felejtettem, hogy a  házban szálltatok meg.
Vagy húsz évig üresen állt, miután a nagyapád meghalt.
Azért ne félj, a  kölyköknek is mindig mondom, hogy

12

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 12 2020. 03. 30. 17:12

 kísértetek nem léteznek. – Rám kacsintott, és elnevette
magát. – Persze a pincében biztosan vannak még búto-
rok. A minap egy éjjeliszekrényt is láttam odalent…
– Annyira kedvesek vagytok – ragadott el a hév. – Nem
lehetek elég hálás, amiért meghívtatok ide. – Heatherrel
évek óta nem láttuk egymást, de amikor három hete meg-
kérdeztem tőle e-mailben, hogy részt vehetek-e önkén-
tesként a szüreten, tüstént válaszolt: „Gyere, amikor csak
akarsz. A vendanges valamikor szeptember közepén lesz,
de addig is segíthetsz nekünk egy másik munkában.”
Most is egy kézlegyintéssel intézte el hálálkodásomat.
– Ne butáskodj, hiszen családtag vagy! Tudod, hogy
mindig szívesen látunk. És ahogy mondtam, már régóta
ki akarjuk takarítani azt a pincét. – Egy pillanatra elhall-
gatott, ahogy tekintete hirtelen az ablak felé rebbent. –
Az időzítés nem is lehetne jobb.
– Évek óta először nyaralok. – Aki sommelier San
Fran­ciscóban, az szinte sosem szabadul ki az étteremből.
Vagy ha mégis, minden szabadidejében és minden uta-
zása alatt a borokat tanulmányozza. És mindig az éjszakai
járattal repül, hogy a reptérről a munkaebédekre siessen.
– Bárcsak még egyszer ehetnék a  Courgette-ben –
sóhajtott fel Heather ábrándos hangon. – Még most sem
hiszem el, hogy bezárt.
– Nagy sokk volt mindenkinek. Különösen azután,
hogy megkaptuk a harmadik Michelin-csillagot…
Mielőtt folytathattam volna, mennydörgő robaj hallat-
szott odakint, és ahogy kinéztem az ablakon, egy narancs-
sárga traktort láttam bedübörögni az udvarra. Nico

13

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 13 2020. 03. 30. 17:12

 unokatestvérem ült a kormány mögött, maga mellett egy
másik magas és karcsú alakkal, akinek arcát árnyék takarta.
Heather odalépett mellém.
– Megjött Nico és Jean-Luc. Reggel elvitték a traktort
a műhelybe.
Letettem a bögrét az ablakpárkányra, hogy ne lötyög-
tessem ki a kávét.
– Gyakran találkoztok Jean-Luckel?
– Ó, igen. Még mindig közeli kapcsolatban vannak
Nicóval, és persze még mindig versengenek egymással.
– Elnevette magát. – Habár Nico legnagyobb bánatára
Jean-Luc vezet a  versenyben. Se asszony, se gyerek…
minden idejét a munkájára áldozhatja.
Összefontam a karom a mellkasomon, és kipréseltem
magamból egy mosolyt. Noha nem hallottam a  kinti
beszélgetést, Jean-Luc hangjának rezgése az üvegen át is
eljutott hozzám. Több mint tíz éve nem hallottam, mégis
nyomban felismertem.
Mintha csak megérezte volna a jelenlétem, Jean-Luc
elfordult, és felnézett. Megdermedtem, és azt reméltem,
hogy a redőny elrejt a pillantása elől. Amikor Nico a ház
felé indult, Jean-Luc is visszafordult, és lehajtott fejjel
tanulmányozni kezdett egy kemény hátlapra csíptetett
papírlapot. Lassan kifújtam a levegőt.

– Bruyère! – Nico hangja zengett a lépcsőházban. – Nem

láttad a gumicsizmámat?
– Az emeleten vagyunk! – kiáltott le neki Heather.
– Még mindig Bruyère-nek hív?

14

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 14 2020. 03. 30. 17:12

 – Igen. A  drágalátos unokatestvéred még ennyi év
után is azt állítja, hogy egy francia képtelen kiejteni
a Heather nevet. – Az ég felé emelte tekintetét, de így is
láttam, hogy nincs ellenére ez a becenév.
Emlékeztem erre a főiskoláról. „Etö? Ető?”, próbálko-
zott Nico egyre bosszúsabban, míg egy napon felhagyott
ezzel, és a hangafű angol neve helyett a franciát, a bru­
yère-t kezdte használni.
– Olyan aranyos, hogy külön becenevet talált neked.
– Ugyan már, Kate. – Megtámaszkodott az ajtókeret-
ben. – Az egész falu Bruyère-nek hív. – Gyászos kife-
jezés futott át az arcán, mielőtt elhagyta a szobát, hogy
a  válla felett még visszakiáltson: – Lent leszek, ha kell
valami, oké?
Hallgattam a lépcsőfokokon surranó lépteket, me­lye­
ket Nico pattogó francia szavai, majd egymással vetélke-
dő, vékonyabb hangok és a keményfa padlón szétszóródó,
milliónyi műanyag játék csörgése követett.
– Jaj, Thimbault! – korholta Heather a kisfiát, de bos�-
szús hangja máris ellágyult a nevetéstől.
Megkockáztattam még egy pillantást az ablakon át.
Jean-Luc a  traktornak támaszkodott, és szemellenzőt
formált egyik kezéből. Innét úgy tűnt, semmit sem vál-
tozott: ugyanolyan magas és vékony maradt, barna haja
is ugyanúgy csillogott a reggeli napfényben.
Reméltem, hogy nem látott meg.

A ház elcsendesült, mire kipakoltam, és erőt gyűjtöttem,

hogy az épp csak langyos zuhany alá álljak a lazacszínű

15

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 15 2020. 03. 30. 17:12

 fürdőben. Levittem a bögrémet a konyhába, hátha talá-
lok még egy kis kávét. A  pultnál Heather üzenetébe
botlottam: Elviszem a kölyköket a napközis táborba. Igyál
még egy kávét, és egyél egy pirítóst! Még nyilakat is rajzolt,
melyek a dugattyús kávéfőző és a megkezdett cipó felé
mutattak.
Behelyeztem egy szelet kenyeret a pirítóba, és a pult-
nak támaszkodva vártam, hogy átsülten megjelenjen.
A ropogós vászonfüggönyökön átszűrődő napfény meg-
világította a könyvespolcokat és az öles padlódeszkákat.
Felfedte az elmúlt korok nyomait is, melyek előző éjjel
még nem tűntek fel: a  megfakult tapétát és a  repede-
zett mennyezetet, régi beázások nyomán hámló fes-
tékrétegeket. Vetettem egy pillantást a konyhai tűzhely
párkányára, ahova Heather kis ezüstkeretekben családi
fényképeket rakott ki. Olyan fiatalnak tűntek Nicóval az
esküvői fotókon, ránctalan és babaszerűen kerek arcuk-
kal. A pánt nélküli, feszes menyasszonyi ruha megőrizte
titkát: a méhben meghitten cseperedő kislányát, Annát.
Én segítettem Heathernek kiválasztani ezt a  ruhát egy
San Franciscó-i boltban, aztán egészen mostanáig nem
láttam viszont. Közben tényleg lepergett egy egész évti-
zed? Még mindig furdalt a bűntudat, amiért kihagytam
a menyegzőt.

Heatherrel a  Berkeley-n találkoztunk – francia szakos

hallgatók és barátnők voltunk, együtt döntöttük el, hogy
jelentkezünk egy külföldi cserediákprogramra. Amikor
megérkeztünk Párizsba, még croissant-t is alig tudott

16

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 16 2020. 03. 30. 17:12

 rendelni a  boulangerie-ben1, és annyira gyötörte a  hon-
vágy, hogy idő előtt haza akart térni. Azután bemutattam
neki francia unokatestvéremet, Nicót, hogy hét hónappal
később egy váratlan terhességgel megáldva a forgószél-
szerű románcból valami egészen más, valami állandó
legyen. Még én is kétkedéssel fogadtam volna ezt, ha
nem látom, hogyan néznek egymásra, amikor azt hiszik,
senki sem figyeli őket. Most pedig két kölyköt neveltek,
és a családi birtokon éltek, ahol Nico az apjának és az én
nagybátyámnak, Philippe-nek dolgozott.
Miután a  pirítósom éles pendüléssel kiemelke-
dett, kerítettem egy kést, és leültem az asztalhoz, ahol
elkentem a vajat és a festett üvegként csillogó dzsemet.
A  confiture de cerises volt anyám kedvence, egyenesen
a  gyümölcsös meggyfáiról. Keserédes íze a  gyerekkori
látogatásokat juttatta eszembe, amikor belekevert egy
kiskanállal a  joghurtomba, és aggódó tekintettel várta,
hogy az utolsó falatig megegyem, miután apja semmit
sem viselt rosszabbul a  pazarlásnál. Azt hiszem, kicsit
mindketten megkönnyebbültünk, amikor Grandpère
Benoît meghalt, és a  látogatásaink elmaradtak. Nem
sokkal ezután elváltak apámmal, és őt Szingapúrba
helyezték át. „Nincs már türelmem Európához, olyan
elmaradott – mondogatta anyám. – Ázsia a  jövő.” Az
idejére sem emlékeztem, mikor tette be utoljára a lábát
Franciaországba. Ami engem illet, a cserediákprogramot
leszámítva én sem tértem vissza.

1
pékségben

17

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 17 2020. 03. 30. 17:12

 Elmajszoltam a  pirítóst, majd elvittem a  morzsákkal
teli tányért a  mosogatóhoz. Az ablakból láttam, hogy
Nico és Jean-Luc elindultak felfelé a szőlőben, majd las-
san el is tűntek a domb gerince mögött. Megkönnyeb-
bült sóhajjal láttam munkához a konyhában: letöröltem
a  pultot, és elmosogattam. S  miközben egy különösen
makacs foltot dörzsölgettem, gondolatban visszakanya-
rodtam idejövetelem valódi céljához. A Teszthez.
Tizennyolc hónap telt el, amióta utoljára nekiültem
A Tesztnek (nem tehettem róla, mindig így, nagybetűk­
kel gondoltam rá), de még most is élénken emlékeztem
a négynapos vizsga minden részletére. Az egyszerű kan-
csók alakjára, melyekből kitöltötték a vakkóstolásnál hasz-
nált borokat. A  papíron suhanó toll sercegésére, ahogy
rövid jellemzést adtam mindegyikről: honnan származik,
hogyan állították elő. A  pirított mandula, a  bodzavirág
és a kvarc fehér burgundit jellemző aromájára, ami végül
kifogott rajtam. A  megaláztatás zsigerekig hatoló érzé-
sére, amiért tévesen azonosítottam a világ egyik legnagy-
szerűbb borát – azt, amit francia családom nemzedékek
óta készít. A bort, ami hitük szerint az ereinkben kering.
Természetesen tudtam, hogy átmenni A Teszten még
nem garancia a sikerre. Pontosan tudtam, milyen ered-
ményeket értek el a bor nemzetközileg elismert szakér-
tői, akik megvetéssel tekintettek A  Bor Mestere címre,
amit pöffeszkedő és költséges affektálásnak tartottak,
ám lényem egy másik része – mely sápadozó irigység-
gel lapozgatta a Wine Spec­tatort, és hajnalig fennmaradt,
hogy kidolgozza a tételeket – mégis úgy érezte, senki és

18

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 18 2020. 03. 30. 17:12

 semmi vagyok nélküle. A BM ugyanolyan, mint a dok-
tori cím – vagy még rangosabb, hiszen háromszáznál is
kevesebb bormester él az egész világon. Öt teljes éven
át készültem A  Tesztre: órák százait és dollárok ezreit
öltem lögybölésbe, kortyolásba, köpködésbe.
Háromszor futottam neki. Először katasztrofális ered-
ménnyel: a  rám záporozó kérdések csak ráébresztettek,
mennyi tanulnivalóm van még. Egy évvel később letet-
tem a vizsga elméleti részét – teljesítettem a szőlészettel
és borászattal, a bor árusításával, tárolásával és fogyasztá-
sával kapcsolatos vizsgafeladatokat –, ám ezután még át
kellett mennem A Teszt másik, rémálommal felérő gya-
korlati részén is, amikor néhány korty alapján, vakon kell
azonosítani az üvegpoharak erdejébe kitöltött többtu-
catnyi különféle bort. A Bor Mestere program büszkén
„a  borvilág legnehezebb elméleti és gyakorlati próbá-
jaként” hirdeti magát, s  ugyanilyen büszkén minden
évben meg is buktatja a  jelentkezők túlnyomó részét.
Nekem pedig már csak egyetlen esélyem maradt túljutni
rajta, mielőtt a Bormesterek Brit Intézete eltilt minden
további próbálkozástól.
– Franciaország a gyenge pontod – mutatott rá Jenni-
fer néhány hónapja, az egyik próbavizsga során. – Nem
az összes francia bor, csak a fehérek. Ami azért is érde-
kes, mert A Teszt sokkal több mindent lefed, mint az én
időmben. Nemcsak Dél-Afrikát, de Libanont, Ausztrá-
liát, Oregont, Kaliforniát…
– A te idődben még nem is létezett az Újvilág –
incselkedtem vele. – Meg a többi, Dél-Afrikán túli hely.

19

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 19 2020. 03. 30. 17:12

 – Jennifer Fokvárosban született, ezért egész életét a pino-
tage népszerűsítésének szentelte.
– Te viszont brillírozol az Újvilágban. Mindig jól ment,
már a  legelején is. Nem, neked határozottan az Óvilág
fehérborai okoznak gondot. A tökéletes ellentétem vagy.
– Jennifer egy pillantást vetett felém a poharak felett. –
Gondoltál már arra, hogy Franciaországba utazz?
– Franciaországba?
– Miért olyan borzasztó ez? Igen, Franciaországba,
tudod, abba az országba, ahol egészen jóféle borocskákat
készítenek. Nézd, Kate. Mint a  szakmai mentorodnak,
kötelességem kéretlen tanácsokat osztogatni, ezért most
azt mondom, ha át akarsz menni a vizsgán, jobban kell
ismerned a francia borokat. Mert az a helyzet, hogy nem
ismered. Sőt, szinte olyan, mintha tiltakoznál az ellen,
hogy megismerd őket. – Metsző pillantásában anyai
aggodalom keve­­redett a  szakmai tekintéllyel. Jennifer-
rel egy spanyol étteremben találkoztunk, ahol vezető
sommelier-ként dolgozott, míg én a  suli mellett pin-
cérkedtem. A  szár­nyai alá vett, és arra bátorított, hogy
képezzem magam a  borok területén. A  Bor Mestere
programban is ő volt a mentorom. A támogatása nélkül
sosem jutottam volna idáig.
Már a tekintetétől fülig pirultam.
– Azt hiszem, sokat fejlődtem a  bordói borok terü-
letén.
– Ó, épp eleget tudsz – legyintett. – Én itt arról beszé-
lek, hogy nem ismered igazán a  francia bort. Nemcsak
a bortermelő régiók közti különbségekre, hanem az egyes

20

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 20 2020. 03. 30. 17:12

 tájegységek apró eltéréseire gondolok. A borvidékek jel-
legzetes karaktereire, amelyek akár öt kilométerenként
változhatnak. Látogass el a  pincészetekbe! Találkozz
a termelőkkel! Igyad a borukat! Sokan ölnének egy ilyen
feladatért. – Kihúzta magát a  széken. – Még beszélsz
franciául, igaz?
A félig teli poharak sorára meredtem.
– Visszajönne, ha erőltetném…
– Gondold végig! Egy hosszú vakáció, legkevesebb
három-négy hónap. Sokat kell utaznod és jelen lenned
a szüreten. A saját szemeddel kell látnod a folyamatot.
– Három-négy hónapig? – Csak tíz nap szabad-
ságot kaptam egy évben. – Ennyi időre nem tudok
elszabadulni.
– Miért nem? Ausztráliát is bejártad.
– Ja, még a  főiskola után – tiltakoztam. – Ma már
minden más. Fizetnem kell az autót. A lakást. – Francia­
ország, sikítottam némán a fejemben. Nem mehetek vissza
Franciaországba! Csak annyit mondtam: – Ez nem olyan
egyszerű.
– Azért csak gondold át!
– Úgy lesz. – Készen álltam arra, hogy elfelejtsem az
egész beszélgetést.
Ám ezután történt egy s más.
Először felhívott egy fejvadász. Szerettem a munkám
a Courgette-ben, ezért általában belefojtottam a szót az
ügynökökbe, mielőtt még elkezdték a mondókájukat, de
ez megelőzött, és kibökött egy szót, amitől elállt a szív-
verésem. Sotheby’s.

21

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 21 2020. 03. 30. 17:12

 Borárverésre szakosodott irodát hoznak létre a Napa­
völgyben, árulta el, és most folyik a  jelöltek válogatása.
A Bor Mestere minősítés alapvető követelmény. A sze-
mélyes elbeszélgetésekre A Teszt után kerül sor. Jennifer
Russell ajánlott a figyelmükbe. Érdekel a dolog?
Eleinte mellébeszéltem. A  Courgette a  kritikusok
kedvence volt, három csillaggal és lelkes közönséggel,
másfelől én is tudtam, hogy nem maradhatok örökké
a placcon. Amikor lement a nap, lefeküdni akartam, nem
felkelni. Olyan kapcsolatra vágytam, amelyben szombat
esténként vacsorázni járok egy étterembe, nem dolgozni.
Súlyos ládákat emelgettem és napi tizennégy órákat tal-
pon voltam – attól tartva, így aligha érem meg a békés
öregkort. Azon viccelődtem, hogy csak egy lágyéksérv
választ el a  munkanélküliségtől – nem sokra rá előlép-
tettek, mert a Courgette előző sommelier-je lágyéksér-
vet kapott. Vonzott a lehetőség, hogy pályát változtassak,
ráadásul egy olyan patinás aukciósháznál, mint a Sothe-
by’s, patinás borgyűjteményekkel dolgozhattam és árve-
réseket szervezhettem, állandó és jól fizetett munkám
lehetett mindenféle extra juttatással. Igen, feleltem rövid
gondolkodás után, érdekel a dolog. Nem, biztosítottam
a  fejvadászt, A  Teszt nem okoz problémát – azután
imára kulcsoltam a kezem.
A második eseménytől mindenki ledöbbent. Egy
borongós és esős júliusi délután, amilyen még nyár
derekán sem ritkaság San Franciscóban, Bernard „Sto-
kie” Greystokesot – a  Courgette bon vivant és borba-
rát tulajdonosát – letartóztatták sikkasztás gyanújával.

22

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 22 2020. 03. 30. 17:12

 A  szövetségiek bilincsbe verve vitték el két főétkezés
között. Néhány nappal később megtudtuk a  szomorú
igazságot. Stokie fülig eladósodott, az étterem csődbe
ment, mindnyájan munkanélküliek lettünk. Tizenöt év
után a Courgette örökre bezárta kék-fehér csíkos ajtóit.
Háromsaroknyira onnét, egy bárban gyűltünk össze,
ahol a  margarita rövid úton átadta helyét a  tequilának,
majd a  még több tequilának, egyenesen az üvegből.
Egymásba kapaszkodva próbáltuk megemészteni a hírt,
gyászoltuk a  Courgette-et, és keseregtünk saját anyagi
helyzetünk miatt. Később, amikor hajnaltájt lüktető fejjel
felébredtem, próbáltam gyakorlatiasabban gondolkodni.
A megtakarításaimból talán kihúzhatok pár hónapot, de
A  Teszttől így is közel egy év választott el. Keresnem
kellett egy másik munkát.
– A felszabadult időt arra is használhatnád, hogy ala-
posan felkészülj a  vizsgára – vetette fel Jennifer, ami-
kor másnap reggel felhívtam a  hírrel. – Amennyire én
látom, itt a  remek lehetőség, hogy beutazd a  bortermő
vidékeket.
– Csak pénz ne lenne a világon.
– Airbnb a barátod. A megtakarított pénzeden vegyél
egy repülőjegyet Franciaországba! A családodnak szőlője
van Meursault-ban, nem?
– D… de… – vallottam be.
– Kérdezd meg tőlük, hogy befogadnának-e néhány
hónapra. Mondd azt, hogy kosztért és kvártélyért dol-
gozol a szőlőben. Hidd el, nincs az a pincészet, amelyik
nemet mond egy ilyen ajánlatra. Amellett – melegedett

23

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 23 2020. 03. 30. 17:12

 bele – ha időben elkezdesz tervezni, pont ott lehetsz
a vendanges-on.
Lehetett bármennyire erőszakos és bosszantó, Jennifer
az évek során egyetlen rossz tanácsot sem adott. Lenyel-
tem a  büszkeségem, írtam Heathernek és Nicónak, így
néhány héten belül azon a helyen találtam magam, ahol
soha többé nem akartam: egy Párizsba tartó közvetlen
járaton.

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 24 2020. 03. 30. 17:12

 2. fejezet

– Itt is vagyunk. – Heather elfordította a gombot, mire az

ajtó recsegve-ropogva kinyílt, hogy felfedje a sötét mély-
ségbe leereszkedő lépcsősort. – Nagy levegő – tette hozzá.
Követtem a  pincébe, melynek hűvös és nyirkos
levegője penészt sejtetett. Csupasz villanykörte lógott
a  mennyezetről, áttetsző fényleplet borítva a  helyiséget
betöltő lomokra. Régi ruhák buggyantak elő az ásítozó
ládákból, magazinok és napilapok tornyai omladoz-
tak, szuvas bútorok meredtek ránk fenyegetőn. Lát-
tam televíziókat a  távirányítók előtti korból, egy rádiót
a  televíziók előtti korból, egy repedezett földgömböt
a Szovjetunió előtti korból, és több ventilátort a modern
villamos hálózat előtti korból. S mindezt csak a bejárat
közvetlen közelében.
Heather biccentett felém.
– Te jó ég – suttogta. – Mintha a sötétben szaporod-
nának…
– Mint a Gyűjtögetőkben.
– Hm? – Levette tekintetét a  szeméthalmokról, és
kérdőn nézett rám.

25

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 25 2020. 03. 30. 17:12

 – Tudod, abban a  realityben, amelyben vegyvédelmi
ruhát húznak, és kitakarítják a  buggyantak házát, akik
semmitől sem tudnak megválni.
– Egy egész tévéműsor szól erről? Istenen, néha tény-
leg olyan, mintha sosem jártam volna az Államokban.
– Azok az emberek belehalnak a gyűjtögetésbe. Rájuk
omlik a sok szemét, és megfulladnak alatta.
– Mi most a takarítók vagyunk vegyvédelmi ruhában,
vagy azok, akik elevenen eltemetik magukat?
– Talán mindkettő.
– Nevetnék – sóhajtott fel –, ha történetesen nem lenne
igaz. – Kibontott egy hengerre való szemeteszsákot. –
Oké, te kezdd ezen az oldalon, én a másikon, aztán közé-
pen találkozunk, valamikor februárban. Hogy hangzik?
– Nem is rossz – bólintottam, mire letépett egy zsákot,
és felém nyújtotta.
Ebéd után Heather el akart vinni Beaune-ba, hogy
őgyelegjünk kicsit az óváros girbegurba utcáin és igyunk
egy limonádét a Carnot-ban.
– Ez az első napod. Bőven lesz még időnk kitakarí-
tani a  cave-ot2, mielőtt kezdődik a  vendanges. – Mégis,
láthatóan megkönnyebbült, amikor azt javasoltam, hogy
lássunk neki azonnal.
– Segítek, amiben tudok – jelentettem ki, részben az
igazságnak megfelelően. Nem tettem hozzá, hogy még
nem állok készen a  múltidézésre, miután egy évtizede
nem láttuk egymást.

2
pincét

26

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 26 2020. 03. 30. 17:12

 Így hát bajtársias csendben dolgoztunk: nem hallat-
szott más, csak a kartonok ropogása és a műanyag zsákok
suhogása. Néha hangosan megjegyzést tettem egy-egy
doboz tartalmára.
– Koszos rugdalózók és cumik. Penészes plüssállatok.
– Kuka!
– Koszos pelenkák, de vagy egymillió.
– Kuka!
– Egy középkori kínzóeszköz? – Feltartottam a  mű­
anyag objektumot a gumicsövekkel.
– Jesszusom, a mellpumpám. Kuka!
Különös érzés, gondoltam, mások emlékeit szortírozni
anélkül, hogy tisztában lennénk az érzelmi vonatkozá-
saikkal. Itt van például ez a halom műszálas póló: csupa
alapszín és statikus elektromosság. Hunyorogva néz-
tem az egyik sárga-kék csíkozását, a hátára nyomtatott
CHARPIN nevet és a hatalmas 13-as számot.
– Valami mez… talán Nicóé?
– Kuka! – Majd halkabban: – Meg ne mondd neki!
Félretettem az egyik focimezt, majd a szemeteszsákba
csúsztattam a  többit. Amikor kinyitottam a  következő
dobozt, ujjbegyemmel puha bőrt tapintottam, és kivet-
tem egy aprócska csizmát fakó rózsaszín szalagokkal.
Ahogy átfordítottam, megláttam a  talpára írt nevet:
Céline – ebből kiderült, hogy a  mamám járt ebben
a  csizmácskában, aki valamikor ebben a  házban élt.
Akárhogy próbáltam, nem tudtam őt elképzelni ara-
nyosan felöltöztetett, pufók arcú kislányként. Lelki sze-
meim előtt mindig ropogósra keményített és fényesre

27

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 27 2020. 03. 30. 17:12

 csiszolt üzletasszonyként jelent meg a  tökéletes szőke
kontyával.
Habozni kezdtem. Megtartsam a cipőjét? Sosem fűz-
ték gyengéd érzelmek a  gyökereihez. Olyannyira, hogy
mire megszülettem, már elhagyta anyanyelvét – még az
akcentusát is levetkőzte –, és „adózási okokból” lemon-
dott francia állampolgárságáról is, amit így rám sem
örökített tovább. Viszont talán csak ez a kis bokacsizma
maradt az egész gyerekkorából. Úgy döntöttem, egyelőre
megtartom.
A doboz aljáról megsárgult, miniatűr matrózruha
került elő szögletes gallérral és apró rézgombokkal.
– Ó, nézd! – kiáltottam fel. – Ez biztosan Philippe
bácsié volt. – Üres kartondobozért nyúltam. – Nyitok
egy új dobozt neki és Jeanne néninek.
Heather odalépett, és elvette tőlem a ruhácskát. Lát-
hatóan habozott.
– Nico szülei Szicíliába utaztak.
– Jó, de szétválogathatják a holmijukat, ha visszajöttek.
Heather tovább habozott. Még a félhomályban is lát-
tam az arcára felkúszó, sötét pírt.
– Talán igazad van – döntötte el végül, azzal visszatért
a saját oldalára, mielőtt bármit kérdezhettem volna.
Késő délutánra buggyanásig telerakott zsákok tenge-
rében gázoltunk, furcsamód a pince mégis érintetlennek
tűnt, továbbra is lomok borították mindenütt.
– Esküszöm, újratermeli magát, amint elfordulok
– nyögött fel Heather, ahogy kihordtuk a  dobozokat
és zsákokat Nico kisteherautójának platójára. Néhány

28

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 28 2020. 03. 30. 17:12

 csésze tea és némi keksz után azért kezdtünk felderülni.
Visszatérve a pincébe átpakoltunk néhány dobozt, ami-
vel sikerült feltárnunk a padlózat egy teljes négyzetmé-
terét. Heather egy bőröndöt rángatott be ide, egy letűnt
kor ormótlan relikviáját kemény falakkal, karcos bőrsze-
géllyel és sárgaréz csatokkal. Vaskos bőrfogantyú csün-
gött alá a tetejéről.
– El tudod képzelni, hogy ezt magaddal kell hurcol-
nod? Kerekek nélkül? – Heather letérdelt, hogy felnyissa
a csatokat. – Hoppá.
– Mi az? – néztem fel egy könyvekkel teli dobozból.
– Beragadt.
– Várj. – Átpréseltem magam két fémpolc között. –
Hadd nézzem. – Ahogy letérdeltem a bőrönd mellé, a vas­
kos fogantyú mellett kis névtáblát láttam, egy elnyűtt
bőrcímkét H. M. C. kezdőbetűkkel. Megmarkoltam a csa-
tot. – Zárva van. Nincs meg a kulcsa? Nézz körül a padlón!
Felkapcsolta mobilján az elemlámpát, és a padlóra irá-
nyította a fénysugarat.
– Nem látok semmit. – Újabb próbát tett a csattal. –
Talán felfeszíthetnénk. Nincs itt valami szerszám?
– Mi lenne, ha megpróbálnánk… – Végigtapogattam
a farmerom zsebeit. – Esetleg ezt? – Feltartottam össze-
csukható dugóhúzómat.
Elnevette magát.
– Ezt tényleg mindenhová magaddal viszed?
– Vészhelyzet esetére. – Odaadtam neki.
Óvatosan beillesztette a dugóhúzó hegyét a zárba, az­
után rácsapott a másik végére egy francia–angol szótárral.

29

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 29 2020. 03. 30. 17:12

 – Nem hinném, hogy beválna. – Összerezzent, ahogy
a nehéz könyvvel ráütött a hüvelykujjára.
– Majd én. – Megmarkoltam a szótárt, és miután gon-
dosan céloztam, rácsaptam a  dugóhúzóra egyszer, két-
szer. Egy éles és hirtelen pattanás nyomán felnyílt a csat.
– Többet nem csúfollak a dugóhúzód miatt – fogad-
kozott Heather, ahogy felemelte a bőrönd fedelét. – Jaj,
ne! Még több régi gönc. Nem hiszem el.
Letérdeltem, és kivettem a megfakult, nyomott virág-
mintás ruhát. Talán a  negyvenes évekből származott:
illedelmes, szögletes nyakrész, rövid, buggyos ujjak.
Sokat hordhatták: kétes eredetű foltok a  hónalj alatt
és szerte az anyagon; apró lyukak egész csillagképe egy
nagyobb szakadás körül, mintha megpörkölődött volna.
Egy másik pamutruha is hevert alatta, ugyanilyen stílusú,
csak piros alapon fehér pöttyös, a  szoknyarészén még
több lyukkal. Egy praktikusabb szoknyanadrág vastag,
barna tweed anyagból. Egy pár szandál, vékony, szürke
bőrpántjai fényesre koptak. Egy kilapult, cserbarna kalap
molyrágta karimával. Több pár női csipkekesztyű, egy fél
pár fekete selyem pikéből.
– Kinek a holmija ez? – Magam elé tartottam a pet�-
tyes ruhát. A térdemig ért, tehát olyasvalakinek készült,
aki ugyanolyan magas lehetett, mint én. – Nem lehetett
nagyanyáé. Ő túl alacsony lett volna ehhez.
– Nézd! – Heather tovább turkált a bőröndben. – Van
itt más is. Egy térkép. – Széthajtogatta. – Paris et ses ban­
lieues. Párizs és elővárosai? – Leásott a mélybe. – És…
egy boríték! – Kiemelt és felfedett egy köteg fekete-fehér

30

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 30 2020. 03. 30. 17:12

 fényképet, amit alig láttunk a félhomályban. – Ne men-
jünk fel? Különben is el kéne kezdenem a vacsorát.
A fényesen kivilágított konyhában előbb megmostuk
szurtos kezünket, azután nekifogtunk a fotók tanulmá-
nyozásának.
– Szinte biztos vagyok abban, hogy ez a  birtok. –
Heather felmutatott egy képet, melyen a  szőlősorok
között kis, hegyes, cseréptetős kőház állt. – Ismerem ezt
a  cabotte-ot. Ovális, ami ritkaság. Rendszerint kör ala-
kúak. – A következő képen két fiú állt egy sárga labra-
dor retriever mellett. Az utolsó fotón egy család pózolt
a  ház előtt. Középütt sötét bajszú, testes férfi állt, az
ajkán sóhajnyi mosollyal, a  fején hegyes sapkával, mel-
lette pedig egy kockás pamutruhát viselő, karcsú asszony,
akinek porcelánbabát idéző vonásain merev mosoly
ült. Elől a  két fiú guggolt, őket külön is lefényképez-
ték a kutyával. A kisebbik dacosan tűrte a fotózást, míg
valamivel idősebb testvére borzas hajjal és sápadt arcán
sötét tekintettel meredt a lencsébe. A kölykök fölé egy
tizenéves lány tornyosult vállára omló, hullámos, barna
hajjal, virágmintás ruhában, az orrán kerek, teknőckere-
tes szemüveggel.
– A lány ruhája – mutattam rá. – Ez volt a bőröndben.
– De ki lehet? – kérdezte Heather. – Te felismersz
bárkit közülük?
Megráztam a fejem.
– Anyám sosem mesélt a  családról, de ez a  kölyök –
mutattam a kisebbik fiúra – kiköpött Thibault. Szerinted
nem?

31

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 31 2020. 03. 30. 17:12

 Nevetni kezdett.
– Teljesen igazad van. – Hunyorogva kémlelte az arco-
kat, mielőtt átfordította a  fotót. – Les vendanges. 1938.
Vagyis nem Nico apja, mert ő csak az ötvenes években
született.
– Az egyik fiú nyilván Grandpère Benoît, de kié lehetett
a  bőrönd? Amennyire tudom, nem volt nővére. – Meg­
érintettem a  kopott névtáblát, végigfuttattam ujjaimat
a kezdőbetűkön. – Ki lehet ez a H. M. C.?
Heather megrázta a fejét.
– Sejtelmem sincs. Egy rég elveszett nagynéni? Egy
megesett lány, aki szégyent hozott a családra?
Mielőtt válaszolhattam volna, felpattant a hátsó ajtó,
és Thibault rontott be rajta.
– Mama! – vetette magát Heatherre. – Van egy meg-
lepetésünk Kate-nek!
– Nekem? – kérdeztem.
Anna tűnt fel az ajtóban, majd Nico, a karján boros-
palackokkal.
– Kiválasztottam néhány bort egy dégustationhoz –
mondta. – Segítek felkészülni a vizsgádra.
– Igen! – csapta össze Heather a két tenyerét. – Végre!
– Mire fel ez a nagy öröm? – kérdeztem, ahogy Nico
felém nyújtott egy palackot, hogy bontsam ki.
– Hidegtál lesz vacsorára. – Heather összeborzolta
lánya haját, és kerített néhány vágódeszkát az alacsony
konyhaszekrényből.
– Mert az illik a borkóstolóhoz – bólintott Nico.
– És még csak főzni se kell! – tette hozzá Heather.

32

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 32 2020. 03. 30. 17:12

 Húsz perccel később a  konyhaasztalnál ültünk, illa-
tos sajtot vágtunk, saucisson secet fektettünk a felszeletelt
bagettre, és salátát halmoztunk a tányérunkra. Borospo-
harak egész erdeje meredezett előttünk.
– Ezt kóstold meg! – Nico újabb fehérbort töltött
a poharamba, majd figyelte, ahogy körbelögyböltem, és
mélyen belélegeztem az illatát.
– A színe tiszta és világos… szalmasárga némi aran�-
nyal… – kezdtem. – Csonthéjasok, fehér húsú barack és
valami sósabb… mandula? – A nyelvem hegyére vettem
néhány cseppet. – Igen… barack, de sárga. Hosszan tartó,
harmadlagos aroma fűszeres felhangokkal. – Egy újabb
korty után halkan felsóhajtottam. Amikor felnyitottam
a  szemem, mindenki engem figyelt: Heather, Nico és
a gyerekek. A bagettek megálltak a levegőben félúton.
– Alors? – vonta fel tömött szemöldökét Nico.
– Fenséges… – próbáltam húzni az időt.
– Vagyis? Melyik tájegység? – Maga felé fordította
a címkét.
Elhatároztam magam.
– Montrachet?
Nico megbotránkozva mért végig.
– Mais non, Kate. A  legutóbbi bor volt Montrachet.
Ez Meursault. A mi borunk. Ízleld meg újra!
A második korty felfedte a virágos illatjegyeket a gyü-
mölcsök mögött, és valami érzéki, szinte csábító aromát,
amit nem tudtam hová tenni. Pörgött az agyam, de hiába
próbáltam beazonosítani. Hol ihattam ehhez hasonlót?
– Ez valahogy… olyan ismerős.

33

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 33 2020. 03. 30. 17:12

 – Pas mal, Katreen! – Nico összepréselte az ajkait, és bólin-
tott. – Ez a bor Jean-Luc földjéről való. Az apja készítette.
– Aha. Jean-Luc apja. – Nagyobbat nyeltem, mint
akartam.
– Az egyik utolsó Les Gouttes d’Or, amit készített
– tette hozzá Nico. – Csak azért hoztam fel a cave-ból,
hogy összehasonlíthasd a többivel.
– Les Gouttes d’Or… Aranycseppek… – Ahogy ittam
még egy kortyot, feléledt bennem egy emlék: Jean-Luc
keze, amint egy szürkésfehér pókhálóval vastagon beszőtt
palackot dédelget a dohos pincében. „Les Gouttes d’Or –
csillogott a szeme a büszkeségtől. – A családom bora. 1978-
ból, az egyik legfantasztikusabb millésime-ből.3 A  legelső
bor, amit az apám készített.” A nosztalgia hulláma olyan
erővel tört rám, hogy a bor is megkeseredett a nyelvemen.
– Mama! – törte meg a csendet Thibault, ahogy lecsapta
villáját az asztalra. – Nézni akarom a  Barbapapát! Min-
dent megettem!
Félretettem a  poharat, és reméltem, hogy senki sem
veszi észre.
– Én is végeztem. – Anna lecsusszant a székéről.
– Várjunk csak, várjunk. Mit szokás ilyenkor mon-
dani? – Heather várakozással teli pillantást vetett rájuk.
– Köszönjük a vacsorát, mama! – harsogták kórusban.
– Most már mehetünk?
– Mehettek – bólintott az anyjuk. – Köszi, hogy meg-
kérdeztétek.

3
évjáratból

34

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 34 2020. 03. 30. 17:12

 Eltűntek a  nappaliban, majd pillanatok múlva meg-
hallottuk a tévé kiszűrődő hangjait.
– Ha már szóba került a cave… – Heather a poharáért
nyúlt, és ivott egy kortyot. – Ma találtunk odalent valami
érdekes dolgot.
– Ah bon? Quoi?4 – Nico előrenyúlt a villájával, és fel-
szúrta a sonkát, amit Thibault meghagyott. – Netán egy
XV. Lajos-korabeli szekretert? – kérdezte reménykedve.
– Vagy valami szörnyű mázolmányt, amiről kiderülhet,
hogy az ifjú Picasso műve?
– Hát, nem. Csak egy öreg bőröndöt… tele ruhákkal.
És néhány régi fényképpel. – Heather kinyújtotta a kar-
ját, felkapta a pultról a fényképeket, és átadta őket Nicó-
nak, majd a válla felett nézte, ahogy átlapozza.
– Ez a mi birtokunk – akadt meg a férfi a szőlőről és
kőházról készült felvételnél. – Apám néha elvitt tábo-
rozni ebbe a cabotte-ba. Emlékszel, Kate? Egyik nyáron
mintha te is ott lettél volna. A papa szerint megmaradt
olyannak, mint a régi szép időkben. Comme autrefois.5
Egy sötét éjszaka emléke öltött alakot az emlékeze-
temben. Egy csillagokkal telihintett égbolt. Pattogó
tábortűz, botokra tűzött kolbászok. Édesség gyanánt
sötét csokoládékockák bagettbe töltve.
– A kunyhó közepén raktunk tüzet. – Nico a  követ-
kező fotóra, a csoportképre ugrott. – Hű, a ház is ponto-
san ugyanolyan.

4
Igazán? Mit?
5
Mint azelőtt.

35

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 35 2020. 03. 30. 17:12

 – 1938-ban készült. – Heather elcsent egy csemege­
uborkát a tányérjáról. – Ismersz valakit közülük?
Nico megvizsgálta az alakokat.
– Őt. – A  testes férfira mutatott, akinek hangsúlyos,
gall vonásai és sötét tekintete az övét idézte. – Ő a déd­
apánk, Édouard Charpin. A  háború idején, egy mun-
katáborban halt meg, egészen fiatalon… talán pár évvel
azután, hogy ez a fénykép készült. Ő pedig – mutatott
a karcsú asszonyra – a dédanyánk, Virginie. Ő itt Benoît
nagyapa – mutatott a vékony arcú fiúra. – A kisfiú pedig
a testvére, Albert. Ő trappista szerzetes lett.
– Komolyan? – kérdezett közbe Heather.
– Akkoriban ez nem volt olyan szokatlan, chérie.
– Ő ki? – Heather áthajolt Nico széke felett, úgy
mutatott a  virágmintás ruhát viselő, fiatal nőre. – Ő  is
valami rokon?
A férfi tüzetesen tanulmányozta a fotót.
– Egészen olyan, mint…
– Thibault? – szúrta közbe Heather. – Nekem is úgy
tűnik.
Nico zavart tekintettel nézett fel.
– Azt akartam mondani, hogy olyan, mint Kate. Nézd
az ajkait.
Heather élesen beszívta a levegőt.
– Uramisten, igazad van.
Meredten néztem a  fényképen szereplő lányra. Neki
is zöld szeme lehetett? Szeplős orra? Amikor felemeltem
a tekintetem, Heather és Nico olyan behatóan tanulmá-
nyozott, hogy belepirultam.

36

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 36 2020. 03. 30. 17:12

 – Ki lehet H. M. C.? – próbáltam témát váltani. –
Ezek a kezdőbetűk szerepelnek a bőröndön.
– Nem tudom – vallotta be Nico. – Igazából apám
ismeri a  család történetét. Ő  őrzi a  livret de famille-t,
a család könyvét. – Visszacsúsztatta a fényképeket a borí-
tékba. – Persze ti is tudjátok, mennyire… érzékeny tud
lenni az ilyesmire. Nem szívesen beszél a múltról.
Bólintottam, miközben magam elé idéztem Philippe
bácsi éles vonásait és zord tekintetét. Gyermekként meg-
rémített azzal, hogy képes volt egyetlen megsemmisítő
pillantással belénk fojtani minden vidámságot. Még főis-
kolásként is félelmetesnek találtam rideg zárkózottságát
– nem beszélve arról, hogy folyton kijavított, ha franciául
beszéltem, ezért végül inkább meg se szólaltam előtte.
Nem, Nico jól mondta, a  nagybátyám nem olyasvalaki,
akit a múltról faggat az ember.
– Azért ez szomorú. – Végigsimítottam a  borítékon.
– Hogy így elfelejtettük ezt a  lányt. Hogy beleveszett
a múlt ködébe.
Az asztal túlsó felén Heather válla haloványan meg-
ereszkedett, mielőtt összeszedte magát, és nekiállt egy-
másba rakni a tányérokat.
– Őszintén, nem ez vár mindnyájunkra? – tette fel
a kérdést.

Napjaink rövidesen rutinszerűvé váltak. Reggelente elkí-

sértem Heathert és a  gyerekeket a  napközis táborba,
majd miután kitettük a kölyköket, a Beaune-tól tizenöt
mérföldnyire eső szeméttelep felé vettük az irányt.

37

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 37 2020. 03. 30. 17:12

 Heather minden körnél egy doboz házi sütésű brownie-t
hozott a telepvezetőnek, aki többnyire segített lepakolni
a  teherautóról – megragadta a  dobozokat és zsákokat,
mielőtt kivergődtünk volna a  fülkéből. Ezután a  helyi
adományboltot ejtettük útba, ami ilyenkor még nem
nyitott ki, ezért a  hátsó ajtónál hagytuk a  lomokat, és
eloldalogtunk, mintha besurranó tolvajok lennénk. Végül
visszatértünk a házhoz, és leereszkedtünk a pincébe, ahol
tovább válogattunk, lomokat zsákoltunk és dobozoltunk.
Egy körül rövid ebédszünetet tartottunk, csak megmik-
róztunk valami maradékot, amit rendszerint a  pultnál
állva ettünk meg, miközben a  mobilunkra meredtünk
– „El ne mondd a  kölyköknek!”, mormolta Heather –,
azután folytattuk a  munkát, amíg el nem jött az idő,
amikor mennünk kellett értük.
Eleinte aggódtam, hogy ennyi időt töltünk kettes-
ben Heatherrel. Féltem, hogy túlságosan kíváncsi lesz
a San Franciscó-i életemre, és túl sok kínos kérdést tesz
fel. Nem szívesen vallottam be, hogy a munkámon kívül
jószerével nincs is életem. A Teszt emésztette fel minden
szabadidőmet és elkölthető jövedelmemet. Nem csoda,
ha nem találkoztam olyan férfival, aki hajlandó lett volna
a másodhegedűs szerepére a munkám mellett.
Heather azonban kitartóan magába zárkózott – ami
azt illeti, a rá egyébként nem jellemző hallgatagsága las-
san bennem ébresztett vágyat, hogy firtatni kezdjem az
okát. Vajon csak próbál tapintatos lenni? Vagy más köti
le a figyelmét? Nyilván van elég dolga a házzal, a köly-
kökkel, a  közelgő vendanges-zsal. Néha mégis azon

38

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 38 2020. 03. 30. 17:12

 kaptam, hogy csak mered maga elé, és annyira elmerül
a  gondolataiban, hogy még a  civakodó gyermekei sem
képesek felkelteni a figyelmét. Emiatt óhatatlanul is úgy
éreztem, titkol valamit.
Egy hét alatt többtucatnyi könyves dobozt nyitot-
tunk fel, bennük rég elavult útikalauzokkal, bőrbe kötött,
francia klasszikusokkal és annyi francia–angol/angol–
francia szótárral, ami a fordítók világtalálkozójára is elég
lett volna. Mindketten egyforma döbbenettel meredtünk
egy jókora olajfestményre, melyen egy sápadt, fiatal nő­
alak tálcán hordozta egy szakállas férfi levágott, halott-
fehér és fennakadt szemű fejét. Az elmetélt nyakból vér
csepegett a földre.
– Borzalmas – állapította meg Heather. – A lefejezett
Keresztelő Szent János. Amikor beköltöztünk, még az
étkezőben lógott. A dédanyátok nyilván igazi très croyante
volt, bigott katolikus. Művészi értelemben giccses vacak,
de azért nem olyasmi, amit csak úgy kidob az ember.
A legtöbb lom nem állított bennünket ilyen dilemma
elé. Nagy tüzet raktunk az újságok, magazinok és három
példányban létező, régi hivatalos iratok halmaiból. Elvon-
szoltuk a  magába omlott, súlyos futonágyat, melyen
Heather és Nico felváltva aludt Anna születése után.
– Elfog az álomkór, ha csak ránézek – jegyezte meg
Heather.
A konyhaasztalt, amit epesárgával kevert zöldre festett.
– Martha Stewart tévedett. Elmehet a búsba.
A világos furnérú szekrényt, melynek törött fiókjai
csorba fogsorként ásítottak.

39

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 39 2020. 03. 30. 17:12

 – IKEA.
Előástunk néhány hasznosabb bútordarabot, ami nem
képviselt értéket, de legalább megmenthetőnek tűnt: egy
kis íróasztalt, amire ráfért egy lakkréteg; egy karosszé-
ket, amit Heather szerint még újra lehetett húzatni. Ám
bármennyire is figyeltünk, nem találtunk semmit, ami
magyarázatot adhatott volna a  titokzatos H. M. C.-re,
a bőröndre és tartalmára.
– Hé! – szakította félbe Heather a  gondolataimat. –
Emlékszel erre?
Kis halomra való vékony iskolai füzetet hozott oda,
a francia fajtából: kockás lapokkal és rikító színű borítóval.
Kinyitottam egyet, hogy viszontlássam saját kézírásomat:
Côte de Beaune-Villages, 2004. Piros bogyós gyümölcsök,
föld, gomba. Lágy, könnyű. Alacsony sav- és tannintartalom.
Összecsaptam a füzetet.
– Emlékszel a  borkóstolóklubunkra? Vagy mondjam
inkább úgy… – vetett rám Heather egy alamuszi pillan-
tást –, hogy az okostojások klubjára?
Kipréseltem magamból egy fáradt mosolyt.
– Úgy látom, rád tényleg nagy hatást tett…
– Most viccelsz? Órákon át képesek voltatok azon
vitázni, melyik piros bogyós gyümölcs a  domináns. Az
eper! Nem, a ribiszke! Nem, az eper! Nem, különben is
szamóca. Legszívesebben összeöntöttem volna a borokat
egyetlen nagy pohárba, hogy megigyam, és kész.
– Szerintem meg is tetted.
– Azt mondod? – Édesen elmosolyodott, ahogy vissza-
tért a pince ráeső részére, és otthagyta nálam a füzeteket.

40

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 40 2020. 03. 30. 17:12

 Jean-Luc találta ki a  borkóstolóklubot, miután meg-
tudta, hogy borkultúrát is tanultam a  Berkeley-n. „Ha
már Franciaországban vagy, muszáj megismerned a fran-
cia borokat!” Heather nem lelkesedett az ötletért, de
addigra bármit megtett volna, csak több időt tölthessen
Nicóval. Nem, dehogy, nem úgy tekint rá – otthon várja
a  pasija! Ő  csak a  franciát akarja gyakorolni. (Amikor
néhány héttel később az unokatestvérem elvitte őt az
Opéra Garnier állószekciójába, és a szünetben elővará-
zsolt a zsebéből egy apró pezsgőspalackot, önkéntelenül
is megsajnáltam a fiúját, akit hátrahagyott a Berkeley-n.
Szegény srác, esélye se lehetett.)
A kis padlásszobámban tartottuk a borkóstolóklubot,
miután egyedül én éltem külön. Házinénim igazi bur-
zsoáként három zegzugos szintet lakott egyedül, csak az
egykori chambre de bonne-t, a  cselédlakot adta ki, hogy
ezzel egészítse ki nyomorúságos özvegyi járadékát.
Négyen zsúfolódtunk össze a  szűkös helyen: Heather-
rel az ágyon kucorogtunk, míg Jean-Luc és Nico a ter-
rakottapadlón ücsörgött. Olcsó borospoharakból ittunk,
és az ablakpárkányon hűtöttük a fehérbort, miután egy
hűtőszekrény már végképp nem fért volna be a  szo-
bába. Kis asztalkámra rendeztem a  bagettszeleteket és
a Comté sajtot, köréjük meg négy műanyag poharat.
– Hogy beleköpjünk? – ütközött meg Heather. – Nem
mondod komolyan.
– Az egyetemen is így csináltuk. A profik ilyet hasz-
nálnak.
– De ez akkor is… fúj! – Elfintorodott.

41

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 41 2020. 03. 30. 17:12

 – Ha kell, ott van, ennyi. – Jean-Luc kihúzta a dugót
egy sauvignon blanc-os palackból.
Senki sem köpte ki. Naná, hogy nem. Kis, mértéktartó
kortyokkal és olyan általános jellemzésekkel kezdtünk,
mint kovás, minerális vagy savas. Ahogy telt az este, a bor
egyre riasztóbb ütemben folyt, míg leírásaink – melye-
ket bizonytalan kézzel körmöltünk le kis füzeteinkbe –
egyre inkább rímtelen és értelmetlenül zagyva verseknek
tűntek.
– Egy almafa, ahogy a patakmederben ázó kövek fölé
hajol mediterrán citrus aromájában fürösztött gyümöl-
csével, némi keserű, epés felütéssel – szavalt Heather.
– Mélyenszántó – jegyezte meg Nico olyan mosollyal,
ami nem is tűnt gunyorosnak.
– Hát nem? – kacagott fel Heather.
Önkéntelenül is előtört belőlem egy elcsigázott sóhaj,
s  ahogy vetettem felé egy pillantást, Jean-Luc arcán is
szórakozott közönyt véltem felfedezni.
Amikor Nico először említette barátját, Jean-Lucöt,
óhatatlanul is arra gyanakodtam, hogy össze akar boro-
nálni minket, de minél több időt töltöttünk együtt, annál
nyilvánvalóbb lett, hogy egyszerűen csak szeret lógni
Jeellel, ahogy ő hívta. Jean-Luc a szomszédos szőlészet-
ben nőtt fel, emlékeztem is rá a gyerekkori látogatásaim-
ról, miután ő volt a srácok közül az egyetlen, aki ahhoz is
félénk volt, hogy megpróbáljon angolul szólni hozzám.
Meglepetésemre az esetlen, csontos fiúból magabiztos
fiatalember lett, aranyló barna hajjal és hasonló árnya-
latú, tisztán csillogó szempárral. Csak úgy sugárzott

42

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 42 2020. 03. 30. 17:12

 a könnyed báj abból a szemből, mely mindenkor hajlott
rá, hogy felragyogjon vagy empátiát mutasson, miköz-
ben a  mélyéről kiolthatatlan melegség áradt. Jeanne
nénikém szerint mindenki imádta Jean-Lucöt – a  kis-
babák, a  kóbor macskák és a  pékség pultjait támasztó
vénkisasszonyok is.
A borkóstolóklub. Azt se nagyon tudtuk, mit csinálunk,
mégis rengeteget tanultam belőle. Hogyan érezzem ki
a kovát és a mészkövet Champagne ropogósan pezsgő aro-
májából. Hogyan itatja át a misztrál a Côtes du Rhône-t
a zöldpaprika illatával. Hogyan mesélnek a borok – egy
helyről, egy személyről, egy pillanatról; egy boldog vagy
nyomorúságos nyárról; egy magabiztos, aggodalmaskodó
vagy éppen szerelmes borkészítőről. „A  bor a  palackban
szunnyad, de ettől még változik és fejlődik – tudtuk meg
Jean-Luctől. – Amint kihúzzuk a dugót, újra lélegzik, és
magához tér. Mint egy tündérmesében. Un conte de fées.”
Tekintetével fogva tartotta az enyémet.
Akkor kezdődött? Egy pillantással, egy cirógatással,
egy futó érintéssel? Később, immár kettesben, dühös-vö-
rös arcpírja árulkodott megingó önbizalmáról. „Vala-
hányszor látlak, tiszta idiótának érzem magam, Kate.
Egyszerűen… megrémítesz. A  tökéletes ízleléseddel,
meg azzal, ahogy kifejezed magad, egyszerre mókásan és
precízen… Sosem gondoltam volna, hogy észreveszel.”
Váratlan sebezhetősége láttán bennem is feloldódott
valami. Ajkai átsuhantak az enyémen, bőrét érdesnek
éreztem, teste átmelegített, ruháink egy halomba hullot-
tak a padlóra.

43

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 43 2020. 03. 30. 17:12

 Akkor szerettünk egymásba? Hosszú sétákat tet-
tünk a  girbegurba utcákon, és suttogva beszélgettünk
az éjszaka sötétjében. Megvitattuk kedvenc könyveinket
és zenéinket, meg hogy mire véljük a szeszezetlen des�-
szertborokat. Ezek a szívből jövő beszélgetések – a szü-
leim válásáról és új kapcsolatairól, a családja szőlőiről és
a parcellákról, melyekkel reményei szerint gazdagíthatta
őket – közelebb hoztak minket egymáshoz, mindig csak
egyre közelebb, amíg már úgy éreztük, mintha örökké
egyek lettünk volna.
Pedig nem volt, csak egy könnyű nyári románc.
Ábrándos közjáték, mi pedig túl fiatalok ahhoz, hogy
egy örökké tartó kapcsolatba bonyolódjunk. Mégis, ami-
kor egyik reggel arra ébredtem, hogy ruganyos testével
ott fekszik mellettem, úgy éreztem, még sosem voltam
ennyire boldog. Másokkal is jártam Jean-Luc előtt, ám
most először úgy tűnt, hogy valaki tényleg engem lát –
nemcsak a csini pincérnőt, a középszerű francia szakos
diákot vagy a magányos kamaszt, akit a szülei túl sokat
hagytak egyedül, hanem valóban engem. Akkor először
őszintén és fülig szerelmes lettem.
Aztán valahogy minden kisiklott.

A füzetek nyirkossá váltak az ujjaim között. A  bal

lábam kezdett megmacskásodni. A  pince másik felén
Hea­ther szétbontott egy szemeteszsákot, és megrázta,
hogy a  vékony műanyag kibomlott vitorlaként csap-
kodjon és dagadozzon. Nehézkesen felegyenesedtem,

44

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 44 2020. 03. 30. 17:12

 kerestem egy üres dobozt, és elhelyeztem bennük
a füzeteinket. Hosszú idő telt el. Tíz év. Mégis hallot-
tam a hangját, ahogy a fülembe suttog az éj legsötétebb
óráiban. Mégis magamon éreztem a  karját, amellyel
magához vont…
Felkaptam egy halom molyrágta pulóvert, és a  füze-
tekre dobtam, majd behajtottam a  kartonfüleket, hogy
a  doboz semmiben sem különbözzék többi társától,
melyek másnap a  szeméttelepen végzik. Azután köze-
lebb húztam a következő dobozt.
Amint kinyitottam, szívem újra a  szokott ütemé-
ben vert. Törött karácsonyfadíszek. Szétmálló girlan-
dok. Fényfüzérek, melyek dugója könnyen rövidzárlatot
okozhat. Kuka. A  következő dobozért nyúltam. Újabb
könyvek. Felütöttem az elsőt, egy francia nyelvű tan-
könyvet. Belelapoztam… a periódusos rendszer… á, egy
kémiakönyv. Kuka. A többi is mind franciául volt, mind
egyetlen iskolatáskából: történelem, matematika, bio-
lógia, plusz még egy példány a  Monte Cristo grófjából.
Kuka. A doboz alja felé vaskos kötegben kemény fedeles,
barna füzetek – cahiers d’exercices tele példamondatokkal,
valamennyi kínos gonddal megformált talpas betűkkel.
Belepörgettem az elsőbe, mielőtt a többivel együtt félre-
tettem. Kuka.
A doboz aljában újabb méretes és lapos kötetet tapin-
tottam. Vagyis egy barna bőrmappát, dombornyomott
liliommintával, benne valamilyen elsárgult dokumen-
tummal. Egyik oldalon babérkoszorúk szegélyezték

45

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 45 2020. 03. 30. 17:12

 hivatalos pecsétekkel, felül pedig a  Lycée de jeunes filles
à Beaune6 felirat szerepelt. Ahogy elolvastam a szöveget,
elkészítettem magamban a fordítást:

Francia Köztársaság
Érettségi bizonyítvány
1940. július 3.
Kiadatott Mademoiselle Hélène Marie Charpin részére

Levegő után kaptam.

– Hélène!
Heather feje bukkant fel egy dobozhegy mögül.
– Jól vagy? – tudakolta.
– Nézd! Beaune-i középfokú lányiskola – olvastam
ki az intézmény nevét. – H. M. C. – Meglobogtattam
a mappát a levegőben. – Hélène Marie Charpin.
– Várj, mi? Oké, odamegyek. – Heather átküzdötte
magát a kacatokon, és elvette tőlem az iratot. – Hélène
Marie Charpin, született Meursault-ban 1921. szeptem-
ber 12-én. – Mutatóujjával megérintette a szavakat.
– Biztosan ő az a lány a fényképen! Övé lehetett a bőrönd,
de… – Összeráncoltam a homlokom. – Ki lehet? Ha Char-
pin a vezetékneve, akkor hogyan lehet a rokonunk?
Heather élesen beszívta a levegőt.
– Nézd – mutatott a  dátumra. – A  bizonyítványt
1940 júliusában állították ki. Közvetlenül azután, hogy
a németek megszálltak minket.

6
Beaune-i Leánygimnázium

46

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 46 2020. 03. 30. 17:12

 – Lehet, hogy a  második világháborúban halt meg?
Ezért nem hallottunk róla?
– Talán… nem tudom. De miért tűnt el teljesen?
– Nem azt mondta Nico, hogy a  dédapja, Édouard
a háborúban halt meg? Talán összefügg a kettő.
Heather megvonta vállát.
– Ki tudja? – Hosszan babrált a  bizonyítvánnyal,
ahogy megpróbálta visszacsúsztatni a tartójába.
– Nico azt mondta, hogy az apja biztosan tudja, igaz?
Bárcsak megkérdezhetnénk tőle. – Ahogy Philippe bácsit
szóba hoztam, eszembe jutott egy esős nyári délután, réges-
rég, még hat-hétéves korunkban, amikor Nico besurrant az
apja irodájába, hogy kölcsönvegye az ollóját. Gyerekként
be se tehettük oda a lábunkat, és amikor az apja rajtakapta,
Nicót gyorsan utolérte a  büntetése: alaposan kiporolta
a fenekét. Nico elintézte annyival, hogy nem is fájt igazán,
de én sosem felejtettem el Philippe bácsi összeszorított
és elfehéredő ajkait, ahogy az engedetlenséget fogadta. –
Nem mintha bármikor is túl készséges lett volna.
Mielőtt Heather válaszolhatott volna, kivágódott
a pinceajtó, és Nico jelent meg a lépcsőkön.
– Hé, Nico! Sosem találnád ki, mi volt az egyik… –
Amint megláttam az arcát, elhaltak ajkamon a  szavak.
Kipirult bőrén szinte világított hatalmasra tágult szeme,
ahogy zihálva kapdosta a levegőt, mint aki idáig rohant.
– Hazajöttek – közölte a  feleségével, aki úgy ugrott
fel, mint egy megbokrosodott ló.
– Azt hittem, van még egy hetünk! – kiáltott fel
Heather.

47

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 47 2020. 03. 30. 17:12

 Nico megvonta a vállát.
– Juan megírta nekik a  laboreredményeket. A  papa
egy napot sem akar tovább várni. – Nagy levegőt vett,
és feszesen összefonta maga előtt a karját. Heather rág-
csálni kezdte a szája sarkát.
– Mi a baj? – kérdeztem egyre nagyobb riadalommal.
– Történt valami?
Összenéztek, mielőtt teljes szinkronban felém fordultak.
– Nem, nem, ne aggódj – felelte Nico. – Ez csak…
tudod… les vendanges. – Kipréselt magából egy mosolyt.
– A szőlő készen áll arra, hogy leszedjük. Holnap kezdő-
dik a szüret.
– De minden rendben? – erősködtem. – Úgy viselked-
tek, mint aki…
– El kell mennem a boltba – szakított félbe Heather. –
Hányan leszünk holnap az ebédnél? Tizennyolcan?
– Számoljunk inkább hússzal – vágta rá Nico.
Heather bólintott, és felfelé indult a  lépcsőn, máris
a slusszkulcsát keresgélte a zsebeiben.
–  Elő kell készítenem mindent – mormolta Nico, ahogy
haladéktalanul követte. – A vödröket, a metszőollókat…
Pillanatok alatt nyomuk veszett, én pedig magamra
maradtam a félhomályos pincében, ahol felvert porként
kavarogtak a  kimondatlan kérdések, hogy végül válasz
híján a lomokra telepedjenek.

Ann_Mah-A_szoloskert_titka.indd 48 2020. 03. 30. 17:12