Először

Ha most nem mész el, akkor soha, figyelmeztette ma-

gát Ev­vie.
  Nem akart otthon lenni, mire a férje hazatér a
munkából. Gyávaságból, oké, de azt a cirkuszt akkor
sem bírná ki. Tim joggal mondhatná azt is, hogy így,
minden figyelmeztetés nélkül távozni enyhén köz-
helyes. Talán még azon is eltűnődne, hogy ennyi idő
után miért éppen most. Nem tudná, hogy pontosan
ma van a napja, amikor elmondhatja, hogy a fél életét
vele töltötte. Néhány hónappal korábban, egy pénztá-
ri blokk hátoldalán számolta ki, majd a dátumot pi-
rossal szépen bekeretezte a falinaptáron. A férje nap
mint nap ott ment el előtte, de egyszer sem kérdezett
rá. Ő pedig úgy érezte: ha ezt a napot is engedi elmúl-
ni, akkor szép lassan sejtről sejtre, csontról csontra
kezd eltűnni, amíg végül valaki más veszi át a helyét,
aki legfeljebb külsőre hasonlít rá.
  Felnyitotta a Honda csomagtartóját, és betuszkol-
ta a kesztyűtartóba a kövér borítékot. Oké, ez tényleg

7
butaság. Csak nem hiszi, hogy Tim letiltatja a hitel-
kártyákat, vagy zároltatja a számlákat? Viszont egész
életében mindig jó előre felkészült, mit tesz „szükség-
helyzet esetén”. Így legalább lesz egy kis pénze arra
az esetre, ha mégsem ismeri olyan jól a férjét, mint
hiszi. Nem ez lenne az első alkalom, hogy téved vele
kapcsolatban.
  Bement a házba és kinyitotta az előszobaszekrényt.
Lerángatta a nyűtt, keményfalú bőröndöt, amely te-
le volt ragasztgatva matricákkal: PÁRIZS, LONDON.
Könnyűnek érezte, ahogy csattogva lehúzta a veran-
da lépcsőin, és betette a kocsi hátsó ülésére. Amikor
léptei a felhajtón kopogtak, kísértést érzett arra, hogy
elvigyorodjon.
  Még mást is ki kellett mentenie a házból, mégis
becsusszant az első ülésre, becsukta az ajtót, és le-
hunyt szemmel hátradőlt. Szent ég, hát megteszem.
Néhány óra múlva már valami lepukkant motelben
lesz, ahol ropogósan kemény az ágytakaró, és ös�-
szevissza keverik a kábelcsatornákat. Vesz egy üveg
bort – vagy egy egész rekeszt –, azután csak ledobja
magát a kétszemélyes ágy közepére, kinyújtóztatja a
lábát, és olvas, ameddig jólesik. Eltűnődött, mi lesz
azután, de ennek nem most volt itt az ideje, ezért vett
egy nagy levegőt és kiszállt az autóból, hogy hozza a
többi cuccát. Már a felhajtón járt, amikor megszólalt
a telefonja.
  Kicsit mindig megriasztotta ez a csengőhang – a
pattogó dallam, mint egy villanyhárfa akkordja. A hí-
vás a camdeni kórházból jött, ahol Tim néha helyet-

8
tesített. Nem akart beszélni vele, de tudnia kellett, ha
véletlenül hamarabb jön haza.
  – Halló?
  – Beszélhetnék Eve­leth Drake-kel?
  Nem Tim kereste.
  – Ev­vie vagyok.
  – A nevem Colleen Marshall, Mrs. Drake. A cam-
deni kórház nővére vagyok. Azért hívom, mert dr.
Drake-et félórával ezelőtt beszállították a sürgősségi
osztályra. Autóbalesetet szenvedett.
  Ev­vie szívének dübörgése kisugározott az ujj­be­
gyei­be. A  másodperc törtrészéig legszívesebben azt
felelte volna a nővérnek, hogy Tim szüleit hívja, mert
ő épp most hagyja el a férjét.
  – Uramisten – mondta helyette. – Jól van?
  A csend elég hosszúra nyúlt, hogy hallja, amint a
háttérben rácsipognak az egyik orvosra.
  – Súlyosan megsérült. Jöjjön, amilyen gyorsan csak
tud. Tudja, hol van a kórház?
  – Igen – sikerült kinyögnie. – Mindjárt… úgy húsz
percen belül ott leszek.
  Reszketett a keze, ahogy üzenetet írt Andynek.
Timnek autóbalesete volt. Súlyos. A Camdenben van.
Szólnál apának?
  Elfordította a slusszkulcsot, kitolatott a beálló-
ról, és elindult a Camden felé. Később a telefonhívás
időpontja alapján kiszámolta, hogy a férje akkor hal-
hatott meg, amikor ő a Chisholm Street-i lámpánál
várakozott, egy saroknyira a templomtól, ahol össze-
házasodtak.
ŐSZ
 Egy

Ev­vie éberen feküdt a sötétben a padlón. Pontosabban

annak az üres kis lakásnak a padlóján, amely olyan
esetlenül ugrott ki a háza hátsó oldalából az udvarra.
Azért feküdt itt, mert odafent az ágyában megint azt
álmodta, hogy Tim még életben van.
  Skandináv nagymamája állította, hogy a fiatal nők
arról a férjről álmodnak, akire vágynak, az öregek ar-
ról, akire egykor vágytak, és csak a legszerencséseb-
bek arról – valahol félúton e két korszak közt–, aki ne-
kik jutott. Nos, bármilyen szűk mozgásteret engedett
ez az elmélet, Ev­vie korántsem úgy álmodott Timről,
ahogyan azt a nagyija elképzelte.
  Álmaiban Tim mindig haragudott rá, amiért el-
hagyta. Látod, mit tettél? – vádolta újra és újra. Ezúttal
olyan közelinek érezte, hogy arcába csapott fahéjillatú
lehelete, és látta megfeszülni azt a kis eret a homlo-
kán. Attól félt, ha megfordul és visszaalszik, Tim ott
várja majd a túloldalon. Ledobta magáról a takarót, és
lement a földszintre, amelyet mindig kényelmetlenül
nagynak gondolt, de most már rémisztően nagynak is.

13
Ahogy leereszkedett az ívelt lépcsőn, még mindig úgy
érezte, mintha tilosban járna – mintha késő éjjel lelo-
pódzna a szálloda előterébe, hogy elcsenjen egy plusz
törölközőt. Megállt a konyhában, hogy feltegyen egy
kanna teavizet, azután egyenesen átment a lakásba, és
a padlóra fekve várakozni kezdett.
  Amikor megvették a házat – amikor Tim megvette
a házat –, úgy tervezték, hogy kiadják a lakást, de ez
valahogy sosem történt meg, így kedvenc pávakékjére
festette, és a saját kis kuckójaként tekintett rá: BELÉP-
NI TILOS. Máig ez maradt a kedvenc helye – hacsak
Tim szelleme nem kezdett el itt is kísérteni, hogy fel-
hívja figyelmét a festés hiányosságaira, és arra biztas-
sa, hogy vigyen fel még egy réteget.
  Ez szép, gondolta, amikor a gondolat először merült
fel benne. Üdv Maine legkísértetiesebb stand-up bárjá-
ban. Azt ismerik, hogy a férjemnek még a kísértete is
seggfej? Én meg egy igazi szörnyeteg vagyok…
  Nem sokkal múlt hajnali négy. Ahogy pólóban és
bokszeralsóban feküdt a padlón, ütemesen vette a
levegőt, miközben próbálta lelassítani a halántékán,
a hasában és a csuklóján érzett lüktetést. A  ház lég-
üres és tökéletesen néma térnek érződött, csak a fa-
lióra ketyegett szüntelenül, immár harmincöt éve
– előbb a szülei konyhájában, most pedig az övében.
A  sötétben alig érzékelt valamit – leszámítva a sző-
nyeg szúrását a bőrén –, mintha egyszerre lenne min-
denhol és sehol. Mintha a föld felett lebegne.

14
  Időről időre felmerült benne, hogy átköltözik ide.
Legyen csak másvalakié a ház, a nagy konyha és az
emeleti hálók, a faragott korlát és a csúszós lépcső,
ahonnan egyszer leesett, és csúnyán megütötte a csí-
pőjét. Élhetne itt, kiterülve a sötétben, és fejében ezek-
kel a szörnyű gondolatokkal; ehetne mogyoróvajas
szendvicset és hallgathatná a rádiót, mintha egyedül
lenne az egész világon.
  A kanna sípolni kezdett a konyhában, ezért felállt
és indult, hogy elzárja. Levette az egyiket a két egyfor-
ma reklámbögre közül; a másikhoz, amelynek felfor-
dított tetején már összegyűlt a por, hozzá sem nyúlt.
A kamillatea címkéjén ez állt: Nincs az a baj, amit egy
jó tea meg ne oldana. Egy vérbeli úriember mondana
ilyet a Downton Abbey-ben, közvetlenül azelőtt, hogy
a feleségének begyullad a bölcsességfoga, és elegánsan
kimúlik az ágyban.
  Rezgő fodrokat fújva a forró teára, Ev­vie átsétált a
nappaliba, és összekucorodott a sötétzöld kanapén.
A  dohányzóasztalon gyülekező postából kikandi-
kált egy Timnek címzett Sports Illustrated, amelyet
a konyhából kiszüremlő fénypászmában lapozott át:
lecsengett a baseballidény, de felpezsdült a focié; egy
népszerű egyetemi tornász felhagyott a sporttal, és a
továbbiakban az orvosi karrierjére fókuszál; a Yan­
kees egyik dobója egyik reggel arra ébredt, hogy már
nem tud dobni. HOGY LESZ VALAKIBŐL AGYHA-
LOTT?, harsogta ez utóbbi cikk címsora. „Tudnék

15
mesélni” – mormolta Ev­vie, és a kupac aljára dugta a
magazint.
  A tévé órája szerint 4:23 volt. Ev­vie behunyta a sze-
mét. Csaknem egy év telt el Tim halála óta, de még
most sem tudott felülemelkedni a tényen, hogy men�-
nyire nem hiányzik neki a férje. Egész termeket meg
tudott volna tölteni azzal az érzéssel, hogy ő a világon
az egyetlen, aki tudja, mennyire nem szerette a férjét,
miközben élete legutolsó éjszakáján is a halk hortyo-
gását hallgatta. Szörnyeteg, gondolta. Szörnyeteg, ször-
nyeteg, szörnyeteg.
 Kettő

– Lilly kiborította a tejet a padlóra. – Andy belekor-

tyolt a kávéjába. – Most hallgathatom az óvónőjét.
  A közös szombati reggelek a Tájolóban négy évvel
korábban, a férfi válásakor kezdődtek, s azóta sem
maradtak abba. Némelyik férj talán zokon vette volna
ezt, de nem Tim. „Van épp elég dolgom, szóval, amíg
nem engem tárgyaltok ki, francot sem érdekel” – kö-
zölte.
  Andy rendszerint sonkás-sajtos omlettet kért, Ev­
vie áfonyás palacsintát, angolszalonnát és nagy pohár
narancslevet. Megittak még legkevesebb két kanna
kávét, és áttekintették az elmúlt és előttük álló hetet.
A  hely megtelt és kiürült, majd újra megtelt és újra
kiürült körülöttük, míg ők kíváncsian méregették a
turistákat, és nagyvonalú borravalót adtak. Is­me­rő­
seik rendre felbukkantak, tettek valami megjegyzést
az időjárásra, vagy érdeklődtek Andy kislányai után.
Ev­vie-re tavaly óta csak biztonságos távolból, a nya-
kukat nyújtogatva pillantottak, biztos, ami biztos – ki
tudja, a férje halála talán emberi ronccsá silányította,

17
aki a hintaszékben ringatózva régi dalokat dúdolgat
Tim kedvenc pólójának, amelyet magához szorít.
  – Miért borította ki Lilly a tejet a padlóra? – Andy
kisebbik lánya csak nemrég kezdett az oviban.
  – Jó kérdés. Az óvónő szerint egyszerűen ledobta.
Minden figyelmeztetés nélkül. Azt kiabálta: „Nem ve-
szem el a bociktól!”
  Ev­vie elmosolyodott. El tudta képzelni a jelenetet,
beleértve az engesztelhetetlen haragot is, amely cse-
csemőkora óta ott ült Lilly arcán.
  – Szinte látom magam előtt.
  – Az óvónője azt mondja, hogy meg kéne büntet-
nem. „Nincs itt semmi gond”, legyintettem. „Szerin-
tem pedig nem ártana, ha tanulna egy kis tiszteletet”,
mondta. „Kit tiszteljen, az óvónőjét?”, kérdeztem.
„Igen – felelte –, de ugyanúgy a tulajdont is.” Én meg
arra gondoltam: Tanítsam meg a lányomnak, hogy mu-
tasson tiszteletet a tej iránt? Mert nem nagyon tudom,
mit vár tőlem. Mit ért „a tulajdon tisztelete” alatt?
  – A kapitalizmust?
  – Lehet. Akárhogy is, rajta vagyok. Megpróbálom
megtanítani Lillynek, hogy jobban tisztelje az óvónő-
jét. És a tejet.
  – Lakto… respektus? Laktorespektus? Létezik ilyen?
  – Nem hinném. – Andy elhallgatott, míg Marnie,
a lila csíkos hajú, fiatal anyuka, aki évek óta kiszol-
gálta őket, újratöltötte a bögréjét. – Én mondom, már
egészen kicsi korától ilyen, de egyszerűen nem értem,
­miért. Még amikor halálosan szerelmes belém, akkor

18
is olyan vad. Tegnap is felvettem, ő meg rám ripa-
kodott, hogy „Apu! Ölelj meg!”, de olyan fejhangon,
mint egy üvöltő dervis. Mindig tudatja velem, hogy ki
a főnök. Tisztára olyan, mint…
  – Jerry Orbach.
  A férfi a homlokát ráncolta.
  – A Piszkos táncban?
  – Az Esküdt ellenségekben.
  – Ja, Jerry Orbach. – Egy pillanatra elhallgatott.
– Arra akarok kilyukadni, hogy tisztára önfejű, ami
nem baj, csak nem szeretném, ha majd kilencéves ko-
rában nekem kéne letennem érte az óvadékot.
  Ev­vie megint elmosolyodott.
  – Alig várom, hogy kamasz legyen.
  – A tiéd lehet, ha akarod.
  – Ó, nem. A menzeszt, a melltartót és a fogamzás-
gátlást vállalom, de lakjon csak nálad.
  – Ja, ha már itt tartunk. Meg akartam kérdezni,
hogy kiadod még azt a lakást?
  Ev­vie elrágódott egy darab szalonnán.
  – Talán. Egyszer.
  – Nem használod, ugye?
  – Csak éjjelente, amikor a padlón fekszem és a lé-
tezésem értelmén meditálok. – Ev­vie abbahagyta az
evést. – Nem mondom ám komolyan. – Andy nem
értené meg. Csak aggódna érte. – Be sem teszem oda
a lábam.
  – Tudod, megfordult a fejemben, hogy ablakon ki-
dobott pénz, amit nem szedsz be érte. Nem kéne ki-

19
hagynod ezt a ziccert. Mármint anyagilag. – Kikezd-
hetetlen logika. Vagyis feltehetően csapda.
  – Ha te mondod… – felelte mély gyanakvással.
  – Én mondom. – A férfi rábökött az ujjával. – Szi-
rupos lett a blúzod.
  Felitatta a ragacsos foltot a blúza ujjáról.
  – Esetleg már arra is van ötleted, hogy kinek kéne
kiadnom? Ki akarod paterolni Rose-t a házból?
  – Haha. – A férfi nem nevetett. – Tarts régimódi-
nak, de a kölykök szerintem tízéves koruk előtt ne
repüljenek ki a szülői fészekből. – Belekortyolt a ká-
véjába. – Mellesleg, mielőtt elfelejtem, Rose-nak hol-
naphoz egy hétre lesz a fellépése, és azt üzeni, hogy
majd gyere át és csináld meg a haját olyan „pörgős-
re”. – Rose még alig töltötte be a hetet, de már ugyan-
úgy nem bízta az apjára a haját, mint a Matchboxait.
  – Nagy játékos az a lány.
  – A minap „atyámnak” szólított. Mintha A kis ház
a prérinben lennénk.
  Ev­vie eltűnödött.
  – Szerintem abban „papi” volt.
  – Akkor kire gondolok? Kit hívnak „atyának”?
  – A papokat – vágta rá. – Meg von Trapp kapitányt.
  – Szóval megmondhatom neki, hogy vállalod?
  – Persze – bólintott. – És egy füst alatt nekem is
mondd meg, kit zsuppolnál be a lakásomba.
  – Jó, jó. Szóval, van egy haverom, aki néhány hóna-
pig a városban lesz, és valami helyet keres magának.
  Ev­vie eltöprengett.
  – Egy barátod? Ismerem?

20
   – ­Dean.
  Ev­vie szeme elkerekedett.
  – A baseballos ­Dean? – Tudta, hogy Andy legjobb
barátja dobójátékos, de még sohasem találkozott vele.
  – Már nem az – felelte a férfi. – Nemrég visszavo-
nult. Idejön egy kicsit kikapcsolódni. Élvezni ezt a
kellemes sós tengeri levegőt, meg ilyesmi.
  – Mindig elfelejtem, hogy a profi sportolók egye-
tem után egyből nyugdíjba mennek. Mennyi lehet,
harminc? És máris nyugdíjas? Ezt nevezem én kar­
riernek.
  – Kicsit bonyolultabb a dolog. Amiről te is tudnál,
ha nem csórnám el folyton a sportmagazinjaidat.
  – Úgysem olvasom el egyiket sem – vonta meg a
vállát. – Amúgy van egy friss szám a házban.
  – Igen, tudom – bólintott a férfi. – ­Deanről is írnak
­benne.
  Ev­vie csettintett az ujjaival.
  – Várj csak. Baseballos ­Dean az agyhalott?
  Andy értetlenül hunyorgott.
  – Nem agyhalott, csak elvesztette a karját. Már-
mint nem vágták le vagy ilyesmi, csak nem tud vele
dobni. Amúgy megvan minden tagja, él és virul.
  – Akkor mi ez az egész?
  – Az egyik percben még rohadt jó dobójátékos volt,
a másikban meg valami átok rossz. Ezt leszámítva,
sejtelmem sincs.
  Diane Marsten ezt a pillanatot választotta, hogy
megálljon az asztaluknál. Ő vezette az Esther Padlá-
sa névre keresztelt adományboltot, amely az anyjáról

21
szállt rá. Szombatonként gyakran ebédelt a Tájolóban
a férjével, és olykor a közegészségügyi előírásokkal
dacoló kiskutyájával, Ziggyvel, bár úgy tűnt, a kot-
nyeles eb aznap otthon maradt.
  – Szép napot.
  – Szia, Diane – köszönt Andy. – Mi újság?
  – Nem panaszkodom. – Ev­vie tapasztalatból tudta,
hogy ez nem feltétlenül igaz. Diane odafordult hozzá
és a vállára tette kezét. – Jó, hogy újra köztünk vagy.
  Ev­vie sokatmondó pillantást vetett Andyre, majd
kipréselt magából egy mosolyt.
  – Kösz szépen, Diane. Téged is jó látni. – Diane
néhány friss hírrel szolgált a szomszédai egészségi
állapotáról (olyan, az értelmetlenségig tapintatos frá-
zisokban, mint hogy „baj van a szervezetével”) és ma-
gánügyeiről („gond van a lányával”), azután tovább-
ment, hogy elfogyassza a szokásos francia pirítósát.
  – De most komolyan… – nyögött fel Ev­vie.
  – Csak törődik veled, Ev.
  – Tudom. Tudom, de akkor is… idegölő. „Újra köz-
tünk”, mintha csak influenzás lettem volna. Úgy tesz-
nek – halkította le a hangját –, mintha mást sem csi-
nálnék, csak otthon gubbasztanék és gyászolnék.
  – Csak megjegyezte, hogy örül neked.
  Ev­vie megrázta a fejét.
  – Ez a folytonos együttérzés. Az a sok vállveregetés,
azok a megnyugtató hangok. Néhány hét múlva lesz
a faültetés a klinikán, képzelheted, mennyire várom.
Mindenki csak azt lesi majd, mikor bőgöm el magam.

22
  – Nem muszáj bőgnöd. Anélkül is tudják, mennyi-
re szeretted.
  Ami azt illeti, senki sem tudja. Például Andy sem.
  – Nem értem – csóválta meg a fejét Ev­vie. – Senki
sem szánakozik Tessa Vascón, csak mert meghalt a
férje, és nem bulizik folyton.
  – Tessa Vasco kilencvenkettő.
  – És?
  – Te nem vagy kilencvenkettő. Tessa Vascóval el-
lentétben neked járókeret és oxigénmaszk sem kell,
hogy elmenj a boltba. – Andy megtörölte a száját.
–  Nem akarlak kritizálni, de muszáj rámutatnom,
hogy Tessa legalább vízi aerobicra eljár.
  – Honnan tudsz te ilyeneket?
  – A mamám szintén jár. Igaz, ő még csak hatvanki-
lenc. Az kevésbé kínos neked.
  Ev­vie megadóan felemelte a kezét.
  – Oké, oké, rossz példa volt.
  – Akkor visszakanyarodhatnánk oda, hogy pró-
báltam rád sózni egy albérlőt?
  Ev­vie körülnézett az étteremben, majd vissza An-
dyre.
  – Ugyan miért akarna egy profi sportoló éppen tő-
lem lakást bérelni? Mindig azt hittem, hogy az ilye-
neknek van egy… nem is tudom… saját szigetük vagy
ilyesmi.
  – ­Dean Manhattanben él, ami a világ legkevésbé
privát szigete. Azt mondja, egy kávét sem tud úgy
meginni, hogy közben ne fotóznák le. Egy időre ki

23
akar szakadni a nagyvárosból, én pedig azzal hite-
getem, hogy itt mindenki békén fogja hagyni. A saját
házhoz túl kevés ideig marad itt, a szállodához túl so-
káig. Nálam nem fér el a kölykök miatt. Azt gondol-
tam, kibérelhetné a lakásodat. Így legalább tudnám,
hogy a főbérlője nem teszi fel a Snapchatre, ahogy
zuhanyozik, vagy nem adja el a szemetét a TMZ-nek.
Fizetne neked egy kalap pénzt, plusz még barátok is
lehettek. Ezen mindenki csak nyerhet. Azt mondtam
neki, hogy 800 dodóért belemennél.
  Annyiból már letudná a számlák túlnyomó részét.
  – A 800 dodó jól hangzik.
  – Akkor mehet?
  Ev­vie lenézett a kávéscsészéjére, a tejhabot fodrozó
kis örvényre.
  – Akkor is meg kell néznem magamnak. – Némi
bosszúságot érzékelt a másik oldalról, amitől csak fe-
szültebb lett. – Még nem is találkoztam vele, Andy.
Mégis, mit vársz tőlem?
  – Bírni fogod – biztosította Andy. – Én is bírom.
  Ev­vie kihúzta magát.
  – Te mindenkit bírsz. Ki tudja, milyen nagypiás fő-
iskolás havert sóznál a nyakamba, ha hagynám?
  – Még sosem láttam piálni, és a cserkészeknél talál-
koztunk. Ott volt az esküvőmön is, láthatod a képe-
ken. S ha még emlékszel, a válásom után ő küldött el a
lányokkal Disneylandbe. Nem fogja ellopni az ezüst-
kanalaidat a fiókból.
  Ev­vie elmosolyodott.
  – Nincsenek is ezüstkanalaim.

24
  – Oké, akkor nem fogja ellopni a rozsdás sajtresze-
lődet… vagy midet.
  Ev­vie felhúzta a szemöldökét.
  – Ezt meg sem hallottam. Oké, ahogy az imént
mondtam, hajlandó vagyok megismerkedni vele. Ha
úgy látom, rendben van, kegyeskedem elfogadni a
pénzét. – Lelki szemei előtt egy pillanatra megjelen-
tek a lejárt számlák kötegei, szépen összegumizva a
fiókban. Ide vezet, ha egy teljes évre kiesik egy orvos
jövedelme. Igazán befogadhat egy bérlőt, azután majd
szépen bezárja a köztes ajtót, és csak akkor nyitja ki,
ha beszedi a bérleti díjat.
  Andy felsóhajtott.
  – Kösz. Tényleg ráfér egy kis… nem is tudom…
csend. Plusz, mint említettem, neked sem ártana már
egy kis társaság.
  – Van társaságom – mutatott rá Ev­vie. – Most is itt
ülök vele.
  – Más társaság. Aki nem én vagyok. Vagy a köly­
keim. Vagy az apád. Tudod… – gesztikulált a rántot-
tával megrakott villájával –, nem jó túl sokáig egye-
dül lenni. Tisztára fura leszel tőle. – Andy a hullámos,
homokszínű hajával és vékony alakjával úgy festett,
mint aki egy független kis bandában zenél – talán
mosódeszkán –, és folyton a pózt gyakorolja az új al-
bum borítójához, pedig a hétévnyi apaság gránitke-
ményre edzette.
  – Jól vagyok. És kicsit sem fura. Ha pedig társaság-
ra vágyom, elhívom Tessa Vascót zumbázni. – Látha-
tóan nem győzte meg a férfit. – Jól vagyok, Andy. El-

25
hozhatod a barátodat. – Hirtelen gyanakvóan nézett
rá. – Hé, ez nem valami vakrandi, ugye?
  Andy belenevetett a rántottájába, majd nagyot nyelt,
és a kávéjával leöblítette a falatot.
  – Ő is pont ezt mondta: „Hé, ugye nem akarsz rám
sózni valami lökött tyúkot?” – Ev­vie nem nevetett.
– Nem, megnyugodhatsz. Bár anyám még mindig ab-
ban reménykedik, hogy feleségül veszlek, ami tutira
nem fog megtörténi, ha összehozlak egy profi spor-
tolóval.
  – Jaj, ne – nyögött fel Ev­vie. – Elmondtad neki?
  – Mit mondtam el?
  – „Mit mondtam el?” Azt, hogy megpróbáltunk
más szemmel nézni egymásra, és kábé ez volt a leg-
kínosabb dolog, ami két emberi lény között valaha
történt.
  – Úgysem hinne nekem – legyintett Andy.
  – Pedig ha látta volna…
  – Mit, ahogy a végén felnyerítettél?
  – Mindketten felnyerítettünk.
  – De te nyerítettél hangosabban – mutatott rá a fér-
fi vádlón a villájával.
  – Oké, ezt elismerem.
 Három

­ ean a kisteherautójában ült Andy háza előtt. Több

D
mint nyolc órája indult New Yorkból, és útközben
csak egyszer állt meg. Vett egy nagy levegőt. – Oké
– mormolta magában, ahogy az ajtó felé indult és be-
csöngetett.
  Az ajtó kinyílt, és Andy elvigyorodott.
  – Hé, ember. – Ugyanúgy csapkodták egymás há-
tát, mint tizenhárom éves koruktól minden találko-
zásnál, csak Andy ezúttal sörrel is megkínálta a ba-
rátját. – Gyere be.
  Andy háza kicsit talán kopottasnak tűnt, de oda-
bent a nappaliban határozottan elegáns műanyag ba-
baház állt, három teljes emelettel és csigás lifttel. Az-
nap mintha mindkét otthonban hurrikán pusztított
volna: a szőnyegen mindenfelé apró műanyag lámpák
és bútorok hevertek. Hulahopp karika támaszkodott
a kanapénak, a folyosó felől, egy csukott ajtó mögül
pedig a tévé hangjai és két kislány kuncogása szűrő-
dött át a szobába.

27
  – Üdv a katasztrófa sújtotta területen – intett Andy
széles mozdulattal egy fotel felé.
 ­Dean elvigyorodott.
  – Hány évesek a kis boszorkák?
  – Rose hét, Lilly öt. – Andy félretolta az útból a hu-
lahopp karikát, és lehuppant a kanapéra. – A játszó-
szobában vannak, most nézik ötvenedszer a Szellem-
irtókat, szóval szerintem őrült tudósok lesznek idén
Halloweenkor. Mit mondjak, alig várom. – Belekor-
tyolt a sörébe. – Milyen volt az utad?
 ­Dean önkéntelenül összerezzent, ahogy eszébe ju-
tott a sajgó háta.
  – Hosszú, de azért nem rossz. Jó egy kicsit világot
látni. És téged is jó látni, haver. Mennyi ideje is… há-
rom vagy négy éve?
  – Ja. – Andy egy pillanatra elgondolkodott. – Köz-
vetlen azelőtt, hogy Lori elment, ha jól emlékszem.
Amikor ideutaztál valami partira, arra a sportcsator-
nás bulira? Akkor inkább négy éve.
 ­Dean újra összerázkódott.
  – Ja, annyi. Jó rég volt.
  – Nos, mint mondtam, Lori azóta elment. Én még
mindig matekot tanítok, és még mindig egyedül va-
gyok. Nemrég kineveztek az iskolai évkönyv szer-
kesztőjének. Ezzel mindent el is mondtam a szédítő
karrieremről. – Tekintete elkalandozott egy fotó fe-
lé, amely őt ábrázolta a két lány társaságában. – Úgy
tűnik, rajtam kívül senkit sem lepett meg, hogy nem
működött a házasságom.

28
 ­Dean felemelt a padlóról egy plüsspandát, majd las-
san visszatette.
  – Tudom, jöhettem volna gyakrabban, miután ma­
gad­ra maradtál. Akartam is, de nem jött össze. A nagy-
menők iszonyú elfoglaltak.
  – Ja. – Andy oldalra billentette a fejét. – Tudnék me-
sélni.
 ­Dean belenevetett a szájához emelt palackba. Lenyel-
te a sört, és hüvelykujjával megtörölte a szája s­ arkát.
  – Hát én is. Főleg, mióta kész csődtömeg vagyok.
  – Ja, rebesgetik.
  – Ó, mindenfélét rebesgetnek.
  – De mi történt valójában?
 ­Dean nekidöntötte fejét a háttámlának.
  – Mondjuk úgy, hogy volt már jobb évem is.
  – Aha.
  – Kaptam vagy százezer levelet, e-mailt és minden-
féle elcseszett tweetet. A  legtöbbet olyanoktól, akik
tutira tudják, mitől gyógyulnék meg.
  – Nehéz elhinni, hogy még nem történt meg.
 ­Dean elmosolyodott.
  – Hát nem elképesztő, hogy az egész talán csak a
fejemben létezik? Hogy amikor az egyik pillanatban
még be akartak választania a Hírességek Csarnokába,
a másikban meg már egy kamiont sem találtam el egy
rohadt rongylabdával, hirtelen mindenkinek eszébe
jutott, hogy a fejemmel nem stimmel valami?
  – Pszichomókusok, mi?
  – Arra lyukadtak ki, hogy játék van a padlásomon. –

29
­ ean megkocogtatta a halántékát. – Jobban kéne kon-
D
centrálnom. Fókuszálnom. Kapcsolatba kerülnöm a
bennem élő zulu harcossal.
  – Nem igaz. Tutira nem mondtak zulu harcost.
  – Nem a francokat! Mondtak zulu harcost, mond-
tak Peyton Manninget, mondtak még elcseszett Han-
nibal Lectert is, mintha az segítene rajtam. Ilyeneket
írogatnak: „Próbáltad már a hipnózist?” „Olvastál már
Szun-cét?” „Jártál már terapeutánál?” Mintha cső-
kulccsal próbálnám meghúzni a csavarjaimat, pedig
csak annyit kéne tennem, hogy elmegyek egy te­ra­peu­
tá­hoz. Egy olyan városban, ahol még a kávézókban
is sámánok névjegyeit cserélgetik, Margónak Green-
pointból hirtelen eszébe jut, hogy mi lenne, ha meg-
próbálkoznék egy agyzsugorítóval. Kösz, Margo, ma-
gamtól sose jutott volna eszembe. Honnan tudhattam
volna, hogy egyáltalán léteznek terapeuták?
  Andy bólintott.
  – Szóval azt is próbáltad.
 ­Dean megdörzsölte a jobb vállát.
  – Ja, képzeld. Nyolc sportpszichológusnál és két
pszichiáternél jártam. – Számolgatni kezdett az ujjain.
– Megvolt az akupunktúra és akupresszúra, megvoltak
a piócák és a fülgyertyák… erről egyszer még külön
mesélek. Leszoktam a gluténről, leszoktam a cukorról,
leszoktam a szexről, azután meg állandóan szexeltem.
Nem ettem húst; mást sem ettem, csak húst. Kreatív
mozgásterápiára jártam, tucatszor hipnotizáltak, meg-
tanultam meditálni. Ezt amúgy máig gyakorolom.  –
Vetett egy pillantást Andyre, akinek arcára rádermedt

30
a csodálattal vegyes döbbenet. – Oké, hol vesztetted el
a fonalat? Amikor állandóan sze­xeltem?
  – Nem, a kreatív mozgásterápiánál. Azt hittem, azt
Rose csinálta.
  – Micsoda egy baromság ez! Annak kellett volna
hely­re­rak­nia a csigolyáimat, hogy természetesebben
mozogjak. Mint azok a felfújt bábuk az autókereske-
dések előtt. Folyton azt hajtogatták, hogy lazítanom
kell a csontjaimon. A Twitteren bezzeg senki sem ír-
ta, hogy túl merevek lennének a csontjaim, szóval az
egész internet hajítófát se ér.
  Andy megcsóválta a fejét.
  – Sajnálom, ­Dean. Akartalak hívni, hogy tudjam,
mi van veled, de sokkal egyszerűbb volt átjelentkezni
Greenpointba, és kiadni magam Margónak.
  – Mekkora poén.
  Andy elvigyorodott.
  – S most, hogy itt vagy, mit akarsz csinálni?
  – Először is, nagy ívben kerülöm az internetet – fe-
lelte ­Dean. – Azután kitalálom, hogy mihez kezdjek a
felszabadult időmmel, kábé úgy ötven évvel.
  – Van már ötleted?
  – Egy szál se, ember. – ­Dean újra kinyújtóztatta a
vállát. – Lehetnék edző, ha már nem arról leszek híres,
hogy egy tehenet sem találnék el az alagútban. Lehet-
nék szakkommentátor is, csak nincs túl sok haverom
a sportmédiában. Van pénzem, szóval időm is, hogy
kitaláljam magam, de már egy éve mást sem csinálok,
és csak annyit tudok felmutatni, hogy érezhetően jobb
lettem a Fortnite-ban.

31
  Andy próbált nem somolyogni, amikor megszólalt.
  – Feltehetek egy személyes kérdést?
  – Ja.
  – Igaz a hír a Táncos lábú sztárokkal kapcsolatban?
  – Igaz, hogy felkértek. Hé, ne vigyorogj, pont a tánc
része tetszett. Láttad, amikor Emmit Smith szerepelt
benne? Csak úgy suhant. Viszont a sógornőm, aki
megnéz minden egyes adást, azt mondta, ha elválla-
lom, azt fogják majd gondolni, hogy kétségbeesetten
kapaszkodom a hírnevembe, és ott kell majd kerin-
gőznöm a „Vigyél ki a meccsre” dallamára, szóval
elhajtottam őket. Végül egy korcsolyázót fűztek be
helyettem, aki eltaknyolt az olimpián és összevérezte
a jeget. Úgy látszik, bármelyik kripli megteszi.
  – Te nem vagy kripli. – Andy ­Dean vállára tette a
kezét. – Agyhalott vagy. Az egészen más tészta. – Ez-
úttal mindketten nevettek, amíg Rose ki nem dugta a
fejét a játszószobából.
  – Apu, nem hallok semmit, olyan zajosak vagytok!
  – Be van dugulva a füled? Hozzam a kerti slagot?
Vagy elővegyem a porszívót? – Nagy kuncogás köze-
pette becsapódott az ajtó. – Borzalmasak – csóválta
meg a fejét Andy. – Oké, akkor nyissuk ki azt a vendég-
ágyat az alagsorban. Egyelőre maradhatsz nálam, az-
után holnap átviszlek Ev­vie-hez. Csak meg akar ismer-
ni, hogy nem vagy-e erőszaktevő és nincs-e dobszerkód.
  – Van valami, amit tudnom kéne?
  – Ev­vie-ről? A legjobb fej. Bírni fogod. Kész móka-
mester. Aranyos is, kicsit olyan, mint… tudod, a nő-
véred.

32
 ­Dean a homlokát ráncolta.
  – Nincs is nővérem.
  – Úgy értem, olyan, mintha a nővéred lenne. Mint
mindenki nővérkéje.
  – Olyan kórházi nővérkeféle?
  – Nem, nővér nővérkeféle.
 ­Dean megrázta a fejét.
  – Elvesztettem a fonalat.
  Andy vállat vont.
  – Oké, barna haj, barna szem… azt hiszem… Az
a pulcsis bölcsészlány.
  – Még valami?
  – Fontos, hogy jól ejtsd a nevét. Ahogy ő mondja:
„Ev­vie, mint Chevy, és nem Evie, mint Max Greevey.”
  – Ki a franc az a Max Greevey?
  – Zsaru az Esküdt ellenségekben. Ev­vie kölyökko-
rában nem sokat tévézett, most próbálja utolérni ma-
gát. Úgy 1998 táján tarthat. Nemrég kezdte a Dawson
és a haverokat.
  – Apám, az már antik.
  – Amúgy tényleg remek csaj. Ő  mentette meg az
életem, amikor magamra maradtam a lányokkal.
Csak tégy meg egy szívességet, és ne engedd, hogy a
szárnyai alá vegyen, mert akkor teljesen magával ra-
gad, és sokkal jobb ember leszel, mint kellene.
  – Majd odafigyelek. Azt mondod, belement a 800
dodóba?
  Andy bólintott.
  – Köztünk szólva, szerintem lesz hová tennie azt a
pénzt. A férjének nem volt életbiztosítása.

33
   – Basszus.
  – Basszus ám. Tudod, mit mondanak. Halottakról
vagy jót, vagy rosszat.
  – És hogyhogy nem kavartok? Eszedbe sem jutott?
  – De nem ám.
  – Mindketten facérok vagytok.
  Andy közelebb rugdalt egy apró műanyag lámpát
a babaházhoz.
  – Jó, de amikor megismerkedtünk, még nem vol-
tunk. Tavaly őszig neki is megvolt a férje. Egyszer,
úgy hat hónapja próbáltunk egy kicsit… tudod, ro-
mantikázni. Kézenfekvő lépésnek tűnt. Nem tudom,
­miért, de nagyon nem jött össze. Olyan volt, mintha
be akarnál vágni egy szexjelenetet abba a repülős vi-
deóba, amit felszállás előtt mutatnak, hogy csatold be
az öved, meg ilyenek. Szerintem túl jól ismerjük egy-
mást. Nem mintha anyámnak ez magyarázat lenne…
  – A jó öreg Kell mama. Hogy fogadta, amikor el-
váltatok?
  – Betegre aggódta magát, hogy a lányok az anyjuk-
hoz kerülnek, de amikor látta, hogy itt töltik szinte
minden idejüket, míg Lori… tudod, csinálja, amit Lo-
ri szokott… szerintem ő is elfogadta, hogy mindenki-
nek így a legjobb.
 ­Dean ivott egy kortyot, majd újra hátradöntötte a
fejét.
  – Amúgy hogy mennek a dolgok Lorival? – halkí-
totta le a hangját.
  – Remekül. Barátok maradtunk. Úgy-ahogy. Ide-
fent szénné unja magát, szóval egészen Portlandig el-

34
jön, én meg leviszem a lányokat, hogy láthassa őket.
Telefonálni is szokott. Szeretik.
  – Újrakezdte az életét, mi?
  Andy bólintott.
  – A helyében én képtelen lettem volna elhagyni a lá-
nyokat, de az ő élete. S ahogy arra Ev­vie is rámutatott,
a rendes pasiknak már csak ez jut. Nincs itt semmi
látnivaló. A kölykök amúgy bírják Charlestont. Ha né-
hány napra ellátogatnak Lori családjához, addig isszák
a cukros teát, amíg kipotyog a foguk, aztán meg olya-
nokat mondanak, hogy „Van még abbú a ráklevesbű?”
  – Nem baj, ha beszélnek még egy nyelvet.
  – Ja. Mindent egybevetve, lehetne sokkal rosszabb.
  – Azt hiszem, ezt én is elmondhatom.
  Kölyökkorában ­Dean sok éjszakát eltöltött Andy
nappalijában, és pontosan azt tette, amit most: mú-
latta az időt. Előbb arra várt, hogy véget érjen az álta-
lános iskola, azután a középiskola, azután ami azután
jött. Sosem tudta, mi lesz a következő. Most is csak
odáig tervezett, hogy megvacsoráznak, és behozza a
sporttáskáját a kocsiból. Belátható jövője lassan né-
hány órára szűkült, azon túl mindent áthatolhatatlan
homály borított. Néha felkelt, és tizenöt másodpercig
úgy érezte, van valami dolga a világon, amíg eszébe
nem jutott, hogy nincs.
  Az a tizenhatodik másodperc sokat kivett belőle.