Kelli Estes csoda szépen megírt könyve valós események által ihletett történelmi regény. Egy szívbe markoló történet két nőről, akik eltökélten próbálják azt tenni, amit helyesnek gondolnak.
Kelli Estes csoda szépen megírt könyve valós események által ihletett történelmi regény. Egy szívbe markoló történet két nőről, akik eltökélten próbálják azt tenni, amit helyesnek gondolnak.
Kelli Estes csoda szépen megírt könyve valós események által ihletett történelmi regény. Egy szívbe markoló történet két nőről, akik eltökélten próbálják azt tenni, amit helyesnek gondolnak.
1886. február 7., vasárnap, közvetlenül naplemente után
Puget-szoros, Washington-terület
Mej Lien talpa alatt megremegett a gőzhajó fedélzete. A lányban
felmerült a gondolat, hogy ezt talán az ő borzongása okozta… – Nincs más választásod! – sziszegte Apa, és mire Mej Lien felocsúdott volna, odatuszkolta a hideg fémkorláthoz. – Mássz föl, Mej Lien! A lány elborzadva nézett az apjára, akinek mindig szó nélkül engedelmeskedett. De hogy ezt…? – Én erre képtelen vagyok! – mondta, és kezét a mellkasára szorította, dübörgő szíve fölé. Az ujjai az odakötözött pénztárcára tapadtak. – Kérlek, ne! A férfi vonásai megkeményedtek. – Ne okozz csalódást, lá- nyom. Tedd, amit mondtam. Most! Az apja hanghordozása hatott. Mej Lien félelme alábbha- gyott, és meghallotta a saját belső hangját, a józan ész szavát. Belátta, hogy Apának igaza van, tényleg nincs más választása. Reszketve ült föl a korlátra. Görcsösen markolta a vizes fémrudat, amely a jobb tenyere alatt egy kicsit rücskös volt: kicsorbult, de lefestették. Arra gondolt Mej, hogy talán ez a fémkorlát lesz az utolsó tárgy, amihez halála előtt hozzáér… Mire megnyikkanhatott volna, az apja a derekára tapasztot- ta a két tenyerét, és belökte őt a vízbe. – Papa! – visszhangzott Mej Lien sikolya. Aztán a jéghideg vízbe csapódott, és belé szorult a szusz. Fagyos ujjak rángatták le a mélybe.
Valahogy összeszedte magát, és harcolt az életéért. Rúgka- pálva lökte magát egyre följebb, miközben a tüdeje mintha tü- zet fogott volna. Kibukkant a feje a vízből. Szaggató köhögések közepet- te, nagy kortyokban nyelte a levegőt. Miután üggyel-bajjal kidörzsölte a szeméből a vizet, ismét meglátta a hajót, amely veszélyesen közel volt hozzá. Apa ott állt a korlátnál, de hátat fordított, mintha nem is taszította volna a mélybe és talán a ha- lálba egyetlen gyermekét… Mej Lient arcul csapta egy hullám. Újra süllyedni kezdett. A fagyos vízben elgémberedtek a végtagjai, és kezdtek begör- csölni az izmai. Csak az ösztöne hajtotta, önkéntelenül rúgott és csapott nagyokat a két karjával a hajótól elfele, ahogy Apa tanította annak idején. Száműzte minden gondolatát, és csak úszott, úszott. A hajótól távolodott, de hogy mihez közeledik, arról sejtelme sem volt. Lüktető fájdalom nyilallt a fejébe, úgy átfagyott. Sajgó vég- tagjai minden egyes rúgásnál, karcsapásnál szinte könyörög- tek, hogy hadd pihenjenek meg, hadd adják meg magukat a könnyebbséget, melegséget ígérő erőnek, amely lefelé húz- za-vonja őket. Mej Lien vetett egy utolsó pillantást a hajó irányába, de csak egy távolodó, egyre kisebbre zsugorodó, elmosódott fénypacát látott. A családja volt, nincs, az élete volt, nincs. Ugyan mit számít, ha enged a víz unszolásának? Feladta a harcot, és a tenger fagyos ölelésébe hanyatlott, hadd vigye át a víz a szellemvilágba. Már látta is a közelgő ha- lált: óriás, fekete tengeri szörnyként emelkedett ki a habokból. Az egyetlen, vakító fényű, sárga szeme szinte átfúrta Mej Lien fájdalomtól lüktető fejét. És amikor a szörny megragadta őt, a tátongó mélység mintha magába nyelte volna a lelkét. Jóleső érzés volt.
Inara Erickson a komp korlátjánál állt a nővérével, onnan
nézte, hogy nyaldossa a hajó farvize a Decatur-sziget part- ját. Napégette cédrusok és nyirkos moha illatát hozta a hideg szélroham, no meg markáns, fanyar, sós tengerszagot. Inara gondolatban előreszaladt, máris a családi birtokon járt, ahol annak idején oly sok mindent otthagyott. Még nem állt készen arra, hogy szembenézzen az emlé- kekkel. Így hát elhessegette őket, és hogy elterelje a figyelmét a bensőjét átjáró bizonytalanságérzésről, a nővéréhez, Oliviá- hoz fordult. – Liv, nem fázol? Bemehetünk, ha akarod, és ihatunk egy kávét. A szél kicibált Olivia kontyából egy hosszú, szőke tincset. Olivia a füle mögé simította, majd a rájuk leragyogó, évszakot tévesztett nap felé fordította az arcát. – Jaj, istenem, dehogy megyünk be, hiszen ez maga a mennyország! – tiltakozott, de a szavait kissé meghazudtolta, hogy szorosabbra fogta magán a kabátot, és vállát felhúzva védte a nyakát a csípős, hideg ten- geri széltől. – Kösz, hogy eljöttél velem. Biztos, hogy Adam elboldogul a gyerekekkel? Olivia kinyitotta a szemét, és az Inarára lövellt beszédes pillantása arról árulkodott, hogy aznap nem aggasztja magát
a családja miatt. – Megvannak – felelte. – És örülök, hogy el- hívtál. Hihetetlen, hogy már kilenc éve nem jártunk itt. Inara bólintott, majd a komp mellett elszáguldó delfinrajt figyelte. A fekete vízi emlősök homorítva szökkentek elő újra meg újra a napsütötte habokból. – El kellett volna jönnöm Dahlia nénihez, mielőtt meghalt, de… – kezdte Inara, majd vállat vont: nem igazán találta a megfelelő szavakat. – Nem is tudom. Nem bírtam rászánni magam. Olivia átkarolta a húga vállát, és jól meg is szorította. – Én sem… Egyszerűbb volt továbblépni. Inara nagyot nyelt. Mondott volna még valamit, de ekkor kitódult a komp oldalajtaján egy lármás gyerekcsapat. – Néz- zétek! Gyilkos bálna! – kiáltotta az egyik delfinre mutatva egy tíz év körüli kisfiú. Inara és a nővére ezen jót derültek. Gyerekkorukban, amikor nyaranta az Orcas-szigetre jártak, felsőbbrendűségi érzéssel töltötte el őket, hogy ismerik az itteni növény- és állatvilágot. Jókat nevettek a turistákon, akik, csakúgy, mint ezek a gyere- kek, azt hitték, hogy gyilkos bálnákat fognak látni a kompról. A helyiek viszont tudták, hogy az orkák inkább a San Juan-szi- gettől nyugatra, a Haro-szorosban tanyáznak. – Ezek azért elég kicsi bálnák! – mondta csípőre tett kézzel a fiúcska még kisebb, nőnemű hasonmása. – Biztos, hogy gyil- kos bálnát láttál? A bátyja gunyorosan vigyorgott rá, úgy, ahogy csak a nagy tesók tudnak. – Nem vagyok hülye. Olivia megbökte Inara könyökét, és az egyik rozsdás fémbó- jára mutatott, amelyen kövér borjúfóka ejtőzött. Itt mintha megállt volna az idő! – gondolta Inara. Ahogy a komp osont tova a szigetek közt, úgy osont vissza lassan- ként ő is a hátrahagyott életébe – és ez meglepően könnye- dén, komfortosan ment. Csak az volt a különbség, hogy most
a barátnőjének tekintette a nővérét, akkor viszont nem igazán tudták áthidalni a nyolc év korkülönbséget. Inara előhúzta a dzsekije zsebéből a rezgő telefonját. A gye- rekcsapat szerencsére előrevonult, így nem volt olyan zajos az oldalfedélzet. – Nate az – mondta Oliviának Inara, majd a fü- léhez emelte a készüléket. – Hahó, nagy tesó, találd ki, hol va- gyunk Livvel! – Portlandben? – Nem, közelebb! – kiabálta túl a komp motorzaját Inara. – Vancouverben? – Nem. Az Orcas-szigetre tartó kompon vagyunk. Csönd. Aztán Nate megköszörülte a torkát, és azt kérdezte: – Minden oké? – Aha – felelte Inara, pedig nem volt egészen biztos benne, hogy ez igaz. De Nate nyilván úgyis érti, hogy milyen nehéz volt újra idejönnie… – Olivia lefoglal – tette hozzá. – Az jó. Figyu, lenne hozzátok egy kérdésem. Itt vagyok Apával, és éppen a Duncan Campbell Emlékpark felavatásának dátumát egyeztetjük. Október hatodikára gondoltunk, mert a polgármester az azt megelőző héten nem lesz a városban. Nek- tek jó az a nap? Duncan Campbell, aki anyai ágon a szépapjuk volt, egy sze- mélyben indította be Seattle tengeri kereskedelmét. Amikor a 19. század végén idevándorolt Skóciából, a város még csak amolyan sáros fakitermelő telep volt. Duncan Campbell szin- te a semmiből építette föl a nemzetközi hajótársaságot, neki köszönhető, hogy Seattle jelentős kereskedelmi kikötő lett. Ha nincs Duncan Campbell, a város talán soha nem kerül föl a térképre, és a seattle-i lakosok ezt jól tudták: épületeket ne- veztek el a cégalapítóról, és az emlékének szentelték a Törté- neti és Ipari Múzeum egy teljes részlegét. Inaráék szépapjának olyan jól ment az üzlet, hogy fel tudta építeni az Orcas-szigeten
a családi birtokot, amelyet skóciai szülővárosáról, Rothesayről nevezett el. – Akkor leplezik le Duncan szépapánk szobrát? – kérdezte Inara. Az apjuk ugyanis egy éve megbízást adott egy bronzszo- bor elkészítésére. Az volt a terv, hogy a szobor feltűnő helyen áll majd a nyilvános parkban, amelyet a cég építtetett a ten- gerparton, a sétahajó-állomásnál. Inaráék apja több mint egy évtizede állt a Duncan által alapított Premier Maritime Group, avagy közismertebb nevén PMG élén. Az apósától vette át a vállalatot, és roppant sikeresen vezette. Nagyszabású bővítést hajtott végre, amelynek köszönhetően immár alaszkai, mexi- kói és karib-tengeri luxushajókázást is kínáltak. – Igen. Tehát jó a hatodika? – Egy pillanat – mondta Inara, majd elvette a fülétől a tele- font, hogy meg tudja nézni a naptárát, és Oliviát is beavassa. Olivia bólintott. – Mindkettőnknek jó a hatodika – mondta a bátyjának Inara. A komp hangosbeszélője sípszóval jelezte, hogy közlemény következik, majd bemondták, hogy az Orcas-szigeten kiszálló utasok térjenek vissza járműveikhez. – Mennem kell – mondta Nate-nek Inara, majd Oliviával együtt az ajtó felé fordultak. – Várj még! Apa kérdezi, hogy fölhívja-e az ingatlanosát, hogy intézze a papírokat? Inara jót somolygott magában. – Mondd meg neki, hogy rajta vagyok az ügyön, de azért kösz. Az apjuknak nem kis megkönnyebbülésére szolgált – és eb- ből nem is csinált titkot –, hogy Inara eladja a birtokot, amely egyiküknek sem hiányzik. – Sok szerencsét! – mondta Nate. – Majd hívj, hogy mi a helyzet. – Meglesz. Leballagtak a zöld fémlépcsőn a kocsikhoz. Inara ezzel az öreg BMW-vel járt, mióta elvégezte a középiskolát. Most,
ahogy a szélvédőn keresztül nézte a közeledő Orcas-szigetet, egyre szaporábban vert a szíve, és a két melle közt kis tócsába gyűlt a verejték. Az Orcas-sziget, a maga 148 négyzetkilométerével, a Wa- shington állam északnyugati csücskében lévő San Juan-sziget csoport legnagyobb területű tagja, de nem a legnépesebb, hiszen csupán ötezren laknak ott egész évben. Az Orcas Vil- lage-i kompkikötő az East Sound nevű tengerszorost körülö- lelő, patkó alakú sziget bal szárának tövében van. Inarának föl kellett autóznia a kanyarig, ahol a szorosról elnevezett város, Eastsound terül el, majd a patkó jobb szárán is meg kellett ten- nie az út negyedrészét. Csak így juthatott el Rothesaybe – és útba esett a baleset helyszíne is. Hiba volt, hogy idejött! Valaki mást kellett volna megbíznia azzal, hogy szemrevételezze az ingatlant, és dobozolja be Dah- lia néni kilencvenhét év alatt összegyűlt személyes holmiját! Egy telefonjába került volna, hogy ráállítson az ügyre vala- mi ingatlanost, és akkor most békésen ücsöröghetne otthon, Seattle-ben! Hiszen épp elég sűrű az élete enélkül is: pár hét múlva kezd az új munkahelyén… Olivia nyilván látta, hogy a húga pánikol. – Inara, semmi baj – nyugtatta. – Itt vagyok veled, és együtt nézünk szembe mindennel. Úgyhogy ne félj! Inara úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki Olivia vizs- gálóasztalán fekszik, és mindjárt megkapja az oltást – de nem tagadhatta, hogy a nővére csitító, vigasztaló hangja sokat segí- tett. – Te egyáltalán nem parázol? – kérdezte Oliviára pillant- va. – Hiszen te sem jártál itt azóta. Olivia bólintott. – De, egy kicsit igen – vallotta be, majd ismét előrenézett. Az előttük álló kocsi féklámpája kigyulladt, jelezve, hogy ők is indíthatnak. – Mesélj valamit az új munkád- ról – kérte Olivia. – Márciusban fejezted be a mesterképzést, és máris indul a karriered a Starbucksnál! Be vagy sózva, mi?
Inara belement a játékba: tudta, hogy a nővére igyekszik másra terelni a gondolatait. Óvatosan lehajtott a kompról, és nekivágtak a szigetnek. – Hát, ja. A globális ellátási lánc ope- ratív csapatában leszek. Mondtam, hogy már az első három hónapban kiküldhetnek Olaszországba? – Akkor miért csak „hát, ja”? Naná, hogy a nővére kiszúrta a kis nyelvbotlását… Inara vetett Oliviára egy frusztrált pillantást, majd beadta a derekát: – Tudom, hogy nagy lehetőség, és Apa roppant büszke rám, meg minden… – Inara itt elakadt: kereste a megfelelő szava- kat. – Csak nem vagyok biztos benne, hogy ez a munka nekem való – ismerte be végül. – Akkor csináld pár évig, és utána keress valami mást. Apa meg fogja érteni. – Aha – hagyta rá Inara, pedig ő ebben sem volt egészen biztos. Miközben tovább csevegtek a munkájáról, azon vette észre magát, hogy elkalandoznak a gondolatai. Elvonják a figyelmét az emlékek. Az Orcas Road olyan volt, mint mindig. Lándzsaként döf- ködték át a lombokat a napsugarak, önfeledt játékuk villódzó árnyfoltokat varázsolt a szélvédőre. Inarának olykor szemébe ötlöttek az erdősáv túloldalán sorakozó épületek: a dollármil- liókat érő rezidenciák, meg a köztük meghúzódó strandkuny- hók. Sokszor csak a házhoz vezető földút jelezte, hogy a fák mögött lakik valaki… Inara lehúzta az ablakot, és beszívta az illatot, amelyet a tudata már elfeledett, de a lelke mindmáig megőrzött: a nap melengette föld, a viruló szederbokrok, a sós tenger szagát. És ahogy belélegezte, megmozdult benne vala- mi, mintha a helyére került volna egy puzzle-darabka. Még akkor is ezt az illatot szívta magába, amikor fölhajtott az emelkedőn, és meglátta azt a bizonyos sarkot, ahol az édes- anyja meghalt. Mintha kipréselték volna a tüdejéből a levegőt.
– Menj tovább – morogta Olivia. – Nincs semmi baj. Inara tizenöt éves volt, amikor megtörtént a végzetes bal- eset. A rendőrök szerint biztos átszaladt az úton valami állat, talán szarvas vagy mosómedve, és az édesanyjuk félrekapta a kormányt, hogy kikerülje, majd elvesztette uralmát a kocsi fölött. De Inara tudta, hogy az édesanyjával, aki szuperóvatos, körültekintő sofőr volt, nem fordulhatott volna elő ilyesmi, ha nem vonja el a figyelmét az indulás előtti heves vitájuk. Olivia ezt nem értette, vagy legalábbis nem egészen. Ő ak- kor, huszonhárom évesen, már férjnél volt, és rezidensként dolgozott. Így nem volt ott a Rothesay-birtokon, amikor vil- logó tetőlámpával megérkezett a helyi seriff, és részvéte jeléül a mellére szorította eső áztatta kalapját. Inara jóval lassabban ment a megengedett hatvan kilométer per óránál. A légzésére koncentrált, meg arra, hogy csak az előttük nyújtózó kövezetet nézze, és semmi mást. Aztán mégis az út szélére villant a tekintete. Az óriás cédrusfán semmi sérülésnyom nem látszott: vígan burjánzott körülötte a sok szederinda és vadvirág, mintha mi sem történt volna. Mintha nem rohant volna bele annak ide- jén egy autó, nem repült volna ki belőle az édesanyjuk szét- roncsolódott teste, és nem csapódott volna a fa durva kérgű törzsébe… Valaki rájuk dudált, és Inara rádöbbent, hogy megállt a ko- csival az út közepén. Zavartan intett, hogy bocsánat, majd óva- tosan bevette a kanyart, és egy kicsit felgyorsított. A mögöttük haladó fekete SUV kilőtt, megelőzte, és elporzott. Inara gör- csösen markolta a kormányt. – Talán meg kéne állnod. Inara szó nélkül tette, amit a nővére javasolt. A következő murvás pihenőnél félreállt, majd lehunyta a szemét, és a volán- ra döntötte a homlokát. Akkor, a szörnyű eset után, visszament az apjával Seattle-be, és megpróbált normális tinédzserként
élni, de az a végzetes nap mindent megváltoztatott. Hiszen egy normális tinédzsernek nem szárad a lelkén az anyja halála… Akkor már Nate is egyetemre járt, úgyhogy csak ő volt ott- hon az apjával. Sodródtak az élet tengerén, mint két, forgó- lapátját vesztett hajó, és sehogy sem tudtak partra vergődni. Ezért Inara az apjánál, meg az apja vele kapcsolatos álmainál horgonyzott le. A gimi után az üzleti tudományok tanszékre ment, hogy az apja kedvében járjon, pedig szívesebben tanult volna, mondjuk, antropológiát vagy történelmet. – Tudom, hogy nehéz, de eddig már eljutottál – mondta Oli- via, és közben Inara hátát dörzsölgette. Halkan beszélt, mintha a hároméves kislányát csitítgatná egy nagy hiszti után. – Vezes- sek én? Inara rádöbbent, hogy a nővére kellemes hangja sokat segít: belecsimpaszkodhat, és kikászálódhat a szakadékból, amelybe talán végképp belezuhant volna, ha egyedül van. Vett még egy nagy levegőt, majd fölemelte a fejét, és megkönnyebbülten lát- ta, hogy az út már nem tűnik járhatatlannak. Igen, tovább tud menni! Eddig már eljutott, ahogy azt Liv is mondta, és most már nem áll meg! Nem azért, mert örökölt egy házat, hanem azért, mert itt az ideje, hogy szembenézzen a múltjával, és to- vábblépjen. – Nem kell, már jól vagyok – mondta. Miután visszaterelte a kocsit az útra, még egyszer, utoljá- ra belenézett a visszapillantó tükörbe, majd előreszegezte a tekintetét. Előre: arra, amerre a Rothesay-birtok van. És arra vannak a döntések is, amelyeket meg kell hoznia a Dahlia nénitől ráma- radt, roskatag házzal kapcsolatban. Amikor felolvasták a vég- rendeletet, Inara nagyon meglepődött, pedig volt némi ráció abban, hogy ő örökölte a birtokot. Hiszen, bár Dahlia „csak” az édesanyjuk nagyapjának a testvére volt, igen szoros kapcsolat alakult ki köztük, és a három testvér közül Inara volt az, aki imádta a szigetet, és szinte minden percét a nénikéjével töltötte.
Abban viszont, amit Dahlia a végrendeletében még kikötött, nemigen volt ráció. Meghagyta ugyanis, hogy a házat panzi- óvá kell átalakítani, hogy a Rothesay-birtokot újra átjárja az életöröm. Panzióvá? Tényleg? Inara persze teljesíteni akarta Dahlia néni végakaratát, de most, hogy végre a kezében volt a mesterfokú diploma, várt rá a beindulni készülő karrierje is. Dahlia néni biztos megértené, hogy az ingatlaneladásból származó jövede- lem a diákhitel visszafizetésére kell – nem csinálhat panziót, hogy valóra váltsa valaki másnak az álmát. És az első törlesztő- részlet már szeptemberben, azaz pár hónap múlva esedékes… Kár, hogy nem tarthatja meg a birtokot mint nyaralót, gon- dolta. Gyerekkorukban úgy volt, hogy Dahlia néni állandó jelleggel ott élt a társával, Nancyvel, de az egész család használ- hatta a házat és a birtokot, csakúgy, mint Dahlia szüleinek és nagyszüleinek idejében. Ott jött össze a család az ünnepeken, és Inara meg a testvérei évről évre ott nyaraltak, míg a szüleik dolgoztak Seattle-ben. Az édesanyjuk júliusra mindig szabad- ságot vett ki, és az egész hónapot velük töltötte a szigeten, meg a júniusi és augusztusi hétvégék nagy részét is. Amikor péntek este megjött, tábortüzet gyújtottak a tengerparton. Annak tehát lett volna értelme, hogy Inara megtartsa a Rot- hesay-birtokot mint nyaralót, de hogy panziót csináljon belő- le? Az őrültség! Mivel a korai komppal jöttek, még kilenc óra sem volt, ami- kor megpillantották a birtok bejáratát jelző két kőoszlopot. Amikor Inara ráfordult az erdőben kanyargó bekötőútra, lé- lekben mindketten felkészültek a látványra. Inarának elakadt a lélegzete, amikor szemük elé tárult a rezidencia. Ugyanis a ház, meg az egész birtok csüggesztően sivár, el- hanyagolt benyomást keltett. Inara azt várta, hogy az édesany- ja és Dahlia néni valahogy jelen lesz, de hiába szerette volna
érezni a közelségüket, kietlen, élettelen volt minden. Elszorult a torka, és futkosott a hátán a hideg, pedig a birtokra csak úgy ontotta fényét a nap. A szökőkút előtt állt meg, amely egykor Rothesay díszének számított, de most csontszáraz volt, leszá- mítva a mindent befeketítő penészt. – Dahlia néni már nyilván nem tudta fenntartani a birtokot – szólalt meg Inara. – Sok volt ez neki. – Ja – mondta a kocsiból kikászálódó Olivia. – Segítenünk kellett volna. De mi inkább csak telefonon kérdezgettük, és el- hittük neki, hogy nincs semmi gond. Inara csak felnőttkorában jött rá, hogy Dahlia és Nancy egy párt alkot. Ez nem volt beszédtéma a családban, de Dahlia apja nyilván ezért dugta el a lányát itt, az Orcas-szigeten a harmin- cas években: nem akarta, hogy a seattle-i társaság a szájára ve- gye. Ugyanakkor Dahlia imádta a szigetet, és legalább annyira szeretett itt lenni, mint amennyire az apja nem szerette volna, ha szem előtt van. Inara is kiszállt, majd megkerülte a kocsit, és odaállt Olivia mellé. Szemügyre vették a házat, amelyet mindig is magától értetődően a sajátjuknak éreztek. Az erdőből jövő madárdal lassanként enyhítette Inara szívfájdalmát, és végre átlátott a csa- lódottság ködén. Meglepte az aszfaltozott bekötőút szélén fris- sen nyírt fű, pedig elvileg nem járhatott itt senki, mióta Dahlia néni egy hónapja meghalt. Akkor meg ki nyírhatta le a füvet? – Menjünk be – szólalt meg Olivia, és már indult is a két- szárnyú ajtó felé. Inara nem követte azonnal. Tétován vizsgálgatta a főépüle- tet. Most már átjárta a bensőjét a jól ismert, felvillanyozó érzés. Ha hunyorított, belátott a lepattogzó festék, a megroggyant ve- randa mögé. Érezte a ház szívét-lelkét, a varázslatos, kalandot ígérő atmoszféráját. Az ereiben szétáradó adrenalintól nagyobb sebességbe kap- csolt: elindult a nővére után, és egy csapásra visszaváltozott
vakációzó kislánnyá, aki legszívesebben egyszerre csinálna mindent, amit itt lehet. De uralkodott magán, és szép lassan közelítette meg a házat, hogy jól megnézhesse magának. A méltóságteljes, háromszintes, neokoloniál stílusú főépü- let széles verandáját fehér oszlopok díszítették, a bejárati ajtó- hoz nagy ívben kanyarodó, vendégcsalogató lépcső vezetett. A házat a két elülső sarkából kiinduló, kétszintes, ívelt torná- cok kötötték össze a két egyforma, egymással szemben álló melléképülettel. A teljes építmény nagy, széles U betűt for- mált, amelynek a közepével volt egy vonalban a bekötőút és a szökőkút. Bal kéz felől volt a garázs, fölötte a biliárdterem és a dohány- zószoba, jobbra pedig a birtokra eredetileg épült ház, amely Dahlia néni lakhelyéül szolgált. Duncan Campbell a főépület építésekor felújíttatta, hogy hibátlanul illeszkedjen a reziden- cia többi részéhez, így oszlopok is kerültek a parányi verandá- ra. Ahonnan nagyon hiányzik Dahlia néni a gőzölgő teájával… Inara szívébe fájdalom nyilallt. Réges-rég tisztáznia kellett volna magával, hogy milyen fontos neki Dahlia néni, és meg kellett volna találnia a módját, hogy eltöltsön vele egy kis időt! Igen, el kellett volna jönnie hozzá a szigetre, akkor is, ha nehezé- re esik! Hiszen Dahlia néni minden nyáron gondjukat viselte, és ő zárta a karjába az édesanyja halálát követő szörnyű éjszakán. De a nénikéje már azelőtt is egy kincs volt, sokkal fontosabb szerepet játszott Inara életében, mint bármelyik nagyszülője. Kislányként mindig ott lebzselhetett körülötte, ha gyomlál- gatott a kertben, és vele tarthatott az erdőbe bogyót szedni. Dahlia néni az esős napokon várat épített neki az ágyneműből, napos időben pedig tiarát font vadvirágból. Sütit, tortát pedig mindig készített, ha esett, ha fújt, és pénzfeldobással döntöt- ték el, hogy melyikük nyalhatja le a habverőt. Inara biztosra vette, hogy Dahlia néni csalt, mert ha csokis süti volt, folyton ő nyert…
Vajon tudta Dahlia néni, hogy ő mennyire szereti? Hiszen a baleset után elment a szigetről, és azóta sem járt itt. Még tavaly tavasszal sem, a francba is, amikor Nancy meghalt! Akkor azzal nyugtatta magát, hogy Dahlia néni biztos megérti, milyen nehéz ez neki. De lám, most mégis itt van! Miután Dahlia néni a múlt hónapban meghalt, Inara apja Seattle-be szállíttatta a holttestét, hogy a családi parcellába te- messék. Inarának most, hogy újra érezte Rothesay és a szigetek varázslatos auráját, eszébe jutott, hogy talán hibát követtek el. Itt kellett volna eltemetniük Dahliát, az ő imádott szi- getén! A köztemetőben kellene nyugodnia, a nő mellett, akivel együtt érte meg a boldog öregkort – vagy valahol a Rothesay-birtokon… Inara vett egy mély lélegzetet, és hátrafordult. A fölébe tor- nyosuló, örökzöld fákkal benőtt hegyet kémlelte, csak hogy ne Dahlia nénire gondoljon. Így próbált szabadulni a mellka- sát szorító, nyomasztó érzéseitől. Mivel a fák eltakarták előle a szemközti birtokot, úgy tűnt, mintha semmi sem választaná el a meredek hegyoldaltól. A Mount Constitution mintha az East Sound vizéből nőtt volna ki. Egyik nap majd fölautózik a hegytetőre, a kilátótoronyhoz, mint gyerekkorukban. Most viszont jobban érezte magát lent, a hegy tövében, tisztes távolban mindentől és mindenkitől: ott volt biztonságban. Mintha csak ő lett volna, meg a hegy, meg a víz, meg az erdő, és olyan, hogy diákhitel, meg új munkahely, nem is létezett volna. Megint az a bizonyos, gyomorbizsergető érzés… Az Or- cas-sziget bizsergető, varázslatos izgalma. Igen, most is hatal- mába kerítette Inarát, hiába borult sötét fellegként a szívére mindaz, ami elveszett. Egyre inkább úgy érezte magát, mint a bőrét levedlő kígyó, mintha lehullana róla valami, ami szorítja és korlátozza. Az
utóbbi kilenc évben a tanulmányaira koncentrált, meg a távlati céljaira, a jövőjére – erre most, hogy a jövő itt van a nyakán, az az egyetlen vágya, hogy a vigaszt nyújtó, komfortos múltjába süppedhessen! A múltjába, a szigetébe… Mert ezt a szigetet, ezt a birtokot sokkal inkább az otthonának érzi, mint az apja seattle-i házát. Tényleg, milyen panzió lenne a Rothesay-birtokból…? Inara megrázta a fejét, és csatlakozott a kétszárnyú ajtó előtt álló Oliviához. Elővette a táskájából a kulcsot, és a kulcslyukba il- lesztette. Egy kicsit meg kellett mozgatnia, de végül kattant a zár. Finoman megtaszította az ajtót, amely szélesre tárult. A két nővér a lépcsőpihenő lakkozott tölgyfa padlóján állt meg. Elég gyér fény szűrődött be a nyitva hagyott ajtón, meg az a fölöt- ti tetőablakon, de Inara így is látta a lenti főfolyosóra vezető lépcső fokait. Azt pedig tudta, hogy a folyosó a lefüggönyzött hátsó ajtónál ér véget. És hiába lepett be mindent a por, így is feltűntek a padlót, lépcsőt elcsúfító hasadékok, karcolások. Ideje lenne újralakkozni az egészet… – Versenyfutás a sarokszobáért? – ugratta a húgát Olivia, de nem indult el a lépcső felé. Inara jót nevetett a gyerekkorukat idéző tréfán, majd kitapo- gatta az ajtó melletti kapcsolópanelt. Miután a fönti erkélyeken kigyúltak a fények, a jobb oldalt sorakozó hálószobaajtókra emelte a tekintetét. – Én Dahlia néni házában alszom – jelen- tette ki. – És ahogy elnézem, te is ott akarsz majd aludni, olyan por van itt. Gyorsan végigszaladtak a főfolyosón, elhúzták a függö- nyöket, kinyitották az üvegajtókat, hadd jöjjön be a levegő és a napfény, majd lekapkodták a porvédőt az antik bútorokról, amelyeknek szépségét gyerekkorukban nem tudták értékelni. – Na, ez már Rothesay – mondta csípőre tett kézzel Olivia, miközben szemrevételezték a hosszú folyosót, amelynek pad- lóján két kupacban hevert a poros ágynemű.
– Így már tényleg sokkal jobb – hagyta rá Inara, de aztán fölkapta a fejét, és hozzátette: – Egyvalamit leszámítva. – Azzal fölsprintelt a lépcsőn, majd a hosszú erkélyen folytatta útját, egészen a ház végében lévő társalgóig. Itt fogyasztották el an- nak idején délutáni teájukat a hölgyek, és itt múlatták az időt kötögetéssel, pletykálkodással. Amikor Inara föltépte az abla- kot takaró függönyt, a lélegzete is elállt. Hihetetlen látvány tárult a szeme elé. A hátsó terasz mögötti széles, zöldellő pázsitot – amelyet a titokzatos gondnok szépen lenyírt, csakúgy, mint a ház előtt – őshonos erdősáv választotta el a tengerszoros partjának meredek sziklafalától. A fenyőfák, cédrusok, kaliforniai szamócafák közt meg-megcsillant a víz, és szinte mágnesként vonzotta magához Inarát. Jó lett volna otthagyni, elfelejteni ezt az egész házbejárást, és csak üldögélni a fekete köveken ott, ahova már épphogy nem ér el a partot nyaldosó, hínárszagú víz. Ott csordultig telne minden érzék- szerve, ott úgy érezné, hogy végre él! Ez a gondolat meg honnan jött? Hiszen nem volt ő halott az elmúlt években, csak lefoglalták a tanulmányai! Mert kezdeni akar magával valamit… Fejcsóválva fordult el az ablaktól. Megígérte magának, hogy mielőtt másnap kompra szállnak, eltölt egy kis időt a víz mellett. A porvédőkre ügyet sem vetve vágott át a társalgón, majd az erkély korlátjához lépett, és lenézett a folyosóra. Oliviát nem látta, de azt igen, hogy több ajtó is nyitva van. A nővére alig- hanem terepszemlét tart odalent. Inara szinte hallotta a házat betöltő kacagást, majd az édes- anyja hangját, aki szólt, hogy vegye a táskáját, mert elkajakoz- nak Eastsoundba ebédelni. Olivia, a nagy tinilány, tiltakozott a kiruccanás ellen, Nate pedig, aki a barátnőjével beszélt tele- fonon, könyörgött, hogy csak még egy percet várjanak. Pár hónap múlva átadja a kulcsot az új tulajnak, majd egy- szer s mindenkorra lelép a színről… Ennek a gondolatnak
szinte a nyomában született egy pánikszerű érzés, amely igen- csak meglepte Inarát. Ugyan mit érdekli ez őt? Hiszen elég so- káig megvolt Rothesay nélkül. De mindig tudta, hogy itt van, és várja őt. És azt akarta, hogy a leendő gyerekei ismerjék meg a Rothesay-birtokon töl- tött nyarak örömeit. A testvérei csemetéinek életéből ez eddig kimaradt, de ők még kicsik, úgyhogy rengeteg nyár áll előttük. Ha viszont eladja a birtokot, megfosztja a következő nemzedé- ket a születési előjog alapján megszerezhető örökségétől. De akkor is muszáj eladnia! Nincs más választása. Fele- lősségteljes felnőttként kell döntenie: meg kell szabadulnia a birtoktól, hogy olyané legyen, aki jó hasznát veszi. Amúgy is lefoglalja az új munkája, nincs ideje arra, hogy fenntartson egy ingatlant, amelyet alig-alig fog látni… Inara lement a lépcsőn, hogy megkeresse a nővérét, és mun- kához lássanak – azaz szemrevételezzék a házat, és összeírja- nak mindent, amit ki kell javítani, mielőtt meghirdetnék. Három óra múlva Dahlia néni konyhaajtajának zárjába il- lesztette a kulcsot. – El kéne hoznod ide a gyerekeket, mielőtt elkel a birtok – mondta a nővérének, amikor beléptek, de aztán földbe gyökerezett a lába. A helyiség ugyanis egy szempillan- tás alatt visszarepítette a múltba, ugyanakkor szívszaggató ér- zés volt, hogy hiányzik belőle Dahlia néni. – Ó, egek… – Mintha csak most lépett volna ki innen Dahlia és Nancy! – suttogta Olivia. A konyhapulton álló fonott kosárból szinte kifolytak a Seattle Times példányai, az asztalt pedig egy halom szamárfüles regény borította. A mosogató mellett trónoló nagy, kövér, fehér teás- bögre peremén jól látszott a rózsaszín rúzsfolt… Dahlia néni rúzsa, amit mindig magával hordott abban az aranyszínű tu- busban! Az a rúzs szépen passzolt a rózsaszín csíkhoz, amelyet a nénikéjük egyik nyáron a hajába festett. Inara akkor még csak tizenkét éves volt, de azóta sem látott még egy nyolcvanéves
nőt, akiben annyi spiritusz van, hogy összehangolja a haja és a rúzsa színét… El kellett fordítania a fejét, mert a rúzsfoltos bögre láttán könnybe lábadt a szeme. Az emeletre vezető lépcső a konyhából indult. A legalsó fokon bolyhos, sárga papucs várta gazdáját. És amíg várta, le- lapította a kopottas futószőnyeg sarkát, amely egykor oda volt szögelve a lépcsőhöz, de mostanra fölkunkorodott. A családi legendárium szerint Duncan Campbell, miután a tizenkilencedik század végén megvette az ingatlant, itt, az előző tulaj által épített házban lakott, amíg föl nem húzták a rezidencia többi részét. Ott aztán vendégeket fogadott, és fé- nyes partikat rendezett. Voltak más sztorik is, amelyeket csak szűk körben, bizal- masan meséltek. A család csodabogarairól szóltak, például Duncan szépapjuk feleségéről, aki egész évben itt lakott, holott a hajótársaságot igazgató férje többnyire Seattle-ben volt. Az asszony, akit talán Gretnának hívtak, és aki a diagnózis sze- rint „ideges lelki alkatú” volt, inkább a békés, csöndes szigeten múlatta napjait, ahol csak a férje összejövetelei zavarták meg a nyugalmát. Minden nemzedéknek megvolt a maga csodabogara. A kü- löncök közé tartozott Inara kedvence, Dahlia néni is, aki an- nak idején harcias, független szellemű ifjú hölgy volt. A húszas évei elején, mivel sem a férjfogás, sem a tanulás nem érdekelte, az első szóra ugrott, amikor felvetődött, hogy legyen a birtok gondnoka, és éljen ott kedve szerint. Amennyire Inara tudta, attól kezdve szinte el sem hagyta a szigetet. És Inara most, Dahlia néni házában, távol az apja elvárásai tól, rádöbbent, hogy még sehol máshol nem érezte úgy, hogy önmaga lehet, csak itt. Kissé kínos volt a felismerés, hogy Dah- lia halála után rajta a sor: ő a következő csodabogár. Hiszen mi mással magyarázhatná, hogy mióta kiszállt a kocsiból, nem hagyja nyugodni egy eszement gondolat?
Mi mással magyarázható, hogy ő tulajdonképpen szeretne itt maradni? Hogy legszívesebben hátat fordítana az állásnak, amelyért az emberek nagy többsége ölni tudna, és festéssel, vakolással, meg a többi összeírt tennivalóval töltené a napjait? Olyan hirtelen röppent ki a száján a kacaj, hogy őt magát is meglepte. Nem érezte, hogy kikívánkozik belőle, de egyszer csak visszaverte a négy fal. Olivia bedugta a fejét a szomszédos nappaliba nyíló ajtón. – Mi olyan vicces? – érdeklődött. Inara megint jót nevetett, majd magára csavarta Dahlia néni hátsó ajtó mellett lógó, lila-rózsaszín sálkendőjét. – Na, hogy nézek ki? Úgy, mint aki elvezetne egy panziót? Erre már a nővéréből is kirobbant egy döbbent, vakkantás- szerű kacaj, majd mindkettőjükre rátört a vihogóroham. – Ezt nem mondod komolyan! – nyögte ki végül Olivia. Inara fejét oldalra billentve eltűnődött a dolgon. – És ha mégis? Dahlia néni rám hagyta azt a mappát, benne van az összes vázlatrajz, meg tervrajz. Szerintem az lesz a legnehe- zebb, amikor közölnöm kell Apával, hogy visszamondom a Starbucks-melót. Olivia bólogatott egy sort, és közben belépett a konyhába. – De miből fizetnéd a felújítást? Mert nyilván nem csak nekem tűnt fel, hogy elég sokat kell dolgozni ezen a házon ahhoz, hogy egyáltalán lakható legyen. És neked még ott van a diákhiteled. Inara ezt átgondolta. – Esetleg csinálhatnám ezt a munkát pár évig, és közben hétvégén, meg a szabadnapokon kikupál- nám a birtokot… – Te jó ég! Ez már első hallásra is fárasztó volt. Olivia bólintott, de az arcára volt írva, hogy a húga nem győzte meg. Végül egyszerűen megvonta a vállát, ahogy az egy higgadt, megfontolt nagy tesóhoz illik. – Hát, ezt nem kell most rögtön eldöntened – mondta. – Gyere, nézzük meg a ház többi részét is.
Inara bólintott, majd bekapcsolta a pulton álló CD-lejátszót. Az Aerosmith visító gitárjaira egyikük sem számított… Döb- benten néztek egymásra, majd olyan nevetőgörcsöt kaptak, hogy Inarának a hasa is belefájdult. Miután összeszedték magukat, Inara letörölte a kicsorduló könnyét, majd előhúzta a farzsebé- ből a füzetet, amelybe a szükséges javításokat írta össze. Aeros- mith! – csóválta a fejét. Te jó ég! Hogy hiányzik Dahlia néni! Füzettel a kézben, tánclépésben járták körbe a kis házat, majd egy óra múlva ismét a konyhában találkoztak. Farkas éhesek voltak mindketten. – Azt hiszem, be kéne mennünk ebédelni a városba – mo- rogta az üres hűtővel szemező Olivia. – Mert ezt alighanem kipakolta valamelyik szomszéd, miután Dahlia néni meghalt. Inara bedugta a fejét a spájzba. Földimogyoró, pár csomag zabkása, olívaolaj, balzsamecet… – Tea sós keksszel megfelel? – Jobb híján – felelte Olivia, majd a mosogatóhoz lépett, és vizet engedett a teáskannába. Leültek a kerek konyhaasztalhoz, föltették a lábukat egy-egy székre, és nekiláttak a sós keksznek. – Nem is lenne rossz ideköltözni, és fölfogadni egy csapatot, hogy rázzák gatyába a házat – merengett Inara. Olivia összevonta a szemöldökét. – Te ezt komolyan fontol- gatod, ha jól sejtem. És mi lesz a Starbucksszal? Inara tudta, hogy őrültség lenne visszamondani az állást, hiszen ezért tanult olyan keményen az utóbbi hét évben. De a hét év alatt egyszer sem érezte ennyire, hogy él, egyszer sem volt így tele ötletekkel, még akkor sem, amikor fölaján- lották neki az állást. Csak akkor döbbent rá, hogy átaludta ezt a hét évet, amikor újra betette a lábát a birtokra. Csak itt ébredt föl, és nem akart újból álomba merülni. – Azt hiszem, nem igazán gondoltam át, hogy mit akarok hosszú távon – felelte végül bizonytalanul. – De most biztosan tudod, hogy panziót akarsz nyitni?
– Nem. – Megint az a gyomorbizsergető érzés… Inara ki- egyenesedett ültében, lelki szemei előtt megjelent egy vízió. – Nem panziót. Hanem butikhotelt. Az lenne az északnyugati partvidék első számú turistaattrakciója! Olivia bólogatott. Úgy tűnt, hogy ő is gondolkodik a dolgon. Aztán csengőhang harsogta túl a CD-lejátszóból áradó zenét, és Olivia fölpattant. – A francba, fönt maradt a telefonom Dahlia néni szobájában! – Nekiiramodott, de csak a legelső lépcsőfokig jutott, mert megbotlott a fölkunkorodott futó- szőnyegben. – Aú! – jajdult föl, mert jól bevágta a sípcsontját a következő fok élébe. Inara is fölugrott a székről. – Ó, istenem, jól vagy? Olivia nyakatekert mozdulattal megfordult, majd a lépcsőn ülve, fájdalmas arccal tapogatta a sípcsontját, és dühös pillan- tásokat vetett a húgára. – Ha itt akarsz lakni, ezzel a halálos csapdával csinálnod kell valamit. Inara, aki a nővére körül téblábolt, és a sebesüléseit vizsgál- gatta, most mozdulatlanná dermedt, és Olivia szemébe nézett. – Szóval szerinted megcsináljam? Mindketten tudták, hogy nem a futószőnyegre gondol. Olivia megszorította a húga kezét. – Szerintem csináld azt, ami boldoggá tesz. A kávét úgyse szereted annyira. – Olivia itt tartott egy kis szünetet, majd megköszörülte a torkát, elen- gedte Inara kezét, és tovább dörzsölgette a sípcsontját. – Apát viszont nem lesz könnyű meggyőzni. Úgy tűnt, felvillanyoz- za a gondolat, hogy egyszer s mindenkorra elfelejthetjük az Orcas-szigetet. Inara bólintott. A nővére egy csapásra kijózanította. – Tu- dom – mondta. De most nem akart erre gondolni. Vetett egy szúrós pillantást a felkunkorodott futószőnyegre. – Ezzel vi- szont tényleg csinálnom kell valamit. Olivia fölment a telefonjáért, Inara pedig fogta a szőnyeg sarkát, majd összeszedte minden erejét, és rántott rajta egyet.
A szőnyeg könnyen elszakadt az alsó lépcsőfoktól, hiszen csak féloldalt volt rögzítve. Inara így már látta, hogy az aranysárga árnyalatú keményfán bizony nyomot hagytak az évek: kopá- sok, karcolások csúfították el. Fogást váltott, és ismét rántott egyet a futószőnyegen. A má- sodik lépcsőfok több gondot okozott, mint az első. Inara vé- gül egyik lábát a legalsó, a másikat a harmadik fokra helyezve kezdte cibálni, miközben Olivia már jött visszafelé. Mivel a fu- tószőnyeg engedett egy kicsit, Inara úgy érezte, érdemes tovább próbálkoznia. – Keresek egy szöghúzó kalapácsot – ajánlotta fel Olivia, majd kikerülte a húgát. De Inara nem akart várni, összeszedte minden erejét, és még egyet rántott a futószőnyegen, amely pukkanó hangot adva kiszakadt a helyéből. A lépcsőfoktól viszont nem vált el, mert az kijött vele együtt. Igen, Inara kezében ott volt az egész lépcsőfok, a helyén pedig sötét mélyedés tátongott. – Jobban jártál volna, ha vársz egy kicsit – jegyezte meg a szekrény előtt álló, kalapácsot keresgélő Olivia. Inara sóhajtott egyet, és már visszatette volna a lépcsőfokot a helyére, gondolván, hogy ezt a futószőnyeget inkább másra bízza, amikor a szemébe ötlött valami. – Ebben a lyukban van valami! – szólalt meg. – Alighanem egy egérfészek. Inara megborzongott. – Hagyd a kalapácsot, inkább zseb- lámpa kell ide, meg gumikesztyű. – Mert ő ugyan bele nem nyúl puszta kézzel egy egérlyukba! Olivia pillanatokon belül hozta, amit a húga kért. Szó nél- kül Inara kezébe adta a lámpát is, meg a kesztyűt is, és közben vetett egy beszédes pillantást a mélyedésre. „Te meg vagy hú- zatva!” – mondta a szeme. Inara fölhúzta a kesztyűt, majd az alsó fokra térdelt, és be- világított az elemlámpával a lyukba. Por-, pókháló- és (fúj!)
egérpotyadék-lepte batyuszerű kis csomag ötlött a szemébe. Látszott, hogy emberi kéz műve, és nem a rágcsálóké. De attól még ott lehet az egér, amelyik odacsinált… Inara félt az egértől, de képtelen volt csak úgy otthagyni az elrejtett batyut, amíg nem tudja, mi van benne. Visszafojtotta hát a lélegzetét, és lassan benyúlt a mélyedésbe a kesztyűs ke- zével. A batyu puha volt, és meglepően könnyű. – Mi az? – kíváncsiskodott Olivia. Inara érezte a tarkóján a leheletét. – Vigyázz – mondta, majd megmarkolta a batyut, kihúzta a lyukból, és az asztal felé fordult vele. Nyújtott karral eltartot- ta magától, mert még mindig az egerekre gondolt. Közben Oli- via nagy puffanással visszaejtette a lépcsőfokot oda, ahol volt. Inara a szabad kezével kivett a pulton álló fonott kosárból egy halom újságot. Szétterítette a lapokat a konyhaasztalon, majd rájuk helyezte a mocskos batyut. A négyszögletes micsodát, amely nem volt nagyobb egy sár- gadinnyénél, viaszosvászonba bugyolálták, és átkötötték egy barna madzaggal. Inara meghúzta a madzagot, de nem sike- rült kioldoznia, mert kicsúszott a gumikesztyűs ujjai közül. – Tessék – csúsztatott oda egy hússzeletelő kést Olivia. Inara elvágta a madzagot, és kibontotta a pecsétes viaszos- vászon batyut. Megsárgult, kék kockás szövetdarab volt benne. De nyilván nem csak az… – Miért csomagol be és rejt el valaki egy régi szövetdarabot? – Lehet, hogy van benne valami értékesebb dolog, például egy nyakék – mondta Olivia. Olyan közel állt Inarához, hogy a húga érezte a testápolója kókuszillatát. – Vagy egy aranyakkal teli erszény, vagy egy zaftos titkokkal teli napló! – vette a lapot Inara, aki Olivia izgatottan csillogó szeme láttán rögtön tudta, mi jár mindkettejük fejében: a kincsvadásza- tok, amelyeket Dahlia néni álmodott meg nekik gyerekkorukban.
– Bontsd ki! – nógatta Olivia. Inara már nyúlt a szövetdarabért, de aztán meglátta a ko- szos gumikesztyűjét, és megállt a keze a levegőben. – Fogd egy kicsit, de még ne bontsd ki – mondta a nővérének. Olivia tiszteletteljes áhítattal emelte ki a piszkos viaszos- vászonból a tarka pamutszövetet. Inara gyorsan gombóccá gyűrte a viaszosvásznat meg az újságokat, és a gumikesztyűvel együtt bevágta őket a mosogató alatti szemetesbe. Aztán kezet mosott, és már szaladt is vissza az asztalhoz, ahol a nővére át- nyújtotta neki a kincsét. Inara óvatosan, minden gyűrődést kisimítva széthajtogatta a pamutot, majd amikor a szövetdarab már kiterítve hevert az asztalon, megállapította: – Ez egy férfi munkásing. – Honnan szerzett Dahlia néni férfi munkásinget? Ekkor vették észre, hogy mit bugyoláltak be abba az ingbe. Nem arany volt, nem ékszer, és nem is titok, Inara még- sem kételkedett benne, hogy igazi kincs, amit lát. A tenyérnyi méretű, kockára hajtogatott, kék selyemdarabot ugyanis kifi- nomult, művészi mintázatokat alkotó, színpompás szálakkal szőtték át. Lassan, óvatosan leemelte a munkásingről a könnyen szaka- dó, kényes szövetet, majd széthajtogatta. És miután széthajtogatta, csak ámult-bámult. Olivia sem jutott szóhoz. Egy ruhaujj hevert előttük. Nem a teljes ruhadarab, csak az egyik hosszú ujja, amely fura alakú kézelőben végződött. Látszott, hogy levágták valamiről, de a minden centiméterét átszövő, színpompás szálakból olyan részletgazdag képek rajzo- lódtak ki, mintha ezt a ruhaujjat festmények díszítették volna. Inara abszolút nem értett a textíliákhoz, és a hímzéshez sem, de azt ő is látta, hogy ez a ruhaujj egy műalkotás. – Szerinted ez micsoda? – kérdezte a nővérétől, de nem igazán várt választ. Ide-oda forgatta a ruhaujjat: különböző
szögekből, hunyorogva nézegette, hátha rájön, mit ábrázolnak a képek, és milyen ruhadarab levágott ujjára hímezték őket. – Ugyan miért dugdosott volna Dahlia néni egy régi ru- haujjat a lépcső alatt? Olivia is közelebb hajolt, Inara pedig úgy fordult, hogy ne takarja a fényt. Úgy tűnt, hogy a ruhaujjra öltögetett kép középpontjában egy hatalmas gőzhajó áll, amely a háborgó tengeren hányko- lódik. A hajó körül emberek vagy talán vízi lények, mondjuk, sellők úszkáltak. A gőzöstől távolabb, azaz a ruhaujj lentebbi szakaszán pedig kis csónakban álló férfialak emelt magasba egy sárga fényű lámpást. – Lehet, hogy nem is ő dugta el, hanem még régebbi da- rab – tűnődött Inara. – Duncan Campbell sokszor áthajózott Ázsiába, talán az övé volt. A kép tényleg határozottan ázsiai jellegű volt: a múzeum- ban látott japán és kínai festményeket idézte. És Inarának az is feltűnt, hogy beleszőtték valamilyen távol-keleti nyelv írás- jeleit is. – Lehet, hogy ez komoly érték – vetette föl Olivia. – Pláne, ha megtaláljuk a ruhadarab többi részét is. – Ha értékes, ha nem, ugyan miért vágná le valaki az ujját, és dugná el a lépcső alá? Ennek semmi értelme. – Inara lehup- pant egy székre, és tanácstalanul bámulta a selyemdarabot. – És most mit kezdjek vele? Olivia is leült a szomszédos székre, és fejét oldalra billent- ve azt felelte: – Hát, most már a tiéd, úgyhogy neked kell eldöntened. Inara tekintete a gőzhajóra szegeződött. Izgatta a kép, de va- lami azt súgta, hogy bármilyen érdekes ez a ruhaujj, jobban jár, ha visszadugja a lépcső alá, és elfelejti a létezését.