1.

FEJEZET

Kiskoromban anyukám folyton játékokat talált ki. Volt „csöndeskedés”.

Meg „Ki tudja tovább enni a kekszet?”. Nagy kedvencünk volt a „mályva­
majszolás”, ami úgy ment, hogy turkálós pufidzsekiben ültünk otthon –
hogy ne kelljen bekapcsolni a fűtést –, és mályvacukrot ettünk. „Zseblám-
pázóst” akkor játszottunk, amikor nem volt áram. Sose csak „elmentünk”
valahova, hanem mindig odáig tartott a verseny. A padló szinte mindig
láva volt. A párnák elsősorban arra szolgáltak, hogy bunker épüljön be-
lőlük.
„Van egy titkom” néven futott a leghosszabb játékunk, mert anya azt
mondta, mindenkinek mindig kell lennie legalább egy titkának. Volt,
hogy kitalálta az enyémet, volt, hogy nem. Minden héten játszottuk ezt,
egészen tizenöt éves koromig, amikor anya az egyik titka miatt kórházba
került.
Aztán arra eszméltem, hogy elment.

7
 – Te jössz, királylány. – Egy reszelős hang visszarántott a jelenbe. –
Nem fogok estig itt ülni miattad.
– Nem vagyok királylány – jelentettem ki, és léptem egyet a huszárral.
– Te jössz, vénember.
Harry összevonta a szemöldökét. Fogalmam sem volt, hány éves, azt
sem tudtam, hogyan lett hajléktalan és annak a parknak a lakója, ahol reg-
gelenként sakkoztunk. Azt viszont tudtam, hogy erős ellenfél.
– Rémes vagy – dörmögte a táblát fürkészve.
Még három lépés kellett, hogy megnyerjem a partit.
– Sakk és matt. Tudod, mit jelent ez, Harry.
Bosszús pillantást vetett rám.
– Azt, hogy meghívhatsz reggelire.
Ez volt a hosszú távú fogadásunk tétje. Ha nyertem, el kellett fogadnia
az ingyenkaját.
Dicséretemre legyen mondva, csak egy picit kajánkodtam:
– Tök jó királynőnek lenni.
Nem késtem el a suliból, de rezgett a léc. Szokásom volt kicentizni a dol-
gokat. A jegyeimet is mindig pengeélen táncoltattam: mi az a minimum
erőbedobás, amivel még ötöst kapok? Nem lusta voltam, hanem gyakorla-
tias. Egy pluszműszakért megérte kilencvennyolc százalék helyett beérni
kilencvenkettővel.
Épp egy irodalombeadandót fogalmazgattam spanyolórán, amikor behí-
vattak az irodába. A magamfajta lányoknak láthatatlannak kellett lenniük.
Minket soha nem hívtak raportra az igazgatóhoz. Pont annyit ugráltunk,
amennyi belefért, és ez az én esetemben azt jelentette, hogy semennyit.
– Avery Ginks. – Szívélyesnek nem neveztem volna Altman igazgató úr
üdvözlését. – Foglalj helyet. – Összekulcsolta a kezét a közöttünk terpesz-
kedő asztalon. – Felteszem, tudod, miért vagy itt.
8 9
Hacsak nem a parkolóban hetente egyszer megrendezett pókerpartiról
volt szó, amiből Harry reggelijeit álltam – meg néha a sajátomat –, ötletem
se volt, mivel hívhattam fel magamra a vezetőség figyelmét.
– Bocsánat – feleltem szándékom szerint alázatosan –, de nem tu-
dom.
Altman igazgató egy hosszú pillanatig semmit sem szólt, aztán össze-
tűzött lapokat tolt elém.
– Ez itt a tegnap írt fizikadolgozatod.
– Aha – mondtam.
Az igazgató nem ezt a reakciót várta, de mással nem szolgálhattam.
Erre a dogára kivételesen tanultam. Kizárt, hogy annyira elbaltáztam vol-
na, hogy az igazgatónak be kelljen avatkoznia.
– Mr. Yates kijavította a munkáitokat. Egyedül te értél el maximális
pontszámot.
– Az jó – válaszoltam, legyőzve a késztetést, hogy megint „ahá”-t mond-
jak.
– Nem jó, Avery. Mr. Yates a dolgozataiban szándékosan igen nehéz
próba elé állítja a diákokat a képességeiket meghaladó feladatokkal. Az el-
múlt húsz évben senki nem ért el maximális pontszámot nála. Érted már,
mi a probléma?
Nem tudtam fékezni magam, és reflexből válaszoltam:
– Az, hogy egy tanár olyan dolgozatot írat, amin a többség elvérzik?
Mr. Altman összehúzta a szemöldökét.
– Te jó tanuló vagy, Avery. Különösen, ha figyelembe vesszük a körül-
ményeidet. De kiemelkedőnek azért nem mondanálak.
Ez jogos megállapítás volt. Miért éreztem hát úgy, mintha bevitt volna
egy gyomrost?
– Ismerem a helyzetedet, és ne hidd, hogy nincs bennem együttér-
zés – folytatta az igazgató. – De most őszintének kell lenned. – Belefúrta
a tekintetét az enyémbe. – Tudtál róla, hogy Mr. Yates minden dolgozatát
felmásolja a felhőbe?
 Azt hiszi, csaltam. Ott ült, nézett rám nagy szigorúan, én meg úgy érez- – Megírom újra a dolgozatot – mondtam, de vigyáztam, hogy ne tűn-
tem, mindent lát, csak engem nem. jek dühösnek, sértődöttnek meg végképp ne. – Ugyanígy fog sikerülni.
– Segíteni szeretnék, Avery. Kiválóan teljesítesz ahhoz képest, hogy mi- – És mit szólsz, ha azt mondom, hogy Mr. Yates már össze is állított
lyen sors jutott neked. Ha esetleg lennének terveid a jövőre nézve, nagyon neked egy tesztet? Csupa új feladat, és pont olyan nehezek, mint az elő-
szomorú lennék, ha azok kisiklanának. zőek.
– Ha esetleg lennének terveim? – visszhangoztam. Habozás nélkül rávágtam:
Ha más vezetéknevem lett volna, meg fogorvos apám és dolgozni sem – Bevállalom.
járó anyám, akkor nem úgy beszélt volna a jövőmről, mint amire „esetleg” – Megírhatod holnap, a harmadik óra után, de figyelmeztetlek, sokkal
vonatkozhatnak tervek. jobban jársz, ha…
– Tizenegyedikes vagyok – préseltem ki magamból. – Jövőre legalább – Most.
két szemeszterre való főiskolai kredittel fogok érettségizni. Az eredmé- Mr. Altman csak bámult.
nyeimmel esélyes leszek ösztöndíjra a Connecticuti Egyetemen, ahol az – Tessék?
ország egyik legjobb aktuáriusképző programja működik. Viszlát, alázat, viszlát, láthatatlanság!
Mr. Altman a homlokát ráncolta. – Szeretném megírni a dolgozatot itt, az igazgatóiban, most rögtön.
– Aktuárius…?
– Biztosítási kockázatértékelő. – Ez állt a legközelebb a vágyott, de nem
létező póker–matematika szakpárhoz, mellesleg ez volt az egyik legkere-
settebb képesítés a világon.
– Kedveled a tudatos kockázatvállalást, Avery?
Hogy szeretek-e csalni? Szó se lehetett róla, hogy még jobban berág-
jak. Inkább sakkpartinak fogtam fel a helyzetet. Gondolatban játékter-
vet készítettem. Egy ilyen lánynak, mint én, nem fér bele, hogy kiakad-
jon.
– Nem csaltam – feleltem higgadtan. – Tanultam.
Összelopkodtam az időt a felkészülésre. Más órákon, műszakok között
meg késő este, amikor már aludnom kellett volna. Mivel azt mondták,
a hírhedt Mr. Yates dolgozatait lehetetlen ötösre megírni, kedvem támadt
bizonyítani az ellenkezőjét. Most az egyszer nem a szükséges minimumot
lőttem be, hanem a tőlem telhető maximumot.
És ez volt a jutalom a melóért, amit beletoltam. Hogy egy ilyen lány,
mint ez az Avery, összehozza a lehetetlent? Olyan nincs!

10

2. FEJEZET
– Húzós napod volt? – kérdezte Libby.
A nővérem hét évvel idősebb volt nálam, és olyan empatikus, hogy az már
fájt – neki is, meg nekem is.
– Semmi extra – feleltem. Ha elmesélem a látogatásomat Altmannél,
csak beparázott volna, és amíg Mr. Yates le nem osztályozza a második
dolgozatomat, úgysem tehetett senki semmit. Így inkább másra tereltem
a szót. – Sok jattot kaptam ma.
– Milyen sokat? – Libby öltözködési stílusa valahová a punk és a gót
közé esett, de közben az a fajta örök optimista volt, aki hisz benne, hogy
egy lepukkant kajáldában is bármikor hozzád vághatnak egy százast.
A kezébe nyomtam egy marék gyűrött egydollárost.
– Lakbértámogatásnak pont elég.
Libby megpróbálta visszaadni a pénzt, de gyorsan elhátráltam.
– Hozzád vágom – fenyegetőzött.
12
– Majd félreugrom – vontam meg a vállam.
– Kibírhatatlan vagy. – Libby fejcsóválva eltette a pénzt, aztán előva-
rázsolt egy tepsi muffint, és rám szegezte a szemét. – Hogy ezt jóvátedd,
most muffint fogsz enni.
– Parancs, értettem! – Már nyúltam is, hogy vegyek egyet a sütiből, de
akkor a konyhapultra tévedt a tekintetem, és megláttam, hogy a nővérem
nem csak muffint sütött. Hanem minitortát is. Görcsbe rándult a gyom-
rom. – Ne már, Libby!
– Ez nem az, amire gondolsz – védekezett.
Libby mindig minitortával kért bocsánatot. Ez volt az ő engesztelő,
„légyszi, légyszi, ne haragudj rám” süteménye.
– Nem az, amire gondolok? – kérdeztem halkan. – Szóval nem költözik
vissza?
– De most minden más lesz – fogadkozott Libby. – És ez csokis mini-
torta!
A kedvencem.
– Soha nem lesz más – mondtam, de ha erről meg lehetett volna győzni
a nővéremet, akkor már rég meggyőztem volna.
Végszóra besétált a „se veled, se nélküled” pasija, aki imádta a falat ök-
lözni és önmagát magasztalni, amiért nem Libbyt öklözte. Felkapott egy
minitortát a konyhapultról, és végigmért.
– Na szia, dutyicsali!
– Drake – szólt rá Libby.
– Viccelek. – Drake mosolygott. – Tudod jól, Libby baba, hogy csak
hülyülök. Te meg a húgod nem értitek a viccet.
Egy perc se kellett hozzá, hogy megtegyen minket bűnbaknak.
– Ez beteg dolog – fordultam Libbyhez.
Drake nem akarta, hogy a nővérem befogadjon, és azóta is folyamato-
san büntette őt, amiért megtette.
– Ez nem a te lakásod – vetette oda nekem Drake.
– Avery a testvérem – szögezte le Libby.
13
 – Féltestvéred – javította ki Drake, aztán megint elmosolyodott. – Vic-
celek.
Nem viccelt, és nem is tévedett. Libbyvel közös volt az apánk, aki le-
lépett, de más anya szült minket. Kiskoromban csak évente egyszer vagy
kétszer találkoztunk. Két évvel korábban, anya halála után senki nem szá-
mított rá, hogy a nővérem elvállalja a gondviseletemet. Fiatal volt. Szinte
nyomorgott. De Libby volt. A megtestesült emberszeretet.
– Ha Drake marad – szóltam csendesen –, akkor én megyek.
Libby felkapott egy minitortát, és két markában tartva nyújtotta felém.
– Megteszem, amit tudok, Avery.
A nővérem mindenkinek csak jót akart. Drake meg mindig betolta kö-
zépre. Rajtam keresztül bántotta őt. 3. FEJEZET
Eszemben sem volt ott maradni és kivárni, hogy Drake már ne a falat
öklözze.
– Ha kellenék – mondtam Libbynek –, a kocsimban megtalálsz.

Az ősrégi Pontiacom már ócskavas volt, de a fűtés még működött benne.

Leparkoltam a kajáldánál, vagyis mögötte, ahol nem látnak meg az embe-
rek. Libby rám írt, de nem bírtam válaszolni neki, csak bámultam a tele-
fonomat. A törött kijelzőjét. Netezni nem tudtam, mert a keretem kábé
nullás volt, viszont korlátlan számú SMS-t küldhettem.
Libbyn kívül még pontosan egy ember volt az életemben, aki megérde-
melte, hogy írjak neki. Rövid és higgadt üzenetet küldtem Maxnek: „Tu-
dodki visszatért.”
Nem jött azonnal válasz. Max szülei nagyon rápörögtek a „telómentes
időre”, és rendszeresen elkobozták a barátnőm mobilját. Azt is tudtam,
hogy időnként megnézik az SMS-eit, ezért nem neveztem a nevén Dra-
ke-et, és persze eszem ágában sem volt megírni, hol töltöm az éjszakát.
Se a Liu családnak, se a szocmunkásomnak nem kell tudnia, hogy máshol
vagyok, mint ahol lennem kéne.

15
 Félretettem a telefont, és az anyósülésen heverő hátizsákomra pillan-
tottam, de aztán úgy döntöttem, hogy a maradék házim várhat reggelig.
Hátradöntöttem az ülést, és behunytam a szemem, de nem tudtam el-
aludni, kivettem hát a kesztyűtartóból az egyetlen, értékkel bíró anyai
örökségemet: a képeslapgyűjteményt. Több tucat képeslap volt, és rajtuk
több tucat hely, ahova el akartunk menni anyával.
Hawaii. Új-Zéland. Machu Picchu. Sorban megbámultam a képeket,
és képzeletben világ körüli útra indultam. Tokióba. Balira. Görögország-
ba. Nem tudom, mennyi ideje fantáziálgattam már így, amikor pittyegett
a telefonom. Felkaptam, és Max válaszüzenete fogadott: „Mekkora egy fax
már!” Aztán pár pillanattal később: „Jól vagy?”
Max a nyolcadik utáni nyáron elköltözött a családjával. Legtöbbször 4. FEJEZET
írásban kommunikáltunk, és a szülői telefonkontroll miatt nem írt le trá-
gár szavakat.
Kreatívan oldotta meg.
„Jól vagyok” – válaszoltam, és ez elég ösztönzés volt a barátnőmnek
ahhoz, hogy helyettem is utat engedjen jogos felháborodásának.
„Menjen az a horpadt sneci a csipába, és ott bőgő jön meg!!!” Másnap alaposan megfizettem a kocsiban alvás árát. Fájt minden tagom,
Egy másodperccel később csörgött a telefonom. és tornaóra után kellett zuhanyoznom, mert azt nem tudtam megolda-
– Tényleg jól vagy? – kérdezte Max, mikor felvettem. ni a kajálda mosdójában, papírtörölközővel. Nem volt időm megszárítani
Megint ránéztem az ölemben heverő képeslapokra, és összeszorult a hajam, úgyhogy tök ázottan mentem a következő órára. Elég gázul néz-
a torkom. El fogom végezni a gimnáziumot. Jelentkezem minden ösztön- tem ki, de egész életemben ugyanazokkal az emberekkel jártam egy suliba,
díjra, amire csak lehet. Szerzek egy piacképes diplomát, amivel távmunká- úgyhogy rám sem bagóztak.
ban dolgozhatok, és jól kereshetek. – A Rómeó és Júliában elszórtan számos közmondás található: rövid,
És beutazom a világot. magvas megállapítások a világról és az emberi természetről. – Az iroda-
Kieresztettem egy hosszú, remegős sóhajt, aztán megválaszoltam Max lom-tanárnő fiatal volt, lelkes, és nagyon olyan, mint aki túl sok kávét
kérdését: ivott. – Hagyjuk most egy pillanatra Shakespeare-t. Mondjatok nekem
– Ismersz, Maxine. Mindig a talpamra esem. közmondásokat!
„Éhes ember nem válogat” – gondoltam, miközben lüktetett a fejem, és
vízcseppek csordogáltak a hátamon. „A szükség okosságot terem.” „Addig
nyújtózkodj, ameddig a takaród ér!”

17
 Kinyílt a tanterem ajtaja. Egy titkárnő jött. Megvárta, amíg a tanárnő
ránéz, és akkor jó hangosan, hogy mindenki hallja, közölte:
– Avery Ginkst várják az irodában.
Ebből arra következtettem, hogy kijavították a dolgozatomat.
Meg se fordult a fejemben, hogy bocsánatot kérnek, az meg végképp nem,
hogy Mr. Altman a titkárnője asztalánál fogad olyan vigyorral, mintha
a pápa járna nála látogatóban.
– Avery!
Megszólalt a fejemben a vészcsengő, mert ennyire még soha senki nem
örült nekem.
– Parancsolj! – Az igazgató kinyitotta előttem az irodája ajtaját, és meg-
pillantottam odabent egy ismerős, neonkék copfot.
– Libby? – csodálkoztam.
Halálfejmintás műtősruhát viselt, és nem volt kisminkelve – mindket-
tő arra utalt, hogy egyenesen a munkahelyéről jött. Műszak közepén. Egy
idősotthonból a gondozó nem léphet le a műszak közepén.
Csak akkor, ha valami baj van.
– Apa…? – Nem volt erőm befejezni a kérdést.
– Az apád jól van.
A válasz nem Libbytől érkezett, és nem is Altmantől. Felkaptam a fe-
jem, és a hang irányába néztem. Az igazgató íróasztala mögötti széken ült
valaki. És az a valaki egy nálam nem sokkal idősebb srác volt. Mi a franc
van itt?
A fiú öltönyt viselt. Az a típus, aki mögé népes kíséretet képzel oda az
ember.
– A tegnapi napon – folytatta lágyan zengő hangon, ráérős megfontolt-
sággal – Ricky Ginks épen, egészségesen és teljes biztonságban süllyedt
öntudatlanságba egy michigani motelszobában, Detroittól egyórányira.
18
Nem akartam nagy szemeket mereszteni rá, mégis azt tettem. Világos
haj. Halványszínű szem. Metszően éles vonások.
– És ezt meg honnan a fenéből szeded? – fakadtam ki. Még én sem
tudtam, hol jár a csavargó apám. Ő hogy tudhatná?
Az öltönyös fiú nem felelt. Helyette felvonta a szemöldökét.
– Altman igazgató úr, megbocsátana nekünk egy percre?
Az igazgató kinyitotta a száját, nyilván tiltakozni akart az ellen, hogy ki-
küldjék a saját irodájából, de a srác szemöldöke most még magasabbra futott.
– Úgy emlékszem, megegyeztünk valamiben.
Altman megköszörülte a torkát.
– Hogyne. – Azzal sarkon fordult, és kiment az ajtón. Be is csukta maga
után, én meg tovább bámultam a srácra, aki száműzte őt.
– Azt kérded, honnan tudom, hol van az apád. – A szeme ugyanolyan
színű volt, mint az öltönye: ezüstbe hajló szürke. – Pillanatnyilag a legjobb
lenne, ha abból indulnál ki, hogy mindent tudok.
Kellemes lett volna hallgatni a hangját, ha nincsenek a szavai.
– Egy pasi, aki mindentudónak hiszi magát – dünnyögtem. – Ez új.
– Egy lány, akinek borotvaéles a nyelve. – Az ezüstös szempár az én
szememre szegeződött, a száj széle felfelé görbült.
– Ki vagy? – kérdeztem. – És mit akarsz?
„Tőlem – tettem hozzá magamban. – Mit akarsz tőlem?”
– Semmi mást – felelte a fiú –, csak átadni egy üzenetet. – Nem tudtam,
miért, de szaporábban kezdett verni a szívem. – Egy üzenetet, amit hagyo-
mányos úton problémásnak bizonyult célba juttatni.
– Arról én tehetek, azt hiszem – szólt közbe szégyenlősen Libby.
– Miről tehetsz? – A nővéremre pillantottam, hálásan a lehetőségért,
hogy levehetem a tekintetem Szürke Szemről, miközben küzdöttem
a késztetés ellen, hogy újra ránézzek.
– Az első, amit tudnod kell – mondta Libby olyan komolyan, amilyen
komolyan csak halálfejmintás műtősruhában beszélni lehet –, hogy sejtel-
mem sem volt róla, hogy a levelek komolyak.
19
 – Milyen levelek? – A jelenlévők közül egyedül nekem nem volt fogal-
mam arról, mi folyik itt, és úgy éreztem magam, mint aki a síneken áll, és
nem tudja, merről jön a vonat.
– Azok az ajánlott levelek – válaszolt az öltönyös fiú, s a hangja körül-
vett, mint egy burok –, amelyeket a nagyapám ügyvédei küldtek neked az
elmúlt három hétben.
– Azt hittem, átverés – szabadkozott Libby.
– Garantálhatom, hogy nem az – búgta Szürke Szem.
Okosabb voltam annál, semhogy szépfiúk garanciáit készpénznek ve-
gyem.
– Kezdem elölről. – A srác összefűzte a kezét az íróasztalon, s jobb hü-
velykujjával szórakozottan simogatni kezdte a bal mandzsettagombját.
– Grayson Hawthorne vagyok, és a nagyapám hagyatékát kezelő ügyvédi
iroda, a dallasi McNamara, Ortega és Jones megbízásából jöttem. – A szür-
ke szempár összeakadt az enyémmel. – A nagyapám e hónap elején hunyt
el. – Hatásszünet. – Tobias Hawthorne-nak hívták. – Grayson figyelte
a reakciómat, pontosabban annak hiányát. – Mond neked valamit ez a név?
Visszajött az érzés, hogy a vonatsínen állok.
– Nem – feleltem. – Kellene?
– A nagyapám vagyonos ember volt. És tudomásom szerint a családtago-
kon és régi munkatársakon kívül téged is megnevezett a végrendeletében.
Hallottam a szavakat, de nem bírtam felfogni őket.
– A mijében?
– A végrendeletében – ismételte halvány mosollyal Grayson. – Nem
tudom, pontosan mit hagyott rád, de jelen kell lenned a végrendelet is-
mertetésén. Hetek óta halogatjuk miattad.
Okos lánynak tartottam magam, de Grayson Hawthorne ennyi erővel
akár svédül is beszélhetett volna.
– Miért hagyott volna rám bármit a nagyapád?
Grayson felállt.
– Hát igen, ez a nagy kérdés.
20
Kilépett az íróasztal mögül, és most egy csapásra tudtam, merről jön
a vonat. Felőle.
– Bátorkodtam intézkedni kettőtök utazásáról.
Ez nem meghívás volt, hanem idézés, parancs.
– Honnan veszed, hogy… – kezdtem, de Libby a szavamba vágott:
– Remek! – mondta, és szúrós oldalpillantást küldött felém.
Grayson somolygott.
– Négyszemközt hagyom a hölgyeket egy percre.
A tekintete ezután még kellemetlenül sokáig a szemembe fúródott. Az-
tán szó nélkül kiment.
Miután távozott, a nővéremmel teljes öt másodpercig hallgattunk.
– Ne érts félre – szólalt meg végül suttogva Libby –, de szerintem ő Isten.
Gúnyosan horkantottam.
– Annak hiszi magát, az biztos.
Most, hogy nem volt jelen, könnyebben ki tudtam vonni magam a ha-
tása alól. Hogy lehet valakinek ilyen végtelen önbizalma? A testtartásától
a beszédstílusáig minden megnyilvánulásából sütött, hogy a saját ha-
talmát olyan természetesnek veszi, mint a gravitációt. A világ fejet hajt
Grayson Hawthorne akarata előtt. Amit nem kap meg pénzért, azt nyilván
megkapja a két szép szeméért.
– Kezdd az elején – fordultam Libbyhez. – És ne hagyj ki semmit!
Nővérem a kék copfja tintafekete végét babrálta.
– Pár hete elkezdtek jönni azok a levelek. Az én címemre, de a te neved-
re. Az állt bennük, hogy pénzt örököltél, és hogy hívjunk fel egy számot.
Azt hittem, ez valami szélhámosság. Mint azok az e-mailek, amik állítólag
messzi országokból jönnek.
– Miért venne be engem a végrendeletébe ez a Tobias Hawthorne,
akivel sose találkoztam, de még csak nem is hallottam róla? – tettem fel
a kérdést.
– Nem tudom – felelte Libby. – De ez… – Fejével abba az irányba
intett, amerre Grayson távozott. – Ez nem szélhámosság. Láttad, hogy
21
kezelte a srác az igazgatót? Miféle megegyezés lehet köztük? Lefizetés?
Zsarolás?
Mindkettő. Lenyeltem ezt a választ, helyette elővettem a telómat, és
felmentem az iskolai wifire. Elég volt beírni Tobias Hawthorne nevét
a keresőbe, és már olvastuk is Libbyvel egy hírportálos cikk címét: „Het-
vennyolc éves korában meghalt a neves filantróp.”
– Tudod, mit jelent az, hogy filantróp? – kérdezte nagy komolyan
a nővérem. – Azt, hogy gazdag.
– Jótékonykodó embert jelent – javítottam ki.
– Vagyis… gazdagot. – Libby sokatmondóan nézett rám. – Mi van, ha
veled akar jótékonykodni? Nem küldték volna el érted a pasas unokáját,
ha csak pár száz dollárt hagyott volna rád. Ezrekről lehet szó. Utazhatnál 5. FEJEZET
belőle, Avery, vagy elteheted tandíjra, vagy vehetsz egy jobb kocsit.
Megint szaporábban kezdett verni a szívem.
– De miért hagyna rám egy vadidegen bármit is? – kanyarodtam vissza
az alapkérdéshez. Egy másodpercig se akartam álmodozni, mert féltem,
hogy aztán nem tudom abbahagyni.
– Lehet, hogy ismerte anyukádat – találgatott Libby. – Fogalmam sincs.
De azt tudom, hogy el kell menned a végrendelet ismertetésére. Először repültem életemben. Háromezer méter magasságból lenézve azt
– Nem léphetek le csak úgy – vetettem ellen. – És te sem. is el tudtam képzelni, hogy messzebbre utazom, mint Texas. Párizsba.
Mindkettőnknek dolgozni kellett járni. Nekem meg még suliba is. Vi- Baliba. A Machu Picchuhoz. Ezek mindig csak vágyálmok voltak. De
szont… egy utazás legalább egy időre eltávolítaná Libbyt Drake-től. most…
És ha ez nem kamu… Egyre inkább nehezemre esett nem gondolni Mellettem Libby az ingyenkoktélját szürcsölgette, és a hetedik menny­
a kilátásokra. országban járt.
– Holnap meg holnapután tudnak helyettesíteni – közölte Libby. – És – Fotózás! – jelentette be. – Hajolj ide, és mutasd fel a meleg mogyo-
neked is elintézem a két napot. – A kezemért nyúlt. – Gondolj bele, Ave. ródat!
Utazunk egyet, csak mi ketten. Egy hölgy a túloldali üléssorból megrovó pillantást vetett rá. Nem
Megszorította a kezemet, és egy hosszú pillanat múlva én is az övét. tudtam biztosan, hogy mi váltotta ki a rosszallását: Libby frizurája, a te-
– Hol lesz az a végrendelet-ismertetés? repmintás dzseki, amire a műtősruhát cserélte, a szegecses bőr nyakörve,
– Texasban! – Libby elvigyorodott. – És nem akármilyen jegyet vettek a szelfi, amit csinálni készült, vagy a hangerő, amivel a „meleg mogyorót”
nekünk. Első osztályon utazunk! kiejtette.

23
 A tőlem telhető legönteltebb képet vágtam, odahajoltam a nővérem-
hez, és felmutattam a meleg mogyorót.
Libby a vállamra hajtotta a fejét, és ellőtte a képet. Aztán felém fordí-
totta a telót, hogy megnézhessem.
– Ha leszálltunk, majd átküldöm. – Egy pillanatra elhalványult a moso-
lya. – De ne rakd ki a netre, jó?
Drake nem tudja, hova mentél, igaz? Türtőztettem magam, és nem
emlékeztettem rá Libbyt, hogy lehet saját élete. Semmi kedvem sem volt
most vitatkozni.
– Nem rakom ki.
Ezzel nem hoztam túl nagy áldozatot. Voltak ugyan közösségi médiás
profiljaim, de főleg csak arra használtam őket, hogy Maxszel írogassunk
egymásnak.
Apropó… Elővettem a telefonomat. Repülőgépmódba kapcsoltam,
vagyis nem tudtam SMS-t írni, de az első osztályon volt ingyenwifi. Rövi-
den összefoglaltam Maxnek a történteket, az út hátralevő részében pedig
minden hozzáférhető cikket elolvastam Tobias Hawthorne-ról.
Olajból gazdagodott meg, aztán sok mindennel foglalkozott. Abból,
hogy Grayson „vagyonosként” írta le a nagyapját, az újságcikkben pedig
filantrópnak nevezték, arra következtettem, hogy egy milliomos volt a sok
közül.
Tévedtem.
Tobias Hawthorne nem szimplán jómódú vagy tehetős volt. Illedelmes
szavakkal le se nagyon lehet írni a vagyoni helyzetét. Iszonyatosan, pisz-
kosul – tetszőleges trágár szó beillesztése – gazdag volt. Milliárdjai voltak,
többes számban. Az Egyesült Államokban csak nyolc gazdagabb ember élt
nála, Texasban meg egy se.
Negyvenhat egész kéttized milliárd dollár. Ennyi volt nettóban a ne-
vén. Felfoghatatlan nagyságú összeg. Lassan a kérdést, hogy miért hagyott
rám pénzt egy idegen, kiszorította az új kérdés, hogy mennyit.
Max közvetlenül landolás előtt írt vissza: „Most szív adsz, banya?”
24
Vigyorogtam. „Nem. Frankón Texas felé repülök. Mindjárt le is szállunk.”
Max csak ennyit válaszolt: „B. E. sarok.”
Alighogy átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, odalépett hozzánk egy sö-
tét hajú, fehér nadrágkosztümös nő.
– Ginks kisasszony. – Biccentett nekem, majd Libby felé fordult, és
megismételte a köszöntést: – Ginks kisasszony.
Aztán elindult, és láthatóan elvárta, hogy kövessük. Nagy bánatomra
mindketten engedelmeskedtünk.
– Alisa Ortega vagyok – mutatkozott be –, a McNamara, Ortega és
Jones ügyvédi irodától. – Újabb szünet, aztán vetett rám egy oldalpillan-
tást. – Magával, kisasszony, igen nehéz érintkezésbe lépni.
Vállat vontam.
– A kocsimban lakom.
– Nem lakik ott – szögezte le gyorsan Libby. – Mondd, hogy nem,
Avery!
– Nagyon örülünk, hogy el tudtak jönni. – Alisa Ortega a McNamara,
Ortega és Jones ügyvédi irodától nem várta meg, hogy bármit is feleljek.
Az volt az érzésem, hogy az én szerepem elhanyagolható a beszélgetésben.
– Texasi tartózkodásuk alatt tekintsék magukat a Hawthorne család ven-
dégeinek. Az ügyvédi irodával rajtam keresztül tarthatnak kapcsolatot. Ha
bármire szükségük lenne, forduljanak hozzám.
Az ügyvédeket nem órabérben fizetik? Vajon mibe kerül a Hawthorne
családnak ez a reptéri fogadtatás? Az fel sem merült bennem, hogy a nő
talán nem ügyvéd. A húszas évei végén járhatott. Ugyanolyan érzés volt
beszélgetni vele, mint Grayson Hawthorne-nal. Ez a nő nem akárki.
– Tehetek valamit magukért? – kérdezte Alisa Ortega az automata aj-
tóhoz közeledve. Határozott léptekkel haladt, és akkor se lassított, mikor
már úgy tűnt, az ajtó nem nyílik ki időben előtte.
25
 Vártam a felelettel, amíg ki nem derült, hogy nem megy neki fejjel az – Mennyire ismerte őt? – kérdezte Libby.
üvegnek. – Édesapám még a születésem előtt lett Tobias Hawthorne ügyvédje. –
– Kaphatnánk, mondjuk, némi információt? Alisa Ortega hangja most lágyabban csengett. – Gyerekkoromban sok időt
– Pontosan miről? töltöttem a Hawthorne-házban.
– Tudja, mi áll a végrendeletben? Az öreg több volt számára egyszerű kliensnél, gondoltam.
– Nem tudom. – Van sejtelme róla, hogy miért vagyok itt? – faggattam tovább. – Hogy
Alisa Ortega egy fekete szedán felé mutatott. Kinyitotta előttem a hát- miért hagyott rám bármit is Mr. Hawthorne?
só ajtót. Becsusszantam az ülésre, Libby pedig mellém ült. Alisa az anyós­ – Maga világmegmentő típus? – Alisa ezt úgy tette fel, mint egy teljesen
ülésen helyezkedett el. Valaki ült a volánnál, de hátulról nem sokat láttam hétköznapi kérdést.
az arcából. – Hát… nem – feleltem bizonytalanul.
– Hamarosan megismerik a végrendelet tartalmát. – Alisa beszédstí- – Okozott magának nagy fájdalmat Hawthorne vezetéknevű személy?
lusa ugyanolyan kifinomult és makulátlan volt, mint a fehér kosztümje, Rábámultam, és az előzőnél határozottabban sikerült válaszolnom:
amit az ördög se mert volna bepiszkolni. – Mindannyian megismerjük. – Nem.
A felolvasására röviddel az érkezésük után kerül sor a Hawthorne-ház- Alisa elmosolyodott, de csak a szájával, a szemével nem.
ban. – Irigylem érte.
Nem Hawthorne-ék házában. A Hawthorne-házban. Mintha az egy
angol nemesi kúria lenne, aminek saját neve van.
– Ott is fogunk aludni? – érdeklődött Libby. – A Hawthorne-házban?
A repülőjegyünk másnapra szólt. Egy éjszakára pakoltunk.
– Válogathatnak majd a hálószobák közül – közölte Alisa. – Mr. Haw­
thorne több mint ötven éve vásárolta a birtokot, amin a ház áll, és azóta
nem telt el úgy év, hogy ne bővítette volna az építészeti csodát, amit ott al-
kotott. Nem tudom pontosan, hány hálószoba van benne, de harmincnál
több, az biztos. A Hawthorne-ház… igen figyelemreméltó.
Úgy tűnt, Alisa végre kinyitotta az információcsapot. Gondoltam, ki-
használom.
– Arra tippelek, hogy Mr. Hawthorne is igen figyelemreméltó volt.
– Jól tippel. – Alisa hátrapillantott. – És Mr. Hawthorne kedvelte a jól
tippelő embereket.
Borzongás futott át rajtam, olyan balsejtelemféle. Vajon ezért válasz-
tott ki engem?

26

6. FEJEZET
A Hawthorne-ház dombtetőn állt. Hatalmas volt. Terpeszkedő. Úgy fes-
tett, mint egy kastély – jobban illett volna egy királyi székhelyre, mint egy
farmvidékre. Fél tucat autó parkolt előtte, meg egy lerobbant motorbicik-
li, aminek rég a bontóban lett volna a helye.
Alisa a motorra pillantott.
– Úgy látom, Nash is megérkezett.
– Nash? – nézett rá Libby.
– A legidősebb Hawthorne unoka. – Alisa tekintete a motorról a kas-
télyra siklott. – Összesen négyen vannak.
Négy unoka. Betolakodott a fejembe az a Hawthorne, akivel már meg-
ismerkedtem. Grayson. A tökéletes szabású öltöny. Az ezüstszürke szem.
Az arrogancia, amivel azt mondta, tekintsem őt mindentudónak.
Alisa sokatmondó pillantást vetett rám.
28
– Fogadja meg a tanácsát annak, aki már megégette magát: soha ne
adja a szívét senkinek, akit Hawthorne-nak hívnak!
– Ne aggódjon – vágtam rá. Épp annyira bosszantott Alisa feltételezé-
se, mint az, hogy leolvashatott valamit az arcomról, ami a gondolataimra
utalt. – A szívemet lakat alatt tartom.
Az előcsarnok nagyobb volt, mint máshol egy egész ház. Legalább száz
négyzetméteres, mintha az lett volna az építő szándéka, hogy szükség ese-
tén bálteremnek is használhassák. A csarnokot, ami két emelet magasra
nyúlt, kétoldalt kő boltívek sora szegélyezte, és faragott faborítás díszítette
a mennyezetét. Elég volt csak felpillantanom, hogy elálljon a lélegzetem.
– Hát megérkeztetek. – Az ismerős hang visszarántotta a figyelmemet
a földre. – Ráadásul pontosan. Remélem, a repülőút problémamentes volt.
Grayson Hawthorne most egy másik öltönyt viselt. Ez fekete volt, csak-
úgy, mint az inge és a nyakkendője.
– Grayson. – Alisa szúrós pillantással köszöntötte.
– Szóval nem nyertem bocsánatot a beavatkozás miatt? – kérdezte
a srác.
– Tizenkilenc éves vagy – hangsúlyozta Alisa. – Belehalnál, ha úgy is
viselkednél?
– Lehet. – Grayson egy mosollyal megvillantotta a fogsorát. – És na-
gyon szívesen. – Beletelt egy másodpercbe, mire rájöttem, hogy a beavat-
kozás abban állt, hogy eljött értem. – Hölgyeim, szabad a kabátokat?
– Én nem veszem le – feleltem, mert dacolni támadt kedvem, és úgy
éreztem, nem árt most egy pluszréteg, ami megvéd a külvilágtól.
– És te? – fordult a nővéremhez Grayson.
Libby levette a dzsekijét, és átadta a fiúnak. Grayson átsétált vele az
egyik boltív alatt. A túloldalon folyosó húzódott, a falán kicsi, négyzetes
lapok sorával. Grayson rátenyerelt az egyikre, és megnyomta. Aztán elfor-
29
dította kilencven fokkal a kezét, úgy nyomta meg a szomszédos lapot, majd ezzel befejezte, de aztán jött a szemöldökfelvonás. – Xander a kisbaba
követhetetlenül gyors mozdulatokkal ráütött még legalább kettőre. Valami a családban.
pukkant, és a fal egy részéről kiderült, hogy az egy ajtó, mivel ekkor kinyílt. – Nem, én az imádni való fiú vagyok – javította ki Xander. – Tudom,
– Mi a… – kezdtem meghökkenten. hogy most mit gondoltok. Ennek a komolykodó tökfejnek talán jól áll az
Grayson benyúlt, és kivett egy vállfát. Armani öltöny, de kérdem én, képes-e kizökkenteni és felforgatni a világot
– Gardrób. – Ez nem magyarázat volt, csak egy címke, mintha egy hét- pusztán a mosolyával, mint egy kevert rasszú James Dean testében rein-
köznapi ház hétköznapi előszobafogasáról beszélt volna. karnálódott fiatal Mary Tyler Moore. – Úgy tűnt, Xander kizárólag ha-
Alisa ezt jelnek vette arra, hogy a fiú gondjaira bízhat minket, én meg darva tud beszélni. – Nem – válaszolta meg a saját kérdését. – Nem, nem
próbáltam rábírni magam, hogy ne csak álljak ott, és tátogjak, mint egy képes.
hal. Most végre elhallgatott annyi időre, hogy más is megszólalhasson.
Grayson be akarta csukni a gardrób ajtaját, de valami zaj odabentről – Nagyon örülünk – mondta Libby.
megállította a mozdulatban. – Sok időt töltesz gardróbokban? – érdeklődtem.
Nyikorgás és puffanás hallatszott. Aztán csoszogás, majd egy alak át- Xander a nadrágjába törölte poros kezét.
bújt a kabátok között, és kilépett a fényre. Egy srác volt az, velem kábé – Titkos átjáró – felelte, majd megpróbálta leporolni a nadrágot. – Tele
egyidős, vagy talán kicsit fiatalabb. Ő is öltönyt viselt, de semmi másban van velük a ház.
nem hasonlított Graysonra. A ruhája gyűrött volt, mintha abban aludt vol-
na egyszer – vagy hússzor. A zakót nem gombolta be, a nyakkendőjét nem
kötötte meg. Nagyra nőtt, de babaarca volt, és göndör, fekete haja százfelé
állt. Világosbarna volt a szeme és a bőre is.
– Elkéstem? – kérdezte Graysontól.
– Javasolnám, hogy pillants az órádra a válaszért.
– Jameson már megjött? – fogalmazta át a kérdést a göndör hajú fiú.
Grayson arca megfeszült.
– Nem.
A másik erre elvigyorodott.
– Szóval nem késtem el! – Ekkor Grayson válla mögött Libbyre és rám
pillantott. – Ők biztos a vendégeink. Milyen modortalan vagy, hogy be
sem mutatsz minket egymásnak!
Grayson állkapcsánál megrándult egy izom.
– Avery Ginks – szólt hivatalos hangon – és a nővére, Libby. Höl-
gyeim, ő az öcsém, Alexander. – Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Grayson

30