5 1 

A tűz az erdő szélén ütött ki, és gyorsan elhara-

pózott. A  fák között felcsapó lángok mindent
elemésztettek, ami az útjukba került, csak meg-
feketedett, parázsló, ropogó törzseket hagytak
maguk után.
A sűrű füst marta Herbert orrát és szemét,
ahogy némán állt a tisztáson a szélmalom előtt,
és nézte a fától fáig terjedő tüzet. Ez már a har-
madik erdőtűz volt néhány nap leforgása alatt.
Görcsbe rándult a gyomra a félelemtől. A nagy-
papája és a bátyja, Fabian egész ősszel arról be-
szélt, milyen keveset esik az eső. Szokatlanul szép

5
őszünk van, mondogatta nagyapa. Már nem volt
olyan elviselhetetlen forróság, mint nyáron, az
idő derült és napos volt. Herbertnek nem kellett
elmagyarázni, mit jelent ez: mivel nem esett, a
növényzet kiszáradt, és könnyen meggyulladt.
Csupán az nyugtatta meg kissé, hogy az erdő-
ben nyüzsögtek a feketébe és sárgába öltözött
tűzoltók, a tisztás közepén pedig két tűzoltóautó
állt. Csak sikerül megfékezniük a lángokat!
–  Vizet! Ide! – kiáltotta az egyik férfi. – Nyu-
gat felé terjed! El kell oltanunk, mielőtt eléri a
házakat!
Sally* Herbert mellett állt, és kétségbeesetten
nézett. Nagyapa és Fabian határozottan megtil-
totta, hogy az erdőtűz közelébe menjenek.
– Veszélyes belélegezni a füstöt – magyarázta
a bátyja. – Károsíthatja a tüdőt.
Fabian orvos volt, és ha valaki, akkor ő tudta,
mi árt a tüdőnek. De a gyerekek képtelenek vol-

*  A svéd nevek kiejtését lásd a könyv végén.

6
tak távol tartani magukat az erdőtől. Iskola után
a tiltás ellenére rögtön a szélmalomhoz jöttek.
Herbert úgy gondolta, hogy ha a tűzoltók tüde-
jére nem veszélyes a füst, akkor valószínűleg az
övékre sem. A  tűzoltók ugyanis nem viseltek
maszkot, csak sisakot.
–  Mi van, ha a szélmalom is kigyullad? – kér-
dezte Sally.
Herbert bízott benne, hogy ez nem fog be-
következni. A régi szélmalomban volt ugyanis a
Titkos Szoba, amelyről csak ők ketten tudtak.
Na meg nagyapa. Herbert egyszer kénytelen volt
elhozni ide, mert csak így nyerhettek egérutat
egy csapat zombi elől.
De legalább már a zombiktól megszabadul-
tunk, gondolta Herbert.
Eldsalában azóta béke és nyugalom honolt,
minden olyan volt, mint régen. Vagyis hát majd-
nem minden. Most, hogy Fabian ideköltözött,
sokkal jobb lett. Ő volt Herbert bátyja, akinek a
létezéséről korábban fogalma sem volt.

7
 Nem is szívesen gondolt arra, milyen volt ré-
gen. Nagyapa az agyvérzése után annyira fáradt
volt, hogy már nehezen tudott gondoskodni
Herbertről. És mivel a szülei meghaltak, neki
nem maradt más, csak ő. A gyámügynél azonban
úgy gondolták, hogy nagyapa túl öreg a gyerek-
neveléshez. Csak azért maradhatott nála, mert
Fabian segített nekik. Szinte mindennap meg-
látogatta őket, és mindig volt is mit csinálnia.
És ennek így is kellett maradnia. Fabian nél-
kül Herbertnek egy másik családhoz kellene köl-
töznie, és ennél elképzelni sem tudott volna ros�-
szabbat. Sallyval volt egy tervük: ha Herbert nem
maradhat Eldsalában, megszöknek, és sosem
jönnek vissza. Sally volt Herbert legjobb barátja,
senki mással nem szökött volna meg szívesebben.
Egy tűzoltó sietős léptekkel odament hozzá-
juk.
– Nem maradhattok itt! – szólt rájuk.
A hangja mérges volt, de Herbert látta, hogy
a tekintete barátságos.

8
 A gyerekek kelletlenül hátráltak.
– Mikor oltják el a tüzet? – kérdezte Sally.
– Remélhetőleg még ma este – felelte a tűz-
oltó.
–  Akkor nem égnek le a házak az erdő másik
oldalán?
Herbert nem merte volna feltenni ezt a kér-
dést. Hová mennének nagyapával, ha leégne a
házuk? És nagyapa panziója. Ez egész egyszerűen
nem történhet meg! Mert akkor nagyapának
nem lesz pénze.
– Sokat köszönhetünk a madármegfigyelők-
nek – mondogatta nagyapa.
A panzióban ugyanis többnyire madármeg-
figyelők szálltak meg. A világ minden részéről
sereglettek ide, hogy tanulmányozzák az eldsalai
tónál élő madarakat. Sehol máshol nem volt még
egy olyan tó, amely ennyi madárnak adott volna
otthont. De Herbert arra gondolt, hogy nagyapa
téved. Nem a madármegfigyelőknek tartoztak
köszönettel, hanem a madaraknak.

9
 – Reméljük, hogy a tűz nem éri el a házakat
– válaszolta a tűzoltó –, és nem történik semmi
baj.
– De miért ütött ki egyáltalán? – kérdezte
Herbert.
– Nem mondhatok túl sokat – vakarta a
homlokát gondterhelten a férfi. – De sajnos úgy
tűnik, hogy valaki gyújtogatott. Ahogy a múlt-
kor is.
– Valaki gyújtogatott? – álmélkodott Sally.
– Nem baleset történt – magyarázta a tűz-
oltó. – Valaki benzinnel és gyufával felgyújtotta
az erdőt. Azt akarta, hogy leégjen.
Herbertnek libabőrös lett a karja.
Valaki azt akarta, hogy leégjen az erdő.
– De ki akarhat ilyet? – kérdezte Sally sut-
togva, amikor a tűzoltó elment.
Herbertnek fogalma sem volt róla, de már a
gondolat is megijesztette, hogy Eldsalában él egy
gyújtogató. És mihez kezdett volna az illető, ha
az erdő leég? Felgyújt valami mást?
 5 2 

Amikor Herbert hazaért, nagyapa éppen begyúj-

tott a kandallóba.
–  Úristen! – kiáltott fel. – Már te is gyújtogatsz?
–  Vigyázok, ne félj! És ez hangulatos lesz – fe-
lelte nagyapa. – Nem úgy, mint az erdőtűz.
Október közepe volt, két hét múlva kezdő-
dött az őszi szünet. Herbert szívből remélte, hogy
nem ég le a házuk. A  tűzoltó legalábbis azt
mondta, remélhetőleg nem lesz baj.
Nagyapa leült az egyik nagy fotelba a tűz elé,
Herbert pedig a másikba telepedett. Öt óra volt,
és már besötétedett.

11
 –  Fabian hívott – mondta nagyapa. – Ma ve-
lünk vacsorázik. Elsával együtt.
– Király! – válaszolta Herbert.
De nem örült úgy, mint máskor, és ezt nagy-
apa is hallotta a hangján. Elsa miatt. Fabian
alig költözött be a házába, amikor Elsa feltűnt
a színen és fülig beleszeretett. Annyira, hogy
Fabian is szerelmes lett. Ami nagyon zavarta
Herbertet.
Nagyapa sóhajtott egyet.
–  Már százszor elmondtam, Herbert, hogy ne
rágódj ezen. A szerelem szép dolog.
– Szép? – kérdezte Herbert dühösen. – Egy-
általán nem az! Mi van, ha elköltöznek?
Ez volt a nagy félelme. Hogy Fabian túl kicsi-
nek találja Eldsalát, és nem akar majd itt élni.
Akkor minden olyan lesz megint, mint régen, és
nekik meg kell szökniük Sallyval.
– De hát csak most jött – ellenkezett nagy-
apa.
– Pont ez az! Elsa meg mindent elrontott!

12
Amikor utoljára itt voltak, azt mondta, hogy sze-
reti Koppenhágát.
– Ne beszélj zöldeket! – szólt rá nagyapa. –
Én is szeretem Koppenhágát. Ez nem jelent sem-
mit.
De látni lehetett rajta, hogy ő is aggódik egy
kicsit.
Herbert már nyitotta a száját, hogy mondjon
még valamit Elsáról, de ebben a pillanatban han-
gos vonyítás hallatszott a kertből.
Összenéztek. Ekkor újabb vonyítás harsant
fel közvetlenül az ablak alól. Aztán még egy.
– Mi az úristen… – kezdte nagyapa.
Herbert egykettőre az ablaknál termett, és ki-
nézett. Egy nagy, fekete kutya ült a ház előtt.
Felszegte a fejét, és megint vonyított. Hangosan
és elnyújtottan. Egészen kétségbeesettnek hang-
zott. Vagy inkább dühösnek.
–  Szegény! – lépett mellé nagyapa. – Biztosan
fél a tűztől.
– De kinek a kutyája? – kérdezte Herbert.

13
 –  Ki tudja? Mindenesetre nem vonyíthat a mi
ablakunk alatt.
Amikor nagyapa elindult az ajtó felé, Herbert
aggódva nézett utána.
– Ugye nem akarod bántani? – kérdezte.
– Dehogy! – felelte nagyapa. – Csak elzava-
rom.
Kinyitotta a bejárati ajtót, és kilépett a lép-
csőre.
– Takarodj! – kiáltotta.
Herbert is kiment.
– Takarodj! – kiáltotta nagyapa megint. –
Nem maradhatsz itt.
A kutya lefeküdt a fűbe, anélkül hogy pillan-
tásra méltatta volna őket.
– Lehet, hogy beteg – vélekedett Herbert.
Alaposan megnézte az állatot: volt benne va-
lami furcsa. Még sosem látott ekkora kutyát.
A bundája meg fényes volt, mintha nemrég für-
dették volna meg.
Úgy tűnt, nagyapa is furcsának találja.

14
 – Maradj itt – mondta Herbertnek. – Meg-
nézem közelebbről a dögöt.
Az állat szemlátomást nem hallotta őket, még
mindig a fűben feküdt, és más irányba nézett.
– Nem emlékszem, hogy láttam volna már
ekkora németjuhászt Eldsalában – mondta nagy-
apa lassan.
– Németjuhász? – csodálkozott Herbert.
– Hát sokkal nagyobb, mint egy átlagos né-
metjuhász, de… De biztos az.
Súlyos léptekkel ment le a lépcsőn. Amikor a
kutya közelébe ért, az csóválni kezdte a farkát.
De nem olyan vidáman és szaporán, ahogy Her-
bert más kutyáktól látta. Nem. Lassan-lassan.
– Nagyapa… – szólalt meg halkan.
–  Semmi baj – mondta nagyapa, és leguggolt.
Ebben a pillanatban a kutya hangos morgás-
sal felpattant.
– Jesszusom! – Nagyapa levegő után kap-
kodva hátratántorodott.
– Nagyapa! – kiáltott fel Herbert.

15
 – Maradj ott!
Herbert megkövülten állt, miközben a kutya
az út felé iramodott. Nagy mancsa alatt döngött
a föld. Megkönnyebbült, amikor az állat eltűnt
a szemük elől.
– Mekkora volt!
– Menjünk be. Gyere!
Nagyapa bezárta maguk után az ajtót, majd
többször aggodalmasan kilesett az ablakon.
– Mi az? – kérdezte Herbert.
– Semmi.
– De látom, hogy van valami – makacsko-
dott. – Valami nem stimmelt azzal a kutyával.
Nagyapa megrázta a fejét.
– Tévedtem – mondta. – Nem németjuhász
volt. Sőt, nem is kutya. Valami más. Valami ve-
szélyes.