Kelli Estes csoda szépen megírt könyve valós események által ihletett történelmi regény. Egy szívbe markoló történet két nőről, akik eltökélten próbálják azt tenni, amit helyesnek gondolnak.
Kelli Estes csoda szépen megírt könyve valós események által ihletett történelmi regény. Egy szívbe markoló történet két nőről, akik eltökélten próbálják azt tenni, amit helyesnek gondolnak.
Kelli Estes csoda szépen megírt könyve valós események által ihletett történelmi regény. Egy szívbe markoló történet két nőről, akik eltökélten próbálják azt tenni, amit helyesnek gondolnak.
1886. február 7., vasárnap, közvetlenül naplemente után
Puget-szoros, Washington-terület
Mej Lien talpa alatt megremegett a gőzhajó fedélzete. A lányban
felmerült a gondolat, hogy ezt talán az ő borzongása okozta… – Nincs más választásod! – sziszegte Apa, és mire Mej Lien felocsúdott volna, odatuszkolta a hideg fémkorláthoz. – Mássz föl, Mej Lien! A lány elborzadva nézett az apjára, akinek mindig szó nélkül engedelmeskedett. De hogy ezt…? – Én erre képtelen vagyok! – mondta, és kezét a mellkasára szorította, dübörgő szíve fölé. Az ujjai az odakötözött pénztárcára tapadtak. – Kérlek, ne! A férfi vonásai megkeményedtek. – Ne okozz csalódást, lá- nyom. Tedd, amit mondtam. Most! Az apja hanghordozása hatott. Mej Lien félelme alábbha- gyott, és meghallotta a saját belső hangját, a józan ész szavát. Belátta, hogy Apának igaza van, tényleg nincs más választása. Reszketve ült föl a korlátra. Görcsösen markolta a vizes fémrudat, amely a jobb tenyere alatt egy kicsit rücskös volt: kicsorbult, de lefestették. Arra gondolt Mej, hogy talán ez a fémkorlát lesz az utolsó tárgy, amihez halála előtt hozzáér… Mire megnyikkanhatott volna, az apja a derekára tapasztot- ta a két tenyerét, és belökte őt a vízbe. – Papa! – visszhangzott Mej Lien sikolya. Aztán a jéghideg vízbe csapódott, és belé szorult a szusz. Fagyos ujjak rángatták le a mélybe.
Valahogy összeszedte magát, és harcolt az életéért. Rúgka- pálva lökte magát egyre följebb, miközben a tüdeje mintha tü- zet fogott volna. Kibukkant a feje a vízből. Szaggató köhögések közepet- te, nagy kortyokban nyelte a levegőt. Miután üggyel-bajjal kidörzsölte a szeméből a vizet, ismét meglátta a hajót, amely veszélyesen közel volt hozzá. Apa ott állt a korlátnál, de hátat fordított, mintha nem is taszította volna a mélybe és talán a ha- lálba egyetlen gyermekét… Mej Lient arcul csapta egy hullám. Újra süllyedni kezdett. A fagyos vízben elgémberedtek a végtagjai, és kezdtek begör- csölni az izmai. Csak az ösztöne hajtotta, önkéntelenül rúgott és csapott nagyokat a két karjával a hajótól elfele, ahogy Apa tanította annak idején. Száműzte minden gondolatát, és csak úszott, úszott. A hajótól távolodott, de hogy mihez közeledik, arról sejtelme sem volt. Lüktető fájdalom nyilallt a fejébe, úgy átfagyott. Sajgó vég- tagjai minden egyes rúgásnál, karcsapásnál szinte könyörög- tek, hogy hadd pihenjenek meg, hadd adják meg magukat a könnyebbséget, melegséget ígérő erőnek, amely lefelé húz- za-vonja őket. Mej Lien vetett egy utolsó pillantást a hajó irányába, de csak egy távolodó, egyre kisebbre zsugorodó, elmosódott fénypacát látott. A családja volt, nincs, az élete volt, nincs. Ugyan mit számít, ha enged a víz unszolásának? Feladta a harcot, és a tenger fagyos ölelésébe hanyatlott, hadd vigye át a víz a szellemvilágba. Már látta is a közelgő ha- lált: óriás, fekete tengeri szörnyként emelkedett ki a habokból. Az egyetlen, vakító fényű, sárga szeme szinte átfúrta Mej Lien fájdalomtól lüktető fejét. És amikor a szörny megragadta őt, a tátongó mélység mintha magába nyelte volna a lelkét. Jóleső érzés volt.
Inara Erickson a komp korlátjánál állt a nővérével, onnan
nézte, hogy nyaldossa a hajó farvize a Decatur-sziget part- ját. Napégette cédrusok és nyirkos moha illatát hozta a hideg szélroham, no meg markáns, fanyar, sós tengerszagot. Inara gondolatban előreszaladt, máris a családi birtokon járt, ahol annak idején oly sok mindent otthagyott. Még nem állt készen arra, hogy szembenézzen az emlé- kekkel. Így hát elhessegette őket, és hogy elterelje a figyelmét a bensőjét átjáró bizonytalanságérzésről, a nővéréhez, Oliviá- hoz fordult. – Liv, nem fázol? Bemehetünk, ha akarod, és ihatunk egy kávét. A szél kicibált Olivia kontyából egy hosszú, szőke tincset. Olivia a füle mögé simította, majd a rájuk leragyogó, évszakot tévesztett nap felé fordította az arcát. – Jaj, istenem, dehogy megyünk be, hiszen ez maga a mennyország! – tiltakozott, de a szavait kissé meghazudtolta, hogy szorosabbra fogta magán a kabátot, és vállát felhúzva védte a nyakát a csípős, hideg ten- geri széltől. – Kösz, hogy eljöttél velem. Biztos, hogy Adam elboldogul a gyerekekkel? Olivia kinyitotta a szemét, és az Inarára lövellt beszédes pillantása arról árulkodott, hogy aznap nem aggasztja magát
a családja miatt. – Megvannak – felelte. – És örülök, hogy el- hívtál. Hihetetlen, hogy már kilenc éve nem jártunk itt. Inara bólintott, majd a komp mellett elszáguldó delfinrajt figyelte. A fekete vízi emlősök homorítva szökkentek elő újra meg újra a napsütötte habokból. – El kellett volna jönnöm Dahlia nénihez, mielőtt meghalt, de… – kezdte Inara, majd vállat vont: nem igazán találta a megfelelő szavakat. – Nem is tudom. Nem bírtam rászánni magam. Olivia átkarolta a húga vállát, és jól meg is szorította. – Én sem… Egyszerűbb volt továbblépni. Inara nagyot nyelt. Mondott volna még valamit, de ekkor kitódult a komp oldalajtaján egy lármás gyerekcsapat. – Néz- zétek! Gyilkos bálna! – kiáltotta az egyik delfinre mutatva egy tíz év körüli kisfiú. Inara és a nővére ezen jót derültek. Gyerekkorukban, amikor nyaranta az Orcas-szigetre jártak, felsőbbrendűségi érzéssel töltötte el őket, hogy ismerik az itteni növény- és állatvilágot. Jókat nevettek a turistákon, akik, csakúgy, mint ezek a gyere- kek, azt hitték, hogy gyilkos bálnákat fognak látni a kompról. A helyiek viszont tudták, hogy az orkák inkább a San Juan-szi- gettől nyugatra, a Haro-szorosban tanyáznak. – Ezek azért elég kicsi bálnák! – mondta csípőre tett kézzel a fiúcska még kisebb, nőnemű hasonmása. – Biztos, hogy gyil- kos bálnát láttál? A bátyja gunyorosan vigyorgott rá, úgy, ahogy csak a nagy tesók tudnak. – Nem vagyok hülye. Olivia megbökte Inara könyökét, és az egyik rozsdás fémbó- jára mutatott, amelyen kövér borjúfóka ejtőzött. Itt mintha megállt volna az idő! – gondolta Inara. Ahogy a komp osont tova a szigetek közt, úgy osont vissza lassan- ként ő is a hátrahagyott életébe – és ez meglepően könnye- dén, komfortosan ment. Csak az volt a különbség, hogy most
a barátnőjének tekintette a nővérét, akkor viszont nem igazán tudták áthidalni a nyolc év korkülönbséget. Inara előhúzta a dzsekije zsebéből a rezgő telefonját. A gye- rekcsapat szerencsére előrevonult, így nem volt olyan zajos az oldalfedélzet. – Nate az – mondta Oliviának Inara, majd a fü- léhez emelte a készüléket. – Hahó, nagy tesó, találd ki, hol va- gyunk Livvel! – Portlandben? – Nem, közelebb! – kiabálta túl a komp motorzaját Inara. – Vancouverben? – Nem. Az Orcas-szigetre tartó kompon vagyunk. Csönd. Aztán Nate megköszörülte a torkát, és azt kérdezte: – Minden oké? – Aha – felelte Inara, pedig nem volt egészen biztos benne, hogy ez igaz. De Nate nyilván úgyis érti, hogy milyen nehéz volt újra idejönnie… – Olivia lefoglal – tette hozzá. – Az jó. Figyu, lenne hozzátok egy kérdésem. Itt vagyok Apával, és éppen a Duncan Campbell Emlékpark felavatásának dátumát egyeztetjük. Október hatodikára gondoltunk, mert a polgármester az azt megelőző héten nem lesz a városban. Nek- tek jó az a nap? Duncan Campbell, aki anyai ágon a szépapjuk volt, egy sze- mélyben indította be Seattle tengeri kereskedelmét. Amikor a 19. század végén idevándorolt Skóciából, a város még csak amolyan sáros fakitermelő telep volt. Duncan Campbell szin- te a semmiből építette föl a nemzetközi hajótársaságot, neki köszönhető, hogy Seattle jelentős kereskedelmi kikötő lett. Ha nincs Duncan Campbell, a város talán soha nem kerül föl a térképre, és a seattle-i lakosok ezt jól tudták: épületeket ne- veztek el a cégalapítóról, és az emlékének szentelték a Törté- neti és Ipari Múzeum egy teljes részlegét. Inaráék szépapjának olyan jól ment az üzlet, hogy fel tudta építeni az Orcas-szigeten
a családi birtokot, amelyet skóciai szülővárosáról, Rothesayről nevezett el. – Akkor leplezik le Duncan szépapánk szobrát? – kérdezte Inara. Az apjuk ugyanis egy éve megbízást adott egy bronzszo- bor elkészítésére. Az volt a terv, hogy a szobor feltűnő helyen áll majd a nyilvános parkban, amelyet a cég építtetett a ten- gerparton, a sétahajó-állomásnál. Inaráék apja több mint egy évtizede állt a Duncan által alapított Premier Maritime Group, avagy közismertebb nevén PMG élén. Az apósától vette át a vállalatot, és roppant sikeresen vezette. Nagyszabású bővítést hajtott végre, amelynek köszönhetően immár alaszkai, mexi- kói és karib-tengeri luxushajókázást is kínáltak. – Igen. Tehát jó a hatodika? – Egy pillanat – mondta Inara, majd elvette a fülétől a tele- font, hogy meg tudja nézni a naptárát, és Oliviát is beavassa. Olivia bólintott. – Mindkettőnknek jó a hatodika – mondta a bátyjának Inara. A komp hangosbeszélője sípszóval jelezte, hogy közlemény következik, majd bemondták, hogy az Orcas-szigeten kiszálló utasok térjenek vissza járműveikhez. – Mennem kell – mondta Nate-nek Inara, majd Oliviával együtt az ajtó felé fordultak. – Várj még! Apa kérdezi, hogy fölhívja-e az ingatlanosát, hogy intézze a papírokat? Inara jót somolygott magában. – Mondd meg neki, hogy rajta vagyok az ügyön, de azért kösz. Az apjuknak nem kis megkönnyebbülésére szolgált – és eb- ből nem is csinált titkot –, hogy Inara eladja a birtokot, amely egyiküknek sem hiányzik. – Sok szerencsét! – mondta Nate. – Majd hívj, hogy mi a helyzet. – Meglesz. Leballagtak a zöld fémlépcsőn a kocsikhoz. Inara ezzel az öreg BMW-vel járt, mióta elvégezte a középiskolát. Most,
ahogy a szélvédőn keresztül nézte a közeledő Orcas-szigetet, egyre szaporábban vert a szíve, és a két melle közt kis tócsába gyűlt a verejték. Az Orcas-sziget, a maga 148 négyzetkilométerével, a Wa- shington állam északnyugati csücskében lévő San Juan-sziget csoport legnagyobb területű tagja, de nem a legnépesebb, hiszen csupán ötezren laknak ott egész évben. Az Orcas Vil- lage-i kompkikötő az East Sound nevű tengerszorost körülö- lelő, patkó alakú sziget bal szárának tövében van. Inarának föl kellett autóznia a kanyarig, ahol a szorosról elnevezett város, Eastsound terül el, majd a patkó jobb szárán is meg kellett ten- nie az út negyedrészét. Csak így juthatott el Rothesaybe – és útba esett a baleset helyszíne is. Hiba volt, hogy idejött! Valaki mást kellett volna megbíznia azzal, hogy szemrevételezze az ingatlant, és dobozolja be Dah- lia néni kilencvenhét év alatt összegyűlt személyes holmiját! Egy telefonjába került volna, hogy ráállítson az ügyre vala- mi ingatlanost, és akkor most békésen ücsöröghetne otthon, Seattle-ben! Hiszen épp elég sűrű az élete enélkül is: pár hét múlva kezd az új munkahelyén… Olivia nyilván látta, hogy a húga pánikol. – Inara, semmi baj – nyugtatta. – Itt vagyok veled, és együtt nézünk szembe mindennel. Úgyhogy ne félj! Inara úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki Olivia vizs- gálóasztalán fekszik, és mindjárt megkapja az oltást – de nem tagadhatta, hogy a nővére csitító, vigasztaló hangja sokat segí- tett. – Te egyáltalán nem parázol? – kérdezte Oliviára pillant- va. – Hiszen te sem jártál itt azóta. Olivia bólintott. – De, egy kicsit igen – vallotta be, majd ismét előrenézett. Az előttük álló kocsi féklámpája kigyulladt, jelezve, hogy ők is indíthatnak. – Mesélj valamit az új munkád- ról – kérte Olivia. – Márciusban fejezted be a mesterképzést, és máris indul a karriered a Starbucksnál! Be vagy sózva, mi?