Prológus

1886. február 7., vasárnap, közvetlenül naplemente után

Puget-szoros, Washington-terület

Mej Lien talpa alatt megremegett a gőzhajó fedélzete. A lányban

felmerült a gondolat, hogy ezt talán az ő borzongása okozta…
– Nincs más választásod! – sziszegte Apa, és mire Mej Lien
felocsúdott volna, odatuszkolta a hideg fémkorláthoz. – Mássz
föl, Mej Lien!
A lány elborzadva nézett az apjára, akinek mindig szó nélkül
engedelmeskedett. De hogy ezt…? – Én erre képtelen vagyok!
– mondta, és kezét a mellkasára szorította, dübörgő szíve fölé.
Az ujjai az odakötözött pénztárcára tapadtak. – Kérlek, ne!
A férfi vonásai megkeményedtek. – Ne okozz csalódást, lá-
nyom. Tedd, amit mondtam. Most!
Az apja hanghordozása hatott. Mej Lien félelme alábbha-
gyott, és meghallotta a saját belső hangját, a józan ész szavát.
Belátta, hogy Apának igaza van, tényleg nincs más választása.
Reszketve ült föl a  korlátra. Görcsösen markolta a  vizes
fémrudat, amely a  jobb tenyere alatt egy kicsit rücskös volt:
kicsorbult, de lefestették. Arra gondolt Mej, hogy talán ez
a fémkorlát lesz az utolsó tárgy, amihez halála előtt hozzáér…
Mire megnyikkanhatott volna, az apja a derekára tapasztot-
ta a két tenyerét, és belökte őt a vízbe.
– Papa! – visszhangzott Mej Lien sikolya. Aztán a jéghideg
vízbe csapódott, és belé szorult a szusz. Fagyos ujjak rángatták
le a mélybe.

Kelli_Estes-A_selyemkontos_meseje.indd 7 2020. 08. 12. 16:37

 Valahogy összeszedte magát, és harcolt az életéért. Rúgka-
pálva lökte magát egyre följebb, miközben a tüdeje mintha tü-
zet fogott volna.
Kibukkant a  feje a  vízből. Szaggató köhögések közepet-
te, nagy kortyokban nyelte a  levegőt. Miután üggyel-bajjal
kidörzsölte a szeméből a vizet, ismét meglátta a hajót, amely
veszélyesen közel volt hozzá. Apa ott állt a korlátnál, de hátat
fordított, mintha nem is taszította volna a mélybe és talán a ha-
lálba egyetlen gyermekét…
Mej Lient arcul csapta egy hullám. Újra süllyedni kezdett.
A fagyos vízben elgémberedtek a végtagjai, és kezdtek begör-
csölni az izmai. Csak az ösztöne hajtotta, önkéntelenül rúgott
és csapott nagyokat a két karjával a hajótól elfele, ahogy Apa
tanította annak idején. Száműzte minden gondolatát, és csak
úszott, úszott. A hajótól távolodott, de hogy mihez közeledik,
arról sejtelme sem volt.
Lüktető fájdalom nyilallt a fejébe, úgy átfagyott. Sajgó vég-
tagjai minden egyes rúgásnál, karcsapásnál szinte könyörög-
tek, hogy hadd pihenjenek meg, hadd adják meg magukat
a könnyebbséget, melegséget ígérő erőnek, amely lefelé húz-
za-vonja őket.
Mej Lien vetett egy utolsó pillantást a hajó irányába, de csak
egy távolodó, egyre kisebbre zsugorodó, elmosódott fénypacát
látott.
A családja volt, nincs, az élete volt, nincs. Ugyan mit számít,
ha enged a víz unszolásának?
Feladta a  harcot, és a  tenger fagyos ölelésébe hanyatlott,
hadd vigye át a víz a szellemvilágba. Már látta is a közelgő ha-
lált: óriás, fekete tengeri szörnyként emelkedett ki a habokból.
Az egyetlen, vakító fényű, sárga szeme szinte átfúrta Mej Lien
fájdalomtól lüktető fejét. És amikor a szörny megragadta őt,
a tátongó mélység mintha magába nyelte volna a lelkét.
Jóleső érzés volt.

Kelli_Estes-A_selyemkontos_meseje.indd 8 2020. 08. 12. 16:37

 Első fejezet

Május 27., vasárnap – napjainkban

San Juan-szigetek, Washington állam

Inara Erickson a  komp korlátjánál állt a  nővérével, onnan

nézte, hogy nyaldossa a  hajó farvize a  Decatur-sziget part-
ját. Napégette cédrusok és nyirkos moha illatát hozta a hideg
szélroham, no meg markáns, fanyar, sós tengerszagot. Inara
gondolatban előreszaladt, máris a  családi birtokon járt, ahol
annak idején oly sok mindent otthagyott.
Még nem állt készen arra, hogy szembenézzen az emlé-
kekkel. Így hát elhessegette őket, és hogy elterelje a figyelmét
a bensőjét átjáró bizonytalanságérzésről, a nővéréhez, Oliviá-
hoz fordult.
– Liv, nem fázol? Bemehetünk, ha akarod, és ihatunk egy
kávét.
A szél kicibált Olivia kontyából egy hosszú, szőke tincset.
Olivia a füle mögé simította, majd a rájuk leragyogó, évszakot
tévesztett nap felé fordította az arcát. – Jaj, istenem, dehogy
megyünk be, hiszen ez maga a mennyország! – tiltakozott, de
a szavait kissé meghazudtolta, hogy szorosabbra fogta magán
a kabátot, és vállát felhúzva védte a nyakát a csípős, hideg ten-
geri széltől.
– Kösz, hogy eljöttél velem. Biztos, hogy Adam elboldogul
a gyerekekkel?
Olivia kinyitotta a  szemét, és az Inarára lövellt beszédes
pillantása arról árulkodott, hogy aznap nem aggasztja magát

Kelli_Estes-A_selyemkontos_meseje.indd 9 2020. 08. 12. 16:37

 a családja miatt. – Megvannak – felelte. – És örülök, hogy el-
hívtál. Hihetetlen, hogy már kilenc éve nem jártunk itt.
Inara bólintott, majd a komp mellett elszáguldó delfinrajt
figyelte. A fekete vízi emlősök homorítva szökkentek elő újra
meg újra a  napsütötte habokból. – El kellett volna jönnöm
Dahlia nénihez, mielőtt meghalt, de… – kezdte Inara, majd
vállat vont: nem igazán találta a megfelelő szavakat. – Nem is
tudom. Nem bírtam rászánni magam.
Olivia átkarolta a húga vállát, és jól meg is szorította. – Én
sem… Egyszerűbb volt továbblépni.
Inara nagyot nyelt. Mondott volna még valamit, de ekkor
kitódult a komp oldalajtaján egy lármás gyerekcsapat. – Néz-
zétek! Gyilkos bálna! – kiáltotta az egyik delfinre mutatva egy
tíz év körüli kisfiú.
Inara és a nővére ezen jót derültek. Gyerekkorukban, amikor
nyaranta az Orcas-szigetre jártak, felsőbbrendűségi érzéssel
töltötte el őket, hogy ismerik az itteni növény- és állatvilágot.
Jókat nevettek a turistákon, akik, csakúgy, mint ezek a gyere-
kek, azt hitték, hogy gyilkos bálnákat fognak látni a kompról.
A helyiek viszont tudták, hogy az orkák inkább a San Juan-szi-
gettől nyugatra, a Haro-szorosban tanyáznak.
– Ezek azért elég kicsi bálnák! – mondta csípőre tett kézzel
a fiúcska még kisebb, nőnemű hasonmása. – Biztos, hogy gyil-
kos bálnát láttál?
A bátyja gunyorosan vigyorgott rá, úgy, ahogy csak a nagy
tesók tudnak. – Nem vagyok hülye.
Olivia megbökte Inara könyökét, és az egyik rozsdás fémbó-
jára mutatott, amelyen kövér borjúfóka ejtőzött.
Itt mintha megállt volna az idő! – gondolta Inara. Ahogy
a  komp osont tova a  szigetek közt, úgy osont vissza lassan-
ként ő  is a  hátrahagyott életébe – és ez meglepően könnye-
dén, komfortosan ment. Csak az volt a különbség, hogy most

10

Kelli_Estes-A_selyemkontos_meseje.indd 10 2020. 08. 12. 16:37

 a barátnőjének tekintette a nővérét, akkor viszont nem igazán
tudták áthidalni a nyolc év korkülönbséget.
Inara előhúzta a dzsekije zsebéből a rezgő telefonját. A gye-
rekcsapat szerencsére előrevonult, így nem volt olyan zajos az
oldalfedélzet. – Nate az – mondta Oliviának Inara, majd a fü-
léhez emelte a készüléket. – Hahó, nagy tesó, találd ki, hol va-
gyunk Livvel!
– Portlandben?
– Nem, közelebb! – kiabálta túl a komp motorzaját Inara.
– Vancouverben?
– Nem. Az Orcas-szigetre tartó kompon vagyunk.
Csönd. Aztán Nate megköszörülte a torkát, és azt kérdezte:
– Minden oké?
– Aha – felelte Inara, pedig nem volt egészen biztos benne,
hogy ez igaz. De Nate nyilván úgyis érti, hogy milyen nehéz
volt újra idejönnie… – Olivia lefoglal – tette hozzá.
– Az jó. Figyu, lenne hozzátok egy kérdésem. Itt vagyok
Apával, és éppen a Duncan Campbell Emlékpark felavatásának
dátumát egyeztetjük. Október hatodikára gondoltunk, mert
a polgármester az azt megelőző héten nem lesz a városban. Nek-
tek jó az a nap?
Duncan Campbell, aki anyai ágon a szépapjuk volt, egy sze-
mélyben indította be Seattle tengeri kereskedelmét. Amikor
a 19. század végén idevándorolt Skóciából, a város még csak
amolyan sáros fakitermelő telep volt. Duncan Campbell szin-
te a  semmiből építette föl a  nemzetközi hajótársaságot, neki
köszönhető, hogy Seattle jelentős kereskedelmi kikötő lett.
Ha nincs Duncan Campbell, a város talán soha nem kerül föl
a térképre, és a seattle-i lakosok ezt jól tudták: épületeket ne-
veztek el a cégalapítóról, és az emlékének szentelték a Törté-
neti és Ipari Múzeum egy teljes részlegét. Inaráék szépapjának
olyan jól ment az üzlet, hogy fel tudta építeni az Orcas-szigeten

11

Kelli_Estes-A_selyemkontos_meseje.indd 11 2020. 08. 12. 16:37

 a családi birtokot, amelyet skóciai szülővárosáról, Rothesayről
nevezett el.
– Akkor leplezik le Duncan szépapánk szobrát? – kérdezte
Inara. Az apjuk ugyanis egy éve megbízást adott egy bronzszo-
bor elkészítésére. Az volt a terv, hogy a szobor feltűnő helyen
áll majd a nyilvános parkban, amelyet a cég építtetett a ten-
gerparton, a sétahajó-állomásnál. Inaráék apja több mint egy
évtizede állt a Duncan által alapított Premier Maritime Group,
avagy közismertebb nevén PMG élén. Az apósától vette át
a vállalatot, és roppant sikeresen vezette. Nagyszabású bővítést
hajtott végre, amelynek köszönhetően immár alaszkai, mexi-
kói és karib-tengeri luxushajókázást is kínáltak.
– Igen. Tehát jó a hatodika?
– Egy pillanat – mondta Inara, majd elvette a fülétől a tele-
font, hogy meg tudja nézni a naptárát, és Oliviát is beavassa.
Olivia bólintott.
– Mindkettőnknek jó a hatodika – mondta a bátyjának Inara.
A komp hangosbeszélője sípszóval jelezte, hogy közlemény
következik, majd bemondták, hogy az Orcas-szigeten kiszálló
utasok térjenek vissza járműveikhez.
– Mennem kell – mondta Nate-nek Inara, majd Oliviával
együtt az ajtó felé fordultak.
– Várj még! Apa kérdezi, hogy fölhívja-e az ingatlanosát,
hogy intézze a papírokat?
Inara jót somolygott magában. – Mondd meg neki, hogy
rajta vagyok az ügyön, de azért kösz.
Az apjuknak nem kis megkönnyebbülésére szolgált – és eb-
ből nem is csinált titkot –, hogy Inara eladja a birtokot, amely
egyiküknek sem hiányzik.
– Sok szerencsét! – mondta Nate. – Majd hívj, hogy mi a helyzet.
– Meglesz.
Leballagtak a  zöld fémlépcsőn a  kocsikhoz. Inara ezzel
az öreg BMW-vel járt, mióta elvégezte a középiskolát. Most,

12

Kelli_Estes-A_selyemkontos_meseje.indd 12 2020. 08. 12. 16:37

 ahogy a szélvédőn keresztül nézte a közeledő Orcas-szigetet,
egyre szaporábban vert a szíve, és a két melle közt kis tócsába
gyűlt a verejték.
Az Orcas-sziget, a  maga 148 négyzetkilométerével, a  Wa-
shington állam északnyugati csücskében lévő San Juan-sziget­
csoport legnagyobb területű tagja, de nem a  legnépesebb,
hiszen csupán ötezren laknak ott egész évben. Az Orcas Vil-
lage-i kompkikötő az East Sound nevű tengerszorost körülö-
lelő, patkó alakú sziget bal szárának tövében van. Inarának föl
kellett autóznia a kanyarig, ahol a szorosról elnevezett város,
Eastsound terül el, majd a patkó jobb szárán is meg kellett ten-
nie az út negyedrészét. Csak így juthatott el Rothesaybe – és
útba esett a baleset helyszíne is.
Hiba volt, hogy idejött! Valaki mást kellett volna megbíznia
azzal, hogy szemrevételezze az ingatlant, és dobozolja be Dah-
lia néni kilencvenhét év alatt összegyűlt személyes holmiját!
Egy telefonjába került volna, hogy ráállítson az ügyre vala-
mi ingatlanost, és akkor most békésen ücsöröghetne otthon,
Seattle-ben! Hiszen épp elég sűrű az élete enélkül is: pár hét
múlva kezd az új munkahelyén…
Olivia nyilván látta, hogy a húga pánikol. – Inara, semmi
baj – nyugtatta. – Itt vagyok veled, és együtt nézünk szembe
mindennel. Úgyhogy ne félj!
Inara úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki Olivia vizs-
gálóasztalán fekszik, és mindjárt megkapja az oltást – de nem
tagadhatta, hogy a nővére csitító, vigasztaló hangja sokat segí-
tett. – Te egyáltalán nem parázol? – kérdezte Oliviára pillant-
va. – Hiszen te sem jártál itt azóta.
Olivia bólintott. – De, egy kicsit igen – vallotta be, majd
ismét előrenézett. Az előttük álló kocsi féklámpája kigyulladt,
jelezve, hogy ők is indíthatnak. – Mesélj valamit az új munkád-
ról – kérte Olivia. – Márciusban fejezted be a mesterképzést,
és máris indul a karriered a Starbucksnál! Be vagy sózva, mi?

13

Kelli_Estes-A_selyemkontos_meseje.indd 13 2020. 08. 12. 16:37