LONDON

Nem félek a repüléstől. Egy menetrend szerinti járaton annak

az esélye, hogy az utas légi baleset következtében távozzon az
élők sorából, egy a tizenegymillióhoz. Ennél nyolcszor nagyobb
annak a rizikója, hogy repülés közben szívroham végez az
emberrel.
Megvártam, hogy a gép felszálljon, és elérje az utazóma-
gasságot, csak azután hajoltam oldalra, és közöltem veled halk,
reményeim szerint megnyugtató hangon a fenti statisztikai
adatokat. Az ablak mellett zokogtál, remegve.
– De a statisztika persze semmit sem jelent, amikor az
ember fél – tettem hozzá. – Ezt azért merem ilyen határozottan
kijelenteni, mert pontosan tudom, hogy érzi magát.
Te addig kifelé meredtél az ablakon, és most úgy fordultál
felém, mint akinek csak most tűnt fel, hogy ül mellette valaki.
A business class egyik előnye, hogy az ülések közötti nagyobb
távolság miatt az utasok némi erőfeszítéssel el tudják hitetni
magukkal, hogy egyedül vannak. Valami kimondatlan szabály-
nak engedelmeskedve mindenki ennek az illúziónak a meg-
őrzésére törekszik, ezért kurta udvariassági frázisokon kívül

7
csak gyakorlati okokból szólalnak meg. (Zavarja, ha elsötétí-
tem az ablakot?) Mivel az extra lábhely miatt nincs szükség
különösebb együttműködésre ahhoz, hogy az ember kimenjen
a mosdóba, vagy levegyen valamit a poggyásztartó rekeszből,
az utasok többnyire gond nélkül figyelmen kívül hagyhatják
egymást, bármennyi időt kell is együtt tölteniük.
Az arcodon enyhe meglepetés látszott, hogy megszegtem a
business class első számú szabályát. Hanyag eleganciádból – a
nadrágod és a pulóvered színéről nem gondoltam volna, hogy
illenek egymáshoz, de abból kiindulva, hogy rajtad voltak,
bizonyára mégis – arra következtettem, hogy régen utazhattál
utoljára turistaosztályon, ha egyáltalán valaha is előfordult. De
hát sírtál, szóval mondhatni, hogy te magad döntötted le a
köztünk lévő láthatatlan falat. Másrészt viszont úgy ültél, hogy
hátat fordítottál nekem, amivel egyértelműen jelezted, hogy
senkivel nem óhajtod megosztani, miért sírsz.
Mindenesetre megfosztani valakit egy vigasztaló szótól a
közönnyel egyenértékű, szóval abban reménykedtem, meg-
érted a döntésemet.
Az arcod sápadt volt, és könnyes, én mégis csodásnak, szinte
elfszerűen szépnek láttam. Vagy talán pont az tette széppé?
Mindig vonzott a törékenység, a sebezhetőség. Feléd nyújtot-
tam a szalvétát, amit a stewardess tett a vizespoharam alá
felszállás előtt.
–  Köszönöm – felelted. Elvetted a szalvétát, halvány
mosolyt villantottál rám, és az egyik szemed alól letörölted
az elkenődött sminket. – De nem hiszem. – Ezzel vissza-

8
fordultál az ablak felé, nekitámasztottad a homlokodat a
plexi­nek, mintha el akarnál rejtőzni, és megint rázni kezdett
a zokogás.
Mit nem hiszel? Hogy tudom, hogy érzed magad? Mindegy,
megtettem, ami tőlem telt, és úgy döntöttem, hogy a továb-
biakban magadra hagylak a gondolataiddal. Belekezdek egy
filmbe, aztán megpróbálok szundítani egyet, bár nem remél-
tem, hogy ki tudom pihenni magam. Akármilyen hosszú az út,
ritkán tudok aludni, főleg, ha tudom, hogy fontos lenne. Csu-
pán hat órát szándékoztam Londonban tölteni, aztán már indu-
lok is vissza New Yorkba.
Elaludt a „Biztonsági öveket bekapcsolni” jelzés, és meg-
jelent egy stewardess, hogy vizet töltsön a kiürült poharainkba,
amelyek a köztünk lévő széles karfán álltak. Felszállás előtt a
kapitány közölte, hogy ma éjjel öt óra tíz perc alatt érünk New
Yorkból Londonba. Az útitársaink közül néhányan már hátra-
döntötték az ülésüket, és magukra terítették a takarójukat, míg
mások az előttük világító képernyőre meredve várták, hogy
felszolgálják az ételt. Sem én, sem te nem vetted el a stewar-
desstől az étlapot, amikor körbejárt vele. Örömmel vettem
észre, hogy a klasszikusok kategóriában megvan az Idegenek
a vonaton című film, és már éppen fel akartam tenni a fül-
hallgatót, amikor megszólaltál.
– A férjem.
A kezem megállt a levegőben, és feléd fordultam. A szem-
pillafesték drámaian folyta körbe a szemedet.
– Megcsal a legjobb barátnőmmel.

9
 Fogalmam sincs, feltűnt-e neked, milyen furcsa, hogy még
mindig a legjobb barátnődként hivatkozol rá, de eszem ágában
sem volt felhívni erre a figyelmed.
– Sajnálom – feleltem inkább. – Nem akartam beleavat-
kozni…
– Ne kérjen elnézést! Jó, ha az emberek törődnek egymás-
sal. Az ilyesmi nem túl gyakori, hiszen mindenki retteg a fel-
kavaró vagy szomorú dolgoktól.
– Ebben igaza van – értettem egyet, és nem tudtam, lete-
gyem-e a fülhallgatót, vagy sem.
– Biztosan most is szexelnek – folytattad. – Robert mindig
be van gerjedve. És Melissa is. Az én selyemlepedőmön üze-
kednek.
Az agyamban megjelent egy harmincas házaspár képe, ahol
a férfi keres, méghozzá nagyon jól, te pedig kiválasztod az
ágyneműt. Az emberi agy a sztereotipizálás bajnoka. Néha
téved. Máskor igaza van.
– Szörnyű érzés lehet – állapítottam meg nem túl drámai
hangsúllyal.
– Meg akarok halni – jelentetted ki. – Szóval, ami a repülő-
gépet illeti, téved. Remélem, hogy lezuhan.
– De nekem még olyan sok dolgom van – válaszoltam
aggódó képet vágva.
Pár másodpercig némán meredtél rám. Talán nem volt jó
poén, ráadásul biztos, hogy rosszul időzítettem. A helyzet
fényében elég pimasznak tűnhetett, elvégre éppen megosz-
tottad velem, hogy meg akarsz halni, és meg is indokoltad,

10
miért. Mégis, bár lehet, hogy otrombának és érzéketlennek
találtad a viccemet, az is előfordulhat, hogy kicsit megkön�-
nyebbültél, és elterelte a figyelmedet a vitathatatlanul komor
valóságról. Angolul az ilyesmit comic reliefnek hívják, már
amikor bejön. A lényeg az, hogy legszívesebben visszaszív-
tam volna, annyira, hogy még vissza is fojtottam a lélegze-
temet. De akkor mosolyra rándult a szád, bár azonnal ki is
simult, mint egy enyhén fodrozódó pocsolya vize. Kifújtam
a levegőt.
– Ne aggódjon! – lehelted. – Csak én fogok meghalni.
Kérdő pillantást vetettem rád, de kerülted a tekintetemet, és
az üléseket pásztáztad.
– A második sorban van egy csecsemő – közölted. – Az is
lehet, hogy egész éjjel bömbölni fog. Mit szól ehhez?
– Mit lehet ehhez szólni?
– Azt, hogy a szülei megérthetnék, hogy az ember azért
fizeti meg a business class árát, mert szüksége van a pihe-
nésre. Lehet, hogy a reptérről azonnal dolgozni megy, vagy
tárgyalásra.
– Nem is tudom. Amíg a légitársaság nem tiltja ki a csecse-
mőket a business classról, szerintem nem várható el a szülők-
től, hogy ne éljenek a lehetőséggel.
– Akkor meg kellene büntetni a légitársaságot az ügyfeleik
félrevezetéséért. – Óvatosan megtörölted a másik szemed alját
is, de a tőlem kapott szalvéta helyett most már a saját zseb-
kendődet használtad. – A business classt állandóan édesdeden
alvó utasok képével reklámozzák.

11
 – Hosszú távon meglesz a büntetésük. Nem leszünk hajlan-
dóak olyan szolgáltatásért fizetni, amit nem teljesítenek.
– De miért csinálnak ilyet?
– A szülők vagy a légitársaság?
– Felteszem, hogy a szülőknek több jutott pénzből, mint
belátásból. De a légitársaságnak nyilván bevételcsökkenést
okoz a színvonal esése.
– Viszont ha elterjed róluk, hogy nem gyerekbarátok, azt a
hírnevük sínyli meg.
– Nem hiszem, hogy a gyerekeket érdekli, hogy első vagy
turistaosztályon bőgnek-e.
– Igaza van. Úgy értettem, hogy nem szülőbarátok. – Elmo-
solyodtam. – Gondolom, a légitársaságok attól tartanak, hogy
hátrányos megkülönböztetéssel vádolnák őket. Persze ki
lehetne húzni a dolog méregfogát, ha a business classon síró-
kat száműznék a turistaosztályra, és a helyüket átadnák egy
mosolygó, kiegyensúlyozott utasnak, aki az olcsóbb jegyet
vette meg.
Selymesen, kellemesen felkacagtál, a szemedben vidámság
csillant. Ösztönösen bevillant az agyamba, hogy érthetetlen,
hogy egy olyan szép nőt, mint te, megcsaljanak, de hát így
megy ez. A külső szépségnek ehhez semmi köze. És a belső-
nek sem.
– Mivel foglalkozik? – kérdezted.
– Pszichológus vagyok, és kutatok.
– Mit kutat?
– Az embereket.

12
 – Hát persze. És mire jött rá?
– Hogy Freudnak igaza volt.
– Miben?
– Abban, hogy az emberek, kevés kivétellel, nem sokat
érnek.
Megint felnevettél.
– Ennyi, Mr.…
– Szólítson Shaunnak.
– Ön pedig engem Mariának. De ugye nem gondolja komo-
lyan, Shaun?
– Hogy az emberek kevés kivétellel nem sokat érnek? Miért
ne gondolnám komolyan?
– Bebizonyította, hogy törődik másokkal, és ha valóban
semmire sem tartaná embertársait, akkor nem érdekelnék.
– Aha! Miért hazudnék?
– Pontosan azért, mert törődik másokkal. Azt mondja, amit
hallani akarok. Azt állította, hogy hozzám hasonlóan fél a repü-
léstől. Most, hogy tudja, hogy megcsal a férjem, azzal vigasz-
tal, hogy a világ tele van rossz emberekkel.
– Hm… És kettőnk közül én vagyok pszichológus.
– Látja? Már a szakmája is leleplezi. Be kell látnia, hogy
saját maga cáfolja meg az állítását. Ön értékes ember.
– Szeretném, ha így lenne, Maria, de attól tartok, hogy csu-
pán azért tűnik úgy, hogy törődöm másokkal, mert angol pol-
gári nevelésben részesültem. Saját magamon kívül senki szá-
mára nem vagyok túl értékes.
Egy picivel jobban felém fordultál.

13
 – Ezek szerint a neveltetéséből fakadóan értékes, Shaun. És
akkor mi van? Az ember értékét az határozza meg, amit csinál,
nem az, amit gondol és érez.
– Most túloz. A neveltetésemnek csak annyit köszönhetek,
hogy nem szívesen hágom át a megfelelő viselkedés szabályait.
Valódi áldozatokat nem hozok. Alkalmazkodom, és kerülöm
a kellemetlenségeket.
– Pszichológusként mindenesetre értékes.
– Tartok tőle, hogy e téren is csalódást kell okoznom. Sem
elég intelligens, sem elég szorgalmas nem vagyok ahhoz, hogy
megtaláljam mondjuk a skizofrénia gyógymódját. Ha a gépünk
lezuhanna, a világ mindössze egy meglehetősen unalmas cik-
ket veszítene, ami a megerősítési torzítással foglalkozik, és
egy olyan tudományos folyóiratban jelent volna meg, amit
csupán néhányan olvasnak.
– Hiú?
– Igen, hiú is vagyok. Ezt is hozzáírhatja a gyengesé­
geimhez.
Ekkor már szívből nevettél.
– És nincs felesége vagy gyereke, akinek hiányozna?
– Nincs – feleltem kurtán. Mivel a folyosó mellett ültem,
nem tudtam azzal lezárni a beszélgetést, hogy az ablak felé
fordulok, és megjátszom, mennyire érdekel az éjszakai sötét-
ségbe burkolózó Atlanti-óceán, azt pedig, hogy kivegyem a
magazint az előttem lévő ülés zsebéből, túl demonstratívnak
tartottam.
– Elnézést – mondtad halkan.

14
 – Semmi gond – válaszoltam. – Mit értett az alatt, hogy meg
fog halni?
A tekintetünk összetalálkozott, és ekkor láttuk először iga-
zán egymást. Lehet, hogy csak utólag magyarázom bele, de
azt hiszem, abban a pillanatban mindketten megsejtettük, hogy
a találkozásunk megváltoztathatja az életünket, sőt, már meg
is változtatta. Talán pont ebben a gondolatmenetben zavart
meg, hogy felém hajoltál a karfa felett, és megcsapta az orro-
mat a parfümöd illata, ami eszembe juttatta őt. Az ő illatát
éreztem, és arra gondoltam, hogy visszatért.
– Öngyilkos leszek – suttogtad, majd hátradőltél, de nem
vetted le rólam a szemed.
Fogalmam sincs, mit lehetett leolvasni az arcomról, de tud-
tam, hogy nem hazudsz.
– És hogyan akarja csinálni? – kérdeztem jobb híján.
– Elmondjam? – ajánlottad fel kifürkészhetetlen, szinte
vidám mosollyal.
Magamba néztem. Akarom hallani?
– Egyébként nem igaz – folytattad. – Először is nem öngyil-
kos leszek, mert már megtettem. Másodszor pedig nem én ölöm
meg magam, hanem ők engem.
– Ők?
– Igen. Aláírtam a szerződést.
Az órádra pillantottál. Cartier. Biztosan Roberttől kaptad.
A hűtlensége előtt vagy után? Utána. Melissa nem az első sze-
retője. Állandóan megcsalt.
– Négy órája.

15