1.

fejezet

A szél megfordult, és végigfújta a fedélzeten a motorból áradó benzin-

szagot. A bűz szinte elviselhetetlen volt, és Dísa felhúzta pulóvere gal-
lérját az orra elé. Inkább a gyapjúhoz való mosószert szagolta, mint a
mérgező kipufogógázt. Frikki, a hajó tulajdonosa nem zavartatta magát,
ahogy Rósa, Dísa tizenegy éves lánya sem. A korlátra támaszkodva
izgatottan figyelték a vízen azt a pontot, ahol a háló alámerült. Dísa
viszont ott maradt a kormányosfülkénél; megnyugtatta, hogy hátát a
falnak vetheti. Próbált úgy tenni, mintha nem a tengeribetegség és
nem is a fulladástól való rettegés miatt viselkedne így, de tudta, hogy
Frikki átlát rajta. Mondani ugyan nem mondott semmit, de folyton
aggodalmasan pillantgatott hátra. Rósa nem vett észre semmit. Kicsi
volt még ahhoz, hogy bármi is elvonja a figyelmét a ritka kalandról.
Valamikor Dísa is ilyen volt. De már annak is jó ideje, hogy egy-
általán fel tudta idézni, milyen volt valamikor fiatalnak és gondtalan-
nak lenni. Képtelen volt élvezni a pillanatot – a sós ízt a szájában, a
szelet a hajában –, csak a tenger jeges ölelésére bírt gondolni.
Igyekezett elterelni gondolatait a hullámsírról. Azok után, ami tör-
tént, a sors biztosan nem fulladásos halált tartogatott anyának és lányá-
nak. Inkább arra koncentrált, ami körülvette. A horizonton nem sok
látnivaló volt, csak az egyformán szürke tenger és felhők. Inkább
felnézett a sirályokra, amelyek azóta köröztek fölöttük, hogy elhagy-
ták a kikötőt. Még a soványka fogás sem vette el a kedvüket. Eddig
összesen két tengeri nyúlhalat meg néhány apró halacskát fogtak.

9
Először horoggal próbálkoztak, de a zsinór beleakadt valamibe, és
nem lehetett kiszabadítani. Frikki néhány sikertelen próbálkozás után
inkább elvágta. Ezután azt javasolta Rósának, hogy vessék be a hálót.
Egyelőre azonban a váltás sem hozott semmi eredményt.
Talán Dísa volt a hibás, elvégre ő kérte meg Frikkit, hogy ne hajóz-
zanak ki túl messzire. Bár itt sem igen élték volna túl, ha a hajó elsül�-
lyed, jólesett azzal áltatnia magát, hogy a partra tudnának úszni – Rósa
egy mentőmellénynek, ő pedig a gyerekkorában vett számtalan úszó-
leckének köszönhetően. A hajón ugyanis csak egyetlen mentőmellény
volt, és az is látott már jobb napokat. Piszkos volt, és súlyosnak tűnt:
egyáltalán nem úgy festett, mint ami szükség esetén fennmaradna a
vízen. De nem szabadott így gondolkoznia – különben még pánikba
esik, és sikoltozva követeli Frikkitől, hogy forduljanak vissza.
A part felé fordult, és kissé kétségbeesve vette tudomásul, hogy
jobban eltávolodtak a kikötőtől, mint gondolta. A  város sziluettje
szinte kisimult, a kisebb épületeket látni sem lehetett, a toronyházak
pedig apró kunyhóknak tűntek. Nem figyelt oda, Frikki pedig nyilván
úgy gondolta, hogy ha nem tiltakozik, akkor nincs ellenére, hogy a
jobb fogás reményében messzebbre is kihajózzanak. Vagy talán az
áramlatok sodorták el a hajót a partoktól. Az sem lett volna meglepő.
– Anya, van valami a hálóban! – Rósa izgatottságtól sugárzó arccal
fordult hátra. Kócos hajára húzott szürke gyapjúsapkájának ugyan-
olyan színe volt, mint a borult égnek, amitől egy pillanatra úgy tűnt,
mintha a feje teteje hiányozna. Farmernadrágos lába a túlságosan nagy
mentőmellény alatt a valóságosnál is vékonyabbnak tetszett. Ehhez
képest karja a pufikabátban csak annál aránytalanabbnak látszott. Rósa
azonban jó halász módjára most nem azzal foglalkozott, hogy hogy
néz ki. – Lehet, hogy lazac!
Dísa mosolygott, és inkább nem rántotta le a valóság talajára. Ami-
óta néhány nappal ezelőtt értesült az útról, Rósa elképzelései arról,
hogy mit fognak majd, egyre fantasztikusabb dimenziókat öltöttek.
A kezdeti egy tőkehalból annyi homár lett, amennyiből megvendégel-
heti az anyukáját, a nagymamáját, a nagypapáját és még a barátait is

10
az iskolából. Meg persze Frikkit. A kapitányt nem lehetett kihagyni,
noha Rósa még alig ismerte. A kislány mindig ügyelt arra, hogy helye-
sen cselekedjen. Kiskora óta kedvesség és jószívűség jellemezte.
Drága jó gyerek volt – de Dísa nagyon aggódott amiatt, hogy mi lesz
majd belőle. Az aggódás az ő specialitása volt. Úgy vélte, Rósának
ezek a jellemvonásai nem sokat érnek a mai kegyetlen világban.
Hiányzott belőle a bátorság, a becsvágy és a kezdeményezőkészség.
Dísa attól félt, hogy az élet ráveti magát a kislányára, aztán megrágja
és kiköpi. A  saját helyzetüket okolta ezért. Az apátlan kislánynak
valami olyasmire lett volna szüksége, amit ő nem tudott megadni neki.
Ezért is fogadta el Frikki meghívását a halászhajóra, amelyet a férfi
az apjával és öccsével közösen birtokolt. Rósa kedvéért elnyomta
magában az aggodalmat, ami az úttal kapcsolatban elfogta. Úgy gon-
dolta, a halászat megedzi egy kicsit a lányát, vagy ha azt tán nem is,
de legalább valami változatosságot jelent a folytonos olvasáshoz
képest. Miközben az egész társadalom azon siránkozott, hogy a gye-
rekek egyre kevesebbet olvasnak, Rósával épp az ellenkezője volt a
probléma. A könyvek persze jók és szükségesek, de az életet nem
a borítók mögött lehet megtalálni. Egy gyereknek saját tapasztalatokat
is kell szereznie. Legalábbis Dísa így gondolta. Nem akarta, hogy a
lánya olyan legyen, mint ő. Hogy folyton aggodalom nyomassza olyan
dolgok miatt, amikre a legtöbb ember rá sem hederít.
Frikki hátranézett, és rámosolygott Dísára. Rósával ellentétben ő
nem viselt sapkát, és göndör fürtjei szanaszét meredeztek a szélrózsa
minden irányába. Jól állt neki. Ahogy a szabad levegő és a hajózás is.
Sokkal inkább illett ide, mint a hivatalba, ahol kollégák voltak: Dísa
a gépjárművek átírását intézte, Frikki pedig a halászok regisztrációját.
Egyik munka sem volt különösebben izgalmas vagy érdekes. Dísának
egyedülálló anyaként pont megfelelt a munkaidő, de hogy Frikki miért
ezt az állást választotta, azt fel nem foghatta. Amikor összefutottak
a büfében, Dísának sosem volt az az érzése, hogy a férfi csak úgy
sugárzott volna az elégedettségtől – az iroda falai között Frikki ügyet-
lennek, szórakozottnak látszott, és mintha kissé össze lett volna zava-

11
rodva. A tengeren azonban mindent kézben tartott, és sosem tétová-
zott. Bátor volt, és méltóságteljes. Talán ezért hívta meg ide Dísát – és
javasolta, hogy hozzák magukkal Rósát is, amikor a nő azt felelte,
hogy nincs, aki vigyázzon a kislányra. Nyilván tudta, hogy jobb
benyomást keltene itt a fedélzeten, mint egy kávézóban, törékeny
csészék és könnyen felboruló asztalok között. Ahhoz nem fért kétség,
hogy Dísa tetszik neki.
– Nem nézed meg, anya? – integetett Rósa.
– De, dehogynem – határozta el magát Dísa, miközben már fel-
készült egy újabb csalódásra. Leginkább attól tartott, hogy Rósa meg-
kéri, készítse el azokat a méreten aluli példányokat, amelyek a fedél-
zeten álló kád fenekén hevertek. Ellökte magát a kormányosfülke
falától, és imbolyogva indult el. Megállt a lánya mellett, és a mély-
ségbe vesző kék kötelet nézte. A nyugtalan tenger nem sietett eleresz-
teni azt, ami az övé volt, így Frikkinek erősebben kellett húznia.
Végül csak felbukkant a háló, és Frikki bevonta a fedélzetre. Már
nem volt olyan lapos, mint legutóbb, amikor csak a csomók dudorod-
tak ki belőle egy kissé. Az alján, majdnem a legalján volt egy jókora
domborulat. Nem fickándozott, mint a halak, és Dísán átvillant, hogy
talán egy követ fogtak ki, már ha ezt lehet így mondani. De amikor
közelebbről is szemügyre vette az összebogozódott hálón keresztül,
elakadt a lélegzete. Nem látta teljesen jól, de mintha egy kis kezet
pillantott volna meg. Akkorát, mint egy csecsemőé. Szorosan magához
húzta Rósát, mielőtt ő is lehajolhatott volna, hogy megnézze, mi az.
– Mi a fene ez, Frikki?
Előző éjjel nem bírt aludni, folyton az járt az eszében, hogy vízbe
fullad, leszarja egy sirály, tengeribeteg lesz, leszakítja egy ujját a
csörlő, elkapja a hajócsavar, felborítja őket egy bálna, vagy beesik a
hajó és a rakpart közé… arra, hogy egy gyerek akad a hálóba, pont
nem gondolt.
Frikki zavart homlokráncolása a legkevésbé sem nyugtatta meg.
Dísa egyre erősebben szorította magához Rósát, aki mindenáron köze-
lebb akart kerülni, hogy jobban lásson. Nem mintha lett volna bármi

12
értelme küzdeni vele, hiszen olyan szűk volt a fedélzet, hogy minden-
honnan lehetett látni mindent.
Frikki leguggolt a háló mellé. Nyugodtnak látszott, de amikor
kinyúlt a hálóba akadt valami felé, Dísa észrevette, hogy remegnek
az ujjai. Ő maga is fintorgott, és a szemét forgatta – majdnem annyira
akarta látni azt a valamit, mint nem látni. Frikki felnézett rá, és elmo-
solyodott, szemlátomást megkönnyebbülten.
– Egy baba!
Felállt, és nekiállt kirázni a háló tartalmát.
Dísa eleresztette Rósát, aki mindjárt odarohant Frikkihez. Feszülten
figyelte, ahogy a fedélzetre kigördült a fogás: két kis halacska, egy
hínárcsomó és végül a baba.
– Jesszus! – fintorodott el újra Dísa. – Mi ez az ocsmányság?
Három lépéssel a lánya és Frikki mellett termett, hogy jobban lássa.
Szótlanul meredtek a nem mindennapi látványra. Most már világos
volt, hogy egy játék baba az. Úgy tervezték, hogy külsőre és nagyságra
is egy csecsemőre hasonlítson. A lába, ülő helyzetbe fordulva, V ala-
kot formált a rózsaszín test alatt. Egyik keze fel volt emelve, a másik
leeresztve. A szája résnyire nyitva, műanyag ajkai éppen csak szét-
váltak. Arca örökre olyan kifejezésbe dermedt, mintha kérdezni akarna
valamit. Ahogy millió másik babáé. Ezt leszámítva azonban kétség-
kívül nem olyan darab volt, amivel egy játékbolt kirakatában talál-
kozhat az ember.
Már régóta a tengerben lehetett: ellepték a kagylók, fehér férgek és
egyéb apró élőlények, amiknek Dísa a nevét sem tudta. A nyakában
finom lánc, de hogy mi lóg rajta, azt nem lehetett megállapítani a mel-
lét vastag vértként beborító kagylók és egyéb lények sokasága miatt.
Egyik szeme helyén üres lyuk ásított. A másik üvegesen meredt rájuk,
és a szemhéja úgy nézett ki, mint ami lecsukódik, ha a babát megbil-
lentik. A szempillája jobbára hiányzott. A haja nagy része is eltűnt, csak
szabályos sorokba rendezett lyukak maradtak utána. A maradék sötét
csomóba állt össze. Semmi imádnivaló vagy aranyos nem volt benne.
– Hát ez meg kié lehet? – törte meg a csendet Rósa.

13
 – Ez már senkié. – Frikki nem bírta levenni a szemét az iszonyatos
látványról. – Valamikor régen egy kislányé lehetett.
– És mit keres a tengerben? – Rósa még mindig hitt abban, hogy a
felnőttek minden kérdésre tudják a választ. De már nem volt sok hátra
addig a pillanatig, amikor rájön az igazságra.
– Talán a kislány, akié volt, beleejtette egy hajóról. Vagy a rak-
partról, és az áramlat sodorta ki idáig. Lehet, hogy ebbe akadt bele a
horgászzsinór, felrántotta, aztán beleúszott a hálóba.
Dísa úgy vélte, Frikki jól kezeli a helyzetet. Neki nem kellett hoz-
zátennie semmit.
– Jaj, szegény kislány! – nézett maga elé bánatosan Rósa. – És
szegény baba.
Frikki lehajolt, és először mintha be akarta volna húzni a kezét a
pulóvere ujjába, mielőtt megfogja a babát. Aztán meggondolta magát,
nyilván nem akart puhánynak tűnni. Felemelte a babát, mire annak
víz folyt ki a csípőjén.
– Azt hiszem, vissza kellene adnunk őt a tengernek.
– Ne! – kiáltotta Rósa. – Kell nekem!
Dísa újabb fintort vágott.
– Szerintem ez nem jó ötlet. Nézd meg ezt a trutymót rajta. Biztos,
hogy ez él.
De most, hogy a halászkirándulás valami eredményt is hozott, Rósa
hirtelen megmakacsolta magát.
– Akkor is kell!
Frikki zavarában átváltott hivatali önmagára. Felváltva pillantgatott
Rósára és Dísára, miközben valami kompromisszumon törte a fejét.
Végül előállt egy bátortalan javaslattal:
– Betehetem egy zsákba?
Inkább kérdezte, mint mondta.
Mielőtt Dísa visszautasíthatta volna az ajánlatot, Rósa már el is
fogadta:
– Igen! Tegyed zsákba, és majd otthon lemosom. – Az anyjára
nézett, és elmosolyodott. – Hátha megtaláljuk a kislányt, akié volt.

14
 A rajta kifejlődött élővilágból ítélve a baba már évek óta a tenger-
ben lehetett.
– Szerintem az a kislány már kinőtt a babázásból. Valószínűleg el
is feledkezett róla.
– Honnan veszed, hogy lány volt? Lehetett egy fiúé is. – Nem ez
volt az első eset, amikor Rósa modernebb felfogásúnak bizonyult az
anyjánál. – És biztos, hogy nagyon szomorú, amiért elveszítette. Én
az volnék. Még akkor is, ha már százéves lennék.
Dísa ebben nem is kételkedett. Nem Rósa volt az egyetlen gyerek,
aki élőként tekintett a játékaira. A szülei pincéjében még mindig ott
pihent egy halom plüssmackó és baba, amiket neki sem volt szíve
kidobni.
Anya és lánya még elvitatkozott egy darabig, Frikki pedig közben
zavartan álldogált. Végül Rósa célt ért, és megtarthatta a babát. Frikki
látható megkönnyebbüléssel összecsapta a kezét, és azt javasolta, hogy
akkor ebédeljenek meg.
Amikor azonban kicsomagolták az ételt, kiderült, hogy egyiküknek
sincs étvágya sem Dísa lepénykenyeréhez, sem az olcsó bolti piskó-
tához. Bár a baba már zsákba került, csöppet sem szívderítő látványa
még ott lebegett lelki szemeik előtt. Még a sirályok is eltűntek.
Amikor Frikki felvetette, hogy akkor legyen ez a halászkirándulás
vége, senki nem emelt kifogást. Frikki megfordította a hajót, és elin-
dultak a part felé.

Rósa lelkesedése végül csupán addig tartott, amíg – az édesanyja

kérésére – gumikesztyűs kézzel kivette a babát a zsákból, és betette a
fürdőkádba. Aztán megfeledkezett róla. Addig már nem vitte a lendü-
let, hogy meg is tisztítsa. A baba tehát ott ült, és fél szemével Dísát
bámulta, amikor vécére ment, majd amikor lefekvés előtt fogat mosott.
Ahelyett, hogy visszadugta volna az undormányt a zsákba, Dísa
lefényképezte, majd kitette a képet Facebookra.
Úgyis ritkán tudott valami érdekesről beszámolni.

15
 A laptopja még akkor is egyre újabb hozzászólásokról és lájkokról
értesítette, amikor le sem csukva a dohányzóasztalra tette, és lefeküdt.

Az éjszaka közepén felriadt. Homályosan tudatában volt annak, hogy

valami furcsa zaj ébresztette fel. Valami hangos zörej, ami sehogy
sem illett az otthonukat éjszakánként megülő csendbe. Álmosan bújt
ki a paplan alól, hogy megnézze, mi volt az.
Lassanként magához tért, és eszébe jutottak az üres üdítősdobozok,
amelyeket a függöny mögött az ablakpárkányon tárolt az alig használt
étkezősarokban. Az ablak a hátsó kertre nézett. A fővároson betörés-
hullám söpört végig, és Dísa úgy vélte, a legnagyobb valószínűséggel
itt próbálhatnak meg behatolni a tolvajok. Arra gondolt, hogy a lezu-
hanó dobozok zaja majd elriasztja őket innen. Egy másik házhoz.
De ha hinni lehetett a híreknek, a bűnözési hullám már elült. Dísa
azért csak ott hagyta a dobozokat, bár azt már nem ellenőrizgette
folyton, hogy be van-e zárva az ablak. Lehet, hogy lefekvéskor nyitva
hagyta? Nem emlékezett, de most már egyre erősödött a gyanúja, hogy
a dobozok okozták a zajt, ami felverte. Mi más lehetett volna? Meg-
torpant a hálószoba ajtajában, és próbált a betörésnél valószínűbb
magyarázatot találni. Bemászott az ablakon egy macska. A felső szom-
szédnál a padlóra esett egy váza. Autók karamboloztak az utcán. Neki-
repült az ablaknak egy nagy madár. Magától bekapcsolt a tévé. Föld-
rengés volt. Volt miből válogatnia.
Dísa megnyugodott egy kicsit. Egyúttal ráeszmélt, hogy nagyon
kell pisilnie.
Kiment a fürdőszobába, hogy könnyítsen magán, egyszersmind
nyerjen egy kis időt. Nem találta vonzónak a gondolatot, hogy őrjáratra
induljon. Biztos volt benne, hogy szívrohamot kap, ha akár csak egy
macskával is összetalálkozik. A körülményekhez képest azonban meg-
lepően nyugodt maradt. Általában akkor is idegesebb lett, amikor
vihart jeleztek. Pedig nem volt trambulin a kertben, sem laza cserepek
a tetőn. Ült a vécén, és nagyon büszke volt magára. De ez nem tartott

16
sokáig. A nappaliból az az ismerős hang hallatszott, amit a laptop
adott, amikor bekapcsolták. Nagyot dobbant a szíve, de aztán eszébe
jutott, hogy a számítógép újra szokott indulni, miután végzett az auto-
matikus frissítésekkel. Nyilván most is ez történt. Elvégre nincs az a
betörő, aki betörés közben leülne internetezni.
A baba egyre őt bámulta a kádból. Dísa elfordult, és a pisilésre
koncentrált, de a baba ellenállhatatlanul vonzotta a pillantását. Meg-
babonázva meredt a műanyag szemre, amely mintha követte volna a
mozgását, ahogy a vécépapírért nyúlt. Persze ez csak optikai csalódás
volt, mint azoknál a portréknál, amelyek mintha folyton az embert
figyelnék. Aggodalomra semmi ok. De akkor is.
Dísa rögtön elfeledkezett a baba szeméről, amikor újabb zaj ütötte
meg a fülét. Ez nem üdítősdoboz volt. Sem macska. Sem karambol.
De még csak nem is egy váza tört össze. Még kevésbé földrengés. Ez
egy ismerős zaj volt.
A laza parketta nyikordult meg a folyosón a vécéajtó előtt.
Dísa felállt, és a bokájára tolt pizsamanadrágjában a csukott ajtóhoz
lépett. Mielőtt azonban a kilincshez ért volna, azt a túloldalról lenyomta
valaki. Az ajtó lassan kinyílt, és a baba mintha elvigyorodott volna,
amikor Dísa meglátta, ki áll a küszöbön. Nem olyasvalaki, akire szá-
mított.