Prológus

Akifumi néhány centivel feljebb hajtja az ingujját, és kihúzza a

konyhasziget egyik fiókját, ahol saját helye van az ezüst evő-
eszközöknek. Kis és nagy kések, villák az előételekhez és a főéte-
lekhez. A steakkések külön. A desszertkanalak is. Négy pár fém
evőpálcika. Néhány teatojás, végükön rövid lánc lóg. Stílusos.
Elegáns.
– Nem maradtál éhes, Asuna? – kérdezi Akifumi, és a szeméhez
emeli az ezüstvillát. A nyélen egy sötétebb folt látszik. Idegesítő
szépséghiba, tekintve az egyébként szinte tökéletes miliőt és terí-
tést – olyan, amelyet könnyen helyre lehetett volna hozni, például
fluoridos fogkrémmel.
– Nem – feleli a lány, és keresztbe teszi a lábát. Akifumi utasí-
tására úgy ült le az ágyra, hogy nem törölte meg a száját. Basszus,
milyen fiatalnak néz ki ez a kis kurva.
Akifumi kivesz egy tányért a dobozból, és megrakja az asztalra
készített ételekkel: marhasülttel zöldborsos mártásban, sóban
pácolt lazaccal, fokhagymás burgonyával, salátával és kenyérrel.
Akárcsak egy szokványos esküvői svédasztal, vagy egy stadion
páholyának kínálata; azonban az apró részletek – a szerviz, a minő-
ségi evőeszközök és a csillogóan fehér, karcmentes tányérok –
fényűzővé varázsolják az összképet. Az asztalra teszi a tányért,
hangos pukkanással kinyitja a pezsgősüveget, és tölt a poharába.
A felhajtott dupla whisky még mindig égeti a torkát, és ettől rá-rá-
tör a gyengeség, arca izzad a műanyag álarc alatt.
– Te ebből nem kapsz – mondja, és megpöccinti körmével a
poharat. – Iskolás lányok nem ihatnak alkoholt. Tiltja a törvény.
A saját szavait hallva érzi, hogy egyre jobban felizgul.
Asuna nem iskolás lány. Természetesen nem az. Viszont elég
fiatal ahhoz, hogy úgy nézzen ki. Akifumi keze ökölbe szorul, és
összeszorítja a fogát.
Rohadt kurva.
9
 Akifumi a nyakát nyújtogatja. Nem, mégsem éhes. A  pohár
pezsgőt egyetlen kortyra felhajtja.
– Hol jársz iskolába, Asuna?
A lány habozni látszik, és épp, mikor válaszolna, Akifumi az
ajkához emeli az ujját. Pszt.
– Tulajdonképpen… Ne beszélj többet – súgja, és behajlított
mutatóujjával magához hívja a lányt. – Gyere ide. Gyere csak ide.
A lány megigazgatja rövid szoknyáját, és magas sarkú cipőjében
odatipeg.
Akifumi mélyet lélegzik, beszívja a friss narancsillatot, ami
távol-keleti utazásokat, a tűző napot és a napozókrémet juttatja az
eszébe. Aztán megfogja a lány haját, és a copfjainál fogva a padló
felé húzza a fejét.
– Csináld újra, Asuna. Csináld újra, bazmeg, de most aztán
érzéssel!
Utána pedig abba a betonfalba verem a koponyádat.
 1
NOVEMBER 23., SZOMBAT

Lisa Yamamoto megvárja, hogy a lift ajtaja becsukódjon. Ezután

hosszan kifújja a visszatartott levegőt. Leveszi az orráról a fekete
keretes Prada napszemüvegét, és vet magára egy pillantást a falon
lévő nagy tükörben. Az alapozó eltakarja a stresszt és a fáradtságot,
de örömöt nem tud varázsolni a szemébe. Nyomát sem látni annak
a túláradó lelkesedésnek, melyet a legmenőbb finn rapper – vagy
bármely előadóművész – lemezbemutatójára szóló meghívó
néhány éve még kiváltott volna belőle. Most leginkább bosszús;
bánja, hogy indulás előtt nem ivott otthon valamit, amitől maga-
biztosabbnak érezné magát – a pezsgőnél erősebbet. Igaz, biztosan
lesz olyan a vendégek között, akitől megkapja, amire szüksége van.
Elég lesz, ha a megfelelő pillantással néz valakire, és egy jó flesst
garantáló adaggal sétálhat be a női mosdóba.
Megnézi magát a tükörben; edzett teste a Hervé Léger tervezte
bézs színű, keresztvállpántos ruhában nőiesen formás. A külseje
legalább rendben van. Tulajdonképpen egész jól állnak a dolgok,
és ura a helyzetnek: az este csak pár közös fotót kell csinálnia az
ünnepelttel, és talán néhány videósztorit is más nagyágyúkról.
Figyelembe véve, hogy kinek a lemezbemutatójáról van szó, garan-
táltan jelen lesz Helsinki celebjeinek a krémje.
Hallja, hogy retikülje oldalzsebében rezeg a mobilja. Nyilván
megint Jason. Már harmadszor telefonál. Hagyj már békén. Lisa
elfordul a tükörtől, és ránéz a lift digitális kijelzőjére. Négy. Öt. Hat.
A lift rövid dallamot játszik, és egy pillanat múlva kinyílik az ajtaja.
A fülkébe basszusgitár lüktető dübörgése és beszélgetés moraja áram-
lik be, melyet felkiáltások és harsány nevetések ritmizálnak.
Lisa a ruhatárhoz vezető vörös szőnyeg felé néz, ahol néhány ven-
dég várakozik virágcsokorral vagy ajándékba hozott italokkal a kéz-
ben. Nobodyk, senkik. Szerencsére nem kell megismerkednie velük.
11
 Sahib, a portás, akit már évek óta ismer, látja, hogy kilép a lift-
ből, és visszafogottan bólint.
Lisa elhalad a nagy üvegfalak mellett, ahonnan pazar kilátás
nyílik a napok óta eső áztatta háztetők feletti panorámára. Távolabb
az ünnepélyesen kivilágított Hotel Torni mini Empire State Buil-
dingként magaslik Helsinki alacsony sziluettje előtt. Az utcai lám-
páktól és az épületek ablakaiból kisugárzó fényektől minden csil-
log. A sötét városra még nem hullott le a fehér hótakaró.
– Hát jó estét – köszönti a fehér pólót és fekete zakót viselő,
széles vállú, kopasz ajtónálló, és lesegíti Lisáról a műszőrme-­
műbőr kabátot. Egy, a ruhatárból épp távozó pár megáll néhány
méterrel távolabb, és sugdolózni kezd, minden valószínűség szerint
róla. Volt idő, amikor Lisa élvezte a vadidegenek érdeklődését.
Mostanra már csak zavarja. Mit vizslatnak ezek?
– Mi újság? – kérdezi Lisa Sahibtól, miközben leteszi retiküljét
és cipőstáskáját a ruhatári pultra. Leveszi a fekete, fehér csíkokkal
díszített Superstarját, és bebújik a plusz tíz centit biztosító, csillogó
bézs magassarkúba.
– Jól beindult a buli – feleli higgadtan Sahib, a fogashoz viszi
Lisa kabátját és edzőcipőjét, majd odanyújtja neki a gyűrött ruha-
tári bilétát, ami bizonyára több ezer vendég izzadt kezében járt már.
Lisa érzi, hogy rezeg a telefonja. Vagy egész idő alatt csöngött.
Előássa a mobilt, a kijelzőjére pillant és lenémítja. Csessze meg.
– Köszönöm – villant egy gyors mosolyt a portásra.
– Aztán óvatosan ám, sok itt a rosszfiú – jegyzi meg Sahib
kacsintva. Lisa újabb mosollyal válaszol, bár valójában elviselhe-
tetlennek érzi a férfi gyámkodó flörtölését.
A vörös szőnyeget sötét függönyök szegélyezik, amelyek között
fotósok vakui villognak. Az előtérben az éjszakai mulatók jelleg-
zetes szaga terjeng: az évek során a padlóba, szőnyegekbe, függö-
nyökbe beivódott parfüm, alkohol és dohányfüst keveréke, amit a
tatarozások sem tudtak megszüntetni. Egy Lisa számára ismeretlen
női portás résnyire húzza a függönyt, és ő belép a nightclub magas,
csarnokszerű termébe. Mindenhol trendi eleganciával öltözött hel-
sinkiek. Élénk színű frizurák, talányos sminkek és feltöltött ajkak,
12
kisportolt testeket hangsúlyozó, méret után készült ruhák és blé-
zerek, félig ironikus hipszterbajuszok és nyírt szakállak. Lisa meg-
áll, és a futballkapu méretű fotófalat nézi, ahová nagy hévvel irá-
nyítják a vendégeket.
– Yamamoto! – kurjantja egy női hang. Egy szemüveges, jó
húsban lévő újságíró az, Lisa a nevére nem emlékszik, pedig vala-
mikor minden bizonnyal adott neki interjút.
– Szia! – köszön neki Lisa, és gondosan begyakorolt mosollyal
elővillantja fehér fogait.
– Ugye csinálhatunk rólad egy rövid cikket…
Lisa a nő mögött álló fotósra pillant, akinek a nyakában egy
délutáni lap személyi kártyája lóg. A cikk biztos legit,* és jó reklám
lesz a blogjának.
– Előbb csinálok egy felvételt ott a falnál.
– Hát persze. Itt várunk.
– Oké. Klassz – bólint Lisa, és elfordul, hogy megöleljen egy
angolul beszélő fiút, bár halvány gőze sincs, találkozott-e vele
valaha is. Hi! Good to see you. Yeah, talk to you soon!**
Miután kiszabadult az ismeretlen lelkes és émelyítő, arcszesz-
szagú öleléséből, szinte megigézetten indul a fotófal felé, és beáll
a rövid sor végére.
Nézi a homályos termet, az emberek hullámzó sokaságát. Az
arcok egy része ismerős, egy része ismeretlen, legnagyobb része
pedig valahol a kettő között. Halvány emlékek, távoli felvillanások
a helsinki éjszakából. BTCsSz. Beszélget, táncol, csókolózik,
­szexel. Tipikusan pont ebben a sorrendben. De emlékszik olyan
esetekre is, amikor a beszélgetés után rögtön a szex következett.
És néha ugyanazt az eredményt elérték beszélgetés nélkül is.
Messzebb, a terem hátsó részében másfajta tömeget lát: vakuk vil-
lognak, férfiak és nők egymás vállára támaszkodva állnak felváltva a
kamerák elé. A zsivaj középpontja maga az ünnepelt, a csillogó smok-
kot és cilindert viselő Kex Mace’s, igazi nevén Tim Taussi. A huszon-

* Törvényes, legális.
** Helló! Örülök, hogy látlak. Hamarosan beszélünk.

13
hat éves rapper előző évben kiadott, popos hangzású hiphopalbuma
Spotify-történelmet írt: Finnországon kívül a többi északi országban
és Németországban is felkerült a streaminglistákra.
– Menj a képbe, Lisa! – szól egy teleobjektíves fényképező-
gépet tartó nő, és Lisa a nagy pókot ábrázoló lemezborító elé lép.
Kex Mace’s. Spider’s Web.* A vakuk csak egy pillanatig villognak,
szinte kínosan rövid ideig. Tavaly még álmában is vakuk fényét
látta. Köszönöm szépen! Lisa szabad. Jó látni téged, Lisa! Vidám
estét! A  mosolyok majdnem valódinak tűnnek, de a mögülük
sugárzó hidegség nem marad rejtve Lisa előtt. Úgymond társasági
szeme van, több tucat ilyen esemény fejlesztette ki. Igazából sen-
kit sem érdekel, ki vagy, csak az, hogy milyennek látszol, és mit
képviselsz. Némelyeket kizárólag az, jöhet-e egy szopás az utó-
bulin hajnali ötkor, amikor már minden üveg kiürült és a kis nejlon-
zacskókból kiszívták az utolsó grammot is.
A következő program egy pohár pezsgő beszerzése a tálcáról,
amelyet a fekete inges, sárga csokornyakkendős pincér tart kesz-
tyűbe bújtatott kezében.
– Vigyázz, nehogy belegabalyodj a hálóba! – szólítja meg Lisát
az ízléstelenül rövid szoknyát és a melle közét láttató topot viselő
reklámlány. Egy műsorfüzetet nyújt át neki, és rákacsint.
Vigyázz, nehogy belegabalyodj a hálóba! Kurvára mesterkélt és
a végletekig kommersz. Mindössze néhány perce van itt, de leg-
szívesebben már most sarkon fordulna és lelépne. Bátorításra van
szüksége, fehér hóra,** porra, már előbb, mint gondolta. Keres vala-
kit, aki segít a helyzeten. Teme, Sakke, Taleeb… Ezek a megbízható
fejek nyilván eljöttek, csak nem látni őket a több száz arc között.
Aztán érzi, hogy kihagy a szívverése. Megint itt van: a férfi zsebre
tett kézzel áll a nagy panorámaablakok előtt. Vádló, mélyre ható
tekintete pontosan olyan, mint korábban. Lisa gyorsan megfordul,
és a bárpulthoz indul, de tudja, a férfi le sem veszi róla a szemét.

* Pókháló.
** Kokain.
 2
NOVEMBER 27., SZERDA

A fülhallgatóban az En Vogue Free Your Mind című száma zúg, a

futásapplikáció visszajelzése szakítja meg. Barátságos női hang
mondja be a szöveget, de ugyanaz a lélektelenség sugárzik belőle,
mint a rögzített információból: A megtett út öt kilométer, átlagse­
besség óránként tíz egész két tized kilométer. A zene folytatódik.
Jessica Niemi mélyen beszívja a friss levegőt. Az első éjszakai
fagyot követő reggel illatát érzi: a lehullott levelekét és az olvadó
pocsolyák felületéről, a nap sugaraiban párolgó dérét. A vékony
jég megtörik az edzőcipő ruganyos talpa alatt.
Jessica szinte repül, lépései könnyűek. Hosszú szünet után
néhány hónapja kezdte újra kocogva megtenni az utat a munka-
helyére; összetört teste ellenkezése miatt már többször felhagyott
ezzel. A hasogató ízületekre, a térdébe nyilalló fájdalomra, a láb-
szárába és a lábujjaiba kisugárzó sajgásra nem hatnak a gyógysze-
rek. Most mégis megy a futás, és a fájdalom sem jelentkezik.
­Persze vissza fog az még térni valamikor, mindig így történt. Addig
azonban élvezni akar minden lépést, minden endorfinözönnel vég-
ződő erőfeszítést. Így utólag hihetetlennek tűnik, hogy a kocogás
hirtelen ötlettől vezérelve kezdődött. Előző felettese, Erne Mikson
temetése után hetekig egyfajta kábultságban volt, otthon ült, és
gondolatban az eseményeket pörgette. Mígnem egy napon felhúzta
az edzőcipőt, és kirohant az enyhe tavaszi levegőre. Forrest Gump-
stílusban, jegyezte meg később viccesen a kollégája, Jusuf.
A Töölönkatutól a pasilai rendőrszékházig három és fél kilo-
méter a távolság, az útvonal a Töölönlahti-öböl partja mentén, a
Téli kerten és az Állatkerten át a Központi parkba vezet. Hogy
megduplázza a távot, gyakran – mint ma reggel is – a laaksoi lovag-
lópályánál jobbra fordul, és a sziklás erdei ösvényeken fut egészen
a ruskeasuoi hobbikertekig.
15
 Elhalad a lovaglóiskola mellett, ennek az északkeleti oldalán
található a Helsinki Lovasrendőrség is. A magas fák alatti homokos
út gyengén van megvilágítva, a villanyoszlopok meglehetősen
távol állnak egymástól; a lovarda kivilágított udvara hirtelen erdei
sötétséggé változik. A fák koronái között nagy madár repül.
Hé, hallassz má’?
Jessica hátranéz, de az ösvény üres. Nehéz megítélni, valóban
hallotta-e a kiáltást a fülhallgatóban dübörgő zenén át. Ráadásul
gyakran hall képzelt hangokat futás közben: szavakat, kiáltásokat.
A hangok már olyan régóta követik, hogy nem is mindig figyel rájuk.
Állj meg!
Most azonban túl valóságos a hang. Jessica kiveszi egyik fülé-
ből a fülhallgatót, és ismét hátrapillant a válla fölött. Még éppen
látja a magas alakot és a feléje nyúló nagy kezeket, amelyek meg-
ragadják a széldzsekije szélét. A férfi teljes súlyával ránehezedik,
és ledönti a földre. Jessica arca a jeges sárba, a ragacsos levelek
közé nyomódik.
– Hallgass ide… – mondja a férfihang.
Alkohol bűze csapja meg Jessica orrát. Feneke combok közé
szorul, a támadó ráült a derekára, ujjai a nyaka köré fonódnak.
A vodkaszagot árasztó száj közvetlenül a fülébe morog. Aztán a
férfi a hátára fordítja. Jessica most látja vöröslő arcát, de nem
ismeri fel. Éles vonások, sűrű bajusz – negyvenes, ápolatlan, arca
egy alkoholistáé. Jessicának eszébe jut, hogy néhány perce elhaladt
a kocogópálya szélén ülő bőrkabátos alak mellett, aki a padon egy
műanyag flakonból ivott.
– Szenteste – suttogja a férfi. – Szenteste.
Jessica csodálkozva bámul rá. Biztosan zavarodott. Szentestéig
még egy hónap. A férfi ujjai az állát szorítják. A másik kezével a
csuklóját fogja.
Jessica összeszedi minden erejét, térdével igyekszik eltalálni a
férfi lába közét, de a disznó a súlyával blokkolja a térdét, és való-
színűleg annyira részeg, hogy nem is érzi a tökét.
Jessica hallja a fülében a pulzusa lüktetését. Mély lélegzetet
vesz. A durva salak felhorzsolja az arcát, a szeme sarkából látja a
16
fagyos homokot és a rothadó faleveleket. Kiálthatna segítségért,
de az erdő közepén most éppen senkit sem látni. A távolban valaki
az ugató kutyáját hívja.
– Szenteste – ismétli a férfi most a fogát vicsorgatva. – Szent-
este.
Jessica ujjhegyeivel eléri zsebe mélyén a kisméretű spray-t,
amely a finn törvények szerint lőfegyvernek számít. Mostanában
mindig magánál hordja. És egy pillanat múlva a férfi nagy adag
borspermetet kap a szemébe. Az alkoholgőzös szajkózás egy rövid,
hitetlenkedő csendet követően fájdalmas ordításba csap át. Jessica
szabad öklével állon vágja, újra és újra, a férfi felső fogai letörnek,
szájából vér folyik sápadt arcára. Szorítása enged. Hihetetlen
sebességgel fordul le Jessicáról, és rohan be az erdőbe.
Jessica levegő után kapkod, és nagy nehezen feltápászkodik.
Vérzik a jobb kézfeje.
A férfi eltűnt. Jessica még hallja, ahogy távolabb, az erdő sűrű-
jében ropognak a töredező faágak.
Nem engedi le a kezét; készenlétben tartja a spray-t egy újabb
támadás esetére. Vár, hallgatja az erdőből kiszűrődő hangokat. De
a férfi nem tér vissza.
A telefonjáért nyúl, és felhívja a rendőrkapitányság központi
számát. Miután megadta a diszpécsernek a támadó ismertetőjeleit,
kocogva elindul visszafelé, ezúttal óvatosan. A megtett út hat kilo­
méter, átlagsebesség óránként kilenc egész egy tized kilométer.