TA R TA LO M

Előszó
Georgia jár a fejemben 9

1. Fösvénység
Nem az oroszlánok ölik meg a zebrákat, hanem a zebrák 23

2. Bujaság
Hús-vér robotok cseszekednek egymással 41

3. Restség
Újabb nap a Parazitaparadicsomban 75

4. Torkosság
Táplálkozni, és/vagy táplálékká válni 103

5. Irigység
Tolvajokról és lopakodó hímekről 133

6. Harag
Mérgekről és kihalási eseményekről 159

7. Kevélység
Talpra, hús-vér robotok! 195

Köszönetnyilvánítás 209
Irodalomjegyzék 211
Jegyzetek 229

7
 ELŐSZÓ

Georgia jár a fejemben

Annyira nem is fájt. Igazából többnyire nem éreztem semmi külö-

nöset. Aztán néha belém hasított egy éles nyilallás, mintha egy ka-
nál peremét nyomnák a fejemhez. Nem éreztem magam betegnek,
és azzal is tisztában voltam, hogy nem fog maradandó károsodást
okozni, de már az őrületbe kergetett az a kis fehér, nyúlós féreg,
mely fekete sörtéivel bevackolta magát a fejembe. Hiába veselked-
tem neki újra meg újra, hogy kinyomjam, nem jártam sikerrel.
Még csak pár milliméteres volt, de már a húsommal táplálkozott,
és tudtam, hogy a következő hetekben ennél sokkal, de sokkal na-
gyobbra fog nőni. Fogalmam sem volt, hogyan fogok megszaba-
dulni tőle.
Néhány héttel korábban véletlenül szereztem (naná), mikor egy
csapattal denevéreket tanulmányoztunk Belize-ben. A denevérek
ugyanis a szakterületem. Mindig is szerettem őket, és a kutatá-
saimnak köszönhetően körbeutazhattam a világot: voltam Auszt-
ráliában, Új-Zélandon, Madagaszkáron, Dél-Afrikában, Costa
Ricában, Észak-Amerika számos pontján és Ecuadorban az ama-
zóniai esőerdőben is, csak hogy denevéreket lássak. A belize-i ta-
nulmányút még a pályám kezdetén volt, mielőtt a többi említett
helyen jártam volna, és visszagondolva már látom, hogy akkoriban
még rengeteg tanulnivalóm volt a természetről.

9
 Belize egy kis közép-amerikai ország, körülbelül New Jersey
méretű, ám míg New Jersey-ben kilenc denevérfaj él, Belize-ben
ötven. Ezért voltam ott. 1998-at írtunk, és épp a mesterképzése-
met végeztem. A csapatunk azt próbálta kideríteni, hogy az egyes
belize-i denevérfajok hol húzzák meg magukat napközben. Miután
számtalan könyvet és publikációt olvastam a denevérekről, végre itt
voltam, hogy élőben is megismerkedjek néhányukkal.
Lamanaiban dolgoztunk, ami a maja romvárosairól híres, csak
mi épp a romokat benövő sűrű esőerdő miatt voltunk ott. A vad-
világ teljesen lenyűgözött. Volt ott óriási, színes tukán, hatalmas
krokodil, különféle élénk színű mérges kígyók, bőgőmajom, kis-
millió csodás rovar – és természetesen mindenféle denevér. Ha-
lászdenevér, vámpírdenevér, sárgavállú gyümölcsdenevér, zsákos
szárnyú denevér, hegyesorrú denevér, békaevő denevér… Ha va-
lakit csak egy kicsit is érdekelnek a denevérek, annak Belize maga
a mennyország!*
A kéthetes út nagy részét a bozótban töltöttük, így szinte lehe-
tetlen megmondani, hogy mikor talált meg a bagócslégy. Minden
este felállítottuk a hálóinkat, és a befogott denevérekre rádióadót
tettünk. Ez egy nagyjából kávébab méretű kis készülék, melyből
egy tíz centiméteres antenna áll ki. Csak ráragasztottuk a denevér
bundás hátára, majd elengedtük az állatot.
Az adó által kibocsátott jelet akkor tudtuk venni, ha az állat
közelében voltunk, vagy ha semmilyen akadály nem volt a rejtőz-
ködő denevér és a vevőnk között. Így hát mindennap felmásztunk
egy ősi maja rom tetejére, és keresni kezdtük a denevéreket az
erdő lombkoronaszintje fölött. Amikor fogtunk egy jelet, például
északról, elindultunk egy machetével, és addig vágtuk magunk

*
A kutatások, melyekben részt vettem, azt dokumentálták, hogy milyen denevé-
rek élnek Lamanaiban (Fenton és mtsai, 2000, 2001), ám azóta már több újabb
fajt is felfedeztek a környéken.

10
előtt az utat észak felé, míg újra be nem fogtuk a jelet. Onnantól
aztán árkon-bokron át követtük az egyre erősödő pittyegést, míg
meg nem láttuk a denevérünket egy ágon, vagy amíg be nem azo-
nosítottuk, hogy melyik fa odvában bujkál. Ez nem volt könnyű
művelet, mivel utat kellett vágnunk magunk előtt a machetével,
és mindezt csendben, nehogy elijesszük a denevéreket. Ráadásul
a bozótos tele volt kellemetlen meglepetésekkel, értsd: skorpió-
val, hangyáktól hemzsegő tüskés akáciával és különféle mérges kí-
gyókkal. De esküszöm, soha életemben nem éreztem még olyan
jól magam! Az út végén tiszta, felhőtlen boldogság töltött el. Pe-
dig a bőröm pecsenyepirosra égett, tele voltam rovarcsípésekkel,
de rátaláltam a szakterületre, ami kíváncsisággal és izgalommal töl-
tött el, és arról ábrándoztam, hogy ezentúl ehhez hasonló kalan-
dok töltik majd ki az életemet. Sajnos a nagy izgalmak közepette
az elkerülte a figyelmemet, hogy az egyik csípésem közepében egy
lárva rejtőzik.
Az emberbagócs úgy néz ki, mint egy közönséges házilégy, csak
sokkal gyomorforgatóbb annál, mint amelyik folyton a salátádra
száll.1 A kifejlett nőstény bagócslégy addig röpköd az esőerdőben,
míg elkap egy szúnyogot vagy más vérszívót, rárakja a petéit, majd
elengedi. Amikor aztán ez a szúnyog megcsíp egy emlőst (példá-
nak okáért egy majmot, jaguárt vagy éppenséggel egy biológust),
a bagócslégy petéi lepottyannak róla, egyenesen rá az emlősre.
A petéből aztán lárva lesz, az bemászik a csípés révén keletkezett kis
lyukba, ott befészkeli magát, majd enni és növekedni kezd. Először
csak pár milliméternyi az egész, de másfél hónappal később már
közel három centiméteres; ekkor a lárva kieszi magát a gazdatestből
a bőrön keresztül, leesik a földre, léggyé fejlődik, és elrepül.
Igazából ez nagyon agyafúrt stratégia a bagócslégytől. Egy ki-
fejlett példány elég nagy ahhoz, hogy ha rajtam akarna landolni,
meglássam, és azonnal agyoncsapjam. Csakhogy a kifejlett légy
a közelemben sem járt. Egy szúnyogot vagy más vérszívót használt

11
hordárnak, így az egészet észre sem vettem. Csak pár héttel később,
már otthon kezdtem gyanakodni.
A lárva a fejem búbján rendezkedett be, hátul, kissé jobbra.
Először olyan volt, mint egy sima szúnyogcsípés, de körülötte egy
kis púp keletkezett, ami folyamatosan nőtt. Ezt a pontot elég ne-
héz az embernek közelről szemügyre vennie a saját fején. Zseb-
lámpával és két tükörrel felszerelkezve láttam neki, hogy a hajam
tövénél megnézzem, majd megnyomjam a dudort, ám ez a műve-
let meglehetősen körülményes volt ennyi mindennel a kezemben.
Nem láttam egyebet, mint egy érme nagyságú duzzadt, piros te-
rületet. A vörös folt közepén volt egy miniatűr lyuk, és akik meg-
nézték, azt mondták, hogy mintha látnának egy belőle kivezető kis
fehér csövet. Ebből jöttem rá, hogy mi is ez valójában, ugyanis az
a kis cső látja el oxigénnel a bagócslégylárvákat.
Még sosem volt dolgom azelőtt bagócsléggyel, nem tudtam,
hogyan kell szakszerűen eltávolítani, így hát egyszerűen megpró-
báltam kinyomni, mint egy pattanást.* A barátaim érthető módon
a legkevésbé sem díjazták ezt a finoman szólva is kétes dudort a fe-
jemen, kikövetelték, hogy hordjak sapkát, és ha csak megvakartam
az arcomat, azonnal elküldtek kezet mosni. Próbáltam elmagya-
rázni nekik, hogy a bagócslegyet nem kaphatják el tőlem, de mit
sem ért: úgy néztek rám, mintha tetves lennék.
Pár nappal később, bár a közelembe jönni még nem igazán
mertek, már elég bátrak voltak ahhoz, hogy viccelődjenek rajtam.
Azt mondták, hogy ez a bagócslégy dolog csak a fejemben létezik.
Meg hogy tudják, mennyire nehéz ez a helyzet, de ne hagyjam

*
Egyesek azt állítják, hogy a bagócslegyet a csípésre kent disznózsírral kell kicsa-
logatni. Nem az illat csalja elő, hanem a levegő hiánya. Egy tanulmány be is szá-
mol arról, hogy sebészeknek sikerült kivenni egy bagócslegyet úgy, hogy a lyukat
bekenték vazelinnel (Liebert és Madden, 2004).

12
a bagócslégynek, hogy az agyamra menjen. Afelől is érdeklődtek,
hogy vajon bejelenthetem-e mint adókedvezményre jogosító hozzá-
tartozót. Még nevet is adtak neki.
Georgia.
Így ment ez nagyjából egy hétig. Végeztem a dolgom, s közben
Georgia járt a fejemben, akit néhanapján megpróbáltam erőszak-
kal eltávolítani a helyéről, de leginkább csak reménykedtem, hogy
valahogy előbb-utóbb csak megunja, és távozik. A bagócslégylárvát
nem olyan egyszerű kinyomni, mivel karomszerű apró sörték bo-
rítják, melyekkel mélyen a húsba ágyazódik. Ha olyan helyen van,
mint a kar vagy a mellkas, akkor elég bőrt össze lehet mögötte
fogni ahhoz, hogy kitoljuk a nyílásból, de a test többi részén
képtelenség hozzáférkőzni. A fejemen ugyebár nem nagyon volt
mit összefogni, így két oldalról nyomtam Georgiát, amivel csak
annyit értem el, hogy még jobban fájt. Azt reméltem, hogy ha ki-
csit megnő, majd már alá tudok nyúlni, hogy kisajtoljam onnan,
de ez a stratégia sem működött.
Talán ha tovább várok, kiszedhettem volna puszta kézzel, de
előbb értem a tűrőképességem határához. Két héttel a Belize-ből
való hazatérésem után besokalltam. Épp az autómban ültem, úton
a boltba, amikor az a „kanál pereme a fejemben”-féle fájdalom
hirtelen újra lecsapott. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy
Georgiának mennie kell. Reméltem, hogy egy orvos vállalja majd
a műveletet, mert egyik barátomat sem akaródzott megkérnem
rá. A boltnál meg sem állva egyenest a kórházhoz hajtottam.
Az ápolónők hivatásuknál fogva jellemzően nem undorodnak
a mások számára gusztustalan dolgoktól, rendszeresen találkoznak
hányással és ürülékkel. De úgy tűnik, ha azt mondod egy nővér-
nek (legalábbis itt, Kanadában), hogy egy lárva van a fejedben,
az megteszi a hatását. Egyből kétes népszerűségre tettem szert
a sürgősségin, úgyhogy a tömeg ellenére sem kellett sokat várnom,
hogy megnézzen egy orvos.

13
 A doki belépett, átfutotta a kartonomat, majd a szemembe né-
zett, és közölte, hogy fogalma sincs, mi az a bagócslégy. Amúgy is
van az a furcsa paranoiám, hogy az orvosok alapból nem vesznek
komolyan, úgyhogy igyekeztem jól informáltnak tűnni. Elmond-
tam mindent, amit tudok: a légzőnyílást és a sörtéket, továbbá
a rovar teljes életciklusát a szúnyogtól kezdve, de mivel fájdal-
maim voltak, miközben beszéltem, kissé meggörnyedtem és grima-
szoltam is. Ettől persze fokozódott az aggodalmam, hogy az orvos
bolondnak néz, amitől csak még gyorsabban beszéltem. Nem ment
valami jól.
A doki újfent egyenesen a szemembe nézett, és másodpercekig
meg sem szólalt. Majd csalódottan sóhajtott egyet, és megkért,
hogy hadd nézze meg a fejemet.
Felvett egy pár gumikesztyűt, amíg én hasra feküdtem az asz-
talon. Az államat összekulcsolt kezeimre támasztottam, ő pedig
tapogatni kezdte a fejem búbját.
– Nem látok semmit.
– Ott van – mutattam.
– Az ott? Semmiség – mondta. – Úgy néz ki, mint egy benőtt
hajszál.
– Nem, nem. Az egy bagócslégy. Látja a lyukat?
Tovább bökdösött, majd újra felsóhajtott. Nem tudta, mitévő
legyen. Vagy hisz nekem, és végre megszabadulok ettől az élős-
ködőtől, vagy hazaküld, és kénytelen leszek rábeszélni az egyik ba-
rátomat, hogy nyissa fel a sebet a fejemen.
Végül egy hosszú szünet után megkérdezte, milyen mélyen kell
megejteni a bemetszést.
– Nem tudom. Vágjon olyan mélyre, amilyenre csak akar. Ott
a koponyacsont az agyam és ön között, szóval nagy bajt nem tud
csinálni.
Ezt leginkább viccnek szántam. Hallottam, ahogy az orvos me-
gint mélyet sóhajt, majd hosszú szünet következett. Ezután egy tű

14
szúrását éreztem – megvolt az érzéstelenítés. Nem sokra rá valami
finoman végigfutott azon a részen, majd vér folyt végig a homlo-
komon, és hátul a nyakamon is.
Adtak egy törlőkendőt, amit a homlokomra szorítottam. Pár
másodperc, és kint lesz végre belőlem ez az izé. Már alig vártam.
De akkor az orvos megszólalt:
– Még mindig nem látok semmit.
Ez elég rosszul érintett. Ha az orvos nem tudja kiszedni, ak-
kor a B tervem sem fog működni. Most itt vagyok egy nagy vágás-
sal a fejemen, mégis mihez kezdjek vele? Kérjem arra a barátaimat,
hogy nyissák újra fel, és turkáljanak benne? Talán tényleg csak kép-
zelődtem. Mi van, ha nem is bagócslégy? De akkor micsoda?
Nem válaszoltam. Az orvos ekkor folytatta, hosszú perceknek
tűnő ideig, a húzó vagy metsző mozdulatot (ezen a ponton már
nem tudtam különbséget tenni a kettő közt), majd kis csodálkozó
sóhajt hallatott.
Semmit nem éreztem. Nem akartam elfordítani a fejem, hogy
megnézzem, mit csinál, mert a homlokomon még ott volt a töröl-
köző, ami felitatta a vért.
– Megvan?
Megfordult a székével, úgy, hogy láthassam, majd átadott egy
kis vizeletmintás üvegcsét, amiben alkohol volt. A felszínén pedig
Georgia lebegett élettelenül.
Végre szabad voltam!
Georgia ma ugyanabban a vizeletmintás üvegben tartózkodik
egy polcon, az íróasztalom mellett az irodában. Csak néhány mil-
liméter hosszú, kiábrándítóan kicsi a többi bagócslégyhez képest,
amiket az interneten láttam. Állítólag nagyon kevesen ismerik,
ezért ha valaki testközelbe kerül vele, általában hagyja nőni a titok-
zatos puklit hat hétig vagy még tovább is, amíg a legnagyobb meg-
lepetésére egy lárva nem kandikál ki belőle. Georgiát jóval ennek
bekövetkezte előtt távolították el, és bár sokkal kisebb, mint más

15
példányok, ő az enyém. Kiérdemeltem. Büszke vagyok rá. Kér-
dezze csak valaki, hogy éreztem-e magam valaha egynek a termé-
szettel, és én szíves-örömest felmutatom. Olyan, mint egy győzelmi
érem.
Tudósként utaztam Belize-be, hogy azt tanulmányozzam, ho-
gyan élnek a különböző organizmusok a természetben, ehelyett
azonban én magam tapasztalhattam meg, milyen az, ha az ember
csak egy a biológiai organizmusok közül. Ez nagyban befolyásolta,
ahogy ma a természetre tekintek. Az én szememben a természet
nem az, amit a gyönyörű fotók ábrázolnak. Inkább olyasvalami,
ami folyamatosan változik, állandó élet-halál dráma, amelyet ki-
zárólag az energiáért folyó harc vezérel – azért az energiáért, ami
a gazdatestből a parazitába, a prédából a ragadozóba, a rothadó
tetemből a dögevőbe áramlik. Véget nem érő harc az élőlények
között a fennmaradásért és az örökítőanyag átadásáért. Belize em-
lékeztetett arra, hogy én is része vagyok ennek a fantasztikus rend-
szernek. Mind azok vagyunk. A bagócslégy velem táplálkozott,
hogy energiához jusson, én pedig energiát öltem abba, hogy meg-
szabaduljak tőle. Ez a természet: egy hely, ahol az állatok „önző
módon” küzdenek a túlélésért és a fajfenntartásért, és mindent
megtesznek azért, hogy felülkerekedjenek a másikon.
Ha így gondolunk a természetre, akkor elég furcsán veszi ki
magát, hogy manapság boldog-boldogtalan arról papol, hogy sok-
kal természetesebben kellene élnünk. Teli vagyunk jó tanácsokkal
az étkezési és testedzési szokásainkat, az egészségünket és a teljes
életmódunkat illetően, amelyek mind valamilyen „természetes”
életstílust hirdetnek. Állításuk szerint mivel az emberiség a ter-
mészet részeként fejlődött mostanáig, ha meg akarunk szabadulni
a modern kori problémáktól, nincs más teendőnk, mint egysze-
rűen visszatérni a gyökereinkhez, azaz úgy mozogni, étkezni és vi-
selkedni, ahogy elődeink tették évezredekkel ezelőtt.

16
 A legnagyobb buktatója ennek a tanácsnak az, hogy figyelmen
kívül hagyja a tényt, miszerint pár ezer évvel ezelőtt az emberek
átlagéletkora alig haladta meg a harminc évet. Ma is körülöttünk
élnek különböző ragadozók, paraziták és lebontó organizmusok,
amelyek készen állnak arra, hogy az első adandó alkalommal lero-
hanjanak minket a tápanyagért. Ám a modern nyugati társadalom
olyan jó munkát végzett a tekintetben, hogy kordában tudja tar-
tani őket, hogy a „természetközeli” tanácsok hirdetői a legnagyobb
lelki nyugalommal működhetnek úgy, mintha bagócslégy, csörgő-
kígyó és a malária nem is léteznének. Pedig bizton állíthatom, hogy
de bizony léteznek.
Ha más nem, az anyatermészet próbál megölni minket.
Az én természetfelfogásom egy kicsit eltér az általánostól, bár
meglehet, hogy csak azért tűnik úgy, mert a kereskedelemben azzal
a céllal használják a „természet” szót, hogy eladjanak vele valamit.
A marketingvilágban a természet maga a jólét végtelen tárháza,
és ami belőle származik, attól csak egészségesebbek lehetünk, kizárt,
hogy ártalmas legyen számunkra. A természet ellát minket zöldség-
gel, gyümölccsel és kávébabbal, de olybá tűnik, mintha a fürdő-
kád szélén tenyésző penésznek, a hangyáknak és a gyűrűsférgeknek
már nem lenne közük ugyanehhez a természethez. A reklámipar
szeretné, ha azt gondolnánk, hogy ez utóbbiak nem részei az élő-
világnak. Vagy ha mégis, csak betolakodóként.
Gondoljunk csak egy tipikus samponreklámra, amelyben cso-
dás mezők és vízesések képei tűnnek fel, a gyönyörűséges modell-
nek pedig az utolsó hajszála is tökéletesen rendezett. Valamilyen
szép virág, esetleg pillangó vagy lovak feltűnnek még a színen,
de lódarázs, skorpió vagy pióca véletlenül sem szerepel benne.
A visszataszító állatok nem segítik az eladást, ezért a természet rek-
lámipar kreálta imidzséből ki is maradnak.
Ez az utópisztikus pszeudotermészetkép azáltal növeli a cégek
eladásait, hogy a termékeikről erre a barátságos világra asszociá-

17
lunk. Nemrég vásárlás közben láttam meg egy tisztítószeren a kö-
vetkező kifejezéseket: „nem mérgező”, „organikus”, „zöld”. A cso-
magoláson az is szerepelt, hogy elpusztítja a gombát, penészt és
baktériumokat. Vagyis ha ezzel a szerrel áttöröljük a konyhapul-
tot, egy mozdulattal milliónyi életet pusztítunk el, mégis öko-
barátnak számít, mintha a baktériumok nem lennének részei en-
nek az „öko”-nak, bármi is legyen az. Nem azt mondom, hogy ne
használjunk zöldtermékeket – sőt, inkább erre buzdítanék min-
denkit –, de azért ugye érezzük az iróniát a megnevezésekben?
Gondoljunk csak bele: a bioalma és -narancs, amit megveszünk,
nem a természetben terem, hanem farmokon. Azok mitől termé-
szetesebbek, mint a penész, ami az ablakon át jött be a lakásodba?
Tehát, mivel a szerkesztők, producerek és reklámcégek szeretik
elhallgatni, hogy a természetnek sötét oldala is van, nem a reális
képet látjuk, hanem annak egy torzított verzióját.
Főiskolás éveim alatt egy étteremben dolgoztam, és az egyik
kolléganőm egyszer azt mondta, hogy soha nem venne be olyan
szert, amit laboratóriumban készítettek, de „ha a természet al-
kotta, akkor rendben van”. Emlékszem, elsőre logikusan hangzott,
ám ha jobban belegondolunk, nincs sok értelme. A marihuánára
és a varázsgombára utalt, pedig a heroin, a crack és a cigaretta is
növényből készül. Legyen szó kábítószerről, élelmiszerről vagy
bármi másról, azt gondolni, hogy a természet száz százalékban jó-
ságos: tudatlanság.
Hadd fogalmazzam meg másképp is. Egy repülőgép ablakából
nézve New Yorkot hatalmasnak, fenségesnek és csendesnek lát-
juk. Ám amikor ott állsz a belvárosban, az már teljesen más tészta.
Amik a levegőből jellegtelen, egyforma szürke betontömböknek
látszottak, valójában mind csodás épületek, különleges egyedi kő-
és téglahomlokzattal. A földön hallod a dudaszót, az embereket,
ahogy út közben hangosan telefonálnak, és a kamionokat, ahogy
nagy zajjal döccennek át a koszos kátyúkon. Érzed a szemét és

18
a vizelet szagát, de a hot dog és a perec illatát is. Megteheted, hogy
eszel valamit, beülsz egy előadásra, utazol a metrón, vagy egysze-
rűen csak leülsz egy padra, hogy átéld mindezt.
New York látképe csodaszép, de sok minden hiányzik belőle.
Igazság szerint pont a legjobb dolgok.
A természetet úgy jellemezni, mint a határtalan egészség forrá-
sát, épp akkora tévedés, mint New Yorkot csupán egy légi felvétel
alapján bemutatni. Kétségtelen, hogy a természetben rengeteg
olyasmi terem, ami jót tesz nekünk, de a medúza, a tűzhangya és
a cianid is onnan való. Örüljünk a természet egészséges adomá-
nyainak, de csakis akkor lesz teljes a kép, ha ránézünk a hát-
borzongató oldalára is. Sőt, meggyőződésem, hogy a természet ta-
szító, „erkölcstelen” és erőszakos oldala, melyet az élelmiszer- és
samponreklámok nem mutatnak be, rejti a legtöbb igazán ámu-
latba ejtő, gyönyörű dolgot.
Egy belize-i ösvényen távcsővel figyelni a madarakat olyan, mint
New York látképét nézni, de a bagócsléggyel való találkozásom
levitt az utca szintjére. Megváltoztatta a természethez való viszo-
nyomat, mert ki kellett hogy lépjek a komfortzónámból. Pár évvel
később aztán újra személyes és közeli kapcsolatba kerültem a ter-
mészettel, méghozzá jóval tartósabban, mint amilyen a Georgiával
való kalandom volt. Annak idején azt hittem, hogy a fejbőrömben
lévő lárva felforgatta az életemet, de később rá kellett jönnöm,
hogy semmi még csak a nyomába sem ér annak, ha az embernek
gyermeke születik.
A feleségemmel 2011 augusztusában köszönthettük e világon
első gyermekünket, Samet. Azóta mindent másképp látok. Azelőtt
mindennap megmértem a súlyomat, csak mert élveztem az adat-
gyűjtést, de ma már ez egyáltalán nem érdekel. A naptáram tele
volt a legkülönbözőbb úti tervekkel, hogy minél többféle denevért
láthassak, de most inkább maradok otthon Sammel, mint hogy
egy hónapig csapdázzak Afrikában. Nem egyszerűen arról van szó,

19
hogy fontosabb számomra ez a kis ember, mint bármi más valaha
(noha tényleg így van), hanem arról is, hogy a születése szinte min-
dennel kapcsolatban – beleértve saját magamat is – megváltoztatta
az érzéseimet. Sokszor hallani erről, aki pedig szülő, maga is tapasz-
talhatta. Megváltozunk. Mégpedig azért, mert olyan dolgot élünk
át általa, amit azelőtt soha. A legtöbb ember ezt az érzést jóságnak
vagy tiszta szeretetnek nevezné – de hogy őszinte legyek, nem va-
gyok benne biztos, hogy valóban erről van szó.
Elmondom, miért is vonakodom ezt a kifejezést használni.
Nem mondhatjuk a bagócslégyre, hogy gonosz, hiszen csak a saját
túléléséért küzd, és azért, hogy átadhassa DNS-állományát a kö-
vetkező generációnak. Nincs értelme egy bagócslégy magatartását
a jó és a rossz kategóriái szerint jellemezni, és ez az összes állatra
igaz.
Mivel egyértelmű, hogy a Sam iránt táplált érzéseim azon sa-
ját biológiai késztetésemből erednek, hogy a túlélés érdekében át-
adjam az örökítőanyagomat, ezért ebben az esetben sem hiszem,
hogy a jó és rossz fogalmának kellene érvényesülnie. Amit atyai
szeretetnek érzek, az valójában csak a testem eszköze arra, hogy
biztosítsa a DNS-t a következő generáció számára. Ha a bagócslégy
működésmódját nem tekintem gonosznak, akkor miért hívnám
a Sam iránti érzéseimet tisztának vagy jónak? Persze olyan dolgot
élek át, ami csodálatos, de valójában csak a DNS-em manipulálja
az agyamat, hogy hitelesítse számomra ezt az egészet. Vajon van
bármi valódi ezek mögött az illúziók mögött?
Egyrészt azért írtam ezt a könyvet, mert szívügyem a természet
taszító, kegyetlen oldala, és szeretném az olvasóimat elvinni egy
kalandtúrára, hogy mindezt lássák. Másrészt a könyv a személyes
utazásom része is. Utána kell járnom, hogy a fiam iránt érzett sze-
retet valóságos-e.
Indulhatunk is. Hogy el ne tévedjünk, a túrát a hét főbűn köré
szerveztem, melyek listáját a katolikus egyház állította össze mint-

20
egy 1400 évvel ezelőtt. Amiként az többé-kevésbé ismeretes, ezek
a fösvénység, bujaság, restség, torkosság, irigység, harag és kevély-
ség. Természetesen a bűnökben semmi biológiai nincsen – az er-
kölcs, mint olyan, teljesen emberi. Úgy gondolom, érdekes kaland
lesz megvizsgálni, hogy vajon az anyatermészet ugyanolyan hajla-
mos-e elkövetni ezeket a bűnöket, mint az emberek. Az út során
pedig vagy megtaláljuk, hol gyökerezik az atyai szeretet az önzés
dzsungelében, vagy pedig bizonysággá válik, hogy a szeretet, amit
a fiam iránt érzek, valójában nem is létezik.
Kalandra fel!

21