Előszó

2012. augusztus 3.

Erica Andersson sosem rajongott különösebben a vízért. Persze a

zuhanyozás vagy az, hogy eltöltsön egy órácskát a fürdőkádban egy jó
könyvvel, nem jelentett számára gondot. Épp ellenkezőleg. A szabad-
ban fürödni azonban sosem szeretett; pancsolni, úszni, vagy mi a fenét
csinálnak az emberek a vízben, amikor nem azért mennek bele, mert
melegük van, vagy mert le akarják mosni magukról a koszt.
Nem mintha egyáltalán nem tudott volna úszni, de dicsekvésre
aztán nem volt oka. Elvégre kétszáz métert csak el kellene tudni ver-
gődni anélkül, hogy valaki túl sok vizet nyelne, ő pedig ilyen teljesít-
ményre távolról sem volt képes. Még kevésbé, ha nyílt vízről volt szó,
amely hideg, folyton hullámzik, és tele van undorító halakkal és
medúzákkal.
Mégis hagyta magát rávenni, hogy bepréselje terebélyes testét egy
apró kajakba, amely olyan keskeny és ingatag volt, hogy valóságos
csodának tartotta, hogy nem borult fel azonnal. Szó szerint a vízben
ült. Abban a hideg és sötét vízben, amelynek szilaj hullámai mintha
minden lehetséges irányból őt akarták volna elérni.
Ha hinni lehetett Mikkelnek, az ember szinte sosem ázik el kajako-
zás közben. A férfi teljes komolysággal nézett a szemébe, amikor azt
állította, hogy legfeljebb az alkarja lesz nedves egy kicsit.
Persze ebből egy szó sem volt igaz, és ez annyira jellemző volt
Mikkelre, főleg olyankor, ha a fejébe vett valamit, amit zseniális ötlet-
nek tartott.
Az elmúlt egy hónapban mást sem csinált, mint egyfolytában arról
győzködte Ericát, milyen szuper lesz kievezni Koppenhága csator­
náiba, onnan nézni a napfelkeltét és eggyé válni a vízzel.
Eggyé válni a vízzel. Jesszus!

7
 De mit meg nem tesz az ember, ha szerelmes? Ráadásul nála nem
álltak sorban a vállalkozó kedvű férfiak, és őszintén szólva Mikkel
klasszisokkal jobb volt nála. Nemcsak jól nézett ki, de szép karriert is
épített programozóként, és annyit keresett, amennyiről a legtöbben
csak álmodozhatnak.
Az egyetlen probléma az volt, hogy dán, ezért Ericának el kellett
költöznie miatta Helsingborgból. De valójában ez nem is jelentett
olyan nagy gondot. Legalábbis távolról sem akkorát, mint az, hogy
megfelelő szögben tartsa a kajakot.
Úgy érezte, a legkisebb hullám is képes lenne felborítani, és a
törzsizmai máris megfájdultak. A  karjáról és a válláról már nem is
beszélve. Nem hitte, hogy meg tudják valósítani Mikkel merész úti-
tervét, mielőtt még a vízbe esnének.
– Nem látod, milyen gyönyörű? – kiáltott fel a férfi, aki előtte evezett.
Erica bólintott. Valóban gyönyörű volt. Koppenhága most egész
más arcát mutatta. Mégis nehezére esett élvezni a látványt. Különö-
sen, mióta elhagyták a Wilder csatornát, és kiértek a kikötőbe, ahol
egész más volt a forgalom, és azzal együtt a hullámzás is.
Erica fel nem foghatta, miért erőltette rá a férfi ezt a nyílt vízi túrát.
De érthető, hogy mindent meg akart mutatni neki most, hogy végre
sikerült kicsalogatnia. Vagy lehet, hogy valami egész másról volt szó?
Ezt a gondolatot szerette volna kiverni a fejéből, de képtelen volt
rá. Már önálló életre kelt, és egyre jobban elhatalmasodott rajta.
Mikkel az utóbbi időben mindenen felhúzta magát, és lassan egy
hónapja le sem feküdtek egymással. Erica ezt kezdetben csupán átme-
neti krízisnek tekintette, ami majd elmúlik. De épp ellenkezőleg: csak
egyre rosszabb lett. A nyaralás kellős közepén jártak, és az igazat meg-
vallva sosem voltak még olyan rossz viszonyban, mint most.
Lehet, hogy Mikkel megunta? Erről van szó? Ezért kényszerítette
erre a tortúrára? Hogy olyan rosszul érezze magát, hogy ő szakítson,
és ne a férfinak kelljen? Micsoda gyáva alak!
Bár túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Erica már kezdettől
fogva így érezte. Furának tartotta, hogy Mikkel épp őt választotta.
Nem volt könnyű eset, és ezzel maga is tisztában volt. Főleg, ha a
fejébe vett valamit. Ezeket nem bírta elengedni, csak amikor már túl

8
késő volt. Mint amikor biztos volt benne, hogy a férfinak van valakije,
és az első adandó alkalommal végigkutatta Mikkel számítógépét és
mobilját, de egyiken sem talált semmi gyanúsat.
Ha ezután feladta volna, még nem is lett volna semmi baj. De nem
adta fel. Ragyogó ötletnek tartotta, hogy két nap múlva este, mint valami
ócska kémfilmben, követni kezdje a férfit, hogy megtudja, tényleg a
barátjával van-e. És persze hogy lebukott! Mikkel pedig irtóra feldühö-
dött, egyenesen őrjöngött. Pont úgy, mint amikor Erica a kelleténél töb-
bet kérdezősködött az előző barátnője felől, aki autóbaleset áldozata lett.
– És ott az új operaház! – mutatott a férfi az evezőjével a pompás
épület felé.
– Nagyon szép! – kiáltott vissza a nő. – De nem fordulhatnánk
most már vissza?
– Nem, hát nem látod, milyen csendes, nyugodt a vízfelszín?
– Dehogynem, de talán mára ennyi elég is lesz. Kezd fáradni a
karom.
– Akkor nem árt edzened egy kicsit.
– De, Mikkel, nem érted, hogy nem érzem magam biztonságban?
Nem fogod fel? Félek, és nem akarok most többet! Csak szeretnék
végre partot érni!
– Erica, esküszöm neked, nincs mitől félned!
És a férfi felvillantotta azt a mosolyt, amitől a nő mindig elolvadt,
és aminek hatására bármibe belement. Most is ez történt, így hát Erica
sóhajtott, és továbbevezett az opera mellett, ki a kikötőbe.
Mikkel pontosan ugyanígy mosolygott rá akkor is, amikor először
odament hozzá, és megkérdezte tőle, meghívhatja-e egy italra. Kop-
penhágában történt, Erica épp néhány barátjával bulizott, és rögtön
úgy beleszeretett a férfiba, hogy két hét múlva felmondott a munka-
helyén, hogy a dán fővárosba költözzön.
Az anyja ugyan folyton mondogatta, hogy kicsit gyors ez a tempó,
és figyelmeztette, hogy alig ismeri a szóban forgó férfit, ő azonban
meg sem hallotta. Legalábbis akkor még nem.
– Csak a kis hableány szobráig evezzünk el, azután visszafordu-
lunk! – kiáltotta oda neki a férfi újabb néhány száz méter megtétele
után. – Rendben?

9
 – Hát, nem tudom, hogy képes vagyok-e még evezni. Most komo-
lyan, Mikkel. Állandóan fel akar borulni velem a kajak és…
– Dehogy borul fel! Csak lazíts, és folytasd az evezést csendben,
nyugodtan!
Vajon miért nem szakít vele a férfi, és miért nem kéri meg, hogy
költözzön el tőle, ha ezt akarja? Jó, nyilván le lenne törve, és hara-
gudna is rá. Kiabálna Mikkellel, és elmondaná mindennek. Talán még
hozzá is vágna ezt-azt. De végül úgyis elfogadná a helyzetet, és haza-
költözne Helsingborgba. Persze biztos felhívná még néhányszor a fér-
fit, mielőtt végleg feladná. De nagyobb baj nem történne, ha csak arról
van szó, hogy Mikkel meg akar szabadulni tőle.
Nincs hozzá bátorsága. Csakis ez lehet a magyarázat. Tény, hogy
Ericának is megvolt a maga vérmérséklete, ezt ő sem tagadhatta. Ám
mindez semmi volt Mikkeléhez képest.
Olykor valóban félt tőle. Például amikor Mikkel egy lyukat ütött a
falba ököllel, mindössze néhány centiméterre Erica feje fölött, mert ő
megfenyegette, hogy feljelenti nemi erőszakért, ha nem hagyja aludni.
De ez már régen történt. Mikkel most már le sem akart feküdni
vele.
Pár perccel később esett le neki a tantusz, hogy miről is szól ez az
egész, akkor, amikor meglátta a kompot, amely néhány kilométerrel
előttük a kikötő felé tartott. Ekkor jött rá, mi a férfi terve.
És ekkor tört rá a pánik.
– Odanézz! – ordította a férfi, miközben Erica próbált valami
menekülőutat találni, kijutni ebből a rémálomból. El ettől a férfitól,
vissza Svédországba. – A fehér szobrok! – mutatott Mikkel a rakpart
mentén álló hófehér szobrokra.
Biztosan észrevette, hogy Erica átlát rajta, és most mindent meg-
tesz, hogy összezavarja. Igaz, a szobrok valóban szépek voltak, ahogy
a víztükröt nézték, dacolva az időjárás viszontagságaival. Ő azonban
alig bírt rájuk pillantani. Egyre csak a kompon járt az esze.
Valószínűleg nem megy végig a csatornán, hanem kiköt a Langeli-
niénél. Az általa keltett hullámok azonban továbbgyűrűznek majd a
kikötő felé, és bár még nem látta őket, biztos volt benne, hogy máris
felé tartanak.

10
 Tudta, hogy fel fog borulni, minden porcikájában érezte, és azt is,
hogy ha felborul, semmi esélye. És Mikkelnek is tudnia kellett ezt.
Miféle pszichopatával állt össze? Vajon minden nőjétől így szabadult
meg, miután rájuk unt? Eltüntette őket valami tisztázatlan balesetben?
Hát ezért kellett majdnem a tengerig evezniük, ahol egyetlen szem-
tanú sincs. Hogy úgy nézzen ki, mintha csak simán a vízbe fulladt
volna. Egy újabb óvatlan, úszni is alig tudó idióta, aki tovább rontja a
statisztikákat.
– Segítség! – kiáltotta, és nekiállt a part felé lapátolni. – Segítség!
– Erica, te meg mit művelsz?
A nő – egyre csak evezve – hátranézett a válla fölött, és már látta is
a hullámot, vagyis hullámokat. Hármat, úgy tízméteres távolságra
egymástól. Innen, a távolból nem tűntek ugyan veszélyesnek, ám
ijesztő sebességgel közeledtek.
– Erica!
A nő úgy csapkodott az evezővel, ahogy csak bírt, ám a kajak nem
engedelmeskedett neki. Ahelyett, hogy előrehaladt volna, csak jobbra
vagy balra volt hajlandó menni. A francba, a francba, a francba! Miért
is nem hallgatott az anyjára? Miért nem akarta észrevenni azt a sok
árulkodó jelet? Hogy lehetett ennyire naiv?
Hát most tessék!
Pontosan erre számított.
Már érezte is, mekkora az első hullám, ahogy a kajak hátsó része
és vele együtt ő maga is a víz alá merült, majd egy pillanat múlva
ismét felbukkant. A  francba! – ez volt az utolsó gondolata, mielőtt
megfordult vele a világ.
Szorosan behunyta a szemét. Mintha nem érhetné baj mindaddig,
amíg nem lát semmit. De akármennyire szorosan hunyta is be, tudta,
hogy már a víz alatt van, a sötét, hideg víz alatt, egyszer fent, egyszer
lent, a kajakból kilógva. Ugyan hallott már arról, hogyan kell felszínre
kerülni egy eszkimó fordulóval, de elég volt egyszer megpróbálnia,
hogy belássa, ez képtelenség. És még a térde is beszorult.
Tehát így végződik. Fel és alá lebegve a vízben. Fura módon nyu-
galmat érzett. Mintha a pánik minden korábbi jele elszállt volna. Talán
mert feladta a reményt, és valahogy elfogadta a végzetét.

11
 Fogalma sem volt róla, mennyi időt töltött a víz alatt, de csak
másodpercek lehettek, mivel még nem érzett légszomjat. De talán így
van ez, mielőtt mindennek vége. A másodpercek lassabban telnek, az
idő mintha kitágulna.
És életében először kinyitotta a szemét a víz alatt. Most már nem
volt veszítenivalója. Egy perc múlva úgyis meghal, hát miért ne tenné
nyitott szemmel?
Egyáltalán nem fájt annyira, mint hitte. Jóformán alig érzett vala-
mit. És nem is volt olyan sötét. Sőt, egész világos volt. Világoszöld. És
elmosódott.
A légszomj és vele együtt a pánik akkor jelentkezett újra, amikor
hátrahajtotta a fejét, hogy lefelé nézzen, és pár méterrel maga alatt
meglátott egy autót.
A jármű hátsó része egy jókora betontömbnek dőlt, míg az eleje
szabadon ingott, úgy fél méterrel a tenger feneke fölött. Az ablakokat
lehúzták, a hátsó ülésen pedig egy meztelen nő lebegett, hosszú, sötét
hajú, olyan, akár a reklámfilmekben, leszámítva, hogy tátva volt a
szája, és a szeme a semmibe meredt.
Ekkor a nap bizonyára előbukkanhatott odakint egy felhő mögül,
mert a kép kiélesedett, és Erica látta, hogy a volánnál egy férfi ül
szmokingban, fejével a kormánykeréknek dőlve.
Ennél sokkal többet nem látott, mielőtt ismét kibukkant a felszínre.
Csupán a férfi tarkóját, amelynek nagy részén egy véres, vörös péppel
teli kráter tátongott.
 I. RÉSZ
2012. augusztus 3–5.

Sokan vagyunk, akik abban reménykedünk, hogy a jó végül győzedel-

meskedik. Akik másra sem vágyunk, mint hogy bebizonyosodjék, együtt
vagyunk a legerősebbek. Bőrszínünk, kultúránk és vallásunk különb-
ségei ellenére összetartozunk, és együtt képesek vagyunk leszámolni
az élet nagy igazságtalanságaival, kivédjük például a klímaváltozást,
sőt, a jövőben akár odáig is elmerészkedhetünk, hogy békét teremt-
sünk a földön.
De sajnos ez csupán utópia. Az általunk ismert világ nem a hepi-
enddel végződő álomra épül. Szép gondolat, hogy a kezünket nyújtjuk,
és megsegítjük a gyengéket. Elméletben.
A  valóságot azonban egész más erők mozgatják. Amint valami
értékes dolog birtokába jutunk, valaki el akarja majd venni tőlünk.
Ha valami egészséges, valami rögtön meg akarja betegíteni. Ugyanez
a folyamat zajlik le mindenütt, a testünk sejtjei közti harctól kezdve a
gravitációs összeomlásig, amelynek során a csillagokból fekete lyu-
kak keletkeznek.
Egy kínai tudós társaság kutatásai szerint az ember pusztító hajla-
mainak magyarázata az agy méretében keresendő, amely elég nagy
ahhoz, hogy feltalálja az atombombát, ugyanakkor túl kicsi ahhoz,
hogy képes legyen belátni ennek következményeit.
Egy másik elmélet szerint nem a jóság képezi a létezés és a túlélés
alapját. Nem az a természetes kiválasztódás és a folyamatos fejlődés

13
motorja. Nem a jóság segít túlélni az oroszlánnak a szavannán és
magasabbra nyújtózni a fának, hogy elég fényt kapjon. Nem a jóság-
nak köszönhetjük, hogy a planktonokból halakká váltunk, majd még
tovább, emberré fejlődtünk.
Hanem a gonosznak.
Mindent neki köszönhetünk.
A puszta gonoszságnak.