Bornholm, 1995

A sziklafal oldalában nyílás derengett fel. A sápadt holdfény alig

szűrődött át a fák sűrű koronáján, a lány mégis észrevette. Nehézke-
sen, tapogatózva botorkált felfelé a meredek hegyoldalon. Az ösvény
felől hangokat hallott, mire megpróbált gyorsabban haladni, de meg-
csúszott, és majdnem elesett. Sikerült megkapaszkodnia egy csene-
vész bokorban, majd gyorsan továbbindult a barlang felé, ahol mene-
déket remélt. Az eső megint rákezdett. Az arcába csapott, és
hangosan dobolt a fák levelein.
A hangok elhallgattak, az éjszakai sötétség mindent elborított.
A lány keze kőbe ütközött. A szíve vadul vert a mellkasában, zihálva
vette a levegőt.
Fájt a feje, és rettenetesen szédült. Tudta, hogy az ütés után elve-
szítette az eszméletét, de azt nem, hogy mennyi időre. Amikor magá-
hoz tért, körülötte álltak, és fentről néztek le rá. Elhúzódott tőlük,
nagy üggyel-bajjal feltápászkodott, és futásnak eredt. Bele a sötétbe.
Most megtapogatta a halántékát. A bőrén és átázott hajában érzett
valami ragadósat, de a sötétben nem látta a vért. Soha többé nem áll
szóba velük. Semmi mást nem akar, csak hogy hagyják békén.
Amikor átnyomakodott a keskeny nyíláson, a sziklafal végigkar-
colta meztelen karja puha bőrét. A hidegtől reszketve a földre kupo-

7
rodott, felhúzott térdét szorosan átkarolta, és megpróbált nyugodtan
lélegezni. Addig hegyezte a fülét, ki tudja-e venni a hangjukat a szél
süvítésén keresztül, míg biztos nem lett benne, hogy már nem kere-
sik, és visszafordultak.
A fejét hasogató fájdalom görcsbe rántotta a testét, hullámokban
tört rá a hányinger. Az eső apró, hideg cseppjei most még sűrűbben
hullottak, és be-becsaptak a barlangba. A szél vadul fújt, a fák vastag
törzsei recsegve-ropogva próbáltak ellenállni neki.
Egyre erősebben szédült. Lehunyta a szemét, hátha jobban lesz,
de rémülten újra kinyitotta, amikor egy ág hangos csattanással a
földre zuhant. A vihar és a fák panaszos hangjai mind nagyobb ijed-
séggel töltötték el. Megint lehunyta a szemét, Hajósra gondolt, aztán
a bátyjára, és megpróbált úrrá lenni a riadalmán.
Nem bírt a hányingerével, és amikor az utolsó pillanatban kidugta
a fejét az esőbe, és elhányta magát, durván beütötte a vállát a szikla
egyik kiszögellésébe. Kábán, átfagyva megtörölte a száját, a szemé-
ből folyt a könny. Beljebb húzódott a barlangba, hogy le tudjon
feküdni. A fejében zakatolt a fájdalom. Az oldalára fordult, és össze-
kuporodott, hogy felmelegedjen. A szeme jóformán magától csukó-
dott le. Forgott vele a világ, majd lassan elbóbiskolt. Hatalmas
robajra riadt fel. Áthatolhatatlan sötét vette körül.
És szinte mozdulni sem bírt.
– Louise Rick, Louise Rick!
A neve inkább „Loisz Rek”-nek hangzott.
A lemenő nap fénye aranyló narancsszínbe burkolta az eget. Alatta
mélykéken terült el a tenger, ameddig a szem ellátott. A strandon
korábban elviselhetetlen volt a forróság, Louise mégis ott ült, mert
semmi másra nem volt képes.
Először nem reagált a férfi kiáltásaira. A lelkét nyomasztó űr elne-
hezítette, szürke, lomha köddel borította be.
– Vészhelyzet! – ordította a férfi angolul. – Családi ügy. Jöjjön a
telefonhoz!
Már majdnem odaért a vízhez, ahol Louise ült. A lába nyomokat
hagyott a nedves homokban, alig kapott levegőt. A szavai végre elju-
tottak Louise tudatáig. Rémülten fordította felé a fejét.
– Mi történt?
A férfi kinyújtotta a kezét, mintha fel akarná húzni az apró töröl-
közőről, amit Louise a hotelszobából vitt magával.
– Kérem, jöjjön! – sürgette éles hangon, majd futva visszaindult
az út másik oldalán fekvő recepció felé, ahol a parkoló autók között
ételbódék sorakoztak. A szünet nélkül fel-alá száguldozó motorok
pokoli lármát csaptak, de Louise meg sem hallotta, amint a férfi
nyomába szegődve a pálmákkal körülvett hotel felé igyekezett.

9
 Thaiföldet nem ő választotta, de így egyeztek meg, amikor útnak
indultak. Hat hónap szabadság, és mindenki beleszólhat, merre men-
jenek. Mexikó után, ahol a nevelt fia, Jonas a maja civilizációt akarta
felfedezni, Dél-Amerikában, Afrikában és Indiában időztek. A nagy
utazás négy hónappal korábban vette kezdetét. Egy kis mozaikcsalád
kalandtúrája. Louise és Jonas. Eik és Stephanie.
A recepció pultja mögött íróasztal állt, rajta telefonkagyló. Louise
mobilja a szobájában maradt. Kikapcsolva.
– Nemzetközi hívás – intett a férfi a kagyló felé.
Louisét hirtelen bénító félelem kerítette hatalmába. Az utóbbi idő-
ben minden tőle telhetőt megtett, hogy kizárja a valóságot, és most
egy telefonkagyló várja, készen arra, hogy szembesítse mindazzal,
amiről nem akar tudomást venni.
Lezuttyant az íróasztal előtti székre. A férfi felkapta a kagylót, és
a kezébe nyomta.
– Halló – szólt bele Louise erőtlenül, amikor a füléhez emelte.
– Mikkel – nyögte az apja szinte felismerhetetlen hangon. –
Öngyilkos próbált lenni. A roskildei kórházban van, itt vagyunk nála.
– Egy pillanatra elhallgatott, majd mély levegőt vett. – Még nem
tudják, túléli-e – folytatta. – Szerintem haza kellene jönnöd.

Mikkel. Az öccse két és fél évvel volt fiatalabb nála, közel álltak
egymáshoz. Nem annyira, amennyire állhattak volna, ha Louise
Klaus halála után Közép-Sjællandon* marad, és nem lép le Koppen­
hágába. De ezer okból kifolyólag nem bírt maradni, még a barátja

* A  gördülékeny olvasásélmény érdekében a tulajdonnevek toldalékolásakor a

magyar kiejtéshez közelítő hangzást vettük alapul az autentikus dán kiejtéssel
szemben. – A szerk.

10
temetésére sem ment el. Mégis jó kapcsolat fűzte Mikkelhez, mind-
két gyerekének ő lett a keresztanyja. A „terroristák”-nak, ahogy
azelőtt az anyjuk nevezte az unokáit. A terroristák közben négy- és
hatévesek lettek, és valamennyire lecsillapodtak. Legalábbis
­K irstine. Malte finoman szólva még mindig nehezen fért a bőrébe,
de Louise nem igazán tudott haragudni rá, bár egyáltalán nem
­rajongott az olyan gyerekekért, akik mindent felforgatnak maguk
körül.
– Megyek.
Amikor elbúcsúztak egymástól, alig tudta elengedni a kagylót.
Az ő Mikkelje, aki Klaus temetésén vörös rózsát tett a koporsóra
helyette. Az öccse, akinek az egész világa összedőlt, amikor a fele-
sége magára hagyta két kisgyerekkel, az ostedi házzal és a szám-
lákkal, amiket nem tudott fizetni. Fuvaros munkákat vállalt, és ami-
kor nem a roskildei Volvo raktárában húzta az igát, akkor az
országutakat rótta.
Majdnem egy év telt el így, és aztán Trine visszaköltözött hozzá.
Mikkel azóta boldognak látszott, és Louisében többször felme-
rült, hogy ennél jobb talán nem is történhetett volna a kapcsolatuk-
kal, minden valahogy harmonikusabbá vált köztük. Újfajta nyuga-
lom lengte őket körül, mintha jobban értékelnék mindazt, amijük
van. A szakításuk idején Louise ugyan nem kedvelte túlzottan a
sógornőjét, de azok az idők már elmúltak. Mikkel boldog volt, és
így ő is.
Mindig úgy gondolta, hogy bármit megtenne azért, hogy megvédje
az öccsét. Ha ezt nyíltan kimondta volna, Mikkelnél biztosan nem
arat vele sikert. Egy fejjel magasabbra nőtt a nővérénél, és nagyon
nem úgy festett, mint akinek a testvére védelmére van szüksége. De
Louise megfogadta, hogy soha nem hagyja cserben.

11
A hazautat szinte végigaludta a gépen. Eik a gyerekekkel már koráb-
ban továbbutazott, Louisének pedig meggyőző fellépésével sikerült
rávennie a helyi gyógyszertárost, hogy recept nélkül is adjon neki
altatót, úgyhogy a tabletták átsegítették az éjszakákon.
Mivel „vészhelyzet” állt elő, az ócska szállóban csak azt az időt
számították fel neki, amit ténylegesen ott töltött, a hét hátralévő
részét nem kellett kifizetnie. A szobáról túl sok jót nem lehetett mon-
dani, az ágy kényelmetlen volt, a szűk zuhanyfülkében vékony sugár-
ban csordogált a jéghideg víz. Rengeteg jót lehetett azonban mondani
a recepciósról, akiről kiderült, hogy egyben a hotel tulajdonosa is.
Ezt az információt a reptér felé menet osztotta meg Louisével.
Ő maga ajánlotta fel, hogy kiviszi, és ő derítette ki azt is, hogyan
lehet a leggyorsabban eljutni Dániába.
Kétszer szállt át, de nem kellett túl sokáig várakoznia. Az útra a
nyugtalanság, aggodalom, kimerültség és valószerűtlenség köde
borult. Mint egy rossz álom, ami befészkeli magát az ember tagjaiba,
megviseli a testét és megzavarja a fejét. Ráadásul az apja hívása óta
egy falatot sem evett, és szinte semmit nem ivott. Az elmúlt hetek-
ben, miután a többiek búcsút vettek tőle, egyébként sem volt étvágya.
A teste mintha megszűnt volna működni, és amikor le akart valamit
erőltetni a torkán, úgy érezte, erőszakot tesz saját magán. Még csak
nem is csipegetett, ahogy az apja mondta volna, bár ő tényleg inkább
csak a madarakhoz értett.
A bőröndje az elsők között érkezett meg. A recepciós vette rá
az egyik reptéri alkalmazottat, hogy tegyen rá egy piros jelzést,
hogy minél hamarabb kiadják. Louise teljesen elveszítette az idő­
érzékét. A telefonjára pillantva konstatálta, hogy mindjárt este fél
nyolc.

12
Az érkezési oldalon azonnal észrevette az apját a várakozók töme-
gétől kissé balra. A férfi odalépett hozzá, és magához húzta. A többi
leszálló utasnak úgy kellett kerülgetni őket a poggyászával.
A  szoros ölelés megakadályozta Louisét, hogy az öccse iránt
érdeklődjön, bár az is lehet, hogy egyszerűen csak nem mert kérdezni
róla. Az apja hívása óta már több mint egy nap telt el. Az első huszon-
négy óra döntő jelentőségű. Louise tapasztalatból tudta, hogy gyak-
ran ezek az órák jelentik a választóvonalat élet és halál között. Ami-
kor az apja elengedte, és letörölte a könnyeit, Louise hátralépett,
hogy lássa az arcát.
– Az orvosok azt mondják, túléli – suttogta a férfi kásás hangon.
– Nem valószínű, hogy maradandó károsodást szenvedett, de majd-
nem elveszítettük. Ha édesanyád nem találja meg, meghal. Már nem
volt eszméleténél.
Louise testét elöntötte a megkönnyebbülés hulláma, mintha kissé
elemelkedett volna a földtől.
– Bemegyünk hozzá? – kérdezte.
Az apja a fejét rázta.
– Azt mondták, ma este nyugalomra van szüksége. Nincs jól, és
még nagyon kába. Majd holnap meglátogatjuk.
Megfogta Louise bőröndjét, és a kijárat felé indultak. A szabadba
érve Louise végre kezdte felfogni a fülét megütő beszédfoszlányokat,
és érezte az alacsonyan járó, rózsaszínű nap langymelegét az arcán,
de még mindig nem sikerült megnyugodnia. A teste továbbra is
riadó­készültségben maradt: nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy
bármikor lecsaphat valamilyen katasztrófa. Lassan enyhült benne a
rettegés, és valamivel könnyebben vette a levegőt. A bőröndjét az
apja betette a csomagtartóba, és kitolatott a parkolóból.

13
 Az autópályán az apja a többiekről érdeklődött. Főleg Jonasról.
Louise kitérően válaszolt. Annyit mondott, hogy minden rendben
van, üdvözletüket küldik, és természetesen megértik, hogy haza kel-
lett jönnie.
– Szerintem nemsokára utánuk mehetsz – jegyezte meg az apja,
mintha mentegetőzne, amiért félbeszakította a lánya nyaralását, hol-
ott az öccse nem is haldoklik.
A közlekedési táblák gyorsan repültek el mellettük. Louise nem
igazán figyelt az ismerős környékre, bár sok időt töltött távol. Mik-
kelre gondolt. Fel sem bírta fogni, hogy az öccse öngyilkos akart
lenni. Mikkel pontosan tudta, milyen nyomorultul érezte Louise
magát hosszú éveken át a gondolattól, hogy a barátja, Klaus eldobta
magától az életet. Ő talált rá a lépcső felett lógva a házban, ahol
éppen megkezdték a közös életüket.
– Mi történt? – törte meg Louise a csendet. – Hogy csinálta?
Az apja mereven az útra szegezte a pillantását.
– Kipufogógáz – felelte végül. – Bezárkózott a garázsba, és bein-
dította a kocsit. A gyerekek nálunk aludtak. De édesanyád reggel
beugrott hozzá, és hallotta, hogy jár a motor.
– Kipufogógáz! – ismételte meg Louise hangosan.
Ezzel a módszerrel újabban nemigen találkoztak. Az igazságügyi
orvos szakértők szerint csak a szegények vagy a nagyon gazdagok
élnek vele, mert az újabb katalizátoros autók nem igazán alkalmasak
rá, szóval csak az tud így öngyilkosságot elkövetni, akinek régi kocsija
van, vagy aki megengedhet magának egy exkluzív veterán autót.
Louise magán érezte az apja pillantását.
– Biztos sokáig volt a kocsiban – nyögte elszoruló torokkal. Ha
egy helyiség elég jól van szigetelve, csak idő kérdése, hogy a szén-
monoxid végezzen az emberrel. – És Trine? Nem hallott semmit?

14
 – Nem volt otthon.
Az apja még mindig kásás hangon beszélt. Louise némán nézte.
Nem tett fel újabb kérdést. Túl fáradtnak érezte magát, és nem volt
benne biztos, hogy bármit is tudna kezdeni a válasszal. Inkább bekap-
csolta a rádiót, hátradöntötte a fejét, és hallgatta a híreket.

A  rendőrség megerősítette, hogy valóban Susan Dahlgaard

holttestét találták meg Bornholmon a múlt héten. Susan Dahl-
gaard, a Közép-Sjællandon fekvő Osted általános iskolájának
tanulója tizennégy éves korában tűnt el 1995-ben egy osztály-
kirándulás alkalmával. A  testét most egy sziklabarlangban
találták meg a Visszhang-völgyben, a sziget egyik kedvelt kirán-
dulóhelyén. A holttest állapota megnehezítette az azonosítást,
és jelenleg még tisztázatlan, hogy bűncselekmény történt-e.

Louise kihúzta magát ültében. Ezzel az üggyel már találkozott.

Olle, az egyik korábbi kollégája Susan Dahlgaard fényképét még ki
is tette az íróasztala mögötti falra, ahová azoknak az eltűnt szemé-
lyeknek a fotóit tűzte ki, akiknek az ügyében a nyomozás semmire
sem jutott, és akikről a média időről időre cikkezett. Susan keresé-
sére nagy erőket mozgósítottak. A rendőrség mobil csoportját és az
ország legjobb nyomkövető kutyáit is bevetették. A svanekei turis-
taház környékét, ahol Susan osztálya megszállt, egy harmincfős
csoport fésülte át, a kutyáik a legjobb kiképzést kapták. Egy héttel
később friss csapattal folytatták a kutatást, majd többször megismé-
telték váltott egységekkel, mielőtt lefújták volna a kutyás keresést.
Az egyik teória szerint a lányt elrabolták, és elvitték a szigetről.
A fényképét rendszeresen lehozta a híradó, az arcát az egész ország-
ban plakátokon lehetett látni. Az ilyen volumenű nyomozást maguk

15
közt csak „teljes csomag”-ként emlegették, ami azt jelentette, hogy
nemzetközi szinten is foglalkoztak vele.
A három barátnője, akikkel egy szobában aludt, utoljára a svanekei
kikötőben látta Susant. A lányok a kihallgatás során azt vallották, hogy
miután mindenki lefeküdt, ők négyen két biciklin kilógtak a szállá-
sukról. A kikötőbe mentek, ahol Susan hozzácsapódott pár helyi fiúhoz,
akikkel korábban ismerkedtek meg. A kikötőben lévő trafik előtt vál-
tak el egymástól, ott látták utoljára. A fiúk megerősítették, hogy a
kikötőben találkoztak a lányokkal, de azt állították, hogy nem marad-
tak együtt Susannel. Ez volt az utolsó információ vele kapcsolatban.
A lány eltűnésekor Louise még csak gimnazista volt Roskildében,
az ügy mégis foglalkoztatta később már rendőrként is, mert Osted
nagyon közel feküdt Hvalsøhöz, ahol ő volt általános iskolás. Ő is volt
osztálykiránduláson Bornholmon, és az élmény még mindig élénken
élt az emlékezetében. Indulás előtt egy nappal egy focimeccsen eltörte
a kulcscsontját. A bal vállát és karját bekötözték, ezért a barátnői segít-
sége nélkül nem tudott felöltözni, és a cipőjét sem bírta bekötni. A sérü-
lése egyúttal remek ürügyül szolgált arra, hogy ne kelljen az osztályá-
val bicikliznie, amiért külön hálás volt. Lehunyta a szemét.
Fel-felvillantak előtte a kirándulás emlékei. A kompot az odaúton úgy
dobálták a hullámok, hogy több osztálytársa elhányta magát. A füstölő­
házban újságpapírba csomagolt füstölt heringet kaptak, Gudhjemben
pedig akkora fagyit vettek a kikötőben, hogy alig bírtak vele…

Amikor az öccse háza előtti kocsibejárón kinyitotta a szemét, rájött,

hogy elnyomta az álom. Az édesanyja az ajtóban várta. Idősnek tűnt.
Mintha a négy hónap alatt, amit Louise külföldön töltött, megörege-

16