I.

Ázott, vörös szőrű szörnyeteg feküdt az út

mély sarában. Hosszú, rőt haja a teste alá
gyűrődött, végtagjai kicsavarodtak, szeme a
koponyájába fordult. Nyitott ajkán nyál és
vér keveredett, kihegyezett fogai sárgán vil-
lantak sötét ínyében. Fehér bőrén vastag
hegek éktelenkedtek, karmai alatt húscafatok
száradtak. Farka hegye hiányzott, a csonkot
böglyök marták. Emberszerűnek tűnt, mégis
embertelen volt: elállatiasodott, korcs fajzat.
Ő volt Róka.
Ahogy az alkony homálya rátelepedett a rengetegre, és a sár
kezdett hűlni körülötte, kinyitotta a szemét. Mozdulatlanul
feküdt tovább a vérmocskos úton, és a fülét hegyezte. Kissé
megnyúlt arca szemernyit sem rezdült, miközben más erdőlakó
után szimatolt.
Felegyenesedett. Megropogtatta elgémberedett tagjait, lesö-
pörte magáról a nedves rögöket, és bizonytalanul lépett egyet
előre. Lába megrogyott, de tartotta. Lassan haladt a fenyves
félhomálya felé, ahol elrejtőzhetett. Más körülmények között
nyugtalanította volna, hogy sebesülten nyílt terepen sétál, de
az út közelében egy lélek sem járt. Rég elhagyták, és a legtöbb
erdőlakó a közelébe se merészkedett. Akadtak még néhányan
rajta kívül, akik ismerték az erdő minden zugát, de még a leg-
ostobábbak sem ólálkodtak az út környékén, főleg ilyen mes�-
sze az északi elágazástól.
Róka elvigyorodott.
Miután a vér visszatért a tagjaiba, néhány könnyű szökke-
néssel a magas fenyők között termett, ahová nem értek el a
haldokló, vörös nap sugarai. Szuroksötétben folytatta útját.
Elégedetten megrázta magát. Felébredt hát. Elérkezett az
idő, hogy felelevenítse nevének megkopott emlékét, és vissza-
hozza a rettegést ebbe az átkozott erdőbe.
Elárulták. Megcsonkították. Gyilkosokat küldtek rá. Még élén-
ken élt benne a nagy hajsza, az üvöltő vadak, az arcába csapódó
ágak – a fájdalom, ahogy az éhes tűfogak a húsába marnak…
Ó, igen, ezt nem ússzák meg büntetlenül.
Nesztelenül lopakodott a fák takarásában, és láthatatlanul,
mint a szél. Hazafelé tartott. Arrébb tolta maga elől a szúrós

9
 leveleket, karma belemélyedt a puha avarszőnyegbe. Jó érzés
volt újra az árnyékokat járni, magányos világát, ahol született,
és ahol mindig menedékre lelt. A sötétség, amely tele volt titok-
kal, félelemmel és fájó emlékekkel, régi barátként fogadta.
­Testvére volt, és otthona, kedvesebbik ikre.
Beljebb egyre sűrűbben álltak a fák. A rengeteg olyan részére
ért, amelyet rajta kívül nemigen ismert más. Elmosolyodott.
Közeledett az otthonához.
Tervet kellett kovácsolnia. Magában sorra vette azokat, akik
a hátába mártották a kést, és akik miatt hajdani tekintélye
mesévé kopott, de arra jutott, túl sokan vannak ahhoz, hogy
egyenként leszámoljon velük. Nem, ez nem egyszerű vérbos�-
szú lesz – annál valami sokkal izgalmasabb.
Valami olyan, amin kacagni lehet.

A mocsárból feltörő meleg gőz émelyítő bűze csapta meg elő-

ször az arcát. Már jó ideje ritkultak körülötte a fák, az égbe törő
fenyőket tövises bokrok és csípős csalán váltotta fel. Errefelé
nehezebben haladt, figyelnie kellett, hogy jó helyre lépjen; a
talaj már nem volt biztonságos, bármelyik pillanatban csapdába
ejthette.
Nyílt térség terült előtte. A hold fakó derengése bevilágította
a halott lápot, ahol időtlen idők óta senki nem járt rajta kívül.
Ahogy megpillantotta a fehér gőz ködén átsejlő tájat, megállt,
és ellágyult tekintettel révedt hajdani birtokára.
A mocsarat fekete fák gyűrűje vette körbe, a nyílt sármezőn
pocsolyákat és kisebb ereket csillantott meg a fény. Néhol cse-
nevész tüskebokrok és fák kiszáradt, görcsösen nyújtózó tete-
mei bukkantak elő a mérgező földből. A láp közepén rozoga
viskó düledezett, bedeszkázott ablakai vakon bámultak az éjsza-
kába. Nyitott ajtaja nyikorogva csapkodott a szélben.
Róka a levegőbe szimatolt, és dögbűzt érzett. A gőz szagát
rég megszokta, kedves ismerősként fogadta – dögöt azonban
évek óta nem látott ezen a vidéken.

10
 Lassan, rosszat sejtve indult tovább a viskó felé, és meg-
próbálta kitalálni, honnan ered a rothadás összetéveszthetetlen,
édeskés illata.
Az orra a mocsár széléig vezette. A fák előtt egy karót döftek
ferdén a földbe, és foszló varjúfejet húztak rá. Róka odalépett,
letépte róla, és a szájába tömte.
Porhanyós, bomló hús szakadt darabokra fogai között, a
gyenge csontok halk roppanással törtek darabokra. Nem emlé-
kezett, mikor evett utoljára, de ahhoz elég régen, hogy a hitvány
varjúfej királyi lakomának tűnjön. Miután végzett, még a karó
végét is lenyalta. Leült, hogy átgondolja a madárfej jelentését.
Ő nem állított ide semmiféle karót, más pedig nem ismerte
a helyet rajta kívül. Aki tudott róla, azt már hosszú évekkel
ezelőtt levadászta.
Túl sokáig volt távol. Talán felfedezték a birtokát, és rátették
a kezüket. Pedig Róka gondoskodott róla, hogy ha valaki ide-
téved is, rémülten forduljon vissza, ugyanis körberakta a helyet
mindenféle halott erdőlakó koponyájával. Most azonban úgy
tűnt, az egyik látogató nem ijedt meg kellőképpen, sőt talán
bevette magát a tanyájára.
Az ő tanyájára! Elvicsorodott, és éhesen forgó karmaira pil-
lantott. Ideje volt kicsit edzésbe hozni őket.
Elindult az odúja felé. Ha valaki beköltözött, bizonyára
éppen az igazak álmát alussza. A gyanútlanul hortyogókat
nevetségesen egyszerű volt megölni: mindössze egyetlen gyors
és hatékony szúrásba került. Arra gondolt, most nem lesz gyors,
hatékony azonban annál inkább.
A viskó előtt megtorpant. Csendben hallgatta az öreg ajtó
nyikorgását, a korhadó tetődeszkák nyögését. A bedeszkázott
ablakokat fürkészte.
A fejét rázva átlépte a középen megroggyant küszöböt. Meg-
zavarta, hogy nem érezte más erdőlakó szagát. Talán mégis ő
maga állította a karót? Elfeledkezett volna róla? Ilyen régóta
feküdt az úton?

11
 A viskó egyetlen szobája üresen ásított. Minden úgy állt,
ahogy aznap hagyta. Az asztal felborítva, a földön feketére szá-
radt tintatócsa és szakadt papírok, a sarokban csonkig égett
gyertya, a falon összeszabdalt kép.
Fújtatott dühében. Élénken emlékezett arra a hétszer elát-
kozott napra. Ostoba volt, és igencsak pórul járt. Ezt a hibát
többé nem engedhette meg magának.
Behúzta maga mögött az ajtót, és bezárta, hogy ne csapkod-
jon a szélben. A fali tartóba helyezett fáklyához lépett, és két
kovakövet összeütve meggyújtotta a begyantázott szövetet.
Láng lobbant, és sárga fény töltötte meg a szobát.
Odalépett az asztalhoz, és felállította. Összeszedte a levele-
ket, és rájuk helyezte a gyertya csonkját nehezéknek. A képre
pillantott. Felmordult, és a szoba másik végébe lépett, ahol a
kemény szalmazsák feküdt. Lerogyott rá, és gondolataiba
merülve a korhadt deszkákra révedt.
Felkelt, visszafeküdt, aztán megint felkelt. Körbe-körbejár-
kált, majd leült az asztalra, és kezébe vette a legfelső levelet.
Átfutotta, de nem a szöveget figyelte, hanem azt, hogyan írták.
Könnyszaga volt. Elfintorodott, összetépte a lapot, és kidobta
a bedeszkázott ablak egyik résén. Újra a levelek után nyúlt,
kotorászni kezdett közöttük, amelyik nem érdekelte, azt kiha-
jította. Végül apró, sárga fecnin állapodott meg a tekintete.

Róka!
Gyere a Barlangokhoz, amilyen gyor-
san csak tudsz! Szükségem van a segít-
ségedre. Érj ide mielőbb!
Kajmán, királyod és barátod

Róka a földre köpött. Az a kukac odahívatta, hogy lemészárol-

tassa a nyomorult szolgáival. Őt, aki nélkül még most is a leg-
utolsó kocsma sarkában feküdne összeverve. Harag gyúlt a

12
lelkében, emésztő, sűrű harag; eleinte csak gomolygott benne,
majd teljesen elborította.
Feldöntötte az asztalt – újra.
Kilökte az ajtót, szinte kitépte a helyéről. Egész testében
remegett. Hangot kellett adnia a haragjának, különben még
szétveri az egész tanyát. Megvonaglott a holdfényben, pofájából
nyál csorgott. Megborzongott, megrázta magát, és vonítani kez-
dett. A fák belereszkettek rettenetes üvöltésébe, és tudta, az
erdőlakók felriadnak a hangjára, és összerezzennek otthonaik-
ban. Nem tudják, mi történik. Nem tudják, mert elfelejtették
a régi időket.
Töretlen, zengő vonítása kettétépte az erdő visszataszító
csendjét, aztán hirtelen, mintha elvágták volna, abbamaradt.
Bejelentette visszatérését. Nem volt okos húzás.
Megrázta a fejét, lehanyatlott a mocsár sarába. Beledörgö-
lőzött, megvárta, amíg a szag teljesen átitatja a testét. Tudta,
hogy nem fedezhetik fel a rejtekhelyét, soha élő erdőlakó nem
tette be oda a lábát, egy pillanatra mégis félelem telepedett a
szívére. Egyszer már sikerült megbuktatniuk. Vajon másodszor
is képesek megtenni? Nem. Nem ismerik a rejtekhelyet. Ha
tudnának róla, rég szétverték volna.
Jól tette, hogy vonított. Meg kell tudniuk, hogy ezúttal nem
üthetnek rajta aljas módon. Ezúttal felkészülten vonul ellenük.
Róka a sárban fekve aludt el.

13
A reggel sápadt sugarai ébresztették. Szeme éhesen villant, fel-
ugrott, megrázta magát. Eszébe jutott, mit tett az éjjel, és átkozta
magát, amiért bejelentette visszatérését. Aztán arra gondolt, az
erdőlakók azt fogják hinni, álmodtak. Hiszen olyan régóta hit-
ték már halottnak…
Visszahúzódott a viskóba, és a szekrényhez lépett, ahol régi
álruháit tartotta. Hosszan töprengett, melyiket öltse magára.
Végül egy rojtos köpönyeg és egy kopott cilinder mellett dön-
tött. Mielőtt felvette volna őket, szőrét-szakállát vastagon
bekente korommal, nehogy felismerjék árulkodó rőt színéről.
Egy régi, rozsdás olló segítségével egész tincseket vágott le dús
hajából, csaknem teljesen megkopasztotta magát. A meghagyott
fürtöket is feketére kente, majd begyűrte őket a cilinder alá.
Elégedetten szemlélte magát a szekrényajtón lógó repede-
zett tükörben. Elvigyorodott.
Mindenekelőtt ételt kell szereznie. Felidézte magában a láp-
tól északra elterülő erdőrészt, és úgy rémlett neki, mintha nem
is olyan messze lenne arra egy falu. Ott könnyedén összefuthat
egy gyámoltalan pocokkal vagy ostoba nyúllal. Ha szerencséje
van, akár egy őzgidát is elejthet.
Gyors léptekkel elhagyta a tanyát. A mocsarat övező sűrű
fenyvesből kiérve százéves tölgyek között vezetett az útja, ame-
lyek valamivel több napfényt engedtek be az erdőbe, a nagy,
fekete levelek azonban így is sokat takartak az égből. Róka csep-
pet sem bánta, hiszen mindig is kedvelte a vörös félhomályt.
A bokrok alatt settenkedett, nem akart feltűnést kelteni.
Bízott az álruhájában, és remélte, hogy elfeledték az arcát. Nem
óhajtott lelepleződni, hiszen még hosszú út állt előtte.

14
 Megállt, és a levegőbe szimatolt. Fészek szagát érezte.
Néhány friss, folyós tojásnál nem is találhatna jobb lakomát.
Orrát követve egy sűrű, tövises cserje közepén megtalálta, amit
keresett. A gondosan megépített fészekben két tojás feküdt gaz-
dátlanul. Felmarkolta mindkettőt, és nyálcsorgatva elsomfor-
dált. Valamivel arrébb feltörte őket hosszú karmával, és kiszip-
pantotta belőlük a nyúlós fehérjét meg a benne forgó ocsmány,
darabos madárkezdeményt. Úgy nézte, fácánfiókák lehettek.
Elégedetten böffentve megtörölte a száját, és folytatta útját
a falu felé.

Már messziről látta az ingatag faházak kőkéményeiből kanyargó

füstöt. Rátért a kitaposott ösvényre, amely egyenesen a faluba
vezette. Vígan fütyörészett.
Hosszú idő óta nem látta már az erdőlakókat. Lopva végig-
nézett rajtuk: emberek voltak, de mégsem. Valami elállatiaso-
dott bennük, elfajzott korcsok voltak mind, akárcsak ő maga.
A szúette házfalak erősen korhadtak. Az utcákat nem taka-
rították, a sár ürülékkel és húggyal keveredett. A főtéren akasz-
tófák vöröslöttek, durva köteleiken tetemek lógtak, a böglyök
már alaposan kikezdték őket.
A főtéren sorakozó házak előtt koldusok feküdtek nyöszö-
rögve, néhányan ételért könyörögtek. Róka rájuk sem hederí-
tett. Szemben vele, az akasztófáknál szakadt görény pipázott.
Odalépett hozzá.
–  Hát ezek a szerencsétlenek mi szépet tettek? – sandí-
tott rá.
–  Lázadást szítottak a hülyék – vette ki a szájából a pipát a
görény. – Maroknyian a Barlangok felé indultak. A gárda persze
gyorsan szétverte őket. A vezetők itt lógnak, a többiek a ver-
mekben sínylődnek.
Róka halványan elmosolyodott. Szóval megelégelték a pofá-
dat, Kajmán koma. Azt kell mondanom, nem csodálom. Remélem,
reszketve alszol el minden alkonyon.

15
 –  További szép napot, cimbora! – Vidoran intett a görény-
nek, és továbbállt.
A kocsma felé vette az irányt, hogy friss híreket szerezzen.
Somolyogva gondolt azokra az időkre, amikor még mindennap
különböző álruhákban hallgatta a szóbeszédet, hogy később
saját előnyére fordíthassa. Nemegyszer ő maga indított el
valami hazugságot, hogy bemocskolja utálóinak és ellenségei-
nek nevét. Ó, hányan végezték bitófán csalárd ajka miatt…
Megállt egy magas, zsíros falú kőépület előtt. Belökte az
ajtót, lehajolt, hogy elkerülje az alacsony szemöldökfát, és belé-
pett a kocsmába. A kis asztalok körül mindenféle korcs fajzat
kártyázott, széles fakorsóikban sör habzott. A pultot törölgető
ráncos homlokú kos sötét pillantással fogadta. Róka a két
hegyesre fent, görbülő szarvra nézve nyelt egyet – élénken
emlékezett arra a napra, amikor két ilyen oldalba kapta, a bor-
dái még most is megnyikkantak a gondolatra.
–  Mit adhatok? – dörögte a kos.
–  Egy sör lesz, cimbora. Egy korsó mézédes sör – vigyorgott
Róka. Hogy elnyerje a csapos jóindulatát, hozzátette: – Fölöt-
tébb takaros hely. Ritka az ilyen szép ivó az erdőben.
A kos mordult egyet. Róka megvonta a vállát, körülnézett,
és arra jutott, ritka az ilyen ocsmány ivó az erdőben. Mállott a
vakolat, az oszlopokon alig égett egy-két fáklya. A tetőgeren-
dákba szúk seregei rágtak mintázatot, a padlón hemzsegtek a
hangyák.
Mikor megkapta a sört, leült a legnagyobb társaság melletti
kis asztalhoz, és hegyezni kezdte a fülét.
– Azt mondom – csuklott egyet egy koszlott vakond –,
hogy visszatért.
–  Ki a fene tért vissza? – kérdezett vissza egy szürke nyúl.
–  Úgy hírlik, meghalt – suttogta átszellemülten a vakond –,
de engem nem ejtettek a fejemre! Itt jár köztünk. Figyel, és
bosszút forral. Vérre szomjazik. Lángok marják azt a rőtvörös
szívét.

16
 Róka elégedetten beleivott a sörébe. Meghallották hát az
éjjeli vonítást.
–  Nem hallottátok, hogy üvöltött? Figyelmeztetett minket:
rettegjünk, mert visszatért közénk. Róla beszélek, tudom, hogy
tudjátok. Ti is hallottátok. Mind hallottuk.
–  A Vöröst rég megölték – rázta a fejét a nyúl. Egykori nevé-
nek hallatára Róka úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék. – Kaj-
mán maga hirdette ki, hogy felkoncolták. Levágott fejét karóra
tűzték, és a saját szememmel láttam, hogy döglegyek zabálják
a húsát.
Ez igazán érdekes. Róka megtapogatta a fejét, de mindent a
helyén talált. Talán azok a hitvány gárdisták, akiket a nyakára
küldtek, elvitték Kajmánnak egy másik erdőlakó felismerhe-
tetlenné szabdalt fejét, és azt mondták, hogy ez bizony az ő
agyafúrt kobakja. Ó, ti csalafinták!
–  A Vöröst nem lehet megölni – suttogta a vakond. – Hal-
hatatlan. Másvalaki fejét tűzték karóra, hogy elcsitítsák a népet.
Hogy ne kelljen többé bedeszkázott ablakok és ajtók mögött
is félelemtől reszketve őrködnünk éjjelente. Tudom, mit hal-
lottam. Lehetetlen összetéveszteni a hangját. Évekkel ezelőtt
minden egyes éjjel felpattant a szemem, mert ugyanez a voní-
tás tépte ketté az álmomat. A gyerekek sírtak, az asszony a pin-
cébe szaladt velük. Soha nem szabad elfelednünk azokat az
időket.
Mind komor hallgatásba burkolóztak, és úgy tűnt, többé
meg sem szólalnak. Róka eltöprengett a hallottakon. Hízelgő-
nek találta a szóbeszédet, és úgy döntött, még több félelmet
plántál szegény falusiak szívébe.
–  Úgy hallottam – hajolt közel hozzájuk –, hogy már le is
csapott első áldozatára. Egy kakukk mesélte nekem, hogy az
éjjel megölték a férjét. Feltépték a torkát, és az összes húst lerág-
ták a csontjairól. Vörös hajszálakat találtak körülötte.
A szürke nyúl ijedten összerezzent, és söröskorsója mögé
bújt.

17
 – Borzalmak kora közeledik – ingatta a fejét a vakond.
Lehelete alkoholtól, teste izzadságtól bűzlött. Feketéllő körmé-
vel összébb húzta a hájhurkáit összetartó fakó zekét. – Én mon-
dom, jobb lesz, ha bezárkózunk éjszakára, és fél szemünket
mindig nyitva tartjuk.
–  Az is a fülembe jutott, hogy a másik faluban porig égett a
görény háza. Feketére sült ő maga is. Majdnem lángra kapott
az egész falu, de szerencsére idejében eloltották a tüzet.
Az asztal körül ülők rémülten meredtek egymásra.
–  Hát valóban visszatért?
Róka az arca elé emelte korsóját, hogy eltakarja széles vigyo-
rát. Egy egér az asztalra csapott.
–  Én nem hiszek ennek a sületlen szóbeszédnek! Se füle, se
farka a meséiteknek. Megyek is dolgozni, nem érek rá ilyen
badarságokra.
A többiek nem feleltek.
–  Meg kellene kérdezni a boszorkányt – morogta a vakond.
– Ha valaki, hát ő tudja, igazak-e a pletykák.
–  Holdkóros vagy? – hördült fel a nyúl. – Én ugyan be nem
teszem a lábam a Patkánytanyára!
– Miféle boszorkány? – hajolt előre Róka. Kezdett érde-
kessé válni a társalgás.
–  Sosem hallottál a Patkánytanya vajákosáról? – húzta fel a
szemöldökét a vakond. Szürke szőrszálai izgatottan rezegtek az
arcán, lepedékes fogsora kibukkant vastag, fekete ajka mögül.
– Azt beszélik, öreg, mint a föld, és a tekintetedből megmondja
a sorsod. Nem anya szülte, de neki magának tizenhét gyermeke
rágja a búzát távoli mezőkön.
– Vén, pénzéhes csaló – köpött az asztalra a nyúl. – Ha
belépsz a tanyára, elevenen felfalnak a patkányok. Veszélyes
hely az. Ha odamész, én is könnyedén megmondom neked
a jövendőd: elpusztulsz, még mielőtt annyit mondasz, fapa-
pucs.

18
 –  Úgy hírlik, mindent lát, és annak idején is mindent látott
előre. Megjövendölte a Vörös bukását is. Ha most valóban vis�-
szatért, bizonyára arról is réges-rég tud már.
– Megjövendölte a Vörös bukását? – kérdezte döbbenten
Róka. Erről miért nem tudtam akkoriban?
– Vannak, akik ezt mondják – vont vállat a vakond. – Én
még nem jártam nála.
– Azt mondom, mindez csak ócska hazugság – legyintett
Róka. – Susmorognak ezt-azt, de kötve hiszem, hogy bárki látná
a jövőt.
–  Az a te dolgod, mit hiszel.
Ami azt illeti, Rókát nagyon is érdekelte a jövendőmondó,
de ezt nem kötötte a falusiak orrára.
–  Mondd csak, kik lógnak a főtéren? – kérdezte, hogy más
irányba terelje a beszélgetést.
– A lázadók – morogta a vakond. Orra meg-megrándult
beszéd közben. – Csak azt ne mondd, hogy a lázadásról sem
hallottál!
–  Nem sokat. Messziről jövök.
–  Egy csapat bolond hetekig prédikált Kajmán zsarnoksá-
gáról, és bőszen bujtogatták ellene a népet. Egy merényletet is
megkíséreltek, de a terv megbukott. Nem voltak elég körülte-
kintőek. A gárda elkapta őket, és most vagy a Barlangok előtt
lógnak, vagy a mi főterünkön.
Róka megunta a társalgást.
–  Nekem még akad egy kis elintéznivalóm. – Felállt az asz-
taltól, és megemelte cilinderét. – Öröm volt veletek inni.
Amazok nem köszöntek el tőle.

Alkonyodott, és a lenyugvó nap skarlátvörösre festette a leve-

leket. Köd ereszkedett a bokrok közé, és jótékonyan elrejtette
Rókát a figyelő szemek elől. Egy csalitosban ült, oldalába hor-
gas tövisek döftek. Alig látott ki a sűrű levelek közül. A falu

19
szélén düledező kunyhókat figyelte, amelyek úgy álltak ki a
földből, mint nyílt sebből a csontok. Türelmetlenül várta az
éjfélt.
A nyúl, akivel a kocsmában találkozott, a falu szélén lakott.
Követte hazafelé, és most már azt is tudta, hogy három szaftos
kölykével meg a feleségével lakik egy fedél alatt.
Ma, édes pajtások, igazán visszatérek!
A gyomra dél óta keservesen korgott. Újra megrohanta az a
régi éhség, amellyel egykor mindennap meg kellett küzdenie.
A falusiak nem véletlenül deszkázták be annak idején az ablako-
kat és az ajtót, és a gyerekek sem játékból költöztek le a pincébe.
Ahogy a nyúlra gondolt, kajánul megnyalta a szája szélét.
Zsenge, friss hús, csaknem tálcán kínálva. Tárt kapukkal várták
vendégségbe, és Róka sosem utasította vissza az ilyen kedves
invitálást. Már csak illendőségből sem.
Lassan lenyugodott a nap, és egyre kevesebben jártak az
utcákon. A zajok elültek. Róka még várt egy keveset, aztán
kikecmergett a bozótból, megrázta magát, és szemügyre vette
karmait a holdfényben.
Úgy villantak, akár a kések. Belező, Torokvágó, Szemszúró,
Ínytépő, Ínszaggató, Gégemetsző, Mellfelnyitó, Hasbadöfő,
Orrbanyúló, Fülszakító. Így nevezte őket. Ők voltak a cimborái.
Fától fáig lopakodott, amíg el nem érte a nyúl házát. Az
ablakból már nem szűrődött ki fény, a gyertyákat rég elfújták.
Körülnézett, hogy még véletlenül se lássa senki, és amikor meg-
bizonyosodott róla, hogy egy lélek sem jár a környéken, óvatos
mozdulattal benyomta az ablakot. Ebben már volt gyakorlata:
gyorsan, hogy ne nyikorogjon, de ahhoz elég lassan, hogy az
alvókat ne csapja meg a kinti hideg.
Felugrott az ablakpárkányra, és óvatosan leereszkedett a
döngölt földpadlóra. Néhány szívdobbanásnyi ideig csak állt,
hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez, és körülnézett a szo-
bában.

20
 A nyúl és asszonya a sarokban szendergett egy-egy zsákon
hanyatt fekve. A nyúl horkolt, orrcimpái remegtek, tátott szá-
jából kivillant hosszú metszőfoga, betegesen nagyra nőtt fül-
kagylói meg-megrándultak. A hasán tartotta a kezét, a torkát
szabadon hagyta.
A három kölyök a túlsó sarokban feküdt összebújva. Töré-
keny, apró teremtések. Egy roppantás, és végük.
Rókát hirtelen elfogta az undor. Mélyen megvetette és szív-
ből gyűlölte ezt az elkorcsosult, rút világot. Azt, hogy mind
ennyire elfajzottak. Hogy ő ennyire elfajzott.
Odalépett a kölykökhöz, lehajolt, és beszívta a szagukat.
Pompás volt, édes emlékeket ébresztett benne. Már alig rémlett
neki a húsuk íze. Összefutott a szájában a nyál, és legszíveseb-
ben összecsattogtatta volna a fogait. Tégy meg egy szívességet,
Torokvágó!
Gyors volt, és pontos. Jobbjával befogta a gyerek száját,
a ballal feltépte a nyakát. A nyúl szeme tágra nyílt, reszketett a
keze között, de Róka erősen lenyomta, hogy ne ébressze fel
a többit. Ahogy a vér ismerős illata megcsapta az orrát, elvigyo-
rodott, és odahajolt a kölyök nyakához, hogy belenyaljon. Nem
is tudod, te kis apróság, milyen régóta vágyom erre.
A másik kettőt is gyorsan elintézte: Gégemetsző és Orrba-
szúró sem unatkozott aznap éjjel. Alkarja könyékig síkos lett a
vértől. A másik sarok felé pillantott, és vigyora még szélesebbre
húzódott, amikor látta, hogy a szülők továbbra is gyanútlanul
hortyognak.
Kiválasztotta a legkisebb kölyök tetemét, felvágta a hasát,
és lefektette a helyiség közepére. Ez a jel, pajtásaim. Ideje meg-
tudnotok, hogy a Skarlátszínű visszatért.
A két nagyobb tetemet a vállára kapta, és kiugrott velük az
ablakon. Nem vesződött azzal, hogy behajtsa maga után.
Az erdőbe igyekezett, egy lapos sziklához. Még délután
nézte ki magának, és eldöntötte, hogy azon fog megvacsorázni.

21
A szikla egy terebélyes tiszafa alatt állt, és a hold sugarai éppen
rávetültek. Gondosan, akár egy dajka, ráfektette a kölyköket.
A hasukkal kezdte. Felhasította a bőrüket, kitépte és elhají-
totta bűzölgő beleiket, és mohón szájába tömte az ízletes belső
szerveket. Isteni a májatok, kedveskéim! Szája szélén vörös nyál
bugyborékolt.
Nekiállt megnyúzni őket a karmaival. Hiba nélkül fejtette
le róluk a bőrt, hogy hozzájusson csupasz húsukhoz, amiből
addig falatozott, amíg szinte ki nem pukkadt a gyomra.
Azután szórakozásból szétverte a koponyájukat a sziklán.

22