I.
A VArÁzsLó LeVeLe
Első fejezet
Fürkész , a tolvaj
1.
Muszáj elmondanom előre:
kíváncsi felnőtt vagy gyerek,
akárki olvassál e könyvbe,
ne várj mindig víg rímeket!
Karácsonytájt, tagadhatatlan,
Toronyvárost egy furcsa paplan
fedte – szokatlan szerfölött,
hogy így a télhez öltözött.
Mert ritkaság, hogy végre hó hull,
több évig csak eső esett:
hány gyermek így nevelkedett!
Ám most mind az utcára tódul,
és siklik, hóban hempereg.
Szép tél! De nem mindenkinek.
2.
Élt egy ifjú a várnegyedben
(gazdag környék, puccos lakok),
itt bóklászott legszívesebben,
s figyelt sok zárat, ablakot.
Honnan szerezhette a kincsét?
Nem ismerték, csak szőke tincsét.
Villák körül ólálkodott,
mit tisztes ember nem szokott.
Kedélye víg, mosolya sármos,
sok lányt szédítő ifju volt,
aki sűrűn is udvarolt,
ám azt pletykálták róla, „sáros”.
Nos, egy különcnek ez kijár:
gondolták, rosszban sántikál.
3.
Na de valóban oly komisz volt?
Tényleg bűnt elkövetni kész?
Ne vesztegessünk erre lőport,
elárulom: bizony csibész.
Settenkedés, erszényhasítás,
színjáték, árnyékban lapítás!
A házak száma számtalan,
mit kifosztott e szemtelen.
Mondják, ilyen gonosztevőnek
egy sötét börtön kellene,
ott volna jó csücsülnie
úgy tíz évig, hozzávetőleg.
Szememre hányják, sejtheted,
hogy benne látom hősömet.
7
 4.
Hiszen ki tenne főszerepbe
egy kétszínű törvényszegőt?
De azt javaslom, hogy előre
talán ne ítéljük meg őt.
Volt régen szép gyerekszobája,
kölyökként nem hagyták magára,
hanem később félárva lett,
ez jutott boldogság helyett.
Az apja kezdte el nevelni,
példás lódító, lókötő,
fogházakból kiszökdöső.
De róla sincs már híre semmi.
Hősünkből tolvaj lett tehát,
mikor saját lábára állt.
5.
Őszintébb volt, mint sok miniszter,
ki törvénnyel többet lopott.
Hogy szólítják? Fürkész: a gengszter-
világban álnéven futott.
Igazi neve ismeretlen,
a legtöbb ember biztos ebben.
„De mért hívják Fürkésznek őt?” –
tűnődtek a pletykát lesők.
Az ok, amiért így nevezte
mindenki, roppant egyszerű:
hiszen Fürkész éles szemű!
S főként attól volt jó a kedve,
ha nagyítókat, távcsövet
meg szemüveget gyűjthetett.
6.
Egy bérkuckó tetőlakában
honolt elég kényelmesen,
amit berendezett csodásan.
Ott nem hibádzott semmi sem!
Hajópadlóján perzsaszőnyeg,
olyan főleg, mit nem ma szőttek,
s tapétáin, nem is vitás,
műalkotás vagy egy rakás!
Szobrok, könyv s persze drága függöny,
széles terasz, miről belát
mindent, míg szürcsöl jó teát,
s a kincseket kiszúrja rögtön.
Néhány gyűrű volt rajta is:
aranyra ment a kis hamis!
7.
Felkiáltott Fürkész nemegyszer:
– Az élet, ó, de gondtalan!
Így érkezett el a december,
s a nap, mikor szenteste van.
Szóval mesés tél volt, a hó hullt,
este még jobban nekilódult,
a tolvajlak meg úgy kihűlt,
hogy Fürkészünk töprengve ült.
A pompás házán volna egy lyuk?
Hiszen hét zsák szénnel tüzelt,
és most mégis párát lehelt!
– Megkeressük – szólt –, és bedugjuk!
Ám váratlanul egy madár
tűnt föl, csak úgy, s azt mondta: – Kár!
9
 8.

– Nocsak, nocsak – dünnyögte Fürkész.

Tovább nem is gondolkodott:
– Biztos, hogy van a házon egy rés!
S megvizsgált minden kis zugot.
A homlokát ráncolta aztán:
ez a holló ilyen ügyes tán?
Mert hogy juthat be egy madár,
ha egy apró rést sem talál?
Talán a kéményen keresztül?
Esélytelen, az egy pokol,
a tűzre szüntelen pakol.
Rejtélyes ügy volt mindenestül!
Hollónk közben tollászkodott,
mint egy rendes madár szokott.

9.

Aztán: – Megvagy végrrre! – A vendég

így szólt, de meglehet az is,
csak krákogott: talán rekedtség
ült torkán. Mégsem volt muris!
Ez a madárka nem kedélyes:
komor kinézetére kényes.
Most karnyújtásnyira hajolt,
pokoli tekintete volt,
rettentően ravasz, kegyetlen,
azzal vizslatta a fiút,
s úgy tűnt, előle nincs kiút.
Fürkész csak állt feszengve, csendben.
Érezte, hogy történni fog
mindjárt egy képtelen dolog.

10 11
 10. 12.

A krákogás már rendbe tette, Akkor felsandított a tolvaj,

a holló hangja tiszta volt,
a gombócot végre lenyelte,
tehát ekképpen szónokolt:
– Légy üdvözölve, szép halandó,
vagy úgy is mondhatom, te rabló…?
Hollómra tűzve küldtem el
egy írást, mit lábán visel.
Fürkészt a bizarr hang nyomasztja:
ez a madár tényleg beszélt?
Mi vette el az ő eszét?!
Csak annyit bír kinyögni: – Azta…
A holló közben rámutat
a lábára: – Itt a csomag!
bántotta már a károgás,
és támadt benne furcsa óhaj:
hollóból pörkölt, paprikás…
Mégis lemondott róla végül –
ki tudja, hátha belekékül,
ha megeszi, s szédülni kezd…
Szokatlan egy madárka ez!
Szeme a lap aljára tévedt.
„Üdvözlettel: Marionett” –
ez zárta le a levelet,
amit ekkor még ő sem értett.
De érdekesnek tűnt nagyon,
mi áll a cikornyás lapon.

11.

És Fürkész akkor végre lassan

megmozdult, közelebb hajolt,
mert szárnyasunk lábán valóban
ott sötétlett egy furcsa folt.
Picurka henger volt patenttal,
mit hősünk már ki is patentolt,
s a mélyéről előszedett
egy különleges levelet.
Be volt papírja parfümözve,
arany betűk, sűrű sorok…
Beszívta a jó illatot,
és csodálkozva ült fölötte.
Ekkor hollónk azt mondta: – Kár!
Ne szaglászd, olvasd, jómadár!

13
 II.A sószóró , a bot és
egy szelet kenyér

Első fejezet

A Fakó utca
1.

Fürkész haladt. Előtte köd volt,

mögötte köd volt, s hó fedett
minden járdát: végleg behódolt
a tér a télnek. Szép este lett.
Fény szűrődött az ablakokból,
Fürkész lelkére nem hatott jól:
szépnek látta a fényutat,
de nyomott volt a hangulat.
„Milyen kihalt világ ez itt kinn,
az utcán csak kóbor kutyák,
biztos hiányzik egy barát
nekik. Nekem sincs soha senkim…”
Így töprengett, s míg bandukolt,
e gond a lelkéig hatolt.

28 29
 2.
De nemsokára körbenézett:
kereszteződést láthatott.
Nem mozdult ott egy árva lélek,
a csend most mindent áthatott.
Fürkész csak ekkor vette észre,
hogy fénybe ér bakancsa széle:
egy utcalámpa őrködött
az úttalálkozás fölött.
Sötétbe húzta vissza lábát.
Na lám, de amatőr hiba,
egy percre nem figyel oda,
s a világos oldalra áll át…
E gikszer arra ösztökélte,
izzítsa tolvajösztönét be!
3.
Így hát kissé előregörnyedt,
végigmérte a házakat,
aztán egy mély lélegzetet vett,
s fél perccel később már szaladt.
„Előbb a Fakó utca hatba
osonj be, ott van pár sarokra” –
rendelkezett Marionett,
a hó meg úgy nekieredt,
mikor Fürkész elért a házhoz,
hogy ismét elcsodálkozott.
Hiszen havazni nem szokott,
s az ég most sószórót utánzott!
Olyan kacatot épp, amit
majd innen eltulajdonít.
4.
Így merengett: „Ez balga képzet,
még hogy sószóró fenn az ég!
Csak költő lát efféle képet,
izgalmas, ám bolond beszéd!”
Fürkészünk inkább körbevizslat,
hisz voltaképp detektívalkat:
hatalmas ház előtt lapult,
s bent várta őt a konyhapult.
A lak körül acélkerítés,
mögötte bájos konyhakert,
s Fürkész csak ekkor lett levert:
egy eb feküdt ott, lusta, békés.
„Na persze, békés, nem hiszem,
mert házőrzőből nincs ilyen!”
5.
Igaz, elég fura alakzat
a nagy veranda közepén,
kitől, úgy fest, bátran havazhat,
s jöhet tél, bármilyen kemény…
Az eb csak gubbasztott a fagyban,
Fürkész meg így szólt: – Ráfaragtam!
Ez egy okos őrzőkutya.
Vagy egyszerűen túl tunya?
És pont ekkor jutott eszébe:
hisz ismeri e házat itt!
Folytatta már üzelmeit
a szomszédban! Úgy három éve…
Rég volt, de már emlékezett:
tartottak itt egy kőebet.
31