Marion becsukta a könyvét, és a húgára, Fannyra nézett. – Úgy tűnik az igazgató nem vesztegette az idejét anyára, egyenesen apához fordult. Fanny idegesen az ajtóra pillantott. – Ha csak ezért hazajött, akkor valóban nagyon mérges. – Másra számítottál? Fannynak nem volt ideje válaszolni, mert az apja már a sza- lon ajtajában állt, mogorván méregette tizenhat éves lányát, aki a földön ült. Fanny ölében a kutya, ő maga pedig akár egy ma született bárány, úgy nézett a fölébe magasodó alakra. – Igen, papa? – Went igazgató hívott az imént. Sejted, hogy miért? – Talán félretárcsázott? Marion szája széle megrándult, ami persze nem kerülte el az apja figyelmét. A szeme szigorúan megvillant, majd ismét a kisebbik lánya felé fordult.
– Én ezt nem találom olyan viccesnek, ifjú hölgy. – Fanny hallgatott, majd hátravetette szőke fürtjeit, és dacosan viszo- nozta apja tekintetét. – Határozottan megtiltottam, hogy talál- kozz azzal a fickóval! Az a bizonyos fickó a tizennyolc esztendős Lukas von Buch wald volt. Fanny fülig beleszeretett, az apja viszont haszontalan semmirekellőnek tartotta. – Két hét szobafogság! – hangzott az ítélet. – Ezt nem teheted. – Dehogynem. Efelől ne legyenek kétségeid. – Mi lesz az istállóval? – Egy ideig nélküled kell boldogulniuk. Mostanában új, bos�- szantó szokásokat vettél fel. Fanny összeszorította a száját. Apjára nézett, azután elfordult, és megint a kutyát kezdte simogatni, aki boldogan tűrte a ké- nyeztetést. Még a szemét is lehunyta. – Nincs mondanivalód számomra? – kérdezte az apja, de Fanny makacsul hallgatott. – Rendben van – zárta le a beszélge tést Dominik Lichtenthal, és kirontott a szalonból. – Tényleg ennyire fontos ez? – kérdezte Marion. – És egyál- talán, mit keres az iskoládban? Neki nincsenek órái? – Lógott, hogy velem találkozhasson. Marion nem fűzött további megjegyzést az esethez. Nem tudta, mire vélje ezt az egészet, de nem akart nyíltan a fiú ellen fordulni, mert ezzel eljátszaná Fanny bizalmát. Miután Lukas von Buchwald belopódzott az iskolába, nem akartak lebukni, így aztán besurrantak az első nyitott helyi-
ségbe. Történetesen Wendt igazgató irodájába. Odabent Fanny véletlenül felborított egy tintatartót, a kibugyogó tinta pedig, akár valami színes áradat elöntötte a nagy íróasztalt, rajta a tucatnyi irattartót és aláírni valót. A titkárnő éppen kávét ho zott az igazgató úrnak, és egyenesen Fannyba ütközött. Ez volt az a pillanat, amikor Wendt is megjelent az irodában. Hirtelen felindulásból lekevert egy frászt Fannynak, Lukast pedig fülön ragadta, és kihajította az iskolából. – Meg kellett volna mondanod apának, hogy az igazgató megütött. – Nem számított volna. – Tudod, hogy nem tűri az ilyesmit. – Egy tanár egyszer a mutatópálcával rácsapott az akkor tízéves Marion kezére. Az apja bement megfenyegetni a tanárt, hogy ha még egyszer ilyet tesz, a hátán töri szét a pálcáját. – A lányomat ne verje! – mondta. – Büntesse meg, adjon neki feladatot, tartsa bent az iskolában tanítás után, de soha többé ne emeljen rá kezet! – Ez most nem érdekes. – Fanny felállt. – Gyere Mortimer! – hívta a kutyát. Mortimer aprócska keverék kankutya volt, aki hét éve lakott náluk, és árnyékként követte Fannyt minden- hová. – Kimegyünk a kertbe. Azt talán még nekem is szabad. Marion utánuk nézett, összecsukta a magazinját, amelyben egészen addig elmerült, majd felállt. Hamarosan két óra. Ideje beöltözni a kórházi műszakhoz. Előző évben tette le a záróvizs- gáját, és kiemelkedő eredménnyel fejezte be orvosi tanulmá nyait. Sajnos már korábban ráébredt, hogy szereti ugyan az
orvoslást, de az orvosnők hétköznapjait nem. Eredetileg a gyógyszerészettel kacérkodott, végül mégis az orvostudomány mellett döntött, azon belül is a bőrgyógyászat izgatta. Nagy- nénjének, Charlotténak a férje, Conrad Rudorf is bőrgyógyász volt. Azonban sajnos elesett a háborúban. Férj és feleség együtt alapított orvoskozmetikai céget, és kapóra jött, hogy Charlotte gyógyszerészként jól ismerte a hatóanyagokat. Ez a munka le- nyűgözte Mariont. Ugyan a nagynénje és az anyja között feszült volt a viszony, de ő jól kijött az unokatestvéreivel, Emmával és a bátyjával, Leopolddal, a Dr. Rudorf Kosmetik cég első számú örökösével. Marion a szobájában átöltözött, újra rápillantott az órára, és nagyot sóhajtott. Ami a jövőjét illeti, már hónapokkal koráb ban meghozta a végleges döntést, bár erről eddig senkinek nem szólt. Az apja igen büszke volt rá, amikor a Charitében meg kezdte az orvosi pályafutását. Vajon mennyire lesz csalódott? Felhánytorgatja majd azt a rengeteg munkát és költséget, amit beáldozott, hogy a lánya diplomás lehessen? Megpróbálja majd jobb belátásra bírni? Ő maga sokat vívódott, és igen alaposan megfontolta a döntését. A világ a bátraké, szokták mondani. Most majd kiderül, ez érvényes-e rá is. Helena megtartotta a friedrichstraßei házat, ahol minden elkezdődött. Tovább üzemeltette a helyben működő szépség szalont is, bár még a háború előtt nyitott egy sokkal nagyobb, elegánsabb második szalont. A Friedrichstraßéhoz azonban sok-sok emlék kötötte, így nem tudta rávenni magát, hogy megváljon az eredeti üzlethelyiségtől. Természetesen kisebb-
nagyobb átépítéseket végeztetett rajta. Lebonttatta a válaszfalat az eladótér és az anyag-előkészítő labor között, így létrejött egy újabb kezelőhelyiség, vagyis az eredeti szépségszalon egészen hátra került. A fenti lakást, ahol kezdetben ő és a húga, Char- lotte lakott, szintén a kezelésekhez akarták átalakítani, de a há borúban oly sokan veszítették el a fedelet a fejük fölül, hogy úgy érezték, tapintatlanság lenne ezekben a lakóterekben üzleti te- vékenységgel foglalatoskodni. Pénzük volt elég, hiszen a Rosen berg kozmetikai vállalkozás már a harmincas években jelentő sen terjeszkedett, és szinte ontotta magából a pénzt. Most egy újabb szépségszalon nem lendített volna sokat az üzleten. A fenti lakásban eleinte két hontalan család húzta meg magát. Két-két szobát kaptak, a konyhán és a fürdőszobán osztoztak. Helena szerényen ennyivel járult hozzá a háború okozta szen- vedések enyhítéséhez. Végre érezte, hogy tehet valamit, még ha csak két családnak tudott is átmeneti otthont biztosítani. Idő- közben javult a helyzet, de a lakhatást biztosító helyiségekre a továbbiakban is szükség volt. Dominik renováltatta a két lakást, és azóta bérbe adták. A Rosenberg cég hatalmas léptekkel haladt a fejlődés útján. Helena kozmetikumait külön laborban állították elő, és ren- geteg embert foglalkoztattak. Ugyan Helena volt a tulajdonos, de egyúttal az üzletvezető, a könyvelő és a pénzügyi vezető is. Mivel Helenát továbbra is a kutatás és a fejlesztés érdekelte a legjobban, a legtöbb idejét ezzel töltötte. Ezen a délutánon a szokásosnál kicsit korábban hagyta ott a céget, mivel Dominik beszámolt neki Fanny iskolai kalandjáról.
Annyira jellemző ez az egész. Bármiről volt is szó, eltűnt egy szelet torta az iskolai bazárból vagy a gyereket el kellett hozni az iskolából, mert rosszul érezte magát, rögtön Helenát hívták, pedig Dominik a charlottenburgi gyárából hamarabb eljutott volna az iskolába, mint Helena Tegelből. Ha azonban olyasmi történt, amit az igazgató véleménye szerint sürgősen szankcio nálni kellett, azonnal Dominikhoz fordult. Helena ehhez már rég hozzászokhatott volna, hiszen így volt ez akkor is, amikor Marion járt iskolába. De hiába, ezen mégis újra meg újra fel- bosszantotta magát. Amikor Helena kinyitotta a berlin-grunewaldi villa ajtaját, Mortimer már rohant is az előcsarnokba. Körbetáncolta, fel-fel- ugrált rá, majd a hátsó lábára állt, amit Fanny sokat gyakorol- tatott vele. Helena leguggolt hozzá, megvakargatta a füle tövét, majd felegyenesedett, és Fannyra nézett, aki Mortimert követve már a szalon előtt állt. – Lukas von Buchwald? Franziska némán bólintott. – Tudhattad volna, hogy ez mindenképpen valamiféle bot- rányhoz vezet. – Azt nem tudtam, hogy ez lesz. – De belementél, hogy együtt elrejtőzzetek az iskolában. – Ha már egyszer ott volt… – Hogyan reagáltak a szülei? Fanny megrántotta a vállát. Helena még vacsora előtt megtudta. Von Buchwald úr telefo nált, és Dominikkal kívánt beszélni.
– Meg kell elégednie velem – közölte Helena hűvösen. Von Buchwald Dominikot arra ösztönözte, hogy személye- sen lépjen közbe, ha netán a lánya a továbbiakban iskolakerü- lésre bátorítaná a fiát. – Nem tűrhetem el az ilyesmit – fejezte be a monológját Von Buchwald, majd lecsapta a telefont. – Papa két hét szobafogsággal büntetett – panaszolta Fanny. – Valahogy ki fogod bírni. – Se Helena, se Dominik nem bí- rálta fölül soha azt, ha a másik szülő döntést hozott a gyerekek kel kapcsolatban. Fanny megadóan sóhajtott. – Készen vagy a háziddal? – Igen, még a büntetésfeladatot is megcsináltam. Helena bólintott, és kiment a konyhába, ahol a vacsora már előkészítve állt a pulton. Egyetlen házvezetőnőt, egy tanult szakácsot alkalmaztak. A korábbi, bentlakó alkalmazottakkal ellentétben, a házvezetőnő reggel nyolckor érkezett, és délután ötkor távozott, a hétvégéje pedig szabad volt. Rajta kívül he- tente egyszer egy takarítónő is járt a házhoz. Elmúltak azok az idők, amikor a személyzet szünet nélkül a rendelkezésükre állt, de már nem is volt erre szükség. Például a mosógéppel sokkal gyorsabban lehetett haladni, így fölöslegessé vált előre meg- szervezni egy teljes mosónapot. A kutyus kijött az előszobába, leült, kissé félrehajtotta a fejét, és csillogó szemmel nézett Helenára. – Máris vacsoraidő volna? – pillantott az órájára. – Legyél még egy órácskát türelemmel! – Odalépett a pulthoz, és ki
húzott egy fiókot. Mortimer szorosan a nyomában volt, mert tudta, miféle kincsek rejlenek odabent. Akárcsak Helena első kutyája, Estelle, Mortimer is majd megveszett a szárított mar- habőrért. Helena adott neki egy keveset, majd együtt vissza- mentek az immár üresen árválkodó szalonba. Helena rágyúj- tott, és mélázva figyelte a kutyát, ahogy a finomságot rágcsálja. Az első kutyáját, Estelle-t az utcán szedte össze, és tizenhét évet éltek együtt. Még kölyök volt, amikor Helena rátalált, és örökbe fogadta. Csak a gyerekeit és az anyját szerette jobban Estelle-nél, állapította meg egyszer Dominik kissé lemondóan. – Téged másképpen szeretlek – magyarázta Helena a fér jének. Helena boldog volt, hogy Estelle ilyen magas életkort élt meg, de évről évre egyre jobban rettegett, hogy közeledik a búcsú pillanata. Egy délután Estelle furcsán dülöngélni kezdett, mintha az egyik oldala elgyengült volna. A hatéves Fanny azt hitte, hogy a kutya csak mórikálja magát. – Nézd, mama, milyen mulatságosan jár Estelle! Helena azonban abban a pillanatban tudta már, hogy el- érkezett az idő. A nap hátralévő részében Estelle a kosarában heverészett, és azért sem kelt fel, hogy egyen. Még a kedvencei kedvéért sem. Időről időre hűséges kutyaszemekkel felnézett a gazdájára. Éjszakára Helena a kutya kosarát a szobájába vitte, az ágya mellé tette, és egy pillanatra sem tudta lehunyni a sze- mét. Keze Estelle meleg bundáját simogatta, mert érezni akarta a lélegzetvételét.
Helena kora reggel kelt, miközben Dominik még aludt mel- lette. Leült a kis kosár mellé, simogatta a kutyát, aki csukva tartotta a szemét, de még lélegzett. Talán – gondolta Helena – maradt még egy kis időnk. Talán csak némi nyugalomra van szüksége. Azután Estelle kinyitotta a szemét, és megpróbált feltápászkodni. – Maradj, kicsikém! – simogatta meg a fejét Helena. – Bú- csúzzunk! Estelle újra lehunyta a szemét, és vett még egy utolsó léleg- zetet. Ezek után Helena nem akart többé kutyát. Amikor Dominik nővére, Ariana felvetette, hogy vásároljanak másikat, és talán olyat is találnak, amelyik Estelle-re hasonlít, Helena csaknem nekiesett a sógornőjének. Azután rátalált Mortimerre, szinte éppen úgy, mint Estelle-re. A háború után Helena járta a városi piacokat, hogy ennivalót hajtson fel a családjának, amikor meg- látta a törmelékben kotorászó, nyilván valami élelmet kereső kiskutyát. Fekete foltos, piszkosfehér volt, dús és ragacsos szőr zetű. Reménykedve pillantott fel rá, de Helena, karján a kosár- ral, továbbment. – Sajnálom kicsikém, de ez nekünk is alig elég. A kutya mégis követte, és akkor is lépést tartott vele, amikor Helena sietősebbre fogta. – Ennek nincs értelme – mondta a kutyának –, keress valakit, akinek kevesebb éhes szájat kell etetnie! A kutya azonban nem tágított, és a házig követte őt.