1.

FEJEZET
1929

Nehéz, ólomszerű takarót vont a tenger fölé a januári égbolt.

Messze a horizont felett csak egy halvány rózsaszínű fényfosz-
lány derengett, átütve a vékony felhőrétegen. Jeges szél karcolta
az arcom, és kúszott be a kabátom alá.
Választhattam volna a meleg, kényelmes kabinomat is, de azt
most valahogy túl szűknek találtam, a szalon sem vonzott, ahol
már ebben a korai órában is csak úgy tolongtak az utasok. Nem
vágytam másra, mint hogy végre megérkezzek, és elkezdhessem
a kutatást.
Már közel egy hete szeltük a tengert. Tegnap a vacsoránál azt
ígérték, hogy csupán két nap, és elérjük Dovert. Onnan egy komp
visz majd Calais-ba, aztán vonattal utazom tovább Párizsba.
Továbbra is lenyűgözött, hogyan tudta Madame Rubinstein
évente többször is megtenni ezt az utat. Még jól emlékeztem
arra, amikor először keltem át vele az óceánon. Akkoriban, egy
sikeres kozmetikai vállalkozás tulajdonosaként, lehetőséget adott,
hogy megvalósítsam életem álmát: kozmetikumokat fejlesszek
ki, hogy azok segítségével nők ezrei érezhessék magukat s­ zépnek,
és szert tegyenek némi egészséges önbizalomra. Párizsból vitt
magával, hogy vegyészként dolgozzam az üzemében. Az azt meg-
előző szomorú időszak után először éreztem, hogy az életem
végre kezd a megfelelő mederben haladni.
Viszont amióta néhány hete elbocsátottak, még csak nem
is hallottam felőle. Vajon sikerült megmentenie a házasságát?
­Hiszen azért adta el a Rubinstein Rt. amerikai részvényeit, hogy

Corina_Bomann_Sophia_almai_PRESS.indd 5 2022. 10. 10. 10:04

 újra a férjével, Mr. Titusszal lehessen. Azt kívántam, bárcsak hírt
kaphatnék felőlük, de egy hajó fedélzetén a hírek csak hébe-hóba
érkeznek. Itt napilapokhoz is csak azután juthatunk, miután ki­
kö­töttünk valahol. Most azonban épp a nyílt óceánon hajózunk.
A kezem a kabátom zsebébe süllyesztettem. Mindig magamnál
hordtam az írógéppel írt levelet, amely némi reményt adott, hogy
a kisfiam még életben van. Azt azonban nem tudtam, mennyire
hihetek ennek a cetlinek.
Hirtelen eszembe jutottak a születése utáni kórházi napok.
Ami­kor elmondták, hogy meghalt, az azt követő depresszió…
Volt valami, ami elkerülte a figyelmemet? Észre kellett volna ven-
nem valami jelet? Sötét lyuk tátongott az emlékezetemben. Bár-
mennyire is próbálkoztam, semmit sem tehettem, hogy eligazod-
jak ebben a sötétségben.
– Nagyszerű látvány, nem igaz? – kérdezte egy hang. Kihúztam
a kezem a zsebemből, és körülnéztem. A férfinak, aki észrevétle-
nül mögém lopódzott, magas kiugró arccsontja és szúrós tekintete
volt. Szénfekete szemével, magas homlokával egy intellektuális
úriember benyomását keltette. Az orrán kerek lencséjű, nikkel-
keretes szemüveg ült.
Olyasfajta férfi volt, aki korábban biztosan nem vett volna
észre. Rám villanó mosolya világosan mutatta, miféle szándék
rej­tőzik a szavai mögött.
– Igen, az – válaszoltam hűvösen. – De ha megengedi, inkább
egyedül élvezném.
Darren, a barátom, nemrég hagyott el, az utolsó közös esténk
emléke még mindig fájdalmasan élt bennem. A szívem még nem
állt készen arra, hogy bárki előtt újra megnyíljon.
A férfi kissé sértődötten nevetett fel, és bizonytalanul forgatta
az ujján lévő aranygyűrűt. Egy jegygyűrű. Ez a gesztus borzongás-
sal töltött el, ugyanakkor hirtelen messzire repített, az emlékeim
közé. Georg, a szeretőm is nős ember volt. Ő azonban elhitette
ve­­lem, hogy el akar válni a feleségétől. Végül nem tette, és amikor
ter­­hes lettem, elhagyott.

Corina_Bomann_Sophia_almai_PRESS.indd 6 2022. 10. 10. 10:04

 – Figyeltem magát – mondta. – Egy olyan nő, mint maga…
– Igen? – kérdeztem kissé támadó tónussal. – Mi van velem?
Egy olyan nő, mint én…? – Nagy levegőt vettem. Ez csupán egy
idegen, akit valószínűleg soha többé nem látok. Nem lenne sza-
bad rajta levezetnem az indulatomat, ami valójában Georg ellen
irányul.
– Fiatal, csinos…, és úgy tűnik, erős akarattal megáldott.
Az ehhez hasonló szavak hallatán, akkoriban sajnos azt hit-
tem, hogy Georg komolyan vesz engem. Ő az, aki az egyetemen
oktatott, majd kihasznált és teherbe ejtett. Nem követném el még
egyszer ugyanezt a hibát.
– Mindennap ugyanabban az időben látom itt – folytatta az
ide­gen. Nyilvánvaló volt, hogy nem adja fel egykönnyen. – Az
ét­te­remben is összefutottunk már néhányszor, de nem hinném,
hogy felfigyelt volna rám.
Valóban nem. Miért, kellett volna? A gondolataim kizárólag a
kisfiam körül forogtak. Ez segített kissé elfelejteni Darren elutasí­
tását is. Amúgy sem voltam az a fajta nő, aki egy tönkrement kap­
csolat után azonnal új szerelmet keres.
Az idegen a torkát köszörülte, amikor úgy érezte, nem jut ve­
lem dűlőre. Már majdnem megsajnáltam. Ugyanakkor ez a meg­
közelíthetetlenség volt a védőpajzsom, ami megakadályozta, hogy
kételyek merüljenek fel bennem. Bár kifejezetten vonzónak talál-
tam, mégsem álltam készen arra, hogy közelebbről is megismer­
jem. Nős volt. Nekem pedig eszem ágában sem volt a boldog-
ságomat újra mások boldogtalanságára építeni, és ezzel ismét a
mélybe zuhanni.
– Talán azért sem, mert most sok mindent át kell gondolnom
– válaszoltam.
– És nincs senki, akivel meg tudná osztani a gondolatait? Vagy
akivel szívesen elbeszélgetne?
Az idegenre néztem. Lehet, hogy megakadt rajtam a szeme,
ő azonban semmit sem jelentett nekem. Mint ahogy más férfi
sem. Mind csak egy-egy sötét árnyéknak tűnt. Mintha kizárólag

Corina_Bomann_Sophia_almai_PRESS.indd 7 2022. 10. 10. 10:04

 a kontúrokat és a sötét foltokat láttam volna. Amióta Darrennel
szakítottam, nem láttam mást a férfiakból.
– De, vannak ilyen emberek, igen – válaszoltam. – Csak nem itt,
az óceánon. És vannak olyan gondolatok is, amelyeket az ember
nem szívesen oszt meg másokkal. Még a barátaival sem.
– És egy idegennel?
Megráztam a fejem.
– Egy idegen ezt úgysem értené.
Megosztottam a gondolataimat Kate-tel, a főbérlőm házvezető­
nőjével, amikor a konyhaasztalnál arról beszélgettünk, hogy ér-
demes-e nyomoznom a levélben megfogalmazott súlyos állítások
után. De elhallgattam Darren előtt a gyerekemet és a vágás okozta
sebhelyet, ami a szülés óta csúfítja a testem, és emiatt mindent
tönkretett.
Egy idegen egészen biztosan elítélne a történtekért. A hiszé-
kenységemért, a naivitásomért. Igaz, a gyerekem haláláról nem én
tehettem, noha a mai napig nem tudtam megbocsátani magam­
nak. Már ha a kisfiam egyáltalán meghalt.
A férfinak újra a kissé sértett mosoly jelent meg az arcán.
– Hát, gondolja át még egyszer! Én mindig kíváncsi leszek a
maga történeteire. Még ha nem is ismerem, úgy hiszem, valamit
el­rejt a világ elől, amit el kellene mondania. – Itt egy pillanatra
szünetet tartott, majd hozzátette: – Ha meggondolná magát, ke-
resse James Joyce-t! Még úgyis együtt töltünk néhány napot a
há­­borgó tengeren, nem igaz?
Azzal megfordult, és átsétált a hajó másik oldalára.
Csak néztem utána. Lehet, hogy egy író, akit Mr. Titus is ismer.
Mégis jobbnak láttam, ha nem szólok semmit, és hagyom, hadd
menjen. Úgysem tudott volna segíteni.

Amikor a fedélzeten már besötétedett, és túlságosan hűvösre for-

dult az idő, visszavonultam a kabinomba. Felkapcsoltam a vil-
lanyt, lehámoztam magamról a kabátom, és magamra terítettem

Corina_Bomann_Sophia_almai_PRESS.indd 8 2022. 10. 10. 10:04

 a durva gyapjútakarót, amely az ágyamat borította. Aztán leül-
tem a kis íróasztalhoz.
A jegyzetfüzetembe leírtam mindent, amire a párizsi időkből
emlékeztem. Kerestem egy kiindulópontot, és nagyon apróléko-
san, mintha csak egy egyetemi dolgozatra készülnék, rendeztem
és kategorizáltam ezeket az emlékeket.
Feljegyeztem néhány tapasztalatomat, benyomást, hangula-
tot olyan helyekről, ahol már jártam. Mindenekelőtt a kórházi
­időszakot szerettem volna részletesen leírni. Írtam az utcákról,
ahol megfordultam, a rendelőről, ahol Marie Guerinnel, a bábá­
val találkoztam egy vizsgálaton. A nevemet nem akarta tudni, de
ő volt az, aki megemlítette az örökbefogadás lehetőségét. Aztán
ott volt Madame Roussel panziója, oda vezetett az egyik első utam
Amerikában. Egyes helyeket érdemtelennek, másokat gyanúsnak
jelöltem. Ez utóbbiak között szerepelt a kórház és Marie Guerin
rendelője is.
Aztán listát készítettem az emberekről. Olyan alkalmi isme-
rősökről, mint a nő, aki taxiba ültetett, amikor a kórházba kellett
mennem, vagy Monsieur Jouelle, aztán a barátnőm, Henny szere­
tője, aki anélkül vetett meg, hogy erre bármi okot adtam volna.
A kórházi személyzet: dr. Marais, Sybille nővér, Aline DuBois,
a szülésznő, és a nővérek, akiknek a nevére sajnos nem emlék-
szem, de az arcukat biztosan felismerném, ha látnám.
Persze az is elképzelhető, hogy egy idegen jutott be valahogy
a kórházba, és ő lopta el a gyerekem. Majd ezt követően a kórház
– mivel rettentő kínos lett volna, ha kiderül az igazság – megren-
dezte Louis halálát. De a megérzésem azt súgta, hogy itt valami
egészen más dolog történt.
Amikor már fájt a szemem, lefeküdtem kicsit pihenni az ágyra.
Eddigre már egészen megszoktam a hajó ringatózását. Eleinte
nem volt egyszerű, mert a tenger gyakran volt nyugtalan. Az
enyhe hányinger állandó kísérőm lett, pedig amikor először kel-
tem át az óceánon, egyáltalán nem volt ilyen problémám. De az is

Corina_Bomann_Sophia_almai_PRESS.indd 9 2022. 10. 10. 10:04

 lehet, hogy csak a madame jelenléte vonta el akkoriban a figyel­
me­­met a rosszulléttől.
Azt kívántam, bárcsak most is itt volna, hogy ne kelljen a szü-
leimmel kapcsolatos emlékeken rágódnom. A kis, ide-oda dülön­
gélő kabinban megállíthatatlanul kúsztak elő a gondolatok agyam
sötét kis zugaiból, és haraggal, csalódottsággal töltöttek el. Régóta
nem hallottam a szüleimről semmit. Akkor sem kerestek meg,
amikor megírtam nekik a gyerekem halálát.
Párizsból Berlinbe vonattal is utazhatnék, hogy meglátogassam
őket. Egy pillanatra komolyan fontolóra vettem, hogy így teszek,
de aztán elhessegettem a gondolatot. Értelmetlen időpocsékolás
lenne csupán. Ehelyett minden erőmmel arra koncentrálok, hogy
megtaláljam Louis-t.

Corina_Bomann_Sophia_almai_PRESS.indd 10 2022. 10. 10. 10:04

 2. FEJEZET

Úgy látszik, Párizs semmit sem változott. Az utcai forgalom

– noha meg sem közelítette a New York-it – valahogy ismerősen
lüktetett. Bár tél volt, a házak még mindig elegánsnak hatottak.
A ragyogó színek nagyrészt eltűntek, de tudtam, hogy amint a nap
újra felkúszik a horizontra, és beköszönt a tavasz, ismét vissza­
térnek. Olyankor az előkertek virágágyásait beültetik, ahogy az
erkélyeket is, és a nyitott ablakokban színes függönyök lengedez-
nek mindenütt.
A taxiból figyeltem a régi ismerős helyeket, és itt jöttem rá,
hogy magam is mennyit változtam, amióta Madame Rubinstein-
nel együtt felszálltam a doveri kompra.
Agyonhordott, túlságosan bő ruhákban indultam neki az Új­
világnak. A jó családból származó egyetemistából nincstelen
senki lett, aki csak a barátnője segítségével tudott Párizsban bol-
dogulni.
Alig telt el azonban két év, és már semmi sem emlékeztetett
arra a hányatott sorsú lányra, legalábbis külsőleg egyáltalán nem.
A ruháim, amiket ekkor hordtam, már senkinek sem szúrtak sze-
met. Nem néztek le, bár igen kopottak voltak.
Olyan nő lettem, akire felfigyelnek az emberek. Ami a felszín
alatt van, ami odabent gyötör, azt senki sem látja, és ha rajtam
mú­lik, nem is látják meg soha többé.
Miközben a kocsi mellett elhaladó embereket néztem, hirtelen
a várakozás érzése töltötte be a szívemet. Nemsokára találkozha-
tok Hennyvel, a barátnőmmel, aki többször is megmentett, pél-

11

Corina_Bomann_Sophia_almai_PRESS.indd 11 2022. 10. 10. 10:04

 dául a Georggal történt katasztrófa után. Ő volt az, aki befogadott,
amikor apám elzavart otthonról. Vele jöttem Párizsba. Csodálatos
karriert futott be, és segített, hogy ne roppanjak össze.
Bár bizonytalan voltam, ő reményt adott. Vajon jól van? Igaz,
a levelezésünk idővel megritkult, de valószínűleg azért, mert
­nagyon elfoglalt volt, és minden figyelmét a vőlegényének szen-
telte.
Ahogy a Rue du Cardinal Lemoine felé közeledtünk, a környék
házai, épületei úgy lettek egyre romosabbak. Úgy tűnt, az úton
talán még több a hiba, mint korábban. Néhány járdakő kidőlt,
az utca szélén hevert. Bár a sofőr igyekezett kikerülni a kátyúkat,
mégis igen rázós volt az út.
Mehettem volna szállodába is, de olyan emberekkel akartam
lenni, akiket ismerek. Henny már egy ideje nem lakott itt, ám
Genevieve és Madame Roussel igen. Már alig vártam, hogy lás-
sam őket.
Néhány perccel később a taxi megállt a panzió előtt. A homlok­
zat semmit sem változott, leszámítva az ablak alatt keletkezett né-
hány új repedést. Úgy tűnik, Madame Roussel még nem t­ artotta
szükségesnek, hogy felújítsa az épületet.
Fizettem, és kivettem a csomagjaimat. Miközben a kocsi elhaj­
tott, beléptem az udvarra, és körülnéztem. Valahol fölöttem zene
szólt. Úgy látszik, az egyik, jobb szobában megszállt vendég egy
gramofont is hozott magával. Egy pillanatra a szüleim szomszédja,
Kommerzienrat úr jutott eszembe. Gyorsan elhessegettem a gon-
dolatot, és megragadtam a bőröndöm fülét. A bejárati ajtót tárva-­
nyitva találtam, mint általában, bár Madame Roussel folyton el-
mondta a vendégeknek, hogy tartsák zárva, nehogy bejöjjenek
a tolvajok.
Beléptem, tekintetem a lépcsőre irányult, amelyen annyiszor
mentem fel és le… Aztán ajtócsapódást hallottam.
Azonnal felismertem Madame Roussel lépteit.
Amikor meglátott, úgy meglepődött, hogy hirtelen meg-
torpant.

12

Corina_Bomann_Sophia_almai_PRESS.indd 12 2022. 10. 10. 10:04

 – Te jó ég, máris megérkeztél? – kérdezte.
A táviratban, amit küldtem, nem tudtam pontos időt meg-
adni. Soha nem lehetett tudni, milyen lesz az időjárás a tenge­-
ren, k­ ülönösen most, télen, amikor a viharok is gyakrabban tom­
bolnak.
– Igen, a tenger nyugodtabb volt, mint vártam – mondtam,
majd kezet nyújtottam neki. Madame Roussel azonban mintha
nem figyelt volna erre a gesztusra, szorosan a karjába zárt. Rózsa­
szappan illata csapta meg az orrom.
– De jó téged újra látni, kislány! És nézzenek oda, mi lett belő­
led! Amerika meghozta a szerencséd, igaz?
Igen. De a szerencsét a bizonytalanság érzése váltotta fel. Szám-
talan ködös út állt előttem, és csak rajtam múlt, hogy megtalá-
lom-e azt, amelyik a fiamhoz vezet.
– Megvan még a régi szoba, ahol Hennyvel laktunk? – kér-
deztem.
– Dehogy költözöl oda vissza! – mondta. – Gyere! Van itt egy
jobb neked.
Nem sokkal később a szomszédos épület „úriasabb” lakré-
szébe vezetett. A gramofont időközben kikapcsolták.
– Genevieve is itt lakik még? – kérdeztem, miközben felmen-
tünk a lépcsőn.
– Olykor-olykor felbukkan, igen – válaszolta Madame Rous-
sel. – De felhagyott a szakmájával. Hónapok óta ugyanazzal a
férfival lehet látni.
Úgy látszik, egykori lakótársunk a szomszéd szobában élő
Genevieve, megtalálta a boldogságot. Ezt kívántam neki, és alig
vártam, hogy végre újra beszélhessek vele. Nagyon sokat segített,
amikor Párizsba érkeztem, és a gyerekem halála után is mellet-
tem állt. Ő ajánlotta az orvost, aki nem hagyta, hogy életem egyik
legsötétebb időszaka elpusztítson.
– Itt – mondta Madame Roussel, majd egy ajtóra muta-
tott. A lépcsőház többi ajtajához hasonlóan ez is vörösesbarnára

13

Corina_Bomann_Sophia_almai_PRESS.indd 13 2022. 10. 10. 10:04

 volt festve, és egy kis számmal volt megjelölve. A kilences előtt
álltunk.
A fogadósnő előhúzta a zsebéből a kulcscsomóját, és kinyitotta
az ajtót. A helyiség meglepően tágas volt. A régi szobánkban lévő
egyszerű fémheverő helyett egy baldachinos ágy állt benne. Az
ablakpárkányt néhány növény díszítette, mellette egy íróasztal,
valamint egy szekrény is helyet kapott.
– Általában heti öt frankot szoktam elkérni ezért a szobáért.
De te háromért megkapod – mondta, és sietett ablakot nyitni. –
Persze a szippantós kocsi szaga ide is elér, viszont az ablakokat
jobban be lehet zárni.
– Köszönöm, Madame Roussel, ez nagyon kedves öntől – felel­
tem, majd körülnéztem. A szobát persze nem lehetett összeha­son­
lí­tani a New York-i szállásommal. De egy igazi palota volt ­ahhoz
a szűk lyukhoz képest, amelyben Hennyvel kezdtük ugyanitt.
– Biztosan emlékszel még a szabályokra.
– Természetesen – válaszoltam. Bár, ahogy a többiek, valószí­
nű­leg én is elfelejtem majd bezárni az udvarra nyíló ajtót.
– Egyébként a környékbeli asszonyok már kérdezték, hogy mi-
kor készítesz nekik megint krémeket. Mondtam, hogy Ameriká-
ban vagy, azzal a Helena Rubinsteinnel, és hogy a krémeket attól
még megvehetik az itteni boltokban, ha akarják, ennek ellenére
folyton kérdezősködnek.
– Most nem csinálok krémeket – válaszoltam.
– Nem? Akkor mit csinálsz? Parfümöt?
– Nem, már nem dolgozom Madame Rubinsteinnél. Ő… Az az
igazság, hogy házassági problémái voltak, és eladta az amerikai
cégét. Sokan elvesztették a munkájukat, így én is.
Madame Roussel csodálkozva nézett rám.
– És most mihez kezdesz?
– Azt még nem tudom. Elsősorban e miatt az üzenet miatt
­vagyok itt. – Megmutattam neki a névtelen feladótól érkezett le-
velet:

14

Corina_Bomann_Sophia_almai_PRESS.indd 14 2022. 10. 10. 10:04

 Nem ismer engem, és mi ketten valószínűleg sosem fogunk
találkozni.
Csak egy dolgot akarok mondani: a fia életben van. Nem
tudom, hová vitték, de amikor utoljára láttam, még élt és
lélegzett. Ez minden, amit mondhatok.
Sajnálom, és remélem, hogy Ön és Isten megbocsát ­nekem
egyszer.

Döbbenten kapta a kezét a szája elé.

– Szóval ezért. – Egy pillanatig elgondolkodott, majd megkér-
dezte: – Hiszel neki? Szerinted a gyereked életben van?
– Nem tudom – mondtam. – De mindenképpen ki kell deríte­
nem, kitől jött ez a levél. Tudnom kell, hogy történt-e valami a
kórházban, amit eltitkoltak előlem.
Madame Roussel bólintott.
– Nehéz lesz, mert bárki is hibázott, azt ugyan nem fogja beis-
merni. De sok szerencsét kívánok hozzá!
– Köszönöm, igazán nagyra értékelem – mosolyogtam Ma-
dame Rousselre, aki egy másodpercig elgondolkodva nézett rám.
– Ha szükséged van a konyhára, csak szólj, rendben? – mondta,
és megfordult.
– Természetesen, Madame Roussel – feleltem, majd becsuktam
az ajtót. Gondoltam, egy pillanatra lepihenek, azután megláto-
gatom Hennyt.

Corina_Bomann_Sophia_almai_PRESS.indd 15 2022. 10. 10. 10:04