ELSŐ FEJEZET

FRANNY

Senki sem akar reggel arra kelni, hogy kirúgták a munka­

helyéről.
Miért is gondolnánk, miközben az első korty kávén-
kat isszuk, hogy éppen ez az a nap, amikor bemegyünk a
munkahelyünkre, végigfutjuk az e-mailjeinket, felvázol-
juk, mit válaszolunk Melindának, a roppant kellemetlen
ügyfélnek, és érkezik egy értesítés a Slackre, amelyben
közlik, hogy várnak minket a tárgyalóban egy fontos be-
szélgetésre.
Senki még csak elképzelni sem tudja, hogy az imá-
dott belsőépítészeti start-up cég, amelyhez egy masszív
létszámnövelés során két évvel azelőtt csatlakozott, ahol
a hűtő mindig tele van organikus, frissen préselt levek-
kel, ahol babzsákok várnak minden tárgyalóban, és heti
rendszerességgel koktélpartit rendeznek a tetőteraszon
– kevesebb mint háromnegyed óra leforgása alatt kirúgja
az alkalmazottai felét.
Senki még csak mérlegelni sem meri, hogy a vállal-
kozásra befolyó befektetői pénz, a  kifogyhatatlannak
tűnő cash hamis biztonságérzetet gerjeszthet, mert ugye a
lehetőségek határa a csillagos ég, ezért a start-up huszon-
hat éves alapítója huszonhét főről hetvennégyre emeli

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 5 2023. 04. 03. 14:51

 az alkalmazottak létszámát – miközben vásárol magá-
nak egy meggypiros Maseratit –, aztán ezzel a rengeteg
­pénzzel rosszul gazdálkodik a felső vezetés, és a pénz
­elfogy.
Én legalábbis semmi ilyesmit nem terveztem és nem
képzeltem.
És tényleg: lehetetlennek tűnt, hogy ugyanazok az
em­berek, akik valaha izgatottan közölték, hogy s­ zámukra
egyértelmű minden alkalmazottat évi n ­ égyhetes szabad-
ságra küldeni – még a kezdőket is –, egy szép napon ott
ülnek majd velem szemben a tarkabarka, század közepén
tervezett modern székeken – az igazat megvallva, ilyen
székeket sosem választanék egyetlen ügyfe­lem­­­nek sem –,
óriási starbucksos poharakkal a kezükben, és ezeket a
sza­­­vakat ejtik ki a szájukon: „Sajnáljuk, Franny. Nagyra
értékelünk mindent, amivel hozzájárultál a Spayce-­hez.
Azonban meg kell erősítenünk a digitális és a dizájnrész-
legeket. Még a marketingnél is jelentős megszorítások
lesznek. Sajnos, ez a hátulütője, ha az ember a start-up
szférában dolgozik. Te is tudod, hogy megy ez. Túl gyor-
san növekedtünk, és most muszáj vissza­ven­nünk a tem-
póból.”
Pedig ha olyan cégnél dolgozol, amely ígérete sze-
rint szétrobbantja a világot, lehet, hogy ez nem a világra,
­csupán a te életedre vonatkozik.
Elmaradt az előléptetés is, amit egy éven belül ígér-
tek, pedig úgy tűnt, itt van már a sarkon túl. Ehelyett, kü-
lönösebb teketória nélkül, kirúgtak, mégpedig reggel tíz
óra előtt. Úgy éreztem, mintha cserben hagyott volna va-
laki, akitől azt vártam, hogy fél térdre ereszkedve meg-
kéri a kezem.

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 6 2023. 04. 03. 14:51

 Kábultan, könnyes szemmel baktattam vissza a ha-
talmas fehér munkaasztalhoz, amelyet közösen hasz-
náltam hat másik dizájnerrel. Szorítást éreztem a mell-
kasomban, kezdett rám telepedni a pánik. Az agyamon
hirtelen végeláthatatlan számsorok futottak végig.
Diákhitel.
Telefonszámla.
Kaja.
A százdolláros fekete-fehér kockás Vans, amelyre egy te­
rápiás céllal végzett késő esti online vásárlás során bukkantam.
Bérleti díj.
A lakás bérleti díja New York-i mércével mérve kibír­
hatónak számított, de a fizetésemből éppen csak ki tud-
tam fizetni, viszont azzal nyugtattam magam, hogy imá-
dok ott lakni. Kicsike lakás volt, és olykor betévedt egy-­
két csótány is. De akkor is az én kis kuckóm volt.
És persze voltak nagyobb terveim is: például, hogy
kiegyenlítem a hitelkártya-tartozásom, és végre helyre-
hozom azt a szarvashibát, amit a három évvel ezelőtt
Miamiban követtem el, amikor véletlenül egy vacsorán
háromszáz dolláros bort rendeltem, és cikinek éreztem
közölni a pincérrel, hogy tévedtem.
Az elkövetkező évre kitalált összes tervemet és meg-
valósítandó álmomat egy vision boardra* véstem fel,
amit együtt készítettünk el a két legjobb barátnőmmel,
Cleóval és Lolával még január elején egy csomó Russ &

* Az álomtábla, egy eszköz, amely segíti az elkészítőjét, hogy elér-

hető célokat tűzzön ki, és megvalósítsa régóta dédelgetett álmait
(a ford.)

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 7 2023. 04. 03. 14:51

 Daughterstől rendelt bagel felfalása után. ­Előléptetés
a munkában, anyagi függetlenség, egy vintage fekete
Chanel táska vajpuha bőrből és aranylánc fogantyúval.
Persze azóta sincs Chanel táskám. Azt hiszem, hogy ezek
az álomtáblák száz százalékban szart sem érnek.
Doug, az IT-főnök komor ábrázattal a közös aszta-
lunk körül körzött, látszott rajta, hogy kínosan érzi ma-
gát. Kiloggolt bennünket a gépeinkből, lecserélte a jelsza-
vakat. Melinda soha nem kaphat választ tőlem a tűzpiros
bársonykanapét illetően, amit a nappalijába tervezett,
és én kutattam fel neki. Bár ha arra gondolok, hogy
­Melinda ott ül ingerülten a gépe előtt, és várja a v­ álaszom,
ez kifejezetten jobb kedvre derített ezen az amúgy elcse­
szett napon.
Az iroda közepén a pink kanapékon egy halom
kar­ton­doboz tornyosult. Ebben az irodában tartotta a
dizájn­csapat a reggeli megbeszéléseket. Megláttam Ra-
monát, a csendes introvertált kolléganőmet, aki hétvé-
genként ember nagyságú papírmasé szobrokat alkotott a
queensi műhelyében. Ramona szipogott, miközben pár
dolgot az íróasztalról az egyik dobozba pakolt. Elkap-
tam a tekintetét.
– Annyira sajnálom – súgtam oda neki.
Ruhája ujjával letörölte a szemét, és könnyek között
rám mosolygott.
– Még senkinek sem mondtam el, de terhes vagyok.
Tátva maradt a szám.
– Te jó ég!
Ramona bólintott.
– És Chris… – Elcsuklott a hangja, ahogy kiejtette a
barátja nevét. – Pont most mondott fel, hogy beiratkoz-

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 8 2023. 04. 03. 14:51

 hasson egy nappali szakácstanfolyamra. Nagy szarban
vagyunk.
A gyomrom összeszorult, amikor arra gondoltam,
hogyan boldogulnak majd, ha megszületik a bébi.
– Annyira gáz ez az egész – mondtam. – A diákhite-
lem miatt már így is rémálmaim vannak. Most meg fogal-
mam sincs, hogyan fogom tovább fizetni.
A többiek nyomott hangon, suttogva beszélgettek
körülöttem, de a pánik szinte tapintható volt. A cég alkal-
mazottainak többsége még nem volt harminc, és majd-
nem a fél társaság munka nélkül maradt, kiszolgáltatva
New York munkaerőpiacának, ennek az átláthatatlan
dzsungelnek. Igaz, kaptunk ilyen-olyan végkielégítést.
Négy évig dolgoztam kitartóan egyetlen munkahelyen,
amely bár nem mindig elégítette ki a kreativitásomat, de
a fizetés jó volt, és jó fejekkel töltöttem el napi kilenc órát.
Mi fér egy negyvenszer negyven centis kartondo-
bozba? Egy kocka formájú, kristályból készült díj „2018
legjobb dizájn start-upja” felirattal. Egy apró zöld tek-
nősbéka-figura, amit az egyik kollégám, Raphael hozott
ajándékba Mexikóból. Keanu Reeves bekeretezett fotója,
amit valamelyik kollégám helyezett az asztalomra ápri-
lisi tréfa­ként. A márkás rozsdamentes kulacs, amit a Föld
napja alkalmából mindenki megkapott.
Tíz perc alatt bepakoltam a legutóbbi négy év dizáj-
nerkarrieremet, amely készen várt arra, hogy hazaszál-
lítsam metróval.
Vintage, strasszkövekkel kirakott táskám az egyik
vállamon, az ebédre hozott, tésztát tartalmazó, Spayce
feliratú vászon bevásárlótáska a másikon. Megragadtam
a kartondobozomat, gyorsan elköszöntem a többiektől,

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 9 2023. 04. 03. 14:51

 és a lift felé vettem az irányt. A térdemmel megnyomtam
a neonkék hívógombot.
Május közepén, az évszakhoz képest nagyon meleg
volt New Yorkban, ez volt az egyike azoknak a furcsa idő-
szakoknak, amikor a hőmérséklet tizenöt és harminc fok
között mozgott. Csupán néhány órával korábban, reggel
fél nyolckor egy kékeszöld lenge rövid ujjú ruha – leg-
jobb barátnőm, Cleo csak úgy nevezte: „a menő zsákod”
– és a fehér magas szárú Converse tornacipő tökéletesen
megfelelő öltözéknek tűnt.
És ebben a nyárias cuccban – miután három ház-
tömbnyit caplattam keresztül a Times Square-en, úgy,
hogy a kezem tele volt csomagokkal – hamarosan ruhák
és táskák izzadó gubancává váltam. A bennem fortyogó
düh csak még csatakosabbá tette a hónaljam, a hajamat
pedig verejtékkel árasztotta el. Éreztem, hogy a jobb sar-
kamon vízhólyag kezd nőni.
Legalább egy órának tűnt, mire sikerült előbányász-
nom a táskámból a metrókártyámat, miközben a csípő­
mön egyensúlyoztam a dobozt, aztán beragadtam, amint
próbáltam átküzdeni magam a nagy fém forgóajtón.
Mire átvergődtem az átjárhatatlan falnak tűnő embere-
ken – akik még délelőtt is rohantak a munkába, trappol-
tak lefelé a lépcsőn –, ingerült, fortyogó csődtömegnek
éreztem magam. Elindultam lefelé a 2/3-as belvárosi
metró irányába, de szinte azonnal egy tábla üdvözölt:
a  BELVÁROSI METRÓ FELÚJÍTÁSI MUNKÁLATOK MIATT
NEM ÜZEMEL.
Ami rosszul sülhetett el, az a mai nap során biztos,
hogy rosszul sült el. Irányt változtattam, szitokszavakat
dünnyögtem az orrom alatt, és elindultam a Q metró­

10

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 10 2023. 04. 03. 14:51

 vonal felé. Ez legalább elvisz Brooklynig, aztán majd az
Atlanticnél átszállok a 2/3-asra. Elég nagy szívás. Annyira,
de annyira szerettem volna már végre hazaérni.
A számon keresztül vettem a levegőt, ugyanis ezzel a
módszerrel szoktam kiküszöbölni a metró átható bűzét,
amely nyomban elszabadul, ahogy gyönyörű szép büdös
városunkra leszáll a meleg. – Jaj, istenem! – motyogtam
visszatartva a lélegzetem.
Azonban megzavart a csikorgó fékhang, ami je-
lezte, hogy a metrószerelvény megérkezett a belvárosi
állomásra, ez pedig újabb lépcsőket jelentett lefelé. Egy-
szer mertem csak az orromon keresztül venni a levegőt
– mindennek húgyszaga volt  –, majd rögtön kocogó­
üzemmódra váltottam, a kartondobozomban vidáman
ugrándoztak a biszbaszok. Leszáguldottam a lépcsőn, és
megláttam az ezüstösen villanó vonatot. Még bent állt
az állomáson.
Csingiling. Mintha csak gúnyolódna rajtam, a vonat
bejelentette, hogy az ajtók záródnak.
– Ne, ne, ne! – kiáltottam. Éppen akkor érkeztem a
peronra, amikor az ajtók kegyesen másodszorra is kinyíl-
tak. A szerelvényben félhomály volt, de az összefirkált
ablakokon keresztül is láttam, hogy dugig van – egymás-
hoz nyomuló testek, kész szardíniásdoboz. Az ajtóban
komplett emberbarrikád tornyosult.
– Elnézést – ziháltam, amint bepréseltem magam egy
bevásárlókocsiba kapaszkodó idősebb nő és egy nagyon
magas, nagyon sovány, csupa öltöny langaléta közé.
– Bocsánat. Köszönöm – motyogtam, ahogy olda-
lazva próbáltam elférni. Esélyem se volt meghúzni ma-
gam ezzel a hülye dobozzal a kezemben. De legalább

11

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 11 2023. 04. 03. 14:51

 bent voltam a metrókocsiban, és még maradt körülöt-
tem pár szabad milliméter. Végre hazafelé tartottam eb-
ből a rémes reggeli szarságból.
Miután a vonat elindult, megkönnyebbülten fel­só­
haj­tottam, és az ajtónak támaszkodtam. Jobb kezemmel
átfogtam a dobozom, miközben a ballal próbáltam el-
érni a táskám, hogy kiszedjem belőle a telefonom. Akar-
tam írni Cleónak meg Lolának, és elújságolni nekik a hí-
reket. Amikor végre ujjaimmal megtapintottam a telefon
műanyag tokját, egy erős rántást éreztem hátulról.
– Ez meg mi a fene? – motyogtam, és próbáltam meg-
mozdulni. De nem tudtam. Mintha odatűztek volna a vo­­
natajtóhoz, így biztosítva számomra a helyet. Előrelép­tem,
ránehezedve egy terhes nőre, aki egy lelógó fo­gódz­ko­
dóba kapaszkodott, hogy fel ne boruljon. ­Miért nem adja
át neki valaki a helyet?, gondoltam, miközben bocsá­natot
kértem tőle, amiért nekidőltem. A ­gondolataim ide-oda
cikáztak a terhes nő és a ­mozdulatlanságom lehetséges
okai között. Ekkor egy furcsa hang ütötte meg a fülem.
Úgy hallottam, hátul reped a ruhám.
A szívem zakatolni kezdett a mellkasomban, mi-
közben a saját ütemében mantrázta: „Te jó ég, te jó ég!”.
A ruhámat – a gyönyörű zöldeskék selyemruhám, amit
Brooklynban varrtak, egy kisebb vagyonba került, és a
williamsburgi Alterben feszítettem benne – becsípte a vo-
natajtó, a rántástól végigrepedt a varrás mentén, a nya-
kamtól egészen a fenekemig. A „menő zsákból” menő
rongy lett.
– Jézusom! – mondtam hangosan.
A New York-iak remekül, sőt, mesterien tudnak nem
bámulni, de azonnal becserkészik azt, aki bemerészkedik

12

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 12 2023. 04. 03. 14:51

 a személyes aurájukba. Szerencsétlenségemre, éppen ezt
csináltam, amikor a szabad kezemmel idegesen próbál-
tam összefogni a ruhám hátulját. Először valakinek a kar-
jába mélyesztettem a könyököm, mire egy ingerült sóhaj
és egy vaze volt a válasz a deszkás sráctól.
– Bocsánat! – Előreléptem, hogy egyensúlyban ma-
radjak, de rátapostam valakinek a lábára.
– Elnézést – sziszegte egy menő szabadidőruhába öl-
tözött nő, és hátrahőkölt.
– Bocsánat! – vinnyogtam újra. Fájt mindkét karom.
Átraktam a dobozt a bal kezembe, és amennyire csak le-
hetett, az ajtóhoz lapultam. Reménykedtem, hogy nyerek
egy kis időt a következő megállóig. De miközben a fene-
kemnél szorítottam a textilt, a ruha elkezdett lecsúszni a
vállamról.
Vajon képes az ember arra, hogy egyszerre nevessen
és sírjon? Csak mert miközben a szemem sarkában kön�-
nyek gyülekeztek, hirtelen elröhögtem magam. Micsoda
egy nap!
– Minden oké? – kérdezte a terhes nő, őszinte aggoda­
lommal az arcán.
– A ruhám – mutattam a hátam mögé, de ettől a moz-
dulattól a jobb vállamról teljesen lecsúszott a gönc.
– Jaj ne! – kapta rémülten a szájához a kezét.
– De bizony – feleltem, és a legalább egy o ­ ktávval
magasabb hangom kezdődő pánikról árulkodott. – Nem
elég, hogy totál el van cseszve ez az egész nap, most ­rá­­-
adá­sul mindjárt kinyílik az ajtó, és az egész peron a pu-
cér hátsó felemet kezdi majd bámulni. – Elég volt pislog-
nom egyet, az arcomon máris folyni kezdtek a könnyek.
Az összes szörnyűség, ami velem történt, velük együtt

13

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 13 2023. 04. 03. 14:51

 ­ uggyant ki, ráadásul egy olyan helyen, amelynél nyil-
b
vánosabbat el sem tudtam volna képzelni.
Mielőtt megakadályozhattam volna, a terhes nő el-
kurjantotta magát.
– Van valakinél biztosítótű? – kérdezte a metróban
utazók tömegét. Olyan hangosan harsogott, hogy még
azok is hallották, akiknek füles volt a fülében. – Bizto­
sítótű? Van valakinél?
Néhány ember elemelte a fejét a telefonjától, de csak
egy röpke pillanatra. Egy lány NYU kapucnis pulcsiban,
hatalmas konttyal a feje tetején szintén felkukkantott a
telefonjából, és együttérzőn rám mosolygott. Egy idő-
sebb nő matatni kezdett az óriási táskájában.
– Minden oké, jól vagyok – próbáltam megnyugtatni
a terhest, holott egyáltalán nem voltam jól. Az ajtóhoz
nyomtam a hátam, miközben a következő állomás felé
za­katoltunk.
– Nézze csak, aranyom! – integetett az idősebb nő,
miközben a terhes nő kinyújtotta felé a kezét. – Bár nem
biztosítótű, de talán jó lesz.
A terhes nő hátralépett, és kinyitotta a tenyerét: egy
kis hajcsat volt benne.
– Megpróbáljam összefogni ezzel a ruháját? – ­k­érdezte
szkeptikus arckifejezéssel. Ám mielőtt nemet mondh­at­
tam volna, nyugodt hang törte meg a metró zaját.
– Tessék!
A mellettem álló öltönyös langaléta volt az, aki köz-
ben frissen vasalt fehér ingessé és kék nyakkendőssé ved-
lett. Ugyanis a sötétkék zakója ekkor már a mutatóujjáról
lógott le akkurátusan.

14

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 14 2023. 04. 03. 14:51

 – Tessék! – ismételte, szemlátomást türelmetlenül,
amiért képtelen voltam megérteni, pontosan mit is akar
a zakójával.
Felnéztem, tekintetünk találkozott.
Még ebben a büdös francba, hogy a ruhám végig­
repedt a hátamon, és a legszakadtabb, amúgy csak a nehéz
napokon használt fehérnemű van rajtam, mert tegnap este
elsunnyog­tam a mosást, és mindennek tetejébe éppen kirúg-
tak a k­ ényel­mes, jól fizető állásomból, pedig még több mint
négy évig fizetnem kell a diákhitelt állapotomban is meg
tudtam álla­pí­tani, hogy a langaléta jóképű. Az a fajta pasi,
aki, ha elmegy melletted az utcán, rögtön bevillan, hogy
„Wow!”
Magabiztos, önbizalmat sugárzó tartása – egyenes
tartás, széles váll, kissé felemelt áll –, szabályos arcéle és
sűrű barna haja láttán rögtön megállapítottam, hogy en-
nek az embernek fogalma sincs, mi az, hogy kínos élet-
helyzet. Amíg mi, halandók, kifakadni készülő pattaná-
sokkal és fogszabályzóval éljük túl a kamaszkort – hogy
mást ne mondjak, nekem egy komplett fejre szerelt szer-
kezettel kellett aludnom, amely szintén a fogszabályzá-
sért volt felelős –, ez a pasi minden bizonnyal könnyedén
átsuhant nehézkes időszakán. Arányos izmai, bársonyos,
sima bőre, irigylésre méltó arcformája, valamint a sűrű
szempillája bizonyára segítette ebben. Mondjuk ki, máz-
listának született.
És akkor még nem említettem a szemét: szigorú és
komoly, ugyanakkor nagy és gyönyörű. Első pillantásra
barnának tűnt, de azután megállapítottam, hogy az a fajta
sötétkék, amely passzol az öltönye tengerkékjéhez. Test-

15

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 15 2023. 04. 03. 14:51

 alkatát tekintve futónak vagy biciklistának ­gondoltam
volna, vagy – villant be később – triatlonistának. Lelki
szemeimmel láttam abban a testhezálló futócuccban: iz-
mai a spandexnek feszültek, ő meg mit sem törődik azzal,
hogy a világon mindenki láthatja szoborszerű tökéletes
testének minden egyes szegletét és kanyarulatát.
– Tessék! – mondta újra. Hangjából aggodalommal
keveredő ingerültséget hallottam ki, amit megerősí­tett
az alig látható ránc a két szemöldöke között. Uhh, még
a szemöldöke is tökéletes: sűrű, szépen ívelő, ápoltnak
­látszó, bár ebből a pasiból pont nem nézem ki, hogy
gyan­­­­­­­táztatná.
– Mi? – kérdeztem kissé remegő hangon. – Azt akarja,
hogy vegyem fel a zakóját?
– Igen – felelte, és kissé elmosolyodott.
Ezután pislogott egyet, és egy pillanattal tovább ma-
radt csukva a szeme, így jól lehetett látni azokat a szem-
pillákat, amilyenekről a nők csak irigykedve ábrándoz-
hatnak.
– Van otthon öt másik zakóm – felelte határozottan,
és úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Szerintem ez oldaná meg leginkább a problémáját.
Öt másik? Ha nem állnék félmeztelenül itt a met-
róban életem legborzalmasabb rémálmának kellős kö-
zepén, talán nyomtam volna egy olyan poént, hogy szí­
ve­sen eladom az öltönyeit, és abból kifizetem a lakbért.
Ehelyett inkább lebiggyesztettem az ajkam, amit csak
pár órával korábban rúzsoztam ki élénkpiros tartós rúz�-
zsal, így próbáltam lenyomni a gombócot a torkomon,
de ­hiába. A délelőtti események teljes nyomorúsága han-
gos zokogás formájában tört elő belőlem.

16

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 16 2023. 04. 03. 14:51

 – Igazán nagyon kedves magától. Köszönöm – szi-
pogtam, és most már az orrom is eldugult. Édes jó iste-
nem, miért van az, hogy a sírás mindig együtt jár a ta-
konnyal? Amikor sírtam, mindig úgy néztem ki, mint egy
újszülött lajhár, és az elcsöppenő orrom nem sokat ja­
vított a látványon. – Nem fogadhatom el. A zakóját. Ho-
gyan is tudnám… visszaadni? – Zihálva vettem a levegőt,
és a szavakat csak tőmondatokban tudtam kipréselni ma­
gamból.
Mielőtt a langaléta válaszolni tudott volna, a  sze­
rel­vény rándult egyet. Megtántorodtam, és ­ösztönösen
előre­nyújtottam a bal karom, hogy megőrizzem az
egyensúlyom. Egy korlátot szerettem volna megragadni,
de nem volt előttem semmiféle korlát, így arccal nekies-
tem a langaléta mellkasának, ami melegnek és feszesnek
bizonyult. A kezem, amellyel a kapaszkodó után nyúl-
tam, végigcsúszott a langaléta oldalán, majd önkéntele-
nül belekapaszkodott a hátába. Ujjaimmal úgy markol-
tam az ingét, mint valami kormánykereket. A rántástól
a ruhám szárnyként lebbent utánam. A langaléta lépett
egyet előre, hogy megőrizze az egyensúlyát, a keze a fe-
nekemen landolt, ott, ahol elszakadt a ruhám. Éreztem
a bőrömön az ujjait.
– Jaj bocsánat, ne haragudjon! – hallottam valahon-
nan a hangját. Forró tenyere puhán érintette a bőröm, bár
egészen rövid ideig tartott. Egyszerre volt felvillanyozó és
megnyugtató. Így álltunk ott egy ideig. Úgy tűnt, perce-
kig tartott: két idegen egy kínos és ügyetlen ölelésben, ki-
pirult arcom a mellkasához ér, és annyira közel van, hogy
ha nekiállnék hallgatózni, valószínűleg hallanám a szív-
dobogását.

17

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 17 2023. 04. 03. 14:51

 – Semmi gond – motyogtam bele ingének megnyug-
tató hűvösségébe.
Levette rólam a kezét, amit a szerelvény plafonjához
szorított.
– Elnézést – lépett hátra, és úgy tartotta ki maga előtt
a másik kezét, mintha megégette volna. – Véletlen volt.
Ezer bocsánat.
Ezután lenézett. Először rám, azután az ingére, ame-
lyen két nedves foltot hagyott a könnyes szemem. És
alatta – szentséges úristen! – az orrom is ott hagyta a le-
nyomatát. Már nem az volt a nap legborzalmasabb ese-
ménye, hogy kirúgtak a munkahelyemről.
Hátratántorodtam, és a terhes nő, akit ismét sikerült
véletlenül meglöknöm, együttérzőn nézett rám.
– Akkor én megtartom – mondta, miközben újabb
bocsánatkéréseket motyogtam. – Hacsak… – A hajcsatra
mutatott a kezében.
A hangosbemondó recsegve adta tudtunkra, hogy
rövid ideig várakoznunk kell, mert az előttünk lévő sze-
relvény még nem hagyta el az állomást.
– Rendben, persze – bólintottam a langaléta idegen-
nek. – Nagyon köszönöm.
A gallérjánál fogva nyújtotta felém a zakót, éppen
úgy, ahogy a szerelmes férfiak szokták azokban a fekete-­
fehér filmekben, amelyeket a nagymamámmal néztem,
amikor gyerek voltam. Lendületesen a vállamra helyezte
a zakót, majd igazított egyet rajta, így a ruhadarab védő-
pajzsként borult a testemre, miközben a langaléta arca
újabb veszélyes közelségbe került a fejem búbjához. Meg-
könnyebbülve sóhajtottam: végre nem látja a seggem az
egész város. Ekkor fuvallatnyi illatot éreztem, ami a zakó

18

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 18 2023. 04. 03. 14:51

 gallérjából áradt. Ennek a férfinak a nyaka összetéveszt-
hetetlen illatot árasztott, és beindult a fantáziám: fapol-
cokon sorakozó régi könyvekkel eltöltött délutánok, mi-
közben az ablakon bever a jeges eső, fűszeres fenyőillat,
forró kandalló, amelyben sárga lángok lobognak, és vö-
rösen izzanak a széndarabok. Mámorító volt és dekadens,
szilárd és sötét.
Valaki a kezembe nyomott egy papír zsebkendőt, én
meg addig fújtam bele az orrom, amíg teljesen át nem
nedvesítettem.
– Kirúgtak. Éppen ma – hüppögtem. – Most meg ez
– próbáltam jelezni a fejemmel, nem mintha képes lettem
volna a hátam mögé mutatni a homlokommal. – Rémes
egy délelőtt, mit mondjak…
Az idegen udvariasan elmosolyodott, bólintott, de
nem felelt semmit.
Bedugtam a használt zsebkendőt a zakó zsebébe, és
észrevettem, hogy halvány fintor fut át a langaléta arcán.
– Kitisztíttatom, és visszajuttatom, amint tudom.
Megrázta a fejét.
– Esküszöm, hogy megvagyok nélküle. Amúgy is, sze-
rintem magának inkább szüksége van rá.
Bólintottam. Végül is igaza lehet. Semmi kedvem
nem volt végigmetrózni Brooklynig, majd a metrótól
húsz percet gyalogolni hazáig, miközben a hátamon vé-
gig, egészen a seggemig ki van repedve a ruhám.
– Igazán hálás vagyok – mondtam, és abban a pilla-
natban éreztem, hogy a zokogás újra utat tör magának,
ha eljön a megfelelő pillanat. A fogam csikorgattam, mé-
lyeket lélegeztem, így próbáltan lenyugtatni magam, és
visszaszorítani a könnyeimet. – Ez rosszabb, mint amikor

19

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 19 2023. 04. 03. 14:51

 annyira röhögtem a Cherry Tavern előtt, hogy bepisiltem,
és vennem kellett egy pulcsit a Saint Markson, amit a de-
rekamra kötöttem, hogy a balesetet álcázva haza tudjak
menni.
– Ne haragudjon, hogy mondta? – A pasi arcára
őszinte döbbenet ült ki. – Bepisilt?
Az, hogy megpróbáltam valami hülye viccel másra
terelni a figyelmet, régi rossz szokásom volt, olyan, mint
másnak a tikkelés vagy a körömrágás, esetleg a hajteker-
getés.
– Hát nem nagy ügy. Különben meg végtelenül hálás
vagyok. Szó szerint megmentette a seggem.
De a langaléta nem nevetett, éppen hogy csak el-
mosolyodott. Inkább összeráncolta a szemöldökét, arca
kissé kipirult és fénylett. Ajka egyenes vonallá feszült.
És ahogy elfordította a tekintetét, észrevettem, hogy a
nyelve végigszaladt az alsó ajkán.
Istenem, bárcsak itt lenne Cleo, Lola, és szemtanúi
lennének ennek az egésznek. Kirúgtak. Megaláztak egy
tömött szerelvény előtt. Farpofám kitéve az egész világ-
nak. És mindennek a tetejébe itt egy jóképű pasi, aki a
megmentésemre siet. Egy jóképű pasi, akit totálisan hide-
gen hagyott az a különleges képességem, hogy a kezem
nélkül képes vagyok szétszakítani egy komplett ruha­
darabot.
Egy nap bizonyára hatalmas sztori lesz, amit röhögő-
görcsöktől fuldokolva mesélek majd el újra és újra két
korsó sör között, és ami belekerülhet az esküvői köszön-
tőmbe, amikor a barátnőimmel a közösen megélt legvic-
cesebb pillanatokat elemezzük. A szó szoros értelmében

20

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 20 2023. 04. 03. 14:51

 egyszerre vesztettem el a munkám és a ruhámat, a mél-
tóságomról nem is beszélve.
A barátnőimre gondoltam, és ez megnyugtatott, kis-
vártatva a légzésem is szabályossá vált. Belégzés, kilég-
zés. A vonat ismét nekilódult, és hamarosan berobogott
a Canal Street állomásra, egyenesen Manhattan szívébe.
Továbbra is Cleóra és Lolára koncentráltam, elképzeltem,
milyen nevet adunk ennek a fickónak, itt a metróban,
ha majd elmesélem nekik a sztorit. Dögös Öltöny. Igen,
a fickó határozottan Dögös Öltöny. Talán nem a legszel-
lemesebb név, és valójában nem is annyira eredeti. De jól
mutatta a lényeget, és könnyű volt megjegyezni. Végül is
jóképű volt, dögös, és öltönyt viselt. Ennyi.
Hátrapillantottam a pár pillanattal azelőtt még
langalétának vagy idegennek nevezett fickóra. Éppen le-
hajolt, hogy felvegye a bőr aktatáskáját, amit idáig a lába
között őrzött a földön. Sima felületű, barna bőr akta­táska
volt, kissé régimódi. Egy olyan táska, amit ­szeretnek.
Nem ismerek senkit hatvan alatt, akinek ilyen elképesztő
bőr aktatáskája van, de persze nem is randizgatok olyan
pasikkal, akik öltönyben járnak munkába.
Amikor a szerelvény befutott az állomásra, és az aj-
tók kinyíltak, Dögös Öltöny udvariasan biccentett felém.
– Hát akkor sok szerencsét! – mondta. – Minden érte-
lemben. – Annyira letaglóztak a történtek, hogy beletelt
egy-két másodpercbe, mire rájöttem, kiszállt.
– Hé! – kiáltottam utána, amint kilépett a peronra.
Felém fordította a fejét, a tekintetünk újra találkozott.
– Köszönöm! Komolyan, nagyon köszönöm! – Megrázta
a fejét, és mintegy búcsúképpen intett a kezével. Röpke

21

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 21 2023. 04. 03. 14:51

 ­ iszlát egy idegentől, aki egy szempillantás alatt a segítsé-
v
gemre sietett, és megmentett a seggemmel együtt.
– Bocsánat, hogy összekönnyeztem az ingét! – kiál-
tottam újra, de már nem fordult vissza. Ezután Dögös
­Öltöny eltűnt, elnyelte őt a vonatból kiáradó ember­
tömeg.

Otthon, apró brooklyni lakásom biztonságában, lerak-

tam a dobozt a rétegelt konyhapultra, ledobtam a táská-
kat a padlóra, majd leráztam a vállamról Dögös Öltöny
zakóját. Magam előtt tartottam egy ideig, hogy alaposan
meg­vizsgálhassam. Semmit sem találtam a z­ sebeiben,
­kivéve az én összegyűrődött papír zsebkendőmet – a zse­­­­-
beimet akkor is átkutattam, amikor a metrótól gyalo­­
goltam hazafelé –, de a zakó vadiújnak nézett ki, vagy
olyan ruhadarabnak, amelyre gondosan odafigyeltek. Uj­
jaim­mal végigsimítottam a gallérja alatti címkén. Gucci.
Hűha! Papírforma szerint ez volt a legmárkásabb cucc,
ami pillanatnyilag a birtokomban volt.
A zakót felakasztottam egy fogasra, és beraktam a
gardróbba. Ezután kibújtam szétrepedt ruhámból, és
úgy, ahogy voltam, lehuppantam az ágyra. Rettenetesen
kime­rültem. Életem legrosszabb napja, üzentem a barát-
nőimnek, lécci, küldjetek bagelt!
Lola azonnal válaszolt: Meetingen. Írok, amint lehet. Ez
persze azt jelentette, hogy akár órákig sem hallok majd
felőle. Ha valakinek az a munkája, hogy a celebekről
szóló legfrissebb híreket osztja meg az interneten – pél-
dául egy válásról vagy egy botrányról –, akkor az rend-
szerint előrébb való, mint válaszolni a barátnődnek. De
Lola hűséges jó barát, még ha nem is mindig válaszolt

22

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 22 2023. 04. 03. 14:51

 rögtön az üzenetekre. De mindig jött, amikor tényleg
szükség volt rá.
Egy perccel később csengett a telefonom. Megnyom-
tam a zöld gombot, és Cleo arca jelent meg a kijelzőn,
igaz, csak félig látszott, mert eltakarta egy hatalmas kávés
pohár, amit épp a szájához emelt.
– Jól vagy? – kérdezte, mielőtt belekortyolt volna a
kávéjába.
– Sosem fogod elhinni, mi történt velem ma délelőtt
– vágtam bele a közepébe. – Kirúgtak a Spayce-től.
– A francba, Fran! Ez rémes! – Cleo szeme kikereke-
dett a vintage teknőckeretes szemüveg mögött, amit csu-
pán néhány hete választottunk együtt a Fabulous Fan�-
ny’s szemüvegboltban East Village-ben. – Nem úgy volt,
hogy előléptetnek?
– De, én is azt hittem. És hallod, nem is ez volt a leg-
rosszabb. Mentem haza metróval, erre mi történik? Végig­
reped a hátamon a ruhám. Fél Manhattan látta a seggem.
– Mi van?! – Cleo elhűlve ráncolta össze az orrát. –
Várj egy kicsit! Ne tedd le, mindjárt az irodámban le-
szek! – Néztem a telefonom kijelzőjén a képek változá­
sát: kávés­pohár oldala, csukódó ajtó. – Na, itt vagyok
– villant vissza Cleo arca. – Így nem hallja mindenki, mi
történt a seggeddel.
Cleo a fülé mögé gyűrt egy sűrű fekete hajtincset,
amelytől a bobfrizurája még menőbbnek nézett ki. Cleo
ügyvéd volt a Jogi Segítség egyesületnél, ezenkívül tanár-
segéd a Fordham Egyetemen. Lolával folyton azzal cuk-
koltuk, hogy biztos az összes diákja szerelmes belé, de
Cleo szemrehányó tekintetével mindig elutasította a fel-
vetésünket. Lolát azonban ez sem állította meg, így pár

23

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 23 2023. 04. 03. 14:51

 hónappal ezelőtt, amikor késő este a Winnie’sben ka­
rao­kéztunk, elénekelte Cleónak az „Odavagyok a tanár-
nőért” című Van Halen-slágert.
– Ne legyél mérges – nyomta fel Cleo az orrnyergére
a szemüvegét –, de kábé öt percem van, mielőtt o ­ daér-
nék a szemináriumra. Szóval, most a rövid verziót kérem,
aztán amint tudom, meghallgatom részletesen is.
Röviden összefoglaltam nyomorúságos történetem.
Elmeséltem utazásomat a metrón a hülye munkahelyi
szuvenírekkel teli dobozzal, a terhes nőt, akinek senki
sem adta át a helyét, izzadt hónaljamat, és persze őt.
– Azta! – mondta Cleo. – De tudod, mi a véleményem
a hülye lovagiasságról.
Naná, hogy tudtam, mi a véleménye.
– Biztos vagyok benne, hogy remekül ellettél volna a
segítsége nélkül is.
Egyetértően bólintottam.
– Mindazonáltal – tette hozzá –, van a sztoriban va-
lami nagyon is szexi. Mármint ki az, aki egyáltalán fel-
néz a telefonjából a metrón? Pláne valaki, aki a segítsé-
gedre siet…
– Na és a zakó? – tettem hozzá. – Gucci!
Cleo füttyentett.
– Te jó szagú úristen! – Cleo mindig meg tudta válo-
gatni a szavait a kellő hatás érdekében.
– Az bizony! Lehet, hogy ez a zakó egyfolytában bal-
szerencsét hozott neki, és így akart megszabadulni tőle
– vicceltem, és állig magamra húztam a takarót.
– Hát, bárhogy is van, egy kisebb vagyonért el tudod
majd adni a Poshmarkon.

24

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 24 2023. 04. 03. 14:51

 – Nem kizárt, hogy kénytelen leszek, miután felélem
a végkielégítésem. Kéthavi fizetést kaptam.
– Majd kitalálunk valamit. – Szinte hallottam, ahogy
Cleo agya kattogni kezd. – És tudod, mit, Fran? Lehet,
hogy így a legjobb. Mintha azt mondtad volna, rettenete­
sen unod, hogy már ennyi ideje ugyanott dolgozol…
– Na ja – feleltem. – De akkor is: vajon miért r­ úgtak
ki? Az is lehet, hogy végig szar voltam a munkámban,
csak nem tudtam róla.
– Franny, van olyan, hogy kirúgják az embert. Te ren-
dezted be a lakásom, szóval, ha más nem is, én bizonyít-
hatom, hogy fantasztikus vagy a munkádban.
– Na persze. Csak vigasztalni próbálsz – sóhajtottam.
– Nem csináltam mást, mint találtam neked három jó
párnát. Akárki képes rá, nem nagy tudomány. – Persze
csak vicceltem, de akkor is ott zúgott a fejemben az az is-
merős bizonytalan hangocska, amely egyfolytában a két-
ségeimet erősítette.
– És persze – folytattam – szerettem a fix fizetést. Az
állandóságot. Az ingyenuzsonnákat.
– Tudom – felelte Cleo. – És nem azt mondom, hogy
mindennek oka van.
– Pedig igenis azt mondod – vágtam félbe. Cleo ügy-
védi aggyal gondolkodott, de a szíve legmélyén hitt a kö-
rülöttünk levő világ csodáiban, mindabban, ami a szem-
nek láthatatlan. Az ő ötlete volt a vision board is.
– Figyelj csak! Tény, hogy kirúgtak, de ez akár aján-
dék is lehet az élettől. Legalább egymilliószor elmond-
tad már, mennyire unod, hogy nem csinálsz semmi kéz-
zelfoghatóan hasznos dolgot a Spayce-nél. Hogy soha

25

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 25 2023. 04. 03. 14:51

 nem lehetsz azokban a lakásokban, amelyeket berendez-
tél, nem helyezhetsz semmit oda, ahová megálmodtad.
Cleónak igaza volt. Tényleg panaszkodtam erről.
Számtalanszor.
– Érted, mire gondolok? – folytatta. – Most legalább
szabadjára engedheted a fantáziád, és azt csinálhatsz,
amit akarsz.
– Ugye tudod, hogy most épp a Laverne és Shirley*-­
ből idézel? – kérdeztem. Már jó ideje lemondtam arról,
hogy a saját utamat járjam, kreatív legyek, miközben a
bankszámlámat is gyarapíthatom. Megbékéltem azzal,
hogy a munka számomra egyfajta eszköz a megélhetés-
hez. Így tett anyu és Jim, a nevelőapám is, és boldogok
voltak. Semmi szégyellnivaló nincs abban, ha az ember
azért dolgozik, mert kell, és a szabadidejében azt teszi,
amit szeret. Vagy legalábbis ezzel áltattam magam idáig.
Cleo belenevetett a telefonba.
– Meg fogod valósítani az álmaidat – csicseregte,
majd gyorsan elköszönt, és letette. Én meg ott marad-
tam, és eszembe jutott, hogy első sorban az álmaim lök-
tek New York felé. Vajon sikerült megvalósítanom egyet
is belőlük?


Rengeteg dolgot csinálhat az ember, miután kirúgták

a munkahelyéről: lyukat kaparhat a falba, meditálhat,
munkakeresésbe kezdhet, berúghat… Én elaludtam.
Nem mintha tudatosan ezt akartam volna, de a velem
együtt kirúgott kollégáimmal folytatott Messenger- és

* Laverne & Shirley – amerikai sitcom a hetvenes években (a ford.)

26

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 26 2023. 04. 03. 14:51

 Whats­App-csevegések közepette hirtelen bevertem a
szunyát. Két órával később a telefonom ébresztett. Csing-
ling-­csing-ling – jeleztek az üzenetek.
Ránéztem a kijelzőre. Tizenhárom üzenetem volt
Lolától, a legutóbbi: Fran, jól vagy? Itt vagyok. Engedj be!
Lekaptam a kifakult fürdőköpenyem a fogasról, és kiron-
gyoltam a bejárati ajtóhoz.
– Szia! – nyitottam ki zihálva az ajtót. – Bocsi! Úgy el-
aludtam, hogy egy ágyút is el lehetett volna sütni a fülem
mellett, azt sem hallottam volna meg.
Lola állt az ajtóban hidrogénszőkén, tussal kihú-
zott szemmel. Egy hatalmas barna zacskót nyomott a ke-
zembe. Még meleg volt.
– Hoztam bagelt – közölte Lola komoly hangon.
Ő volt a mi Lolánk. Mindig ő hozta a bageleket.
– Jaj, te szegény! Hát ennyire rémes volt a napod?
– kérdezte, miközben lerúgta a lábáról a fekete bokacsiz-
máját, és becsukta maga mögött az ajtót. – Tudom. Ki-
rúgtak.
A tűzhelyre raktam a bageles zacskót, mivel a pulton
még mindig ott tornyosult a kartondoboz.
– Borzalom! Na de a ruhád, meg az a fickó a metró-
ban… – Odahúzott magához, hogy megölelhessen.
– Cleo már elpletykálta? – kérdeztem, és hagytam,
hogy jó szorosan magához öleljen. – Olyan dögös volt,
mint egy filmsztár, én meg belefújtam az orrom az in-
gébe, hogy mást ne mondjak. Tény, hogy jó első benyo-
mást képtelen vagyok kelteni bárkiben is.
– Cleo? – Lola eltartott magától. – Nem beszéltem
vele. Azt a hülye környezetvédelmi szemináriumát tartja,
ami egy napig is eltarthat.

27

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 27 2023. 04. 03. 14:51

 – Akkor, bocs. Biztos elfelejtettem, hogy már elmesél-
tem neked azt a rémálom metrós sztorit.
– Franny – nézett rám Cleo vizslató tekintettel. – Nem
olvastad el az üzeneteimet?
Zizegett az agyam, ahogy próbáltam visszaemlékezni.
– Nem tudom. Miért?
Cleo sóhajtott, és a plafonra emelte a tekintetét. Bos�-
szantotta, hogy nem olvastam el, amit írt.
– Na szóval, az van, hogy ma a munkahelyemen le-
követtem ezt az Insta-sztorit, ami úgy terjed, mint az in­
fluenzavírus. – Cleo a LookingGlass nevű popkulturális
webszájtnak volt az egyik vezető szerkesztője, ami azt je-
lentette, hogy állandóan figyelt valamire: ki kit k ­ övetett
be, illetve ki kicsoda a social mediában, ki kinek lájkolta
a fotóját, vagy hogy melyik TikTok-sztár élőzik éppen.
Ezenkívül folyamatosan kapta a névtelen e-maileket
ilyen-olyan pletykákról meg szóbeszédekről.
– Azt hiszem, csak te lehetsz…
– Hogy érted, hogy csak én lehetek? – kérdeztem, és
éreztem, hogy a hangom kezd a rémületemet jól jelző
magasabb oktávra kapcsolni.
– Úgy értem… Vagyis… Tudom, hogy te vagy. Neked
van az a strasszos virágokkal telehímzett idióta retró tás-
kád. Meg a spayce-es vászonszatyrod. Ezenkívül, bárhol
fel­ismerem azt a szép kis pofikád. És a seggedet is. – El-
mosolyodott, hogy oldja a feszültséget. Hiába.
– Miféle fotók? – rikoltottam tele torokból. Már nem
voltam többé emberi lény, inkább egy emberi testbe búj-
tatott hangosan rikácsoló madár.
– Pedig te vagy rajtuk, meg az az őrületesen dögös
fickó kék nyakkendőben, aki lehajol, hogy megfogja

28

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 28 2023. 04. 03. 14:51

 a seg­ged. És közben szagolgatja a hajad. Te meg… Te
meg azon vagy, hogy megöleljed. Tizenhatos karikás fotó,
de attól még nagyon szexi. Valaki kiposztolta a fotó­kat,
sőt GIF-eket is készített belőlük. El kell ismernem, zse­
niá­lisak.
Leesett az állam, tátva maradt a szám, lefagyott az
arcom. Lola folytatta.
– A vak is látja, hogy flörtöltök egymással. A kezed
rajta van a fickó mellkasán, simogatod. Ő meg lehajol
hoz­zád, hogy megöleljen, vagy talán megcsókoljon… Ezt
nem tudom pontosan megállapítani. Megcsókolt?
– Micsoda? – sikoltottam, és az ágyhoz rohantam a te-
lefonomért. – Hirtelen megállt a szerelvény, én nekiestem
a csávónak, ő meg elvesztette az egyensúlyát. Egyáltalán
nem csókolóztunk. Senki nem simogatott senkit. Nem is
ölelkeztünk. Miért csinálnék ilyesmit egy vadidegennel,
akivel tök véletlenül találkoztam a metrón?
A sivalkodás hörgő morgássá változott. A madárból
egy pillanat alatt pumává alakultam.
Lola felhúzta a szemöldökét, és az alsó ajkába ha-
rapott.
– Mit tudom én. Csak úgy.
Lolához fordultam, és feltartottam mindkét középső
ujjam.
– Jaj, Fran, csak szívatlak. Persze hogy hiszek neked.
– Lola leült mellém az ágy szélére. – De hidd el, legalább
tíz percig bámultam azokat a fotókat, amelyeken valaki,
aki pont úgy néz ki, mint te, egy jó pasi karja között zo-
kog, ő meg a vállára teszi a zakóját.
Már nem remegett a gyomrom. Kipurcant. Aztán hir-
telen felálltam. Majd visszaültem. Fogalmam sem volt,

29

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 29 2023. 04. 03. 14:51

 mit csináljak a testemmel, így kirontottam a fürdőbe, és
hánytam egyet.
– Valami csaj posztolta a sztorijában – tájékoztatott
Lola.
– Meg akarom nézni – követeltem.
Lola lebiggyesztette az ajkát, kelletlenül sóhajtott,
majd a telefonomon feloldotta a képernyőzárat, és elkez­
dett beírni valamit.
– Te meg mégis honnan tudod a jelszavam? – csodál­
koz­tam.
– Egyszer még a főiskolán megmondtad, amikor
atomra be voltál rúgva, és azt akartad, hogy rendeljek
neked pizzát – felelte olyan hangon, mintha ez lenne a
világ legtermészetesebb indoka. – Amúgy meg tízévente
nem ártana cserélni a jelszavad.
Remegő kézzel vettem el Lolától a telefont. És tény-
leg ott voltam, a saját telefonom képernyőjén, egy Metro­
Cukisagok nevű Instagram-oldalon.
Hangosan kimondtam az oldal nevét.
– Most mi van? Ez a neve – közölte Lola tényszerűen.
– Micsoda? – ismét hangosan sivalkodó madárrá
­váltam.
– Cukiságok a metrón, így is mondhatnám – magya-
rázta Lola túlságosan is kedvesen.
– Semmi cukiság nem volt benne – csattantam fel.
– Én… Egyáltalán nem az történt. Szétszakadt a ruhám, és
ez a fickó ragaszkodott ahhoz, hogy tegyem magamra a
zakóját, amiről később kiderült, hogy Gucci. A fickót ab-
szolút nem izgatta, hogy elsétálok a Gucci zakójában, és
azt se tudom, hogy hívják, de nem is kérte, hogy adjam
vissza, szóval most itt maradt a nyakamon.

30

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 30 2023. 04. 03. 14:51

 – Hű, hát így már értem – vigyorgott önelégülten Lola.
– A szarkazmusod nem segít rajtam.
Újból ránéztem a telefonomra, majd ráklikkeltem a
sztorira. Valaki, aki közel volt hozzánk a metrón, lekapta
az egészet: ahogy ott állok izzadtan, a sírástól foltos arc-
cal, és szemmel láthatóan totál kiborulva. Te jó ég! Ennek
a szegény nőnek becsípte a metróajtó a ruháját, írta a rólam
készült homályos fotó fölé, alá pedig egy sor emojit big�-
gyesztett: döbbent arc, síró-nevető arc.
Tovább pörgettem. Mindig nézz segítség után, ez a fel-
irat volt azon a képen, amelyen a terhes nő odanyújt ne-
kem egy hajcsatot. A kép jobb sarkában egy Mr. Rogerst
ábrázoló integető GIF. Jézusom, mennyire ciki!
A jóképű szupercsávó megmenti a szitut. Ez volt a felirat
azon a képen, ahol a langaléta zakóval a kezében ­hozzám
hajol. A  következőn könnyes szemmel mosolygok rá
– abszolút nem rémlik, hogy mosolyogtam volna –, és az
egész tényleg úgy fest, mintha bensőséges beszélgetést
folytatnánk.
– A francba! Egyáltalán nem ez történt! – Kétségbe-
esetten néztem Lolára, aki ösztönösen rátette a kezét a
vállamra, majd átölelt. – Izé… Egyáltalán nem. Úgy ér-
tem, szóval, persze úgy néz ki, de szeretném leszögezni,
hogy eszem ágában sem volt hozzáérni Dögös Zakóhoz.
Azért dőltem rá, mert a vonat hirtelen elindult. Ő meg
azért adta oda a zakóját, mert végigrepedt hátul a ruhám,
és ezzel őszintén szólva, az életemet mentette meg.
– Dögös Zakó? – nevetett Lola. Sértődötten összefon-
tam magam előtt a karom.
– Igen. És? Kellett adnom neki valami becenevet –
ma­­­gyaráztam.

31

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 31 2023. 04. 03. 14:51

 – Oké. – Lola oldalra billentette a fejét, mint aki erő-
sen gondolkodik valamin. – Kissé direkt az én í­zlésem-
nek, de kapsz egy négyest, amiért igyekeztél.
Felpattantam, és nagy lépésekkel elmentem az
ágyam mellett, ami majdnem akkora volt, mint az egész
szoba. New York-i mértékkel mérve a lakásom egy háló­
szobás garzonnak minősült. Így becézték némileg tú-
lozva azt a típusú stúdiólakást, amelyben volt egy kis
beugró, ahová be lehetett tuszkolni egy normál méretű
ágyat, vagy ha mázlid volt, egy franciaágyat. Nekem sike-
rült betennem a franciaágy mellé még egy kicsike éjjeli-
szekrénykét is. Ebben kiemelkedően jó voltam: kis térben
elhelyezni a bútorokat.
– Kinek az Instája ez?
– Egy lányé, aki a New York Egyetemre jár. De egy cso-
móan megosztották. És mivel a sztorik egy idő után el-
tűnnek, a csaj berakta a saját hírfolyamába a képet, ahol
ketten vagytok. Bár megmondom őszintén, meglep. Mert
a hírfolyam szerintem szent és sérthetetlen, az ­tényleg
csak a privát dolgaidról szól. – Lola a fejét csóválta, és
próbálta összeszedni azt a hülye digitális médiás agyát.
– Abszolút nem értem, hogyan használja ez a gene-
ráció a közösségi médiát – mondta némi rosszallással a
hangjában, mintha legalábbis egy öregedő nagymama
lenne, nem pedig egy bevállalós nőszemély, aki a One
Generation egyik számának szövegét tetováltatta a há-
tára még egy éve.
– Fel tudjuk venni a kapcsolatot a lánnyal, aki kirakta
a képeket? – kérdeztem. Próbáltam előállni egy támadási
tervvel, mert azt akartam, hogy a képek azonnali hatál�-
lyal tűnjenek el az Instáról. – Muszáj leszedetnünk vele.

32

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 32 2023. 04. 03. 14:51

 – Már küldtem neki egy üzit privátba. De ha rákere-
sel a #metrora vagy #cukisagra, feldobja a fotókat rólad,
hiszen már megosztották őket.
– Hashtagelve vannak? – kaptam a számhoz a kezem.
Rémüldöztem és pánikoltam felváltva.
– Te magad vagy egy hashtag. Figyu, szerintem nem
annyira borzasztó ez az egész. Talán segít új munkát ta-
lálni. – Lola hirtelen ravasz salesessé változott, aki épp a
legtutibb dobására készül.
– Na persze! Pont ilyen új munkatársra vágyik min-
denki – sziszegtem.
– Az influenszerek egy csomó pénzt keresnek, Fran.
– Lola egyszer csak olyan hangon kezdett el beszélni,
mint egy gimnáziumi tanár. – Ha tudnád, mennyit keres­
nek Az agglegény versenyzői kizárólag az Instagram-fiók-
juk révén…
Elengedtem a fülem mellett a „Hogyan keressünk
pénz a közösségi médiában” százegyedik előadását.
– Jól vagy? – kérdezte Lola, engem azonban annyira
lesokkolt ez az egész, hogy képtelen voltam válaszolni.
Újra végigpörgettem a képeket. Ott volt az a fotó, ame-
lyen az arcom a langaléta mellkasához préselődik. És
annak ellenére, hogy a valóságban véletlenül és bénán
estem neki, a képen úgy néz ki, mintha szándékosan vac­
koltam volna magam a szíve fölé, ahol megpihenek, mo-
solyoghatok rá, élvezhetem a társaságát. A kép jobb sar-
kában egy hatalmas GIF virított: rajzfilmes arc pislogott
két szívecskeszemmel, lent pedig a neon pink képaláírás:
Legyen a metrón szerelem-csatlakozás!
Pörgettem még egyet, és megint én voltam a ké-
pen, kezem a pasi mellkasán, de ezúttal tágra nyílt boci­

33

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 33 2023. 04. 03. 14:51

 szemmel nézek rá. Nézem, ahogy két emberke egymásba sze-
ret a metrón, és totál kész vagyok, írta a csaj. Következő kép:
ott állok a fickó mellett, vállamon a zakó, és egy ujjal
megrajzolt szívecske ölel minket körül. Vastag pink be-
tűkkel pedig: MetroCukisagok forever!
És végül a kép, amelyen azt kiabálom a langaléta
után, hogy „Köszönöm!”, miközben ő kiszáll a v ­ onatból.
Tuti, hogy telszámot cseréltek, és boldogan élnek, amíg meg
nem halnak, írta oda, és a kép alját sűrűn teletűzdelte szív-­
emo­jik­kal. És megint egy rohadt hashtag. Mi a fészkes
fene? Hogy számot cseréltünk? Végigkentem a fickón a
taknyom-­n­yálam, mire ő szó szerint kimenekült a szerel-
vényből, hogy jó messze legyen tőlem. De Lola nem mon-
dott hülyeséget: a képeken tényleg úgy néztünk ki, mint
akik teljesen odavannak egymásért.
Tovább pörgettem, és egy csomó screenshotolt üze-
netet láttam, amelyeket a NYU lány kapott a követőitől.
Annyian imádják a #MetroCukisagokat! – írta győzelemitta-
san. Hashtagre klikkeltem, láttam, hogy további felhasz-
nálók osztják meg a sztorit, és még kommentelnek is szí-
vecskés vagy sírófej-emojikkal. Sőt, valaki egy padlizsánt
szúrt oda kommentben. Na, hagyjuk! Oké, hogy magas
volt, de azért mindennek van határa.
Ezután visszaklikkeltem a NYU lány fiókjára, amit
frissített, amíg a hashtagnél kutakodtam. Az utolsó kocka
a sztoriban egy fekete háttér volt a következő szöveggel:
Úristen! A NY Post az előbb hívott a #MetroCukisagok
miatt!!!!!! És mindez piros betűkkel. Három perccel ez-
előtt lett kirakva.
– Uff, a Post! – motyogta Lola, ahogy a telefonomra
kukkantott a vállam mögött. – Imádják az ilyesmit.

34

Kate_Spencer_Egy_New_Yorki_pillanat_PRESS.indd 34 2023. 04. 03. 14:51