„Van valami mondanivalóm neked”

Szentkirályszabadja, 2009. február 15.

L. Ézs 1, 10-17
T. Lk 7, 36-50 (kiemelve: 40. v.)

Amikor az igehirdetés előtt kijöttem az úrasztala elé, és letérdelve imádkoztam, tudtam, hogy lesznek
közületek néhányan, akik megütköztök majd ezen. Lehet, hogy te is közéjük tartozol. Illetlennek
tartottad, nem reformátusnak, nem ide valónak, nem a mi hagyományainknak, szokásainknak
megfelelőnek? Vagy az is lehet, hogy egyenesen megbotránkoztál rajta? Nos, ha így van, akkor Jézus
szava elsősorban hozzád szól...

Az előbb felolvasott bibliai történetnek három szereplője van: Jézus, Simon farizeus, aki meghívta Jézust
az otthonába egy vacsorára, és egy bűnös nő, aki az akkori szokások szerint megbotránkoztatóan
viselkedik. Ezek után arra számítanánk, hogy Jézus a botrányt okozó bűnös nőt ítéli el. De nem teszi.
Sőt, példaként állítja mindenki elé. Azt gondolnánk, hogy a botrányosnak számító viselkedése miatt a
bűnös nő számára lesz Jézusnak valami mondanivalója, de nem... Ő legelsősorban Simon farizeushoz
szól, és neki, aki megbotránkozott, neki mondja: „Simon, van valami mondanivalóm neked.”

Ebből annyit máris megtudhatunk, hogy ha egy istentiszteleten valaki nagyon őszintén fejezi ki Istennek
az érzéseit, akár bánatában, akár örömében, és mi ezen megbotránkozunk, akkor Jézusnak elsősorban
nem hozzá, hanem mihozzánk van valami mondanivalója. Miért? Erről szól mai igénk.

1. Nézzük, milyen mondanivalója van Jézusnak Simon számára, aki megbotránkozott

ebben a történetben.
A történet azzal kezdődik, hogy egy Simon nevű farizeus meghívja Jézust a házába, és Jézus elmegy
hozzá. Ez a Simon farizeus volt. Tehát azokhoz tartozott, akik a zsidó vallást a lehető legkomolyabban
vették, és a lehető legszigorúbban igyekeztek megtartani valamennyi előírását. Ebből fakadt az a
magatartásuk, hogy akik viszont nem tudták vagy akarták ilyen komolyan venni a vallásos előírások
betartását, azokat lenézték, megvetették, és teljesen elkülönültek tőlük. Maga a farizeus elnevezés is szó
szerint ezt jelenti, hogy elkülönültek. Nos, Simon személyében egy ilyen ember hívta meg Jézust. És
Jézus bemegy hozzá, mert Ő még egy elkülönülőtől sem különül el. Jézus sok mindenben ellentéte a
farizeusoknak. Nem azért, mert ne venné komolyan Isten törvényét, akaratát, Nála senki sem veszi ezt
komolyabban. De Jézusnál ebből éppen nem az következik, hogy elkülönül az emberektől, hanem az,
hogy odafordul hozzájuk és kapcsolatot keres velük. Bárkivel. Itt most éppen egy elkülönülővel, Simon
farizeussal. Mert Jézus még azokkal is közösséget vállalt, akik szinte mindenben ellentétei...

Azzal, hogy Jézus bemegy Simonhoz, Simon háza templommá, az általa rendezett vendégség
istentiszteletté lesz. Hiszen Jézusban maga Isten lép be a házba, akár tudja ezt Simon, akár nem, akár
hiszi ezt, akár nem. Külsőre minden az akkori zsidó szokásoknak megfelelően történik, ékesen, szép
rendben, a hagyományoknak, szokásoknak, illemnek megfelelően. A terítés minden bizonyára
kifogástalan, a legjobb ételekből és italokból került az asztalra. A kínálás is elsőosztályú: Simon az
étkezőhelyhez vezeti és hellyel kínálja Jézust. Jézus le is heveredik egy kerevetre az asztal köré, mert
akkoriban így étkeztek: egy alacsony asztal körül kerevetek voltak U alakban elhelyezve és a vendégek
azokon feküdtek, és úgy ettek, hogy a bal könyökükre támaszkodtak, és a jobb kezükkel vették
magukhoz a falatokat. Nos, Simon házában ezeket a kereveteket is kellően előkészítették, a legnagyobb
kényelmet nyújtják. Egyszóval mindenből az látszik, hogy Simon farizeus készült erre a vacsorára,
kifogástalanul előkészítette a találkozást, és mindent a korabeli társadalmi és vallási szokásoknak és
illemnek megfelelően tesz.

Azaz csak majdnem mindent, mert Simon bizony mégis megfeledkezik néhány alapvető illemszabályról,
amit akkoriban a szívesen fogadott vendégekkel gyakoroltak: megfeledkezik arról, vagy szándékosan
nem is akarja, hogy a vendégként betérő Jézus lábáról lemossák az út porát, megfeledkezik arról, hogy
házigazdaként csókkal köszöntse a vendéget, és azt is elmulasztja, hogy Jézus fejét megkenjék olajjal.
Ezek a gesztusok minden nagyra becsült vendégnek kijártak akkoriban, és az őszinte tisztelet és
megbecsülés jeleinek számítottak. Nos, Simon éppen ezeket nem adja meg Jézusnak. Ezek szerint Simon
nem szívesen látja vendégül Jézust, és nem tartja felettébb nagyra becsültnek sem.

De akkor miért hívta meg? Azért, mert dűlőre szeretne jutni vele kapcsolatban. Annyit tud és elismer
Jézusról, hogy rabbi, hiszen (tanító)mesternek szólítja, ezt jelenti a rabbi elnevezés (40. v.). De vajon
próféta is? Ezt beszélik róla egyre többen. Sőt, vannak, akik még ennél is többet állítanak Jézusról:
Messiásnak tartják. Nos, Simon szeretné eldönteni a kérdést, ezért hívja meg Jézust. De végig tartózkodó
vele, úgy kezeli, mint egy közönséges vendéget, akit kényszerűségből beenged az ember magához, el is
beszélget vele, meg is kínálja, és végig udvariasan viselkedik vele, de nem szívesen látja. Inkább csak
azért hívta meg, mert meg akarta figyelni, valóban olyan-e Jézus, amilyennek mondják. A szívét nem
tudja vagy nem akarja bele adni ebbe a vendégségbe. Sőt, nemhogy a szívesség jeleit nem adja meg,
hanem a megbecsülésnek és tiszteletnek még azok a jelei is hiányoznak részéről, ami pedig a rabbiknak
akkoriban kijárt. Jézus azonban erre a nagyfokú udvariatlanságra nem szól semmit, egyetlen megjegyzés
nélkül telepedik le Simonnal a megterített asztal köré. Tehát mielőtt sor kerülne arra a látványos
botrányokozásra, amit a bűnös asszonynak tulajdonít Simon, íme történik egy nem annyira látványos,
de bizony súlyos botrányokozás, éppen a vendéglátó Simon részéről.

És ennél a jelenetnél álljunk is meg egy pillanatra. Mi vajon meghívtuk-e Jézust erre az istentiszteletre?
Mert Simon azért legalább ennyit megtett. Ha ellenérzésekkel és tartózkodással is a szívében, de
legalább meghívta Jézust magához. Mert érdeklődött felőle, mert dűlőre akart jutni vele kapcsolatban. És
te? Hányszor voltál már istentiszteleten? És eljöttél akár csak egyszer is ide úgy, hogy na most már
szeretném megtudni, ki ez a Jézus, kinek tartsam?

És ha ez már nem kérdésed, akkor vajon imádkoztál-e otthon azért, mielőtt ide elindultál, hogy Jézus
térjen be hozzánk, ebbe a gyülekezeti terembe, erre a délelőttre? És amikor megérkeztél, és elkezdődött
az istentisztelet, akkor vajon fogadtad-e Őt? És ha igen, hogyan? Úgy fogadtad, mint a legszívesebben
várt vendéget?

És mint gyülekezet, hogyan fogadtuk? Mindent megadtunk Neki, ami illik? Amikor köszöntött a
szavával, örömmel fogadtuk? Amikor hálaadó éneket énekeltünk, adtunk-e valóban hálát? Amikor
bűnbánati imádságot imádkoztunk, volt-e bennünk bűnbánat? Amikor Szentlélekért könyörögtünk,
valóban akartuk, hogy eltöltsön a Szentlélek? Még csak 15 perce tart az istentisztelet, szokás, illendőség
szerint mennyi mindent kellett volna már adnunk Jézusnak! És megadtuk? Külsőleg, formailag igen.
Liturgia szerint, az istentisztelet külső rendje szerint igen. De szív szerint is megadtuk? A szívünket
vajon bele adtuk-e a Vele való találkozásba? Mindenki maga tudja erre a választ...

De akár beleadtuk a szívünket, akár nem, Ő ennek ellenére itt van. Ha valamiért nem tudtuk vagy
akartuk szívesen fogadni Őt, Ő akkor sem sértődik meg, megjegyzés nélkül letelepedik mellénk,
ahogyan Simon farizeus mellé is letelepedett. Simon egész magatartásából az derül ki, hogy azt
gondolja, ő tesz szívességet Jézusnak azzal, hogy meghívta Őt, és vendégül látja. Sokszor nem ezt
gondoljuk mi is, amikor istentiszteletre jövünk és itt vagyunk? Még az istentisztelet szavunk is tükrözi
kicsit ezt a felfogást: az istentisztelet kifejezésben azon van a hangsúly, hogy mi tiszteljük Istent, mi
teszünk szívességet azzal, hogy eljövünk és itt vagyunk. Pedig valójában Ő az, aki megbecsül minket
azzal, hogy eljön közénk! Egy német evangélikus teológus, Klaus Douglass írt nemrég egy könyvet az
istentisztelet mai formáiról. Ő az istentiszteletet ennek a könyvének a címében így nevezi: Isten
szeretetének ünnepe. Milyen más szemlélet ez, mennyire más lelkületre vall! Aki azt gondolja, hogy
szívességet tesz Jézusnak, ha tiszteli, az ezzel máris elárulta, hogy nem szívből tiszteli Őt.

Nos, amikor Jézus letelepedett Simon asztalához, mindezt már látta, megtudta Simonról, de nem szól
egy szót sem. Nem ugrik fel sértődötten, nem távozik el, mert fontosabbnak tartja azt, amit Ő adhat
nekünk, mint amit mi adunk neki.

2. És most nézzük, milyen mondanivalója van Jézusnak a bűnös nő számára, aki állítólag
botrányosan viselkedett.
A rendhez tartozik az is, hogy Jézus meghívásának gyorsan híre megy, és ahogy ez ilyenkor lenni
szokott, a nevezetes vendéggel sok kíváncsiskodó is érkezik Simon házához. Szokás volt, hogy ilyenkor
a bámész sokaságot is beengedik, tehát azokat, akiket eredetileg senki sem hívott. Simon talán éppen
megelégedve nézett körül a pompásan elkészített vendégség kellékein, amikor vacsora közben hirtelen
valami kellemetlen incidens történik: a szájtáti tömegből hirtelen egy nő válik ki. Azonnal megismeri
mindenki, mert bűnös életmódjáról közismert a környéken. Máris ott van Jézusnál. Nem mer a szemébe
nézni, ehelyett zokogva lehajol Jézus lábához a kerevet végénél, ott, ahol a rabszolgák szoktak állni vagy
guggolni, a nála lévő alabástromtartót egyetlen mozdulattal kinyitja, és a benne lévő rendkívül drága
kenettel elkezdi Jézus lábát megkenni. Olyan gyorsan történik mindez, és olyan valószerűtlenül
szokatlan ez az egész, hogy egy darabig senki sem tud mozdulni a döbbenettől. Senki sem érti, hogy
Jézus hogy nem utasítja vissza azonnal ezt a tolakodó közeledést, rabbi létére hogy tűrheti, hogy nő,
méghozzá egy ilyenfajta nő érintse. A hatás leírhatatlan. Simon farizeus sem bír mozdulni, de a
gondolatai és indulatai meglódulnak. Jézusra néz, és éppen csak ki nem szalad a száján, amit gondol
róla: „Ha ő volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki hozzáér: bűnös”

Itt szintén álljunk meg egy kicsit. Van különbség a botrányos viselkedések között. Van olyan botrányos
viselkedés, amikor jogos vagy legalábbis jogos lenne a felháborodás. Emlékszem, kb. úgy 20-21 éves
lehettem, amikor otthon Wekerle-telepen, a gyülekezetemben, egy vasárnap de-i istentiszteleten miközben a
lelkipásztorom prédikált, egyszer csak felállt az egyik padból egy ismeretlen férfi, a padsorok között dülöngélve
kiment középre az úrasztalához, megállt a lelkészemmel szemben, és elkezdett hangoskodni, kiabálni. Aztán sarkon
fordult, kidülöngélt a templomból, és jól ránk vágta az ajtót. Teljesen jogos lett volna, ha ezen felháborodnak a
gyülekezet tagjai, vagy a lelkészem, de inkább végighallgatták, megvárták, míg lenyugszik, és miután az a férfi
elment, a lelkészem csak annyit mondott, Isten könyörüljön rajta, és folytatta az istentiszteletet.

Nos, az a viselkedés, amit Simon botrányosnak tart, és amin felháborodik, nem ilyen volt. Ez a bűnös
asszony nem akart megzavarni semmit, és nem akart megbántani senkit. Ő egyszerűen csak Jézus iránti
háláját és szeretetét mutatta ki. De mindig vannak, akik ezt is botrányosnak találják, mert számukra túl
őszintén, túl érzelmesen történik. Ez volt a helyzet Simonnál is.

Simon igazi farizeusként azonnal elkülönül az asszonytól. Jézus viszont ahogyan Simontól nem különült el,
úgy most ettől a bűnös nőtől sem. A két véglet találkozik itt Jézus körül. Két világ: a bűn és a kifogástalan
vallásosság világa. Egy bűnös, aki ráadásul nő, és egy farizeus. És a kettejük között ott van Jézus. Simon
gondolatban azonnal visszahőkölt, amint ezt a bűnös nőt észrevette. Amikor pedig az asszony Jézushoz
hajolt, és ezzel Simon közelébe is ért, a farizeus talán fizikailag is azonnal elkezdett elhúzódni tőle. De
minél inkább elkülönült, elhúzódott ettől a bűnös asszonytól, annál távolabb került Jézustól is. Mert
Jézus nem húzódott el tőle, maradt a helyén, és ez azt is jelenti: maradt mellette. Jézus nem tart a
megbotránkozott Simonnal, hanem kitart a botrányosan viselkedő asszony mellett. És azt is elmondja,
miért.

Jézus eddig hallgatott. Nem tette szóvá azokat a sérelmeket, amiket az illetlen fogadtatás miatt Simontól
elszenvedett. De amikor Simon - még ha csak gondolatban is - elkezdi elítélni ezt a nőt, Jézus megszólal.
Amíg csak őt érte tiszteletlenség és sérelem, addig nem szólalt meg. De amint az asszonynak szüksége
lett védelemre, melléállásra, amint szüksége lett Jézusra, megszólalt Jézus!

Igen, mert Simon vélekedésével ellentétben tudja, nagyon is tudja, ki ez a nő, azt is tudja, hogy bűnös.
Sőt, ennél még többet is tud, amit sem Simon, sem a jelenlévők már nem tudnak, vagy nem akarnak
tudni. Jézus tudja azt is, miért lett bűnössé ez a nő, hol siklott ki, hol ment félre az élete. Tudja azt is,
milyen bántások, megaláztatások, tragédiák következtében lett olyan az élete, amilyen. És tudja róla azt
is, hogy most miért van itt, és mit remél Jézustól. Tudja, mi van a mások szemében illetlen,
megbotránkoztató viselkedés mögött: tudja, hogy ez a nő megutálta már magát, nem bírja tovább,
Jézus az utolsó esélye. Ő még talán megérti, nem veti meg, nem fordul el tőle, nem köpi le, nem alázza
meg, ahogy ezt mindenki más teszi, ahogy ezt mi emberek tesszük egymással. Hiszi, reméli, hogy Jézus
talán nem így fog viszonyulni hozzá. És azt is hiszi, reméli, hogy Jézusnál valamiképpen újat kezdhet.
Egész addigi, elrontott életét, ami úgy fáj, újra kezdheti. Semmi más nem számít neki. Nos, Jézus még
ezeket is tudja. És az asszonynak Jézusban nem kell csalódnia. Mert Jézus éppen az ilyenekhez jött. Ez a
Jézust váró, csak Jézusra hagyatkozó magatartás az, ami döntő Jézus számára.

De Jézus nem csak ezt tudja, hanem azt is, mi van Simon szabályos, hagyományoknak, szokásoknak
megfelelő, de tartózkodó vendéglátása és a megbotránkozása mögött: bizalmatlanság, az őszinte tisztelet
és nagyrabecsülés hiánya, a szívélyesség hiánya. „Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki: 'Simon, van
valami mondanivalóm neked.'”

Miről beszél itt Jézus? Arról, hogy szerinte éppen hogy eddig, az asszony botrányosnak ítélt
cselekedetéig nem kapott tiszteletet. Eddig éppen az hiányzott, ami az Ő tiszteletét igazivá teszi: a
bűnbánat, a bizalom, a remény, a szeret, a magasztalás őszinte jelei. Egyszóval: az ember szíve! Simon
farizeus szíve, a bámészkodók szíve. Egyetlen valaki volt, akinek szívügye lett ebben a történetben
Jézus: ez a bűnös asszony. Amikor megjelent, és mások számára olyan szokatlanul és illetlenül
viselkedett, azzal Jézus számára éppen az ő tiszteletének ezeket a hiányzó jeleit mutatja meg – méghozzá
a legőszintébben.

Tudjátok, van itt egy törvényszerűség, ami ennek a mai igénknek a fő üzenete: minél hálásabb szeretettel
tiszteli valaki Jézust, annál kevésbé botránkozik meg azon, ahogyan mások tisztelik Őt, még akkor is, ha
nagyon furcsa az. Ez a bűnös nő hálás szeretettel fordult Jézushoz, őszintén imádta Jézust, és ezért nem
foglalkozott azzal, hogy mások hogyan imádják vagy nem imádják. Mert az őszinte, szívből jövő imádat
olyan, hogy ott csak Jézusra figyel az ember. Mást észre sem vesz. De ez fordítva is igaz: minél kevesebb
valakiben a hálás szeretet Jézus iránt, annál kevésbé figyel Rá, annál inkább másokra figyel, és annál
inkább képes megbotránkozni mások hálás szeretetén. Erről beszél Jézus abban a példázatban, amit
Simon megbotránkozására feleletül elmond.

Nem tudjuk, milyen bűne volt ennek az asszonynak. Az evangélium hallgat róla. És ebben is üzenet
rejlik. Az az üzenet, hogy itt most már nem is a bűn az érdekes. Itt már nem a bűnről kell beszélni. Mert
ha van őszinte, mély, megrendítő bűnbánat és ennek következtében van őszinte, mély imádat, akkor ott
már nem számít, korábban mit követtünk el!

Van itt azonban még egy csoport is, akik számára Jézusnak szintén van mondanivalója. Amikor Jézus a
bűnös asszonynak így szólt: „megbocsáttattak a te bűneid”, akkor azt olvassuk, hogy „az asztalnál ülők erre
kezdték kérdezgetni egymás között: 'Kicsoda ez, aki a bűnöket is megbocsátja?' ”

3. Nézzük, milyen mondanivalója van Jézusnak a felháborodó asztaltársaság számára.

Jézus itt úgy válaszol nekik, hogy nem válaszol nekik. Pontosabban, nem nekik válaszol, hanem az
asszonynak mondja: „a te hited megtartott téged, menj el békességgel”. De ez nyilvánvalóan nem csak az
asszonynak szól, hanem a felháborodó sokaságnak is. Hiszen az ő felháborodásukra válaszul mondja
Jézus, amit mond. És ebből egy nagyon fontos mondanivalót kell megértenünk: Azzal, hogy Jézus a
felháborodásukra nem közvetlenül válaszol, tehát nem úgy, hogy odafordul hozzájuk, nos, ezzel azt
fejezi ki, hogy nem jogos a felháborodásuk, és nem jó a kérdésük. Amikor egy tényleg nyilvánvalóan
bűnösnek Jézus megbocsát, és erre neked, vagy bárkinek az a reakciód, hogy egy ilyennek hogyan lehet
megbocsátani, akkor Jézus nem igazolja ezt a reakciót. Akkor Jézusnak erre ez a válasza: Nem az a
kérdés, hogy mennyire bűnös vagy sem az a másik, nem az a kérdés, hogy lehet-e neki megbocsátani
vagy sem. A kérdés az, hogy őt, mivel őszintén megbánta a bűnét, megtartotta a hite, és békességgel
mehet tovább. És a kérdés az, hogy te vajon hogyan mehetsz majd innen tovább? Úgy, mint az a másik,
akin felháborodtál? Te vajon megbántad-e őszintén a saját bűnödet? Ha nem a saját bűnöddel
foglalkozol, hanem máséval, és azon akadsz fenn, akkor téged nem fog a hited megtartani, és nem fogsz
tudni innen békességgel továbbmenni. Itt ez a tét!

Az nem kérdés, hogy Jézusnak melyik fogadtatás, melyik tiszteletadás tetszik. Az a kérdés, hogy mi,
akik itt vagyunk, vajon melyik szereplője vagyunk ennek a történetnek? Simon farizeus, aki a
hagyományok, szokások, illendőség szerint, külsőleg, formailag megad Jézusnak majdnem mindent,
csak éppen a szívét hagyja ki az egészből? Vagy a bűnös asszony vagyunk, akinek a viselkedését szíve
őszinte állapota határozza meg? Vagy az asztaltársaság tagjai vagyunk, akik felháborodnak azon, hogy
ennek vagy annak a bűnösnek hogyan bocsáthat meg Jézus? Hova tartozunk?

És ne gondoljátok, hogy ez vallási kérdés! Ez nem vallási kérdés, ez a leghétköznapibb kérdés, mert a
hétköznapjaidat, a mindennapi életedet határozza meg! Azt, hogy miután véget ér ez az istentisztelet,
hogyan mész innen tovább, hogyan folytatod a hétköznapjaidat? Mert abba is gondoljatok bele, vajon
ezek után hogyan élte tovább Simon a mindennapjait? Nem tudjuk, mert nem ír róla Lukács. Ha
azonban nem lett szívügyévé Jézus, akkor minden bizonnyal ugyanúgy élte tovább a hétköznapjait, mint
addig: gyanakvóan, előítéletekkel, és továbbra is csak keresve a boldogságot és megnyugvást. Volt akkor
értelme ennek az egésznek? Nem volt, mert semmit nem változott tőle az élete. És hogyan élte tovább a
mindennapjait ez a bűnös asszony? Úgy, ahogyan Jézus mondta neki: „a te hited megtartott téged, menj el
békességgel.” Ő tehát erről a találkozóról megtartó hittel és békességgel indult el a hétköznapokba.
Honnan tudom?

Onnan, hogy amit itt Jézus mond, az nem pusztán jókívánság, nem egy szép elköszönés, hanem ige,
isteni ige, teremtő ige, aminek teremtő ereje van. Ahogyan már a Biblia legelső lapjain is találkozunk
vele: Isten szólt, és amit mondott, az lett. Az megvalósult. Amikor tehát Jézus azt mondja ennek az
asszonynak, hogy „a te hited megtartott téged, menj el békességgel”, akkor az tényleg meglett, valóság lett az
asszony életében. Megtartó hittel és békességgel ment vissza a hétköznapokba.

Teneked vajon mondja ezt, mondhatja ezt Jézus? Ha szívügyed lett, ha teljes szívedből hálás vagy neki,
és olyan őszintén fejezed ki neki, mint ez az asszony, akkor igen. Akkor mondja, és teremtő erővel
mondja: „a te hited megtartott téged, menj el békességgel!”

Szűcs László