Bejegyzett élettársi kapcsolat

Szentkirályszabadja, 2009. május 10.

T: 1 Móz 2, 18-23

Talán többen is hallottunk arról, hogy a héten a köztársasági elnök aláírta a bejegyzett élettársi
kapcsolatról szóló törvényt, amely pénteken meg is jelent a Magyar közlönyben és július 1-től életbe is
léphet. Sokaknak talán elkerülte a figyelmét, hogy mit is jelent ez valójában. Nem arról van szó, hogy a
házasság mellett az Állam elismeri az együttélést is, ezen már régen túl vagyunk. Hanem arról, hogy
elismeri az azonos neműek kapcsolatát. A bejegyzett élettársi kapcsolat kifejezetten azonos nemű
párokra vonatkozik, vagyis ha két férfi vagy két nő akarja így összekötni az életét. Ezt ismeri el az állam
július 1-től. Egész pontosan arról van itt szó, hogy törvény szerint bejegyzett élettársi kapcsolatot két,
tizennyolcadik életévét betöltött, azonos nemű személy létesíthet anyakönyvvezető előtt. Így már
mindjárt másként hangzik.

Világosan látnunk kell, hogy ez nem egyezik Istennek a házasságra vonatkozó akaratával. Már a Biblia
legelejéről kiderül, hogy van egy Isten törvénye szerint bejegyzett élettársi kapcsolat is. Ez a házasság.
És ezzel homlokegyenest ellenkezik az, amit most törvényessé tettek. Ennek kapcsán arról szeretnék
szólni, melyek az Isten terve szerint bejegyzett élettársi kapcsolatnak, vagyis a házasságnak az
ismertetőjelei. Nem a hívő házasságokról szeretnék szólni, amelyeknek még több ismertetőjele van.
Hanem két olyan minimumot fogok most említeni, amelyek egyaránt érvényesek hívő és nem hívő
házasságokra. Amelyek meg kell, hogy legyenek hívő és nem hívő házasságban egyaránt, mert annyira
alapvetőek. Miről lehet tehát felismerni, hogy egy házasság, akár hívő, akár nem, Isten terve szerint
való? Mik azok a minimális alapelemei, amelyek kellenek ahhoz, hogy egyáltalán remény legyen a
boldogságra?

Azzal kell kezdeni, hogy a teremtéskor Ádám, akinek a neve azt jelenti: ember, nem olyan volt, mint mi,
mai emberek. Ádám, az ember kezdetben bűntelen volt. Isten tökéletesnek teremtette! A környezete, az
Éden is tökéletes volt, és Istennel való kapcsolata is. Az ember az öt érzékszerve közül kettővel
érzékelhette az Urat: láthatta dicsőségét, és fülével hallhatta hangját. A Biblia ezt úgy mondja, hogy
Istennel beszélt és járt. És ebben az idilli, tökéletes állapotban egyszer csak egy meglepő kijelentés
hangzik el – ráadásul Istentől, aki azt mondja: „nem jó az embernek egyedül lenni”.

Egy pillanatra képzeljük magunkat Ádám helyébe. Tökéletesek vagyunk, körülöttünk is tökéletes
minden, és tökéletes kapcsolatban vagyunk Istennel is. Éppen ezért, amikor Isten azt mondja Ádámnak,
hogy nem jó neki egyedül lenni, Ádámnak fogalma sincs arról, hogy az Úr miről beszél. Mit jelent
egyedül lenni? Hiszen nincs vele Isten? Meg az egész teremtett világ? Ez mind nem elég?

Ez az egyetlen eset, amikor Isten a világ teremtése során valamiről azt mondja, hogy „nem jó”. Ezt
azonban ne úgy értsük, hogy az ember teremtése nem sikerült, hanem úgy, hogy még nem fejeződött be,
nincs még készen az ember. Mint ahogyan egy hernyó sincs még készen, majd csak akkor, amikor
lepkévé változik. Addig, amíg hernyó, vagy amíg báb, addig azért nem jó, mert még csak félkész. Így
van a teremtéskor az ember is, Ádám: azért nem jó, mert Isten még nem fejezte be, még dolgozik rajta.
És amíg nem fejezte be, addig nem jó neki úgy, ahogy van.

Miért érzünk így azóta is, évszázadok, évezredek óta, függetlenül történelmi korszaktól, kultúrától?
Azért, mert Isten nem arra teremtette az embert, hogy egyedül maradjon – sem akkor, sem most. És
Isten ezt mindannyiunk számára újra és újra felidézi. Igen, Ő idézi fel a számunkra, Ő sejteti, érezteti
meg velünk, hogy nem jó egyedül lenni. Nézzétek csak meg: nem Ádám sugalmazza Istennek a
gondolatot, az érzést, hogy egyedül van, hanem Isten Ádámnak. Isten teremtett minket, és ezért nem mi,
hanem Ő tudja, hogy mi az, ami nekünk jó vagy nem jó! És ami nélkül nekünk soha nem lesz jó, az
először is az Istennel való kapcsolat, ami Ádámnak megvolt. Másodszor pedig a megfelelő emberi
kapcsolatok.

Erről szól Isten, amikor így folytatja: „Nem jó az embernek egyedül lenni, ALKOTOK HOZZÁILLŐ
SEGÍTŐTÁRSAT.” „Alkotok”. Ezt Isten mondja. Más az, amikor Isten alkot, más, amikor mi, emberek.
Amikor Isten alkot, akkor ott mindig teremtődik vagy újjáteremtődik valami. Amikor mi, emberek
alkotunk, annak előbb-vagy utóbb rombolás a vége. Házasságot is Ő tud csak alkotni, mi nem. Ha mi
vesszük a kezünkbe a házasságot, mi kezdjük el meghatározni, hogy mi minden férhet bele, akkor
előbb-utóbb nem marad belőle semmi.

A „hozzáillő” kifejezés az eredeti héber szövegben szó szerint azt jelenti: kiegészíti, teljessé teszi. Vagyis
Isten terve szerint Ádám csak akkor lesz egész, teljes ember, befejezett ember, ha a megfelelő Isten-
kapcsolata mellett megfelelő ember-kapcsolata is lesz. Ezért nem lehetnek boldogok sohasem az önző
emberek, mert az egész-séget, teljességet nem élik át. Az emberi kapcsolataink pedig attól lehetnek
megfelelőek, ha azokban kölcsönösen átéljük, hogy összeillő segítőtársak vagyunk. Át lehet ezt élni
rokoni, baráti, vagy gyülekezeti kapcsolatban. A legintenzívebben és legintimebb módon viszont a
házasságban élhetjük át.

De vajon kicsoda a hozzánk illő segítőtárs? És vajon mi mitől válhatunk azzá? Erről szól igénk folytatása:
(19-20.v.) Ezek alapján az a hozzánk illő segítőtárs, akit Isten, az Alkotó illeszt hozzánk, akit Isten ad a
számunkra. Tehát nem a szüleink, vagy barátaink illesztik hozzánk, nem is mi magunk illesztjük
magunkhoz, és nem a jogvédők, lobbik, vagy média mondja ki, hogy ő is hozzám illeszthető. Hanem
akit Isten illeszt hozzám, ő vele lehetünk csak egymás számára hozzáillő segítőtársak.

Itt érkeztünk el a tulajdonképpeni mondanivalónkhoz. Eddig voltak az előzetes megjegyzések, most jön
a felelet az elején feltett kérdésünkre: mitől lesz két ember egymáshoz illő Isten terve szerint? Itt most
tényleg csak a minimumról beszélek. Ami lehet, hogy első hallásra evidenciának tűnik, de hát éppen
ezeket az evidenciákat hagyták figyelmen kívül azok, akik kiharcolták, hogy azonos neműek a törvény
előtt bejegyzett élettársi kapcsolatban élhessenek. Nos, mik hát az Isten törvénye előtt bejegyzett
élettársi kapcsolatban azok a minimumok, amik nélkül esély sincs arra, hogy azon Isten áldása legyen,
és így boldog legyen?

1. Azonos fajból, emberi fajból származik mindkét házastárs. Szinte szégyellem ezt
kimondani, de sajnos erről is beszélni kell. Mert mindig is voltak olyanok, akik ember létükre nem az
emberi fajon belül kerestek társat maguknak, hanem az állati fajban: állatokhoz jobban vonzódtak, mint
emberekhez. Azt jelenti ez, hogy jobban megértik magukat állatokkal, mint emberekkel, jobban is érzik
magukat állatok, mint emberek körében. Talán sokat csalódtak emberekben, és ezért. Vagy talán soha
nem is tudtak megbízni emberekben, nem alakult ki bennük bizalom egyetlen ember iránt sem, és ezért.
De ez nem felel meg az emberi életnek. Az állat lehet bizonyos vonatkozásban társ, még segítő-társ is,
de nem lehet az emberhez illő társ. Erről külön is beszél mai igénk.

Milyen megdöbbentő, hogy Isten nem Évát, hanem az állatokat vezette először Ádám elé. Vajon miért?
Igénkben azt olvastuk, hogy „az ember nem talált hozzáillő segítőtársat” az állatok között. Éppen ezt kellett
átélnie Ádámnak az állati faj körében: hiányt, pótolhatatlan hiányt. Olyan hiányt, amit ebből a körből,
ennek a fajnak a tagjaival soha nem fog tudni betölteni. Miért kellett ezt átélnie? Mert Isten ritkán ad az
embernek bármit is anélkül, hogy előbb meg ne mutatná, mennyire szüksége van rá. Ádámnak az állatok
felvonultatásáig halvány fogalma sem volt arról, hogy Isten vajon mit ért egyedüllét alatt. Tehát Ádám
ekkor még nem tudta volna eléggé megbecsülni Évát. Erre csak akkor kezdett rádöbbenni, amikor sorra
vonultak fel előtte az állatok. Hogyan segített ez Ádámnak a felismerésben?

Először is az állatok nem beszélnek. Ádám nevet adott az elsőnek, majd a következőhöz fordult és így
tovább. Ez mindegyik állatból ugyanazt a reakciót váltotta ki – hallgatást. Ádám itt kezdte belátni, hogy
mire van szüksége.

Aztán bizonyára azt is észrevette, hogy bár két oroszlán jött oda hozzá, különböztek egymástól. Az
egyik hím volt, a másik nőstény. Mégis párosan voltak. Ő pedig pár nélkül van. Itt döbbenhetett rá arra,
hogy mi hiányzik az életéből. Egy olyan valaki, aki hasonló hozzá, mégis más. Aki fajtársa, ugyanúgy
ember, mint ő, de mégis valami lényeges különbséggel. Itt érkeztünk el a másik minimumhoz.

2. Az azonos fajon belül eltérő nemből származik a hozzánk illő társ. Ez a másik minimum.
Ezt a minimumot hagyta most figyelmen kívül a törvény előtt bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló
rendelkezés. Az Isten törvénye előtt bejegyzett élettársi kapcsolatban azonos fajú, de ellenkező nemű a
hozzáillő segítőtárs. Már az ember teremtésének legelső leírásában is azt olvassuk, hogy az embert
férfivá és nővé teremtette Isten. És itt is azt látjuk, hogy az a házasság, amit Isten szerkeszt egybe, abban
egy férfi és egy nő kapcsolódik össze, tehát két különböző nemű ember. Enélkül Isten előtt nem
házasság a házasság, nevezzük is akárminek, legyen bejegyezhető akárhol is.

De miért kell ragaszkodnunk ehhez a két minimumhoz? Azért mert ezek nélkül nem lehet elnyerni
azokat az áldásokat, amelyeket Isten minden házasság számára elkészített: hívő és nem hívő házasság
számára egyaránt. Nos, hát milyen áldások következnek abból, ha valaki nem csupán emberek köréből
keres hozzáillő társat magának, hanem ezen belül ellenkező neműt is akar választani?

Erről szól igénk befejező része: (21-23.v)

1. Az első áldás az egyenrangúságnak és az eltérő szerepnek az áldása. Egy kis bibliai

anatómiát látunk itt. Azt olvassuk, hogy Isten Évát Ádám oldalbordájából teremtette. Ha nem értjük ezt az
ősi képet vagy félreértjük, csak nevetünk rajta, vagy mesének gondoljuk. Pedig nagyon valós és
megszívlelendő dologról van itt szó. Mert ez a gyermekien egyszerű és kifejező szimbólum arról szól,
hogy a nő a férfi karjának védelme alatt áll, a nő pedig a férfi legfontosabb részét védi: a szívét. A nő tehát nem a
férfi fejéből származik – hogy ne uralkodjon fölötte. Sem a lábából, hogy ne legyen a férfi által
elnyomva. Hanem az oldalbordájából, hogy mellette álljon, hogy kiegészítsék egymást, hogy egymáshoz
illő segítőtársak legyenek.

2. A másik áldás pedig a teljesség érzésének öröme. Ezután az Úr az asszonyt”odavitte az

emberhez”. Miért ez a külön kitérő, szinte ünnepi szertartás? Hiszen megteremthette volna Ádám mellet
is. Azért, hogy Ádám hitét, bizalmát erősítse: Istenben is, és az asszonyban is. Ezzel az odavezetéssel
mintha azt kérdezné Isten: Megbízol bennem, aki Hozzád vezetem a házastársadat?
Ádám erre hittel válaszol: (23.v.)

A fordítás nem fejezi ki teljesen a héber szavak jelentését. Itt arról van szó, hogy Ádám ujjongva örül!
Mai nyelvre valahogy így lehetne áttenni: „Nagyszerű Uram, ez fantasztikus. Teljes örömöm van az
asszonyban, akit mellém adtál. Most már igazán teljesnek érzem az életem.” De a teljesség érzésének ez
az öröme csak akkor élhető át, ha egy férfi és egy nő van egymás mellett. Két azonos nemű ember soha
nem fogja tudni átélni egy élettársi kapcsolatban a teljesség érzésének az örömét. Egyszerűen azért, mert
nem így vagyunk teremtve, és nem így működünk. A teljesség érzésének öröméhez ugyanis az kell,
hogy átéljük: éppen a különbözőségeinkkel, eltéréseinkkel tudjuk kiegészíteni és teljessé tenni egymás
hiányosságait.

Hangsúlyozom, hogy ezekből az áldásokból még egy nem hívő pár is részesül, ha ragaszkodtak ahhoz a
két minimumhoz, amiről szó volt. De azok, akik Istennek a házasságra vonatkozó további terveit is
figyelembe veszik, nem csupán még több áldásban részesülhetnek, hanem minőségileg más, mélyebb
kapcsolatuk lehet egymással. Olyan, amiről Pál apostol azt mondja: „nagy titok ez”. És azért az, mert
valamiképpen Jézusnak az egyházával való kapcsolatához hasonlít, ami már előleg a mennyből. Ámen.

Szűcs László