Nézz szembe az Élettel!

Szentkirályszabadja, 2009. április 12.

Húsvétvasárnapi úrvacsorás istentisztelet

L. Jn 11, 25-26
T. Jn 20, 1-18

Olykor szó szerint az életünk múlhat azon, hogy egy kritikus helyzetben milyen tekintettel találkozik
össze a tekintetünk. Mindig is nagy hatást gyakoroltak rám az olyan filmjelenetek, amelyek ezt
valamiképpen kiábrázolják.

Pl. amikor egy katona súlyosan megsebesül, és sürgős orvosi ellátásra van szüksége ahhoz, hogy életben
maradjon. És akkor az egyik bajtársa élete kockáztatásával felveszi, és megpróbálja elvinni őt egy olyan
helyre, ahol ezt az életmentő beavatkozást megkaphatja. Ilyenkor általában külön jelenetben ábrázolják,
amint a segítő bajtárs belenéz a sebesült szemébe, és megpróbál reményt, életet önteni belé. Szavakkal,
vagy pusztán csak a tekintetével bíztatja, hogy tartson ki, ne adja fel. De most mégsem a filmek világából
szeretnék erre egy konkrét példát mondani, hanem az életből.

Egy kórházban történt, hogy egy idős ember egy rutinműtétnek számító operáció után váratlanul
kritikus állapotba került. Átszállították az intenzív osztályra. Már két hete volt ott. Az orvosok aggódtak
érte, és nem értették az esetet, a beavatkozásoktól és gyógyszerektől már régen be kellett volna
következnie a javulásnak. Attól tartottak, hogy a betegük már mindent föladott. Kezdtek ők is
lemondani róla. Pár nap múlva azonban örömmel állapította meg a vizitelő orvos, hogy ugrásszerű
javulás állt be az idős ember állapotában. Nem kis megkönnyebbüléssel mondta neki:
- Nagyszerű, végre túl vagyunk a nehezén. De meg nem tudnám mondani, hogy végül is melyik
gyógyszer hatott...
- Pedig nagyon egyszerű – válaszolta a beteg. - Tegnapelőtt itt járt nálam a kisunokám és azt mondta:
- Nagypapa, gyere már végre haza, kipukkadt a biciklim gumija és senki sem tudja megcsinálni!1

Ennek a nagypapának, amikor szembe kellett néznie a halállal, az élete múlt azon, hogy nemcsak az
orvosok már-már lemondó tekintetével találkozhatott össze a tekintete, hanem kisunokája életvidám
tekintetével. Kisunokája tekintete akarva-akaratlanul életvidámságot, életerőt sugárzott felé, és nem
utolsó sorban azt, hogy neki még szüksége van rá. Ez a nagyapa, amikor szembe kellett néznie a halállal,
kisunokája tekintetében szembe nézett az élettel. És ez meggyógyította.

És ha már ennek is ilyen gyógyító ereje van, akkor képzeld el, milyen gyógyító ereje van annak, ha
azzal az Élettel nézel szembe, amely a halál fölött diadalmaskodott. Ha még egy halandó gyermek
életvidám tekintete is életerőt tud sugározni, akkor mennyivel inkább az, ha a meghalt és feltámadt
Jézus szemébe nézel! Pontosan ezt láthatjuk Mária esetében is, aki János evangéliumában az üres sír
legelső felfedezője, a húsvéti történet legelső szereplője.

1. Mária először csak a halállal néz szembe, amikor az üres sírra tekint
Mást sem tudott hajtogatni, csak azt, amit ez a szemlélet mondatott vele. „Elvitték az én Uramat, és nem
tudom, hova tették” Másról sem tud beszélni, csak erről. Háromszor is mondja itt, ebben az egyetlen
jelenetben. Ezt az egyet ismételgeti különböző formákban. Mária itt elakadt, és nem tud innen tovább
lépni. Számára Jézus halott, Jézus mozgalma pedig halott ügy. Amíg Jézus élt, szerte járt, tanított, olyan
szép volt minden, de most vége. Halott ügy az egész. Ezt jelenti Máriának Jézus sírja. Nem volt benne
Jézus, de benne volt a sok kedves emléke Máriának, benne voltak összetört reményei...

Nekünk is van egy sírunk. Nem kinn a temetőben, hanem mibennünk. Bennem is, benned is. És az a sír
tele van halott emberekkel és halott ügyekkel. Azok az emberek nem feltétlenül haltak még meg
fizikailag, testileg, de a te számodra mégis halottak. Halottak, mert magadban leszámoltál velük. Már
nem látsz reményt arra, hogy megjavuljon velük a kapcsolatod. Meghaltak számodra. És ott vannak a
halott ügyeid is - ó mennyi halott ügy! Munkahelyed, amit elveszítettél, sikertelen munkahelykeresés,
eredménytelen állásinterjúk, valamilyen rokoni, baráti vagy szomszédi kapcsolatod tönkremenetele,

1 Hézser Gábor: Kötőjeles történetek, Kálvin Kiadó, Bp. 1998. 96. o.

reménytelen szerelmek, a jobb megélhetés, vagy akár csak a takarékoskodás reménye, a hitel
visszafizetése, a ház felépítése vagy befejezése, súlyos betegség, amiből orvosilag nincs gyógyulás.
Mennyi halott ember és halott ügy. Valóságos tömegsír, ami benned van. És egy életen át hordod
magadban.

Lehet, hogy erre azt mondod: tehetek mást? Hordom magamban, hiszen mi mást is tehetnék? Ilyen
esetben gyakran találkozunk egy tanáccsal: nézz szembe velük. A pszichológusok, pszichiáterek egy
jelentős része is ezt képviseli. Nézz szembe a számodra halott emberekkel és halott ügyekkel. Vagyis
nézz szembe a halállal. Van ebben igazság. Pl. az, hogy már a halálunk előtt is szembe kell nézni a
halállal. Ez kezdetnek valóban nem rossz. Sőt kell, szükségszerűség. De önmagában kevés. Önmagában
ez csak féligazság. Mária is szembe nézett az üres sírral, szembe nézett a halállal, és mire ment vele?
Csak sírt, kesergett, csalódott, elakadt. Ez valódi gyászban érthető és szükségszerű. Viszont Mária
halottja él! És lehet, hogy a te halottjaid is élnek, egy részük biztosan, csak te nem tudsz rájuk így
tekinteni. És különben is: vajon milyen erőt, milyen vigaszt, milyen ösztönzést nyerhetünk a halállal
szemben, ha szembe nézünk vele? Milyen erőt nyerhetünk a haláltól a halállal szemben? Nézz szembe a
halállal – önmagában ez csak elégtelen féligazság, amely sehova nem vezet. Olyan ez csak, mint egy
szépen kiépített út, amely jó irányba indul el, de egyszer csak megszűnik, véget ér, nem vezet tovább, és
hirtelen egy szántóföldön, erdőben vagy pusztaságban találod magad. Egy sín, aminek vége szakad még
az állomás előtt. Egy híd, amelyik csak félig ível át a folyón.

Nézz szembe a halállal. Azért is féligazság ez, mert úgy hangzik, mintha mást nem is tehetnénk. Pedig
nem csak ez az egy lehetőségünk van! Hogy mi a másik lehetőségünk? Nos, éppen ez derül ki a történet
folytatásából.

2. Jézus szavára Mária megfordult, és szembe nézett az Élettel

Ez hát a másik lehetőségünk: szembe nézni az Élettel! De nem a múlandóval, amit elnyel a halál, hanem
azzal, amelyik fölibe kerekedett a halálnak. Szembe nézni az Élettel azt jelenti: szembe nézni a
feltámadt Jézussal. Mert Ő az Élet. A csupa nagybetűs ÉLET. Mária, amikor Jézus felé fordult, és a
szemébe nézett, akkor a nem pusztán egy életre kelt ember szemébe nézett bele. Hanem a Feltámadás és
az Élet szemébe. Mert Jézus feltámadt.

Nem felébredt, mint egy mély álomból. Nem magához tért valami nagy, dermedt kábulatból vagy egy
tetszhalott állapotból. Még csak nem is újra megelevenedett a halálból, mint a halott Lázár, aki Jézus
szavára a halálból visszatért az életbe, de csak az evilági életbe. Nagypénteken Jézus valóságosan,
ténylegesen meghalt. És ugyanígy valóságosan és ténylegesen feltámadt – de az örök életre.
Nagypénteken, ott a Golgotán olyan életet ragadott el a halál, ami erősebb volt még nála is, nem bírt
vele, legyőzetett általa. Jézust is elragadta a halál, de Ő végigment rajta, és kijött, feltámadt belőle. Itt
olyan dolog történt, amit nem lehet az emberi fogalmak világába bezárni.

Ezt nem lehet emberi ésszel fölfogni, és emberi szavakkal kifejezni. A feltámadás mindenestől fogva
isteni mű, Isten szabad tette, éppen úgy, mint a teremtés. Ott Isten a semmiből teremtett világot, itt a
halálból teremtett életet. De még az is kevés, ha azt mondjuk: feltámadt. Mert Jézussal nemcsak
megtörtént a feltámadás, nemcsak elszenvedte azt passzívan, hanem Ő maga a feltámadás. Azt mondja:
„Én vagyok a Feltámadás és az Élet...” Nos, Mária annak a szemébe nézz bele, aki ezt mondja magáról. És
nemcsak mondja, meg is mutatta.

Szembe nézni az Élettel, a feltámadt Jézussal – ez nem csak Mária számára lehetőség, hanem minden
ember számára. Akkor hát erre miért nem bíztatjuk egymást? Amikor kritikus helyzetbe kerül
valamelyikünk, miért nem inkább azt mondogatjuk, hogy nézz szembe az Élettel. Mégpedig azzal az
Élettel, amelyik húsvétkor legyőzhetetlennek bizonyult a halállal szemben. Nem sokkal többre mennénk
vele? Nem sokkal többre mennénk a halállal szemben a halált legyőző Élettel? Akkor miért nem nézünk
mégsem szembe vele? Azért, mert magunktól nem vagyunk képesek rá. A halál hatalma ugyanis
nagyobb nálunk. Nagyobb minden emberi vágyunknál, reményeinknél, képességeinknél,
törekvéseinknél. A halál hatalma fogva tart már életünkben is. És egyedül nem tudunk megszabadulni
tőle. Fogva tart, mint Máriát Jézus sírja. Az Élet szava kell hozzá, hogy el tudjunk fordulni a haláltól, és
szembe tudjunk nézni az élettel. Az kell, hogy megszólítson minket az Jézus, az Élet. Ahogyan Máriát is
megszólította, és Mária csak ezután tudott szembenézni vele.

Jézus most téged is megszólít. És ez húsvétkor különösképpen is azt jelenti, hogy vedd le a szemedet
most a számodra halott emberekről, meg a halott ügyekről, amiktől idáig nem tudtál elszakadni.
Próbáltad magadba temetni őket, nem tudomást venni róluk, elfelejteni őket, de újra és újra
felbukkantak, mint egy vízi hulla. És valami ellenállhatatlan erővel vonták magukra a tekintetedet,
figyelmedet, energiáidat. Jézus, az Élet megszólít, és ezzel arra ad mindenek előtt lehetőséget, hogy
fordulj el egy pillanatra a sírodtól, fordulj el egy pillanatra a benne lévő számodra halott emberektől és
halott ügyektől. Mária is ezt tette Jézus szavára. Mert Jézus szava erősebb a halál vonzóerejénél.

De ez még mindig csak félmegoldás. A halálról már levetted a szemed, de az Élettel még mindig nem
néztél szembe. Jézus viszont ezt akarja. Nem azért fordít maga felé a szavával, hogy ne tekints a
halálra, hanem azért, hogy tekints az Életre. Ezért szólította meg Máriát másodszor is. Jézus első
szavára Mária már el tud fordulni, el tud szakadni a sírtól, de még nem tud belenézni Jézus szemébe,
hiszen nem is ismeri fel. A sírkert őrzőjének véli. Ahhoz, hogy Jézust felismerje, ahhoz, hogy Benne az
Élettel találkozzon és nézzen szembe, ahhoz az is kell, hogy Jézus még egyszer megszólítsa – mégpedig a
nevén. Mert másodszor már a nevén szólítja. És ezzel személyessé teszi a Vele való kapcsolatot.

Te is akkor tudsz Jézussal, az Élettel szembe nézni, ha neveden szólít. Mit jelent ez? Hát azt, ami olyan
sokszor megtörténik egy-egy istentisztelet után, amikor így beszélnek emberek: egészen nekem szólt ma
az igehirdetés, mintha egyenesen nekem beszélt volna a lelkész. Nos, próbáld elhinni, hogy nem az
igehirdető, hanem rajta keresztül valóban maga a feltámadt Jézus Krisztus szólt neked, az Élet szava
szólt személyesen hozzád. Annyira személyesen hozzád, hogy vedd úgy, mintha a neveden szólított
volna. Megrendítő élmény az, amikor a feltámadott Jézus ajkán elhangzik a neved, a te neved! Amikor
kénytelen vagy tudomásul venni, hogy most rólad van szó! Velem napra pontosan 17 évvel ezelőtt,
április 12-én történt meg ez a csoda. Húsvéti előkészítő bibliaórára mentem a gyülekezetembe. Már
régóta olvastam a Bibliát, Isten szavát, de soha nem éreztem, hogy nekem szólna, hozzám szólna. Azon a
délutánon, a bibliaóra végén egy evangélikus diakonissza könyvjelzőket osztott szét nekünk:
mindegyiken egy bibliai idézet volt. Én előző este, születésnapomon azért imádkoztam, hogy ha van
Isten, akkor nyilvánuljon meg az életemben. Eltelt már majdnem egy nap, és nem éreztem, hogy bármi
különös is történt volna. Amikor azonban én is átvettem a bibliai idézettel ellátott könyvjelzőt, és
elolvastam, megrendültem, és mintha megszűnt volna körülöttem a világ, mintha csak Isten és én
lettünk volna. A bibliai idézet Ézs 43, 1-ből volt, ahol így szól Isten: „Ne félj, mert megváltottalak,
neveden szólítottalak, enyém vagy!” Azonnal éreztem, minden kétséget kizáróan, hogy ez itt most
nekem szól, ezzel itt és most az ÚR hozzám szól. Nem lehetett nem érezni, félreérteni, annyira
egyértelmű volt, annyira megrendítő, egész lényemet átjáró. Éreztem, hogy valami új kezdődik most az
életemben. Ha ezen az istentiszteleten, az igehirdetést hallgatva most te is azt érzed, hogy most rólad
van szó, hogy neked szól, akkor vedd biztosra, hogy Ő, a feltámadt Jézus, az Élet szólít neveden téged!

Nos, amikor Mária ott a sírnál Jézus szavára az Ő szemébe néz, akkor a Feltámadás és az Élet szemébe
tekint bele. És ez a tekintet nemcsak bíztatja, bátorítja, vigasztalja, hanem a Feltámadás és Élet erejét tölti
belé. Jézus nemcsak felé sugározza, hanem belé sugározza a feltámadás és az élet erejét. Legvégül
röviden még azt nézzük meg, milyen következménye van annak, ha valaki így szembe nézett az Élettel?
Ez derül ki a történet befejezéséből.

3. Azt látjuk, hogy ezek után Mária már másként tudott szembenézni a halállal
a, Miután szembe nézett az Élettel, másként tudott tekinteni mindarra, ami addig elkeserítette. A sírra, a
benne lévő halott ügyeire, tört reményeire. Mindez egyszerre megelevenedett, élő lett a számára!
b, És másként tudott tekinteni a még mindig gyászoló, a még mindig csak a halállal szembe néző
tanítványokra. Már nem a szavának nem hívő, őt hiteltelennek tartó, morcos embereket látta bennük,
hanem olyanokat, akiknek szükségük van szintén arra, hogy szembe nézzenek az Élettel. Ezért hát el is
ment Mária, hogy hírül adja nekik: Láttam az Urat.

Lám, Isten igéje sem azt mondja, hogy: ne nézz szembe a halállal. Nézz csak szembe a halállal, nézz
szembe azokkal az emberekkel, akik számodra már meghaltak, akikkel magadban már leszámoltál. És
ugyanígy nézz szembe azokkal az ügyekkel, amelyeket halottnak minősítettél. Ne temesd el őket végleg,
hanem nézz szembe velük. De úgy, hogy végre nézz szemébe az Életnek is. Húsvétkor az Élet, a
feltámadt, élő Jézus erre hív. Erre hívta Máriát, amikor nevén szólította. És az idei húsvéton most erre
hív, erre szólít fel téged is: Ne csak a halállal nézz szembe! Nézz szembe végre az Élettel is! És
meggyőződésem, mert tapasztalatból tudom, hogy ezután másként fogsz tudni tekinteni a számodra
halott emberekre és ügyekre. Hogy hogyan, miben? Erről már nem kell mondanom semmit, ha az Élet
szemébe nézel, majd úgyis meglátod. Ámen!

Szűcs László