Kétesélyes Játszma

1. Játszma
Los Angeles, 2027. február 18.

Cathy Meisner nekitántorodott a falnak, feltépett karján a hús véresen csillogott a hideg
neonfényben. A szemében nem voltak könnyek. Már évek óta nem. A bal vállán
éktelenkedő sebből bőven ömlött a vér, ám a nő egyelőre nem foglalkozott vele. A fémfal
hideg volt, de legalább segített egy kicsit összeszednie magát. A fájdalom még nem volt
elviselhetetlen, ennél komolyabb és fájdalmasabb sebekkel is megbirkózott már. Ellökte
magát a faltól, olyan gyorsan, hogy ellenfele csak megkésve mozdult utána. A rozsdás
fémdarabból kialakított kés milliméterekkel bár, de elsuhant Meisner gyomra előtt, s így
a nő biztonságos távolságba húzódhatott.
Ellenfele egy nagydarab, brutális külsejű mutáns volt, egyike azoknak a
szörnyszülötteknek, akiket a Skynet nevelgetett valamelyik eldugott haláltáborában,
melyet a foglyok egymás között csak biofarmként emlegettek, amióta kiderült, hogy a
Gépisten ott tenyészti számukra a fehérjét. A mutáns testét gennyes kelések borították,
a bal karját hosszú, barna szőrszálak borították, a szemében pedig inkább állati vadság,
mintsem emberi intelligencia csillogott.
Meisner nem táplált hiú reményeket.
Tudta, mi vár rá, ha elbukik. A halál csupán a kisebbig rossz, ami vereség esetén vár rá.
A mutánsok – legalábbis ezek a mesterségesen tenyésztett egyedek – előszeretettel
fogyasztották el legyőzött ellenségeik húsát… miután megbecstelenítették. Sőt, a foglyok
között olyan szóbeszédek is terjengtek, hogy a Skynet a maradványokat különféle
szaporítási kísérletek során használja fel.
S bár akadtak, akik azt mondták, hogy mindegy, mi lesz velük haláluk után, Cathy
Meisner nem tartozott ezek közé. Neki igenis számított, mi lesz vele. Hitt benne, hogy
egyszer kijuthat innen, s csatlakozhat az ellenálláshoz. Hallott róluk eleget, ám ezek a
hírek ritkán voltak többek egyszerű szóbeszédnél. Ám az a tény, hogy beszéltek róluk,
bizonyította, hogy léteznek, s ez máris több volt Meisnernek, mint amit remélt.
A mutáns ismét előrelendült, ám hiába mozgott hatalmas termetéhez képest meglepő
gyorsasággal, a nő oldalra és előre perdült, és minden erejét összeszedve nagyot
taszított ellenfelén. A mutáns nekitántorodott a falnak, ahonnan azonnal ellökte magát,
és széles, kaszáló mozdulatot tett a késével, bízva benne, hogy a nő belerohan.
Meisnernek azonban nem ez volt az első küzdelme, s bízott benne, hogy nem is az
utolsó. Egy ütemet kivárt, és akkor lépett közelebb ellenfeléhez, amikor a kés a lehető
legtávolabb volt tőle. Erős ütést mért a nyaki idegközpontra, ám vagy a mutánsnak volt
túl vastag az izma azon a helyen, vagy nem találta el elég pontosan a helyet, mert
semmi nem történt. Pedig ilyenkor már el kellett volna ejtenie a kést, hiszen az
idegközponti ütés néha nem csupán a végtagokat, hanem az egész testet elzsibbasztja,
szerencsés esetben pedig azonnali ájulást okoz.
S akkor megölhetné ezt a szerencsétlent.
A kés túl gyorsan jött visszafelé, hogy hátraléphessen előre, ezért a nő az egyetlen
lehetséges, mi több, kivitelezhetőnek tűnő megoldást választotta: belépett a mutáns
karja alá, és megpróbálta lefejelni ellenfelét.
Mintha betonfallal próbálkozott volna.
A mutáns koponyája túl keménynek bizonyult, Meisner halk reccsenést hallott, ám
fogalma sem volt, vajon mije repedt el vagy tört el. Annyi bizonyos, hogy rossz stratégiát
választott. Bár a kést elkerülte, ám sikerült csaknem harcképtelenné tenni önmagát,
miközben ellenfele meg sem rendült. Ha hátralép, alighanem meghal, ám ösztönei
megnyerték számára azt a töredék másodpercet, ami a következő támadás elkerüléséhez
kellett. Levetette magát a földre, és átsiklott a mutáns lábai között, majd a hátára
gördülve széles, kaszáló mozdulatot tett a lábával, és kibillentette egyensúlyából a
tohonya ellenfelet.
A sebesült karját sikerült megint beütnie, s most már tudta, mekkora fájdalomra
számíthat. Pokolira. A kín mindenesetre jó volt ahhoz, hogy elűzze a kábultságát,
ugyanakkor figyelmeztette arra is, már nincs sok hátra.
Megpróbált felugrani a földről, ám túlbecsülte erejét, így visszahuppant a hátára, s meg
kellett azzal elégednie, hogy az ép karjával ülő helyzetbe tornázza magát.
Tulajdonképpen abba is hagyhatta volna.
Talán mégis igaza van azoknak, akik a halált megváltásként fogják fel, s mindent
megtesznek annak érdekében, hogy valahogy kiprovokálják őreikből. Bár, ha csak a fele
igaz azoknak a szóbeszédeknek, hogy a kiborgok mennyi ideig képesek életben tartani az
agyat ahhoz, hogy test nélkül is megismerje az evilági pokol kínszenvedéseit, akkor ez
sem tűnik túl jó választásnak.
Meisner egy kicsit csodálkozott, amiért a mutáns nem rontott rá. Talán játszik vele,
vagy…
Felnézett, és döbbenten látta, hogy ellenfele jó tíz méternyire fekszik tőle. Eszméletén
volt, ám furcsán kicsavarodott lába elárulta, hogy baromira rosszul érezheti magát.
Rosszul esett, vagy a rúgás sikerült túl erősre? Cathy Meisner nem tudta, de nem is
érdekelte igazán.
Csak az számított, hogy kapott egy kis időt.
A kérdés csupán az, melyikük szedi össze magát előbb. A nő hátrább araszolt egy kicsit,
és nekivetette hátát a fémfalnak. Letépett egy darabot a ruhájából, és megkísérelt
valamiféle szorítókötést összeügyeskedni a vállsebére, ám elég nehezen boldogult.
Érezte, ahogy a rongy gyorsan átnedvesedik, ám ennél most képtelen volt többre. Majd,
ha életben marad, megnézi, lehet-e valamit csinálni a sebbel. S ha nem… akkor legalább
késleltette egy kicsit az elkerülhetetlent.
Apró győzelem, de akkor is győzelem.
A mutáns akkorákat üvöltött, mintha kést forgatnának a valagában, miközben erőteljes
rántásokkal kiegyenesítette a lábát. Közben kétszer is idegborzoló roppanás hallatszott,
ám az a tény, hogy utána a mutáns képes volt talpra állni, azt jelentette, hogy a dolgok
mégsem alakultak olyan jól, ahogyan azt Meisner hitte. Szó sem volt törésről, csupán
egy komolyabb rándulásról, ám ettől még az ellenfél harcképes maradt.
Hogy rogyna rá az ég!
A nő utolsó erőtartalékait mozgósította, miközben mindvégig a fémfalhoz simulva felállt.
Igaz, így korlátozva volt a mozgásban, ám éppen az volt a célja, hogy erre ráébressze
ellenfelét. Ha jobb kondícióban lett volna, akkor fel sem áll, hanem megpróbálkozik egy
régi trükkel, ami legalább annyira halálos volt, amennyire aljas.
Bár ez ellen a tohonya barom ellen talán nem is működne…
A mutáns az első, dühös lépések után rájött, hogy ha nem ügyel a lábára, akkor azzal
csak magának okoz gondokat; pihentetnie kellett volna a megereszkedett inakat és
izmokat, hogy elkerülje az ismételt ficamot. Így némileg lassabbra vette a tempót, ám a
szájából csorgó habos nyál és a mereven előretartott kés pillanatnyi kétséget sem
hagyott szándékait illetően.
Meisner az utolsó pillanatig kivárt.
Igyekezett megbecsülni azt a távolságot, amikor a kés még nem jelent rá fenyegetést,
ám a mutáns már elég közel ér ahhoz, hogy megpróbálkozzon a kétségbeesés szülte
ötlettel. Nem próbálkozott bonyolult, nehezen átlátható cselekkel. Egyszer rúgott: a
legősibb védekezést használva, melyet a nők alkalmazni szoktak a férfiak ellen.
A mutáns azonban vagy nem volt férfi, vagy…
Cathy Meisnernek nem maradt ideje gondolkozásra. A felfelé szisszenő penge ugyan
elhibázta a torkát, ám a mutáns ujjai között megpördült a fegyver, hogy visszafelé még
egyszer megpróbálkozzon, igaz, ezúttal döféssel.
A nő vadul felfelé bökött kinyújtott ujjaival, és érezte, ahogy körmei félretolják a
nehezen engedő szemgolyót, majd ujjai behatolnak nedvesen és véresen a szemüregbe.
A mutatóujja megroppant, ám a fájdalom elenyésző volt ahhoz képest, amit ellenfele
érezhetett. Iszonyú üvöltés reszkettette meg a nő dobhártyáját, miközben a mutáns
kezéből kihulló penge végigkaristolta a combját, hogy alig egy ujjnyira a lábfejétől
kettétörjön a vérfoltos, rozsdásodó fémpadlón.
A mutáns olyan erővel marta el Meisner csuklóját, hogy a nő egy pillanatig azt hitte,
hogy menten elroppannak a csontjai, ám sikerült kirántania a kezét a vad szorításból, és
hátralépett.
A mutáns a padlón térdepelt, mindkét szeméből könnyel kevert vér csorgott, miközben
megállás nélkül ordított, olyan hangerővel, hogy szinte elszakadtak a hangszálai.
Iszonyatos fájdalmai lehettek, s a kín kitörölte elméjéből a célt, amiért eddig küzdött.
Cathy Meisner a földre nézett.
A kés két darabban hevert lábánál. A penge alig volt hosszabb a középső ujjánál, éle
repedezett volt az eddigi összecsapásoknak köszönhetően. Ám fegyver volt, az egyetlen
a saját testén kívül. S kétségkívül hatásosabb.
Ebben a világban nem létezik döntetlen. Csak győztes és vesztes.
Túlélő és halott.
Meisner pedig nem akart meghalni…
A penge inkább tépte, mintsem vágta a húst, ám a nőnek így sem jelentett különösebb
nehézséget végezni a mutánssal. Tudat alatt arra számított, hogy megakadályozzák a
tettében; a kiborgok elég közel voltak ahhoz, hogy megtegyék, arról nem is beszélve,
hogy a Skynet köztudomásúlag kedveli a mutánsokat.
Ennek azonban halnia kellett.
Amikor végzett ellenfelével, Cathy Meisner ledobta a véres pengedarabot a földre. Meg
sem próbálta magánál tartani; a kiborgok számon tartanak minden fegyvert, erről aligha
feledkeznének meg. Győzött, s egyelőre életben van.
A kérdés csupán az, tetszett-e a küzdelem a Skynetnek vagy sem. A foglyok között
makacsul tartotta magát a hiedelem, hogy ez az egész véres játék a világ
leggyűlöletesebb teremtményének szórakozását szolgálja, noha erről szó sem volt. Az
igazi okokat csak a Skynet ismerte, ő pedig nem vette magának a fáradságot, hogy
megossza azokat a humánokkal. Az ember sem magyarázza el a halál mibenlétét a
rovaroknak, ha hangyák közé tesz egy szárnyaitól megfosztott darazsat. Csupán
tanulmányozza őket…
A nő minden izma remegett a kimerültségtől, a vállsebe lüktetett, a fájdalom egyre
növekvő hullámokban árasztotta el az agyát. Megpróbálta megigazítani a kötést, ám csak
most jött rá, hogy az összecsapás hevében elhagyta valahol a letépett ruhadarabot. Újat
kellett volna tépni, hogy elállítsa a vérzést, ám ehhez sem volt ereje. Leült a földre, mert
állni már nem bírt, s amikor ismét körbenézett, döbbenten vette tudomásul, hogy
immáron fekszik. Vasgerendák futottak a feje fölött, amiből arra következtetett, hogy
viszik valahova, ám ereje elhagyta, mielőtt bizonyosságot szerezhetett volna: hova is
kerül majd.
A hullakamrába vagy vissza, a szállásra, ahol a társai esetleg veszik a fáradságot, és
ellátják a sebeit. S akkor életben maradhat.
Tudat alatt tudta, hogy erre van a legkisebb esély. Bár győzött, komoly sebeket
szenvedett. Valószínűleg nem éri meg életben tartani…
Talán…
A sötétség gyorsabban jött, mint várta.
2. Az utolsó fogolytábor
Los Angeles, 2027. február 18.

Hideg és nedves simított végig az arcán. Aztán újra és újra. Volt benne valami
megnyugtató, valami, ami arra késztette, hogy térjen vissza az álmok feledést nyújtó
birodalmából, és kinyissa a szemét. Mintha a szemhéja felemelésével valóban visszatért
volna a valóságba, hirtelen érezni kezdte maga körül a világot. Tudatában volt, hogy
nincs egyedül; a háttérben halkan mormoló hangokat hallott, a válla lüktetett, egy
szakadozott takaró borította a testét… ezernyi inger, mely mind azt bizonyította: életben
van.
Ha ugyan életnek lehet nevezni azt, amit élniük kellett. Neki és a társainak.
Bár szabadnak született, még ötéves sem volt, amikor a kiborgok befogták. Hogy miért
hagyták életben, arra máig nem tudott elfogadható magyarázatot adni önmagának,
hiszen a gyerekeket nem lehetett semmire használni, legfeljebb aknamezőre
bombajelzőnek. Tucatnyi gyerekkel volt együtt néhány felnőtt, s persze a kiborgok
felügyelete alatt. A gépek nem foglalkoztak különösebben velük, csupán az őrzésükre
voltak kirendelve. Nem bántották őket, a jelenlétük azonban félelmet keltett a
gyermekek szívében, ami mára közömbösségig csillapodott.
Egy átlagos gyermek alighanem összerezzenne, ha egy kiborg áll meg a háta mögött,
Cathy Meisner azonban egyszerűen tudomásul vette, végiggondolta, hogy amit éppen
csinált, milyen reakciót válthat ki a gépből, majd abbahagyta, ha büntetésre
számíthatott.
A gépek felnőttként sem bántották őket. A Skynet sokkal rafináltabb büntetéseket tudott
kiagyalni, arról nem is beszélve, hogy ha egy gép megütötte volna valamelyik humánt,
annak halál lett volna a vége. S a Gépistennek szándéka volt a humánokkal.
Mert kellett lennie valamiféle elfogadható magyarázatnak, amiért életben hagyta őket.
Meisner fogolytáborban nőtt fel, s a külső világról mindössze azoktól a foglyoktól tudott,
akiket a kiborgok hoztak, hogy aztán vagy itt haljanak meg, vagy elvigyék őket oda,
ahonnan nincs visszatérés. A foglyok között különféle szóbeszédek keringtek titkos
kutatólaboratóriumokról, ahol a gépek az embereket tanulmányozzák.
Mint alacsonyabbrendű állatfajtát.
– Nagyon fáj? – A kérdés ismét visszazökkentette Meisnert a való világba, pedig a
kábulat kezdte megint magával ragadni, ráadásul eszébe juttatta a mutánssal folytatott
küzdelmet, a sebet a karján, a kínt… de a győzelmet is.
Úgy tűnik, megint sikerült életben maradnia. Szerencse vagy átok?
– Nem – válaszolta összepréselt ajkakkal a nő, miközben igyekezett nem tudomást venni
a szemébe csorgó izzadságcseppekről. – Azt hiszem, rögtön összejön egy második
orgazmus…
– Látom, a humorérzékedet még nem veszítetted el. – Ezúttal sikerült a hang alapján
azonosítani a férfit, aki mellette térdepelt, és időről időre letörölte tüzelő homlokát egy
nedves rongydarabbal. Jake Barnes. A Tépettarcú, ahogyan sokan nevezték, mivel az
arcát borító sebeknek köszönhetően elég riasztó látvány volt. Meisner mindig Jake-nek
nevezte, és ha valakit a barátjának hívhatott ezen az elátkozott helyen, hát Barnes volt
az.
– Megmaradok? – kérdezte a nő.
Jake Barnes bólintott.
– Nagyon úgy tűnik – válaszolta halkan, majd gyorsan hozzátette: – Bár nem is tudom,
örüljek ennek, vagy búsuljak miatta… Megszabadulhattál volna…
Cathy Meisner elhúzta a száját.
– Ki tudja, milyen áron?!
A férfi megvonta a vállát.
– A szabadság az akkor is szabadság.
Meisner nem válaszolt, hanem megpróbált felülni, ám rá kellett döbbennie, hogy izmai
egyszerűen nem engedelmeskednek akaratának. Annyira gyenge volt, hogy még a fejét
sem tudta felemelni, s ha a férfi nem segít kéretlenül is feltámasztani a tarkóját,
legfeljebb a plafon alatt futó acélgerendákat bámulhatta volna.
– Hányan éltük túl? – Meisner emlékezett rá, hogy rajta kívül még négy másik foglyot is
kiválasztottak a küzdelemre. Egyiküknek sem volt sok esélye, ám ha ő túlélhette, akkor
másnak miért ne sikerülhetett volna?
Barnes megrázta a fejét.
– Egyedül jöttél vissza…
Meisner megpróbálta tréfával elütni a rossz hírt.
– Ne túlozz! Még hogy jöttem! Hoztak. – Ismét megpróbált felülni, s bár a válla
folyamatosan lüktetett, a férfi segítségével végre sikerrel járt. Az akarat próbája volt ez,
s Meisner sikerrel vette az akadályt.
Most, hogy sikerült végre elérnie, amit akart, a nő megnyugodott, s mintha egy kicsit
meg is könnyebbült volna. Talán ez volt az a pillanat, amikor elhitte, valóban életben fog
maradni. Az acélfal nem volt túl hideg, mi több, még valamennyi meleget is árasztott
magából. A mennyezet alatt elhelyezett, ütésálló kamerák rezzenéstelenül meredtek
Meisnerre és társaira. Az emberek igyekeztek nem tudomást venni róluk, számukra épp
olyan megszokott dolgok voltak, mint mondjuk egy ajtó. Tudták, hogy a Skynet
folyamatosan figyelemmel tartja őket, még akkor is, ha éppen a szükségüket végzik vagy
alszanak, ám ez mára már nem jelentett különösebb lelki terhet a számukra.
– Holnapra jelöltek ki valakit? – kérdezte halkan Cathy Meisner. Mostanában mintha egy
kicsit gyorsult volna a tempó, a régebbi heti egy küzdelmekből néha mindennapra jutott.
Ami viszont azt jelentette, hogy kezdett megfogyatkozni a foglyok száma, s hiába
érkezett időről időre utánpótlás, az újak kezelhetetlenebbnek bizonyultak, s néha a
kiborgok hamarabb végeztek velük, hogysem megkezdődhetett volna a küzdelem.
Jake Barnes megrázta a fejét.
– Nem – felelte bizonytalanul, majd gyorsan hozzátette: – Legalábbis eddig. Tudod,
mennyire kiszámíthatatlan mostanában…
Nem mondta ki, kire gondol, de nem is volt rá szükség. A Skynet gyakorlatilag azt csinált
velük, amit akart, és semmit nem tehettek ellene.
– Van valami hír Vandbergről? – Meisner igyekezett közömbös maradni, noha ez nem kis
erőfeszítésébe került. Az említett egy teljes éven át volt a szeretője, a bizalmasa, a
barátja… ám a tervéről még neki sem beszélt. Csupán egy rövid levelet talált a
ruhazsebébe gyömöszölve, amikor aznap reggel felébredt, és Vandberg nem volt sehol.
Megszökött, de legalábbis megpróbálkozott vele. Ami minden bizonnyal azt jelentette,
hogy meghalt. Talán éppen miatta választották ki Meisnert az összecsapásra, hiszen a
Gépisten nyilván számon tartotta a kettejük között lévő kapcsolatot.
Büntetést mért rá… Vandberg helyett.
Cathy Meisner őszintén bízott benne, mert ez azt jelentette volna, hogy a szökevénynek
sikerült az, ami soha, senkinek azelőtt: kijutott valahogy a szigorúan őrzött
fogolytáborból.
– Még nem kapták el – válaszolt Barnes. – Ha elfogták volna, már valamennyien tudnánk
róla… Elrettentő példaként bemutatnák a holttestét… – A hangja elhalkult, és tekintete
egy pillanatra rettegést mutatott, ám a félelem gyorsan eltűnt. Remélte, hogy
Vandberget nem kapták el élve, mert annál rosszabbat elképzelni sem tudott.
Meisner elmosolyodott.
– Talán neki sikerül – sóhajtotta.
Barnes igyekezett bizakodó lenni.
– Sikerülni fog – bólintott magabiztosan. – Kemény kölyök, s az a tény, hogy már több
mint egy napja elment, azt jelenti, remek tervet sikerült kiagyalnia.
Meisner komoran bólintott. A jókedv egy szemvillanás alatt eltűnt az arcáról. Igazság
szerint, amikor megtalálta az üzenetet – és hiába kereste kedvesét –, első gondolata az
volt, hogy a férfi elárulta. Soha nem beszéltek a szökésről, de Meisner elvárta volna,
hogy Vandberg beszéljen neki a tervéről, de legalábbis utaljon rá. Ugyanakkor tisztában
volt azzal is, hogy ha a férfi valóban beszélt volna neki a szökésről, akkor már nem élne.
Valószínűleg el sem jutott volna odáig, hogy megpróbálkozzon a terv megvalósításával. A
mindenhol ott lévő kamerák és mikrofonok a leghalkabb suttogást is továbbították az
irányító tudat felé, és még a porba karcolt szavak vagy betűk is árulkodóak lehettek.
Ugyan létezett a foglyok között egy kezdetleges jelbeszéd, amit a kiborgok vélhetően
nem fejtettek meg eddig, azonban az nem volt elégséges a bonyolultabb gondolatok
kifejezésére. Azok a foglyok tanították nekik, akik odakint – bárhol legyen is az a hely – a
kiborgokkal harcoltak, és nem voltak elég ügyesek ahhoz, hogy elkerüljék a fogságba
esést. Igaz, egyik sem maradt egy hónapnál tovább, bár a távozás oka soha nem a
szabadulás volt.
Hacsak a halált nem tekintjük annak.
– Johnson lábával mi újság? – Meisner igyekezett elterelni a gondolatait Vandbergről.
Minél kevesebbet gondol rá, annál nagyobb az esélye, hogy az esetleges halála nem
fogja padlóra küldeni. Mert tudat alatt a nő meg volt győződve arról, hogy csak idő
kérdése, mikor hozzák vissza a kiborgok a szökevényt. Talán már itt is van valahol a
közelben, ám a Skynet szándékosan hagyja őket bizonytalanságban, hogy amikor már
feltámad bennük a remény, akkor semmivé rombolja egy másodperc alatt.
Barnes megcsóválta a fejét.
– Nicholson azt mondja, hogy vagy levágják vagy belehal… A gépek nem foglalkoznak
vele, nekünk meg nincs hozzá megfelelő felszerelésünk, arról nem is beszélve, hogy
egyikünk sem csinált még ilyesmit.
Meisner nyelt egyet. Johnson meg fog halni, s nem tehetnek semmit. Ha az ő sebe lenne
ilyen súlyos, akkor neki sem lenne túl sok hátra.
Igaz, a Skynet néha vette a fáradságot, és véletlenszerű alkalmakkor közbeavatkozva
gyógyszerekkel látta el őket, s egy alkalommal még az is előfordult, hogy az automata
műtőbe szállította az egyik foglyot, s a gyors beavatkozás megmentette az életét. Igaz,
később az is kiderült, hogy az életmentéssel párhuzamosan egy másik műtétet is
elvégeztek a szerencsétlenen, mert a teste hamarosan rohamos öregedésnek indult, s
végül alig három hónap alatt teljesen leépült mind szellemileg, mind testileg. A társai
kezei között lehelte ki a lelkét. Azóta egyik fogoly sem szívesen gondol azokra a műtőkre,
melyek egyébként az életet jelenthetnék a számukra.
– Megadjátok neki a lehetőséget? – kérdezte a nő olyan hangsúllyal, melyet egyszerűen
nem lehetett félreérteni.
Barnes megrázta a fejét.
– Az utolsó adagot Fitzmayer kapta… Mostanában pedig nem érkezett ellátmány, hogy
megpróbálhattuk volna pótolni a készleteket… Neki kellene megtennie, de, tartok tőle,
képtelen rá. S nem az akaraterejével van a probléma… egyszerűen képtelen talpra állni.
Meisner bólintott. Ha Johnson nem tud rátámadni a kiborgokra, vagy nem kísérel meg
szökést, akkor esélye sincs arra, hogy a gépek végezzenek vele. Más mód pedig nem
nagyon van a táborban az öngyilkosságra.
Árra pedig egyikük sem gondolt, hogy segítsen a haldoklónak. Pedig voltak, akik
megtették volna… ám a Skynet szigorúan megtorolt minden efféle próbálkozást. Nem
ölte meg a „gyilkosokat”, csupán elérte, hogy egy életre megjegyezzék, amit tettek, az a
Gépisten akarata ellen való volt.
Valahol a közelben megszólalt egy sziréna.
Közeledett a reggel.
Cathy Meisner felnyögött. Bár jártányi ereje sem volt, fel kellett kelnie, mert hamarosan
érkezik az automata ételhordozó, mely minden humánnak csupán egyetlen adagot fog
adni. Ha nem áll ott a sorban, akkor ezt a napot éhesen kell végigcsinálni, mert a
következő adagot csak este fogják megkapni, miután teljesítették a normát.
Meisner el sem tudta képzelni, hogyan tudja majd végigcsinálni a tizenkét órás ciklust.
Dolgozott már máskor is sebesülten, a többiek besegítettek egy kicsit, ám ez a vállseb
sokkal súlyosabb volt bármelyik eddigi sérülésénél. Ki fog dőlni, s akkor a kiborgok
elviszik. Bár, biztatta magát, előfordult már, hogy a sebesülteket békén hagyták. Minden
attól függ, ma milyen hangulatban van a Skynet.
A fal mellől a szaggatottan lélegző Johnsont támogatta két férfi – ha hagyták volna
szenvedni, akkor a kiborgtól akár éhen is dögölhetett volna. Nem foglalkoztak velük, csak
akkor, ha erre külön utasítást kaptak a Skynettől.
Nem az ételhordó automata érkezett.
A kiborgok elléptek a helyiség ajtaja elől, és miközben a szürke fémlap oldalra húzódott a
falban lévő mélyedésbe, a rejtett hangszórókból pedig határozott, ám semleges
hangszínű parancs harsant:
– Cathy Meisner! Kövesse a nyilakat!
És a padlón fehér, egymás után felvillanó nyilak jelentek meg, mutatva az utat, amerre
Cathy Meisnernek el kell indulnia.
3. Kísérleti zóna
Los Angeles, 2027. február 18.

A folyosó végtelennek tűnt, és sebesülten megtenni a távolságot felért egy

kínszenvedéssel. Többször megállt pihenni, ám mindig összeszedte valahogy magát, és
folytatta útját. Egyszerűbb lett volna megállni és megvárni, vajon hogyan reagál a
Skynet, ám Cathy Meisner nem azért élte túl a tegnapi küzdelmet, hogy most fejet
hajtson a végzete előtt.
Fogalma sem volt, mi vár rá a folyosó végén, ám valahogy biztos volt benne, változást
fog hozni az életében. S bár félt a haláltól, rettegett az esetlegesen rá váró
megpróbáltatásoktól… várta a változást. A fogolytáborban csak idő kérdése, mikor
pusztul el. A régiek sorra hullanak el, alig fél tucatnyian vannak csupán életben azok
közül, akikre még gyermekkorából emlékezett. Azóta mind felnőttek, s mint mindenki
más ezen az elátkozott helyen, egyik napról a másikra élnek. Senkinek sincs célja, se
múltja, se jövője.
Csak jelene.
Mortimer Vandberg kivétel volt ez alól.
Bár, meglehet, most éppen az ő holttestét megy megtekinteni. Vagy talán azért, hogy ő
kapjon büntetést, amiért a szökevényt nem sikerült elkapni. Meisner utóbbiban
reménykedett.
A nyilak monoton egyhangúsággal villantak fel előtte, jelezve az irányt, merre kell
tartania, ha elágazáshoz ért. Eddig két zsilipen jutott át, melyek egyébként
áthatolhatatlan akadályként állták volna útját, ha a rejtett elektronika nem emeli a
tenyérnyi vastag, plasztacél falakat a magasba.
Fogalma sem volt arról, mekkora távolságot tett meg, az idő másodlagossá vált számára.
A lüktető fájdalom a karjában, az idegesség, az összevissza csapongó gondolatok
túlzottan lefoglalták. Csak ment, követte a nyilakat, és nem foglalkozott semmi mással.
A felvillanó fénynyilak egy orvosi műtőre emlékeztető helyiségbe vezették, melynek
ajtaja önműködően kitárult, majd bezárult mögötte. Az ajtóban egy pillanatra megállt, és
elgondolkozott azon, hogy talán most kellene megfordulni. Persze akkor valószínűleg
erővel kényszerítenék a műtőbe, de legalább elmondhatná magáról, hogy megpróbált
szembeszegülni a Skynet akaratával.
Mégsem tette meg.
Nem lett volna értelme.
A műtőben teljesen egyedül volt. Még kiborgok sem álltak a fal mellett, hogy puszta
jelenlétükkel megfélemlítsék.
– Ülj be a székbe!
Cathy Meisner lassan körbefordult. Ez a hang nem hangszórókból jött, és semmiben sem
emlékeztetett azokra a gépi megszólalásokra, melyekkel a Skynet kommunikált velük.
Egy magas, szép arcú asszony lépett elő az egyik szomszédos helyiségből, aminek
csupán félig volt behajtva az ajtaja. Lassan közeledett, üres kezét széttárta, jelezve,
hogy nincsenek ártó szándékai.
– Meg foglak vizsgálni – mondta rövid szünet után az asszony. – Doktor Rhodes vagyok…
Ursula Rhodes. A Skynet megengedte, hogy… tekintettel a sebed súlyosságára…
megvizsgáljalak. Azt hiszem, értékes egyednek tart, és azért engedélyezte a vizsgálatot,
mert életben akar tartani.
Meisner nem válaszolt. Enyhén összehúzott szemmel figyelte a doktornőt, mintha azt
akarná eldönteni, érdemes-e megbíznia benne. Még azokban sem bízott igazán, akikkel
együtt nőtt fel, s ez a nő most olyasmire akarja rávenni, amihez semmi kedve.
Mégis, ha józanul végiggondolja a dolgokat, kénytelen lesz elfogadni az ajánlatot, akármi
is süljön ki belőle. A sebét ugyan bekötözték, és kapott egy kevés antibiotikumot, ám ez
lehet, hogy kevés lesz az életbemaradáshoz.
– Neki dolgozol? – Meisner szinte köpte a szavakat. Nem tudott megalázóbbat elképzelni,
mint ha valaki saját akaratából szolgálja a Skynetet. Megalázkodva a túlélés
reményében.
Dr. Rhodes szomorúan bólintott.
– Valamennyien őt szolgáljuk… akár tetszik, akár nem – felelte nyugodtan, ám hangjából
szinte sütött a Gépisten iránt érzett gyűlölet.
Cathy Meisner elszégyellte magát. Hát kicsoda ő, hogy megvádoljon másokat? A
doktornőnek igaza van, mind őt szolgálják. Hiszen a fogolytáborban végzett munka is a
Skynetet szolgálja, akár közvetlenül, akár közvetetten. Kár ideológiát gyártani ehhez.
– Életben hagyott, mert szüksége van rám… hogy meggyógyíthassam azokat, akikre
szüksége van. Ördögi kör, de teszem a dolgomat, mert legalább azt csinálhatom, amire
felesküdtem.
Meisnernek valami rémlett az orvosi esküről, de túl keveset tudott róla, tudatlanságát
pedig nem akarta elárulni egy újabb kérdéssel.
– Ülj be a székbe! – kérte még egyszer a doktornő, és hangjában nyoma sem volt
türelmetlenségnek.
Cathy Meisner engedelmeskedett. Úgy sejtette, ha nem így tenne, akkor a doktornő
erélyesebb lépésekre kényszerülne. Az ő érdekében… mindkettőjükében. A Skynet nem
szereti az akaratával szembeszegülőket.
A szék szokatlanul puha volt; Meisner csak a csupasz fémágyakat ismerte, ám
ösztönösen megtalálta azt a testhelyzetet, amiben legjobban el tudott lazulni. A doktornő
megvárta, amíg kényelmesen elhelyezkedik, majd egy fogó és egy olló segítségével
eltávolította a sebesült karról a kötést. Néhány másodpercig egész közelről szemlélte a
sebet, majd rosszallóan megcsóválta a fejét, miközben szigorú pillantást vetett a másik
nőre.
– Vérmérgezést kaptál. Gondolom, észre sem vetted – jegyezte meg.
Meisner megrázta a fejét. Ugyan látott egy mind vastagabbá váló piros csíkot elindulni a
karján, de nem igazán foglalkozott vele. Azt hitte, hogy elmúlik, amikor a seb teljesen
begyógyul.
– Belehaltál volna. – A doktornő tényként jegyezte ezt meg, és hangjában nyoma sem
volt a szomorúságnak vagy a neheztelésnek. – Időben jöttél. Kimosom a sebet, kapsz
vakcinát, majd bekötözöm a karod. Adok kötszert és antibiotikumot is, meg egy kevés
vitamint. Tartok tőle, nem fogják engedni, hogy én kötözzem át, ezért magadról kell
majd gondoskodnod.
Cathy Meisner igyekezett odafigyelni a doktornő szavaira, ám a most először tapasztalt
kényelem kicsit elkábította, és nem volt könnyű összpontosítani a gondolatait. Ráadásul
ólmos erejű fáradság tört rá, és hiába küzdött vele, a szempillái mind hosszabb időre
csukódtak le.
Halványan még érezte, ahogy a doktornő tapasztalt, ám rendkívül óvatos mozdulatokkal
kimossa a sebet, majd mintha egy tű szúrását is érezte volna, ám ebben már nem volt
biztos.
Elaludt.
Amikor kinyitotta a szemét, a feje furcsán zúgott, és az alvás ellenére rettenetesen
fáradtnak érezte magát. Valószínűnek tartotta, hogy csupán másodpercekre, legfeljebb
egy-két percre szunnyadt el kezelés közben – ezt valószínűsítette az a tény is, hogy a
doktornő még csupán most kezdett a seb bekötözéséhez –, ám mégis olybá tűnt
számára, mintha órák teltek volna el.
– Hunyd le nyugodtan a szemed – javasolta a doktornő –, és használj ki minden
másodpercet! Mielőtt visszaküldelek, még elvégzek egy teljes vizsgálatot… ez bele fog
telni egy kis időbe… – Jelentőségteljesen Meisnerre kacsintott. – Pihenj addig!
A sebesült sejtette, a doktornő szándékosan húzza az időt, hogy lehetőséget adjon neki
egy kis alvásra. Ami egyébként nagyon is ráfér. A Skynet aligha lesz annyira
könyörületes, hogy a munkanap további részét is nekiajándékozza: dolgoznia kell majd,
amikor visszatér a társaihoz. Igaza van a doktornőnek: addig kell aludnia, amíg
lehetősége nyílik rá.
Az álom másodjára nehezebben jött, és halványan tudatában volt annak is, hogy
különböző gépek csatlakoznak a testére; némelyik apró szondát mélyesztett a testébe,
ám nem érzett fájdalmat. Furcsa képek villantak fel előtte, olyan eseményeké, melyeket
soha nem tapasztalt, de emlékezete szerint soha nem is hallott róluk. Túl kába volt
azonban ahhoz, hogy érdemben végiggondolja, mi történik vele, így aztán lehunyta a
szemét, és igyekezett mihamarabb elszenderedni.
Amikor ismét kinyitotta a szemét, már nyoma sem volt a fejfájásának, és a vállában
lüktető fájdalom is a múlté lett. Igaz, a kötést még mindig érezte, de nyilván kapott egy
adag fájdalomcsillapítót, amiért külön köszönet illeti a doktornőt. Frissnek és kipihentnek
érezte magát, mintha napokat aludt volna, noha ez nyilván csak érzékcsalódás volt,
semmi több.
A doktornőt sehol sem látta. Nyilván éppen a vizsgálatokat végzi valamelyik belső
helyiségben.
Egy darabig még ott ült a székben, azonban a pihenés kezdett terhessé válni a számára.
Nem ehhez volt szokva, ezért felállt, és jobb híján sétálni kezdett a műtőben. Igyekezett
mindent alaposan szemügyre venni, ám a falakon elhelyezett kamerák miatt meg sem
próbált elvenni bármit is. A kiborgok nem csupán visszavennék tőle, hanem valószínűleg
valami büntetést is kapna. Árról nem is beszélve, hogy a doktornővel szemben lenne ez
méltánytalanság.
Visszagondolt a társaira; vajon sejtik-e, hogy még mindig életben van. Amikor eljött,
mindenki úgy búcsúzott el tőle – többnyire csupán egy szóval vagy egy érintéssel –, hogy
biztos volt benne, nem látják egymást többé.
Nos, valamennyien tévedtek.
S ebbe ő maga is beletartozik.
Halált várt az út végén, ám helyette életet kapott. Vajon miért? A Skynetnek miféle
titkos szándéka lehet még vele? Cathy Meisner egy pillanatig sem hitte, hogy a Gépisten
pusztán humanitárius okokból engedélyezte a gyógyítását.
Ahhoz a gép túl racionális volt.
– Doktornő! – próbálkozott Meisner, ám senki nem válaszolt. Most, hogy jobban
magához tért, rádöbbent, hogy csaknem teljes csend veszi körül. Egy-két gép halk,
szinte érzékelhetetlen zúgásától eltekintve csak az önmaga által keltett zajokat hallotta.
Ha a doktornő itt van a közelben, akkor tökéletesen hangszigetelt helyiségben kell
tartózkodni, máskülönben hallaná, ahogy a vizsgálatot végzi.
Megborzongott.
Valami határozottan nem stimmelt. Baljós érzései támadtak, s valahogy a levegőt is
hidegebbnek érezte, mint az imént. Lassan, feltűnés nélkül körbesétált, igyekezett
nyugodtan viselkedni, noha a legszívesebben kirohant volna a helyiségből. A szeme
sarkából a mennyezet alá függesztett kamerákat figyelte. Sejtette, hogy olyan is akad,
amelyet nem lát – talán a tükör mögött helyezték el, talán valahol másutt, ahol nem is
számítana rá. Abban azonban biztos volt, hogy most is figyelik. Életének nem akadt
olyan pillanata, amikor ez ne történt volna meg.
Vajon ez is része a kísérletnek? A Skynet azért engedélyezte, hogy az orvosnő ellássa a
sebeit, mert utána olyan helyzetet teremtett, amelyben akár a szökés gondolata is
felmerülhet benne.
Akárcsak Mortimer Vandbergben…
Meisner elhúzta a száját. Bár elég eszementnek tűnt a gondolat, nem volt lehetetlen. A
Skynet bizonyára tudott a kettőjük közötti kapcsolatról – bár próbálták titkolni, ám ez a
lehetetlenséggel volt határos egy folyamatos megfigyelés alatt tartott helyen –, s most
arra kíváncsi, vajon ő is megpróbálkozik-e a szökéssel.
Hogy aztán lecsaphasson rá.
Meisner idegesen megvakarta a szemöldökét. Fogalma sem volt arról, mit tegyen. Ha
valóban szándékosan hozták ilyen helyzetbe, akkor a Skynet végig ellenőrzése alatt fogja
tartani, noha bizonyára nem lát majd egyetlen kiborgot sem. Csupán a kamerák
rejtőznek ott észrevehetetlenül szinte mindenhol, s általuk a Gépisten tanulmányozhatja
a szökevény viselkedését…
Hogy aztán a legvégén lecsapjon rá.
Megízlelheti majd a szabadságot, ám ez csupán illúzió lesz, mert mielőtt valóban szabad
lehetne, megölik… vagy, s ez tűnt a legrosszabbnak, visszahozzák. Mintha a vak csupán
egy percre kaphatná vissza a szeme világát…
Iszonyú!
Cathy Meisner jobb híján a nyitott ajtó felé vette az irányt, bízva benne, hogy legalább
arra megerősítést kap, a doktornő még itt van valahol a közelben, mondjuk egy
laboratórium zárt ajtója mögött. Vagy éppen visszafelé tart az eredményekkel.
Menekülni…
A gondolat újra és újra felbukkant a nő agyában, ám túl régóta volt fogoly ahhoz,
hogysem azonnal elszánja magát. Minden rossz ellenére ezt a helyet, ezt az állapotot
már ismerte. Kapott enni, igaz dolgoznia kellett érte, a kiborgok nem bántották, csak
akkor kapott büntetést, ha vétett a szabályok ellen. Élni hagyták, noha mindig mások
szabták meg, mit kell tennie. Minden szavát, minden mozdulatát adattárolók rögzítették,
gesztusait kielemezték, pontosan tudtak arról, mikor vált nővé és milyen kínokkal járt a
szüzessége elvesztése. Tudtak szinte minden gondolatáról, sejtették vágyait, ám
meglehet, álmait a gépektől kapta.
Soha nem gondolt ebbe bele.
Soha.
Egészen mostanáig.
A nyitott ajtó mögött egy szűk folyosó látszott. A falat a mennyezetig fehér csempe
borította, ami üdítő látványnak számított a fémfalak után. Minden csillogott a
tisztaságtól, ahogyan ez egy egészségügyi helyiségben elvárható, ám Meisner sejtette,
hogy a tisztaságnak nem higiéniai okai vannak, hanem a gépek egyszerűen nem tesznek
különbséget a saját és a humánok élettere között.
Még a hálócellákban is takarítottak, és a foglyoknak nem lehetett panaszuk a tisztaságra.
Sőt, talán túlontúl is steril volt a környezetük. Ráadásul a rendszeresen megismétlődő
takarításnak volt egy kellemetlen következménye is: egyszerűen képtelenség volt bármit
is elrejteni a gépek elől. Még ha valahogy sikerült volna is kijátszani a mindenhol
jelenlévő kamerák figyelmét, a takarítórobotok mindig kiszúrták a kialakított
rejtekhelyeket, s nyomban fel is számolták azokat.
S persze olyankor mindig büntetést kaptak.
Mivel a felelős egyént ilyenkor – utólag – már lehetetlen volt azonosítani, mindig a
csoport bűnhődött… s az emberekben volt annyi felelősségérzet, hogy néhány hónap
elteltével leszoktak az egyéni akciókról, s többé nem is próbálkozott senki. Ha érkeztek is
új foglyok a táborba, az első intelmek között ez is elhangzott.
Nem az egyén számít, hanem a csoport.
Mortimer Vandberg mégis kijátszotta valahogy a rendszert. Vagy az is lehet, hogy
egyszerűen csak kihasználta a kínálkozó alkalmat…
Meisner elbizonytalanodott.
Vagy ő is beleesett a Skynet csapdájába?
Megpróbált nyugodt maradni, miközben érezte, ahogy a bőre verejtékezni kezd, és a
ruhája lassan, de biztosan átnedvesedik. Annyira ideges volt, hogy a karját a háta
mögött össze kellett fonnia, hogy elrejtse a kezei remegését. Ha lett volna zseb a ruhán,
alighanem odarejti a kezét, ám a zseb felesleges luxus lett volna a foglyok számára,
anyagpazarlás, s egy kínálkozó lehetőség arra, hogy értékesnek vélt tárgyakat, esetleg
élelmet rejthessenek oda. A Skynet feleslegesnek ítélte a zsebet.
Meisner titokban abban reménykedett, hogy a doktornő visszatér, és élete visszazökken
a régi kerékvágásba. Meghallgatná a doktornő intelmeit, esetleg kapna még egy kevés
fájdalomcsillapítót – igaz, vállában a fájdalom alig észrevehetőre fakult –, aztán
visszatérhetne a társai közé.
Nem változna semmi.
S most ez tűnt a legvonzóbb lehetőségnek.
4. Esély
Los Angeles, 2027. február 18.

Cathy Meisner, bár nem tartotta különösebben számon az időt, pontosan három percet
várt, mielőtt meghozta volna döntését. Ez idő alatt lassan még egyszer körbesétálta a
helyiséget, sőt, a kezelőszékbe is visszaült egy rövid időre, ám a benne tomboló
feszültség nem hagyta nyugodni. Érezte, hogy hamarosan történni fog vele valami, ami
gyökeres változást hoz az életében, ám képtelen volt eldönteni, hogy várja, avagy
elutasítsa azt. Kiszakadni a megszokottból… annak, aki soha nem tapasztalt mást,
nagyon nehéz.
Biztos volt benne, hogy ha kilépne a folyosóra, az ott várakozó kiborg nyomban
visszaterelné ide. Vagy ki tudja? Csak abban lehetett biztos, hogy várja odakint egy gép.
Soha, egyetlen fogoly sem hagyhatta el a tábor területét felügyelet nélkül. Az ilyen
szökésnek minősült volna, s ennek megfelelő következményekkel számolhatott, aki
mégis megpróbálkozott ezzel az ostobasággal.
Meisner egyszer látott egy foglyot, aki besokallt, és nem foglalkozva a tilalommal,
nekivágott a folyosónak. Meg akart halni, mert még azt is jobbnak tartotta a fogságnál.
Összesen kilenc lépést tett meg.
Meisner számolta.
Aztán valami villant – utóbb még meghatározni sem sikerült, honnan –, és az engedetlen
humánból nem maradt több néhány megfeketedett csontnál, egy kitaposott cipőnél és
egy sötét foltnál a folyosó acélpadlóján, amit alig egy perccel később automaták
takarítottak el, a többi maradvánnyal egyetemben.
Plazma, mondta akkor valaki, aki még megérte, hogy a felszínen harcolhatott a gépek
ellen.
Plazma. A szó örökre Meisner emlékezetébe vésődött, és a kép, ami társult hozzá,
elegendő volt ahhoz, hogy valahányszor emlékezetébe idézte, kövér izzadságcseppek
kezdjenek gyöngyözni a homlokán, gyomra ököl nagyságúra húzódjon össze, miközben a
gerincvelője úgy remeg, mintha áramot vezetnének keresztül rajta.
A nő nem bírt tovább várni. Átsétált – vagyis inkább átaraszolt – azon az ajtón, melyen
túl a doktornőt sejtette. Egy újabb, rideg fémfalakkal határolt folyosóra jutott, ami
csupán annyiban különbözött azoktól, melyeken eddig járt, hogy a levegő valahogy
frissebb, ugyanakkor hidegebb is volt. Mintha valahol a közelben lenne egy csatlakozás a
felszín felé, melyen át hatalmas ventilátorok folyamatosan ontják a friss levegőt.
Érdekes módon a hideg Vandberget juttatta az eszébe. A férfit, akinek talán sikerült
megtennie, amit rajta kívül soha, senkinek.
Szabadság…
Meisner akaratlanul is nyelt egyet, mint a gondolat nem egy fogalomhoz, hanem valami
kézzel fogható dologhoz társult volna. Valamihez, amit soha nem érzett, ami, kellemes
ízeket ébreszt a szájában, és legalább néhány másodpercre megajándékozza az
örömmel.
Először kiáltani akart, azonban az évek alatt a kiborgok megtanították a humánokkal,
hogy a hangos szó a büntetendő cselekmények közé tartozik, ezért a foglyok
megtanultak kézjelekkel és suttogva elmormolt, rövid szavak segítségével társalogni
egymással. Ez alól csak a szálláshely volt kivétel, ahol ha nem is kiabálva, de normál
hangerővel válthattak szót egymással, és a rövid mondanivaló helyett bővebben is
kitárgyalhatták, ami az eszükbe jutott.
Meisner csendben maradt hát.
Első gondolata az volt, hogy talán mégis az lenne a legjobb, ha visszatérne a vizsgálóba,
és ott várná meg a doktornő visszatérését. Az idő végül is neki dolgozik, ilyen sokat
úgysem henyélt még soha. Ugyanakkor képtelen volt megülni a fenekén, volt valami
megmagyarázhatatlan belső késztetés, ami azt sugallta neki, hogy induljon.
Induljon… de hova?!
Megrázta a fejét, mintha ez a mozdulat elűzhetné az eretnek gondolatot, ám használni
nem használt. Sürgető késztetést érzett, hogy induljon, noha fogalma sem volt arról,
hova is vezethetne az útja. A táboron kívül nem ismert más helyet, emlékei között
legalábbis soha nem bukkant fel ilyen.
Mi akkor ez most?
A folyosó mindkét vége acélborítású ajtókhoz vezetett. Az ajtókon nem volt zár
szerkezet, sem olyasmi, ami akár egy kicsit is hasonlított volna hozzá, mindössze
vállmagasságban villogott a közepén néhány apró, vörös fény.
Meisner egyszer már látott ilyet, s amennyire fel tudta magában idézni, sem a foglyok,
sem az őket kísérő gépek nem tettek semmit annak érdekében, hogy az ajtó kinyíljon,
mégis, amikor már csupán néhány lépés választotta el az első embert attól, az magától
kitárult.
Vajon előttem is kitárulna, ötlött fel Meisnerben a gondolat. Aztán jött a második
gondolat is, az ember veleszületett kíváncsiságából fakadva: és mi van mögötte?
Megint megrázta a fejét.
Fogalma sem volt, hogyan születhetnek ilyen gondolatok elméjében. Neki, akinek élete
volt az engedelmesség, s egyben a túlélés záloga is, most olyan helyzetbe került, amikor
talán újra kell értékelni mindent, amit eddig gondolt, amiben eddig hitt.
Indulj és keresd meg…
Keresd meg? Miféle gondolat ez, honnan jött és kire utal? Meisner kezdte elveszíteni a
lába alól a talajt. Mintha egy furcsa, megmagyarázhatatlan álom kezdett volna
áttüremkedni a valóság határán, hogy magába fogadja és elkábítsa.
Már nem érdekelte, merre van a doktornő. Igazság szerint a kiborgok sem érdekelték,
mint ahogy a Skynet sem. Nem félt a büntetéstől, mert egyszerűen nem vette számba a
lehetséges következményeket.
Találomra választott.
Legalábbis úgy hitte…
Balra indult, bár ez az ajtó egy kicsit távolabb volt tőle, mint a másik. Valahol, tudata
legmélyén ott motoszkált a gondolat, hogy mi lesz, ha az ajtó zárva marad, ám amikor öt
lépésre megközelítette, a fémlap oldalra siklott, bele a falba, mely könnyedén magába
nyelte.
A folyosó egy hatalmas raktárhelyiségbe torkollott. Cathy Meisner egy pillanatra
eltöprengett azon, hogy vajon a folyosó túloldalán mi várt volna rá, de nem ment vissza
megnézni. A raktárt legalább tízembernyi magasságú acélpolcok töltötték ki – a falak
mellett, de a helyiség közepén is, egymással párhuzamosan elhelyezettek –, s minden
polcon ládák terpeszkedtek, oldalukon furcsa, érthetetlen jelekkel és vonalkódokkal.
A méretek alapján akadtak olyan ládák is, melyek akár egy teljesen összeszerelt kiborgot
is magukban rejthettek, ám Meisner arra tippelt, hogy alkatrészekkel vannak tele. Talán
egy új széria összeszereléséhez, talán egy közeli javítóbázis számára… a nő számára ez
teljesen mindegy volt.
A helyiség túl nagy volt egy ember számára, a polcok mennyisége már önmagában is
elborzasztotta a szemlélődőt. Legalább ötszáz kiborgra való alkatrész lehetett itt
eltárolva, és nem csupán olyan gépekhez, amilyenekkel nap mint nap találkoztak, hanem
azokhoz a gigászi monstrumokhoz is, melyekkel néhanapján szembesülhettek, amikor
néhány fogolynak a felszínen kellett elvégeznie valamilyen munkát.
Cathy Meisnernek volt egy olyan érzése, hogy már nem először jár ezen a helyen, pedig
a legjobb tudomása szerint nem hogy őt, de más foglyot sem engedtek a kiborgok ilyen
raktárak közelébe. A kintről érkezett foglyok között akadtak olyanok, akik egy darabig
számon tartották, hány kiborggal találkoztak, azok milyen útvonalakon haladtak el,
pontosan mikor… ám amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ebből a táborból lehetetlen
megszökni, ezek az információk értéküket veszítették, hiszen esélyük sem volt arra, hogy
valamiképp visszajuttassák azokat a felszínen harcoló társaikhoz.
Valahonnan, a falak túlsó oldaláról monoton puffanások hangja érkezett. Mintha egy
gigászi kalapács éppen valami fémdarabot lapítana. A hang nem volt túlságosan zavaró,
ám ahhoz épp elegendőnek bizonyult, hogy néhány pillanatra Meisnerben megálljon a
szívverés. Azt hitte, lövések hangját hallja, ám amikor rádöbbent az igazságra,
bosszankodni kezdett a balga ötleten.
Fogalma sem volt arról, mit csináljon.
A doktornőt remélte megtalálni az ajtó mögött, ám helyette egészen másra bukkant. S
bár nem gondolta végig, a lelke mélyén tudta, hogy a másik ajtó mögött is valószínűleg
hiába keresné a másik nőt. A doktornő eltűnt, és Meisnernek fogalma sem volt róla,
miért és hova. Mintha csak egy kósza álom lett volna, mely ébredés után néhány
másodperccel máris ködös emlékké fakul.
Ha nem látja a kötést a seben, akkor még a doktornő létezését és a vele való
találkozását is kétségbevonta volna. Igaz, a doktornő által ígért ajándékok – az
antibiotikum, a kötszer és a fájdalomcsillapító – elmaradtak, de Meisner sejtette, hogy ez
alighanem külső tényezőknek köszönhető.
Talán tovább kellett volna várnia, vagy vissza kellene fordulnia…
Elhessegette magától a gondolatot.
Átlépett egy határvonalat, ahonnan nincs visszaút. Bár még egyetlen géppel sem
találkozott, s valószínűleg az eltűnését sem fedezték fel… ám nem akart már
visszamenni. Még akkor sem, ha következmények nélkül megtehetné.
S ami a legfurcsább volt az egészben, fogalma sem volt arról, mit miért tesz. Eljutott
eddig, de nem tudta, hogyan tovább, mint ahogy azt sem, mi motiválta arra, hogy a
biztonságot a bizonytalanra cserélje.
Kockáztatott… a semmiért.
Vagy mégis lehet valamit nyerni ezen az átkozott játszmán?
A túlélésen kívül…
Meisner távoli robbanás dörejét hallotta. A talpa alatt megremegett a talaj, és ha nem
kapaszkodik meg az egyik állványban, akkor a földre zuhan. A robbanásnak közelebb
kellett lennie, mint azt a hang alapján gondolta.
Mi a pokol volt ez, kérdezte magától, ám a kérdés válasz nélkül maradt. Várta, hogy a
robbanás és a rengés megismétlődjön, ám nem történt más.
Meisner némi elismeréssel gondolt a raktár kialakítóira, mivel egyetlen láda sem csúszott
le a polcokról és tört össze a földön. Gondosan rögzített csomagok voltak, melyekben
még egy ekkora rengés sem tudott kárt tenni.
Meisner hallotta, hogy fémes csattanások visszhangzanak a folyosón, ahonnan érkezett.
Kiborgok közeledtek, s már csupán másodpercek kérdése, mikor csúszik oldalra az ajtó, s
a gépek mikor látják meg őt… a szökevényt.
Cathy Meisner nem volt idealista. Pontosan tudta, mi vár rá, ha a kiborgok felfedezik a
raktárban. Nem fognak kérdéseket feltenni, és az elfogásával sem próbálkoznak majd.
Számukra mindez felesleges.
Plazma…
Amikor a nő leguggolt az egyik láda mögött, és megpróbált négykézláb minél távolabb
araszolni az ajtótól, nem az esze vezérelte, hanem az ösztönei. A túlélés, mely évezredek
óta a génjeinkbe van táplálva. Olyan gyorsan mozgott, amennyire csak tudott, mindössze
arra ügyelt, hogy mindvégig takarásban maradjon. A polcok sokasága a segítségére volt,
és a néhol meglévő lyukak – ahol a polcokon, nem sorakoztak ládák – segítségére voltak,
hogy egyre távolabb kerüljön az ajtótól.
Innen már nem volt visszaút.
Furcsamód a gondolat félelem helyett inkább megkönnyebbülést hozott.
Nem próbálta meglesni a kiborgokat, inkább a hangok alapján kísérelte megbecsülni,
hányan lehetnek. Volt némi tapasztalata a fémes csikordulások azonosításában, hiszen
nap mint nap találkozott velük, s némelyiket már névvel is felruházta. Hiába voltak
sorozattermékek, futószalagról legördülő, külsőben és belsőben tökéletesen azonosak a
gépek, az emberek megtanultak különbséget tenni közöttük, s egymás között nevekkel
hivatkoztak rájuk. S bár nem sok valóságalapja lehetett, mégis akadtak olyan foglyok,
akik egyik-másik gépet a többinél gonoszabbnak, kegyetlenebbnek vagy éppen
békésebbnek tartották. Noha a gépek viselkedése látszólag semmiben nem különbözött
egymástól, mégis, ezt Cathy Meisner is többször tapasztalta, egyazon helyzetben ritkán
döntöttek kétszer ugyanúgy. Mintha valóban gondolkoztak volna, s nem egy felsőbb
hatalom utasításait követték volna.
Cathy Meisner elég sokat tudott a Skynetről, ám tudása javarészt azoktól a foglyoktól
származott, akik később kerültek hozzájuk. Ezek az emberek hatalmas, elkeseredett
küzdelemről beszéltek, az emberek és a gépek háborújáról. A Skynetet valamennyien
megpróbálták kézzelfoghatóan leírni, ám mindenki másként képzelte el. Abban azonban
mindenki egyetértett, hogy ő a felelős az emberi civilizáció pusztulásáért, s ha nincs egy
férfi, aki utat mutat a sötétségből kifelé, akkor mára már az egész bolygót a gépek
uralnák.
John Connor nevét többnyire valami furcsa, megmagyarázhatatlan áhítattal emlegették a
foglyok, számukra egyfajta isten volt, a legfőbb vezető, aki nélkül egyszerűen
elképzelhetetlen lett volna az ellenállás. Egy katonai zseni, aki ember létére képes volt
felvenni a harcot a Skynettel, s hátrányukat a maguk javára fordítva erős, ütőképes
csapatot szervezett a magányosan harcolókból, s ennek köszönhetően mostanra a
háború némileg kiegyenlítettebbé vált. Valamennyi fogoly biztos volt benne, hogy csak
idő kérdése, hogy mikor söprik el a gépeket, ám ha a háború végének időpontja szóba
került, akkor senki nem volt, aki megnevezett volna egy konkrét évet.
Ez a háború a teljes pusztulásig fog tartani, mondta egy himlősarcú, sebektől barázdált
képű asszony egyszer a foglyoknak. Vagy mi, az emberek tűnünk el végleg a föld
felszínéről, vagy a kiborgok… Közöttünk nem lehet béke…
Másnap az asszonyt a kiborgok elvezették, és soha többé nem tért vissza. Cathy Meisner
meg volt győződve arról, hogy az előző este mondottakért kellett bűnhődnie.
S voltaképp nem is tévedett.
Mindez ma már csak emlék.
Mint ahogy a társai is. Soha nem tér vissza hozzájuk. Innen nincs visszaút.
A kiborgok a raktár középső részén emelkedő polc-sorhoz igyekeztek, már amennyire
Meisner a hangok alapján meg tudta állapítani. Más típusúak voltak, mint akik őrizték a
foglyokat. A fémes csendülések mellé valami furcsa, ismeretlen surrogás vegyük, és
beletelt egy kis időbe, amíg a nő rájött, hogy apró lánctalpak hangját hallja.
Egy láda mögött kuporgott, ami elég nagy volt ahhoz, hogy akár felállva is eltakarja, ám
a nő nem kockáztatott, minél kisebb helyre próbálta összehúzni magát. Soha nem volt
fegyvere, ám jelen helyzetben még egy plazmapuskával sem kísérelte volna meg a
támadást. Talán lesből lelőhetne egy kiborgot, de hármat vagy négyet semmiképp,
márpedig a raktárban lévő gépek legalább ennyien voltak.
Lélegzet-visszafojtva várta, hogy valamelyik gép felé induljon, s magában felkészült a
halálra. A percek azonban nem hozták el a végzetet, sőt, amennyire meg tudta állapítani,
a gépek is végeztek a feladatukkal, mert mintha fémládák csusszantak volna ki a
helyükből, acéllánc csikorgását is hallotta, majd a kiborgok az ajtó felé indultak.
Semmi jel nem mutatott arra, hogy felfedezték volna a szökevényt.
A raktárban nem voltak kamerák, vagy ha igen, akkor olyan helyen helyezték el azokat,
ahol Meisner egyszerűen nem láthatta. Így aztán a nő joggal remélhette, hogy egyelőre
senki nem fogja keresni… feltéve, hogy a doktornő még nem ért vissza a kezelőbe, s
hogy önmagát mentse, nem jelentette nyomban a szökést. Igaz, ha jobban belegondol,
az ottani kamerák bizonyára rögzítették, merre hagyta el a kezelőt, s nem sok
lehetősége volt, merre induljon.
Valószínűleg már keresik is…
A gondolatra kiverte a víz, ám a félelem épp olyan gyorsan elmúlt, ahogyan érkezett.
Neki úgyis mindegy volt. Az, hogy mikor fedezik fel a „szökését”, voltaképp nem számít.
Amikor ez bekövetkezik, akkor percek alatt megfogják találni. A Skynetnek mindössze ki
kell küldenie a folyosóra két kiborgot, hogy mindkettő ellenőrizze az ajtók mögötti
területet.
Itt semmiképp nem maradhat.
A cél egyszerű volt, a megvalósítás azonban a lehetetlenséggel tűnt határosnak. A raktár
nem olyan helynek tűnt, amelyiknek egynél több kijárata van… legalábbis a falak mentén
mindenhol polcok magasodtak.
Könnyű szellő simított végig az arcán.
Szellőzőnyílás, ötlött nyomban az eszébe. Azt már a táborban is megbeszélték – a maguk
egyszerű jelbeszéde segítségével –, hogy ha létezik innen kifelé vezető út, az a
szellőzőkön keresztül kell vezessen. Ha valaki be tudna jutni oda, akkor talán kijuthatna.
Talán… s ez az esély alig volt valamivel több a semminél. De több volt.
Ha itt marad, meghal.
Egyszerű, mint az egyszeregy.
Megpróbálta megtalálni az egyik szellőzőnyílást, ám a raktár elég nagy volt, és a polcok
csak nehezítették a keresést. Mivel valószínűnek tűnt, hogy az ilyesmit nem földközelben
helyezik el, ezért Cathy Meisner elsősorban a falak felső harmadát figyelte, miközben
mindvégig igyekezett olyan helyen haladni, hogy az ajtón esetlegesen belépő kiborgok ne
vehessék azonnal észre.
A ventillátorok zúgását hamarabb meghallotta, hogysem észrevette volna azokat.
Igazság szerint nem is voltak nagyon elrejtve, mert azon a helyen a polcok magassága
kisebb volt a többinél, így könnyen észrevette. A hatalmas acéllapátok megállás nélkül
forogtak, és szemernyi kétség sem fért ahhoz, hogy mi történne vele, ha oldalba kapná
az egyik lapát. Talán nem vágná ketté, de hogy nem maradna életben, az biztos.
Megspórolná a fáradságot a kiborgoknak…
Öngyilkosságnak mindenesetre kiválóan megtenné. Csak a fejét kellene a lapátok közé
dugnia, s többé nem lenne gondja semmire.
Talán nem is fájna…
A szellőzőnyílást drótháló fedte, melynek apró lyukain talán az ujja sem férne át,
nemhogy ő maga. S mivel semmilyen szerszám nem állt a rendelkezésére, ezért a
menekülési útvonal elérhetetlen maradt a számára. Kettős akadály állt előtte: valahogy
el kellene onnan távolítani a dróthálót, majd néhány másodpercre – amíg átbújik –
leállítania a lapátokat.
Zsákutca.
Miközben kétségbeesetten törte a fejét, tisztában volt vele, hogy minden egyes eltelt
másodperccel csökkennek életben maradási esélyei. Ami amúgy sem volt túl jelentős.
Mondhatni a tizedesvessző után néhány nulla, s talán azután egy egyes.
Istenigazából fogalma sem volt arról, miért is vágott bele ebbe az ostobaságba. Maradnia
kellett volna a kezelőben, türelmesen megvárni a doktornőt, majd visszatérnie a
társaihoz. Ennyi és nem több. A szabadságról, a menekülésről álmodozni ezen a helyen
az öngyilkosság egyik formája.
Cathy Meisner egyre biztosabb volt benne, hogy a Skynet játszik vele. Szándékosan
hozták ebbe a helyzetbe, s ő volt olyan ostoba, hogy megpróbált élni a lehetőséggel.
Meglehet, akkor is meghal, ha ott marad a kezelőben, hiszen a Skynet pusztán azért is
megölethette, amiért nem fogadta el a felkínált lehetőséget.
Így nyert néhány percet.
Nyert egy kis időt, de minek?
Most már azonban nem volt olyan helyzetben, hogy feladja. Még ha az is lett volna a
könnyebb. A szellőző tűnt az egyedüli menekülési útvonalnak, azzal kellett hát
megpróbálkoznia. Találomra esett neki a ládáknak, és szerencsére a kinyitásuk nem
okozott különösebb problémát, bár tartott ettől. Mindössze egy különös alakú fogantyút
kellett oldalra tolnia, majd elfordítania, és a láda fedele egy hangos kattanással
megemelkedett. Szerencsére a fedél nem volt különösebben nehéz, bár alaposan
megizzadt, mire a negyedikben végre talált egy olyan lapos fémdarabot, melyet sikerült
kiemelnie a ládából; a többiben szétbonthatatlanul egybeépített alkatrészek hevertek.
A lapos fémdarab felsértette a kezét, de nem igazán foglalkozott vele. A fájdalom
elviselhető volt, valószínűleg az előzőleg kapott fájdalomcsillapítónak köszönhetően.
Körülbelül olyan volt a helyzet, mintha egy kötőtűvel indulna egy páncélos lovag ellen.
A polcokon való felkapaszkodás nehezebben ment, mint gondolta. A fém éles volt, és
nem igazán lehetett jól megkapaszkodni benne. A ládák szerencsére elég súlyosak voltak
ahhoz, hogy amikor rájuk támaszkodik, hogy feljebb juthasson, ne zuhanjanak le.
Mintegy nyolc méter magasra kellett felkapaszkodnia, s ha van lehetőség az idő
mérésére, alighanem megdöbbent volna, amikor kiderül, hogy mindez három és fél
percet vett igénybe. Rengeteg időt pazarolt, ám most igyekezett nem gondolni arra, hogy
vajon keresik-e már.
Ha igen, akkor halála előtt úgyis megtudja. Vagy nem.
A raktár maximális kihasználtságát jellemzi, hogy a legfelső polcok épp úgy meg voltak
pakolva, mint a legalsók. Cathy Meisnernek az egyik láda tetején kellett egyensúlyoznia,
ám ennek is volt némi előnye; így nem felfelé kellett próbálkoznia a rács lefeszítésével –
ez valószínűleg jobban megviselte volna amúgy is remegő izmait –, hanem nagyjából
mellmagasságban fért hozzá a kerethez, s így maximális erőbedobással küzdhetett a
pántok lefeszítésének.
Az már az első pillanatban kiderült, hogy nem lesz könnyű dolga. A rácsot csavarok
rögzítették a falhoz, ám a fejükön nem volt semmilyen bemélyedés, így nem
próbálkozhatott a kicsavarásukkal. Az egyedüli reménységet az adta, hogy a rács bal alsó
sarkán a pánton vékony repedés futott végig – valaki elvágta? –, s mint kiderült, itt a
csavar sem tartott olyan erősen. Meisner így is megszenvedett, mire az első csavartól
megszabadult, ám ezután alá tudott feszíteni a pántnak, és minden erejét összeszedve, a
ládában talált fémdarabot feszítővasként használva néhány ujjnyira sikerült kifeszíteni a
rácsot a helyéről.
A siker erőt adott a folytatáshoz.
Akárki is rakta fel a rácsot, nem végzett tökéletes munkát. Menet közben kiderült, hogy a
csavarok némelyike beleszakadt a menetbe, s csak egy erőteljesebb erőfeszítésre volt
szükség ahhoz, hogy kilazuljon, s utána már a rács is engedett.
Meisner soha nem hitte volna el, hogy a rács lefeszítése kevesebb ideig tartott, mint
ameddig felküzdötte idáig magát.
Az első problémát leküzdötte, ám ezzel még nem nyílt meg előtte a szabadság felé
vezető út. A rácson túl ugyanis ott várt rá a ventilátor, melynek rozsdamentes acélból
készült lapátjai talán egy kiborgból is ócskavasat csináltak volna, ha közéjük kerül.
Meisner elkeseredve nézte a ventilátort.
A cél előtt kell hát feladnia. Igaz, így is tovább jutott, mint azt valaha is álmodta volna,
azonban a siker megcsillantotta előtte a reményt, s arról ezek után pokolian nehéznek
tűnt lemondani.
Talán, ha valamit közé ékelnék, gondolta a nő, ám az ötlet zsenialitása ellenére
nevetségesnek tűnt. A lapátok megállításához valami vastag fémrúd kellene, meg egy
kiborg, ami a rudat tartja. Ha ő próbálkozna ezzel az ostobasággal, alighanem törött
csontokkal térne magához valahol odalent a földön… ha ugyan magához térne.
Nem, ez nem fog menni.
Váratlanul az egész épület megremegett – néhány láda ezúttal döbbenve zuhant a földre,
és mélyükről különféle alkatrészek gurultak szerteszét –, majd egy irtózatos robbanás
hallatszott, melyet éles, szisszenő hangok követtek, melyekbe újabb robbanások zaja
vegyült.
A felszínen csata dúl, gondolta Meisner, miközben igyekezett görcsbe rándult ujjait
kiegyenesíteni. Olyan erővel kapta el a szellőző peremét, hogy a keze begörcsölt, s ha
akarta volna, se tudja elengedni. Szerencsére némi masszírozás segített, és a begörcsölt
izmok lassan, de engedtek.
Hirtelen sötét lett. Vaksötét.
Aztán egy másodperc elteltével néhány pislákoló vészfény villant fel, ám ez csupán ahhoz
volt elegendő, hogy Meisner lássa a körvonalakat, ám ilyen sötétben nem kockáztatta
volna még egyszer a felmászást.
Ám minden rosszban van valami jó.
Ebben legalábbis volt.
Az áramszünet miatt a ventilátor is leállt, s bár a lapátok még forogtak, ám már nem
lehetett hallani azt a jellegzetes, erőteljes zúgást, amit az imént. Ha van elég türelme
kivárni, akkor hamarosan a második akadály is elhárul előle.
Meisner őszintén bízott benne, hogy a Skynetnek most a legkisebb baja is nagyobb
annál, hogysem egy szökevénnyel foglalkozzon. Ha szerencséje van, órák fognak eltelni,
mire keresni kezdik. Addig sok minden történhet.
Akár még egy csoda is.
Odakint újabb robbanások hallatszottak, melyekbe plazmafegyverek süvítése és
hatalmas géppuskák dohogása vegyült, miközben Cathy Meisner átküzdötte magát a
fémlapátok között, és igyekezett nem gondolni arra, mi történne, ha most hirtelen erőre
kapnának. A bejutás nem volt könnyű, mivel a ventilátorlapátok között éppen csak annyi
hely volt, hogy a fejét és a vállát átpréselje, ám mivel a foglyok sohasem váltak
túlsúlyossá, így némi horzsolás árán sikerült bejutnia a szellőzőaknába.
Nem érzett légáramlatot, s ettől egy kicsit megijedt. Aztán rájött, hogy valószínűleg a
külső oldalon is leállt a ventilátor, ami a levegőt a felszínről beszívta. Azaz, ha időben –
mielőtt a generátorok ismét maximális teljesítményre kapcsolnak – sikerül eljutnia odáig,
akkor kijuthat, máskülönben itt ragad. S ha a kiborgok nem is találják meg, akkor is meg
fog halni. Étel és ital híján pusztulásra van ítélve.
Ki kell jutnia!
5. Féregút
Los Angeles, 2027. február 18.

A szellőzőakna rövidebb volt, mint sejtette. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen közel
vannak a felszínhez, feltéve, hogy a ventilátorokon túl valóban a szabadság várja. A
csatazajok egy pillanatra sem csillapodtak, sőt, minél közelebb ért a felszínhez, annál
tisztábban hallotta azokat.
Ideges borzongás járta át.
Néhány fogoly hosszú történeteket mesélt a dicsőséges összecsapásokról, melyeket
emberek vívtak gépekkel szemben. S bár Meisner sokszor mesének tartotta a hallottakat,
mégis kezdett benne kirajzolódni valamiféle kép az ellenállásról. Bár túlzások nyilván
akadtak jócskán a történetekben, hiszen ki hiszi azt el, hogy egy ember képes
szembeszállni egy kiborggal, mi több, meg is semmisíteni azt.
Ostobaság!
Mindazonáltal az a tény, miszerint bárki is meg meri támadni a Skynet egyik erősségét,
azt mutatja, hogy talán az igazság nem is áll olyan távol a meséktől, mint az első
pillantásra tűnik.
Cathy Meisner ott állt a szabadság kapujában, ám nem léphetett át rajta. Ugyan a
ventilátorok itt is álltak, akárcsak a túlsó oldalon, azonban különös, ragacsos anyaggal
borított porózus anyag terpeszkedett a túlsó oldalon, nyilván valamiféle szűrő, s
amennyire át lehetett látni rajta, még három másik réteg is megszűrte a levegőt, azokról
a legalább ujjnyi vastag acélrácsokról nem is beszélve, ami a külső nyílást takarta. Itt
nem egy vékony lemezt kellett lefeszítenie.
Mégis zsákutcába futott.
S mintha ez nem lett volna elég, apró kattanások sorozata törte meg a csendet, és a
ventilátorlapátok lassan, de biztosan mozgásba lendültek. Immáron esélye sem volt arra,
hogy valamiképp átpréselje magát közöttük.
Még így is jobban járt, mintha most a túlsó oldalon kuporogna, ahol annyi helye sem
lenne, hogy felálljon, és a ventilátor bizonyára magához szippantaná, hogy azután a
forgó lapátok darált húst csináljanak belőle.
Biztonságos távolságba húzódott, ahol nem érezte olyan erősen a beáramló levegőt,
majd nekivetette a hátát a fémfalnak, s igyekezett nem pánikba esni, noha ez, a
körülményeket figyelembe véve, nem volt könnyű feladat.
Gondolkozz, biztatta magát, ám jelen helyzetben nem látott kiutat szorult helyzetéből.
Egy alig húsz láb hosszú cső közepén kuporgott, ahonnan mindkét irányban legfeljebb
feldarabolva juthatna ki. S csak idő kérdése, a kiborgok mikor fedezik fel a raktárban a
lefeszített dróthálót, s jönnek rá, hol keressék a szökevényt.
Meglehet, a Skynet nem is fog energiát pazarolni arra, hogy kiszedje innen. Úgyis
meghal, akkor minek foglalkozzon vele. Innen nincs kiút, bármennyire is szeretné.
Kétszer is felállt, hogy odarohanjon a ventilátorhoz, és gyorsan véget vessen a
szenvedésének, ám bátorsága mindkétszer kevésnek bizonyult. Vagy az életösztöne
bizonyult túl erősnek? Esetleg az a belső hang állította meg, melyet mindkét alkalommal
hallani vélt?
Valószínűleg együtt a három.
Egyelőre azonban nem mozdult.
Kivárásra játszott.
Talán történni fog valami…
A percek lustán vánszorogtak, s itt, a szellőzőjáratban szinte állni látszott az idő. Meisner
sejtette, hogy el is bóbiskolhatott, mert a nyaka el volt gémberedve, pedig igyekezett
gyakran testhelyzetet változtatni, hogy ezt elkerülje.
Aztán meghallotta a kopogást. Ütemesen ismétlődött, nem túl nagy intenzitással, és
egyre közeledett.
Meisnert kiverte a víz.
Megtaláltak, gondolta kétségbeesetten. A Skynet mégsem hagy magamra, példát akar
statuálni velem, hogy végleg elvegye minden fogoly kedvét a szökéstől.
Itt esélye sem volt elrejtőzni.
A legtöbb, amit megtehet, hogy önként távozik ebből a nyomorult életből.
Felállt, és lassan a ventilátor felé hátrált. Érezte, ahogy a ruhája egy kicsit
megemelkedik, ahogy a levegő belekap, és keményen meg kellett vetnie a lábát, nehogy
a szívóerő máris magával rántsa.
Még mindig hitt benne, hogy elkerülheti a végzetet, igaz, ha ezt meg is ússza, még nem
került ki a csapdából, melybe önként mászott bele.
Nem lenne jobb inkább megadni magam a sorsnak, tette fel magának a kérdést, ám az
utolsó lépést megtenni ezúttal sem sikerült, s egy pillanatra abban is elbizonytalanodott,
hogy ha meglát egy kiborgot, akkor képes lesz-e rá.
A kopogás állandósult.
Amennyire Meisner meg tudta állapítani, nagyjából a járat közepén. Aztán mintha valami
sustorgás hallatszott volna, s a fémlap közepén egy apró, vörös folt jelent meg, mely
gyorsan terpeszkedett, majd hirtelen csápokat, nyúlványokat növesztett magából,
mígnem egy nagyjából szabályos négyzetalakot nem formázott.
Meisnernek szemernyi kétsége sem volt arról, hogy egy kiborg próbál utat vágni
magának a járatba. Plazmafegyvere csak azoknak a gépeknek volt, akik a foglyokat
őrizték; Meisner legalábbis soha nem látott másfélét. Az egyik fogolytól még a
típusnevüket is megtudta: T-szériáknak nevezte őket, s ha róluk beszélt, mindig
Halálosztó
ként emlegette a gépeket.
Illet rájuk a név. Különösen azután, amit a kintről jöttek meséltek.
A fémlap saját súlyánál fogva megereszkedett az izzó peremek mentén, majd alázuhant
a sötétségbe…
Cathy Meisner egy kicsit hátrébb araszolt, felkészülve rá, hogy amint felbukkan a kiborg,
hátraveti magát, egyenesen a fémlapátok közé…
A nyílásból azonban nem egy Halálosztó bukkant fel. Cathy Meisner döbbenten meredt
arra a barna hajó, széles vállú férfira, akiről úgy hitte, ismeri mint a tenyerét… mégis
magára hagyta.
Egy pillanatra dühöt érzett, ám ezt gyorsan felváltotta az öröm és a megkönnyebbülés.
A nyílásból ugyanis Mortimer Vandberg mászott elő. Kicsit megviselt állapotban volt,
ruháját több helyen perzselt lyukak szaggatták, az arcán friss vágás húzódott és a vállán
koszos kötés díszelgett, melyen kezdett átütni a vér.
S ami a leghihetetlenebb volt az egészben, a férfi egy plazmafegyvert tartott a kezében.
Igaz, a végéből szalagkábel lógott, s mintha az elejéről is hiányzott volna valami, csak
egy törött csonk árulkodott arról, hogy lennie kell ott valaminek… de akkor is
plazmafegyver volt.
Vandberg egy szemvillanással később fedezte fel a nőt, ám a fegyver már fordult is a
kezében, hogy célra tartsa. Aztán zavart vigyor kíséretében leengedte, és megpróbált
úgy felmászni, hogy közben ne érjen a még mindig izzó fémperemekhez. Ez utóbbi nem
volt könnyű dolog, s végül csak Cathy Meisner segítségével sikerült elkerülnie a
komolyabb sebeket, bár a ruhája ismét megperzselődött, s a nő kezdett némi fogalmat
alkotni magában, hogy a férfi mi mindenen mehetett keresztül az elmúlt órák során.
Otthagytál. Ez volt Meisner első gondolata, ám nem szólt egy szót sem arról, amit akkor
érzett, amikor rádöbbent, a férfi, akiben bízott, kit szeretett, aki egy kicsit elviselhetőbbé
tette az életét – egyik pillanatról a másikra magára hagyta. Elszökött tőle, s akkor az
sem számított, hogy mindketten foglyok. Meisner elvárta tőle, hogy maradjon, bár ha
előtte beszélnek a szökésről, alighanem ő biztatta volna a leghevesebben.
Most mégis keresztezték egymás útját.
A Sors akarta így? Vagy ez is egyike a Skynet mesterkedéseinek?
Meisner ugyanannyi esélyt adott mindkettőnek.
– Mi a fenét csinálsz itt? – kérdezte a férfi döbbenten, noha egy egyszerű hello
valószínűleg jobban megtette volna.
Meisner nagyot nyelt. Nem egészen erre számított… bár igazság szerint nem tudta volna
megfogalmazni, hogy mire.
– Megpróbálok kijutni – válaszolta végül egyszerűen, hűen az igazsághoz. Az már más
kérdés, hogy mire gondolt: az épületre, vagy csupán erre az egérfogóra, ahova ő
mászott be.
Vandberg furcsán elfintorodott.
– Megszöktél? – kérdezte olyan hangsúllyal, mint akivel éppen most akarják elhitetni,
hogy véget ért a háború, mert a Skynet jó útra tért, s mától a hegyi kecskék szexuális
felvilágosításának szenteli életét.
Meisner kezdett dühös lenni.
– Ahogyan te is – emelte vádlón ujját a férfira. – Egyszerűen kihasználtam a helyzetet,
vagy ha igazán őszinte akarok lenni, csak sodródtam az eseményekkel, s végül itt
kötöttem ki.
A férfi elkomorult.
– Sodródtál az eseményekkel?
Meisner megvonta a vállát.
– Nézd, tudom, mire gondolsz…. Én sem vagyok meggyőződve arról, hogy ez az egész
nem a Skynet mesterkedése, de egyszerűen nem csinálhattam mást. – Néhány
mondatban megpróbálta összefoglalni az elmúlt órák eseményeit, ám a férfi arcáról
továbbra sem tűnt el a gyanakvás.
– Szóval azt mondod, a doktornő egyszerűen magára hagyott? – szegezte a kérdést a
nőnek, s a hangja hitetlenségről tanúskodott.
Meisner kiszáradt szájjal bólintott.
– Ha a folyosóról csak két kijárat nyílt, s az, amelyiken jöttél, egy raktárba vezetett,
akkor logikusan következik, hogy az oda érkező kiborgok a másik ajtón jöttek, hiszen a
kezelőhelyiségen aligha jöhettek keresztül.
– Igen, azt hiszem – felelte a nő bizonytalanul.
– Ha a doktornő vizsgálatokat ment elvégezni, akkor csak a másik ajtón mehetett ki –
folytatta a férfi hideg logikával, miközben ujjai olyan erővel szorították a fegyvert, hogy a
körmei is belefehéredtek. – Ha viszont feltételezzük, hogy ott laboratóriumok vannak,
akkor azokon keresztül sem érkezhettek a kiborgok.
Meisner elbizonytalanodott. Ebbe még nem gondolt bele, s a férfi hideg okfejtése most
meglehetősen riasztónak tűnt számára, s mindinkább megerősítette benne azt a
gondolatot, hogy valóban a Skynet manipulálta.
– Ugyanakkor – tért vissza a témához Vandberg – nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget,
hogy a másik ajtó mögött egy újabb folyosó volt, s onnan nyílik a laboratórium is… Ha
így van, akkor minden részlet a helyére kerül, s talán mégsem vagyunk olyan rossz
helyzetben, mint tűnik.
Bár ezzel Meisner nem értett teljesen egyet – bár a plazmafegyver segítségével jócskán
megnövekedtek az esélyeik –, azért kétségkívül jobban álltak, mint néhány perccel
ezelőtt.
– Nem hittem volna, hogy találkozni fogunk – ismerte be Vandberg, ám szavai valahogy
őszintétlenül csengtek, legalábbis Cathy Meisner számára nagyon úgy tűnt. Volt valami a
férfiban, amire Meisner nem tudott magyarázatot adni, ám elég riasztóan, idegenül
hatott.
– Én sem válaszolta végül a nő kicsit esetlenül. – De örülök neki. – Kérdőn a férfira
pillantott, vajon hogyan fog reagálni erre.
– Én is – biccentett Vandberg, és gyengéden megölelte a nőt. – Együtt könnyebb lesz,
hidd el, kedves!
Meisner a férfi vállába fúrta a fejét, miközben igyekezett nem elbőgni magát. Ostobának
érezte magát. Itt állnak a halál torkában, s ahelyett, hogy mindent megtennének a
szabadulásuk érdekében, helyette érzelgős szavakra pazarolják az időt.
– Megpróbálom szétlőni a ventilátor motorját, utána pedig a szűrőket – tolta el pár
másodperccel később Vandberg a nőt. – Ha szerencsénk van, akkor közvetlenül a
felszínre juthatunk ki, és az odakint folyó összecsapás eléggé leterheli a rendszert ahhoz,
hogy ne foglalkozzanak velünk. Elvégre mi távolodni fogunk az épülettől, nem közeledni…
Meisner tétován bólintott.
Bár nem sokat értett Vandberg okfejtéséből, sejtette, hogy a férfi arról a rendszerről
beszél, amely egyszerre hivatott megakadályozni a foglyok szökését, s egyben az
objektum védelméért is felelős.
– Állj a hátam mögé! – utasította a férfi a nőt, miközben gyors pillantást vetett a
plazmafegyver kijelzőjére, melyen számok villantak fel. – Nem szeretném, ha a ventilátor
kiszakadna a helyéről, és szétszabdalna bennünket.
A nő bólintott, bár ha a ventilátor elszabadul, akkor a férfi háta mögött sem lesz
biztonságban. Talán ha elég gyorsak, megpróbálhatnak lejutni oda, ahonnan Vandberg
érkezett, ám nem biztos, hogy lesz rá idejük.
A fegyverből kivágódó élénkvörös plazmasugár egyszerűen szétolvasztotta a motort, és a
forgólapátok egy részét. A torzó erőtlen kísérletet tett arra, hogy folytassa munkáját, ám
néhány másodperc múlva egy erőteljes, tiltakozó csikorgással elakadt. Égő fém bűze
töltötte be a levegőt, ám ez hamarosan az olvadó szűrők bűzével keveredett, s ez már
csaknem kibírhatatlannak bizonyult.
Cathy Meisner igyekezett minél kevesebbszer levegőt venni, mert a füst csípte a torkát,
és a szemét is csupán annyira tartotta nyitva, hogy nagyjából érzékelhesse a
környezetét. A füst elég sűrű volt ahhoz, hogy egy darabig még ne oszoljon el, így
kénytelenek voltak többnyire vakon botorkálni a cél felé.
Ha Vandberg nem kapja el a karját és rántja oldalra, a nő lezuhan azon a lyukon, melyet
a férfi vágott a plazmával a padlóba. Így a falnak tántorodott neki – a férfi igazán nem
finomkodott –, de ha leesik, alighanem rosszabbul jár.
Vandberg szétrugdosta a füstölgő fémdarabokat, igyekezett elkerülni a még mindig izzó
darabokat, majd elszántan átpréselte magát a plazma vágta nyíláson. A szűrők teljesen
összeolvadtak, és forró, gőzölgő tócsa képződött belőlük, ezért kénytelenek voltak
egészen a fal mellett haladni, nehogy belelépjenek, mert egyikük sem táplált túl nagy
bizodalmat a megolvadt anyag iránt.
Nem volt szerencséjük.
A szellőző nem vezetett egyenesen a felszínre. Bár a megolvadt acélrács mögött tiszta,
friss levegőt éreztek – mely valóságos megváltás volt a benti füst után, melyet
szerencsére a belső ventilátor nem kifelé nyomott, hanem befelé szívott –, csupán egy
kéményszerű építménybe jutottak, melynek falai meglehetősen simának tűntek ahhoz,
hogy megpróbálkozzanak rajta a felmászással. Az egész legfeljebb hetven centiméter
átmérőjű lehetett, és Cathy Meisner sokat megadott volna azért, ha nem függőleges,
hanem vízszintes kialakítású.
Sokkal könnyebb dolguk lett volna.
– Felmegyek – közölte Vandberg nyugodtan, miközben a kéményt fürkészte. –
Szétnézek, s ha erre kijuthatunk, akkor te is feljössz!
Meisner tiltakozni akart, de aztán arra gondolt, hogy a férfi nyilván lyukakat fog vágni a
fémbe a plazmával, s ha az kihűl, akkor kapaszkodóként szolgál majd mindkettőjük
számára.
Nos, tévedett. Mortimer Vandbergnek esze ágában sem volt ilyesmire pazarolni a
plazmát. Ügyesen az ölébe vette a fegyvert, majd a hátát nekivetette az egyik falnak, a
lábát pedig a szemköztinek nyomta, és elkezdett felfelé araszolni. Meisner soha nem
hallott erről a módszerről, ám annyira egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnt, hogy
akaratlanul bólogatni kezdett, miközben a száját elfelejtette bezárni. Úgy tűnt, a férfi
nem is erőlködik különösképpen, és lassan, de biztosan halad felfelé.
Meg tudom csinálni, gondolta a nő, és máris követni akarta Vandberg példáját, ám a férfi
rászólt:
– Várd meg, amíg felérek! Ha lezuhanok, téged is magammal sodornának, arról nem is
beszélve, hogy ha erre nem juthatunk ki, akkor vissza kell másznom. Csak az utamban
lennél.
Cathy Meisner bólintott, miközben ismét elgondolkozott azon, hogy a férfi mennyire
megváltozott. Pedig nem telt el két napnál több azóta, hogy elváltak egymástól – ha
ugyan annak lehet nevezni azt, amit a férfi csinált. Mégis, Vandberg valahogy hidegebb,
kimértebb lett, és hiányzott belőle az a megértő kedvesség, ami azelőtt jellemezte.
Talán a feszültség teszi, gondolta a nő. Ha kijutunk, ismét a régi lesz… tudom.
Elgondolkozva nézett felfelé, a férfi távolodó alakját figyelve. Mortimer Vandberg
mozgása gazdaságos volt, kiszámított, takarékos. Mintha sejtené, hogy odakint a
felszínen minden erőtartalékára szüksége lesz, ha életben akar maradni.
Ha azt akarja, hogy mindketten életben maradjanak.
S Meisner őszintén bízott benne, hogy a férfi így gondolja. Együtt, s nem külön-külön.
Igaz, kettejük közül ő volt a teher, de még emlékezett azokra a hetekre, hónapokra,
melyeket együtt töltöttek. Régebben a férfi gyakran segített neki, ha lehetősége volt rá,
s talán most sem lesz ez másként.
Mert ha igen… nos, ebbe Meisner bele sem mert gondolni.
6. Szökevények
Los Angeles, 2027. február 18.

A feljutás könnyebbnek bizonyult, mint azt Cathy Meisner először gondolta. A traverzálás
az elején kicsit nehezen ment, de a közepére egészen belejött. Mintegy húsz métert
kellett így megtenniük függőlegesen, s mire felértek, a nő érezte, hogy izmai sajognak a
megterheléstől.
A kéményszerűség felső részét szintén acélrácsok védték, ám a plazmafegyvernek
köszönhetően ez nem okozott különösebb gondot számukra. Igaz, Vandberg
megszenvedett egy kicsit a rácsok elpárologtatásával, mivel a megolvadt fém a
gravitációnak engedelmeskedve lefelé hullott, így egyszerre kellett ügyelnie a
fennmaradásra, elkerülnie a lehulló fémdarabokat, valamint célra tartani a fegyvert.
Hogy mekkora munka volt ez, a nőben csak akkor tudatosult igazán, amikor felért, és
szemügyre vette kimászás közben a megolvadt rácsokat.
Mintha valami precíziós vágóval nyesték volna el valamennyit… a vágás szinte
nyílegyenesen futott végig közöttük.
Vandberg a környező épületeket figyelte, miközben a háta mögött Meisner kikászálódott
a mintegy másfél méterrel a felszín felé magasodó kéményből. Egyelőre sehol nem láttak
kiborgokat, ám sejtették, hogy ez csak átmeneti állapot. A Skynet aligha csak belülről
őrizteti ennyire ezt a helyet.
Az összecsapás hangjai idefent fülsiketítővé fokozódtak. A robbanások, a
géppisztolysorozatok, a plazma sziszegése kaotikus kakofóniába csapott át. Valahol a
magasban hatalmas, sötét testek húztak el, a fényes felvillanásokban ezüstszínű
démonoknak tűntek, melyek megállás nélkül ontották magukból a halált.
Meisner úgy becsülte, legalább egy órája tarthat az összecsapás – amikor a raktárban
először megérezte a rengést –, azaz nem valami kis gerillaakcióról, hanem egy komoly,
összevont hadműveletről lehet szó. Nem táplált illúziókat, a gerillák aligha azért
érkeztek, hogy kiszabadítsák a foglyokat – hiszen valószínűleg tudomásuk sem volt
róluk. Valószínűbbnek tűnt, hogy ez az épületkomplexum stratégiailag fontos a Skynet
számára, ezért ez lehet az elsődleges célpont.
Fogalma sem volt arról, honnan jutnak ezek a gondolatok az eszébe, hiszen fogolyként
sem ideje, sem lehetősége nem volt a gerillaharc alapjainak elsajátítására. Igaz, az új
foglyok sokat meséltek, némelyik még konkrét ötleteket is adott a felszíni életben
maradást illetően, ám azokból a szegényes információkból nem sok ragadt meg a
fejében.
Vagy mégis?
Úgy tűnt, igen.
Vandberg komor arckifejezéssel szemlélte a felvillanásokat, miközben igyekezett valami
olyan útvonalat választani maguknak, melyen keresztül reális eséllyel kijuthatnak.
Elvégre az lett volna alegrosszabb, ha nem egy gép, hanem egy másik ember lövése
végez velük.
Márpedig ők az épület felől jönnek.
Ha gerillákkal találkoznak, aligha fognak kérdéseket feltenni. Egyelőre tehát kerülniük
kell őket. Később, ha már eléggé eltávolodtak ettől a helytől, eltöprenghetnek azon,
hogyan vegyék fel a kapcsolatot az ellenállással.
– Igyekezz mögöttem maradni! – suttogta Vandberg, és Meisnernek egészen közel kellett
hajolnia, hogy értse a férfi szavait. Nem mondta ki, de valahogy azt sugallta az
arckifejezése: ha lemaradsz, nem fogok visszajönni érted.
– Rendben – felelte a nő.
Vandberg a legközelebbi épület felé kezdett rohanni, elég gyorsan ahhoz, hogy
Meisnernek minden erejére és ügyességére szüksége legyen, ha a nyomában akar
maradni. Az első fedezék eléréséhez mintegy tizenöt métert kellett megtenniük, ám
közben nyílt terepen kellett átvágniuk, ahol bármelyik pillanatban kiszúrhatják őket.
S ilyen távolságból nincs az a kiborg, amelyik elhibázná őket.
Az éjszaka ugyan némileg elrejtette őket, ám Meisner igyekezett nem belegondolni, hogy
állítólag a gépek képesek látni a sötétben.
Talán leköti őket a harc…
Cathy Meisner zihálva szedte a levegőt, amikor végre nekitámaszkodhatott annak a félig
szétlőtt épületnek, melyet Vandberg kiszemelt. A fal hűvösebb volt, mint amihez eddig
hozzászoktak, ahogy a levegő is. A nő megborzongott. Fázott egy kicsit, amihez
valószínűleg a félelem is hozzásegítette. Minden pillanatban várta, hogy izzó plazma tép
a testébe, hogy elpárologtassa azt.
– Halkabban vedd a levegőt! – intette Vandberg, mintha a harci tombolásban ennek lett
volna bármi értelme is. – És igyekezz tartalékolni az erődet! Még nagyon az elején
vagyunk ennek az átkozott versenyfutásnak.
Meisner nem válaszolt. Nem volt ereje hozzá.
Vandberg egy teljes perc pihenőt engedélyezett társnőjének, mielőtt ismét elindultak
volna. Igyekeztek végig épületek takarásában haladni, és inkább a kerülőutat
választották, ha nyílt terepen kellett volna átvágniuk. Szerencsére a központi épülettől
eltekintve kevés nyílt területtel találkoztak, és egyetlen kiborggal sem futottak össze.
Valószínűnek tűnt, hogy ez a támadás sokkal komolyabb erőfeszítéseket igényel a
Skynettől, mint azt a Gépisten várta volna.
Már legalább kétszáz méterre jártak a főépülettől, melynek tövében a felszínre
bukkantak, amikor az egyik épület falán hirtelen repedések futottak végig, a vakolat
beterítette a földet, és téglák záporoztak mindenfelé, ahogy egy hatalmas gépezet utat
tört magának.
Vandberg egy kétségbeesett ugrással eltűnt az egyik mélyedésben, ám a mögötte kicsit
lemaradva haladó Meisnernek már nem volt ideje kitérni a kiborg útjából. Az egyetlen,
amit megtehetett, hogy lekushadt egy betonoszlop mögé, ám tisztán hallotta, ahogy a
lánctalpas lassan, de biztosan törtet felé.
S ha eléri, véres tócsát hagy majd maga után… Vagy még annyit sem.
Tudta, ha felemelkedik, akkor a kiborg azonnal kiszúrja és szitává lövi. Már az is felért
egy kisebb csodával, hogy eddig nem fedezte fel őket.
A másodpercek gyorsan teltek.
Cathy Meisner úgy döntött, a legutolsó pillanatig kivár, s majd akkor megpróbálkozik egy
kétségbeesett vetődéssel. Talán sikerül elkerülnie nem csak a lánctalpakat, de a gépezet
tetején elhelyezett gépágyúk lövéseit is.
Nehéz volt úgy kiszámítania az ugrás idejét, hogy nem látta a kiborgot, csupán a lánctalp
közeledő nyikorgását hallotta. Ha rosszul becsülte meg a távolságot, akkor halálra
tapossák vagy szétlövik.
Egyik sem túl vonzó befejezés.
Már majdnem elrugaszkodott, amikor a lánctalpas elfordult. Hallotta, hogy a nyikorgás
üteme megváltozik, majd kavicsok roppanását, ahogy egy nehéz test elfordul rajtuk,
majd a nyikorgás távolodni kezdett.
Sóhajtani sem mert.
Hosszan kivárt, mielőtt mozdulni mert volna, miközben biztos volt benne, hogy a férfi
már messze jár. Hiszen megmondta, hogy maradjon mögötte.
Tévedett.
Vandberg annak az épületnek a sarkánál várakozott, ahol a lánctalpas utat tört magának.
Arca kifejezéstelennek tűnt, egyetlen szóval sem korholta társnőjét, csupán elindult,
amikor odaért mellé.
– Köszönöm – suttogta Meisner, ám nem érkezett válasz. Talán nem hallotta, vagy
dühös, de nem akarja mutatni, gondolta a nő.
Kezdett kiábrándulni a férfiból.
Vagy csak ő is elfáradt idegileg?
A robbanások mind ritkábban követték egymást, s mintha a harc intenzitása is
alábbhagyott volna egy kicsit. Ebből azonban nem lehetett megállapítani, hogy vajon a
gerillák elkezdték a visszavonulást, vagy pedig a Skynet védereje gyengült meg ennyire.
A szökevényeket ez azonban a legkevésbé sem érdekelte. Ők csupán egyetlen célt tűztek
ki maguk elé: minél messzebbre kerülni a főépülettől, s ha majd az összecsapás véget
ér, valamiképp felvenni a kapcsolatot az ellenállókkal.
Meglehet, ez napokat vesz majd igénybe, de valahol majdcsak meg tudják húzni
magukat, s ha alaposan körbenéznek, talán még némi ennivalót vagy valami melegebb
ruházatot is találnak maguknak.
A jövő kezdett egy kicsit megszépülni.
– Várnunk kell! – jelentette ki a férfi, amikor elértek egy egymásnak rohant roncsokból
és természetellenesen elgörbült fémdarabokból álló groteszk dombot. Nem fűzött
magyarázatot kijelentéséhez, Cathy Meisner pedig túl fáradt volt ahhoz, hogy kérdéseket
tegyen fel. Örült, hogy megpihenhet egy kicsit, s megpróbálhat erőt gyűjteni a
továbbiakhoz.
– Ha még nem rombolták le, akkor a közelben van egy régi templom – jegyezte meg
néhány perces hallgatás után a férfi. – Meg fogod ismerni, mert az egyik legnagyobb
épület… akarom mondani, rom a környéken. A gerillák előszeretettel használják
raktárnak a pincéjét… ha egy kis szerencsénk van, ott találunk élelmet is, de ruhát
biztosan. Sajnos, nem tartozik a túl gyakran látogatott helyek közé, ezért nem
reménykedhetünk abban, hogy ott meglapulva felvehetjük velük a kapcsolatot. Kicsit
megpihenünk, aztán dél felé fogunk menni.
Meisner bólintott. Bár kérdések fogalmazódtak meg az imént elhangzottakkal
kapcsolatban, mégsem szólt egy szót sem. Amennyire tudta, egykori kedvese – most
már csak így tudott gondolni rá – harcolt a gépekkel, így bizonyára helyesek az
információi. Azonban több mint egy évet töltött a fogolytáborban, s ennyi idő alatt
nagyon sok minden megváltozhat. Most mégis arra a régi tapasztalatra kellett
támaszkodniuk, amivel a férfi rendelkezett, egyszerűen nem volt más választásuk.
– Ha elszakadnánk egymástól, akkor menj a templomba! – mondta a férfi. – A pincét
aknazár védi, de ha mindig a vörös kockakövekre lépsz, akkor átjuthatsz rajta… A gépek
nem foglalkoznának ilyesmivel – tette még hozzá elgondolkozva.
Meisner igyekezett optimistán nézni a jövőbe, bár ha igazán belegondolt, egyelőre nem
lehetett túl bizakodó. Igaz, kijutottak, de ha egyedül marad, túlélési esélyei zuhanva
fognak a nullához közelíteni. Mortimer Vandberg volt számára a túlélés kulcsa.
– Most van egy kis időnk – folytatta a férfi. – Nem árt, ha megtanulod a plazmavető
kezelését, mert ha velem történik valami, ez az egyetlen fegyvered. Később persze
szerezhetsz magadnak valami könnyebbet, de hatásosabbat aligha. A kiborgok ellen csak
a gránátok és a plazma ér igazán sokat; vagy egy pontos sorozat… de ez utóbbira ritkán
van elegendő idő.
Cathy Meisner igyekezett a férfi minden szavára odafigyelni. Vandberg megmutatta,
hogyan tartsa célra a fegyvert, miként ellenőrizheti az energiamodul töltési szintjét –
azaz mennyi lövése van még hátra –, valamint azt is, miként lehet folyamatos sugárra
átkapcsolni a plazmát, ha át akarja vágni valamin magát.
– Soha ne felejtsd el utána visszakapcsolni – intette a társnőjét –, különben az
energiatelep kéthárom lövés után le fog merülni, s akkor eldobhatod a plazmavetőt…
márpedig szép darab, és nem volt könnyű megszereznem.
Meisner átvette a fegyvert, melyet a férfi a kezébe nyomott, és döbbenten vette
tudomásul, hogy jóval nehezebb, mint amire számított. Amilyen könnyedén a gépek
mozgatták, soha nem jutott az eszébe, hogy ekkora súlyt képvisel. S mivel Vandberg
sem izzadt bele különösebben a cipelésébe, a nő meglepődött, ahogy a fegyver lehúzta a
kezét. Ezt aligha tudná mérföldeken keresztül cipelni.
Még ha az életéről van szó, akkor sem.
– Ha sikerül bekerülnünk valamelyik táborba, akkor az első dolgod lesz, hogy megtanulj
a fegyverekkel bánni, különben nem csak magadra jelentesz veszélyt, hanem
mindenkinek, aki veled tart a felszínre. Ez a háború csapatmunka, csak akkor fognak
megbízni benned, ha átestél a tűzkeresztségen.
Meisner minden szót az eszébe vésett.
A csatazaj teljesen elült, már csupán néha lehetett egy-egy robbanást hallani, azt is mind
távolabbról. Úgy tűnt, az emberek visszavonultak. Hogy elérték-e, amiért támadást
indítottak, nem lehetett tudni, de Meisner bízott benne, lesz még lehetősége megkérdeni
valakit.
Mindenesetre már az is elárult valamit erről a háborúról, hogy a gépek nem üldözték az
embereket, mi több, ezúttal a kiborgok kényszerültek védekezésre.
Ha minden igaz.
– Nézd, ott jobbra! – suttogta Vandberg. Soha nem volt jó a jelbeszéd elsajátításában,
úgy tűnt, nem is fordít rá kellő figyelmet. Mintha egyszerűen nem tartaná fontosnak, s
nem érezné a jelentőségét.
Egy újabb lánctalpas gördült végig az épületek között. Oldalán jókora, megfeketedett folt
terpeszkedett, de ettől eltekintve épnek tűnt. Mögötte kiborgok sorjáztak, legalább
tucatnyi. Hasonlóak voltak ahhoz, mint akik a foglyokat őrizték, ám amikor Meisner
jobban megnézte őket, apró különbségeket fedezett fel. Mintha ezek egy újabb széria
darabjai lennének.
– Halálosztók és egy Vadász-Gyilkos… – súgta Vandberg ismét.
A nő csupán sejtette, miért kapott a lánctalpas ilyen baljós nevet, ám a kiborgok
közelsége félelmet csepegtetett a szívébe. Már-már kezdte elkönyvelni magában, hogy
megúszták, és biztonságban vannak.
Úgy tűnik, tévedett.
– Ha nem mozdulunk, nem fognak észrevenni minket – súgta a férfi. – Jegyezd meg, ha
kiborg van a közelben, akkor próbálj takarásban maradni, és lehetőleg mozdulatlanul.
Akkor van sanszod, hogy túléled.
Meisner csupán a szemével jelezte, hogy megértette az intelmet, mert mozdulni nem
mert.
Percekig kuporogtak még azután is mozdulatlanul a rejtekhelyükön, hogy a kiborgok
elvonultak. Aztán Vandberg felállt, és mutatta a nőnek, hogy maradjon itt, amíg ő egy
kicsit körülnéz a környéken. Biztos akart lenni, hogy több géppel egyelőre nem kell
számolniuk.
Meisner a plazmafegyvert szorongatta, melyet a férfi nyilván azért nem vitt magával,
hogy gyorsabban haladhasson. Azért csak megviselné őt is a fegyver súlya.
– Tiszta a levegő – érkezett Vandberg, s visszavette a nőtől a fegyvert. Ellentétben
Meisnerrel, a férfi cseppet sem tűnt fáradtnak vagy kimerültnek, arcán közöny ült, bár a
szeméből diadalmas magabiztosságot vélt a nő kiolvasni.
Végtére is kijutottunk, gondolta Meisner kicsit dühösen magára. Amennyire tudom, ez
soha, senkinek nem sikerült. Lehetnék én is egy kicsit optimistább!
Elvigyorodott.
Erőltetettre sikerült, és érezte, hamis az öröm. Igaz, kijutottak, de még korántsem
mondhatták el magukról, hogy megúszták. A Skynet hamarosan felfedezi a szökést, és
valószínűleg mindent meg fog tenni az újabb szökevény felkutatására. Különösen akkor,
ha kilogikázza, hogy összetalálkoztak, mi több, plazmafegyver van náluk.
Nem lesz sétagalopp, ami ezután következik…
7. A Szeplőtlen Szűz temploma
Los Angeles, 2027. február 18.

Az eső abban a pillanatban kezdett el zuhogni, amikor Mortimer Vandberg rámutatott a

templomra, így az utolsó ötven méter során sikerült bőrig ázniuk. A ruháikból csavarni
lehetett a vizet, mire száraz helyre jutottak. Szerencsére nem kellett az ajtó nyitásával
bajlódniuk, mivel valakik már évekkel ezelőtt feltüzelték az ajtót, s mára csupán a váza
maradt meg, ám még ebből is következtetni lehetett hajdani nagyságára és csodálatos
kidolgozására.
– Egy kicsit várhatott volna – jegyezte meg Meisner csendesen, amikor már odabent
voltak. Vandberg meglepődve nézett rá.
– Kik, a kiborgok?
A nő megrázta a fejét.
– Az esőre gondoltam – felelte nyugodtan.
– Aha, persze, én is… – próbálta tréfával elütni a férfi, ám valahogy nem sikerült jól.
Ezért gyorsan más témára terelte a szót. – Ha bármit látsz, amit nem tudsz azonosítani,
inkább ne nyúlj hozzá! Tudod, ebben a világban paranoiásnak kell lenned, ha életben
akarsz maradni.
– Oda fogok figyelni – ígérte Meisner.
– Ne gondold, hogy szőrszálhasogató vagyok – nézett rá a férfi –, de majd rájössz, hogy
az óvatosság nem egyenlő a gyávasággal.
Meisner megvonta a vállát.
– Soha nem érdekelt, mások mit tartanak felőlem – jegyezte meg kicsit célzatosan,
számítva rá, hogy a férfi tiltakozni fog.
Vandberg azonban nem reagált, s ez nagyon rosszul esett Cathy Meisnernek. Hol voltak
már azok a szép percek, melyeket együtt töltöttek, amikor elhitték, hogy egymás
karjaiban kirekeszthetik a világot is az életükből.
– Valahol lennie kell itt egy lejárónak – nézett körbe a férfi, miközben igyekezett úgy
helyezkedni, hogy minél több irányból védve legyen. Egyelőre nem látták semmi jelét,
hogy rajtuk kívül bárki is tartózkodna ezen a helyen, azonban nem zárhatták ki,
miszerint akad itt néhány gerilla, akik ebben a pillanatban is őket figyelik, ujjuk a
ravaszon, s ha valami nem tetszik nekik, akkor előbb lőni fognak, s csak utána kérdezni.
– Gyönyörű hely lehetett – mondta áhítattal a nő, miközben megpróbálta egyetlen
pillantással befogni az egykori templom többé-kevésbé épségben maradt belsőjét.
Vandberg ezúttal sem figyelt rá. Túlzottan lekötötte a hely felderítése. Mozdulatai azt
sugallták, hogy már nem először jár itt, ám töprengő arckifejezése arra utalt, hogy már
nem emlékszik mindenre pontosan.
– Nemrég két ember járt itt – szólt hátra a férfi, miközben a padlót vizsgálta. – Nem
hiszem, hogy gerillák… azok nem így viselkednek. Tüzet raktak a földön, felhasogatták az
egyik padot… és sütöttek valamit… húst… nézd a csontokat!
Meisner közelebb lépett, ám amit látott, az elborzasztotta, mint ahogy az is, hogy a társa
milyen közömbösen reagált a maradványok láttán.
A földön egy ember karja hevert. Már amennyi maradt belőle. A húst leszedték róla, ám
a maradványok egyértelműen elárulták, hogy micsoda.
Cathy Meisner öklendezni kezdett, de túl régen evett ahhoz, hogy valamit is
visszaadhasson a gyomra. Savanykás íz tolakodott a torkába, miközben elfordította a
fejét.
– Vannak ilyenek is a túlélők között. – Vandberg szenvtelennek tűnt, mi több, egy kicsit
kárörvendőnek.
Meisner biztos volt benne, hogy a férfi nem véletlenül mutatta meg neki a
maradványokat, hiszen elég félreeső helyen hevertek. Mintha szándéka lett volna vele.
Talán csak fel akar készíteni azokra a borzalmakra, amelyek idekint várnak rám,
gondolta a nő, miközben megpróbálta egy kicsit összeszedni magát. Szívesen ivott volna
egy korty vizet, ám erre most nem volt lehetősége.
– Gyere, keressük meg a pincelejáratot! – javasolta a férfi, és a nő boldogan
engedelmeskedett a kérésnek. Bár soha nem érezte egy templom szentségét, ám
ösztönösen érezte, hogy ami itt történt, az nem csak erre a helyre, hanem az egész
emberiségre nézve borzalmas.
A templom belsejében káosz uralkodott. Néhány pad és szék még épségben volt, ám a
bútorzat jelentős részét összehasogatták, sőt, eltüzelték évekkel ezelőtt. Azok a szobrok,
melyek egykoron ezt a helyet díszítették, mára összetörve hevertek a földön, felfedve a
nagy hazugságot: csupán külsejük volt aranyporral futtatva, belsejük gipsz vagy faragott
fa volt. Egyetlen ablak sem maradt épségben, és a lőrésszerű nyílások köré kövekből,
beton- és acélgerendákból emelvényeket készítettek. Egykoron ezen a környéken komoly
harcok dúlhattak.
– Azt hiszem, valahol hátul lesz… ha jól emlékszem – indult Vandberg az épület hátsó
traktusa felé. Elsétált az oltár mellett, melyet baltával hasogattak apró darabokra, s
valaki a hatalmas keresztre a „Hazugság!” szót festette.
Meisner igyekezett a férfi közelében maradni, miközben próbálta emlékezetébe vésni az
épület belső alaprajzát. Ha rajtuk ütnek, akkor nem árt, ha tudja, merre vezet kifelé
innen kijárat, mert ha benn ragadnak, akkor végük.
Hirtelen valami fémeset érzett a tarkójánál.
– Egy szót se, szépségem! – A hang halk volt, de épp elég fenyegető ahhoz, hogy a nő
mozdulatlanná dermedjen.
Cathy Meisner egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét, így próbálván megállapítani,
hogy vajon hányan vannak mögötte, ám Vandberg ezt a másodpercet választotta arra,
hogy belerúgjon egy szoborba, mely hangos csattanással vágódott neki a falnak, és apró
darabokra tört.
– Kezdj el hátrálni, babám! – A fickó hangja minden fenyegetőzése ellenére viszonylag
békésnek tűnt. – Így! Térdepelj le, és tedd a tarkód mögé a kezed! Ha nem mozdulsz,
túlélheted…
Meisner lelki szemei előtt a lerágott karcsont jelent meg. Hogy is mondta Vandberg:
„nemrég két ember járt itt”. Ám egy szóval sem említette, hogy elmentek.
Váratlanul megpördült, és lábával kaszáló mozdulatot tett, bízva benne, hogy sikerül
kirúgnia a fegyvert támadója kezéből, s akkor némileg kiegyenlítettebbé teheti a
küzdelmet. Ezzel egy időben éles hangon felkiáltott:
– Vigyázz, idegenek!
Mintha valami szisszent volna…
Támadója döbbenten meredt a nőre, majd egyszerűen eldőlt. Meisner csak most vette
észre, hogy az ismeretlen férfinak hiányzik a gyomra. Át lehet látni a testén, és a vér
csak most, másodpercekkel a halála után kezdett ömleni a rettenetes sebből.
Újabb szisszenés…
Senki nem kiáltott, ám a földre zuhanó test elárulta, hogy támadóik ketten voltak.
Vandberg lépett elő az egyik oszlop mögül.
– Minket lestek… – jelentette be.
Meisner nyelni nem bírt döbbenettől.
– Tudtad, hogy itt vannak? – kérdezte csaknem a hisztéria határán.
A férfi közönyösen bólintott.
– Persze. Jobb helyzetben voltak, ezért el akartam hitetni velük, hogy besétálunk a
csapdájukba. Valószínűleg csak egy pisztolyuk volt, ezért folyamodtak ehhez a
megoldáshoz. Leszakadtál, s ők kihasználták. Valószínűleg leütöttek volna, hogy később
kitölthessék rajtad a kedvüket, engem pedig lelőnek, hogy ne legyenek híján élelemnek.
Használható terv, de nem számoltak azzal, hogy számítok rájuk.
Meisner tudta, hogy a férfi igazat beszél. Mégis, az előadásmódjában, a
hanghordozásában volt valami visszataszító, valami, amire egyszerűen nem tudott
magyarázatot találni. Mintha kívülállóként adná elő mondandóját.
Nem ugyanaz az ember, aki volt…
Igyekezett leküzdeni az émelygését, amikor szemügyre vette a halottat. Nem ez volt az
első halál élete során, hiszen nem telt el úgy hónap, hogy egy-két fogoly ne halt volna
meg. Ilyen hidegvérrel azonban csak a gépek végeztek áldozataikkal. Nem
kegyetlenkedtek, egyszerűen megölték őket. Gyorsan.
A halott nyitott szemmel hevert a földön, alatta lassan terpeszkedő vértócsa. A gyomra
hiányzott; a plazma gyakorlatilag egy húsz centiméter átmérőjű lyukat szakított rajta.
Meisner nem először látta, mire képes a plazma, de mint mindig, most is beleborzongott.
Legalább gyorsan halt meg, gondolta magában, de ez sem segített. A halál minden
formában szörnyű, még akkor is, ha az embernek van ideje hozzászokni a látványához.
Egy pisztoly hevert a holttest mellett.
Egy ütött-kopott Browning.
Vandberg lehajolt a hullához, és leakasztott az övéről egy darab szarvasbőrbe csavart,
hosszúkás csomagot. Töltények voltak benne, tizenkét darab.
– Két újratárazásra elegendő – nyújtotta át a nőnek, majd a pisztolyt is felvette,
ellenőrizte a tárat, majd bebiztosította. – Nézd, ezt a kapcsolót kell felfelé tolnod az
ujjaddal, utána célra tartod a pisztolyt, és meghúzod a ravaszt. Próbáld úgy csinálni,
hogy ne remegjen közben a kezed, s akkor célba fogsz találni!
Meisner megfogta a pisztolyt. A markolat még a tulajdonos kezétől volt meleg, és ez
ismét felkavarta a gyomrát, ám ezúttal sikerült erőt venni magán, és leküzdötte belső
remegését.
– Ügyelj rá, hogy a fegyver és töltények mindig szárazon maradjanak! – Vandberg nem
pazarolt több szót a pisztolyra. Felállt, és odasétált a másik halotthoz is.
Meisner követte. Nem azért, mert nem akart egyedül maradni a halottal, hanem mert
megfogadta magában, hogy innentől kezdve óvatosabb lesz, és soha nem fog leszakadni
a társától.
Társ…
Érdekes. Most már csak így tudott gondolni rá.
– Ez lehetett a főnök! – mutatott a hullára Vandberg. – Jóval kövérebb, mint a másik.
Nyilván neki jutott mindenből a több…
Meisner elhúzta a száját.
– Ha ez vicc akart lenni – felelte dühösen –, hát nagyon nem jött be. S ha arra játszol,
vajon fogok-e hányni, hát közlöm veled, olyan üres a gyomrom, mint a zsebem, s ha
akarnék sem tudnék semmit kiadni magamból. Ami pedig ezeket a szerencsétleneket
illeti, biztos vagyok benne, hogy nem maguktól lettek ilyenek! A háború tette őket
kannibálokká…
Vandberg megvonta a vállát.
– Ha te így gondolod – válaszolta, nyitva hagyta a témát, de nem fűzött hozzá több
megjegyzést. Megfordult, és a hátsó oszlopok felé intett. – Azt hiszem, tudom, merre van
a lejárat. Eszembe jutott…
8. Egy kis pihenő
Los Angeles, 2027. február 18.

A lejáratot csak azok találhatták meg, akik tudták, merre kell keresniük. A törmelék
olyan ügyesen eltakarta, hogy Meisner már csaknem rálépett, de még mindig nem vette
észre.
– Ott van az orrod előtt! – mutatott a földre Vandberg, és a lábával félreseperte a
törmeléket, s így láthatóvá vált egy csapóajtó körvonala.
Meisner lehajolt, hogy felhajtsa, de a férfi megragadta a karját.
– Várj! Azt mondtam, paranoiásnak kell lenned, ha életben akarsz idefenn maradni! –
Leguggolt a csapóajtó mellé, és ujjaival óvatosan elkezdte félreseperni a törmeléket.
Néhány pillanattal később egy fémkorongban akadt meg a keze, ám elég óvatos volt
ahhoz, hogy ne mozdítsa el.
Felnézett a nőre.
– Akna – magyarázta, miközben nekilátott, hogy teljesen elseperje a törmeléket a
csapóajtóról. – Ahol egy van, ott több is lehet – fűzte hozzá magyarázatképpen.
Nem volt több akna.
Vandberg mindössze annyit csinált, hogy az egyik kábelt óvatosan szétcsomózta – látni
lehetett, hogy a két darabot valaki összesodorta. A művelet nem kis óvatosságot
követelt, mivel valószínűnek tűnt, ha hibáz, akkor a levegőbe repülnek. Meisner
előrelátóan behúzódott az egyik oszlop mögé, majd a plazmafegyvert is magával vitte a
férfi tanácsára.
– Ha elrontanám, akkor legalább ebben ne essen kár – jegyezte meg flegmán Vandberg,
miközben ügyesen kibogozta a drótokat.
Meisner némán figyelte, ahogy a férfi dolgozik. Egyszer sem állt le, nem törölte meg a
homlokát – még csak meg sem izzadt ebben az idegőrlő feladatban –, csak tette, amit
tennie kellett.
Nagyon gyorsan végzett. Sokkal gyorsabban, mint ahogy azt Cathy Meisner várta. Egy
pillanatra megpihent, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy minden rendben van-e, majd
lehajolt, és egy erőteljes mozdulattal felemelte a csapóajtót, mely meglepő
csendességgel engedett.
– Maradj idefent! – szólt hátra a férfi, majd felállt, s már majdnem elindult lefelé, amikor
visszafordult, és ismét magához vette a plazmát. – Ha még lenne odalent valaki – tette
hozzá magyarázatképpen.
Meisner megdöbbent. Az rendben volt, hogy a támadóikkal végeztek, valószínűleg tőlük
sem remélhettek volna jobbat. Ám akik esetleg odalent vannak, aligha tartoznak a
fentiekhez.
Mégis, most nem tehetett mást. Teljesen a férfira, az ő tapasztalataira kellett bíznia
magát. Vandberg életben maradt a felszínen, tehát ismeri a szabályokat. Meglehet,
idefenn nincs olyan összetartás az emberek között, mint a táborban. Ott a foglyok
egymásra voltak utalva, és tisztán látszott, ki az ellenség. S bár idefent a gépek ellen
folyt a háború, Cathy Meisner nem tartotta lehetetlennek, hogy az emberek egymással is
összecsapjanak élelemért vagy fegyverekért, esetleg gyógyszerért küzdve. Odabent
minden egyszerűbb volt: dolgozni kellett, de volt hol aludniuk, kaptak enni és inni,
tisztálkodhattak.
Idefenn minden szabályt újra meg kell tanulnia.
– Senki nincs odalent – szólt fel Vandberg a lépcső aljáról.
Meisner egy pillanatra meglepődött. Meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi nem töltött
odalent néhány másodpercnél hosszabb időt. Ami azt jelenti, hogy a lenti helyiség nem
lehet túl nagy, ha már ilyen hamar átnézte.
– Lemegyek – bólintott a nő.
A lépcső meredek volt, ám várakozásával ellentétben sehol nem uralkodott por. Igaz, ha
gyakran járnak ide, akkor ez érthető is, ám mintha Vandberg azt mondta volna, hogy ez
valamiféle tartalék rejtekhely a készleteknek.
Végtére is mindegy.
Az a fontos, hogy egy darabig meghúzhatják idelent magukat. Vandberg felkapcsolt lent
egy lámpát, ami ugyan nem adott nagy fényt, ám ahhoz éppen elegendőt, hogy a
csapóajtót visszazárva ne legyenek vaksötétben.
Hirtelen rettentően éhesnek érezte magát. A táborban rendszeres időközönként kaptak
enni, és a szervezete ráállt erre a ritmusra, s most jócskán eltért attól. A fizikai és
szellemi kimerültség csak rátett erre még egyet egy lapáttal.
– Kilyukad a gyomrom! – viccelődött a nő, ám amikor kimondta, a legszívesebben
visszaszívta volna. Felrémlett előtte az átlőtt testű férfi, és most valahogy nem is érezte
olyan éhesnek magát. Megpróbált összpontosítani, de a fáradság elemi erővel tört rá, s a
sebe is sajogni kezdett. Hamarosan elmúlik a fájdalomcsillapító hatása, és akkor fogja
majd igazán pocsékul érezni magát.
– Van konzerv, de hidegen kell megennünk – fordult hátra a férfi az egyik fal mellől,
melynek mentén ládák hevertek.
Meisner megvonta a vállát.
– Bármi jöhet – felelte, majd mielőtt a társa elengedhetett volna egy gyöngécske viccet a
fentiekkel kapcsolatban, gyorsan hozzátette: – Mármint bármilyen konzerv.
Vandberg hátranyújtott egy lapos fémdobozt, melyről már régen lekopott a papír, így
lehetetlen volt megállapítani, mit rejt magában.
– Ennivaló… – mondta a férfi. – Ebben az egyben biztos vagyok. Bontsd ki!
Szerencsére a konzerv önműködő nyitóval volt ellátva, így csupán be kellett akasztani az
apró fémhengerbe a konzerv aljára átlátszó műanyag zacskóban odaerősített kampót, és
letekerni a perforáció mentén a fedelet. Nem volt különösebben nehéz, ám Meisnernek
így is sikerült egy keveset a ruhájára löttyintenie.
– Azt hiszem, nekem hal jutott – emelte fel a konzervjét Vandberg. – És neked?
Meisner megvonta a vállát.
– Azt hiszem, bab és valami szalonnaszerűség…
Némán ettek. A konzerv bőséges adagnak bizonyult, ám ennek ellenére Meisner szívesen
felbontott volna még egyet, azonban Vandberg hajthatatlannak bizonyult.
– Rosszul lennél tőle – tiltakozott a fejét rázva. – Most alszunk egy keveset, aztán újra
eszünk. Így a gyomrod jobban fel tudja dolgozni az ételt, és nem fogod az egészet
kihányni. Sajnálnám, ha az a finomság visszajönne belőled. Nem pazarolhatunk!
Ez az utolsó érv volt, ami tulajdonképpen meggyőzte a nőt. Pazarolni. Ezt még a
fogolytáborban megtanulta. Bár néha olyasmit is kaptak enni, ami mind állagában, mind
szagában és ízében moslékra emlékeztetett, soha nem fordult elő, hogy valamelyik
fogoly meghagyta volna az adagját. Még a betegeket is talpra állították valahogy, és
odacipelték az automatáig, mivel a gépek kizárólag annak adták át a fejadagot, akinek ki
volt utalva. Hogy ez most az automaták csekélyebb intelligenciájának volt köszönhető,
vagy a Skynet intézte így, mondván minek éljen, aki még a fejadagjáért sem tud felállni,
senki nem tudta. Az emberek azonban összetartottak, és soha, senki nem maradt éhes.
Amikor jól laktak, Vandberg az egyik üres ládába helyezte a konzervdobozokat. Már
akadt ott néhány, úgy tűnt, a gerillák nagyon gondosan ügyelnek rá, nehogy használható
nyomokat hagyjanak maguk után.
– Szerinted mekkora arra az esély, hogy találkozni fogunk velük? – kérdezte a nő,
miközben igyekezett minél kényelmesebben elnyúlni a földre terített vászonpokrócon.
Vandberg megvonta a vállát.
– Közelít a százhoz – felelte nyugodtan. – A kérdés csupán az, hogy mikor… S ez a mi
bizonytalansági tényezőnk. Várjunk itt türelemmel és éljük fel a készleteket, vagy
induljunk dél felé, bízva benne, hogy belefutunk a gerillák valamelyik őrjáratába?
Meisner megrázta a fejét.
– Ha engem kérdezel, egyelőre biztosan a maradásra szavazok… addig biztosan, amíg
nem aludtam egyet, s nem ettem még egyszer tele magamat. Utána akár el is
indulhatunk.
Vandberg bólintott.
– Akkor egyelőre maradjunk ebben – felelte. – Aludj, majd én őrködöm. Néhány óra
múlva cserélünk majd!
A nő egy pillanatra kérdőn nézett a férfira, aztán engedelmeskedett. A táborban is mindig
vigyáztak rá, ám az valahogy más volt. Túl fáradt volt azonban ahhoz, hogy sokáig
rágódjon ezen. Nem telt bele sok idő, s már aludt.
Álmában egy kiborg kergette, s bárhova bújt, a gép mindig a nyomában volt.
9. Újabb találkozás
Los Angeles, 2027. február 18.

Arra eszmélt, hogy Vandberg a vállát rázza.

– Hallottam valamit! – suttogta a férfi, és az ajtó felé intett. Hagyott valamennyi időt
Meisnernek, hogy magához térjen, majd lekapcsolta a lámpát, és sötétség borult a
rejtekhelyre.
El kellett telnie egy kis időnek, mire a nő is meghallotta azokat a zajokat, amire a férfi
felfigyelt. Valakik járkáltak odafenn – nyilván megtalálták a halottakat, s most
megkísérlik megállapítani, hogy a gyilkosok elmentek vagy számolni kell még velük.
Ha meglátnak, lőni fognak, gondolta a nő. Nekünk pedig lőnünk kell, hogy megelőzzük
őket.
Nagyon úgy tűnt, hogy a második találkozás is vérfürdővel fog végződni, hacsak nem
találnak ki valamit sürgősen.
– Kimegyek hozzájuk – jelentette be Meisner. Vandberg megrázta a fejét.
– Őrültség – felelte. – Ha ismerik a rejtekhelyet, ki fogják nyitni a csapóajtót…
– És belőnek egy sorozatot… – vágott vissza a nő, miközben lázasan igyekezett valami
használható tervet összehozni.
– Nem hiszem – érkezett a válasz. – Ha ismerik a rejtekhelyet, akkor tudnak az aknáról
is… s akkor látni fogják, hogy valaki időlegesen hatástalanította. Egy fosztogató nem
ügyelne arra, hogy az aknát távozás után vissza lehessen helyezni a csapóajtóra. Nem
fognak lőni. Lehet, hogy lesznek kérdéseik, de nem fognak lőni.
Neki lett igaza.
Amikor a csapóajtó felnyílt, senkit nem lehetett látni a nyílásban – a fentiek felkészültek
az esetleges tévedésükre is –, ám kisvártatva egy markáns férfihang szólalt meg:
– A fénynek égnie kell…
Meisner már nyúlt volna a zseblámpáért, de Vandberg megfogta a kezét, és megrázta a
fejét.
– Nem tudom, mi az érvényes jelszó… A Skynet egyik fogolytáborából szöktünk meg.
Jómagam több mint egy évig voltam fogva tartva, társnőm ott született… Mortimer
Vandberg vagyok, azonosítási számom 177-345-43… bár ez utolsóban már nem vagyok
teljesen biztos. Az Északi Harmincötösöknél szolgáltam Sakuko Akamori őrmester
parancsnoksága alatt, és '25 telén estem fogságba. A társnőm neve Cathy Meisner.
– Van nálatok egy plazmafegyver. – Ez nem kérdés volt, hanem megállapítás.
– Igen, meg egy Browning is. A plazmavetőt szökés közben zsákmányoltam az egyik
raktárból, a pisztolyt azoktól vettük el, akiknek a testét már bizonyára megtaláltátok.
Meisner megértette, hogy itt csak a teljes, feltétel nélküli őszinteség hozhat eredményt.
Bár nem lehettek száz százalékig biztosak abban, hogy emberek vannak odafenn, ám a
rejtekhely ismerete mégis valószínűsítette ezt.
– Miért öltétek meg őket? – érkezett a következő kérdés. Mindig ugyanaz kérdezett,
nyilván azért, hogy ne lehessen megállapítani, hányan vannak.
– Megtámadták a társnőmet. – Bár ez csupán egyik fele volt az igazságnak, Meisner nem
tartotta fontosnak, hogy hozzászóljon. Nem akart rosszat mondani a társára, hiszen most
az ő vállán nyugszik a felelősség. Ha nem sikerül elnyerni a gerillák bizalmát, akkor
könnyen kaphatnak egy gránátot az ölükbe.
– Küldd ki a társnődet a plazmavetővel és a pisztollyal! – A gerilla rendkívül
határozottnak tűnt, és Meisner egy pillanatra elbizonytalanodott, mi lesz, ha Vandberg
nem hajlandó engedelmeskedni a felszólításnak. Könnyen lehet, hogy ezen múlik az
életük.
Vandberg a társnője kezébe nyomta a fegyvert.
– Ha gyanúsnak találod őket, próbálj visszaugorni! – súgta halkan, noha mindketten
tisztában voltak azzal, hogy ez esetben Meisner aligha maradna életben. De legalább a
fegyver visszakerülne a férfihoz.
S szó sincs önzőségről.
Csak a túlélés számít.
Cathy Meisner lassan haladt felfelé a lépcsőn. Sötétből érkezett, így volt némi reménye
arra, hogy hamarabb észreveszi a gerillákat – ha ugyan azok –, mint azok őt.
Fent azonban profik várták.
Úgy helyezkedtek, hogy amikor felbukkan, akkor a háta mögött legyenek. Meisner
sejtette, hogy többen vannak, de látni egyet sem látott közülük.
– Ne mozdulj! – Ugyanaz a hang volt, mint az imént. – Tedd a fegyvereket a földre,
azután lépj oldalra!
Meisner engedelmeskedett. Nem lett volna értelme a hősködésnek, különben is, ők
vágytak arra, hogy felvehessék a kapcsolatot a gerillákkal.
Megkapták.
A plazmavetőtől megszabadulva sokkal könnyebb lett minden. A pisztolyt a csövénél
fogva helyezte a földre, ezzel is jelezve, hogy nincsenek rossz szándékaik. Amikor oldalra
lépett, egy apró, vörös foltot látott táncolni a mellkasán, ám nem tulajdonított neki
különösebb jelentőséget, mivel életében nem hallott még lézeres célkeresőről.
– Most pedig te is gyere ki! – Ez az utasítást Vandbergnek szólt. – Lassan!
A férfi engedelmeskedett. Kezét felemelve tartotta, sőt, a lépcsőn felfelé jövet lassan
körbe is fordult, hogy megmutassa, hátul sem rejteget fegyvert. Persze ez akár arra is jó
lehetett, hogy szemügyre vegye támadóikat.
– Szóval azt mondod, Sakuko Akamori alatt szolgáltál – lépett elő egy alacsony, sötét
foltokkal tarkított ruhába öltözött alak. – Micsoda véletlen! Egy darabig én voltam a
parancsnoka. Mesélhetnél róla valamit!
Vandberg elvigyorodott.
– Nem irigyellek érte, hidd el! Elég kiállhatatlan perszóna volt, s amennyire láttam, a
parancsnokait sem nagyon tisztelte. És életemben nem találkoztam olyan nővel, aki
olyan mocskosul tudott volna káromkodni. Ha jól emlékszem, negyvenkilenc perc volt a
csúcsa egyvégtében.
Pillanatnyi csönd, aztán nevetés.
– Én negyvenhatról tudtam, de Akamoriból akár másfél órát is kinézek… S mivel még
életben van, alighanem eljön a nap, amikor megdönti saját csúcsát! Légy üdvözölve,
cimbora, a pokolban! – Az alacsony férfi leengedte a fegyverét, és intett a többieknek is,
hogy kövessék példáját.
Vandberg megrázta a fejét.
– A pokolból jöttünk… annál rosszabb idefenn sem lehet. – Elvigyorodott, majd kérdőn a
fegyverek felé intett. – Magamhoz vehetem a plazmát, vagy egyelőre megfigyelés alatt
maradunk?
– Vedd fel nyugodtan! Aki ismeri Akamorit, az rossz ember nem lehet…
Vandberg elvigyorodott.
– Köszi a bizalmat. Nem félsz, hogy Alfa vagyok? Talán csak kiszívtam az igazi Vandberg
agyát, és magamra öltöttem az alakját.
A másik elkomorult.
– Ezzel ne nagyon viccelj! Tegnapelőtt egy egész csapatot szedett szét egy nyomorult
beszivárgó egység, mert előtte valahogy elkábította a kutyákat, s azok nem jeleztek
időben…
Vandberg arcáról lehervadt a vigyor.
– Ne haragudj, igazán nem akartam…
– Semmi gond, cimbora! Szólíts Kutyának, a többiek is így hívnak…
– Gondolom, remek érzéked van az Alfák kiszúrására, innen a neved! – jegyezte meg
Vandberg, miközben felvette a plazmát, a fejével pedig Meisnernek intett, hogy vegye
magához a pisztolyt.
A férfi megvonta a vállát.
– Meglehet – válaszolta egy rosszul leplezett, kicsit önelégültnek ható mosoly
kíséretében. Vandberg remekül rátapintott a lényegre. – Azért választottátok ezt a
helyet, mert bíztatok benne, hogy valaki majdcsak felbukkan?
Meisner hamarabb bólintott, mint a társa. Kutya felé fordult.
– Mikor szöktetek meg?
Cathy Meisner rádöbbent, hogy menekülés közben teljesen elvesztette az időérzékét.
Válasza bizonytalannak hatott.
– Négy-öt órája… meg amennyit aludtam. Vandberg kisegítette.
– Összességében tizenhat-tizennyolc órája szökött meg. Nekem kicsit hamarabb sikerült
meglépnem, de az épületben bujkáltam, s ott találkoztunk össze. A támadás okozta
zűrzavarban sikerült kijutnunk a szellőzőrendszeren keresztül, gondolom, a Skynetnek
nem volt elég kapacitása, hogy velünk is foglalkozzon.
Kutya a homlokát ráncolta.
– Ez utóbbit ugyan nem hiszem, de kétségkívül okoztunk egy kis problémát annak a
nyavalyás MI-nek… – válaszolta, miközben körbejártatta a tekintetét, ellenőrizve, hogy
már mindenki előkászálódott a rejtekhelyéről. – Fogalmunk sem volt arról, hogy odabenn
foglyok is vannak, akkor egy kicsit pontosabban céloztunk volna… Az épület jelenlegi
állapotát figyelembe véve nem lehetetlen, hogy csak ti maradtatok életben.
Meisner nyelt egyet. Valahogy olyan nehéz volt elhinni, hogy éppen ők, a szökevények
maradtak életben.
– A cellánk mélyen a föld alatt volt – vette át a szót Vandberg. – Nem hiszem, hogy
bárkinek is baja esett volna odalenn. A Skynet valami okból kifolyólag nagyon vigyázott
ránk… Azt hiszem, ha hazatértünk, nem árt minket elkülönítőbe tenni… amíg az orvosok
meg nem vizsgáltak. Nem szeretném, ha valami betegséget hurcolnánk magunkkal… Bár
tudomásom szerint semmi ilyesmi nem történt, nem árt az óvatosság.
Kutya ösztönösen hátralépett, arcán mintha bizonytalanság tükröződött volna.
– Mindig ilyen optimista vagy? – kérdezte olyan arccal, mintha citromba harapott volna.
Vandberg megvonta a vállát.
– Csupán óvatos. S bár valószínűtlennek tartom, hogy ilyesmivel próbálkozna az a
nyomorult főgép, azért ezt a lehetőséget sem vethetjük el. Egy Grasshopper bármikor
megszórhatná egy kis permetlével a város harci körzeteit, a Vadász-Gyilkosok
kapacitásáról nem is beszélve, ám eddig mégsem tették. Valószínűleg nem elég hatékony
ez a módszer a Skynet számára.
– Megnyugtattál – nyögte a másik férfi, és a továbbiakban igyekezett kicsit nagyobb
távolságot tartani a két szökevénytől, mint indokolt lett volna. – Az üdvözlő puszikról
mindenesetre lemondhattok…
– Én vállalom a kockázatot – szólalt meg hátulról egy fiatal, mutáló férfihang, és a
tulajdonosa bizalomgerjesztő mosollyal az arcán közeledett. – Persze ezt csak a hölgyre
értettem…
– Fogd vissza magad, Pedro – szólt rá a közeledőre Kutya. – Mindig kanos vagy, de alig
hiszem, hogy ennek a nőnek éppen a te nagy farkadra van szüksége a rabság után. –
Meisner felé fordult, és gyorsan hozzátette: – Már megbocsásson, hölgyem!
Cathy Meisner elmosolyodott.
Szabadulása óta most először őszintén.
– Nálad nagyobb kanokat is kiheréltem már, kölyök! Jobb lesz, ha vigyázol magadra! –
mondta csendes, szinte kihívó hangon. Egy pillanatra bevillant előtte a mutánssal vívott
összecsapása. A kölyök legfeljebb tizenhat, ha lehetett, kicsit fiatalabb Meisnernél,
pattanásos arca mindennek volt mondható, csak szépnek nem, de valahogy áradt belőle
az életerő. Meisner első pillantásra megkedvelte, de meg sem fordult a fejében, hogy
valaha is szeretőként tekinthetne rá.
– Oké, oké – hátrált vissza Pedro. – Csak, gondoltam, egy kicsit feldobom a hangulatot…
meg különben is csak puszikról volt szó.
Kutya legyintett.
– Ugyan, hagyd már! Tudjuk, te mit értesz puszi alatt. Jó lenne, ha valóban szereznél
magadnak egy nőt, különben teniszkönyököt kapsz a sok maszturbálástól.
Pedro elvörösödött.
– Nem is szoktam…
Kutya azonnal lecsapott.
– Látod, éppen ez a baj! Ha eljátszadoznál magaddal néha, nem lennél ennyire kanos!
Vandberg elérkezettnek látta az időt, hogy más irányba terelje a beszélgetést. A jelenlegi
témának köze sem volt ahhoz, mi lesz velük az elkövetkezőkben.
– Szeretnénk csatlakozni valamelyik közösséghez, hogy ha összeszedtük magunkat egy
kicsit, hasznossá tehessük magunkat! – jelentette be, és elég hangosan beszélt ahhoz,
hogy nyomban magára irányítsa a többi ember figyelmét. – Bizonyára arra is lesz
lehetőség, hogy visszakerüljek a Északi Harmincötösökhöz, vagy ha oda nem is, hát egy
olyan osztaghoz, ahol ismerek pár fickót.
Kutya elkomorodott.
– Azt hiszem, egyelőre ez lehetetlen – válaszolta kicsit zavartan, majd mielőtt kérdéseket
szegezhettek volna neki, gyorsan magyarázattal is szolgált. – Konkrét feladattal
érkeztünk ide, csupán egy kicsit fel akartuk nyomni a készleteinket, mielőtt tovább
indulunk. A kedvetekért nem térünk vissza a bázisra, útbaigazítással pedig egy érvényes
parancs szerint nem szolgálhatunk. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg lelőnek
titeket, ha csak úgy beállítanátok valahova.
Meisner tűnődve nézett a férfira.
– Akkor ez azt jelenti, hogy szerencsénk volt? – kérdezte furcsa hangsúllyal. – Ha
netalán rátaláltunk volna egy menedékre, ahol emberek vannak, akkor lelőttek volna
minket?
Vádló szavai zavarba hozták Kutyát.
– Nem erre gondoltam… – próbált válaszolni, de szavai hamisan csengtek. – Azt hiszem…
Vandberg segítette ki.
– Ez háború, kedves. Egy-két ember miatt nem lehet kockáztatni egy egész közösség
biztonságát. Különben is valószínű, hogy belefutottál volna valamelyik felszíni járőrbe, ők
pedig bekísértek volna a legközelebbi bázisra. Igaz, nálad lett volna némi gond, mivel
nincs azonosítód, ám egy komolyabb vizsgálattal minden kétséget kizáróan
meggyőződhettek volna arról, hogy nem vagy gép.
Meisner a homlokát ráncolta.
– Ne viccelj! Ha bárki rám néz, azonnal tudni fogja, hogy nem vagyok gép. Vaknak kell
lennie, ha összetéveszt.
Kutya meglepődve nézett a nőre.
– Azt hiszem, az Alfákra gondolt – jegyezte meg, ám Meisnerre szemmel láthatóan ez
sem tett különösebb hatást.
– Nem tudja, mire gondolsz – mondta Vandberg a másik férfinak. – Mint mondta, ő
gyakorlatilag egész élete során fogoly volt. Bármennyire is hihetetlen. Találkozott
gépekkel, valószínűleg nem múlt el úgy nap, hogy néhánnyal ne hozza össze a sors, de
azok mind harctéri egységek voltak, csupasz T-700-asok, nem beszivárgó egységek.
Kutya sajnálkozó pillantást vetett Meisnerre.
– Azt hiszem, sokat kell majd mesélned magadról – jegyezte meg. – A parancsnokságot
minden érdekelni fogja.
– Valami küldetést említettél – tért vissza az eredeti témához Vandberg. –
Csatlakozhatunk hozzátok, vagy itt kell bevárnunk titeket?
– Nem jövünk vissza – kotyogott közbe Pedro, s ezzel látszólag eldöntötté tette a
kérdést.
Kutya azonban megfontoltabbnak bizonyult.
– Nos, valóban nem volt tervbe véve, hogy visszatérünk ide, ám azzal sem számoltunk,
hogy titeket itt találunk. Nos, szerintetek mi lenne a megfelelő megoldás?
– Veletek tartunk – jelentette ki Vandberg, majd némileg szelídebben hozzátette: –
Feltéve, hogy használni tudtok két embert.
Meisner kicsit bizonytalan volt.
– Még soha nem fogtam lőfegyvert a kezembe – ismerte be –, de közelharcban elég nagy
gyakorlatom van.
– Nemrég megküzdött egy mutánssal – tette hozzá Vandberg. – Igazi amazon.
Meisner nem reagált a dicsérő szavakra. Azon töprengett, hogy vajon a férfi honnan tud
az ő küzdelméről, de végül is nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Végtére is
együtt jöttek ki az épületből, talán valahonnan lehetősége nyílt végignézni a küzdelmet.
– Csak akkor vigyetek magatokkal minket – szólalt meg ismét Meisner –, ha több
előnyötök származik a jelenlétünkből, mint hátrány. Nem szeretnék a terhetekre lenni…
Arra is hajlandó vagyok, hogy egyedül várjalak be itt titeket, ha a társam a
segítségetekre lehet, de én csak teher lennék… Nem vagyok sértődékeny, nyugodtan
megmondhatjátok az igazat.
Kutya elvigyorodott.
– Ez egyenes beszéd volt – ismerte el. – S bár én vagyok ennek az osztagnak a
parancsnoka, nem szokásom ilyen fontos helyzetben egyedül dönteni. Aki arra szavaz,
hogy nélkülük folytassuk a küldetésünket, az emelje fel a kezét!
Lassan körbefordult. Rajta és a szökevényeken kívül még nyolc gerilla volt a
templomban, valamennyien férfiak.
Egy kéz sem emelkedett a magasba.
Igaz, az egyik gerilla mintha egy kicsit bizonytalan lett volna, félig fel is emelte a kezét,
ám amikor látta, hogy a társainak nincs ellenére a két szökevény csatlakozása, kissé
esetlenül megvakarta a nyakát, majd leengedte a kezét.
– Nos, ez esetben nekem már szavaznom sem kell – állapította meg Kutya. – Ezt a
pisztolyt valami megbízhatóbbra cseréljük – mutatott a Meisner által szorongatott ütött-
kopott Browningra. – Ha jól emlékszem, a raktárban akad egy M-16-os. Némileg
nagyobb a tűzereje, mint ennek az ócskaságnak. Most kiborgra vadászunk, nem
fosztogatókra. Egy ilyen golyó még megkarcolni sem tudná őket.
Meisner szégyenkezve pillantott a fegyverére. Számára épp olyan halálos volt, mint a
plazma. De ő még soha nem harcolt gépekkel.
– Van négy órátok rá, hogy kicsit kipihenhessétek magatokat – árulta el Kutya, miután
nyilvánvalóvá vált, hogy immáron együtt fogják folytatni a küldetést. – Használjátok ki,
mert utána egy darabig alighanem nélkülöznünk kell majd az alvást… Közben nektek is
összeállítunk egy kisebb csomagot, keresünk valami használható ruhát, s ha nincs
ellenedre, akkor Bobby barátom kicsit igazít a fazonján annak a plazmavetőnek. Nem
szeretném, ha rövidzárlat következne be a kilógó kábelek miatt.
Vandberg kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán mégsem szólt, hanem
átnyújtotta a fegyvert Kutyának.
– Legalább addig sem nekem kell cipelnem ezt a nehéz dögöt – jegyezte meg valamivel
később, majd elindult a lépcsőn lefelé. – Gyere, kedves, aludjunk egy kicsit.
Meisner hidegen nézett utána.
Kedves? Talán ex-kedves.
10. Huszonegyedik századi utcakép
Los Angeles, 2027. február 19.

Cathy Meisner iszonyú fáradtnak érezte magát, amikor felkeltették. Olyan érzése volt,
mintha csak most tette volna le a fejét, s bár többet aludt Vandbergnél, kettejük közül
mégis a férfi tűnt a kipihentebbnek. Mire Meisner összeszedte magát egy kicsit, a férfi
már a plazmavetőt próbálgatta, melynek végéről a Bobby becenevű gerilla ügyesen
eltüntette a kilógó szalagkábelt, s Vandberg arckifejezéséből ítélve a fegyvernek sem lett
semmi baja.
– Azt hittük, soha nem akarsz felébredni – jegyezte meg Pedro, aki rendkívül élelmes
módon magára vállalta a társnőjük ébresztését, mert így legalább néhány másodpercig
gyönyörködhetett benne. – Ne haragudj azért, amit a találkozásunkkor mondtam… csak
jópofa akartam lenni, de, azt hiszem, megbántottalak.
Meisnernek beletelt egy kis időbe, amíg annyira felébredt, hogy felfogta, mire gondolt a
kölyök. Ekkor elmosolyodott, megrázta a fejét, és barátságosan a kölyök karjára tette a
kezét.
– Nincs semmi gond. Mondtam, nem vagyok sértődékeny. A többiek pedig csak ugratni
akartak, hogy szórakozzanak egy kicsit a károdra.
Pedro legyintett.
– Megszoktam már – felelte.
– Éhes vagyok – jelentette ki a nő, majd egy kicsit zavarba jött. – Ugye… eszünk indulás
előtt? – A gyomra hallhatóan megkordult, s arca bele is vörösödött.
– Persze – felelte gyorsan Pedro. – Bontok neked egy konzervet… Igyekezz gyorsan
megenni, mert Kutya perceken belül indulni akar. Csak azért hagyott ilyen sokáig aludni,
mert látta rajtad, hogy alig állsz a lábadon.
Meisner tiltakozni akart, de nem volt értelme. Kutyának igaza volt.
– A doktorunk, French, átkötözte a sebedet. Annyira mélyen aludtál, hogy fel sem
ébredtél rá, pedig vérzett egy kicsit, amikor kiszedte a kötést a sebedből. Azt mondta,
jobban is odafigyelhettél volna magadra. Nem árt naponta cserélni a kötést, ez pedig
legalább egy hetes volt.
Meisner megadóan bólintott. Igaz, az idő nem egészen stimmelt, de amin eddig
keresztülment, nem csoda, ha a doki téved.
– Rendben. Jobban fogok figyelni magamra! Pedro elvigyorodott.
– Most pedig egyél, mert a kiborgok mérföldekről meghallják, hogy jövünk, ha még
egyszer megszólal a gyomrod…
A nő vissza akart vágni, ám a gyomra, mintha csak szórakozni akarna vele, ismét
hallhatóan kordult egyet.
Odakint zuhogott az eső, és percek alatt dagonyát csinált az elmúlt órák alatt hullott
sötétszürke hóból. Nappal volt, már amennyire meg lehetett állapítani. Kutya egy
halványan fénylő korongot próbált megmutatni társnőjüknek, ám Meisner akárhogy
meresztette a szemét, sötét felhőkön kívül mást nem látott.
– Pedig valahol ott van – zárta le a témát a férfi, miközben a társai egyenként
kibukkantak a templomból. Az eligazítást már odabent megtartották, így mindenki
pontosan tudta, hol a helye és mi a dolga.
Vandberg egy Thorton nevezetű gerilla mellé került, míg Meisnert maga Kutya vette
szárnyai alá, bár Pedro is bőszen ajánlkozott, ám a többiek gúnyos megjegyzései
nyomán jobbnak látta, ha inkább még egyszer ellenőrzi a nőnek kiszemelt karabélyt.
Meisner minden fáradsága ellenére valahogy felszabadultnak érezte magát. Furcsa, új
állapot volt ez, valami, amit csak most kezdett megtapasztalni. A szabadságnak eddig
nem volt sok értelme, hiszen egy életen át kiborgok ügyelték minden lépését. Most
azonban valami megváltozott, s ez kezdett tudatosulni a nőben.
A csoport párokra oszlott, és Kutya helyét a Bobby nevezetű fickó vette át, oldalán a
doktorral. Meisner és Kutya középen kapott helyet, és a nő igazán hálás volt társának,
amiért személyesen felügyel rá. Az eszébe sem jutott, hogy ez a felügyelet
tulajdonképpen a bizalmatlanság egyik jele is lehetne.
Dél felé haladtak, arra amerre Vandberg is indulni akart. Meisnernek fogalma sem volt
arról, merre járnak, ám a gerillák tökéletesen tájékozódtak még a romok között is. Néha
egész utcák mosódtak össze, csupán abból lehetett következtetni, hogy egykor régen itt
valamiféle utca vezetett, hogy a törmelékek alatt kocsisorokat lehetett kivenni. Másutt
olyan tiszta volt a terep, mintha valami gigászi kéz seperte volna tisztára, és egyszer
elhaladtak egy mély gödör mellett, melynek alján izzó láva fortyogott.
Cathy Meisnert minden pillanatban új és új élmények érték, s ennek befogadása nem volt
könnyű feladat. Nem csupán azért, mert figyelmének jelentős részét kötötte le, hogy
néhány lépésnél jobban soha ne szakadjon le a párjától, hanem azért is, mert most
szembesült először azzal az iszonyatos pusztítással, melyről eddig csak a fogolytársaitól
hallott.
A város méreteiről már sokat hallott, s most gyaloglás közben meg is győződhetett arról,
hogy a beszámolók cseppet sem voltak túlzóak. S mégis, látni, hogy egy ekkora
metropoliszt is milyen könnyedén el lehet seperni, elborzasztotta a nőt. Gyakorlatilag
egyetlen épület sem akadt, mely ne viselte volna magán a háború nyomait.
Ám még mindez elviselhető is lett volna.
Cathy Meisner nem félt a haláltól. Volt ideje hozzászokni az elmúláshoz.
Amit azonban idefenn tapasztalt, felülmúlták legvadabb rémálmait is. A szanaszét heverő
koponyák, az aszfaltba égett körvonalak, a néhol halmokban álló csontok látványa
egyszerűen feldolgozhatatlan volt a számára. Ha nincs vele senki, alighanem megőrül,
így azonban igyekezett Kutyára koncentrálni, és ez segített egy kicsit.
Élőre félt a következő éjszakától.
Biztos volt benne, hogy ez a rengeteg halott, a mindenhol jelenlévő pusztulás elő fog
jönni álmában. Mert ezt egyszerűen nem lehet feldolgozni.
– Iszonyodsz? – kérdezte halkan Kutya, amikor egy rövid időre megpihentek egy
felborult kamion oldalának takarásában. A lábuk előtt egy gyermek csontváza hevert, a
csonton tisztán látszottak valami kisméretű állat fogának nyomai. Meisner csak remélni
merte, hogy a gyermek már nem élt, amikor az állat lakmározott belőle.
A nő lassan bólintott.
– Azt hiszed, soha nem fogsz hozzászokni – folytatta a férfi –, de néhány nap, és már
nem is fogsz rájuk gondolni. Nem lesz rá időd. Nézd, ez háború, mégpedig valószínűleg a
legszörnyűbb mind között, amit az emberiségnek meg kellett vívnia. S most nem egymás
ellen harcolunk, hanem a faj fennmaradásáért. Hideg, számító intelligenciával állunk
szemben, amely megfelelő mérlegelés után könnyedén küld akár ezer kiborgot is a biztos
pusztulásba, ha úgy véli, a veszteség közelebb hozza számára győzelmet.
Meisner igyekezett nem nézni a koponyát.
Talán néhány nap múlva már valóban nem hasít a szívébe fájdalom, ha ilyet lát… ám
addig még el kell telnie egy kis időnek. S persze életben is kell maradnia.
– Ők már halottak. Ne foglalkozz velük, hiszen úgysem segíthetsz rajtuk! Évtizedek teltek
el az Ítélet Napja óta, és nemzedékek nőttek fel a háború tombolása közepette. A
kiborgok megtanulták, hogy az emberiséget nem lehet eltaposni, mint egy bogarat.
Mindannyian azon vagyunk, hogy legyen jövőnk. Nekünk legyen, s ne azoknak az
átkozott gépeknek!
Cathy Meisner tétován bólintott.
– Megpróbálok nem odafigyelni a csontokra – ígérte, de a hangja erőtlennek tűnt, és
Kutya egy pillanatra eltöprengett azon, vajon valóban jó döntés volt-e magukkal hozniuk
a nőt.
Aztán végül csak ennyit mondott.
– Ne feledd, egy csapat vagyunk! Nem lehetsz gyenge, mert azzal a társaidat is
veszélybe sodorhatod!
Meisner mélyet sóhajtott.
– Nem fogok megfeledkezni róla!
A felderítők visszatértek, s miután egyeztettek Bobby-val, a férfi intett, hogy délkelet felé
kell továbbfolytatni az útjukat. Indulás előtt különböző jeleket is mutatott, de Meisner
csupán egyet ismert közülük: kiborgok.
– Egy Vadász-Gyilkos van előttünk másfél háztömbnyire, és egy osztag harctéri egységre
is számíthatunk perceken belül – fordított Kutya, látva társnője kérdő tekintetét. –
Kitérünk előlük, mert ha tűzharcba bonyolódunk velük, azzal a küldetésünk sikerét
kockáztatjuk.
–M
ielőtt valóban belevágunk, elmondod majd, mit fogunk csinálni? – kérdezte Meisner, ám
Kutya már nem figyelt rá, csendben feltápászkodott, és mélyen előrehajolva szaladni
kezdett az épületek tövében, kihasználva minden fedezéket.
Néma árnyakként suhantak előre, csupán néha álltak meg pár másodpercre, amíg a
gerillák bonyolult kézjelekkel információt cseréltek egymás között. A párok két
alkalommal is elszakadtak egymástól, ám néhány perccel később egy előre megbeszélt
helyen ismét összefutottak. A csoport összeszokottan haladt, és ebben még a két új
társuk sem akadályozta őket.
Meisner érezte, hogy izmai kezdenek elfáradni, ám a rövid pihenők során mindig sikerült
annyit pihennie, hogy folytatni tudja az utat. A tempó amúgy sem volt túlságosan
megerőltető, bár néha az egész csapat becsületesen belehúzott, és ilyenkor valóággal
rohantak a romok között. Máskor percekig vártak, mielőtt akár egy méternyit is haladtak
volna, és Meisner megfigyelte, hogy ilyenkor a párok jobban eltávolodnak egymástól,
mint máskor. Mintha azért húzódnának szét, hogy egy támadás ne végezhessen azonnal
valamennyiükkel.
A rövid pihenőket többnyire szótlanul töltötték, s bár Meisnernek ezernyi kérdése lett
volna, Kutya egyszerűen nem figyelt rá. Talán szándékosan, talán véletlenül. Az
nyilvánvaló volt, hogy a férfi nagyon feszült, nyilván a küldetésük miatt, amiről az
ismételt kérdések ellenére sem volt hajlandó beszélni. Mi több, egyszerűen úgy tett, mint
aki nem is hallja azokat.
Már legalább három órája gyalogoltak, amikor az egész csoport behúzódott egy régi
szupermarket raktárhelyiségébe, aminek elég vastagak voltak a falai, hogy kiváló
fedezéket nyújtsanak még egy koncentrált támadás ellen is.
– Mintegy tizenöt perc múlva célhoz érünk – jelentette be Kutya, elsősorban a két
szökevényhez intézve szavait, hiszen a társaság többi tagja alighanem tisztában volt a
részletekkel. – Nem árt, ha még egyszer egyeztetjük teendőinket… s persze ti is meg
fogjátok kapni a saját feladatotokat, ha már velünk tartottatok.
Vandberg közönyösen bólintott, Meisner arcán pedig kifejezett várakozás ült. Valami
megmagyarázhatatlan belső tűz hevítette, legszívesebben máris nekiment volna a
kiborgoknak. Törleszteni akart… ugyanakkor egy belső késztetés megállás nélkül arra
biztatta, hogy keressen meg valakit. Valakit, aki rendkívül fontos a számára.
Meisner egyelőre nem foglalkozott ezzel a gondolattal. Majd ha túl lesznek ezen a
feladaton, eltöprenghet róla, vajon miféle késztetés hajtja előre, s miért.
– A Főparancsnokság egy fegyverraktár megsemmisítését bízta ránk. Tudjuk hol
található, s ha minden igaz, akkor bejuthatunk az épületbe anélkül, hogy a kiborgok
kiszúrnának minket… Ha tévedtünk, akkor csúf meglepetésben lesz részünk, mivel az
információink szerint a hat Vadász-Gyilkoson kívül tizenöt T-700-as és egy teljes osztag
HK védi az objektumot.
Vandberg érdeklődőnek tűnt.
– Igazán kíváncsi vagyok, milyen zseniális terv segítségével juthatunk be oda. Énnyi
harctéri egységnek a fele is bőségesen elegendő lenne ahhoz, hogy fasírtot csináljon
belőlünk… S akkor a lánctalpasokról és a HK-król nem is beszéltem.
– Ne légy kishitű! – szólalt meg Thorton. – Mi sem meghalni jöttünk ide. A parancsnok
nem küldene ide egy egész osztagot azért, hogy simán lemészároltassuk magunkat.
Vandberg megvonta a vállát.
– Elnézést – felelte szabadkozva. – Nagyon úgy tűnik, változott egy kicsit a helyzet, amíg
fogoly voltam.
Thorton mintha bólintott volna.
– Meglehet – mondta csendesen.
Kutya ismét magához ragadta a szót.
– Három ütemben fogunk behatolni, három különböző ponton… Thorton, te és a csapatod
feleltek a robbanóanyagok elhelyezéséért és a detonátorok beállításáért. Ha rosszul
időzítettek, mind ott halunk meg. Mellétek adom Vandberget, ha kiborgokkal találkoztok,
nem árt, ha van veletek még valaki, ráadásul a plazma megnyithatja előttetek ott is az
utat, ahol egyébként nem boldogulnátok.
Az említett férfi mintha morgott volna valamit az orra alatt, de nem lehetett érteni, ő
pedig nem vette a fáradságot, hogy hangosan is megismételje.
– Calipso, nektek a kommunikációs központ jutott. Használhattok plasztikot, de a
mérnökök azt mondták, elég, ha szétlövitek a fő átjátszót… A döntés a tied, meglátjátok
majd a helyszínen, melyik a legjobb megoldás.
Meisnerben csak most tudatosult, hogy a gerillák géppuskákkal vannak felszerelve, még
Kutyának sem jutott plazma. Igaz, egy olyan böhöm nehéz fegyverrel aligha tudtak volna
olyan gyorsan mozogni, a bejutásról és a kijutásról nem is beszélve. Már az is szép
teljesítmény, hogy Vandberg nem panaszkodott, pedig bizonyára elfáradt az elmúlt órák
során.
– Nekünk a csalétek szerepe jutott – nézett a nőre az osztag parancsnoka. Kutya arcáról
nem lehetett leolvasni, hogy mit gondol a saját esélyeikről. – Mivel minden csoportnak
egyformán nehéz feladata van, így voltaképp mindegy, melyikhez csatlakozol. S hogy
megkönnyítsem a választást, döntöttem helyetted: velünk maradsz, s így talán nem
csupán pár óráig lehetsz szabad.
A nő bólintott.
Tökéletesen megértette, mire célzott a férfi.
– Négy plusz négy plusz három a felállás – fejezte be Kutya. – Kérdés?
Vandberg emelte fel a kezét.
– Csak arra szeretnélek megkérni, hogy mielőtt nekivágunk, mutasd be a csapatot! Nem
szeretek olyan emberekkel együtt harcolni, akiknek még a nevét sem tudom. Ha látok
egy kiborgot valaki mögött, mégsem ordíthatom oda neki, hogy „hé, te nagydarab,
szakállas”, mert valószínűleg nem fog odafigyelni rá.
Kutya elvigyorodott.
– Nos, a kérésed indokolt. Akkor kezdjük jobbról balra: az a kis tejfelesszájú kölyök,
Pedro… mellette a csapat technikusa, Bobby térdepel. Utána a doki jön, French, aki
állítólag francia-indián ősökkel dicsekedhet, de persze ezt senki nem hiszi el neki.
Thorton a helyettesem, mellette Calipso.
Lathram, az a nagydarab fickó hihetetlen étvágyáról híres, Thayer ritkán szól egy nap
három szónál többet, Monroe-t pedig soha nem fogátok hallani káromkodni, mert bár
megtagadta istenét… tudjátok, pap volt… bizonyos szokásokat egyszerűen nem tud
levetkőzni.
Monroe megcsóválta a fejét.
– Szokás szerint többet beszélsz, mint kellene – jegyezte meg, de nem tűnt sértődöttnek
az iménti rövid jellemzés miatt.
Cathy Meisner lassan végigjártatta tekintetét a jelenlévőkön. Minden ember mögött egy
sors rejtőzött, s Meisner valahogy biztosra vette, mindannyian sokat veszítettek ebben a
háborúban.
Mennyi fájdalomban, kínban és szenvedésben lehetett részük… Akárcsak nekünk…
– Nos, ha nincs több kérdés, akkor talán el is indulhatunk – törte meg a némaságot
Kutya. Hangjából szinte áradt az elfojtott feszültség. – Tudom, hogy már alig birtok
magatokkal… Különösen te, Pedro fiam!
Halk kacaj szakadt fel a társaságból, s a nevetés mintha minden szorongásukat magával
vitte volna. Készen álltak szembeszállni akár a pokol ördögeivel is. S meglehet, ez az
akció nem is különbözött sokban attól. Bár a Skynet teremtményei gépek voltak,
érzelmek nélkül rosszabbak voltak, mint bármi más. Ráadásul számukra az elmúlás
semmit nem jelentett. Észközök voltak egy olyan hatalom kezében, mely szilárdan a
fejébe vette, itt az ideje az evolúciós váltásnak: az emberiségnek örökre el kell tűnnie a
Föld felszínéről, hogy átadhassa helyét az új fajnak: a gépeknek.
– Mostantól kezdve mindenki csak magára számíthat – figyelmeztette a társait Kutya. –
A csoportok külön indulnak útnak, s pontosan harminc perc múlva kezdünk. Szeretném,
ha addigra mindenki elfoglalná a pozícióját, mert ha valaki lemarad, a kedvéért nem
fogjuk újrakezdeni a látványosságot!
– Ha valakinek szüksége van rá, tudok kölcsönadni pelenkát – próbált szellemeskedni
Pedro, de mint általában, a poén most sem jött be igazán.
Csupán Thorton reagált.
– Gondolom, te már be is csomagoltad magad… Kutya felemelte a kezét.
– Fejezzétek be! Indulás!
11. Az első csapás
Los Angeles, 2027. február 19.

Vagy Kutya becsülte fel rosszul a távolságot, vagy pedig gyorsabban tudtak haladni a
betervezettnél, mivel alig nyolc perccel az indulást követően a csoport parancsnoka
határozott mozdulattal rámutatott egy jellegtelen, romos épületre, és a gerillák nyomban
irányt változtattak, s alig egy perccel később már valamennyien ott kuporogtak az első
szint üresen tátongó ablakai alatt. Vastag falak rejtették el őket az esetleges megfigyelők
elől, miközben Thayer utasítást sem várva felkapaszkodott a lépcső maradványain –
mely minden mozdulatára megremegett, s olybá tűnt, nyomban leomlik –, hogy
odafentről őrizze a társait.
Meisner nem bírt a kíváncsiságával.
– Nem látok semmit, amit megtámadhatnánk – jegyezte meg csendesen, miközben
Kutya egy feketére festett elektronikus távcsővel szemügyre vette a környéket.
– Igen? – nézett rá a parancsnok. – Akkor nem figyeltél eléggé. Nézd csak meg jobban
azt az épületet! – mutatott rá egy furcsa, lapos valamire, amit Meisner eddig inkább
valamiféle dombnak nézett. – Oda készülnek a többiek…
Most, hogy tudta, mit kell alaposabban szemügyre venni, Meisner hamarosan rájött,
hogy amit ő dombnak hitt, az a valóságban egy szokatlan formájú, fémlapokkal borított
épület. Igazából annyira kirítt a környezetéből rideg, mesterséges külsejével, hogy
magától is észre kellett volna vennie. A romos épületek között úgy hatott, mint valami
hatalmas, leejtett fémtányér, aminek a szélei mélyen belenyomódtak a földbe.
Nem voltak rajta ablakok.
Ez volt az egyik, amit Meisner azonnal észrevett rajta. Igaz, a táborban sem voltak
ablakok – a Skynetnek és a teremtményeinek egyszerűen nem volt rá szükségük –, ám
szökésük óta a nő épp eleget látott belőlük, hogy nyomban hiányolni kezdje azokat. Jó
volt általuk átlátni a falakon. A táborban mindig falak vették körül, ezért már az is
élményszámba ment, hogy messzire elláthatott.
Igaz, a felszínt kicsit barátságosabbnak képzelte el, és a mindenhol jelenlévő pusztulás
először sokkolta, ám Kutyának igaza volt: mindent meg lehet szokni. Már nem nyelt
nagyot, ha koponyákat látott heverni a földön, mint ahogy a többi szörnyűségre sem
reagált.
Nagyon gyorsan alkalmazkodott.
– Egy ekkora raktárban iszonyú mennyiségű fegyvert lehet tárolni – suttogta a nő
elborzadva. Kutya arca kifürkészhetetlennek tűnt.
– Amit látunk, az csupán a felső szint – válaszolta halkan, a tekintetét egy pillanatra sem
véve el a távcsőtől. – Valószínűleg idefenn csupán az őrség és egy készenléti
raktárkészlet kapott helyet. A föld alatt állítólag tizenöt szint van, melyek egyenként is
nagyobbak, mint amit most látunk.
Meisner a homlokát ráncolta. Megpróbálta maga elé képzelni az épületet, ám egyszerűen
nem ment. Túl nagy volt ahhoz, hogy lelki szemei előtt testet öltsön.
– Az épület mellett egy régi csatorna vezet, mintegy nyolc méterrel a felszín alatt –
kezdte mondani Kutya, látszólag csak újra felidézve magában a terv legfontosabb
elemeit, de Meisner biztos volt benne, hogy a férfi neki szánja szavait. – Thorton és
csapata innen fognak behatolni… Elvileg olyan mélyen már nem szabad ellenállásba
ütközniük. A Skynet mindig csak a behatolási pontokat védi, a mélyebben fekvő
területekre nem fordít különösebb hangsúlyt. Nem tanul a hibáiból… szerencsére.
Meisner megfordult, leült a fal tövébe, és nekitámasztotta a hátát a hideg kőnek.
– Nevetségesnek fog hatni, de nekem, aki csaknem egész életemet a Skynet egyik
fogolytáborában éltem le, egyszerűen nincs elképzelésem, mi a pokol a Skynet. Tudom,
vannak, akik Gépistenként emlegetik, a foglyok többsége gyűlölettel beszél róla… mégis,
annyira megfoghatatlan.
Kutya felnevetett. Rövid, száraz hangon, mely igazi kutyaugatásra emlékeztetett.
– Nem is sejted, mennyire ráhibáztál, kislány! Valóban megfoghatatlan. Az igazat
megvallva, senki nincs, aki pontosan tudná… Talán egyedül a Főparancsnokunk, John
Connor jutott el odáig, hogy felfogja, miféle ellenséggel is kell szembenéznünk…
Hangja keserűséget tükrözött.
– Amennyire tudom, a Skynet valamiféle testetlen lény. Egyfajta szuperprogram, amely
számítógépek memóriájában lakik, bár valószínűleg pontosabb a megfogalmazás, ha azt
mondom, minden egyes számítógép, ami a Skynet szuperhálózatát alkotja, egy-egy sejt
a testében. Olyasvalami, amit nekünk, embereknek nem könnyű elképzelnünk.
Mesterséges Intelligencia, ami már régen túllépett teremtői szintjén. Vannak olyan
tudósaink, akik az evolúció következő lépcsőfokának tartják, mások egy eltérő fejlődési
ágnak, amivel most evolúciós háborút kell vívnunk. Bármi is legyen az igazság, én csak a
rombolást látom, a halált, a kiborgokat… s nem érdekel, ki áll mögöttük. Nem akarom,
hogy ilyen világban kelljen éljünk, s azt sem akarom, hogy a gyermekek ebben nőjenek
fel. Hiszek benne, hogy a pusztulás megállítható, és egyszer ugyanolyan lesz ez a hely,
mint egykoron volt…
Elgondolkozva nézte a messzeséget.
– Tudod, egyszer végiglapoztam egy könyvet, amiben állatok voltak, erdők, növények…
Gyönyörű volt. Aztán jött a pusztulás. Ha nem állítjuk meg, ez a bolygó rideg fémpokollá
válik majd, ahol nincs helye az embereknek. Gépek lépnek a helyünkre, s ezt nem
akarom.
Meisner megilletődve nézte a férfit. Sejtette, hogy az még soha, senkinek nem nyílt ki
ennyire. Kutya lassan megfordult.
– De ez persze csak az én gondolataim – tette még hozzá, miközben ő is leült a nő mellé.
– Tudod, mindannyiunknak célokra van szükségünk ahhoz, hogy ezt a borzalmat
túlélhessük.
Cathy Meisner bólintott.
– Azt hiszem, értem, mire gondolsz…
Thayer érkezett.
– Thortonék aláereszkedtek, Calipsóék pedig elfoglalták a helyüket – jelentette
meglepően katonásan. Meisner soha nem nézte volna ki ezt a fegyelmet a gerillákból.
Kutya bólintott.
– Akkor indul a visszaszámlálás. Még öt perc. Készüljetek! – Cathy Meisner felé fordult,
és pár szóval elmagyarázta a feladatukat. – Látszólagos támadást indítunk az épület
ellen, rendezünk egy kis tűzijátékot, aztán két-három perc elteltével visszavonulunk…
ennyi idő éppen elegendő ahhoz, hogy a másik két csoport bejusson. Ha minden rendben
van, akkor húsz perc múlva visszatérünk, és megismételjük a produkciót.
– És ha valami gond adódik?
Kutya széttárta a karját.
– Tudni fogunk róla, s akkor majd megpróbálunk alkalmazkodni a körülményekhez…
Monroe csendesen megjegyezte:
– Még három perc.
Kutya intett Thayernek, hogy itt az ideje előkészíteni a meglepetéscsomagot. A férfi
bólintott, majd kiment a szobából, hogy egy fél perccel később egy nehéz csomaggal
térjen vissza. Ezt még kétszer megismételte, miközben Monroe nekilátott a csomagok
kibontásának, s a bennük lévő rakéták beélesítésének. Meisner érdeklődve figyelte az
előkészületeket, igazából még az sem tudatosult benne, hogy fegyvereket lát. Igaz, a
rakéták lehettek vagy másfél méter hosszúak, és egy különös állvány is volt mellettük,
melyre mindhármat elhelyezték.
Hogy hasznossá tegye magát, Meisner is emelte a rakétákat, és némi megdöbbenéssel
vette tudomásul, hogy nehezebbek, mint várta.
– Nem tudom, hogy ki és mikor cipelte ide ezeket az izéket – nyögte a végén, amikor a
harmadik rakéta is a helyére került –, de annyi biztos, nem cserélnék vele.
Kutya elvigyorodott.
– Hát, az igazat megvallva, megszenvedtünk vele… de így legalább nem most kellett
cipelnünk a terhet. Szerencsére a kiborgok ritkán veszik a fáradságot, hogy átvizsgálják
az épületeket, meg aztán egy kicsit le is terhelné őket, ha alapos munkát szeretnének
végezni.
– Gondolom, ezekkel akarod megtámadni az épületet – jegyezte meg a nő, miközben
megkísérelte megbecsülni a jelenlegi helyzetük és a célpont közötti távolságot. Nem volt
több százötven méternél, azonban még így is nagynak tűnt. A kiborgok valószínűleg ilyen
távolságból is célba találtak volna, ám Meisnernek alapvetően hibás elképzelései voltak a
támadásról, s ezért némi kétkedéssel figyelte az előkészületeket.
S bár lettek volna kérdései, egyelőre mindet magában tartotta, mert érezte, hogy csak
hátráltatná társait az előkészületekben. Megértette, hogy még sokat kell tanulnia, ha
valóban be akar állni a gerillák közé, hogy törlesszen valamennyit a Skynet felé.
Tudta, egyszer úgyis sort fog keríteni rá.
Sort kell kerítenie.
Tartozik ennyivel magának. S tartozik a társainak is, akikkel együtt raboskodott. Akár
élnek, akár meghaltak. Valamennyien tartoznak.
– Ne állj a Hellfire mögé! – intette Thayer a nőt. – Megpörköl.
Meisner a homlokát ráncolta – a rakéta neve tehát Hellfire –, de engedelmeskedett. Ezek
a tárgyak alighanem több pusztító erőt hordoztak magukban, mintsem gondolta.
Hamarosan megtanulta tisztelni a rakétákat.
Kutya óramű pontossággal indította a rakétákat. A három Hellfire lángcsóvát húzott
maga után, hogy alig másfél másodpercnyi repülés után belecsapódjanak a fémkupolába.
A hatás minden várakozást felülmúlt.
A rakéták iszonyú pusztítást végeztek, gyakorlatilag a kupola fele leomlott, és láthatóvá
vált az alatta lévő raktárhelyiség. Legalább négy Vadász-Gyilkos várt félig összeszerelve,
hogy az automaták befejezzék a munkájukat, egy T-700-asnak csupán az alsó része
maradt meg, a törzset elvitte a robbanás. Valószínűleg több kiborg is áldozatául esett a
támadásnak, ám a védelmi rendszer hatékonyságát bizonyítja, hogy még egy ilyen
váratlan, pusztító erejű csapásra is rendkívül rövid idő alatt tudtak reagálni.
Egy Hunter-Killer osztag emelkedett a magasba, és a romok alól egy lánctalpas is
előaraszolt. Igaz, utóbbinak lehettek némi problémái a manőverezéssel, mivel többször is
megállt, hogy apró iránymódosításokkal igyekezzen célpontja felé, ám a felőle érkező
hosszú sorozatok, melyek elkezdték lebontani a házfalat, nyilvánvalóvá tették, hogy
komolyan számolni kell vele.
A gerillák azonban nem várták be a kiborgokat.
A három Hellfire kilövése után Kutya utasította a társait, hogy induljanak a második
támadási pontra. Ebből Meisner mindössze annyit értett, hogy a táncnak még koránt
sincs vége.
Az épületet hátul hagyták el, majd aláereszkedtek egy közeli csatornanyíláson. A
támadás gondos előkészítéséről árulkodott, hogy a csatornafedél félig oldalra volt tolva,
alul pedig oda volt készítve egy fémkampó, amivel visszahúzhatták a helyére, végképp
eltűnve így a kiborgok szeme elől.
Meisner úgy becsülte, nagyjából most járhatnak félúton a repülő gépezetek – a HK-k, ha
jól emlékezett – attól a helytől, ahonnan kilőtték a rakétákat. Mire rommá lövik az
épületet, addigra ők már alighanem messzire lesznek innen, és újabb csapást készülnek
majd mérni a Skynet raktárára.
Kezdte élvezni a dolgot.
Nem csupán azért, mert magával ragadta az események forgataga, hanem azért is, mert
úgy vélte – bár csupán szemlélője volt a Hellfire-ök indításának –, az első törlesztő
részletet máris letudta. S ha ez így megy tovább, hamarosan ismét törleszthet
valamennyit.
A csatorna sötét volt, ám az odakészített zseblámpák segítségével elég gyorsan haladtak.
A szennyvízelvezető száraz volt, itt-ott döglött rágcsálók félig mumifikálódott csontvázai
hevertek.
A levegő száraz volt, és valahogy gyógyszer szagot árasztott magából, már amennyire
Meisner meg tudta ezt állapítani.
Kétszer váltottak irányt az egymásba futó járatoknak köszönhetően. Kutya vezette a
csapatot, s láthatólag pontosan tudta, hova tartanak, mert egyszer sem bizonytalanodott
el. Néha Meisner közeledő zúgást hallott odafentről, ám nem volt arra idejük, hogy
megálljanak.
Látva a nő felfelé irányuló tekintetét, Thayer súgta oda neki a háta mögül:
– Hunter-Killerek. Minket keresnek.
S közben rohantak tovább.
A tempó elég megerőltető volt, ám Kutya kérlelhetetlen hajcsárnak bizonyult, ráadásul
Thayert is alighanem azért tette a sor végére, hogy az maga előtt hajtsa társnőjüket. Így
Meisner egyszerűen rá volt kényszerítve, hogy tartsa a többiekkel a lépést.
Az idő szűkösnek tűnt, ám a tökéletesen megtervezett akcióban minden pontosan ki volt
számolva. Alig másfél perccel később – miközben a felszínen a Hunter-Killerek
gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé azt az épületet, ahonnan a rakéták érkeztek – a
négy ember felszínre bukkant egy légvonalban mindössze háromszáz méterrel arrébb
lévő, egykori bevásárlóközpont mögötti sikátorban. A törmelék csaknem az egész utcát
beborította, ám az egymásra borult falak alatt maradt annyi hely, hogy egy kéz
félretolhassa az aknafedőt, majd négy alak a felszínre mászhasson.
A következő támadási ponthoz igyekezve…
A csoport a felszínre érkezve szinte azonnal eltűnt az épületben, esélyt sem adva az
esetlegesen felettük elhaladó kiborgoknak, hogy észleljék őket. A csatazaj alapján
valószínűnek tűnt, hogy minden kiborg azt az épületet lövi, amelyből nemrég jöttek el.
Ugyanakkor az óvatosság korántsem volt felesleges, mivel a gépek mindig rendkívül
körültekintőnek bizonyultak: ha támadás érte őket, az egész védelmi rendszer
működésbe lépett.
Következésképpen a Skynet fel van készülve rá, hogy hamarosan újabb támadás
várható, s ennek megfelelően fel is készült az elhárítására. Bár az eddigi gyakorlat
szerint még a Gépisten sem tudott mit kezdeni a relatíve közelről elindított rakétákkal,
azonban megölhette a kezelőit, ha időben észleli a támadást. Így szerencsés esetben
akár el is kerülheti a csapást.
Az üzletközpont földszintjén az Ítélet Napját megelőzően egy hatalmas autószalon is
helyet kapott, s a csapás sem tudott kárt tenni minden kocsiban. Igaz, az első években a
fosztogatók igyekeztek mindent összeszedni, ami használhatónak tűnt, azonban az
élelem, a fegyver és a gyógyszerek mindig sokkal értékesebbnek bizonyultak, mint egy
sportkocsi. Arról nem is beszélve, hogy komoly munkagépekre lett volna szükség a
törmelékek eltakarításához, akármelyik irányba is próbálták volna kijuttatni a kocsikat.
Az épület éppen elzártságának köszönhetően volt annyira fontos a gerillák számára. Nem
csupán remekül védhetőnek bizonyult, ám a kiborgok sem viseltettek irányában
különösebb érdeklődéssel, mivel soha nem érte támadás innen, sőt, humánokat sem
észleltek a környéken.
Pedig a mélygarázsban tizenhat esztendőn át egy gerillabázis működött, melyet csupán
az északnyugati frontvonal elmozdulása miatt telepítettek ki idestova két esztendeje.
Csaknem mindent elvittek, és a kiborgok semmit nem vettek ebből észre. Igaz, maga a
költözés négy hónapot vett igénybe, és az emberek igyekeztek minél kisebb csoportokat
indítani, így csökkentve a felfedeztetés esélyét.
Akadtak olyan dolgok azonban, amit terjedelmüknél és súlyuknál fogva egyszerűen nem
lehetett volna észrevétlenül elvinni. A parancsnokság sokáig törte a fejét, mi legyen
ezekkel a – jobbára az üzletközpontból összegyűjtött – tárgyakkal, s végül úgy
döntöttek, minden marad a helyén.
A kiborgoknak úgysem kell.
Kutya egyenesen a mélygarázshoz indult. Igaz, a lift áram híján nem működött, ám
szerencsére a lépcsők még mindig lehetővé tették a lejutást. Elvileg több irányból is le
lehetett ide jutni, azonban a beomlott feljárók még egy Ezüsthernyót is megizzasztottak
volna. Akadt néhány menekülési útvonal, melyet távozásuk ellenére sem robbantottak be
a gerillák, mivel ha egyszer úgy hozza a sors, és visszatelepülnek ide, még jó szolgálatot
tehet számukra.
– Tizenkét perc – jelentette Thayer.
Kutya elégedettnek tűnt.
– Egy percet rávertünk a tervre – bólintott. – Hölgyem, te maradj idefenn, mert ha még
megfuttatunk egy kicsit, a nyelved rácsavarodik a bokádra…
Meisner furcsán nézett a férfira. Annyira kifáradt, hogy szinte levegőt venni is alig bírt,
ezért beletelt egy kis időbe, mire felfogta a tréfa lényegét. Mire azonban elmosolyodott, a
férfiak eltűntek a lépcsőlejáróban.
Nagyon fáradtnak érezte magát. Egyszerűen nem volt ehhez hozzászokva. Igaz, a
kiborgok is megdolgoztatták, de ott többnyire fizikai munkát kellett végezniük vagy
valami monoton tevékenységet, ami nem kívánt összpontosítást, ám fásulttá tette az
embereket.
A rohanás nem tartozott a mindennapos teendőik közé. Igazság szerint Meisner nem is
nagyon tudott olyan esetre visszaemlékezni, amikor futniuk kellett volna valahova. Egy
fogolytáborban a futás fogalma valahogy a szökéssel kapcsolódik össze, és senki nem
volt olyan ostoba, hogy feleslegesen felhívja magára a kiborgok figyelmét. Volt elég
bajuk a nélkül is.
Miközben ezen járt az agya, a többiek vissza is tértek. Nem sok időt, legfeljebb két-
három percet hagytak neki a pihenésre, ám Cathy Meisner már ezért is hálás volt.
– Remélem, kialudtad magad! – vigyorgott Thayer olyan közvetlenséggel, ami csak a régi
bajtársaknak jár.
A nő igyekezett összeszedni magát.
– Persze… – válaszolta, s örömmel tapasztalta, hogy már szinte nem is liheg. – De abban
biztos vagyok, hogy komoly futóedzéseket fogok venni, mielőtt még egyszer elindulok
veletek bárhova. Kutya sajnálkozva széttárta a karját.
– Legközelebb mászni fogunk – jelentette be. Meisner vállat vont.
– Akkor arra is edzek egy kicsit…
Kutya kárörvendőnek tűnt, és valahova Meisner háta mögé és felfelé mutatott.
– Akkor nem sok időd maradt. A legközelebb most jött el.
Meisner rosszat sejtve fordult meg. Ahova a férfi mutatott, egy félig leszakadt üveglift
árválkodott, s noha a kábelek még a helyükön voltak, valahogy nem tűnt túl
bizalomgerjesztőnek.
12. Tűzkeresztség
Los Angeles, 2027. február 19.

Meisner lassan, hitetlenkedve megrázta a fejét, miközben lassan közelebb araszolt a

leszakadt lifthez. Most már látta azt is, hogy a kábeleket egyszer régen valaki
megpróbálta leszedni, mivel a négy acélsodrony közül kettő is félig át volt vágva. Hogy
az illető miért hagyta abba a munkát, sehol nem került feljegyzésre, ám Meisnernek már
pusztán a látvány is elvette a kedvét bármiféle mászástól.
– Ezt nem mondtad komolyan – próbálkozott reménykedő hangon, de a válasz elutasító
volt.
– Persze, hogy nem… – felelte Kutya nyugodtan. – Viccesen mondta, de ettől még fel kell
oda másznunk. – Miközben Thayer és Monroe máris odapakolták a magukkal hozott,
közepes méretű fémdobozt a lift mellé, a csoport vezetője magyarázatképpen gyorsan
hozzátette: – Csak onnan fentről nyílik megfelelő rálátás a raktárra. Ha másodjára is
magunkra akarjuk vonni a kiborgok figyelmét, akkor néhány lövés nem elegendő. A
második csapásnak mindig nagyobbnak kell lennie az elsőnél.
– Tizenhat perc – jelentette be Thayer.
Meisnernek csak most tűnt fel, hogy a férfi nem visel órát, egyszerűen csak mondja az
eltelt időt. A táborban is volt egy asszony, aki szinte a nap bármely szakában meg tudta
mondani a pontosidőt, azonban még ő sem volt olyan pontos, mint Thayer.
Elképesztő időérzéke lehet, gondolta Meisner.
Monroe rugaszkodott neki elsőként az acélsodronyoknak. Valahonnan előhúzott egy pár
igen viseltes bőrkesztyűt, hogy megvédje a tenyerét a kiálló apró fémtüskéktől, majd
megfogta a sodronyt, és mászni kezdett. Gyorsan haladt, legalábbis Meisnernek
határozottan ez volt az érzése.
Thayer nem várta meg, amíg a társa felér, ő is kapaszkodni kezdett. A gerillák
felkészültségét mi sem bizonyítja jobban, hogy mind ő, mind pedig Kutya is hozott
magával kesztyűt. Számíthattak erre az akadályra.
– Ha Monroe felér, ledobja neked a kesztyűt – mondta halkan Kutya, miközben a társait
figyelte. – Te mászol fel utoljára, addig mi előkészítjük a terepet.
– Megint rakétákkal támadunk? – érdeklődött Cathy Meisner.
Kutya megcsóválta a fejét.
– Meglepetés – válaszolta furcsa mosollyal, majd ő is mászni kezdett. A sodrony elég
stabilnak bizonyult, alig lengett ki. – Ja és még egy – szólt vissza a csoportparancsnok
szeretném, ha rákötnéd azt a kötelet a láda fogantyúira, amit Monroe hamarosan ledob a
kesztyűjével együtt.
Meisner bólintott.
A kötél és a kesztyűk hamarabb érkeztek, mintsem Kutya a sodrony feléig jutott volna.
Mivel közel két emelet magasságába kellett felkapaszkodniuk, a mászás alaposan kivett
belőlük.
– Megkötöttem – szólt fel Meisner, amikor erősen rákötötte a kötelet a két fogantyúra.
Segített stabilan tartani, hogy az elején ne lengjen ki annyira, majd elengedte, s kicsit
oldalra állt, ha a kötél vagy a csomók nem bírnák a terhelést.
Bírták.
Mire Meisner felkapaszkodott, a társai már készen álltak a meglepetés előkészítésével. A
nő biztos volt benne, hogy most csupán a legvégső fázist kellett elvégezniük, hiszen itt
nem három, hanem közel tizenöt rakéta sorakozott.
Ezen a szinten az oldalfal jelentős része hiányzott, így szinte tökéletes rálátás nyílt a
fegyverraktárra. Mintegy kétszáz-kétszáz ötven méterre lehettek tőle, s a sötétség
ellenére tisztán látni lehetett az épületet, köszönhetően a kupolája alatt tomboló
lángoknak. Úgy tűnt, már az első három rakéta elvégezte a munka nagy részét, ám a
gerillák eltökélt arckifejezését látva Meisnernek eszébe sem jutott megkérdezni, hogy
vajon szükség van-e újabb támadásra.
– Tizenkilenc perc – szólalt meg Thayer.
– Gondolom, nem igazán érted, mi szükség van az épületbe való behatolásnak, ha
ezekkel a rakétákkal is lerombolhatnánk a raktárt? – kérdezte Monroe szerelés közben.
Meisner megvonta a vállát.
– Igazából még nem gondolkodtam el ezen – felelte a karját keresztbe fonva a melle
előtt. A férfi készségesen elmagyarázta.
– A raktár több szintből áll. A rakéták összerombolhatják a felső szintet, egy szerencsés
találat lejuthat a második szintre… de ami az alatt van, épségben átvészelné a támadást.
Éppen ezért megfordítottuk a dolgot. Idefenn a rakétákra azért van szükség, hogy
lekössük a kiborgok figyelmét, és elég kárt okozzunk ahhoz, hogy elhiggyék, képesek
vagyunk innen, fentről pokollá tenni az életüket. Ha Thortonéknak sikerült elhelyezniük a
plasztikot, akkor az alapjait fogjuk kirobbantani az épületnek, s az egész úgy omlik majd
össze, mint egy kártyavár.
– Feltéve, hogy a mérnökök elég pontosan térképezték fel a helyzetet – szólt közbe
Thayer. – Ha elég a plasztik, akkor a zárt térben… ne feledd, az épületet minden oldalról
föld veszi körül… a robbanás iszonyú pusztítást okozhat.
Meisner nem tudta kihagyni:
– Elég sok a ha…
A férfiak elkomorodtak.
Kutya megvonta a vállát.
– Meg fogod szokni. Mi ebből élünk. Ha a statisztikák működnének, már egyikünk sem
lenne életben. Most is sikerülni fog. Kell.
– Húsz perc – jelentette be Thayer, és kérdőn a parancsnokára pillantott.
Kutya bólintott.
– Hadd szóljon! – mondta hidegen. – Kezdődjön a második felvonás!
Cathy Meisner várakozásával ellentétben a rakéták nem egyszerre zúdultak a
fegyverraktárra, hanem hármas rajokban. S csupán kilenc. A maradék hármas kicsit
hátrébb is volt elhelyezve, de ezt csak most vette észre a nő.
Néhány pillanattal azután, hogy az elstartolt rakéták keltette robaj kitisztult a fülükből,
Meisner az itt maradt rakétákra mutatott, s megkérdezte:
– S ezekkel mi lesz?
Kutya a becsapódást figyelte, így oda sem pillantva válaszolt.
– Mondtam, hogy meglepetés készül. Nézd, már jönnek is a HK-k!
A fegyverraktár boltozatosan kialakított kupolája az ismételt támadásoknak
köszönhetően összeomlott, maga alá temetve és valószínűleg elpusztítva minden ott
tartózkodó kiborgot és készletet. Másodlagos robbanássorozatok hallatszottak, amikor a
raktárban fellobbant tűz elért az ott tárolt energiamodulokig, melyek a nagy hő hatására
detonálódtak, s ez valóságos láncreakcióként sepert végig az egész épületen.
– Remélem, kijutottak – sóhajtott Meisner.
Kutya néhány gyorsan közeledő pontra mutatott, melyeket csak az vehetett észre a sötét
égbolton, aki tudta, merre és mit keressen.
– Gyorsabbak, mint gondoltuk.
Thayer még hozzátette:
– S alighanem kibaszottul dühösek…
Monroe tiltón felemelte az ujját, de nem szólt semmit. Mozdulatából nem lehetett
egyértelműen megállapítani, hogy Thayert akarta figyelmeztetni, vagy csupán ő is a
sebesen közeledő Hunter-Killerekre akarta felhívni a nő figyelmét.
– Átkozottat akartam mondani – helyesbített gyorsan Thayer, miközben még egyszer
ellenőrzött valamit a rakéták mellett elhelyezett szürke kis dobozon. – Ami pedig a
Killereket illeti…
– Pofa be! – szólt rá élesen Kutya. – Most!
Az egész túl gyorsan következett be, hogysem Meisner felfoghatta volna. Thayer
megérintette a szürke doboz tetején lévő paneleket, a rakéták pedig valósággal
kirobbantak a vezetősínből, hogy aztán alig egy másodperccel később izzó tűzgolyót
csináljanak a szorosan egymás mellett közeledő Hunter-Killerekből. Egyetlen kiborg sem
kerülte el a pusztulást, ám a második hullámban érkező gépek élesen felhúztak, hogy
elkerüljék a második adag rakétát, melyeket Thayer remek időzítéssel indított útnak.
A rakéták azonban hőkövetővel voltak ellátva, nem véletlenül tartogatta Thayer őket az
utolsó pillanatra. A HK-k meredekben húztak fölfelé, ám a rakéták egy rövid kanyar után
megfordultak, s megkísérelték ismét befogni célpontjaikat.
– Azt hiszem, eljött a búcsú ideje – nyögte be Kutya. – Tűnjünk innen, mielőtt a T-700-
asok ideérnek!
Meisner azonnal a liftakna felé indult, ám Monroe megfogta a karját, és megrázta a fejét,
majd a felfelé vezető lépcsőre mutatott.
– Arra!
Kintről két egymást követő robbanás hallatszott, majd kisvártatva egy harmadik.
Kutya dühösen felmordult.
– Rohadna meg! Azt hiszem, a harmadik mellé ment! Húzzunk bele, mert hamarosan
vendégünk várható!
Meisner azt hitte, tudja, mi az a rohanás. Tévedett.
Amit a gerillák most bemutattak, ahhoz képest az iménti csatornabeli futás semmi sem
volt. Meisner volt a sorban az utolsó, egészen addig, amíg hátulról meg nem hallotta a
Gatling kerepelését, és mögötte az ott maradt berendezési tárgyak rohamos sebességgel
kezdtek amortizálódni.
– Le! – kiáltotta valaki, és Meisner nem gondolkozott, hanem engedelmeskedett. Előtte
jobbra-balra vetődtek a többiek, miközben a HK sorozata alig egy arasszal a fejük felett
egyenes vonalat rajzolt a szemközti falra.
Valami elrepült Meisner feje fölött, és egy irtózatos robbanás reszkettette meg az
épületet, legalábbis ő úgy érezte. Valami forrót érzett, s mintha apró tüskék is fúródtak
volna a hátába, de nem foglalkozott velük. Felugrott, mert látta, hogy előtte egy kicsivel
Kutya is nekirugaszkodik.
Nem nézett hátra, csak a futásra koncentrált.
A lába beleakadt egy régi íróasztal kiálló lábába, ám valami lehetetlen mozdulattal mégis
sikerült talpon maradnia, igaz, ennek az volt az eredménye, hogy nekitántorodott a kicsit
lelassult Kutyának, és mindketten a földre zuhantak.
A férfi szája szitokra nyílt, ám a fejük felett elsöprő második sorozat nyilvánvalóvá tette,
hogy a nő ügyetlensége ezúttal az életüket mentette meg.
Elöl valaki felkiáltott, szavai hörgő bugyborékolásba fulladtak.
– Rohadjatok meg! – nyögte a parancsnok, ám fekve maradt, hiába diktálták volna azt az
ösztönei, hogy felpattanjon és a sebesült segítségére siessen. Ha ugyan van még
értelme. Bár egy Gatling-sorozat után aligha…
A HK roppant kitartónak tűnt. Megpróbálta teljesen belőni a szintet, azonban a dolgát
némileg nehezítette, hogy különféle akadályok óvták a gerillákat, valamint a célkereső
algoritmus a felrobbant kézigránát támasztotta törmeléknek és pornak köszönhetően álló
emberekkel kalkulált, mivel feltételezte, a célpontok mielőbb megkísérelnek kijutni a
veszélyes zónából.
– Próbálj földközelben maradni! – utasította Kutya a társnőjét, miközben a hátára fordult,
és leakasztott két DM51-es gránátot az övéről. Ebből a testhelyzetből messzire dobni
gyakorlatilag lehetetlen, a férfinak mégis meg kellett próbálnia. Szándékosan oldalra
célzott, mivel egy gránát aligha radírozza le a Hunter-Killert az égről, a figyelmét
azonban pár másodpercre talán más irányba lehet irányítani.
A kettős gránátrobbanás a Hunter-Killert arra késztette, hogy új célterületet határozzon
meg, s ezáltal a gerillák nyertek néhány másodpercet, amit nem is haboztak kihasználni.
Bár a kavargó por méterekre csökkentette a látótávolságot, Kutya mégis töretlen
magabiztossággal haladt előre. Meisner igyekezett a nyomában maradni, mert biztos volt
abban, ha lemarad, akkor az számára a halált jelenti. Nem mertek felállni, négykézláb
próbáltak minél nagyobb sebességet elérni.
Igazi térdpróbáló pillanatok következtek.
Aztán hirtelen elérték a lépcsőket.
Meisner lefelé indult volna, azonban a férfi megrántotta a karját, majd választ sem várva
máris felugrott, és rohanni kezdett felfelé. A nő követte, miközben hallotta, hogy valahol
az üzletközpont alsó szintjén plazmasugarak indulnak szisszenve útjukra.
A T-700-asok is megérkeztek.
Pokolba minden kiborggal!
13. Halál vagy…
Los Angeles, 2027. február 19.

A lépcső elég rossz állapotban volt, gyakran nyaktörő mutatványokra kényszerültek,

hogy feljebb jussanak. Mégis, az ember csodákra képes, ha hallja a falba csapódó golyók
sorozatát vagy a plazma szisszenését. Meisner csak Kutyát látta, fogalma sem volt arról,
vajon a másik két társa életben van-e még. Az egyiket biztosan elkapta a HK, ám talán
megúszta egy-két golyóval, s most sebesülten bár, de ő is felfelé törekszik.
Mert odalent a halál várja őket.
S meglehet, odafent is.
Kutya nem a tetőre igyekezett. Valószínűleg tartott tőle, hogy a HK esetleg magasabbra
emelkedik, hogy onnan tartsa figyelemmel a terepet. A tizenkettedik szintről az Ítélet
Napját megelőzően egy üvegfolyosó vezetett át a szomszédos szállodába, melyen
keresztül a szállóvendégek az üzletközpont elegáns, kicsit talán túlontúl hivalkodó
éttermét látogathatták.
Az üvegfolyosó mára már a múlté, csupán a merevítő acélvázak maradtak meg,
melyeken akár át is lehet jutni a túloldalra. Igaz, az acélvázak közül is kiszakadt néhány
a hatalmas kataklizmában, azonban ha valaki van olyan ostoba, hogy negyvenöt méterrel
a föld felett ilyen ostobaságokkal próbálkozzon, akkor végül is számszerűsíthető esélye
volt az átjutásra.
Kár, hogy ez a szám alig haladta meg a nullát.
Az egykori díszszőnyegből mára csupán foszlányok maradtak, néhol égésnyom látszott a
maradék szöveten, egy helyen pedig jókora vörösesbarna folt tátongott. A falakat még
ebben a magasságban is grafitik díszítették; nyilván valami utcai banda birtokolta egy
darabig a helyet.
– A többiek? – zihálta Meisner.
– Ha életben vannak, ki fognak jutni. – Kutya igyekezett bizakodónak tűnni, de az arca
elárulta, mit gondol a társairól.
Halottak, sugallta a tekintete.
– S innen merre tovább? – kérdezte a nő.
Kutya a folyosó vége felé intett, ahonnan pernyét sodort feléjük a szél.
– Arra – felelte erőltetett nyugalommal, miközben igyekezett körbenézni, hogy vajon
valamelyik társa nem jutott-e mégis fel idáig. Eredetileg ez volt az első számú
menekülési útvonal, de nagyon bíztak benne, hogy nem kell majd használatba venniük.
Nos, nagyon úgy tűnt, mégsem lesz más választásuk.
Meisner tétován megrázta a fejét.
– Ezt nem mondod komolyan – ellenkezett, mert tisztán lehetett látni, hogy a folyosó
nem vezet sehova… azaz vezet, de ahhoz szárnyakra lenne szükség. – Ilyen magasból
nem mászhatunk le kötélen, meg amúgy is odalent nyüzsögnek a kiborgok.
– Nem említettem kötelet – válaszolta a férfi, miközben elindult a nyílt tér felé. –
Vasvázakon fogunk átmászni a szemközti épületbe.
Meisner lassan megrázta a fejét, miközben követte a társát.
– Nem vagyok akrobata – tiltakozott. – Még a kötél is próbára tett, nemhogy egy
eszement mutatvány ebben a magasságban.
Kutya megvonta a vállát.
– Akkor meghalsz – mondta egyszerűen. – Nincs más választás. Vagy átjutunk a másik
épületbe, vagy bevárjuk a kiborgokat, s legalább egyet megpróbálunk magunkkal vinni.
Persze, ha neked úgy egyszerűbb, vedd a pisztolyod csövét a szádba, és húzd meg a
ravaszt… Átkozottul sajnálni foglak, de nem fogok tenni ellene semmit. Legfeljebb annyit
várj meg, amíg odaát leszek.
– Hülye! – szögezte le a nő. – Nem leszek öngyilkos… bár, amire készülsz, határozottan
annak tűnik. Bármire hajlandó vagyok, csak mondd, mit kell csinálnom!
Kutya arcára egy pillanatra mosoly telepedett, ám egy szemvillanással később már ismét
komor lett. Most nem volt itt az ideje a vidámságnak, függetlenül attól, hogy milyen
gondolatok bukkantak fel elméjében egy ilyen könnyelmű kijelentés hallatán.
– Neked kell előremenned – jelentette ki a férfi, majd látva a nő tiltakozó arckifejezését,
gyorsan hozzátette: – Gyorsabban mászok nálad, meg valószínűleg komolyabb
tűzfedezetet is tudok biztosítani, ha a kiborgok közben felérnének.
Cathy Meisner megrázta a fejét.
– Ennek így nem sok értelme. Ha átjutnál, a túloldalról többet segíthetnél. Árról nem is
beszélve, hogy ha feljönnek idáig a gépek, akkor legalább az egyikünk menekülhetne
tovább.
Kutya felemelte a kezét.
– Most nincs idő vitára! – mordult fel. – Gyerünk, kezdj el mászni, különben repülni fogsz
pillanatokon belül megtanulni!
Meisner még mondott volna valamit, ám a férfi nem hagyott rá neki időt. Gyorsan
megfordult, és visszament a lépcsőfordulóig, hogy onnan tartsa szemmel a terepet, s ha
úgy hozza a szükség, szerezzen néhány másodpercet Meisner számára.
A föld átkozottul távolinak tűnt, s ezen még a sötétség sem tudott segíteni. Bár csak
körvonalakat látott, Meisner odaképzelte a többit. Fantáziája átkozottul színesen festette
elé, mi történne vele, ha innen lezuhanna. Annyi biztos, a kiborgoknak nem lenne rá
többé gondja.
Amikor először lenézett, azt hitte, soha nem lesz bátorsága nekikezdeni a mászásnak. A
kiborgoktól való félelem, a szabadság utáni vágy azonban erősebbnek bizonyult a
tériszonynál. Igyekezett olyan fogást találni, ami biztosan megtartja, ha megcsúszik az
egyik keze vagy a lába, ám ugyanakkor viszonylag gyors haladást is lehetővé tesz. Most
kétszeres felelősség nehezedett a vállára: ha nem elég gyors, azzal Kutya életét
kockáztatja. Arról nem is beszélve, hogy ha elveszti a társát, és nem találkozik a
többiekkel, akkor elég reménytelen helyzetbe kerül. A felszínen, megfelelő tapasztalatok
híján, aligha maradhat huzamosabb ideig életben.
Mozgása alighanem nélkülözött minden bájt vagy kecsességet, s néha olyan szorosan
ölelte a fémet, mintha soha nem akarná elengedni. Végig lefelé nézett, s ez volt a
legrosszabb az egészben: látni, hogy hova kerül, ha elvéti a fogást.
Odalent mintha csendesedett volna valamennyire a felhajtás. Nem hallott plazmát, és
mintha a HK is befejezte volna az egyszemélyes tombolását. Ez viszont csak egyet
jelenthet, a kiborgok nem számítanak ellenállásra, s most nekilátnak az épület
átfésülésének, a Hunter-Killer pedig bármelyik pillanatban feltűnhet, hogy egy utolsó
sorozattal befejezze, amit az imént elvétett.
Körülbelül huszonöt métert kellett megtennie, de legalább ezernek érezte. Az első
pillanatok görcsössége miatt értékes másodperceket veszített, ám a félelem
hozzásegítette, hogy ne foglalkozzon a lezuhanás gondolatával, hanem a mászásra
koncentráljon. A vasváz elég stabilnak tűnt, ám néhol hiányosságok voltak a
szerkezetben, másutt pedig a keretből kiálló üveg- vagy plexidarabok éles széle jelentett
gondot. Ilyenkor kénytelen volt másik főszálra átkapaszkodni, és ez alaposan próbára
tette. Az üvegfolyosó tervezői aligha gondoltak arra, hogy egyszer majd, a távoli jövőben
valaki a folyosó acélvázát fogja használni az egyik épületből a másikba való átjutásra.
Az átjutás kevesebb időt vett igénybe, mint amennyinek érzékelte, ám Kutyának így is
megnehezítette a dolgát. Mászás közben Cathy Meisner nem foglalkozott a kiborgokkal –
egyszerűen elfeledkezett róluk –, ám amikor a túloldalon végre sikerült a biztonságot
jelentő teraszra felkapaszkodnia, akkor azonnal eszébe jutottak a gépek. S az is, hogy
Kutya még a túloldalon van, miközben a Halálosztók alighanem nekiláttak a felsőbb
szintek átfésülésének is.
Inteni akart a férfinak, ám Kutya már a vázon lógott. Gyorsan közeledett, ám Meisner
látta, hogy a férfi hamarosan elér ahhoz a részhez, ahol vagy megkockáztatja, hogy
ujjait felsértik a kiálló üvegdarabok, vagy valahogy átjut a másik főszálra, ami nem
éppen könnyű feladat.
Még mintegy nyolc méter volt hátra.
S hogy a helyzet még rosszabb legyen, Meisner valami fémeset látott csillanni a
túloldalon. Éppen elégszer találkozott már ilyen csillanással, hogy tudja, mire számíthat:
a kiborgok feljutottak erre a szintre. A nő őszintén remélte, hogy a gépek először a belső
részeket veszik szemügyre, s nem egyenesen a folyosó végén tátongó nyílás felé
fordulnak, mert akkor Kutyának aligha marad ideje az átjutásra.
Lenézett a kezében szorongatott M-16-os karabélyra. Egyetlen sorozatot sem adott le
még vele, bár elvileg tudta, hogyan kell kezelni. Pedro kétszer is megmutatta. A
semmitől több, az üdvösséghez édeskevés.
A kiborgok nem vették észre a férfit.
Egyelőre.
Meisner a szája szélét harapdálta idegességében, miközben a fémszerkezeten küszködő
Kutyát figyelte. A férfinak valami gondja lehetett a bal karjával, mert rendkívül esetlenül
kapaszkodott vele, és többnyire a jobb kezével fogott, s közben a combjaival igyekezett
megtartani magát. Meisner kétszer is néki akart indulni, hogy visszamászik, és segít a
férfinak, ám mindkétszer arra gondolt, hogy ha a kiborgok mégis szemügyre veszik az
egykori üvegfolyós maradványait, akkor talán éppen arra a pár másodpercre lesz
szüksége a férfinak, amit lövéseivel, tűzfedezetével szerezhet neki.
Kutya már csak három méterre volt, amikor Meisner megpillantotta a kiborgot. A gép
iszonyú céltudatossággal közeledett a folyosó vége felől. Minden megtett méter
valószínűbbé tette, hogy kiszúrja a férfit, s egy pontos lövéssel végez vele. Aztán
Meisnerrel is.
A nő hasra feküdt, és igyekezett kitámasztani maga előtt a karabélyt. A testhelyzet nem
volt valami kellemes, de így legalább viszonylag stabilan be tudta fogni a kiborgot. Nem
lehetett tőle harmincöt méternél messzebb. Meisner nem értette, hogy a gép miért nem
lő rá, hiszen tapasztalatból tudta, hogy a gépek ennél nagyobb távolságból is képesek
eltalálni célpontjaikat, az a kevés törmelék pedig, amit fedezékként használt, aligha
jelent gondot a plazmának.
A kiborg nem jött el a folyosó végéig. Meisner csupán annyit látott, hogy a gép egy
pillanatra lelassít – nem is látta, inkább érezte –, s a következő pillanatban meghúzta az
M-16-os ravaszát. A csőből kivágódó sorozat miatt a fegyver olyan erővel lökött vissza,
hogy a nő úgy érezte, eltört a kulcscsontja. Mégis, a sorozat mintha hátratántorította
volna a kiborgot, és a plazma így Kutya mellett, jó fél méterrel arrébb párologtatta el a
fémvázat.
Meisner addig húzta a ravaszt, amíg a závár üresen nem csattant. Az egész nem tartott-
tovább két-három másodpercnél, ám a kiborg addig nem jutott második lövéshez.
S ez talán elegendő is volt.
Amikor Cathy Meisner ismét rápillantott az üvegfolyosó vázára, csaknem megfagyott a
vér az ereiben. Kutya fél kézen lógott a mind gyorsabban aláhajló fémrúdon, s látni
lehetett, hogy csak pillanatok kérdése, mikor zuhan le. Ráadásul a kiborg néhány lépést
tett előre, ami azt jelentette, hogy a golyók nem tettek különösebb kárt benne.
Félelmetes csikorgás hallatszott, aztán a fémszál elpattant, megadva magát az
enyészetnek. Kutya ugyanebben a pillanatban elengedte az életet jelentő kapaszkodót,
és nagy sebességgel nekicsapódott a falnak. Meisner nem látta, ahogy a férfi alázuhan a
mélybe, csupán kiáltását hallotta. Neki azonban már a menekülésre kellett gondolnia.
Felugrott, megfordult, majd vadul rohanni kezdett a legelső ajtónyílás felé, miközben
szinte hallani vélte háta mögött a plazma süvítését.
Töredék másodperceken múlt a dolog.
Meisner már a levegőben volt, amikor megérezte a forróságot a hátában. Felkészült a
halálra, ám az mégsem érkezett. A nő a kinyújtott kezére érkezett, miközben a karabély
kirepült a kezéből, s pár lépéssel arrébb egy felhasogatott franciaágyba csapódott.
Néhány másodpercnek el kellett telnie, mire Cathy Meisner mozdulni próbált. Egyszerűen
nem tudta elhinni, hogy megúszta. A válla egyre jobban lüktetett, az elmúlt percek
eseményei nem tettek jót a sebének. A kiborgnak ilyen távolságból simán le kellett volna
lőnie, mégis elhibázta a célt.
Vagy csak átkozottul szerencsés napot fogtam ki, futott át a gondolat a nő agyán.
Bárcsak segíthettem volna a többieknek…
14. Visszatérés a pokolból
Los Angeles, 2027. február 19.

Egyedül volt. Ha kilép a folyosóra, akkor valószínűleg meghal. A kiborgnak van elég ideje
megvárni, amíg egy másik gép elindul, s megkeresi őt. Ha marad, meghal. Ha elindul,
valószínűleg akkor is. Szép kis választási lehetőségek!
Gyorsan körbejárta a szobát, és átnézett a szomszédos helyiségekbe is. Előbb-utóbb
azonban minden ajtó a folyosóra vezetett vissza, ahol a kiborggal kell számolnia. Még az
ablakokat is ellenőrizte, azonban az épület oldalán sajnos nem volt olyan kapaszkodó
vagy perem, amin át esetleg megpróbálhatott volna valami olyan helyre jutni, ahol
elkerülheti a gépeket.
Most, hogy a kiborgok tudják, hogy a gerillák átmenekültek a szomszédos épületbe,
alighanem hamarosan itt is felbukkannak majd.
Csapdába került.
Miközben a lehetséges kiutat kereste, odakint egy rövid sorozat hangzott fel, majd
mintha egy gránát robbant volna fel. Aztán csend lett.
Cathy Meisner lélegzet-visszafojtva figyelte a zajokat. Felébredt benne a remény: talán
egyik társa mégis túlélte a mészárlást, s ketten együtt összefoghatnak a kijutás
érdekében. Vajon Monroe vagy Thayer a szerencsés?
Odakint senki nem mozdult. Legalábbis a nő egyetlen hangot sem hallott, aztán
váratlanul egy alacsony alak siklott be az ajtón: Kutya. Akiről azt hitte, lezuhant, és
halálra zúzta magát.
– Hogy a fenébe… – nyögte Meisner.
A férfi elvigyorodott; véraláfutásokkal díszített ábrázata, kitört metszőfogai valahogy
félelmetessé tették.
– Azt hittem, örülni fogsz – válaszolta erőltetett jókedvvel. Látva Meisner kérdő
tekintetét, hozzátette: – Ha azt akarod kérdezni, mitől nézek ki ilyen szörnyen, nos, az
imént volt szerencsém bezuhanni egy ablakon, és mivel én még a kapaszkodással voltam
elfoglalva, pont arcra estem. Az eredményt láthatod.
Meisner megengedett magának egy mosolyt.
– Még mindig jobb, mint ölre menni egy kiborggal… – felelte csendesen, majd rátért
jelenlegi helyzetükre. – Odakint egy Halálosztó lesi a felbukkanásunkat…
– Leste – helyesbített Kutya.
Meisner a homlokát ráncolta.
– Nem hallottál az imént semmit? – kérdezte a férfi, miközben gyorsan ellenőrizte a
tárat. – Azt hittem, elég hangzatosra sikerült a belépőm.
– Merre tovább? – adta át a döntés felelősségét Meisner némileg megkönnyebbülve,
hogy immáron Kutya dönt mindkettőjük helyett.
A férfi lefelé mutatott.
– A kiborgok valószínűleg megosztották erőiket: egy részük még mindig a másik épület
átvizsgálásával van elfoglalva, ám néhány bizonyára átjön ide, hogy bennünket
elkapjon…
– Örülök – húzta el a száját Meisner.
– Ha minden jól megy, akkor a kiborgok hamarosan visszavonulnak – jelentette ki Kutya.
– Mindig így szokták csinálni, ha komolyabb támadás éri őket…
A nő töprengeni látszott.
– Ha a fegyverraktár felrobban – magyarázta a férfi –, a gépek új utasítást fognak kérni
a Skynettől, ez idő alatt pedig visszavonulnak az előzetesen a felügyeletükre bízott
szektor határáig. Így nyerünk egy kis időt, amíg lejuthatunk és felszívódhatunk. Persze
utáni számolni lehet rá, hogy a gépek valóságos hajtóvadászatot fognak tartani a
környéken, de ha minden jól megy, akkor már messzire leszünk innen.
– Akkor most megyünk vagy maradunk? – érdeklődött a nő, aki bár értette a
magyarázatot, valahogy bizonytalan volt Kutya döntését illetően.
A férfi bólintott.
– Egyelőre várunk. Igaz, nem itt. A gépek tudják, hol vagyunk, ha az a másik, amelyik
látott minket, átadta az információt a többinek. Gyere, keressünk egy másik rejtekhelyet!
Olyan óvatosan léptek ki a folyosóra, mintha még mindig egy kiborg figyelné őket, s ez
talán nem is állt olyan messze a valóságtól. Kutya haladt elöl, igyekezett mindvégig a fal
mellett maradni, és a lépcsőfordulónál letérdepelt, s csak ott lesett ki. Meisner még
abban sem volt biztos, hogy a férfi láthatott egyáltalán bármit is, olyan rövid időre dugta
ki a fejét.
– Tiszta – szólt hátra Kutya, majd ahelyett, hogy lement volna egy szintet, tovább indult,
a folyosó túlsó végén lévő csigalépcső felé. Meisner nem kérdezett; miután átruházta a
döntés felelősségét a férfira, egyszerűen csak igyekezett a nyomában maradni.
Minden pillanatban arra számítottak, hogy plazmatalálat éri őket, talán még előbb,
mintsem tudatosulna bennük, gépekkel találkoztak. Más lett volna, ha ők akarják
észrevétlenül becserkészi a kiborgokat… most azonban a gépek vadásztak rájuk.
Ráadásul nagyjából azt is sejthették a Halálosztók, merre keressék őket. Ez tovább
csökkentette a gerillák túlélési esélyeit.
Kutya elérte a lépcsőlejárót, és oldalazva araszolni kezdett rajta lefelé, miközben
hátraintett a társnőjének, hogy egyelőre még maradjon odafenn. Meisner igyekezett
egyszerre figyelni hátrafelé és előre, a társára. Nem volt könnyű feladat, igaz, mivel
hátulról kisebb volt az esélye egy kiborg támadásának, Meisner is többnyire Kutyát
tartotta szemmel.
A férfi úgy ment lefelé, mintha tojásokon járna. Igyekezett nesztelen lenni, ami nem is
volt olyan könnyű, mivel csak nagy erőfeszítéssel tudta kordában tartani lélegzetét;
legszívesebben zihálva kapkodta volna a levegőt, hogy elegendő oxigén jusson a
tüdejébe. A gépeknek azonban a hallásuk is átkozottul jó szokott lenni.
A szint tisztának bizonyult.
Első pillantásra legalábbis.
S mivel a kiborgoknak nem volt erősségük a rejtőzködés, Kutya intett a társnőjének,
majd előresietett, hogy minél nagyobb területet tarthasson egyszerre a megfigyelése
alatt.
Ám a kiborgok nem jöttek.
Szerencsére.
Meisner és Kutya egy valamikori szállodaszobába húzták meg magukat. Igaz, a hajdani
luxusnak csupán nyomait lehetett felfedezni, a berendezés erősen leamortizálódott
néhány vandál alaknak köszönhetően, akik nem átallottak tüzet rakni a nemesfenyő
parkettán sem. Ám a gerillákat vajmi kevéssé érdekelték a körülmények. Csak az
számított, hogy a kiborgok ne találják meg őket.
Meisner óráknak érezte az elkövetkező perceket, pedig, ha lett volna órája, bizonyára
megdöbben, milyen kevés idő telt el a robbanásig. A Thorton és társai által elhelyezett
plasztik robbanása az egész kerületet megrázta. Meisner az egyensúlyát is elveszítette,
annyira meglepetésszerűen érte a rengés, Kutya azonban éppen a földön kuporgott, így
neki csupán meg kellett támasztani magát. A közelből összeomló épületek robaja
hallatszott, és Meisner egy pillanatra megrémült, mi lesz akkor, ha a szálloda is megadja
magát a rengésnek.
Kutya szélesen vigyorgott.
– Akció befejezve! Hazamegyünk.
Meisner kevésbé volt bizakodó.
– És a kiborgok?
Kutya vállat vont.
– Nos, ha nem változtattak gyökeresen a programozásukon, akkor most minden kiborg
visszavonult a fegyverraktárhoz. Bár ennek nem sok értelme van, hiszen az oltásban
nem segítenek… de ez, ha jól tudom, a védelmi alapprogramjuk része. Kaptunk
körülbelül tizenöt percet. Éljünk a lehetőséggel!
Lefelé valahogy sokkal gyorsabb volt, mint felfelé. Néha Meisner azt hitte, menten a
bokáját töri, de valahogy mindig sikerült megőriznie az egyensúlyát. Kutya egy fél
emelettel előtte haladt, biztos, ami biztos alapon, de egyetlen kiborggal sem találkoztak.
A férfi megérzése helyesnek bizonyult.
Meisner arra számított, hogy ugyanazon az útvonalon fognak távozni, ahonnan érkeztek:
a föld alatti csatornákon át. Kutya azonban határozott léptekkel egy közeli keresztutca
felé indult, és Meisner felesleges kérdések helyett inkább követte.
A férfi gyorsan haladt, s ezúttal mintha egy kicsivel kevesebb figyelmet fordított volna a
rejtőzködésre. Igaz, igyekezett mindig takarásban haladni, és ritkán távolodott el két
lépésnél jobban a faltól, azonban ha viszonylag nyílt terephez értek, nem tett kitérőt,
mint máskor, hanem gyorsan átrohant rajta, megkockáztatva, hogy egy közelben
tartózkodó kiborg esetleg kiszúrja.
Egy géppel sem találkoztak.
A távolban újabb és újabb tompa robajok hallatszottak, ahogy a tűz elért a mélyebb
részeken tárolt energiatelepekhez, meg csak az ég tudja, miféle halálos eszközökhöz, ám
ezek a robbanások szinte semmiségnek tűntek a legelsőhöz képest.
Mégis olyan jó volt hallani mindet.
Cathy Meisnernek fogalma sem volt, merre járnak. Vakon megbízott a férfiban, akit
követett. Gondolatai egyre az elmúlt órák hihetetlennek tűnő eseményei körül forogtak.
Onnantól kezdve, hogy megszöktek, valahogy megváltozott az élete. Vagy a változás
már hamarabb bekövetkezett?
Nem tudta.
Ám abban biztos volt, hogy ha most egy kis szerencsével életben marad – s erre jelen
pillanatban minden esélye megvolt –, akkor életét innentől kezdve a gépek elleni
küzdelemnek fogja szentelni. Van miért törlesztenie.
Menj, keresd meg őt!
Egy kép villant fel az elméjében – egy határozott vonásokkal bíró férfié –, s emiatt kis
híján egyensúlyát vesztette egy félbetört tégladarabban, mely a lehető legrosszabb
pillanatban került az útjába. Nekitámaszkodott a hideg, nedves falnak, és így sikerült
megőriznie az egyensúlyát, ám egy kicsit lemaradt Kutyától, aki csak néha pillantott
hátra, hogy lássa, társnője még mögötte van-e.
Meisner elmormolt egy szitkot az orra alatt, még a táborban megtanulta, hogy dühét
csak csendben adhatja ki magából, majd egy kicsit rákapcsolt, hogy behozza a
lemaradását.
Úgy tűnt, Kutya semmit nem vett észre az aprócska közjátékból. Meisner megpróbálta
felidézni magában a bevillant arcot, ám akárhogy erőlködött, minden próbálkozása
kudarcot vallott. Fogalma sem volt, miféle sugallatot hallott – vagy vélt hallani, mert már
ebben sem volt biztos –, de arra meg mert volna esküdni, hogy soha nem találkozott az
illetővel, akit látni vélt. Vagy ha igen, aligha tett rá jelentős benyomást, hiszen képtelen
felidézni az arcvonásait.
Mégis, valahogy sürgető kényszert érzett, hogy engedelmeskedjen az utasításnak,
akárkitől is származzon.
15. Hazafelé
Los Angeles, 2027. február 19.

A másik két csoport már ott volt a találkozási ponton, mire ők is befutottak. Bár
mindvégig reménykedtek benne, hogy legalább egyik társuk túlélte a Hunter-Killer
támadását, sem Monroe, sem Thayer nem volt ott. Ami azt jelentette, hogy meghaltak,
vagy olyan súlyosan megsebesültek, hogy ez hamarosan bekövetkezik. S ők nem tudtak
segíteni nekik.
Meisner furcsa gombócot érzett a torkában, valahányszor elvesztett társaira gondolt. Bár
még csak órákban volt szinte mérhető, hogy találkozott velük, az egymásra utaltság, a
bizalom, a gépek ellen vívott küzdelem bajtársakká tette őket. Hiányérzete támadt, hogy
most nem lehettek itt. Igaza volt Kutyának, a felszínen erről szól az élet. A szerencséről.
Egy darabig képébe röhöghetsz a halálnak, de a vége úgy is az lesz, hogy valahol,
valamikor el fogsz bukni. Senki nem lehet annyira mázlista, hogy minden alkalommal
elkerülje a halált. Senki.
Kutya gyorsan számba vette a többieket.
Egy sötét, valaha szenespincének használt kis lyukban kuporogtak valamennyien, ami
első pillantásra aligha lett volna elegendő kilenc embernek, ám ha nem is túl
kényelmesen, de mind bepréselődhettek ide.
Kutya sorra szólította az embereit, és azok halkan válaszoltak a nevük hallatán. A
parancsnokbízott benne, hogy Monroe és Thayer épp elegendő tétel lesznek a
veszteséglistán, ám sem Pedro, sem pedig Thorton nem felelt a nevére. Túl sötét volt
ahhoz, hogy lásson minden arcot, ám akik vonásaira mégis vetült némi sápadt fény,
azokról elégedettséggel keveredő szomorúságot és mérhetetlen fáradságot vélt leolvasni.
– Valaki röviden foglalja össze, mi történt! – kérte név nélkül Kutya a jelenlévőket.
Valahogy ő is rettenetesen fáradtnak érezte magát, nem az átélt események, hanem az
elvesztett társak miatt. Mindig ez volt a legrosszabb, s egyszerűen képtelen volt ezt
feldolgozni. Persze a fájdalmas emlékek hamarosan elhalványulnak benne, de mindig ott
lesz egy sötét, homályos folt az emlékezetében, benne a halott társak árnyképszerű
vonásaival, hogy örökkön figyelmeztessék múlandóságára. Arra, hogy előbb vagy utóbb
ő is egy lesz a múlt árnyai közül. Kutya félt a haláltól, noha ügyesen titkolta. Soha,
senkinek meg sem fordult volna a fejében, hogy feltételezze, parancsnokukat csupán egy
hajszál választja el a pániktól. Talán éppen ez volt az erőssége: a félelméből merített
bátorságot ahhoz, hogy újra és újra belevágjon.
Úgy, ahogy oly sokan még ezen a világon.
– Minden úgy történt, ahogy elterveztük… – Calipso, a kettes számú csoport parancsnoka
kezdte a beszámolót. – Gond nélkül eljutottunk a fegyverraktárig, s amikor a rakéta
becsapódott a kupolába, akkor simán bemehettünk. A gépek minden figyelme egy külső
támadásra irányult, eszükbe sem jutott, hogy már ott lapulunk tőlük alig karnyújtásnyira.
A szervizalagúton hatoltunk be, ahogy az utasítás szólt. Odabenn kétfelé váltunk, ahogy
terveztük. Mi a kommunikációs központ alatti helyiségbe indultunk, s ott megrongáltuk a
fő tápkábelt és az egyik optikai gerinchálózatot. Nem tartott tovább két-három percnél az
egész, s onnantól kezdve a kifelé menő adatforgalom gyakorlatilag megszűnt. Utána
elhelyeztünk néhány detonátort és egy kevés plasztikot, és nekikezdtünk a
visszavonulásnak. Ott vártuk be a többieket, a többit már én is Vandbergtől tudom. –
Elhallgatott, mintha arra várna, hogy a nevezett folytassa, ami pár másodpercnyi csend
után be is következett.
– Már elhelyeztük a robbanóanyagot, és visszafelé haladtunk, amikor hátulról robbanást
hallottunk. Visszamentem megnézni, mi történt, és láttam, hogy mindketten halottak.
Valahogy belefutottak egy V12-es becserkésző egységbe.
Kutya a homlokát ráncolta.
– Ezüsthernyót akartál mondani? – kérdezte halkan, és hangjából nem lehetett
semmilyen érzelmet kiolvasni.
Vandberg gyorsan helyesbített.
– Persze – válaszolta. – Thorton annyira tele volt srapnellel, hogy csak a ruhája alapján
ismertem fel. Pedro jobban járt, de már rajta sem lehetett segíteni. Halottak voltak. Csak
ketten jöttünk ki, de az sem volt teljesen problémamentes.
Kutya elgondolkozva meredt maga elé, miközben megpróbálta szavakba önteni agya
legmélyéről felbukkanó gondolatcsíráit. Ám egyelőre egyszerűen képtelen volt rá.
– Még két Ezüsthernyó jött ránk – folytatta Vandberg nyugodtan, s a hangjából mintha
rejtett félelem hallatszott volna ki. – Mindkettőt szétlőttem, de az egyik majdnem
elkapott minket.
A háttérből Lathram dörmögése hallatszott.
– Megerősítem. A farkam se tudja, hogy azok a kurva kis dögök honnan másztak elő, de
annyi biztos, hogy ha nincs Vandbergnél plazma, akkor most mi is ott feküdnénk holtan
valahol a romok alatt. Rohadt gyorsak voltak, gyorsabbak, mint bármelyik, amit eddig
szétlőttem…
– Talán valami fejlesztett példány – jegyezte meg valaki, ám túl halkan ahhoz, hogy
felismerni lehessen a hangja alapján.
Kutya felemelte a fejét.
– Rendben. A feladatunkat teljesítettük, hazatérhetünk… Két csoportra fogunk szakadni,
mert a kiborgok alighanem hamarosan nekilátnak a körzet átfésülésének, sőt, egy ekkora
csapás után alighanem komolyabb erőátcsoportosítás is várható. Reméljük, a
Főparancsnokság kellőképpen felkészült a változásokra!
Várt egy kicsit, valakinek hátha lesz hozzáfűznivalója, ám a csoport túl fáradt volt ahhoz,
hogy gondolkozzon. Vagy csak egyszerűen fegyelmezettek voltak? Végül is mindegy.
– Calipso! Tied a kettes csoport. Vedd magadhoz Lathram-t, s induljatok! Vandberg, te
velünk jössz… hárman talán elboldogulunk valahogy. Első találkozás a Mogorva Csen
kocsmájánál. Mindkét csoport fél órát várhat a másikra, aztán indul tovább a szokásos
jelzéseket hátrahagyva. Kivárt egy kicsit.
– Kérdés? – kérdezte ezután.
Csend felelt a kérdésre. Ha volt is valakinek megjegyeznivalója, magában tartotta. Igaz,
Kutya nem arányosan osztotta el az embereket, de alighanem jó oka volt rá. S a
parancsnok híres volt megérzéseiről. Tudja, mit, miért csinál.
Kutya felmordult.
– Akkor indulás! Calipso, kaptok három percet… Igyekezzetek addigra felszívódni!
A gerillák további utasítások nélkül felálltak, majd egyenként, fegyelmezett rendben
elhagyták a sötét helyiséget. Nem voltak búcsúszavak, ebben a háborúban csak a
haldoklók búcsúzkodnak… már ha marad rá idejük.
Hárman maradtak.
– Nem kellett volna még egy ember mellénk? – kérdezte Vandberg.
Kutya megvonta a vállát.
– Kezdők vagytok még a felszínen… minél többen vagyunk, annál jobban akadályozzuk
egymást. Hármunknak több esélye van hazatérni, mint ha négyen vagy öten lennénk.
Calipso tapasztalt harcos, életben fogja tartani az embereit.
Vandberg nem fűzött több megjegyzést a döntéshez. Arca kifürkészhetetlen maradt a
sötétségnek köszönhetően. Csak ült, és várta, hogy Kutya őket is indulásra szólítsa fel.
Cathy Meisner a két férfit fürkészte. Mivel ő ült legbelül, így ha halvány körvonalakként,
de látta a társait. Furcsa gondolatok ötlöttek fel benne. Ezúttal nem idegen arcot látott
maga előtt, hanem Vandberget. Tudta… valamiképpen érezte… hogy valami nincs
rendben egykori társával. A gondolatok, az érzések, amit megosztottak egymással, mára
emlékekké fakultak. Valami megváltozott, ám a nő egyszerűen képtelen volt
megfogalmazni, hogy micsoda.
Szeretett volna beszélni valakivel erről, ám sem a hely, sem az időpont nem volt
alkalmas. Talán ha eljutnak a gerillák valamelyik menedékére, ott lehetősége nyílik rá.
Kutya egész kedves fickónak tűnt, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt órák során
valami láthatatlan kapcsolat alakult ki kettőjük között. Nem valamiféle vonzalom volt,
hanem olyasvalami, amit talán a barátság szóval lehet a leginkább jellemezni.
Valami hasonló, ami közte és Vandberg között volt… hosszú hónapokkal ezelőtt.
Az első találkozási pontra nem sokkal azután értek, hogy Calipso és csoportja
elhagyhatta ezt a helyet. Kutya intett a társainak, hogy pihenjenek meg egy kicsit,
miközben ő szemügyre vette azt a néhány kavicsból és üvegdarabból készített furcsa
ábrát, ami egy viszonylag jól védett helyen, a Mogorva Csen Kocsmájaként emlegetett
hely hátsó traktusában találtak. Az ábrának szemmel láthatóan nem volt semmi értelme,
bár egy kis fantáziával egy gyermekrajzokat idéző kacsát lehetett benne felfedezni, ám –
úgy tűnt – elég információt hordoz magában, hogy Kutya mindent megértsen.
– Találkoztak egy kiborg járőrrel, de sikerült kitérni az útjukból – foglalta össze Kutya a
társainak az ábra jelentését. – Baj nélkül jutottak el idáig, és Calipso a vágóhidat jelölte
meg következő találkozási pontként. Öt percet pihenünk, és indulunk. Megpróbálunk
valamennyit lefaragni a hátrányunkból, de emiatt nem fogjuk a rövidebb utat választani.
Teljesítettük a feladatunkat, voltaképp nem számít, mikor érünk haz
a. Csak hazaérjünk!
Meisner bólintott.
Nagyon vágyott már arra, hogy megtudja, milyen érzés „hazaérni”. A fogolytáborban
csak oda mehetett, ahova a kötelezettségei, a munkája engedték. A teljes élettere alig
pár négyzetméter volt, s még ha a tábor egészét is nézzük, akkor sem tehetett meg
egyvégtében száz lépésnél többet, hogy falba ne ütközzön. A felszínen eltöltött órák
során megtanulta értékelni a szabadságot. S bár igazodnia kellett másokhoz, ezt
önszántából tette, s nem parancsra. Csak rajta múlt, mit csinál.
S ebben volt valami hihetetlenül jó.
– Letelt az idő – jelentette be Vandberg, és már állt is fel, hogy indulásával kényszerítse
ki a többiek indulását.
Kutya megütközve nézett rá.
– Még nem mondtam, hogy indulunk.
Vandberg lassan megfordult.
– Azt mondtad, öt perc pihenő. Letelt.
A parancsnok egy pillanatig kifürkészhetetlen tekintettel meredt a másik férfira, majd
bólintott.
– Igazad van. Letelt az idő. Indulunk.
Meisnernek nem sok kedve volt elhagyni a menedéket. Kezdett rajta úrrá lenni a
fáradság. Az elmúlt másfél nap során alig négy órát aludt, ráadásul a vállsebe felszakadt,
bár ezt ügyesen titkolta. A pihenőt arra használta fel, hogy hátravonult, és megigazította
a kötést. Ez segített egy kicsit, ám a nő kezdett elbizonytalanodni, ha arra gondolt, hogy
még mekkora út állhat előttük. Mégsem kérdezett rá, mennyit kell még gyalogolniuk,
látta, hogy a parancsnoknak van e nélkül is elég baja. Talán pihenőt kellene kérnem,
gondolta, de aztán mégsem tette szóvá. Csak még egy kicsit kell kibírnia, aztán minden
rendben lesz.
Némán haladtak egymás mögött. Kutya vezette a csoportot, hiszen csak ő ismerte a
hazafelé vezető utat. Vandberg lépésekkel lemaradva követte, míg Meisner néha szem
elöl is tévesztette a társait. Ilyenkor mindig megrémült egy kicsit, azonban csupán
néhány lépésre volt szüksége, hogy ismét megpillantsa őket, s Kutya volt annyira
előzékeny, hogy gyakran meg-megállt, hogy a nőnek lehetősége nyíljon beérni őket.
– Valami gond van? – kérdezte halkan az egyik ilyen röpke pihenő alkalmával.
Meisner megrázta a fejét.
– Csak egy kicsit fáradt vagyok – ismerte be, miközben leült egy kőre, hogy maximálisan
kihasználja a pihenési lehetőséget.
Kutya elgondolkozva nézett a nőre.
– Tartsunk pihenőt? – érdeklődött, de a hangján érezni lehetett, hogy jobban szeretné,
ha a nő összekaparná valahogy az utolsó erőtartalékait, és még bírná egy kicsit.
– Nem kell – rázta meg a fejét Meisner. – Talán majd egy óra múlva…
Kutya halványan, biztatóan elmosolyodott. – Addigra otthon leszünk – ígérte.
Vandberg felkapta a fejét.
– Ez biztos? – kérdezte.
Kutya kényszeredetten bólintott.
– Persze. Addig bírjátok ki valahogy!
A másik férfi megvonta a vállát. Cseppet sem látszott fáradtnak vagy kimerültnek:
hihetetlen tartalékai lehettek.
– Nem probléma – jelentette ki magabiztosan. Kutya a nőre nézett.
– Na, gyerünk, szedd össze magad!
Meisner felállt, de olyan érzése volt, hogy menten elájul. Amíg ült, az erő észrevétlenül
elszivárgott lábaiból, s most valahogy úgy érezte magát, mint a kisgyermek, aki most
tanul járni. Aztán a férfi megfogta a karját, és ez az érintés segített neki, hogy valóban
összekapja magát. Maga sem hitte volna, hogy meggyötört testében még ennyi erő
lapul, ám feltámadt benne a düh, és ez elfújta a fáradságát. Nem azért szökött meg, nem
azért csinálta végig az egészet, hogy most, alig pár lépéssel a cél előtt kibukjon.
Cél? Miféle cél?
Nem volt idő tovább gondolkozni. Kutya megint megindult, s neki is menni kellett, ha
nem akar lemaradni.
Némán suhantak előre az árnyékok között, egy időre maguk is eggyé válva azokkal. A
távolban mintha HK-k zúgtak volna, és nem sokkal később fegyverropogás törte meg a
viszonylagos csendet. Meisner őszintén remélte, hogy nem a csapat másik fele
keveredett tűzharcba a kiborgokkal.
A lövések hallatán a csoport parancsnoka egy másodpercre megállt, fülelt egy kicsit,
majd megcsóválta a fejét.
– Ez valami portyázó géposztag lesz – jelentette ki magabiztosan. – Nem minket
üldöznek, és százat tennék egy ellenében, hogy még csak közünk sincs a
fegyverraktárhoz… Ennek ellenére jobb lesz, ha odalent folytatjuk az utunkat… akkor
biztosan nem szúrnak ki. Mindenesetre készüljetek rá, hogy a föld alatt esetleg
belefuthatunk egy-két Ezüsthernyóba! Mostanában elég gyakran kísérik a harctéri
egységeket.
Vandberg körbenézett.
– Hol megyünk le? – kérdezte gyakorlatiasan. Kutya egy felborult teherautóra mutatott.
– Ott lennie kell egy lejáratnak. – A homlokát ráncolta, mint ki erősen gondolkodik, de a
szeme sarkából a másik férfit figyelte. – Látod, ott van a falon a jelzés…
A falon valóban árválkodott egy grafiti, igaz, jelentős részét már a vakolattal együtt
leverte egy hosszú sorozat, ám annyit még mindig ki lehetett venni belőle, hogy
valamiféle démonpofát és egy számsorozatot – 666 – ábrázol.
Vandberg bólintott, bár korántsem tűnt annyira magabiztosnak, mint korábban.
– Persze… csak nem figyeltem eléggé.
Kutya bólintott. Arcáról nem lehetett semmit sem leolvasni.
– Akkor gyerünk! – szólt oda Meisnernek. – Odalenn egy kicsit akár pihenhetünk is!
16. Vita és…
Los Angeles, 2027. február 19.

Talán a fáradságnak köszönhető, de Cathy Meisner valahogy sokkal sötétebbnek, sokkal

ridegebbnek találta a csatornát, mint amikor először ereszkedett alá a mélybe. Vagy csak
az tette, hogy most kevesebben voltak. Az árnyékok, melyek egyébként az életet
jelentették számára, most valahogy riasztónak, mi több, fenyegetőnek tűntek. Minden
pillanatban várta, hogy valami megmozdul a sötétben, villan valami, aztán a plazma
szétperzseli mindhármukat.
Nem a haláltól félt.
Ó, nem!
Csupán attól, hogy a frissiben megízlelt szabadságból nem kaphat eleget. Csupán még
néhány napra vágyott, hogy ne fáradtan, hanem kipihenten nézhessen körbe a világban.
Igaz, ez a hely nem volt túl vidám, mi több, egyenesen félelmetesnek hatott, a borzasztó
emlékekről és a látványról nem is beszélve, de mégis csak szabadságot sugallt.
Meisner érdekelte a háború. A fogolytáborban bezárva már elég sokat hallott az új
foglyoktól arról a reménytelennek tűnő küzdelemről, melyet az emberek vívtak a
gépekkel, most azonban a meseszámba menő történetek megelevenedni látszottak.
Ennek a háborúnak volt értelme.
Mi több, van!
Kutya megállt, és lekapcsolta a zseblámpáját. Sötétség borult valamennyiükre, miközben
a férfi hátranyúlt, és megszorította Vandberg csuklóját, ezzel jelezve, hogy egyelőre ne
csináljanak semmit. A legrosszabb helyzetben Meisner volt, mivel neki fogalma sem volt
arról, mi történt. Túlságosan el volt merülve gondolataiba, amikor bekövetkezett a
sötétség. Szerencsére az elmúlt évek során megtanulta, hogy a legváratlanabb
helyzetekben is igyekezzen nyugodt maradni, hideg fejjel végiggondolni, mi
történhetett… és soha ne essen pánikba. A Skynet gyakran tesztelte őket váratlan
helyzetekben, mintha csak az emberi viselkedést akarná tanulmányozni.
Meglehet, ez valóban így is volt.
Kutya ismét felkapcsolta a zseblámpáját, de Meisner némi meglepetéssel látta, hogy a
férfi nem a kezében tartja, hanem a fal egy kiemelkedő darabjára helyezte, majd lassan
hátrálni kezdett, s ezzel arra kényszerítette a mögötte lévőket is, hogy lassan, de
biztosan távolodjanak el a fényforrástól.
– Két Ezüsthernyó! – súgta Vandberg előre, aki, úgy tűnt, hamarabb észrevette a
kiborgokat, akiket Kutya csupán megérzett. – Ott lapulnak a széttépett dobozok alatt,
jobb oldalon!
Kutya bólintott.
Most már ő is észrevette a rejtőzködő gépeket.
– Megvárjuk, amíg ránk rontanak – szólt hátra. – A papír miatt nem látom pontosan,
hova kell lőnöm, s jobb szeretném, ha lebénítanánk mindkettőt, mintsem felrobbanjanak.
Vandberg bólintott, majd erősen megfogta a parancsnok vállát, és oldalra húzta.
– A plazma tökéletesen megfelel erre a célra – mondta csendesen, majd lassan felemelte
a fegyvert, néhány végtelenül rövid pillanatig célzott, majd megérintette az
elsütőbillentyűt.
Meisner úgy látta, csupán egyetlen adag plazma indul útnak – egy villanás volt az egész
–, mégis mindkét kiborg felrobbant. Sőt, nem is ez a megfelelő szó a jelenségre, ami
lejátszódott, hiszen igazából egy egészen rövid ideig tartó sistergő hangnál többet nem
lehetett hallani. Aztán a gépek megszűntek létezni. Maradványaik ott maradtak a
széttaposott papírdobozok alatt, ám innen is tisztán lehetett látni, hogy aligha kell tartani
tőlük.
Kutya hallhatóan nyelt egyet.
– Nem mondtad, hogy mesterlövész voltál… Vandberg megvonta a vállát. Arcáról
hiányzott a sikeres találat miatt érzett öröm.
– Nem szeretek dicsekedni – válaszolta nyugodtan, majd rövid hallgatás után még
hozzátette: – Meg aztán nem voltam egészen biztos benne, hogy kicsit nem kopott-e
meg a tudásom a fogolytáborban.
– Ez érthető – bólintott Kutya, ám Meisnernek volt egy olyan érzése, hogy nem mondja
egészen komolyan. Nem viccelt, mégis, volt benne valami, amit nem tudott
egyértelműen azonosítani. Talán egy kis szarkasztizmus? Igen. Meglehet.
– Mehetünk tovább – nézett végig a csatornán Vandberg. – Tiszta a terep.
Kutya ismét bólintott, majd előresétált, és ismét magához vette a zseblámpáját. Arcán
töprengés jeleit lehetett felfedezni, ám aztán a férfi elindult, s vonásait az árnyékok
rejtették el a nő elől. Meisner szeretett volna kérdezni valamit, ám úgy, hogy Vandberg
nincs a közelben. Márpedig az valószínűleg feszültséget szült volna, ha megkéri egykori
társát, hogy maradjon le egy kicsit, amíg ő vált pár szót a csoport parancsnokával.
Majd csak nyílik rá lehetőségem!
Némán haladtak tovább. Néha Kutya megállt, ha gyanúsat vélt felfedezni maguk előtt,
ám szerencsére ezek minden esetben vaklármának bizonyultak. Valahogy pártfogásába
vette őket a szerencse.
Meisner úgy becsülte, már legalább másfél órát töltöttek a föld alatt, következésképpen
az emberek bázisa már végképp nem lehet messze, ha hinni lehet Kutya ígéretének.
Igaz, a nő még mindig úgy érezte, hogy a lábai ólomból vannak, és minden lépés
megtétele egyre nehezebbnek bizonyult, azonban valahogy mégis kibírta valahogy.
Egy kicsit nedvesebb hely után végre Kutya felállt, majd tanulmányozni kezdte a falakon
lévő grafitiket, melyek nyilvánvalóan fontos és hasznos információt hordoztak azok
számára, akik értették.
– Hamarosan célhoz érünk – jelentette ki a férfi. – Azt hiszem, most már
megengedhetünk magunknak egy kis pihenőt…
Vandberg a falnak támaszkodott.
– Szerintem mindannyian bírnánk még egy kicsit – jegyezte meg elég hangosan ahhoz,
hogy a parancsnok meghallja. – Ha már valóban olyan közel vagyunk, akkor az a néhány
perc már igazán nem számít.
Meisner csúnyán nézett a férfira.
Neki igenis számított ez a kis pihenő.
Kutya felemelte a kezét.
– Nyugalom, barátom! – intette a társát. – Ne feledkezz meg arról a kötelező pihenőről,
amit az esetleges megfigyelőknek látniuk kell, különben automatikusan támadást fognak
sejteni érkezésünk mögött!
Vandberg elkomorodott, majd megpróbált vigyort erőltetni az arcára, ám az eredmény
elég riasztónak tűnt.
– Bocsáss meg, de tudod a…
– A fogolytábor – bólintott Kutya.
Vandberg felsóhajtott.
– Kell egy kis idő, mire ismét minden apróság az eszembe jut – legyintett a férfi. – De ti
majd segítettek benne, nem igaz?
Kutya furcsa mozdulatot tett, amit akár bólintásnak, de fejrázásnak is lehetett érteni.
Talán csak a nyaka zsibbadt el, és azt tornáztatta meg.
– Tizenöt perc… – jelentette be a parancsnok. – Ha lehet, maradjunk együtt, bár az egyik
kis beszögellésben mindenki elvégezheti a dolgát, mert ott folyamatosan áramlik a
csatornavíz.
Vandberg nem reagált, Meisner pedig túl gyönge volt, hogy ilyen apróságokkal
foglalkozzon. Talán majd később a testi szükségletekre is szakít egy kis időt, ám most a
pihenést érezte a legfontosabbnak.
Kutya érdeklődő pillantást vetett a plazmavetőre, majd közelebb lépett Vandberghez, és
a kezét nyújtotta a fegyver felé.
– Megnézhetem? – kérdezte nyugodtan. A másik férfi bólintott.
– Természetesen – adta át a fegyvert. – Ha nincs kifogásod ellene, akkor én is szívesen
tanulmányoznám a tiedet.
Kutya leakasztotta a nyakából az UZI-t. Kicsi, hasznos fegyver volt, némi aprócska
módosításokkal, mint amilyen a rászerelt lézeres célkereső, vagy a meghosszabbított tár.
A fegyvermesterek boszorkánykonyhájából került ki, és eddig igazán jó szolgálatot tett a
férfinak. Az oldalán apró vonalkák sorakoztak, hogy ez valamiféle jelzés vagy csak egy
különösen szabályos karcolássorozat, azt nem lehetett eldönteni.
– Tessék! – adta át az UZI-t Kutya, majd minden figyelmét a plazma felé fordította.
Meisner a lábát masszírozta, miközben a szeme sarkából a két férfit figyelte. Szinte
kézzel tapintható volt közöttük a feszültség. Ösztönösen érezte, hogy hamarosan történni
fog valami, ezért erőt véve magán felállt, és Kutyára nézett.
– Mit mondtál, merre induljak?
A férfi a bal kéz felé járatra mutatott.
– Körülbelül tizenöt métert kell menned, s biztos vagyok benne, hogy azonnal megtalálod
majd – magyarázta, majd nagylelkűen hozzátette: – Nem kell sietned!
Meisner tudta, hogy a férfi nem véletlenül hívta fel erre a figyelmét. Azt akarta, hogy ne
legyen a közelben, amikor egymásnak ugranak. Mert arról Cathy Meisner egyre inkább
meg volt győződve, hogy ez pillanatokon belül bekövetkezik. Egy másodpercre
eltöprengett azon, hogy nem lenne-e jobb, ha maradna, és egyértelműen kiállna
valamelyik társa mellett. Talán még a vitát is meg tudná előzni, vagy azt, ami azután
jönne.
Aztán mégis hátat fordított nekik.
Nem maradhat itt, mert azzal csak a gondokat növeli. Azt azonban megfogadta
magának, hogy nem fogja itt hagyni őket. Csak úgy csinál. Végtére neki is van fegyvere…
Egy pillanatra megrettent magától.
Nem volt biztos benne, hogy bármelyik társa ellen képes lenne használni a karabélyt.
Sem Kutya, sem Vandberg nem adott okot rá soha, s bár utóbbi egy kicsit változott az
elmúlt napok során, ez mégsem jogosítja fel, hogy ellenségként gondoljon rá.
Közös ellenségük van, s talán barátok többé már nem lehetnek, de társak igen.
Bajtársak.
A csatornajárat, ahova Kutya küldte, kicsit szűkebb és bűzösebb volt, mint amelyiken
eddig haladtak. Meisner mégsem foglalkozott ezzel. Néhány lépés megtétele után
megállt, lekapcsolta a zseblámpáját, és ügyelve rá, hogy mindvégig az árnyékok között
maradjon, egy kicsit visszalopakodott.
Tisztán hallotta a férfiak beszélgetését.
– Nem lehetett könnyű ezt a fegyvert megszerezni – gondolkozott hangosan Kutya,
miközben újra és újra kijelzőre kérte a fegyver legfontosabb műszaki jellemzőit.
Vandberg megvonta a vállát.
– Szerencsém volt – válaszolta nyugodtan. – A menekülésem során áthaladtam egy
alkatrészraktáron, és ott találtam. Kész szerencse, hogy már volt benne egy
energiamodul, különben legfeljebb bunkósbotnak lett volna jó.
Kutya észrevétlenül elhúzódott egy kicsit Vandberg közeléből, miközben aktív állapotba
kapcsolta a plazmavetőt.
– Jó a koszt a táborban? – érdeklődött szelíden.
– Meg lehet enni – érkezett a válasz. – Az életben maradáshoz mindenesetre elegendő.
Kutya elgondolkozva bólintott.
– Nehéz, megerőltető munkát végeztetek? Vandberg kezdett bemérgesedni.
– Nem is számológépnek gyűjtött be minket a Skynet! – vágott vissza. – Persze, hogy
fizikai munkát végeztünk.
Kutya szelíden megcsóválta a fejét.
– Baromira meg lehet erősödni benne, igaz? A kérdésre nem érkezett válasz.
– Vajon miért van az – kérdezte csendesen Kutya a plazmavető csövét Vandbergre
irányítva – hogy minél tovább beszélgetem veled, annál inkább a meggyőződésemé válik,
hogy nem egy ember áll itt velem szemben?
Vandberg durván felröhögött.
– Mert kezd teljesen elmenni az eszed! – válaszolta dühösen. – Nézd, haver, baromira
nem tehetek arról, hogy elvesztetted két emberedet. Az, hogy most szükséged van egy
bűnbakra, megértem, de örülnék, ha nem engem szemelnél ki erre a célra! Nézz tükörbe,
és tudni fogod, ki tehet erről az egészről!
Kutya szkeptikusnak tűnt.
– Lehet, hogy valóban hibáztam – felelte lassan. – Ám ez még mindig nem ad
magyarázatot néhány furcsaságra…
Vandberg az UZI-t fordította Kutya felé.
– Nem tudom, honnan veszed azt a tömény ostobaságot – emelte meg
jelentőségteljesen a fegyver csövét –, de igazán nem szeretném, ha emiatt valami
visszafordíthatatlan történne.
Kutya nem rettent meg.
– A kezdetek óta van valami, amire nem tudtam veled kapcsolatban választ adni
magamnak… Ez a plazmavető van vagy huszonöt kiló. Mégis, olyan könnyedén cipelted
magaddal, mintha csak egy Browning lenne a derekadhoz beszúrva. Aztán azok az apró
elszólásaid… Még nem hallottam embert V12-esként emlegetni egy kibaszott
Ezüsthernyót. Meg aztán nem vagy sok tekintettel a társaidra… Most is, inkább lemondtál
volna a pihenőről, csak mielőtt eljussunk a bázisra.
A háttérben Meisner egyre növekvő rémülettel hallgatta a vitát. Gondolatok, képek
villantak a fejébe – szeretett volna hangot adni megérzéseinek, tétova félelmeinek,
azoknak az apró változásoknak, melyeket egykori kedvesén vélt felfedezni, ám
egyszerűen képtelen volt rá. Amit Kutya mondott, az iszonyú ostobaságnak tűnt, hiszen
Vandbergről azonnal látni lehetett, hogy ember, s nem egy gép. Igaz, néha túl
érzéketlennek tűnt, de ember volt, nem gép.
Cathy Meisner soha nem találkozott Alfa egységgel.
Ember…
– Rossz a természetem – próbálkozott Vandberg, de valahogy érezni lehetett, hogy csak
az időt húzza. – Ez még nem bűn.
Kutya nem válaszolt.
Meisner látta, hogy Vandberg ujja ráfeszül a ravaszra, olyan tisztán látta ezt, mintha
csak centiméterekről figyelné, ám a férfi egyelőre kivárt, mintha csak abban
reménykedne, hogy Kutya hirtelen elneveti magát, és bejelenti, micsoda remek tréfát
sikerült kiötölnie.
Ám ez nem történt meg.
– Mortimer Vandberg vagy, ha jól emlékszem a teljes nevedre… És Sakuko Akamorinál
szolgáltál az Északi Harmincötösöknél. Mi van, ha azt mondom, ilyen osztag nincs is?
Vandberg felhördült.
– Van ilyen! – morogta. – Még ha te nem is tudsz róla, azért nem kellene nem-létezőnek
bélyegezned! Rohadt nagy ez a város, az lenne az igazán meglepő, ha minden ember név
és arc szerint ismerné egymást…
Kutya gyűlölködve nézett a másik férfira.
– Tulajdonképpen mindegy. Akkor is gép vagy, akármit is állítasz magadról. Talán
valóban volt egy Mortimer Vandberg nevű ember, akinek elloptad a személyiségét,
betanultad az adatait… és megpróbáltál a helyére állni.
Vandberg felnevetett.
– Neked valóban elment az eszed! – Meghallva vagy megérezve, hogy a társnőjük a
közelben tartózkodik, hangosan felkiáltott: – Hallod ezeket a vádaskodásokat, kedves?
Mit szólsz hozzá? Talán te tudod igazolni, hogy ugyanaz vagyok, aki egy teljes éven át élt
veled a táborban?
Cathy Meisner elsápadt.
Három nappal ezelőtt még esküt tett volna a férfi mellett, mára azonban kétségek
gyötörték, s bár amit Kutya állított, az maga volt a megelevenedett rémálmok
legszörnyűbbike, a nő mégsem mert egyértelműen kiállni Mortimer Vandberg mellett.
Nem. Ahhoz túlságosan is sokat változott.
S mindehhez két nap elegendőnek bizonyult.
– Nos, kedves, nem állsz mellém? – Vandberg hangja valósággal bántotta Cathy Meisner
fülét. Mind több olyan apró változás villant elméjébe, mely még nem tudatosult benne
igazán, de érzékelte valamennyit, és képtelen volt magyarázatot találni rájuk.
Kutya felsóhajtott.
– Nem tudom, mi volt a célod… mert biztos vagyok benne, hogy nem szokványos
feladattal érkeztél… ám, tartok tőle, már nem lesz alkalmad befej…
Nem fejezhette be.
Vandberg meghúzta a ravaszt.
A závár üres csattanása hallatszott, majd amikor Vandberg rádöbbent, hogy csúnyán
rászedték, előrelendült.
Soha nem ért célba.
Kutya kérlelhetetlen egykedvűséggel érintette meg az elsütőbillentyűt, és a fegyver
csövéből kicsapó plazma gyakorlatilag elpárologtatta támadója mellkasának jelentős
részét. Vandberg még így is tett előre két tétova lépést, aztán végigvágódott a földön.
Aztán csend lett.
Fájdalmas csend.
17. …az igazság feltárul
Los Angeles, 2027. február 19.

Meisner egyszerre küzdött a döbbenettel és a félelemmel. Ami történt, az egyszersmind

volt váratlan és iszonyú. Egy társat elveszíteni soha nem könnyű, ám amikor egy másik
társ keze által vész el, az több, mint rémálom. Ráadásul Meisner azt sem tudhatta, hogy
vajon Kutya nem őrült-e meg, mert ha igen, akkor hamarosan rá is sor kerül. Elvégre
egy őrült őt is kiborgnak nézheti.
– Láttad? – Kutya hangja színtelennek tűnt.
A nő nagyot nyelt. A legszívesebben megfordult volna, hogy elrohanjon, ám a plazma elöl
egy egyenes csatornában nincs hova menekülni. Elbújni sem sok értelme lenne, mivel az
izzó anyag akár a fémet is átégeti.
– Azt hiszed, megőrültem?
Kutya Meisner gondolatait öntötte szavakba.
– Nem… – válaszolta halkan a nő, de hangján érezni lehetett, hogy nagyon bizonytalan.
– Gyere ide, s látni fogod, hogy igazam van… – Kutya nem fordult Meisner felé, mi több,
a plazmavetőt is leengedte. – Ha meg akarnálak ölni, megtehetném így is, nem lenne
szükségem rá, hogy magamhoz hívjalak – tette még hozzá.
Cathy Meisner sápadt volt, mint a fal, amikor előlépett az árnyékok közül. Az M-16-ost
olyan kétségbeesetten szorongatta, mintha az segíthetne neki bármiben is.
– A Skynet kifejlesztett olyan kiborgokat is, melyek titániumvázát élőszövettel borította –
magyarázta Kutya türelmesen, mert látta, hogy a nőnek fogalma sincs az Alfák
mibenlétéről. – Szüksége volt rájuk ahhoz, hogy az emberi bázisokat belülről próbálja
elpusztítani. Egy közönséges harctéri egység soha nem jutott volna be észrevétlenül a
menedékeinkbe, ám amire azok nem voltak képesek, azt megtették a beszivárgó
egységek. Alfáknak nevezte el őket, ezek voltak a legújabb szériák… a T-800-as sorozat
elitjei. Behatóbb vizsgálat nélkül lehetetlen megkülönböztetni őket egy embertől… ha
megvágod őket, véreznek… a bőrük tapintásra épp olyan, mint a miénk, képesek
verejtékezni, esznek és isznak… teljesen olyanok, mint mi.
Meisner sápadtan közelebb araszolt.
– Akkor hogyan… – Nem fejezte be a kérdést. Kutya lenézett a tőle alig négy lábnyira
heverő csonka testre.
– Ösztön. Meg rengeteg apróság, amelyet megtanultunk, hogy észrevehessük, ha Alfa
férkőzik a sorainkba. Az imént elsoroltam, ha figyeltél. A társad nem fáradt el, pedig egy
igen nehéz fegyvert cipelt folyamatosan magával. A pihenők során csaknem
mozdulatlanul gubbasztott közöttünk, mégsem zsibbadtak el soha a végtagjai…
Félelmetes magabiztossággal használta a plazmavetőt. Nekünk a legjobbjaink a
könnyített változattal se fognak soha így célozni, a találati pontosságról és a
tűzgyorsaságról nem is beszélve.
– És én? – Meisner megpróbált úgy nézni a halottra, hogy ne Vandberget lássa benne.
Túl sok emlék kötötte hozzá, még akkor is, ha az utóbbi időben változásokat tapasztalt
rajta.
Kutya megcsóválta a fejét.
– Szerintem nem vagy Alfa… – válaszolta nyugodtan, megértve a kérdés mögötti
gondolatot. – Alibinek kellettél. Szüksége volt valakire, aki igazolja majd, ha odáig jut.
Nem tudom, mi volt a célja… de hát egy kiborgnak mi más is lehetne, mint a pusztítás?
– Majd' egy évig társak voltunk.
– Ez nem jelent semmit – rázta meg a fejét a férfi, miközben lassan körbesétálta a
torzót, mintha attól tartana, hogy még maradt benne egy szemernyi élet. – Valószínűleg
az utolsó pillanatban cserélték ki az Alfával. A társad az igazi Mortimer Vandberg volt, ám
akivel kijutottál a fogolytáborból, az már a másolat. Az Alfa egység. Nem tapasztaltál
semmi szokatlant? Valami változást vele kapcsolatban?
Meisner lassan bólintott.
– De igen… beszélni is akartam róla valakivel, de Vandb… ő… mindig itt volt a közelben.
Amikor pedig nem volt itt… nem igazán volt rá idő.
Kutya megértően a nőre nézett.
– Látod, te is észrevetted. Nem kell veteránnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük azokat az
apróságokat, melyek megkülönböztetnek egy Alfát egy igazi embertől. Az igazi
különbségeket azonban akkor fogod meglátni, ha közelebb jössz, és alaposan szemügyre
veszed ezt a testet!
Meisner közelebb araszolt. Amikor Kutya lelőtte Vandberget, hányingert érzett, ám
mégsem kezdett öklendezni. Valahogy nem volt hozzá ereje. Vagy már akkor is tudta,
hogy az igazi Vandberget már örökre elveszítette?
Meglehet.
Kutya leguggolt a test mellé. Ha akarja, Meisner most könnyedén végezhetett volna vele.
A férfi nem figyelt rá, és az M-16-os csöve centiméterekre volt csupán Kutya tarkójától.
Nem tudta megtenni.
Még akkor sem, ha Vandberg valóban ember. Leguggolt a férfi mellé, és megpróbált
érzelmek nélkül tekinteni a hullára.
Az első, amit észrevett, a test belsejében futó, fémes színű gerinc vége volt. Bár a
plazma elpárologtatta a test felső részét, ami maradt, abból is egyértelműen meg
lehetett állapítani, hogy Kutya megérzései helyesnek bizonyultak.
Az élőszövet alatt titánium váz lapult.
– Nem tudom elhinni! – nyögte a nő.
Kutya bátorítóan átkarolta, ám ez csupán arra volt jó, hogy Cathy Meisner a maradék
akaraterejét is elveszítse. Válla megroggyant, és sírni kezdett. Mintha az elmúlt évek
minden fájdalma és keserűsége akarna felszakadni most belőle. Hosszú idő óta most
először engedte meg magának ismét, hogy hagyja, úrrá legyen rajta az önsajnálat. Amit
átélt, az mindenkit a padlóra küldött volna, s az sem lett volna meglepetés, ha elméje,
nem bírván a megterhelést, inkább elborul, mintsem megpróbálja feldolgozni az
igazságot.
Vandberg kétségkívül kiborg volt.
Bár a külső megtévesztőnek bizonyult, azonban a teste vázát képező titánium minden
kétséget kizárt. Kutyának mutatni sem kellett az árulkodó alkatrészekre, Meisner azonnal
meglátta szinte valamennyit.
Iszonyú volt belegondolni, hogy egy kiborggal töltött együtt ennyi időt. Még akkor is, ha
nem tudott róla. Egyedül az vigasztalta, hogy Kutya szerint az utolsó pillanatban
hajtották csupán végre a cserét. Vandberg meghalt, amikor megpróbált megszökni. Vagy
az sincs kizárva, szó sincs szökésről; a Skynet egyszerűen végzett vele, hogy egy Alfát
állíthasson a helyére. Kiszedtek belőle minden információt, ami az Alfa számára
hasznosnak tűnt, aztán megsemmisítették, hogy nyom se maradjon utána.
– Tökéletes másolat, igaz? – kérdezte Kutya, miközben gyengéden talpra állította a nőt,
és egy kicsit távolabb vezetette a kiborgtól.
Meisner bólintott.
– Ez a legrosszabb az egészben. Haladéktalanul jelentenünk kell a Főparancsnokságon.
Eddig soha nem fordult elő, hogy azért öltek meg valakit, hogy kiborgot állítsanak a
helyébe. A Skynet megint kitalált valamit, amivel még nagyobb csapást akar ránk mérni.
Gondolj csak bele, ha egy megszokott arccal találkozol, eszedbe sem jut feltételezni,
kiborggal állsz szemben. Még ha a kutyák ugatnának is, akkor sem gyanakodnál azonnal.
Márpedig az ilyen késlekedés egy egész bázis pusztulását is jelentheti. Erről mindenképp
tudnia kell a Főparancsnokságnak!
– Ugye, a kutyák mindig kiszúrják a kiborgokat? – kérdezte halkan Meisner.
A férfi bólintott.
– Soha nem tévedtek még.
A nő halványan elmosolyodott. Szomorúnak, ugyanakkor eltökéltnek látszott.
– Akkor nekem is próbát kell tennem. Biztos akarok lenni benne, hogy… – Nem tudta
végigmondani. A lehetőség annyira elborzasztotta, hogy minden erejére szüksége volt a
könnyei visszatartásához.
Kutya kifürkészhetetlen arccal nézett a nőre.
– Senki nem léphet be egy bázisra anélkül, hogy ne találkozna kutyákkal. Biztonsági
előírás, tudod. Senkivel nem tehetünk kivételt…
Meisner megrázta a fejét.
– Nem akarom elkerülni az ellenőrzést. Épp ellenkezőleg. Talán én is kiborg vagyok, csak
még nem tudok róla. Tudod, néha képeket látok és egy belső hang szólal meg a
fejemben… Mi van, ha gép vagyok, aki egy bizonyos esemény kapcsán aktivizálódik.
Kutya megcsóválta a fejét, de a hangja már nem volt ennyire egyértelmű.
– Még soha nem hallottam ilyen gépről. Meisnert nem lehetett meggyőzni.
– Ahogyan a másolatkészítésről sem. Bizonyosságra van szükségem, különben szép
csendben meg fogok őrülni.
– Meg fogod tudni – ígérte Kutya, és szavai valahogy baljósan csengtek.
– Vele mi lesz? – nézett Meisner a torzóra. Kutya megvonta a vállát.
– Semmi. Itt marad. – Lehajolt, és magához vette az UZI-t. – Majd szólok a
takarítóknak, hogy van idelent egy szétlőtt Alfa. Talán ki tudnak szedni belőle valami
használhatót. Vagy az is előfordulhat, hogy a Főparancsnokság fog igényt tartani rá, mint
ahogy miránk is. Szükség lesz minden apró emlékedre, minden megérzésedre és
megfigyelésedre, amivel össze lehet gyűjteni, mi különbözteti meg a másolatot az
eredetitől. Csírájában kell elfojtanunk mindenféle új kezdeményezést, mert ha a Skynet a
reprodukálási időt le tudja csökkenteni egy-két napra, vagy ami még rosszabb, pár
órára, akkor komoly bajoknak nézünk elébe. Senki nem tartózkodhat majd egy-két
óránál többet a felszínen, a kiküldött csapatoknak pedig valami új, rendkívül egyedi
azonosító-rendszert kellene kitalálni. Márpedig nekünk e nélkül is elég bajunk van a
kiborgokkal. Senkinek sem hiányozna még ez is!
Meisner megpróbált optimista lenni.
– Végtére is ez valami tesztpéldány lehetett, nem igaz? Amolyan első széria. Talán a
Skynet ezzel akarta tesztelni a hatásfokát…
Kutya elgondolkozva beharapta a szája szélét.
– Reméljük, csak egyet indított útnak – jegyezte meg, miközben ismét betárazta az UZI-
t. – Mindenesetre nem árt majd körbeüzennünk, hogy ha ismeretlen szökevények
bukkannak fel, akkor szigorítsák még jobban az ellenőrzést. Azonosítót bárki szerezhet
magának, s ha még egy másik szökevénnyel alibit is biztosít, akkor alaposan megnehezíti
a dolgunkat.
– Tudtad a legelejétől? – Meisner már percek óta kíváncsi volt rá, csak most jutott el
idáig, hogy a kérdést a férfinak szegezze.
Kutya megrázta a fejét.
– Nem. Igaz, gyanakodva fogadtunk benneteket… ezért is osztottunk be két különböző
csoporthoz, hogy külön-külön nagyobb eséllyel bánhassunk el veletek. Thorton azt a
feladatot kapta, hogy ha Vandberget gyanúsnak találja, végezzen vele. Ne kérdezzen,
csak lőjön! Inkább öljünk meg egy ártatlant, mintsem hibázzunk, és egy Alfa bejuthasson
a bázisunkra.
Meisner elkomorult.
– Gondolom, kapcsolatban velem is hasonlóan gondolkoztatok.
Kutya kényszeredetten bólintott.
– Megtettem volna – mondta halkan. – Értsd meg, ez egy rettenetes háború. Ha
tévedünk, akkor százak halhatnak meg. Mérlegelni kell, s mindig a legjobb döntéseket
hozni. Néha ez rendkívül nehéz, ám ha csak az eszedre hallgatsz, akkor meg fogod
érteni. Érzelmeknek nincs helye ebben a háborúban.
Meisner keserűnek tűnt.
– Úgy beszélsz – mondta halkan –, mint egy kiborg. Érzelmek nélkül… Pedig akkor mi is
kiborgok leszünk.
– Nem könnyű embernek maradni – ismerte el Kutya. – Tudni, hogy minden alkalommal,
amikor elindulunk teljesíteni a parancsokat, valószínűleg akad közöttünk néhány bajtárs,
aki nem fog visszatérni. Ezt az akciót még viszonylag olcsón megúsztuk, hiszen csak
négy embert veszítettünk. Lehetett volna sokkal rosszabb is a túlélési rátánk. Persze még
nem értünk haza.
Meisner mélyet sóhajtott.
– Néha eltöprengek azon, nem lett volna jobb, ha maradok a fogolytáborban. Ott
legalább mindig tudtam, mit miért teszek, s meddig mehetek el.
– A döntést neked kell meghoznod – felelte a férfi –, de azt javaslom, mielőtt
elgondolkoznál rajta, hagyj egy kis időt a szabad világ megismerésére is!
18. Hazatérés
Los Angeles, 2027. február 19.

Kutyának igaza volt, a bázis nem is volt olyan messze. Igaz, még legalább félórányi
gyaloglás következett, miután maguk mögött hagyták az Alfa szétlőtt testét, azonban
vagy a pihenő segített Meisnernek összeszedni magát egy kicsit, vagy pedig a
bizonyosság, mellyel megszűnt a Vandberggel kapcsolatos összes balsejtelme. A
Kutyával folytatott beszélgetés pedig elegendő gondolkoznivalót adott a nőnek ahhoz,
hogy egyetlen kérdéssel se forduljon a férfihoz, s így elég jó tempóban haladhattak.
Igaz, Kutya néha megállt, egy-két perces pihenőket tartva – talán számított Meisner
kérdéseire –, azonban a nő nem élt a lehetőséggel.
A csatornafeljárat egy régi multiplex mozi mellett volt, ám a neonok már nem
világítottak, valaki pedig leperzselte a kiragasztott plakátokat is a falról. Meisnernek volt
egy olyan megérzése, hogy figyelik őket, de nem foglalkozott vele, mert Kutya aligha
hagyta volna figyelmen kívül, ha fenyegetést jelent rájuk nézve.
Nem tévedett, bár a közel igen relatív fogalomnak bizonyult. Igaz, néha ismerősnek tűnt
a környék, s már-már felmerült benne a gyanú, hogy a férfi szándékosan vezeti körbe, s
így időt hagy a társainak, hogy felkészülhessen a fogadásukra.
Ez persze érthető volt.
– Most megint várnunk kell egy kicsit – állt meg egy romos bérház átjárójában Kutya. –
Hamarosan elénk küldenek valakit, akinél igazolnunk kell magunkat.
Meisner bólintott. Meg kell tanulnia a mindennapi túléléshez szükséges szabályokat. S
ebbe ez is beletartozik.
Hogy a fáradtságát feledtesse, megkísérelte kitalálni, vajon merről fog érkezni az őrség
vezetője. Igaz, Kutya nem említette, ki jön eléjük, de Meisner feltételezte, hogy ezt a
rendkívül felelősségteljes munkát csak valami parancsnok végezheti.
– Ha az ég vörösre vált…
Meisner összerezzent. Bár a hang nem volt erőteljes, talán inkább cinkosan suttogó,
mégis váratlanul érte. El sem tudta képzelni, hogyan juthat valaki ennyire észrevétlenül a
közelükbe.
– …a cigánytábor az égbe megy – válaszolt nyugodtan Kutya. – Van egy nő velem. Azt
állítja magáról, hogy a Skynet egyik fogolytáborából szökött meg…
– Már minden tábort felszámoltunk – morogta valaki idegesen, és Meisner némi
erőfeszítéssel megállapította, hogy a hangok jobbról, egy törött téglákból álló
törmelékhalom alól érkezik. Elég nagy lyukak voltak ott, hogy könnyedén szemmel
lehessen tartani az érkezőket, de a kérdező végig fedezék mögött maradjon.
Kutya megcsóválta a fejét.
– Ezt senki nem állította. Sok tábort felszámoltunk, az igaz… de hogy mindegyiket. Nos,
ebben még én sem vagyok biztos.
– Ismered a szabályokat.
– Azért hoztam éppen ide – bólintott a férfi. – Vigyétek a nőt az elkülönítőbe, közben
elmesélek róla mindent, amit eddig megtudtam… Egyébként éppen ő ragaszkodik a
vizsgálathoz, s valószínűleg lesz néhány érdekes megjegyzése.
Pillanatnyi csönd hallatszott, és Meisnernek határozottan az az érzése támadt, hogy a
kérdező fojtott hangon vitatkozik valakivel.
– Rendben – érkezett végül a válasz. – Mutasd neki az utat, de vedd el tőle a karabélyt!
Kutya bocsánatkérő mosollyal fordult Meisner felé, de a nő már nyújtotta is felé a
fegyvert.
– Nyugalom. Nekem nagyobb szükségem van az önigazolásra, mint nektek – mondta
suttogva. – Ígérd meg, ha kiderül, hogy mégsem az vagyok, akinek hiszem magam, nem
hagytok tovább élni!
A férfi nyelt egyet, majd tétován bólintott.
– Ha számít valamit… én bízom benned! A nő szája szomorú mosolyra húzódott.
– Bárcsak én bíznék magamban…
Az elkülönítő egy ablakok nélküli helyiség volt, ám a falakon apró lyukak tátongtak,
melyeken keresztül remekül be lehetett lőni a terepet, a mennyezetről pedig valószínűleg
gránátokat hajíthattak az emberek, amennyiben a vendég nem annak bizonyult, akinek
mondta magát. A falak elég épnek tűntek ahhoz, hogy Cathy Meisnerben felmerüljön a
gondolat, került-e valaha is ide kiborg. Annak mindenképp lenne nyoma.
– Meséljen magáról! – A hang valahonnan felülről érkezett.
Meisner lassan körbefordult, majd leült. Talán odakint azt várták tőle, hogy állva marad,
azonban annyira fáradt volt, hogy úgy vélte, ennyit igazán megengedhet magának.
Egy kiborg biztosan nem ülne le…
– Nos, a nevem Cathy Meisner. A Skynet egyik fogolytáborából szöktem meg nem
egészen két nappal ezelőtt. Szökésem során találkoztam azzal a férfival, akivel előtte
közel egy évig éltem együtt… már amennyire lehetett – tette hozzá bocsánatkérő
mosollyal. – A fogolytábor nem igazán alkalmas arra, hogy az ember párt válasszon
magának.
Egy pillanatra elmerengve nézett maga elé.
– A szökésem előtt meg kellett küzdenem egy mutánssal, de győztem. A párviadalt
büntetésképpen mérte rám a Skynet, amiért a kedvesem megszökött. Életben
maradtam, s valami, általam ismeretlen okból kifolyólag… a kiborgok elküldtek az orvosi
szobába. Ma már tudom, hogy mindez csak megrendezett színjáték volt, s az én
szökésem tulajdonképpen része volt az Alfa fedősztorijának… Amikor Kutyával beszéltem
erről, akkor erősödött meg bennem ez a gyanú…
Megpróbált visszagondolni azokra az apróságokra, melyeket talán el kellene mondania,
ám részben nagyon fáradt volt, másrészt pedig nem az Alfáról kellett elsősorban
beszélnie, legalábbis így érezte, hanem önmagáról.
– …Mit mondhatnék magamról? Fogoly voltam. Valamennyire emlékszem a
gyerekkoromról, de a napok nagyon egybemosódnak. Fizikai munkát végeztünk,
többnyire szerelést vagy pakolást. Az idősebbek azt mondták, folyamatosan figyelnek
minket, s ez valószínűleg így is volt. Minden hónapban átestünk egy orvosi vizsgálaton,
majd néhányunkat eltávolították. Soha nem jöttek vissza. Nem tudom… Nem nagyon
akarok emlékezni arra, ami ott történt.
– A parancsnokod említette, hogy néha képeket látsz és hangokat hallasz… – A hang
valahogy testetlennek tűnt, és túl semlegesnek bizonyult.
Meisner lassan bólintott.
– Igen. Ezért kértem, hogy vizsgáljanak meg… Nem tudom, kiborg vagyok-e, de
mindenképp bizonyos akarok lenni benne… Talán én is egy gép vagyok, akinek a Skynet
ellopta a gondolatait, a személyiségét, és azok a képek csupán régi énem felvillanásai.
Senki nem szólt egy szót sem.
Ez volt a legrosszabb.
– Nem vagy kiborg, legalábbis a kutyák nem reagálnak rád… – érkezett végül néhány
biztató szó. – Hogy mik ezek a fantomképek, s miért hallasz hangokat a fejedben… nos,
azt majd a dokik kiderítik. Egyelőre itt maradsz, mindig lesz valaki, aki ügyel majd rád.
Kapsz enni, pihend ki magad, mert elég rossz bőrben vagy! Addig elküldjük a jelentést a
Főparancsnokságra, és megkérdezzük, mi legyen veled. Nem akarok hazudni: nem sok
jót jósolok neked.
Meisner fáradtan megvonta a vállát.
– Megkaptam az esélyt – felelte olyan halkan, hogy aligha értette bárki is az elkülönítő
vastag falain kívül. – S legalább nem vagyok gép. Kell ennél több?
Miután evett, lefeküdt aludni. Kapott egy matracot is, mely ugyan elég viseltesnek tűnt,
de puhább volt annál, amihez a fogolytáborban szokott, és Kutya szerzett neki
valahonnan egy durva szövésű takarót, igazi lópokrócot. Nem válthatott senkivel sem
szót, de igazából nem is nagyon volt igénye rá. Minden gondolatát a pihenés töltötte ki,
és nagyon remélte, álomtalan alvásban lesz része. Nem akart emlékezni. Most még nem.
Néha felriadt, de mindig elnyomta ismét az álom. Fogalma sem volt róla, mennyit
aludhatott, amikor végre összeszedte magát annyira, hogy ne engedjen a matrac és a
pokróc hívogató ölelésének. Mindenesetre kipihentnek érezte magát, igaz, biztosra vette,
hogy egy kiadós ebéd után ismét tudna aludni.
Türelmesen várt, míg valakibe észreveszi, hogy felébredt, ám semmi jelét nem látta
annak, hogy ébredése bármiféle reakciót váltana ki őreiből.
Talán nincs is itt senki, gondolta magában, ám elvetette az ötletet. A Vandberg-másolat
Alfa után az a legkevesebb, hogy nagyon is komolyan veszik az emberek a fenyegetést.
Kell lennie itt legalább egy őrnek, ám az nyilvánvaló, hogy olyan helyen, ahol nem fogja
felfedezni.
Az embereknek abból kell kiindulnia, hogy potenciálisan veszélyes vagyok rájuk nézve…
Visszaült az ágyra, és türelmesen várt.
Valaki, előbb vagy utóbb majd csak csinál valamit. Ha mást nem, akkor hoz neki
ennivalót. Árulkodóan megkordult a gyomra, és Meisner kicsit el is pirult emiatt. Bár
helyzete korántsem volt kedvezőnek vagy biztatónak mondható, mégis határozottan jól
érezte magát. A képek már elég régóta nem villantak fel elméjében, s hangokat sem
hallott vagy vélt hallani. Még az is megfordult a fejében, hogy talán csak a kimerültség
űzött ostoba tréfát vele.
Igen, ezt is el kell majd mondania az orvosnak.
Lépéseket hallott közeledni. Először arra gondolt, hogy feláll, ám mégis ülve maradt.
Végül is oly mindegy, nem igaz?
– Én vagyok az – szólt be az egyik lyukon Kutya. A férfi szintén kipihentebbnek tűnt a
hangja alapján, és mintha bizakodóbb lett volna, mint maga Meisner. – Hamarosan itt
lesz az orvos, és meg fog vizsgálni. Már megérkezett értünk egy páncélozott autó, ami
elvisz minket a Főparancsnokságra… Van ott néhány fejes, akit pokolian érdekel a
történetünk.
Meisner elmosolyodott.
– Nekem is van egy jó hírem – válaszolta emelkedett hangon, és önkéntelenül is tett pár
lépést a férfi felé. – Se képek, se hangok a fejemben…
– Talán a kimerültség – jegyezte meg a férfi olyan hangsúllyal, mint aki nem akar
felesleges reményt ébreszteni.
A nő bólintott.
– Magam is erre gondoltam… – Elhallgatott, majd kicsit komorabban megkérdezte: – A
többiek simán visszatértek? Tegnap túlságosan fáradt voltam, hogy érdeklődjek utánuk…
meg lefoglalt a magam baja.
– Mind itt vannak – válaszolta Kutya. – Ami pedig a tegnapot illeti, talán inkább
tegnapelőttöt akartál mondani… Csaknem két teljes napot aludtál egyfolytában. Szép kis
teljesítmény!
Meisner elhúzta a száját.
– Amit végigcsináltatok, az volt a szép teljesítmény!
– Végigcsináltunk – helyesbített Kutya gyorsan, majd egy pillanatra elhallgatott. – Jön a
doki! Utána azonnal indulunk!
19. A létezés öröme
Los Angeles, 2027. február 21.

Cathy Meisner könnyes szemekkel hevert az ágyon. Igyekezett kihasználni azt az öt

percet, amit az orvos távozása után kapott. A fehérre meszelt mennyezetet bámulta, és
azon töprengett, érdemes volt-e ezért végigcsinálni az egészet. Igazából soha nem adott
magának túl nagy esélyt, és a végére pokolian elfáradt. Nem tudta, hogy másodjára
lenne-e mersze megint nekivágni, ám egy dologban átkozottul biztos volt: megérte.
A doki roppant kedves fickó volt. Szerelőoveralljában soha nem gondolta volna róla, hogy
orvos. Inkább nézett volna ki valamiféle technikusnak vagy valami hasonlónak. Igazság
szerint Meisner sokkal komolyabb vizsgálatra számított: a doki mindössze vért vett tőle,
bele kellett lehelnie egy ballonba, valamint belenézett a pupillájába. Aztán egy rövid
asszociációs teszt következett, majd a doki felállt és közölte: vége a vizsgálatnak.
Meisner meg volt döbbenve.
– Ennyi valóban elég annak eldöntésére, hogy ember vagy gép vagyok? – kérdezte
csendesen. A doki megállt, és megrázta a fejét.
– Azt már a kutyák eldöntötték – válaszolta nyugodtan. – Amire én kíváncsi vagyok, az
az, vajon idebent – ujjával megkopogtatta a homlokát – rendben van-e minden…
A nő rosszkedvűen meredt maga elé.
Szóval dilinyósnak hiszik. Végtére is nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Más is erre a
megállapításra jutna, ha képekről és fantomhangokról beszélne. Mindenesetre örült neki,
hogy egyelőre nyoma sem volt a hallucinációknak. Talán valóban csak a kimerültség
okozta…
– Ha visszajön, egy komolyabb vizsgálaton is át fog esni – ígérte a doktor, és hangjában
végre Meisner nem vélt felfedezni semmiféle burkolt fenyegetést. Ha visszajön… ez
legalább nem tette kétségessé a visszatértét. A doki valóban visszavárta.
Amikor az orvos elment, Kutya jött érte. A férfi ennivalót is hozott, meg egy kulacsban
valami édeskés italt, ami kellemesen átmelegítette. A felszínen megint esett a hó, ám
Cathy Meisner nem győzött betelni vele. Élete során mindössze négy alkalommal volt
része benne, amíg a táborban élt, így még mindig az újdonság erejével hatott rá.
– Sokat kell még pótolnod – jegyezte meg Kutya, aki megsejtette, miért nézi oly
átszellemülten a nő a kavargó hóesést.
Cathy Meisner nem válaszolt. Érezte, ahogy a hideg apránként belopakodik a ruhája alá,
ám ez valahogy mégsem zavarta. Szabad volt, s ez a szó csak mostanában kezdett
igazán tudatosulni benne. Az a tény, hogy kiengedték az elkülönítőből, azt jelezte, van
jövője. A kutyák nem jeleztek a közelében, és az orvos sem talált – egyelőre – semmi
említésre méltót. Mi több, a Főparancsnokságon – akármit is takarjon ez a hangzatos név
– kíváncsiak rá.
Egy darabig biztos nem fog unatkozni.
A páncélautó kisebb volt, mint amire számított. Egy furcsán vigyorgó nő ült elöl benne,
aki valami együgyű dallamot dúdolt. Felemelt kézzel üdvözölte a két utasát, bár az is
lehet, hogy csak táncolni próbált, mert a keze folyamatos mozgásban volt. A feketére
festett kocsi hátulja elég tágasnak bizonyult, kettőjüknek legalábbis nem kellett
szorongniuk. A kocsi belülről ki volt párnázva, bár a szivacs alatt Meisner valami furcsa
anyagot is felfedezett.
– Kevlár – mondta Kutya. – Golyók ellen. Ha a sofőrünk esetleg kijönne a formájából.
Alig szálltak benne, a kocsi azonnal meglódult. Furcsa bizalom volt, hogy mindössze
Kutyát adják mellé, ám Meisner azt sem tartotta kizártnak, hogy szándékosan alakították
így az eseményeket. Talán ez is csak egy újabb próba…
Kezdett elege lenni belőlük.
– Elkomorodtál – jegyezte meg Kutya. – Mi jár a fejedben, Cathy?
A nő egy pillanatra meghökkenve nézett a férfira. Most először szólította a keresztnevén,
de mégis jól esett hallani.
– Csak elgondolkoztam…
– Azt láttam – bólintott a férfi. – De min? Cathy Meisner megvonta a vállát.
– Ezen az egészen. A Skynet megrendezte a szökésemet, hogy megkönnyítse az Alfa
dolgát. Nem járt sikerrel, ám a sors úgy hozta, én magam is gyanúba keveredtem, s
bizonyára szükség lesz egy kis időre, mire a többiek elfogadnak majd.
– El fognak fogadni – biztatta a férfi.
Meisner hálás pillantást vetett a társára.
– Ha nem bíznál bennem, átkozottul nehéz dolgom lenne – ismerte el. – Nehéz elhinni,
hogy ha kiderült volna, kiborg vagyok, akkor megölsz.
– Az élet már csak ilyen – válaszolta könnyedén a férfi, de Meisner érezte, hogy a válasz
nem több felszínes gondolatoknál. A probléma sokkal mélyebben gyökerezett: Kutya
kezdte határozottan megkedvelni társnőjét. Minden gesztusa, minden megnyilvánulása
erről árulkodott egy kicsit.
– Megtetted volna? – kérdezte halkan Meisner. – Meg tudtad volna tenni?
Kutya határozottan bólintott, majd leejtette kicsit a vállát, és tétován megrázta a fejét.
– Nem tudom. Hiszek abban, hogy minden rendben van veled kapcsolatban. Nehéz
felülbírálnom a megérzéseimet. Még soha nem csaptak be, s bár néha egy kicsit
bizonytalan vagyok, mégis tartottam érted a hátam.
Cathy Meisner rádöbbent, hogy miközben ő az elkülönítőben ücsörgött, Kutyának komoly
harcot kellett vívnia érte. Érvelnie, vitatkoznia, minden apróságról beszámolnia, ami
velük történt. Vajon hányan voltak, akik úgy gondolták, a szökevények miatt haltak meg
négyen a csoportból? S mennyien tartották elvetélt ötletnek, hogy idehozta? Egyszerűbb
lett volna valahol szép csendben lelőni a szökevényeket, hiszen sokan úgy gondolták,
már nincsenek fogolytáborok.
Ám Cathy Meisner éveket töltött el odabenn.
Ha valaki, hát ő tisztában volt azzal, hogy igenis vannak még fogolytáborok. Lehet, hogy
csak egy tábor, de akkor is létezik, s legalább százötven ember sínylődik odabenn.
– Szerinted mi vár ránk? – próbálta elterelni borongós gondolatait a nő.
Kutya lemondóan felsóhajtott.
– Kérdések, kérdések és újra csak kérdések. Úgy tűnik, igazam volt, a másolat igen
komoly fenyegetést jelent ránk nézve, ha a Főparancsnokságról haladéktalanul értünk
küldettek…
– Gondolod, hogy újabb vizsgálatnak vetnek alá? – kérdezte elgondolkozva Meisner,
miközben a kocsi újra és újra nagyot döccent valamin. Eléggé vad terepen haladhattak
át.
Kutya bólintott.
– Ha szerencséd van, igen… Mivel a kutyák nem jeleztek rád, így valószínűtlennek tűnik,
hogy kiborg lennél. Ráadásul átmentél egy egyszerű mérlegen is, amely nyomban
kiszúrta volna, ha alkatodhoz képest túlságosan nehéz lennél. Ugyanakkor nem zárhatjuk
ki annak a lehetőségét, hogy a Skynet valamit, mondjuk egy bombát, beültetett a
testedbe, s az bizonyos idő elteltével robban csak. Mondjuk ennek nincs sok értelme, de
a rengeteg ész ellenére a Skynet néha elég meglepő dolgokat tud csinálni.
Meisnert cseppet sem boldogította a lehetőség, hogy esetleg egy bomba van a testében.
Arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha Vandberg nem viccelt, amikor ismeretlen
betegségeket, vírusokat emlegetett. Talán mindenkit megfertőz, akivel kapcsolatba kerül.
Ez az ötlet igazán illene a Skynethez.
Megemlítette aggodalmait Kutyának.
A férfi bólintott.
– Természetesen nem zárhatjuk ki ennek lehetőségét, ám nem kecsegtet túl nagy
hatásfokkal. Megfertőzhetsz és elpusztíthatsz száz-százötven embert. Ennyitől még nem
fog összeomlani az ellenállás. Szerintem a Skynet is tisztában van ezzel, és az MI nem
szokott energiát pazarolni olyan tervekre, melyek nem kecsegtetnek jelentős
eredménnyel. Néha éppen a Skynet gigantomániája könnyíti meg a dolgunkat. Mint a
fegyverraktár esetében… Mi lehetőség szerint minél jobban szétosztjuk a készleteinket,
hogy egy raktár felszámolása ne okozzon komolyabb problémát. A Skynet a raktár
felrobbanásával komoly tartalékokat veszített, s biztosra veszem, egy darabig kevesebb
kiborg járőrözhet az utcákon…
– Értem.
Csendben meredtek maguk elé. A kocsi időről-időre döccent egy nagyot, néha nekidőltek
az oldalfalnak, ha a sofőr túl tempósan vette be a kanyart, de egyébként semmi
említésre méltó nem történt.
– Szerencsénk van – motyogta a férfi. – Sehol egy kiborg. A sofőrünk nagyon értheti a
dolgát.
– Remélem, hasznos lesz, amiről hírt hozunk – gondolkozott hangosan Cathy Meisner. –
Szeretném, ha valamivel ki tudnám egyenlíteni az Alfa által okozott… – Elharapta a
mondat végét. – Igazából Vandberg nem okolható senki haláláért. Vélhetően nem
okolható.
A férfi megértette a hallgatás okát.
– Hasznos lesz – bizonygatta. – Ok nélkül nem rendelnének minket a Főparancsnokságra.
Meisner megpróbált optimista maradni.
Nem ment könnyen.
– Megpróbálok pihenni egy kicsit – mondta végül, és választ sem várva lehunyta a
szemét, majd egyszerűen nekidőlt a férfinak.
Kutya átkarolta, miközben sikertelenül próbálta leplezni elégedett vigyorgását.
20. Hírnökök
Los Angeles, 2027. február 21.

Amikor a páncélautó csikorogva fékezett, a félálomból éppen felriadó Meisner egy

pillanatig azt hitte, találatot kaptak. Aztán megérezte a vállán Kutya ölelő kezét, és ettől
megnyugodott. A férfi, mintha csak rajta kapták volna, gyorsan elengedte a nőt, és
előrelépett a sofőrfülkét és a rakteret elválasztó kis ablakhoz, majd megkopogtatta azt.
– Megérkeztünk? – kérdezte, amikor az ablak kinyílt, de helyette csak valami bugyuta
dallamot, kapott válaszul. Már ott tartott, hogy még egyszer felteszi a kérdést, amikor
valakik kinyitották a hátsó ajtót.
Sötét ruhás fegyveresek álltak félkörben, plazmavetőjük csöve az érkezőkre szegeződött.
Viharvert vonásaik arról árulkodtak, hogy szükség esetén nem haboznának használni.
Meisner felnyögött.
– Ez sem kezdődik túl jól…
– Kifelé! – intett az egyik gerilla a plazmavetője csövével, majd mutatta, merre
menjenek tovább.
Meisner arra számított, hogy a gerillák követni fogják őket, de tévedett. A katonák
egyfajta sorompóként funkcionáltak, ám miután leszállították a kocsiról a két jövevényt,
ismét elfoglalták a helyüket, s amikor pár lépés után Cathy Meisner visszanézett a válla
fölött, már csupán ugyanazt a sikátort látta, ahol kiszálltak. A katonák nem voltak sehol.
– Csak úgy, kíséret nélkül? – kérdezte szinte csak az ajkait mozgatva Meisner.
Kutya megrázta a fejét.
– Meg lennék lepődve… Szerintem most is figyelnek, s ha nem úgy cselekszünk, ahogy
kell, akkor egyszerűen cafatokra lőnek…
Meisner elhúzta a száját.
– És ki mondja meg, mit kell tennünk?
Kutya elvigyorodott.
– Ja, azt senki.
– Mit ne mondjak, rohadtul biztató tudsz néha lenni… – vágott vissza Meisner.
Határozottan biztonságban érezte magát a férfi mellett.
A sikátor sötét volt, ám ahhoz épp elegendő volt a fény, hogy ne törjék össze magukat.
Néha vörös nyilak cikáztak a levegőben, megerősítve az érkezők gyanúját: nincsenek
egyedül. Azok a fények átkozottul emlékeztettek egy lézeres célkeresőre.
– Meddig kell mennünk? – súgta a nő.
– Fogalmam sincs – érkezett a válasz.
Mintha csak erre a párbeszédre vártak volna, a közelben egy fénykör gyulladt – oldalt és
bent az épületben, szinte alig lehetett észrevenni –, majd valaki határozott hangon
odaparancsolta őket.
Mivel egyiküknél sem volt fegyver, azt előrelátóan a sofőrfülkébe kellett bepakolniuk, így
megmotozni sem sok értelme lett volna őket. Valami azonban mégis történhetett, mert
mindketten erőteljes zúgást hallottak, majd apró szikrák pattogását.
Mi a fene ez, akarta kérdezni Meisner, ám nem maradt rá ideje.
– A nő marad, a férfi lépjen előre!
Kutya engedelmeskedett. Miután a fényből kilépett a sötétbe, Meisner számára
gyakorlatilag láthatatlanná vált. Egy darabig megpróbálta a lépések alapján eldönteni,
hogy vajon ott maradt a közelben, vagy elvezették valahova, de a zúgás miatt
egyszerűen képtelen volt erre.
– Vetkőzz!
A felszólítás megdöbbentette Meisnert. Tétován megrázta a fejét.
– Vetkőzz! – ismételte türelmesen a hang. – A műszer mutat valamit, és biztosra kell
mennem. Valószínűleg egy jeladó. Talán a ruhádban van, talán a testedbe ültették.
Meisner homloka gyöngyözni kezdett. Jeladó? Ennél rosszabbat el sem tudott képzelni. A
Skynet akkor csupán hosszú pórázon tartotta, de soha nem engedte el igazán. S ahol egy
jeladó lehet, miért ne akadhatna valami más is? Mondjuk egy miniatűr bomba, ami talán
nem elég nagy, hogy kárt tegyen egy épületben, de őt biztosan apró cafatokra szaggatja.
Már nem volt ellenvetése a vetkőzés ellen. A koszos ruhadarab sorra lekerültek róla, s az
utasításnak megfelelően valamennyit kihajította a fénykörből. Hallotta, hogy valaki
felveszi azokat, majd nyilván tüzetes vizsgálatnak vetették alá.
Amikor teljesen meztelenül állt ott a hidegben, és kezével a szemérmét próbálta takarni,
arra gondolt, rosszabb már nem jöhet.
Tévedett.
– A ruházatod tiszta. Benned van valami…
A hang nem volt dühös vagy kárörvendő, egyszerűen közölte a tényeket.
– Most odamegy hozzád valaki. Tárd szét a kezed, állj terpeszbe, és ne mozogj! A saját
érdekedben… – A hang közömbös volt.
Csak a munkájukat végzik, szuggerálta magának Meisner, ám átkozottul nehéz volt
ennyire kiszolgáltatottan várni a vizsgálatot. Egy pillanatra a Skynet laboratóriumaiban
végzett vizsgálatok jutottak az eszébe: ott érezte ennyire tehetetlennek magát.
Vajon mikor ültették bele a jeladót?
Évekkel ezelőtt, hogy esélye se legyen a szökésre – Vandberg halálát is ez okozta volna?
–, vagy kifejezetten erre az alkalomra kapta? Végtére is oly mindegy.
Egy alacsony, szikár nő lépett elő a sötétből. Szürkésbarna egyenruhát viselt, mely szinte
tökéletesen elrejtette nőiességét. Rövid haja egy fiatal fiúhoz tette hasonlatossá, ám a
mozgása leleplezte.
Legalább erre gondoltak, motyogta az orra alatt Meisner. Nehezen tudta volna elviselni,
ha egy férfi tapogatja végig. Bár azt is elviselte volna.
A nő azonban nem ért hozzá Meisnerhez. Egy lapos fémlapot tartott a kezében, melyből
vékony drót vezetett a fénykörön kívülre. Ezt a fémlapot húzta végig Cathy Meisner teste
felett, gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen aprócska hely se maradjon ki.
Nem volt megalázó.
Csupán átkozottul szakszerű és precíz.
Meisner igyekezett valami másra gondolni, miközben a vizsgálat folyt. Már teljesen
átfázott; a hideg szinte a csontjáig átjárta testét. Zavarta a tudat, hogy csupán egy
eszköz a Skynet a kezében, mint ahogy az volt Mortimer Vandberg is. Szinte
észrevehetetlenül vékony szálak kapcsolták össze őket a halott Alfával. Meisner valami
mögöttes célt sejtett az eddig történtek mögött, ám egyszerűen képtelen volt ezt
szavakba önteni: a megérzéseket nem lehet elmondani.
– Bal váll! – szólt hátra a vizsgálatot végző nő. – A kötés alatt lesz, esetleg a kötésben.
Meisner lassan oldalra fordította a fejét. Őszintén remélte, ez az aprócska mozdulat még
nem fog semmiféle retorziót kiváltani a fénykörön kívül figyelő fegyveresekből.
– Kerítsetek egy orvost! – hallatszott valahonnan kintről. – Lehet, hogy a húsba van
ágyazva, és akkor nem vághatjuk ki csak úgy!
Meisner a hideg ellenére verejtékezni kezdett.
– Valaki adjon egy takarót! – Ez Kutya volt.
Végre valakinek eszébe jutott, gondolta hálásan Meisner, aztán a legkevésbé fájdalmas
megoldást választotta: elájult. Eletében másodjára.
Egy hosszú folyosón tért magához. Melegség ölelte körül, és valaki egy poharat tartott a
szájához, miközben megtámasztotta a fejét, hogy könnyebben tudjon inni. Meisnernek a
szemét sem kellett kinyitnia, hogy tudja, ki kuporog ott mellette.
– Köszönöm – suttogta hálásan.
– Megtalálták a jeladót – árulta el Kutya. – Szerencsére csak a bőr alá volt beültetve, így
a doktor viszonylag gyorsan és egyszerűen el tudta távolítani. Mindenesetre még egyszer
átvizsgáltak, sőt, azt hiszem, meg is röntgeneztek, de nem találtak semmit. Tiszta vagy.
– Mi lett a jeladóval? – nyögte a nő.
Kutya elmosolyodott.
– Nos, nem törték össze, pedig szívem szerint én magam tapostam volna apró
darabokra… Valakinek azonban eszébe jutott, mi lenne, ha elküldenénk valahova. A
Skynet bizonyára akkor fog célba érkezettnek tekinteni, ha huzamosabb időn keresztül
nem mozdulsz el valahonnan, vagy útjaid mindig ugyanoda futnak vissza… El kell
ismerni, nem volt rossz terv. Amolyan második esély. Az Alfa lebukott, de te eljutottál
egészen idáig. S bár keresztülmentél jó néhány megpróbáltatáson, egyetlen kutya sem
reagálna rád. Ember vagy, s ez a legagyafúrtabb csel az egész tervben. Senki nem
gyanakodna rád. Ha nincsenek azok a képek, akkor soha nem szúrtuk volna ki a jeladót.
Meisner lassan kortyolgatta a meleg italt.
– Iszonyú volt – vallotta be. – Ott álltam teljesen kiszolgáltatva… mintha gépek
vizsgáltak volna. Ugyanolyan érzéketlen volt mindenki.
Kutya elfordította a fejét.
– Meg kellett tenniük – próbálta védelmébe venni a bajtársait.
Meisner felsóhajtott.
– Tudom. Ez volt a legrosszabb az egészben. Hogy tudtam, egyszerűen nincs más
választásunk. Mindenképpen bizonyosságot kellett szereznem, s ha ennek ez volt az ára,
azt mondom, megérte.
Kutya gyengéden megsimogatta a nő haját.
– Nagyszerűen viselkedtél…
Meisner nem tudta, hogyan reagáljon. Kezdett valamiféle vonzalmat érezni a férfi iránt,
közelsége megnyugtatta, ám úgy gondolta, jobb lenne még várni egy kicsit, amíg a
dolgok rendeződnek.
Hiszen erre végre minden esélyük megvolt.
Nem húzódott el. S ez akár biztatás is lehetett.
21. Képek és hangok…
Los Angeles, 2027. február 22.

Cathy Meisner a matracán ült, és babfőzeléket evett. Várta, hogy Kutya visszatérjen a
kihallgatásról – egyszerűen nem tudott jobb szót arra a beszélgetésre, amit velük
folytattak –, s utána ő is újra elmondjon mindent, amit tudott. A kérdezők ritkán voltak
ugyanazok, talán ennek is köszönhető, hogy mindig a legelejéről kellett kezdeniük a
történetet. Kutya még kedvezőbb helyzetben is volt, hiszen esetében a kérdések csupán
az akcióra és az utána történtekre vonatkoztak, míg Meisnernek a táborról is mesélnie
kellett.
Egyelőre külön szárnyban kaptak helyet, azonban már az is mutatta, hogy befogadták
őket, miszerint nem voltak egyedül. Gerillák közé kerültek, akik egyelőre óvatos
bizalmatlansággal viseltettek irányukba, de Meisner és Kutya pillanatnyilag egymással is
jól megvoltak. Az idő majd úgyis közelebb hozza a többiekkel is őket, s nekik van
türelmük kivárni.
Kutya visszakapta az UZI-ját, mi több, az egyik fegyvermester egy csodálatosan
karbantartott pisztollyal is megajándékozta, mely ugyan valamiféle hibrid lehetett, ám a
próbalövések szerint átkozottul jól működött.
Meisner is majdnem boldog volt.
Akkor nyugodott volna meg teljesen, ha végleg lezárul ez az egész, s hagyják, hogy élje
a saját életét. Persze tudta, hogy alkalmazkodnia kell majd a bázis életritmusához, meg
kell ismernie azokat az alapelveket és szabályokat, melyek a többi gerilla számára már
egyértelműek, s akkor nem lesz semmi baj.
Tanulni fog.
Kutya érkezett. Fáradtnak tűnt, de az arcán megint ott volt az a különös mosoly, mellyel
mostanában kitüntette a nőt.
– Te következel… – intett Meisnernek. – Visszamegyek veled, mert Gordon azt mondta,
hamarosan egy különleges vendég fog néhány másodpercet ránk szánni drága idejéből.
Úgy vigyorgott, mint egy igazi kutya.
– Azt hiszem, sejtem, kire gondolt.
Meisner alig ismert valakit a gerillák közül, így számára nem jelentett sokat egy
különleges vendég látogatása.
Kutya elhúzta a száját.
– Azt hittem, kíváncsi leszel, ki jön…
Meisner megvonta a vállát.
– Nem igazán érdekel – válaszolta a nő nyugodtan. – Az igazat megvallva szeretnék már
végleg túllenni ezen az egészen. Kezdek egyre fáradtabb lenni, s nagyon unom, hogy
mindent ötször kell elmondanom.
Felemelte a kezét.
– Tudom, mennyire fontos ez, de akkor is jobb lenne már túllenni rajta.
Kutya bólintott.
– Egyetértünk. Gyere, menjünk!
A szoba, ahol a „kihallgatást” végezték, elég nagy volt ahhoz képest, hogy a bázison
sehol sem dúskáltak a helyben. Mintha eligazításokra vagy hasonlókra, komolyabb
megbeszélésekre tartották volna fenn. Most azonban Meisneren és Kutyán kívül
mindössze négy férfi üldögélt régimódi, kicsit kényelmetlen vasszékeken.
– Tisztában vagyunk azzal, hölgyem, mennyire unhatja ezeket a beszélgetéseket –
szabadkozott a legmagasabb férfi a kihallgatók között, akit Meisner Gordonként ismert
meg. – Ugyanakkor ismételten felhívnám a figyelmét arra, hogy azok az információk,
melyeket megoszt velünk, hozzájárulhatnak a társai szabadulásához is.
Ez új volt. Úgy tűnt, Gordon ezúttal a lelkiismeretére akar hatni. S nem is gondolta
rosszul.
– Megpróbálok segíteni – hajtotta le a fejét a nő. – Kérdezzenek!
– Ha azt a templomot vesszük kiindulási alapként, ahol összetalálkozott a fegyverraktár
felrobbantására kiküldött csoportunkkal, akkor képes lenne visszavezetni néhány
felderítőt oda, ahonnan megszöktek? – érkezett az első kérdés.
Meisner elgondolkozva meredt maga elé. A szökés percei eléggé kaotikusnak tűntek így
utólag, ám még emlékezetében élt néhány kép, melyet arról a környékről őrzött.
– Azt hiszem, igen – bólintott végül. – Lehet, hogy nem elsőre, de visszatalálnék oda.
– Helyes – bólintott a kérdező. Látszott rajta, mennyire örül a válasznak. – Hamarosan
neki fogunk látni egy szabadítási akció kidolgozásának, s szeretném, ha tevékenyen részt
vállalna benne. Tudása felbecsülhetetlen lenne a siker szempontjából…
Meisner örült volna, ha már most azzal foglalkozhatnának. Együttérzés ide, lelkiismeret
oda, unta ezt az állandó kérdezősködést. Úgy viselkednek, mintha csak ellentmondásokra
akarnák kényszeríteni, hogy aztán elétárhassák a saját tévedéseit.
Gordon közelebb sétált a nőhöz.
– Ha nincs kifogása ellene, még lenne néhány kérdésünk az Alfa egységgel kapcsolatban
– tért vissza arra a témára, melyet Meisner a legkevésbé sem kedvelt. Vandberg
felidézése nem csupán az Alfát juttatta eszébe, hanem a férfit is, akit szeretett egykoron.
S bár ami elmúlt, az elmúlt, az emlékek mégis megmaradtak.
– Rendben, megpróbálok figyelni! – ígérte a nő, csak minél hamarabb túl legyenek ezen
az egészen.
Egy őszes hajú tiszt tette fel a kérdést.
– Azt mondja, semmilyen külső különbséget nem tudott felfedezni a másolat és az
eredeti között, ugye, így van?
Meisner megvonta a vállát.
– Mint azt már elmondtam, soha nem láttam egyszerre a kettőt… Eltelt két nap a
találkozásig. Talán voltak különbségek, azonban annyira elenyészők lehettek, hogy egyik
sem szúrt szemet. Közel egy teljes évig éltem együtt azzal a férfival, s amikor megint
találkoztam vele a szökése után, eszembe sem jutott apró jeleket keresni rajta, amik
esetleg leleplezhették volna.
Gordon felemelte a kezét, láthatóan közbe akart szúrni egy kérdést, ám ebben a
pillanatban nyílt az ajtó, és egy magas, viszonylag jóképű alak lépett be rajta. Roppant
céltudatosan mozgott, tekintete azonnal felmérte a jelenlévőket, akik szinte egy
emberként ugrottak fel a székükből és vágták vigyázzba magukat.
– Uram… – kezdte Gordon, de a férfi egyetlen intéssel elhallgattatta.
– Szóval ő az! – fordult a nő felé.
Meisner testén forróság csapott keresztül. Képek villantak fel az elméjében, szavak
suttogtak a fülébe: „Ő az! Öld meg!”.
És a nő engedelmeskedett.
Gordon mindössze két lépésre volt Cathy Meisnertől, amikor a nő előrelendült. Egy
pillanatig úgy tűnt, mintha elájulna – a vér teljesen kifutott az arcából –, ám ahogy
nekitántorodott Gordonnak és kirántotta a férfi pisztolyát, már mindenki tudta, hogy
valami nincs egészen rendben.
Mindenki tudta, de tenni nem tehetett semmit.
John Connor, a humán erők főparancsnoka talán egy leheletnyivel korábban mozdult,
mint a többi tiszt, de vetődés közben már azzal is tisztában volt, hogy nem fogja elérni a
nőt, aki csak az ég tudja, miért támadt most rá.
Szinte megállt az idő.
A Főparancsnok ugrott, miközben a pisztoly csöve sima mozdulattal ráfordult a
homlokára.
Cathy Meisner kibiztosította a fegyvert és ujja ráfeszült a ravaszra.
A dörrenés visszhangot vert a szobában.
John Connor nekivágódott a nőnek, és a földre terítette. A kifröccsent vér beszennyezte a
férfi arcát és a körülötte lévők ruháját.
Egy pillanatig mindenki döbbenten meredt a fal mellett álló Kutyára, aki még mindig
kinyújtott kézzel tartotta a pisztolyát.
John Connor óvatosan feltérdepelt a haldokló Meisner mellett. Megtámasztotta a nő fejét,
hogy jobban hallja annak utolsó szavait.
– Képek… – suttogta a nő, miközben a fejéből ömlött a vér, és szeme soha nem nyílt fel
többé. – Képek… és hangok…
Aztán örökre elcsendesedett.
Connor visszaengedte a testet a földre.
– Hipnózis? – kérdezte bizonytalanul, mintha a többiektől várna választ.
Aztán még egy lövés hallatszott, majd egy test vágódott végig a földön.
A humán erők Főparancsnoka arcán egyetlen izom sem rezdült, csupán a szeméből
lehetett kiolvasni valami rettenetes szomorúságot.
– Ma két bajtársat veszítettünk el… Intézkedjenek a temetésükről! – Felállt, és intett a
kísérőinek, hogy kövessék, majd elhagyta a helyiséget. Furcsán görnyedt volt a
testtartása, mintha iszonyatos terhet hordozna a vállain.
S meglehet, ez így is volt.
22. Elhibázott esélyek

A Skynet elégedetlenül tanulmányozta a jelentéseket. A kiemelt prioritású anyagok

azonnal feldolgozásra kerültek, noha a többi késedelme is csak ezredmásodpercekben
volt mérhető. Ekkora erőforrás-mennyiséggel gyakorlatilag ezerszám lehet
párhuzamosan feladatokat feldolgozni.
Az első három Alfa elvesztése nem volt akkora csalódás számára, mint az utolsó kettőé.
A másolat valószínűleg mégsem
sikerült olyan tökéletesre, mint azt az összehasonlító tesztek mutatták – igaz, a
végeredményt egy lefagyasztott hullával kellett összevetni.
A Skynet feljegyezte, hogy meg kell vizsgálni annak a lehetőségét, miként lehetne a
másolat tudását alkotó adatbázist anélkül feltölteni, hogy a forrás közben teljesen
leamortizálódna.
Az utolsó Alfaként számon tartott, mélykondicionált humánról tudott a legkevesebbet. A
jeladót folyamatosan figyelemmel kísérte, s azokat a helyeket, ahol három óránál tovább
tartózkodott, menet közben HK osztagok segítségével is jobban szemügyre vette,
azonban egyik pillanatról elvesztette a nyomát. A jeladó elméletileg harminc méterrel a
föld alól is képes lett volna jelzést küldeni, így a Skynet csupán egyre tudott gondolni: a
humán lelepleződött.
Egyedül az vigasztalta: a sajátjai ölték meg.
A mélykondicionálás azonban nem váltotta be a reményeket. Sokkal kifizetőbb, ha
hipnózissal beültetett parancsok helyett inkább még hatékonyabb Alfa egységek
kifejlesztésén fáradozik.
Az „emlékező fém” projekt ígéretesnek tűnik. Talán lesz belőle valami.
A másik projektről nem is beszélve…
A Théta fejlesztőlaboratórium immáron teljes kapacitással üzemel. Ha minden a tervek
szerint halad, hónapokon belül olyan új fegyverrel állnak elő, mely alapjaiban
változtathatja meg ezt a túlságosan hosszúra nyúlt háborút.
A célpont nem változik.
John Connornak pusztulnia kell!