Professional Documents
Culture Documents
A Bennünk Élő Állat
A Bennünk Élő Állat
A Bennünk Élő Állat
„Na az mekkora egy állat!” - halljuk gyakran az emberi faj arroganciájának díszes
megnyilatkozását. Az állat, ilyenkor, mint fenyegető ismeretlen lény, valami sötét
láthatatlan erő jelenik meg a képzeletünkben, amely maga alá gyűri az embert, sőt magát
az emberi nemet, az emberi civilizált viselkedést, ha nem magát az emberi kultúrát! Az
ilyen megvilágításban megjelenő állati, elnyomja mindazt, ami bennünk érték, ami
értékes magában az emberi nemben, s az ilyen gondolatok sora, épp hogy állati vicsort
csal arcunkra, hogy grimaszba rántott felhúzott orrunkkal beleszagolhassunk a friss
levegőbe, ösztönösen ízlelve a levegőt, hogy eléggé tiszta-e?
A felszínes megismerésben élő ember sokszor nem képes újraértelmezni saját megrögzült
hiedelemvilágát. Nehezére esik túljutni azokon az előítéleteken, amelyeket hallomásokra,
töredékinformációkra építve magáévá tett az idők, generációk, nemzedékek során. És így
van ez mindazzal ami az állati viselkedéshez, magához az állatvilághoz, az állatsághoz
tartozik. Pedig hosszú évezredeken át emberi magaskultúrák százai vallották magukénak
az egyes állati minőségek isteni hatalmát. Egyiptom földjének időtlen múltba vesző
leszármazottai felett éberen őrködött a dögkeselyű és az kobrakígyó, fáraóik homlokán
sohasem pihenve mindentlátó szemükkel vigyázták az Igazságot és a rendet, az egyesített
birodalom egységét. Legfőbb isteneik maguk voltak a megtestesült állati minőségek: a
sólyomfejű Hórusz, az íbiszfejű Toth, a sakálfejű Anúbisz, a krokodilfejű Szobek, stb.
Népek és kultúrák ezrei származtatták magukat az állatfajok legváltozatosabb formáitól, a
cápáktól (Hawaii), a békákon (Amazonas), a kengurukon (Ausztrália) át a magyar nép
mitikus turulmadaráig – és mégis, mikor 1859-ben Darwin a Fajok Eredetében
kijelentette, hogy az ember nem több mint egy a főemlősök rendjébe sorolható állat, az
emberiség egy emberként hördült fel eme szentségtörő kijelentés hallatán!
Hol van hát ez az állati tudatosság a mai kor emberében? Hol él bennünk ez az ösztönös
mértéktartás? Nem csoda, hogy a természeti népek, és az ókori nagy civilizációk nagyjai,
mind ámulattal és isteni csodálkozással tekintettek az állatokra. Hogy az állatokat kezdték
utánozni, ellesni hihetetlen képességüket az életbemaradásra, fajfenntartásra a
legmostohább körülmények között is. Miért lett például a sakál Egyiptomban az alvilág
és a halál ura? – mert képes volt a sivatagi peremvidéken élni és sokasodni, ahol az
ember azonnal elpusztult volna. Miért lett, szinte minden kultúrában a madár (sólyom -
Egyiptom, kondorkeselyű – Mezoamerika, garuda – India, stb.) az uralkodó ’hátasállata’
amelynek szárnyán szállva mindenlátóvá és ezáltal mindentudóvá lehetett? – mert fenn a
magasból, madártávlatból minden sokkal világosabban látszik. Ezer egy példát
hozhatnánk, hogy melyik állat milyen leleménnyel áldotta meg civilizációnkat a
békatalpaktól, a halszemoptikákon át, a féreglyukakig.
Nem csoda hát, hogy az ember valójában kezdetek óta kereste az állatokkal való
misztikus egyesülés lehetőségét. Hogy belepillanthasson a világba egy állat szemén
keresztül, ez a samanisztikus (vagy más néven nagualisztikus) tevékenység egyidős
magával az emberiséggel. A bölcs látomáskereső ember tudta, érezte, kívánta, hogy
benne is él egy állati minőség. Egy az állatok közül. Ez az egy állati minőség döntően
meghatározta képességeit, lelki tulajdonágait, karakterét. Még mind a mai napig
mondogatjuk is egymásnak: olyan mackós, olyan lópofa, szelíd mint a bárány, harcias
mint az oroszlán, igazi házisárkány, stb. Nem véletlen az sem, hogy az ember
(elsősorban persze zsákmány- és haszon-) állatok neveivel kezdte fémjelezni a különböző
területeket, településeket (pl. Rákospatak, Szarvas, Szabadkígyós, Lovas(berény), stb.),
és nem csak azért mert azok az állatok ott éltek, és fontosak, vagy veszélyesek voltak,
hanem mert az a táj ahol éltek összekapcsolódott az adott állat jellemzőivel. Miután ezek
a minőségek önmagukban kialakultak, kezdték az állatok szimbólumaival jelölni
nemcsak a területeket, hanem az égtájakat, majd az égi tájakat, csillagvilágokat. Ezért
fémjelezni az egyes csillagképeket, illetve az égöv egy-egy részét egy-egy állat
szimbóluma. A természeti közegben mozgó ember, érezte a benne mozgó állati
minőséget, és pont ez a benne élő állat az amely összekötötte a világgal, a természettel,
más élőlényekkel, más emberekkel. Az állati tulajdonságokra épülő (ma már erősen
absztrahált) asztrológiai karaktertipológia, továbbra is leegyszerűsített állati
minőségekkel jellemzi az egyes embertípusokat, én például ’skorpió’ vagyok.
Az ember, saját belső indíttatásaitól hajtva tehát ösztönösen keresi a benne élő állatot,
hogy azzal belső kapcsolatot teremtve felvegye annak tulajdonságait. Ha saját
’állatszellemével’ (naguál, vagy manitu) sikeresen kapcsolatot teremt, az onnantól
védőszellemévé válik, erőt, ügyességet, bátorságot adva hordozójának. Az északamerikai
őslakos törzsi kultúrák emberei, neveikben is tükröztették a megtalált belső állatot: fürge
mókus, okos hód, fehér sas, ülő bika, stb. Természetesen, hogy ki milyen állat nevét
viselhette azoknak a léleklátó sámánoknak a kezében volt, akik beleláttak az ember
jellemébe, és pontosan meg tudták mondani kiben melyik állat ereje él. Hallatlan bölcs
felismerés.
Ideje hát, hogy a mai kor embere újraértelmezz ezt a kérdést. Belássa és megértse nincs
semmi rossz az állatságban. Sőt. Állatnak lenni, a maga igazi értelmében annyit tesz:
érzem és tudom, hogy a világ egészének része vagyok, tudom, hogy más életformák
millióinak köszönhetem létemet, és ezért a lehető legbékésebb módon élek együtt velük
és a környezetemmel. Ideje felrepülni…
Barbaro: Sámánének