A Bennünk élő Állat

„Na az mekkora egy állat!” - halljuk gyakran az emberi faj arroganciájának díszes
megnyilatkozását. Az állat, ilyenkor, mint fenyegető ismeretlen lény, valami sötét
láthatatlan erő jelenik meg a képzeletünkben, amely maga alá gyűri az embert, sőt magát
az emberi nemet, az emberi civilizált viselkedést, ha nem magát az emberi kultúrát! Az
ilyen megvilágításban megjelenő állati, elnyomja mindazt, ami bennünk érték, ami
értékes magában az emberi nemben, s az ilyen gondolatok sora, épp hogy állati vicsort
csal arcunkra, hogy grimaszba rántott felhúzott orrunkkal beleszagolhassunk a friss
levegőbe, ösztönösen ízlelve a levegőt, hogy eléggé tiszta-e?

A felszínes megismerésben élő ember sokszor nem képes újraértelmezni saját megrögzült
hiedelemvilágát. Nehezére esik túljutni azokon az előítéleteken, amelyeket hallomásokra,
töredékinformációkra építve magáévá tett az idők, generációk, nemzedékek során. És így
van ez mindazzal ami az állati viselkedéshez, magához az állatvilághoz, az állatsághoz
tartozik. Pedig hosszú évezredeken át emberi magaskultúrák százai vallották magukénak
az egyes állati minőségek isteni hatalmát. Egyiptom földjének időtlen múltba vesző
leszármazottai felett éberen őrködött a dögkeselyű és az kobrakígyó, fáraóik homlokán
sohasem pihenve mindentlátó szemükkel vigyázták az Igazságot és a rendet, az egyesített
birodalom egységét. Legfőbb isteneik maguk voltak a megtestesült állati minőségek: a
sólyomfejű Hórusz, az íbiszfejű Toth, a sakálfejű Anúbisz, a krokodilfejű Szobek, stb.
Népek és kultúrák ezrei származtatták magukat az állatfajok legváltozatosabb formáitól, a
cápáktól (Hawaii), a békákon (Amazonas), a kengurukon (Ausztrália) át a magyar nép
mitikus turulmadaráig – és mégis, mikor 1859-ben Darwin a Fajok Eredetében
kijelentette, hogy az ember nem több mint egy a főemlősök rendjébe sorolható állat, az
emberiség egy emberként hördült fel eme szentségtörő kijelentés hallatán!

És vajon miért? Talán mert a metaforikus leszármazás-történeteket felváltotta egy

látszólag ’tudományosabb’ elmélet, ami a maga mitikus hatalmával nagyobb hitelt
érdemlő magyarázatokkal szolgál? Nem valószínű. Sokkal inkább arról van szó, hogy
már Darwin idejében, a legtöbb ember elvesztette közvetlen kapcsolatát az állatok
világával, így számára egy ilyen közeli,’rokoni’ kapcsolat azt jelentette, hogy az ember
ismét szembe kell nézzen saját elfeledett, elrejtett, és gyakran letagadott és ezáltal
ismeretlen mélységeivel, ahol láthatatlanul benne él mindaz az állati, fenevadi minőség
amelyet ő maga polgárosodó civilizációjával meghaladni látszott. Az emberállat
fenyegető rémképe meg is rohanja a neoromantika korszakát, és megszületik legsötétebb
verziójában a vérivó farkasember mint Dracula (1897 – Bram Stoker), de lágyabb
olvasatban mint Maugli (1894 – Rudyard Kipling) vagy mint Tarzan, a majomember
(1914 Edgar Rice Burroughs). Sigmund Freud pedig töretlen mélyaknamunkájával saját
pszichopatológiáját általános igazságnak vélve napvilágra hozza az emberben lakozó
állatösztön rettenetes elfojtásokkal küszködő világát, aminek általános kulturális
hozadéka az lett, hogy minden ami állati, az leigázandó, kiirtandó, vagy ha más nem
nemesítendő. Ennek következtében megjelenik az eugenika, a fajok nemesítésének
tudománya, ami hihetetlen rövid idő alatt elvezet az emberi faj erőszakos nemesítésének
gondolatához, és a holokauszthoz ami tágabb értelemben azt is jelenti, hogy minden
olyan fajt, amely az egyes nemesnek tételezett emberi jellemzőkhöz képes nemkívánatos
tulajdonságokat hordoz, ki kell irtani. Az állatvilág és az állatösztön leigázásának
mámorában, a XX. század-eleji ember elmerül a tömeges vadászat véráztatta
tivornyájában nem kímélve saját fajtársait sem. Paradox módon pont az emberi faj követ
el olyan mértékű fajirtást, amire a leigázandónak, szolgasorba döntendőnek tételezett
állatvilágban még csak halvány példa sincs. Ez a hatványozott genocidium
fajspecifikusan kizárólag az emberre jellemző. A lebecsült állatvilágot éppen hogy a
hihetetlenül pontosan megalkotott és fenntartott mértéktartó egyensúly jellemzi, ahol
nincs igazi helye a túlkapásoknak. Ha az egyensúly megbomlik, a végtelen szimbiózisra
építő ökológiai rendszer könnyen felborul, végzetessé válva minden élőlény számára.
Mintha csak az emberi nem nem venne erről tudomást…

Ha az állatvilágot megfigyeljük, mit láthatunk valójában? Egy állat a környezetéből

mindig és csak pontosan annyit vesz el, amennyire feltétlenül szüksége van. Ha
megszerezte táplálékát, területét, párját, nem árt a légynek sem. A zsákmányállatok egy
jóllakott oroszlánnak szinte akár a bajszát is megrángathatnák, rájuk se hederít. Az
állatvilágban nincs értelmetlen felhalmozás, öncélú gyűjtögetés. Minden végtelenül
megtervezett, kigondolt, funkcionális, és célratörő. Miután az állatvilág legelemibb
jellemzője a mozgás (szemben a növényvilággal), az állatok teste – amely az elmozgást
lehetővé teszi – tükrözi legtökéletesebben ezt a célratörőséget: tökéletesek a formák, a
színek, egyszerre valósítják meg a legmagasabb esztétikai tökélyt, a gyakorlati
alkalmazhatóság keretein belül. Egy csiga háza sohasem nagyobb vagy díszesebb,
mintsem azt hordozója elbírná; egy paradicsommadár díszes tollazata sohasem túl díszes
ahhoz, hogy ha kell a dzsungel fái között el ne rejtőzhessen, egy szarvas agancsa nem nő
akkorára, hogy hordozója már ne bírja el a fején… csak mi emberek nem ismerjük a
helyes mértéket. Valójában az állatvilág mértéktelenül mértéktartó, amiben
összességében egyáltalán nincs öncélú tevékenység. Az állatok tudják, érzik, élik, hogy
mikor mit kell tenniük, ahhoz, hogy az élet körforgása fennmaradjon, hogy mikor mi a
’helyes’ és a ’célratörő’. Tevékenységükkel nem borítják fel az egyensúlyt, nem törik
meg az összhangot, amely a természet általános rendjét szolgálja. Mintha tudnák, hogy
végtelen szimbiotikus kapcsolatok milliárdjai hozzák létre ezt a természetes összhangot,
amelyet megtörni a természet törvényeivel ellentétes (mondhatni természeti
’törvényellenes’), és így végzetes.

Hol van hát ez az állati tudatosság a mai kor emberében? Hol él bennünk ez az ösztönös
mértéktartás? Nem csoda, hogy a természeti népek, és az ókori nagy civilizációk nagyjai,
mind ámulattal és isteni csodálkozással tekintettek az állatokra. Hogy az állatokat kezdték
utánozni, ellesni hihetetlen képességüket az életbemaradásra, fajfenntartásra a
legmostohább körülmények között is. Miért lett például a sakál Egyiptomban az alvilág
és a halál ura? – mert képes volt a sivatagi peremvidéken élni és sokasodni, ahol az
ember azonnal elpusztult volna. Miért lett, szinte minden kultúrában a madár (sólyom -
Egyiptom, kondorkeselyű – Mezoamerika, garuda – India, stb.) az uralkodó ’hátasállata’
amelynek szárnyán szállva mindenlátóvá és ezáltal mindentudóvá lehetett? – mert fenn a
magasból, madártávlatból minden sokkal világosabban látszik. Ezer egy példát
hozhatnánk, hogy melyik állat milyen leleménnyel áldotta meg civilizációnkat a
békatalpaktól, a halszemoptikákon át, a féreglyukakig.
Nem csoda hát, hogy az ember valójában kezdetek óta kereste az állatokkal való
misztikus egyesülés lehetőségét. Hogy belepillanthasson a világba egy állat szemén
keresztül, ez a samanisztikus (vagy más néven nagualisztikus) tevékenység egyidős
magával az emberiséggel. A bölcs látomáskereső ember tudta, érezte, kívánta, hogy
benne is él egy állati minőség. Egy az állatok közül. Ez az egy állati minőség döntően
meghatározta képességeit, lelki tulajdonágait, karakterét. Még mind a mai napig
mondogatjuk is egymásnak: olyan mackós, olyan lópofa, szelíd mint a bárány, harcias
mint az oroszlán, igazi házisárkány, stb. Nem véletlen az sem, hogy az ember
(elsősorban persze zsákmány- és haszon-) állatok neveivel kezdte fémjelezni a különböző
területeket, településeket (pl. Rákospatak, Szarvas, Szabadkígyós, Lovas(berény), stb.),
és nem csak azért mert azok az állatok ott éltek, és fontosak, vagy veszélyesek voltak,
hanem mert az a táj ahol éltek összekapcsolódott az adott állat jellemzőivel. Miután ezek
a minőségek önmagukban kialakultak, kezdték az állatok szimbólumaival jelölni
nemcsak a területeket, hanem az égtájakat, majd az égi tájakat, csillagvilágokat. Ezért
fémjelezni az egyes csillagképeket, illetve az égöv egy-egy részét egy-egy állat
szimbóluma. A természeti közegben mozgó ember, érezte a benne mozgó állati
minőséget, és pont ez a benne élő állat az amely összekötötte a világgal, a természettel,
más élőlényekkel, más emberekkel. Az állati tulajdonságokra épülő (ma már erősen
absztrahált) asztrológiai karaktertipológia, továbbra is leegyszerűsített állati
minőségekkel jellemzi az egyes embertípusokat, én például ’skorpió’ vagyok.

Az ember, saját belső indíttatásaitól hajtva tehát ösztönösen keresi a benne élő állatot,
hogy azzal belső kapcsolatot teremtve felvegye annak tulajdonságait. Ha saját
’állatszellemével’ (naguál, vagy manitu) sikeresen kapcsolatot teremt, az onnantól
védőszellemévé válik, erőt, ügyességet, bátorságot adva hordozójának. Az északamerikai
őslakos törzsi kultúrák emberei, neveikben is tükröztették a megtalált belső állatot: fürge
mókus, okos hód, fehér sas, ülő bika, stb. Természetesen, hogy ki milyen állat nevét
viselhette azoknak a léleklátó sámánoknak a kezében volt, akik beleláttak az ember
jellemébe, és pontosan meg tudták mondani kiben melyik állat ereje él. Hallatlan bölcs
felismerés.

Ideje hát, hogy a mai kor embere újraértelmezz ezt a kérdést. Belássa és megértse nincs
semmi rossz az állatságban. Sőt. Állatnak lenni, a maga igazi értelmében annyit tesz:
érzem és tudom, hogy a világ egészének része vagyok, tudom, hogy más életformák
millióinak köszönhetem létemet, és ezért a lehető legbékésebb módon élek együtt velük
és a környezetemmel. Ideje felrepülni…

Ó, szállj le édes sólyom!

Ó, szállj le édes sólyom!
Ó szállj le, szállj le, szállj le ha mondom!
Ó szállj le, szállj le, szállj le ha mondom!

Hasítsd fel selyem ingem!

Hasítsd fel selyem ingem!
Csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem!
Csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem!
Míg élek veled égjek!
Míg élek veled égjek!
Csak égjek, égjek, égjek el érted!
Csak égjek, égjek, égjek el érted!

Barbaro: Sámánének