Elfelejtett emlékeink

Pauszaniasz leírása szerint a lebédiai (Boiótia) Trophóniosz barlang mellett van két
forrás; és az ideérkező jóslatkérők hosszas megtisztulási ceremóniájukat követően,
mielőtt a megistenült Trophóniosz daimón jóslatát kérnék, isznak belőlük. Az egyik
forrás Léthé, a feledés istennőjének forrása, aminek vize varázslatos erejével elfelejteti a
jóslatkérővel eddigi életét, és mindent ami reá vonatkozik. Hogy így, megtisztult
elméjével a földalatti hasadék szűk szülőcsatornájába térve befogadhassa az isteni
látomást. A másik forrás Mnémoszüné, az emlékezés istennőjének forrása, amelynek vize
ahhoz ad erőt, hogy a beavatott, látomását emlékezetében megőrizhesse.

A korabeli leírások alapján, a szűk hasadékban eltöltött idő alatt születő emlékek – a jövő
és más idők és terek emlékei. Éppen ezért a jóslatkérő, amikor a hasadék napok elteltével
valahol a lebédiai hegyek között fejjel lefelé kiköpi magából, teljesen zavart és
halálfélelemtől reszket, mert nem érti mi is történt vele, és mi az amit megtudott,
meglátott. Őrülete egészen addig tart, amíg a pűtheák az emlékezés székére nem ültetik,
hogy látomását megossza a beavatottak közösségével, és nem értelmezik számára
emlékeit. Ezen zűrzavaros ‘jóslatokat’ azután a müsztészek feljegyezték, és
márványtáblákba faragták, hogy bárki kiolvashassa belőlük a jövőt… és az így kapott
jövő-emlékek gyűjteménye lett a legfőbb bölcsességek könyve. Philosztratosz leírása
szerint, aki a mágikus működéseiről jól ismert Tüanai Apollóniusz életrajzírója volt,
Appollóniusz, mikor a beavatást őrző misztériumőrzők tiltása ellenére betört a barlangba
és elnyelette magát a hasadékkal, találkozott magával Trophóniosz szellemével, akinek
saját kezéből vette el ezt, a bölcsesség és az örök emlékezés könyvét. Miután hét nap után
(a leghosszabb idő, amelyet valaha élő ember a barlang gyomrában eltöltött) a hasadék
Auliszban kiköpte (Lebédia peremvidéke), elmondta, hogy minden kérdésére választ
kapott ebből a könyvből. A könyvet később Hadriánusz császárnak ajándékozták, aki
Antium-i palotájában őrizte, míg számos bölcs tudós tanulmányozta. A könyv az idők
során elveszett, de leghíresebb smaragdszínű márványtábláját mindenki ismeri… talán
nem véletlenül.

A nyugati civilizáció embere számára december talán a legtitokzatosabb hónap, amikor

mindenkit megérint valamiféle misztikum, egy érthetetlen ünnepélyesség, valamilyen
réges-rég elfeledett aranykori ünnep mágikus hangulata. Amikor hátunkat
megborzongatja az emlékezés fuvallata, szorosabbra vonjuk magunk körül a jó meleg
takarót, felpolcoljuk az olvasópárnánkat, és még nagyobbat kortyolunk jó meleg
teánkból; ízlelgetni kezdjük a fura érzést szánkban – és emlékezni kezdünk. Találgatjuk
az érzést, és próbáljuk megnevezni, miért olyan különleges a december: talán mert az év
utolsó hónapja, vele a téli napforduló, az év legsötétebb napjával, és persze itt a
karácsony, a nagycsaládi összejövetelek, a szilveszter… csupa ünnep és boldog emlék.
Egyszerre kezdünk emlékezni valami másik boldogabb helyre és időre, miközben
elfelejtjük napi gondjainkat és hogy az itt és mostban mi is vesz körül bennünket – úgy
mint Trophóniosz barlangjában. Valójában mire is kezdünk emlékezni? Miféle boldog
aranykor sejtelme borzolja idegszálainkat? Amikor a karácsonyfán meggyújtott gyertyák
lángjába bámulunk, valahol a felejtés és az emlékezés határán ránk tör az emlékezés…
tudjuk, hogy tudjuk, csak azt nem tudjuk, hogy mit is tudunk pontosan. Innen a
bizsergető bizonytalanság, a misztikum érzése, és a felszabadító megrendültség.

Platón Állam című munkájának utolsó könyvében, ahol látomásos módon írja le
Pamphüliai Ér túlvilági utazásának részleteit, nem véletlenül írja, hogy a lelkek mielőtt
visszatérnének a földre, hogy újra megtestesüljenek, mértéktelenségükben túl nagyot
kortyolnak a túlvilági Léthe folyó vízéből, és így miután megszületnek, már nem
emlékeznek semmire ami a korábbi személyükre vonatkozott. Pedig mindenki mindent
tud, jóval születése előtt már, csak nem képes rá emlékezni. Ezért mondja Platón sokszor
és sok helyütt, hogy a tanulás nem egyéb, mint visszaemlékezés (anamnézisz).
Visszaemlékezés arra, a földi létezés előtti állapotra (arra a pré-exisztenciára), amelyben
a lélek még nem a Léthe vizét itta. Nem véletlen persze, hogy az antik görögség számára
Léthé nemcsak a felejtés alvilági folyójának a neve, hanem a feledés istennője,
Mnémoszüné, az emlékezés istennőjének ellenpárja is. És persze az sem, hogy Léthé
pedig Erisz, a viszály istennőjének leánya. A felejtés ugyanis minden viszály és
ellenségeskedés kezdete, metafizikai értelemben meg pláne, hiszen minden félreértés
valódi alapja, hogy nem emlékszünk igazi önmagunkra, arra, hogy kik is vagyunk
valójában. Ezért kapta róla nevét az az alvilági folyó, amelyből ha isznak a holtak,
elfelejtik korábbi életüket. És nem csak életüket, hanem lényük lényegét is; hogy
tudniillik az ember nem test, vagy testbezárt lélek, hanem tiszta szellem, akinek tudata
minden irányban áthatja az időt és a teret, aki nem feltétlenül kötött az itt és most jelen-
létének téridőalagútjához, hanem szabadon szárnyalhat gondolata erejével bárhová és
bármikorra.

Amikor karácsonykor ránk törnek az emlékeink, Trophóniosz kinyilatkoztatásaihoz

hasonló képen, igazából nem pusztán a saját személyes emlékeinkre emlékezünk. Ami
elménkbe beviláglik, az az emberiség kollektív emlékezete. És noha nem biztos, hogy
tudjuk, de sejtjük, hogy a Názáreti Jézus története valójában egy sokkal egyetemesebb
megváltástörténet a mi kultúránkra vonatkoztatott változata. És aki hagyja hogy Léthe
vize tisztára mossa elméjét, érezheti hogyan buzog fel benne Mnémoszüné forrása, hogy
elfeledett emlékei visszatérjenek…

Elméjében először talán pont magát Mnémoszünét pillantja meg (más nevén Úribéa), aki
a legősibb istenségek egyike, a teremtő ősisten-pár, az égisten Uránusz és a földistennő
Gaia leánya, a 12 titán egyike. Talán karján diadalmasan ott vezeti férfiúi titánpárját
Krioszt, akivel együtt az emlékezés istenei a görög mitológiában. Érdekes módon, a 6
férfiúi és 6 női titán közül ők az egyetlen ősisten-pár, akik nem házastársai egymásnak.
Ennek ellenére 3 közös gyermekük születik, akik mind az égi világ nemzői: Asztréusz,
aki a titánok oldalán Zeusszal folytatott háborút, valamint Éosz-szal, a hajnal
istennőjével, a szelek és a csillagok nemzőapja; majd Pallasz és Perszész. Majd elméjébe
bizonnyal beszüremkedik a napfényes főisten alakja: talán pont Zeusz képében, akitől
Mnémoszüné a kilenc múzsát szülte. (Kalliopé, Klió, Erátó, Euterpé, Melpompené,
Polihümnia, Terpsikhoré, Thália, Uránia.)

Hésziódosz szerint Mnémoszüné nemcsak a múzsák, hanem ugyancsak Zeusztól Lucifer

és az összes többi csillag szülőanyja is. Lucifer pedig (aminek szó szerinti jelentése ‘a
fényhozó’), minden későbbi jelentésbeli torzulás mellett az antikvitás számára a fényhozó
hajnalcsillagot, a Vénuszt jelentette, akinek görög neve Afrodité, aki mint közismert, a
szépség és a szerelem istennője. Az emlékezés által világra hozott hajnalhozó hírvivő
csillag pedig mindig a megváltó előfutára… Az isteni kar emléke, a szépség és a
szerelem, és a világosságra ébredés emlékével kiegészülve pedig mindennél erősebb
sugárzásával talán tisztán és világosan fellebbenti szellemlátó emlékezésünkről a felejtés
fátylát.

És ekkor már elménkben tisztán láthatjuk a száműzött ősnemző atyaistent, talán épp, mint
Szaturnuszt, akinek tizedik havát a decembert ünnepeljük éppen. A tizediket, mert úgy
mint ahogy a magzat kilenc hónap után a tizedikben veszi birtokba a világot, úgy veszi
birtokba a világot, a megpihenés és öröm havában maga az ember – eddigre a föld
minden javát begyűjtötte és így megpihenhet földi útja csúcsán. Ahogy a megpihenés
érzése átjár bennünket emlékezni kezdünk, hogy hogyan fogadta be a száműzött teremtő
istent Jánusz, saját birodalmába, és tette újra királlyá, hogy új élet, és új kozmikus ciklus
kezdődjön. Ekkor emlékezni kezdünk, miért is Jánusz hava az év első hónapja, és miért
Szaturnuszé az utolsó. Szaturnusz király, pedig aranysarlójával kezében, Jánusz elsötétült
tudatlan világába visszahozza a reményt, a tudást és a boldogságot. Tanította az erényt,
bölcsességet és a hét szabad művészetet. Új aranykorát a békés együttélés, örök ünnep és
szellemi világosság ragyogja be, hol nincs szolgaság és nincs lopás. És ha már
Mnémoszüné forrása bőséggel árad, beúszhat emlékezetünkbe a Szaturnáliák lelkes
kavalkádja: az ajándékcserék szülők és gyermekek között, a gyertya-ajándékozás szokása
– mondván, hogy Szaturnusz a világ világossága aki fényt és tudást hozott az elsötétült
emberi világba, a végtelen szabadság ahol mindenki hétköznapi ruháit viselhette, és hogy
a szolgák is uruk asztalához ültek, míg az urak szolgáltak a teljes egyenlőség nevében. Az
emlékezés egyre erősödő sodrában, Szaturnusz trónját a pantokrátor Krisztus foglalja el.
Aranyló mennyei birodalmában együtt játszik ember és állat, végtelen lakomáján ott
ülnek a vének, talán ép isteni menyegzőt ülnek, és a bölcs Szófia kezét végtelen kérő
kapja meg. Az isteni ragyogás gyertyaláng formájában trónol minden szent fejkoronáján,
és sugárzó fényglóriájuk aranyló aurába vonja a mennyei birodalom közepén
terebélyesedő aranyalmás fáját. A halhatatlanság és örök élet nektárját adó mézédes
paradicsom, ambróziaillatával belengi a termet, míg az alsó világban a fa gyökerénél
nyíló barlanghasadékba alászálló gyermek alakjában megtestesül maga a fényhozó
bölcsesség.

Mikor bennem fakad fel az emlékezés forrása, és én emlékezni kezdek, bennem

látszólagos zűrzavarban egymásra rakódva, hömpölygő folyamában tör fel maga a
visszaemlékezés. Tudom, hogy ez a platóni anamnézisz, annak emléke, hogy újra tudom,
amit csak tudni lehet. Ha ilyenkor kinyitom a szemem és körbe nézek, a karácsonyfa alatt
megrakott ünnepi asztalon túl – mintegy a ‘láthatatlan’ múltba veszve, a megnyíló
téridőalagútban elmémben ott kavarog a teljes téridő. Léthe vizét teljesen megemésztve
felragyog bennem az alétheia, az ’igazság’ fénye, (nem véletlen, hogy a görög szó a léthe
fosztóképzős változata) és ebben a látásmódban bennem egybemosódik Szaturnusz apó
szelleme, az ajándékosztó Mikulás, a Tarot Remete alakja, a Názáreti Jézus terített
asztala, egyszerre van nálam karácsony, húsvét, pünkösd, és még megannyi ünnep, isten,
kor, korszak és világ…
Ha szólásra nyitom ilyenkor a szám, dodonai zűrzavaros beszéd nyilatkozik meg
ajkamon. Megragadhatatlan összességében van jelen számomra a világ. Mnémoszüné
csókja csitítja ilyenkor gordiuszi gondolatokba gabalyodott szám, míg szememben
Trophóniosz barlangjának őrülete villog, és csak én tudom, hogy amire emlékszem, arra
mindenki ugyanúgy emlékszik. Csak még nem ittak a kettős forrásból, hogy jelenlegi
önmagukat elfelejtve, felejtve emlékezzenek...

Tarr Bence László

www.tarrbencelaszlo.fw.hu