Tér-Rendezés

Ha belépek a kertünk kapuján, jobbra tuják, balra egy vén diófa fogad. A tuják üde, friss
savanykás illatával édes-fanyaron vegyül a kerítés mentén tavalyról itt-ott megmaradt
rothadó diófalevelek kesernyés illata, és ahogy átsétálok a futórózsával benőtt térválasztó
íven, az illatárhoz vegyül a balra ültetett üde liliomok, őszirózsák narancssárga hullámzó
vonala, a hatalmas mérges-zöld fenyő zúgása, a frissen érő kunkori szőlő zamata.
Távolról, a kert végéből a pirosló ribizli, a késői bíborba érő málna, a burjánzó lakk-
fekete szeder verseng a vöröslő meggy, a lila szilva, az aranysárga körte, a hamvasan
rózsaszín-sárga őszibarack illatárjával. Legyen az tavasz, nyár, ősz, vagy tél ha belépek
kertembe, egyetlen perc alatt elcsitul minden gondolatom, megnyugszik a lelkem,
elfelejtek mindent mi addig történt, és a lélek néma csendjébe térve, tétován megállok,
ösztönösen mélyet lélegzek hogy betöltse szívemet a hirtelen támadt béke és boldogság.
A kapuval szemközt álló fiatal őszibarackfa ágaira akasztott csengettyűk szinte mindig
csilingelnek a lágy szellővel, és vígan pörgetik az egyik ágra akasztott szélforgót. A
kövezett terasz sarkában álló, gömbölydedre csiszolt nagy folyami kavicsok torony-
szentélye felé, láthatatlan biccent fejem, míg ujjaim lágyan cirógatják a virágágyásokból
felém integető őszirózsák pompás virágait.

Hogy hol vagyok ilyenkor? Nem tudom. Csak érzem. Élem. Lelkem szabadon táncol a
virágokkal, fenn repül a fellegekkel, csicsereg a madarakkal, zúgolódik a fák lombjaiban,
csörgedezik a kertünk alján futó patakocskával, el-el bújik egy levél mögé, a fák törzsét
vizslatja, a cserzett repedésekben szaladgáló hangyák után kutat, a békákkal kuruttyol, a
rovarokkal duruzsol, a fűszálakban rejtezik, elgurul és elveszik, megkerül és elterül,
vízben jár és égben száll, feltalál és megtalál… engem. Aki magam vagyok.

Miután így magamra leltem, mindig rám-csodálkozok, mily szép vagyok, és milyen
EGY-szerű. Egyszerűen vidám, és felhőtlenül boldog. Ebben a természetes
egyszerűségben minden gondom ócska gondolattá porlad, és őszinte boldog mosoly lesz
úrrá arcomon, és csak egyszerűen hagyván, hogy szívem kapuját szélesre tárja a pillanat,
eredendő tisztaságom, teremtett lényem, lényegem makulátlan napsugarában megfürdet a
világ. Nem teszek érte semmit. Csak a semmit teszem. Ilyenkor gyakran eszembe jut
Micimackó és Róbert Gida mélységes beszélgetése a semmittevésről, és hogy hogyan is
(nem)kell azt (nem)csinálni, és hogy hogyan jutnak a legnagyobb boldogság birtokába a
nyárvégi lenyugvó nap sugaraiban. Ilyenkor még az is eszembe jut, hogy a Micimackó,
na az tényleg tudja mi a buddha-ság, meg hogy mi a butaság, meg az EGY-szerűség, meg
az EGY-ügyűség. És az is, hogy pontosan nekem is ez az egyetlen valódi ügyem ezen a
világon…

Ilyenkor benső terem kiürül, a sok terhes gondolat lim-lomját kisöpri a szelíd derű, és
szívem pompázatos termét rendbe teszi a néma hallgatás. Állok vagy megyek? Tiszta
szívvel, mozdulatlan, TELJESSÉG-gel mindegy. Megáll az idő, és helyét elfoglalja az
öröklét, az időtlen időfeletti. És énem az időtlenség örök gyermeki fiatalságában kuncog
a bokrok mögül, ahogy szinte beleszédül időbezárt testem a mámoros
megkönnyebbülésbe. Lesdeklő pillantása huncuttan kacsint felém, ahogy téridőbe
feszített alakom felegyenesedik, és erejével telve, büszke erővel, szálfaként méregeti
visszanyert erejét, hogy ráébredjen öröklött örökléte örökére.
Mikor belépek ajtómon, felém az Isten szalad. „Megjött Apa!” – kiálltja izgatottan
nekem, és én persze ilyenkor tudom, hogy ő nekem mondja, de én tudom, hogy valóban ő
az én Atyám. És az atya akiről beszél, nem én vagyok, de bennem él, és ő látja, mert
gyermekien tiszta szívvel még mindent lát az ember. Ilyenkor egymást karjainkba zárjuk,
és összenevetünk boldog öleléssel. „Hazahoztad a kompjútered?” – kérdi tőlem még
mindig izgatottan az Isten, és én nevetve mondom, hogy persze, erre jön a „Juhé!”, meg a
„Bálint, apa hazahozta a kompjúterét!”, és akkor szaladva jön a Bálint is, meg négykézláb
sietve a Csilla, és sorra ölelkezünk nagy örömünkben. És nem tudjuk minek örülünk, a
hazaért kompjúternek, egymásnak, az örömnek, pusztán a létnek, de mindenki örül, még
a kompjúter is, akit ugyan az előszoba sarkában felejtünk.

A hűtőre mágnesezve sorra díszelegnek a gyerekek rajzai, hosszú-ujjú pálcikaemberek

nagy fejekkel és fülig érő szájjal, krikszkrakszos ákombákomok, és piros-zöld-sárga-kék
tenyérlenyomatok. Az üveges konyhaszekrény ablakában zöld-sárga hasas-kancsó
mosolyog, virágos kerámia-tálka, hosszú talpon álló piros üvegpohár, tengerkék üveg-
edények, áttört rizsszemcsés kínai porcelán. Zöld-sárga konyhai mozaik, világos fenyő
bútor, mely bármilyen régóta megvan még mindig árasztja az erdő illatát. A gyerekek
szaladgálnak lelkem tiszta udvarában, és zsibongásuk messze kondul a megtisztult térben.

Aranyló hosszú hajával, fehér ruhában ott áll nevetve másik felem. Hazaváró karjaiba
bújva szívemre emelem az életet, a teljességet, a rended. Karcsú derekával belengi
otthonom, haja illatába a kert ezernyi íze elegyült. A kitárt ablakhoz táncol, ahol a
párkányon csavarodó bambusz pihen, leveleit a koszorúfutóka virágaira hajtja, míg szelíd
ibolyácska bújik meg a színes kaspók között. A lenyugvó nap sugarai még aranysárgára
festik a zöldellő kert árnyait, és az ablakba akasztott színesüveg díszek játszi fényein át,
csilingelő robajjal száguld tova a közeli villamossal együtt a nap. A boltíves áttört falra
akácfa árnyéka vetül, sorbafűzött apró tojásdad levelei után kapkod sok apró kis kéz.
„Apa csináljunk kutyát!” „Meg félelmetes pótót!” – teszi hozzá Bálint, és én boldogan
festek árnyékokat tovább, míg végkép le nem nyugszik a bíborszínű nap.

A szomszéd szobából díszes imazászlóról figyeli játékunkat a hat létbirodalom minden

érző lénye, és tanító megvilágosodottak okító pillantásai méregetik az árnyékcsodát. A
sötét beköszöntével állólámpát gyújtunk, és gyertyafényt, hogy a táncoló lángnál
meséljük el egymásnak a nap eseményeit. A csendes figyelem betölti a teret, noha
mindenki mindig egymás szavába vág, sír, nevet, sértődik, a dolgok rendje szerint. A
hangos csendben, a mozdulatlan mozgás táncoló árnyakat vet az asztal körüli falra,
melyet több mint száz keretezett fénykép borít; őszintén mosolygó megannyi rokon, barát
és mi magunk.

És mikor mindenki elfáradt, és elnyugszik az éj, én a lelkemben őrzöm tovább a lenyugvó

nap fényét. Ágyam felett időtlen fényfolyosóhoz repítik a lelkeket kitárt szárnyú
angyalok, míg belső világomban a megtisztult rend, színes fehér fényében hajtja le kicsi
párnájára fejét az én Istenem.

Tarr Bence László