Küklosz Anankész – A Sors Kereke

A csillagok járása szerint ebben a hónapban kezdődik az új év, és tudjuk nem-tudjuk, a

tavaszi napforduló csillagkapuján átutazó Kos csillagképbe belépő napbárkával, lelkünk
is új horizont felé veszi az irányt. Vizes lelkületünk fokozatosan felszárítja az újra
fellángoló kardinális tüzes hevület, és a kozmikus késztetés parancsszavára, rügyet
bontunk mi is, hogy ölünkbe fogadjuk a megújuló természetet.

Minden időszámítás alapja a Nap égi vándorútja. A Nap, amely függetlenül attól, hogy
világképeink tükrében szűnni nem akaró, fáradhatatlan mozgásban vagy éppen
rezdületlen mozdulatlanságban időzik, mindig is a mi földi világunk alapja maradt.
Felkelő, delelő, lenyugvó, és láthatatlan ‘holt’ aspektusával az ember életútjának örök és
változatlan ősképe. Születés, virágbontás, leépülés, és tetszhalál. Minden ember a Nap
útját járja, hiszen ez a Föld a Nap világa, ahol minden egyes élőlény életét a Nap erejének
köszönheti. A fényéből épülnek fel az elemek, a vegyületek, a szerves anyagok, a sejtek,
a sejtközösségek, a szervezetek, a szervrendszerek, és megannyi élő lény furcsa
összhangjaként maga az ‘ember’ is. Nem véletlen talán, hogy a gyönyörűséges magyar
nyelvben, az emberi élet időmértékének legelemibb része pontosan ennek az örök
forrásnak a nevét viseli. Hiszen egyetlen nap lejátszódik a teljes misztérium, a felkelés,
cselekvés, lepihenés, és elalvás drámajátékában. Így valójában minden nap örök
nyugovóra térünk a Nappal együtt mi is, hogy a következő ébredéssel új Nap virradjon
ránk.

A látszólagos örök értetlenségért, megint csak a Káli Júgát okolhatnánk, hogy az

archaikus ember ciklikus világfelfogását miért váltotta fel az a sekélyes unilineáris,
egyvonalú időszemlélet, amelyben az emberi élet, mint egy kifeszített húrként a
bizonytalan kezdet és a végképp bizonytalan vég között rezeg öntudatlanul. Hiszen a
modern ember nem tudja honnan jött erre a világra, és azt sem tudja hová megy ezután,
ha élete vándorútját befejezte. Látását valamiféle tompa homály zavarja, és leginkább
ködbevesző tekintettel bámul bele a látszólagos idő végtelennek tűnő hosszú alagútjába,
hátha pislákol a végén valamiféle világosság. Pedig ha saját életének minden napjával
bátran szemébe nézne, tudhatná, hogy nincs alagút, nincs kezdet, mint ahogy nincsen vég
sem. Az idő mozdulatlanul áll. Végérvényesen a jelen pillanatba merevedve. Dermedt
egymásutániságában a lélek, különféle állapotaiban csak önmagát éli meg, és a
léthelyzetek váltakozásaiban bekövetkező látszólagos változás az, ami azt a képzetet
teremti bennünk, hogy az idő változik. Pedig csak mi magunk változunk. Annak ellenére,
hogy ez a változás a legtöbb ember esetében olyan felszínes és apró, hogy szinte
változatlanságnak tűnik, és csak ‘sok’ idő elteltével válik valóban láthatóvá.

Az ember mindig úgy érzi, hogy az idő rabságában él, és ez a kérlelhetetlen idő, mint
egyfajta örökkön pörgő-forgó kerék egyre csak tekeri magára életünk fonalát, míg el nem
fogy végleg. A sors kerekét forgató párkák pedig időtlen vénségükben, nagyot kacagnak
mikor életünk fonala megszakad, hisz a képzelt véget csak mi gondoljuk, míg ők tudják
jól, hogy a mozigépész már fűzi is be új életünk következő filmszalagját. A ‘sors kereke’,
küklosz anankész, így nevezték az időt az ókori görögök. Amely látszólagos végtelen
forgásával napról-napra hajt minket szekerén, hogy sorsunkat elkerülni ne tudjuk. És az
Idő (le)forgása sorsunkat hozza elénk, amely elől elbújnunk nem lehet. Érdekes, hogy a
tibeti hitvilág sorskerekét, a bhávacsakrát tartó gonosz démon Jáma, csakúgy időistenség
is, ki a különböző létformák világait őrzi, hogy azok határait saját sorsát be nem teljesítve
ne léphesse át senki. És a bűvös kör, amely a hat létbirodalom határait őrzi maga az Idő,
amelynek makulátlan tükrébe nézünk halálunk óráján. Legalább is a tibeti halottaskönyv
szerint, mely szerint az élet köztes létéből kilépve, túlvilági utazásunk végső állomásán
Sindzse tükrében pillantjuk meg életünk tanulságát, sorsunk értelmét, és valódi
önmagunk.

De amíg ez a szembesülés be nem következik, úgy éljük meg életünket, mint ami
végtelen ismétlődő ritmusában, nap-nap után egyre csak kifolyik kezünk közül. A
szüntelen körforgást, a véget-nem-érő zűrzavart, a folytonos létesülést, mint kizökkent
állapotot a létforgatag, a szamszára kifejezés adja vissza a legáthatóbban. A legtöbb
ember, sorsának szorításában, a napról napra rátaláló küszködés markában vergődik. Egy
egész életen át. Sőt az ind hagyomány felfogása szerint, életek végtelen sorozatán át,
aminek soha sincs vége, mint hogy kezdete se volt soha. Az emberi életek véget nem érő
sorozata egyszerre nyúlik a kiismerhetetlen múlt és a beláthatatlan jövő emberfeletti
távlataiba. És amíg az ember fel nem ismeri valódi önmagát, amíg fel nem ébred esztelen
álmából, addig az örök körforgás rabja marad. Ha szelleme ráeszmél önnönmagára,
ellobban a végtelen ábránd, ezért nevezik a buddhista tanítás nyelvén az örök körfogásból
való megszabadulást nirvánának, ellobbanásnak.

Aki kellő éberséggel rendelkezik előbb utóbb ráeszmél, hogy a múlt és a jövő, minden
előző és következő életünkkel együtt, a jelen pillanatból pattan ki. A jelen pillanat
karmikus hatásai, tetteink ide-oda és vissza-ható következményei, beborítják a tisztultan
kitárult tér tereit, hogy betöltsék azt (élet)időnkkel. Az életre keltett valóság pedig hűen
tükrözi tudati elvárásaink, és megteremti életeink végtelen sorát, hogy jobban magunkra
ismerhessünk miközben látszólag végigjárjuk ezek történéseit. Ahogy a Nap felkel, úgy
ébredünk rá mi is egyik-egyik életünkre: először csak pirkadni látszik, lassan dereng fel
számunkra a magunkra-ismerés, majd mikor már világosan véljük látni önmagunk, teljes
erővel vetjük bele magunk az élet sűrűjébe, csak hogy a leszálló esti félhomályban újra
bizonytalan látásunk fénye mellett találgassuk a sok árnyékcsodát. Majd a halál álmába
feledkezve letesszük lelkünk terheit, hogy újabb napvilágra ébredve, máskor, máshol,
másban éljük meg önmagunk.

Most, hogy a Nap égi utazása új ciklusába kezd, akaratlanul mi is új életet kezdünk. Mint
hogy új életre ébredünk minden nap. Mégis a legtöbb ember képtelennek látszik újat
kezdeni vele, újra kezdeni Életét. Mert életéhez sorsa köti, s mert jelenéhez sorsát rendeli.
És az irdatlan sorsfonál behálózza létét, hogy csak életét leélve, sorsát beteljesítve feddje
fel értelmét. Életünk titkát az Idő őrzi. S hogy megfejtsük e titkot, végigjátsszuk sorsunk.
Sorsok ezreit, százezreit, millióit, míg fel nem ébredünk e végtelen folyam sodrásából, be
nem teljesítjük a Sorsot. Sorsa pedig minden embernek az, hogy ráeszméljen Önmagára.
Ha ez bekövetkezik, a Sors Kereke elakad, és az élet mint elnyűtt gúnya lefoszlik a
lélekről. Az Idő béklyója porba hullik időtlen kezeinkről, és a végső eszmélésben
kitárulkozó Valóság minden ideje, nyitott könyvként hever lábainknál. Felismerésünket
beragyogja a Világ világossága, és minden létbirodalom egyszerre tölti ki tiszta tudatunk.
És tudjuk, amit most is érzünk mindnyájan: hogy nincs kezdete és nincs vége sem az örök
körforgásnak, nincs elhagyás és nincs visszatérés, nincs elindulás és nincs megérkezés,
mert sohasem hagytuk el valódi otthonunk, csak az élet álmát alusszuk békén csendesen
mindannyian.

Tarr Bence László