Download as doc, pdf, or txt
Download as doc, pdf, or txt
You are on page 1of 3

A DAIMÓN

„Az Úr akié a jóshely Delphoiban nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem
jelez.” Hérakleitosz

Hogy mit is kerestem világra jövetelem helyéhez képest a Földgolyó lehetséges legtúlsó
felén, Celebesz szigetének szívében, két fokra az egyenlítőtől, egy trópusi dzsungel
legmélyén, és hogy miért másztam be egy mindentől távol eső holtestekkel teli barlang
legszűkebb járatába, itt hosszú lenne elmondani. Mindezzel együtt, első találkozásom a
daimónnal, ‘itt’ és ‘akkor’ történt. Ahogy négykézlábra ereszkedve, számban a pislákoló
ócska kétfilléres elemlámpával másztam egyre mélyebbre a holtak csontjait ropogtatva
térdeim alatt, beljebb és beljebb az éjfekete anyaföld méhébe, mélyebbre és mélyebbre az
egyre szűkülő természetes járatában, miközben kezem tapogatta a szanaszét heverő
csontok között a szilárd talajt, teljesen ‘váratlanul’ penge módjára elmémbe hatolt a
kérdés: „Bence, Bence hová mész?” Valódi quo vadis – Isteni figyelmeztetés. A
figyelmeztető kérdést egy kérlelhetetlen, szigorú, egyben végtelenül szeretetteljes belső
hang tette fel, amely olyan átható erővel furakodott megszállott gondolataim közé, hogy
elmém teljesen kiürült, hogy átadja helyét az eszmélésnek.

A kérdést egy élmény követte, amelyben megéltem minden addigi felismerésem


legmélyebb tartalmát és értelmét, miközben leírhatatlanul összetett és határtalanul sok
látomás cikázott át tudatomon, amelyben a millió egy kép között a levegőég távlatából
láttam magam, mintegy belelátva a sziklás hegy gyomrába, ahogy a Föld méhének
keskeny szülőcsatornájába temetett megannyi holt között egyetlen élő emberként
ráébredek a Valóság természetére. Egyszerre értem meg minden cselekedetem jelentős
jelentéktelenségét, és hogy amit keresni jöttem az időtlen misztérium barlangjába hatolva,
valóban saját bensőm barlangja. A platóni barlang, amelyben megannyi leláncolt lélek
raboskodik saját árnyképeit kergetve, nem lelvén a barlang száját, és az árnyékvilágon
túli napfény világát. A barlang mélyén átélt megtapasztalás végtelen titokzatos élménye,
és a megannyi felismerés könyvek tucatjait tölthetné meg, ha egyáltalán le lehetne
jegyezni mindazt amit ott és akkor átéltem, de a Világra eszmélés egyetlen gondolatban
kristályosodott ki: Nem kell a Világ legtávolabbi zugaiban kutatni a választ, mert a
válasz minden választásunkkal bennünk születik meg, legyünk bárkik, bárhol, bármikor.
Hatalmas elhatározással megfordultam a szűk csatornában, amit szinte teljesen kitöltött
hason-csúszó testem, és tudom, hogy ez volt életemben az a szimbolikus és egyben
gyakorlati mozzanat, amikor a Jordán folyása megfordul – ahogy az alkimisták nevezték
ezt a mozzanatot, hogy a pusztító létforgatag árjával szemben felfelé ússzon rajta lelkem
hajója. Ez a parávritti, ahogy az ind filozófia szanszkrit nyelven megnevezi, a
tudatfolyamatok megfordítása. Mikor kifelé jövet egy tenyérnyi mérges pók állta utamat,
elzárva a keskeny járatot tudtam, hogy a mitikus korok misztériumbarlangjába tévedtem
és, hogy a Pán-i félelem amelytől egész testem reszketni kezdett, a metafizikai
halálfélelem, amelyet a ‘mysterium tremendum’ élménye, a szentséggel való találkozás
váltott ki bennem. Tudtam, hogy átléptem a ‘Valóságos’ és a ‘Mitikus’ határát, és hogy
ami a barlangban ‘most’ történik velem valójában az örök emberfeletti beavatás időtlen
rítusa. A daimón, mely az előbb szigorú parancsával figyelmeztetett, most némán
hallgatott és én tudtam, hogy a kapu őre nem bánt, ha a halált megvető bátorsággal
átlépek rajta…

A Parnasszus hegy lábánál épült delphoi jósda mára már csak romjaival jelez nekünk.
Forrásának szent sárkány-őre Delphüné, Appolónt elnyelve, a napisten sugaraitól maga is
elrothadt, és úgy tűnik nomen est ómen alapon a „rothadó” Püthón átka utolérte magát a
beavatás legszentebb helyét, Appollón templomát is. És noha a külső térben az istenek
szentélyei romba dőlnek, bennünk erejük változatlanul tovább él. Így van ez, a delphoi
jósda misztériumőrzőit, a pűtheákat megszálló isteni erejével, a daimónnal is. A daimón,
ami a görög mitológia hirtelen felbukkanó és hirtelen eltűnő, félelmetes, végzetes ereje,
melyet nem lehet nevén nevezni. A daimón mindig hirtelen és váratlanul csap le az
emberre, Homérosz szerint gyötrő álmokat küld, váratlan gondolatokat sugall, és az
Odüsszeia tanulsága szerint olyan útra tereli az embert, amely sokszor katasztrofális
eseményekhez vezet. Nem véletlen, hogy a szó a kora-keresztény fogalomtárban az
ördögi hatalommal rendelkező lélek jelzőjévé vált, és míg a pűtheákat megszálló isteni
erő a legnagyobb transzcendens adomány, addig a jótékony lelkeket megszálló ördögi
‘démon’, minden középkori jámbor ember legnagyobb félelme. Pedig már Aiszkhülosz
megírta, hogy a daimón hasonló a sorshoz, és az ember életének minden eseménye tőle
függ. Éppen ezért van, hogy Pindarosz szerint létezik jóság- és gonoszság-daimón, attól
függően, hogy az ember maga mit tud sorsával kezdeni. Ha tudjuk, hogy a római
mitológiában a daimónnak a Géniusz felel meg, akkor már közelebb is járunk ahhoz,
hogy mi is ez a hirtelen felbukkanó végzetes erő.

Hérakleitosz szerint az ember jelleme a daimónja, míg Platón elbeszélései szerint


kikerülhetetlen, hogy minden ember találkozzon az életben a maga daimónjával. Egy
helyütt, az Állam nevezetű művének utolsó könyvében, egy mitikus látomásban meséli
el, hogy mi is a daimón valójában: A túlvilági utazást befejezvén, minden lélek arra
hivatott, hogy magának egy új sorsot válasszon. A választás részben szabad csak; minden
lélek egy adott számú meghatározott sorsú élet közül választhatja a neki legvonzóbbnak
tűnőt. Platón szerint bölcs mértékkel kell választani, mert az ami első ránézésre vonzónak
tűnhet, lehet, hogy alaposabb szemrevételezéssel pont tragédiák sorozatát rejti, és persze
vice versa. Ha viszont egy lélek választott, sorsát magától elvetnie nem lehet, és hogy azt
be is teljesítse, az istenek egy lélekvezetőt, egy daimónt rendelnek mellé, aki egész életén
át végig kíséri őt, hogy sorsát el ne kerülhesse. A daimónok így tehát valójában őrök, és
egyben hírvivők is, akik az emberi és az isteni világ között szabadon járkálnak,
közvetítetnek az égi lakók és a halandók között. Ezt a képzetet erősíti Hésziódosz görög
történetíró is, aki szerint amikor az aranykor nemzedékét magába foglalta a Föld, belőlük
lettek a ‘jó szellemek’, akik oltalmazzák az embereket, figyelemmel kísérik a jó és rossz
cselekedeteiket. Így nemhogy démonok, hanem valójában a kereszténység angyalai ők,
akik őrködnek minden egyes emberi lélek felett, hogy tudatlanságában rosszat ne tegyen.

A figyelmeztető belső hang

Platón azt állítja, hogy a daimón mindig csak akkor szólal meg, ha az ember éppen
valamilyen rosszat készül cselekedni. Ha végzetes hibát készül elkövetni, és ezzel sorsát
teszi kockára. Nem véletlen, hogy még a modern pszichológia sem űzte számon a
‘lelkiismeret’ fogalmát, amely figyelmeztető belső hangján felszólítja az egészséges
pszichéjű embert, ha az éppen valami helytelent készül elkövetni. Platóni értelemben, az
emberben megszólaló lelkiismeret hangja, a daimón. És mint azt a magyar szó pontosan
jelzi, ahhoz, hogy meghalljuk, hogy meghallgassuk egy valami kell: lelki ismeret.

Talán ez az, amire manapság a legnehezebb szert tenni. Bejárjuk érte a Föld minden
zugát, csakhogy azután rátaláljunk saját belső szentélyünk titkos termeiben. A bennünket
kísérő lélekvezető, felsőbbrendű Énünk, géniuszunk, velünk tart mindig és mindenhová.
Elhagyni, lerázni nem lehet, csak sűrű viasszal lehet füleinket teletömködni, hogy ne
kelljen kellemetlen szavát meghallanunk. Pedig ha a bennünk rejlő géniusz megszólal,
mindenféle színlelés felesleges, mert az isteni erő egyenest a szívünkhöz beszél.
Mindenki tudja, hogy a lelkiismerettel vitázni teljesen felesleges, és nem is lehet. Aki azt
teszi, amit a szíve diktál, aki a lelkiismerete hangját követi, a lehetséges legnagyobb
isteni Erőt követi. Mert tudhatja, hogy a Sorsát teljesíti be, míg azok kik elfojtják a
daimón szavát, folyamatos küzdelemben élnek a Világgal. Mint említettük, Platón szerint
a Sorsát úgysem kerülheti el senki. A maga daimónjával élete során mindenki találkozik.
A vele való találkozás pedig elsöprő erejű. Ha a daimón megjelenik, váratlanul tör az
emberre, villámgyorsan cselekszik, és máris nyoma vész. Erejének fényében viszont,
hirtelen olyan világosság támad, hogy elmúlik minden kétely, kétkedés, és tudati homály.
Teljes világosság ébred, és mindnyájan tudjuk, hogy amit éppen megtenni készülünk
helyes vagy helytelen, sorsunkhoz méltó vagy teljesen méltatlan. Talán nem is csoda,
hogy Platón, magát Istent, ezért egyszerűen To Agatho Daimón-nak, A Legfőbb Jóság
Lelki-ismeretének nevezte… És minél fogékonyabbá válunk eme belső iránytű jelzéseire,
minél inkább figyelünk hangjára, annál pontosabban vezet majd el a végső beavatás
színhelyére, a misztériumok barlangjába, hogy utunk végére érve, dörgedelmes
parancsszavára, Lelkünk befogadhassa a Végtelent.

Tarr Bence László

You might also like