JÁTÉKSZABÁLYOK

– Nem kellene belemenned ebbe a játékba – mondta

Catherine komolyan, és még gyorsabban lépkedett a parti
sziklák felé.
Nick követte.
– Miért? Tetszik nekem.
– De te nem tudod befolyásolni a szabályokat, Nick.
Más lesz a vége, mint tervezed.
– Lehet, de nem érdekel. Ha egyszer csak így tudom
elfogni a gyilkosomat…
Catherine megrázta a fejét.
– Tőlem semmit nem fogsz megtudni. Nem szoktam
kifecsegni a titkaimat, csak mert van egy orgazmusom...
– ...vagy kettő.
A lány elmosolyodott.
– Vagy kettő. De tőlem soha nem fogsz megtudni
semmit, amiről nem akarom, hogy tudj.
Nick megragadta a lány vállát.
– De igen. És akkor majd elkaplak.
– Nem. Az lesz a vége, hogy belém esel, Nick. Ez
minden.
– Máris beléd estem. – Catherine megpróbált
elfordulni, de a férfi erősen tartotta. – Ennek ellenére el
foglak kapni. Ezt akár a könyvedben is megírhatod.
ELEMI
ÖSZTÖN
A szex csak előjáték…
a csúcspont a halál
 Eredeti cím: Basic Instinct
Text copyright  1992 Carolco/Le Studio Canal + V.O.F.
All rights reserved!
A fordítás a Signet Books New York
kiadása alapján készült

Fordította: Both Vilmos

ISBN 963 02 9335 8

INTERCOM
Nemzetközi Kulturális Szolgáltató. Kft.
Felelős kiadó: Mihály György ügyvezető igazgató
Nyomta az Alföldi Nyomda 1992-ben
A nyomdai megrendelés törzsszáma:
7742.66-14-2
Felelős vezető: György Géza
Terjedelem: 10 (A/5) ív
 ELEMI
ÖSZTÖN
RICHARD OSBORNE regénye
Joe Eszterhas filmforgatókönyve
alapján

InterCom-könyvek
Budapest
 Előjáték

A hálószoba ablaka mellé állított vadonatúj CD-

lemezjátszó hangfalaiból halk zene szólt. Az ablakon túl
a város szokatlanul tiszta reggelre ébredt; a híres San
Franciscó-i ködnek aznap nyoma sem volt:
Az ágyon, a hatalmas réztámlás ágyon Johnny Boz
feküdt a tehetős, jó ízléséről közismert férfiú, aki persze
az élet kétes gyönyöreit sem vetette meg. Rajongott a
zenéért és a művészetekért, fényűző életét minden módon
igyekezett teljessé tenni. Rossz szokásai mindazonáltal
sokkal pusztítóbbak voltak: kemény drogok, kevés
kötöttség és futó kalandok.
A férfi meztelen mellén gyönyörű nő ült lovagló-
ülésben. Hosszú, szőke haja ziláltan omlott csupasz
vállára, tökéletes formájú mellei érett gyümölcsként
ringtak a férfi arca felett, ám Johnny éhes ajkai nem
érhették el a csábító idomokat.
A lány piros ajkaival végre megérintette a férfi száját,
majd vadul csókolni kezdte, nyelvével gyönyörtől lihegő
partnere fogai közé hatolva. Szájuk vad játékba kezdett,
forró ajkuk nedve eggyé vált, és mindketten egyre
hangosabban ziháltak. A nő szelíden, mégis határozottan
felemelte Johnny kezeit, és az ágy sárgaréz rácsaira
kulcsolta ujjait. A párna alól fehér selyemkendőt húzott
elő, és a férfi csuklóit a rácshoz kötözte. A fogoly
nekifeszült kötelékeinek, és szemét behunyva átadta
magát a gyönyörnek.
A szőke szépség lassan lejjebb csúszott a férfi testén,
és magába fogadta a vágytól duzzadó nemi szervet.
Johnny hánykolódott, és csípőjét dobálva igyekezett
mind mélyebben hatolni a hajlékony női testbe, melynek
súlyát combjain érezte.
Belevesztek a pillanat gyönyörébe, és az őket
körülvevő világról megfeledkezve mindenestől átadták
magukat a varázslatos szeretkezésnek. A lány is lehunyta
szemeit; előbb csak a fejét emelte fel, aztán egész
felsőtestével kiegyenesedett, és csípejét ütemesen előre-
hátra mozgatva lovagolt a megkötözött férfin.
Johnny érezte, amint vágyának forró nedve szétárad
valahol mélyen a lány testében. Fejét hátravetette, szeme
fennakadt, és ajkai önkéntelenül is néma kiáltásra nyíltak,
látni engedve nedvesen csillogó torkát. A gyötrelemmel
vegyes gyönyör hullámai újra és újra elöntötték, s közben
vadul tépte és rángatta a kezeit fogva tartó selyemkendőt.
A lány tudta, hogy elérkezett a pillanat. Ujjai között
fényes tárgy villant, acélos színű, hegyes és halálos
szerszám. Jobb keze gyorsan és kegyetlenül sújtott le a
férfi torkára, melyet pillanatokon belül elborított az
élénkpiros vér. Johnny teste megremegett, arcán a
váratlan támadás okozta megdöbbenés az iménti
orgazmus mindent elsöprő gyönyörének kifejezésével
keveredett.
A nő keze újra és újra lesújtott tehetetlen áldozata
torkára és mellére. A krémszínű ágyneműt vörösre
festette a férfi szertefröccsenő vére. A lány kedvese teste
után most Johnny lelkét is magába fogadta.
 Első fejezet
Johnny Boz viktoriánus stílusban épült háza előtt
rendőrautók sorakoztak. Piros-fehér fényeik villódzva
futottak végig a Broadway szürke háztömbjének falán. A
friss reggeli szél pattogó vezényszavakat és mogorva
megjegyzéseket sodort a korán kelő bámészkodók, vagy
– ahogy a rendőrök egymás között nevezték őket –
kutyasétáltatók felé, akik úgy nyújtogatták nyakukat a
szokatlan látványosság irányába, mintha színházban
lennének. Az egyenruhás rendőrök és a civil nyomozók
olyan közömbös arccal végezték munkájukat, amely csak
a gyilkossággal mindennapos kapcsolatba kerülőket
jellemzi. A hihetetlen gyorsasággal helyszínre érkezett
újságírók és fotósok jegyzeteket készítettek,
riportermagnókat dugdostak az illetékesnek vélt
nyomozók orra alá, és szorgalmasan kattintgatták
fényképezőgépeiket. A rendőrök igyekeztek távol tartani
a kíváncsiskodókat, és egy parancsnokforma férfi erélyes
hangon utasításokat osztogatott:
– Állítsák fel a kordont! A helyszínelés ideje alatt
senkit ne engedjenek a házba! Hívták már a
hullaszállítót?
Az utca végén nagy sebességgel bekanyarodott egy
jelzés nélküli autó – sem metálfényezés, sem hivalkodó
extrák nem díszítették, úgyhogy csak rendőrautó lehetett
–, majd megállt a rendőrkocsik és sürgölődő nyomozók
gyűrűjében. Két férfi szállt ki az autóból, és szemügyre
vette a tekintélyes épület elegáns homlokzatát.
Az idősebbik férfi, Gus Moran elismerően bólintott,
majd megjegyezte:
– Túl szép környék egy gyilkossághoz.
 – Egyre menőbb emberölések történnek a városban –
felelte a másik. – Nem baj, jót tesz az
idegenforgalomnak.
A két férfi egyáltalán nem hasonlított egymásra, sőt
különbözőbbek már nem is igen lehettek volna. Gus
Moranról – akárcsak a kocsijáról csak az juthatott az
ember eszébe, hogy ő is a San Franciscó-i városi
rendőrség számára rendszeresített felszerelési tárgy.
Annyi eltérés azért mutatkozott közte és a kocsi között,
hogy Moran szemeiben a két évtizedes rendőri munka
során felhalmozódott csalódottság és kiábrándultság
fáradt fénye pislákolt.
Moran társa, Nick Curran fiatalabb és nehezebben
jellemezhető férfi volt. Jó szabású öltönyt viselt, talán
egy kicsit túlságosan is divatosat ahhoz, hogy az ember
első pillantásra felismerje benne a zsarut. Városi
keményfiúkhoz illő eleganciájában mégis volt valami,
ami elárulta, hogy egész életében, éjjel-nappal mellére
szíjazott fegyverrel mászkál. Kiégett társával ellentétben
Nick Curran számára a munka még ma is mindennapos
kihívást jelentett, érdekes játékot, melynek szabályai
napról napra változnak. A pálya persze egyre szűkült, de
Curran még élvezni tudta a játékot. Ő még nem adta fel.
Tébláboló közrendőrök tömegén át furakodtak az
ajtóig, és beléptek az elegáns épületbe. Moran
beleszimatolt a levegőbe, mint egy vadászkutya, majd
egyik orrlyukát befogva körülnézett. A háznak volt
valami sajátos szaga, egy szag, amelyet már korábban is
érzett életében, ha nem is sokszor, de ahhoz elégszer,
hogy felismerje.
– Pénz – jelentette ki. Tekintetét végigfuttatta az
előkelő berendezésen; a természetes egyszerűséggel
szétszórt art deco tárgyakon és bútorokon, a süppedős
szőnyegeken és a falakat borító festményeken. – Szép –
jegyezte meg. – Mit gondolsz, mivel foglalkozhatott a
fickó?
– Rock and roll-sztár volt. Johnny Boznak hívták.
– Sose hallottam róla.
Nick elvigyorodott. Igencsak meglepte volna, ha Gus
ismeri Johnny Boz nevét. Moran zenei ízlése – ha
egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni az ő esetében –
nagyjából a texasi stílusú lendületes countrynál rekedt
meg.
– Évekkel a te ifjúkorod után futott be, a hatvanas
évek közepén. Emlékszel: hippik, a szerelem nyara,
miegymás. Lehet, hogy akkoriban éppen a dzsungelben
rohangáltál valahol Vietnamban.
– Boldog napok – vetette közbe Moran.
– Boz akkoriban tűnt fel. Öt-hat slágere volt, aztán
kezdett tiszteletreméltó polgárrá válni, és egy
rocksztárnak ez a véget jelenti. Vett egy klubot az egyik
szegénynegyedben, Fillmore-ban. – Nick a hallban függő
Picasso-képre pillantott, majd hozzátette: – Aztán feltört,
és luxusnegyedbeli fiú lett belőle.
Moran belépett a vércseppekkel tarkított hálószobába.
– Luxusnegyed? Erről úgy látom, le kellett mondania.
Boz teste még mindig kifacsarodva hevert az ágyon,
és a belépőknek az volt a benyomása, hogy nem is
embert, hanem egy darab véres húst látnak a rézágy
rácsához kötözve. Moran nemigen tudott volna véresebb
jelenetet elképzelni, mint amikor egy – a drogok és a
szex hatására különösen magas vérnyomású – férfi
nyakát össze-vissza szabdalják. A drága ágyneműt és a
matracot alvadt vér sötétlő foltjai borították.
 Curran mereven bámulta a holttestet, mintha agyába
akarná vésni a képet, majd elfordult, és a szobába
nyomuló rendőröket látva megrázta a fejét.
– Mi van itt, rendőrbál? – morogta.
A helyiségben egyidejűleg serénykedtek a
törvényszéki orvosszakértők, a helyszínelők, akik
hamarosan ízekre szedik az egész szobát, apró jelekre és
láthatatlan nyomokra vadászva, és itt volt a halottkém
csapata is, amely ugyanezt teszi majd Boz átlyuggatott
testével. Harrigan és Andrews a gyilkossági csoportot
képviselték a színes társaságban. Pechjük volt: pont
akkor jelentették be az esetet, amikor már éppen hazafelé
indultak, hogy az ügyeletet átadják Currannek és
Morannek. A szobába benyomakodott még néhány,
vakuját sűrűn villogtató fotós is. A gyilkossági eseteknél
rendszerint ennyien nyüzsögnek egyszerre a holttest
körül.
Volt a színen két további rendőr is, akiknek a
megjelenését a bűntény ismeretében nem nevezhetjük
szokásosnak. Curran a hálószoba egyik sarkába húzódott,
és onnan figyelte Phil Walker hadnagyot és Mark Talcott
kapitányt. Walker, a gyilkossági csoport vezetője okkal-
joggal vehetett részt a nyomozásban, bár Currant némileg
bosszantotta, hogy a főnök egy kiöregedett rocksztár
esetében személyesen is jelen kíván lenni, míg mondjuk
egy külvárosi szociális gondozónő meggyilkolása aligha
keltené fel az érdeklődését. A polgármesteri hivatal első
számú fullajtárjának számító Talcott rendőrfőnök-
helyettes jelenléte viszont arról tanúskodott, hogy valami
nagy dolog van készülőben. Valami, aminek semmi köze
a gyilkossághoz, ám annál több köze van a San
Franciscó-i helyi politikához.
 Az egyik érdekcsoporthoz sem tartozó Gus Moran a
két fejesre pillantott, majd felvonta a szemöldökét és
társához fordult:
– Soha ne hagyd, hogy meggyilkoljanak, Nick. Ezek a
zsaruk teljesen felborítanák a magánéletedet.
– Életre szóló bölcsesség – felelte Curran.
– Fiúk, ismeritek Talcott kapitányt? – lépett melléjük
Walker.
– Persze – felelte Curran. – Már többször láttam a
fényképét a faliújságon.
– Igazán vicces volt, Nick – jegyezte meg Talcott.
– Mit keres itt a nagyfőnök, Phil? – Moran tudta,
hogyan kell udvariasan kérdezni. Ebben jobb volt
Currannél.
Talcott keresztbe fonta kezeit a mellén, majd
parancsnoki pózát megőrizve végigjártatta szemét a
szobán, és halálos komolysággal megszólalt:
– Csak megfigyelőként vagyok jelen.
Gus Moran elnyomott egy mosolyt, és Nick is csak
ennyit tehetett, hogy ne nevessen fel hangosan. Walker
szemrehányó pillantást vetett beosztottjaira. Tekintetéből
egyértelműen kiolvashatták üzenetét: “A nénikéteket
cseszegessétek!”
A halottkém hatalmas hőmérőt húzott ki Johnny Boz
májából. A műszer rendkívül undorító, cuppanó hangot
hallatva hagyta el a halott férfi testét.
– A halál beállta? – kérdezte Walker.
A halottkém leolvasta a skáláról az értéket.
– Harminchárom fok. Már hűlhet egy ideje, mondjuk
hat órája – az órájára pillantott –, ami azt jelenti, hogy
körülbelül hajnali négykor történhetett.
A helyszínelők közben kis méretű, elektronikus
berendezést szedtek elő, amely leginkább egy
kimerülőben lévő zöld színű zseblámpával egybeszerelt
porszívóra emlékeztetett. A készülék a városi rendőrség
legújabban beszerzett csecsebecséje volt, egy lézeres
kereső, amely a szobában található legkisebb emberi
nyomot – ujjlenyomatot, vért, hajszálat, bőrfoszlányt – is
ki tudta mutatni.
– Végül is mi történt? – kérdezte Talcott.
– A cseléd egy órával ezelőtt jött meg, ő fedezte fel a
holttestet – mondta Walker. – Nem bentlakó.
– Kellemesen kezdődött a napja – jegyezte meg a
halottkém egyik asszisztense.
A lézeres keresőt közben előkészítették.
– Behúzná valaki a függönyöket? – kérdezte az egyik
helyszínelő.
Az ablak mellett álló egyenruhás rendőr behúzta a
súlyos drapériákat, és a szobára sötétség borult. A kereső
beteges zöld fényt bocsátott ki magából, amely a plafonra
szerelt tükrökről visszaverődve szürkészöld színűre
festette a szobában tartózkodó férfiak arcát.
– Az is lehet, hogy a cseléd a tettes – szólalt meg Gus.
– Ötvennégy éves, és legalább százhúsz kiló – vetette
ellen valaki.
– A testen nincsenek bevérzések – jelentette ki a
halottkém.
– Akkor nem ő volt – jegyezte meg pléhpofával Gus. –
Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna az ügy…
– Boz tegnap este éjfél körül hagyta el a klubot –
mondta Andrews. – Akkor látták utoljára. Legalábbis
élve.
– Egyedül távozott a klubból? – kérdezte Curran.
– A barátnőjével – felelte Harrigan.
 – Gondolom szintén nyolcvankilós, és vagy ötvenéves
– szólalt meg ismét Moran.
Nick közelebb lépett a holttesthez.
– Mivel csinálták?
– Jégvágóval – válaszolta Harrigan, és Curran kezébe
nyomta a hermetikusan lezárt nejlonzacskót, amely egy
alvadt vérrel borított jégvágót tartalmazott.
– Kézhez álló szerszám. Az ember közelről élvezheti
munkája gyümölcsét. Hány seb van?
– Kábé egy tucat – mondta a halottkém. – Három-
négy csak felszíni sérülés, de van vagy nyolc, amely
önmagában is elég lett volna, így megkötözve pár perc
alatt elvérzett volna. Ezzel a tucatnyi lyukkal meg
egyenesen olyan volt, mint egy szita. Az isten szerelmére,
olyan a nyaka, mint egy szűrő.
– Hol találtátok meg a jégvágót? – kérdezte Nick
Curran.
– Szépen a helyére volt téve a nappaliban.
A lézeres kereső az ágyon nedves foltokat jelzett.
– Az egész lepedő tele van ezzel. Sperma. Legalább
fél liter.
– Lehengerlő férfiasság – jegyezte meg Nick.
– Legalább elment, mielőtt elment… – tette hozzá Gus
Moran.
– Úgy látszik, a végén rosszul sült el… – vihogott
Harrigan.
– Elég volt – csattant fel fagyosan Talcott. – Uraim,
kényes ügyről van szó. Mr. Boz a polgármester úr
választási kampányának egyik legfőbb támogatója. Ő
volt a Szépművészeti Múzeum igazgatótanácsának
elnöke…
Gus a szemöldökét ráncolva közbevetette:
 – Azt hittem, rock and roll-sztár volt.
– Visszavonult rock and roll-sztár volt – helyesbített
Walker az első szót hangsúlyozva.
– San Franciscóban a rock-and-roll is művészetnek
számít, Gus – fordult társához Nick.
– Mr. Boz a közösségnek élő, tiszteletreméltó rock and
roll-sztár volt – jelentette ki Talcott komoly arccal.
Ebben – a férfi fillmore-i klubja ellenére – volt némi
igazság. Valaha azon a környéken komoly jazz- és
kemény rock and roll-klubok sorakoztak, mára azonban a
rendkívül lehangoló, ám felettébb tiszteletreméltó
klubjaival, a legújabban divatos konyhát prezentáló
éttermeivel és menő butikjaival a yuppie-k kedvenc
helyévé vált.
A szobában tartózkodó rendőrök fején átsuhant a
gondolat, hogy az ágyon heverő testet mindennek lehet
nevezni, csak a közösségért élő és tiszteletreméltó
férfiúnak nem.
– És ez mi? – kérdezte Gus, és az ágy melletti
éjjeliszekrény tetején szétszóródott fehér por felé intett.
– Hááát – mondta Curran –, első ránézésre azt
mondanám, hogy rendkívül tiszteletreméltó kokainnal
állunk szemben. Nekem legalábbis úgy tűnik. Persze
tévedhetek…
Talcott nem hagyta kizökkenteni magát. Továbbra is
egyenletesen és nyugodtan beszélt, hangja azonban
fagyosan csengett.
– Ide figyeljen, Curran. Iszonyú felhajtás lesz ebből az
ügyből. Nem szeretném, ha bármelyikük is hibát követne
el.
A hiba Talcott szótárában nem rendőrségi műhibát
jelentett, hanem olyan melléfogásokat, amelyek
politikailag veszélyesek lehettek a kapitányság vagy a
rendőrfőnök szempontjából.
– Hallottad, Gus? – fordult társa felé Curran. – Nem
szabad hibázni.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk – jelentette ki
Moran. – Ennél többet nem kívánhatnak az embertől,
igaz?
– Pontosan. Szóval hogy hívják a fickó barátnőjét?
– Catherine Tramell, a címe: 2235 Divisadero.
– Az sem csúnya környék – vetette közbe Moran. –
Szép kis kirándulást tehetünk az öböl környékén, meg
Bagdadban. Hoppá, bocs, kicsit összekevertem a
dolgokat.
– Gyerünk, Gus – indult Curran az ajtó felé.
A lépcsőn, miután hallótávolságon kívül értek, Gus
Moran megjegyezte:
– Talcott ma szokatlanul korán kelt és remek formában
van. Máskor addig be sem dugja az orrát, amíg
tizennyolc lyukat nem teljesített a golfpályán.
– Ja – helyeselt Curran. – Johnny Boz és a
polgármester nagyon jóba lehettek.
– Nick!
Megfordultak, és látták, hogy a lépcső tetején Walker
hadnagy áll.
– Mi a baj, Phil? – kérdezte Curran. – Talán
bocsánatot kellett volna kérnünk, vagy mi a fenét akarsz?
– Háromkor találkozód van. Nem szeretném, ha
elmulasztanád.
– Bocsáss meg, ha tévednék, de nem véletlenül egy
gyilkossági ügyben kezdtünk nyomozást? Azt akarod,
hogy az ügyön dolgozzam, vagy inkább azzal az átkozott
hivatali agyzsugorítóval találkozzam?
 – Légy ott a találkozón, és a gyilkossággal is
foglalkozz. És tegyél mindannyiunknak egy szívességet:
felejtsd el ezt a stílust.
Curran elvigyorodott:
– És mi lenne, ha a háromból kettőt választanék?
– Nick, ha meg akarod tartani az állásodat, akkor
legyél ott háromkor. Vetted az adást?
– Oké, Oké. Ott leszek.
– Máris jobban érzem magam – sóhajtott fel Phil
Walker. – Talán te is megkönnyebbülsz majd.
– Öregem, téged megáldott az Úr – fordult Gus Nick
felé. – Mindenhova beviszel magaddal egy kis napfényt
és vidámságot.
– Igazad van. Akkor most vigyünk belőle egy keveset
a Divisaderóra.
 Második fejezet
Ha az ember végighajt San Francisco valamelyik hosszú,
észak-dél irányban futó utcáján, gyakorlatilag a város
valamennyi negyedén át kell haladnia, s a fényes
gazdagság mellett a reménytelen szegénységet is
megláthatja kocsija ablakából. Mindezt leginkább a
Divisaderón lehet megfigyelni, melynek vízparti vége a
csavargók, részegek és kábítószeresek birodalma, a 2200-
as számnál feljebb lakók viszont a város
arisztokráciájához tartoznak.
A 2235-ös szám tökéletesen illeszkedett a szomszédos
házak sorába, inkább villa volt, mint városi épület, és
ugyanaz a pénzszag lengte körül, mint a boldogult
Johnny Boz lakását.
Egyikük sem lepődött meg, hogy az ajtóban cseléd
fogadja őket, sőt az sem lepte volna meg őket
különösebben, ha a lány a postás és a személyzet számára
fenntartott hátsó bejárathoz irányítja őket. A cseléd
minden bizonnyal illegális mexikói bevándorló volt, így
első pillantásra felismerte a rendőröket. Arcán nem a
boldogság pillekönnyű mosolya futott át a két férfi láttán.
A nyomozók felvillantották jelvényüket.
– Curran nyomozó vagyok, ő pedig Moran nyomozó.
A San Franciscó-i rendőrkapitányságról. Miss Catherine
Tramell-lel szeretnénk beszélni.
A cseléd szemében most határozottan félelem
csillogott.
– Rendőrség – mondta Moran nyugtatólag –, nem a
Bevándorlási Hivatal.
A lány nem tűnt megkönnyebbültnek.
– Igen – hebegte. – Jöjjenek be.
 Bevezette a két férfit a házba, majd az egyik
nappaliban magukra hagyta őket. Hatalmas, előkelően
berendezett szoba volt, földig érő, boltíves ablakokkal,
melyek kelet felé, a San Franciscó-i öböl mélykék vizére
nyíltak. Curran és Moran lenyűgözve nézett körül:
gyilkossági ügyek során általában nem szoktak ilyen
elegáns fészkekbe elvetődni.
Gus Moran szakértő szemmel vizsgálgatta a jobb
oldali falon függő festményt.
– Hát nem aranyos? – jegyezte meg. – Boznál is volt
egy Picasso, és ennek a Tramellnek is van egy. Olyan,
mintha egyforma fogmosópoharuk lenne, mondjuk egy
piros, meg egy kék.
– Nem tudtam, hogy ismered Picassót, Gus, arra pedig
végképp nem számítottam, hogy a képeit is felismered.
– Pedig nem nehéz – felelte vigyorogva Moran. –
Csak azt kell tudni, hogy mit keressen az ember. Például
egy jókora aláírást. Nézd csak, itt a sarokban az áll:
Picasso. Nem túl bonyolult rejtvény.
– A lány Picassója nagyobb, mint a fickóé – jegyezte
meg Nick.
– Azt mondják, a méret nem számít – szólalt meg egy
fiatal női hang.
A két nyomozó megfordult. A lépcső alján gyönyörű
szőke nő állt, tiszta, kék szemei érdeklődve figyelték a
két idegent. Arccsontját bármelyik modell
megirigyelhette volna. Fekete mellényt viselt aranyszínű
hímzéssel, formás combján fekete farmer feszült,
melynek szárai fekete westerncsizmában végződtek.
Pontosan úgy nézett ki, ahogy az emberek elképzelik a
rocksztárok nőit.
– Sajnálom, hogy megzavartuk – kezdte Curran –, de
szeretnénk feltenni néhány...
– Az erkölcsrendészetről jöttek? – kérdezte a nő
hűvösen. Ha netán megijedt volna a rendőröktől, akkor
nagyon ügyesen tudta leplezni félelmét.
– Gyilkossági csoport – felelte Nick.
A nő bólintott, mintha a férfi szavai csak
megerősítettek volna valamit, amit egyébként is sejtett.
– Mit akarnak?
– Mikor látta utoljára Johnny Bozt? – kérdezte Gus.
– Meghalt?
– Miből gondolja, hogy meghalt? – érdeklődött Gus,
aki egy pillanatra sem vette le a szemét a nőről, mióta az
belépett a szobába.
– Különben maguk nem lennének itt, nem igaz?
“Egy-null a tyúk javára” – gondolta Nick, majd a
nőhöz fordult:
– Vele töltötte a tegnapi estét?
A nő megrázta szőke haj koronáját.
– Azt hiszem, maguk Catherine-t keresik, nem engem.
– Hát nem maga…
Nick félbeszakította társát:
– Maga kicsoda?
– Roxy vagyok.
– Itt lalik? Együtt lakik Catherine Tramell-lel?
– Hát igen, itt lakom. Catherine… barátja vagyok.
– Jó dolog, ha az embernek vannak barátai – ejtett el
egy megjegyzést Gus Moran.
– És most hol találjuk a barátját, Roxy?
A lány nem felelt azonnal, viszont kemény tekintettel
méregette a két férfit. A nyomozók látták, hogy erősen
gondolkozik, agyában a következő lépést mérlegelve,
hogy minél jobban meg tudja védeni magát és “barátját”.
Roxy lényében volt valami, ami a törvényenkívüliség
légkörét sugallta. Azok közé tartozott, akik még a
legsemlegesebb információt is megtagadják a
rendőrségtől, hallgatagságot fogadva a hatóságokkal
szemben.
– Na mi lesz, mondjon már valamit – sürgette Gus. –
Vagy meg akarja nehezíteni a helyzetét?
Roxy még egy másodpercig habozott, azután megadta
magát:
– Kint van az öbölben. Van egy háza a Stinson
Beachen.
– Az elég nagy hely – szólt közbe Nick. – Nem lenne
egy kicsit konkrétabb...?
– Seadrift – sóhajtott Roxy. – Seadrift 1402.
– Na ugye, hogy nem is volt olyan nehéz? – mondta
Nick, majd társával együtt az ajtó felé indult.
– Csak az idejüket pocsékolják – jelentette ki a lány
határozottan. – Catherine nem ölte meg Bozt.
– Senki sem mondta, hogy megölte – felelte Nick. –
De talán van egy-két ötlete, hogy ki tehette. Hacsak nem
maga volt.
Roxy megrázta a fejét, és gúnyosan elmosolyodott.
– Nem gondolják, hogy indulniuk kéne? Stinson
Beach elég messze van.
– Ez igaz – jegyezte meg Gus –, de ilyen szép időben
szívesen kirándul az ember.
Gus nem tévedett. Gyönyörű idő volt, és Stinson Beach
felé haladva egy sor nevezetesség és látnivaló mellett
haladtak el. Áthajtottak a Golden Gate hídon, aztán
elrobogtak Sausalito mellett, amint a 101-es útról rátértek
az l-esre, a sziklafalba vájt híres szerpentinre, amely az
öböl mentén kanyargott észak felé.
Stinson Beach nem sok látnivalóval dicsekedhetett.
Néhány élelmiszerüzlet, pár ajándékbolt az erre tévedő
turisták számára, meg vagy fél tucat kocsma. A lakosság
különös keveréke volt a Malibu-stílusú nyaralókban lakó
gazdagoknak, néhány, a hatvanas évek enyhén zavaros
emlékeit őrizgető hippinek és az egyszerű munkásoknak,
akik itt születtek és itt is nőttek fel, mostanára viszont
kilógtak a többi lakó közül.
Úgy, tűnt, hogy Catherine Tramell olyasfajta gazdag,
aki csak kikapcsolódni jár ki Stinson Beachbe. Külön
behajtóút vezetett az útról a házhoz. Az épület merészen
nyúlt előre a sziklás part fölé, az öböl és a Csendes-óceán
csodálatos látványát kínálva a teraszon tartózkodóknak.
A kocsibejárón két Lotus Esprit parkolt, az egyik
közönséges fekete, a másik törtfehér, mintha csak a
tulajdonosaik nem akarnának hivalkodni vele, hogy két
igazi autókülönlegesség van a birtokukban.
Gus Moran a kocsikra pillantott, majd dörmögő
hangon megjegyezte:
– Csudapofák.
– Mire gondolsz?
– Előbb a két Picasso, most meg az egyforma kocsik.
Végül is logikus.
– Lehet, hogy ezeken a két csaj osztozik…
– Lehet. Mindenesetre jó látni, hogy valakinek a
tiédnél gyorsabb kocsija van.
 – Esetleg drágább – tiltakozott Nick –, de nem
gyorsabb.
Nem a jelzés nélküli rendőrségi autóról beszéltek,
hanem Nick saját ötliteres Mustangjáról, amelyet
többnyire csak szolgálaton kívül használt.
A ház széles, impozáns bejárati ajtaja előtt álltak,
melynek hatalmas üvegtábláit nem takarta függöny. A ház
elrendezése enélkül is biztosította lakóinak a magánélet
diszkrécióját, elfedve a lakóteret a kíváncsi tekintetek
elől.
Az épület földszintje gyakorlatilag teljesen nyitott
volt, és az ajtóban tébláboló nyomozók egészen a
sziklafal fölött függőkertként magasodó teraszig
beláthattak. A mellvéd előtt, az ajtónak háttal egy nő ült,
és mereven bámulta az alatta hullámzó óceánt.
– Látsz valami bejáratot? – kérdezte Moran.
– Oldalról be lehet jutni – felelte Nick, és elindult a
jelzett irányba.
A nő szemeiben ugyanolyan csekély meglepetés és
még kevesebb öröm csillant a két férfi láttán, mint az
imént Roxyéban. Hosszan és keményen Nick szemébe
nézett, majd ismét az öböl felé fordította tekintetét. Futó
kíváncsiságát ennyivel ki is elégítette, és most úgy tett,
mintha a robajló hullámtörőket sokkal érdekesebbnek
találná a két zsaru társaságánál. A lány kék szemei valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva nyugtalanították
Nicket. Nagy, értelmes szemek voltak, melyek egy
pillanat alatt letapogatták a férfi arcát, és Nick hirtelen
úgy érezte, hogy Catherine Tramell a veséjébe lát.
A lány gyönyörű volt és szőke, akárcsak Roxy.
Csakhogy míg a másik leginkább egy fotómodellre
emlékeztetett, addig Catherine Tramell kevésbé feltűnő,
mégis sokkal inkább klasszikus szépség benyomását
keltette. Arca azokra a tizennyolcadik századi nemesi
portrékra hasonlított, melyek arisztokratikus pillantással,
büszke tartással tekintettek az őket körülvevő világra.
Mégis, Nick az előkelő arckifejezés mögött leheletnyi
feszültséget, távoli érzékiséget, valami fojtott lángolást
vélt felfedezni.
– Miss Tramell? A rendőrségtől…
– Tudom, hogy kik maguk – vágott közbe semleges
hangon a fiatal nő. Nem akart, vagy nem mert a
szemükbe nézni. Továbbra is a hullámokat bámulta,
mintha belőlük nyerné hihetetlen nyugalmát. – Hogyan
halt meg?
– Meggyilkolták – felelte Gus.
– Hát persze. De hogyan…
Nick a kérdést meg sem várva közbevágott:
– Egy jégvágóval.
A lány egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha maga
elé képzelné Johnny Boz véres és erőszakos halálát, majd
halványan elmosolyodott. Arcán különös, kegyetlen és
önelégült kifejezés jelent meg, amitől Gus hátán a hideg
kezdett futkározni. Társára pillantott, és szemöldökét
felhúzva jelezte: dilis a csaj.
Nick nem vett tudomást Gus félreérthetetlen
jelzéséről, és folytatta a lány kikérdezését.
– Mióta jártak együtt?
– Nem jártunk együtt! Néha jókat keféltünk.
Most olyan volt, mint egy kislány, aki tiltott szavak
kimondásával akarja megdöbbenteni a szüleit. Gusnak a
szeme sem rebbent.
– Mégis mi maga? Prosti?
A nő végre teljes arcát a férfi felé fordította, a halvány
mosoly azonban továbbra sem tűnt el ajkai körül.
– Nem. Amatőr vagyok.
– Mióta volt a szeretője?
A nő könnyedén megvonta a vállát.
– Úgy egy… nem, másfél éve.
– Tegnap éjjel is vele volt? – kérdezte Nick.
– Igen.
– Együtt jöttek el a klubból?
– Igen.
– Felment hozzá?
– Nem.
– De találkozott vele.
– Mondtam már, hogy igen.
– Hol és mikor?
Catherine Tramell nagyot sóhajtott, mintha túl
unalmasnak, túl egyszerűnek érezte volna Nick kérdéseit
ahhoz, hogy egyáltalán érdemes legyen válaszolnia.
– Ittunk valamit a klubban. Együtt távoztunk. Én ide
jöttem, ő pedig hazament – mondta unottan, majd egy
vállrándítással jelezte, hogy ez minden, amit mondhat.
– Volt itt valaki magán kívül az éjjel?
– Nem. Tegnap nem volt valami jó kedvem.
Nick már jóval korábban elhatározta, hogy nem
törődik Miss Catherine Tramell érzékenységével, és az
áldozatot a polgármesterhez fűző kötelékekkel: a brutális
gyilkosság elkövetőjét az ügy súlyosságának megfelelő
eszközökkel igyekszik felderíteni. A lány azonban úgy
kezelte az egész kihallgatást, mint valami kellemetlen
formaságot, amelyen szeretne mihamarabb túl lenni.
– Hadd kérdezzek valamit, Miss Tramell. Sajnálja,
hogy Boz meghalt?
Catherine ráemelte mély kék szemeit, újra végigmérte,
és Nick úgy érezte, hogy a nő tekintete az alattuk lévő
partot mardosó hullámok erejével söpör végig az arcán.
– Igen. Szerettem dugni vele – felelte a lány, majd
ismét az öbölre irányította tekintetét.
– És ez a Boz végül is…
A nő feltartotta a kezét, ahogy a közlekedési rendőr
állítja meg a forgalmat, és félbeszakította Gus Morgan
kérdését.
– Nincs kedvem beszélgetni magukkal.
Gusnak elég sok kellett ahhoz, hogy elveszítse
türelmét, ám Catherine Tramell flegma modora már közel
vitte ehhez, és Nick arca is megrándult a bosszúságtól.
– Ide figyeljen hölgyem, a kapitányságon is
folytathatjuk... Ha úgy jobban szeretné.
A lány arca meg sem rezdült.
– Közöljék a jogaimat, és tartóztassanak le. Akkor
majd bemegyek a városba – közölte tényszerűen.
Nicknek az volt az érzése, hogy ha bevinnék,
Catherine Tramell valamilyen természetfölötti módon
azon nyomban meglépne.
– Miss Tramell…
– Tartóztassanak le, ahogy a szabályzatban elő van
írva, különben…
– Különben? – csattant fel dühösen Gus. – Nincs
különben.
– Különben – folytatta zavartalanul a lány – húzzanak
innen a francba. – Szemeit ismét a két férfira emelte,
majd csendesen hozzátette: – Legyenek szívesek.

A kapitányságon sokan úgy gondolták, hogy Curran és

Moran hajlamos az elhamarkodott lépésekre, egyes
helyzetek túldramatizálására és a helytelen viselkedésre.
De Catherine Tramell letartóztatására még ők sem
találhattak elegendő indokot. Semmi sem volt a
kezükben: az indítékot nem ismerték, és egyetlen tárgyi
vagy közvetett bizonyítékkal sem rendelkeztek. A lány
rejtély volt a számukra, fogalmuk sem volt, hova tegyék.
Így hát nem volt más választásuk, mint hogy
engedelmeskedjenek a nem túl szívélyes felszólításnak.
Elhúzták a francba.
Már vagy tizenöt mérföldet autóztak, amikor Gus
végre megtörte a csendet:
– Kedves lány.
 Harmadik fejezet
Nick majdnem pontosan ért oda a háromra megbeszélt
találkozóra. Gus minden tőle telhetőt megtett, és
észvesztő sebességgel száguldott végig a 101-es úton,
majd a Golden Gate hídon szlalomozott a kocsik között,
átkozva a vezetőket, akik a délutáni csúcsforgalomban
egyre-másra dugót okoztak. Stinson Beachtől
mindazonáltal igencsak odébb van a kapitányság épülete,
úgyhogy az őrült rohanás ellenére az óra már negyed
négyet mutatott, amikor Nick bevágódott a San
Franciscó-i rendőrség pszichiáterének ajtaján.
– Sajnálom, Beth – mondta az irodába lépve. –
Dugóba kerültem. Váratlanul ki kellett mennem Stinson
Beachbe.
Curran sokkal idegesebbnek tűnt a késés miatt, mint a
pszichiáter. Beth Garner vonzó, fiatal nő volt, alig
harmincéves, és még csak két éve töltötte be az állást.
Nick Curranhez régi barátság fűzte, amely jócskán
túllépett az orvos-páciens viszonyon. Röviden: a
szeretője volt, és csak néhány hónapja szakítottak. Bár
nem álltak egymással közvetlen szolgálati kapcsolatban,
viszonyuk sértette a rendőrségi szabályzatot és a lány
szakmai megítélésének sem tett jót. A férfi azonban
rendelkezett valami nyers vonzerővel, és tökéletesen
megszemélyesítette azt a rendőrideált, ami a lányt a
leginkább vonzotta a rendőrségi munkához.
Beth őszintén örült, hogy látja a férfit.
– Hogy vagy, Nick?
Curran eléggé ismerte a pszichiátereket ahhoz, hogy
tudja: amikor azt kérdik az embertől, “hogy van”, akkor
nem pusztán az egészségi állapota felől kívánnak
érdeklődni.
– Összetett kérdés, Beth. Jól vagyok.
– Biztos?
– Ugyan Beth, te is tudod, hogy jól vagyok. Meddig
kell még ezt a hülyeséget játszanom?
– Amíg a Belső Ügyosztály úgy akarja – felelte a lány
nyugodt hangon. Már megszokta Curran dühkitöréseit,
melyek nem sokban különböztek a többi, felügyelete alatt
álló rendőr reakcióitól. Valahol mindannyiuk lelke
mélyén ott bujkált a pszichiátriával kapcsolatos kétség.
Férfihoz méltatlannak és lealacsonyítónak találták, hogy
egy lélekbúvár kérdéseire válaszolgassanak. A járőrök
naponta több tucat gyogyóst vittek be a központi
kórházba, s onnan az állami ideggondozóba. Ugyanakkor
azt is hallották, hogy egyik-másik nyomozót
“pszichiátriai felülvizsgálatra” kötelezik. És mi a
különbség a pszichiátriai ellenőrzés alatt álló nyomozó és
a Markét Streeten begyűjtött félnótás között, aki azt
üvöltözi, hogy ő Jézus Krisztus?
– Ez csak duma – morogta Curran –, és ezt mindketten
tudjuk. Ez egyszerűen zaklatás.
Beth Garner megértően mosolygott. Tudta, hogy a
rendőrök szeretnek jogi kifejezések mögé bújni, ha
olyasmit, kell tenniük, amihez nincs kedvük, vagy amitől
félnek.
– Ülj le, és beszélgessünk egy kicsit. Ettől nem lesz
semmi bajod.
Curran leült és karjait keresztbe fonta a mellén.
– Hülyeség – jelentette ki határozottan. – Igen, lehet,
hogy igazad van. De minél előbb átesünk ezeken a
beszélgetéseken, annál hamarabb magad mögött tudhatod
az egészet. Te is tudod, hogy nem én találtam ki a
rendszert...
– Szarok a rendszerre – mondta dacosan Curran.
– Nem biztos, hogy neked van igazad.
– Hogy érted ezt?
– Akár elismered, akár nem, Nick, bizonyos fokú
traumán estél át az... incidens után.
– Jézusom! Trauma! Incidens! Mi a fenének nem
nevezed nevén a dolgot? A gyilkosság. A mészárlás. A két
szerencsétlen, arra járó turista, a mintás pólójában,
nyakában fényképezőgéppel, aki a 9 mm-es automata
pisztolyból leadott lövések útjába került. És a pisztoly
történetesen a San Franciscó-i rendőrség egyik
nyomozójának a kezében sült el. Miféle traumáról
beszélsz? Hagyjuk az én traumámat, miért nem arról
beszélünk, hogy mit érezhettek, amikor egy rendőr
egyszerűen lepuffantotta őket? Ezt nevezem traumának.
– Egyszóval bűntudatod van?
– Az isten szerelmére, Beth, kinek ne lenne?
– Ez igazán egészséges reakció.
– Oh, kérlek...
Beth Garner gondosan formált, apró betűivel néhány
sort jegyzett fel Nick előtte heverő kartotékjába.
– Egyébként mi van veled? – nézett ismét a férfira. –
Úgy értem, a magánéletedben. Alvászavarok, ilyesmi?
– Minden rendben van. Mondtam már, minden oké,
ahhoz képest, hogy...
– Hogy?
– Ahhoz képest, hogy hol dolgozom, és hogy a
főnökeim figyeltetnek, és idiótaként kezelnek.
– Tudod, hogy én nem tartalak idiótának. Ugye hiszel
nekem?
– Igen – felelte a férfi csendesen. Valóban bízott a
lányban, de nem azért, mert fehér köpenyt hordott,
zsebében a pszichiátert diplomával, hanem mert számára
mindennél többet jelentett: a barátja volt.
– Mi a helyzet a magánéleteddel? Van valami, amiről
beszélni szeretnél?
– A magánéletem? Ja, a szexuális életemre gondolsz?
Azzal minden rendben van – pillanatnyi szünetet tartott
és elmosolyodott. Rájött, hogy nincs értelme hazudnia. –
Ami azt illeti, a szexuális életem romokban hever, mióta
nem láthatlak máshol, csak ebben a rendelőben. –
Tenyerét kifordítva a magasba emelte a kezét. – Látod,
már szőrösödik.
– Ez egy kicsit gyerekes, nem gondolod?
– De, azt hiszem, igazad van. Sajnálom.
– Hogy állsz az ivással? Tartózkodsz az alkoholtól?
– Három hónapja nem ittam egy kortyot sem.
Ez nem kis teljesítmény volt a részéről, hiszen
korábban a Jack Daniel's Bourbon whisky odaadó
hívének számított.
– Drogok?
– Semmi.
– Kokain?
– Az sem – jelentette ki határozottan. – Nézd, Beth,
hülyére dolgozom magam. Nem piálok, sőt még a
dohányzást is abbahagytam.
A lány elmosolyodott. Nem kis önfegyelemről
tanúskodik, ha valaki nem gyújt rá egy olyan
munkahelyen, ahol a mindennapi feszültséget szinte
mindenki a dohányzással igyekszik levezetni.
– És milyen érzés leszokni?
– Kurva szar – felelte Nick tömören. Már negyed órát
töltött a szobában, és lassan eluralkodott felette az
ingerültség. Szeretett volna megszabadulni innen,
kirohanni az utcára, és kideríteni, hogy ki trancsírozta fel
Johnny Bozt. Ez legalább olyan keménynek ígérkezett,
mint bármelyik drog. – Beth, légy szíves, mondd meg a
Belső Ügyosztálynak, hogy jól vagyok. Pontosan olyan
vagyok, mint a többi átlagzsaru, ugyanolyan egészséges,
ugyanolyan nyavalyás, úgyhogy hagyjanak engem békén.
Beth Garner nem válaszolt azonnal. Ha többé nem
rendeli vissza a férfit ellenőrzésre, akkor sokkal
kevesebbet láthatja, és szakmai megítélése szerint
egyébként sem épült még fel teljesen. Pontosabban,
tökéletesen olyan állapotban volt, ahogy Nick maga
állította: mocskos munkát végző átlagos nyomozó, vagyis
egy “normális” zsaru, aki megölt két ártatlan embert...
– Megírom a jelentésemet az Ügyosztálynak...
– És?
– Leírom benne, hogy pontosan olyan vagy, mint az
átlagzsaru, ugyanolyan egészséges, ugyanolyan
nyavalyás. Ehhez mit szólsz?
Curran szélesen elmosolyodott.
– Kösz, Beth.
A férfi felállt, és elindult az ajtó felé.
– Még most is hiányzol, Nick – szólt utána a lány.
Lágy hangja elég halk volt ahhoz, hogy a férfi úgy
tehessen, mintha nem hallotta volna meg a szavait.
Nick bürokratikus teendői ezzel még nem értek véget. A
pszichiátriai rendelőből kilépve a lifthez ment, hogy a
csendes személyzeti osztályról alászálljon a négy
emelettel lejjebb található nyomozóiroda kaotikus
nyüzsgésébe. A szokásos őrület fogadta, melyben a
hasztalan csengő telefonok, a kattogó írógépek, és a
gyanúsítottakkal, meg egymással üvöltöző nyomozók
hangja tömör morajlássá állt össze. A gyilkossági
statisztikák fékentartása nem tette a nyugodt
szöszmötölést kedvelők munkahelyévé a kapitányságot
egy olyan városban, mint San Francisco, ahol minden
megtörténhet. Normális körülmények között Nick Curran
élvezte ezt az alig áttekinthető anarchiát, sőt természetes
lételemének tekintette a rendetlenséget és az
összevisszaságot. Ma azonban idegesítette a zűrzavar, s
csak fokozta egyébként is feszült idegállapotát. A nap
eseményei és képei – Johnny Boz holtteste, Beth Garner
nyilvánvaló vonzalma, Catherine Tramell halvány
mosolya és okos szemei – kavarogtak a fejében.
Ráadásul Gus Moran is kellemetlen hírrel fogadta. Az
öreg nyomozó fáradtan felállt, amikor Nick megjelent, és
megosztotta társával is az örömhírt:
– Talcott Walker irodájában vár minket.
– Nagyszerű.
– Gondolom, még mindig megfigyel. Reggel nem
sikerült elég megfigyelést tennie.
– Nagy kukkoló a pasas.
– És mi történt a doktor néninél?
– Hiányzom neki.
Gus kitárta Walker irodájának ajtaját, és mielőtt
beléptek, megjegyezte:
– Hát igen, amikor ő van beindulva, akkor rögtön más
a dolgok fekvése.
A gyilkossági csoport vezetőjének irodájában alig volt
kisebb a csődület, mint a reggeli helyszíneléskor Johnny
Boz hálószobájában. Harrigan és Andrews nyomozók
egész napjukat az irodában töltötték, és telefonon
igyekeztek háttérinformációkat szerezni az áldozatról,
Boz üzleti tevékenységéről, barátairól és ellenségeiről.
Egyeztették a helyszínen begyűjtött adatokat, és már csak
Curranre és Moranre vártak, hogy beszámoljanak az
eddigi eredményekről.
Walker feszültnek és idegesnek látszott, szemlátomást
bosszantotta, hogy várnia kell két beosztottjára. Miután
azonban ő ragaszkodott hozzá, hogy Curran megjelenjen
a pszichiáternél, aligha emelhetett kifogást a pár perces
késés miatt. Talcott továbbra is megőrizte azt a hűvös
távolságtartást, amelyet reggel már megcsodálhattak.
Nick és Gus alig lépett a szobába, Walker máris
felpattant székéből.
– Oké, kezdhetjük.
Harrigan, mint akit felhúztak, monoton hangon
elkezdte felolvasni jegyzeteit.
– Tizenhat szúrt seb a mellkason és nyaktájékon.
Használható ujjlenyomatokat nem találtak, erőszakos
behatolásra utaló nyomok nincsenek. A lakásból nem tűnt
el semmi.
– Egyszóval – szakította félbe Moran, miközben
kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben – semmi sincs.
– Hadd fejezze be – jegyezte meg Curran. Az ablak
melletti asztalon friss kávé gőzölgött. Nick felemelte a
kancsót és megtöltött két poharat, majd – Gus ízlésének
megfelelően – az egyikbe tejmentes krémet és nagy adag
cukrot tett.
– Igazán hálás vagyok, Nick – mondta Harrigan
gúnyos hangon. Nem azért dolgozott egész nap az ügyön,
hogy a két nyomozó ilyen leereszkedő hangon tárgyaljon
vele.
– Nincs miért, öregem – felelte Nick. Az egyik csészét
Gus elé tette, majd kezébe vette a másikat, és nagyot
kortyolt a kávéból.
 – A jégvágón sem voltak ujjlenyomatok – vette át a
szót Andrews –, úgyhogy csak edsz bizonyítéknak
tekinthetjük.
– Edsz? – vonta fel a szemöldökét Talcott.
– Egy darab szar – fordította le Gus, majd hozzátette:
– kapitány.
– A jégvágót bármelyik áruházban vehették, egyszerű
tucatáru.
– A kendő? – kérdezte Curran.
– Drága holmi. A Hermesben vették. Hatszáz dezső. –
Harrigan hitetlenkedve megrázta a fejét. – Hat kiló egy
kendőért. Ki vásárol ilyesmit?
– A gazdagok – közölte Gus.
– Oké, tudom, de mégis: hatszáz dolcsit egy darab
rongyért!?
– Harrigan – szólt közbe sürgetőleg Walker.
– Ellenőriztem a Union Square-i Hermes boltban, ahol
azt mondták, hogy ebből a típusból hetente nyolc-tíz
darabot adnak el a városban. Néhány boltban Marínban is
árulják, és San Rafaelben is van egy üzletük, az további
nyolc-tíz darabot jelent. Karácsony körül nagyobb a
forgalom, azt mondták. Mindent egybevetve az egész
világon évente összesen kétszázezer darabot adnak el. Az
annyi mint tizenkétmillió dollár csak kendőkből. Huhh.
– Elég, ha csak az öböl környékén eladottakra
koncentrálunk – jegyezte meg Walker. – Nem lehetetlen,
hogy rátalálunk a mi vevőnkre. Persze az is lehet, hogy a
nő valahol Hongkongban, Párizsban, vagy a jó ég tudja,
hol vásárolta, és akkor soha nem fogunk a nyomára
bukkanni.
– A nő? Honnan tudod, hogy nőről van szó? –
kérdezte Moran.
 – Utal valami arra, hogy férfival szeretkezett? –
fordult Walker Andrews és Harrigan felé.
A két nyomozó a fejét rázta:
– Semmi.
– Akkor egy nő volt a tettes.
– Így van – szólt Andrews. – Boz életrajzában semmi
sem utal arra, hogy érdekelték volna a fiúk.
– Vagyis Boz nem volt buzi – foglalta össze Gus.
– Mit tudtok még róla? – kérdezte Curran.
– A fehér por tényleg kokain volt, Nick...
Curran és Talcott tekintete összevillant, mint két éles
penge.
–… jó minőségű, kiváló összetételű anyag. Sokkal
tisztább töltet volt, mint amit az utcai árusoknál be lehet
szerezni. Ami mostanában bekerül az országba, az
gyenge minőségű szar. Az éjjeliszekrényen viszont első
osztályú kokaint találtunk, amilyet csak Reagan idején, a
gazdag nyolcvanas években forgalmaztak.
– Bizonyos emberek olyan maradiak... – jegyezte meg
Moran. – Olyan különcök.
A szobában lévők – Talcott kivételével – nevetésben
törtek ki. Mindannyian tudták, hogy Gus Moran utoljára
1974-ben vásárolt divatos holmit, egy szabadidőruhát,
amelyet azóta is felölt időről időre, nem kis feltűnést
keltve a környezetében.
– A fickó szippantotta az anyagot – folytatta Andrews.
– Kokainszemcséket találtunk az ajkain és a nemi
szervén is.
– A farkáról szippantott? – kérdezte Moran.
Andrews elvigyorodott.
– Maradj már, Gus, hadd fejezzem be! Boz körülbelül
ötmillió dolláros vagyont hagyott hátra, hozzátartozói
nincsenek. A nyilvántartásban nem szerepel, eltekintve
egy szabálysértési ügytől, amikor 1969-ben az
együttesével szétvertek egy szállodai szobát. Kifizette a
károkat és a büntetést, aztán odébbállt.
– Tudjuk, hogy szerette a kokaint – foglalta össze
Harrigan az eddigieket –, a lányokat és a rock and rollt.
Nick Curran kortyolt egyet kávéjából.
– Szerette a polgármestert is, nem igaz?
Talcott különösen szúrós pillantást eresztett meg Nick
felé.
– Oké – szólalt meg Walker. – Mi a helyzet a
lányokkal?
– Volt egypár nője, többnyire a klubban szedte fel
őket. Állandó barátnője, fix partnere, szíve hölgye,
akárhogy is nevezzük – Catherine Tramell volt.
Talcott izgatottan közbevágott:
– Van jelentősége a hölgy személyének? A
gyanúsítottak közé tartozik?
– Nick? – fordult beosztottjához Walker.
Curran megvonta a vállát, és ismét kortyolt egyet a
kávéból.
– Gus?
– Kénytelen vagyok egyetérteni a kollégám
véleményével Miss Tramell bűnösségét illetően.
– Rendben – mondta indulatosan Walker. – Akkor
gyanúsított.
Mindenki csodálkozva kapta fel a fejét e szavak
hallatán, Talcott pedig úgy szökött talpra, mint akit
áramütés ért.
– Milyen alapon? – kérdezte indulattól remegő
hangon.
Walker felolvasta saját jegyzeteit.
 – Catherine Tramell, harmincéves. Elítélve, büntetve
nem volt. Magna cum laude diploma a Berkeley
Egyetemen 1983-ban. Kétszakos: irodalom és
pszichológia. Marvin és Elaine Tramell lánya.
– Ezt írja a Ki kicsoda – morogta Talcott.
– De miért lenne benne a Ki kicsodában? – kérdezte
ártatlanul Curran. – Ez a nő csak egy lelkes könyvmoly.
Állami iskolában tanult, a jó öreg Berkeleyn, nem úgy,
mint a Palo Altó-i újgazdagok elkényeztetett csemetéi.
Talcott akaratlanul is eltakarta a jobb kezének középső
ujján csillogó stanfordi gyűrűt.
– Mégsem nevezhetjük átlagos nőnek, Nick – vetette
ellen Walker.
– Tudom, találkoztam vele.
– Nem mondta véletlenül, hogy árva?
– Ajaj, ez olyan szomorú – kiáltott fel Gus. – Nem
tudom elfojtani a könnyeimet.
Walker ismét a jegyzeteibe pillantott.
– Catherine Tramell. A fent említett Marvin és Elaine
Tramell egyetlen leszármazottja. Szülei 1979-ben egy
motorcsónak-baleset alkalmával vesztették életüket. Az
akkor 18 éves kis Catherine a család száztízmillió
dolláros vagyonának kizárólagos örököse.
– Ó! – kiáltott fel Harrigan.
A hatalmas szám néhány másodpercre mindannyiukba
belefojtotta a szót. Nick megrázta a fejét, majd
megszólalt:
– Hülyéskedsz? Mit mondtál, mennyit ér a csaj?
– Száztízmilliót – ismételte meg Walker.
– A gyengébbek kedvéért: tizenegy és hét nulla – tette
hozzá Gus.
– Egyszerűen nem értem – szólalt meg Talcott –, hogy
Miss Tramell pusztán a vagyona okán miért vált egy
gyilkossági ügy gyanúsítottjává.
– Hoppá. Egyre jobb. A hölgy hajadon...
– Én is szabad vagyok – szögezte le Gus. – Tudjátok,
volt valami különös abban a nőben. Én rögtön éreztem,
hogy szüksége lenne valakire, aki gondját viseli. Azt
hiszem, én képes lennék erre.
–… de egyszer már el volt jegyezve egy bizonyos
Manuel Vasquez által.
– Talán a kertésze? – vetette fel Harrigan.
– Manuel Vasquez? – szólalt meg Nick. – Várjatok
csak... Csak nem Manny Vasquezről van szó?
– De igen.
– Nem akarok hinni a fülemnek – csapott az asztalra
Andrews.
– Lehetetlen – tette hozzá egyszerűen Harrigan.
– Kiről van szó? – kérdezte türelmetlenül Talcott, aki
úgy fészkelődött a székén, mint aki elszalasztotta egy
vicc poénját, miközben a többiek dőlnek a röhögéstől.
Végül Harrigan világította meg számára a helyzetet:
– Tudja, kapitány, Manny Vasquez, a bokszoló.
Középsúlyban versenyzett, hatalmas ütései voltak,
különösen a jobbegyeneseiről ismerték…
– Meg az üveg állkapcsáról.
– Emlékszik, kapitány: Vasquez a ringben halt meg, és
az eset hatalmas botrányt kavart. Hol is történt mindez...
– Atlantic City, New Jersey – egészítette ki az
elhangzottakat Walker. – 1984. szeptember.
– Egyre jobban tetszik az ügy – jelentette ki Nick. – A
nőnek van százmilliója. Bokszolókkal és rock and roll-
sztárokkal kefél, és diplomás lélekbúvár.
– Csakhogy ezek közül egyik sem indokolja, hogy
Johnny Boz gyilkosának tekintsük – tiltakozott Talcott. –
Az eddigiek egy percig sem sugallják, hogy bármi indoka
lett volna a férfi meggyilkolására. Az emberek
magánéletéhez pedig semmi közünk.
– Különösen San Franciscóban – tette hozzá
egykedvűen Gus Moran.
– Még nem végeztem – folytatta Walker.
– Hadd találjam ki, mi van még a tarsolyodban –
szakította félbe Nick. – A nő cirkuszi akrobata volt.
Nem? Akkor talán férfinak született, és átoperáltatta
magát? Na?
– Elfelejtetted, hogy irodalomból is diplomát szerzett.
Catherine Tramell írónő!
– Á, ez unalmas – legyintett Moran.
– Nem egészen. Tavaly álnéven kiadott egy regényt.
Mit gondolsz, miről szól?
– Várj csak – kiáltott fel Nick. – Fogadjunk, hogy
kitalálom.
– Kétlem – felelte Walker.
– Szóval kiadott egy regényt – dőlt hátra Talcott. –
Ebben még mindig nincs semmi, amiért felelősségre
kellene vonni.
– Nem állítom az ellenkezőjét, ám a könyv
cselekménye, hogy is mondjam csak, egy kicsit szokatlan
– Walker rövid hatásszünetet tartott. – A sztori egy
visszavonult rock and roll-zenészröl szól, akit meggyilkol
a barátnője.
A szobában hirtelen döbbent csend támadt.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha egy kis időt rászánok
erre a könyvre – szólalt meg végül Nick.

Aznap késő éjjel Nick az ágyán fekve olvasgatta

Catherine Woolf “A szerelem sebei” című könyvét. A
hátsó borítóval kezdte, ahol azonnal felismerte a nő
képét, majd elolvasta a rövid életrajzot. “Catherine Woolf
Észak-Kaliforniában él, ahol jelenleg harmadik regényén
dolgozik.” Lapról lapra falta a regényt, ám hirtelen letette
a könyvet, a telefonért nyúlt, és tárcsázta Gus számát.
Mielőtt még Gus méltatlankodni kezdhetett volna a
késői hívás miatt, Nick a kagylóba hadarta:
– Hatvanhetedik oldal, Gus. Tudod, hogy csinálta ki a
regényben a csaj a barátját? Egy jégvágóval, miközben a
pasas hanyatt feküdt, és kezei az ágy rácsához voltak
kötözve egy fehér selyemkendővel.
Nick szó nélkül letette a telefont, miután a vonal túlsó
végén Gus döbbent hallgatásba burkolózott.
 Negyedik fejezet
Másnap reggel Walker irodájában az összes nyomozó
Catherine Woolf regényének egy példányát szorongatta a
kezében. Nick az éjszaka végigolvasta a könyvet, de nem
tudta eldönteni, mit is gondoljon róla. Nem sokat tudott
az irodalomról, és nem is igen érdekelték a regények.
Szinte semmit nem olvasott a rendőrségi jelentéseken és
a San Francisco Chronicle sportrovatán kívül, most
azonban megérezte az írásban feszülő erőt, a gyilkosság
megjelenítésének lehengerlő pontosságát. Olvasás
közben legalább tucatnyi alkalommal visszalapozott a
könyv belső borítójához, ahol a szerzői jog
megvédésének dátuma szerepelt. Újra és újra
meggyőződött a hihetetlen valóságról: a könyvet
pontosan másfél évvel Johnny Boz halála előtt adták ki.
Vagyis ezúttal az élet – pontosabban a halál – utánozta a
művészetet.
Az összes nyomozó a konferenciateremben
gyülekezett, és persze ott volt az elmaradhatatlan Talcott
is. Beth Garner és egy idősebb férfi, doktor Lamott
szintén részt vett a megbeszélésen. Lamott nem állt a
rendőrség alkalmazásában, és a jelenlévő nyomozók
azzal a gyanakvó tekintettel méregették, amely bármely
civilnek kijárt volna ebben a teremben.
Végül Beth Garner oldotta némileg a feszültséget
azzal, hogy bemutatta az idegen férfit.
– Doktor Lamott a pszichopatikus viselkedés kórtanát
tanítja a Stanford Egyetemen. Azt hiszem, érdemes lenne
konzultálni vele az esettel kapcsolatban, mivel az én
praxisomban ilyesmi meg nem fordult elő...
– Doktor Lamott – fordult Talcott hűvösen a szakértő
felé, mintha máris eltökélte volna, hogy nem tart igényt a
segítségére. – Feltehetnék önnek néhány kérdést?
– Azért vagyok itt, kapitány.
– Van önnek gyakorlati tapasztalata a bűnüldöző
szervek munkáját illetően?
A teremben minden rendőr ugyanarra gondolt: “Neked
talán van?” Walker riadt tekintete egyik arcról a másikra
járt, és a hadnagy tiszta szívből remélte, hogy egyik
embere sem mondja ki hangosan a nyilvánvaló kérdést.
– Tagja vagyok az Igazságügyi Minisztérium
pszichológiai tanácsadó testületének – felelte Lamott.
– Aha, elég meggyőző – adta meg magát Talcott.
“Egy-null a lélekbúvár javára” – gondolta Nick.
Walker vette át a beszélgetés irányítását.
– Doktor Garner már nagy vonalakban felvázolta
Önnek az esetet. Mindannyian nagy érdeklődésser
várjuk, milyen következtetést tud levonni az eddigi
információk alapján.
– Valójában rendkívül egyszerű esetről van szó –
kezdte Lamott olyan hangon, mintha az egyetemi
katedráról beszélne érdeklődő hallgatóságához. –
Alapvetően két lehetőséggel kell számolnunk. Egy: a
könyv szerzője követte el a gyilkosságot, rituális
pontossággal valósítva meg a regényben leírtakat.
– Az írónő szociális helyzetének, gazdagságának,
hírességének vagy neveltetésének lehet valami köze
mindehhez? – érdeklődött Talcott.
Lamott elmosolyodott.
– Az őrület nem ismeri a szociális kategóriákat,
kapitány.
– És mi a második lehetőség? – kérdezte Walter.
– Az is igen egyszerű, és szintén nincs szociális
vonzata. Valakire olyan mély benyomást gyakorolt a
könyv, hogy elhatározta: megvalósítja a regényben leírt
gyilkosságot. Ez tulajdonképpen egy rejtett, tudat alatti
vágy kielégítését jelentené, melynek célja, hogy kárt
okozzon a könyv szerzőjének.
– És mit tud mondani az áldozatról? A meglékelt
fickóról? – kérdezte Moran.
– Ebből a szempontból ő nem volt több, mint az
ördögi cél megvalósításának eszköze. Amennyiben a
bűntény valódi célpontja az író volt, a gyilkos azért
rendezte el a körülményeket a könyvben leírt módon,
hogy gyanúba keverje, lehetetlenné tegye a szerzőt. Vagy
talán, hogy nyilvánosan meghurcolja.
– És mi a helyzet, ha mégis a szerző tette? – vetette
közbe Nick, akin látszott, hogy nem egészen hisz a
doktor elméleteiben. – Milyen magyarázatot talál arra az
esetre, ha az író hajtotta végre a gyilkosságot, tökéletesen
követve könyve dramaturgiáját?
A kérdés látszólag nem lepte meg a pszichiátert.
– Mindkét esetben rendkívül sérült személyiséggel
van dolgunk. Nehéz lenne rangsorolni a pszichopatikus
rendellenességeket, de laikus számára valamivel
könnyebben elképzelhető, hogy egy kívülálló másolta le
a papíron már elkövetett gyilkosságot.
– És a szerző – makacskodott Nick. – Mi van, ha
mégis ő tette?
– Akkor ördögien gonosz elmével állunk szemben –
felelte a doktor tényszerűen. – A könyv hónapokkal, talán
évekkel a megjelenése előtt íródhatott. A bűntény tehát
sokkal hamarabb megvalósult papíron, mint a
valóságban.
– Csakhogy, ha már egyszer elméletben elkövette a
gyilkosságot, akkor miért akarta a valóságban is
lejátszani a történteket?
– Normális esetben természetesen a papírra vetett és
kinyomtatott bűntény is bőségesen elegendő lett volna a
túlhevített fantázia kielégítésére. Ismétlem: normális
esetben. Csakhogy ez az eset korántsem nevezhető
normálisnak. Sem a bűntett, sem annak különös
megvalósítása.
– Ezzel egyetértek – jegyezte meg Andrews.
– A gyilkosságot az író hónapokkal korábban
kitervelte, majd a megfelelő pillanatban végre is hajtotta.
Ebből levonható egy vitathatatlan következtetés:
nemcsak a végrehajtás, hanem az előre védekező
mechanizmus is pszichopatikus megszállottságról
tanúskodik.
A jelenlévők közül látszólag csak Beth Garner fogadta
el ezt a magyarázatot. Az öt rendőr zavartan bámult a
tekintélyes szakértőre. Gus Moran nem is igyekezett
leplezni, hogy a doktor szavai számára kínaiul hangoztak.
– Tudja, doki, néha képtelen vagyok különbséget tenni
Gizike és a gőzeke között – jelentette ki vigyorogva. –
Szóval mit is akart az előbb mondani?
– Az írónő a könyv megírásával már jó előre alibit
akart biztosítani magának – szólt közbe Beth Garner. –
Erre gondolt, doktor Lamott?
– Pontosan.
– Szóval megírta az alibijét – tűnődött Gus. – A csaj
már kurva régen kitalálta az egészet, aztán egy szép
napon így szólt magában: “Na, ma kinyírom ezt a Johnny
Bozt.” Ilyen egyszerű.
– A pszichopatikus viselkedést kiváltó mechanizmust
még sokat kell tanulmányoznia a szakembereknek –
jelentette ki doktor Lamott fölényesen.
– Ami azt illeti, zseniális elgondolás – szólalt meg
ismét Beth Garner, hangjában alig leplezett csodálattal. –
A nő azt fogja mondani: “Azt gondolják, olyan hülye
vagyok, hogy pontosan úgy gyilkolok meg valakit, ahogy
azt a könyvemben leírtam? Már csak azért sem tettem
volna ilyet, mert tudtam volna, hogy én lennék az első
számú gyanúsított.”
– Aha – mélázott el Nick, miközben igyekezett
minden oldalról megvizsgálni a lehetőségeket. – Tegyük
fel, hogy nem a szerző volt. Tegyük fel, hogy valaki
egyszerűen elolvasta a könyvet, és azt mondta: “Jó ötlet!”
– Ez esetben nem irigylem magukat – húzta el a száját
doktor Lamott,
– Senki sem irigyel bennünket, doki – felelte Curran
savanyú képpel –, de megtudhatnám, hogy miért mondta
most ezt?
– Mivel olyan férfi vagy nő...
– Nő – szögezte le Harrigan. – Azt hiszem, ebben
biztosak lehetünk.
– Szóval olyan nő után nyomoznak – folytatta a
pszichiáter –, aki annyira megszállott, hogy képes egy
ártatlan vagy legalábbis semleges áldozatot brutálisan
meggyilkolni, csak azért, hogy a gyanút a könyv
szerzőjére terelje.
– De miért?
– Fogalmam sincs. Azt viszont tudjuk, hogy az illető
mélységesen, megszállottan gyűlöli a regényírót, és az
emberi élet iránt a legkisebb tisztelettel sem viseltetik.
Gus Moran bólintott:
– Azt hiszem, értem, hogy mit akar mondani, doki.
Kifogtunk egy első osztályú dühöngő őrültet, egy
élvonalbeli ámokfutót, amilyennel az ember csak egyszer
találkozik életében. Akárhogy is csavarjuk, ez itt a
lényeg, nem igaz?
Doktor Lamott nem hagyhatta, hogy tudományát ilyen
pórias szavakkal, és Gus Moran rettenetes kiejtésével
próbálják lerángatni a hétköznapi szintre, úgyhogy
csendesen megjegyezte:
– Maradjunk annyiban, hogy nagyon veszélyes és
nagyon beteg emberrel van dolguk.
– Egy félnótás vadbarommal – vetette közbe Gus.
– Ha ragaszkodik hozzá... – sóhajtotta doktor Lamott.
– Ragaszkodom. A csaj félnótás.
– Ez nem újdonság – jegyezte meg Nick, s közben az
írónő gyönyörű szemei jártak a fejében.
– Nos, doktor Lamott – ragadta magához a szót
Walker –, engedje meg, hogy a gyilkossági csoport
nevében megköszönjem az értékes segítséget.
– Részemről a szerencse, hadnagy.
– Nick, Gus, gyertek, meglátogatjuk az államügyészt.

***

John Corelli, a kerületi államügyész helyettese

meglehetősen kövér férfi volt, zsírpárnái minden
lépésénél megremegtek, és az ember azt hihette, hogy
feszes inge a következő mozdulatnál darabokra szakad.
Foglalkozásának megfelelően állandóan sötét és
gyanakvó pillantásokat vetett a külvilágra, Walker és a
gyilkossági csoport nyomozói láttán azonban még a
szokottnál is borongósabb képet vágott. Johnny Boz
meggyilkolásának ügyét, annak minden rémes részletével
együtt azonnal felkapta a helyi sajtó és tévé, sőt az
országos csatornák, meg a fontosabb New York-i és Los
Angeles-i lapok is nagy terjedelemben foglalkoztak az
esettel. A média már rég rájött, hogy a példányszámot és
az olvasottságot semmivel sem lehet jobban növelni,
mint jó szaftos bűnügyi tudósításokkal. Egy jó kis
gyilkossági eset az ügyész hírnevének is jól jöhetett, de
csak abban az esetben, ha elfogadható vádiratot tud
produkálni, és a közvéleményben a kétség szikrája sem
marad a vádlott bűnösségével kapcsolatban.
A gyönyörű Catherine Tramell, a népszerű írónő
esetében azonban erről szó sem volt. A szépséges
milliomosnő letartóztatása alighanem hatalmas
sajtóbotrányt kavarna, és Corelli körül is felforrósodna a
levegő. Márpedig ez az, amire a kerületi államügyész
helyettese pillanatnyilag a legkevésbé vágyott.
Corelli igyekezett elébe vágni a rendőrök Catherine
Tramell bíróság elé állítására vonatkozó javaslatának:
– Nincs semmiféle tárgyi bizonyíték – hadarta, amint
gyors léptekkel haladtak a San Franciscó-i bíróság
épületének egyik hosszú folyosóján. – Vegyétek már
észre: egyszerűen nincs ügy.
Gus Moran megragadta Corelli karját, hogy
megállásra késztesse.
– A nőnek nincs alibije, John – mondta majdnem
könyörögve.
– Oké. Nincs alibije. Nagy dolog. Ettől még nem
állíthatom bíróság elé. Adjatok egy hajszálat. Adjatok egy
csepp vért. Vagy egy csepp hüvelyváladékot.
Rúzsnyomokat. Bármit, ami azt bizonyítja, hogy a férfi
lakásán járt az éjjel. Utána majd tárgyalhatunk. Arról nem
is beszélve, hogy az ő esetében az indíték is hiányzik.
– Csak az élvezet kedvéért csinálta – mondta Nick.
Corelli ránézett, majd csaknem szánakozva megrázta a
fejét.
– Nick, lépj ki a képből.
– Ha nem ő tette – szólalt meg Walker –, akkor ki?
– Szerencsére, – felelte Corelli – ez már nem az én
dolgom. És mint jogász, csak azt mondhatom, hogy
neked sem kellene ezen törnöd a fejed, Walker. Olyan
indítékot kell találnod, ami azt bizonyítja, hogy ő volt a
tettes, nem pedig olyat, amely a város többi lakóit
tisztázza. Az még nem bizonyítja, hogy a nő bűnös, ha
egész San Franciscóról kiderül, hogy ártatlan. Érted, amit
mondok?
– Akkor mi a fenét csináljunk, John? – kérdezte Nick.
– Nem tudom, és nem is érdekel – Corelli kitört a
nyomozók gyűrűjéből, és a lift felé indult. Olyan erővel
csapott rá a hívógombra, mintha össze akarná törni.
– Higgyétek el, nem emelhetek vádat. És még ha meg
is tenném, a védelem azonnal lemosna a regénnyel való
párhuzamra hivatkozva. Azt mondanák, hogy ilyen
alapon a könyv bármelyik olvasója elkövethette a
gyilkosságot.
– Azért behozhatjuk? – kérdezte Walker.
A lift ajtaja szélesre tárult, és Corelli belépett a
fülkébe.
– Ha ennyire be van sózva a segged, hogy a híres
Konrad Hilton szavait idézzem, ülj egy lavór hideg vízbe.
Az automatikus ajtó összezárult, ám Nick az utolsó
pillanatban a két szárny közötti résbe akaszkodott,
megakadályozva a lift elindulását. Valamennyien
benyomakodtak a kis fülkébe a testes Corelli mellé.
– Konrád Hilton... Ez tetszik. Egyszer talán majd én is
elsütöm.
– Tárgyalásra megyek, fiúk, sietnem kell – mondta
Corelli panaszos hangon.
– Mégis mit kellene tennünk az ügyben szerinted,
John? – tette fel a kérdést sokadszor is Nick. – Fogadni
mernék, hogy azt fogod javasolni: ne tegyünk semmit.
Igazam van?
– Meleg – felelte Corelli. – És miután nem tettetek
semmit Catherine Tramell-lel kapcsolatban, ismételjétek
meg ugyanezt tíz-tizenkét alkalommal.
– Márpedig be fogjuk hozni kihallgatásra – jelentette
ki Walker. – Abból nem lehet semmi baj, igaz?
– Tévedés – vágta rá azonnal Corelli.
– Catherine Tramellnek annyi pénze van, hogy az
egész kapitányságot tönkreteheti – aggályoskodott az
eddig némán figyelő Talcott.
– Őt látták utoljára Johnny Boz társaságában. Ez
ugyebár elég indok arra, hogy kihallgassuk.
– Nick, ha a Market Streetről szalajtott csavargóval
állnánk szemben, azt mondanám: hajrá! Ki nem szarja le?
De ez a csaj kurva gazdag.
– Vállalom a felelősséget – jelentette ki Walker.
Mindannyian Talcottra néztek.
– Oké, Walker. A magáé a felelősség, ha annyira
akarja.
– Mas – dörmögte maga elé Gus Moran. – Ha valaki
nem tudná, mit jelent: “Mentsd a segged”.
– Nem akarom, kapitány, de nincs más választásom,
tehát vállalom – válaszolt főnöke iménti szavaira Walker.
– A magáé – zárta le a témát Talcott.
A lift leért a földszintre, és a nyitott ajtón át
mindannyian kitódultak a folyosóra. Az elsőként kilépő
Corelli még mindig a fejét csóválta. Rendkívül
boldogtalannak tűnt.
 – Nem fog jót tenni a rendőrségnek. A nő fogad
néhány szuperügyvédet, akik ránk verik majd a balhét,
amiért pazaroljuk a tisztes San Franciscó-i adófizetők
pénzét. – Megállt, és mutatóujjával Walker felé bökött. –
És a te fene nagy felelősségvállalásod akkor már szart
sem fog érni, Walker. A nő alánk fog durrantani.
– Pontosan így látom én is – sietett egyetérteni Talcott,
abban reménykedve, hogy még lebeszélhetik Walkert az
írónő zaklatásáról.
– Nem fog – szólalt meg csendesen Nick.
Mindannyian megtorpantak, és a meglepő kijelentést
tett férfira bámultak. Nick olyan határozottan és
ellentmondást nem tűrően ejtette ki az iménti szavakat,
hogy azt a benyomást keltette, mintha tudna valamit, ami
a többiek előtt titokban maradt. Mintha belelátna
Catherine Tramell gondolataiba.
– Ó, szóval nem fog? – kérdezte gúnyosan Corelli. –
Mitől vagy ebben olyan biztos?
Nick sokat sejtetően elmosolyodott.
– Nem hinném, hogy más mögött keresne fedezéket.
Sőt fogadni mernék, hogy egyáltalán nem fog fedezéket
keresni.
Corelli nem hagyta annyiban:
– Mégis, honnan tudod? Ha most tévedünk, akkora
hibát követünk el, amekkorát egyikünk sem engedhet
meg magának. A legkevésbé te, Nick.
– Azt mondtam, enyém a felelősség – vágott közbe
Walker.
– És mire építed a bátorságodat? Nick halvány
megérzéseire? – Corelli egyszerűen nem tudta
megemészteni, hogy egy olyan lelkiismeretes és
megbízható nyomozó, mint Walker hogyan mehet bele
ekkora őrültségbe.
– Nem fog fedezéket keresni – ismételte meg Nick
Curran. – Egyszerűen nem a stílusa. Catherine Tramell
számára a kockázat élvezetet jelent.
Talcott a fejét rázta.
– Akkor éppolyan őrült, mint maga, Curran.
– Ismeri a mondást, kapitány: csak a bolondok ismerik
fel egymást – vigyorgott Gus Moran.
 Ötödik fejezet
Nick Curran Gusnak, sőt még magának sem vallotta be,
de alig várta, hogy végre ismét láthassa Catherine
Tramellt. A találkozásuk óta eltelt egy napban szinte
állandóan a nő járt a fejében. Nemcsak a szépsége
vonzotta; volt valami más is a nőben, ami magával
ragadta Nicket. Számtalanszor felidézte magában azt a
néhány mondatot, amelyet rövid beszélgetésük
alkalmával váltottak. A könyv elolvasása után úgy érezte,
hogy valamelyest belelát a nő gondolataiba. Stinson
Beach felé hajtva azon vette észre magát, hogy izgatottan
várja a pillanatot, amikor a szép írónő megtudja, hogy a
hatóságok gyanúsítottként kezelik. Kíváncsi volt, milyen
szerepet fog felvenni.
A tűzzel játszadozó elkényeztetett milliomoslány
figurája nem volt ismeretlen a gyilkossági csoport
nyomozói előtt. Csakhogy a gazdag kislányok általában
azonnal a szüleik mögött kerestek menedéket, amint
komolyabbra fordult a helyzet. Nick azonban a
zsigereiben érezte, hogy Catherine Tramell más
szabályok szerint fog játszani. Alig várta, hogy láthassa:
mennyire tudják sarokba szorítani a nőt, és miként fog
ellentámadásba lendülni a kis bestia.
Az írónő nem tűnt meglepettnek, amikor
megpillantotta a két nyomozót, sőt arcán egy pillanatra az
öröm halvány mosolya suhant át, mintha rég várt
vendégek bukkantak volna fel az ajtóban.
Lenge öltözetét egy sort és egy kopott póló alkotta. Az
utóbbi elején még ki lehetett betűzni á halvány Cal-
Berkeley feliratot. Nem volt kifestve, de bőre frissességet
árasztott. Szemei tisztán ragyogtak, bizonyítva, hogy az
éjszakát nem elvesztett barátja siratásával töltötte.
Nick azonnal a lényegre tért.
– Miss Tramell, szeretnénk, ha befáradna velünk a
városba, és válaszolna néhány kérdésünkre.
A nő hosszan a nyomozó szemébe nézett, ajkain a már
ismert halvány mosoly bujkált.
– Letartóztatnak? – kérdezte.
– Ha úgy kívánja, arra is sor kerülhet.
– Csak puszta kíváncsiságból kérdem, de hol marad a
jogok ismertetése, a bilincs, a telefonálás lehetősége,
miegymás?
– Minden meglesz, mint a moziban – felelte Gus.
– Szerintem ezekre nem lesz szükség – jegyezte meg
Nick.
A nő pár másodpercig habozott, mintha azon
gondolkozna, hogy kiteríttesse-e ellenfele kártyáit, aztán
meggondolta magát.
– Nem, azt hiszem, nem lesz rájuk szükség.
– Akkor indulhatunk is. A város elég messze van.
– Hm. Megengedik, hogy átöltözzek valami
alkalomhoz illő ruhába? Egy perc alatt elkészülök.
A két férfi bólintott.
– Rendben – mondta a nő mosolyogva, és szélesre
tárta az ajtót. – Fáradjanak be.
A nappaliba érve hellyel kínálta a nyomozókat, majd
eltűnt a szomszédos szobák egyikében.
A tengerparti ház a modern művészetek és a design
valóságos múzeuma volt. A futurisztikus bútorok
kizárólag matt fényű fekete kovácsoltvasból és csillogó
krómból készültek.
A gyönyörű berendezés és a műtárgyak azonban
kevésbé ragadták meg a két férfi figyelmét, mint a
dohányzóasztalon szétszórva heverő elsárgult
újságkivágások. A két nagy San Franciscó-i napilapból, a
Chronicle-ból és az Examinerből kivágott hosszú,
fényképekkel illusztrált cikkek címét Nick túlságosan is
jól ismerte.
A NARKÓS ZSARUT FELMENTETTÉK –
olvashatta az Examiner címlapján. A BÍRÓSÁG
SZERINT VÉLETLEN EMBERÖLÉS TÖRTÉNT – írta
a Chronicle. Az ellenkultúra szócsövének számító East
Bay Express és a The Guardian a témával foglalkozó
írásai is az asztalon hevertek. Valamennyi cikk azt
hangsúlyozta, hogy Nick nem volt bűnös, mivel a régi
erkölcsi rendszer áldozatává vált, amely büntetendőnek
tekintette a kábítószerek vásárlását és birtoklását.
Nick úgy érezte, mintha képen vágták volna. Képtelen
volt elfordítani a tekintetét az asztalról, újra és újra
elolvasta a kínos históriáról szóló híradások főcímét, és
meredten nézte saját fényképét, melyen haragosan bámult
az Examiner élelmes fotósának lencséjébe, aki a bíróság
lépcsőjén kapta le, közvetlenül az ítélethirdetést
követően. El kellett ismernie, hogy a képen egyáltalán
nem úgy néz ki, mint egy ártatlanul meghurcolt zsaru.
– Úgy látszik, tovább bővült a rajongóid tábora, Nick
– súgta a fülébe Gus.
– Mennyi ideig fog tartani ez az egész? – kérdezte a
szomszéd szobából Catherine.
Nicknek hatalmas erőfeszítésre volt szüksége, hogy
nyugodt hangon válaszoljon.
– Nehéz előre megmondani. Attól függ, mennyi
mondanivalója van a számunkra.
– Akkor nem tarthat sokáig.
Nick csak most vette észre, hogy a sarokban álló egész
alakos tükörben jól láthatja a vetkőző lányt. A félig
nyitott ajtón át szemügyre vette vonzó testét, s közben
azon gondolkozott, vajon véletlenül maradt-e nyitva az
ajtó, vagy a nő szándékosan ingerli. Catherine teljes
természetességgel szabadult meg ruháitól, és csupaszon
állt a szoba közepén, háttal a leskelődő Nicknek. Hajából
kivette a pántot, és fürtjei lágyan a vállára omlottak.
Nick nem tudta levenni a szemét a látványról.
– Mindig elöl tartja a régi újságokat? – kérdezte, ám
továbbra is a tükörbe bámult.
A lány könnyű ruhát vett elő a gardróbból, és gyors
mozdulattal magára öltötte. A ruha alá semmiféle
fehérneműt nem vett fel.
– Csak akkor, ha érdekes cikkeket találok bennük –
felelte, majd kilépett a szobából. – Kész vagyok – tette
hozzá, miközben félresimította homlokába lógó haját.
– Tudja – szólalt meg Gus –, el kell mondanunk, hogy
joga van felhívni az ügyvédjét.
– Miért lenne szükségem ügyvédre?
– Egyesek nagyobb biztonságban érzik magukat, ha
van a közelükben egy ügyvéd, amikor a rendőrség
kihallgatja őket – felelte Gus. – Az ilyesmi nap mint nap
előfordul.
– Moran nyomozó – mondta nyomatékosan Catherine
–, én nem tartozom az “egyesek” közé.
– Már magam is észrevettem.

Catherine Tramell a hátsó ülésen ült, Gus mögött, akinek

időről időre sikerült egy-egy lopott pillantást vetnie a
lányra.
Már jó pár mérföldet megtettek, amikor Catherine
végre megtörte a csendet. Előrehajolt, és közvetlenül
Nick füléhez hajolva megkérdezte:
– Van egy cigarettája?
– Nem dohányzom.
A lány finoman megrázta a fejét.
– De igen.
– Leszoktam.
– Gratulálok.
Catherine hátradőlt, és elkezdett turkálni a
retiküljében. Kis idő múltán cigarettát illesztett az ajkai
közé, majd kecses mozdulattal meggyújtotta, és mélyen
leszívta a füstöt.
– Azt hittem, elfogyott a cigarettája – jegyezte meg
Nick.
– Találtam egy dobozzal a táskámban. Kér egyet? –
kérdezte, Nick felé nyújtva az egész csomagot.
– Mondtam már: leszoktam.
A lány elmosolyodott, majd megjegyezte:
– Nem fogja sokáig bírni.
– Kösz – mondta keserűen Nick.
Gus társára pillantott, attól tartva, hogy Catherine
Tramell megjegyzése lángra lobbantja a Nickben feszülő
félelmetes indulatokat.
– Úgy hallottam – szólalt meg gyorsan, hogy
biztonságosabb talajra terelje a beszélgetés menetét –, új
könyvön dolgozik...
– Igen.
– Nem lehet könnyű állandóan ilyen történeteket
kitalálni.
– Az ember sokat tanul belőlük – felelte a lány.
– Ne vicceljen. És mégis mit tanul belőlük?
– Az írás megtanítja az embert hazudni – válaszolta
Catherine határozottan.
 Gusnak ismét el kellett ismernie, hogy a nő körül
állandóan vibrál a levegő, és minden szava kétértelmű.
– Ezt hogy érti? Mit jelent az, hogy az írás megtanítja
az embert hazudni?
– Az ember kitalál dolgokat, de azoknak hihetőknek
kell lenniük – felelte a lány olyan hangon, mintha a
Berkeley Egyetem végzős irodalom szakosainak tartana
előadást. – Még külön szó is van erre.
– Tényleg? És mi az?
– A hitetlenség felfüggesztése.
Gus elnevette magát.
– Ez tetszik – mondta, és Nick felé fordult. Hallottad
ezt, Nick? A hitetlenség felfüggesztése. Szeretném, ha én
is fel tudnám függeszteni a hitetlenségemet – de örökre.
Ehhez mit szólsz, Nick? Te nem akarod felfüggeszteni?
– Érdemes lenne kipróbálni.
– Nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik –
jegyezte meg Catherine, és cigarettájáról nagyjából a
hamutartó irányába pöckölte a hamut.
Újabb mérföldeket tettek meg a kanyargó úton
anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna. Végül
Nick törte meg a csendet.
– És miről szól az új könyve?
– Még sohasem hallotta, hogy nem illik ilyesmit
kérdezni egy szerzőtől?
– Miért? Szerencsétlenséget hoz, vagy mi? Nem
akarom elhinni, hogy babonás.
– Nem vagyok babonás. Ami azt illeti, ennek semmi
köze sincs a babonához.
– Akkor miért nem beszél róla? – kérdezte Nick. –
Attól tart, hogy valaki ellopja az ötleteit?
– Nem erről van szó.
 – Akkor miről? – érdeklődött most már Gus is.
– Egyes írók úgy vélik, hogy ha elmondják a
cselekményt, mielőtt papírra vetették volna, az írás
elveszíti a frissességét. A cselekmény fáradt és kopott
lesz, még mielőtt az író megalkotná a művet.
– Hülyeség – jelentette ki Nick. – Mi baja lehetne a
cselekménynek? Úgy tesz, mintha a történet valami
törékeny dolog lenne, amiben kárt lehet tenni, pedig az
egész nem egyéb, mint néhány kósza ötlet a szerző
fejében.
– Nem is tudtam, hogy irodalomkritikával is
foglalkozik – mosolygott a lány.
– Nem foglalkozom vele. Egyébként azt sem tudta,
hogy leszoktam a dohányzásról – vágott vissza a férfi.
Néhány mérföldet ismét csendben autóztak.
– A könyv egy nyomozóról szól – mondta hirtelen
Catherine. – A pasas odavan egy nőért, aki nem hozzá
való.
– Hallod ezt Nicky? – kiáltott fel Gus.
– És mi történik vele?
– A nő megöli – felelte Catherine lágy hangon.
 Hatodik fejezet
A San Franciscó-i kapitányság kihallgatóhelyiségei a
Bryant Streeten körülbelül olyan lakályosak voltak, mint
egy jégszekrény belseje. Corelli, Talcott és Walker a
leginkább elviselhetőnek tartott szobában várakozott, ám
a berendezés itt is nyomasztóan hivatalos benyomást
keltett. A helyiség közepén kincstári asztal árválkodott,
körülötte fekete, műanyag bevonatú székeket és egy
papírkosarat helyeztek el. Az asztal előtti állványra egy
videokamerát szereltek, melynek lencséje fegyverként
szegeződött a szoba másik felében álló üres székre,
melyet ezúttal Catherine Tramell számára tartottak fenn.
A nő Nick Curran és Gus Moran társaságában lépett
be a szobába, majd hűvös tekintettel végigmérte a
berendezést, és a helyiségben tartózkodó férfiakat. A
környezet nyilvánvalóan nem illett hozzá, és ezzel
minden bizonnyal ő maga is tisztában volt, de nem
mutatta ki. Nick ismét meggyőződhetett róla, hogy
Catherine természetének egyik legfőbb vonása
érzelmeinek tökéletes palástolása.
Corelli azonnal felugrott, és a lány felé nyújtotta húsos
mancsát.
– John Corelli vagyok, a kerületi államügyész
helyettese. Tájékoztatnom kell róla, hogy a jelen
beszélgetést videoszalagra rögzítjük. Ez jogunkban áll az
alkotmány...
– Egy pillanatig sem vontam kétségbe – szakította
félbe a nő.
– Talcott kapitány vagyok. – A férfi bocsánatkérően
nézett, majd magában vívódva megrázta a lány karcsú
kezét.
 – Walker hadnagy – mondta Walker elfogulatlanul, és
hűvösen a nő szemébe nézett.
– Hozhatunk magának valamit? – kérdezte Talcott
atyáskodó hangon. – Talán egy csésze kávét?
– Köszönöm, nem kérek.
Corelli zsebkendőt húzott elő, és megtörölte
gyöngyöző homlokát. Az ablakokat mindig zárva
tartották, így a szoba levegője mozdulatlan volt és meleg.
– Mikorra várhatjuk az ügyvédjei megérkezését, Miss
Tramell?
Nick igyekezett leplezni az arcán szétterülő önelégült
mosolyt.
– Miss Tramell lemondott az ügyvédi jelenlétre
vonatkozó jogáról.
Corelli és Talcott szúrós szemmel meredtek Nickre.
Catherine elkapta a pillantásukat, és tekintetét az egyik
férfiról a másikra jártatta.
– Valamiről lemaradtam? – kérdezte.
– Megmondtam nekik előre, hogy nem fog
ragaszkodni az ügyvédjei jelenlétéhez.
– Miért mondott le erről a jogáról, Miss Tramell? –
érdeklődött Walker.
Catherine tudomást sem vett a kérdésről, tekintetét
mereven Nickre függesztette. Pillantásába némi csodálat
vegyült, és magában adott egy jelest a férfinak.
– Miből gondolta, hogy nem akarok ügyvédet?
– Azt mondtam nekik, hogy nem akar majd fedezék
mögé bújni – felelte Nick közömbös hangon. Úgy
beszélgettek, mintha rajtuk kívül senki sem tartózkodott
volna a helyiségben.
– Nincs mit rejtegetnem.
Tekintetük még egy pillanatig egymásba fonódott,
majd Catherine leült, és úgy nézett kihallgatóira, mintha
azt akarta volna mondani: “Lőjenek, uraim!” Nyugodt
volt és hűvös, mint aki tökéletesen ura a helyzetnek.
Táskájából cigarettát húzott elő, meggyújtotta, majd a
használt gyufát az asztalra dobta.
– Ebben az épületben tilos a dohányzás, Miss Tramell
– figyelmeztette Corelli.
– És most mit tesznek velem? – vonta fel egyik
szemöldökét. – Bíróság elé állítanak dohányzás vádjával?
San Franciscóban, a füstmentes világ fővárosában
akadtak olyan harcias nemdohányzók, akik nemcsak
bíróság elé állították volna, hanem boldogan el is ítélték
volna ekkora törvényszegésért, és még a villamosszéket
sem találták volna túl súlyos büntetésnek.
Corelli mindazonáltal nem feszegette tovább a dolgot,
inkább visszavonulót fújt. Catherine mélyet szippantott a
cigarettából, és a füstöt egyenesen Nick arcába fújta.
Corelli úgy látta, hogy ideje elkezdeni a szeánszot.
– Beszélne nekünk a Mr. Boz és ön között kialakult
kapcsolat természetéről, Miss Tramell?
– Körülbelül másfél éve rendszeresen szeretkeztünk–
felelte a lány tényszerűen. – Szerettem vele szeretkezni.
A nő tökéletesen ellenőrzése alatt tartotta a szobában
tartózkodó férfiakat, s miközben beszélt, tekintete
egyikről a másikra járt, mintha szavai hatását igyekezne
kiolvasni a szemükből.
A helyiségben tartózkodó férfiak szívesen gondolták,
hogy ők már mindent láttak és mindent hallottak, tehát
már nem érheti meglepetés őket. Ez általában véve igaz
is volt. Végighallgatták nem egy kemény, könyörtelen
gyilkos, gyermekekkel fajtalankodó szatír, feleségét
feldaraboló férj, útonálló és drogkereskedő vallomását,
de azért csak rendőrök voltak. Márpedig a rendőrök
Amerikában többnyire az alsó középosztályhoz tartozó,
konzervatív, katolikus emberek. A gyönyörű, gazdag, jó
családból szármázd és művelt nő szájából a szexuális
életéről elhangzott keresetlen kijelentések ezért
valamennyiüket zavarba ejtették.
– Folytattak valaha is szadomazochisztikus
tevékenységet? – kérdezte Corelli legyőzve félénkségét.
Catherine a férfi felé fordult, aki úgy érezte, mintha
egy világítótorony reflektorát irányították volna rá.
– Pontosan mire gondol, Mr. Corelli? – kérdezte
ártatlan hangon.
Corelli kényelmetlenül fészkelődött.
– Előfordult, hogy megkötözte a barátját?
– Nem.
Corelli a nyomaték kedvéért megismételte:
– Tehát sohasem kötözte meg.
– Nem. Johnny ahhoz túlságosan is szerette használni
a kezét. Szeretem a kezeket – és az ujjakat. – A lány a
piszkos asztalra fektette formás kezeit, és elismerően
méregette őket, mintha csak felidézte volna, hogy miket
művelt velük egykor Johnny Boz testén.
– A könyvében említést tesz egy fehér selyemkendőről
– vette át a szót Walker. – Egy Hermes gyártmányú
kendőről.
Catherine bólintott.
– Világéletemben bolondultam a fehér
selyemkendőkért – jelentette ki, miközben csuklóját
simogatta. – Sok mindenre lehet használni őket...
– Az előbb azt mondta, hogy szereti, ha a férfiak
használják a kezüket – csapott le Nick, aki szinte biztos
volt benne, hogy sikerült hazugságon kapnia a lányt. Kis
hazugság volt, de Nick első apró győzelmét jelenthette.
Catherine elbűvölő mosolyt küldött a férfi felé, majd
helyesbített:
– Azt mondtam, szerettem, ahogy Johnny használta a
kezét. – Nick szemébe nézett, és hozzátette: – Én nem
alkotok szabályokat, Nick. Nincsenek szabályok, csak
sodródom az árral.
– Ön gyilkolta meg Mr. Bozt, Miss Tramell? – tette fel
a kérdést Corelli a tőle telhető leghivatalosabb hangon.
– Nem – hangzott a tömör válasz.
– Tudja ezt valamivel bizonyítani?
– Nekem kellene bizonyítékkal szolgálnom? Eddig azt
hittem, ez a maguk dolga.
– Kívánja, hogy gyanúsítottként kezeljük Johnny Boz
meggyilkolása ügyében? – kérdezte Walker.
– Nem. De ami a bizonyítékokat illeti, Walker
hadnagy: nem gondolja, hogy ostobaság lett volna a
részemről, ha a könyvemben megírt módon hajtom végre
a gyilkosságot? Ezzel gyakorlatilag saját magamat
jelentettem volna fel. Nem vagyok ostoba, igaz, Nick?
– Tudjuk, hogy nem ostoba, Miss Tramell – igyekezett
megnyugtatni Talcott.
– Talán épp arra számít, hogy a könyv miatt nem
fogják magát gyanúsítani – folytatta Walker.
– A könyv megírásának puszta ténye szolgálja az
alibijét – tette hozzá Nick.
– Ez végül is elképzelhető – mondta naivan Catherine.
Pár másodpercig ismét fogva tartotta Nick tekintetét,
majd kijelentette: – A válasz: nem. – Cigarettáját a földre
ejtette, és cipője sarkával gondosan eltaposta. – Nem én
öltem meg.
Gus előrehajolt a székén, és nyájasan megkérdezte:
 – Használ drogokat, Miss Tramell?
A lányt egyáltalán nem rázta meg a kérdés.
– Néha – felelte könnyedén. Lábait kissé szétnyitotta,
formás combjának még nagyobb darabját Nick szemei
elé tárva.
– Johnny Boz társaságában is élt drogokkal? –
kérdezte Corelli.
– Persze – vonta meg a vállát a lány.
– Milyen drogot használtak? – érdeklődött Gus.
Nick nem győzött betelni a látvánnyal, Catherine
azonban váratlanul keresztbe rakta lábait, megfosztva a
férfit az élvezettől.
– Kokaint – felelte, majd Nickre mosolygott. – Dugott
már életében kokósan, Nick? Mindannyiuknak ki kellene
próbálni egyszer. Fantasztikus érzés.
– Bűncselekmény – jegyezte meg szigorúan Walker.
– Szeret játszani, igaz? – kérdezte Nick. – Ez az egész
is csak egy játék magának. Gyilkosság, drogok. Az egész
csak játék.
– Pszichológiából szereztem diplomát. A játék az
életelemem, ráadásul szórakoztat. – Újabb cigarettára
gyújtott, és a kékes színű füst vastagon kavargott a feje
felett.
– Mi a helyzet a boksszal? Az is egy játék. Az is
szórakoztatta? – Pár másodpercig mereven egymás
szemébe bámultak, és szinte tapintható volt köztük a
feszültség.
– Az ökölvívásnak semmi köze a mai kihallgatáshoz –
jelentette ki fagyosan Talcott. – Curran, jobban tenné, ha
az ügyre koncentrálna.
Úgy tűnt, mintha Catherine nem is hallotta volna
Talcott szavait, és továbbra is csak Nickhez beszélt.
 – Igen, a boksz is szórakoztató volt.
– Szórakoztató? Ez minden?
– Amikor Manny meghalt, akkor már nem volt az
többé – ismerte el. – Semmi szórakoztató nincs abban, ha
az ember végignézi, amint agyonverik a férfit, akit szeret.
– El tudom képzelni – szúrta közbe kenetteljes hangon
Talcott.
– Mit érzett akkor, amikor megtudta, hogy Johnny Boz
meghalt? – kérdezte Nick gyengéden.
– Úgy éreztem, hogy valaki olvasta a könyvemet, és
kegyetlen játékba kezdett.
– Azt hittem, szereti a játékokat.
A lány a fejét ingatta.
– Az ilyeneket nem.
Nick előrehajolt, és közvetlen közelről nézett
Catherine szemébe.
– De azért ugye nem fájt különösebben Johnny
elvesztése? Inkább a játék aggasztotta.
– Nem. Nem fájt Johnny halála.
– Mert nem szerette?
A lány bólintott.
– Így igaz.
Tekintetük továbbra is a másik szemébe fúródott,
mintha egyenesen egymás agyába akarnának látni.
– De azért lefeküdt vele.
– A szerelemnek semmi köze sincs az élvezethez,
Nick. Amikor házas volt, senkivel sem szeretkezett? Úgy
értem, a feleségén kívül?
Egy hosszú pillanatig csend borult a szobára. Nick
kifejezéstelen arccal bámulta a lányt.
– Honnan tudta, hogy Curran nyomozó már volt
házas? – tette fel Walker a mindannyiukat foglalkoztató
kérdést.
Catherine fáradtan kitért a válasz elől.
– Lehet, hogy csak találgattam. Nem mindegy? –
mélyet szippantott a cigarettájából. – Nem gyújt rá,
Nick?
Corelli a fejét csóválta.
– Maguk ketten ismerik egymást, vagy mi az ördög?
Ha igen, akkor Nicknek el kell hagynia a helyiséget.
Nick továbbra is a lány arcát vizsgálgatta.
– Ne aggódj, John. Nem ismerjük egymást, igaz, Miss
Tramell?
– Igaz.
– Hogyan ismerkedett meg Johnny Bozzal? – hangzott
a lelkiismeretes Walker újabb kérdése. Hangjában
érződött az igyekezet, hogy feloldja a feszültséget Nick
és Catherine között.
– Könyvet akartam írni egy visszavonult rocksztár
meggyilkolásáról. Lementem a klubjába, és felcsíptem.
Utána szeretkeztünk. – Kedvesen Walkerre mosolygott. –
Ilyen egyszerű az egész.
– Értem.
– Tényleg?
– Egyáltalán nem érzett iránta semmit? Egyszerűen
csak a könyve kedvéért szeretkezett vele? – Nick tudni
szerette volna, hogy vajon Boz tisztában volt-e a saját
szerepével.
– Ez csak eleinte volt így. Később...
– Mi volt később?
– Később megszerettem, amit tőle kaphattam.
– Azért ez sosem volt egy szenvedélyes románc, ha
nem tévedek... – jegyezte meg Gus.
Catherine elhúzta a száját.
 – Úristen, ki hitte volna, hogy egy rakás zsaru ilyen
romantikus tud lenni. A szex szerelem nélkül maguk
szerint bűncselekmény, igaz? Az emberek nap mint nap
kihasználják egymást. Meglep, hogy meglepődött, Gus.
– Használd és dobd el. Ez lenne az élete
vezérmotívuma, hölgyem?
– Író vagyok – felelte a lány hűvösen. – Ahhoz
használom az embereket, amit írok. Legyenek ők
óvatosabbak.
– Johnny Boz már elkésett az óvatossággal – jegyezte
meg Gus.
Catherine végignézett a rendőrökön és az ügyészen.
– Maguk tényleg azt hiszik, hogy én tettem, igaz?
Nem számít, hogy soha nem lennék olyan őrült, hogy a
saját könyvemben leírt gyilkosságot valósítsam meg
aprólékos gondossággal. Nem számít, hogy hideg és
szívtelen kurvának tartanak, márpedig az ilyen
szenvedélyes bűncselekményeket nem az ilyen típusú
emberek szokták elkövetni. Maguk egyszerűen azt hiszik,
hogy én öltem meg Johnnyt. – Csodálkozva megrázta a
fejét és egy pillanatra elhallgatott. – Azt hiszem, be kell
bizonyítanom, hogy nem én tettem.
– Mégis, hogyan akarja bebizonyítani? – kérdezte
Corelli.
– Egyszerűen. Hazugságvizsgálatnak vetem alá
magam.

Az apró kabint, amelyben a készülék állt, könnyen

gázkamrának nézhette volna az ember. Kicsi, ablaktalan
helyiség volt, melynek bútorzatát a kissé fenyegető
külsejű hazugságvizsgáló berendezésen kívül mindössze
egy kényelmetlen szék alkotta. A leginkább cellára
emlékeztető kabin falában elrejtettek egy videokamerát,
amely Catherine Tramell arcát a szomszédos megfigyelő
helyiségben ülők számára is láthatóvá tette. Rákapcsolták
a készüléket, melynek vezetékei és érzékelői úgy fonták
körül karjait és mellét, mint egy polip csápjai.
Bár a kamerát gondosan elrejtették a hamuszürke
falban, úgy tűnt, hogy a lány pontosan tudja, hova kell
néznie. Egyenesen a lencsébe bámult, mintha szemezni
akarna a kamerával. A rendőrök a színházba első
alkalommal ellátogató gyerekek feszült odaadásával
figyelték a lány bravúros kettősét a detektorral.
A készülék szakértő kezelője, a tesztek összeállítója
szintén nem tudta kivonni magát a látottak hatása alól.
Kezében a nő válaszaival belépett a megfigyelő
helyiségbe, és megrázta a fejét.
– Semmi pulzusingadozás, nincs vérnyomás
emelkedés, a légzés normális. Vagy igazat mond, vagy
olyan kivételes tehetségű hazudozó, amilyennel még nem
találkoztam a praxisomban.
Talcott megkönnyebbültnek látszott, és még egy
győzelemittas pillantást is megengedett magának Nick
felé. Tekintetét Gus és Walker is elkapták.
– Ezzel, azt hiszem, lezárhatjuk az ügyet – jelentette ki
nagyot sóhajtva.
Nick a képernyőre bámult és határozott hangon
megszólalt:
– Hazudik.
Talcott megállt az ajtóban.
– Curran, az isten szerelmére...
A vizsgálatot végző szakértő még hajthatatlanabb volt:
– Felejtsd el, Nick. Átverhetsz engem, átverheted
magadat, de a gépet nem tudod becsapni. Egy helyes kis
pofika nem tudja elcsavarni a gép fejét, ha érted, mire
gondolok.
Nick egyszerűen lerázta magáról az ellenérveket.
– Át lehet verni a gépet.
– Arra csak egy hulla képes...
– Hidd el. Meg lehet csinálni.
– És mitől lettél hirtelen ilyen otthonos a témában?
– Ismerek olyanokat, akik megtették.
– Például ki?
– Egy régi ismerősöm – felelte Nick, és az ajtóhoz
lépett.
– Aha. Egyszer szívesen találkoznék vele...
– Egyszer majd összehozlak vele – felelte Nick.

Talcott igyekezett valamelyest helyreállítani a

kapitányság image-ét. A folyosón állt Catherine Tramell
társaságában, és a tőle telhető legbánatosabb hangon
mentegetődzött, amiért a hölgynek be kellett fáradnia.
Catherine nemigen figyelt a lamentáló férfi szavaira.
Magasra emelt arcán légies mosoly terült el, mintha egy
hatalmas birodalom uralkodója lenne, Talcott pedig az
egyik távoli gyarmat huszadrangú hivatalnokaként
hajlongana előtte.
Amikor Nick, Gus és Walker melléjük értek, Talcott
épp a következőket hadarta:
– Természetesen, ha rajtam múlott volna... – hirtelen
elhallgatott.
Walker is helyénvalónak tartotta, hogy elnézést kérjen
a nőtől.
– Köszönöm, hogy idefáradt, Miss Tramell. Remélem,
nem okoztunk túl sok kellemetlenséget.
Catherine halványan elmosolyodott.
 – Határozottan élveztem a dolgot. Uraim, hazavinne
valaki? – beszéd közben mindvégig Nick szemébe nézett.
– Persze – felelte Nick.
– Kösz.
Talcott, Gus és Walker hosszasan néztek a távozók
után.
– A ragadozó lecsap következő áldozatára – jegyezte
meg Moran.
– Walker – mondta Talcott nem éppen udvariasan –,
gondoskodjon róla, hogy ne legyen több áldozat.
Világos?
Walker rezignáltan bólintott.

Nick szürke és barna színekben pompázó, lehajtható

tetejű, kopott Mustangja az épület előtti kocsifelhajtón
parkolt. A férfi beletaposott a gázba, és nagy sebességgel
rákanyarodott a Bryant Avenue-ra.
Catherine Tramell kényelmesen elterült a bőr
kagylóülésben. Szemeiben fáradtság tükröződött.
Nick lopva a lányra pillantott, és megszólalt:
– Kemény nap volt, mi?
Catherine megrázta a fejét.
– Nem különösebben.
– Jól szórakozott?
– Bizonyos tekintetben igen.
– Fogadni mertem volna. Nem lehetett könnyű átverni
a gépet, de szerintem maga ezt is csak játéknak tekintette.
Hiszen tudjuk, mennyire szereti a játékokat...
A lány hosszan Nick szemébe nézett, majd elfordította
a tekintetét.
– Ha bűnös lennék, és át akartam volna verni a gépet,
nem esett volna nehezemre.
 – Nem?
– Nem. Egyáltalán nem lett volna nehéz.
– Miért?
– Mert hivatásos hazudozó vagyok.
Nicknek az az érzése támadt, hogy Catherine Tramell
ebben a pillanatban tökéletesen igazat beszél.
– Remekül tudok hazudni – folytatta a lány. – Egész
életemet a hazugságaim tökéletesítésével töltöm.
– Miért?
– Miért? Természetesen az írás miatt.
Hatalmas, tizenhat kerekes kamion zúgott el
mellettük, melynek vezetője nem sokat törődött a
barátságtalan időjárással, és jókora adag sáros vizet vert
fel a szélvédőjükre. Egy pillanatra úgy érezhették, mintha
a kocsimosóban lennének, és Nick hosszú másodpercekig
semmit sem látott, mégsem vette le a lábát a gázról. A
helyzet látszólag cseppet sem zavarta a lányt.
– Imádom az esőt – jelentette ki, mintha stinsoni
házának teraszán állna. – És maga?
– Nem különösebben.
– Maga is átesett a hazugságvizsgálaton, miután
lelőtte azt a két embert, igaz?
– Aha.
– Átverte a gépet, nem? Azért tudja, hogy meg lehet
csinálni.
– Mondjuk inkább azt, hogy könnyedén átmentem a
vizsgálaton.
– Na látja. Mindketten ártatlanok vagyunk, Nick –
mosolygott a lány.
Nick végighajtott Brodericken, majd bekanyarodott
Pacific Heights felé. Az eső még akkor is zuhogott,
amikor a kocsi lefékezett a lány háza előtt a Divisaderón.
A fehér Lotus a kocsifelhajtón parkolt. Nick az elegáns
kocsi mellé kanyarodott, majd leállította a motort. A
csendet csak a tetőn doboló eső tompa hangja törte meg.
– Úgy látom, rengeteget tud rólam... – fordult
Catherine felé.
– Maga viszont mindent tud rólam – felelte a lány,
mintha a szexuális életére vonatkozó részletes
információkat erőszakkal csikarták volna ki belőle, és
nem ő számolt volna be róluk magától értetődő
természetességgel.
– Semmit sem tudok, ami ne a rendőri munkából
fakadna – felelte Nick védekezően.
– Tényleg?
– Tényleg.
– És csupán rendőrségi érdeklődés eredményeként
tudja, hogy nem hordok fehérneműt? Ezt csak maga
láthatta, Nick. A többiek nem.
– Biztosra veszem, hogy Talcott kapitányt is nagyon
érdekelné a kérdés. A fenébe is, mindenkinek tudnia kéne
a központban. Majd készítek róla egy feljegyzést, és az
aktájához csatolom.
– Tegye azt – vont vállat Catherine, majd gyorsan
levette a cipőjét, és kinyitotta a kocsi ajtaját. – Jól
szórakoztam – tette hozzá, mintha éppen randevúról jött
volna. – Kösz a fuvart.
Bevágta az ajtót, és a tócsákat átugrálva a zuhogó
esőben mezítláb a ház bejáratához sietett. Nick a
kormány mögül figyelte a távolodó lány ringó csípőjét, és
csak azt követően nyúlt az indítókulcshoz, hogy
Catherine alakja eltűnt a bejárati ajtó mögött.
 Hetedik fejezet
A Ten-Four bár a Bryant Streeten, a kapitányságtól nem
messze várta a szomjas torkú vendégeket, elsősorban
persze a napi munka után egy pohár sörre betérő
rendőrségi alkalmazottakat. Határozottan rendőrbár volt,
ám a San Franciscó-i kapitánysághoz hasonlóan az utóbbi
időben jelentős átalakuláson ment keresztül. Valaha
tipikus nagyvárosi lebujnak számított, ahol szinte
kizárólag egyenruhás rendőrök és civil nyomozók
múlatták az idejüket. Az ember minden nagyobb
városban talált ilyen helyeket, ahol a rendőrség
állományát főleg másod- és harmadgenerációs
bevándorlók és konzervatív, keményvonalas rendpártiak
alkották. Kemény italok, semmi hangulat és
mélyhűtőkkel telezsúfolt, zsírszagú konyha.
A kapitányság arculata azonban az elmúlt években
erőteljesen megváltozott. Az idősebb, régimódi zsaruk
lassan nyugdíjba vonultak, és helyüket az új generáció
foglalta el. A Ten-Four is kénytelen volt a zsíros ételek és
a Budweiser mellé felvenni kínálatába a vegetáriánus
menüt és az alkoholmentes söröket. A sarokban álló öreg
zenegépen Frank Sinatra és Tony Bennett számai helyett
a menő helyi rocksztárok számai forogtak. Az ablak
mellé még egy hatalmas páfrány is bekerült.
Egyetlen dolog, nem változott: a helyiséget most is
rendőrök töltötték meg. Az öreg zsaruk, mint Gus Moran
és hasonszőrű társai, meg az olyan nagyokosok, mint
Nick Curran persze itt is kifogástalan öltönyben és jól
fésülten jelentek meg. Walker és Gus az egyik fal melletti
asztalnál ücsörögtek egy sör mellett, és Nicket várták.
Nem mondta ugyan, hogy idejön, miután hazavitte a
lányt, de biztosak voltak benne, hogy előbb-utóbb fel fog
bukkanni, mint az idomított postagalamb.
Walker lecsapott a belépő férfira, még mielőtt a
bárpultig eljuthatott volna.
– Mi ez a nagy Nickezés? “Nick, kér egy cigarettát?”;
“Hazavinne, Nick?” – Magyarázd meg, a kurva életbe.
– Nem azt kérte, hogy én vigyem haza, hanem, hogy
valaki – tért ki a kérdés elől Nick.
– Hello, Nick! – fordult felé a pultos. – A szokásosat?
Ásványvíz citromkarikával?
– Adj egy dupla Black Jacket jéggel, Chuckie – felelte
Nick.
– Mi a fenét csinálsz, öregem? – lépett mellé Gus.
– Három hónapja ez az első pohár alkohol, amit
megiszom. Engedélyezed?
– Nem – felelte Gus.
– Kár.
– Ismered a nőt, igaz, Nick? – kérdezte szemöldökét
ráncolva Walker.
– Nem ismerem. Ő sem ismer engem. Soha nem
hallottam róla. Soha nem láttam azelőtt, hogy tegnap Gus
és én nála jártunk. Igaz, Gus?
– Honnan a fenéből tudhatnám?
Chuckie hatalmas adag whiskyt helyezett a bárpultra,
közvetlenül Nick keze mellé.
– Kösz, Chuckie. Hozzáírnád a számlámhoz?
– Persze, Nick.
Miközben az asztalhoz léptek, Nick nagyot kortyolt az
italból, és mire leültek, már félig volt a pohár.
Elégedetten sóhajtott, majd megnyalta az ajkát. Jólesett
neki az ital. Túlságosan is.
– Mondd még egyszer, Nick – kérte Walker. – Csak a
bizonyosság kedvéért. Nem ismered Catherine Tramellt,
eltekintve a hivatalos találkozásotoktól.
– Pontosan ez a helyzet.
Walker továbbra is gyanakodva méregette beosztottját.
– Biztos?
– Biztos – felelte Nick. Ismét nagyot húzott az
aranybarna italból, mintha élete elkövetkező perceiben
nagy szüksége lenne a bátorságra. – Szóval? Most mi
lesz?
– Hogyhogy mi lesz? Lezártuk az ügyet. Legalábbis
ami a nőt illeti. Jobb lesz, ha elkerülöd. Ennyivel tartozol
magadnak. Valamennyiünknek tartozol ennyivel. Azt
hiszed, élvezem, hogy Talcott állandóan a nyakamra jár?
Gondolkozz egy kicsit!
– Ilyen egyszerűen futni hagyod?
– Miért, szerinted mit kellene tennem? Simán átment a
hazugságvizsgálaton. Én személy szerint örülök is neki.
Catherine Tramell-lel nem kell többet foglalkoznunk.
Hál' istennek. – Walker kortyolt egyet az előtte álló
vodka-tonikból. Szemlátomást legalább annyira szüksége
volt az italra ebben a pillanatban, mint Nicknek.
Magasabb beosztása őt sem óvta meg az alkoholizmus
veszélyétől, éppen ellenkezőleg.
– Átment a vizsgálaton? Az ég szerelmére, nem
átment, hanem átverte a gépet. Éppen ezért kérte, hogy
vizsgáljuk meg.
– Ezt meg honnan a fenéből veszed? – Gus Moran már
majdnem kiabált. – Mi van veled, Nick? Mi ez az egész?
Nem gondolod, hogy túl öreg vagy az ilyen
gyerekeskedéshez?
– Akkor is ő az egyik gyanúsított – morogta Nick.
– Jézusom – kiáltott fel Gus –, nem tudom, hogy
sírjak, vagy nevessek.
– Volt gyanúsított – helyesbített Walker –, aki simán
átment a hazugságvizsgálaton. Kész. A történetnek vége.
– De lehet, hogy még sincs vége – erősködött Nick.
– Kérlek, Nick...
– Ugyan, Phil, te sem gondolhatod komolyan, hogy
elveted ezt a lehetőséget! Mi a helyzet a szüleivel? És a
többi könyvével? Mi van, ha minden valóra válik, amit
leírt a regényeiben?
Phil Walker lassan ingatta a fejét. Fáradtnak,
elhasználtnak, és negyvenöt événél jóval idősebbnek
tűnt.
– A szüleit baleset érte. Nem érdekel, hogy miket írt a
regényeiben. Különben is ki a fene vagy te,
könyvkritikus?
– Hogyan haltak meg a szülei? – makacskodott Nick,
mint egy birkózó, aki ki akarja fárasztani ellenfelét. –
Volt nyomozás az ügyben?
– Nem értelek, Nick – szólalt meg Gus. – Pedig azt
hittem, már egész jól megismertelek. A nőért vagy
begerjedve, vagy azért, hogy rábizonyítsd a
gyilkosságot? Az egyik pillanatban az a benyomásom,
hogy csak a csaj kéne, a másikban meg azt hiszem, hogy
a női Al Caponét, az első számú közellenséget látod
benne. Vagy mindkettő igaz?
– Azt akarod mondani, hogy talán a szüleit is ő ölte
meg? Fogadni mernék, hogy szerinted Manny Vasquez
halálában is benne volt, igaz?
– Beugrott a ringbe, és egy csapásra vasöklű bikává
változott – tette hozzá Gus.
– Vagy bodyzott egy kicsit, és kifejlesztett egy halálos
balegyenest, az arcát meg bekente cipőpasztával. Hívjuk
be újra, és hallgassuk ki erről is – tett rá még egy lapáttal
Walker.
– Baszd meg, Phil – mondta Nick nemes
egyszerűséggel.
– Ha már itt tartunk, Nick, baszd meg te.
– Engem kihagytatok – szólt közbe Gus szomorúan.
– Várd ki a sorodat – mondta Nick. Kiitta az italát, és
az üres pohárral a pult felé intett. – Kaphatnék még egy
dupla Black Jacket, Chuckie?
– Máris hozom, Nick.
– Hagyd abba – vonta össze a szemöldökét Gus. –
Erre végképp nincs szükséged.
– Neked szükséged van rá. Philnek szüksége van rá.
Minden átkozott zsarunak szüksége van rá ebben a rohadt
bárban.
Nick italát nem a pultos hozta ki az asztalukhoz,
hanem egy nagydarab, pirospozsgás, enyhén kopaszodó
férfi. Ő is felhajthatott már egy pár pohárral, mert szeme
kissé üvegesen csillogott, és enyhén imbolyogva állt meg
az asztaluk mellett.
– Itt az italod, Mesterlövész – mondta arcán kaján
vigyorral. – Idd meg! Végre visszatértél a Black Jackhez.
Nick elvette az italt, de nem nézett fel a férfira.
– Egy ügyről beszélgetünk, Marty – mondta Walker
halk, de határozott hangon.
Marty Nilsen, a Belső Ügyosztály nyomozója, akit
semmiképp sem lehetne Nick barátjának nevezni,
sértődött képet vágott és kijelentette:
– Tudom. Egy percig sem vontam kétségbe. Csak
beszélgessetek. – A poharat még közelebb tolta Nickhez,
és gúnyosan megjegyezte: – Igyál! Idd ki a dupládat,
Mesterlövész!
 A Nick mellett ülő Gus érezte, hogy társában egyre
fokozódik az indulat, idegei acélrugóként feszülnek, és
legszívesebben a tolakodó fickó képébe mászna. Kezei
ökölbe szorultak. Gus tenyerét Nick karjára helyezte,
készen arra, hogy visszatartsa, ha barátja nem tud
parancsolni indulatainak.
Nick Curran nagyot nyelt, és igyekezett nyugalmat
erőltetni magára.
– Nem vagyok szolgálatban, Nilsen – mondta minden
erejét összeszedve, hogy szavai nyugodtan hangozzanak.
– Hallod? Nem vagyok szolgálatban, és egy ügyről
beszélgetek a társammal és a főnökömmel. Ehhez a Belső
Ügyosztálynak semmi köze nincsen. Mondjuk úgy:
túlórázom. Mit szólsz hozzá? Gondolod, hogy a
szimatjaitok ebben is találnak valami kivetnivalót?
– Állítsd le magad, Mesterlövész. Nekem semmi
bajom sincs veled. De azért ne feszítsd túl a húrt. A végén
még megint inni kezdesz.
A helyiségen hideg szél futott végig, ahogy Beth
Garner kinyitotta az ajtót és az esőverte utcáról a bárba
lépett. Éppen időben érkezett, hogy láthassa, amint Nick
kis híján elveszti a fejét. A férfi talpra ugrott, és Gus csak
Walker segítségével tudta visszatartani, hogy neki ne
menjen a kötekedő nyomozónak. Mindkét karját
lefogták, és visszaültették az asztalhoz.
– Ne szórakozz velem, Nilsen! – kiáltotta Nick. – Ha
nem hagyod abba, kigyomlálom a fogaidat.
– Hé, fiúk, mi a gond? – Az ötvenkilós Beth a két
kemény rendőr közé állt. – Higgadjatok le.
– Semmi gond, doki – mondta Nilsen vigyorogva. –
Most már semmi gond, hiszen az agyzsugorító épp
időben toppant be, hogy megmenthesse kedvenc betegét.
– Széles mozdulattal a keblére ölelte a nőt.
– Kopj le, Marty! – rázta le Beth a férfi kezeit.
Nilsen vagy túlságosan részeg volt, vagy még
beosztásához képest is vastag bőr volt a képén, mert még
egy utolsó megjegyzést megeresztett, mielőtt otthagyta
volna őket.
– Aludjatok jól, gyerekek.
Nicknek hosszabb időre volt szüksége ahhoz, hogy
lehiggadjon. Szikrázó szemekkel nézte a férfit, amint
keresztülvágott a termen.
– Ő kezdte, és én éppen olyan hangulatban vagyok,
hogy megadjam neki, amire rászolgált – mondta, és ismét
felemelkedett az asztal mellől.
Beth a karjánál fogva visszatartotta.
– Pontosan ezzel tennéd neki a legnagyobb
szívességet, Nick. Ő kezdte, de te ne kapd be a horgot.
Ne add meg neki ezt az örömet.
Nick mély lélegzetet vett, mintha ez elég lenne dühe
csillapítására. Rá kellett jönnie azonban, hogy ettől még
nem nyugodott meg.
– Nincs kedved elmenni innen? – kérdezte a lánytól.
– De – felelte Beth, és gyengéd, tulajdonosi
mozdulattal a férfiba karolt.
– Rendben – mondta Nick, majd hátrafordult
Walkerhez, és néhány bankjegyet dobott az asztalra. –
Intézd el a számlámat, Gus. És igyál egyet az
egészségemre. – Megfordult, és a lányt maga után
vonszolva kisietett a bárból az utcára, ahol lankadatlan
hevességgel zuhogott az eső.
A két rendőr hosszasan utánuk bámult, majd
figyelmüket újra az előttük álló italra fordították.
– Hát nem szép pár? – jegyezte meg Gus.
 – Azt hittem, hogy már szakítottak.
– Ma éjjelre ez nem vonatkozik. Talán nosztalgiáznak
egy kicsit.
– Néha az volt az érzésem, hogy csak azért hajtja a
lányt, hogy az kihúzza a zűrből, amibe keveredett.
– Nem – rázta a fejét Gus. – Nick nem olyan. Helyén
van a szíve.

A nap során felhalmozódott indulat Nickben abban a

pillanatban érte el forrpontját, amikor beléptek Beth
lakásába. Ahogy a lány elkezdte a villanyokat
felkapcsolni, Nick erőteljesen megragadta, az ajtónak
szorította és vadul csókolni kezdte. Mozdulatai
kemények, sőt durvák voltak, és a lány teste egy
pillanatra összerándult a félelemtől. Megpróbálta eltolni
magától a férfit, de érezte, hogy meg kell adnia magát.
– Ne, Nick... Kérlek, ne...
A férfi nem válaszolt, mozdulatai beszéltek helyette.
Kezét mélyen Beth ruhájába mélyesztette, és egyetlen
dühödt mozdulattal kettétépte a lány blúzát. Másik keze
Beth szoknyája alatt járt, végigsiklott feszes combján, fel,
egészen a bugyijáig. A szakadt blúzt lefejtette a lány
válláról, mellét kiszabadította a melltartó szorításából.
Beth riadt hangon kérlelte:
– Ne, kérlek, ne.
Nick fejét a lány vállára hajtotta, mohón beleharapott
rózsaszín bőrébe, és határozott mozdulattal a földre
teperte.
A férfi egyik kezével megtámasztotta magát, a
másikkal pedig lehámozta magáról az inget, és
megszabadult nadrágjától, majd dühödten a lány testébe
hatolt. Bemnek nem voltak elfojtott vágyai arról, hogy
egyszer megerőszakolják, és ebben a pillanatban a
legkevésbé sem vágyott rá, hogy Nickkel szeretkezzen.
Hányingere volt és tehetetlen düh fojtogatta.
Nick vadul döfködte a lányt, mintha azt remélte volna,
hogy dühödt lökései gyönyörré változtatják a fájdalmat,
amit a behatolással okozott. De a testével a lányra mért
gyötrelem és fájdalom lehetetlenné tette, hogy Beth
élvezetet találjon az aktusban. Nem tehetett egyebet, mint
hogy megvárja, míg Nick befejezi, és csak remélhette,
hogy a rá váró megaláztatások sora ezzel véget ér.
A férfi hamar kielégült, ám a várt megkönnyebbülés
helyett csalódottságot érzett, és szexuális éhsége csak
tovább fokozódott.
Legördült a lányról, és elterült mellette. Mereven
bámulta a mennyezetet. Beth már nem érzett félelmet
vagy gyűlöletet a férfi iránt, mindössze valami
megrendítő szánalom szorította össze a szívét.
Megérintette a vállán pirosló harapásnyomot, és szó
nélkül felült. Képtelen volt Nickre nézni.
A férfi kinyújtotta a kezét Beth felé, hogy megpróbálja
megnyugtatni, de a lány nem kért a vigasztalásból.
Lerázta magáról Nick kezét, és csendesen zokogott.
– Beth...
– És ő milyen? – kérdezte a lány hirtelen. Pszichiáter
volt, és pontosan kiismerte magát Nick Curran
tudatalattijában. Tisztában volt vele, hogy az iménti
dühödt támadás nem neki szólt, rá ezúttal csak az ártatlan
kívülálló szerepét osztották.
– Ki?
– Catherine Tramell.
– Honnan veszed, hogy tudnom kéne, milyen az a nő?
– Sejtem, hogy nem tudod, milyen vele az ágyban,
máskülönben mindez nem történt volna meg az előbb.
– Beth...
– Catherine Tramell egyéb adottságairól beszélek…
Nick egy pillanatig csendben maradt.
– Igazad volt vele kapcsolatban – mondta végül. – A
könyvet használta fel alibiként. – Felült, és megcsókolta
Beth vállán az előbbi harapás, helyét. A lány nem
mozdult. Mintha Nick egy márványszobrot csókolgatott
volna.
– A Berkeley Egyetemen ismertem meg – jelentette ki
Beth váratlanul.
– Mi?!
– Volt egypár előadás, ahova mindketten bejártunk. –
Válla felett gúnyosan mosolyogva nézett a férfira. –
Pszichiátria. Ha nem vetted volna észre, ennyi közös
azért van bennünk.
– Nem vettem észre – morogta maga elé Nick. Ha
jobban belegondolt, nem volt semmi meglepő a lány
szavaiban. Catherine Tramell és Beth Garner nagyjából
egyidősek voltak, és körülbelül egyszerre szerezhették
meg a diplomát a Berkeley Egyetemen. – Pedig rá kellett
volna jönnöm...
– Nem sokat gondolhattál rám az utóbbi időben.
Különösen az elmúlt napokban.
– Miért nem mondtad, hogy ismered?
Beth keményen a férfi szemébe nézett.
– Most mondom.
– Nem sietted el.
– Te ellenben igen. Szerettem volna szeretkezni veled,
Nick. Kívántalak. De nem így. Azelőtt soha nem voltál
ilyen. – Továbbra is a férfi arcát fürkészte, mintha arról
akarta volna leolvasni a gondolatait. – Miért, Nick?
 – Te vagy a lélekbúvár – felelte érzéketlen hangon
Nick.
– Igen, én vagyok, csakhogy te az előbb nem
szeretkeztél velem.
– Hát akkor kivel szeretkeztem, doktor Garner?
– Egyáltalán nem szeretkeztél, Nick – felelte a lány a
szeretkezni ige első két szótagját hangsúlyozva.
– Rá kell gyújtanom.
– Azt hittem, leszoktál.
– Újrakezdtem.
– A felső fiókban találsz cigarettát – mondta Beth
nyersen. – Kifelé menet vegyél ki egypárat.
 Nyolcadik fejezet
Franciscóban a legtöbb bár hajnali kettőkor zár be, így
Nicknek közel három órája volt, hogy elszívjon egy
csomag cigarettát és elfogyasszon egy fél üveg fekete
címkés Johnny Walkert az egyik külvárosi lebujban.
Amikor a kocsma bezárt, egy másik bárba tért be, ahol
szintén felhajtott egy pár felest, majd miután onnan is
kitessékelték, sikeresen hazatalált, és nyugtalan, részeg
álomba merült. Mikor felébredt, a feje úgy hasogatott,
mintha egy vasmacskát vágtak volna bele, a nyelvét
pedig mintha műszőrmével vonták volna be. A
másnapossággal még csak megbirkózott valahogy –
ebben már nem kis gyakorlatot szerzett –, a mélységes
önutálat azonban felülkerekedett rajta.
Mire beért a kapitányságra, a Johnny Boz-ügyben
nyomozó csapat már teljes létszámban összegyűlt Walker
szobájában. Beléptekor senki sem állt fel.
– Úgy nézel ki, mint a mosogatórongy – fogadta
Walker.
– Láttam már ennél szebb mosogatórongyot is –
jegyezte meg Andrews.
– Még Boz is jobban nézett ki – tette hozzá Harrigan.
– Ne figyelj rájuk, öregem – mondta Gus, arcán fanyar
mosollyal. – Nem is nézel ki olyan rosszul. Egy kicsit
mintha kimosták volna az agyadat, ez minden.
– Szemét komédiások – mordult rájuk Nick, és jókora
adagot töltött magának a gőzölgő kávéskannából.
Legalább olyan mohón itta most a kávét, mint az előző
éjszaka a whiskyt. – Van valami újság?
– Felhívtam a Berkeley Egyetemet – szólalt meg
Andrews. – 1980-ban történt egy gyilkosság. Az egyik
professzort intézték el. Jégvágóval, az ágyban. Több tucat
szúrt seb.
Nick halványan elmosolyodott.
– Gondolom, a mi kis hölgyünk a közelben volt...
– Az egyetemi évkönyv szerint igen – felelte Andrews.
– Várj csak! 1980? Most hány éves lehet? Harminc?
Harmincegy? Ezek szerint 80-ban... – Nick gyorsan
elvégzett néhány számtani műveletet, ami komoly
teljesítménynek számított, ha figyelembe vesszük
pillanatnyi állapotát. –... tizenkilenc éves lehetett. Esetleg
húsz.
– Szóval az a disznó professzor fiatalkorúakkal
hempergett – jegyezte meg Gus.
– Gus, én tudom, hogy ilyenkor csak tetteted a hülyét,
de a többiek még beveszik.
– Egyszóval a kábé tizenkilenc éves kislány halálra
jégvágózott egy egyetemi professzort?
– Catherine Tramellről beszélünk – felelte Nick –, s
nem egyszerűen egy tizenkilenc éves kislányról. Én nem
zárnám ki a lehetőséget...
– Majd ellenőrizzük. – Walker nem tűnt boldognak. –
Gus, menj le Berkeleybe, nézz körül, hátha találsz
valamit. Harrigan, nézz utána, milyen könyveket adott
még ki. Andrews, szerezd meg a szülők balesetéről szóló
aktákat. Beth-t mindenki tájékoztassa a fejleményekről.
Szeretném a pszichológiai tényezőket is figyelembe
venni. Minden világos?
– És nekem mi a feladatom? – kérdezte Nick.
– Te máris pszichológiai tényező vagy, öregem –
vigyorgott Gus.
– Először is: mártsd a fejed egy vödör jeges vízbe –
mondta Walker. – Másodszor: kövesd a lányt, hátha
elvezet minket valahova.

Nick nem sokat törődött az első feladattal, és a jeges víz

helyett néhány további kávéval igyekezett valamelyest
felélénkíteni magát. Még a Stinson Beach felé vezető
úton, vezetés közben is megivott pár pohárral.
Valamennyi ablakot letekerte, és élvezettel hagyta, hogy
a szél az arcába vágjon. A Golden Gate teljes hosszában
ködbe veszett, ám a híd feletti sós levegő végleg
kijózanította másnapos agyát. Mire Stinsonba ért,
legalább 85 százalékos állapotban érezte magát.
A fekete Lotus a ház előtt állt, és Nicknek egy jó órát
kellett várnia, mire a lány kilépett az épületből, és
beszállt a kocsiba.
Jól vezetett, de látszólag nem sietett sehova, mivel
kényelmes tempóban vette a kanyarokat. Nick magában
mosolygott: néha még Catherine Tramell is átlagos
emberként viselkedik, és feladja túlpörgetett életvitelét.
Nick biztonságos távolságban követte a Lotust, ügyelve,
hogy ne veszítse szem elől. Nem akart a nyakára mászni,
mivel úgy gondolta: inkább kockáztatja, hogy elveszti a
nyomát, mintsem hogy Catherine észrevegye követőjét.
Egy percen belül azonban már dühös volt magára
iménti önteltsége miatt. A lány hirtelen beletaposott a
gázba, és az erős kocsi úgy megugrott az úton, mint egy
versenyló a zsoké ostorcsapásai alatt.
Hihetetlen sebességgel cikázott a járművek között, hol
a jobb, hol a bal oldalon haladva, és minden kínálkozó
lehetőséget megragadott az előzésre a kanyargós úton.
Nick letörölte a homlokán gyöngyöző verítékcseppeket,
és kocsiját hajszolva a Lotus nyomába eredt.
Az úton reggeli sétakocsikázásukat végző turisták alig
heverték ki a hajmeresztő sebességgel száguldó fekete
luxuskocsi látványát, máris újabb sokk érte őket: Nick
piszkos, barnásszürke Chevroletje tépett el mellettük
hasonló lendülettel, mintha a sofőr nem ismerné a
fékpedál rendeltetését.
Catherine eddigi vakmerő manőverei azonban csak
nyitányként szolgáltak az elkövetkező mutatványhoz.
Egy beláthatatlan kanyarban kivágódott az út bal
oldalára, mintha kizártnak tartaná, hogy bárki is jöhet az
ellenkező irányból, és hosszan tartó előzésbe kezdett.
Nick a nyomában volt, ugyancsak a bal oldali sávban, de
vagy három kocsival hátrébb. A lány hirtelen visszatért a
jobb oldali kocsioszlopba, és a KRESZ szabályait tisztelő
autósként haladt tovább. Nick ekkor pillantotta meg a
szemből iszonyú sebességgel közeledő Gray Lines buszt,
melynek fenyegető tömege alig száz méterre volt tőle.
Jobbra egy másik kocsi haladt, a bal oldalon pedig
meredek sziklafal húzódott. Nem volt más választása,
kénytelen volt a busszal szemben száguldani. Csak
remélhette, hogy vissza tud térni a sávjába, és nem rontja
tovább a szomorú baleseti statisztikákat. Padlóig nyomta
a gázpedált, és a visító motorból sikerült kipréselnie még
néhány lóerőt. A busz veszettül dudált, és közben
vészesen közeledett. A jobb oldalán haladó autó elé már
nem férhetett be. Csapdába került.
Egyetlen pillanat alatt döntött: ráugrott a fékre, és
visszapréselődött a saját sávjába, kis híján nekiütközve az
ott haladó kocsi sárvédőjének. A busz éktelen dudálás
közepette elrobogott mellette.
– Bassza meg! – csapott a kormányra. Az imént két
lehetőség közül kellett választania: vagy leszakad a
követett kocsiról, vagy kilapíttatja magát a mindent
elsöprő lendülettel közeledő busszal. Most ismét minden
tudását össze kellett szednie, hogy a Lotus nyomába
eredjen. Az előbbi meleg helyzet ellenére újra a
gázpedálra lépett, és kivágódott a bal oldali sávba.
Jóval maga előtt megpillantott egy lassan haladó
fekete kocsit: a Lotus ebben a pillanatban kanyarodott le
Mill Valley felé. Nick egy pillanatra megkönnyebbült.
Mill Valley kicsi, csendes, gazdag városka, ahol a helyi
zsaruk biztosan nem engedik, hogy valaki egy fekete
luxusautóval száguldozzon a körzetükben.
A várost övező dombok keskeny útjain Nick
felzárkózott a lány kocsija mögé. Catherine elhanyagolt
külsejű, majdnem romos ház elé kanyarodott, amely éles
ellentétben állt a szomszédos épületekből áradó szolid
jómóddal. A napfényes Albion Avenue mindkét oldalán
csinos házak sorakoztak, ablakukban virággal, előttük
szépen ápolt gyeppel, egyszóval az egész környék tipikus
középosztálybeli hangulatot árasztott. Nick felírta a
házszámot.
Catherine Tramell leállította a motort, majd kiszállt a
kocsiból, és egyenesen a házba sietett. Mire a lassú és
nyugodt tempóban érkező barna Chevi a ház elé ért, a
lány már be is csukta maga mögött a bejárati ajtót. Nick
pár méterrel lejjebb szintén megállt, és felkészült a
hosszabb várakozásra.

Egy óra elteltével már halálosan unatkozott. Csak hogy

csináljon valamit, kiszállt, és közelebbről is szemügyre
vette a házat. Semmi különöset nem látott, az ablakok
csukva voltak, az épület kihaltnak mutatkozott.
Kinyitotta a viharvert postaládát, melyben egy postai
küldeményt talált Miss/Mrs. Hazel Dobkins részére, arról
értesítve a tisztelt versenyzőt, hogy milyen módon vehet
részt a legújabb és legnagyszerűbb sorsjátékban, ahol
akár egymillió dollárt is nyerhet. Ha nincs szerencséje,
még mindig elnyerheti az értékes ajándékok egyikét. A
név nem csengett ismerősen Nick számára.
Besötétedett, mire Catherine Tramell egy törékeny,
hatvanas éveiben járó nő társaságában kilépett a házból.
A kocsijában várakozó férfi csak találgatásokba
bocsátkozhatott az idősebb nő kilétével kapcsolatban:
családtag, talán nagynéni, esetleg nevelőszülő? A nő
életkora egyiket sem zárta ki, de Catherine mindeddig
nem keltette azt a benyomást, hogy különösebben
családcentrikus lenne.
A lány bevágódott a kocsijába, és a völgyön át vezető
keskeny útra kanyarodott. Úgy tűnt, hogy ezúttal nem
siet, legalábbis, amíg el nem érte Mill Valley határát.
A Lotus egy közlekedési lámpa felé közeledett, lassan
és óvatosan, ahogy azok a sofőrök vezetnek, akiket már
csak egy kihágás választ el a jogosítvány bevonásától. A
kereszteződés előtt egy másik kocsi állt, türelmesen
várva, hogy a lámpa zöldre váltson. Catherine a várakozó
autó mögé gördült, a hatalmas kocsi motorja csendesen
morgott.
Ekkor a lány hirtelen felbőgette a motort, a Lotus
megugrott, és egyenesen az előtte álló kocsi és a
járdaszegély közötti keskeny rés felé rohant. Catherine
iszonyú sebességgel száguldott át a kocsijánál csak
centiméterekkel szélesebb helyen, majd a
kereszteződésbe érve jobbra fordult, éppen abban a
pillanatban, amikor a lámpa zöldre váltott. A másik kocsi
vezetője halálra váltan nézett az ámokfutó Lotus után.
Nick igyekezett lépést tartani, de elkésett. A külvárosi
úrvezető olyan óvatosan indult el a lámpánál, mint egy
öreg csataló, és Nick kénytelen volt a fékbe taposni.
Mire a kereszteződésbe ért, a Lotusnak már híre-
hamva sem volt. Nick szinte automatikusan Beach
Stinson felé vette az irányt, meggyőzve magát, hogy csak
Walker utasításának tesz eleget, ha a lány közelében
marad. Azonban bármennyire is nehezére esett, be kellett
ismernie, hogy nem a szolgálati fegyelem vezette a
tengerparti ház felé. Az igazság az, hogy látni akarta
Catherine Tramellt.

A fekete Lotus már a kocsifelhajtón állt, a motor kattogva

hűlt le az iménti száguldás után. Nick látta maga előtt,
amint a lány eszeveszetten hajszolja a fekete csodát a
kanyargós úton, mintha az autó nem fémből és
műanyagból, hanem húsból és izomból lett volna, és a
gázpedálon tartott lábával újabb és újabb adag
üzemanyagot fecskendez a hengerekbe, amelyek úgy
szívják magukba a folyadékot, mint a szív az éltető vért.
A környék teljes sötétségbe borult, és a férfi nem
láthatta, csak hallhatta a ház alatti öbölben a
hullámtörőkön robajló vizet. Az egyik emeleti ablakban
hirtelen fény gyúlt, és a lány bizonytalan árnyéka az
ablaktáblákon táncolt. Catherine váratlanul az ablakhoz
lépett és hosszasan a sötétségbe bámult. Nick biztos volt
benne, hogy lelepleződött, ám a lány csak a morajló
óceánt figyelte elbűvölve.
Lassan elkezdte kigombolni a blúzát, és könnyed
mozdulattal megszabadult a ruhadarabtól. Pár
másodpercig félmeztelenül állt a kivilágított ablakban,
majd behúzta a függönyt, de sziluettje továbbra is jól
kivehető volt a vékony anyagon keresztül. Nick
mozdulatlanul, elkerekedett szemekkel meredt az
ablakra, fülében visszhangzott az óceán soha meg nem
szűnő morajlása.

Egy órán belül visszaért San Franciscóba, és azonnal a

számítógépterembe sietett. A sötét, elhagyatott
helyiségben görnyedten ült az egyik terminál mellett,
ujjai a billentyűket püfölték. “Hazel Dobkins, fehér,
nőnemű, Albion Avenue 145, Mill Valley.” Megnyomta
az “enter” gombot, és várta, hogy a központi egység
kidobja a választ.
A komputer először a kapitányság nyilvántartását
futotta át, és a képernyőre az NTA rövidítést írta ki, ami a
rendőrségnél annyit tesz: “Nincs terhelő adat”.
– A francba – morogta maga elé Nick, bár az
eredmény nem igazán lepte meg. Hazel Dobkins
pontosan úgy nézett ki, mint a többi macskakedvelő,
sütő-főző nagymama. Valószínűleg még tilosban
parkolásért sem büntették meg, nemhogy rendőrségi
aktája lenne.
A számítógép türelmesen várta Nick további,
utasításait, jelezve, hogy van még mondandója.
– Mi a fene van?! – mondta fennhangon, majd szinte
dühösen rácsapott a Kalifornia államban az utóbbi fél
évszázadban elkövetett valamennyi bűncselekményt
nyilvántartó archívum gombjára. Ismét beütötte a
szükséges paramétereket, és megint a várt választ kapta:
“Nincs adat”. Hát persze. Nincs adat. Vagyis a nő tiszta.
A komputer azonban nem állt le, hanem további
információkat villantott fel a képernyőn. Nick izgatottan
olvasta az újabb üzenetet: “Dobkins, Hazel. Szabadult:
1965. július 7., San Quentin fegyház..”
 – Hoppá, Hazel – suttogta döbbenten. Sietve begépelte
a hivatkozási számot, melyen az elkövetett bűntettről
további részleteket tudhatott meg. A gép ezúttal azonnal
kiírta a kért információt: “Vád: négyrendbeli gyilkosság,
1955. július. Tárgyalás: 1956. január 10-11., VBT, San
Franciscó-i Feljebbviteli Bíróság.”
– Négyrendbeli gyilkosság – mormolta Nick.
Megérintette a VBT (a vádpontokban bűnösnek
találtatott)- feliratot, mintha nem akarta volna elhinni,
hogy a betűk tényleg a képernyőn világítanak.
– Nincs jobb dolgod, mint hogy ilyenkor is az átkozott
gépet buzeráld? – szólalt meg egy hang mögötte.
Nick egy pillanatra sem fordította el tekintetét a
képernyőről.
– És te mit keresel itt, cowboy?
Gus Moran a Nick melletti székre zökkent.
– Azért jöttem, hogy ezt az átkozott gépet buzeráljam,
akárcsak te. – Finoman ráhúzott egyet Nick vállára, majd
hozzátette: – A nagy szellemek találkoznak, mi?
Társa végre képes volt levenni szemét a képernyőről.
– Mire jutottál Berkeleyben, Gus?
– Megismerkedtem a helyi bűnüldöző szervek
képviselőivel, és bámultam a csajokat. Van ott egypár
bombázó, Nick.
– Felejtsd el őket, Gus. Azok mind túl okosak hozzád.
– Tudod, azért egy harcedzett férfi tudna nekik még
pár dolgot tanítani...
– És mit tudtál meg?
– Mindent megtudtam egy halott pszichológia­
professzorról. Noah Goldstein a neve. Doktor Noah
Goldstein. 1980-ban ölték meg, a nyakán számos szúrt
sebet találtak. És van itt még valami...
 – Mi? A lány tette?
– Nincs rá bizonyíték, öregem, de ismerték egymást.
Doktor Noah Goldstein a tehetséges ifjú Catherine
Trarnell konzulense volt.
– A lányt gyanúsították?
– Egy frászt. Ki sem hallgatták. Egyetlen gyanúsított
sem volt. Doktor Goldsteint mindenki kedvelte. Senkit
sem tartóztattak le, az ügyet azóta sem zárták le. Ez
hamis nyom, Nick.
– Csak ha nem kötjük össze az ügyet a Boz-
gyilkossággal.
Gus a nyakát nyújtogatta, és Nick válla felett a
képernyőre bámult.
– Jézus Mária! Hazel Dobkins! Ha már a hamis
nyomokról beszélünk... – szánakozva nézett társára és a
fejét csóválta. – Kösz, öregem. Már évek óta nem jutott
eszembe a jó öreg Hazel.
– Ismered? – csodálkozott Nick.
Gus felhorkant.
– Hogy ismerem-e? Az egyik legemlékezetesebb ügy
az életemben. Gondos családanya, mintafeleség. Három
aranyos gyerek, jóképű, szerető férj. Anyagi gondokról,
elmebetegségről szó sincs.
– És?
– Aztán egy szép napon a kis Hazel felkel, és hirtelen
elhatározza, hogy valamennyit kiirtja. Az egész családot,
érted? Tudod, mit használt?
– Jégvágót? – csillant fel Nick szeme.
– Hűtsd le magad, öregem. Trancsírozókést. Még az
esküvőjükre kapta ajándékba. Először a férjét vette elő.
Felszelte a szerencsétlent, mint egy születésnapi tortát.
Aztán a három kölyök került sorra. Mire végzett, a lakás
úgy nézett ki, mint egy vágóhíd.
– Jézusom – sóhajtott Nick.
– Jézusnak ehhez nem sok köze volt, öregem. Miután
lemészárolta a családját, Hazel felhívta a rendőrséget. A
nappaliban találtunk rá, ölében a késsel. Nem tagadott
egy percig sem. A szakértők beszámíthatónak találták.
Egyszóval nincs magyarázat.
– Akkor mégis miért tette?
Gus megvonta a vállát.
– Éppen ez a legzavaróbb az egészben, Nick. Senki
sem tudja. A lélekbúvárok sem tudták megfejteni. Az
Isten tudja, de valószínűleg Hazel sem érti az egészet.
Azt vallotta, hogy nem tudja, miért tette.
– Hihetetlen.
– Ha nem tudtál erről a dologról, akkor miért
ücsörögsz itt Hazel Dobkins kartotékját vizsgálgatva?
Nick gyorsan elmagyarázta, miként vezette el
Catherine Tramell Hazel Dobkins házához.
– Hát... – húzta el a száját Gus – szép kis barátai
vannak.
 Kilencedik fejezet
Nick másnap dél körül ismét felkereste a tengerparti
házat. Catherine Tramell testre simuló, fekete
miniruhában nyitott ajtót. Az anyag úgy feszült a testén,
mintha bőrének legfelső rétege lenne, még jobban
kiemelte szőke haját és mélykék szemeit.
– Hello! – mondta egyszerűen.
– Nem zavarom?
– Nem.
– Hülye kérdés volt. Magát soha, semmi nem zavarja,
igaz?
– Jöjjön be. – Szélesre tárta az üvegajtót, és elindult a
ház belseje felé, nyomában a férfival. Nick a lány formás
fenekét bámulva lépkedett a puha szőnyegeken.
A szoba nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint amikor
legutóbb itt jártak, ám most sokkal több kivágott
újságcikk hevert a dohányzóasztalon, részletes képet
adva Nick Curran rögös nyomozói pályafutásáról. A lány
felkapta az egyik cikket, és megmutatta a férfinak.
KIHALLGATJÁK A GYILKOS ZSARUT” – hirdette a
cím.
– Felhasználom magát a nyomozómhoz.
– A nyomozójához?
– Igen, a könyvemben. Remélem, nincs ellene
kifogása. Ugye nem bánja?
– Számítana valamit, ha bánnám?
A lány mosolygott, és kitért a kérdés elől, ahogy egy
harcos kerüli el az ellenfél csapásait.
– Kér egy italt? Épp most akartam meginni egy
pohárral.
– Nem, köszönöm.
 Catherine bólintott.
– Persze, el is felejtettem. Valamennyi régi
szenvedélyéről lemondott. Se Jack Daniel's, se cigaretta,
se drogok. – A válla felett mosolyogva a férfira pillantott.
– Szex se?
A lány nem várt választ a provokatív kérdésre. A
bárpulthoz lépett, melyen seregnyi márkás ital
sorakozott, és egy lapos tálban nagy darab jég hevert.
– Szeretnék kérdezni magától egypár dolgot – mondta
Nick csendesen.
Catherine kezébe vette a jégvágót, és elkezdte
feldarabolni a jégtömböt.
– Én is szeretnék feltenni néhány kérdést – felelte.
– Tényleg?
A jég apró darabokra tört, és szilánkjai a levegőben
repkedtek, ahogy a lány újra és újra lesújtott a
jégvágóval.
– A regény miatt lenne pár kérdésem.
– Miért nem használ jégkockákat? – kérdezte Nick,
megbabonázva bámulva a lány kezét.
– Szeretem a durva éleket.
Alaposan megdolgozta a jégtömböt, apró darabokra
zúzva a kemény anyagot. Kezét a magasba lendítette, és
ismét teljes erejével a jégbe vágta a hegyes szerszámot.
– És mit akart megkérdezni tőlem? – érdeklődött Nick.
Catherine végre befejezte a jég aprítását. Félredobta a
jégvágót, a poharába ejtett egy maréknyi jeget, majd
feltöltötte Jack Daniel's whiskyvel.
– Mondja, Nick, milyen érzés megölni valakit? –
kérdezte olyan hangon, ahogy az egyik szomszéd kérdezi
a másiktól: “Maga mit szokott kezdeni a lenyírt fűvel?”
– Milyen érzés? Miért nem maga mondja el nekem?
 – Mert én nem tudom. Maga viszont igen. Mit érzett
akkor? Erőt? Sajnálatot? Hányingert? Mámort? Vagy
ezek keverékét? Esetleg valami mást? Valamit, amit az
ember addig nem érezhet, amíg meg nem ölt valakit?
A férfit undor fogta el a lánnyal és saját kegyetlen
múltjával kapcsolatban.
– Baleset volt. Lőtávolba kerültek. A gyilkosság soha
nem... Baleset volt, ennyi az egész.
– És hogy történhet meg egy ilyen baleset, Nick? Csak
úgy? Nem élvezte véletlenül, amikor meghúzta a ravaszt?
– Baleset volt – ismételte Nick indulatosan. – Hirtelen
kellett lecsapnom. Drogos ügy volt. Az ilyesmi előfordul.
– Csak úgy, előfordul?
– Igen. Az ember nem tervezi el előre. Az ilyesmire
nem lehet előre számítani, nem úgy, mint…
– Johnny?
– Goldstein professzort akartam mondani. Noah
Goldstein. Ismerős a név?
– Ez egy múltbeli név, Nick. Tizenegy év telt el azóta.
– Akar egy nevet a jelenből? Mit mond magának
Hazel Dobkin s neve?
Catherine kortyolt egyet az italából, de tekintetét egy
pillanatra sem fordította el a férfi arcáról. Nicknek egy
másodpercre az volt a benyomása, hogy a lány áttetsző,
halvány bőrén keresztül megláthatja a torkán legördülő
barnássárga folyadékot.
– Dobkins? Goldstein? Melyikkel kezdjem?
– Kezdjük Goldsteinnel.
– Noah volt a konzulensem elsőéves koromban. –
Elmosolyodott. – Tudja, lehet, hogy innen vettem a
jégvágó ötletét a könyvemhez. Viccesen működik az
emberi tudatalatti, igaz?
 – Mókásan.
– Inkább azt kellett volna mondanom: különösen
működik a tudatalatti, igaz?
– És Hazel Dobkins? Vele mi a helyzet?
A lány egy pillanatig habozott
– Hazel a barátom – mondta végül.
Nick hirtelen felidézte magában Gus tegnapi szavait:
“Szép kis barátai vannak”.
– A barátja? A maga barátja kiirtotta az egész
családját.
– Letartóztatták, elítélték, és letöltötte a
börtönbüntetését. Az elmúlt harmincöt évben semmi
gondja nem volt a hatóságokkal. Hogy úgy mondjam,
rehabilitálták. Bár fogadni mernék, hogy a rendőrök ezt
inkább így mondják: Megfizette a társadalommal
szembeni adósságát.
– Nekem tök mindegy, hogyan mondják. Engem az
érdekel: miért? Miért a barátja? Vagy csak hobbiból
érdeklődik a gyilkosok iránt?
– Kiirtotta a családját. Segített megértenem a gyilkos
ösztön természetét.
– De hiszen ő maga sem tudja, hogy miért tette.
– Úgy látom, nem tetszik magának, ahogy kiválasztom
a barátaimat, Nick.
– Szerintem viszont inkább az egyetemen kellett volna
megismernie a gyilkos ösztön természetét. Biztosan
tanították a Berkeleyn.
– Csak az elméletet – kortyolt egyet az italból, és a
pohár felett figyelte a férfi arcát. – Maga persze mindent
tud a gyilkos ösztönről, nem igaz? Nem az elméletről, a
gyakorlatról. Mindent tud róla, igaz, Mesterlövész?
– Mesterlövész?
 – Nos, mi történt, Nick? Csak nem gerjedt be tőle?
Csak nem élvezte?
– Senki sem élvezi. Épeszű ember nem.
– És maga? Maga eszénél volt? Beszéljen a kokainról,
Nick. Mennyi volt magában aznap, amikor lelőtte azt a
két turistát? Mennyit vett be aznap? És az előző éjjel?
Mennyi volt az adagja, Nick? Negyed gramm? Fél? Vagy
bevett egy egészet? Maga aztán kemény fiú.
Minél bársonyosabbá vált a hangja, szavai annál
keményebb ütéseket mértek a férfira.
– Nem tudom, hogy mi a fenéről beszél. Szerintem
maga sem tudja. Csak egy gazdag lány, aki szeret
játszadozni. Azt mondta, szeret játszani, igaz?
Catherine közelebb lépett, és letette a poharát.
– Nekem megmondhatja, Nick. Be volt lőve? Annyira
elszállt, hogy kedve támadt kinyírni egypár járókelőt?
Vagy hiánytünetei voltak, és remegett a keze? Így tényleg
baleset lett volna. Baleset, amiért lecsukhatták vagy
kirúghatták volna, de mégiscsak BALESET, amiért nem
kell szemrehányást tennie magának. Hiba. Tévedés.
Baleset.
– Tiszta voltam – tiltakozott Nick. – Még feljelentést
sem tettek ellenem. Baleset volt. A drog benne volt a
dologban, de csak vásárolni akartam, nem volt bennem
egy gramm sem. Érti?
A lány puha kezével megsimogatta Nick arcát, ahogy
egy macskát cirógat az ember.
– Nekem elmondhatja, Nick – folytatta Catherine
bársonyos, kihívó hangon.
A férfi durván megragadta a kezét.
– Nem éltem drogokkal.
– De igen. – A lány már egészen közel volt Nickhez. A
férfi az arcán érezte üde leheletét, mely édes volt, mint a
kölnije. – Soha nem vizsgálták meg, igaz? De a Belső
Ügyosztály mindvégig tudta.
– Ha ők bármit is tudtak volna, akkor...
– A felesége is tudta, igaz? – Catherine hangja lágyan
csengett. – Ő pontosan tudta, hogy mi a helyzet. Nicky
túlságosan közel merészkedett a tűzhöz. De Nicky
élvezte, igaz?
Nick kitört. Megragadta a lány kezét, és durván a háta
mögé csavarta, majd magához rántotta a törékeny testet.
Catherine arca meg se rezzent. Tekintetük közvetlen
közelről fúródott a másik szemébe.
– Nicky élvezte – suttogta a lány. – És Nicky felesége
nem bírta tovább. Ezért lett öngyilkos.
A szobában hirtelen huzat támadt, és a hullámtörők
morajlása felerősödött. A bejárati ajtóból Roxy figyelte
őket. Haját magasán feltűzve viselte, és tetőtől talpig
fekete ruha volt rajta: fekete pólója fölé fekete, motoros
bőrdzsekit vett; fekete farmerjét betűrte a fekete
bőrcsizmába. Sötét pillantást vetett Nickre.
Catherine kiszabadult a férfi szorításából.
– Helló, bébi! – üdvözölte örömmel a lányt, ahogy egy
jó feleség fogadja munkából hazatérő hitvesét. Roxyhoz
lépett, és könnyű csókot lehelt az ajkára. Lehetett ez egy
divatos üdvözlési forma is, de ennél sokkal többet is
jelenthetett. Catherine átölelte barátnője karcsú vállát.
– Találkoztatok már, igaz?
Nick eleget hallott. Agyát vörös köd borította el, egy
dologban azonban biztos volt: lehet, hogy Catherine
Tramell rendkívüli nő, de nincsenek látnoki képességei.
Információit nem bravúros következtetésekből nyerte. A
pszichológiai diploma mellé a Berkeleyn sem osztogattak
mindentudást. Nick biztos volt benne, hogy valaki
elárulta.
Átfurakodott a két nő között, s közben a harag
forrósága fojtogatta.
– Csak nem akar elmenni, Nick? – kérdezte gyönyörű
arcán ártatlan mosollyal Catherine. – Még nincs olyan
késő.
– Hadd menjen, drágám – mondta Roxy.
Nick nem árulta el a benne dúló indulatokat, arca
kemény és rezzenéstelen maradt, mint egy ősi halotti
maszk. Kilépett az ajtón, és pillantást sem vetett a két
nőre.
– Ragyogó szereplő lesz magából, Nick – szólt utána
Catherine.
Nick nem törődött a megjegyzéssel. Ebben a
pillanatban egyetlen dolog érdekelte: kitől szerezte a lány
a róla szóló információkat?
 Tizedik fejezet
Nick Curran alighanem rekordidő alatt tette meg a
Stinson Beach és San Francisco belvárosa közötti
távolságot. Száguldás közben egyetlen gondolat járt a
fejében: valaki elárulta, valaki kiadta Catherine
Tramellnek. Nem tudta, miért, de azt sejtette, hogyan.
A rendőrök mindennapos munkájuk során
gyakorlatilag mindig használnak informátorokat.
Valójában kevés az olyan ügy, melynek megoldásához ne
vennék igénybe a besúgóktól vásárolt vagy kizsarolt
információkat. A Nickhez hasonló zsaruknak tucatnyi
pitiáner zsebes, és más kisstílű bűnöző szállította a
híreket a kábítószeres maffiák, vietnami bandák, jamaicai
klánok és kínai gengszterek világából. A rendőrségi
munka alappillére a bizalmas alvilági információk
megszerzése, mégis különös módon, a zsaruk legalább
annyira gyűlölik a besúgókat, mint a bűnözők. Ez
valószínűleg a törvényenkívüliség és a bűnüldöző munka
közötti hasonlóságok felismeréséből ered: mindkét
világnak megvannak a maga szabályai, elvei és tabui, ez
képezheti a különös párhuzam alapját. Bár a rendőrök
számára nélkülözhetetlenek a besúgók, mélységes
megvetéssel tekintenek a társaikat különböző előnyök
fejében eláruló szánalmas alakokra. Mindezek alapján
Nick különösen keserű szájízzel vette tudomásul, hogy
valamelyik kollégája információkat szivárogtatott ki róla.
A kapitányság tizedik emeletén valósággal kirobbant a
liftből, és döngő léptekkel indult Beth Garner irodája
felé. A pszichiáter titkárnője abbahagyta a gépelést, és
megpróbálta feltartóztatni a szobába nyomuló férfit.
– Most éppen telefonál. Azonnal a rendelkezésére fog
állni, Curran nyomozó. Rögtön beszólok neki, hogy itt
van.
– Ne fárassza magát – felelte Nick. – Egyszerűen
betoppanok. – Berúgta az iroda ajtaját, és arckifejezése
elárulta, hogy ebben a pillanatban ölni tudna.
Kitépte a telefont Beth Garner kezéből és dühösen
levágta a kagylót. Az asztal fölött egészen közel hajolt a
lány arcához. Beth nagyon is jól emlékezett legutóbbi
találkozásukra, és most rémülten hőkölt hátra.
– Ki nézett bele az aktáimba?
Beth Garner elsápadt.
– Miről beszélsz, Nick? Mi történt veled? Mi bajod
van?
Nick tisztán és érthetően, de haragtól remegő hangon
ejtette ki a szavakat.
– Ki nézett bele az istenverte aktáimba?
– Nick...
A férfi megragadta Beth karcsú vállait, és durván
felemelte székéből a lányt.
– Ne játszd itt nekem az ártatlant. És ne kezdd el az
orvos és a beteg közötti bizalomról szóló dumát. Még
egyszer megkérdezem, és végre választ akarok kapni:
Kinek adtad oda az aktáimat?
Nem kellett fenyegetőznie. A lány pontosan tudta,
hogy mennyire durva és erőszakos tud lenni Nick.
– Senkinek – felelte, de nem volt képes a férfi
szemébe nézni.
– Figyelmeztetlek, Beth...
– Nick, ez egy bizalmas pszichiátriai feljegyzés.
Teljesen szabálytalan lenne, ha...
– Ez az a duma, amiről azt mondtam, hogy nem
akarom hallani.
 – Akkor is igaz.
Nick megrázta a fejét.
– Nem, nem igaz. Ne csináld ezt, Beth. Ne hazudj
nekem.
– Nick, én...
– A Belső Ügyosztály volt az, igaz? – mondta a férfi
hirtelen. – Idejöttek és beadtak neked valami szarságot,
amit te szépen be is vettél, és odaadtad nekik. Így volt?
– Nick, azt mondták, hogy...
– Ki? – követelt egy nevet Nick. – Ki az az “ők”?
A lány nagyot nyelt.
– Nilsen – bökte ki végül.
– Csak ennyit akartam hallani, Beth.

Nick egy perc múlva már a Belső Ügyosztály folyosóján

rohant végig, hogy a nyomozóiroda ajtaját feltépve
egyenesen Nilsen asztalához vágtasson. Az íróasztalok
között cikázva olyan pontossággal csapott le a kövér
nyomozóra, mint egy lézervezérlésű rakéta. Nilsen
kényelmesen hátradőlt párnázott székében, előtte az
aznapi Examiner hevert, és éppen egy pohár kávét emelt
a szájához.
Nick visszakézből kiütötte a nyomozó húsos kezéből
az újságot és a kávét, amely a rendetlen íróasztalra és
Nilsen gyűrött öltönyére fröccsent.
– Az istenit, Curran! – pattant fel dühtől eltorzult
arccal Nilsen. – Mi a kurva...
Nick nem hagyta, hogy befejezze: egyetlen ugrással a
férfi mellett termett, gallérjánál fogva megragadta, és a
falhoz szorította. Egy hajszál választotta el attól, hogy
végképp elveszítse önuralmát.
– Eladtad neki az aktáimat, te mocskos kurafi!
 Nilsen a tajtékzó férfi szemébe nézett, és látta az arcát
eltorzító féktelen indulatot. Testén halálos félelem
cikázott végig.
– Miről beszélsz? Elment a maradék...
Nick ismét megragadta Nilsent, és a férfi feje nagyot
koppant a falon. A szobában tartózkodó nyomozók egy
pillanatig dermedten bámultak, aztán társuk segítségére
siettek.
– Mit fizetett érte, te nyálas szarevő?
Az egyik tiszt megragadta Nick vállát, és megpróbálta
elrángatni Nilsen mellől. Nick azonban egyetlen
mozdulattal félrelökte, majd két kezét Nilsen hájas
nyakára kulcsolta, és megszorította. – Mit kaptál tőle?
A férfi még ha akart volna, sem tudott válaszolni,
mivel Nick vasmarokkal szorította a torkát. Nilsen
levegőért kapkodott, a feje egyre vörösebb lett.
– Curran! – kiáltotta az egyik rendőr. – Az ég
szerelmére, megölöd!
Nick nem törődött a figyelmeztetéssel, és tovább
fokozta szorítását. Nem vett tudomást a külvilágról, csak
a rémülettől eltorzult arcot látta maga előtt, és
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy az utolsó csepp életet
is kiszorítsa árulójából. A körülötte álló férfiak ebben a
pillanatban megszűntek létezni számára; teljes egészében
átadta magát a pusztító gyűlöletnek.
Aztán hirtelen visszatérítette a valóságba a jobb füle
mögé szorított pisztoly csövének hideg,
összetéveszthetetlen érintése.
– Engedd el – mondta határozottan az egyik nyomozó.
– Engedd el, Curran! Szépen, finoman.
Nick megdermedt, de a szorítása csak annyit engedett,
hogy az elgyötört Nilsen végre lélegzethez jusson. A
válla felett hátranézett a pisztolyt tartó férfira, majd
teljesen elengedte a férfit. Nilsen összegörnyedve
lihegett, és a nyakán lévő zúzódásokat tapogatta.
A fegyveres nyomozó nyugodt hangon szólalt meg
ismét:
– Ha van köztetek valami véleménykülönbség
Nilsennel, azt legközelebb az irodán kívül intézzétek el.
Oké? Most pedig szépen, szó nélkül kisétálsz innen.
Semmi duma, semmi trükk. Megfordulsz, és kimész.
Világos?
– Világos – felelte Nick józanul.
– Akkor jó. Indulás.
Nick sarkon fordult, és nyugodt léptekkel az ajtó felé
indult, mit sem törődve a még mindig rá meredő
pisztolyokkal.
Nilsen azonban nem csillapodott le. Felegyenesedett,
de arca még mindig vöröslött a fájdalomtól, a sértett
büszkeségtől és a dühtől.
– Kicsináltad magad, Mesterlövész! – kiáltotta Nick
után. – Hallod?! Véged van! Kirúgatlak ebből az
épületből, ha beledöglök is! Elintézted magad!
Nick nem hallotta a rendőr dühödt szavait, vagy ha
hallotta, elengedte a füle mellett.

* * *

Nem sok időbe telt, míg a Nick Curran és Nilsen közötti

összecsapás híre az egész kapitányságot bejárta. A zsaruk
legalább annyira szeretnek pletykálni, mint bárki más.
Gus Moran riadtan vette tudomásul a friss híreket. Más
volt vitába keveredni az olyan fejesekkel, mint Talcott, és
megint más, ha az ember a Belső Ügyosztályt haragítja
magára. Azok a fiúk elviselhetetlenné tudják tenni az
életedet, ha nagyon akarják. Végül is az a dolguk, hogy
az alkalmatlan rendőröket eltávolítsák a testületből, és
szerintük Nick már eddig is vékony jégen táncolt. Gus
biztos volt benne, hogy társa alatt most beszakad a jég és
az újabb vizsgálatok kellemetlenül hideg vizébe zuhan.
Gus meglátta az épületből kirohanó Nicket, és szó
nélkül a nyomába eredt. Tudta jól, hogy egy normális
zsaru ilyen esetben hova tartana: a legközelebbi
kocsmába, de persze nem a Ten-Fourba. Nick esetében
azonban soha nem lehetett biztos benne, hogy
kiszámíthatatlan társa hova megy, és milyen újabb
botrányt kavar maga körül.
– Nick! Várj egy percet! – Mire Gus utolérte barátját,
a túl sok sör és cigaretta következtében már erősen
lihegett. – Mi a fene zajlik itt, öregem? Az egész ház
arról beszél, hogy meg akartad ölni Nilsent. Ráadásul
puszta kézzel. Meg kellene fékezned az indulataidat,
pajtás, különben előbb-utóbb komoly zűrbe kerülsz.
Nick mély lélegzetet vett. Gus Moranre egyszerűen
nem tudott haragudni. Ő volt az egyetlen ember a
kapitányságon, aki egy kicsit is odafigyelt, hogy mi van
vele.
– Ne aggódj miattam! Semmi sem fog történni.
Minden rendben lesz.
Gus gúnyosan csóválta a fejét.
– Nem, uram, nem lesz rendben. Te is tudod, én is
tudom. El fogják venni a jelvényedet.
– Nekik adom.
– Nicky, ezt te sem gondolod komolyan!
Curran fáradtan és elkeseredetten megvonta a vállát.
– Magam sem tudom, mit gondolok, Csak annyit
tudok: belefáradtam már, hogy állandóan játsszanak
velem.
Gus erre nem tudott mit válaszolni, így csak
csibészesen elmosolyodott.
– Hát tudod, úgy hallottam, hogy ezt elég meggyőzően
próbáltad a többiek tudomására hozni.
– Az a nő mindent tud rólam, Gus!
Nem volt rá szükség, hogy pontosabban
meghatározza, ki is az a nő. Mindketten tudták, hogy
Catherine Tramellről van szó.
– Tud rólad? Mindent? Csak szórakozik veled, Nick.
Felejtsd el!
– Tudja, hogy hol lakom, tudja, hogyan élek. Belelát
az agyamba. Követ, és nekem állandóan készen kell
állnom.
– Mégis, mi van köztetek?
Nick pár másodpercig félelmei, vágyai és Catherine
Tramell iránt érzett vonzalma között vívódott. Már rég
észrevette, hogy a nő behatolt a zsigereibe, és a lelke
legmélyebb pontját marcangolja. Aztán megrázta a fejét,
és arcán halvány mosollyal kijelentette:
– Nem tudom. Egyszerűen nem tudom, mi a fene
történik körülöttem.
– De valami történik.
– Igen, valami történik...
Gus Moran társa vállára tette a kezét.
– A fenébe az egésszel. Kiveszek egy nap szabadságot.
Meghívlak egy pohár italra.
– Nem, kösz, nem kérek. El kell mennem valahova,
hogy gondolkozni tudjak.
– Csak nehogy Stinson Beachbe vonulj félre
elmélkedni, Nick.
– Ne aggódj, nem oda megyek – felelte Nick, és
elindult a kocsija felé.
– Hé, öregem, megtennél nekem egy szívességet?
Nick megtorpant, és társa felé fordult.
– Érted mindent megteszek, Gus.
– Vigyázz magadra...
Nick elmosolyodott.
– Érted majdnem mindent megteszek. De ezt nem.
Moran megvonta a vállát.
– Persze. Nagyjából erre számítottam. Tudod, Nick,
valami történt veled, amit soha nem hittem volna.
– Tényleg? És mi az?
Gus elvigyorodott.
– Oda az éberséged. Kezdesz kiszámíthatóvá válni.

A tévéből hisztérikus nevetés hangjai hallatszottak

valamelyik mókás film, vagy játékos vetélkedő nézőitől.
Nick a készülék előtti széken ült, és elszántan bámulta az
idétlen műsort. Ölében egy üveg Jack Daniel's whiskyt
tartott, szájából cigaretta lógott. A könyöke mellé
helyezett hamutartó színültig volt csikkekkel; az üveg
már félig kiürült.
Nick olyan feszülten figyelte a képernyőt, mintha egy
külföldi művészfilmet sugároztak volna, nem pedig
valami félórás, unalmas show-műsort. Tulajdonképpen
egyáltalán nem érdekelte az adás, egyetlen szó sem jutott
el a tudatáig belőle. Nem tudta volna megmondani, hogy
milyen poénokra csattant fel menetrendszerűen a
konzervnevetés, valószínűleg a műsor címét sem lett
volna képes felidézni. Teljesen a gondolataiba merült.
Catherine Tramell lassan ölő méregként fecskendezte
be magát a férfi vérébe, és mostanra minden porcikáját
megbénította. Nick dühkitörései és figyelmetlensége
lázként jelezték a betegséget. Tiszta, mégis valószínűtlen
képek villantak fel szemei előtt: látta, amint
szenvedélyesen, vadul szeretkeznek, a következő kockán
viszont saját magát látta, amint hidegvérrel lelövi a lányt
38-as pisztolyával...
Fogalma sem volt, mióta kopoghatnak az ajtaján, és
egyetlen izma sem rándult meg, amikor a folyosón
meghallotta Beth Garner aggodalmas hangját.
– Nick! Nick, tudom, hogy bent vagy. Kérlek, nyisd ki
az ajtót.
Nick szemei az ajtóra szegeződtek, mintha a vastag
deszkán keresztül is láthatta volna a lányt.
– Menj innen, Beth. A kedvenc műsorom megy a
tévében.
– Nick, kérlek – könyörgött tovább Beth.
– Nem akarlak látni – felelte kurtán.
Pár másodpercig csend volt, és Nick azt hitte, a lány
egyszerűen elment. Aztán a zárban kulcs csikordult, és az
ajtó kitárult. Beth aggódó tekintettel állt a küszöbön.
– Még megvan a kulcsom – mondta bátortalanul.
Meglóbálta a kulcscsomót, mintha a férfi nem hitte volna
el az iménti kijelentést.
Nick egy utolsót szívott tövig égett cigarettájából,
mélyen belélegezve a füstöt, és megvárta, hogy a parázs
az ujjára égjen.
– Azt mondtam, nem akarom, hogy itt legyél, Beth. –
Újabb cigarettát vett elő és meggyújtotta. – Tedd le a
kulcsot az asztalra, és menj el.
Beth Garner türelme sem volt végtelen. A kulcsot a
férfi lába mellé dobta a földre.
– A rohadt életbe, Nick, ne dobj ki ilyen egyszerűen!
Ennél többel tartozol nekem!
 A férfi nyugodtan felállt, óvatosan az asztalra helyezte
az üveget és felvette a kulcstartót.
– Semmivel sem tartozom neked, Beth! Te sem
tartozol nekem semmivel! Lefeküdtünk egymással –
hányszor is? – vagy tíz-tizenkét alkalommal. Ez minden!
– Észre sem vettem, hogy számolod – mondta a lány
szenvtelenül.
– Ne hízelegj magadnak, Beth. Egyszer sem volt
annyira emlékezetes a dolog, hogy bármivel is tartoznánk
egymásnak.
A lány szemei összeszűkültek, és gyűlölet sütött
belőlük.
– Néha tényleg utállak.
Nick elmosolyodott, pedig nem szórakoztatta
különösebben a beszélgetés.
– Tényleg? Miért nem keresel egy jó pszichiátert, aki
kielemezné ezt az utálatot? – Elhallgatott, hogy
beleszívjon a cigarettájába. – Nézd, Beth, ha idejében
orvoshoz fordulsz, talán részben megoldódnak a
problémáid, mielőtt még tragédia történne...
– Tragédia? Mi a fenéről beszélsz?
– Talán egyszer sikerül elmenned végre, mielőtt a
következő pasasod meghal az unalomtól.
Beth összerándult, mintha arcul csapták volna. Nick
csípős, gonosz szavai egy darabig ott lebegtek közöttük a
levegőben, aztán lassan eljutottak a lány tudatáig, és úgy
hatottak, mint olaj a tűzre.
Ajkai megremegtek, egyetlen ugrással a férfira vetette
magát, és csépelte, karmolta, ahol érte. Ki akarta kaparni
a szemét, ajkain akarta érezni a vére ízét. Nagyobb
fájdalmat akart neki okozni, mint amekkorát valaha
érzett.
 Nick megragadta Beth csuklóját, és ereiben érezte a
gyűlöletet, amit a lány vele szemben táplált. Beth még
néhány másodpercig vonaglott, igyekezve kiszabadulni a
szorításból, majd éppoly gyorsan elcsitult, mint ahogy az
imént kitört. Nagyot sóhajtott, és erőtlenül a férfi karjába
hanyatlott. Nick eltolta magától.
Beth Garner fejét pár másodpercig a kezébe temette,
és megremegett, ahogy felidézte, az előbb milyen mély
indulat ragadta magával. A képzett pszichiátereknél
jobban senki sem ismerheti az önuralom elvesztésének
veszélyeit.
– Sajnálom – suttogta. – Sajnálom. Nem szoktam így
viselkedni.
Nick növekvő sajnálattal nézett egykori szeretőjére. A
fejét csóválta.
– Hogy adhattad oda Nilsennek, Beth? Hogy adhattad
oda annak a baromnak az aktáimat? Bíztam benned!
Lehet, hogy nem hiszed el, de igenis bíztam benned!
– Sajnálom, Nick. Kénytelen voltam odaadni neki.
Semmi más lehetőséget nem láttam.
– Kénytelen voltál? Nem láttál más lehetőséget? Mire,
az isten szerelmére, mire? Tudnod kellett volna, hogy
ezzel... – Legyintett. – Mindegy. Felejtsd el! Már nem
számít.
A lány nagy, barna szemeiben könnyek csillogtak.
– Nick, az elbocsátásodat akarta javasolni. Nem
fogadta el a jelentésemet, azt mondta, nem vagyok
objektív. Ezért megengedtem neki, hogy személyesen
nézze át a beszélgetéseinkről készült feljegyzéseimet.
Nem gondoltam, hogy bárkinek is megmutatja azokat. –
Könyörgő szemekkel nézett a férfira.
Nick egy pillanatig szerette volna a karjaiba kapni, és
megvigasztalni, de a gyűlölet aztán ismét a hatalmába
kerítette. Vonásai megkeményedtek.
– Szóval értem tetted?
– Igen, pontosan. Mert fontos vagy nekem. Érted
tettem.
– Hát nem vettem észre. Nem vagy objektív! Jó
szöveg. Ha rólam van szó, Nilsennek maga Sigmund
Freud sem lehet elég objektív. Be akart mocskolni, és
ehhez te voltál a legkézenfekvőbb megoldás. Beugratott,
hogy kiadhasson. Beugratott, és te bedőltél neki.
– Nick, kérlek...
A férfi hátat fordított a könnyeit törölgető lánynak.
– Menj el innen, Beth – mondta lágy hangon. –
Kérlek.
– Bárcsak te is...
– Menj el, Beth! – Felkapta az asztalról a
whiskysüveget, és jókorát kortyolt belőle.
A lány nem mozdult, néhány másodpercig esdeklően
nézett Nickre, ám a lelke mélyén érezte, hogy végleg
elvesztette a férfit, mert az árulás az egyetlen bűn, amit
az soha nem fog neki megbocsátani.

* * *

Órákkal később, jóval az éjszaka leszállta után, Nick

nyugtalanul aludt a kanapén. A kiürült üveg a földön
hevert mellette, a tévé képernyőjén már csak éteri fények
villództak, az adásnak rég vége szakadt. Alkoholban úszó
agyában rendszertelen és zavaros álomképek kergették
egymást, melyekben holttestek, elkeseredett ivászatok és
eldördülő fegyverek szerepeltek visszatérő motívumként.
Catherine Tramell, Roxy, Gus, Beth, Talcott és Walker
arca a legváratlanabb helyzetekben bukkant fel. A
Catherine nappaliját díszítő modern műalkotások között
váratlanul Johnny Boz véres hullája bukkant fel. A
valóságos emlékek közé homályos, kitalált képek
vegyültek, az egyiken éppen Hazel Dobkins számolt le a
férjével és a gyerekeivel.
Valahol mélyen az agyában érezte, hogy meg kell
állítania a gyilkosságokat. Meg kell nyomnia a
vészcsengőt...
Ekkor hirtelen megszólalt a telefon. A készülék
metsző hangjára azonnal magához tért.
 Tizenegyedik fejezet
Úgy kapott a telefon után, mintha életmentő kötél volna.
A kagylóban hallott szavak azonban mérgezett tőrként
hatoltak keresztül az agyára boruló ködön. Érezte, hogy a
Bourbon úgy lötyög a gyomrában, mint a léket kapott
hajó fenekén a víz.
– Igen – szedte össze magát végül. – Rendben.
Hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy ki
beszélt a vonal túlsó végén, de arra már az első
pillanatban rájött, hogy egy rendőrt hall, aki hivatalos
ügyben hívja. A férfi éles hangon néhány tömör mondatot
vakkantott a kagylóba. Elmondta, hogy mi történt, és
hova várják Nicket öt percen belül, majd letette a
telefont.
Nick részegen ébredt fel, de a telefonon kapott üzenet
hamarább kijózanította, mint ahogy a nyári nap felszívja
a reggeli harmatot. Bár most már tökéletesen józan volt,
az iménti hírek okozta sokk továbbra is megbénította
tagjait. Néhány másodpercbe telt, mire képes volt felkelni
és kirohanni az ajtón.

A Ten-Four mögötti parkolóban a rendőrségi

helyszíneléseknél megszokott sürgés-forgás fogadta.
Talán valamivel nagyobb is volt a felhajtás az átlagosnál,
hiszen most egy rendőrről volt szó. Mindenfelé
rendőrautók zárták le a kijáratokat. Számtalan
egyenruhás tüsténkedett a környéken, mintha abban
bíznának, hogy a gyilkos visszatér a tett színhelyére.
Nicket ökölcsapásként érte a felismerés: lehet, hogy
éppen őrá várnak. Kiszállt a kocsijából, és a hatalmas
Lincoln Gold Starhoz sietett, ahol Gus, Walker, és még
néhány nyomozó ácsorgott a Belső Ügyosztályról.
Egyikük sem ugrott ki a bőréből örömében, amikor
megpillantotta Nicket – nem mintha ő is különösebben
boldog lett volna a látványuktól. A kocsi körüli tömeg
kettévált, ahogy Nick közéjük lépett. Mintha egy pestises
közeledett volna.
Gus a luxusautó bal első ülésére villantott a
zseblámpával. A kormánykerékre a San Franciscó-i
kapitányság Belső Ügyosztályának néhai munkatársa,
Martin Nilsen holtteste bukott rá. A műszerfalat sötét,
csaknem fekete vérfoltok borították.
– Egyetlen lövés – morogta maga elé Gus. –
Közvetlen közelről. 38-as lövedéknek tűnik.
Egyiküknek sem kellett elmagyarázni, hogy a 38-as
kaliberű pisztoly a rendőrség kötelékében állók számára
rendszeresített lőfegyver.
– Kérem a fegyveredet, Nick – szólalt meg Walker
már-már mentegetőzve.
– Jézus Mária, Phil – mondta csöndesen Nick –, csak
nem gondolod, hogy én...
– Csak add ide a fegyveredet, Nick. Kérlek.
Curran megvonta a vállát, elővette pisztolyát a hóna
alá erősített bőrtokból, és átnyújtotta felettesének. Walker
elvette a fegyvert, és megszagolta a csövét, ahogy a
borszakértő ellenőrzi egy bizonytalan eredetű nedű
illatát, majd megrázta a fejét. A pisztolyt átadta a Belső
Ügyosztály egyik emberének.
– Nos, ez ugyan nem sokat jelent, Nick, de ezt a
fegyvert nem sütötték el mostanában.
– Azóta nem használtam, hogy a lőtéren két vagy
három hete ellenőriztem a beállítását. Nem én öltem meg
Nilsent, ezt te is tudod, Phil.
 – Én csak azt tudom, hogy nem a te fegyvereddel ölték
meg, Nick. Ez az egyetlen dolog, amit biztosan
állíthatok. – Walker nem nézett Nick szemébe.
Megfordult, és elindult a kocsija felé.
Curran egyik arcról a másikra emelte tekintetét, végül
megállapodott a távozó Walker hátán.
– Azt hiszitek, hogy én...
– Én nem hiszem, fiam – mondta Gus. – De meg kell
mondanom: az a benyomásom, hogy én képviselem a
jelenlévők között a kisebbségi álláspontot.
Jake Sullivan hadnagy, a Belső Ügyosztály Nilsenhez
hasonlóan kellemetlen tisztje lépett elő a kocsi mellől,
arcán öntelt kifejezéssel, mintha azt akarná mondani: “Itt
én vagyok a főnök.”
– Curran, most bemegy a központba. Váltanunk
kellene egypár szót. – Szavai nem úgy hangoztak, mintha
kávé melletti csevegésre invitálná Nicket.
– Gyanúsított vagyok, Sullivan?
– Lehet.
– Akkor olvassa fel a jogaimat és tartóztasson le.
Nick észrevette, hogy szinte pontosan ugyanazok a
szavak jöttek a szájára, amelyeket Catherine Tramell
használt.
Sullivan vállat vont.
– Ha úgy akarja, kényszeríthetjük is.
– Külön örömömre szolgálna – szólt közbe Morgan,
egy másik seggfej az ügyosztályról.
– Hagyd már, Nick – lépett társa és a két nyomozó
közé Gus Moran. – Légy egy kicsit belátó egyszer az
életben, és fogadj szót ezeknek a fiúknak!
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Curran mégis
ragaszkodni kíván alkotmányos jogaihoz, de aztán
belátta, hogy ennél nagyobb megaláztatás nem is érhetne
egy rendőrt.
– Rendben van, bemegyek a központba, Sullivan, csak
hogy bizonyítsam: törvénytisztelő állampolgárként
mindig engedelmeskedem a hatóságok felszólításának.
– Jól van.
– És hogy bebizonyítsam: nem én öltem meg ezt itt. –
Fejével Nilsen holtteste felé intett. – Ezt a rendőrtisztet.
– Semmivel sem okozna nekem nagyobb örömet, mint
ha bizonyítani tudná, Curran – mondta Sullivan, de a
körülöttük állók közül senki sem hitt neki.

Ugyanabba a kihallgató helyiségbe vitték Nicket, ahol

Catherine Tramellt faggatták pár nappal korábban.
Walker, Talcott és Gus is bejött a szobába, de nem ültek
az asztal mellé, hanem a háttérben foglaltak helyet. A
középen álló két széket Sullivan és Morgan foglalta el.
Mindannyian tudták, hogy ez most a Belső Ügyosztály
esete, és a két férfin múlik, hogy bevarrják-e Nicket,
vagy ártatlannak találják.
– Ugye nem nagyon szerette Marty Nilsent, Curran? –
kérdezte Morgan, mintha egy várhatóan kemény vitában
már előre néhány látványos pontot akarna szerezni.
– Ezt mindenki tudta. Fogadni mernék, hogy vannak
emberek, akiket viszont maga nem szeret, Morgan. És
abban is biztos vagyok, hogy vannak emberek, akik
magát nem szeretik.
– Ez nem tartozik a tárgyhoz.
– Tegnap délután megtámadta Nilsent – vette át a szót
Sullivan. – Ráadásul tucatnyi tanú előtt.
– Így igaz. Na és? Oké, nekimentem. Elvesztettem a
fejemet.
 – Lehet, hogy azután sem találta meg. Megvárta
Martyt a Ten-Four mögött, és golyót küldött a fejébe.
Lehet, hogy bosszút akart rajta állni, amiért keményen
rászállt magára. Ez is elképzelhető, nemde?
– Kurvára nem érdekelt, hogy Nilsen rám szállt. Alig
vettem észre.
– Akkor mi bökte a csőrét? – kérdezte Sullivan. –
Miért utálta annyira?
– Nem utáltam. De... Ide figyeljenek, Nilsen
megszerezte a pszichiátriai dossziémat, ami közvetlenül
azután készült, hogy azt a két turistát elintéztem.
Talcott összerándult. Nem szerette hallani, amikor a
nyomozók ilyen szörnyűségeket ennyire nyersen fejeznek
ki. Jobban kedvelte Beth Garner orvosi kifejezéseit:
trauma, sokk, incidens.
– Hülyeség! – mondta indulatosan Morgan.
– Tudom, hogy megszerezte. De, ami sokkal rosszabb,
fel is használta ellenem. Megmutatta valakinek a
kapitányságon kívül
– Vannak erre bizonyítékai? Van bármilyen apró tény,
amivel alá tudja támasztani, hogy Nilsen kiszolgáltatta az
aktákat? Vagy legalább azt, hogy a kezébe kerültek a
dokumentumok?
Nick természetesen eléjük tárhatta volna bizonyítékait.
De ha beszámol nekik Catherine Tramell rejtélyes
eredetű információiról, valószínűleg teljesen bolondnak
nézték volna. Ha elmondja, hogy Beth Garner bevallotta
az akták átadását, akkor viszont a lányt keveri bajba.
Egyetlen választása maradt: hazudnia kellett.
– Bizonyítékokat kérek, Curran. Vannak?
Nick megrázta a fejét.
– Nincsenek. Nem tudok bizonyítani semmit.
 – Akkor nem szól maga mellett semmi.
– Kivéve, hogy annyira nem vagyok hülye, hogy
összerúgjam valakivel a port, aztán pár órával később
lepuffantsam egy szolgálati 38-assal. Azért ez is valami,
nem?
– Nem sok. Az emberek néha csinálnak hülyeségeket.
Ezt maga is tudja, Curran.
A kihallgató helyiség ajtaja váratlanul kitárult, és Beth
Garner lépett be. A szeme alatt hatalmas karikák
éktelenkedtek, mintha az egész éjszakát ébren töltötte
volna, és nem csak a rossz hírek ugratták volna ki az
ágyából. Aggódó pillantást vetett Nickre.
– Íme, itt a hülyeségügyi szakértőnk – jegyezte meg
Morgan.
Sullivan a legkevésbé sem örült a Currannel
foglalkozó lélekbúvár megjelenésének.
– Magát később hallgatnánk ki, ha nem bánja, doktor
Garner.
– Szeretnék beülni. Azt hiszem, tudok segíteni.
– Tényleg jobb lenne, ha...
Különös módon éppen Talcott oldotta meg a
patthelyzetet. Jobbnak találta volna, ha Nick Currant
elmebetegnek nyilvánítják, mint ha elismerik a külvilág
előtt, hogy az egyik nyomozó hidegvérrel lelőtte a
kollégáját.
– Nem látok benne semmi kivetnivalót, hogy doktor
Garner beüljön a kihallgatásra, ha Curran nyomozó nem
ellenzi.
– Engem nem érdekel – vont vállat Nick.
Beth bólintott, majd magához húzott egy széket és
fordítva, lovaglóülésben helyezkedett el rajta. Rendkívül
feszültnek és idegesnek tűnt.
 – Hol volt ma éjjel? – érdeklődött Morgan.
– Otthon – felelte Nick. – Tévét néztem.
– Egész éjjel?
– Igen.
– Milyen műsort nézett?
– Nem tudom. Valami hülyeséget. – Valóban alig
emlékezett rá, hogy milyen adás volt az, amelyet olyan
meredten bámult. Fogalma sem volt a műsorok címéről.
– Ivott? – kérdezte Sullivan.
Nick gyors pillantást vetett Beth arcára.
– Igen. Ittam.
Sullivan a szemöldökét ráncolta.
– Azt hittem, eltiltották az italtól.
– Hosszú ideig nem ittam. Hónapokig csontszáraz
voltam. Mostanában megiszom otthon egy-két pohárral,
de tudok vigyázni. Szolgálatban pedig egyáltalán nem
iszom, ahogy az egy jó zsarutól elvárható.
– De az éjjel ivott.
– Mondtam már, hogy igen.
– Mennyit?
– Egypár pohárral.
– Mikor kezdte újra? Elég sokáig kibírta nélküle.
– Pár napja. Azért hagytam abba, mert abba akartam
hagyni. És azért kezdtem újra, mert újra akartam kezdeni.
Van ezzel valami gondja, hadnagy?
– Semmi. De ha olyan sokáig nem ivott, akkor az a pár
pohár is megárthatott, aztán elhatározhatta, hogy elindul
az éjszakába és csinál valami hülyeséget.
Beth Garner lépett közbe.
– Este tíz körül láttam Curran nyomozót a lakásában.
Józan volt és beszámítható – mondta a lehető
leghivatalosabb hangon.
 Sullivan gyanakodva méregette a lányt.
– És mit keresett tegnap este tíz körül Curran
nyomozó lakásán, ha szabadna tudnom?
Beth egy pillanatig habozott, majd megszólalt.
– Hivatalos minőségemben voltam nála, mint a
pszichiátere. Hallottam a Nilsen hadnaggyal folytatott
vitájáról, és gondoltam, szüksége lehet a tanácsaimra.
– Az éjszaka közepén? – vakkantotta Morgan.
– Nem az éjszaka közepén történt, hadnagy. Mondtam
már, körülbelül tíz óra lehetett. És akármit is gondol a
hivatásomról, emlékeztetem rá, hogy nekem állandó
készenlétben kell állnom a nap huszonnégy órájában.
– Nagyon meggyőző. – Morgan gúnyosan mosolygott.
– Nagyon odaadó. Nagyon lelkiismeretes.
– És milyen benyomást tett magára Curran nyomozó?
– kérdezte Sullivan.
– Ahogy mondtam, józan volt és beszámítható.
Sajnálkozását fejezte ki a délutáni incidens miatt, és nem
mutatott ellenséges érzelmeket Nilsen hadnaggyal
szemben.
– Mennyi időt töltött nála?
Beth egyenesen Nick szemébe nézett.
– Körülbelül negyed órát. Láttam, hogy nincs
szüksége rám, és távoztam.
Nick elkapta a tekintetét, cigarettát vett elő, és
meggyújtotta. Mélyen leszívta a füstöt.
– Ebben az épületben tilos a dohányzás – csattant fel
Morgan.
Walker, Talcott és Gus pontosan tudták, mit fog erre
válaszolni Nick.
– Most mit tesznek velem? Vádat emelnek dohányzás
miatt?
 – Ide figyeljen, Curran... – szólalt meg dühösen
Morgan, félig felemelkedve székéből.
Sullivan félbeszakította Morgan készülő szóáradatát.
– Meg kell kérdeznem, Nick, pusztán a jegyzőkönyv
kedvéért: maga ölte meg Nilsent?
Nick nem tétovázott.
– Nem.
– Biztos?
– Hagyjanak már békén. Mondtam már: miután
délután egy sereg rendőr szeme láttára berontottam az
irodájába, őrült vagy hülye lettem volna az éjjel megölni.
De én nem vagyok sem elég őrült, sem elég hülye ahhoz,
hogy ilyet tegyek.
– A délutáni nyilvános támadás azt a célt is
szolgálhatta, hogy elterelje magáról a gyanút – jegyezte
meg Morgan. – Így akart alibit szerezni.
– Ahogy az is csak a gyanú elterelésére szolgál, ha
valaki könyvet ír egy férfi meggyilkolásáról, aztán az
abban leírt módon meggyilkolja a pasast – jelentette ki
Walker. Tekintetük összevillant Gusszal és Nickkel, majd
mindhárman, elvigyorodtak.
– Tudja, hadnagy, nem is mondott hülyeséget –
mondta Nick.
Sullivan és Morgan észrevette, hogy kimaradtak a
tréfából, és a helyzet nem volt éppen ínyükre való.
– Nem értem – mondta Sullivan. – Mi a fenéről
beszélnek? Miféle könyv?
– Felejtse el, Jake – válaszolta Walker. – Semmi
különös, csak egy kis magántermészetű vicc.
– Vicc? Egy szerencsétlen nyomozónak szétlövik a
fejét, és a szarrágó seggfejek a gyilkossági csoportnál
viccekkel szórakoztatják egymást. Miféle hülyeség ez? –
Morgan vöröslő arccal üvöltött.
Talcott sem volt túl jó véleménnyel beosztottjairól.
– Egyáltalán nem találom viccesnek ezeket a dolgokat
– szögezte le fagyosan. – Curran, maga fel van
függesztve. – Egyenesen Beth Garner szemébe nézett. –
Aztán majd a pszichiátriai vizsgálat eredménye eldönti,
hogy...
Nem is kellett befejeznie a mondatot, mivel
mindannyian tisztában voltak a folytatással. Ha Curran
nem felel meg a vizsgálaton, búcsút mondhat a
testületnek.
A kihallgatás egyelőre véget ért. Talcott kiviharzott a
szobából, nyomában a Belső Ügyosztály két
nyomozójával. Walker egymaga lépett ki az ajtón.
Gus Moran borostás állat dörzsölgette,
– Mit szólnátok egy kiadós reggelihez? Régimódi
rendőrkaját ehetnénk: kolbászos, szalonnás rántottat. A
vendégeim vagytok.
– Kösz, Gus, de mennem kell.
– És te, doki?
A lány helyett Nick válaszolt.
– Elkísérem Bethet a kocsijáig, Gus.
Moran fáradtan és gondterhelten vállat vont.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy ő sem jön. Mindegy,
akkor majd veszek egy újságot és egyedül tömöm a
fejem.
Nick megragadta a lány karját és az ajtó felé tuszkolta.
Hajnaltájban még a nagyvárosi rendőrkapitányságok
élete is lelassul. A folyosók üresen kongtak, a sürgölődő
rendőrök és kihallgatásra kísért gyanúsítottak helyett
most csak egy-két biztonsági őr és takarítónő járkált a
hatalmas épületben. Az előcsarnokban a márvány kövezet
tisztítására használt gépek tompa zümmögése törte meg a
csendet.
Beth a szeme sarkából figyelte a férfit, mintha fel
akarná mérni, ezúttal mit várhat a kiszámíthatatlan
természetű Nicktől.
A férfi megértette a néma kérdést.
– Csak meg akartam köszönni – mondta halk és lágy
hangon.
– Ez a legkevesebb, amit tehettem érted, Nick, ahhoz
képest, hogy mekkora bajba sodortalak azokkal az
átkozott aktákkal.
– Nem kellett volna kiállnod mellettem. Azok után,
amiket mondtam neked, és ahogy viselkedtem veled,
nyugodtan vízben hagyhattál volna.
– Miért tettem volna?
Nick kesernyésen elmosolyodott.
– Mert rászolgáltam.
– Felejtsd el. – Beth meleg mosolyt küldött a férfi felé.
– Egyébként honnan tudod, hogy Catherine Tramell
olvasta az aktákat?
– Egyszerű. Olyan dolgokat tud rólam, amiket csak
neked mondtam el.
A lány hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Tényleg lehet benne valami. Úgy értem, orvosi
szempontból.
– Az iskolában milyen volt?
– Alig ismertem. De egyszer nagyon megrémített.
Nick kitárta a bejárati ajtó nagy üvegtábláját, és
tartotta, amíg a lány kilépett az utcára.
– Mivel?
Beth megremegett, de nem lehetett tudni, hogy a
hűvös hajnali szél, vagy a kellemetlen emlék hatására
futott végig a hátán a hideg.
– Nem is tudom, mivel. Nagyon régen volt, nem
emlékszem pontosan.
A kocsihoz értek, és mindketten megálltak.
– Nick, pihenésre van szükséged, ígérd meg, hogy
pihensz egy kicsit.
– Megígérem.
A lány futó csókot lehelt Nick arcára.
– Akkor jó. – Beletúrt a táskájába, előhúzta a
kocsikulcsot, és kinyitotta az ajtót. – Most menj haza,
Nick. Aludj egypár órát. Utána sokkal jobban fogod
érezni magad.
Volt valami, amitől azonnal jobban érezte volna
magát.
– Beth, nem úgy értettem, amit mondtam. Tudod,
arról, hogy...
A lány felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
– De úgy értetted. Nagy lány vagyok már, meg tudom
emészteni.
– Beth...
– Menj haza, Nick. – Beth gázt adott és elhajtott.
Nick a parkolóban állt, és megvárta, amíg a kocsi
hátsó lámpái eltűnnek a szeme elől. Nem ment haza.
Elindult, hogy megkeresse Gust, és elfogyasszon vele
egy magas koleszterintartalmú reggelit, aztán együtt
megvárják, amíg a kapitányság életre kel.

* * *

Nick kilenc körül úgy gondolta, hogy Andrews már bent

lehet az irodájában.
A gyilkossági csoport folyosóján azonban előbb a
szobájából kilépő Walkerbe ütközött, és tekintetéből
egyértelműen kiolvashatta a kérdést; “Hát te mi a fenét
keresel itt?”
– Csak azért jöttem be, hogy kipakoljam az
íróasztalomat – mondta hangosan.
– Öt percet kapsz, Nick – felelte Walker. – Aztán tűnj
el innen a fenébe.
– Oké, ne aggódj. – Remélte, hogy megjelenése az
ártatlanul meghurcolt gyanúsított benyomását kelti.
Andrews az asztalánál ült, és dühödten püfölte az
írógépet, igyekezve értelmes mondatokat összerakni az
asztalon heverő jegyzettömbbe firkált kusza
feljegyzésekből.
– Helló Sam, hogy vagy?
Andrews eltúlzott gyanakvással nézett a belépőre.
– Hogy vagyok? Kösz jól, Nick. És te? A végén még
rekordot állítasz fel a pszichiátriai vizsgálatok terén.
– Ehhez legalább van tehetségem – felelte Nick, és
lassan Andrews asztalához lépett. Egy pillantást vetett
Walker üvegkalitkája felé, majd hangját lehalkítva ismét
megszólalt: – Megtudtál valamit a lány szüleiről?
– Fel vagy függesztve, Nick. Ráadásul pszichiátriai
vizsgálat előtt állsz. Egy potenciális idiótával
beszélgetek.
Nick elvigyorodott.
– Eddig is tudtad, hogy dilinyós vagyok, Sam. Mi
újság különben?
Andrews Walkerra pillantott, majd a feljegyzéseit
kezdte böngészgetni.
– A motorcsónak felrobbant. A benzincső szivárgott, a
jelentések szerint korábban már kétszer javították. Két
életbiztosításuk volt, mindkettő komoly összegre szólt: a
kislány összesen tízmilliót kapott a biztosítótól. Vizsgálat
is volt. Nemcsak a rendőrség, de a biztosítótársaság is
szimatolt az ügyben, mivel nem akart ekkora összeget
kifizetni. De senki sem talált semmit. A biztosító
kénytelen volt fizetni. A mi biztosítási díjunk meg
felment egypár centtel. Az ügy a hivatalos változat
szerint baleset volt.
– És nem hivatalosan?
Andrews megvonta a vállát.
– Mit gondolsz?
– A lány kapott tízmilliót a biztosítótól. Na és?
Egyébként is örökölt százmilliót. Nem a biztosítás miatt
tette – felelte Nick. “Hanem az izgalom kedvéért” – tette
hozzá magában.
– Ide figyelj, a dolgok jelenlegi állása szerint
egyáltalán nem ő tette. Ezt ne felejtsd el.
– Megpróbálom – bólintott Nick.
– Curran!
– Már éppen indulok, Phil – kiáltott Nick.
– Ugorj be hozzám egy pillanatra, mielőtt elmennél!
– Rendben, főnök – mondta nyájasan. Belépett Walker
irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Miről van
szó, Phil?
– Én nem eszem meg ezt a “Nick Curran, a jó kisfiú”-
figurát. Ahhoz túl jól ismerlek.
– Én csak egy jó szándékú lélek vagyok, Phil.
– Tartsd meg magadnak. Ide figyelj, a Belső
Ügyosztály beszélni akar veled Nilsenről. Ők vezetik a
nyomozást, nekünk semmi közünk hozzá.
– A szimatok egyedül viszik az ügyet? Ez kemény.
Javíts ki, ha tévednék, de én úgy látom, hogy egy
gyilkosság az csak gyilkosság marad, szóval a Belső
Ügyosztálynak semmi köze a dologhoz.
 – Na, ez az a Nick Curran, akit van szerencsém
ismerni. – Walker megrázta a fejét. – Ezt most nem
fogom megvitatni veled,. Nem az én dolgom, és még
kevésbé a tied. Szeretném, ha a következőket betartanád:
legyél mindig elérhető, ha az ügyosztály látni szeretne.
Lehetőleg ne keveredj semmilyen zűrbe, és tartsd a
kapcsolatot Beth Garnerrel, ez segíthet majd a
vizsgálaton.
Nick keresztbe fonta kezeit a mellén.
– Ő ölte meg Nilsent.
– Jézusom! Te teljesen megőrültél. Már Beth-t is
gyilkossággal vádolod?!
– Ne legyél már ilyen seggfej, Phil! Nem Beth-ről
beszélek, hanem Catherine Trarnellről. Ő ölte meg
Nilsent.
– Tényleg?
– Igen, tényleg. Megölte. Ez is a játékához tartozik.
– A játékához? Először azt állítottad, hogy megvette az
aktáidat, most meg azzal jössz nekem, hogy megölte
Nilsent. Kímélj meg engem, és kíméld meg magadat is:
felejtsd el azt a nőt. Menj ki a strandra. Napozz. Őt pedig
verd ki a fejedből.
– Szóval nem hiszel nekem? A lány tudta, hogy senki
sem fogja elhinni. – Mosolyogva bólogatott. – Tudod, az
ember csak csodálni tudja. Az egészet előre kitalálta, akár
az átkozott könyveiben. Ezt jól kifőzte; tudta, hogy azt
fogom mondani: ő tette, de azt is tudta, hogy senki nem
fog hinni nekem.
Walker már-már sajnálattal hallgatta Nick fejtegetését.
– Az, a nő csak szórakozik veled, Nick. Tartsd tőle
távol magad.
– Vakációm van, nem igaz? – mondta könnyeden
Nick. – Nem törődöm semmivel.
 Tizenkettedik fejezet
Nick megfogadta Walter tanácsát, és nem keveredett
semmilyen zűrbe – legalább tizenöt percig, ennyi időre
volt ugyanis szüksége, hogy a csúcsforgalmon
keresztülvergődve megtegye a kapitányság és a lakása
közötti nem túl hosszú utat. A zűr Catherine Tramell
képében várta, aki a lépcsőházba vezető lépcsőkön
üldögélt. A fekete Lotus néhány lépéssel arrébb parkolt.
– Hallottam, hogy mi történt – mondta némi gúnnyal a
hangjában, és elmosolyodott. – Mit ér egy mesterlövész a
pisztolya nélkül?
Nick nem volt az ugratásra fogékony hangulatban, és
meglehetősen durva hangon válaszolt:
– És ha szabad kérdeznem, honnan tudja, hogy mi
történt?
– Vannak ügyvédeim. Nekik pedig vannak barátaik.
Nekem is vannak barátaim. Ha az embernek van pénze,
egy csomó ügyvédet és barátot szerezhet...
– Én nem értek az ilyesmihez. Nekem nincs pénzem.
Egyetlen ügyvédem sincs, és Gus az egyetlen igazi
barátom.
A lány megvonta a vállát.
– Én nem igazi barátokról beszéltem. Miért nem
kedvel engem Gus?
Nick elnevette magát.
– Gus? Azért nem szereti, mert azt hiszi, hogy maga
nem tesz jót nekem. De én kedvelem magát. Szeretem az
olyan dolgokat, amelyek nem tesznek jót nekem.
– Igazán?
– Igen. Nem akar feljönni egy italra?
Catherine a csuklóján lévő vékony platinaórára
pillantott.
– Reggel kilenckor? Nem gondolja, hogy egy kicsit
korai?
– Olyan régóta fenn vagyok, hogy a szervezetem már
delet jelez. Feljön vagy nem?
A lány káprázatos mosolyt küldött Nick felé.
– Azt hittem, már soha nem fog felhívni magához…
– Úgy tűnik, mégsem ismeri annyira a nyomozóját,
mint gondolta.
Beléptek a házba, és a lepusztult lépcsőházban
felkapaszkodtak a harmadik emeletre. A lány ment elöl,
és a válla fölött beszélt a férfihez.
– Tanulok. Lassan mindent tudni fogok magáról.
Többet, mint a barátai. Többet, mint saját maga.
– Mondtam, hogy Gus az egyetlen barátom, és azt
hiszem, többet tud rólam, mint szeretné. És ne legyen
olyan biztos a pszichológiai képességeiben. Soha nem
fog egészen kiismerni.
– Nem hiszi? Miért?
Megálltak Nick lakásának viharvert ajtaja előtt. A férfi
a zsebében kotorászott a kulcsok után.
– Soha nem fog kiismerni, mert a természetem
teljesen...
Egyszerre fejezték be a mondatot:
– ...kiszámíthatatlan.
Nick igyekezett leplezni zavarát, Catherine pedig
megpróbálta elfojtani nevetését. A férfi kinyitotta az ajtót,
és maga elé engedte a lányt.
Catherine egy percig némán szemlélte a hatalmas
nappali sivár berendezését. A csupasz falak, a néhány
kopott bútor és a személyes tárgyak teljes hiánya miatt a
lakás egyáltalán nem keltett otthonos benyomást. A
helyiség olyan arctalan volt, mint egy szállodai szoba.
– Egy kis melegséget kellene varázsolnia ebbe a
lakásba – szólalt meg végül.
– Nem vagyok egy meleg típus – felelte kurtán a férfi.
– Tudom. A szoba nagyon is tükrözi a személyiségét.
Azt hittem, hogy ezt inkább leplezni próbálja.
– Senkit sem akarok bolonddá tenni – szólt ki Nick a
bejárat melletti kis főzőfülkéből. Amikor kilépett az apró
helyiségből, kezében bontatlan üveg Jack Daniel's
whiskyt tartott.
– Jack Daniel's jó lesz? Muszáj, hogy jó legyen. Más
nincs itthon.
– Klassz.
– Jeget?
A mélyhűtőből jégtömböt vett ki, és egy tálcára
helyezte. Az egyik fiókból jégvágót húzott elő, éppen
olyat, mint amilyennel Johnny Boz életét kioltották.
A lány felvonta szemöldökét, és kérdő tekintettel
nézett Nickre.
– Számítottam magára – mondta a férfi, és diadalmas
mozdulattal a magasba emelte a jégvágót. – A K-martban
vettem. Egy dollár hatvanötbe került.
Catherine elfogadta a kihívást. Elvette a hegyes
eszközt, és szakértő szemekkel megvizsgálta.
– Majd én felvágom a jeget – mondta hűvösen. –
Szereti nézni, ahogy csinálom, nem?
Válaszra sem várva megfordult, és keményen
kalapálni kezdte a tálcán heverő jeget. Nick a falnak
támaszkodva figyelte, cigarettára gyújtott, élvezettel
szívta be a kékesszürke füstöt.
– Mondtam, hogy vissza fog rá szokni. – A férfi nem
látta, de érzékelte Catherine gúnyos mosolyát. A
levegőben jégszilánkok repkedtek. – Kaphatnék egyet én
is?
Nick átadta az égő cigarettát, és másikra gyújtott.
– Köszönöm – mondta a lány, majd ismét az asztal
felé fordult, és a jégvágót az áttetsző tömbbe vágta.
Nick két poharat vett elő a bárszekrényből, és a
főzőfülkét a nappalitól elválasztó pultra tette őket.
Letépte a whiskysüveg nyakára tekert papírt, és
lecsavarta a kupakot.
– Mennyit fizetett Nilsennek az aktákért?
Catherine nem nézett föl.
– Ő az a rendőr, akit lelőtt tegnap éjjel, Mesterlövész?
– A poharakba egy-egy marék jeget dobott, kivette Nick
kezéből a palackot, és töltött.
– Mi lenne, ha megkérném, hogy ne szólítson
Mesterlövésznek?
– Akkor hogyan szólítsam? – Pár pillanatig
gondolkozott, majd felelt saját kérdésére. – Mi lenne, ha
Nickynek hívnám?
A férfi kényelmetlenül fészkelődött.
– A feleségem szólított így...
Catherine sokatmondóan elmosolyodott.
– Tudom, de ez tetszik nekem. Nicky. – Lassan ejtette
ki a nevet, mintha ízlelgetné a hangzását, hozzá akarná
szoktatni a nyelvét. Nick kezébe adta az egyik poharat, és
koccintott vele. – Ex. A barátaim Catherine-nek hívnak.
– Az ügyvédjei hogy szólítják?
– Miss Tramellnek.
– És Manny Vasquez hogyan nevezte?
– Többnyire kurvának, de olyan kedvesen mondta. –
Egy pillanatra mintha fájdalom fátyolozta volna el a
tekintetét, aztán tiszta, kék szemei ismét felderültek. –
Ugye nincs itthon egy kis kóla? Imádom whiskyvel.
– A hűtőben van pár üveg Pepsi.
Catherine elmosolyodott, és könnyedén megrázta a
fejét. – Az azért nem ugyanaz...
– Úgy érti, az nem az igazi? – Nick közelebb
húzódott, testük már majdnem összeért. Orrában érezte a
lány drága kölnijének illatát, nyakán érezte a leheletét. –
Hova akar kilukadni? Mit akar tőlem?
Arcukat csak néhány centiméter választotta el,
Catherine félrebillentette a fejét, ajka kissé szétnyílt.
– Mondja azt: Mit akar tőlem, Catherine?
– Mi a faszt akar tőlem, Catherine? – Nick lehajtotta a
fejét, hogy megcsókolja a lányt, de Catherine kitért előle,
és gyorsan témát váltott.
– Nézze! Hoztam magának valamit – mondta ragyogó
mosollyal. Egy darabig a táskájában turkált, majd egy
puha fedelű könyvet húzott elő és a férfi kezébe nyomta.
“Az első alkalom.” Írta Catherine Woolf.
Nick szemügyre vette a borítót.
– Köszönöm. Miről szól?
– Egy fiúról, aki megöli a szüleit.
– Tényleg? Hogyan?
– Van egy repülőgépük. Lezuhannak. A fiú elrendezi,
hogy balesetnek tűnjön a dolog. Mindenkit átver,
különösen a rendőröket. Csak ő tudja. Ez az ő kis titka.
A férfi érdeklődve nézett Catherine szemébe.
– Miért tette?
– Hogy kipróbálja: megússza-e szárazon – felelte
egyszerűen. – Ez egy játék.
– Mikor írta a könyvet?
– Úgy érti: azelőtt írtam-e, hogy a szüleim meghaltak?
– Pontosan így értem.
 Catherine megrázta a fejét, és hátrasimította előrebukó
tincseit.
– Nem. Évekkel később írtam. – Letette a poharát.
Alig ivott az italból. Nick pohara már félig kiürült.
– Már megy is? Ilyen hamar?
– Dolgom van, Nicky – mosolygott. – Gondolom, nem
hagy fel a követésemmel, csak azért, mert
felfüggesztették.
– Eszemben sincs.
– Akkor jó. Hiányozna. – Az ajtó felé indult, de
félúton megtorpant. – Persze nem akarom, hogy gondjai
legyenek miattam.
– Vállalom a kockázatot.
– Szeretném tudni, hogy miért.
Nick kinyitotta az ajtót, és a lány kilépett a lakásból.
Nick a lépcső korlátjára támaszkodva figyelte távozó
alakját.
– Hogy miért vállalom? Hogy kipróbáljam:
megúszom-e szárazon? Az új regénnyel hogy áll?
– Olyan, mintha magától íródna – felelte Catherine,
majd a lépcsőfordulóban megállt, és visszanézett a
férfira. – Éjfél körül elmegyek otthonról, ha esetleg
követni akarna.
– Miért nem könnyíti meg a dolgomat, és árulja el,
hogy hova megy?
– Johnny klubjába.
– Akkor ott találkozunk – mondta Nick, majd bement
a lakásba, és becsukta maga mögött az ajtót.
A lépcső alján Catherine az éppen belépő Gus karjaiba
szaladt. Amikor megpillantotta, a nyomozó színpadiasan
megbotlott a küszöbben. Mozdulata mindazonáltal olyan
esetlen volt, hogy csak valódi lehetett.
 – Helló, Gus – mondta a lány könnyedén, és elsuhant
a férfi mellett.
Gus szájtátva bámulta a jelenséget, és egy szót sem
tudott kinyögni.

Mire Gus szuszogva felért a harmadikra, Catherine már

rég elszáguldott a fekete csodaautóval, de Nick még
mindig az ablak mellett ácsorgott.
– Ne haragudj, hogy megkérdezem, és igazán nem
akarok a részleteken csámcsogni – szólalt meg Gus az
ajtóból –, de a lépcsőn találkoztam azzal a szőke
veszedelemmel, és eszembe jutott: Ha feláll a farkad,
miért megy el az eszed?
Nick továbbra is az utcát bámulta.
– Játszani akar – szólalt meg végül, mintha csak
magában beszélne. – Rendben. Akkor én is beszállok.
– Akivel az a nő elkezd játszani, az előbb-utóbb
hullaként végzi, Nick.
Nick bólintott, és eszébe jutott a felesége, amint a
hitvesi ágyon fekszik, miután megmérgezte magát, mert
nem tudta elviselni a szeretett férfi önpusztító életmódját.
– Figyelsz? Azt mondtam...
– Hallottam, mit mondtál, Gus.
– És értetted is? Nick, kérlek... – Gus könyörgőre
fogta a dolgot. – Ne menj bele a játékba! Nem nyerhetsz
egy ilyen tyúkkal szemben! Akivel lefekszik, az meghal,
érted?
Nick végre elfordította tekintetét az utcáról, és társára
pillantott.
– Értem? Igen, értem. Jól ismerem ezt a játékot.
 Tizenharmadik fejezet
A józan életvitel kilencvenes évekbeli divatja San
Franciscóból indult, de azért nem fertőzte meg a teljes
lakosságot. A város egyes részein még mindig virágzott
az éjszakai élet, és menő klubok várták alkoholra és
dübörgő zenére vágyó törzsvendégeiket. Az utcán
vásárolt, és a szórakozóhelyek mosdóiban fogyasztott
drogok ugyancsak nem kis vonzerőt gyakoroltak a
mámort kereső fiatalokra.
A Market Streettől délre, a helyi szlengben SOMA
névre keresztelt negyedben volt a klubélet központja. Ez
a környék valaha lepusztult raktáraknak és rozsdásan
málladozó ipari üzemeknek adott otthont, mára azonban
egészen megváltozott. Ügyes vállalkozók rájöttek, hogy a
belvároshoz közel fekvő, mégis olcsó telek valóságos
aranybánya. A buldózerek gyorsan elvégezték a dolgukat,
és a területen hamarosan tucatnyi klub, étterem, bár és
butik épült.
San Francisco legmenőbb klubjai mind itt sorakoztak
egymás mellett: a DV8, a Slims, a The Warfield (ennek
tulajdonosai egy régi színházépületet alakítottak át
szórakozóhellyé) és az Oasis, amely saját
úszómedencével is dicsekedhetett. A menő homokosok
elsősorban a Trocadero Transfert tüntették ki
jelenlétükkel.
Johnny klubja, az Altar a homokosok és leszbikusok
találkozóhelye volt. Az egykor oly híres New York-i
Limelighthoz hasonlóan az Altart is egy szekularizált
templom belsejében alakították ki. A d.-j. lemezjátszóit
az egyik oltáron helyezték el, melyhez a jámbor hívek
egykor áldozni járultak. A boltozatos főhajóban legalább
ezer táncos mozgott a harsogó zene ütemére.
A fülsiketítően hangos zene a helyiségbe lépőket
valósággal hanyatt lökte, és Nicknek is kellett néhány
perc, mire füle valamelyest hozzászokott a megváltozott
hangviszonyokhoz. Nekifeszült a szinte kitapintható
zajnak, és elindult a terem belseje felé. A levegőt füst, és
drága parfümök izzadságszaggal keveredő illata lengte
be. A táncolók rángatták magukat és egymást, arcukat
grimaszba gyűrte az igyekezet, hogy a külvilágról
megfeledkezve legalább egy estére átadják magukat az
eksztázisnak. Úgy mozogtak, mint aki elhatározta: jól
fogja érezni magát, ha törik, ha szakad.
A bárpultnál támaszkodók szemlátomást csak azért
ittak, hogy lerészegedjenek. Beszélgetésről az üvöltő
zene miatt szó sem lehetett, ha valaki mondani akart a
szomszédjának valamit, a füléhez kellett, hajolnia, és
torkaszakadtából kellett üvöltenie.
Nick nagy nehezen szerzett magának egy műanyag
pohárban Jack Daniel's whiskyt jéggel, ám mire elmondta
a pultosnak, hogy mit akar, rekedtre kiabálta a torkát.
Kezében az itallal elkezdett körözni a táncolók között,
szemével az ismeretlen arcokat fürkészte, Catherine
Tramell után kutatva. A hatalmas polipként tekergő
tömeg látványa elszédítette. A terem közepén ekkor
hirtelen ismerős arcot pillantott meg, de egy pillanatig
nem tudta hova tenni a gyönyörű lányt. Aztán felismerte:
Roxy volt az.
Egy másik nővel táncolt, karját partnere derekára
kulcsolva. Roxy előrehajolt, és valamit súgott társnője
fülébe, mire az bólintott és felnevetett. Kart karba öltve
átfurakodtak a tömegen a terem kijárata felé. Nick
követte őket.
 A férfimosdó felé tartottak, bár az Altarban a “Férfiak”
felirat korántsem jelentett olyan egyértelmű elhatárolást,
mint az ember gondolná. A helyiséget az egykori
sekrestyében alakították ki, és korántsem csak férfiak
látogatták.
Nick belépett a sötét előtérbe, és orrát azonnal
megcsapta a mosdó áporodott levegője, melyben
dohányfüst és bizonytalan eredetű anyagok égett szaga
keveredett. Nick számára ismerősek voltak: első osztályú
hasis, marihuána és friss kokain illata szűrődött ki a
fülkékből. A helyiség sötét sarkaiban férfiak és nők adták
át magukat a különböző drogok okozta élvezeteknek. A
földön használt ampullák és óvszerek hevertek szerteszét.
Roxy az egyik fülke ajtajához lépett, és szélesre tárta.
Nick Catherine Tramellt pillantotta meg a kis kabinban. A
haja fel volt tűzve, és Roxyhoz hasonlóan erősen ki volt
festve. A félhomályban sokkal fiatalabbnak tűnt valódi
koránál, és ha Nick nem ismeri, azt hihette volna, hogy
Roxy-korabeli tinédzser, friss húsú, feszes bőrű
tizenkilenc éves, aki most szerzi első igazán kemény
élményeit az életben.
Catherine nem volt egyedül a kabinban: egy magas,
fekete férfit átölelve állt. A férfi hatalmas mellkasát nem
fedte ing, így látni lehetett felpumpált, body-buildinges
izomkötegeit.
Egy kis üvegcsében kokaint tartott a lány orra alá.
Catherine élvezettel szívta be a drogot. Az ampulla szélén
volt egy kis darab kokain, amit a lány mohón lenyalt.
Észrevette Nicket és elmosolyodott. Súgott valamit
tagbaszakadt partnere fülébe. A férfi követte Catherine
tekintetét, és gúnyosan rámosolygott Nickre. Aztán
becsukta az ajtót.
 Nick tudott várni. Ismét körbejárta a klubot, és hogy
múlassa az időt, érdeklődve bepillantott minden rejtett
zugba. Egyszerre találta undorítónak és elragadónak a
helyet. A sötét sarkokban homályos alakok csókolóztak
és ölelkeztek, férfiak férfiakkal, lányok lányokkal és
vegyesen. Az Altar oszlopfői alatt megvalósult a nemek
közötti teljes egyenlőség.
A zene továbbra is ellenállhatatlanul lüktetett, és a
táncolok egyetlen ütemet sem szalasztottak el, hogy
testüket újabb és újabb lehetetlen pózokba kényszerítsék.
A verítékező arcokon üdvözült elragadtatás és pokoli
gyötrelem kifejezése váltotta egymást. A város, az egész
világ sűrűsödött össze ebbe az elektromos kisülésektől
szikrázó térbe. Nem volt múlt, és nem sok remény
mutatkozott a jövőre sem. Csak “itt” és “most” létezett. A
jelen és a jövő közötti időt csak az új partner
felszedéséig, az újabb pohár ital, vagy egy újabb adag
kokain elfogyasztásáig eltelő másodpercekkel mérték. A
zene egy pillanatra sem hallgatott el, a táncosok egy
pillanatra sem pihentek meg.
Nick ismét megpillantotta a lányt. Mozdulatlanul
bámulta, ahogy a zene ütemére mozog. Roxyval és a
fekete testépítővel táncolt. Teste kettőjük között
hullámzott, hol az egyikhez, hol a másikhoz nyomva
csípőjét. Két partnerének vágyai feltöltötték, és hihetetlen
energiák szabadultak fel benne.
Megfordult, és észrevette Nicket. A táncot nem hagyta
abba, de tekintetét a férfi lázas, sóvárgó szemébe fúrta.
Kínozni akarta, ezért egyre közelebb táncolt vonagló
partnereihez. A két gyönyörű test közrefogta, és
hármójuk csípője egyetlen közös hullámzásban forrt
össze.
 Catherine az erotikus mozdulatok közben is Nick arcát
fürkészte, ugyanazzal az átható tekintettel, amivel első
találkozásuk alkalmával próbált a férfi rezzenéstelen
tekintete mögé hatolni.
Roxy és a fekete óriás között ringatta magát, de
mozdulatai Nicknek szóltak. A férfi testén kínzó vágy
hullámzott végig. Hirtelen őt is magával ragadta a
teremben és a közönségben vibráló feszültség, egész
testét átjárta a zene vad ritmusa, és mozdulatainak nem
tudott többé parancsolni. A táncparkettre lépett, és hideg
megfigyelőből a közös őrület részesévé vált. Megszállott
tekintettel a lány elé lépett, szemei szinte felfalták a
gyönyörű, vonagló testet.
Catherine abbahagyta a táncot, és kihívóan a szemébe
nézett. Nick elfogadta a kihívást, és magához húzta a
lányt. Catherine a karjaiba omlott, és forrón megcsókolta.
Nick átölelte a lányt, és nyelvével mélyen a szájába
hatolva viszonozta a csókot. Testük keményen
egymásnak feszült. A férfi kezei a szoknya alatt
Catherine domború fenekét markolták, combját erősen a
lány medencecsontjához nyomta.
Catherine a férfi fülébe csókolt.
– Menjünk – suttogta.
Roxy hideg, haragtól szikrázó szemmel bámult
utánuk.
 Tizennegyedik fejezet
Catherine városi házának hálószobájában voltak, a
hatalmas, réz franciaágyon elnyúló meztelen testüket
megsokszorozta a falakon és a mennyezeten elhelyezett
tucatnyi tükör. Nick teljes súlyával a törékeny lányra
nehezedett és nemi szerve mélyen Catherine testébe
hatolt. Nyelve a lány nyakának bársonyos bőrén
kalandozott, majd lejjebb siklott, és a mellek közötti
mélyedést falta mohón. Orrával az ágaskodó
mellbimbókat dörzsölgette, mélyen beszippantva a
hamvas hői illatot.
Catherine vonaglott a férfi alatt, egész lényét átadva a
vad szeretkezésnek. Testét megfeszítette, mellével tömve
el a férfi száját, és élesen felkiáltott, amikor Nick fogai a
húsába mélyedtek.
Combjait szélesre tárta, lábikrái bilincsként fonódtak
össze a férfi hátán. Hosszú, vörös körmei Nick hátán
mélyen a húsba vájtak. Ahogy a férfi lökései erősödtek,
Catherine véres karmolásai egyre hosszabbak lettek, ám
Nick agyában a fájdalom csak fokozta a gyönyör érzetét.
A lány körmei alól vércseppek buggyantak ki, és a férfi
hátán végiggördülve a fehér lepedőre csordultak.
Catherine kiszabadította magát, hasra fordult, és
hátulról kínálkozott fel a férfinak. Nick a
medencecsontjánál fogva felemelte, mögé térdelt és
csókjaival borította el a hátát, nyelvével végigsimogatva
a gerincoszlopot. Aztán ismét beléhatolt, és a lány
felsikoltott a gyönyörtől.
Pár másodperc múlva már Catherine volt felül,
lovaglóülésben ült a férfin, előrehajolt és nyelvét partnere
szájába dugta. Nick kezeit szelíden a feje fölé emelte,
miközben mellei a férfi arcát súrolták. Az egyik párna
alól fehér selyemkendőt húzott elő, a férfi arcára
borította, majd elvette, mintha azt kérdezné, benne van-e
a játékban.
Nick szemeiből kiolvasta a választ, bólintott, és a
kendővel az ágy rézrácsához kötözte a férfi kezeit. Ajkait
megnedvesítve élvezte a tehetetlen Nick látványát. A férfi
egy pillanatra a félelem és az eufória különös elegyét
érezte a testén átcikázni. Catherine lassan lecsúszott Nick
mellkasán, és újra magába fogadta a férfit. Háta
megfeszült, fejét hátravetette, és testét vadul dobálni
kezdte. Nick mélyen a lányba hatolt, a gyönyör hullámai
mindkettőjüket egyszerre öntötte el. Catherine lihegve
omlott a férfi mellére, zilált tincsei elborították Nick
arcát. Nick érezte, hogy a lány teste megremeg a kéj
újabb és újabb hullámaitól.

Az éjszaka mozdulatlan, sötét csendjében Nick hirtelen

felébredt. A szobába egyetlen hang sem hatolt be, csak az
utcán elhaladó autók lámpája világította meg időről időre
az ablaktáblákat. Nick kimerülten ült fel, egy pillanatra
nem tudva, hol van. Megtapogatta a hátát, és érezte a
mély karmolásokat, meg az alvadt vércseppeket. Mögötte
Catherine aludt összegömbölyödve. Felállt,
nyújtózkodott, és a szobában szétszórt ruhadarabok
között lépdelve a fürdő felé indult.
A fürdőszoba éles fénye hunyorgásra kényszerítette.
Sápadtnak és elhasználtnak látta magát a tükörben,
szemei körül sötét karikák éktelenkedtek.
– Jézusom – motyogta maga elé.
A csapból kiömlő hideg víz valamelyest felfrissítette.
Fejét néhány másodpercig a vízsugár alá tartotta, és
érezte, hogy agya lassan kitisztul.
A háta mögött váratlanul halk hangon megszólalt
valaki.
– Ha nem hagyja békén Catherine-t, megölöm. – Roxy
olyan egyszerűen és természetesen ejtette ki a szavakat,
hogy kétség sem fért hozzá: komolyan gondolja a
fenyegetést.
Nick a tükörben figyelte a lányt.
– Áruljon el nekem valamit, Roxy. Mint férfi a
férfinak. – Nick megfordult, és a szemébe nézett. A lány
véletlenül sem pillantott a férfi nemi szervére. – Nekem
ez volt az évszázad dugása. Mi a véleménye?
– Undorodom magától – mondta Roxy és elfordult.
Nick kurtán felnevetett. Megrázta a fejét, mintha nem
akarna hinni a fülének.
– Maga undorodik? Szeret leskelődni, igaz? Mennyit
látott, Roxy?
A lány ellenségesen nézett Nickre.
– Ő szereti, ha nézem.
– Á, szóval csak engedelmeskedett, mi?
– Bassza meg – kiáltotta Roxy, és elrohant.
Catherine az álom és az ébrenlét közötti kellemes
állapotban feküdt az ágyon. Amikor Nick mellébújt,
testét a férfihoz dörgölte, mint egy macska.
– Nicky – motyogta, ahogy a gyerekek szólítják
elalvás előtt az apjukat.

* * *

Amikor Nick felébredt, a lánynak hűlt helyét találta. A

szobában rend volt, a hatalmas ablaktáblákon keresztül
vakítón tűzött a nap.
Az éjjeliszekrényen rövid üzenet várta: “A parton
vagyok – C.”
Nick sokáig állt a forró, vérpezsdítő zuhany alatt,
majd felöltözött, és kocsijával kényelmesen elindult
Stinson Beach felé. Kipihentnek és erősnek érezte magát,
az a rég nem tapasztalt kellemes érzés töltötte el, ami
csak egy-egy szenvedélyes szeretkezéssel töltött éjszaka
után szokta átjárni tagjait. Mégis érzett némi szorongást,
ha arra gondolt, hogyan fogadja majd Catherine az elmúlt
éjszakát követően.
A lány szokás szerint a teraszon ült és a vizet bámulta.
– Jó reggelt – szólította meg Nick.
Catherine biccentett, mintha csak egy futó ismerősét
üdvözölné. A férfi a ház felé pillantott, és az egyik
függöny mögött elkapta Roxy tekintetét.
– Azt hiszem, nem nagyon örül nekünk.
– Ki nem örül minek?
– Roxy. Nekünk.
– Számtalan pasassal látott már dugni. – Elhallgatott
egy pillanatra, majd hozzátette: – És nincs “nekünk”.
– Honnan tudod? Olyan, mintha nem örülne. Talán
látott valamit, amit eddig nem.
A lány Nick felé fordította a fejét, szemei villámokat
szórtak.
– Roxy már mindent látott.
Nick meghökkent.
– Én is azt hittem, hogy már mindent láttam.
Catherine arca megenyhült, és most már valamivel
barátságosabban nézett a férfira.
– Azt hiszed, hogy olyan különleges volt?
Nick elvigyorodott.
– Tanúm van rá, hogy az évszázad dugásának
neveztem.
 – Máris eldicsekedtél a haverjaidnak?
– Csak a tiédnek. Roxynak.
– És hogy fogadta?
– Nem túl jól. És te mit gondolsz róla?
– Kezdetnek nem rossz.
– Ez minden? És mi a helyzet Roxyval? Vele
szórakoztatóbb?
A lány Nickre villantotta szokásos; mindent tudó
mosolyát.
– Úgy tűnik, erősen foglalkoztat Roxy. Szeretnéd, ha
néha csatlakozna hozzánk?
– Amikor Johnnyyal voltál, akkor csatlakozott
hozzátok? – vágott vissza Nick.
– Nem. Johnny félt tőle.
Nick vállat vont.
– És látod, mi történt vele.
Catherine felállt, és elindult a sziklás partra vezető
ösvények egyikén. A férfi utánaeredt.
– Mondd, Nicky, nagyon zavart tegnap éjjel, hogy
Roxy nézett minket? – kérdezte a lány a válla fölött.
Nick megtorpant.
– Ez volt a lényeg, nem? Ettől volt olyan
fantasztikusan jó az egész.
– Nem kéne belemenned ebbe a játékba – mondta
Catherine komolyan, és még gyorsabban lépkedett a parti
sziklák felé.
Nick követte.
– Miért? Tetszik nekem.
– De te nem tudod befolyásolni a szabályokat, Nick.
Más lesz a vége, mint tervezed.
– Lehet, de nem érdekel. Ha egyszer csak így tudom
elfogni a gyilkosomat...
 Catherine megrázta a fejét.
– Tőlem semmit nem fogsz megtudni. Nem szoktam
kifecsegni a titkaimat, csak mert van egy orgazmusom...
– ...vagy kettő.
A lány elmosolyodott.
– Vagy kettő. De tőlem soha nem fogsz megtudni
semmit, amiről nem akarom, hogy tudj.
Nick megragadta a lány vállát.
– De igen. És akkor majd elkaplak.
– Nem. Az lesz a vége, hogy belém esel, Nick. Ez
minden.
– Máris beléd estem. – Catherine megpróbált
elfordulni, de a férfi erősen tartotta. – Ennek ellenére el
foglak kapni. Ezt akár a könyvedben is megírhatod.
 Tizenötödik fejezet
Wagon Wheel viszonylag kellemes country and western
bár a Tizennegyedik utca és a Valencia sarkán, de jó
zenékkel és olcsó csapolt sörrel. Ez a két dolog vonzotta
ide Gus Morant is, ha rátört a cowboyos hangulat.
Amikor Nick belépett a helyiségbe, Gus a bárpult
mellett ücsörgött, és az előtte álló sör piszkosfehér
habjába bámult. A bár sok vendégéhez hasonlóan Gus is
farmernadrágot, kockás cowboyinget és Stetson-kalapot
viselt.
Nick elfoglalta a barátja melletti üres széket, és Gus
kalapját a saját fejébe nyomta.
– Gondoltam, hogy itt talállak – mondta vidáman.
– Baromi élénk vagy ma este – felelte Gus, és
székével Nick felé fordult. – Különben is, hol a fenében
voltál? Elmentem a lakásodra, de nem találtalak. – A férfi
hangosan beszélt, és szavai egybefolytak. Egy, esetleg két
pohár sörre volt a teljes részegségtől.
– A megoldás egyszerű: nem voltam otthon.
– Tegnap éjjel is kerestelek.
– Akkor sem voltam otthon.
Gus nagyot húzott a söréből, és keményen a társára
nézett, mintha egy bonyolult problémát akarna
megoldani, és szeszáztatta agya nem akarna
engedelmeskedni. Végül minden megvilágosodott előtte.
Tekintete elborult.
– Te... Te megdugtad. Istenverte hülye kurafi! Azért
nem voltál otthon, mert azt az átkozott kurvát
kefélgetted. Nem tudom elhinni. Teljesen megőrültél?
– Higgadj le, Gus! Ne hergeld fel magad, mert
olyankor nem lehet bírni veled.
 – Hülyeség! Az isten verje meg, mocsok kurafi vagy,
és én el is tűnök innen, mert csak szerencsétlenséget
hozol rám. Abból pedig nekem is van elég, többet nem
kérek, köszönöm szépen. – Lekászálódott a bárszékről, és
támolyogva a kijárat felé indult.
– Ne aggódj, Gus. Legközelebb majd gumit
használok.
Az ember soha nem tudhatja, hogy mitől fog
begurulni egy részeg. A gumi említésére Gus látszólag
minden ok nélkül méregbe gurult, és ezt szégyenkezés
nélkül Nick és a többi vendég tudomására is hozta.
– Nagy ívben leszarom a gumidat, Nick! – mondta
lassan és hangosan.
– Hé, Gus – kiáltott utána a pincér, kezében a számlát
lobogtatva –, valamit elfelejtettél! – Örült, hogy a
kellemetlen vendég távozik, de nem akart veszíteni a
dolgon.
Nick elintézte barátja helyett.
– Mennyi? – fordult a pincérhez.
– Tizenhét.
– Dollár vagy ital?
– Dollár.
Nick egy húszast tett le a bárpultra.
– A többi a magáé.
A bár előtti járdán érte utol Gust, aki két középkorú,
westernruhás nőt bámult. A nők a bárba szerettek volna
bejutni, de Gus elállta az útjukat.
– Gumi! – kiáltotta.
– Az embernek tényleg védekeznie kell – mondta
Nick. – Ezen el kellene gondolkoznod, Gus.
– Mi a fenének? Gondolod, hogy találok még valakit
az én koromban?
 – Persze.
Gus részeges mozdulattal a két túlkoros cowgirl felé
intett.
– Persze, találnék magamnak nőket... Ilyen átkozott
kékhajúakat, mint azok ott ketten. De az ilyeneket nem
bírom, érted, Nick, nem bírom.
– Az baj – mondta Nick, és gyorsan elrángatta barátját
a bár ajtaja elől, hogy a két sértett nő beléphessen.
– Hova a fenébe cipelsz?
– Itt az ideje, hogy egy kicsit kijózanodj. Kapsz egy
kis kávét, harapsz valamit, és egyből sokkal jobban fogod
érezni magad.
– Hát éppenséggel elég éhes vagyok – mondta Gus
elgondolkodva.

A Mac's igazi éjjel-nappali étkezde volt, a jobbik fajtából.

A Mason Streeten hívogatta a vendégeket, nem messze a
San Franciscó-i színházi negyedtől és a lepusztult
Tenderlointől. Színházlátogatók, zsaruk, taxisok és
turisták jártak ide.
Ahogy ketten beléptek, azonnal látták, hogy a pult
mellett valamennyi hely foglalt. Gus egy kövér nőre
bámult, akiről mintás pólója miatt messziről lerítt, hogy
turista. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Gus mondani készül
valamit a nőnek – alighanem valami sértőt –, de aztán
Nick gyorsan az egyik bokszba terelte és leültette.
Az ételek finomak voltak a Mac's-nél, a kávé pedig
még azokon is túltett. Nick gondoskodott róla, hogy
barátja mindenből a legjobbat kapja. Jókora adag kávét
rendelt, és egy hatalmas tányér rántottat hozatott mellé.
Második fogásként reszelt sajttal megszórt chilibabot és
egy pohár aludttejet rakatott Gus elé.
 – Egyél! – rendelkezett.
Gus mohón falta a finomságokat, és nagyokat kortyolt
a kávéból.
– Na, jobban vagy?
– Jól vagyok! – felelte, egy kicsit még mindig
hangosabban a kelleténél.
– Pszt! – intette Nick.
– Nekem ne pisszegj – mondta Gus sértődötten. –
Nekem te soha ne pisszegj, haver. – Villájára ügyeskedett
egy hatalmas adag rántottát, és a szájába tömte. – És
hogy sikerült megdugnod?
A környéken ülők felkapták a fejüket és dühös
pillantásokat küldtek feléjük. Gus ebből látszólag semmit
sem vett észre, vagy ha mégis, akkor nem törődött vele.
– Meguntad az életedet, fiam? Mi ez az egész? Még
mindig be vagy csavarodva azok miatt a kurva turisták
miatt? Bűntudatot érzel miattuk, és most egyenesen
belerohansz egy jégvágóba? Ezt tervezed?
– Gus, nem erről...
Gus még inkább megemelte a hangját.
– Egyébként is túl sok errefelé az istenverte turista. És
az istenverte helyekről, ahonnan jönnek, ott még sokkal
több istenverte turista van.
– Gus, hagyd már abba!
– Pipa vagyok rád, öcsi, nagyon pipa! Tudod miért?
Megmondom. Mert egyszerűen nem érzel félelmet azzal
a nővel szemben. Nem félsz tőle, igaz?
– Nem – felelte Nick halkan. – Nem félek tőle.
– És miért nem?
Nick a fejét ingatta.
– Nem tudom, de nem félek tőle.
– Mert csak a puncijára figyelsz, öregem. Erről van
szó.
A pultnál ülő kövér nő letette a hamburgerét, és dühös
pillantást vetett Gusra. A férfi elfintorodott és
rákacsintott.
– Nem, nem erről van szó – tiltakozott Nick.
– De igen. Csak a puncijára figyelsz, és nem hallgatsz
az agyadra.
– Tudom, mit csinálok.
– Tudod egy frászt. – Gus nagyot kortyolt a kávéból,
és megigazította a kalapját. – Ide figyelj! A Belső
Ügyosztály vizsgálatot folytatott Martin D. Nilsennel
szemben. Igencsak érdekes, az ügy.
– Mire jutottak?
– Ne sürgess. Mondom, igen érdekes az ügy, és a
szimatok mindent megtesznek, hogy egy szó se
szivárogjon ki a dologból. De az öreg Gus, mindenki
barátja, senki ellensége, tudomást szerzett róla.
– Miről?
– Hogy az ügyosztály talált egy széfet, és benne
pontosan ötvenezer dollárt. Nilsen három hónapja
bérelte, azóta csak egyszer járt ott. Berakta a pénzt, és
többet felé se nézett. Én biztosan legalább hetente
egyszer felkerestem volna, tudod, hogyan értem. –
Szemérmetlenül a kövér nőre bámult.
– Ennek semmi értelme. Három hónapja Catherine
még nem is ismerte.
– Talán nem is tőle kapta a pénzt. Ha az ember a Belső
Ügyosztályon dolgozik, nem sok esély van rá, hogy
elkapják. Ki ellenőrizné? Aki náluk dolgozik, annak nem
kell tartania a szimatoktól. Igazam van, vagy nincs
igazam?
– Catherine fizetett neki.
 Gus megvonta a vállát.
– Végül is mi a fenét tudok én az egészről? Én csak
egy öreg városi cowboy vagyok, aki igyekszik nem
kiesni a nyeregből.
– Gyere, menjünk innen a fenébe.
– Oké, pajtás.
Megkeresték Gus viharvert 1980-as Seville-ét, de a
tulajnak komoly gondot okozott az ajtó kinyitása is.
Szemlátomást nem volt vezetésre képes állapotban.
– Nem akarod, hogy hazavigyelek? Tudod mit szoktak
mondani azokról, akik nem engedik a barátjukat...
– Nem vagyok részeg.
– Tudod, csak gondoltam, esetleg szeretnéd, ha
hazavinnélek és nem kellene vacakolnod a vezetéssel.
– Abban a te játékautódban? Szó sem lehet róla. Nem
akarok rokkantnyugdíjas lenni. Rendes nyugdíjat akarok
kapni, és egy szép Seiko karórát a sokéves szolgálatért.
Gus szavaiban volt némi igazság. Az öreg, rozsdaette
Cadillac első ülése akkora volt, mint egy kanapé, Nick
Mustangja ehhez képest valóban nevetségesen szűknek
tűnt.
– Oké, akkor hazaviszlek ezzel az izével.
Gus vérig sértve nézett a barátjára.
– Ez az “izé” történetesen egy Cadillac. Csak nem
képzeled, hogy vezetheted a Cadillacemet? Nem
hagyom, hogy az ilyen seggfejek vezessék a kocsimat,
mint te.
– Gus...
– Kopj le, öreg, már itt sem vagyok. – Bevágódott a
kocsiba és felbőgette a hatalmas motort. Pár másodpercig
túráztatta a gépet, aztán a gázba taposott, és farolva kilőtt
a parkolóból. Mögötte por és égett gumiszag kavargott.
Nick még három tömbbel odébb is hallotta a motor
bömbölését és a fékek csikorgását. Megrázta a fejét, és
remélte, hogy Gus egy darabban hazaér.
Lassan a saját kocsijához lépett. Újra és újra felidézte
Gus szavait, melyeket Nilsennel és Catherine-nel
kapcsolatban mondott. Hogyan építette ki a lány a
kapcsolatait? Honnan tudta, hogy meg tudja majd
szerezni Nick aktáit? Persze, nem volt bizonyíték rá,
hogy Nilsentől kapta meg a dokumentumokat. Egyetlen
könnyen megválaszolható kérdés jutott eszébe: miért adta
el Nilsen az aktákat? Mert gyűlölte Nick Currant. A pénz
csak mellékes volt, egy kis ráadás.
Nick olyan mélyen a gondolataiba merülve sétált,
hogy észre sem vette a nyomában haladó kocsit. Csak
akkor észlelte a veszélyt, amikor a vezető gázt adott, és
megpróbált átgázolni rajta.
Egy felpörgetett motorú Lotus hangját semmivel sem
lehet összetéveszteni. A fekete autó úgy száguldott felé a
keskeny sikátorban, mint egy tüzérségi gránát. Nicknek
csak annyi ideje maradt, hogy az ütközés pillanatában
felugorjon a kocsi motorháztetejére, ahonnan az autó
tetejének érintésével nagy ívben a kövezetre zuhant. A
sofőr a fékbe taposott, és a Lotus csikorogva megállt. A
motor ismét feljajgatott, ahogy a fekete kocsi vezetője
hátramenetbe kapcsolt és megcélozta a földön heverő
férfit.
Nick félreugrott az újabb támadás elől, és négykézláb
a Mustanghoz mászott.
A Lotus vezetője – Catherine? – úgy döntött, hogy két
gyilkossági kísérlettel mára beéri, és a kocsi éktelen
fékcsikorgással rákanyarodott a szomszédos utcára.
Nick beugrott a Mustangba, és hasonló lendülettel
követte támadóját. Még éppen láthatta, amint a fekete
autó a Valencián balra kanyarodik.
A Lotus a North Beach felé száguldott, erőlködés
nélkül kapaszkodva fel a meredek utcákon.
Keresztülviharzott a Broadway ragyogóan kivilágított
toplessbárjai és pornómozijai között, aztán rátért a
Vallejóra felvezető emelkedőre, majd Kearny és Green
irányába hajtott tovább.
A Lotus elérkezett a San Franciscó-i belváros
legmagasabb pontjára, a Telegraph Hillre, ahonnan
többnyire csak hosszú lépcsők vezettek a város
alacsonyabban fekvő részeibe. Nick visszakapcsolt
egyesbe, és a gázt tövig nyomva nekiiramodott az egyik
lépcsőnek. A dombtetőn végigfutó keskeny utcára akart
felérni, azt remélve, hogy ott elvághatja a Lotus útját.
A Mustang hatalmasakat döccenve és ugrálva haladt
felfelé, a kipufogója minden lépcsőnek nekiütődött, a
karosszéria recsegett-ropogott, de az erős motor azért
felrángatta a járművet a domb tetejére.
A Lotus fényszórói pontosan a várt irányból
közeledtek. Nick is beletaposott a gázba, és csikorgó
kerekekkel elindult a fekete kocsival szemben. A két
félelmetes erejű autó vezetője most már életre-halálra
szóló kiszorítósdit játszott. Az utolsó pillanatban a Lotus
kormánya mögött ülő nem bírta tovább idegekkel, és
megpróbált kitérni. A keskeny utcában azonban nem fért
el két kocsi egymás mellett, és a Lotus a korlátot
átszakítva az épülő Moscone Center mély munkagödrébe
zuhant. Kettőt bukfencezett, majd kerekekkel felfelé
landolt a betonteknőben. Csak a tehetetlenül forgó
kerekek surrogó hangját lehetett hallani, a motorban már
nem volt élet. És mire Nick leért a kocsihoz, már
Roxyban sem. A lány teste félig kilógott a nyitott ajtón,
feje furcsán félrebicsaklott a nyakán. A közelben
rendőrautó szirénája harsant.

Nick Curran tökéletesen alakította X. Y. állampolgár

szerepét, aki pontos információkkal szolgál a helyszínelő
rendőröknek. A járőr gondosan feljegyezte minden
szavát, majd aláíratta vele a jegyzőkönyvet.
Csakhogy ez nem szokványos baleset volt, amit az is
bizonyított, hogy néhány percen belül megjelent a
helyszínen Sullivan és Morgan nyomozó a városi
kapitányság Belső Ügyosztályáról, valamint Walker
hadnagy, a gyilkossági csoport vezetője.
Walker kitépte a jegyzőkönyvet Nick kezéből, és
dühösen lobogtatta az orra előtt.
– Ez a rakás szar a tanúvallomásod? Éppen most
készültél aláírni?
– Miért ne? – Nick cigarettát dugott a szájába és
meggyújtotta. A gyufát gondosan eloltotta. – Miért ne
írnám alá? Baleset volt.
Walker öklével rávágott a másik kezében tartott
vallomásra, mintha csak az abban leírt szavakat akarná
büntetni.
– Hadd ne vegyem ezt be, Nick. Csak úgy erre jártál,
és a lány nem akart kitérni, ugye? Ezt akarod velem
elhitetni?
– Miért, Phil, szerinted szándékosan szakította át a
korlátot és hajtott bele a gödörbe?
– Hadd váltsak vele néhány szót – lépett melléjük
Sullivan.
Walker egyetlen intéssel elküldte a férfit, és újra Nick
felé fordult.
 – Ne szarakodj velem, Nick – mondta halkan. – Nincs
szükségem további indokokra, hogy rád húzzam, a vizes
lepedőt.
Sullivan ismét közéjük furakodott.
– Az elhunyt teljes neve: Roxanne Hardy. Utolsó
címe: valami porfészek Cloverdale-ben, Büntetve nem
volt, eljárás nem folyik ellene. A kocsi Catherine Tramell
nevére van bejegyezve. – Összecsukta a noteszét. – Kicsi
a világ, mi, Curran?
Walker úgy nézett Nickre, mintha nyomban meg
akarná fojtani.
– Ezek szerint ismerted a lányt, igaz?
Nick vállat vont.
– Gus és én egyszer beszéltünk vele Tramell házában.
Felírtuk a nevét, ez minden.
Walker idegei pattanásig feszültek.
– Felírtad a nevét pár nappal ezelőtt, aztán – micsoda
véletlen! – pont az orrod előtt hajt bele egy bazi nagy
gödörbe, és pont az orrod előtt leheli ki a lelkét. Ezt
akarod mondani? És azt várod, hogy el is higgyem?
Nick a földre dobta a csikket és rálépett.
– Ez minden, amit tudok.
– Akkor baszd meg, Nick! Baszd meg! Tőlem akár ki
is akaszthatnak a kötélre száradni. A kisujjamat sem
fogom mozdítani érted, – Walker gyors léptekkel elindult,
aztán mégis meggondolta magát, és visszafordult. – Ne
felejtsd el, Nick, hogy te hoztad magadra a bajt. Senkit
sem hibáztathatsz, csak magadat.
– Majd fejben tartom, hadnagy.
– Megmondtam, hogy tartsd magad távol Tramelltől.
Ez parancs volt.
– Igen, de azt nem mondtad, hogy a kocsijától is
tartsam magam távol.
– Seggfej – morogta elfúló hangon Walker.
– Curran, holnap kilencre legyen doktor Garner
irodájában – szólította fel Sullivan.
– Úgy? És ezúttal kinek fogják eladni a rólam szóló
jelentést? A Pszichológiai Értesítőnek?
Két hullaszállító óvatosan kiemelte Roxy testét a
kormány mögül. Halott, fénytelen szemei nyitva voltak,
és egyenesen Nick arcára meredtek.
 Tizenhatodik fejezet
Nick korán feküdt le, józanon és egyedül, így másnap
reggel kisimultan és tökéletes szellemi állapotban
érkezett a kapitányság épületébe. Beth a kihallgató­
helyiségben várt rá, de nem volt egyedül. Az asztalnál két
férfi ült mellette. Az egyik alacsony, kopaszodó figura
volt, leginkább könyvelőre hasonlított. Társa ősz,
kellemes megjelenésű férfi volt, vakítóan fehér fogsorral,
és csuklóján méregdrága Rolex karórával. Nick még soha
életében nem látott hollywoodi színészügynököt, de
valahogy így nézhet ki, mint ez a fickó az asztal mellett.
Azonban mindkét férfi tekintélyes pszichiáter volt, akiket
azzal bíztak meg, hogy elvégezzék Nick hármas számú
analízisét. A páciensnek azonban elég volt egyetlen
pillantást vetnie rájuk, és máris érezte, hogy a düh forrni
kezd benne, és önuralma vészesen csökken.
– Nick, bemutatom doktor Myront – szólalt meg Beth
a könyvelőforma pasasra mutatva. – Ez az úr pedig
doktor McElwaine.
– Szép nevek – mondta Nick fanyar hangon.
A három pszichiáter kényelmetlenül felnevetett.
– Az urakat felkérték, hogy konzultáljanak velem a
kérdésről.
– Felkérték... azt akarod mondani, hogy nem te kérted
fel őket? Ezek szerint a Los Angeles-i kapitányság egy
vagy több ismeretlen alkalmazottja rád erőltette őket,
igaz?
Egyik pszichiáter sem jegyzetelt, de szinte hallani
lehetett, amint megteszik első megjegyzéseiket;
“agresszív, ellenséges, vitatkozó, ellentmondásos,
tekintélytagadó”.
 – Mindketten kiváló szakemberek, Nick. Nagyra
becsülöm a véleményüket és a szakmai felkészültségüket.
Szívesen fogadom a segítségüket.
– Foglaljon helyet – mondta doktor Myron.
– Jó ötlet – jegyezte meg Nick cinikus hangon. –
Örülök, hogy az eszébe jutott, doki. Én biztosan nem
gondoltam volna rá.
Azok hárman újra kínosan elmosolyodtak. Nick leült,
és a három doktor egy hosszú pillanatig csendben nézte.
Nick viszonozta a vizslató pillantásokat. Végül
McElwaine törte meg a csendet.
– Nick – kezdte lágyan –, doktor Garnertól úgy
tudjuk, hogy az utóbbi időben voltak bizonyos gondjai az
önuralmával. Igaz ez?
– Csak egy bizonyos emberrel szemben – felelte Nick.
– Úgy gondolja, hogy Nilsen hadnagy megérdemelte a
halált? – kérdezte doktor Myron.
– Megérdemelte a halált? – Nick megvonta a vállát. –
Ilyen kérdésekben nem szoktam állást foglalni.
– De nem érez különösebb lelkiismeret-furdalást a
halála miatt, igaz?
– Lelkiismeret-furdalást? Azt csak akkor éreznék,
doki, ha lenne valami közöm a halálához. De nincs. Hogy
sajnálom-e? – Nick ismét vállat vont. – Nem ismertem
eléggé a fiút. Mondjuk úgy: nem fog hiányozni.
– De némi örömöt azért érez a halála miatt. Ez az
állítás helytálló?
– Ez az állítás, doki, beteges. Senki, legalábbis
egyetlen épeszű ember sem érez örömöt valaki halála
miatt. Én mindenesetre nem. – Nick keresztbe fonta a
karját, minta azt akarta volna mondani: “Nincs több
mondanivalóm”.
 McElwaine gondterhelten pillantott a kollégájára, és
elhatározta, hogy másik taktikával próbálkozik. Udvarias
és behízelgő hangon szólalt meg, arcán meleg mosoly ült,
szép fogsorát kivillantotta.
– Mondja, Nick, ha visszagondol a gyermekkorára,
kellemes emlékek jutnak az eszébe? Vagy van valami,
amit nem szívesen idéz fel?
Nick legalább fél percig némán nézte inkvizítorait.
Harminc másodpercig birkózott a haraggal és a
hitetlenkedéssel. Végül sikerült viszonylag nyugodt
hangon válaszolnia.
– Oké. Először is: nem emlékszem, hogy milyen
gyakran vertem ki, de elég sokszor előfordult.
Beth Garner lehunyta a szemét, és a fejét rázta. Tudta,
hogy Nick ismét nem tud uralkodni magán.
Nick egyre hangosabban folytatta.
– Másodszor: nem akartam kinyírni az apucit azután
sem, hogy rájöttem, mit csinálnak anyucival a
hálószobában.
– Nick – súgta Beth –, kérlek...
– Hadd fejezzem be. Harmadszor: nem nézek bele a
budiba, mielőtt lehúzom. Negyedszer: már elég régóta
nem vizelek be az ágyba éjszakánként.
– Nick! – könyörgött Beth.
– És ötödször: Elmehetnek hokizni, mert én már itt
sem vagyok. – Nick felállt és kirohant a szobából.
Beth a nyomába eredt, keresztülsietett az
előcsarnokon, és igyekezett utolérni. Egyszerre volt
mérges és sértődött. A dzsekijénél fogva megragadta a
férfit, és megpróbálta visszatartani.
– Mi bajod van? – Beth nagyon közel állt hozzá, hogy
maga is elveszítse az önuralmát. Minden erejét
összeszedte, hogy leplezze érzelmeit. – Segíteni akarok,
Nick. Miért nem hagyod, hogy segítsek?
Nick kitépte dzsekijét a lány kezéből, és folytatta útját
a kijárat felé.
– Nincs szükségem a segítségedre. Senki segítségére
sincs szükségem. Megértetted?
– De igen, szükséged van rá – kötötte az ebet a
karóhoz Beth. – Valami történt veled. Lefeküdtetek, igaz?
Nick megállt és a lány felé fordult.
– Miért érdekel ő téged annyira? Csak nem féltékeny
vagy rá?
– Te érdekelsz, Nick, nem ő. Elcsábít embereket, és
manipulálja őket. Mindenre képes.
– Azt hittem, alig ismered.
– Ismerem ezt a típust. Ne felejtsd el, hogy
pszichológus vagyok. Tanulmányoztam hozzá hasonló,
személyiségeket. Analizáltam is ilyeneket.
– Á, pszichológus! Ez azt jelenti, hogy te is
manipulálod az embereket; igaz? Gyakorló pszichológus
vagy, Beth. Vagyis jobb vagy ebben, mint ő. Ez minden.
– Megfordult; és ismét elindult az előcsarnokon
keresztül. Beth Garner ezúttal nem követte.
– Sajnállak, Nick. – Megvonta a vállát, és elindult az
ellenkező irányban. Többet nem tudott tenni a férfiért.

Nick valamivel déli egy óra előtt ért Catherine Tramell

Stinson Beach-i házához. Az úton végig sűrű ködben
kellett haladnia, ami erősen lelassította a közlekedést. Az
öböl partján is tejszerű köd fogadta, a sziklás meredélyről
nem is lehetett ellátni a vízig.
A ház kihaltnak tűnt, de a fehér Lotus ott parkolt a
hosszú kocsifeljárón. Ha az autó nem árulta volna el
Catherine jelenlétét, Nick akkor is tudta volna, hogy itt
találja a lányt. Stinson Beach rejtekhely, menedék,
bunker, elefántcsonttorony volt a számára.
A kopogásra nem válaszolt senki. Bizonytalanul
lenyomta a bejárati ajtó kilincsét. Az ajtó
engedelmeskedett, és Nick belépett a házba.
– Catherine?
Semmi válasz.
A ház sötét volt, és lehangoló benyomást keltett. A
köd miatt homályba borult a máskor világos, csupaüveg-
terasz. Az egész házra olyan gyászos csend borult, hogy
szinte tapintani lehetett.
Nick a hall közepén állt, és feszülten hallgatózott. A
csendbe alig hallható hang vegyült, vékony hangfoszlány,
meghatározhatatlan eredetű, óramű pontossággal
felhangzó ütemes nyikorgás. A férfi elindult a hang
irányába, fejét magasra tartva, mint egy vadászkutya.
Minden lépés után megállt és fülelt.
Catherine a nappali sarkában ült egy hintaszékben, és
lassan előre-hátra mozgatta magát. Tágra nyílt, véreres
szemmel bámult Nickre. Haja kócosan omlott a vállára,
könnyáztatta arca beesett volt a kialvatlanságtól.
Elfordította a tekintetét, és akadozó hangon
megszólalt. Szavaiból eltűnt a korábbi nyugodtság és
magabiztosság, helyét kétség és fájdalom vette át.
– Miután tegnap elmentél, mikor lenn voltunk a
parton, én visszajöttem a házba. Olyan furcsán nézett
rám. Pár perccel utánad ő is elment. – Catherine
rendezetlen hajába túrt, és fürtjeit csavargatta. Nagyon
lassan ingatta a fejét. – Nem lett volna szabad... Nem lett
volna szabad hagynom, hogy akkor éjjel végignézzen
minket. De ő látni akarta. Azt mondta, mindig nézni akar.
Állandóan.
A lány ismét Nick felé fordult, azzal a különös
tekintettel, ami a férfit már első találkozásuk alkalmával
is zavarba ejtette.
– Ugye meg akart ölni, Nick?
A férfi nem válaszolt azonnal.
– Szeretted, ha nézi?
– Azt hiszed: én mondtam neki, hogy öljön meg?
Nick tudta a választ. Megrázta a fejét.
– Nem, nem gondolom, hogy bármi közöd lenne
hozzá.
Catherine az öböl fölött gomolygó ködbe bámult.
– Mindenki, aki számít nekem... meghal.
A férfi a hintaszék mögé lépett, kezét a lány vállára
fektette, és lágyan megszorította. Catherine
megborzongott az érintéstől. Nick lassan lejjebb
csúsztatta a kezét, óvatosan szétnyitotta a blúzt, és
gyengéden simogatni kezdte a lány melleit.
– Én nem haltam meg – mondta könnyedén.
Catherine arcát a férfi izmos karjához dörgölte, ahogy
a macska hívja fel magára gazdája figyelmét.
– Kérlek – szólalt meg –, szeretkezz velem.

A nappalit csak a kandallóban ropogó tűz fénye

világította meg. A tetőn és a földig érő ablakokon a
Csendes-óceán felől érkező hideg eső kopogott.
Szeretkezésük heves és viharos volt, mint legutóbb, most
azonban elmaradt a kendős játék. A kibékülés, a
harmónia szeretkezése volt ez, és nem féktelen, egymást
szaggató, erotikus küzdelem.
A gyönyör hullámainak elcsitultával Catherine
befészkelte magát a férfi karjaiba, arcán a szeretkezést
követő, az e világba való kényszerű visszatérés miatti,
gyakran elkerülhetetlen melankóliával.
Mindketten hosszasan hallgattak, majd a lány szólalt
meg suttogva.
– Min gondolkozol?
– Arra gondoltam, hogy... Hogy tévedtem.
– Tévedtél? Mivel kapcsolatban?
– Veled. Roxyval.
– Roxy?
Nick könnyű csókot lehelt a lány homlokára.
– Szerintem lehet, hogy ő ölte meg Bozt.
Catherine hitetlenkedve nézett a férfira.
– Hogy megölte Johnnyt? Miért? Hogy engem
kikészítsen? Nem tett volna ilyet. Szeretett engem. Nem
akarhatott fájdalmat okozni nekem, nem akarhatott
gyanúba keverni.
– Féltékeny volt rám. Talán féltékeny volt Johnnyra is.
– Nem volt az – jelentette ki Catherine határozottan. –
Soha nem volt féltékeny. Legalábbis mielőtt veled
találkoztam. Élvezte.
Nick vállat vont.
– Kár, hogy most már nem tudjuk tőle megkérdezni.
Catherine a férfi vállára támaszkodott, aranyszőke
haja szétterült Nick szőrös mellkasán.
– Nincs szerencsém a nőkkel.
Nick elvigyorodott.
– Ezzel én is így vagyok. Illetve voltam.
A lány nem vett tudomást a megjegyzésről.
– Volt egy lány az egyetemen – szólalt meg a
mennyezetet bámulva. – Egyszer lefeküdtem vele.
Állandóan körülöttem... – kezét a szája elé kapta, mintha
meg akarná akadályozni, hogy folytassa.
 – Mi volt vele? – kérdezte Nick. – Mit csinált?
Bántott?
Catherine megrázta a fejét.
– Testileg nem. Megszállottan követett mindenhova.
Fényképeket készített rólam. Befestette a haját.
Ugyanolyan ruhákban járt, mint én. Lisának hívták. Azt
hiszem, Lisa Oberman volt a teljes neve. – Megremegett
az emlékek hatására. – Szörnyű volt.
Nick megsimogatta a haját, mint egy gyereknek, aki
rosszat álmodik az éjszaka, és felült az ágyában.
– Azt hittem, nem teszel vallomásokat – mondta
gyengéden.
A lány a szemébe nézett.
– Még soha nem tettem. Ez volt az első.

Már világos volt, amikor Nick felébredt. Egyedül volt, és

a Lisa Oberman név olyan kitartóan zümmögött az
agyában, mint egy légy a csukott ablak mögött. Fektében
megfordult, azt várva, hogy az éjjeliszekrényen Catherine
üzenete várja, hogy bement a városba. De semmit sem
talált. Mozdulatlanul feküdt egy darabig és fülelt. A
házban semmilyen zaj sem hallatszott, csak a
hullámtörők monoton morajlása.
Nick felkelt, magára kapta nadrágját és ingét, aztán a
lány keresésére indult. Catherine nem volt a házban, és a
teraszon sem ült, hogy szokása szerint az öböl vizét
bámulja. A Lotus azonban a helyén volt. A lány nem
mehetett messzire.
Nick a sziklák közötti ösvényen lesétált a partra, de az
teljesen kihalt volt. Benézett a fövényen álló kis viskóba
is, de semmi jelét nem találta, hogy a lány itt járt volna.
Abban azonban biztos volt, hogy előbb-utóbb előkerül.
Nagyot sóhajtott, a tenger felé fordult, majd kipihent és
elégedett arcát odatartotta a nap szikrázó sugarainak.
Ekkor valaki keményen hátba vágta.
Nick villámgyorsan cselekedett, támadóját átdobta a
válla felett, és az nagyot huppanva elterült a földön. Nick
azonnal ráugrott, térdét keményen a torkára szorította.
– Nick! – kiáltotta Catherine. – Hagyd abba! –
nevetett, de szemeiben némi félelem csillogott,
Nick mély lélegzetet vett, amikor rádöbbent, hogy
nem megtámadták, hanem csak a lány akart rajta bakot
ugrani.
– Nahát – mondta Catherine nevetve –, hogy te milyen
ijedős vagy!
Nick nem szívesen ismerte ér magában, hogy a
lánynak igaza van.
– Még mindig játszunk?
– Többet nem. Vége a játékoknak. Szállj le rólam!
Engedj felkelni!
A férfi engedelmeskedett, felsegítette a lányt és
leporolta a farmerét. Catherine megrázta a fejét, mint egy
kutya, amikor kijön a vízből. Egymás mellett lépdelve
elindultak a ház felé. A lány hirtelen megtorpant, és a
parti viskó előtt álló nyugágyak egyikébe dobta magát.
– Többet nem játszom. Megígérem.
– Megígéred? Akkor most beszélj Nilsenről!
A lány szemei vidáman csillogtak.
– Elmondanám, de úgysem hinnéd el.
– Próbáljuk ki!
Catherine vállat vont.
– A Chronicle rólad szóló cikkeiben olvastam a nevét.
Kapcsolatba léptem vele, és megállapodtunk. Ötvenezer
dollárt kért – nagyon határozott volt az összeggel
kapcsolatban –, és cserébe megkaptam a dossziédat. A
rendőrségi aktákat és a pszichiátriai vizsgálatról szóló
jelentéseket. Minden dokumentumot, ami veled
kapcsolatban elérhető volt. – A lány tárgyilagos hangon,
majdnem közönyösen beszélt.
Nick vonásai megkeményedtek.
– Mikor történt mindez?
– Körülbelül három hónappal azelőtt, hogy
megismertelek.
– Miért?
– Az újságokban olvastam rólad. Az esetről a
turistákkal. Érdekelt az ügy. Elhatároztam, hogy könyvet
írok egy detektívről, aki sokban hasonlít rád.
– Inkább úgy mondanám: aki pontosan olyan, mint én.
– Anyagra volt szükségem a figurához – mondta
Catherine hevesen. – Ez minden.
– Ötvenezer dollárt fizettél a “figuráért”?
A lány nem mentegetőzött. Az esti riadt és sebezhető
kislány helyett újra a magabiztos nő beszélt belőle.
– Többet is fizettem volna érte. Mindent tudni akartam
rólad. Aztán Johnny halála után váratlanul megjelentél itt,
és ezzel lehetővé tetted, hogy még jobban megismerjem a
keresett figurát.
– És az elmúlt éjszaka? Az is a kutatáshoz tartozott?
Talán minden mozdulatod csak a jobb megismerést
szolgálta?
Catherine egy darabig a férfi arcát tanulmányozta,
majd elfordította a tekintetét.
– Lehet, hogy már nem is érdekel annyira a
könyvemben szereplő figura. Lehet, hogy megkedvelem
az alapjául szolgáló hús-vér nyomozót.
– Ez igaz?
 – Nem hiszel nekem?
– Nem tudom.
– Azonnal meggyőzlek.
Átölelte a férfit, és szenvedélyesen megcsókolta. A
forró öleléstől Nick tetőtől talpig megborzongott. Teste
megfeszült, erősen magához szorította a lányt és vadul
viszonozta a csókot.
Amikor a rádiótelefon megszólalt a viskóban,
Catherine megpróbált kibontakozni Nick karjai közül, de
a férfi keményen tartotta és nem akarta elengedni.
– Hadd szóljon – morogta.
A lány végül mégis kiszabadult, és felkapta a
készüléket. A füléhez emelte, de szinte azonnal átadta
Nicknek.
– Téged keresnek.
– Ki az?
– Gus. Gus, aki nem szeret engem.
A férfi átvette a telefont és megpróbált beszélni a
barátjával, miközben Catherine karjait a nyaka köré
fonta, és arcát csókjaival borította el.
– Catherine azt mondja, hogy nem szereted. Nem
tudom elhinni. És te?
– Igaza van – csattant fel Gus. – A jégvágót még nem
állította beléd?
Nick végigtapogatta a testét, mintha sebek után
kutatna.
– Nem. Még nem.
– Mit kérdezett? – érdeklődött Catherine.
– Hogy belém állítottad-e már a jégvágót?
– Vicces – mondta a lány.
– Catherine nem találja túl viccesnek, Gus.
– Nem hoz lázba, hogy mit gondol. Ismered azt a régi
mondást, hogy “madarat tolláról, embert barátjáról”?
– Nem hiszek benne – felelte Nick.
– Tényleg? Miért?
Nick elvigyorodott.
– Mert te vagy az egyetlen barátom, Gus.
– Jobb lesz, ha elkezdesz hinni benne, barátom. Majd
én felnyitom a szemedet.
– Igen? És hogyan akarod felnyitni a szememet?
– Egyszerűen. Ugyanis megint sikerült nyerned egy
ingyenes utazást egy elragadó bűntény helyszínére.
Nick gyomra önkéntelenül is összerándult.
– Jézus Mária. Miről beszélsz, Gus?
– Megijesztettelek, mi? Nyugi, nem friss az ügy.
Évekkel ezelőtt történt. De azt hiszem, érdekelni fog.
Hogy úgy mondjam, összefügg az eddigiekkel. Fogtad?
Összefügg!
– És hol történt ez az elragadó, “összefüggő” bűntény?
– Az egzotikus Cloverdale-ben. Úgyhogy vágódj be a
roncsautódba, és tekerj végig a csodálatos 101-es úton
egészen Cloverdale-ig. Két óra múlva várlak a helyi
rendőrkapitányság előtt. – Gus kajánul felnevetett, majd
levágta a kagylót.
 Tizenhetedik fejezet
Ha Cloverdale nem is volt Észak-Kalifornia
legunalmasabb és legcsendesebb városkája, azért az első
tízben feltétlenül benne kellett lennie. Sonoma megye
utolsó nagyobb helysége volt, mielőtt az utazó
Mendocino megyébe lépne. A környék többi városától
eltérően Cloverdale sem aranyos házai, sem vonzó
idegenforgalmi nevezetességei miatt nem került be az
útikönyvekbe. Sonoma megye egyébként hatalmas
szőlőültetvényeiről volt nevezetes, és legtöbb településén
az az európaias légkör uralkodott, ami csak a bortermelő
vidékeket jellemzi Amerikában. Házias éttermek,
borozók, divatos boltok sorakoztak a rendezett
kisvárosok főutcáján, és a környék lakói vendégszerető
emberek hírében álltak. Cloverdale-ben azonban sem
szőlőhegyek, sem borospincék nem voltak. A város
polgárait elsősorban a tejipar tartotta el, és a település
egyetlen említésre méltó vonása az volt, hogy a 101-es
út, az államot észak-déli irányban átszelő barátságtalan
főútvonal pontosan a városközponton haladt keresztül. A
poros út mellé kamionospihenők, gyorséttermek,
bevásárlóközpontok és olcsó motelek települtek. Mindent
egybevetve nem tűnt valószínűnek, hogy ebben az
érdektelen városkában valaha is elkövettek volna a
biciklilopásnál súlyosabb bűncselekményt. Különösen
nem olyan szokatlan gyilkosságot, mint amilyenről Gus
tudomást szerzett.
Nick már megpillantotta a városka első házait, amikor
hirtelen eszébe jutott, hogy a közelmúltban valamilyen
összefüggésben hallotta már Cloverdale nevét. Azon a
lidérces éjszakán történt, amikor a fekete Lotust üldözte.
Mintha a Belső Ügyosztály valamelyik nyomozója
beszélt volna róla... Aztán hirtelen fény gyúlt Nick
lázasan dolgozó agyában. Szinte hallotta Sullivan
hangját: “Roxanne Hardy. Utolsó címe: valami
koszfészek Cloverdale-ben. Büntetve nem volt, eljárás
nem folyik ellene.” Most már nyilvánvaló volt előtte,
hogy a váratlan utazás Sonoma megyébe összefüggésben
áll a lánnyal.
Gus a kapitányság szürke tömbje előtt várt rá. A férfi
öreg Cadillacje horpadt oldalának támaszkodott, és zsíros
melegszendvicset majszolt, amelyet alighanem a környék
valamelyik kétes tisztaságú büféjében vásárolt.
– Szép tőled, hogy eljöttél. – Gus bekapta az utolsó
falatot, a zsíros papírt összegyűrte, és egyszerűen
elhajította. Nem mintha nem fogadott volna szót a
“Tartsd tisztán az országot!” jelszónak, de úgy látta, hogy
Cloverdale-en már az sem segíthet.
– Miről van szó, Gus? Úgy értem Roxyn kívül.
Gus elismerően biccentett.
– Micsoda okos fiú az én haverom. Teljesen egyedül
kitalálta az egészet.
– Kivéve, hogy mi a fenét keresünk itt.
– Fogadni mernék, hogy egész éjjel Catherine
Tramell-lel hemperegtél, igaz? Nos, mialatt te őt
nyomkodtad, én bementem a kapitányságra, és azt a
tetves számítógépet nyomkodtam, és kiszedtem belőle
néhány érdekességet. Ezeket persze nem szabadna az
orrodra kötnöm, de le van szarva. Gondoltam,
megosztom veled. Tekintsd ezt afféle búcsúajándéknak.
– Búcsúajándék? Miért, hova megyek?
– Ez hamarosan eldől, Nick. Amint az az őrült nő
meglékeli a torkod egy hegyes jégvágóval. Hogy a
mennybe vagy a pokolba mészbe, azt nem tudom. De van
egy tippem.
– Tele vagy poénnal ma reggel, Gus.
– Igen, a nők is a jó humorom miatt bolondulnak
értem. – Gus elindult a kapitányság épülete felé. – Gyere,
ne várakoztassuk meg ezt a szimpatikus rendőrt.
Rövidesen kiderült, hogy egy Janet Cushman nevű
rendőrnő vár rájuk, aki a cloverdale-i rendőrség
fiatalkorú bűnelkövetőkkel foglalkozó osztályát vezeti. A
Roxanne Hardy-ügy még azelőtt történt, hogy idekerült
volna, de Cushman a legapróbb részletekig ismerte az
esetet.
– Ez a legkomolyabb fiatalkorú-ügy – mondta a
bemutatkozást követően –, legalábbis ebben a városban.
Ezt megelőzően csupa pitiáner bűncselekményt követtek
el a fiatalok: kocsilopás, ittas vezetés, rágógumi-
automaták feltörése, ilyesmi. Mint az ötvenes években.
Nick és Gus megértően bólintott. Tinédzserkorukban
ők is bőségesen kivették részüket a fiatalkori
bűnelkövetésből.
– A mi osztályunkat is csak az esetet követően hozták
létre – folytatta a nő. – Miután Roxanne Hardy elintézte a
kisöccseit, mindenki biztosra vette a városban, hogy
bűnözési hullámra lehet számítani a fiatalok körében.
Úgyhogy felállították az osztályt. Azóta egyetlen
gyilkosság sem történt. A legsúlyosabb esetünk a nemi
erőszak.
– Megnézhetnénk az aktákat, őrmester? – kérdezte
Nick.
Cushman készségesen eléjük tolta az iratcsomót.
– Parancsoljanak. De a főnök engedélye nélkül nem
másolhatják le.
 – Nem lesz gond – felelte Nick.
A megsárgult dossziéból először egy fekete-fehér
fénykép került elő, amely a tett színhelyét ábrázolta. Két
kisfiú feküdt egy kertben, alattuk sáros pocsolyának tűnő
fekete folt terült el. Alaposabb vizsgálódás után azonban
kiderült, hogy a tócsa valójában a kisfiúk kiömlött vére
volt. A fotós gondosan ügyelt rá, hogy az áldozatok
vékony nyakán jól láthatóak legyenek a mély sebek.
Nick számtalan hasonló felvételt látott már a lehető
legkegyetlenebb módon meggyilkolt holttestekről, véres
húscafatokról és kicsavarodott testrészekről, ám ez a kép
valamiért mégis émelygéssel töltötte el. A fotó azt
ábrázolta, hogy a fékevesztett indulat milyen
borzalmakra tud ragadtatni akár egy gyereket is. Az egyik
áldozat hét-, a másik kilencéves lehetett. Előkerült egy
kép Roxyról is, ezt azonban nem a rendőrségi fényképész
készítette, hanem a családi fotóalbumból származhatott.
Copfos, fogszabályzós kislányt ábrázolt, amint egy régi
Kodak gép lencséjébe mosolyog.
– Hány éves volt, amikor elkövette?
– Tizennégy. Mint mondtam, ez volt a legsúlyosabb
ilyen ügy a város történetében. Még négy évet kellett
volna várnia, hogy felnőttként elítélhessék.
Nick zavartan nézett.
– Sullivan azt mondta, hogy Roxy nem volt büntetve...
– Nem tartóztatták le, és nem állították bíróság elé.
Különleges nevelőintézetbe küldték. Hasonlóba, mint az
Atascadero – csak kicsiben.
Az Atascadero az elmebeteg bűnelkövetők számára
létrehozott intézmény Kalifornia államban.
– Ezt nem a rendőrségi nyilvántartásból tudtam meg –
magyarázta Gus. – Egy kis kreatív gondolkodásra volt
hozzá szükség. Az Egészségügyi és Mentálhigiéniás
Szolgálat adatait is átfutottam, hátha az állami gyámság
alatt állók között rábukkanok Roxanne Hardy nevére.
– És ez hogyan jutott eszedbe, Gus?
– Hogyan? A csaj teljesen dilis volt, ezért jutott
eszembe az egész, öregem. Gondoltam, valahol biztosan
rábukkanok a nevére az államilag pátyolgatott dilinyósok
között. A fenébe is, különben sem volt más dolgom az
este. – Gus egykedvűen vállat vont.
– Találtak valami indítékot? – kérdezte Nick, de
azonnal érezte, hogy felesleges indítékot keresnie egy
ilyen tettre. Ha felnőtt követte volna el, akkor lett volna
értelme, de itt egy tizennégy éves kislányról volt szó.
Gus gúnyosan felnevetett.
– Indíték? Szerintem az életbiztosítás miatt tette.
Janet Cushman nem találta ilyen szórakoztatónak az
ügyet. Dühös pillantást vetett a nyomozóra.
– A lány azt mondta, hogy maga sem tudja, miért tette.
Az egyik pillanatban még papást-mamást játszott az
öccseivel, aztán váratlanul elvágta a torkukat az apja
borotvájával. Mintha csak valami ellenállhatatlan belső
vágynak engedelmeskedett volna. – Cushman vállat vont.
– A borotva csak véletlenül került a keze ügyébe.
Gus és Nick döbbenten bámultak a nőre. Szinte szóról
szóra hasonló történt egy kedves idős hölgy, bizonyos
Hazel Dobkins esetében, aki történetesen ugyancsak
Catherine Tramell barátja volt. Gus morgott valamit a
bajusza alatt, ami úgy hangzott, mintha azt mondta volna:
“Kibaszott őrültek.”
– Akarnak másolatot készíteni az aktáról? – kérdezte
Cushman. – Még éppen el tudom csípni a főnököt,
mielőtt elmenne ebédelni.
 – Hagyja – felelte Nick. – Nem hiszem, hogy
szükségünk van rá.
– Kösz, őrmester – mondta Gus. – Kösz a segítséget.
Most mennünk kell.
Kiléptek a kapitányság épületéből és a kocsijuk felé
sétáltak.
– Tudod, Gus – szólalt meg Nick –, nem értem, hogy
mi zajlik itt.
– Pedig nem olyan bonyolult. Roxanne Hardy, a fiatal
vidéki kislány megunta, hogy a szülei csak a kisöccseivel
foglalkoznak, úgyhogy elintézte a kölyköket. Méghozzá
rendesen. Ahogy a jó öreg Hazel Dobkins is elintézte az
egész családját. Csak annyi a különbség, hogy Roxy nem
egy nászajándékot használt, hanem apuci borotváját.
– De miért?
Gus az éltes Cadillac ütött-kopott ütközőjének
támaszkodott.
– Nem mindegy? Hazel, Roxy és a szép, csinos
Catherine Tramell... – Megrázta a fejét és elnevette
magát. – Úristen, micsoda trió. Az ember szívesen
meghallgatná, miről beszélgettek, amikor esténként
letelepedtek a kandalló körül. Gus még akkor is
gúnyosan csóválta a fejét, amikor beült országúti
cirkálója volánja mögé. Mondd, öregem, találkoztál már
olyan emberrel Catherine baráti körében, aki nem ölt meg
senkit? – Bevágta a kocsi ajtaját. – Szép kis társaság!
Valld be, öregem, hogy te is hiába töröd a fejed! –
Elfordította az indítókulcsot, és a motor felbőgött. –
Viszlát, Nick! – Az öreg Cadillac mozgásba lendült.
– Már nem vagyok benne biztos, hogy ő tette –
mondta Nick, túlharsogva a motor zaját.
Gus lefékezett, gúnyosan felhorkant, és sajnálkozva
nézett barátjára.
– Most melyikről beszélsz? Tudjuk, hogy Hazel néni
is megtette, Roxy is megtette. És a harmadik? Szerintem
leszívta az agyadat azzal a világraszóló puncijával. Na,
mindegy. Viszlát, öregem. – Gus újra a gázra lépett, és
kikanyarodott a parkolóból.
Nick is beszállt a kocsijába, és közvetlenül Gus
Cadillacje mögött haladva keresztülhajtott Sonoma
megyén. Ahogy a két kocsiból álló konvoj San Rafaelhez
közeledett, Gus rátért a San Francisco felé vezető
kijáratra. Nick gondolkodás nélkül követte, ám mielőtt
bekanyarodott volna, hatalmas útjelző táblát pillantott
meg: “Richmond, Albany, Berkeley – jobbra”. Hirtelen
elhatározástól vezérelve inkább a Berkeley felé vezető
útra tért rá. Berkeleyben van a nyugati partvidék
legtekintélyesebb egyeteme, a University of California,
ahol Catherine Tramell is koptatta az iskolapadot. Nick
reménykedett benne, hogy talán sikerül valamit előásnia
a lány múltjával kapcsolatban. Valószínűleg a Catherint
megkínzó rejtélyes Lisa Oberman egyetemi
pályafutásával kapcsolatban is talál információkat
Berkeleyben.
A San Rafaelből az egyetemi városba vezető út
bővelkedik látnivalókban. A Richmond-San Rafael hídról
balra pillantva a San Pablo-öböl csodálatos
panorámájában gyönyörködhet az ember, jobbra pedig a
San Franciscó-i öböl hullámain megcsillanó napsugarak
kápráztatják el. San Rafael felé visszapillantva a felső
tízezer csatorna mentén épült luxusvillái ragadják meg a
tekintetet, kicsit odébb pedig a San Quentin fegyház zárt
tömbje nyújtózkodik. A börtönt az elegáns házaktól,
drága üzletektől és a parti sétánytól az 580. számú
szövetségi törvény alapján létrehozott “cordon sanitaire”
választja el. Nick már régen nem számolta, hogy hány
nehézfiút küldött a San Quentin falai közé, most azonban
eszébe jutott, hogy Hazel Dobkins is évekig az épület női
szárnyában raboskodott.
Elhaladt a hosszú chevroni gát mellett, majd
Richmond és Albany lakónegyedei következtek. Jobbra
feltűnt a híres lóversenypálya, a Golden Gate Fields,
majd néhány ipari üzem mellett hajtott el, míg végül
megpillantotta a kereszteződést, ahol jókora nyíl jelezte:
University of California.
Berkeley egyes részeiben látszólag még ma is tartottak
a hatvanas évek. Az utcákon hippik tébláboltak, virágos
kertésznadrágot és saját kezűleg festett, foltos pólót
viseltek; a házak falán nagyméretű, leszaggatott szélű
plakátok hirdették egyik vagy másik közösség hitvallását,
vagy egyszerűen ingyenes egészségügyi ellátást, a
hajléktalanok hatalomra jutását vagy a homoszexuálisok
egyenlő jogainak biztosítását követelték. Az egyik felirat
az Egyesült Államok közép-amerikai, közel-keleti és
afrikai politikáját ítélte el kemény szavakkal. Úgy tűnt,
hogy Berkeley a radikális ifjúsági mozgalmak utolsó
bástyája Amerikában, bár ebben az egész politikai
szembehelyezkedésben volt valami idejétmúlt. A hippik
többsége már ötvenes éveit taposta, és Nick el tudta
képzelni az ellenkultúra éltes veteránjait, amint
összegyűlnek, hogy elszívjanak egy jointot, és felidézzék
a régi szép időket, a People's Park, a Washingtoni
Menetelés vagy a Harag Napjai dicsőséges emlékét,
miközben háborúellenes helytállásukról szóló
történeteket mesélnek egymásnak.
Leparkolt, és gyalog lépett be az egyetem területére.
Itt egészen más kép fogadta, mint kinn a városban. Bár az
egyetemen még ma is sok radikális gondolkodású diák
tanult, legtöbbjük politikai demonstrációk helyett inkább
a könyvtárban töltötte az idejét. Ha már egyszer
bejutottak az egyik legpatinásabb felsőoktatási
intézménybe, igyekeztek tökéletesen megfelelni az
elvárásoknak, és minden erejükkel azon voltak, hogy
jeles vizsgákkal kövezzék ki a jól fizető álláshoz, biztos
karrierhez vezető útjukat. Farmer és festett póló helyett
szövetnadrágot és vasalt inget viseltek.
Az egyetemi városrész központjának számító Sproul
Plazá-n persze lézengett néhány különc és kéregető, ők
azonban túl öregnek tűntek ahhoz, hogy diákok legyenek.
Egyikük teli torokból Frank Sinatra régi számait
énekelte, egy rongyos ruhákba öltözött szakállas férfi
pedig a “Zsidók Krisztusért”-szervezet számára gyűjtött
adományokat. A hallgatók kíváncsian és némi
ellenszenvvel figyelték ezeket a figurákat, aztán sietve
továbbmentek, mert nem akarták lekésni a
közgazdaságtani előadás első perceit.
Az egyetem nyugodt volt, az árnyas sétányok mentén
magas eukaliptuszfák sorakoztak szabályos rendben.
Nick élvezte a sétát, s közben elismerő pillantásokkal
nyugtázta egyik-másik csinosabb diáklány formás
alakját. Egyiküktől útbaigazítást kért, és a szükséges
információ mellé még egy elragadó mosolyt is kapott. Ha
lett volna ideje és főként bátorsága, meghívta volna a
lányt egy kávéra. Nem feledkezett meg azonban arról,
hogy miért is jött ide, úgyhogy megköszönte a lány
kedvességét, és továbbindult a jelzett irányba.
Mint megtudta, a Dwinell Hall az egyetem központi
hivatali épülete, ott van a hallgatókról vezetett
nyilvántartás. Az egyik alagsori irodában felmutatta
rendőrigazolványát, és egy fiatal lány – valószínűleg az
egyetem mellett munkát vállaló hallgató – készségesen
tanulmányozni kezdte a számítógépes nyilvántartást.
– Egy régebbi hallgatójukról szeretnék információt
szerezni – magyarázta Nick. – Egy bizonyos Lisa
Oberman érdekelne.
– Tudja, hogy melyik évben végzett? A kartotékok
évek szerint vannak sorba rakva.
– Azt hiszem, 82-ben vagy 83-ban.
– Azt hiszi?
Nick észrevette, hogy a lány asztalán nyitott
biológiakönyv hever. Valószínűleg nem vette jó néven,
hogy egy zsaru feltartja a tanulásban. Vékony ujjai fürgén
táncoltak a komputer billentyűin.
– Van egy sereg Oberman... – szólalt meg végül. –
Andrea C., Andrew W. ... – szemei végigfutottak a
képernyőn megjelent betűoszlopon.
– Donald M., Mark W. Sajnálom, de Lisa Obermant
nem találok. Biztos az évben?
– Catherine Tramell azt mondta, hogy 1983-ban
szerzett diplomát, és Lisa Oberman akkoriban szintén ide
járt.
– Milyen nevet mondott?
– Tramell – felelte Nick. – Catherine Tramell.
A lány begépelte a nevet, majd bólintott, amint a gép
jelezte: megtalálta a kért személyt. – Tramell megvan, de
Lisa Oberman nevű hallgatónk nem volt.
Nick zavarba jött. Meg mert volna rá esküdni, hogy
Catherine nem hazudott. A félelem és a nyugtalanság,
ami Lisa Oberman emlékének felidézésekor eltöltötte,
túlságosan is erős, túlságosan is valódi volt ahhoz, hogy
megjátszott legyen. És különben is: miért hazudott volna,
miért talált volna ki egy nem létező személyt? A
Catherine Tramell körüli kérdések újabb megoldhatatlan
rejtéllyel gyarapodtak.
– Muszáj lennie Lisa Obermannek – makacskodott. –
Nem lehet, hogy hibás a nyilvántartás?
A lány hűvös pillantást vetett rá.
– Legfeljebb a maga információi hibásak.
– Kösz – felelte. – Kösz szépen.
– Nincs mit – mondta a lány, és újra a tankönyvébe
temetkezett.

Nick egyenesen Catherine Divisaderón lévő házához

hajtott, és már messziről megpillantotta a lányt, amint
Hazel Dobkins társaságában éppen kilép az ajtón. Nick a
járdaszegély mellé húzódott, és közvetlenül a kertkapu
előtt leparkolt.
Catherine nem jött zavarba, amikor meglátta a férfit.
– Hazel – mondta nyugodt hangon –, bemutatom
Nicket. Sokat meséltem róla, emlékszel?
Hazel bólintott, és zavartan elmosolyodott.
– Maga a Mesterlövész, igaz? Hogy van?
Nicknek úgy tűnt, hogy a nő meg van róla győződve:
van kettőjükben valami közös, és láthatatlan kötelék fűzi
őket egymáshoz: azok közösségéhez tartoznak, akik öltek
már embert. Mintha egyazon szabadkőműves-páholy
tagjai lettek volna, és Nick már azt várta, hogy a nő
valamiféle egyezményes jelet fog felmutatni neki.
– Köszönöm – mondta –, jól vagyok. – Catherine felé
fordult. – Beszélnem kell veled egy percre.
A lány a ház előtt álló fehér Lotus irányába tessékelte
idősödő barátnőjét.
 – Szállj be a kocsiba, kedvesem. Rögtön jövök én is.
– Oké. Viszlát, Mesterlövész – mondta Hazel, arcán
ragyogó mosollyal.
Amikor a nő hallótávolságon kívülre ért, Nick fejét
csóválva Catherine felé fordult.
– Szereted az idődet gyilkosok társaságában tölteni?
Tudtad, hogy Roxy...
A lány félbeszakította.
– Természetesen tudtam.
– És nem zavart? Vagy ez csak még izgalmasabbá tette
a szemedben? Még kívánatosabbá?
– Nézd, én különleges emberekről írok a
könyveimben.
– A regényírás egy dolog – mondta Nick indulatosan.
– Az, hogy az ágyadba csalogatod őket, viszont egy
másik.
– Anyagszerzés közben néha közelebbi kapcsolatba
kerülök az alakjaimmal. Tudod, ez elkerülhetetlen.
– Egy fenét elkerülhetetlen.
– Veled is ez történt.
– Az nem ugyanaz.
– De igen. Elbűvölőnek találtál. Én pedig a
gyilkosokat találom elragadónak. Az emberölés nem
olyan, mint a dohányzás. Erről le lehet szokni.
– Mi a fenét akarsz ezzel mondani?
Catherine meleg, hitvesi csókot lehelt a férfi arcára.
– Mennem kell – mondta. – Megígértem Hazelnek,
hogy hatra hazaviszem. Egyszerűen imádja nézni a
“Bűnesetek”-et.
– Miért? Reméli, hogy meglátja a régi ismerőseit?
– Most nem érek rá beszélgetni – jelentette ki a lány és
a kocsi felé indult.
 – A Berkeleyre semmiféle Lisa Oberman nem járt a te
idődben – szólt utána kihívó hangon Nick.
Catherine dermedten megállt.
– Mit csináltál ma délelőtt? Ellenőrizted, igazat
mondtam-e? Miért?
– Anyaggyűjtés – felelte kurtán a férfi.
A lány bevágódott a Lotus kormánya mögé, és
beindította a motort. Az elektromos működtetésű ablak
hangtalanul leereszkedett.
– Nem találtad Obermant?
– Nem bizony.
– Miért nem próbálod meg Lisa Hobermant? –
Sebességbe kapcsolt, felbőgette a motort, majd teljes
gázzal elszáguldott.

* * *

Nick néhány háztömbbel odébb végre talált egy

nyilvános telefont, és tárcsázta a Berkeley Egyetem
nyilvántartó hivatalának számát. Ugyanaz a lány vette fel
a kagylót, akivel korábban személyesen is beszélt.
Mindketten felismerték egymás hangját, mégis úgy
tettek, mintha soha nem találkoztak volna. A lány
hangjában mindazonáltal volt valami érezhető káröröm,
amiért igaza volt a délelőtt. A férfi tévedett, és nem a
számítógép. Oberman-Hoberman nyilvánvaló félrehallás.
– Igen – szólt rövid szünet után a kagylóba. – Van itt
egy Lisa Hobarmen. 1979. szeptembertől 1983. májusig
járt az egyetemre.
– Rendben – sóhajtott fel Nick. Befogta a fülét, hogy
az utca zaját kiszűrje. – Mondjon róla el mindent.
– Az eredményeire is kíváncsi?
– Az eredményei kivételével mindenre.
 – Elmondhatom a címét és hogy milyen tárgyakat
hallgatott. Ezenkívül nem sokat tudok róla.
Nick nem sok értelmét látta, hogy megismerje Lisa
Hoberman tanrendjét, és a tíz évvel ezelőtti lakcímével
sem ment sokra. Egyetlen használható információt
kaphatott: azt a kilencjegyű számot, amely minden
amerikai állampolgárt egész életén végigkísér.
– A társadalombiztosítási számát meg tudná mondani?
– kérdezte reménykedve.
– Igen – felelte a lány. Lediktálta a számot, Nick pedig
gondosan feljegyezte a farzsebéből előhúzott noteszba.
– Köszönöm a segítséget.
Visszaakasztotta a kagylót, és néhány pillanatig a
járdaszegélyen ácsorgott, a következő lépést fontolgatva.
További információkat akart szerezni Lisa Hobermanról,
és azt is tudta, hol keresse azokat. Csak az volt a gond,
hogy nem juthatott hozzá a kapitányság központi
számítógépéhez. Biztos volt benne, hogy bejelentkezési
jelszavát rég letiltották, és ezt, ha véletlenül el is
felejtették volna, akkor sem kockáztathatta meg, hogy
napokkal a felfüggesztése után felbukkanjon a neve
valamelyik nyilvántartásban. A rendszer ugyanis úgy volt
megszerkesztve, hogy aki bármilyen információt lekért
az adatbázisból, annak a neve elkerülhetetlenül ráíródott
az adott file-ra. Bűnsegédre volt tehát szüksége, valakire,
aki tartani tudja a száját.
Első számú jelöltként természetesen Gus Moran
jöhetett számításba. Nick tárcsázta barátja számát, és az
összes ismert káromkodást és trágárságot
végigzongorázta, miközben a vonal túlsó végén
reménytelenül kicsengő telefon hangját hallgatta. Feladta
a dolgot, és előbb a Wagon Wheelben, majd a Mac's
étteremben próbált Gus nyomára bukkanni, de egyik
helyen sem járt sikerrel.
Elhatározta, hogy a kettes számú potentáthoz fordul:
Andrews egyszer már segített, talán most sem tagad meg
tőle egy kis szívességet. A nyomozó biztosan nem ugrál
majd örömében, de Nick úgy vélte, érdemes
megpróbálnia.
Andrews a Ten-Fourban poharazgatott két másik
fickóval, akikről Nick első pillantásra megállapította,
hogy rendőrök, de a nevüket nem tudta. Nem a
gyilkossági csoporttól voltak, ami most kapóra jött
Nicknek, mivel így talán nem fognak kérdezősködni,
hogy mi dolga van Andrews-zal. Abban mindenesetre
biztos lehetett, hogy a legapróbb részletekig ismerik
szerencsétlen történetét.
Nick az asztalukhoz lépett, és udvariasan elhívta
ivócimborái mellől volt kollégáját. Amikor
hallótávolságon kívül értek, minden habozás nélkül
mondandója közepébe vágott.
– Sam, szeretnék kérni tőled egy szívességet...

A gyilkossági csoport irodájában egy teremtett lélek sem

tartózkodott, és ennek mindketten határozottan örültek.
Andrews úgy tekingetett körbe a helyiségben, mint egy
besurranó tolvaj, alig mert levegőt venni, és mindössze
egy pislákoló lámpát kapcsolt fel.
– Alighanem elment a maradék eszem is – morogta. –
Ezért úgy kivághatnak innen, hogy a lábam sem éri a
földet. Nemhogy a nyilvántartásba nem szabadna
belenézned, de még ebbe a szobába, sőt az egész
istenverte épületbe sem dughatnád be az orrod.
– Nem fogom elfelejteni, amit értem teszel, Sam. Soha
nem felejtem el, ha valaki szívességet tett nekem.
– Egyetlen módon tudod meghálálni ezt nekem: ha
szerzel egy állást abban a rohadt autómosóban, ahol
dolgozni fogsz. Ennél jobb munkát úgysem kapunk, ha
egyszer innen kirúgnak.
– Ne becsüld le, nem is olyan rossz munka az. Kint
vagy a szabadban, érdekes emberekkel találkozol...
– Kérlek – nyögte Andrews –, legalább fogd be a szád.
– Leült az egyik terminál elé, és saját jelszavával belépett
a rendszerbe.
– Jól van – suttogta Nick a képernyőre bámulva. –
Nézzük meg, szerepel-e Lisa Hoberman neve a
gépjármű-vezetői engedélyek között? – Nick
emlékezetből eldarálta a lány társadalombiztosítási
számát.
Andrews begépelte az információt, a hatalmas
központi egység egy pillanatig gondolkodott, mintha
mérlegelné: teljesítse-e a kérést. Aztán a képernyőn
megjelent a számhoz tartozó személy neve és címe:
“Elisabeth Garner, 147 Queenston Drive, Salinas,
Kalifornia. 1987-ben megújítva.”
Nick majdnem fölordított, amikor megpillantotta az
adatokat. Alig tudta leküzdeni hányingerét, ahogy a
rémület a gyomrába markolt. Végül sikerült összeszednie
magát, és viszonylag nyugodt hangon megszólalt:
– Hívd le a jogosítványt is, oké?
Andrews bediktálta az utasítást, és a jogosítvány
számítógépes változata megjelent a nagy képfelbontású
képernyőn. A dokumentumon szereplő fényképről
tagadhatatlanul a pszichiáternő nézett vissza rájuk, akihez
Nicket nem is olyan régen még szoros kötelékek fűzték.
– Te – szólalt meg Andrews –, ez doktor Garner,
nem?!
– De. Kérd le az 1980-as jogosítványt is.
A tízéves képen természetesen egészen más volt. Beth
fiatalabb volt és lomposabbnak tűnt, de végül is diák volt
akkoriban. A legmegdöbbentőbb különbség azonban nem
ez volt a két fénykép között. A mostani Beth Garnernek
hosszú, fényes gesztenyeszín haja volt. A tíz évvel
ezelőtti képen viszont fürtökbe rendezett, szőke hajú
lányt láthattak, és Nick még az elmosódott fotón is
pontosan ki tudta venni, hogy a haja tökéletesen
ugyanolyan színárnyalatú, mint Catherine Tramellé.
 Tizennyolcadik fejezet
Beth Garner nem tűnt különösebben meglepettnek,
amikor lakásába hazatérve megpillantotta a sötét
nappaliban rá várakozó Nicket. Olyan természetességgel
sétált be a szobába, mintha egyenesen számított volna rá,
hogy a férfit ott találja. Nick nem szabadkozott, amiért
hívatlanul betolakodott a lány lakásába.
– Nem kellene nyitva hagynod az ajtót. Az ember
sohasem tudhatja, ki próbál bejönni.
– Nem hagytam nyitva – felelte Beth hűvösen. –
Valami elromlott a zárban. – Felkattintotta a lámpát. –
Mit akarsz, Nick? Nagyon fáradt vagyok.
– Mesélj Catherine-ről.
Beth hosszasan a férfira nézett, majd megvonta a
vállát.
– Ő már elmondta, nem? Mit mondott rólam?
– Hogy mit mondott? Inkább tőled szeretném hallani,
a te szavaiddal.
– Egyszer lefeküdtem vele az egyetemi évek alatt –
vágta rá a lány. Pszichológusként nem tekintette
abnormálisnak a homoszexualitást, és nem talált benne
semmi szégyellnivalót. Heteroszexuális beállítottsága
azonban azt diktálta, hogy magyarázatot fűzzön tettéhez.
– Még kölyök voltam. Akkoriban ízlelgettem az életet.
Egyetlen alkalommal történt meg velem.
– Egyetlen alkalommal? Lefeküdtél vele, aztán soha
többet nem láttad, így volt?
A lány habozott egy pillanatig.
– Nem... Nem volt ilyen egyszerű. Catherine-ben
kialakult egy... komplexus velem kapcsolatban. Kezdte
ugyanúgy viselni a haját, mint én, ugyanolyan ruhákat
hordott. Mindenhova követett, nem hagyott békén.
Állandóan molesztált. Félelmetes volt. Nagyon
megrémültem akkor, és még mindig félek egy kicsit.
Veszélyes nő, Nick, ezt tudnod kell.
Nick bólintott. Megdöbbentette, hogy Beth szinte
tökéletesen ugyanúgy adta elő a történetet, mint
Catherine, csak ellenkező előjellel. Most már csak azt
nem tudta, ki volt az üldöző és ki az áldozat.
– Ő is ezt mondta el neked, nem?
Nick megrázta a fejét.
– Nem egészen. Azt mondta, hogy te követted őt.
– Én?
– Te viseltél ugyanolyan ruhákat, mint ő. Te festetted
szőkére a hajad.
– A hajamat tényleg befestettem, de ennek semmi köze
nem volt hozzá – tiltakozott Beth. – Egy ideig vörös
hajam is volt. Mondom, hogy fiatal voltam, kísérletezni
akartam.
– Ismerted Noah Goldsteint?
– Két előadására is jártam – felelte a lány.
Nick hirtelen dühbe gurult.
– Láttad az összes jelentést az ügyben, Beth! Phil
Walker minden dokumentumból másoltatott neked egy
példányt. Mindent tudtál Catherine Tramellről, és
egyetlen kurva szót sem szóltál róla! Hogy a fenébe
tudod ezt megmagyarázni?
– Mit kellett volna mondanom? – emelte fel a hangját
Beth is. – Mit kellett volna tennem? Mentem volna oda
hozzátok: “Fiúk, nem vagyok buzi, vagy ilyesmi, de az a
helyzet, hogy tíz évvel ezelőtt lefeküdtem a
gyanúsítottal.” – Elfordult, és karjait keresztbe fonta a
mellén, mintha fázna, és meg akarná melegíteni magát.
Szeme sarkában könnyek jelentek meg. – Őrültségnek,
betegesnek hangozhat az én számból, de egyszerűen
szégyelltem magam. Ez volt az egyetlen eset, hogy
lefeküdtem egy nővel.
– Azt hiszed, hogy kiakadtunk volna? Az isten
szerelmére, Beth, zsaruk vagyunk.
– Pontosan ez az: rendőrök vagytok. Amint
elmondom, öt percen belül már az egész kapitányság
ezen csámcsogott volna. Futó megjegyzések, ugratások
az öltözőben... – szipogva elhallgatott, és igyekezett
összeszedni magát. – Mindegy, nem is ez az érdekes.
– Hát mi?
– Az egyetlen dolog, ami számít, Nick, hogy légy vele
óvatos. Catherine tényleg beteg, érted? Hát nem látod,
hogy mi történik körülötted? – Könyörgő szemekkel
nézett a férfira, hogy higgyen neki. – Nem tudom,
valamiféle bosszúról van-e szó a részéről, abban viszont
egészen biztos vagyok, hogy az egészet jó előre
kitervelte. Tudja, hogy a Berkeley re jártam. Tudja, hogy
ismertem Noah Goldsteint. Kitalálja rólam ezt a
történetet, és el akarja hitetni veled, hogy üldöztem.
Kötelet akar rakni a nyakamba, aztán átnyújtani neked:
“Íme, a pszichiáter, aki meggyilkolta Johnny Bozt”.
– Nem nyújtott át nekem – mondta Nick dühösen. –
Nem is tudta, hogy ki vagy. Lisa Hobermanról beszélt
nekem, nem Beth Garnerről.
– Nem akarom elhinni, hogy ennyire ostoba legyél,
Nick – csattant fel a lány. – Tudta jól, hogy ki fogod
találni, ki is az a Lisa Hoberman. Végül is zsaru vagy,
méghozzá jó zsaru. Mit tett tehát? Hadd találjam ki!
Mellékesen megemlítette a dolgot, és igyekezett
lényegtelennek feltüntetni az egészet? – Mosolygott, de
mosolya torz és gonosz volt. – Az ágyban mondta meg,
Nick? Biztosan. Én így csináltam volna.
Nick elfordult a lánytól, felidézve Catherine
reszketését, ahogy elmesélte Lisa Hoberman rémítő
történetét.
– Miért változtattad meg a neved, Beth?
– Férjhez mentem. Ő hívott Beth-nek.
– Hogyan? Nem is tudtam, hogy volt férjed.
– Mert nem tartozott rád – vágott vissza a lány. Aztán
vállat vont, gondolván, most már mindent elmondhat
Nicknek. Nem szégyellte, hogy volt férje, és azt sem,
hogy elvált. – Még az egyetem alatt ismerkedtünk meg.
Egyszerre végeztünk, aztán ő a salinasi klinikán kapott
állást. A házasság nem volt hosszú életű.
– Meddig tartott?
– Egyáltalán nem sokáig. Nick, te tényleg azt hiszed,
hogy... bárkit is meg tudnék ölni? Soha életemben nem
találkoztam Johnny Bozzal. Még csak nem is hallottam
róla!
Nick fejében teljes káosz uralkodott. Már végképp
nem tudta, mit és kinek higgyen. Sarkon fordult és az
ajtóhoz lépett.
– És mi a helyzet Nilsennel? – szólt utána Beth. –
Milyen indítékkal öltem volna meg? Egyszerűen nem áll
össze a kép. Ezen gondolkozz el, Nick.
Nick elgondolkozott a dolgon, de következtetéseit
nem osztotta meg a lánnyal. Az elromlott ajtózárat
babrálta.
– Csinálnod, kellene valamit ezzel a zárral. Annyi a
gyanús elem mindenfelé...
– Így igaz – helyeselt szenvedélyesen Beth.
Kinyújtotta a kezét Nick felé, mintha egy rossz szellemet
akarna elhessegetni, egy ördögi démont, amelynek
megsemmisítéséhez csak ő rendelkezik a mágikus erővel.
– Catherine gonosz, de ragyogó elme. Légy vele óvatos,
Nick!
A férfi bólintott, mintha igazat adna a lánynak. De ő
soha életében nem volt óvatos, főleg a nőkkel szemben
nem. Miért pont most kezdené el?

Akkor sem volt óvatos, amikor belépett a sötét kapualjba,

és nem tétovázott akkor sem, amikor a gyéren
megvilágított lépcsőházban elindult a lakása felé.
Miközben a zsebében kotorászott a kulcsait keresve,
váratlanul egy kéz érintését érezte a vállán. Akkorát
ugrott, mint aki kígyóra lépett.
– Jézus Mária!
Az árnyékból Catherine Tramell lépett elő nevetve.
– Megijesztettelek? – kérdezte vidáman csillogó
szemekkel. Pontosan tudta, hogy megrémítette a férfit, és
ez valahogy örömmel töltötte el, akárcsak a parton,
amikor Nick hátára ugrott.
– Nem szabadna olyan ember mögé lopóznod, akiről
tudod, hogy fegyver van nála – jegyezte meg Nick. – Így
történnek a balesetek.
– Csakhogy én tudtam, hogy nincs nálad fegyver –
felelte a lány. – Minden bizonnyal le kellett adnod,
miután... felfüggesztettek.
Természetesen igaza volt, de Nick mindeddig nem is
ébredt tudatára, hogy fegyvertelen. Megtapogatta a bal
hóna alatt a 38-as helyét. A fegyver állandóan nála volt,
és most szinte meztelennek érezte magát nélküle.
– Gondoltam, megleplek – mondta Catherine vidám,
csaknem csivitelő hangon. Ekkor észrevette, hogy a férfit
az ő váratlan megjelenésénél súlyosabb kérdések
foglalkoztatják. – Mi a baj, Nick?
– Megtaláltam Lisa Hobermant.
– Tényleg? És mi van vele?
– Ez puszta érdeklődés az egykori évfolyamtárs sorsa
felől, igaz?
A lány hosszasan Nick szemébe nézett.
– Úgy értsem, hogy nem akarod elmondani, mi van
vele? Azt hittem, már nem játszunk.
Nick elfordította a kulcsot a zárban, de nem lépett be a
lakásba, hanem megállt a küszöbön, mint egy ajtónálló.
– Én is azt hittem, hogy ez a játék már a múlté.
– Az is – erősködött Catherine.
– Akkor mivel magyarázod, hogy Lisa Hoberman egy
kicsit másképpen adta elő a történetet, mint te? Azt
mondta, hogy a dolgok éppen fordítva történtek: te
üldözted őt. Még a hajadat is úgy viselted, mint ő.
A lány elmosolyodott.
– És te hittél neki? Egyszerűen megdöbbentő a
naivitásod, Nick. Én voltam az áldozat. Én mentem be az
egyetemi rendőrőrsre, hogy feljelentést tegyek ellene.
– Feljelentetted? – Még mindig nem hitt a lánynak.
– Pontosan. Te még mindig azt hiszed, hogy gyilkos
vagyok, ugye?
Nick nem hitte, hogy Catherine gyilkos. Nem akarta
elhinni, hogy képes lenne megölni valakit.
– Nem – felelte csendesen.
– Hazudsz – kiáltotta dühösen a lány, aztán sarkon
fordult és lerohant a lépcsőn. Mozgása olyan
magabiztosságot sugárzott, mint amilyennel a
divatbemutatók modelljei lépkednek a kifutón.
 Tizenkilencedik fejezet
A felfüggesztés egyik legnagyobb előnye, gondolta
Nick, miközben kocsijában ülve arra várt, hogy
átmehessen a Bay Bridgen, hogy az embernek nem kell
megosztania a figyelmét. Normális körülmények között
Gus és ő vagy fél tucat gyilkossági ügyön dolgoztak
egyszerre, és minden erejükkel azon voltak, hogy
valamennyi eset apró részleteit fejben tartsák. Most, hogy
felfüggesztették, Nick megtehette, hogy minden
figyelmét egyetlen esetre összpontosítsa. Arra, ami a
leginkább foglalkoztatja: Catherine Tramell különös
életének és személyiségének megismerésére. Már rég
nem Johnny Bozról volt szó. Nick most már a lányt
akarta kiismerni, elkülönítve a hazugságokat az
igazságtól, a tényeket a fantázia szüleményeitől. Kora
reggel ismét elhajtott Berkeleybe, ugyanott parkolt le, és
ugyanazon az árnyas sétányon közelítette meg az
egyetem épületét, mint legutóbb. A Doe Memorial
Library hatalmas tömbje előtt összefutott egy helyi
rendőrrel, aki közölte vele, hogy a biztonságiak irodáját a
Colton Hall alagsorában találja.
Az íróasztal mögött középkorú férfi ült a biztonsági
őrség egyenruhájában, és Nick azonnal látta rajta, hogy
nemrégiben még hivatásos rendőrként szolgált, és
várhatóan egész délelőtt az Albany kapitányságon történt
esetekkel fogja untatni, amennyiben nem sikerül
meggyőznie az ügy sürgősségéről. Úgy beszélt az öreg
zsaruval, mintha még most is kollégák, fegyvertársak
lennének.
– Egy órán belül Friscóban kell lennem az aktákkal,
különben a hadnagy seggbe rúg, tudja, hogy van ez...
 A férfi felnevetett.
– Hogyne tudnám. Az én időmben is voltak ilyen
lehetetlen főnökök.
– Ebben biztos vagyok.
A férfi a biztonsági őrség irattárába vezette. A
helyiséget padlótól a mennyezetig a University of
California modern-kori története során bejelentett
vétségek és bűntettek aktái borították. Többségük
alighanem a hallgatók által néhány sör hatása alatt
elkövetett csendháborításról és gyorshajtásról számolt be,
de valahol itt kellett lenniük a súlyosabb kihágások
jegyzőkönyveinek is.
– Mit mondott, milyen ügyben nyomoz?
– Gyilkosság.
– Azok a fiúk, akikkel a gyilkosságisok közül
találkoztam, mind forrófejűek voltak. Maga is az?
– Nem.
– Örömmel hallom. – A biztonsági őr megállt az egyik
polc mellett, és leemelte az egyik poros aktát. – Itt is
lennénk – mondta, és a sárga dossziéba pillantott. –
Vagyis majdnem...
– Mi az, hogy majdnem?
– Kéne itt lenni egy jelentésnek 1980. januári
dátummal Lisa Hobermanről. De nincs itt. Valaki kivitte.
– Kivitte? Mi ez, könyvtár? – kérdezte Nick
indulatosan.
A férfi helytelenítő pillantást vetett rá, mintha kezdene
ráébredni: ez a Nick Curran nevű fickó tulajdonképpen
mégiscsak egy forrófejű gyilkosságis.
– Higgadjon le, mester!
– Ki vitte ki?
– A maguk egyik embere. Egy Nilsen nevű fickó.
 Nick kitépte a férfi kezéből a papírt: “Kikölcsönözve
M. Nilsen nyomozónak, San Franciscó-i kapitányság,
Belső Ügyosztály. 1990/11/19.
– Ismeri a srácot? – kérdezte a biztonsági őr.
– Igen – mondta Nick lassan –, ismerem.
– Akkor mondja meg neki, hogy hozza vissza az aktát!
Már egy éve nála van.
– Oké – mondta Nick –, biztos lehet benne, hogy
szólok neki.

Nickkel forgott a világ, és úgy érezte, hogy zavaros

gondolatai csak doktor Gus Moran gyógykezelése
nyomán tisztulhatnak ki. Keresett hát egy nyilvános
telefont az egyetem környékén, és felhívta barátját.
Megbeszélték, hogy San Franciscóban találkoznak. Mivel
szép, és elhagyatott helyen akartak beszélgetni, a ködös
7. gátat választották, ahol fel-alá sétálva megvitatták az
ügy újabb fejleményeit.
– Szóval Nilsen megszerzett egy jelentést Lisáról.
Ezzel nem sokra megyünk: fogalmunk sincs, hogy mi
van abban az átkozott aktában – foglalta össze a helyzetet
Gus.
– Catherine elmondta nekem, hogy mi van benne.
– Feltéve, hogy igazat mondott – figyelmeztette Gus.
– Hát nem érted? Ha Beth ölte meg Johnny Bozt, hogy
bemártsa Catherine-t, akkor nem engedhette, hogy bárki
is tudjon arról, ami a Berkeleyn történt, még akkor sem,
ha azóta eltelt tíz év. Vagyis nyilvánvaló indítéka volt
Nilsen meggyilkolására.
– Igen – mondta Gus szónokiasan –, de hogy a fenébe
jött rá Nilsen az egészre? Feltéve, hogy rájött egyáltalán.
– A Belső Ügyosztályon dolgozott. Lehet, hogy
egyszerűen megkérdezte Beth-t.
Gus elgondolkozott barátja szavain, de valahogy nem
akart neki összeállni a dolog.
– Csakhogy Beth bolond lett volna beszámolni neki a
viselt dolgairól. Ne felejtsd el, hogy szemben a te
Catherine-eddel, doktor Garner nem többszörös
gyilkosok társaságában tölti a szabadidejét!
– Catherine író – mondta védekezően. – Neki ez a
munkájához tartozik. Anyaggyűjtés.
– Lehet, hogy elfogadom ezt a hülye magyarázatot –
felelte Gus. – Lehet, hogy nem. Még nem döntöttem.
Mindenesetre könnyebben menne, ha sikerülne
kiderítenünk, mi is történt az egyetemen tíz évvel ezelőtt.
Kell, hogy legyen valaki, aki tudja, mi a fene történt!
– Én tudom, hogy mi történt – makacskodott Nick. –
Catherine elmondta. És minden szava igaznak bizonyult.
– Az istenit, Nick, szállj már le a földre. Teljesen
begőzöltél attól a nőtől.
– Egy fenét.
Gus elvigyorodott.
– Tényleg azt hiszed, hogy az idők végezetéig
keféltek, mint a nyulak felneveltek néhány porontyot, és
boldogan éltek, míg meg nem haltok? Ember! Mondd
meg az öreg haverodnak: tényleg ezt gondolod?
Nick ilyesféle gondolatokat forgatott a fejében
kettejük kapcsolatáról, de ezt képtelen volt beismerni
barátjának.
– Nem tudom, hogy mi az ördögöt gondoljak –
mondta végül csendesen.
– Akkor jó – felelte Gus. – Még menthetőnek tűnsz.
– Ide figyelj! – mondta Nick elgondolkozva. – Olyan
nincs, hogy nem lehet megoldani ezt a rejtélyt. Ahogy
mondtad: valaki biztosan tudja, mi történt az egyetemen
akkoriban.
– Lehet, hogy követnünk kellene a barátnőd példáját:
gyűjteni kéne egy kis anyagot. Én majd Catherine-nel
foglalkozom, és keresek valakit, aki ismeri a hiányzó
részleteket.
– Hogyan?
– Merő véletlenségből profi nyomozó vagyok,
öregem. Iszonyú szerencsénk van, mi?
Nick mosolygott.
– Oké. Te Catherine-t ellenőrződ, én pedig Beth
nyomába eredek.
– Óriási hibát követsz el.
– Lehet, de van még egypár részlet, amit tisztáznom
kell.
– Fogadni mernék, hogy nekem van igazam – mondta
Gus magabiztosan.
– Állom a fogadást.
Gus bólintott.
– Holnap pontosan ebben az időben ugyanitt
találkozunk. Meg fogod látni, hogy az öreg Gus nem érett
még meg a nyugdíjazásra.

Nick ezúttal sokkal óvatosabban mászta meg a három

emeletet, és minden fordulóban gondosan ellenőrizte,
nem bújt-e meg valaki a homályos szegletekben. Senkit
sem látott, viszont egyre erősödő hangú zeneszót hallott,
és meg mert volna rá esküdni, hogy a hang az ő lakásából
szűrődik ki a lépcsőházba. Megállt az ajtó előtt és fülelt.
Odabent szólt a zene. Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót,
és fejét bedugta a nyíláson.
Az ablak előtt Catherine állt. Fekete farmert viselt,
kedvenc fekete bőrdzsekijén a cipzár majdnem a nyakáig
fel volt húzva.
– Nem tudtam rád haragudni – szólalt meg. –
Hiányoztál.
– Nem sokat tettem azért, hogy hiányozzak neked –
felelte Nick nyersen.
– És én hiányoztam neked?
– Nem.
Catherine elhúzta a száját.
– Gyere ide, és ismételd meg.
Nick szorosan a lány elé állt, a szemébe nézett, és
megismételte:
– Nem. Nem hiányoztál.
Catherine nagyon lassú mozdulatokkal elkezdte
szétnyitni dzsekijét. Ahogy a zippzár fogai szétváltak, a
férfi láthatta, hogy a súlyos bőrkabát alatt nem visel
semmit.
– Már láttam ilyet – jegyezte meg Nick.
– De nem biztos, hogy még egyszer láthatod. A
könyvem majdnem kész. A nyomozó már majdnem
halott.
– Tényleg? Egy utolsó cigarettára azért még van
időnk?
Catherine magához vonta a férfit.
– Utána – lehelte a fülébe vágytól fátyolos hangon.
Gyorsan és mohón szeretkeztek a nappali szőnyegén.
Az egymás iránt érzett fékezhetetlen vágy forrósággal
töltötte el testüket.
Miután befejezték, Nick cigarettát vett elő a
nadrágzsebéből, meggyújtotta, majd átnyújtotta a
lánynak.
– Holnap kell egy kis anyaggyűjtést végeznem –
mondta.
– Ebben nagyon jó vagyok. Majd segítek – felelte a
lány.
Nick visszakérte a cigarettát, és mélyen leszívta a
füstöt.
– Kösz, ne!
– Mihez gyűjtesz anyagot?
– A könyved új befejezéséhez.
Catherine elmosolyodott.
– Tényleg? És mi a fordulat?
– Az, hogy a nyomozó nem hal meg. Ő és a lány...
– Mi történik velük?
– Happy end.
– Utálom a happy endeket.
– Gondoltam. De azért próbáld ki.
A lány hirtelen kikapta Nick szájából a cigarettát, és
beleszívott.
– Oké. Győzz meg!
– A nyomozó és a lány az idők végezetéig kefélnek,
mint a nyulak, felnevelnek néhány porontyot, és
boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Catherine elgondolkozott.
– Ezt nem lehet eladni – mondta végül.
– Miért?
– Mert valakinek meg kell halnia.
– Miért?
– Valakinek mindig meg kell halnia.
 Huszadik fejezet
Salinas Monterey megye székhelye, jelentéktelen
kisváros nem messze az óceán partjától, de cseppet sem
emlékeztet az elegáns szállodákkal, menő éttermekkel és
luxusnyaralókkal telezsúfolt part menü településekre. A
várost a zöldségtermesztés tartja el, a határába települt
konzervgyárakat hatalmas répa-, káposzta- és
articsókaültetvények veszik körül. Az utcasarkokon
bevándorlók álldogálnak, remélve, hogy valamelyik
farmon szükség lehet a munkájukra. Az egész várost
belengi a McCormick takarmányüzemből áradó
kellemetlen szag.
Salinas volt az egyetlen hely, ahol Nick további
információkat remélhetett Beth Garner korábbi életéről.
A lány azt állította, hogy itt élt a férjével, aki a városi
klinikán dolgozott. Talán az ex-férj tud valamit Beth-ről,
és ha így áll a dolog, akkor Nick bizonyára ki is szedi
belőle.
Az ingyenes klinikát elsősorban a bevándorlók vették
igénybe, így nem csoda, hogy a szürke kőépület a város
legszélén, közvetlenül a termőföldek és a vasúti
vágányok szomszédságában magasodott.
A váróteremben jó pár beteg várt a sorára, Nick
azonban nem állt be közéjük, hanem egyenesen a
nővérszoba felé irányította lépteit. A szobában két fiatal
ápolónő tartózkodott, mindkettőjük előtt hatalmas kupac
irat tornyosult.
– Helló – szólította meg Nick az egyiket. – Egy
bizonyos doktor Garnert keresek. Meg tudná mondani,
hol találom?
– A klinikán nem dolgozik Garner nevű orvos, uram.
 – Nem?
– Csak dolgozott. Pár éve, amikor idekerültem, volt itt
egy doktor Joseph Garner...
– Ő lesz az.
– Nos, attól tartok, ő már nincs közöttünk.
– Nem tudja, hogy most hol dolgozik?
– Félreértett: már nincs közöttünk. Vagyis már nem él.
Meghalt.
– Meghalt? Hogyan?
A nővér tétovázott egy darabig, majd kibökte:
– Lelőtték. Többet nem tudok róla.

Nick a salinasi seriff egyik helyettesét a rendőrség

épülete előtt találta: a testes férfi éppen fehér kocsiját,
egy hatalmas Chevrolet Blazert mosta. Nem rendőrautó
volt, és a seriffhelyettes szemlátomást ráért, hogy
karbantartsa saját kocsiját, és közben elbeszélgessen a
nagyvárosból érkezett kollégával. Doktor Garner
halálának valamennyi részletét ismerte.
Az erős vízsugarat a szélvédőre irányította, majd
megszólalt:
– Doktor Garner? Ronda ügy. Ez egy csendes
kisváros, még a bevándorlókkal sincsen sok gond. Ők is
tudják, hogy ha zűrt csinálnak, hazaküldjük őket. – A
kocsi oldalán piszkos lé csörgött le.
– És Garner? Róla mit tud?
– Különös eset volt. Munkából tartott hazafelé. Egy
kis házban lakott a feleségével, nem messze a klinikától.
Valaki mellé hajtott egy kocsival, és egyszerűen lelőtte.
– Kocsiból? Mi ez, vadnyugat?
– Mondtam, hogy különös eset.
– Milyen fegyvert használtak?
 – Harmincnyolcas pisztoly. Soha nem találtuk meg. –
A férfi most a kerekekre irányozta a slangot, és az erős
vízsugár nyomán a sárvédőkről agyagdarabok váltak le.
– Gyanúsítottak valakit?
– Nem. Se gyanúsított, se indíték. Megoldatlan ügy.
A rendőr elzárta a vizet és kíváncsian nézett Nickre.
– Tudja, volt itt egy másik fickó is maguktól,
Friscóból. Körülbelül egy éve lehetett. Ugyanezeket
kérdezte. Végül is miről van szó?
– Rutinmunka – felelte Nick, és mindketten tudták, a
zsaruk között ez annyit tesz: “Törődj a magad dolgával!”
– Igen, ő is azt mondta, hogy rutinmunka. Maga már a
második, aki ugyanazt a rutinmunkát végzi egy éven
belül...
– Emlékszik a nevére?
A férfi elgondolkozott, majd megrázta a fejét.
– Nem, attól tartok, nem.
– Ha hallaná azt a nevet, akkor ráismerne?
– Lehet – felelte a rendőr, majd ismét megindította a
vizet. Ezúttal a hátsó kerekeket vette kezelésbe.
– Nilsen?
– Ez az.
– A feleséget nem gyanúsították?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem. Bár a városban beszéltek ezt-azt... De nem
derült ki semmi.
– Mit beszéltek a városban?
– Hogy volt egy barátnője.
– Doktor Garnernek?
– Frászt. A feleségének. De ahogy mondtam, nem
derült ki semmi. – Elzárta a csapot, és elkezdte-feltekerni
a csövet. A Chevy csillogott-villogott.
 – Kösz.
– Remélem, segítettem.
– Segített – felelte Nick. – Nem is tudja, milyen sokat
segített.

Catherine házában a Stinson Beachen a hullámtörők

megszokott morajlásába ezúttal egy másik, szaggatott
hang is vegyült. A lézerprinter teljes sebességgel
dolgozott, és tálcáján egyre gyűltek az elkészült könyv
kinyomtatott lapjai.
A gép olyan halkan működött, hogy Nick csak akkor
jött rá a különös zaj forrására, amikor belépett a
nappaliba. Catherine-t nem látta sehol, de az első lapokat
valaki már kivette a printer tálcájából, és gondosan az
asztalra helyezte. Nick felkapta a legfelső lapot.
“Mesterlövész.” Írta: Catherine Woolf.
– Tetszik a cím? – A lány az ajtóban állt.
– Nagyon... fülbemászó – felelte Nick.
– Kész van. Befejeztem.
A férfi végigpörgette a kezében tartott lapokat.
– És mi a vége?
– Mondtam már. A lány megöli. – Elnyomta a
cigarettáját. – Viszlát, Nick.
– Viszlát?
– Befejeztem a könyvemet. – Szavai nem gyakoroltak
különösebb hatást a férfira. Nem mozdult el az asztal
mellől. – Nem hallottad, mit mondtam?
Nick nem adta jelét, hogy hallotta volna. A lány arcát
bámulta, mintha a megbékélés apró jelét kereste volna
rajta. Mindhiába.
– A figura halott, Nick. Ez azt jelenti, hogy neked is
búcsúznod kell. – Megfordult és elindult a terasz felé. –
Mit akarsz még, Nick? Virágokat? Majd küldök neked
egy dedikált példányt. Ez megfelel?
– Mi ez az egész? Valami vicc? – kérdezte a férfi,
majdnem mosolyogva, mivel biztosra vette, hogy átlát a
lány újabb tréfáján. – Újrajátszunk?
– A játékoknak vége – felelte Catherine fagyosan. –
Egyben igazad volt: az volt az évszázad dugása,
Mesterlövész.
– Mi a fenéről beszélsz?
A házból egy idős nő szólt ki.
– Catherine?
– Azonnal jövök, Hazel – felelte Catherine. – Viszlát,
Nick.
– De...
– Komolyan beszéltem – mondta keményen, és volt
valami a hangjában, amiből Nick megértette, hogy ezúttal
nem egy újabb játékról van szó.

Nick hamarabb ért ki a gátra, mint Gus. A kocsijában

várta barátját, egyik cigarettát a másik után szívva el. Gus
a Mustang mellé farolt Cadillacjével, és kinyitotta a jobb
első ajtót.
– Szállj át, Nick.
Nick lezökkent a barátja melletti ülésre, és első
pillantásra látta, hogy Gus valami nagy-nagy meglepetést
tartogat a számára, bár az öreg rendőr igyekezett leplezni
izgalmát.
– Van itt egypár dolog, ami esetleg téged is érdekelhet,
Nick. Felhívtam néhány embert abból a kollégiumból,
ahol Tramell lakott. Elmentem Berkeleybe, és
megszereztem az egyetemi évkönyvet és a végzettek
névsorát. Nagyon segítőkész emberek laknak arrafelé.
 – Nagyszerű – mondta fanyar hangon Nick. –
Gyerünk, Gus, mondjad már!
– Ne siettess, öregem. Úgy tűnik, a hírek gyorsan
terjednek, mert ma reggel felhívott az a lány, aki elsőben
Catherine Tramell szobatársa volt...
– Ő hívott fel téged?
– Pontosan. A neve Mary Beth Lambert. Ellenőriztem
az évkönyvben, és stimmel a dolog. Azt mondja, hogy
mindent tud Catherine Tramell és Lisa Hoberman
kapcsolatáról. Ez a te barátnőd már akkor is jó érzékkel
választotta ki az ismerőseit. Ez a Mary Beth Lambert is
lökött lehet egy kissé, mert még ennyi év elteltével sem
volt hajlandó telefonon keresztül beszélni az egykori
szobatársáról. Azt mondta, akárki is lehetek, és
ragaszkodott hozzá, hogy személyesen találkozzunk.
Odaát van Oaklandben, a munkahelyén fogom felkeresni.
Azt mondta, az lesz a legjobb, ha a munkaidő letelte után
megyek, mert addigra a kollégái lelépnek. Pontosan így
mondta: lelépnek. – Gus beindította a motort. – Szóval
van kedved egy oaklandi kiránduláshoz?
Nick vállat vont. Ha Catherine tényleg kizárta az
életéből, és valóban csak az anyaggyűjtéshez kellett a
lánynak, akkor semmihez sem volt kedve.
– Ramatyul nézel ki, fiam – szólalt meg Gus. – Ne
haragudj az öreg Gusra, amiért egy kicsit élvezi a
győzelmét. Valahogy meg kell ünnepelnem, hogy
megnyertem a fogadást. Ez zavar?
– Nem ez zavar, Gus – felelte halkan Nick.
– Akkor jó. – A gázra lépett, és rátért a Bay Bridge
felé vezető forgalmas útra. Közben folytatta nyomozása
eredményének ismertetését. – A volt szobatárs nem
minden. Tudtad, hogy Beth Garner magánrendelést is
folytat? Egy másik lélekbúvárral közösen irodát bérel a
Van Nessen. És tudod, ki a társa leghíresebb ügyfele?
Vagyis ki volt? Johnny Boz! – Gus hátradőlt, és rávágott
a kormánykerékre. – Catherine Tramell tudomást szerzett
erről, és elhatározta, hogy elhiteti: Beth egy dühöngő
őrült, aki jégvágóval pasasokat vág haza. Veszítettél,
öcsi. Elvesztetted a fogadást! – Nickre pillantott, azt
várva, hogy barátja nem nyeli le ilyen könnyen a
hallottakat, és valami trágársággal vág vissza. De Nick
mozdulatlanul ült, és merev arccal bámulta az elrohanó
tájat.
Nick nem tartozott a sértődős vesztesek közé,
úgyhogy Gus nem tudta mire vélni hallgatását.
– Mi a fene bajod van, Nick?
– Fogd már be a szád, Gus!
– Bocs, hogy zavartalak – vont vállat a kormány
mögött ülő férfi, és az út hátralévő részét hallgatásba
burkolózva tették meg.
Phil Hill Oakland északi részén terült el, és a környék
sokemeletes házai kizárólag irodáknak és egészségügyi
intézményeknek adtak otthont. Gus az egyik felhőkarcoló
előtt megállt, és mindketten kiszálltak a kocsiból.
– Hát te hova indulsz? – kérdezte Gus.
– Veled megyek.
– Nana! Fel vagy függesztve, fiam. Nem fog sokáig
tartani. Azonnal itt vagyok.
– Akkor legalább azt elárulnád, hogy hova mész?
– 405-ös iroda. Várj itt a kocsiban, míg visszajövök.
Aztán elmegyünk meginni egypár pohárral, és elmesélem
az egész történetet.
Nick még mindig nem tudott belenyugodni, hogy
barátja tehetetlenségre ítéli.
 – Ez már az én történetem is, Nick, engedd, hogy
magam intézzem.
Nick bólintott.
– Oké. – Beszállt a kocsiba, Gus pedig elindult az
irodaház bejárata felé.
Az épület kihaltnak tűnt, de bejáratát még nem zárták
be, és a lift is nyitott ajtókkal várakozott a földszinten.
Gus beszállt, és könnyedén rávágott a negyedik emelet
gombjára. A kabin elindult, de az első emeleten megállt,
és az ajtók szélesre tárultak. A folyosón nem várt senki a
liftre.
Gus újra megnyomta a gombot, és magában
káromkodott. A fülke zümmögő hangon újra emelkedni
kezdett, ám a harmadik emeleten megismétlődött az
iménti jelenet.
– A francba! – Gus ebben a pillanatban tiszta szívéből
utálta a programozható szerkezetet.
Rövid várakozás után az ajtók bezáródtak, és a lift
elindult a negyedikre.
Két másodperc elteltével a fülke puhán lefékezett,
ajtajai kitárultak. Gus kilépett a folyosó félhomályába.
Nem számított rá, hogy találkozik valakivel, így csak a
szeme sarkából látta felvillanni egy nő szőke fürtjeit, és
az arca felé közeledő hegyes tárgyat.
A jégvágót markoló kéz újra és újra lesújtott a férfi
torkára.

Nick magába roskadtan ült a kocsiban, és a Gus által

elmondottakon gondolkozott. Úgy érte a hirtelen
felismerés, mintha állon vágták volna: Gus azt mondta,
hogy Catherine elsős szobatársa telefonált neki. De
hiszen ennek az esélyei szinte egyenlőek voltak a
nullával! Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy valaki
idecsalta a barátját, és Gus egyenesen belesétált a
csapdába!
Nick kiugrott a kocsiból, és minden erejét összeszedve
berohant az épületbe. A lift lámpája foglaltat jelzett, ezért
egyenesen a lépcsőhöz futott, és a fokokat hármasával
szedve felszáguldott a negyedikre. Feltépte a vészkijárat
nehéz vasajtaját és kilépett a folyosóra.
Gus a nyitott liftajtóban feküdt. Nyakán, állán, mellén
és arcán tucatnyi mély sebből szivárgott a vér. Az ajtó
időről időre megpróbált becsukódni, de mindig elakadt a
férfi vérző testében.
– Gus – kiáltotta Nick kétségbeesetten. Térdre vetette
magát a földön heverő test mellett, és kezeivel próbálta
felfogni barátja kiömlő vérét. A meleg folyadék ragacsos
patakokban ömlött az ujjai között.
Gus szemei elhomályosultak, már csak az élet utolsó
szikrái pislákoltak bennük. Összevagdalt torkából
halálhörgés szakadt fel.
– Gus, Gus – nyögte Nick –, kérlek, ne...
A férfi teste megremegett, aztán végleg
elcsendesedett. Nicket mindenütt Gus vére borította.
Halott barátja övéből kitépte a szolgálati fegyvert, és a
gyilkos keresésére indult. A liftet Gus holtteste bénította
meg, a lépcsőn pedig nem találkozott senkivel, tehát a
tettesnek még itt kellett lennie az emeleten.
Hirtelen suhogó hangot hallott, megpördült, és
szemtől szemben találta magát a gyilkossal. Pontosan azt
az arcot pillantotta meg, amelyre számított.
– Ne mozdulj! – kiáltotta, és a fegyvert szabályos
támadóállásban maga elé tartotta. A pisztoly csöve
egyenesen Beth Garner mellkasára irányult.
 A lány elsápadt és hátralépett, kezeit mereven
esőkabátja zsebében tartotta.
– Nick! Mit keresel itt?
– Emeld fel a kezeidet!
– Hol van Gus? Az üzenetrögzítőmön azt az üzenetet
kaptam, hogy itt vár rám. Hol van?
Beth valamit szorongatott a jobb zsebében.
– Emeld már fel a rohadt kezeidet! – üvöltötte Nick. –
Ne gyere közelebb!
– Nick, kérlek... – a lány újabb lépést tett Nick felé.
– Ne! Ne gyere közelebb! – kibiztosította a fegyvert. –
Mindent tudok a férjedről.
– A férjemről? – Beth még jobban elsápadt.
– És azt is tudom, hogy kedvelted a lányokat. Még ma
is szereted őket, Beth?
– Hogyan? – A lány arcán hátborzongató, szinte
természetfeletti mosoly terjedt szét, és ismét lépett egyet
a férfi felé.
– Vedd ki a kezeidet a zsebedből!
– Mi van veled, Nick? – Rohanni kezdett a férfi felé,
kezét félig kihúzta a zsebéből.
Nick azonnal tüzelt, és a lövés sokáig visszhangzott a
kihalt épületben. A golyó Beth mellébe hatolt és
valósággal hanyatt lökte a lányt.
A férfi még néhány másodpercig mozdulatlanul
tartotta a fegyvert. A lányban még volt némi élet. Nick fél
térdre ereszkedett mellette, és jobb kezét kihúzta a
zsebéből. Ujjai erősen szorították a kulcsait – fegyvernek
nyoma sem volt.
Beth halkan és erőtlenül suttogott valamit, és a
férfinak a szájához kellett hajolnia, hogy megértse
szavait.
 – Szerettelek... – lehelte a lány utolsó erejével.

– Miből gondoltad, hogy fegyver van nála? – Phil Walker

a zavarodott és nyugtalan Nick felett állt. Gus Moran
meghalt, Beth Garner meghalt, és Nick egy zombi
szerepében érezte magát. Körülötte helyszínelők,
halottkémek, fotósok és nyomozók sürgölődtek, de Nick
tudatáig a jövés-menésből szinte semmi nem hatolt el.
– Mi a fenét keresett itt Beth? Mit keresett itt Gus? –
Phil Walker kétségbeesetten vágyott a válaszra, de olyan
volt, mintha egy élettelen tárgyhoz beszélne. – És mi a
fenét kerestél itt te?
Sam Andrews lépett Walker mögé, és megérintette a
főnöke vállát.
– Találtunk valamit, hadnagy.
Az egyik helyszínelő egy esőkabátot tartott kesztyűbe
bújtatott kezében.
– Az ötödiken találtuk, a lépcsőn. Friss vérfoltok
vannak rajta, a zsebében pedig egy szőke paróka meg egy
jégvágó.
– Jégvágó?
A férfi előhúzta a hegyes szerszámot a kabátzsebből.
– Ez az. És van itt még valami. – Kifordította az
esőkabátot, és a bélésbe varrva láthatóvá vált a San
Franciscó-i rendőrség emblémája.
– Jézusom – mondta Walker, és kezével fáradtan
végigsimított a haján.

Az oaklandi irodaházban már nem sok látnivaló maradt,

úgyhogy az egész csapat átvonult az öböl túlsó oldalára,
Beth Garner Marina kerületben levő lakásába. Úgy
özönlöttek el a lakást, ahogy a tengerészgyalogosok
rohanják le az ellenséges állásokat partraszálláskor. Nick
leszegett fejjel lépkedett a nyomukban, és azokon a
szavakon elmélkedett, melyeket néhány napja Gus
szájából hallott. Most is a fülében volt barátja
komolykodó hangja: “Soha ne hagyd, hogy
meggyilkoljanak, Nick, mert ezek a zsaruk felborítják a
magánéleted.”
– Hadnagy! – szólalt meg Andrews. – Találtunk egy
fegyvert. 38-as pisztoly. A polcon volt, a könyvek
mögött.
– Vizsgáltasd meg a ballisztikai szakértőkkel, hogy
ezzel ölték-e meg Nilsent.
– Van itt valami más is.
– Mi?
– Fényképek – felelte Andrews. – Catherine Tramell
fotói.
Ez végre Nick érdeklődését is felkeltette, és követte
Walkert a hálószobába. Beth fésülködőasztalán a tucatnyi
fénykép – Catherine az egyetemen, Catherine egy
bokszmeccsen, Catherine és Johnny Boz, Catherine és
Roxy – mellett az írónő kötetei hevertek, és az egész
olyan volt, mintha a szoba valamiféle kegyhely lenne,
amelyet Catherine Tramell számára emeltek.
Walker Nick felé fordult.
– Hát, azt hiszem, erről volt szó.

* * *

Walker emberei késő éjjel gyűltek össze a gyilkossági

csoport irodájában, amely a szokatlan időpont ellenére
méhkasként nyüzsgött. Talcott ugyanis elrendelte, hogy
reggelre az egész ügyet csomagolják be, szépen és
gondosan. Délelőtt sajtótájékoztatót akart tartani, és nem
akarta, hogy elvarratlan szálak maradjanak.
Az esőkabát és a paróka az asztalon feküdt.
– Beth mérete, a vérfoltok pedig Gustól származnak –
mondta Andrews.
– Valószínűleg meghallotta, hogy közeledsz, és
gyorsan elrejtette ezeket a holmikat – jegyezte meg
Walker Nick felé fordulva.
Andrews a jegyzeteibe pillantott, és folytatta.
– Az épületben nem volt 405-ös szoba. Catherine
Tramell szobatársa két éve halt meg leukémiában.
Holnap megkapjuk faxon a halotti bizonyítvány
másolatát.
– Egyéb?
– Most jön a java. A ballisztikai szakértők szerint a
lakásban talált 38-assal lőtték le Nilsent. Nincs
nyilvántartásba véve. Most ellenőrzik, hogy ezt
használta-e a férje ellen is Salinasban. A jégvágó ugyanaz
a modell, mint amit Johnny Boznál használtak.
Nick látszólag nem vett tudomást az elhangzottakról.
Még mindig kábulatban volt attól, hogy Catherine
teljességgel tisztázódott. Valahol legbelül mély
megkönnyebbülést érzett.
– Van valami összefüggés Beth és Boz között?
Andrews bólintott.
– Igen. Johnny Boz pszichiátere mutatta be őket
egymásnak tavaly egy karácsonyi összejövetelen. A
pszichiáter azt mondja, hogy jól megértették egymást.
Walker megveregette Nick vállát.
– Soha nem lehet tudni, mi fér meg egy emberben,
igaz? Még azokról sem, akikről azt hiszi: kiismerte már
őket.
Nem ez volt az egyetlen vállveregetés, amelyben Nick
aznap este részesült. Talcott ugyancsak legyőzte a
büszkeségét, és kezet rázott vele.
– Gratulálok, Curran – mondta összeszorított
fogakkal.
 Huszonegyedik fejezet
Talcott azon határozott szándéka ellenére, hogy a
történteket csak egy előre megírt forgatókönyv alapján
tartott sajtóértekezleten jelentse be, a váratlan fordulat
híre valahogy mégis kiszivárgott. Az éjféli hírekben már
az újabb gyilkosságokról is hallhattak az álmatlanságban
szenvedők, az éjszakai baglyok, a megszállott
rádióhallgatók – és Catherine Tramell.
Amikor Nick hajnaltájban végre hazaért, a lány a
lakása ajtajában várta. Nem volt kifestve. Fiatalnak,
üdének, sebezhetőnek és nyugtalannak tűnt.
Nick kifejezéstelen szemekkel bámult a hívatlan
vendégre.
– Nem engedhetem meg magamnak – szólalt meg a
lány –, nem engedhetem meg magamnak, hogy fontos
legyél nekem. Nem engedhetem meg. Nem...
Nick közelebb lépett, átölelte és magához szorította. A
lány szemében könnyek csillogtak.
– Nem akarom ezt az egészet. Kérlek... Nem akarom.
Nem akarlak elveszíteni. Nem akarlak...
A férfi maga előtt tolva a lakásba terelte, be, egészen a
hálószobáig. Gyöngéden lefejtette a ruháit, majd lassan
az ágyra fektette és csókokkal borította el az arcát,
nyakát, melleit. Catherine karjai a nyakára fonódtak és
meztelen testét erősen a férfiéhoz szorította.
Nick a lány fölé kerekedett, és lágyan beléhatolt.
Lassú mozdulatokkal, szelíden szeretkeztek. A szobába
beszűrődő gyér fényben könnyek csillantak a lány
szemében.
A gyönyör hullámai elöntötték őket, testük
megremegett a mennyei elragadtatás pillanatában.
 Miután elcsitultak, szó nélkül feküdtek egymás mellett
az ágyon. Nick tekintete a mennyezetre szegeződött; azt a
pontot bámulta, ahol a cigarettájából felszálló kékes füst
szétterült és szertefoszlott.
Catherine összegömbölyödve feküdt a férfinek háttal,
arcát a párnába fúrva.
– És most mi lesz velünk, Nick?
Nick sokáig hallgatott, majd megszólalt:
– Kefélünk az idők végezetéig, mint a nyulak,
felnevelünk néhány porontyot, és boldogan élünk, míg
meg nem halunk.
Catherine még inkább az oldalára fordult, haja
leomlott az ágy szélén, keze vakon tapogatta a földet az
ágy alatt. Arca hirtelen kifejezéstelenné vált. Megfordult,
és tekintete találkozott a férfiéval.
– Szeretlek – suttogta és szenvedélyesen, vadul
csókolni kezdte.
A lány szelíden hanyatt döntötte Nicket, majd
lovaglóülésben ráült, mellei feszesen domborodtak.
Előrehajolt, és haja aranyszín fátyolként mindkettejük
elől elzárta a külvilágot. Ajkuk forró és önfeledt csókban
forrt össze. Nick gyöngéden a hátára fektette a lányt, és
testük ismét összeforrt.
A férfi számára most csak a pillanat gyönyöre, a testét
hatalmába kerítő ellenállhatatlan vágy létezett. Sejtelme
sem volt az ágy alatt heverő vékony, hegyes jégvágó
létezéséről.