HALÁLKAPU sorozat

Margaret Weis és Tracy Hickman:

Tűztenger
első kötet

Margaret Weis & Tracy Hickman

Fire Sea
Published by Bantam Books,
a division of Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc.
Copyright ® 1991, 2000 by Margaret Weis & Tracy Hickman

A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható

Tipográfia: Boros-Szikszai Grafikai Stúdió
Cover art copyright ® 2000 by Boros Zoltán és Szikszai Gábor

Fordította: Lacza Katalin

Hungarian translation copyright ® 2000 by Lacza Katalin
Hungarian edition copyright ® 2000 by Val-Art-la Kiadói Kft.
Felelős szerkesztő: Gáspár András
Műszaki szerkesztő: Dacher Richárd
Korrektor: Alföldi Éva

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának

jogát.
All rights reserved!

A kötetet terjeszti:
a Vannaheim Art Könyvkereskedelmi Kft.
(1062 Budapest, Andrássy út 86.)

ISBN 963 9238 14 7

ELSŐ KIADÁS

Kiadja a Val-ART-la Kiadói Kft., a Valhalla Páholy kiadója.

Felelős kiadó: Novák Csanád
Szedés és tördelés: Valhalla DTP.
Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 200056
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Készült Kaposvárott az úr 2000. évében

PROLÓGUS

Már négyszer jutottam át a Halálkapun, mégsem emlékszem semmire az útról.

Akárhányszor átkerültem rajta, mindannyiszor eszméletlen voltam. Az első
utam az Arianusra vezetett, odautaztam és vissza is tértem – bár ez az utam
majdnem az utolsó is lett egyben. (1)
A visszafelé vezető úton szert tettem egy sárkányhajóra, melyet az
Arianuson élő elfek építettek. Ez a jármű jóval erősebb és sokkalta
alkalmasabb az utazásra, mint az első hajóm volt. Továbbfejlesztettem a
mágikus tulajdonságait, és visszahoztam magammal a Nexusra, ahol Mesterem
és én hatalmas energiát fektettünk bele, hogy még tovább erősítsük rajta a
mágikus védelmet. A hajótestnek már szinte minden négyzetcentiméterét a
hatalom rúnái borítják.
 Ezzel a járművel repültem Pryanra is, ahol a következő feladatom várt.
Ekkor ismét keresztül kellett hajóznom a Halálkapun. És ekkor ismét
elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, egy olyan
birodalomban találtam magam, ahol soha nincs sötét, és vég nélküli a
világosság.
Megnyugtatóan végrehajtottam a megbízásomat Pryanon, legalábbis amennyire
Mesterem elvárta. Tökéletesen elégedett volt a munkámmal.
Én azonban nem. (2)

Mikor elhagytam Pryant, minden erőmmel azon voltam, hogy ne veszítsem el

az eszméletemet - hogy lássam és érezzem, mi történik, amikor átmegyek a
Kapun. A hajó mágikus ereje védelmet nyújt a járműnek és nekem, biztosítja,
hogy sértetlenül és tökéletes biztonságban eljussunk az úticélunkig.
De akkor miért ájultam el? Mesterem szerint valószínűleg bennem van a
hiba: nem elegendő a mentális erőm. Eltökéltem, hogy nem adom be a derekam.
Bosszúságomra azonban ismét nem emlékeztem semmire.
Az egyik pillanatban még ébren voltam, s arra készültem, hogy belépjek
abba a fekete lyukba, mely sokkalta kisebbnek látszott, semhogy képes
legyen elnyelni a hajómat... a következő pillanatban pedig már biztonságban
voltam a Nexuson.
Fontos lenne, hogy mindent megtudjunk a Halálkapun át történő utazásról,
amit csak lehetséges. Patrynok seregeit fogjuk szállítani rajtuk keresztül,
akiknek úgy kell megérkezniük ezekre a világokra, hogy készen állnak a
harcra és a hódításra. Mesterem sok időt szentelt ennek a problémának,
mélyrehatóan tanulmányozta a sartanok feljegyzéseit - a sartanokét, akik a
mi ősi ellenségeink, s akik a Halálkaput alkották, és azokat a világokat,
melyekre a Kapu vezet. Éppen most, az Abarrachra történő utazásom
előestéjén tájékoztatott arról, hogy felfedezett valamit.

Találkoztam Mesteremmel, és most tértem vissza. Bevallom, csalódott vagyok.

Nem áll szándékomban megsérteni a Mestert - azt az embert, akit mindenkinél
jobban tisztelek az egész világmindenségben -, de a leírásnak, melyet a
Halálkapuról adott, nem sok teteje van. Hogyan lehetséges, hogy egy hely
létezik is meg nem is? Hogyan lehetséges, hogy anyagi, mégis múlékony?
Hogyan mérheti az előrehaladó időt visszafelé? Hogyan lehet a fénye olyan
ragyogó, hogy a teljes sötétségbe taszít?
Mesterem szerint a Halálkapu nem arra épült, hogy keresztülmenjenek
rajta. Azt nem tudja megmondani, hogy valójában mire szolgál - vagy
szolgált. Lehetséges, hogy nem volt semmi más célja, mint hogy menekülési
utat nyisson egy pusztulásra ítélt világról. Én ezzel nem értek egyet. Arra
a felfedezésre jutottam, hogy a sartanok valamiféle összeköttetés
szándékoztak létesíteni a világok között. Ez az összeköttetés azonban
valamilyen oknál fogva nem valósult meg. És az egyetlen kapcsolat, melyet a
világok között találtam, az a Halálkapu.
Ez is amellett szól, hogy a következő utazásom során nem szabad
elveszítenem az eszméletemet. A Mester tanácsokat adott, miként
kontrollálhatom magam, hogy elérjem a célomat. Figyelmeztetett hogy a
kockázat rendkívül nagy.
Az életemet nem veszíthetem el, hiszen a hajó mágikus ereje megvéd minden
ártalomtól.
De elveszíthetem a józan eszem. (3)

1. fejezet

Kairn Telest, Abarrach

— Apa, nincs más választásunk. Tegnap még egy kisgyerek meghalt.

Tegnapelőtt pedig a nagyanyja. A hideg napról-napra dermesztőbb. Mégsem
vagyok biztos benne — a fiú egy pillanatra elhallgatott —, hogy ez a
hidegnek köszönhető. Szerintem inkább a sötétségnek, apa. A hideg megöli a
testet, de a lelkek pusztulásáért a sötétség a felelős. Baltazarnak igaza
van. Most kell elindulnunk, amíg még van elég erőnk, hogy megtegyük az
utat.
Idekint állok a sötét folyosón, csendben figyelek, és a király válaszát
várom. (4)
De az idős ember nem felel azonnal. Egy aranytrónuson ül, melyet öklömnyi
gyémántok díszítenek. A trón egy emelvényen áll, alatta fényes márványból
épült, hatalmas terem. A teremből nagyon kevés látszik. Legnagyobb része
sötétségbe borul. A gázlámpa, mely a lábánál serceg és sustorog a padlón,
csak gyenge, halovány fényt ad.
Az öreg király megborzong, és még jobban összehúzza magán a hátára
terített szőrmepalástot. Előbbre csusszan a trónszéken, közelebb húzódik a
gázlámpához, bár tudja, hogy a pislákoló lángból egy szikrányi meleget sem
kaphat. Azt hiszem, csak a fényből merít némi bátorságot. A fiának igaza
van. A sötétség öl meg minket.
— Volt olyan idő, réges-régen — mondja az öreg király —, amikor a palota
fényei egész éjjel világítottak. Egész éjjel táncoltunk. Túlságosan
kimelegedtünk a tánctól, kiszaladtunk a palotából, ki az utcára, a barlang
mennyezete alá, ahol hűvös volt, a selymes fűre vetettük magunkat, és csak
nevettünk és nevettünk. — Egy pillanatra eltűnődött. — Az anyád imádott
táncolni.
— Igen, apa, emlékszem. — a fiú hangja halk és türelmes.
Edmund tudja, hogy apja nem beszél mellé. Tudja, hogy a király már
meghozta a döntést, az egyetlen döntést, amelyre juthatott. Tudja, hogy az
apja most búcsút mond.
— A zenekar ott állt. - Az öreg király göcsörtös ujjával a terem vaksötét
sarka felé mutat. — Végigjátszották az alvásidőt, és egyengyümölcsből
készült bort ittak, hogy tüzes maradjon a vérük. Persze mindannyian jól
berúgtak. A periódus végére a társaság egyik fele már nem is ugyanazt a
zenét játszotta, mint a másik fele. De ez nem nagyon izgatott minket. Csak
annál nagyobbakat nevettünk. Akkoriban nagyon sokat nevettünk.
Az öregember magában dúdolni kezdi ifjúkorának egy kedves dallamát. Én
mindez idő alatt a sötét folyosón állok, s az egészet a zárt ajtó egy
repedésén keresztül figyelem. Úgy döntök, itt az ideje, hogy felfedjem
jelenlétemet, ha csak Edmund számára is. Méltóságomon aluli lenne, ha
szaglásznék. Hívok egy szolgálót, és beküldöm a királyhoz valami
lényegtelen üzenettel. Az ajtó nyikorogva kinyílik, hűvös levegő áramlik át
a termen, s majdnem kioltja a gázlámpa lángját. A szolgáló becsoszog a
terembe, léptei susogva visszhangoznak a szinte üres csarnokban.
Edmund figyelmeztetően felemeli a kezét, és int a szolgálónak, hogy most
ne zavarjon. Tekintete közben az ajtóra vetődik, főbólintással nyugtázza a
jelenlétemet, és hangtalanul utasít, hogy várjam meg. Nem szükséges
megszólalnia, elegendő egy biccentés is. Mi ketten annyira ismerjük
egymást, hogy szavak nélkül is tudunk kommunikálni.
A szolga visszakozik, lassú léptekkel kisétál a teremből. Már éppen
becsukná az ajtót, mikor megállítom és elküldöm. Az öreg király látta, hogy
a szolga belépett, majd kiment, de úgy tesz, mintha nem vette volna észre.
Az öregségnek kevés előnye van, nem sok élvezet adódik benne. Hogy az
embernek rigolyái lehetnek, ezen kevés dolog egyike. Hogy emlékei is vannak
— az pedig egy másik.
Az öregember felsóhajt és lepillant az aranytrónusra, ahol ül. Tekintete
a mellette álló trónszékre vándorol, egy kisebb trónra, mely egy jóval
vékonyabb alkatú asszony számára készült, a trónra, mely már régóta üres.
Talán önmagát látja, mikor még fiatal volt, magas és erős, ahogy lehajol,
hogy az asszony fülébe suttogjon, s a kezük összeér. Ha egymás közelébe
kerültek, ujjaik mindig összekulcsolódtak.
Még most is megfogja néha az asszony kezét, de ez a kéz már hideg,
hidegebb, mint a fagy, mely áthatja a világunkat. A kihűlt kéz romba dönti
a múltat. Mostanában már nem sokszor látogatja meg. Inkább az emlékeibe
temetkezik.
 — Akkoriban az arany még fényben úszott — mondja a fiának. — A
gyémántokban sokszor akkora tűz égett, hogy rájuk sem lehetett nézni. Olyan
fényesek voltak, hogy a látványuktól könny szökött az ember szemébe.
Gazdagok voltunk, minden képzeletet felülmúlóan gazdagok. Élveztük a
gazdagságot.
— Mindezt — azt hiszem — teljesen ártatlanul tettük — teszi hozzá a
király néhány másodpercnyi gondolkodás után. — Nem voltunk kapzsiak, nem
voltunk pénzsóvárak. „Hogy fognak csodálkozni, mikor megjönnek! Hogy el
lesznek képedve, amikor meglátják ezt a rengeteg aranyat, rengeteg
drágakövet!” — mondogattuk magunkban. Ha hihetünk az ősi feljegyzéseknek,
csupán az a mennyiségű arany, és azok a gyémántok, melyek ezt a trónust
ékesítik, elegendőek lennének ahhoz, hogy egy egész népet visszajuttassanak
a saját világukra. És ezen a világon mérhetetlen mennyiségű hasonló kincs
rejtőzik érintetlenül, kiaknázatlanul.
— Emlékszem a bányákra. Ó, milyen régen is volt! Jóval azelőtt, hogy te
megszülettél, fiam. Akkor még az Aprónép is közöttünk élt. Ők voltak az
utolsók, a legszívósabbak, a legerősebbek. Az utolsó túlélők. Mikor még
egészen kicsi gyerek voltam, az apám elvitt közéjük. Nem sokra emlékszem
róluk, csak az ádáz tekintetükre, a sűrű szakállukra, és a tömzsi, de ügyes
ujjakra. Megrémültem tőlük, de az apám azt mondta, hogy valójában nagyon
kedvesek, csak az idegenekkel gorombák és türelmetlenek olykor.
Az öreg király nagyot sóhajt. Kezével a trónus hideg fémkarfáját
dörzsölgette, mintha ezzel vissza tudná hozni elveszett fényét.
— Azt hiszem, most már megértem őket. Azért voltak gorombák és
ellenségesek, mert féltek. Előre látták a végzetüket. Minden bizonnyal az
apám is látta ezt. Megpróbált harcolni ellene, de nem tudott mit tenni. A
mi mágikus erőnk nem volt elég, hogy megmentsük őket. Még arra sem volt
elegendő, hogy saját magunkat megmentsük.
- Nézd ezt! - Az öreg király hangja panaszossá válik, öklével az aranyra
csap. Vagyon! Elegendő vagyon, hogy megvégy egy egész nemzetet. És a népem
éhezik. Az egész mit sem ér, mit sem ér!
Az aranyra mered. Az tompának és sivárnak látszik, szinte már csúnya,
ahogy visszatükrözi a lábánál hajladozó láng halovány fényét. A gyémántok
már nem csillognak. Ők is hidegnek és halottnak tűnnek. A tüzet - a
gyémántok tüzét, a gyémántok életét - az emberek tüze, az emberek élete
táplálja. Mikor megszűnik az élet, a gyémántok is elfeketednek, mint a
körülöttük lévő világ.
- Nem jönnek, ugye, fiam? - kérdezi az öreg király.
- Nem, apa - feleli a fiú. Edmund meleg, erős keze átkulcsolja az
öregember bütykös, reszkető ujjait. - Ha jönnének, mostanra már ideértek
volna.
- Ki akarok menni - jelenti ki az öreg király hirtelen.
- Biztos vagy benne, apa? - Edmund aggodalmas tekintetet vet az apjára.
- Igen - feleli az öreg király mogorván. Az öregség még egy előnye:
nyugodtan lehet szeszélyes.
A szőrmepalástot még szorosabbra húzza magán, felemelkedik a trónszékről,
és lelép az emelvényről. Fia ott áll mellette, hogy támogassa, ha kell, de
nincs rá szükség. A király öreg, még a mi hosszúéletű fajtánk szemében is
idősnek számít, de jó egészségnek örvend. Mágikus ereje töretlen, nagyobb
segítségére van, mint valaha. Válla már megereszkedett, de ez attól a
rengeteg tehertől van, melyet hosszú élete során cipelnie kellett. Haja
hófehér. Akkor őszült meg, mikor még élete teljében volt, az alatt a rövid
idő alatt, míg a felesége betegségbe esett, abba a súlyos betegségbe, mely
végül elvette őt tőle.
Edmund felemeli a gázlámpát, és magával viszi, hogy megvilágítsa az utat.
A gáz mostanság nagyon értékes, értékesebb az aranynál. A király a
mennyezetről lecsüngő gázlámpákra pillant, a lámpákra, melyek sötétek és
hidegek. Ahogy nézem, szinte hallom, mire gondol. Tudja, hogy nem kellene
így pazarolniuk a gázt. De ez nem pazarlás, valójában nem. Ő a király, és
egy nap, talán hamarosan, a fiából is király lesz. Meg kell mutatnia, el
kell mondania, hogy a fiú lássa, milyen is volt azelőtt. Hisz ki tudja?
Lehet, hogy mikor a fia visszatér, meglesz az esély, hogy ismét olyan
legyen minden, mint régen volt.
Kilépnek a trónteremből, kisétálnak a sötét és huzatos folyosóra. Úgy
állok, hogy biztosan észrevegyenek. A gázlámpa fénye rám vetődik,
megvilágít. Látom tükörképemet a szemközti falon lévő tükörben. Sápadt és
aggodalmas arc bukkan elő a sötétből, fehér bőre és csillogó tekintete
visszatükrözi a homályból előtörő fényt. Fekete köpenybe bugyolált testem
abba a végtelen álomba burkolózik, mely a birodalomra telepedett. Fejem
mintha a levegőben lógna a sötétben, mintha elválasztották volna a
testemtől. Rémisztő látvány. Megijedek magamtól.
Az öreg király észrevesz, bár úgy tesz, mintha nem látna. Edmund gyors
mozdulattal elbocsát, alig észrevehetően megbiccenti a fejét. Meghajolok és
visszahúzódom, vissza a sötétségbe.
- Baltazar még várhat. - Hallom, hogy az öreg király motyog magában. -
Előbb-utóbb úgyis megkapja, amit akar. Most még hadd várjon. A
nekromantának rengeteg ideje van. Nekem nincs.
A két férfi a palota csarnokaiban sétál, lépteik visszhangoznak az üres
folyosókon. De az öregember teljesen a múltba feledkezik, régmúlt vidámság
és muzsika hangja cseng a fülében, egy gyermek sipító kacagása, aki a
palota folyosóin fogócskázik az apjával és az anyjával.
Az én emlékeimben is felrémlik ez az idő. Húszéves voltam, amikor Edmund
herceg született. A palotában pezsgett az élet: nagynénik és nagybácsik,
unokatestvérek a család minden ágából, udvaroncok, akik mindig barátságosak
voltak, ajkukon ott bujkált a nevetés, ki-be szaladgáló tanácstagok, akik
hivatali ügyeiket intézték, polgárok, akik kérelmeket adtak be vagy
igazságszolgáltatásra vártak. A palotában laktam, tanoncidőmet töltöttem a
király nekromantájának a szolgálatában. Ifjúkoromat a tanulásnak
szenteltem, sokkal több időt töltöttem a könyvtárban, mint a táncparketten;
de bizonyára jóval több ivódott belém ezekből a dolgokból, mint gondoltam.
Időnként, főképp alvásidő alatt, még mindig a fülembe cseng a muzsika.
– Rend – mondogatta mindig az öregkirály. – Akkoriban minden rendben
folyt. A rend volt ami örökségünk, a rend és a béke. Nem értem, mi történt.
Miért változott meg mindez? Mi okozta a káoszt? Mitől lett minden sötét?
– Mi vagyunk az oka, apa – feleli Edmund határozottan. – Csak mi
lehetünk.
Persze nem egészen így gondolja. Ennél többre tanítottam. De Edmund
mindig igyekszik elkerülni a vitát az apjával. Még ennyi év után is
kétségbeesetten vágyódik a szeretetre.
Követem őket. Fekete házicipőmben hangtalanul lépkedek a hideg kőpadlón.
Edmund tudja, hogy ott vagyok mellettük. Időnként hátrapillant, mintha
belőlem merítene erőt. Szeretettel és büszkén tekintek rá, úgy, mintha a
saját fiam lenne. Edmund és én nagyon közel állunk egymáshoz, közelebb érez
magához, mint a saját apját, bár ezt sohasem ismerné be. A szülei annyira
el voltak foglalva egymással, hogy nem sok idejük maradt a gyermekre, aki a
szerelmük gyümölcseként született. Én voltam az oktatója, s később, az idő
multával, a magányos ifjú barátjává, társává, tanácsadójává lettem.
Most húszas éveiben jár, jóképű és erős férfivá serdűlt. Jó király lesz
belőle, szoktam mondogatni magamban, és újra meg újra elismétlem a
szavakat, mintha varázsige lenne, mely elűzi a szívemre telepedő borút.
A folyosó végén hatalmas, kétszárnyú ajtó áll, olyan jelekkel televésve,
melyek jelentése rég feledésbe merült, s melyek az idő multával egyre
kivehetetlenebbé váltak. Az öregember csak vár, kezében a lámpával, míg a
fia izmait megfeszítve elhúzza a súlyos fémrudat, mely a palota kapuját
zárja.
A rúd már az újabb idők terméke. Az öreg király rosszalló tekintettel
szemléli. Talán azokra az időkre emlékezik, mielőtt Edmund megszületett,
amikor még nem volt szükség valóságos védőkorlátokra. Akkoriban a mágikus
erők tartották zárva az ajtókat. Az évek során azonban a mágiára máshol
lett szükség, fontosabb feladatok végrehajtásához – a túléléshez.
Edmund meglöki az ajtót, és az kitárul. A beáramló hideg fuvallat kioltja
a gázlámpa lángját. A hideg metsző és éles, keresztülhatol még a
szőrmepalástokon is. Ez emlékezteti az öreg királyt arra, hogy a hideg,
csakúgy, mint a palota, a falak és a mágikus erejük, némi védelmet nyújt a
csontig hatoló, borzongató sötétség ellen.
– Apa, biztos, hogy ezt akarod? - kérdezi Edmund aggodalmasan.
– Igen – csattan fel ez öregember, bár azt hiszem, ha egymaga lenne, nem
menne. – Miattam ne aggódj! Ha az történik, amit Baltazar akar, hamarosan
mindannyian bajban leszünk.
Igen, tudja, hogy a közelben vagyok, tudja, hogy figyelek. Féltékeny a
befolyásomra Edmund felett. Csak azt tudom mondani, Öreg, neked is megvolt
a lehetőséged.
- Baltazar talált egy utat, apa, amely az alagutakon keresztül kivezet
minket. Már elmondtam neked. A levegő melegebb lesz, ahogy egyre beljebb
hatolunk a világba.
– Ezt a zöldséget biztosan valamilyen könyvben olvasta. Nincs értelme
meggyújtani azt az átkozott vacakot – jegyzi meg az öreg király a lámpásra
célozva. – Ne pazaroljuk a mágikus energiát! Nincs szükségem világításra.
Hányszor, de hányszor jártam ezek alatt az oszlopok alatt! Ezen a folyosón
csukott szemmel is végig tudok menni.
Hallom, őket, ahogy a sötétben haladnak. Szinte látom magam előtt, ahogy
a király félrelöki Edmund segítségre nyújtott karját – a herceg egy olyan
királyt szolgál és szeret, aki vajmi kevéssé érdemli ezt ki –, és habozás
nélkül, határozott léptekkel kisétál az ajtón. A folyosón állok, és
megpróbálok nem tudomást venni a dermesztő hidegről, mely az arcomat és a
kezemet marja, s melytől a lábam szinte teljesen elgémberedett.
– Nem szeretem a könyveket jegyzi meg a király keserűen a fiának, akinek
a lépteit mellette hallom kopogni. - Baltazar túl sok időt tölt könyvek
társaságában.
Talán a harag jó érzéssel tölti el az öreg embert, melegséggel és
fényességgel, mint a lámpás lángja.
– Azt is a könyvek írták, hogy ők majd eljönnek hozzánk, és nézd, mi lett
belőle! Könyvek! – Az öreg király bosszús. – Nem bízom bennük. Nem hiszem,
hogy valamelyikünknek is bíznia kellene bennük! Lehetséges, hogy
évszázadokkal ezelőtt még megfelelt a valóságnak, amit írtak, de a világ
azóta megváltozott. Az utak, melyeken az őseink jöttek erre a világra, már
valószínűleg nem léteznek, az idők martalékává váltak.
– Baltazar már járt az alagutakban, és biztonságosnak találta őket, a
térképeket pedig pontosnak. Ne feledd, apa, hogy az alagutakat mágikus erő
védi – az a hatalmas ősi mágia, amely építette őket, s amely létrehozta ezt
az egész világot.
– Még hogy ősi mágia! – Az öreg király már nem tudja palástolni a
haragját, szinte süt a hangjából. – Az ősi mágia kudarcot vallott. Az ősi
mágia tehetetlensége miatt jutottunk ide! Romlás uralkodik ott, ahol valaha
dúskáltunk a javakban! Kihalt pusztaságok, a valaha népes városok helyén!
Jégmezők ott, ahol valaha víz csörgedezett! Halál ott, ahol valaha
virágzott az élet!
Csak áll mozdulatlanul a palota oszlopai között, és maga elé mered.
Érzékeli maga körül a sötétséget, mely mindent beburkol, s melyet csak itt-
ott törnek meg a város elszórt, apró fényei. Ezek a fénypontok ott
világítanak, ahol a nép él – s igen kevés van belőlük, nagyon-nagyon kevés.
Kairn Telest legtöbb házában a hideg és a sötétség uralkodik. Akik a
házakban maradtak, a királynőhöz hasonlóan jól megvannak fény és meleg
nélkül – nem is pazarolják rájuk.
A király szeme érzékeli a sötétséget, mint ahogy a teste is érzi a
fájdalmat és a hideget, de nem törődik vele. Az emlékein keresztül szemléli
a városát, s ezt az adományt megpróbálja megosztani a fiával. De túl késő
már.
– Az ősi világban, a Szétszakadás előtti időkben, úgy mesélik, létezett
egy tüzes gömb, amit napnak hívtak. Ezt egy könyvben olvastam – teszi hozzá
az öreg király szárazon. Nem Baltazar az egyetlen, aki tud olvasni. Amikor
a világot négy részre szakították, a nap fényét is megosztották a négy új
világ között. A tűz ami világunk közepére került. Ez a tűz Abarrach szíve,
és mint a valódi szívből, belőle is erek ágaznak ki, melyekben az életet
jelentő vér szállítja a meleget és az energiát a test többi részének.
Susogó hangot hallok, több réteg ruha alatt megmozdult egy fej. Szinte
látom, ahogy a király elfordítja a tekintetét a haldokló városról, mely
teljes sötétségbe burkolózott, és a távolba mered, messze a város falain
túlra. Nem láthat semmit, a sötétség áthatolhatatlan. De talán, a lelki
szemeivel, egy fényben és melegségben fürdő világot lát maga előtt, egy
zöldellő és terméstől roskadozó földet a magasban lévő barlangtető alatt,
melyre csillogó cseppköveket festettek, egy földet, ahol gyerekek
játszadoztak és nevetgéltek vidáman.
- Ott volt a napunk. – Újabb susogás. Az öreg király felemeli a kezét és
a végtelen sötétbe mutat.
– A kolosszus – mondja Edmund halkan.
Nagyon türelmes az apjával. Sok, nagyon sok lenne a tennivaló, és ő mégis
itt áll az idős emberrel, és a visszaemlékezéseit hallgatja.
– Egy nap az ő fia is így tesz majd vele - suttogom reménykedve, de a
ború, mely árnyékot vet a jövőnkre, nem szakad fel a szívemről.
Megérzések? Előérzetek? Nem hiszek az ilyesmiben, mert ezek egy felsőbb
hatalomra utalnának, egy halhatatlan kézre és értelemre, mely az emberek
dolgaiba ártja magát. De tudom, olyan biztosan, mint amennyire azt tudom,
hogy el kell majd hagynia ezt a földet, a szülőföldjét, apjának és számos
ősapjának szülőföldjét, hogy Edmund lesz Kairn Telest utolsó királya.
Most hálás vagyok a sötétségnek. Leplezi a könnyeimet.
A király sem szól egy szót sem, a gondolataink ugyanazt a sötét ösvényt
járják végig. Már tudja. Talán most már szereti is a fiát. Most, hogy már
késő.
– Emlékszem a kolosszusra, apa – mondja a fiú sietve. Azt hiszi, az apja
megorrolt, azért hallgat. – Emlékszem a napra, amikor te és Baltazar
először jöttetek rá, hogy kezdi felmondani a szolgálatot – teszi hozzá
kissé komorabban.
A könnyek ráfagytak az arcomra, így nem kell letörölnöm őket. Most már én
is az emlékek ösvényein járok. Világosságban.
Egyre gyengülő világosságban.

2. fejezet

Kairn Telest, Abarrach

Kairn Telest királyának tanácstermét megtöltik az emberek. A király

megbeszélést tart a tanáccsal, mely olyan prominens polgárokból áll, akik
családjának feje már évszázadokkal ezelőtt is ebben a minőségben szolgált,
akkor, amikor Kairn Telestbe jöttek. Bár különlegesen komoly ügyekről
tanácskoznak, a találkozó szabályosan folyik, a hivatalos mederben. A
tanács minden tagja figyelemmel és tisztelettel hallgatja a többieket.
Őfelségét, a királyt is beleértve.
Az uralkodó nem ad ki királyi rendeleteket, nem ad királyi utasításokat,
és nem tesz királyi bejelentéseket. Minden ügyet a tanács elé bocsátanak
szavazásra. A király csak mint felügyelő és tanácsadó vesz részt a
munkában, javaslatokat tesz, és övé a döntő szavazat, amikor egy dolognál
egyenlően oszlanak meg a vélemények.
Miért kell akkor egyáltalán uralkodó? Kairn Telest lakosságának
határozottan szüksége van a rendre és a szabályokra. Évszázadokkal ezelőtt
arra az elhatározásra jutottunk, hogy szükségünk van valamiféle hivatalos
kormányzó szervezetre. Végiggondoltuk a helyzetünket. Tudtuk, hogy mi
inkább élünk úgy, mint egy család, semmint egy társadalmi közösség, és úgy
döntöttünk, hogy a kormányzás legmegfelelőbb, legbölcsebb formája a
monarchia lenne, élén egy szülői szerepet ellátó figurával, aki együtt
irányítana a tanáccsal, mely szavazással döntene a vitás ügyekben.
Soha nem kellett megbánnunk elődeink döntését. Az első uralkodásra
felkért királynőnek lánya született, aki később átvette édesanyja
feladatát. Neki aztán fia született, s így Kairn Telest uralkodói posztja
generációtól generációra öröklődött. Kairn Telest lakossága tökéletesen
elégedett. Egy olyan világban, mely úgy tűnik, szüntelenül változik
körülöttünk – s ez olyan változás, melyet szemmel láthatóan nem tudunk
befolyásolni –, a mi monarchikus rendszerünk erős és szilárd hatalomnak
bizonyult.
- Tehát a folyó szintje nem emelkedik? – kérdezi a király, s közben
tekintete egyik aggodalmas arcról a másikra vándorol.
A tanácstagok a terem közepén ülnek a tanácsasztal körül. A király széke
az asztalfőn. Kissé díszesebb, mint a többi szék, de azonos szinten áll
velük.
- Ha mondhatjuk, felség, a folyó szintje inkább tovább apadt. Vagyis
tegnap biztosan, hisz akkor ellenőriztem. – A Gazdacéh vezetője aggodalmas,
borús hangon beszél. – Ma nem mentem le, hogy megnézzem, mert korán kellett
elindulnom, hogy idejében ideérjek a palotába. De nem sok remény van rá,
hogy múlt éjjel egy cseppet is emelkedett volna.
– És a termés?
– Ha nem tudunk valahogy vizet juttatni a földekre az elkövetkező öt
periódusban, a kenyérgabona egészen biztosan tönkremegy. Szerencsére a
kairnfű szépen gyarapszik – úgy tűnik, képes ezek között a szinte
lehetetlen körülmények között is fejlődni. Ami a zöldségeket illeti,
megkértük a földeken dolgozókat, hogy szállítsanak vizet a kertekbe, de ez
a módszer nem működik. A vízszállítás új feladat számukra. Nem tudják,
hogyan kell, és tudjuk, milyen nehézkesek, mikor valami új dolgot kell
csinálniuk.
Az asztal körül ülők bólogatnak. A király elgondolkodik, a szakállát
vakargatja az állán. A gazda tovább folytatja, szemmel láthatólag úgy érzi,
magyarázatra van szükség, valahogy meg kell védenie az embereit.
– A munkások mindig elfelejtik, mivel bízták meg őket, és elkószálnak.
Amikor aztán rájuk találunk, a megszokott munkájukat végzik, s a
vizesvödrök ott hevernek üresen a földön. Számításaim szerint több vizet
vesztegettünk el ily módon, mint amennyi a zöldségeknek jutott.
– És mit javasolsz?
– Mit javaslok? – A gazda az asztal körül ülőkre pillant, tőlük remél
támogatást. Aztán felsóhajt. – Én azt javaslom, hogy arassuk le azt, amit
lehet, és addig, amíg lehet. Jobban járunk, ha megmentjük azt, ami még
menthető, mint ha hagyjuk, hogy kiszáradjon, és ott menjen tönkre a
földeken. Elhoztam ezt az egyengyümölcsöt megmutatni. Láthatjuk, hogy
nagyon apró, s még nem érett be teljesen. Még legalább tizenhat periódusnyi
ideig nem kellene leszedni. De ha most nem szedjük le, akkor ott fog
megaszalódni és tönkremenni a tövön. Az aratás után talán megpróbálhatunk
még egyszer ültetni, és lehet, hogy akkorra a folyó már újból a régi...
– Nem! – szólal meg egy hang, egy új résztvevő a tanácskozáson, aki csak
most lépett be a terembe. Már éppen eleget vártam az előcsarnokban.
Nyilvánvaló, hogy a király nem fog értem küldeni. A saját kezembe kell
vennem az irányítást. – A folyó szintje nem fog újból megemelkedni,
legalábbis belátható időn belül nem, és akkor is csak az esetben, ha valami
drasztikus változás történik, amit nem láthatok előre. A Hemo már nem más,
mint egy iszapos erecske, és hacsak nincs óriási szerencsénk, fenség, attól
tartok, teljesen kiszárad majd.
A király megfordul, arckifejezése elsötétedik haragjában, ahogy belépek.
Tudja, hogy az én tudásom sokkalta nagyobb az övénél, ezért nem bízik
bennem. De már eljutott odáig, hogy hallgat rám. Kénytelen hallgatni rám.
Abban a néhány esetben, amikor nem így tett, amikor a saját feje után ment,
később mindig megbánta. Ezért vagyok most a király nekromantája.
- Küldetni akartam érted, amikor eljön az ideje, Baltazar. De - teszi
hozzá a király egyre sötétebb tekintettel -, úgy látszik, te nem tudsz
várni a rossz hírekkel. Kérlek, ülj le, és számolj be a tanácsnak! -
Mindezt olyan hangsúllyal mondta, mintha az összes rossz hírért én lennék a
felelős.
 Szokatlan sápadtságomnak az az oka, hogy hosszú órákat töltök bezárva a
könyvtárban, ősi szövegek olvasásával. Koromfekete hajam - mely nagyon
ritka mifelénk, hisz a magamfajtáké mindig hófehér, s a végeknél sötétbarna
- és fekete köpenyem mellett arcom még fehérebbnek tűnik.
Napközben kevesen találkoznak velem, hisz mindig a palotában vagyok, hőn
szeretett könyvtáram közelében, csak nagyon ritkán merészkedek ki a városba
vagy a királyi udvarba. Az, hogy megjelentem a tanács összejövetelén, már
önmagában is nyugtalanító esemény. Olyan jelenség vagyok, akitől tartani
kell, Feltűnésem árnyékot borított a jelenlévők szívére, mintha csak fekete
köpenyemet terítettem volna rájuk
Azzal kezdem, hogy felállok. Rátenyerelek az asztalra, és kissé
előredőlök, így a széken ülők fölé magasodom, akik feszült érdeklődéssel
néznek vissza rám.
— Azt a javaslatot tettem őfelségének, hogy megvizsgálom a Hemo-t,
követem egészen a forrásáig, és megpróbálom kideríteni, mi okozza a víz
gyors apadását. Őfelsége, mivel jónak találta, elfogadta ezt a javaslatot,
és én útra keltem.
Észreveszem, hogy néhány tanácstag egymásra pillant, tekintetük
elsötétedik. Ezt a felfedező utat nem a tanács vitatta meg, és nem is ők
hagyták jóvá, amiből egyenesen következik, hogy ellenzik a dolgot.
A király látja az aggodalmukat, és nyugtalanul fészkelődik a székében:
láthatóan már arra készül, hogyan fogja megvédeni magát. Feltűnés nélkül
magamra vállalom ezt a feladatot, mielőtt egy szót is szólhatna.
- Őfelsége indítványozta, hogy tájékoztassuk a tanácsot, és kérjük a
jóváhagyását, de én elleneztem. Nem azért, mintha nem viseltetnék kellő
tisztelettel a tanács tagjai iránt - sietek megnyugtatni őket -, de
szükségtelennek éreztem, hogy nyugtalanságot keltsünk a lakosság körében.
Őfelsége és én akkor még azon a véleményen voltunk, hogy a folyó szintjének
apadása csak a természet játékának köszönhető. Talán egy szeizmikus zavar
miatt beomlott a barlang, és elzárta az utat a folyó előtt. Miért keltsünk
felesleges riadalmat az emberekben? Sajnos - nem tudok visszafojtani egy
sóhajt-, nem ez a helyzet.
A tanácstagok egyre növekvő aggodalommal tekintenek rám. Már hozzászoktak
különös megjelenésemhez, és kezdik észrevenni a változásokat. Tisztában
vagyok vele, hogy nem festek valami jól — igazság szerint ma még a
szokásosnál is rosszabbul nézek ki. Fekete szemem teljesen beesett,
lilásfekete karikák szegélyezik, szemhéjam elnehezült, sugárzik róla a
fáradtság. Az utazás hosszú volt és kimerítő. Periódusok óta nem aludtam.
Vállam fáradtan előregörnyed.
A tanácstagok megfeledkeznek a bosszúságról, melyet amiatt éreztek, hogy
a király önállóan cselekedett, anélkül hogy a döntését megvitatta volna
velük. Borús arccal, gondterhelten várják jelentésemet.
- Követtem a Hemo útját, végig a part mentén. Elhagytam a művelt
területeket, áthaladtam a lustafa-erdőn, mely határainkat jelzi, és
eljutottam a fal végéig, mely ami kairn-unkat alkotja. De még ott sem
találtam meg a folyó forrását. Egy vágat megy keresztül a falon, és - az
ősi térképek szerint - a Hemo ezen a vágaton folyik keresztül. A térképek,
ahogy tapasztaltam, pontosnak bizonyultak. A Hemo vagy magának vágott utat
a barlang falán át, vagy azon a vájaton át folyik, melyet azok alkottak
számára, akik világunkat teremtették az idők kezdetén. De az is lehet, hogy
a kettő együtt történt.
A király a fejét csóválja, nem teszik neki tudományos elkalandozásom.
Látom a bosszús arckifejezését, és alig észrevehetően biccentek, hogy
megértettem, s visszatérek az eredeti témához.
- Hosszan követtem a vágatot, és elérkeztem egy apró tóig egy
dézsakanyonban, mely egy hajdan minden bizonnyal csodálatos vízesés aljában
található. Itt a Hemo egy csupasz kősziklán bukik keresztül, s több száz
lábnyit zuhan alá olyan magasságból, amilyen magasan a barlang mennyezete
feszül a fejünk felett.
Kairn Telest polgáraira mély benyomást tettem. Megcsóválom a fejem,
mintegy figyelmeztetésként, nehogy feléledjen bennük a remény.
 - Látható volt, a fal sziklafelületének óriási kiterjedéséből, és a tó
mélységéből odalent, hogy a folyó valamikor hatalmas és bő folyású
lehetett. Úgy gondolom, annak idején, ha valaki a vízesés alá állt volna,
csupán a rázúduló víz ereje elegendő lett volna ahhoz, hogy összelapítsa.
Most pedig egy gyermek is nyugodtan fürdőzhetne a szikla oldaláról
csörgedező patakocska alatt.
A hangom keserűen cseng. A király és a tanács tagjai óvatos, szorongó
pillantásokat vetnek felém.
- Folytattam az utamat, még mindig a folyó forrása után kutattam.
Felmásztam a kanyon falán. És akkor észrevettem egy különös jelenséget:
minél magasabbra másztam, annál hűvösebb lett körülöttem a levegő. Mikor
felértem a vízmosás tetejére, a barlang mennyezetének közelébe, rájöttem,
hogy mi az oka. Már nem a barlang fala vett körül. - Hangom feszültté
válik, sötétté és vészjóslóvá. - Körülöttem tömör jégfal emelkedett.
A tanács tagjai döbbenten néznek, érzik a hangomból áradó félelmet és
rettegést. De zavart arckifejezésükből ítélve még nem fogják fel teljesen a
ránk leselkedő veszélyt.
- Barátaim - mondom halkan, s tekintetem lassan körbevándorol a termen,
összefogom őket, és nem engedem el -, a barlang mennyezetét, melyen a Hemo
keresztülfolyik, jég szegélyezi. Ez régen nem így volt - teszem hozzá, mert
észreveszem, hogy még mindig nem értik tökéletesen a dolgot. Ujjam kissé
meggörbül. - Ez változás. Rettenetes változás. De ha figyelték,
elmagyarázom részletesen.
- Felfedezésemtől megrettenten folytattam az utamat a Hemo partja mentén.
Az út sötét volt és kiszámíthatatlan, a hideg pedig átható. Ez nagyon
meglepett, hiszen még nem jutottam túl azon a területen, melyre a kolosszus
fényt és hőt sugároz. Vajon miért nem működik a kolosszus-rendszer? –
tűnődtem.
- Ha olyan hideg volt, ahogy állítod, akkor hogyan tudtál tovább haladni?
- kérdezi a király.
- Szerencsére, felség, elég hatalmas a mágikus erőm, ez tartott életben -
felelem.
Nem szereti ezt hallani, de ő provokálta ki. Híres vagyok arról, hogy
rendkívüli mágikus erővel bírok, hatalmasabbal, mint Kairn Telest lakóinak
többsége. A király úgy gondolja, hogy ez fennhéjázóvá tesz.
- Végül, nagy nehézségek árán, elértem a nyílásig a barlang falában,
melyen keresztül a Hemo folyik. Az ősi térképek szerint, ha kinézek ezen a
nyíláson, a Mennyei Tengert kellett volna látnom, az édesvizű óceánt,
melyet az őseink alkottak számunkra. Amit azonban én láttam, barátaim - egy
pillanatra elhallgatok, hogy megbizonyosodjam róla, mindenki figyel -, az
nem volt más, mint egy hatalmas jégtenger.
Az utolsó szót már szinte csak súgom. A tanács tagjai összeborzadnak,
mintha csak kalitkába zárva hordtam volna el a hideget, és most mind
kiengedtem volna a Tanácsteremben. Csendben bámulnak rám, döbbenten,
rémülten, lassan kezdik ténylegesen felfogni a szavaim jelentését, s a
felismerés lassan beléjük hasít, mint egy sebbe ragadt nyílvessző okozta
fájdalom.
- Hogyan lehetséges ez? - A király töri meg elsőként a csendet. - Hogyan
történhet meg ilyesmi?
Megtörlöm a homlokomat. Fáradt vagyok, kimerült. Lehet, hogy a mágikus
erőm elegendő volt ahhoz, hogy életben tartson, de ennek megvolt a maga
ára.
- Hosszú órákat töltöttem a könyvtárban a probléma tanulmányozásával,
felség. Szeretném tovább folytatni a kutatást, hogy igazoljam az
elméletemet, de azt hiszem, megtaláltam a választ. Használhatnám ezt az
egyengyümölcsöt?
Még jobban az asztal fölé hajolok, és kiveszek egy egyengyümölcsöt a
tálból. Felemelem a kerek, csonthéjas termést, melynek húsát leginkább
borkészítésre használják, és egy csavarással kettétöröm.
- Ez - mutatok a gyümölcs hatalmas, vörös magjára -, jelképezi világunk
közepét, a magmát, a föld magját. Ezek pedig - húzom végig az ujjamat a
vörös ereken, melyek a mag felől ágaznak szét a gyümölcs sárga húsában,
egészen a héjáig -, a kolosszus-rendszert, mely az ősök bölcsességének,
szakértelmének és mágikus hatalmának köszönhetően a földmagból nyert
energiát szállítja a világ többi részébe, a meleget és az életet juttatja
el oda, ahol egyébként csak hideg és csupasz kövek lennének. Abarrach
felszíne tömör szikla, olyan, mint ennek a gyümölcsnek a héja.
Beleharapok a gyümölcsbe, kiszakítok egy darabot a héjából. A keletkező
lyukra mutatok.
- Mondhatjuk, hogy ez jelképezi a Mennyei Tengert, az édes vizű óceánt a
fejünk felett. A körülötte lévő tér - kezemet végighúzom a gyümölcs körül -
pedig az Űr: sötét és hideg. Ha a kolosszus rendben működik, visszaszorítja
az Űr hidegét, melegen tartja az óceánt, a víz pedig szabadon áramlik a
vájaton keresztül, és elhozza az életet a földjeinknek. De ha a kolosszus
felmondja a szolgálatot...
Elhallgatok. Megvonom a vállam, és visszadobom az egyengyümölcsöt az
asztalra. Bucskázva végiggördül rajta, s a széléhez érve lepottyan. A
tanácstagok meredten, döbbenten bámulják, senki nem nyúl utána. Egy asszony
felugrik, amikor a gyümölcs a földre toccsan.
- Azt akarod mondani, hogy éppen ez történik? A kolosszus felmondja a
szolgálatot?
- Így gondolom, felség.
- De akkor nem kellene valamilyen jelét látnunk a dolognak? A
kolosszusunk még mindig sugározza a fényt és a hőt...
- Szabadjon emlékeztetnem a királyt és a tanácsot, hogy - mint azt már
említettem - csak a barlang tetejét borítja jég, a falát nem. Úgy gondolom,
hogy ha a kolosszusunk nem is mondta fel teljesen a szolgálatot, ereje
legalábbis gyengül. Mi még nem érzékeljük a változást, bár én már
észrevettem, hogy a napi átlaghőmérséklet folyamatos és megmagyarázhatatlan
csökkenést mutat. Még egy darabig valószínűleg nem fogjuk érzékelni a
hatását. De ha az elméletem igaznak bizonyul... - kissé habozom, nem
akaródzik tovább beszélnem.
– Gyerünk, folytasd! utasít a király. – Jobb, ha látjuk a gödröt az út
közepén, és kikerüljük, mint ha vakon beleesünk, ahogy azt a szólás tartja.
– Nem hiszem, hogy ezt a gödröt ki tudjuk kerülni – felelem halkan. –
Először is, ahogy a jég vastagszik a Mennyei Tengeren, úgy fog tovább
apadni a Hemo, s végül teljesen kiszárad majd.
Rémült kiáltások szakítanak félbe. Megvárom, míg elcsendesednek.
- A hőmérséklet a barlangban folyamatosan csökken. A kolosszus által
sugárzott fény egyre halványabb lesz, és hamarosan teljesen kialszik. A
sötétség földjén találjuk magunkat, a dermesztő fagy földjén, egy olyan
földön, ahol nincs víz, egy olyan földön, ahol nem terem meg az élelem...
még mágia segítségével sem. Egy teljesen halott Földön találjuk majd
magunkat, felség. És ha itt maradunk, akkor mi is meghalunk majd,
mindannyian.
Sóhajtást hallok, és valamiféle mozgásra leszek figyelmes az ajtónál.
Edmund – aki még csak tizennégy éves – ott áll, és figyel. Senki más nem
mer megszólalni. Több tanácstag szinte megdermed. Aztán valaki azt
suttogja, hogy erre semmilyen bizonyíték sincs, ez csak egy nekromanta
rémlátomása, aki túl sok időt töltött a könyvei között.
– Mennyi időbe telik mindez? – kérdezi a király élesen.
– Hát, nem holnap fog bekövetkezni, felség. Sok napnak kell még elmúlnia
hozzá. De – folytatom, s szomorúan vetek egy szeretetteljes pillantást az
ajtó felé –, a herceg, a fiad, már soha nem fog uralkodni Kairn Telest
felett.
A király követi a tekintetemet, megpillantja a fiút, és elkomorodik.
– Edmund! Neked jobb dolgod is lehetne! Mit keresel itt?
A herceg elvörösödik.
- Bocsáss meg, apa. Nem akartam... nem akartam zavarni. Csak téged
kerestelek. A mama nem érzi jól magát. Az orvos úgy gondolja, hogy oda
kellene menned. De amikor ideértem, nem akartam félbeszakítani a
tanácskozást ezért vártam egy kicsit, aztán meghallottam... meghallottam,
amit Baltazar mondott. Ez igaz, apa? El kell mennünk innen...
– Elég, Edmund! Várj meg! Máris megyek!
A fiú nyel egyet, visszahúzódik, és csendben, feltűnésmentesen megáll az
ajtó mellett a sötétben. Fáj a szívem érte. Szeretném megvigasztalni,
magyarázatot adni a dolgokra. A felnőtteket akartam megrémiszteni, nem őt.
– Bocsássanak meg, most a feleségemhez kell mennem.
A király feláll. A tanács tagjai is felemelkednek, a gyűlésnek láthatóan
vége.
– Nem kell, hogy mondjam, ezt a dolgot titokban kell tartani, amíg nincs
több információnk róla – folytatja a király. – Józan ésszel is belátható,
miért bölcs dolog, ha így teszünk. Öt periódus múlva ismét összegyűlünk.
Mindazonáltal – teszi hozzá összevont szemöldökkel –, azt javaslom,
fogadjuk meg a Gazdacéh javaslatát, és kezdjük mag a korai aratást.
A tanácstagok szavaznak a kérdésről. A javaslat elfogadva. Lassan
kiszivárognak a teremből, s sokan sötét és szomorú pillantásokat vetnek
felém. Szívük szerint szeretnék az egész felelősséget egyvalakire hárítani.
Minden tekintetet nyugodtan, hidegvérrel viszonzok, pozíciómban
megingathatatlanul. Mikor az utolsó tanácstag is elhagyja a termet,
előrelépek, és megfogom a király karját, aki már szeretne odakint lenni.
– Mi az? – kérdezi a király, s láthatóan bosszantja, hogy megállítom.
Nagyon aggódik a feleségéért.
– Felség, bocsáss meg, hogy feltartalak, de valamit négyszemközt
szerettem volna tudatni veled.
A király hátralép, elhúzódik az érintésem elől.
– Mi Kairn Telestben semmit sem tartunk titokban Akármit is akartál
mondani nekem, a tanács előtt kellett volna elmondanod.
– El is mondtam volna tanács előtt, ha egészen biztos lennék benne. De
inkább felséged bölcsességére és belátására bízom, hogy akkor hozza
nyilvánosságra a dolgot, amikor úgy érzi, itt az ideje.
Meglepetten néz rám.
– Miről van szó, Baltazar? Csak nem egy újabb teória?
– De igen, uram. Egy újabb teória... a kolosszust illetően. Kutatásaim
szerint a kolosszus mágikus erejének örökké kellene tartania. A kolosszus
mágikus ereje egyszerűen nem mondhatja fel a szolgálatot!
A király dühödten néz rám.
- Nincs időm játszadozni, nekromanta. Te magad mondtad, hogy a kolosszus
nem szolgál tovább.
- Igen, felség, valóban ezt mondtam. És hiszem is, hogy így van. De talán
nem a megfelelő kifejezést használtam annak a dolognak a leírására, ami a
kolosszusunkkal történik. A „felmondja a szolgálatot” valószínűleg nem a
helyes kifejezés, Sire, inkább mondanám, hogy pusztítás áldozatául esik.
Szándékos pusztítás áldozatául.
A király csak bámul rám, aztán megcsóválja a fejét.
– Gyere, Edmund! – mondja ellentmondást nem tűrően a fiának. – Megyünk,
meglátogatjuk anyádat.
A fiú sietve csatlakozik az apjához. Elindulnak.
– Uram! – szólok utánuk olyan hangsúllyal, hogy a király ismét megtorpan.
– Úgy hiszem, valahol, egy olyan birodalomban, mely Kairn Telest alatt
terül el, valaki igencsak alattomos háborút visel ellenünk. És teljes
győzelmet fognak aratni felettünk, ha nem teszünk valamit, hogy megállítsuk
őket. Anélkül fognak legyőzni, hogy akár egyetlen nyílveszőt is kilőnének,
egyetlen lándzsát is elhajítanának. Valaki, uram, lassan ellopja a meleget
és a fényt, mely az életünket jelenti.
– És mi célból tenné ezt, Baltazar? Mi a mozgatórugója ennek az alávaló
tervnek?
Meg sem hallom a király nyilvánvaló szarkazmusát.
– Hogy a saját céljaikra használják. Sokat gondolkoztam ezen a dolgon,
mikor hazafelé jöttem Kairn Telestbe. Mi van, ha maga Abarrach pusztul? Mi
van akkor, ha a földmag zsugorodik? Az egyik birodalomnak szüksége lehet
rá, hogy egy másiktól vegye el az energiát, hogy megvédje önmagát.
- Te teljesen megőrültél, Baltazar! – jelenti ki a király. Átkarolja a
fia vállát, és elfordítja tőlem. De Edmund hátrapillant a válla fölött, a
szeme kikerekedik a rémülettől. Megnyugtatóan rámosolygok, s úgy tűnik,
kissé megkönnyebbül. A mosoly abban a pillanatban eltűnik az arcomról,
amint a fiú már nem láthat.
– Nem, felség, nem vagyok őrült mondom az üres sötétségnek. – Bárcsak az
lennék! Akkor könnyebb lenne. – Megdörzsölöm a szememet, mely ég a
kialvatlanságtól. – Sokkal könnyebb lenne...

3. fejezet

Kairn Telest, Abarrach

Edmund egyedül tűnik fel a könyvtárajtóban, ahol ülök, és az iménti

beszélgetést próbálom papírra vetni apa és fia között, emlékeimet, melyek a
régmúlt időkig nyúlnak vissza. Leteszem a tollat, és tisztelettudóan
felállok az asztaltól.
- Felség! Légy üdvözölve, és jöjj be!
- Nem zavarlak a munkádban - Edmund idegesen topog az ajtóban. Szomorú,
és szeretne valakivel beszélni, bár szomorúságának az oka az, hogy nem
akarja meghallani azt, amit jól tud, hogy hallani fog tőlem.
- Ebben a pillanatban fejeztem be.
- Apám lefeküdt - szólal meg Edmund minden átvezetés nélkül. - Attól
félek, megfázik, ha állandóan odakint van. Utasítottam a szolgát, hogy
készítsen neki meleg aludttejet sörrel, borral és fűszerekkel keverve.
- És hogy döntött az apád? - kérdezem.
Edmund gondterhelt arca kísértetiesen világít a gázlámpa fényénél, mely
erre a rövid időre megtöri a sötétséget Kairn Telestben.
- Ugyan miről dönthetne? válaszol keserű beletörődéssel a hangjában. -
Itt már nincs miről dönteni. El fogunk menni.
Az én birodalmamban vagyunk, a könyvtáramban. A herceg körbenéz, s látja,
hogy a könyvektől már érzékeny búcsút vettem. A régi és sérülékenyebb
köteteket kairnfűből szőtt kemény dobozokba csomagoltam. A többi, újabb
keletű irományt, melyek közül sokat én vagy a tanoncaim vetettek papírra,
precízen megcímkéztem, és száraz kőpolcok mélyére rejtettem.
Látom Edmund tekintetét, és szeméből kiolvasom, mire gondol. Szégyenkezve
elmosolyodom.
- Bolondság tőlem, ugye? - Kezem végigsimít az előttem fekvő kötet
bőrkötéses borítóján. Ez azon kevés könyv egyike, melyeket magammal viszek
az útra: Kairn Telest utolsó napjairól szóló feljegyzéseim. - De nem tudnám
elviselni, hogy rendetlenül hagyjam itt őket.
- Ez egyáltalán nem bolondság. Ki tudja, lehet hogy egy nap még
visszatérsz. Edmund próbál némi vidámságot vegyíteni a hangjába. Már
hozzászokott a vidám hangsúlyhoz, hozzászokott, hogy mindent megtegyen,
hogy jókedvre derítse az embereket
- Hogy ki tudja? Én tudom, Hercegem. - szomorúan megcsóválom a fejem. -
Elfelejted, kivel beszélsz. Én nem a tanács egyik tagja vagyok.
- De azért van némi esély - makacskodik.
Sajnálom, hogy romba döntöm az álmait. De - mindannyiunk érdekében -
szembesülnie kell az igazsággal.
- Nem, Felség, nincs esély. A végzet, melyet tíz évvel ezelőtt
megjósoltam az apádnak, mára nyakunkon van. Minden számításom ugyanarra az
eredményre vezet: világunk, az Abarrach pusztulásra van ítélve.
- Akkor mi értelme továbbmenni? - kérdezi Edmund ingerülten. - Miért nem
maradunk egyszerűen itt? Miért kell elviselnünk ennek az ismeretlen
vidékekre vezető útnak minden nehézségét és szenvedését, ha végül
mindenképpen a halál vár ránk?
– Nem tanácsolom, hogy feladj minden reményt és beletemetkezz a
kétségbeesésbe, Edmund. Azt ajánlom, hogy – ahogy én tettem – reményeidet
más irányba tereld.
 A herceg arca elsötétül, csalódottnak látszik, és elhúzódik tőlem.
- Apám megtiltotta, hogy ilyesmiről beszélj.
- Apád a múltban él, nem a jelenben – jelentem ki nyíltan. – Bocsáss meg,
felség, de én mindig is kimondtam az igazat, bármilyen kellemetlen legyen
is. Amikor édesanyád meghalt, apádban is meghalt valami. Ő csak visszafelé
tekint. A te dolgod azonban az, hogy előre tekints!
– Még mindig apám a király – jelenti ki Edmund mogorván.
– Igen – felelem. És elkerülhetetlenül úgy érzem, ez a tény igen
sajnálatos.
Edmund felém fordul, állát előreszegi.
– És ameddig ő a király, úgy cselekszünk, ahogy ő és a tanács határoznak.
Elmegyünk Kairn Necros ősi birodalmába, megkeressük testvéreinket, és
segítséget kérünk tőlük. Végül is ezt épp te javasoltad.
- Én azt javasoltam, hogy menjünk el Kairn Necrosba – helyesbítek. –
Kutatásaim szerint Kairn Necros az egyetlen hely ezen a világon, ahol még
van rá némi esély, hogy valami életet találunk. Az a hely a Tűztengeren
fekszik, s bár a hatalmas magma-óceán kétségkívül leapadt már, minden
bizonnyal még mindig van akkora, hogy elegendő meleget és energiát adjon az
ott élőknek. De nem tartom tanácsosnak, hogy úgy forduljunk hozzájuk, mint
valami koldusok!
Edmund szép arcát elfutja a pír, szeme szikrákat szór. Fiatal és büszke.
Látom a benne égő tüzet és megteszek mindent, hogy szítsam a lángját.
– Azoktól koldulnánk, akik a romlást hozták ránk - emlékeztetem.
– Ezt nem tudod biztosan.
– Minden bizonyíték egy irányba mutat: Kairn Telest felé. Igen, tényleg
úgy gondolom, hogy annak a birodalomnak a lakóit épségben és egészségben
találjuk majd. És vajon miért? Azért, mert tőlünk lopják az életet!
– Akkor miért javasoltad, hogy keressük meg őket? – Edmund kezdi
elveszíteni a türelmét. – Háborút akarsz? Erről van szó?
- Jól tudod, mit akarok, Edmund – mondom csendesen.
A herceg ráébred, hogy a tiltott ösvényre terelték, de már késő.
– Azonnal indulunk, amint véget ér a nem-alvási fogadalmunk – jelenti ki
hűvösen. - Van egy-két dolog, amit el kell intéznem, csakúgy, mint neked,
nekromanta. Halottainkat fel kell készítenünk az útra.
Sarkon fordul, indulni készül. Elkapom szőrmekabátba bújtatott karját.
- A Halálkapu – emlékeztetem. – Gondolkodj rajta, Hercegem! Csak ennyit
kérek. Gondolkodj rajta!
Zavartan megtorpan, bár nem fordul hátra. Szorításom egyre erősödik a
karján, szilárdan markolom a több réteg szőrmén s posztón keresztül: érzem
a húsát, a csontjait és kemény, feszes izmait a ruhák alatt. Érzem, hogy
reszket.
- Ne feledd a jóslat szavát! A Halálkapu a reményünk, Edmund – mondom
csendesen. – Az egyedüli reményünk.
A herceg megcsóválja a fejét, lerázza magáról a karomat, és maga mögött
hagyja a könyvtárat a pislákoló fénnyel és az elzárt könyvekkel.
Visszatérek feljegyzéseimhez.

Kairn Telest lakossága a városkapunál gyülekezik a sötétben. A kapu

emberemlékezet óta nyitva áll, s az összes feljegyzés is így ír róla a
város alapítása óta. A falakat azért emelték, hogy megvédjék a városlakókat
a vérszomjas ragadozóktól. Soha nem az volt a céljuk, hogy egymástól
védelmezzék az embereket - az ilyesmi elképzelhetetlen számunkra. Az
utazókat, az idegeneket mindig szívesen látjuk, ezért a kapuink mindig
nyitva állnak.
De eljött a nap, amikor Kairn Telest népe rájött, hogy már hosszú-hosszú
idő óta nem léptek át kapuján utazók. Rájöttünk, hogy nincsenek utazók.
Sőt, még állatok sem. Így a kapu továbbra is nyitva maradt, hisz bezárása
csak felesleges fáradság és időpazarlás lett volna. S most az emberek itt
állnak a nyitott kapu előtt, ők maguk az utazók, s csendben várják, hogy
megkezdődjön számukra az út.
Megérkezik a király és a herceg, utánuk a hadsereg, a katonák kezében
kairnfűből készült fáklyák. Jómagam - a király nekromantája -
nekromantatársaimmal és tanoncainkkal mögöttük haladok. Utánunk a szolgálók
a palotából, hatalmas ruha- és élelmiszercsomagokkal. Egyikük, aki
közvetlenül mögöttem csoszog, egy könyvekkel teli dobozt cipel.
A király, mikor a kitárt kapu közelébe ér, hirtelen megtorpan. Őfelsége
elvesz egy fáklyát az egyik katonától, és a magasba emeli. A fáklya fénye
megvilágítja a sötét város egy kicsiny részét. Végignéz rajta. Az emberek
is megfordulnak, hogy vessenek rá egy pillantást. Én is megfordulok.
Széles utcákat látunk kanyarogni az épületek között, melyek. Abarrach
szikláiból épültek. A ragyogó fehér márvány falak, melyeket olyan rúnák
ékesítenek, amelyek jelentésére már senki sem emlékszik, visszatükrözik
szemünkbe a fáklyáink fényét. Feljebb tekintünk, egy kiemelkedésre a
barlang talaján, a palotára. Innen nem látszik. Elnyeli a sötétség. De
látunk egy fénysugarat, egy apró fénypontot, mely a palota agy ablakában
világít.
- Égve hagytam a lámpát szólal meg a király, s hangja szokatlanul
hangosan, erősen zeng -, hogy mutassa az utat hazafelé.
Az emberek éljeneznek, mert tudják, hogy a király most ezt várja tőlük.
De az örömkiáltások hamar elhalnak, túlságosan is hamar - sokuk sírásba
fullad.
- A gáz a lámpában úgy harminc periódusig elegendő - jegyzem meg
csendesen, miközben elfoglalom a helyemet a herceg mellett.
- Hallgass! torkol le Edmund. - Olyan boldoggá tette apámat!
- Az igazságot nem hallgattathatod el, felség. A valóságot nem lehet
elhallgattatni - figyelmeztetem.
Nem válaszol.
- Most itt hagyjuk Kairn Telestet - folytatta a király, a fáklyát magasan
a feje fölött tartva -, de újonnan megtalált gazdagságban térünk majd
vissza, és dicsőségesebbé, csodálatosabbá varázsoljuk birodalmunkat, mint
valaha volt.
Senki nem ujjong. Senki nem mer.
Kairn Telest lakossága lassan elhagyja a várost. Legtöbben gyalogosan
vonulnak, ruháikat és élelmüket batyukba csomagolva cipelik, bár néhányan
kezdetleges taligákon húzzák maguk után a holmijaikat, és azokat, akik nem
tudnak gyalogolni: a betegeket, időseket és a kisgyerekeket. Az igavonó
állatok, melyek egykor a kocsikat húzták, már régen kihaltak, húsukat
megették, szőrméjükből pedig ruhákat készítettek a metsző hideg ellen.
A király az utolsó, aki elhagyja a várost Kisétál a kapun, és nem néz
vissza, tekintete határozottan a jövő felé irányul, előre, egy új élet
felé. Biztos léptekkel halad, egyenes derékkal. Az embereket, ha ránéznek,
eltölti a remény. Csoportokba gyűlnek az út mentén, és ujjonganak – ezek az
ujjongások már szívből jönnek. A király közöttük lépked, arcáról sugárzik a
méltóság.
- Gyere, Edmund – szól a herceghez. Edmund ellép mellőlem, s elfoglalta a
helyét apja oldalán.
A fiú és az apja előre vonulnak az emberek között, hogy átvegyék a
vezetést a menet elején. Fáklyáját a magasba tartva, Kairn Telest királya
népének élére áll.
Néhány katona hátra marad, miután a többiek már elmentek. Megvárom őket –
kíváncsi vagyok, mi az utolsó parancsuk.
Beletelik egy kis időbe, és nem is kis erőfeszítésükbe, míg végül sikerül
becsukniuk a kaput – a kaput, melyet olyan rúnák díszítenek, amelyek
jelentésére már senki sem emlékszik, s melyeket most, hogy az utolsó katona
is elhagyja fáklyájával a várost, a sötétben többé már senki nem is láthat.

4. fejezet

Kairn Telest, Abarrach

Szinte lehetetlen körülmények között kell írnom. Ezt azoknak a kedvéért
mondom, akik egy későbbi időpontban talán a kezükbe veszik ezt a könyvet, s
csodálkoznak majd, hogy miért változott meg a stílus és a kézírás. Nem, nem
az történt, hogy hirtelen megöregedtem és erőtlenné váltam, nem is
valamilyen betegség uralkodott el rajtam: a betűk azért dülöngélnek a
papíron, mert egy halványan pislákoló lámpás fényénél kell írnom. Az
egyetlen felület, ahol írhatok, egy kvarctábla, melyet az egyik katona
talált. Csak a mágikus erőmnek köszönhető, hogy a vérbogyóból készült tinta
nem fagy be, amíg papírra vetem soraimat.
Aztán rettenetesen kimerült is vagyok. Minden porcikám sajog, a lábam
tele van zúzódásokkal és vízhólyagokkal. De egyezséget kötöttem magammal és
Edmunddal, hogy feljegyzem ami történik, s most le is írom a periódus
eseményeit, mielőtt még…
Majdnem azt mondtam, hogy mielőtt még elfelejtem.
Sajnos, nem hiszem, hogy valaha is képes lennék elfelejteni.
Az utazás az első periódusban még nem jelentett különösebb fizikai
megterhelést számunkra. Az út a felszínen vezet, olyan területeken át,
melyek régen gabonamezők, zöldségeskertek, gyümölcsösök és a háziállatok
számára fenntartott legelők voltak. Az utak könnyen járhatóak voltak - már
fizikai értelemben véve. Érzelmi szempontból azonban az első periódus
borzasztóan megviselt minket.
Egyszer, nem is olyan sok évvel ezelőtt, a kolosszus kellemes, meleg
fényt sugárzott erre a földre. Most, a sötétben, a katonák kezében égő
fáklyák fényénél, csak üres, sivár, elhagyatott földeket látunk. Az utolsó
kairnfű barna szalmája kis szigeteket alkotva zörög a fagyos szélben, mely
gyászosan süvít a barlang falában tátongó repedéseken keresztül.
A szinte vidám, kalandvágyó hangulat, mely az embereket reménykedve
indította útra, lassan elpárolgott, s elnyelte a kietlen pusztaság a hátunk
mögött. Csendben vánszorogtunk előre a fagyott úton, elfagyott lábunkkal
csúszkáltunk és botladoztunk a jeges, zúzmarás foltokon. Egyszer
megálltunk, hogy ebédeljünk, aztán tovább folytattuk az erőltetett menetet.
A gyerekek, akiknek hiányzott a délutáni pihenő, nyűgösen nyafogtak s
gyakran elszenderedtek menet közben az apjuk karjában.
Senki nem ejtett ki egyetlen panaszos szót sem a száján, de Edmund
hallotta a gyermekek sírását. Látta, hogy az emberek mennyire elgyötörtek
és tudta, hogy ezt nem a fáradtság, hanem a keserű bánat okozza. Láttam
rajta, hogy fáj a szíve értük, de nem állhattunk meg, folytatnunk kellett
az utunkat. Az élelmiszerkészleteink igen csekélyek, s beosztással is csak
éppen hogy elegendőnek kell bizonyulniuk annyi időre, amíg számításaim
szerint elérjük Kairn Necros birodalmát.
Arra gondoltam, hogy javaslom Edmundnak: törje meg végre a szomorú
csendet. Olyan lelkesítően tudott beszélni az embereknek az új otthonunkban
rájuk váró jövőről. De aztán Úgy döntöttem, mégis jobb, ha nem szólalunk
meg. A csend szinte templomi volt. Az emberek így vettek búcsút.
A periódus vége felé elérkeztünk egy kolosszusig. Senki nem szólt egy
szót sem, de Kairn Telest népe lassan letért az útról, és a hatalmas
kőoszlop elé állt. Valaha lehetetlenség lett volna megközelíteni az élet
szikrázó, fényes forrását – most élettelenül, hidegen állt előttünk, mint a
föld, melyet magára hagyott.
A király velem, Edmunddal és néhány fáklyát cipelő katonával kilépett a
tömegből, és egészen a kolosszus talapzatáig merészkedett. Edmund
kíváncsian szemlélte a hatalmas kőoszlopot: még sohasem járt kolosszus
közelében. Tekintete félelemmel vegyes tiszteletet sugárzott, lenyűgözte a
sziklából készült oszlop szélessége és tömege.
A királyra néztem. Dühösnek, bánatosnak és zavarodottnak tűnt, mintha a
kolosszus személy szerint őt árulta volna el.
Jómagam már ismertem a kolosszust, tudtam, hogy néz ki. Régóta kutattam a
működését, megpróbáltam megfejteni a titkát, hogy megosszam az emberekkel.
De a kolosszus titka mindörökre a múlt homályába merült.
Edmund hirtelen ötlettől vezérelve levetette szőrmekesztyűjét, és
megérintette a követ. Ujjait lassan húzta végig a mágikus jelekkel
televésett területen... aztán megdermedt, elbátortalanította a mágikus
erőktől való félelem. Attól tartott, villám csap belé vagy sokkot kap.
Kérdő pillantást vetett felém.
– Nem lesz tőle semmi bajod – mondtam, és megvontam a vállam. - Már
réges-régen elvesztette a hatalmát, nem tehet többé kárt senkiben.
- Ahogy használni sem képes többé - tette hozzá Edmund, de csak
önmagának.
Végighúzta ujját a hideg kövön. Tétován, tiszteletteljesen végigsimította
a rúnákat, melyek jelentése és mágikus ereje már rég az idők homályába
veszett. Felemelte a fejét, felnézett, olyan magasra, amilyen magasan a
fáklyák fénye megvilágította a csillogó követ. A mágikus jelek felnyúltak a
sötétség határáig, és még azon is túl.
- Az oszlop a barlang tetejéig ér - mondtam az oktató hangján, amit akkor
használtam, amikor a tudomány alapjaira tanítottam. — Feltételezhetően
keresztülnyúlik a barlang tetején, egyenesen a Mennyei Tengerbe. És a
teljes felületét ilyen rúnák borítják, amilyeneket itt látsz. Nagyon
bosszantó a dolog - s nem tudom megállni, hogy el ne komorodjak -, de a
legtöbb rúna jelentését, külön-külön ismerem és értem. A mágikus jelek
ereje azonban nem az egyes rúnákban rejlik, hanem a rúnák kombinációjában.
És ez a kombináció az, amit már nem vagyok képes megérteni. Lemásoltam a
mintákat, elvittem magammal a könyvtárba, és hosszú órákat töltöttem azzal,
hogy az ősi leírások segítségével tanulmányozzam őket. Ez azonban -
folytattam olyan halkan, hogy csak Edmund hallhassa a szavaimat -, olyan
feladatnak bizonyult, mint kibogozni egy hatalmas pamutgombolyagot, mely
milliónyi apró fonálból áll. Egy vékony szál simán futott az ujjaim között,
míg egyszer csak elértem egy csomóig. Elválasztottam az egyik szálat a
másiktól, aztán egy újabbtól, majd egy még újabbtól, míg a fejem már
sajgott a fáradhatatlan összpontosítástól. Egy csomót kibogoztam, csak hogy
utána egy újabbat találjak. És mire azt az újabb csomót kioldottam, az első
szál kicsúszott a kezemből. És a gombolyag milliónyi ilyen csomóból áll. -
Felpillantottam, és egy sóhaj szakadt fel belőlem. - Milliónyiból.
A király hirtelen elfordult az oszloptól: arca elkínzott volt, és fekete
barázdák húzódtak végig rajta. Egyetlen szót sem szólt, míg a kolosszus
alatt álltunk. Rádöbbentem, hogy azóta nem szólt egy szót sem, mióta magunk
mögött hagytuk a várost. Megfordult, és visszasétált az útra. Az emberek a
vállukra emelték a gyerekeiket, és elindultak. A katonák többsége az
emberek után sietett, fáklyákkal a kezükben. Csak egyikőjük maradt
mellettem és a herceg mellett.
Edmund az oszlop előtt állt, épp a kesztyűjét húzta fel. Megvártam, mert
éreztem, hogy szeretne velem négyszemközt beszélni.
- Bizonyára ilyen vagy ehhez hasonló rúnák borítják a Halálkaput is -
suttogta, mikor már biztos volt benne, hogy senki sem hall minket. A katona
illemtudóan hátrébb lépett. - Még ha meg is találnánk, akkor sem tudnánk
átlépni rajta.
A szívem kezdett hevesebben verni. Végül csak elfogadja az elméletemet!
- Emlékezz a jóslatra, Edmund - mondtam.
Nem akartam, hogy úgy tűnjön, túlságosan izgatott vagyok, és erőltetem a
dolgot. Edmundnál az ember jobban jár, ha hagyja, hogy alaposan átgondolja
a dolgokat, és saját maga döntsön. Erre akkor jöttem rá, mikor még iskolás
volt. Javaslatok, ötletek, tanácsok. Soha nem szabad túlzottan ragaszkodni
a dolgokhoz, soha nem szabad erőltetni a döntést. Ha megpróbálod, azonnal
megmakacsolja magát: olyan kemény és fagyos lesz, mint a barlang fala, mely
éppen fájdalmasan böki a hátamat.
- Még hogy jóslat! - visszhangozza bosszúsan. - Olyan jövendölések,
melyeket évszázadokkal ezelőtt tettek! Ha valaha is valóra válnak - amit,
be kell valljam, személy szerint erősen kétlek - miért pont a mi életünkben
kellene ennek megtörténnie?
– Azért, hercegem - feleltem –, mert nem hiszem, hogy a mi életünk után
lenne itt még bármiféle élet.
Nagyon megdöbbent a válaszomon, éppen ahogy akartam. Rám nézett,
megrettent, és nem szólt többet. Még egy utolsó pillantást vetett a
kolosszusra, aztán megfordult, és elsietett, hogy utolérje az apját. Tudom,
hogy a szavaim megzavarták: Láttam a borús arckifejezését, ahogy
elgondolkozott, s a válla meggörnyedt.
Edmund, Edmund! Mennyire szeretlek, és mennyire fáj a szívem, hogy a te
válladra teszem ezt az iszonyatos terhet!
Felnézek a munkámból, és látom, ahogy az emberek között sétálsz, hogy
megbizonyosodj róla, minden olyan rendben van, amennyire csak lehetséges.
Tudom, hogy milyen kimerült vagy, de addig nem fekszel le, amíg minden
alattvalód nyugovóra nem tért.
Egész periódus alatt nem ettél. Láttam, hogy odaadtad élelmiszeradagodat
annak az idős asszonynak, aki gyermekkorodban dajkált. Megpróbáltad
titokban tenni, hogy senki ne lássa. De én észrevettem, én tudom. És lassan
a néped is rájön, Edmund. Ennek az útnak a végére megismerik és elfogadják
a valódi királyukat.
De eltértem a tárgytól. Gyorsan be kell fejeznem az írást. Az ujjaim már
összefagytak, s minden erőfeszítésem ellenére lassan vékony jégréteg
képződik tinta tetején az üveg szájánál.
A kolosszus, amelyről írtam, Kairn Telest határán állt. A periódus végéig
meneteltünk tovább, mikor végre elérkeztünk az úticélunkig. Körülnéztünk,
és megtaláltuk az alagút bejáratát, az alagútét, melyet az egyik ősi
térképen jeleztek, az alagútét, mely átvezet a kairn falán. Tudtam, hogy ez
az az út, amelyet keresünk, mert amikor beléptünk, a talaj lassan kissé
lefelé lejtett.
– Ez az alagút - mondtam, és az éjfekete sötétségbe mutattam odabent –,
olyan területekre vezet majd minket, mely messze a mi kairnunk alatt
fekszik. Abarrach szívébe tartunk, a birodalomba, mely alant terül el, s
melyet a térképünk Kairn Necrosként jelöl: egyenesen Necropolis városába.
Az emberek csendben álltak, még gyermekek is abbahagyták a sírást.
Mindannyian tudtuk, amikor beléptünk az alagútba, hogy ezzel végleg magunk
mögött hagyjuk otthonunkat.
A király szótlanul elindul belépett az alagútba – elsőként az emberek
közül. Edmund és én mögötte haladtunk. A hercegnek le kellett hajolnia,
hogy be ne üsse a fejét az alacsony mennyezetbe. Miután a király megtette a
jelképes lépést, átvettem az irányítást, s én lettem a vezető.
Az emberek utánunk indultak. Láttam, hogy sokan megtorpannak, mielőtt
belépnek, hogy még egy pillantást vessenek hátrafelé, egy utolsó pillantást
a szülőföldjükre. Be kell vallanom, én sem tudtam megállni, hogy utoljára
vissza ne nézzek. De nem láttunk mást, csak sötétséget. Ami fény még
maradt, azt mind magunkkal hoztuk.
Beléptünk az alagútba. A fáklyák pislákoló fénye visszatükröződött a
ragyogó obszidián falakról, s az emberek árnyéka a földre vetült. Lassan
vonultunk előre, csigavonalban haladtunk egyre mélyebbre lefelé.
Kairn Telestet a hátunk mögött végleg beburkolta a sötétség.

5. fejezet

Kairn Telest, Abarrach

Bárki is olvassa ezeket a feljegyzéseket (már ha egyáltalán marad valaki

közülünk, aki elolvashatja majd, amit egyre inkább kétlek), észreveheti,
hogy egy rövid időszak kimaradt a beszámolóból. Mikor utoljára letettem
tollamat, akkor léptünk be az első olyan járatba, melyet a térkép a Remény
Alagútjának nevez. Láthatják, hogy kitöröltem ezt a nevet, s helyette egy
másikat írtam be.
A Halál Alagútja.
Húsz periódust töltöttünk ezekben a járatokban, sokkal több időt, mint
amennyire számítottam. A térkép, el kell ismernem, pontatlannak bizonyult,
s nem másban, mint az út megjelölésében, mely lényégében ugyanaz, amelyen
át őseink jöttek Kairn Telestbe.
 Ezek az alagutak abban az időben épültek, sima falakkal, erős
mennyezettel, vízszintes padlóval. Tudtam, hogy az évszázadok alatt sok
minden megváltozott. Abarrach gyakran van kitéve földmozgásoknak, melyek
következtében rengések futnak végig a talajon – nem igazán erősek, csak
akkorák, melyektől az edények megzörrennek a szekrényben, és a palota
csillárjai imbolyogni kezdenek.
Feltételeztem, hogy őseink mágikus erők segítségével erősítették meg a
járatokat, csakúgy, mint a palotáinkat, a városfalat, az üzleteinket és a
házainkat. Ha valóban így volt, a rúnák vagy végleg elvesztették mágikus
erejüket, vagy csak újra kell őket vésni, helyre kelt állítani, újra
teleróni rúnákkal... ezt nem tudom jobban megfogalmazni. De az is lehet,
hogy őseink nem vették a fáradságot, hogy megvédjék az alagutakat, mert
arra gondoltak, hogy ami kár eshet bennük, azt a rúnamágia ismerői úgyis
könnyedén helyreállítják majd.
Az összes lehetséges veszély közül, amelytől őseink tartottak, a
legrosszabbat nyilvánvalóan nem látták előre. Soha nem gondolták volna,
hogy elveszítjük a mágiát.
Újra és újra értékes időt kellett vesztegetnünk. Az alagút mennyezete
több helyen beomlott, utunkat beomlott kövek torlaszolták el, s ezeket a
kőhalmokat csak több periódusnyi munkával tudtuk eltávolítani. Az úton
hatalmas repedések tátongtak, olyan hasadékok, melyeket csak a legbátrabbak
mertek átugrani, ezért hidakat kellett építenünk, hogy az emberek
átjussanak rajtuk.
És még mindig nem értünk ki az alagútból. Úgy tűnik, még csak a közelében
sem járunk az út végének. Nem tudom megállapítani, pontosan hol is vagyunk.
Számos tájékozódási pont eltűnt az idők folyamán, magukkal sodorták őket a
kőcsuszamlások, vagy egyszerűen csak annyira megkoptak a hosszú évek alatt,
hogy már lehetetlenség felismerni őket. Már nem vagyok biztos benne, többé
már nem, hogy a jó úton haladunk. Nincs rá mód, hogy megtudjam. A térkép
szerint az őseink rúnákat véstek a falakra, hogy útba igazítsák az
utazókat, de - ha így is volt, – az ősi mágiát ma már nem értjük és nem
tudjuk használni.
Kétségbeesett helyzetben voltunk. Az élelmiszeradagokat a felére
csökkentettük. A hús lassan megfogyatkozott a csontjainkról. A gyerekek már
nem a fáradtságtól sírtak, hanem az éhségtől. A kocsikat magunk mögött
hagytuk. Az éhezéstől és kimerültségtől legyengült karok számára az olykor
kedves holmik is súlyos teherré váltak. Csak azokat a kocsikat húztuk
tovább, melyeken az idősek és a betegek utaztak, s egyre több ilyen kocsi
is, tragikus módon, az út szélén maradt. A gyengék közül sokan meghaltak.
Nekromanta társaim belekezdtek gyászos feladatuk végrehajtásába.
Az emberek szenvedéseinek terhe, ahogy számítottam, mind a herceg vállára
nehezedett. Edmundnak végig kell néznie, amint a király lassan elveszíti
utolsó erejét is.
A király a mi népünk elvárásai szerint is öregnek számított már. Már
akkor is idős volt, amikor a fia született. De amikor elhagytuk a palotát,
olyan egészséges és életerős volt, mint egy fele ilyen idősember. Volt
egyszer egy álmom, amelyben úgy láttam a király életét, mint egy fonalat,
mely visszavezetett egészen az aranytrónusig, melyet most Kairn Telest
hideg sötétje takart. Hiába távolodott a trónustól, a fonál továbbra is
odakötötte. Lassan, periódusról periódusra, ez a fonál kezd szálakra
bomlani, s egyre vékonyabb és vékonyabb lesz, ahogy a király távolodik a
szülőhazájától, míg végül, attól félek, egy durva vagy ügyetlen mozdulat
végleg elszakítja.
A királyt többé már nem érdekli semmi: nem törődik vele, mit csinálunk,
mit mondunk, hová megyünk. Sokszor azon is eltűnődöm, vajon érzékeli-e
egyáltalán az utat a lába alatt. Edmund mindvégig az apja mellett halad, s
úgy vezeti, mint ha elvesztette volna a szeme világát. Nem mintha ez nem
jellemezné jól a helyzetet. A király mintha hátrafelé haladna, mint aki nem
látja, mi van előtte, csak azt, mit hagy maga mögött.
Azon alkalmakkor, amikor a herceget számos teendőjének valamelyike
elszólította, és ott kellett hagynia az apját, Edmund mindig gondoskodott
róla, hogy két katona a közelben legyen, és átvegye tőle a feladatát. A
királyt könnyű irányítani, kérdés nélkül halad, amerre vezetik. Megy,
amikor azt mondják, hogy menjen, s megáll, amikor azt kérik, hogy álljon
meg. Azt eszi, amit a kezébe adnak, s úgy látszik, nem is érzi az ízét. Azt
hiszem, egy követ is megenne, ha azt adnák a kezébe. S úgy gondolom, ha
valaki nem vinne neki élelmet, egyáltalán nem enne többet.
Mikor útra keltünk, a király periódusokon keresztül nem szólt egy szót
sem senkihez, még a fiához sem. Most szinte megállás nélkül beszél, de csak
magában motyog, soha nem azokhoz szól, akik körülötte állnak. Már úgy
értem, nem olyanokhoz, akik számítanak. Legtöbbször a feleségéhez beszél,
de nem úgy, mint egy halotthoz, hanem, úgy, mint régen, amikor még élt. A
királyunk kilépett a jelenből, s visszatért a múltba.
A dolgok már olyan rosszra fordultak, hogy a tanács könyörgött a
hercegnek, hogy kiáltsa ki magát királynak. Edmund gorombán
visszautasította a kérést, s ez azon kevés alkalmak egyike volt, amikor azt
láttam, hogy kijött a sodrából. A tanácstagok úgy menekültek a haragja
elől, mint a megvert kutyák. Edmundnak igaza van. Törvényeink szerint a
király a haláláig uralkodó marad. A törvények azonban nem vették számításba
mi történik, ha a király megőrül. Ilyesmi nem történhet meg a mi népünk
között.
A tanács tagjai végül már hozzám voltak kénytelenek fordulni, (be kell
valljam, nagyon élveztem a dolgot), és könyörögtek, hogy próbáljak meg
hatni Edmundra, a nép érdekében. Megígértem nekik, hogy megteszem, amit
tudok.
- Edmund, beszélnünk kell – mondtam a hercegnek az egyik kényszerpihenő
alkalmával, mikor a katonák egy halom beomlott követ próbáltak eltakarítani
az útból.
Az arca elkomorult, dacossá vált. Sokszor láttam ezt az arckifejezést
gyerekkorában, amikor matematikát kellett tanulnia velem, azt a tárgyat,
mely soha nem állt közel a szívéhez. A pillantás, amelyet felém vetett,
olyan kedves emlékeket idézett fel bennem, hogy egy pillanatra meg kellett
álljak, hogy összeszedjem magam, mielőtt folytatom a mondókámat.
– Edmund – mondtam, s figyeltem, hogy a hangom gyakorlatiasan csengjen,
élénken, ez által a józan észre próbáltam hatni –, apád nagyon beteg. Át
kell venned a nép vezetését, még ha csak arra az időre is -
figyelmeztetőleg felemeltem a kezemet, elejét véve a dühös tiltakozásnak –,
míg őfelsége ismét képes lesz ellátni feladatát. Felelősséggel tartozol a
népedért, hercegem. Kairn Telest a történelem folyamán még sohasem volt
akkora veszélyben, amilyenben most vagyunk. Cserbenhagynád őket valamiféle
rosszul értelmezett elvárás vagy gyermeki kötelességtudat miatt? Vajon az
apád azt akarná, hogy cserbenhagyd őket?
Nem említettem, hogy valójában az apja volt az, aki cserbenhagyta a
népét. Edmund persze megértette szavaim mögöttes értelmét. Ha én
jelentettem volna ki ilyesmit, minden bizonnyal dühösen tiltakozott volna
ellene. De ha a saját lelkiismerete súgta neki...
Láttam, hogy az apjára pillant, aki egy sziklán ücsörgött, s a múltjával
társalgott. Láttam a gyötrelmet és az aggodalmat Edmund arcán, láttam a
bűntudatot tükröződni rajta. Akkor már tudtam, hogy a vágás telibe talált.
Nem szívesen, de magára hagytam, hadd mérgesedjen el a seb.
Miért mindig én vagyok az, én, aki a legjobban szeretem, akinek
minduntalan fájdalmat kell okoznia neki? - tűnődtem, miközben elsétáltam
onnét.
Ennek a periódusnak a végén Edmund összehívta az embereket, és
bejelentette, hogy átveszi a vezetést, ha a nép úgy kívánja, de csak egy
időre. Megtartja a hercegi címét. Még mindig az apja volt a király, s
Edmund bizakodva várta, hogy az apja visszavegye királyi posztját, amint
jobban érzi magát.
Az emberek lelkesen fogadták a herceg javaslatát, s nyilvánvaló
szeretetük és ragaszkodásuk mélyen meghatotta Edmundot. A herceg beszéde
nem csökkentette az emberek éhségét, de a szívük könnyebbé vált, s ezzel
elviselhetőbbé tette az éhezést. Büszkén tekintettem rá, s az én szívemben
is ismét feléledt a remény.
Mindenhová követni fogják, gondoltam, még a Halálkapun keresztül is
De valószínűleg előbb kerülünk szembe magával a halállal, mint a
Halálkapuval. Az egyetlen biztató dolog, mellyel eddigi utazásunk során
találkoztunk, hogy a hőmérséklet legalább valamelyest emelkedett, s kissé
melegebb lett. Kezdem azt hinni, hogy megtaláltuk a helyes utat, hogy egyre
közelebb kerülünk az úticélunkhoz - Abarrach tüzes szívéhez.
– Ez biztató jel – mondtam Edmundnak a következő szomorú és örömtelen
periódus végén, melyet az alagútban töltöttünk. – Biztató jel – ismételtem
meg határozottan.
Félelmeimet és aggodalmaimat megtartom magamnak. Semmi szükség rá, hogy
még nagyobb terheket rakjak erre a fiatal vállra, bármilyen erős is legyen.
– Nézd folytattam, és a térképre mutattam –, amikor az alagút végére
érünk, az út egy hatalmas magmatóba torkollik odakint. Úgy hívják, a Tüzes
Szikla Tava; ez lesz az első tájékozódási pont, mellyel Kairn Necrosra érve
találkozunk. Nem vagyok benne egészen biztos, de úgy gondolom, ennek a
tónak a melegét érezzük, ez sugárzik fel az alagútba.
– Ami azt jelenti, hogy már közel vagyunk az út végéhez – mondta Edmund,
s arcán, mely mostanra erősen beesetté vált, felcsillant a remény.
- Többet kell enned, hercegem figyelmeztetem finoman. - Legalább a saját
adagodat edd meg! Nem fogsz tudni segíteni a népeden, ha megbetegszel vagy
annyira legyengülsz, hogy nem tudod folytatni az utat.
Megrázta a fejét. Tudtam, hogy ezt teszi majd. De azt is tudtam, hogy
komolyan meg fogja fontolni a tanácsomat. Aznap alvásidőben láttam, hogy
megeszi azt a kis adag élelmet, melyet neki osztanak.
- Igen – folytattam, visszatérve a térképhez -, azt hiszem, közel vagyunk
már a végcélhoz. Valahol itt lehetünk mutattam a pergamenre. – Még két
periódus, és elérünk a tóhoz, feltéve, ha nem ütközünk újabb akadályokba.
– S akkor már Kairn Necrosban leszünk. Ott biztosan gazdag birodalomra
bukkanunk. Biztosan találunk élelmet és vizet. Nézd ezt a mérhetetlen
óceánt, melyet Tűztengernek hívnak! – A herceg az óriás magmatengerre
mutatott – Bizonyára ez adja a meleget és a fényt ennek a hatalmas
földterületnek. És ezeknek a falvaknak és Városoknak. Nézd csak, Baltazar!
Biztos Kikötő. Milyen csodás elnevezés! Ezt biztató jelnek találom. Biztos
Kikötő, ahol a népem végre békére és boldogságra talál.
Hosszasan tanulmányozta a térképet, s hangosan gondolkodott, vajon milyen
lehet ez vagy az a hely, vajon hogyan beszélnek ott az emberek, s mennyire
meg lesznek lepve, ha meglátnak minket.
A hátamat nekivetettem a barlang falának, és hagytam, hadd beszéljen.
Örömmel töltött el, hogy láttam: ismét boldog és feléledt benne a remény.
Szinte megfeledkeztem a mardosó éhségről, mely a belsőmet mardossa, s a
rettenetes félelmekről, melyek megkeserítik ébredésemet.
Miért foszlatnám szét a remény színes buborékját? Miért döfném át a
valóság éles kardjával? Végül is semmiben nem lehetek biztos. „Elméletek” -
mondaná megvetően az öreg király. Nincs másom, csak az elméleteim.
Feltételezés: A Tűztenger szintje csökken. Már nem képes ellátni fénnyel
és meleggel a körülötte fekvő hatalmas területeket.
Elmélet: Nem egy gazdag birodalomra bukkanunk majd. Olyan elhagyatott
kihalt, sivár földeket fogunk találni, mint amilyet magunk mögött hagytunk.
Kairn Necros népe ezért lopta tőlünk a meleget és a fényt.
– Mennyire meg lesznek lepve, ha meglátnak minket – mondja Edmund, s
elmosolyodik a gondolatra.
Igen, mondom magamban. Nagyon meg lesznek lepve. Tényleg nagyon.
Kairn Necros.
Őseink nevezték el így, akik elsőként jöttek erre a világra, azoknak a
tiszteletére, akik az életüket vesztették az óvilág szétszakadásakor; azt
jelezve, hogy az egyik élet vége egy másik élet kezdetét - fényes kezdetét
- jelenti számukra.
Ó, Edmund, kedves hercegem, drága fiam! Tekintsd ezt a nevet jelnek, ne a
Biztos Kikötőt! A Biztos Kikötő nem egyéb csalfa reménységnél.
Kairn Necrosba tartunk, a Halál Barlangjába.
 6. fejezet

A Tüzes Szikla tava, Abarrach

Hogyan is vethetném papírra ezt a rettenetes tragédiát? Hogyan bogozhatnám

ki az értelmét, és hogyan írhatnám le, hogy valahogy összeálljon a kép? De
mégis meg kell tennem. Megígértem Edmundnak, hogy megörökítem apja
hősiességét, hogy mindenkinek megmaradjon az emlékezetében. De a kezem úgy
remeg, hogy a toll majdnem kiesik a kezemből. Nem a hideg miatt. Az
alagútban most már meleg van. S ha arra gondolunk, mennyire örültünk ennek
a melegnek! Kezem reszket a közelmúlt eseményeinek hatására.
Összpontosítanom kell.
Edmund. Ezt Edmundért teszem.
Felemelem a tekintetemet a munkámból és látom, hogy a túloldalon ül,
magában, úgy, ahogy a gyászolók. Az emberek már túlestek a szertartásos
részvétnyilvánításon. Átadták volna a szokásos gyászajándékot – valami
élelmet, hisz ez minden, ami értékük maradt, – de a herceg, (aki most már a
király, bár a feltámasztásig nem akarja átvenni a koronát) nem fogadta el.
Elrendeztem a dermedt testrészeket, és elvégeztem a megőrző rituálét. A
holtat természetesen magunkkal visszük.
Edmund fájdalmában könyörgött nekem, hogy most azonnal hajtsam végre a
végső szertartást, bár határozottan felhívtam a figyelmét, hogy ezek a
rítusok csak legalább három teljes periódus elteltével végezhetők el. Ha
ennél hamarabb csinálják, nagyon veszélyes lehet. Éppen ezért tiltják a
törvények.
Edmund nem erőltette tovább a dolgot. Az, hogy egyáltalán megfordult
ilyesmi a fejében, kétségkívül zavarának és fájdalmának tudható be. Bárcsak
elaludna! Lehet, hogy így is lesz, most, hogy már mindenki magára hagyta.
Bár, ha vele is az történik, ami velem, minden alkalommal, amikor behunyja
a szemét, azt a rettenetes fejet látja felemelkedni...
Átfutom, amit eddig írtam, s úgy veszem észre, a végénél kezdtem az eleje
helyett. Eszembe jut, hogy eltépem ezt a lapot, és újra nekifogok az
egésznek, de a pergamen-íveim már fogyóban vannak, és túl értékesek ahhoz,
hogy pazaroljam őket. Azon kívül ez nem olyan történet, melyet behűtött
egyengyümölcsből készült bor mellett, vidáman idézek fel. S mégis, ha
belegondolok, lehet, hogy később ez is egy olyan ebéd utáni elbeszéléssé
válik majd, hisz a tragédia – ahogy a legtöbb ilyen történetben – akkor
csapott le ránk, amikor reményeink a legmagasabbra szárnyaltak.
Az utolsó két periódusban már könnyű volt az utunk, akár kellemesnek is
nevezhetnénk. Egy édesvizű patakba botlottunk – ez volt az első, amellyel
az alagútban találkoztunk. Nem csak hogy teleihattuk magunkat, és
feltölthettük már erősen apadó vízkészleteinket, de halakat is láttunk
úszkálni a gyors folyású vízben. Sebesen hálókat szőttünk, bármiből, ami a
kezünk ügyébe akadt, a nők kendőiből, a gyerekek rongyos takaróiból, a
férfiak viseltes ingeiből. A felnőttek odaálltak a folyó mellé, s
kifeszítették a hálókat az egyik parttól a másikig. Az emberek egészen
addig eltökélten és komolyan végezték a dolgukat, míg Edmund, aki a
halászcsapatot vezette, megcsúszott egy kövön, s a levegőben kalimpáló
karokkal hatalmas csobbanással beleesett a vízbe.
Nem tudhattuk, milyen mély a víz, hisz az egyetlen fényforrásunk néhány
kairnfű fáklya volt. Az emberek rémülten kiáltottak fel, s katonák ugrottak
a herceg segítségére. Edmund talpra állt. A víz csak lábszárközépig ért. A
herceg szívből kacagni kezdett saját nevetséges helyzetén.
Aztán sok-sok periódus óta először - hallottam, hogy az emberek nevetni
kezdenek.
Edmund is hallotta őket. Csöpögött róla a víz, de meg vagyok róla
győződve, hogy az arcán lecsurgó cseppek nem a folyó vizéből származtak
hanem sósak voltak, mint a könnycseppek. És azt sem hiszem el, bárki is
állítja, hogy Edmund, a biztos lábú vadász, csak úgy véletlenül
belecsúszhat a folyóba.
A herceg a kezét nyújtotta egy barátjának, aki a tanács egyik tagjának a
fia. Ez a barát megpróbálta kihúzni Edmundot a vízből, de megcsúszott a
vizes parton. Mind a ketten hanyatt estek. A nevetés még harsányabb lett, s
mindenki ugrálni kezdett, vagy úgy tett, mintha a vízbe esne. Ami komoly
feladatnak indult, végül önfeledt játékká alakult.
Végül sikerült néhány halat fognunk. A periódus végén hatalmas lakomát
csaptunk, és mindenki mély álomba zuhant; az embereket már nem gyötörte az
éhség, s a szívük felderült. Még egy periódust töltöttünk a folyó mellett,
senki nem akart elhagyni egy olyan helyet, mely ily kellemes érzéseket kelt
az emberben, s ahol ilyen jókat lehet nevetni. Fogtunk még halat, lesóztuk,
és magunkkal hoztuk tartaléknak.
Az ételtől, a víztől és az alagút oldott melegétől az emberek új erőre
kaptak, s a kétségbeesésük elszállt. Még jobban örültek, mikor úgy tűnt,
maga a király is lerázza magáról az őrület sötét árnyékát. Körülnézett,
felismerte Edmundot, összefüggően beszélt hozzá, és megkérdezte, hol
vagyunk. A király szemmel láthatóan semmire sem emlékezett az útból.
A herceg, visszafojtva könnyeit, elővette a térképet, és megmutatta az
apjának, milyen közel vagyunk a Tüzes Szikla tavához, és magához Kairn
Necroshoz.
A király jókat evett, mélyen aludt, és nem beszélt többet a halott
feleségéhez.
A következő periódus reggelén mindenki korán ébredt, összecsomagoltak, és
alig várták, hogy elinduljunk. Most először, az emberek tényleg kezdtek
hinni benne, hogy valóban egy jobb élet várhat rájuk, mint az otthonunkban.
A félelmeimet és a kétségeimet megtartottam magamnak. Lehet, hogy hiba
volt, de hogy vehettem volna el tőlük az újonnan támadt reményt?
Egy fél periódusnyi út után már egészen közel kerültünk az alagút
végéhez. A talaj már nem lejtett tovább, és egyenessé vált. A kellemes
meleg lassan kellemetlen hőséggé erősödött. A Tüzes Szikla Tavából áradó
vörös izzás olyan erősen bevilágította a barlangot, hogy kioltottuk a
fáklyákat. Egy különös hangot hallottunk visszhangzani az alagútban.
— Mi ez a zaj? — kérdezte Edmund, és megállásra intette az embereket.
— Azt hiszem, felség mondtam habozva —, hogy azt halljuk, ahogy a gázok
bugyborékolnak fel a magmatengerből.
Kíváncsinak Játszott és izgatottnak. Ugyanezt az arckifejezést láttam
rajta, amikor gyerekkorában felajánlottam neki, hogy elviszem kirándulni.
- Milyen messze vagyunk a tótól?
– Ha jól számítom, nem túl messze, felség.
Elindult. Megfogtam a karját, próbáltam visszatartani.
- Edmund, vigyázz! A mágikus erő a testünkben megvéd a hőségtől és a
mérges gázoktól, de az erőnk nem kimeríthetetlen. Óvatosan kell tovább
haladnunk, nem szabad sietnünk.
Megtorpant és átható pillantást vetett rám.
– Miért? Mitől félnénk? Áradd el, Baltazár!
Túlságosan jól ismer engem. Semmit sem tudok eltitkolni előle.
– Hercegem – feleltem, és arrébb húztam, hogy az emberek ne hallhassák,
amit mondok -, nem tudnám pontosan megnevezni, amitől tartok, ezért inkább
nem is mondanám.
Leterítettem a térképet egy sziklára. Mindketten fölé hajoltunk. Az
emberek nem nagyon törődtek vele, mit csinálunk. De a király gyanakodva
figyelt minket, a homlokát ráncolta, s az arca elkomorult.
– Tégy úgy, mintha az útvonalat vitatnánk meg, felség. Nem akarom
feleslegesen felizgatni az apádat.
Edmund aggodalmas pillantást vetett a királyra, és úgy tett, ahogy
mondtam, hangosan érdeklődött, merre járunk.
– Látod ezeket a rúnákat a térképen a tó fölött? – suttogtam. – Nem
tudom, mit jelentenek, de ha rájuk nézek, félelem tölt el.
Edmund a jelekre meredt.
– Fogalmad sincs, mire utalhatnak?
 - Jelentésük az idők homályába veszett, hercegem. Nem tudom megfejteni.
- Lehet, hogy csak arra figyelmeztetnek, hogy az út veszélyes lehet.
– Lehetséges.
– De te nem hiszed.
- Edmund - mondtam, s éreztem, hogy az arcom lángba borul zavaromban. –
Már nem tudom, mit higgyek. A térkép maga nem jelzi, hogy az út veszélyes
lenne. Amint látod, széles út vezet körbe a parton a tó körül. Egy gyerek
is könnyedén bejárhatja.
– Lehet, hogy az utat sziklaomlás zárja el. Már éppen elég ilyet láttunk
eddig – mondta Edmund komoran.
– Igen, de a geográfus jelezte volna, ha akkoriban is ilyesmi történik,
amikor a térkép készült. Ha nem tette, nyilván nem tudott róla. Nem, ezek a
rúnák valamiféle veszélyre figyelmeztetnek, valami olyasmire, ami akkoriban
is létezett, amikor a térképet készítette.
– De az már olyan régen volt! A veszély mostanra minden bizonnyal elmúlt
már. Olyanok vagyunk, mint a kockajátékosok, akiket üldöz a balszerencse.
Minden valószínűség szerint a szerencsének egyszer csak fordulnia kell. Túl
sokat aggódsz, Baltazar - tette hozzá Edmund, és megveregette a vállamat.
- Remélem, hogy így van, hercegem feleltem komolyan. – De kérlek, ne vedd
ezt zokon tőlem! Bocsásd meg egy nekromanta esztelen félelmeit, és haladj
óvatosan tovább! Küldd előre a katonákat, hogy derítsék fel a terepet.
Láttam, hogy a király barátságtalan tekintettel méreget minket.
– Ez csak természetes – csattant fel Edmund. Láthatóan bosszantotta, hogy
megpróbálom megszabni, mit tegyen. – Egyébként is így tettem volna.
Beszámolok a problémáról apámnak.
Ó, Edmund, bárcsak többet mondtam volna! Bárcsak te kevesebbet mondtál
volna! Bárcsak. Az életünk csupa „bárcsak”-ból áll.
– Apa, Baltazar úgy gondolja, hogy a tó körüli út veszélyes. Maradj hátra
az emberekkel, míg én elmegyek...
– Veszély! – Az öreg király hangjában olyan tűz lobbant, mely már rég nem
égett sem a testében, sem az elméjében. Milyen kár, hogy ennek a tűznek
pont most kellett előtörnie! Veszély leselkedik ránk, és te azt mondod,
maradjak hátul! Én vagyok a király... vagy legalábbis én voltam. – Az
öregember szeme elkeskenyedett. - Észrevettem hogy te... Baltazar
segédletével, ehhez kétség sem férhet... megpróbálsz megfosztani az emberek
hűségétől. Láttam, hogy a nekromantával sötét sarkokba húzódva tervezgettek
és mesterkedtek valamin. Nem fog sikerülni! Az emberek engem fognak
követni, ahogy mindig is engem követtek!
Ezt a megjegyzést én is hallottam. Mindenki hallotta. A király vádjai
messze visszhangoztak az alagútban. Csak annyit tehettem, hogy visszafogom
magam, nem rohanok oda, és nem fojtom meg puszta kézzel az öregembert. Egy
cseppet sem érdekelt, mit gondol rólam. A szívem azért sajgott, mert
láttam, micsoda fájdalmat okoz a fiának.
Bárcsak tudná ez a bolond király, milyen hűséges és milyen ragaszkodó a
fia! Bárcsak látta volna Edmundot ezekben a hosszú, nehéz napokban, az apja
oldalán, amint az öregember zavaros, összefüggéstelen motyogását hallgatta.
Bárcsak látta volna Edmundot, hogy újra és újra visszautasítja a koronát,
bár a tanács a lába előtt térdepelt, úgy könyörgött neki! Bárcsak...
De nem. Halottakról jót vagy semmit. Csak arra tudok gondolni, hogy csak
az elméjében lappangó őrület indíthatta a királyt ilyen gondolatokra.
Edmund halottsápadttá vált, de olyan csendes méltósággal felelt, mely
mostanra a sajátjává lett.
– Félreértettél, apa. Elengedhetetlen volt, hogy bizonyos feladatokat
magamra vállaljak, és meghozzak bizonyos döntéseket, mialatt te beteg
voltál. Nem szívesen tettem, ezt bárki... – mutatott az emberekre, akik
döbbenten meredtek a krályukra – ...bárki megmondhatja. Senki nem örül
jobban, hogy végre ismét elfoglalod a téged megillető helyet, mint Kairn
Telest népének uralkodója.
Edmund rám pillantott, hangtalanul azt kérdezte, akarom-e, hogy
válaszoljon a vádaskodásra. Megráztam a fejem, és nem nyitottam ki a szám.
Hogy is tudnám őszintén megtagadni a késztetést, mely, ha az ajkamon nem
is, a szívemben ott lángolt?
Fia szavai megtették hatásukat: a király megszégyenülten álldogált. Ki
akarta nyújtani a kezét, valamit szeretett volna mondani, talán meg akart
követni minket, a karjába zárni a fiát, és könyörögni a bocsánatáért, de a
büszkeség – vagy az őrület - fölébe kerekedett. A király rám pillantott és
megkeményedett az arca. Hátat fordított, és elvonult. Közben fennhangon
hívta magához a katonákat.
– Néhányan velem jöttök - parancsolta. A többiek itt maradnak, és
vigyáznak az emberekre, megvédik őket bármilyen veszélytől, mely a
nekromanta képzelgése szerint leselkedik ránk. Ez a mi nekromantánk tele
van képzelgésekkel. A legutóbbi az, hogy a fiam apjának képzeli magát!
Edmund már ugrott volna, a nyelvén volt a megfelelő válasz, de megfogtam
a karját, visszahúztam és megráztam a fejem.
A király az alagút kijárata felé indult egy körülbelül húszfős kis
csoport kíséretében. A kijárat egy széles nyílás volt a sziklafalban. Annak
a sor katonának, akik vállvetve masíroznak az alagútban, nehéz dolga lesz,
mire átpréselik magukat a résen. A távolban, a nyílás túloldalán, a Tüzes
Szikla Tava szikrázó, tüzes, élénkvörös fényben égett.
Az emberek egymásra néztek, aztán Edmundra. Nem tudták biztosan, mit is
kellene tenniük vagy mondaniuk. Néhány tanácstag azonban a fejét csóválta,
és csettintgetett a nyelvével. Edmund dühös pillantást vetett rájuk, és
nyomban elhallgattak. Mikor a király elért az alagút végéhez, felénk
fordult.
– Te és a nekromantád maradjatok az emberekkel, fiam! – kiabálta, s a
megvetés, mely az ajkán játszott, kiérződött a hangjából is. – A királyotok
visszatér majd, és megmondja, mikor haladhattok tovább biztonságban.
Katonái kíséretében kisétált az alagútból.
Bár visszatartottam volna!

A tűzsárkányok rendkívül intelligensek.

Mondhatnánk azt is, hogy rosszindulatúan intelligensek, de hogy jövünk mi
ahhoz, hogy olyan teremtmények felett ítélkezzünk, akiket őseink majdnem
teljesen kiirtottak? Nem kétlem, hogy ha a sárkányok beszélni tudnának vagy
akarnának, emlékeztetnének minket arra: jó okuk van rá, hogy gyűlöljenek
minket.
Nem mintha ez egy cseppet is megkönnyítené a dolgokat.
– Vele kellett volna mennem! – Ez volt Edmund első szava, amikor
megpróbáltam lehámozni a karját apja összetört, vérző testéről. – Mellette
kellett volna lennem!
Ha valaha is volt olyan pillanat az életemben, amikor már-már elhittem,
hogy létezik egy isteni terv, egy felsőbb hatalom... de nem. Számos vétkem
mellé nem fogok még istenkáromlást is elkövetni!
Ahogy az apja parancsolta, Edmund hátramaradt. Egyenesen állt,
méltóságteljesen, arca higgadtságot sugárzott. De én, aki nagyon jól
ismerem, megértettem, hogy szíve szerint apja után rohant volna. El akarta
magyarázni, szerette volna megértetni vele a dolgokat. Ha Edmund megtette
volna, lehet, hogy az öreg király engedett volna, és bocsánatot kér. S
talán ez a tragédia sohasem következett volna be.
De Edmund, ahogy már említettem, fiatal és büszke. Dühös volt – és erre
meg is volt minden oka. Megsértették a népe előtt. Ő nem követett el semmi
rosszat. Nem neki kellett megtenni az első lépést a békülés felé. Teste
remegett a magába fojtott dühtől. Kifelé bámult az alagútból, és nem szólt
egy szót sem. Senki nem törte meg a csendet. Szótlanul vártunk,
meghatározhatatlanul hosszú ideig.
Mi történt? Mostanra már régen körbe kellett volna járniuk a tavat,
gondoltam magamban, amikor a kiáltás végigzengett az alagútban, és
rettenetes visszhangot vert a barlang falai közt.
A király kiáltott. Fiával együtt rögtön tudtuk, hogy ez figyelmeztetés –
felismertük benne a halál sikolyát. Irtózatos volt: először rettegéssel
teli, aztán megkínzott fájdalmas hörgésbe fúló. Soha életemben nem
hallottam még ehhez hasonlót, és remélem, nem is fogok többé. A kiáltás úgy
dermesztette kővé az embereket, mint – a legendák szerint - a baziliszkusz
tekintete. Én magam is földbe gyökerezett lábbal álltam, tagjaim
megdermedtek, és elmém sem volt sokkal működőképesebb.
A kiáltás cselekvésre ösztönözte Edmundot.
– Apám! - Mindaz a szeretet, melyre a hosszú évek során annyira vágyott,
belesűrűsödött a hangjába - és – élete során mindig, kiáltása ezúttal is
süket fülekre talált.
A herceg egymaga próbált kirohanni a barlangból. Hallottam a fegyverek
csörgését és a harc kusza hangjait, azután, mindezek fölött, egy félelmetes
bömbölést. Most már nevet tudtam adni a félelmemnek. Már tudtam, mit
jelentenek azok a rúnák a térképen.
Hogy láttam Edmundot a végzete felé rohanni, végre engem is cselekvésre
sarkallt. Amennyire maradék erőmből tellett, gyorsan fontam egy mágikus
hálót; olyat, amilyennel a halat fogtuk, a barlang kijárata elé. Edmund
látta, de megpróbált nem tudomást venni róla. Teljes erőből belerohant, és
minden erejével küzdött ellene. Előhúzta a kardját s megpróbált azzal utat
vágni.
De a mágia, mellyel a hálót szőttem, az iránta érzett aggodalomtól még
jobban megerősödött, és kitartott. Edmund nem tudott kijutni rajta, és a
tűzsárkány sem tudott áttörni a túloldalról.
Legalábbis reméltem, hogy nem.
Tanulmányoztam, amit az őseink írtak ezekről a teremtményekről, de azt
hiszem, alábecsülték a sárkány intelligenciáját. A biztonság kedvéért
utasítottam az embereket, hogy húzódjanak kissé hátrébb az alagútban, és
megmondtam nekik, hogy bújjanak meg a fellelhető zugokban. Úgy szóródtak
szét, mint a rémült egerek, a tanácstagok csakúgy, mint mindenki más, míg
végül senki nem maradt a barlang szájánál, csak Edmund és jómagam.
A herceg dühében rám támadt. Könyörgött és rimánkodott, megfenyegetett,
hogy megöl, ha nem távolítom el a mágikus hálót. De én hajthatatlan
maradtam – ekkor már láttam a rettenetes mészárlást, mely a tóparton vette
kezdetét.
A sárkány feje, nyaka, testének egy része és pengeéles tüskékkel teli
farka kiemelkedett az olvadt lávából. Feje és nyaka fekete volt, olyan
fekete, mint a sötétség, melyet Kairn Telestben magunk mögött hagytunk.
Tekintete kísérteties vörösben izzott, hatalmas állkapcsában egy katonát
tartott, s miközben Edmund és én halálra váltan néztük, kinyitotta a száját
és beleejtette a szerencsétlent az izzó magmába.
A tűzsárkány felkapkodta a katonákat, akik szánalmasan apró fegyvereikkel
próbáltak felvenni a harcot ellene, egyiket a másik után... és sorban
beleejtette őket az izzó tóba. Egyetlen testet hagyott a parton – a
királyét. Amikor az utolsó katonával is végzett, a sárkány lángoló
tekintetét Edmundra és rám vetette, és hosszú percekig bámult minket.
Esküdni mernék rá, hogy hangokat is hallottam, s később Edmund is azt
állította, hogy ő is mintha hallotta volna.
Megfizettétek az útvámot. Most már átkelhettek.
A sárkány szeme lecsukódott, a fekete fej visszacsusszant a magma alá, és
eltűnt szem elől.
Akár valóban hallottam a hangját, akár nem, valami odabent azt súgta,
hogy most már biztonságban vagyunk, a teremtmény nem fog újból felbukkanni.
Eltávolítottam a mágikus hálót. Edmund kirohant az alagútból, mielőtt még
megállíthattam volna. Utána vetettem magam, de egy pillanatra sem vettem le
tekintetemet a háborgó lávatóról.
A sárkánynak se híre se hamva. A herceg odaért az apjához, és a karjába
vette az öregember testét.
A király rettenetes halált halt. Hatalmas lyuk tátongott a hasában –
valószínűleg az egyik tüskétől származott a sárkány csapkodó farkán.
Segítettem Edmundnak visszacipelni apja holttestet az alagútba. Az emberek
továbbra is hátul maradtak, egy lépéssel sem merészkedtek közelebb a tóhoz.
Nem hibáztathattam őket. Én sem mertem volna közelíteni, ha nem hallattam
volna azt a hangot, s nem tudtam volna, hogy bízhatok benne. A sárkány már
kiélte bosszúszomját - ha ugyanaz volt, amit érzett és megbékélt velünk.
 Előre látom, milyen nehéz lesz Edmundnak meggyőznie az embereket, hogy
most már biztonságban végigmehetnek a Tüzes Szikla Tavának partján. De
tudom, hogy végül sikerülni fog neki, mert az emberek szeretik őt és bíznak
benne, s most végre – akár tetszik Edmundnak, akár nem – ki fogják kiáltani
királyukká.
Szükségünk van királyra. Amint magunk mögött hagyjuk a partot,
megérkezünk Kairn Necrosba. Edmund kitart az elképzelése mellett, hogy az
már a barátaink földje. Én sajnos azt hiszem, inkább az ellenségeinké.
És itt határoztam el, hogy befejezem a feljegyzéseimet. Már csak néhány
pergamenem maradt, s úgy tűnik, ez egy jó alkalom, hogy lezárjam a
krónikát: Kairn Telest királya halott, és újat koronáznak helyette. Bárcsak
előre láthatnék az időben, és tudnám, mit tartogat számunkra a jövő! De az
őseink összes mágikus ereje sem volt elegendő arra, hogy tovább lássanak a
jelen pillanatnál.
Lehet, hogy ez így van jól. Ha előre látnánk a jövőt, az azt jelentené,
hogy fel kellene hagynunk minden reménnyel. És a remény minden, amink
maradt.
Edmund vezetni fogja majd a népét, de ha sikerül meggyőznöm, akkor nem
Kairn Necrosba. Ki tudja? Lehet, hogy annak a feljegyzésnek a címe, amelyet
legközelebb írok majd, az lesz a címe, hogy Utazás a Halálkapun keresztül.

Baltazar, a király nekromantája

7. fejezet

A Nexus

Haplo átvizsgálta a hajót. Keresztül-kasul bejárta a fényesen csillogó,

sárkányorrú bárkát, kritikus szemmel tanulmányozta át az árbócot és a
hajótestet, a szárnyakat és a vitorlákat. A hajó már túlélt három utazást a
Halálkapun keresztül, s csak apróbb sérüléseket szenvedett, melyek
legtöbbjét a titánok okozták, Pryan rettenetes óriásai.
- Mit gondolsz, öregem? - kérdezte Haplo, miközben egy meghatározhatatlan
fajtájú fekete kutya fülét vakargatta, aki csendben ballagott mellette. -
Gondolod, hogy készen áll az indulásra? És gondolod, hogy mi készen állunk?
- Játékosan megcibálta a kutya fülét. Az állat szélesen csóválta borzas
falkát, s az intelligens szempár, mely szinte állandóan gazdája arcát
figyelte, felcsillant.
- Ezek a rúnák - lépett előre Haplo, s a kezét egy sor égetett és
faragott ábrára helyezte a hajótesten -, mesterem állítása szerint minden
energiának útját állják majd. Semmi, abszolút semmi nem hatolhat át rajtuk.
Olyan védettek leszünk, mint egy gyermek az anya méhében. Nagyobb
biztonságban leszünk - tette hozzá elkomoruló arccal -, mint bármelyik
gyermek, aki a Labirintusban született.
Végigfuttatta ujját a szarkalábas rúnák során, és magában elismételte
bonyolult nyelvezetüket, hogy kiszűrjön minden hibát és tévedést. Tekintete
felfelé, a faragott sárkányfejre rebbent. Az ádáz szempár türelmetlenül
bámult előre, mintha már látná a célt.
- A mágia védelmet biztosít - folytatta Haplo az egyoldalú társalgást,
mivel a kutya nem mutatott hajlandóságot, hogy megszólaljon. - A mágia
körülvesz minket. Ez alkalommal nem adom meg magam. Most végig fogom nézni
az utazást a Halálkapun keresztül!
A kutya ásított, letelepedett, és olyan hevesen kezdett vakarózni, hogy
majdnem felbukott. A patryn bosszúsan pillantott az állatra.
- Téged aztán rettentően érdekellek - dörmögte szemrehányóan.
Mivel kiérezte a rosszallást a hőn szeretett hangból, a kutya lehajtotta
a fejét, és megpróbált úgy tenni, mintha felvenné a társalgás fonalát. De
sajnos a viszketés túlságosan elvonta a figyelmét.
Haplo felhorkant, felkapaszkodott a hajó oldalán, végigsétált a
fedélzeten, és még egyszer, utoljára szemügyre vette a járművet.
Gépét az elfek építették Arianus légvilágán. Azokhoz a teremtményekhez
hasonlított, melyeket az elfek annyira csodáltak, de sohasem tudtak
megszelídíteni. A hajóorr volt a sárkány feje, a kapitányi híd a mellkasa,
a hajótest a teste, a kormánylapát a farka. Valódi sárkányok bőréből és
pikkelyeiből készült szárnyak irányították a járművet a csodálatos
birodalom légáramlatain keresztül. Ezek a hatalmas hajók szolgák -
legtöbbször emberek - és elf varázslók együttes erőfeszítéseinek
köszönhetően úszhattak a levegőben.
A hajót egy hálás elf kapitány ajándékozta Haplónak. A patryn, mivel az ő
hajója megsemmisült a Halálkapun keresztül tett első utazása során, saját
igényeinek megfelelően alakította át a járművet. Nem volt többé szükség
arra, hogy a hatalmas sárkányhajón legénység dolgozzon, varázslók
irányítsák, vagy szolgák működtessék: Haplo egy személyben volt kapitány és
legénység. A hajó egyetlen utasa a kutya volt.
Az állat, miután véget vetett az elviselhetetlen viszketésnek, Haplo után
sietett, és remélte, hogy az ellenőrzés most már lassan véget ér. Imádott
repülni. Az út legnagyobb részét azzal töltötte, hogy a pofáját a
kajütablakhoz nyomta, a farkát csóválta, s miközben a nyelvét lógatta, az
orrával nedves nyomokat hagyott az üvegen. A kutya már alig várta, hogy
induljanak. Csakúgy, mint a gazdája. Haplo már két lenyűgöző birodalmat
fedezett fel a Halálkapun keresztül tett utazásai alkalmával. Nem volt
kétsége afelől, hogy hasonló élményben részesül majd ennek az útnak a során
is.
- Nyugalom, öregfiú! - csitította az állatot, és megsimogatta a fejét. -
Máris indulunk.
A patryn a fedélzeten állt, a sárkány központi vitorlái alatt, és a
Nexust nézte, az otthonát.
Mindig sajgott a szíve, valahányszor elhagyta a várost. Mivel
fegyelmezettnek, keménynek és egy cseppet sem érzelgősnek tartotta magát,
mindig vissza kellett fojtania a könnyeit, amikor elindult. A Nexus
gyönyörű volt, de rengeteg máshelyen is járt már, amely legalább ilyen szép
volt, és soha nem érzékenyült el annyira, hogy könnyekre fakadjon. Lehet,
hogy a Nexus szépségének a hely természete volt az oka - egy állandóan
félhomályos világ volt, ahol soha nem pirkadt, és nem is alkonyult be, ahol
az éjszakák soha nem voltak sötétek, mindig világított a hold. A Nexuson
semmi nem volt éles, a Nexuson nem voltak szélsőségek, az embereket
leszámítva, akik itt éltek, az embereket, akik a Labirintusból menekültek
ide – a kimondhatatlan borzalom börtönvilágáról. Azok, akik túlélték a
Labirintus szörnyűségeit, és sikerült kimenekülniük, a Nexusra jöttek. A
hely szépsége és békéje úgy fonta őket körbe, ahogy a szülő karjai ölelik
át a rémálmokkal viaskodó gyermeket.
Haplo repülő hajójának fedélzetén ácsorgott, és mestere udvarházának
zöldellő, füves pázsitját szemlélte. Emlékezett ez első alkalomra, amikor
felkelt az ágyból, ahová fektették – amikor inkább volt holt, mint élő, a
Labirintusban elszenvedett megpróbáltatások után. Odament egy ablakhoz és
kinézett erre a földre. Hányattatott életében először találkozott békével,
nyugalommal, csenddel.
Valahányszor kinézett az ablakon az otthonára, mindig eszébe jutott ez a
pillanat. És ahányszor eszébe jutott a pillanat, mindig hálával és
tisztelettel emlegette a Nexus Urát, aki megmentette. És minden alkalommal,
amikor áldotta a mestere nevét, elátkozta a sartanokat, a félisteneket,
akik bezárták a népét ara a kegyetlen világra. És minden alkalommal, amikor
megátkozta őket, megesküdött, hogy bosszút áll.
A kutya, mivel látta, hogy most még nem indulnak, lefeküdt a fedélzet
deszkáira, fejét a mancsára hajtotta, és türelmesen várt. Haplo magához
tért az ábrándozásaiból, fürgén munkába kezdett, s közben majdnem rálépett
az állatra. A kutya rémült vakkantással felugrott.
- Jól van, öregfiú! Ne haragudj! Legközelebb ne lábatlankodj az utamban!
– Haplo megfordult, és elindult lefelé a hajófenékbe, de hirtelen
megtántorodott, amikor a világ körülötte remegni kezdett.
 Remegés. Ez a legjobb szó rá. Még sohasem érzett ilyen különös dolgot. A
mozgás messze odalent kezdődött, lehet, hogy a világ legközepén, és
tekervényes hullámokban kígyózott felfelé, nem vízszintesen, mint egy
földrengés, hanem függőlegesen, a földből kiindulva, a hajón keresztül, fel
a lábán, a testén, a fején.
A jelenség mindent eltorzított körülötte. Egy röpke pillanatra Haplo
minden formát, alakot, és dimenziót elveszített. Síkká lett, a síkká olvadt
égbolt és a lapos föld között. A remegés egyszerre futott végig mindenen,
és rázott meg mindent. Mindent, kivéve a kutyát. A kutya eltűnt.
A jelenség ugyanolyan gyorsan véget ért, mint amilyen gyorsan
elkezdődött. Haplo térdre esett. Szédült, elvesztette az irányérzékét, és
hányinger környékezte. Görcsösen próbált lélegezni, a remegés minden
levegőt kipréselt a testéből. Mikor végre lélegzethez jutott, körbenézett,
hátha rájön, mi okozta a félelmetes jelenséget.
A kutya visszatért, megállt előtte, és szemrehányó tekintettel bámult rá.
- Ez nem én voltam, barátom – mondta Haplo, és aggodalmas, gyanakvó
pillantásokat vetett minden irányba.
A Nexus halvány szürkeségben úszott, a falevelek halkan susogtak. Haplo
alaposan szemügyre vette őket. A jól megtermett fatörzsek szálegyenesen
meredeztek az ég felé, száz generáció óta változatlanul. De néhány
pillanattal ezelőtt úgy hajladoztak, mint a búzaszálak a viharban. Semmi
nem mozdult, egy hangot sem hallott – ez már önmagában is különös volt. A
remegés előtt a háttérből hallotta az állatok hangját, melyek most
elcsendesedtek a... mitől is? A félelemtől? A megilletődöttségtől?
Haplo, furcsa módon, habozott megmozdulni, mintha attól tartana, hogy egy
lépés következtében a rémisztő jelenség megismétlődik majd. Erőt kellett
vennie magán, hogy visszasétáljon a fedélzeten, de minden pillanatban azt
várta, hogy ismét a környezetébe olvad. Kikukucskált a hajókorláton, le a
pázsitra maguk alatt.
Semmi.
Tekintete az udvarházra vándorolt, mestere fényűző lakhelyének ablakaira.
A mester egyedül élt a házban, leszámítva Haplót, de ő is csak alkalmanként
tartózkodott ott. Ezen a napon az udvarház üres volt. A Lord odavolt,
végtelen harcát vívta a Labirintusban.
Semmi. És senki.
Lehet, hogy csak képzelődtem motyogta Haplo.
Lenyalta a hideg verítéket az ajkáról, és észrevette, hogy remeg a keze.
A kézfejére tetovált rúnákra bámult, s látta, hogy - most először -
halovány kék fényben izzanak. Sietve felhajtotta az ingujját, és látta,
ahogy a kék izzás lassan eltűnik a karjáról. Egy pillantás a mellkasára, V-
nyakú ingének kivágása alá, és ugyanaz a látvány fogadta.
— Tehát nem képzelődtem - mondta megnyugodva. A teste reagált a
jelenségre, ösztönösen beindult a védekezési mechanizmus. De mi ellen?
Szájában fémes ízt érzett, mintha vér lett volna. Köhögött és kiköpött a
korláton. Megfordult, és visszasétált a fedélzeten a lejárathoz. Félelme a
kék izzással együtt elillant, s most már csak ingerült és dühös volt.
A remegés nem a hajótest belsejéből jött. Haplo látta, ahogy végigfut a
hajón, végig a testén, a fatörzseken, a földön, az udvarházon, az égbolton.
Lesietett a kapitányi hídra. A kormánykő, a rúnákkal borított gömb, mellyel
a hajót irányította, ott állt a talpán. A kő hideg volt és sötét, nem
törtek belőle elő fénysugarak.
Haplo értelmetlen haraggal bámult a kőre, félig-meddig azt remélte, hogy
a gömböt teheti felelőssé mindezért. Dühös volt, hogy nem így van. Magában
számba vett minden egyéb tárgyat a hajón: a köteleket a raktérben; a vizes-
és boroshordókat, az élelmiszeres ládákat, a ruhákat; a naplóját. Az
egyetlen mágikus tárgy a kormánykő volt.
Már régen eltávolított minden holmit, melyet a mensch-ek (5) - az elfek,
az emberek és a buggyant öreg varázsló - hagytak a hajón, akik nemrégiben
az utasai voltak azon a szerencsétlen utazáson az Elf Csillagra. A titánok
mostanra már kétségkívül mindenkit lemészároltak. Miattuk nem lehetett.
A patryn a kapitányi hídon állt, kifejezéstelen tekintettel meredt a
kormánykőre, gondolatai úgy kalandoztak, mint egy kisegér a labirintusban,
mely hol az egyik úton próbálkozik, hol a másikon, összevissza szaladgál és
szaglászik, s reménykedik, hátha megtalálja a kivezető utat. A gondolatai
azokról a mensch-ekről, akikkel Pryanon találkozott, az Arianuson élőkre
terelődtek, erről viszont eszébe jutott a sartan, akivel az Arianuson
találkozott, a sartan, akinek az agya épp olyan lassan járt, mint
túlméretes tappancsa.
De egyik gondolata sem juttatta előbbre. Semmi hasonló nem történt vele
ezelőtt. Végiggondolt mindent, amit a mágiáról tudott, jelekről, melyek a
valószínűséget irányították, és a dolgokat lehetővé tették. De a mágia
minden általa ismert törvénye szerint, ennek a remegésnek nem lett Volna
szabad létrejönnie. Haplo ott találta magát, ahonnan elindult
- Értekeznem kellene a Mesterrel - mondta a kutyának, aki aggodalmas
tekintettel szemlélte a gazdáját. - Ki kellene kérnem a tanácsát.
De ez azt jelentené, hogy meghatározatlan időre el kellene halasztania az
utazást a Halálkapun keresztül. Ha a Nexus Ura visszament a halálos
veszélyekkel teli Labirintusba, senki nem tudhatta, mikor tér vissza - vagy
hogy visszatér-e egyáltalán. És amikor megérkezik, nem lesz elragadtatva,
ha azt találja, hogy Haplo a távollétében csak vesztegette az értékes időt.
Haplo elképzelte a beszélgetést a félelmetes öregemberrel - az egyetlen
élőlénnyel a világon, akit a patryn tisztelt és szeretett, és akitől
tartott. Elképzelte, ahogy megpróbálja szavakba önteni a különös
jelenséget. És elképzelte mestere válaszát.
- Gyengítő varázslat. Nem tudtam, hogy ilyesminek a hatása alá kerültél,
Haplo fiam. Nem szabadna ilyen fontos útra menned.
Nem, jobban teszi, ha saját maga oldja meg a dolgot. Arra gondolt, hogy
átkutatja a hajó többi részét, de ez - ismételten - csak időpazarlás lenne.
- És hogyan is kutathatnék, ha nem is tudom, mit keresek? - kérdezte
dühösen. - Olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki kísértetek után kutat
éjszaka, s az anyjának kell, kimenni egy gyertyával, hogy bebizonyítsa,
nincs ott semmi. Phű! Tűnjünk el innen!
Határozott léptekkel a kormánykőhöz sétált, és rátette a kezét. A kutya
elfoglalta a megszokott helyét a sárkány mellkasán lévő ablaknyílások
mellett. Szemmel láthatólag a gazdája már befejezte azt az érthetetlen,
különös játékot, melyet eddig folytatott. A kutya a farkát csóválta, s
izgatottan ugatott. A hajó a szél és a mágia áramlatainak segítségével
felemelkedett, és lassan szárnyalni kezdett a lilás szirtű sávokkal
tarkított égbolton.

A belépés a Halálkapun félelmetes, rémisztő élményt jelentett. A kapu csak

egy apró fekete pont volt a szürke égbolton, mint egy természetellenes
csillag, mely sötétet sugároz fény helyett. A pont mérete nem nőtt, ahogy a
hajó közelebb került hozzá. Inkább úgy tűnt, mintha a jármű maga
zsugorodott volna össze, hogy beleférjen. Egyre összébb ment, egyre kisebb
lett - rémisztő érzés volt, és Haplo tudta, hogy mindez csak a képzeletének
a játéka, optikai csalódás, olyan, mint amikor valaki víztócsákat vél látni
az izzó sivatagban.
Ez volt a harmadik alkalom, hogy Haplo a Nexus felől lépett be a
Halálkapun, és tudta, hogy már meg kellett volna szoknia a jelenséget. Nem
szabadna hagynia, hogy megrémissze. De most, csakúgy, mint eddig minden
alkalommal, csak bámult arra az apró lyukra, s érezte, hogy a gyomra
összeszorul, és a lélegzete elakad. Minél közelebb került a lyukhoz, a hajó
annál gyorsabban repült. Nem tudta megállítani a haladását, még ha akarta
volna sem. A Halálkapu egyszerűen beszippantotta.
A lyuk lassan eltorzította az égboltot. Lilás és rózsaszínes sávok, és
halványpiros fények kezdtek kavarogni körülötte. Vagy ő volt mozdulatlan,
és az égbolt forgott, vagy ő forgott, és az égbolt volt mozdulatlan - nem
tudta eldönteni, melyik történt. És mindezalatt egyre növekvő sebességgel
száguldott befelé a lyukba.
Ez alkalommal legyőzi a félelmet. Ez alkalommal...
Egy hatalmas reccsenés, és egy embertelen kiáltás vágta mellbe Haplót. A
kutya talpra szökkent, s nekiiramodott, mint a nyíl, a hajó belsejébe.
Haplo elfordította a tekintetét a színek delejes kavargásáról, mely a
feketeségbe vonzotta maga mögött. A távolból hallotta a kutya ugatását,
mely a folyosókon visszhangzott. Az állat reakciójából ítélve valaki vagy
valami a hajóra került.
Haplo előretántorodott. A hajó hullámzott és himbálózott a levegőben.
Alig tudott megállni a lábán, megbillent és a rekeszfalnak esett, mint
valami részeg tengerész.
A kutya egyre hangosabban és erősebben ugatott, de Haplo valami
különleges változást vett észre a hangjában. Az ugatás már nem volt
vészjósló, hanem inkább boldog - az állat olyasvalakit üdvözölt, akit
ismert.
Talán egy kisgyerek bújt el a hajón játékból vagy egy jó kis kaland
reményében. Haplo nem tudta elképzelni, hogy egy patryn gyerek ilyen csínyt
követne el. A patryn gyerekeknek, akik a Labirintusban nőnek fel (ha
sikerül megérniük azt az időt), nagyon kevés idejük marad a valódi
gyerekkorra.
Némi nehézség árán átküzdötte magát a raktérbe. Aztán meghallotta az
erőtlen, szánalmas hangot.
- Jó kutya. Jól van, jó kutya. Neked adom ezt a darabka kolbászt, csak
menj...
Haplo megtorpant a sötétben. A hang ismerősnek tűnt. Nem egy gyerek
hangja volt, hanem egy olyan emberé, akit ismert, bár nem tudta pontosan ki
az. A patryn működésbe hozta a rúnákat a kezén. Erős kék fény tört elő a
jelekből, és bevilágította a rakteret. Haplo belépett.
A kutya szétvetett lábakkal állt a deszkákon, s minden erejével ugatott
valakit, aki a sarokban kuporgott. A férfi is ismerősnek tűnt: kopaszodó
fej, a fülek körül néhány szál haj, elgyötört, középkorú arc, szelíd
tekintet, melyet most félelem töltött el. Magas volt, és olyan szedett-
vedettnek tűnt, mintha mások testrészeiből rakták volna össze. A keze túl
nagy volt, a lába is túlméretes, a nyaka túl hosszú, a feje túl kicsi. A
lába keverte bajba a férfit, belegabalyodott egy tekercs kötélbe, s
kétségkívül ez okozta a robajt.
- Te! - mondta Haplo undorodva. - Te sartan!
A férfi elfordította a tekintetét a hevesen ugató kutyától, akit
sikertelenül próbált megvesztegetni a kolbászdarabbal, melyet Haplo
élelmiszerkészletéből zsákmányolt. Mikor meglátta a patrynt, arcán
megjelent egy halvány, önbecsmérlő mosoly, aztán elájult.
- Alfred! - Haplo háborogva vett egy mély lélegzetet, és előrelépett. -
Hogy a fenébe...
A hajó orral előre becsapódott a Halálkapuba.

8. fejezet

A Halálkapu

A becsapódás ereje hanyatt döntötte Haplót, s a kutya is csak nehezen tudta

megtartani az egyensúlyát. Alfred eszméletlen teste végigcsúszott a
felbillent hajón. Haplo a hajófenék oldalához préselődött, s megpróbálta
felvenni a harcot azok ellen a hatalmas, láthatatlan erők ellen, melyek
fogva tartották és a falhoz préselték. Végül a hajó valahogy ismét
egyensúlyba került, s Haplo végre el tudott szakadni a faltól. Megragadta a
lába előtt fekvő férfi vállát, és vadul megrázta.
- Alfred! A fenébe is, sartan! Térj már magadhoz!
Alfred szemhéja megremegett, s a szemét forgatta. Halkan nyöszörgött,
aztán pislogott, és amikor meglátta Haplo sötét és komor arcát, úgy tűnt,
kissé megrémült. A sartan megpróbált felülni, de a hajó oldalra dőlt, és
ösztönösen Haplo karjába kapaszkodott. A patryn durván ellökte a kezét.
- Mit keresel itt? Az én hajómon? Válaszolj, vagy a Labirintusra
esküszöm, én...
Haplo döbbenten megtorpant. A hajó válaszfalai lassan összezárultak
körülötte, a fa deszkák egyre közelebb és közelebb húzódtak hozzá, s a
padló is emelkedni látszott, míg a plafon egyre lejjebb süllyedt. A falak
közé fognak szorulni! De abban a pillanatban a falak szétrobbantak, s
darabjaik szétszóródtak a levegőben, a padló süllyedni kezdést a lábuk
alatt, s az egész világegyetem távolodni látszott. Haplo ottmaradt egyedül,
s kicsinek és tehetetlennek érezte magát.
A kutya nyüszíteni kezdett, odakúszott Haplóhoz, és hideg orrát a férfi
tenyerébe nyomta. Haplo hálásan szorította magához az állatot. Megfogható
volt, meleg és valóságos. A hajó ismét összeállt.
– Hol vagyunk? kérdezte Alfred rémülten. A könnybe lábadt szempárból
áradó rettegésből ítélve ő is hasonló élményen ment keresztül.
– Beléptünk a Halálkapun – felelte Haplo mogorván.
Egy ideig egyikük sem szólt, csak visszafojtott lélegzettel figyeltek és
füleltek.
- Ah! - sóhajtott fel Alfred és bólintott. – Ez mindent megmagyaráz!
– Megmagyaráz, de mit, sartan?
- Hogy hogy kerültem... ööö... ide – felelte Alfred, és egy pillanatra
Haplo szemébe nézett. – Nem én akartam. Ezt el kell hinned. Én... én,
tudod, Bane-t kerestem. A kisfiút, akit elhoztál az Arianusról. A gyerek
anyja megőrül az aggodalomtól...
– Egy gyerek miatt, akit tizenegy évvel ezelőtt eldobott magától. Hát
tényleg, könnyekig meg vagyok hatva. Folytasd!
Alfred hamuszínű arcát halvány pír futotta el.
– A körülmények abban az időben... Nem volt más választása... A férje...
– Hogy kerültél a hajómra? – ismételte meg a kérdést Haplo.
– Én... én megtaláltam a Halálkaput az Arianuson. A gegek beraktak az
egyik ásókaromba – Emlékszel azokra a különös szerkentyűkre? – és
leengedtek az örvény közepébe, egyenesen a Halálkapuba. Éppen beléptem,
amikor úgy éreztem, mintha... mintha szétszakadnék, aztán valami durván
hátravetett... vagy előre... nem is tudom. Aztán elájultam. Amikor magamhoz
tértem, itt feküdtem. Alfred kétségbeesetten széttárta a kezét és a
raktérre mutatott.
– Bizonyára az volt az a csattanás, amit hallottam. - Haplo elgondolkodva
pillantott Alfredre. - Te nem hazudhatsz. Ahogy hallottam, ti szerencsétlen
sartanok nem tudtok hazudni. De nem mondtad el a teljes igazságot.
Alfred még jobban elvörösödött, és lesütötte a szemét.
- Mielőtt elhagytad a Nexust, - suttogta –, nem éreztél valami... valami
különöset?
Haplo nem válaszolt, de Alfred a hallgatást beleegyezésnek vette.
– Olyan lüktető érzést? Amitől megszédültél? Amitől felkavarodott a
gyomrod? Azt hiszem, ezt én okoztam – mondta halkan.
- Hát ezen nem lennék meglepve. – A patryn visszaült a sarkára, és
Alfredre meredt – De a Pusztulásra! Mi a fenét csinálok veled? Én...
Az idő lelassult. Az utolsó szavak mintha száz év alatt hagyták volna el
Haplo száját, s mintha újabb száz év kellett volna ahhoz, hogy eljussanak a
füléig. Kinyújtotta a kezét, hogy megragadja Alfred fodros sálját vézna
nyaka körül. A keze csak hüvelykenként haladt előre. Megpróbált gyorsítani
a mozdulaton. De csak még lassabb lett. Nem tudott olyan gyorsan levegőt
venni, hogy megtöltse a tüdejét. Megfullad, mielőtt levegőt vehetne.
De bármily lehetetlen is volt, gyorsan mozgott, túlságosan is gyorsan.
Keze megragadta Alfredet, és úgy cibálta a férfi gallérját, ahogy egy kutya
marcangolja a patkányt, melyet elkapott. Érthetetlen szóáradatot zúdított
Alfredre, aki kétségbeesetten próbált kiszabadulni a szorításából, és
válaszolni valamit, de a szavak olyan gyorsan elszálltak, hogy Haplo nem
értette, mit mond. A kutya az oldalán hempergett, lassú mozdulatokkal, és
őrülten ugrabugrált fel-alá a fedélzeten, mintha csak a területét
védelmezné.
Haplo agya kétségbeesetten próbálta feldolgozni ezt a kettősséget. De az
elméje feladta a küzdelmet, s bezárult. Harcolni próbált az egyre sötétebbé
váló köd ellen, a kutyára összpontosította minden figyelmét, és megpróbált
semmi másra nem gondolni. Végül minden lelassult vagy felgyorsult. A világ
visszatért normális formájába.
Eszébe jutott, hogy az eddigiek során most jutott a legmesszebbre a
Halálkapun keresztül, anélkül, hogy elvesztette volna az eszméletét.
Keserűen gondolt arra, hogy ezt Alfrédnak köszönheti.
– Ez csak egyre rosszabb lesz – mondta a sartan. Az arca sápadt volt, és
egész testében reszketett.
– Honnan tudod? – Haplo letörölte az izzadtságot a homlokáról, megpróbált
lazítani. Az izmai görcsbe rándultak és fájdalmasan sajogtak az
erőlködéstől.
- Én... én tanulmányoztam a Halálkaput, mielőtt beléptem rajta. Az előző
alkalmakkor. amikor keresztülmentél rajta, mindig elájultál, igaz?
Haplo nem válaszolt. Elhatározta, hogy eljut valahogy a kapitányi hídhoz.
Alfred egyelőre kellő biztonságban lesz a raktérben. Az egyszer biztos,
hogy a sartan nem megy innen sehová!
Haplo felállt... és még mindig csak állt felfelé. Csak fel és fel, hogy
végül elérje a deszkákat a feje fölött, s ő csak egyre összébb és összébb
zsugorodott, egyre kisebb és kisebb lett, míg addig nem töpörödött, hogy
egy hangya eltaposhatta volna.
„Halálkapu. A hely, mely létezik is meg nem is. Anyagi, mégis múlékony. -
Visszafelé méri az előrehaladó időt. A fénye olyan ragyogó, hogy a teljes
sötétségbe taszít.”
Haplo csodálkozott, hogyan tud beszélni, amikor nincs hangja. Behunyta a
szemét, és úgy tűnt még tágabbra nyitja. A feje, a teste kettéhasadt, két
különböző, és teljesen ellentétes irányba szakadt. Teste összetömörödött,
egyre jobban és lobban. Keze közé szorította hasogató koponyáját, és csak
pörgött és forgott míg végül elvesztette az egyensúlyát, és a padlóra
zuhant. Hallotta, hogy a távolban valaki kiabál, de nem hallotta a hangot,
mert megsüketült. Mindent tisztán és világosan látott, pedig teljesen és
tökéletesen vak volt.
Haplo agya kitartóan küzdött önmagával, s megpróbálta összeegyeztetni az
összeegyeztethetetlent. - A tudata egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt,
megpróbálta visszanyerni a valóságot, találni valami biztos pontot az
univerzumban, amelybe kapaszkodhat.
És rátalált... Alfredre.
Mint ahogy Alfred hanyatló öntudata Haplóra talált.

Alfred csak pörgött az űrben, egyenesen zuhant lefelé, míg hírtelen el nem
akadt. A szörnyű benyomások, melyeket a Halálkapuban érzett, megszűntek.
Szilárd talajon állt, s fölötte az égbolt ragyogott. Semmi sem forgott
körülötte, és legszívesebben felkiáltott volna megkönnyebbülésében, mikor
rájött, hogy a test, amelyben lakozott, nem a sajátja. Egy kisfiú volt,
olyan nyolc-kilenc év körüli. Nem volt rajta ruha, csak egy ágyékkötő a
vékony derekára kötve. A testét vörös és kék rúnák kavalkádja borította.
Két felnőtt állt mellette és beszélgettek. Alfred ismerte őket, tudta,
hogy ők a szülei, bár ezidáig sohasem látta őket. És azt is tudta, hogy
mostanáig futott, kétségbeesetten futott, futott az életéért. Fáradt volt,
az egész teste égett és sajgott a fájdalomtól, s már egy lépést sem tudott
tenni. Rettegett, borzasztóan rettegett s úgy érezte, egész eddigi életében
félt, hogy a félelem volt az első érzés, amit megismert.
- Semmi értelme - mondta a férfi, az apja, és a hangja elcsuklott. –
Egyre közelebb vannak.
- Meg kellene állnunk, és felvennünk a harcot ellenük – erősködött a nő,
az anyja –, amíg még van hozzá erőnk.
Bármilyen fiatal is volt Alfred, ő is tudta, hogy értelmetlen lenne
harcba szállni. Bármi volt is, ami üldözte őket, gyorsabb volt náluk, és
erősebb is. Félelmetes hangokat hallott a háta mögött – hatalmas testek
csörtettek az erdőben. Egy kiáltás mardosta a torkát, de visszafojtotta,
mert tudta, ha szabad utat engedne a félelmének, attól a dolgok csak még
rosszabbá válnának. Az ágyékkötője alá nyúlt, előhúzott egy éles kést,
melyet rászáradt vér éktelenített. Nyilvánvaló, gondolta Alfred, ahogy a
kést nézte, hogy már öltem ezelőtt.
– És mi lesz a fiúval? – vetette fel az anyja, a férfinak címezve a
kérdést. Bármi is üldözte, őket, egyre közelebb ért.
A férfi megdermedt, ujjai görcsösen markolták a lándzsát a kezében. Úgy
tűnt, elgondolkozik a dolgon. Egyetértő pillantást váltottak, olyan
pillantást, melyet Alfred nagyon is jól értett. Előrevetette magát, s
kétségbeesetten üvöltötte, hogy Ne! Válaszképpen egy ütést érzett a fején,
aztán elvesztette az eszméletét.
Alfred kilépett a testéből, és látta, hogy a szülei bevonszolják ernyedt
és immár ellenállást nem tanúsító testét a sűrű bozótba, és eltakarják
ágakkal. Aztán nekiiramodnak, maguk után csalogatva az ellenséget, olyan
messze a gyermektől, amennyire csak lehetséges, mielőtt végül kénytelenek
lesznek megfordulni, és felvenni velük a harcot. Nem szeretetből akarták
megmenteni, hanem ösztönösen, mint egy madár, amely úgy tesz, mintha eltört
volna a szárnya, s úgy csalogatja maga után a rókát, messzire a fészkétől.
Amikor Alfred magához tért, ismét a gyerek testében találta magát. A
bokorban kuporgott, rettenetesen félt, és dermedten nézte, kábult, szinte
álomszerű állapotban, hogy a bestiák lemészárolják a szüleit.
Kiáltani akart, sikítani, de valami – talán ismét az ösztönei, vagy talán
csak a félelem, mely megbénította a nyelvét nem engedte. A szülei bátran és
ügyesen harcoltak, de nem jelentettek ellenfelet az intelligens bestiák
hatalmas testének, éles agyarainak, és hosszú, borotvaéles karmainak. Az
öldöklés nagyon, nagyon sokáig tartott.
Aztán, végre, befejeződött. A szülei teste – legalábbis, ami maradt
belőlük, mikor a teremtmények befejezték a lakmározást – mozdulatlanul
hevert az úton. Az anyja kiáltásai abbamaradtak. Aztán eljött a rettenetes
perc, amikor Alfred rájött, hogy ő lesz a következő, mikor attól rettegett,
hogy biztosan észreveszik, hogy olyan szembetűnő, mint azok az alvadt,
vörös vérfoltok, amelyek az összetapadt leveleket tarkították. De a bestiák
belefáradtak a dologba. Az étvágyukat és a gyilkolás utáni vágyukat már
kielégítették, és elmentek – otthagyták Alfredet egyedül a bozótban.
Hosszú ideig nem mozdult, ott rejtőzött a szülei teste mellett. A dögevők
megérkeztek, hogy ők is kivegyék a részüket a zsákmányból. Félt elmenni, de
maradni is félt, és csak panaszosan nyöszörgött, mintha csak a saját
hangját szerette volna hallani, hogy megbizonyosodjon róla, még életben
van. Aztán egyszer csak ott termett az a két ember, ott álltak mellette, és
őt nézték. Meglepődött, mert nem hallotta, hogy keresztülvágnak a bozóton,
halkabban mozogtak, mint a szél.
A két férfi úgy beszélgetett róla, mintha ott sem lenne. Hűvösen
szemlélték a szülei testét, minden együttérzés nélkül beszéltek róluk. Nem
voltak durvák, csak érzéketlenek, mintha már oly sokszor láttak volna
hasonló mészárlást, hogy a látvány már nem tudja megrendíteni őket. Egyikük
lenyúlt a bokorba, s talpra rántotta Alfredet. Odarángatták szülei
agyonszabdalt testéhez.
- Nézd ezt! — mondta a férfi Alfrednek, és a tarkójánál fogva a borzalmas
látvány felé fordították a fejét. — És emlékezz rá! És ne feledd: nem a
bestiák ölték meg az apádat és az anyádat. Hanem azok, akik ebbe a börtönbe
zártak, és itt hagytak meghalni. És kik ők, fiam? Tudod, hogy kik ők? — A
férfi ujjai fájdalmasan Alfred húsába mélyedtek.
- A sartanok — hallotta Alfred a saját hangját, és tudta, hogy ő maga egy
sartan, és éppen most ölte meg azokat, akik életet adtak neki.
- Ismételd meg! — parancsolt rá a férfi.
- A sartanok! — kiabálta Alfred sírva.
- Rendben van. Ezt soha ne feledd, fiam! Soha ne feledd!

Haplo körül minden elfeketedett, s átkozódva, minden erejét megfeszítve

küzdött, hogy ne veszítse el az öntudatát. Agya nem engedelmeskedett, s
magával húzta a mélybe — a saját védelmében. Ahogy egyre mélyebbre és
mélyebbre zuhant, egy fénypontot pillantott a távolban, s minden maradék
erejével azon küzdött, hogy elérje ezt a fényt. És sikerült.
 A zuhanás abbamaradt, a többi különös érzéssel egyetemben, s hatalmas
békesség töltötte el. A hátán feküdt, s úgy érezte, mintha akkor ébredt
volna egy mély és pihentető alvásból, melyet csodálatos álmok
színesítettek. Nem sietett felkelni, csak feküdt mozdulatlanul, és élvezte
a félálom állapotát, s hallgatta az édes zenét a fejében. Egy idő múlva
érezte, hogy teljesen felébredt, és kinyitotta a szemét.
Egy kriptában feküdt. Meglepődött, de nem rémült meg, mintha jól tudta
volna, hogy hol van, csak egy időre megfeledkezett volna róla, s most, hogy
ismét eszébe jutott, már minden rendben van. Izgatottságot érzett, és
feszült várakozást Valami, amire már olyan régen várt, most meg fog
történni. Eltűnődött hogyan juthat ki a kriptából, de ahogy feltette
magában a kérdést, már tudta is a választ. A kripta feltárta parancsára.
Haplo nyugodtan visszadőlt, lepillantott a testére, és meglepve vette
észre magán a különös ruhát - a hosszú fehér köpenyt. Aztán hirtelen
belenyilallt a félelem, mikor észrevette, hogy a kezére és a karjára
tetovált rúnák eltűntek! És a rúnákkal együtt a mágikus ereje is.
Tehetetlen volt, tehetetlen, mint egy mensch!
De aztán hirtelen rájött a dolog nyitjára, s majdnem felnevetett saját
ostobaságán, hisz nem vesztette el a hatalmát. Mágikus ereje nem hagyta el,
ott volt benne, a testében, csak kívülről nem látszott. Kísérletképpen
felemelte a karját, és megvizsgálta. A keze finom volt és vékony. Egy rúnát
rajzolt a levegőbe, s ezzel egy időben hangosan ki is mondta. A
kristályüveg kripta ajtaja feltárult.
Haplo felült és lelógatta a lábát. Aztán könnyedén leugrott a földre;
egész teste bizsergett a szokatlan erőfeszítéstől, Hátrafordult, és
visszanézett az üres kripta kristályfalán, és mélyén megdöbbent. A saját
képmását nézte, de nem a saját arca tekintett vissza rá. Hanem Alfredé.
Ő volt Alfred!
Haplo megtántorodott, szabályosan mellbe vágta a felismerés.
Természetesen ez megmagyarázza, miért tűntek el a rúnák a bőréről. A
sartanok mágiája belülről működött kifelé, míg a patryn mágia kívülről
befelé hatott.
Haplo zavartan pillantott saját üres kriptájáról a mellette álló másikra.
Egy nőt látott benne, egy fiatal, kedves nőt, aki nyugodt, hűvös arccal
pihent a sírban. Haplo melegséget érzett a lelkében, és tudta, hogy szereti
a lányt, tudta, hogy már hosszú-hosszú idő óta szereti. Odament a
kriptájához, s a kezét a hűvös kristályra helyezte. Gyengéden nézte a
lányt, végigfuttatta a tekintetét a szeretett arc minden egyes vonásán.
- Anna - suttogta, és végigsimított a kristályon.
Fagyos érzés futott végig Haplón, és belemarkolt a szívébe. A lány nem
lélegzett. Tisztán látott az üvegsíron keresztül, melynek nem is kriptának
kellett volna lennie, csak egy védőburoknak, egy pihenőhelynek addig az
időig, míg felkelnek, és nekikezdenek a feladatuk végrehajtásához.
De a lány nem lélegzett!
A mágikus pangás tudottan lelassítja a testfunkciókat. Haplo nyugtalanul
szemlélte a lányt, s várta, hogy a selyem egy kissé megrezzen a mellkasán,
hogy a szemhéja talán megrebben. Csak várt és figyelt, órákig simogatta az
üveget, amíg elfogyott az ereje, és a padlóra roskadt.
Aztán, ahogy ott feküdt a földön, felemelte a kezét és ismét
megszemlélte. Észrevette, amit az előbb nem. A keze finom volt és vékony,
de megöregedett és ráncos. A kék erek láthatóan kidagadtak rajta.
Feltápászkodott, az üvegkriptába nézett, és meglátta a saját arcát.
- Megöregedtem - suttogta, és megérintette a tükörképét, mely fiatal volt
és reményekkel teli, amikor a kriptába feküdt. Most pedig öreg, a bőre
petyhüdt és megereszkedett, a haja kihullott, s a füle melletti kis
hajcsomó szürkésfehér színűvé változott.
- Megöregedtem - ismételte meg, és érezte, hogy rettegés fut végig a
testén. - Öreg vagyok! Megöregedtem! És egy sartannak nagyon de nagyon
hosszú idő kell hozzá, hogy megöregedjen! De ő nem! A lány nem öregedett! -
Visszatekintett a kriptára. Nem, semmivel sem volt idősebb, mint amilyennek
emlékezett rá. Ami azt jelentette, hogy a lány nem öregedett. Ezek
szerint...
- Nem! - kiáltott fel Haplo, és úgy ragadta meg a koporsó kristályfalát,
mintha szét akarná szaggatni, de az ujjai tehetetlenül csúsztak le a sima
felületről. Nem! Nem halhatott meg! Nem lehet, hogy ő meghalt, én pedig
élek! Nem lehet, hogy én élek... és...
Hátralépett és körülnézett, belenézett a többi kriptába. Mindegyikben egy
test feküdt, az övé kivételével. Mindegyikben egy barát, egy társ, egy
testvér. Azok, akiknek vele együtt kellett volna felébredniük ezen a
világon, amikor eljön az ideje, hogy visszajöjjenek, és folytassák a
feladatukat. Olyan sok mindent kell még tenni! Odarohant egy másik
kriptához.
- Ivor! - kiabálta és az öklével a kristályfalon dörömbölt. De a férfi
nem mozdult, nem válaszolt. Haplo megszállottan rohangált az egyik
kriptától a másikig a szeretett neveket kiabálta, és összefüggéstelenül
könyörgött mindegyiknek, hogy ébredjen fel, hogy mozduljon meg!
- Nem lehet, hogy csak én! Hogy csak én maradtam... egyedül!
- De lehet, hogy mégsem. - Haplo lassan úrrá lett páni félelmén, és
felébredt benne a remény, mely lehűtötte és megnyugtatta. - Lehet, hogy nem
vagyok egyedül. Még nem néztem körül a mauzóleumon kívül. - A boltíves kapu
felé pillantott, amely a kör alakú helyiség távoli végében állt. - Igen,
valószínűleg odakint vannak még mások is.
De nem mozdult, nem indult az ajtó felé. A remény meghalt, megölte a
józan ész. Nem voltak mások. Ha lettek volna, akkor már régen feloldották
volna a mágiát. Ő volt az egyetlen túlélő. Egyedül volt. Ami azt
jelentette, hogy valahol, valami, valahogyan nagyon rossz irányt vett.
— És nekem kell majd, egyedül, mindent rendbehozni?

9. fejezet

A Tűztenger, Abarrach

Haplo nem nyerte vissza az öntudatát csak tudatában volt önmagának. Elérte
a célját, ébren maradt a Halálkapun keresztül tett utazás alatt. De most
már tudta, hogy az elméje miért választotta százszor inkább, hogy tudatlan
sötétségben tegye meg az utat. Rettegés töltötte el, mert megértette
mennyire közel állt ahhoz, hogy úrrá legyen rajta az őrület. Alfred
valósága jelentette számára a kötelet, melyben megkapaszkodhatott. De
felmerült benne a keserű gondolat, hogy nem tette volna-e jobban, ha
elengedi ezt a kötelet.
Egy rövid ideig még a padlón feküdt, megpróbálta összeszedni széthullott
önmagát, megkísérelte lerázni a fájdalom, a rettenetes veszteség és a
félelem érzését, melyek eluralkodtak rajta — mindez Alfred nevében. Egy
bozontos fej pihent meg a patryn mellkasán, s egy könnytől csillogó szempár
nézett az övébe. Haplo megsimogatta a kutya selymes fülét, és megvakargatta
az orrát.
- Rendben van, öregfiú. Jól vagyok - mondta, de érezte, hogy többé már
sohasem lesz igazán jól. Az eszméletlen testre pillantott, mely ott feküdt
mellette a padlón.
- Átkozott! - morogta. Felült, és már azon volt, hogy belerúg, hogy
magához térítse. De aztán az elméjében élesen megjelent annak a fiatal és
gyönyörű testnek a képe, ott a kristálykoporsóban. Megragadta Alfred vállát
és megrázta.
- Hé! - szólította mogorván. Gyerünk! Gyerünk már, ébredj fel! Nem
hagyhatlak idelent, sartan. Azt akarom, hogy odafent légy velem a hídon,
ahol szemmel tudlak tartani. Na mozdulj már!
Alfred abban a minutumban felült, erősen zihált, és rémülten kiabált.
Megragadta Haplo ingét, s majdnem magára rántotta a patrynt.
- Segíts! Ments meg! Csak rohantam! Mostanáig rohantam... és már olyan
közel vannak! Kérlek! Kérlek, segíts!
 Akármi is történt, Haplónak erre nem volt ideje.
- Hé! - üvöltött egyenesen a sartan arcába, és megpofozta.
Alfred kopaszodó feje hátracsuklott, foga összekoccant. Egy pillanatra
elakadt a lélegzete, Haplóra meredt, és a patryn meglátta a felismerést a
tekintetében. De valami mást is látott, valami váratlan dolgot: megértést,
szánalmat, sajnálatot.
Haplo szorongva gondolt arra, hogy vajon Alfred hol töltötte az ő
utazását a Halálkapun keresztül. Valahol a lelke mélyén tudta a választ, de
nem volt biztos benne, hogy tetszik is neki, vagy hogy egyáltalán mit
jelent ez az egész. Úgy döntött, nem foglalkozik a dologgal, legalábbis
most nem.
- Olyan volt... Láttam, hogy... - kezdte Alfred.
- Talpra! - kiáltott rá Haplo. Ő maga is felállt, s felrángatta magával
az esetlen sartant is. - Még nem múlt el a veszély. Sőt, ami azt illeti,
éppen most repültünk egyenesen a közepébe. - Én...
Egy hajóderék felől jövő hatalmas csattanás adott mélyebb nyomatékot a
szavainak. Haplo megtántorodott, és egy gerendába kapaszkodott a feje
fölött. Alfred hátrabillent, karját széles mozdulattal a levegőbe dobta, és
tompa puffanással a padlóra huppant.
- Kiskutyám, hozd! - utasította Haplo, és előrerohant.
A Szétszakadás idején a sartanok négy egyenlő részre osztották a világot,
melyek a négy őselemet képviselték: a levegő, a tüzet, a követ és a vizet.
Haplo először a levegő birodalmát, az Arianust látogatta meg. És éppen most
tért vissza a tűz birodalmáról, Pryanról. Mivel ezekbe a világokba már
betekintést nyert, úgy gondolta, hogy felkészült arra, ami az Abarrachon, a
kő világán várja majd. Egy föld alatti birodalmat képzelt el, alagutakat és
barlangokat, hűvös és földszagú sötétséget.
A hajó ismét nekiütközött valaminek, és az oldalára dőlt. Haplo
jajgatást, és csörömpölő robajt hallott a háta mögül. Már megint Alfred. A
hajó elviseli ezeket a csapásokat, hisz a rúnák megvédelmezik, de azért nem
a végtelenségig. Minden ütés hatására apró rezgések futnak végig a
hajótestbe vésett rúnákon, kissé eltávolítja őket egymástól, s egy
icipicikét meggyengíti mágikus erejüket. Elég csak kettőnek teljesen
elszakadnia egymástól, s megnyílik egy rés, mely egyre tágabb és tágabb
lesz. Így végződött Haplo első utazása a Halálkapun keresztül.
Olyan gyorsan igyekezett előre, amilyen gyorsan csak tudott, miközben
egyik oldalról a másikra dülöngélt az össze-vissza himbálózó hajón. Haplo
észrevette, hogy valamiféle vöröses fény világítja meg a sötétséget
körülötte. A hőmérséklet emelkedett, s a forróság egyre erősebb és erősebb
lett. A rúnák a bőrén halványkék fényben kezdtek izzani, a mágia a testében
ösztönösen reagált, és a biztonságos szintre csökkentette a
testhőmérsékletét.
Lehetséges, hogy kigyulladt a hajója?
Haplo nevetségesnek tartotta az elképzelést. Pryan napjain is
keresztülvágott már, a rúnák minden kétséget kizárva megvédenék a hajót a
lángoktól! De nem lehetett letagadni, hogy a vörös izzás egyre fényesebb
lett, a hőmérséklet pedig egyre magasabb. Haplo gyorsított a tempón. Csak
némi nehézség árán tudott feljutni a kapitányi hídra, mivel a jármű erősen
dülöngélt. Aztán a patryn megtorpant, a meglepetés és a döbbenet teljesen
megbénította.
A hajója hihetetlen sebességgel úszott lefelé egy megolvadt lávafolyón.
Egy vörösen izzó, sárga lángnyelvekkel tarkított széles folyam hullámzott
és kavargott a jármű körül. A fölötte tornyosuló sötétség, látván a
magmafolyam vöröses fényét odalent, még sötétebbnek tűnt. Egy hatalmas
barlangban volt. Óriási fekete kőoszlopok meredtek a magasba, amelyek körül
a láva kavargott és örvénylett, azok támasztották meg a kőből lévő
mennyezetet. Számtalan cseppkő csüngött le odafentről, és úgy nyúltak felé,
mint valami csontos, markolászó ujjak, s sima felületük visszatükrözte az
alattuk áramló tűzfolyam pokoli vörös fényét.
A hajó ide-oda imbolygott. Hatalmas, pengeéles sztalagmitok meredeztek
alattomosan felfelé az olvadt tengerből, mint valami fekete fogsor egy
vörös állkapocsban. Haplo most mát tudta, mi okozta azokat a csattanásokat,
amiket éreztek. A látottak cselekvésre sarkallták, a kormánykőhöz
igyekezett, és rátette a kezét, inkább ösztönösen, mint tudatosan, s
tekintetét rémülten és megigézetten szegezte a félelmetes tájra, ahol
hajóztak.
- Szentséges sartanok! - motyogta egy hang a háta mögött. - Micsoda
rémisztő hely ez?
Haplo egy röpke pillantást vetett Alfredre.
- A te néped alkotta - felelte. - Kiskutyám, őrizd!
A kutya eddig engedelmesen terelte és hajkurászta a sartant, folyamatosan
a férfi sarkában kaffogott. Most leheveredett a padlóra, lihegett a
hőségtől, és okos tekintetét a sartanra szegezte. Alfred előrébb lépett egy
lépést. Az állat felmordult, s farkával figyelmeztetően csapkodott a
padlón.
Az arckifejezéséből ítélve a kutya akár azt is mondhatta volna, hogy
Nekem, személy szerint nincs veled semmi bajom, de a parancs az parancs.
Alfred nyelt egyet és megtorpant. Erőtlenül a falnak támaszkodott.
- Hol... hol vagyunk? kérdezte elhaló hangon.
- Abarrachon.
- A kő világán. Ez volt a célod?
- Még szép! Mit gondoltál? Hogy én is olyan kétbalkezes vagyok, mit te?
Alfred hallgatott, a rettenetes tájat nézte maguk körül.
- Szóval, mindegyik világot meglátogatod? - kérdezte végül, nagy sokára.
Haplo nem látott rá okot, miért kellene megerősítenie a kérdést, így nem
szólt egy szót sem, csak a kormányzásra koncentrált. És volt is mire. A
hatalmas kövek meglepetésszerűen bukkantak ki a földből, mindenfajta
előzetes figyelmeztetés nélkül. Megfordult a fejében, hogy a levegőbe
emelkedik, de végül úgy döntött, mégsem teszi. Nem tudta megállapítani,
milyen magasan van a barlang mennyezete. A hajótest sokkal könnyebben
viseli az ütközéseket, mint a törékeny árbocrúd vagy a sárkányfej hajóorr.
Rekkenő hőség volt, még a hajó belsejében is, amelyet pedig kívülről
védtek a mágikus rúnák. Haplo bőre erős kék fényt sugárzott, ahogy a
mágikus jelek hűtötték a testét. Észrevette, hogy Alfred motyog valamit az
orra alatt, hosszú ujjaival rúnákat rajzol a levegőbe, a lábával topog, és
az egész teste a sartan mágia ritmusára ringatózik. A kutya hangosan
zihált, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét Alfredről.
— Voltál már a második világban, gondolom — folytatta a sartan halkan,
mintha csak magának mondaná. - Természetes lenne, ha olyan sorrendben
látogatnád meg az egyes világokat, ahogyan teremtették őket, ahogyan az ősi
térképeken szerepelnek. Találtál... találtál valamilyen nyomát... - Alfred
elhallgatott, úgy tűnt nehézséget okoz számára a beszéd — a népemnek? —
kérdezte végül olyan halkan, hogy Haplo csak azért értette, mert tudta,
mi ]esz a kérdés vége.
A patryn nem válaszolt azonnal. Mit csinál majd Alfreddel? Ezzel a
sartannal? Az ősi ellenségével?
Haplo legszívesebben a magmafolyamba, hajította volna a férfit, s ő maga
volt a legjobban meglepve rajta, hogy a keze mennyire ódzkodik tőle, hogy
engedelmeskedjen az ész által diktált parancsnak. De ha megölné Alfredet az
azt jelentené, hogy magával ragadta a gyűlölet, s ez olyan
fegyelmezetlenségnek számítana, amit a Nexus Ura sosem bocsátana meg.
Alfred, egy élő sartan - s amennyire Haplo tudta, az egyetlen élő sartan —
értékes zsákmánynak számít.
- Mesterem nagyon meg lesz elégedve ezzel az ajándékkal gondolta Haplo.
Sokkal elégedettebb, mint bármivel, amit adhatok neki, beleértve a
jelentésemet is erről a pokoli világról. Alkalmasint vissza kellene
fordulnom, és azonnal át kellene adnom a sartant. Viszont...
Viszont ez azt jelentené, hogy ismét át kellene lépnie a Halálkapun, és
ez — bár Haplo magának sem szívesen ismerte el ezt a gyengeségét —
rémülettel töltötte el. Újra maga előtt látta a sírok hosszú sorát, ismét
átérezte a remény és az ígéretek halálát, beleélte magát, milyen érzés
rettenetesen, borzasztóan, szánalmasan egyedül lenni...
 Elszakította a gondolatait a rettenetes álomtól, vagy bármi is volt ez,
és elátkozta a szemet, mely láttatni engedte ezeket szörnyűségeket. Nem
teszem meg még egyszer ezt az utat, most nem, ilyen hamar nem! Hadd
tompítsa el az idő, hadd homályosítsa el a képeket! Jobban végiggondolva,
borzasztóan nehéz és veszélyes lenne megfordulni a hajóval. Jobb, ha
folytatom az utat, felfedezem ezt a világot, és csak aztán térek vissza a
Nexusra. Alfred nem megy sehová nélkülem, erre bárki mérget vehet.
Egyetlen pillantás a sartan izzadtságtál gyöngyöző arcára, reszkető
végtagjaira, és Haplo megnyugodott. Alfredről lerítt, hogy segítség nélkül
képtelen lenne eljutni a hajó elejébe. A patryn nem hitte, hogy
ellenfelének lenne elegendő ereje, és képes lenne megszerezni tőle a hajó
irányítását, hogy elszökjön.
Haplo Alfred szemébe nézett, és — ismét csak – nem gyűlöletet vagy
félelmet látott benne tükröződni, hanem megértést és sajnálatot. A
patrynban hirtelen az is felmerült, hogy a sartan talán nem is akar
elmenekülni. Haplo eltűnődött, de aztán elvetette a gondolatot. Alfred
tudja, hogy milyen rettenetes vég várna rá a Nexus Urának keze között. De
ha nem tudja, Haplónak kötelessége felvilágosítani.
— Mondtál valamit, sartan? — vetette hátra a válla fölött.
— Azt kérdeztem, találtál-e valami nyomát a népemnek Pryanon? — ismételte
meg Alfred megadóan.
— Hogy mit találtam és mit nem, az nem a te dolgod. Mesterem majd
eldönti, hogy ő mit tart jónak, hogy tudd.
– Oda megyünk vissza? A Mesteredhez?
Haplo keserű elégedettséggel nyugtázta, a remegést a férfi hangjában.
Tehát Alfred tudta, de legalábbis volt róla némi elképzelése, hogy milyen
fogadtatásban részesül majd.
- Nem - morogta Haplo. – Még nem. Van még egy kis dolgom, és el is
végzem. Nem tartón túl valószínűnek, hogy egyedül szeretnél bóklászni ezen
a vidéken, de arra az esetre, ha mégis azon gondolkodnál, hogy meglépsz, a
kutya éjjel-nappal rajtad tartja a szemét.
Az állat, mikor meghallotta, hogy róla van szó, hevesen csóválni kezdte
bozontos farkát, és széles vigyora húzta a száját, elővillantva borotvaéles
fogait.
- Igen, – felelte Alfred halkan –, tudok a kutyáról.
Hát ez meg mit jelentsen? Gondolta Haplo. idegesen. Valami nem tetszett
neki a férfi hangjában, melyből mintha sajnálkozás csendült volna ki, mikor
a patryn jobban szerette volna, ha inkább félelmet sugároz.
– Figyelmeztetlek, sartan: sok mindent tehetek veled, sok mindent, amit
én nagyon élveznék, egyáltalán nem kellemes dolgokat, amelyektől viszont
még ugyanolyan értékesnek számítanál Mesterem szemében. Tedd, amit mondok,
és ne állj az utamba, akkor nem esik bántódásod. Megértetted?
- Nem vagyok annyira gyenge, mint amilyennek te szemmel láthatólag
hiszel.
Alfred a méltóság látszatát keltve felállt. A kutya morogni kezdett, és
felemelte a fejét, a füle lelapult, a szeme összeszűkült. A farkát
vészjóslóan csóválta. Alfred visszahőkölt, válla meggörnyedt.
Haplo megvetően felhorkant és figyelmét ismét a kormányzásra
összpontosította.
A fejük fölött, a magasban, a lávafolyam kettéágazott. Az egyik ág jobbra
folytatódott, a másik, egy kisebb pedig balra fordult. Haplo jobbra
kormányozta a hajót, csupán amiatt, mert az volt a szélesebbik ága kettő
közül, s ott egyszerűbbnek és biztonságosabbnak tűnt az utazás.
– Hogy élhet valaki ilyen rettenetes körülmények között? - Alfred, mivel
inkább csak saját magához intézte a szónoki kérdést, meglepődött, hogy
Haplo válaszolt.
- A mensch-ek egészen bizonyosan nem tudnának fennmaradni, bár a mi
fajtánk igen. Nem hiszem, hogy hosszúra nyúlna a látogatásunk ezen a
világon. Ha volt is valaha élet ezen a világon, mostanra már minden
bizonnyal kihalt.
- Lehet, hogy az Abarrachot soha nem arra szánták, hogy lakjanak rajta.
Lehet, hogy csak energiaforrásként szolgált a többi világ számára... -
Alfred nyelve a szájpadlásához tapadt, és hirtelen elhallgatott.
Haplo felmordul, és a férfira meredt.
– Igen? Folytasd!
- Semmi. – A sartan túlméretes lábfejére szegezte a tekintetét. – Csak
eltöprengtem.
- Annyit elmélkedhetsz, amennyit akarsz, ha visszatérünk a Nexusra. Akkor
majd azt kívánod, bárcsak tudnád a világegyetem összes titkát, hogy
mindegyiket felfedhesd Mesteremnek, mielőtt végez veled, sartan.
Alfred hallgatott, és kifelé bámult a hajóablakon. Haplo körbetekintett a
sötét és elhagyatott partvidéken. Vékony magmaerecskék kanyarogtak a kövek
között, és tűntek el a tűz által megvilágított sötétségben. Lehetséges,
hogy vezetnek valahová, lehet, hogy kivezetnek innen. Felettük nem volt
más, csak szikla.
– Ha most a világ közepében vagyunk, a legbelsejében, akkor odafent a
felszínen még lehetséges, hogy van élet – jegyezte meg Alfred, s mintha
csak Haplo gondolatait fogalmazta volna meg. A patryn ezt rendkívül
idegesítőnek találta.
Arra gondolt, hogy kiköt a hajóval, és gyalog megy tovább, de nyomban el
is vetette az ötletet. A csúszós, éles, fekete sztalagmitok között, melyek
különös, vöröses fénnyel tükrözték vissza a magma izzását, a gyalogos
közlekedés nehéz és veszélyes lehet. Inkább marad a folyón, legalábbis
egyelőre...
Valami tompa morgás ütötte meg a fülét. Ahogy Alfred arcára pillantott,
rögtön látta, hogy a sartan is hallja.
- Gyorsulunk - mondta Alfred, és lenyalta az ajkát, melyet valószínűleg
vastagon keretezett a só, legalábbis az izzadtságcseppekből ítélve, melyek
a férfi orcáján csordogáltak.
A hajó egyre gyorsabban haladt, a magma úgy zubogott lefelé, mintha
türelmetlenül igyekezne valami ismeretlen úticél felé. A dübörgés egyre
hangosabb lett. Haplo nem vette, le a kezét a kormánykőről, és idegesen
tekintett előre. Nem látott semmit, csak végtelen sötétséget.
- Zuhatag! Ez egy vízesés! kiabálta Alfred, és a hajó lebukott egy óriási
lávazuhatag szélén.
Haplo a kormánykőbe kapaszkodott, a hajó pedig lezuhant a mérhetetlen
mennyiségű olvadt lávába. Sziklák meredeztek ki az örvénylő, tüzes
lávatömegből, mint valami fekete karmok, melyek az aprócska hajó után
kapkodnak, mely közöttük hánykódott.
Haplo lerázta magáról a félelmetes igézetet, mely a markában tartotta, és
felemelte a kezét a kormánykőről. Ahogy a keze a levegőbe emelkedett, a
rúnák a kövön egyre erősebben és fényesebben izzottak. A hajó
felemelkedett, ahogy a mágia végigáramlott a szárnyakban, és aktiválta
őket. A Sárkányszárny, ahogy a járművét nevezte, kiszabadította magát a
magma fogságából, is felemelkedett az olvadt láva fölé.
Haplo valami nyöszörgést, és csúcskáló hangot hallott a háta mögött. A
kutya már talpon volt, és ugatott. Alfred a padlón kuporgott, és az arca
halálsápadt volt.
- Azt hiszem, rosszul leszek - mondta halkan.
- Csak ne itt! - csattant fel Haplo, s észrevette, hogy az ő keze is
remeg, a gyomra összeszűkül, és a szájában olyan keserű ízt érzett, mint az
epe. A kormányzásra összpontosított.
Úgy tűnt, Alfred összeszedte magát, mert a patryn többé egy mukkanást sem
hallott felőle. Haplo magasabbra kormányozta a hajót, s azt remélte, végre
kirepültek a barlangból. Ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedtek a
sötétben, csalódottan vette észre a plafonról lelógó cseppköveket.
Hihetetlenül nagyok voltak - némelyikük átmérője elérte az egy mérföldet
is. Messze, messze odalent izzott a lávatenger, s a feketeségben vöröslő
horizont felé hömpölygött.
Lejjebb szállt a hajóval, a part közelébe. Jobb felé megpillantott
valamit, ami a benyúlt a vízbe, és úgy nézett ki, mintha emberi kéz alkotta
volna. Az élei túl egyenesek és egyformák voltak ahhoz, hogy a természet
alkothatta volna, még ha mágikus erők irányították is. Ahogy közelebb
kerültek, Haplo már látta, hogy olyan, mint egy móló, mely a partról nyúlik
befelé a lávatengerbe.
Haplo földre tette a hajót. Kutató tekintettel szemlélte a képződményt,
és megpróbált rájönni, mi is az.
- Odanézz! - kiáltott fel Alfred. Felült és előremutatott, felriasztva a
kutyát, aki morogni kezdett. - Ott, balra!
Haplo oldalra kapta a fejét, azt gondolta, talán egy sztalaktitba
ütköznek. Semmit sem látott, s beletelt néhány percbe, mire rájött, Alfred
mire célozhatott.
Néhány felhőfoszlány látszott a távolban, melyet a magmából áradó rekkenő
hőség a barlang hűvös levegőjének találkozása alkotott fent a magasban. A
felhők szétszakadtak, és elváltak egymástól, s ekkor milliárdnyi apró fény
vált láthatóvá, úgy villantak elő a ködgomolyagok mögül, mint a csillagok.
Csak az a baj, hogy ebben a föld alatti világban nem lehetnének csillagok.
A köd apró foszlányokra szakadt, és lassan eloszlott. Haplo most már
tisztán látott. A magmatengertől távol, a teraszos földeken, egy hatalmas
város épületei és tornyai emelkedtek.

10. fejezet

Biztos kikötő, Abarrach

- Hová viszed a hajót? - kérdezte Alfred.

- Ki akarok kötni annál a mólónál, vagy bármi legyen is az ott – felelte
Haplo, és az ablak felé biccentett.
– De a város a túlparton van!
– Pontosan.
- Akkor miért nem...
– Halvány gőzöm sincs, hogy a fenében tudtál ennyi ideig életben maradni,
sartan. Feltételezem, annak a híres ájuldozási szokásodnak köszönheted.
Hogy képzelted el a dolgot? Hogy majd egyszerűen felbattyogunk ennek a
különös városnak a kapujához, ahol ki tudja, kik laknak, és udvariasan
megkérjük őket, hogy engedjenek be? És mit mondasz, ha megkérdezik, honnan
jöttél? Vagy hogy mit keresel itt? Vagy esetleg hogy miért szeretnél
bejutni a városukba?
– Azt mondanám... megmondanám nekik, hogy... azt hiszem, igazad van -
ismerte el Alfred kelletlenül. – De miért jó az nekünk, ha ott kötünk ki? –
mutatott előre bizonytalanul. - Bárki is él ezen a szörnyű helyen a sartan
nem tudta megállni, hogy meg ne borzongjon - ugyanazokat a kérdéseket fogja
feltenni.
- Lehetséges. – Haplo éles, fürkésző pillantást vetett a kikötőhelyükre.
- De az is lehet, hogy nem. Jól nézd meg ezt a helyet!
Alfréd az ablakhoz indult. A kutya felmordult, felcsapta a fülét, és a
fogát vicsorgatta. A sartan megtorpant.
– Jól van. Hadd menjen! Csak figyeld, mit csinál! – mondta Haplo a
kutyának, aki visszatelepedett a padlóra, és továbbra is a sartanon
tartotta a szemét.
Alfred még egyszer visszanézett az állatra, aztán feszengve átsétált a
fedélzeten, pontosabban áttámolygott, mivel a hajó enyhén imbolygott. Haplo
a fejét csóválta, és azon tűnődött, hogy mi az ördögöt kezd majd a
sartannal, amíg felfedezőúton lesz. Alfred komolyabb kellemetlenség nélkül
elérkezett az ablakig, nekidőlt az üvegnek és kinézett.
A hajó csavarvonalban ereszkedett lefelé a levegőben, és finoman landolt
a magmán, aztán a lassan hullámzó, olvadt láván lebegett tovább.
A móló egy valaha természetes képződményből készült, egy obszidián
gátból, mely benyúlt a magmatenger fölé. Számos más, ugyanebből az anyagból
készült, emberi kéz által létrehozott alkotás sorakozott a mólón, egy
kezdetleges úton.
 - Látod valamiféle jelét életnek? – kérdezte Haplo.
– Nem látok senkit sem mozogni – felelte Alfred, miközben a szemét
meresztette. – Sem a városban, sem a kikötőkben. A miénk az egyetlen hajó a
környéken. Ez a hely teljesen kihalt.
– Igen, lehetséges. De sosem tudhatod. Lehet, hogy ez most náluk az
éjszaka, és mindenki alszik. De legalább nincsenek őrök. Ha szerencsém van,
én leszek az, aki kérdéseket tesz fel.
Haplo a kikötőbe kormányozta sárkányhajót, és fürkésző tekintettel
kémlelte a városkát. Lehet, hogy nem is város, gondolta, hanem csak egy
rakodóhely a kikötő mellett. A házak többsége úgy nézett ki, mint egy
raktárház, bár itt-ott látott egy-egy épületet, amely akár üzlet vagy
fogadó is lehetett.
Vajon ki hajózhatott egy ilyen pokoli tengeren, mely halálos veszedelmet
jelenthetett mindenki számára, akiket nem véd nagy erejű mágia – mint őt és
Alfredet? Haplót borzasztóan érdekelte ez a különös és félelmetes világ,
sokkal jobban, mint azok a világok, amelyek hasonló felépítésűek voltak,
mint a sajátja. De még mindig nem tudta, mit csináljon Alfréddel.
A sartan kétségtelenül követte Haplo gondolatait.
- Most mit tegyek? – kérdezte Alfred jámboran.
- Ezen gondolkozom - motyogta Haplo, és úgy tett, mintha valami trükkös
kikötési manőverrel lenne elfoglalva, de valójában a kormánykő rúnáinak
mágiája tartotta fogva.
– Nem akarom, hogy magamra hagyj! Veled megyek.
– Ezt nem te döntöd el. Te azt teszed, amit mondok neked, sartan, akár
tetszik akár nem. És ha azt mondom, hogy itt maradsz a kutyával, aki majd
rajtad tartja a szemét, akkor itt is maradsz. Különben garantálom, hogy nem
fog tetszeni a dolog.
Alfred - csendes méltósággal – lassan megcsóválta kopaszodó fejét. – Nem
tudsz megijeszteni, Haplo. A sartan mágia másképpen működik, mint a
patrynoké, de ugyanabból a forrásból ered, és legalább olyan erős. Én nem
használtam olyan sokszor a mágikus hatalmamat, mint amilyen gyakran téged
kényszerítettek rá a körülmények. De idősebb vagyok nálad. És azt neked is
el kell ismerned, hogy minden mágia a korral és a bölcsességgel együtt
erősödik.
– El kell, tényleg el kell? - vigyorgott gúnyosan Haplo, bár szinte azon
nyomban a mestere jutott az eszébe, akinek kora, és ezzel együtt mágikus
hatalma végtelen volt.
A patryn az ellenfelét méregette, annak a fajnak a képviselőjét, akik az
egyedüli erőt jelentették a világegyetemben, amely megálljt parancsolhatott
volna a patrynok magasra törő terveinek, és megállíthatta volna őket annak
az igazságos küldetésnek a végrehajtásában, melynek célja a teljes és
abszolút hatalom volt a sartanok és az állandóan civakodó, fejetlenség-
irányította mensch-ek felett.
Alfred nem tűnt valami félelmetesnek. Szelíd arcvonásaiból a patryn arra
következtetett, hogy ő maga is hasonlóan szelíd és erőtlen. Görnyedt
testtartása félénk és alázatos természetre utalt. Haplo mar tudta, hogy a
sartan gyáva. Sőt, ami még rosszabb, Alfred olyan ruhákat hordott, amelyek
csak királyi szalonokban voltak elfogadhatóak, rongyos szalonkabátot,
testre simuló bricsesznadrágot, melyet a térde alatt vékony fekete
selyemszalaggal fogott össze, csipkés szegélyű sálat, bő ujjú kabátot,
csattal díszített cipőt. De Haplo látta azt is, amikor ez az ember, a
sartanok eme gyengécske példánya, megfékezett egy zsákmányra vadászó
sárkányt, esetlen testének mindössze néhány mozdulatával.
Haplónak szemernyi kétsége sem volt afelől, melyikük kerülne ki győztesen
egy esetleges párviadalból kettejük között, s úgy gondolta, a sartan
ugyanígy tisztában van vele. De a csatározás sok időt venne igénybe, s a
harc közben használt mágikus erők - annak a két lénynek a mágikus ereje,
akik a mensch-ek szemében a legközelebb álltak az istenekhez - mindenki
számára nyilvánvalóvá tenné a jelenlétüket, akik látó- és hallótávolságon
belül tartózkodnak.
Mindamellett, jobban meggondolva a dolgot, a patryn nem is nagyon akarta
a hajóján hagyni a sartant. A kutya lélegezni sem engedné Alfredet, ha
Haplo úgy akarná. De a patrynnak nem tetszett, ahogy a sartan a kutyáról
beszélt. Tudok a kutyáról, mondta. De vajon mit tud? Mi van róla tudni
való? A kutya csak egy kutya. Semmi több, leszámítva, hogy az állat egyszer
megmentette Haplo életét.
A patryn kikötötte a hajót a néma, üres mólóhoz. Éberen figyelt, valahol
arra számított, hogy valamiféle üdvözlésben lesz része – talán egy
hivatalnok lép majd elő, és arról érdeklődik, mi dolguk itt, vagy
megpillant valakit, aki céltalanul éppen arra cselleng, és kíváncsi szemmel
figyeli az érkezésüket.
De senki nem bukkant fel. Haplo nem igazán volt otthonos rakodópartokon
vagy hajójavító műhelyekben, de ezt nem érezte jó jelnek. Vagy mindenki
mélyen aludt, és egyáltalán senkit nem érdekelt, hogy mi folyik a
kikötőben, vagy a város, ahogy Alfred gondolta, teljesen kihalt volt. És
azok a városok, amelyek kihaltak voltak, általában nem ok nélkül voltak
azok, és az ok általában nem volt túlságosan szívderítő.
Amint a hajó lehorgonyozott, Haplónak már nem volt szüksége a kormánykőre
visszahelyezte az állványra, és a rúnák kialudtak. Készülődni kezdett a
partraszállásra. A holmijai között kotorászva rátalált egy darab fehér
vászonra, melyet gondosan a keze és a csuklója köré tekert, hogy elfedje a
bőrére tetovált rúnákat.
A testének legnagyobb részét ugyanilyen rúnák borították. Súlyos ruhákba
bugyolálta magát: hosszú ujjú inget, bőrmellényt, bőrnadrágot, és tiszta
bőr csizmát viselt, és egy sálat tekert szorosan a nyaka köré. Marcona,
simára borotvált arcát és szögletes állt nem ékesítették rúnák, és a
tenyerén, az ujjain és a talpán sem volt egy sem. A rúnamágia megzavarhatná
a gondolkodást és az érzékelést: a tapintást, a látást, a szaglást és a
hallást.
- Kíváncsi vagyok, – mondta Alfred miközben érdeklődve figyelte, mit
csinál a patryn -, hogy mi a csodának álcázod magad? Már századok teltek el
azóta, hogy... hogy... - elhallgatott; nem tudta, hogyan folytassa.
- Mióta bedobtatok abba a kínzókamrába, amit börtönnek neveztetek? -
fejezte be Haplo és hűvös pillantást vetett Alfredre.
A sartan lehajtotta fejét.
- Én nem gondoltam... nem tudtam. Most már tudom. Sajnálom.
- Nem tudtad? Honnan is tudhatnád, ha soha nem voltál ott? - Haplo
elhallgatott. Ismét nyugtalanul gondolt arra, vajon mivel töltötte az időt
Alfred, míg átutaztak a Halálkapun. - Az egyszer biztos, hogy sajnálni
fogod, sartan. Majd meglátjuk, te meddig bírod a Labirintusban. És hogy a
kérdésedre feleljek, azért álcázom magam, mert lehetséges, hogy odakint van
valaki - olyasvalaki például, mint te - aki még emlékszik a patrynokra.
Mesterem nem akarja, hogy bárki is emlékezzen rá - legalábbis most még nem.
- Vannak olyanok, mint én, akik még emlékeznek rátok, és megpróbálnak
megállítani. Erre gondoltál, nem igaz? - Alfred felsóhajtott. - Én nem
tudlak titeket feltartóztatni. Én egymagam vagyok. Ti pedig, ahogy
hallottam, sokan. Nem találtál semmi nyomát Pryanon, hogy élne ott valaki a
népemből, igaz?
Haplo éles pillantást vetett a férfira, Valami cselt gyanított, de nem
tudta elképzelni, mi lehet az. Lelki szemei előtt hirtelen megjelentek a
sírok, s a fiatal holttestek. Arra a kétségbeesett kutatásra gondolt, mely
során Alfred bejárta az Arianus minden zugát, a saját magukat kárhozatra
ítélt varázslók birodalmától odafent, a szolgalelkű gegek birodalmáig a
mélyben. Átérezte azt a szörnyű csalódást, amikor végül rájött, hogy ő az
egyetlen, aki életben maradt, az egész népe, az álmaik és a terveik mind
megsemmisültek.
Mi történhetett? Hogyan lehetséges, hogy egy istenekhez hasonlatos faj
semmivé lesz, és eltűnik a föld színéről? És ha a sartanok ilyen gyászos
véget érhettek, vajon megtörténhet ez velünk, is?
Haplo egy dühös vállrándítással intézte el a dolgot. A patrynok túlélték
egy olyan föld viszontagságait, melynek el kellett volna pusztítani őket -
s ez mi másnak lett volna a bizonyítéka, mint hogy mindvégig igazuk volt.
Ők voltak az erősebbek, az intelligensebbek, az alkalmasabbak az
uralkodásra.
- Nem találtam nyomát, hogy élnének sartanok Pryanon - mondta Haplo -,
csak egy várost, melyet ők építettek.
- Egy várost? - Alfred hangjában megcsillant a remény.
- De már elhagyatott. Réges-rég óta. Egy üzenet, melyet maguk után
hagytak, mond valamit egy titokzatos erőről, mely távozásra kényszerítette
őket.
Alfred láthatólag meglepődött.
- De ez lehetetlen! Milyen erő lehetett volna? Nincs olyan erő,
leszámítva talán a tiéteket, mely elpusztíthatna minket, vagy akár a
legcsekélyebb mértékben ránk ijeszthetne.
Haplo a jobb karja közé tekerte a kötést, és lapos pillantást vetett a
sartanra. Őszintének tűnt, de Haplo már utazott együtt Alfreddel az
Arianuson. A sartan nem volt annyira együgyű, mint amilyennek látszott.
Alfred sokkal hamarabb rájött, hogy Haplo egy patryn, mint ahogy ő
felismerte, hogy Alfred egy sartan.
Ha tudott is valamit erről az erőről, megtartotta magának ezt a tudást.
De akárhogy is, a Nexus Ura úgyis kiszedi belőle.
Haplo gondosan a mandzsettája alá dugdosta a kötés végeit, aztán
füttyentett a kutyának, aki lelkesen ugrott a lábához.
- Elkészültél, sartan?
Alfred csodálkozva pislogott.
– Igen, készen állok. És mivel az emberek nyelvén beszélgetünk, jobb
lenne, ha a nevemen szólítanál, ahelyett, hogy „sartan”-nak hívsz.
– Hékás, én még a kutyámat sem szólítom néven, pedig az az állat sokkal
többet jelent a számomra, mint te!
– Az itt lévők a sartanokra is emlékezhetnek, nem csak a patrynokra!
Haplo az alsó ajkába harapott, elismerte, hogy lehet valami abban, amit
mond.
- Rendben van, Alfred. – Ezt sikerült olyan hangsúllyal mondania, hogy
sértően hangozzék – Bár nem ez az igazi neved, igaz?
- Nem. Ezt csak felvettem. Az én nevem, nem úgy, mint a tiéd, nagyon
furcsán hangzana az emberek fülének.
– És mi a valódi neved? A sartan neved? Ha arra gondolsz, beszélem a
nyelveteket, bár nem túl szívesen.
Alfred egy kissé kiegyenesedett.
- Ha beszéled a nyelvünket, akkor azt is tudod, hogy ha kimondod a
nevünket, azzal aktiválod a rúnákat, és a jelek mágikus erejéhez
folyamodsz. Ezért a valódi nevünket csak mi magunk és a szeretteink
ismerik. Egy sartan nevét csak egy másik sartan veheti a szájára. Csakúgy,
mint ahogy a te neved - Alfred törékeny ujját a patryn mellkasának szegezte
– a bőrödre van tetoválva, és csak azok olvashatják el, akiket szeretsz, és
akikben bízol. Látod, én is beszélem a ti nyelveteket, bár nem túl
szívesen.
– Még hogy szeretek! – mordult fel Haplo. - Mi senkit sem szeretünk. A
szeretet a legnagyobb veszély, amely a Labirintusban leselkedik ránk, mivel
akármi legyen is, amit szeretsz, egészen bizonyosan elpusztul. Ami viszont
a bizalmat illeti, hát azt meg kellett tanulnunk. A börtönötök erre
legalább megtanított. Bíznunk kellett egymásban, mert ez volt az egyetlen
módja, hogy túléljük azt a helyet. Ha már a túlélésnél tartunk, bizonyára
nagyon szeretnéd, hogy továbbra is jó egészségnek örvendjek, ha csak nem
akarod egyedül visszavinni a hajót a Halálkapun keresztül.
- És mi van, ha az én túlélésem múlik terajtad?
- Rendben, van, én majd teszek róla, hogy te is életben maradj. Nem
Mintha ezért később annyira hálás lennél majd!
Alfred pillantása a kormánykőre esett, és a belevésett rúnákra. Minden
egyes jelet felismert, de teljesen más módon voltak elrendezve, mint azok
az ábrák, amelyeket ő ismert. Az elfek és az emberek ábécéje ugyanazokból a
betűkből áll, de a két nyelv nagyban különbözik egymástól. És bár
lehetséges, hogy a sartan beszéli a patrynok nyelvét, Haplo mégis bizonyos
volt benne, hogy nem tudná aktiválni a patryn mágiát.
– Nem, azt hiszem, nem tudnám kormányozni a hajót – mondta Alfred.
Haplo kurtán, gúnyosan felnevetett, és az ajtó felé indult, aztán
megtorpant Visszafordult, és figyelmeztetőleg felemelte a kezét.
– És figyelmeztetlek, nálam ne is próbálkozz azzal az ájulós trükkel! Nem
vállalok felelősséget azért, hogy mi történik, ha elájulsz.
Alfred megcsóválta a fejét.
- Sajnos nem tudom irányítani az ájulást. Persze, az elején még tudtam.
Arra használtam, hogy leplezzem a mágikus erőmet, mint ahogy te használod a
kötést a kezeden. Mi mást tehettem volna? Én ugyanúgy nem fedhettem fel,
hogy félisten vagyok, mint ahogy te sem! Akkor mindenki engem akart volna
kihasználni a saját céljai eléréséhez. A kapzsik azt akarták volna, hogy
gazdaggá tegyem őket. Az elfek azt, hogy pusztítsam el az embereket. Az
emberek pedig azt, hogy szabadítsam meg őket az elfektől...
- Így tehát elájultál.
– Útonállók támadtak meg - Alfred felemelte a kezét és fürkészően
nézegette. – Egyetlen szóval elsöpörhettem volna, vagy akár kővé is
változtathattam volna őket. Beleolvaszthattam volna a lábukat az
útburkolatba. Teljesen elvarázsolhattam volna őket... és akkor
kitörölhetetlenül otthagytam volna a jelemet a világban. Féltem – de nem
tőlük, hanem attól, hogy mit tehettem volna velük a hatalmam segítségével.
A lelki gondjaim és gyötrelmeim túl soknak bizonyultak az elmém számára, s
nem tudta tovább elviselni őket. Amikor magamhoz tértem, már tudtam, hogyan
oldottam meg a kérdést. Egyszerűen elájultam. Elvették tőlem, amit akartak,
aztán otthagytak. De most már nem tudom irányítani a varázslatokat. Csak
úgy egyszerűen... megtörténnek.
– Még hogy nem tudod irányítani! Egyszerűen csak nem akarod! Ez a
legegyszerűbb módja, hogy kikerüld a dolgokat. - A patryn az izzó
lávatömegre mutatott a hajótesten túl, mely fényesen lángolt körülöttük. –
De ha elájulsz, és véletlenül egy pocsolyába találsz esni ezen a világon,
akkor alkalmasint ez lesz az utolsó ájulás varázslatod!
– Gyerünk, kiskutyám! Te is, „Alfred”!

11. fejezet

Biztos kikötő, Abarrach

Haplo otthagyta a hajót lehorgonyozva a dokkban. A jármű mágikus ereje

segítségével a levegőben lebegett a lávafolyam felett. Nem aggódott amiatt,
hogy valami történik a hajóval, a védőrúnák jobban megvédelmezték a
járművet, mint ahogy ő valaha is képes lett volna: a távollétében senkit
nem engednek belepni. Nem mintha túlzottan valószínű lenne, hogy bárki is
megpróbálkozik vele. Senki nem ment oda a hajóhoz, semmilyen kikötői
hatóság nem vonta őket kérdőre, hogy mi dolguk errefelé, egyetlen kereskedő
sem környékezte meg őket, hogy rájuk tukmálja a portékáját, és egyetlen
tengerész sem őgyelgett arrafelé, és nem nézegette unottan a vitorlák
szabását.
A kutya leugrott a fedélzetről a mólóra. Haplo követte, s csaknem olyan
könnyedén és hangtalanul ért földet, mint az állat. Alfred fent maradt a
hajón, ijedten toporgott, nem tudta eldönteni, hogy menjen vagy maradjon.
Haplo dühében már azon volt, hogy otthagyja a hajón, amikor Alfred
hirtelen összeszedte minden bátorságát, és karját és lábát szétvetve,
kétségbeesetten a levegőbe vetette magát, majd a kőgáton landolt, mint egy
rakás szerencsétlenség. Beletelt egy pár percbe, mire kibogozta magát. Úgy
nézett ki, mintha azt próbálná eldönteni, melyik testrésze hová tartozik,
de minduntalan eltévesztené. Haplo figyelte, mit művel, félig-meddig még
szórakoztatónak is találta a dolgot, de amellett abszolút bosszantónak, s
csak azért volt hajlandó segíteni a szerencsétlenkedő sartannak, hogy
mihamarabb továbbindulhassanak. Alfred végre összeszedte magát,
megállapította, hogy egyetlen csontja sem tört el, és felvette a lépést
Haplo és a kutya mellett.
Lassan végigsétáltak a mólón, Haplo nem kapkodta el a dolgot, mindent
megfigyelt. Egyszer megállt, hogy közelebbről szemügyre vegyen néhány bálát
a dokkban. A kutya körbeszimatolta őket. Alfred kíváncsi tekintettel
szemlélte.
– Mit gondolsz, mik ezek?
- Valamilyen nyersanyag – válaszolta Haplo, és finoman megérintette. -
Valami puha és rostos. Lehet, hogy szövetet készítettek belőle. Én... –
elhallgatott, és közelebb hajolt a bálához, mintha csak meg akarná
szaglászni, mint a kutya. Aztán felegyenesedett, és a csomagra mutatott. –
Ti mit csináltok ebből?
Alfred, úgy tűnt, eléggé meglepődött a kérdésen, de lehajolt, hunyorogni
kezdett azzal a szelíd szemével, és zavarodottan nézett.
– Hogy micsoda? Én nem tudom...
- Nézd meg jobban! Azokat a jeleket a bálák oldalán!
Alfred majdnem belenyomta az orrát az anyagba, aztán összerezzent, kissé
elsápadt, és hátrébb húzódott.
- Nos? – forszírozta Haplo.
- Nem... nem vagyok benne biztos.
- Nem, a fenéket nem!
- A jelek elmosódtak, nehezen olvashatóak.
Haplo megcsóválta a fejét, aztán továbbment, s füttyentett a kutyának,
aki azt hitte, hogy egy patkányra lelt, s mancsával éppen dühödten
kotorászott a bála aljában.
Az obszidián városkára csend telepedett, s ezt a csendet nyomasztónak és
vészjóslónak tartották. Az ablakokban nem bukkantak fel arcok, s az utcán
nem rohangáltak gyerekek. Mégis, szemmel láthatóan valaha pezsgett az élet
ezen a helyen, bármily hihetetlennek is tűnt is ilyen közelségben a
magmatengerhez, amelynek az izzása és a belőle áradó kigőzölgés minden
hétköznapi halandót el kellett hogy pusztítson.
Minden hétköznapi halandót. De nem a félisteneket. Haplo tovább kutatott
a mólón talált csomagok és egyebek között. Időnként megtorpant, és egy-egy
halmot tüzetesebben átvizsgált, s hangtalanul megmutatta Alfrednek, aki
megnézte, aztán Haplóra pillantott, és tanácstalanul megvonta görnyedt
vállát.
Aztán besétáltak a tulajdonképpeni városba. Senki nem üdvözölte, nem
köszöntötte őket, és senki nem lépett fel fenyegetően velük szemben. Haplo
most már biztos volt benne, hogy senki nem is fog. Ha bármilyen élőlény is
lett volna a környéken, azt bizonyos rúnák a testén bizseregve jelezték
volna, de a mágikus jelek nem tettek mást, csak arról gondoskodtak, hogy
teste ne melegedjen fel túlzottan, és kiszűrték a káros összetevőket a
levegőből. Alfred idegesnek tűnt – de Alfred még akkor is ideges lenne, ha
egy bölcsödébe igyekeztek volna.
Két kérdés foglalkoztatta Haplót: az egyik, hogy kik éltek itt, a másik
pedig, hogy hová lettek?
A város maga azokból a fekete kövekből épült házakból állt, melyek az
egyetlen út mentén sorakoztak. Az egyik épületnek, amely éppen a mólóval
szemben állt, rengeteg, vastag üvegtáblás, kezdetleges ablaka volt. Haplo
benézett. Számos halvány, meleg fényt sugárzó gömb sorakozott a falon, és
világította meg a hatalmas társalgót, mely asztalokkal és székekkel volt
teli. Talán fogadó lehetett.
A fogadó ajtaját valami vastag, durva, fűféle anyagból fonták, mely
olyasminek látszott, mint a kender. A szálakat vastag, csillogó gyantával
vonták be, amelytől sima lett, és ellenálló az időjárás viszontagságaival
szemben. Az ajtó résnyire nyitva volt, nem hívogatóan, hanem úgy, mintha a
tulajdonos olyan sietve távozott volna, hogy nem jutott már ideje bezárni.
Haplo már éppen belépett volna, hogy körülnézzen, amikor a tekintete
megakadt egy jelen az ajtón. Közelebbről megnézte, és minden kétség
eloszlott benne. Az ujjával szótlanul ráütött a jelre az ajtón.
- Igen — szólalt meg Alfred csendesen. - Ez egy rúnaszerkezet.
 — Egy sartan rúnaszerkezet — pontosította Haplo, s hangja élesen
csengett.
- Egy elrontott, vagy legalábbis megváltoztatott sartan rúna lenne a
helyes kifejezés. Nem tudnám kiolvasni, sem használni. - Alfred lehajtott
fejjel és görnyedt vállal állt, olyan hatást keltett, mint egy teknősbéka,
mely éppen akkor mászott elő a páncéljából. — És meg sem tudom mondani, mi
ez.
- Ez ugyanaz a jel, amelyet a bálákon láttunk.
— Nem tudom, hogy vagy képes megállapítani. — Alfred nem cáfolta meg
önmagát. — Azok a jelek már szinte teljesen olvashatatlanok voltak.
Haplo gondolatai ismét Pryanra terelődtek, a sartan városra, amelyet
felfedezett. Ott is találkozott rúnákkal, de nem a fogadók ajtaján. Ott a
kocsmák ajtajai fölé az emberek, az elfek és a törpék nyelvén függesztettek
ki hívogató táblákat. Az is eszébe jutott, hogy a törpe — mi is volt annak
a fickónak a neve? — konyított valamit a rúna-mágiához, de csak
kezdetleges, gyermeki szinten. Bármely hároméves sartan gyerek kenterbe
verte volna a törpét egy rúnaolvasó versenyben.
Lehet, hogy ezt a rúnaszerkezetet megváltoztatták, de kidolgozott jel
volt, arra szánták, hogy védelmezze a fogadót, és áldást hozzon azokra,
akik belépnek az ajtaján. Haplo végül megtalálta, amit keresett, és amitől
tartott, hogy rátalál az ellenségre. És ha hihet a látszatnak, akkor egy
egész kultúrányira bukkant belőlük.
Remek. Egyszerűen remek.
Haplo belépett a fogadóba, s puha léptekkel keresztülsétált a padlót
borító szőnyegen.
Alfred mögötte kullogott, és csodálkozó tekintettel bámult körbe.
— Bárki volt is itt, minden bizonnyal sietve távozott!
Haplo rosszkedvű volt, nem volt kedve társalogni. Csendben folytatta a
kutakodást. Megvizsgálta a lámpákat, és csodálkozva látta, hogy nincs
bennük kanóc. Egy vékony csőből áradt a levegő a falból. A láng ebből a
levegőből táplálkozott. Haplo elfújta a lángot, a levegőbe szimatolt, és
elfintorodott. Ha túl sokáig lélegzed be ezt a valamit mágikus védelem
nélkül, akkor aztán csendben abba is hagyod a lélegzést.
Haplo valami zajt Hallott, és körbenézett. Alfred gondolkodás nélkül,
automatikusan a helyére igazított egy feldőlt széket. A kutya egy nagy
darab húst szaglászott, amely a padlón hevert.
És a patryn körül mindenhol, ahová csak nézett, sartan rúnák borítottak
mindent.
— A néped nem túl régen távozott — állapította meg, és hallotta a
keserűséget a hangjában. Remélte, hogy ezzel sikerült palástolnia, a lassan
belémarkoló félelmet, dühöt és kétségbeesést.
— Ne hívd őket így! — tiltakozott Alfred. Vajon csak kétségbeesetten
próbálja elkerülni, hogy túl magasra szárnyaljanak a reményei? Vagy
ugyanolyan rémült, mint Haplo? – Nincs más bizonyíték...
- Ez a hely olyan, mint a pokol! Képesek lennének itt emberek élni –
akármilyen fejlett mágiával rendelkeznek is - ebben a mérgező légkörben? És
elfek? Vagy törpék? Nem! Az egyetlenek, akik túlélhették ezt a poklot: a te
néped.
– Vagy a tiéd! – figyelmeztette Alfred.
– Ó, igen, de mindannyian tudjuk, hogy ez nem lehetséges.
- Semmit sem tudunk. Az is lehet, hogy mensch-ek élnek itt. Lehet, hogy
az idők folyamán hozzászoktak...
Haplo elfordult. Már sajnálta, hogy felhozta a dolgot.
- Semmi értelme, hogy ezen tűnődjünk. Valószínűleg hamarosan úgyis
kiderül. Ezek a népek, akárkik is legyenek, nem túl régen távoztak.
- Honnan tudod?
A patryn válaszképpen felemelt egy kenyeret, melyet az imént kettétört.
- Kívül száraz, – mutatta Haplo –, de a belseje még puha. Ha régóta itt
lenne az asztalon, akkor már teljesen kiszáradt volna. És senki nem vette a
fáradságot, hogy tartósító rúnákat rajzoljon rá, tehát fogyasztásra
szánták, nem raktározásra.
 - Értem. – Alfred csodálatának adott hangot. – Én sohasem vettem volna
észre.
- A Labirintusban megtanulod észrevenni a dolgokat. Akik nem, azok nem
maradnak életben.
A sartan kényelmetlenül érezte magát, és témát váltott.
– Mit gondolsz, miért mentek el?
– Azt hiszem, háború lehet – felelte Haplo, és felemelt egy teli
borospoharat. Megszagolta a tartalmát. Rettenetes szaga volt.
- Háború! – Alfred rémült hangjától a patryn nyomban megmerevedett.
– Igen, gondolj csak bele! Hát nem különös? A te néped nagyon büszke
arra, hogy békés úton oldja meg a problémákat, nemdebár? De - megvonta a
vállát –, számomra akkor is úgy tűnik.
- Nem értem...
Haplo türelmetlenül legyintett.
– Az ajtó félig nyitva áll, a székek felborulva, az étel az asztalon
hagyva, és egyetlen hajó sincs a kikötőben.
– Attól tartok, még most sem egészen értem.
- Ha valaki úgy távozik, hogy arra számít, még visszajön, akkor általában
becsukja maga mögött az ajtót, és be is zárja, hogy biztonságban tudja a
tulajdonát, amíg visszaér. Ha valaki azért hagyja ott az otthonát, hogy az
életét mentse, akkor egyszerűen csak elmegy. És ezek az emberek az étkezés
közepén távoztak, és nem vitték magukkal az ingóságaikat – a tányérokat, az
evőeszközöket, a korsókat, az üvegeket – a teli üvegeket. Fogadni mernék,
hogy ha felmennél az emeletre, akkor ruhájuk nagy részét a szekrényben
találnád. Figyelmeztették őket a veszélyre, és fejvesztve menekültek.
Alfred szeme kikerekedett a rémülettől, a felismerés halvány világosságot
gyújtott benne.
– De... ha igaz, amit mondasz. - akkor bármi is fenyegette őket...
- ...az most már minket fenyeget fejezte be Haplo a mondatot. Kezdte
jobban érezni magát. Alfrednek igaza van. Ezek nem lehettek sartanok.
Abból, amit a történelmükről tudott, a sartanok sohasem viseltek háborút
senki ellen, még a legfélelmetesebb ellenségeik ellen sem. A patrynokat
börtönbe zárták, halálos börtönbe, de – a feljegyzések tanúsága szerint -
ez a börtön eredetileg arra szolgált volna, hogy jobbá tegye, nem hogy
megölje a lakóit.
– És ha ilyen sietve távoztak, akkor a veszély mostanra már nagyon közel
lehet. – Alfred idegesen tekintett ki az ablakon. – Nem kellene mennünk?
— Ja, én is azt hiszem. Itt már úgysem sokat tudhatunk meg.
Akármilyen nehézkes járású is volt, a sartan épp elég gyors tudott lenni,
ha akart. Alfred mindenkinél előbb ért az ajtóhoz, a kutyát is beleértve.
Kirohant az utcára, hanyatt-homlok rohant a hajó felé, és már a móló
közepénél járt, amikor észrevette, hogy egyedül van. Megfordult, és Haplóra
kiáltott, aki épp az ellenkező irányba indult, a város széle felé.
Alfred kiáltása hangosan visszhangzott a néma épületek között. Haplo nem
törődött vele, csak ment tovább. A sartan összehúzta magát, és magába
fojtott egy újabb kiáltást. Lassan elindult, aztán megbotlott, és orra
esett. A kutya már várta, ahogy Haplo parancsolta, és végül Alfred utolérte
őket.
— Ha igaz, amit mondasz, - zihálta kifulladva Alfred —, az ellenség éppen
ott kell legyen!
- Ott is van — felelte Haplo hűvösen. - Nézd!
Alfred a jelzett irányba nézett, és megpillantott egy friss vértócsát,
egy törött lándzsát és egy földre dobott pajzsot. Reszkető kézzel, idegesen
simította végig kopaszodó fejét.
— Akkor... akkor meg hová mész?
— Hogy találkozzak velük.

12. fejezet

A Salfag Barlangok, Abarrach

A keskeny utca, melyen Haplo és vonakodó társa haladtak, egyre fogyott, s
végül véget is ért egy csoport hatalmas sztalagmit között, melyek egy sima
oldalú obszidiánsziklából meredeztek az ég fele. A magmatenger lustán
kavargott a lábainál, és a kő ragyogóan csillogott a vöröses fényben. A
szikla csúcsa olyan magasra nyúlt, hogy végül eltűnt a párás sötétben.
Ebből az irányból semmilyen hadsereg nem közeledett feléjük.
Haplo megfordult, és az apró tengerparti városka mögött fekvő hatalmas
síkságra pillantott. Nem sokat látott, a síkság legnagyobb részét
beborította ennek a birodalomnak a sötétje, mely nem ismert más napot, mint
azt, amely a szívében lángolt. De itt-ott egy apró lávaér vált ki a folyam
fő ágából, és a hatalmas sziklasíkok felé vette az útját. Ezeknek a
fényénél gyöngyöző, bugyborékoló sártengert látott, csipkézett, csavart
sziklákból álló vulkanikus hegyeket, és - ami igen furcsa volt — hatalmas
szélességű és kerületű, henger alakú oszlopokat, melyek felfelé törtek a
sötétségbe.
- Emberi kéz alkotta - gondolta Haplo, és túl későn ébredt rá, hogy
hangosan gondolkodott.
- Igen - felelte Alfred. Felnézett a magasba, és olyan mélyen hajtotta
hátra a fejét, hogy majdnem hanyatt esett. Eszébe jutott, hogy mit mondott
Haplo arról, mi történne, ha beleesne egy pocsolyába, így gyorsan lenézett,
hogy visszanyerje az egyensúlyát.
- Minden bizonnyal felnyúlnak egyenesen a barlang mennyezetéig, de...
vajon mi célból? A barlangnak egészen bizonyosan nincs szüksége
támasztékra.
Haplo legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer majd egy ilyen
pokoli világban fog ácsorogni, és nyugodt lélekkel vitatkozik majd valami
geológiai képződményről egy sartannal. Nem szeretett Alfreddel beszélgetni,
nem szerette a sipákoló, nyafogós hangját. De remélte, hogy a
beszélgetéssel biztonságba ringathatja a sartant. És olyan társalgásokba
viszi majd bele, hogy Alfred elszólja magát, és kiderül majd mit is
takargat a sartanokkal és terveikkel kapcsolatban.
- Láttál már képeket erről a világról, vagy esetleg olvastál róla
leírásokat? - kérdezte Haplo. A hangja közömbösen csengett, és nem nézett
Alfredre, miközben beszélt, mintha a sartan válaszának semmi jelentőséget
nem tulajdonítana.
Alfred azonban éles pillantást vetett rá, és megnyalta az ajkát. Tényleg
pocsék hazudozó volt.
- Nem.
- Nos, én viszont igen. Mesterem mind a négy világról talált rajzokat,
melyeket a te néped hagyott hátra, amikor a sorsunkra hagytatok minket a
labirintusban.
Alfred már éppen mondani akart valamit, de az utolsó pillanatban
meggondolta magát, és mégis csendben maradt.
- Ez a kővilág, melyet a néped alkotott, úgy néz ki, mint egy sajt,
amelyet egerek laknak - folytatta Haplo.
- Tele van olyan barlangokkal, mint ez, amelyikben éppen állunk. A
barlangok hatalmasak. Egyetlen ilyen barlang be tudná fogadni Tribus egész
népét. Barlangok és alagutak hálózzák be a kővilág egészét, keresztülfutnak
egymáson, lefelé ereszkednek, felfelé tekeregnek. Fel... de hová? Vajon mi
van odafent a felszínen? - Haplo a henger alakú oszlopokra nézett, melyek a
magasba törtek. Mi van odafent, sartan?
- Azt hittem, a nevem fogsz szólítani – mondta Alfred halkan.
- Majd ha fontos lesz, akkor igen mordult rá Haplo. - Rossz szájízt hagy
maga után.
- Hogy a kérdésedre feleljek, fogalmam sincs, mi van odafent. Te sokkal
többet tudsz erről a világról, mint én. - Alfred szeme felcsillant, ahogy a
lehetőségekre gondolt. - Azonban azt hiszem, hogy...
- Sshh! - Haplo figyelmeztetőleg felemelte a kezét.
Alfrednek eszébe jutott, mekkora veszélyben vannak, az arca
halottsápadtra vált, földbe gyökerezett a lába, és egész testében reszketni
kezdett. Haplo könnyed mozdulatokkal, de óvatosan felkapaszkodott az
egyenetlen sziklákra, vigyázott, hogy egyetlen apró darab se törjön le,
nehogy zajt csapjon, miközben legurul, és elárulja őket. A kutya ment elöl,
a szőrét borzolta és a fülét hegyezte, s ugyanolyan puha léptekkel haladt,
ahogy a gazdája.
Haplo felfedezte, hogy az út nem ért véget a kőfalnál, ahogy gondolta.
Talált egy ösvényt a sztalagmitok között a sziklák tövében. Valaki sietősen
és nem túl sikeresen próbálta elzárni az utat, vagy talán csak egy kissé
lelassítani, ami közeledik rajta. Kőrakásokat halmoztak elé, hogy elrejtsék
szem elől. A megcsúszókat olvadt lávatócsák fenyegették. Haplo könnyedén
haladt a kőhalmokon a kutya után, akinek mintha különleges tehetsége lett
volna ahhoz, hogy megtalálja a biztonságos helyeket a gazdája számára.
Alfred hátra maradt és csak remegett – reszketett egész testében. Haplo
esküdni mert volna rá, hogy hallotta, ahogy vacog a foga.
Mikor az utolsó kőhalmot is megkerülte, a patryn egy barlang szájához
ért. A magas boltíves bejárat mára bentről is látszott, de tisztán csak a
tengerpartról volt látható. Egy magmaér folyt be a barlangba. A lávafolyam
egyik oldalán – ahol Haplo állt – az ösvény folytatódott, befelé a barlang
belsejébe, melyet megvilágított a láva fénye.
Haplo megtorpant a bejárat mellett, és hallgatózott. A hangok, amelyeket
először hallott, most már tisztábban hallatszottak – beszéd visszhangzott a
barlang belsejében. A néha igencsak hangos zsivajból ítélve rengetegen
lehettek. Bár időnként mindenki elhallgatott, és csak egyetlen hang beszélt
tovább. A visszhang eltorzította a hangot, nem értette, milyen nyelven
beszélnek, de a hanglejtés ismeretlen volt számára. Az biztos, hogy nem
valamelyik ember, elf vagy törpe dialektus volt, melyeket az Arianuson vagy
Pryanon hallott.
A patryn elgondolkodva szemlélte a barlangot. A belsejébe vezető út
széles volt, leomlott sziklák és kőtörmelék szegélyezték. A lávafolyam
bevilágította az utat, de itt-ott sötét bemélyedések és üregek voltak az
alagút falában, ahol egy ember – különösen egy olyan ember, aki
hozzászokott ahhoz, hogy olyan csendben mozogjon, mint az éjszaka -
könnyedén megbújhatott. Haplo minden bizonnyal beosonhatott volna a
barlangba, egészen közel az ott lévőkhöz, bárki vagy bármi is volt odabent,
megnézhette volna őket közelebbről, és aszerint alakíthatta volna a
terveit, amit lát.
- De mi az ördögöt csináljak Alfreddel?
Haplo hátranézett, és látta a magas, esetlen sartant, aki úgy gubbasztott
a szikláján, mint egy gólya a csipkés várfalon. A patryn a suta
tappancsokra gondolt, ahogy a kövek között botladozik, és megcsóválta a
fejét. Nem, lehetetlen, hogy magával vigye Alfredet. De ha itt hagyja?
Valami biztosan történik ezzel a bolonddal. Ha más nem, akkor beleesik egy
gödörbe. És Haplo mestere nem lenne elragadtatva, ha elveszítene egy ilyen
értékes zsákmányt.
A fenébe is, a sartan képzett mágiahasználó! És neki nem is kell
titkolnia, legalábbis még nem.
Haplo csendesen és óvatosan visszasietett a sziklához, ahol Alfred
reszketett. Tölcsért csinált a kezéből, és úgy súgta a sartan fülébe:
– Ne szólj egy szót se, csak figyelj!
Alfred bólintott, hogy megértette. Az arckifejezését akár egy
színdarabból kölcsönözte volna, melynek azt a címet adták: Rettegés.
– A szikla alatt van egy barlang. A hangok, amelyeket hallottunk,
odabentről jönnek. Valószínűleg sokkal messzebb vannak, mint ahogy
hallatszik, a barlang eltorzítja a hangokat.
Alfred, úgy tűnt, nagyon megkönnyebbült, s már fordult volna vissza, hogy
a hajóhoz induljon. Haplo megragadta a kék bársonykabát viseltes és kopott
ujját.
– Bemegyünk a barlangba!
A sartan szeme tágra nyílt, a halványkék írisz körül vörös karikák
jelentek meg. Nyelt egyet, és a fejét is megrázta volna, ha a nyaka nem
merevedett volna meg.
– Azok a sartan jelek, amelyeket láttunk! Nem akarod megtudni az
igazságot? Ha most elmegyünk, akkor lehet, hogy sohasem tudjuk meg.
Alfred lehajtotta a fejét, és a válla meggörnyedt. Haplo tudta, hogy
áldozata horogra akadt, most már csak ki kell húzni. A patryn végre
megértette, mi mozgatja Alfred életét. A sartan bármi áron meg akarta
tudni, hogy valóban ő-e az egyedüli a világegyetemben, vagy esetleg akadnak
még túlélők a fajtájából, s ha igen, akkor mi történt velük.
Alfred behunyta a szemét, reszketve vett egy mély levegőt és bólintott.
- Jól van - lehelte. - Megyek én is.
- Ez nem lesz veszélytelen. Egy pisszenést se! Egy árva pisszenést se,
mert mindkettőnket megölhetnek! Világos?
A sartan fájdalmas arcot vágott, és kétségbeesetten bámulta hatalmas
lábfejét, és a kézfejét, mely úgy csüngött lefelé a csuklójáról, mintha
abszolút független lenne a tulajdonosa akaratától.
— Használd a mágiádat! — mondta Haplo ingerülten.
Alfred rémülten hátrébb lépett. Haplo egy szót sem szólt. Egyszerűen a
barlang irányába mutatott, a kövekkel teleszórt veszélyes útra, s az izzó,
olvadt kőtócsákra az út két oldalán.
Alfred furcsa orrhangon kántáli kezdett. Halkan énekelt, még Haplo is,
aki mellette állt, alig hallotta. De a patrynnak, aki a legkisebb zajra is
érzékeny volt, amely esetleg elárulhatta őket, a nyelvébe kellett harapnia,
hogy el ne hallgattassa. A sartanok rúnamágiája képekből, hangokból és
mozdulatokból áll. Ha Haplo azt akarta, hogy Alfred használja a mágikus
erejét, akkor el kellett viselnie ezt a fogcsikorgató kántálást. Csak várt
és figyelt.
A sartan már táncolt, kezével a levegőbe rajzolta azokat a jeleket,
amelyeket kántált, esetlen lábával méltóságteljesen mozgott a rúnák
mintájára. Aztán Alfred már nem a sziklán állt. Lassan a levegőbe
emelkedett, és körülbelül egy lábnyira lebegett a föld felett. Rosszalló
mozdulattal széttárta a karját, és lemosolygott Haplóra.
— Ez a legegyszerűbb - mondta.
Haplo is így sejtette, de akkor is zavarónak találta a dolgot, és a
kutyát is le kellett nyugtatnia, aki, úgy tűnt, egészen jól megvolt vele,
mikor a sartant a földön tudta, de azt már zokon vette, hogy Alfred a
levegőben lebegett.
A sartan annak rendje és módja szerint megtette, amit kívántak tőle. A
sziklák között lebegve Alfred kevesebb zajt csapott, mint a forró
légáramlatok, melyek körülöttük kavarogtak. Akkor mi nem stimmel? -
tűnődött Haplo idegesen. Talán féltékeny lennék? Mert én nem vagyok képes
erre? Nem mintha akarnék ilyesmit csinálni, de azért...
A patrynok a mágikus erejüket a látható, az érzékelhető, az anyagi dolgok
lehetőségeiből merítik, a földből, a fákból és a növényekből, a kövekből,
és a körülöttük lévő tárgyakból. A valóság elhagyása azt jelenti, hogy
bekerülünk a káosz űrjébe. A sartanok mágiája a levegőből, a
láthatatlanból, a gondolatok és a hit által szőtt lehetőségből táplálkozik.
Haplónak az a különös érzése támadt, mintha egy szellem kísértené.
Hátat fordított a dülöngélő sartannak, lábhoz szólította a kutyát és a
feladatára összpontosított, arra, hogy megtalálja a visszavezető utat.
Remélte, hogy Alfred jól bevágja a fejét egy sziklába.
Az út a barlangban beigazolt mindent, amit Haplo megjósolt. Széles volt,
és még annál is könnyebben lehetett rajta haladni, mint ahogy számították.
Egy hatalmas társzekér is minden nehézség nélkül tudott volna közlekedni
rajta.
Haplo folyamatosan a barlang falához lapult, eggyé olvadt az árnyékokkal.
A kutya, akit teljesen megigézett a repülő Alfred, mögöttük haladt, és
mélységes hitetlenséggel bámult felfelé a figyelemre méltó jelenségre. A
sartan idegesen tördelte a kezét, s egyenesen repült utánuk.
Most már tisztán hallották a hangokat a barlangból. Úgy hallatszott,
mintha a következő sarkon befordulva a beszélgető emberek rögtön a szemük
elé kerülnének. De, ahogy Haplo mondta, a hangok visszaverődtek a
sziklafalakról és a barlang mennyezetéről. A patrynnak és társainak
meglehetősen hosszú utat kellett megtenniük, mire a hangok olyan tisztává
váltak, hogy arra figyelmezették Haplót: végre közel járnak.
A magmafolyam jóval keskenyebb lett, és a sötétség sokkal sűrűbbé vált
körülöttük. Alfred mostanra nem volt más, mint egy felismerhetetlen,
homályos folt a halványuló félben. A kutya, akárhányszor sötétebb helyre
lépett, teljesen eltűnt szem elől. A folyó valaha nagy és széles volt,
Haplo tisztán látta a folyómedret, mely a sziklába mélyedt. De most
kiszáradóban volt, és egyre hűlt. Haplo észrevette, hogy az egyre sötétebb
barlangban – ennek következtében - a hőmérséklet is egyre alacsonyabb lett.
Aztán a folyó teljesen véget ért. A fény kihunyt, és ők ottmaradtak az
áthatolhatatlan sötétségben.
Haplo megtorpant, és abban a pillanatban hátulról beleütközött valami
nehéz tárgy. Csendben átkozódott, és eltolta magától a lebegő Alfredet,
aki, mivel nem vette észre, hogy a patryn megállt, egyenesen nekirepült.
Haplo arra gondolt, hogy mágikus fényt hív elő – ez egy egyszerű varázslat,
melyet még gyermekkorban tanítanak – de a rúnák kék izzása közhírré tenné a
jelenlétét a világon.
– Maradj itt! – suttogta Alfrednek, aki bólintott. Túlságosan is szívesen
engedelmeskedett. – Kiskutyám, őrizd!
A kutya letelepedett, felszegte a fejét, és kíváncsi tekintettel
vizslatta Alfredet, mintha azt próbálná kitalálni, vajon hogyan sikerült
véghezvinnie egy ilyen nagyszerű mutatványt.
Haplo tapogatózva haladt előre a barlang fala mellett. A lávafolyam
sápadt fénye a háta mögött elegendő világosságot szolgáltatott ahhoz, hogy
lássa, nem zuhan bele egy előtte tátongó szakadékba. Túljutott még egy
kanyaron az úton, és a végén erős fényt látott, sárga színű fényt, tűznek a
fényét. Olyan fényt, mely élőlényektől származott, nem az izzó lávától. És
a fény körül, előtte és mögötte árnyékok mozogtak: emberek százainak
árnyéka.
A barlang túlsó fele nagyon széles volt, s egy hatalmas terembe nyílt,
mely akkora volt, hogy akár egy egész hadsereg is elfért volna benne. Vagy
talán tényleg egy hadsereggel találta szembe magát? Ez lett volna az a
hadsereg, mely elől a parti népek fejvesztve menekültek? Haplo csendben
figyelt. Hallotta, hogy beszélgetnek, és megértette, amit mondtak. A
sötétség egyre sűrűbb lett körülötte, és szembe kellett szállnia a rátörő
kétségbeeséssel és a legyőzöttség érzésével.
Egy hadseregbe botlott - egy hadseregre való sartanba!
Most mit tegyen? Az egyetlen lehetőség a menekülés – hogy visszatérjen a
Halálkapun keresztül, és elvigye ennek a tragédiának a hírét a Mesteréhez.
De a Mestere minden bizonnyal kérdéseket fog majd feltenni, olyan
kérdéseket, melyekre Haplo nem tud majd megfelelni.
És Alfred? Hiba volt, hogy magával hozta. Haplo keservesen átkozta
önmagát. Ott kellett volna hagynia a sartant a hajón, otthagyni a
tudatlanságban. Akkor visszavihette volna a Labirintusba, és megtarthatta
volna abban a hitében, hogy nincsenek túlélők a fajtájából, s nem tudta
volna meg, hogy sartanok élnek és virulnak Abarrachon, a kő világán. Alfred
most egyetlen kiáltással véget vethetett volna Haplo küldetésének, véget
vethetett volna a Mestere álmainak és reményeinek, s véget vethetett volna
Haplónak.
– Szentséges sartanok! – suttogta egy halk hang a háta mögött, melytől
Haplo majdnem kiugrott rúnákkal tetovált bőréből.
Sebesen megfordult, és megpillantotta Alfredet a feje fölött a levegőben,
amint a barlangban mozgó árnyakat nézte a tűz fényében. Haplo mozdulatlanná
dermedt, és csak várt, közben dühös pillantást vetett a kutyára, aki
eljátszotta a bizalmát.
Legalább az az elégtételem meglesz, hogy egy sartant megölhetek, mielőtt
meghalok.
Alfred a barlangba bámult, arca sápadtan tükrözte vissza a tűz fényét a
tekintete nyugtalan volt és szomorú.
- Gyerünk, sartan! - suttogta Haplo vadul. - Miért nem teszed már meg?
Kiabálj nekik! Hisz ők a testvéreid!
- Az enyémek nem! mondta Alfred tompa hangon. - Az enyémek nem!
- Ezt meg hogy érted? A sartanok nyelvét beszélik.
- Nem, Haplo. A sartanok nyelve az élet nyelve. Az övék pedig - Alfred
kísérteties mozdulattal felemelte a mutatóujját - a halottaké.

13. fejezet

A Salfag Barlangok, Abarrach

- Hogy érted azt, hogy a halottak nyelve? Gyere már le! - Haplo elkapta
Alfredet, és közelebb húzta magához. - És most beszélj! - utasította alig
hallhatóan.
- Én csak egy kicsivel többet értek belőle, mint te - mondta a sartan és
rettentően szerencsétlen arcot vágott. - És nem is tudom, pontosan
megfogalmazni, mire a gond. Csak... nos, inkább figyelj te is! Nem hallod a
különbséget?
Haplo úgy tett, ahogy Alfred mondta, egy időre félretette kavargó
érzelmeit, és hallgatózott. Most, hogy erősen figyelt, el kellett ismerje,
hogy Alfrednek igaza van. A sartanok nyelve kissé diszharmonikusan hangzott
a patrynok fülének. A patrynok kemény, éles és pergő beszédhez szoktak,
melyben a szavak határozottan csengtek, és a leggyorsabb, legegyszerűbb, és
legrövidebb módon fejezték ki a gondolatokat. A patrynok körülményesnek és
légiesnek tartották a sartanok nyelvét, mely teret adott a képzelet
csapongásának, tele volt felesleges szószaporítással, és érthetetlen
szükségét érezte, hogy megmagyarázza azt is, ami nem igényelt magyarázatot.
De ahogy ezeket a barlanglakókat beszélni hallotta, az olyan volt, mintha
a sartanok nyelvét kifordították volna. A szavak nem szárnyaltak, inkább
vánszorogtak. Ahogy hallgatta őket, nem jelent meg szivárvány és napsütés a
képzeletében. Egy halvány, sápadt fényt látott, olyan fényt, amely valami
romlottat és rothadót árasztott magából. Szomorúságot hallott, mélyebb
szomorúságot, mint ennek a világnak a sötét mélye. Haplo büszke volt arra,
hogy soha nem kerítik hatalmukba gyengéd érzelmek, de ez a szomorúság
mélyen megérintette.
Lassan elengedte Alfredet.
- Te érted, mi folyik itt?
- Nem, nem igazán. De egy Idő után biztosan hozzászokom majd a nyelvhez.
- Igen, én is. Csak úgy, mint hogy előbb-utóbb ahhoz is hozzászoknék,
hogy felakasztottak. Most mit akarsz tenni? - Haplo fürkésző pillantást
vetett Alfredre.
- Én? - Alfred meglepettnek látszott. - Hogy mit akarok tenni? Ezt meg
hogy érted?
- A kezükre akarsz adni? Megmondod nekik, hogy én az ősi ellenségük
vagyok? Lehet, hogy el sem kell mondanod. Hiszen emlékeznek rá.
Alfred nem válaszolt azonnal. Többször szóra nyitotta a száját, de mindig
meggondolta magát. Haplónak az volt a benyomása, hogy nem azt próbálja meg
eldönteni, mit tegyen, hanem azt, hogyan magyarázza meg a döntését.
- Lehet, hogy ez furcsának hangzik a számodra, Haplo. De nekem nem áll
szándékomban elárulni téged. Ó, igen, felfogtam a fenyegetéseidet, és hidd
el, nem veszem félvállról őket. Tudom, mi történik majd velem a Nexuson. De
most mindketten idegenek vagyunk egy idegen világban - egy olyan világban,
mely úgy tűnik, minél jobban megismerjük, annál idegenebb számunkra.
Alfred zavartnak tűnt, szinte ijedtnek.
- Nem tudom igazán megmagyarázni, de valamiféle... rokonságot érzek
veled, Haplo. Talán amiatt, ami a Halálkapun keresztül tett utazásunk alatt
történt velünk. Megjártam azt az utat, amit te. És, azt hiszem, ha nem
tévedek, veled pedig megtörtént, ami velem. Nem vagyok túlságosan érthető,
ugye?
- Még hogy rokonság! A pokolba ezzel az egésszel! Csak egy dolgot tarts
észben - én jelentem innen a kivezető utat a számodra! Az egyedüli kivezető
utat!
- Ez így van - mondta Alfred józanul. - Teljesen igazad van. Tehát, úgy
tűnik, amíg itt vagyunk, ezen a világon, egymásra vagyunk utalva, ha túl
akarjuk élni. Akarod, hogy ígéretet tegyek?
Haplo megrázta a fejét. Attól félt, hogy cserébe neki is hasonló ígéretet
kellene tennie.
- Én bízom benne, hogy szeretnéd megmenteni a saját bőrödet, s ez azt
jelenti, hogy az enyémet is meg kell mentened. Azt hiszem, ez éppen
elegendő.
Alfred idegesen tekintett körbe.
- Most, hogy ezt megbeszéltük, nem kellene vissza mennünk a hajóra?
- Ezek itt sartanok?
- Igen, de...
- Nem akarsz egy kicsit többet megtudni róluk? Hogy mit keresnek ezen a
világon?
- Nos, talán... - bizonytalanodott el Alfred.
Haplo nem törődött a sartan vonakodásával.
- Közelebb osonunk, hátha megtudjuk, mi folyik itt.
A két férfi és a kutya lassan lopóztak előre, mindvégig az alagút falának
árnyékában maradtak, és úgy közeledtek lassan a fény felé, míg Haplo úgy
vélte, elég közel vannak ahhoz, hogy mindent lássanak, de őket ne vegyék
észre, és mindent halljanak anélkül, hogy őket meghallanák. Oltalmazón
felemelte a kezét. Alfred szorosan mögé húzódott, s csendesen lebegett a
levegőben. A kutya leheveredett a sziklás talajra, s egyik szemével a
gazdáját, a másikkal pedig Alfredet figyelte.
A barlang tömve volt emberekkel, pontosabban sartanokkal. A sartanok első
pillantásra olyannak tűnnek, mint az emberek a mensch-ek között, azzal a
különbséggel, hogy a sartanok haja eléggé egységes színű. Már a gyerekek
hajszálai is szinte teljesen fehérek, s csak a hajvégeknél fordulnak
barnába. A patrynok hajszíne pontosan ennek az ellenkezője. Haplo haja fent
volt barna, és az aljánál fehéredett ki. Alfrednek szinte nem is volt haja,
(lehet, hogy a kopaszság is egy újabb akaratlan eszköze az álcázásnak), s
ezért nem lehetett könnyen felismerni.
A sartanok magasabbak is voltak, mint az alacsonyabb rendű fajok
képviselői. A mágikus erő, és annak ismerete különlegesen ragyogó és szép
kinézetet kölcsönzött számukra (Alfred, mint kivétel, csak erősítette a
szabályt).
Ezek a népek kétségkívül sartanok voltak. Haplo gyorsan végigfuttatta
tekintetét a gyülekezeten. A patryn eddig csak egyetlen élő sartannal
találkozott - Alfreddel. De sokszor jelentek meg a vízióiban Pryanon.
Megvetéssel tekintett rájuk, de azt el kellett ismernie, hogy ragyogóan
szép emberek voltak. Ezek a sartanok azonban öregnek tűntek, hervadtnak, a
ragyogásuk megtört. Az igazat megvallva, néhányan olyan rettenetesen néztek
ki, hogy rossz volt rájuk nézni. Haplót taszította a látványuk, és látta,
hogy ugyanez az erős visszatetszés tükröződik Alfred tekintetében is.
- Valamilyen szertartást végeznek - suttogta Alfred.
Haplo már éppen rá akart szólni, hogy fogja be a száját, amikor rájött,
hogy talán most megtudhat valamit, ami hasznos lehet a számára. Még időben
lenyelte a mondandóját, és türelemre intette magát - ezt a leckét keményen
megtanulta a Labirintusban.
- Temetési szertartás - folytatta Alfred szomorú hangon. Eltemetik a
halottaikat.
- Ha így van, éppen eleget vártunk már, hogy a sírban lássuk őket -
morogta Haplo.
Húsz különböző korú test feküdt a barlang köves talaján, a kisgyerektől
az aggastyánig. A tömeg tisztes távolságban állt tőlük, s így Haplo és
Alfred - az észrevétlen megfigyelők - mindent tisztán láthattak. A testek
nyugodtan feküdtek, karjukat keresztbe fonták a mellkasukon, és a szemük
örök álomra csukódott. Néhányan közülük szemmel láthatólag már rég óta
halottak voltak. A levegőt rothadás szaga töltötte be, bár – valószínűleg
mágiának köszönhetően - a sartanoknak sikerült megőrizniük a testeket a
bomlástól.
A halottak bőre fehér volt és viaszos, az arcuk és szemük beesett, ajkuk
megkékült. Néhányuk körme kivételesen hosszúra nőtt, a hajuk zilált volt és
fésületlen. Haplo úgy gondolta, van valami szokatlan a halottak
látványában, de nem tudta, mi az. Már éppen meg akarta osztani Alfreddel a
gondolatot, amikor a sartan intett, hogy maradjon csendben és figyeljen.
Egy férfi előrelépett, és megállt a halottak előtt. Mielőtt megjelent, a
tömegből suttogás és mormogás hallatszott, de most mindenki elhallgatott,
minden szempár a férfi felé fordult. Haplo szinte érezte az ismeretlen
férfi felé áradó szeretetet és tiszteletet.
Egyáltalán nem lepődött meg, mikor meghallotta, hogy Alfred azt suttogja:
„Egy sartan herceg”. A patryn azonnal felismerte, ki a vezér, ha meglátott
egyet.
A herceg felemelte a kezét, hogy figyelmet kérjen. Ez a mozdulat teljesen
szükségtelen volt, mivel a barlangban szemmel láthatóan minden tekintet rá
szegeződött.
– Testvéreim! – úgy tűnt, a férfi éppen annyira beszél a hatottakhoz,
mint az élőkhöz. – Igen messze távolodtunk az otthonunktól, a mi szeretett
szülőföldünktől...
A hangja elcsuklott, és egy pillanatra el kellett hallgatnia, hogy
összeszedje magát. Úgy tűnt, az emberek csak még jobban szeretik ezért a
gyengeségéért. Sokan közülük könnycseppeket töröltek ki a szemükből.
Vett egy mély levegőt aztán folytatta.
– De mindez már mögöttünk áll. Ami megtörtént, megtörtént. Rajtunk múlik,
hogy továbbmenjünk, hogy új életet építsünk a régi romjain.
– Előttünk áll – a herceg széttárta a karját, és előre mutatott, mintha
tudta volna, hogy ott vannak, egyenesen Haplo és a rémült Alfred felé – a
testvéreink városa...
A csend megtört, dühös morgások hallatszottak. A herceg felemelte a
kezét, finom, de határozott, felszólító mozdulattal, és a hangok
elhallgattak, bár az érzelmek lángolása megmaradt, mint tűz, mely a
magmatengerből tört elő hevesen.
– Azt mondom, a „testvéreink”, és úgy is értem, hogy a „testvéreink”. Ami
fajtánk tagjai, talán az egyetlenek, akik még életben maradtak közülünk
ezen a földön, és ami azt illeti, talán az egész világon. Amit velünk
tettek, – ha egyáltalán tettek valamit, – nem tudatosan tették. Erre
megesküszöm!
- Elraboltak tőlünk mindent, amink volt! - kiabálta egy idősebb nő, és az
öklét rázta. Az évek súlya megadta neki a jogot, hogy beszéljen. –
Mindannyian hallottuk a pletykákat, amelyeket megpróbáltál elhallgattatni.
Elvették tőlünk a vizet, elvették a meleget. Arra kárhoztattak, hogy
szomjan halljunk, ha a hideg vagy az éhség előbb meg nem öl. És még azt
állítod, hogy nem tudatosan tették! Én azt mondom, igenis tudták, mit
tesznek, de nem törődtek vele! – Az idős nő befejezte a mondókáját, és
bölcsen bólogatott.
A herceg az öreg nőre mosolygott, türelmesen, szeretettel. Az asszony
szemmel láthatólag kellemes emlékeket juttatott az eszébe.
– Én mégis azt mondom, hogy nem tudták, mit tesznek, Marta, és biztos
vagyok benne, hogy igazam van. Honnan is tudhatták volna? – A herceg
felnézett a sziklamennyezetre, de a pillantása mintha áthatolt volna a
sztalaktitokon, és mintha messze a barlang sötétéjén túlra tekintett volna.
– Mi, akik odafent éltünk, már nagyon régen elszakadtunk a testvéreinktől,
akik idelent találtak otthonra. Ha az ő életük is olyan viszontagságos
volt, mint a miénk, nem csoda, ha lassan feledésbe merült a létezésünk.
Nekünk szerencsénk volt, hogy akadtak köztünk olyan bölcsek, akik
emlékeztek a múltra és arra, ahonnét jöttünk.
A herceg egy férfi karjára tette a kezét, aki mellélépett. Amikor
megpillantotta ezt a férfit, Alfred olyan rémülten kapkodott levegő után,
hogy zihálása visszhangot vert a sziklák között.
A herceg és a körülötte álló emberek mindenféle holmikba burkolóztak,
főképpen állati szőrmékbe, mintha azon a földön, ahonnan jöttek,
rettenetesen hideg lett volna. De a férfi, akire a herceg utalt, másféle
ruhát viselt. Fekete pileolus volt a fején, és a vállán hosszú fekete
köpeny, mely, bár igen furcsa öltözet volt, tisztának és rendezettnek
hatott. A köpenyt ezüst színű rúnák borították. Haplo felismerte, hogy ezek
sartan jelek, de ennél többet nem tudott róluk megállapítani. Alfred
szemmel láthatólag többet tudott, de amikor Haplo kérdő pillantást vetett
rá, a sartan csak a fejét csóválta, és az ajkába harapott.
Haplo ismét a herceg felé fordult
– Magunkkal hoztuk a halottainkat, végig, ezeken a hosszú és
viszontagságos mérföldeken keresztül. Sokan meghaltak az úton. A herceg
odasétált az egyik holttesthez, amely a többiek előtt feküdt, és néhány
szál hajjal borított fején egy aranykoronát viselt, és letérdelt mellé. A
saját apám is köztük nyugszik. És én megesküszöm nektek, - a herceg
ünnepélyes esküre emelte a kezét -, megesküszöm nektek a halottaink előtt:
őszintén hiszek benne, hogy Kairn Necros népe ártatlan abban, amit velünk
tettek. Hiszem, hogy amikor megtudják, mi történt, könnyeket ejtenek
értünk, befogadnak minket az otthonaikba, és menedéket nyújtanak majd
számunkra, mint ahogy mi is tennénk velük! Olyan biztos vagyok ebben, hogy
én magam fogok odamenni hozzájuk, teljesen egyedül, és önként a kezükbe
adom magam!
A férfiak felemelt lándzsái pajzsokkal csattantak össze. Az emberek
rémült kiáltásokban törtek ki. Haplo maga is megrémült – a sartanok, a béke
hívei, fegyvert viselnek! Többen a halottakra mutattak, és Haplo négy
fiatal férfi holttestet látott, amelyek pajzsokon feküdtek.
A hercegnek igencsak fel kellett emelnie a hangját, hogy túlkiabálja a
lármát. Csinos arcvonásai megkeményedtek, szikrázó, pillantásokat vetett az
emberekre maga körül, és azok, látván, hogy milyen mérges, szomorúan, de
engedelmesen elhallgattak.
- Igen megtámadtak minket. Miért, mit vártatok? Rájuk törünk, nyakig
felfegyverkezve, és követeléseket zúdítunk rájuk! Ha türelmesek maradtatok
volna...
- Nem olyan könnyű dolog türelmesnek maradni, amikor látod, hogy a
gyermekeid éheznek! – motyogta egy férfi, és a tekintetét egy vézna
kisfiúra szegezte, aki a lábába csimpaszkodott. Szeretettel megsimogatta a
fiúcska fejét. – Csak vizet és élelmet kértünk tőlük.
– Úgy, hogy a lándzsátokat a mellüknek szegeztétek – mondta a herceg, de
az arcvonásait meglágyította a szánalom, mely szavai élét is eltompította.
– Raef, nem gondolod, hogy ezzel én is tisztában vagyok? A karomban
tartottam az apám holttestét. Én... - lehajtotta a fejét, és kézfejével
megtörölte a szemét.
A fekete köpenyes férfi súgott neki valamit, a herceg bólintott, és ismét
felnézett. – Most már a harcnak is vége, elmúlt. Már nem tehetjük meg nem
történtté: A felelősség engem terhet. Együtt kellett válna tartanom az
embereket, de úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha előreküldelek titeket,
míg én hátra maradok, és felkészítem az apám holttestét. Elviszem a
bocsánatkérésemet a testvéreinkhez, és bizonyos vagyok benne, hogy
megértőek lesznek.
A tömeg halk zúgolódásából ítélve, a herceg bizonyosságát a népe nem
osztotta. Az idős nő zokogásban tört ki. Előresietett, törékeny kezét a
herceg karjára tette, és könyörgött neki: ha szereti őket, ne menjen.
– Akkor szerinted, Marta, mit kellene tennem? – kérdezte a herceg, és
finoman megsimogatta a bütykös kezet.
A nő hirtelen indulattal nézett fel rá.
- Harcolnod kellene, mint egy férfi! Hogy visszavegyük, amit elraboltak
tőlünk!
A halk morgás egyre hangosabb lett, és lándzsák ütődtek a pajzsokhoz. A
herceg felmászott egy leomlott szikladarabra, hogy mindenki számára
egyformán láthatóvá váljon, és ő is lásson mindenkit, aki a barlangban
gyülekezett. Háttal állt Haplónak és Alfrednek, de Haplo merev tartásából,
és szögletes vállából látta, hogy a férfi már az összeomlás szélén áll.
 – Az apám a királyotok, halott. Elfogadtok engem, mint uralkodótokat? –
szavainak éle úgy hasított keresztül a zsivajon, mint egy pengeélen kardél
süvítése. – Vagy van köztetek valaki, aki kétségbe vonja a jogomat? Ha
igen, akkor lépjen elő! Megküzdhet velem itt és most!
A herceg a földre hajította szőrmepalástját, és megpillanthatták fiatal,
erős és izmos testet. A mozdulataiból ítélve könnyedén mozgott, és szemmel
láthatólag jól tudta volna forgatni a kardot, melyet a csípőjén viselt.
Minden dühe ellenére nyugodt maradt, és megőrizte a higgadtságát. Haplo
kétszer is meggondolta volna, hogy szembeszegüljön ezzel az emberrel. A
tömegből senki nem vette fel a kesztyűt, melyet a herceg dobott eléjük.
Elszégyellték magukat, és mindannyian hangos kiáltásokkal fejezték ki a
támogatásukat, olyan hangerővel, hogy még a messzi távolban lévő városban
is meghallhatták. Ismét lándzsák ütődtek a pajzsoknak, de most nem
ellenszegülésként, hanem a hűség jeleként.
A fekete köpenyes alak előrelépett, és most először hangosan is
megszólalt.
- Senki nem szegül ellened, Edmund! Te vagy a mi hercegünk - újabb
kiáltások - és mi követünk téged, ahogyan az apádat is követtük. De
természetes, ha aggódunk a biztonságodért. Ha téged is elveszítünk, akkor
kihez fordulhatunk majd?
A herceg megragadta a férfi kezét, a népére tekintett, és amikor
megszólalt, az érzései tisztán kihallatszottak a hangjából.
- Most én vagyok az, akinek szégyellnie kell magát. Kijöttem a sodromból.
Én sem vagyok különb másoknál, csak az a tisztesség ért, hogy az apám fia
lehetek. Bármelyikőtök a nép élére állhatna. Mindannyian érdemesek lennétek
rá.
Sokan sírva fakadtak. A könnyek szabadon patakzottak lefelé Alfred arcán.
Haplo, aki soha nem gondolta volna, hogy ő is érezhet szánalmat vagy
sajnálatot valaki iránt, aki nem az ő népéhez tartozik, ezekre az emberekre
nézett, látta rongyos ruháikat, hamuszürke arcukat, sajnálatra méltó
gyerekeiket, és nyomatékosan figyelmeztetnie kellett magát, hogy ezek
sartanok, ezek az ellenség.
- Folytatnunk kell a szertartást - mondta a fekete köpenyes ember, és a
herceg egyetértett. Lelépett a szikláról, ahol eddig állt, és visszament a
helyére az emberek közé.
A fekete köpenyes alak a holttestek között kezdett járkálni. Mindkét
kezét a magasba emelte, és különös jeleket rajzolt a levegőbe, miközben
hangos, monoton hangon kántálni kezdett. Ahogy a halottak között lépkedett,
fel-alá a néma sorok között, mindannyiuk fölé egy-egy rúnát rajzolt. A
furcsa ének egyre hangosabb lett, egyre kitartóbb.
Haplo érezte, hogy a karján feláll a szőr, az izmain kellemetlen
bizsergés futott végig, és testében zsibbadást érzett, bár fogalma sem volt
a szavak értelméről. Ez nem egy egyszerű temetés volt.
- Mit csinál? Mi folyik itt?
Alfred arca halálsápadttá vált, a szeme tágra nyílt, és tekintetéből
rémület sugárzott.
- Nem eltemeti a halottakat! Feléleszti őket!

14. fejezet

A Salfag Barlangok, Abarrach

- Nekromancia! - suttogta Haplo hitetlenkedve. Vegyes érzelmek és vad

gondolatok kavarogtak a fejében, és zavarodottság lett úrrá rajta.
Mesteremnek igaza volt! A sartanok ismerik a titkot, hogyan lehet a
halottakat visszahozni az életbe!
- Igen! mondta Alfred elakadó lélegzettel, és a kezét tördelte. -
Ismertük, és ismerjük! De nem szabadna használni! Soha nem lenne szabad
használni!
 A fekete köpenyes alak táncba kezdett, könnyed léptekkel szökdelt a
halottak között, fel-alá keringőzött közöttük, a kezét föléjük emelte, és
ugyanazt a bizonyos rúnát rajzolta mindegyikőjük fölé, amelyről Haplo most
már tudta, hogy hatalmas erővel bíró mágikus jel. Aztán a patryn hirtelen
arra is rájött, hogy mi volt olyan ismerős számára, amikor meglátta a
holttesteket. A tömegre nézett, észrevette, hogy az élők közül sokan,
különösen azok, akik a barlang hátsó felében húzódtak meg, egyáltalán nem
is voltak élők. Ugyanúgy néztek ki, mint a halottak ugyanolyan fehér volt a
bőrük, ugyanolyan beesett volt az arcuk és ugyanolyan karikás a szemük.
Ezek között az emberek között sokkal többen voltak halottak, mint élők!
A nekromanta láthatóan a szertartás végéhez közeledett. Fehér, anyagtalan
alakok emelkedtek ki a holttestekből. Aztán anyagot és formát öltöttek, és
azok körül a testek körül lebegtek, amelyekből kiemelkedtek. A nekromanta
parancsoló mozdulatára a homályos alakok visszahúzódtak, de mindegyik
továbbra is a saját testének közelében maradt, mintha valamiféle árnyékok
lennének egy nap nélküli világban.
Az árnyak megtartották annak a testnek a formáját, amelyet elhagytak.
Néhányuk egyenesen magasodott az egyenes tartású és magas emberek teste
fölött. Mások az öregek holtteste fölé görnyedtek. Egy kicsiny alak pedig
egy gyermek teste mellett állt. Úgy tűnt, egyik sem veszi szívesen, hogy
elválasztották a testétől, s néhányan erőtlen próbálkozást tettek, hogy
visszatérjenek, de a nekromanta egy határozott kiáltással visszaparancsolta
őket.
- Nektek, szellemeknek, semmi dolgotok azokkal a testekkel. Hagyjátok
őket békén! Ők már nem halottak! Az élet visszatér! Távozzatok tőlük, vagy
az örök feledésbe taszítalak titeket a testetekkel együtt!
A hangjából ítélve, a varázsló legszívesebben az összes légies alakot
eltüntette volna, de ezt valószínűleg nem tehette. A szellemek szomorúan,
de alázatosan engedelmeskedtek a parancsnak, és eltávolodtak a testektől,
de mindannyian olyan közel maradtak, amilyen közel csak tehették, anélkül,
hogy a nekromanta haragját felkeltsék.
— Mit tett a népem? Mit tettek? - sóhajtozott Alfred.
A kutya hirtelen felugrott, és élesen, figyelmeztetően ugatni kezdett.
Alfred mágiája megtört, és a sartan a földre huppant. Haplo letépte a
kötést a kezéről, és felkészült, hogy szembenézzen a fenyegetéssel. Az
egyetlen reménye az volt, hogy felveszi velük a harcot, és megpróbál
elmenekülni. A rúnák a bőrén vörösen és kéken izzottak, a mágia ott
lüktetett az ereiben, de azzal szemben, amit látott, tehetetlen volt.
Hogyan harcolhatna valaki olyasmi ellen, ami már halott?
Haplo zavarodottan meredt előre, képtelen volt rá, hogy a mágián
keresztül gondolkozzon, képtelen volt rá, hogy végiggondolja a
lehetőségeket, amelyek irányították, hogy találjon valamit, ami segíthet.
Ezért a másodperc töredékényi habozásért drága árat fizetett. Egy kéz nyúlt
felé, megragadta a karját, és olyan fagyosan szorította, hogy a szíve is
jéggé dermedt. Úgy érezte, mintha a bőrére tetovált rúnák is
összezsugorodtak volna a jeges érintéstől. Fájdalmasan felkiáltott, és
térdre rogyott. A kutya reszketve és vonyítva lapult a földhöz.
— Alfred! - kiáltott Haplo kínjában összeszorított foggal. — Csinálj már
valamit!
De Alfred csak egy pillantást vetett foglyul ejtőikre, és elájult.

Halott harcosok vezették Haplót és cipelték be Alfred mozdulatlan testét a

barlangba. A kutya csendben lépkedett mögöttük, és különösen ügyelt rá,
hogy elkerülje a holtak érintését, akik szemmel láthatólag nem tudták, mit
kezdjenek az állattal. A halottak letették Alfredet a földre, a nekromanta
lába elé. A mogorva és dacos Haplót pedig a herceg elé tuszkolták.
Ha Edmund életét a kapuk szerint számolták volna, úgy, mint Haplóét,
akkor a herceg nagyjából azonos korú lett volna a patrynnal, úgy
közelítőleg huszonnyolc éves. Ahogy a herceg karikás, de komoly és
intelligens szemébe nézett, Haplónak úgy tűnt, hogy ez az ember, aki előtte
áll, nagyon sokat szenvedett az alatt a huszonnyolc év alatt, talán éppen
olyan sokat, mint Haplo.
— Utánunk kémkedtek — jelentette az egyik halott katona. A halott hangja
éppen olyan hideg volt, mint élettelen érintése. Haplo kétségbeesetten
próbált mozdulatlan maradni, bár a halott ujjak fájdalmasan mélyedtek a
karjába.
— Van fegyvere? — kérdezte Edmund.
A katonák — hárman voltak — megrázták félelmetes fejüket.
— És annak ott? — a herceg egy félmosoly kíséretében Alfredre pillantott.
— Nem mintha valamit is számítana, ha lenne neki.
A halottak intettek, hogy nincs nála fegyver. A holttesteknek volt
szemük, de ezek a szemek nem néztek sehová, sohasem rebbentek vagy
mozdultak meg, soha nem csillantak fel vagy homályosultak el, sohanem
csukódtak le. A testek nyomában lebegő szellemek tekintete viszont az élők
tudását és bölcsességét hordozta. De a szellemeknek, úgy tűnt, nem volt
hangjuk. Nem tudtak beszélni.
— Térítsétek magához, és bánjatok vele rendesen! És engedjétek el ezt a
másikat is — utasította a halottakat a herceg, s azok el is vették az
ujjaikat Haplo karjáról. — Térjetek vissza az őrhelyetekre!
A halottak szétszóródtak, ruhájuk cafatokban lógó maradványai mögöttük
lebegtek.
A herceg kíváncsi tekintettel méregette Haplót, különösen a patryn
rúnákkal borított kézfejét. Haplo közönyösen várta, hogy leleplezzék, hogy
ősi ellenségei ítéletet mondjanak felette, és őt is halottá változtassák.
Edmund felé nyúlt, hogy megérintse.
— Ne aggódj — mondta a herceg olyan lassan és olyan hangosan, mint amikor
valaki olyan emberhez beszél, aki nem ért az ő nyelvén —, nem bántalak.
Szikrázó kék fény tört elő a rúnákból, és pattogott a herceg ujjai körül.
Edmund felkiáltott, de inkább a meglepetéstől, mint a fájdalomtól. Az
áramütés nem volt erős.
- Átkozottul igazad van - mondta Haplo a saját nyelvén, mintegy
próbaképpen. - Próbáld meg még egyszer, és halott vagy!
A herceg ámulva hátrébb húzódott. A nekromanta, aki hiába próbálta Alfred
halántékát dörzsölgetni, hogy magához térítse, abbahagyta a masszírozást,
és elképedve nézett fel.
- Ez meg milyen nyelv? - A herceg a saját nyelvén szólalt meg, azon a
torz sartan nyelven, melyet Haplo megértett, sőt egyre jobban értett, de
nem tudott használni. - Különös. Megértettem, mit mondtál, bár esküdni
mernék rá, hogy még soha életemben nem hallottam senkit ezen a nyelven
beszélni. És te is értesz engem, bár nem beszélsz a nyelvemen. És rúna-
mágiát használtál. Felismerem a szerkezeteket. Honnan jöttél?
Necropolisból? Ők küldtek? Valóban utánunk kémkedtél?
Haplo bizalmatlan pillantást vetett a nekromantára. A varázsló éles
eszűnek és nagyhatalmúnak tűnt, lehet, hogy ő jelenti majd a legnagyobb
veszélyt a patryn számára. De a nekromanta szúrós, fekete tekintetéből nem
látszott, hogy fölismerte volna, s Haplo kezdett megnyugodni. Ezek az
emberek olyan sok mindenen mentek keresztül mostanában, hogy lehetséges,
hogy a múltról teljesen megfeledkeztek.
A patryn elgondolkozott, mit is feleljen. Eleget tudott már meg az előző
beszélgetésből ahhoz, hogy rájöjjön, nem sokat segítene rajta, ha azt
mondaná, hogy arról a helyről érkezett, amely - véleménye szerint az a
város lehetett, melyet láttak. Ez alkalommal, az igazság sokkal
biztonságosabbnak látszott, mint ha kitalált volna valami hazugságot.
Mindamellett, tudta, hogy Alfred, ha őt is megkérdezik, úgysem mondana
mást.
- Nem, nem a városból jöttem. Idegen vagyok a világnak ezen a felén. A
magmatengeren hajóztam le idáig. Megnézhetitek a hajómat - Haplo a
partmenti város felé biccentett. Nem vagyok... nem vagyunk - Alfredet is
kénytelen-kelletlen egy kalap alá vette magával - nem vagyunk kémek.
- Akkor mit csináltatok, amikor a halottak elkaptak titeket? Azt mondták,
már hosszú ideje figyeltetek minket. Ők viszont hosszú ideig figyeltek
titeket.
 Haplo felszegte az állát, és magabiztosan a hercegre nézett.
- Nagy utat tettünk meg. Megérkeztünk ebbe a városba, és olyasmit
láttunk, ami arra utalt, hogy itt háború folyik, és mindenki elmenekült.
Hallottuk a hangotokat visszhangzani az alagútban. Ha te lettél volna a
helyemben, akkor ideszaladtál volna és jelentetted volna nekem, hogy itt
vagy? Vagy esetleg vártál volna, figyelsz és hallgatózol, hogy megtudd,
amit lehet?
A herceg halványan elmosolyodott, de a tekintete komoly maradt.
- A te helyedben valószínűleg visszamentem volna a hajómra és felszedtem
volna a horgonyt, hogy minél messzebb kerüljek attól, amihez szemmel
láthatóan semmi közöm. És hogyhogy ilyen társasággal érkeztél? Aki ennyire
más, mint te?
Alfred lassan magához tért. A kutya ott állt fölötte, és az arcát
nyalogatta. Haplo felemelte a hangját, azt remélve, hogy felkelti Alfred
figyelmét, tudván, hogy őt is megkérik majd, hogy, erősítse meg a patryn
történetét.
- A társam neve Alfred. És igazad van. Ő nem olyan, mint én vagyok. Nem
ugyanabból a vil... ööö... városból jöttünk. Azért csatlakozott hozzám,
mert nem volt más lehetősége. Ő az utolsó túlélő a fajtájából.
Együttérző mormolás futott végig a tömegen. Alfred erőtlenül felült, és
egy gyors, ijedt pillantást vetett körbe. A halott őröket sehol sem látta.
Valamivel könnyebben lélegzett, és a nekromanta segítségével nagy nehezen
megpróbált feltápászkodni. Félresöpörte a ruháját, meghajolt, és fejet
hajtott a herceg előtt.
- Igaz ez? - kérdezte Edmund, és a hangát meglágyította a sajnálat és az
együttérzés. - Tényleg te vagy a néped utolsó sarja?
- Azt hittem, én vagyok - mondta Alfred a sartanok nyelvén. - Amíg rátok
nem találtam.
- De te nem közülünk való vagy - mondta Edmund és egyre zavartabbnak
tűnt. - Értem, amit beszélsz, és azt is értem, amit ő mond, - intett Haplo
felé -, de mindkét nyelv különbözik valamennyire a miénktől. Mesélj még!
Alfred rettenetesen zavarodottnak tűnt.
- Nem... nem tudom, mit mondhatnék.
- Meséld el, hogy kerültél ide a barlangba! - javasolta a nekromanta.
Alfred vad pillantást vetett a patrynra. Bizonytalanul széttárta a
karját.
- Egy hajón... egy hajón érkeztünk. Ott van kikötve. Valahol arra. -
Bizonytalanul intett valamerre, teljesen elvesztette az irányérzékét. -
Hangokat hallottunk, és idejöttünk, hogy megnézzük, ki van itt.
- És ha azt gondoltátok, hogy egy ellenséges hadsereg vagyunk, - kérdezte
a herceg -, miért nem menekültetek el?
Alfred szelíden, halványan elmosolyodott.
- Azért, mert nem egy ellenséges hadseregbe botlottunk. Hanem téged
találtunk és a népedet, akik a halottaiknak adták meg a végső tiszteletet.
Milyen finom megfogalmazás, gondolta Haplo. A válasz megtette a kellő
hatást a hercegre.
- Te közülünk való vagy. A szavaid az én szavaim, még akkor is, ha
különbözőképpen hangzanak. Nagyon különbözőképpen. A te beszédedben - a
herceg habozott, megpróbálta megfelelő formába önteni a gondolatait -
ragyogó fényt látok, és mérhetetlen kékséget. Hallom a szél susogását, és
beszívom a tiszta, friss levegőt, melynek nincs szüksége arra, hogy
mágiával szűrjék ki a mérgeket belőle. A szavaidban érzem az... életet. És
ettől az én beszédem sötétnek és hidegnek hangzik, mint ez a szikla,
amelyen állunk.
Edmund Haplóhoz fordult.
- És te is közülünk való vagy, bár mégsem. A szavaidból haragot és
gyűlöletet hallok kicsengeni. Sötétséget látok, mely nem hideg és
élettelen, hanem él és mozog, mint egy valódi személyiség. A bezártság
érzése tölt el, mintha rácsok mögé zártak volna, és kétségbeesetten
sóvárognál a szabadság után.
Haplót lenyűgözték a hallottak, bár igyekezett nem kimutatni. Óvatosnak
kell lennie ezzel az éles szemű fiatalemberrel.
- Annyiból nem hasonlítok Alfredre, - mondta a patryn, gondosan
megválogatva minden szavát -, hogy az én népem még él. De bezárva élnek egy
börtönben, egy olyan helyen, mely ezerszer szörnyűbb, mint azt el tudnád
képzelni. A gyűlölet és a harag azok ellen irányul, akik bebörtönöztek
minket. Én egyike vagyok azoknak a szerencséseknek, akiknek sikerült
túlélniük és kimenekülniük. Olyan ismeretlen földeket keresek, ahol a népem
új otthonra találhatna...
- Itt nem találsz olyat - szólalt meg váratlanul a nekromanta, s hangja
hűvösen csengett.
- Nem bizony - helyeselt Edmund. - Itt nem fogtok otthonra lelni. Ez a
világ haldoklik. A halottaink száma már most több, mint az élőké. Ha a
dolgok így folytatódnak, eljön majd az idő, méghozzá nagyon hamar, amikor
már csak halottak népesítik be Abarrachot.

15. fejezet

A Salfag Barlangok, Abarrach

- Most folytatnunk kell a feltámasztást. Azután, megtisztelnétek minket,

ha vendégül láthatnánk titeket, és velünk költenétek el a vacsorát. Elég
szegényes, - tette hozzá Edmund szomorú mosollyal az arcán, de boldogan
osztjuk meg veletek, amink van.
- Csak ha megengeditek, hogy mi is hozzájáruljunk a vacsorához a saját
élelmünkkel - felelte Alfred, és újból ügyetlenül bókolt.
A herceg Alfredre nézett, és az üres kezére. Aztán Haplóra, és a rúnákkal
borított, üres kezére. Kissé meglepettnek tűnt, de túlságosan udvarias volt
ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel. Haplo Alfredre pillantott, hogy lássa, ő
is meglepődött-e a herceg furcsa kijelentésén. Hogyan lehetséges, hogy a
sartanok élelmiszerkészletei kiapadnak, amikor ők is, mint a patrynok,
szinte végtelen mágikus erővel rendelkeznek, hogy újrateremtsék? Haplo
pillantása találkozott Alfredével, aki felhúzott szemöldökkel nézett rá. A
patryn gyorsan elfordította a tekintetét, nem akarta megadni a sartannak
azt az örömöt, hogy tudja, hasonló gondolatok járnak a fejükben.
Edmund intésére halott harcosok a két idegent egy sarokba kísérték, távol
az emberektől, akik továbbra is kíváncsi tekintettel méregették őket, és
távol a holttestektől, melyek még mindig a sziklán feküdtek.
A nekromanta a helyére sétált a halottak között, s a szellemek kavarogni
kezdtek, és ide-oda libbentek, mintha forró szél érintette volna meg őket.
A testek továbbra is nyugodtan, mozdulatlanul feküdtek. A nekromanta ismét
belekezdett a kántálásba, felemelte a kezét, és hangosan összeütötte. A
testek megrándultak és remegni kezdtek, mágikus energiahullám futott végig
mindegyikőjükön. A gyermek kicsiny teste szinte rögtön felült, és talpra is
állt. Az apró szellem tekintete, úgy tűnt, valaki után kutat a tömegben.
Egy asszony sírva előre sietett. A gyermek holtteste odafutott hozzá,
fehér, hideg ujjait szeretettel és vágyakozva nyújtotta felé. A nő a
gyermeke felé nyújtotta a kezét. De egy fájdalomtól megkínzott arcú férfi
megállította, átölelte a zokogó asszonyt, és félrehúzta. A kislány teste
előttük állt, és őket nézte. A halott karok lassan leereszkedtek, a szellem
légszerű, anyagtalan karja azonban továbbra is kitárva maradt.
- Az én népem... mit tettek? - ismételgette Alfred könnybe fúló hangon. —
Mit tettek?
A holttestek, egyik a másik után, lassan kezdték ismét az élet jeleit
mutatni. És minden alkalommal a szellemek tekintete a szeretett emberek
után kutatott a tömegben, de az élők mindig elfordultak tőlük. A halottak
egymás után elfoglalták a helyüket a barlang túlsó végében, csatlakoztak a
többi halotthoz, melyek az élők mögött gyülekeztek. A fiatal harcosok
halott társaik mellett sorakoztak. Az idősek, akiket a legnehezebb volt
rávenni, hogy térjenek vissza, úgy keltek fel, mint ha fáradtan álomba
szenderültek volna, mint akik végre valahára nyugovóra térhettek, és az
egyetlen vágyuk az lett volna, hogy pihenhessenek, és egyáltalán nem
akaródzott volna felébredniük. A gyerekek egy ideig a szüleik körül
tébláboltak, aztán végül csatlakoztak a többi kis holttesthez. Haplo
észrevette, hogy rengeteg gyermek van a halottak között, és nagyon kevés az
élők között. Eszébe jutottak Edmund szavai, hogy Ez a világ haldoklik, és
megértette, miért.
De Haplo valami mást is megértett. Ezek az emberek birtokolják az örök
élet titkát! Mit vihetne Haplo ennél nagyobb ajándékot a mesterének és a
népének? A patrynok többé nem lennének kiszolgáltatva a Labirintus
kegyelmének. Ha a Labirintus megöli őket, egyszerűen felkelnek, és
harcolnak tovább, s számuk egyre csak nő, míg végül legyőzik azt a
rettenetes helyet. És akkor a világ egyetlen hadserege sem lesz képes
feltartóztatni őket, egyetlen élő hadsereg sem remélheti majd, hogy legyőzi
a halottak seregét!
Csak rá kell jönnöm a rúnamágia titkára. És van itt valaki, gondolta
Haplo, és tekintete Alfredre vándorolt, aki meg tud rá tanítani. De
türelmesnek kell lennem, ki kell várnom a megfelelő időt. A sartan most még
nem tud sokkal többet, mint amennyit én tudok. De meg fogja tudni. Akár
akarja, akár nem. És amikor már mindent tud, akkor elkapom!
Az utolsó holttest, mely felemelkedett, egy arany koronát viselő idős
férfi volt. Első pillantásra látszott, hogy mindannyiójuk fölött áll. A
szelleme sokkal erősebb volt, mint a többieké, kihívóan tornyosult a teste
fölé, ellenszegült a nekromanta kéréseinek, és - miután bocsánatkérő
pillantást vetett a szomorúságtól megtört hercegre - még a fenyegetéseinek
is. Végül a nekromanta mogorva arccal megrázta a fejét, és megadó
mozdulattal felemelte a kezét. Edmund maga lépett elő, és a lábánál fekvő
testhez intézte a szavait.
- Tudom, mennyire megfáradtál az életben, Apa, és mennyire vágysz a
megérdemelt pihenésre. De gondolj a másik lehetőségre! A porba süllyednél.
Az agyad tovább működne, mégis éreznéd a reménytelen keserűséget, hogy
nincs már hatalmadban befolyásolnia világot magad körül. Évszázadokon
keresztül élnél így, a semmi fogságában. A feltámasztás még mindig sokkal
jobb lehetőség, Apa! Velünk lehetsz, azokkal az emberekkel, akiknek
szüksége van rád. Tanácsokat adhatsz nekünk...
Az öregember szelleme megremegett, s hullámzani kezdett a szélben, melyet
csak ő érezhetett. Láthatólag bosszantotta, hogy nem tudja megértetni a
többiekkel, amit olyan kétségbeesetten próbált kifejezni.
- Apa, kérlek! - könyörgött Edmund. - Térj vissza hozzánk! Szükségünk van
rád!
A szellem megremegett, aztán elhalványult, s majdnem teljesen eltűnt. A
holttest megmozdult. Ugyanaz a mágikus erőhullám futott végig rajta, mint a
többi testen, aztán erőtlenül felkelt a földről.
- Apám! Királyom! - mondta a herceg, és mélyen meghajolt.
A szellem, mely már csak halovány árnyék volt, úgy kavargott a levegőben,
mint egy tó fölött gyülekező párafelhő. A holttest a tiszteletnyilvánítás
elfogadásaként felemelte viaszszínű, csont és bőr kezét, de az arany
koronával ékesített fej, és a merev, kifejezéstelen tekintet tanácstalanul
mozdult jobbra-balra, mintha azon tűnődne, most mit is tegyen. A herceg
lehajtotta a fejét, és a válla meggörnyedt. A nekromanta odalépett hozzá.
- Sajnálom, Felség.
- Ez nem a te hibád, Baltazar. Te figyelmeztettél, hogy mire számíthatok.
A király teste ott állt az emberek előtt, uralkodói tartása rettenetes
karikatúrája volt a férfinak, aki valaha volt.
- Abban bíztam, hogy ő talán más lesz - mondta Edmund halkan, mintha a
halott ember meghallhatná amit mond. - Életében olyan erős volt, olyan
határozott...
- A halottak nem lehetnek többek, mint amik, Uram. Számukra az élet véget
ér, amikor az agyuk leáll. A testet visszahozhatjuk az életbe, de a
hatalmunk itt véget ér. Nem adhatjuk meg nekik a képességet, hogy
fejlődjenek, hogy reagáljanak a körülöttük lévő élő világra. Az apád
továbbra is király marad, de csak azok számára, akiknek a haláluk előtt is
a királya volt.
A nekromanta intett a kezével. A király világtalan tekintetét a barlang
túlsó vége felé fordította, a halottak felé, akik ott álltak. A holttestek
tisztelettel bókoltak, és a halott király és szomorúan susogó szelleme
elhagyták az élőket, akik már nem ismerték el őt, és csatlakoztak a
halottakhoz.
Edmund az apja után indult. Baltazar azonban a kabátujjánál fogva
visszarántotta.
- Felség. - A nekromanta egy pillantásával kifejezésre juttatta, hogy
négyszemközt kell beszélniük a herceggel. A két férfi félrehúzódott az
emberektől, akik tisztelettudóan utat engedtek nekik.
Haplo egy laza mozdulattal utánuk küldte a kutyát. Az állat Edmund
lábához dörgölőzött. A herceg önkéntelenül odanyúlt, és megsimogatta a
kutya selymes szőrét. Haplo az állat fülén keresztel minden szót hallott,
ami elhangzott.
- ...át kellene venned a koronát! javasolta a nekromanta halkan, de
nyomatékosan.
- Nem! - csattant fel a herceg. A tekintetét az apjára szegezte, aki
büszke és kísérteties arckifejezéssel sétált a halottak között. - Nem
értené meg. Ő a király.
- De Uram, nekünk élő királyra van szükségünk...
- Valóban? - Edmund keserűen elmosolyodott. – És vajon miért? A halottak
már többen vannak, mint mi. Ha az élők megelégszenek azzal, hogy úgy
követnek engem, mint a hercegüket, akkor én megelégszem, azzal, hogy a
hercegük maradok. És most elég, Baltazar! Ne zaklass tovább!
A fiatal hang megkeményedett, a herceg szeme szikrákat szórt. A
nekromanta hangtalanul fejet hajtott, és eltűnt, hogy a halottakkal
foglalkozzon. Edmund sokáig állt magában, a gondolatai befelé fordultak. A
kutya nyüszíteni kezdett, és a kézhez dörgölte az orrát, amely
szórakozottan simogatta. A herceg lenézett, és halványan elmosolyodott.
- Köszönöm a támogatást, barátom - mondta a kutyának. - És igazad van,
figyelmetlen házigazda vagyok.
Mivel a vendégei szólították, Edmund visszatért a társasághoz, és leült
Haplo és Alfred mellé a sziklára.
- Valamikor nekünk is voltak ilyen állataink. - Edmund szeretettel
simogatta a kutyát, aki a farkát csóválta és a kezét nyalogatta. Emlékszem,
amikor még kisfiú voltam... megállt, sóhajtott egyet, és a fejét csóválta -
De titeket ez úgysem érdekel. Kérlek, foglaljatok helyet! Bocsássátok meg,
hogy mellőzöm a formaságokat! - tette hozzá. - Ha a palotámban lennénk, az
otthonomban, akkor királyi pompával fogadnálak titeket. De ha ott lennénk,
a palotámban, akkor halálra fagynánk, szóval, azt hiszem, végül is
szívesebben vagytok itt, ahol vagytok. Én legalábbis egészen biztosan.
Illetve azt hiszem.
- Mi volt az a rettenetes katasztrófa, amely elpusztította a
birodalmatokat? - kérdezte Alfred.
A herceg összeszűkült szemmel nézett rá. - Minden bizonnyal ugyanaz a
katasztrófa, amely a tiéteket elpusztította. Vagy legalábbis csak erre
tudok gondolni abból, amit az utazásaim során tapasztaltam. - Edmund
megújult gyanakvással tekintett rájuk.
Alfred csak hebegett, és rettenetesen zavartnak látszott. Haplo előreült,
és azzal próbálta megmenteni a helyzetet, hogy témát váltott.
– Jól hallottam, hogy valami vacsoráról volt szó?
Edmund intett a kezével.
– Marta, hozz vacsorát a vendégeinknek!
Az idős hölgy tisztelettudóan előlépett, és néhány szárított halat hozott
a kezében. Letette eléjük a halat, meghajolt, és távozni készült.
De Haplo ahogy ránézett, látta, hogy irigy pillantásokat vet először a
halra, majd rá és Alfredre.
– Gyerünk, öregasszony! – szólt rá a herceg élesen. Az arca vörösen
lángolt. Úgy tűnt, ő is észrevette azt a pillantást.
 - Várj! - szólalt meg Haplo. – Felvett néhány halat és visszaadta az
asszonynak. - Ezt vidd el magadnak! Ahogy már említettük, Felség, – tette
hozzá, amikor látta, hogy Edmund tiltakozni készül –, nekünk van saját
élelmünk.
– Így van – helyeselt buzgón Alfred, örült, hogy végre ő is tehet
valamit. Felemelte a halat a kezében. Az öregasszony magához szorította az
élelmet, és elsietett.
– Nagyon szégyellem magam – kezdte Edmund, de az ajkára fagyott a szó.
Alfred a rúnákat énekelte magában, azon a magas orrhangon vinnyogott,
mely szinte belehasított Haplo agyába. A sartan először egy halat tartott a
kezében, aztán kettőt, majd hármat. Amikor abbahagyta a kántálást, Alfred
átadta az élelmet a hercegnek, aki csak nézte, tágra nyílt szemmel. A
sartan egy újabb halat nyújtott át. tisztelettudóan Haplónak.
A rúnák kéken és vörösen izzottak, és ahol eddig egy hal volt, ott most
már tizenkettő, majd huszonnégy. Haplo elrendezte a halakat a lapos
sziklán, s nem felejtett el a kutyának is adni egyet, aki aggódó pillantást
vetett a halottakra, és elcipelte a vacsoráját egy sötét zugba, hogy
egyedül élvezhesse.
– Ez a varázslat csodálatos, igazán csodálatos! – ámuldozott a herceg.
- De... ezt ti is meg tudjátok tenni – mondta Alfred, miközben a sós ízű
halat majszolta. Valami hangot hallott, és felnézett.
Egy gyermek, egy élő gyermek bámulta irigykedve a kutyát. Alfred magához
intette a gyereket, és odaadott neki egy halat. A fiúcska megragadta, és
elszaladt vele. Odaadta a szárított halat egy idősebb férfinak, aki
csodálkozva nézett rá. A gyerek feléjük mutatott. Haplónak az a határozott
olyan érzése támadt, mintha felcsaptak volná halárusnak.
– Az a hír járja, hogy a régi időkben mi is képesek voltunk ilyen
csodákra – jegyezte meg Edmund, és a tekintetét le nem vette a halról. De
most minden mágikus erőnket arra kell összpontosítanunk, hogy a világ
fennmaradjon... – a holttestekre nézett, melyek türelmesen várakoztak a
sötétben. – És ők is.
Alfred megborzongott, és úgy látszott, mondani akar valamit.
Haplo gyorsan oldalba bökte a könyökével, és a sartan alázatosan
elhallgatott, s inkább újabb halakat varázsolt elő a semmiből.
- Szerezhettek élelmet és más készleteket a városban - mondta Haplo, és a
település felé biccentett a hátuk mögött. – Biztosan láttátok, amikor ott
jártatok.
– Mi nem vagyunk tolvajok! – szegte fel büszkén az állát Edmund. - Nem
vesszük el, ami nem a miénk. Ha a testvéreink a városban maguktól
felajánlják, az más. Dolgozni fogunk, és mindent visszafizetünk majd nekik.
– Vannak közöttünk, akik úgy gondolják, hogy inkább a „testvéreinknek”
lenne mit visszafizetniük a számunkra. Az újonnan bekapcsolódó hang
Baltazaré volt. Szigorú tekintettel figyelte a bemutatott varázslatot.
Haplo csendben és mindenféle fakszni nélkül sokszorozta meg a halakat a
mágia segítségével, és átadta azoknak, akik a közelébe merészkedtek. Alfred
ugyanezt tette. Hatalmas tömeg gyülemlett fel körülöttük. A nekromanta nem
szólt egy szót sem, amíg mindenki nem kapott az élelemből, és nem távozott.
Keresztbe tett lábbal leült a fekete köpeny takarásában, és felvett egy
darab halat.
Alaposan szemügyre vette, mintha arra számítana, hogy eltűnik a kezéből,
amikor hozzáér.
- Szóval ti még nem felejtettétek el ezt a tudományt.
- Lehet, – mondta a herceg, miközben Alfredet nézte -, hogy a ti hazátok
nem olyan mint a miénk. Lehet, hogy mégis van még remény, hogy megmentsük a
világot. Én általában mindent aszerint ítélek meg, amit látok De mondjátok
meg, ha rosszul látom meg a dolgokat!
Alfred nem tudott hazudni, de az igazat sem volt képes megmondani. Csak
bámult rájuk, és hol kinyitotta, hol pedig becsukta a száját.
- A világegyetem hatalmas - mondta Haplo könnyedén. – Meséljetek a ti
otthonotokról! Arról, amit ő mondott, – a nekromanta, – hogy a
testvéreiteknek sok mindent kell visszafizetniük nektek. Ezzel mire
célzott?
– Légy óvatos, Felség! – figyelmeztette a herceget Baltazar. – Megbíztál
ezekben az idegenekben? Egyedül az ő szavuk a biztosíték arra, hogy nem
Necropolisból jöttek, hogy utánunk kémkedjenek!
- Ettünk az ételükből, Baltazar – mosolyodott el halványan a herceg. - A
legkevesebb, amit tehetünk viszonzásképpen, hogy felelünk a kérdéseikre.
Mindamellett, mit számít, ha kérnek is? Csak hadd meséljék el a
történetünket Necropolisban! Nekünk nincs semmi rejtegetnivalónk.
– Az én népem birodalma odafent van... azaz volt. – Edmund felnézett, a
barlang sötét mennyezetén túlra. – Messze, messze odafent...
– Ennek a világnak a felszínén? - kérdezte Haplo.
- Nem, nem. Az lehetetlen lenne, Abarrach felszíne vagy hideg, csupasz
szikla, vagy végeláthatatlan jégmező, melyet sötétség borít. Baltazar járt
már odafent. Ő jobban letudná írni, mint én.
– Abarrach ami nyelvünkön is azt jelenti, hogy a kő világa, csakúgy, mint
a tiéteken. Baltazar Haplo és Alfred felé biccentett. - És ez szó szerint
meg is állja a helyét, legalábbis amennyire az őseink – akiknek még volt
idejük is tehetségük, hogy a kutatásoknak szenteljék magukat - meg tudták
állapítani. Ami világunk csupa kőből áll, amit számtalan barlang és alagút
szel át. A mi „napunk” az az olvadt mag, amely Abarrach középpontjában
izzik.
– A felszín olyan, amilyennek Őfelsége leírta. Nem marad meg rajta az
élet, sőt még az élet lehetőségére sincs semmi esély. De a felszín alatt,
ahol a mi otthonaink voltak... hát ott az élet igen kellemes volt. Nagyon
kellemes. – Baltazar felsóhajtott az emlékek hatására.
- A kolosszusok... - kezdte.
– A micsodák? – szakította félbe Alfred.
- Kolosszusok. A ti világotokban nincs ilyesmi?
- Nem biztos benne, mire is gondolsz – magyarázkodott Haplo. – Mondd el,
miről van szó!
– Hatalmas kőoszlopok...
- Amelyek a barlangot támasztják alá? Láttuk őket odakint.
– A kolosszusok nem a barlangot támasztják alá. A barlangnak nincs
szüksége támasztékra. Ezeket az őseink alkották mágikus úton. Az volt a
feladatuk, hogy az energiát a világnak ebből a részéből felszállítsák
hozzánk. És működött is. Óriási készleteink voltak élelemből és vízből. Ami
még felfoghatatlanabbá teszi, ami történt.
- És ez a...
— Születések számának csökkenése volt. Minden évben kevesebb lett a
születendő gyermekek száma. Bizonyos szempontból ez még szerencsés dolognak
is bizonyult. A leghatalmasabb varázslóink arra összpontosították minden
erejüket, hogy rájöjjenek az életteremtés titkára. Ehelyett felfedeztük...
— hogyan lehet meghosszabbítani az életet a halál után! — kiáltott fel
Alfred, és a hangja remegett a felháborodástól, és a rosszallástól.
Szerencsére, talán azért, mert a két nyelv nem volt teljesen azonos,
Baltazar a felháborodást a csodálat megnyilvánulásának értelmezte.
Elmosolyodott, és önelégülten bólintott.
- Az, hogy a népesség létszámát a halottakkal növeltük, nagyon hasznos
dolognak bizonyult. Az, hogy életben tartjuk őket, valóban hatalmas
energiánkat emészti fel, de - az elmúlt időkben - nem nagyon volt máshol
szükség a mágikus erőnkre. A halottak elvégeztek minden fizikai munkát.
Amikor észrevettük, hogy a magmafolyam a városunk mellett lassan hűlni
kezd, nem nagyon törődtünk vele. Továbbra is kaptuk az energiát odalentről,
a hő folyamatosan áramlott felfelé a kolosszusokon keresztül. Az Aprónépek
fejtették a követ. Házakat építettek nekünk, és fenntartották a
kolosszusokat...
- Várj! — állította meg Haplo Baltazart — Aprónépek? Miféle Aprónépek?
A nekromanta a homlokát ráncolta, ahogy megpróbált visszaemlékezni.
— Nem tudok túl sokat róluk. Most már nincsenek.
— Emlékszem, hogy az apám rengeteg történetet mesélt az Aprónépekről —
mondta Edmund. — És egyszer találkoztam is velük. Mindennél jobban
szerették a földet túrni, és a kövek között ásni. Imádták az ásványokat,
amelyeket találtak, úgy nevezték őket, hogy „arany” meg „ezüst”, és
csodálatosan szép, ritka ékszereket készítettek belőlük...
— Törpék? - próbálkozott Alfred.
— Ez a szó nagyon különösen cseng - a mi fülünkben. Törpék. — Baltazar a
hercegre nézett, aki elgondolkozott és egyetértően bólintott. — Mi más
elnevezést használtunk rájuk, de tulajdonképpen nagyon közel áll hozzá.
Törpék.
- Úgy gondoljuk, hogy még két másik nép él ezen a világon — folytatta
Alfred, aki vagy nem vette észre, vagy nem törődött Haplo azon
igyekezetével, hogy leállítsa a sartant, nehogy túl sokat áruljon el. — Az
egyik faj az elfek, a másik az emberek.
Úgy tűnt, sem Baltazarnak, sem a hercegnek nem csengtek ismerősen ezek a
nevek.
— Mensch-ek - próbálkozott Haplo azzal a kifejezéssel, amellyel mind a
sartanok, mind a patrynok az alacsonyabb rendű fajokat illették.
- Á, mensch-ek! — Baltazar arca felderült, ahogy rájött, miről van szó.
Megvonta a vállát - Nagyapáink írásaiban még találunk rájuk utalásokat. Nem
mintha valaha is láttak volna akár egyet is, de hallottak róluk az
apjuktól, és az apjuk apjától. Ezek a mensch-ek bizonyára rettenetesen
gyengék voltak. A fajtájuk szinte azonnal kihalt, miután ide jöttek, az
Abarrachra.
— Úgy érted... már nem élnek belőlük ezen a világon! De hiszen ők a ti
gondjaitokra voltak bízva! — kezdte Alfred vádló hangon. - Ti egészen
biztosan...
Most már túl messzire ment. Haplo füttyentett. A kutya abbahagyta a
falatozást. A mestere intésére odasietett, leheveredett Alfred mellé, és
vidáman nyalogatni kezdte a férfi arcát.
- Ti egészen biztosan... Hagyd már abba! Jó kutyus. Na menj... menj már,
jó kutya! — Alfred megpróbálta elhessegetni a kutyát. Az állat azt hitte,
hogy ez valami játék, és lelkesen belement a mulatságba. — Fekszik! Ül! Jó
kutya! Ne, ezt ne! Menj már arrébb! Én...
- Igazad van, nekromanta – szólt közbe Haplo higgadtan. - Ezek a mensch-
ek nagyon gyengék. Ismerem őket valamennyire, és tudom, hogy nem sokáig
maradhattak fenn egy ilyen világon, mint ez; tulajdonképpen erre rá is
jöhetett volna valaki, mielőtt idehozták őket. De ha jól értettem, ti
megtaláltátok a kellemes élet lehetőségét. Mi történt?
Baltazar arca elsötétedett, a hangja elkomorult.
– Katasztrófa. A csapás nem egyszerre ért minket. Fokozatosan történt az
egész, ami csak még rosszabbá tette a dolgokat, azt hiszem. Először csak
apró dolgokkal volt baj. A vízkészleteink rejtélyes módon apadni kezdtek. A
levegő hűvösebb lett, és büdösebb, mérges gázok szivárogtak be a légkörbe.
Egyre több és több mágikus erőnket emésztette fel az erőfeszítés, hogy
megvédjük magunkat a mérges gázoktól, hogy pótoljuk az elveszett vizet, és
élelmiszert termeljünk. Az Aprónépek – a törpék, ahogy a nevezitek őket -
feladták a harcot. Nem tehettünk semmit, hogy segítsünk rajtuk, anélkül,
hogy saját magunkat ne sodortuk volna veszélybe.
– De a ti mágikus erőtök... - tiltakozott Alfred, mikor végre sikerült a
kutyát rávennie, hogy üljön le csendben a lába mellé.
– Te hol jársz? A mágikus erőnkre ahhoz volt szükség, hogy saját magunkat
fenntartsuk! Mi voltunk a legerősebbek, a legéletképesebbek, a
legalkalmasabbak a túlélésre. Megtettünk mindent, amit tudtunk ezekért a...
törpékért, de végül ők is kihaltak, ugyanúgy, mint korábban a többi mensch.
És akkor fontosabbá vált számunkra, mint valaha, hogy felélesszük és
megtartsuk a halottainkat.
Haplo mélységes ámulattal csóválta a fejét.
- Olyan munkaerő, melynek soha nincs szüksége pihenésre, nem kér az
élelemből, nem iszik a vízből, jól tűri a hideget és a nehézségeket.
Tökéletes szolga, tökéletes katona.
– Valóban, - felelte Baltazar –, a halottak nélkül az élők sem tudtak
volna létezni.
 - De nem fogjátok fel, mit tettetek? - kiabálta Alfred véresen komoly,
kétségbeesett hangon. - Nem értitek...
- Kiskutyám! parancsolt Haplo az állatra.
A kutya talpra ugrott, kilógatta a nyelvét és a farkát csóválta.
Alfred az arca elé kapta a kezét, rémült pillantást vetett Haplóra, és
elhallgatott.
- Természetesen értjük - mondta a nekromanta határozottan. - Egy olyan
tudományra tettünk ismét szert, mely, az ősi feljegyzések szerint, rég
elveszett a népünk számára
- Nem, nem veszett el suttogta Alfred szomorúan, alig halhatóan. De Haplo
meghallotta, a kutya fülén keresztül.
- Bizonyára nem feltételezed rólunk, hogy tétlenül ültünk, és nem
próbáltunk meg rájönni, mi történik – folytatta Edmund. – Kutatásokat
folytattunk, és végül arra a következtetésre jutottunk, bár ez egyáltalán
nem szolgált örömünkre, hogy most azok a kolosszusok, melyek valaha az
életet szolgáltatták számunkra, a felelősek azért, hogy megfosztanak minket
tőle. Valaha meleg és friss levegő áramlott hozzánk a kolosszusokon
keresztül. Most a hő megrekedt, és elszivárgott...
- Ide, ennek a városnak a lakóihoz? - Haplo abba az irányba intett, ahol
azok az épületek álltak, melyek felett elrepült. – Erre gyanakodtok, igaz?
Nem is igazán figyelt a válaszra. A téma nem nagyon érdekelte.
Szívesebben beszélt volna inkább továbbra is a nekromanciáról, de nem
akarta, hogy észrevegyék, milyen élénkén érdeklődik a téma iránt, sem ezek
az emberek, sem pedig Alfred. Csak türelem, figyelmeztette magát.
- Ez egy szerencsétlen eset. Necropolis lakossága nem tudhatta, hogy
rosszat tesz nekünk – védte őket Edmund hevesen, és a tekintete a
nekromantára vándorolt. Baltazar a szemöldökét ráncolta, és Haplo
észrevette, hogy ez valószínűleg egy régi vita lehet közöttük.
A nekromanta – talán azért, mert idegenek voltak a társaságban –
megállta, hogy ne mondjon ellent az uralkodónak. Haplo már azon volt, hogy
valahogy megpróbálja visszaterelni a beszélgetést a halottakra, amikor
csörömpölés hallatszott a barlangból, és a zűrzavar mindenki figyelmét oda
vonzotta. Néhány halott – az egyenruháik rongyos cafatjaiból ítélve katonák
lehettek sietve közeledett a barlang bejárata felől.
A herceg nyomban talpra szökkent, és a nekromanta is rögtön követte.
Baltazar erősen megragadta a herceg karját. A halott király teste is
csoszogva előrelépett, ő is kíváncsi volt, mit mondanak az őrök.
– Mondtam Felségednek, hogy ez még problémát fog jelenteni – jegyezte meg
Baltazar halkan.
A herceg sápadt arca elvörösödött haragjában. Már éppen mondani akart
valamit, de még idejében elharapta a meggondolatlan szavakat, amelyek a
szájára kívánkoztak.
– Igazad volt, én tévedtem – mondta inkább, néhány pillanatnyi zord
hallgatás után. - Meg vagy elégedve, ha ennyit elismerek?
- Felséged félreért engem – tiltakozott a nekromanta nyájasan. – Nem úgy
értettem...
– Tudom, hogy nem úgy értetted, barátom – sóhajtott a herceg fáradtan. A
kimerültségtől minden szín eltűnt beesett arcáról. – Ne haragudj, rám! Ha
megbocsátanak... – vetette oda félvállról a vendégeinek, és elsietett oda,
ahol a király holtteste az alattvalói testével tanácskozott.
Haplo intett a kezével, és a kutya észrevétlenül a herceg után sietett.
Az élők a barlangban mind elhallgattak. Elkeseredett pillantásokat vetettek
egymásra, és sietve kezdték elpakolni azokat az eszközöket, melyeket
szerény vacsorájuk elfogyasztásához használtak. De amikor fel tudtak
pillantani a munkájukból, a tekintetük a hercegre szegeződött.
– Nem valami tisztességes, hogy így kémkedsz utánuk, Haplo - jegyezte meg
Alfred halkan. Szomorúan a kutyára pillantott, aki a herceg lábánál
ácsorgott. Haplo nem tartotta válaszra érdemesnek a megjegyzést.
Alfred idegesen babrált egy falat maradék hallal.
– Miről beszélnek? – kérdezte végül.
– Miért érdekelne az engem? Nem tisztességes kémkedni utánuk – vágott
vissza Haplo. – Azért mégis előfordulhat, hogy érdekel, hogy ezek a
halottak, akik láthatólag felderítők, arról tesznek jelentést, hogy egy
hadsereg szállt partra a városban.
– Egy hadsereg! És mi van a hajóval?
- A rúnák megakadályozzák, hogy bárki is megközelítse, az pedig végképp
lehetetlen, hogy kárt tegyenek benne. Ami jobban kellene, hogy izgasson, az
az, hogy a hadsereg errefelé tart.
– Az élők hadserege? – kérdezte Alfred halkan, s láthatólag rettegett a
választól.
– Nem – felelte Haplo, és Alfred arckifejezését tanulmányozta. – A holtak
serege.
Alfred felnyögött, és az arcát a kezébe temette.
Haplo előrehajolt.
– Idefigyelj, sartan! – mondta halk, sürgető hangon. – Szükségem van
néhány információra erről a nekromancia dologról, mégpedig sürgősen.
– Miből gondolod, hogy bármit is tudok róla? – kérdezte Alfred
kényelmetlenül, és tekintetét nem merte Haplo felé fordítani.
– Abból a kéztördelésből, sopánkodásból és nyafogásból, amit azóta
művelsz, hogy megláttad, mi folyik itt. Mit tudsz a halottakról?
- Nem vagyok benne biztos, hogy elmondhatom neked - felelte Alfred és
kopaszodó fejét behúzta görnyedt válla közé: a teknősbéka visszahúzódott a
páncéljába.
Haplo megragadta a sartan csuklóját, és fájdalmasan megszorította.
- Csak azért, sartan, mert éppen egy háború közepébe csöppenünk! Te
láthatólag képtelen vagy megvédeni saját magadat, amiből az következik,
hogy mind a te biztonságod, mind az enyém egyedül rajtam múlik. Na
beszélsz, vagy sem?
Alfred fájdalmas arcot vágott.
- Elmondom... amit tudok.
Haplo elégedetten felmordult, és elengedte a férfi karját.
Alfred kék-zöld csuklóját masszírozta.
- A holttestek csak annyira élnek, hogy tudnak mozogni, és
engedelmeskednek a parancsoknak. Emlékeznek rá, hogy mit csináltak az
életük folyamán, de nem tudnak semmi többet.
- A király akkor.... - Haplo nem folytatta, nem volt benne biztos, hogy
jól érti a dolgot.
- Még mindig úgy gondolja, hogy ő a király – mondta Alfred, és a
tekintete a holttestre vándorolt, a hófehér arcig, az arannyal koronázott
őszes fürtökre. – Továbbra is irányítani akar, mert azt hiszi, még mindig ő
az uralkodó. De természetesen fogalma sincs a jelen helyzetről. Nem tudja,
hol van, valószínűleg azt gondolja, hogy otthon, a saját földjén.
– De a halott katonák tudják...
– Tudják, hogyan harcoljanak, mert emlékeznek arra, amit az életük
folyamán megtanultak. És egy élő vezérnek nem kell mást tennie, csak
kijelölnie az ellenséget.
- És mik azok a kísérteties jelenségek, amelyek a holttestek nyomában
járnak, mint az árnyék? Mi közük a halottakhoz?
– Bizonyos értelemben tényleg az árnyékaik, annak az eszenciája, amik
életükben voltak. Senki sem tud túl sokat ezekről a szellemekről, ahogy
nevezik őket. A holttestektől eltérően, a szellemek, úgy tűnik, tudatában
vannak annak, hogy mi történik körülöttük a világban, de képtelenek
cselekedni.
Alfred felsóhajtott, és tekintete a halott királyról Edmundra vándorolt.
– Szegény fiú. Láthatólag azt hitte, az apja majd más lesz. Láttad, hogy
harcolt az öregember szelleme az ellen, hogy visszatérjen ebbe a hamis
életbe? Mintha csak tudta volna..., mit tettek? Mit tettek?
- Hát ez az, sartan! Mit tettek? - kérdezte Haplo türelmetlenül. -
Számomra úgy tűnik hogy a nekromancia segítségével hasznos dolgokat lehet
tenni.
Alfred megfordult, és komolyan, megfontoltan fürkészte Haplo arcát.
- Régen, nagyon régen, mi is így gondoltuk. De szörnyű felfedezésre
jutottunk. Az egyensúlynak fenn kell maradnia. Így minden ember után, akit
visszahoznak az életbe, egy másik embernek - valahol idő előtt meg kell
halnia. - Kétségbeesett pillantást vetett az emberekre, akik a barlangban
gyülekeztek. – Valószínű, nagyon valószínű, hogy ezek az emberek tudtukon
kívül a saját népük pusztulását okozták.

16. fejezet

A Salfag Barlangok, Abarrach

– Elméleti lehetetlenség! – mordult fel Haplo méltatlankodva. – Ilyesmit

nem tudsz bizonyítani.
- Lehet, hogy már be is bizonyosodott - felelte Alfred.
Haplo felállt. Nem akart tovább ennek a sartannak a társaságában maradni,
és hallgatni a nyafogását. Tehát akad némi probléma a halottak
memóriájával, csak rövid ideig képesek összpontosítani. Haplo arra gondolt,
hogy ha ő lenne a helyükben, ő sem akarna a jelenben élni. Ha ő lenne a
helyükben... egyáltalán akarná, hogy felélesszék?
A gondolat elbizonytalanította. Elképzelte magát, ahogy a sziklákon
fekszik, a nekromanta fölé hajol, és a teste felemelkedik...
Haplo elhessegette a gondolatot a fejéből, és továbbment. Most sokkal
fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia.
De az is lehet, hogy nem, suttogta egy belső hang. Ha meghalnál ezen a
világon – mint ahogy majdnem meghaltál a másik kettőn – akkor veled is ezt
teszik majd!
Meredt tekintetek, melyek egyenesen a múltjukba néztek. Viaszos, hófehér
bőr, kék színű körmök és ajkak, tartás nélküli, fésületlen haj. Az undortól
görcsbe rándult a gyomra. Egy pillanatra arra gondolt, hogy elfut,
elmenekül innen.
Haplo megdöbbent a saját reakcióján, és összeszedte magát. Mi a fene
bajom van? Még hogy elfutni! Elmenekülni! De mi elől? Egy halom holttest
elől?
– A sartan műve – morogta dühösen. Ez a nyafka gyávaság az agyamra megy.
Ha egyszer meghalok, azt hiszem, akkor már úgyis mindegy, akár így lesz,
akár úgy. – De a tekintete a holttestektől a szellemekre vándorolt, azokra
a szánalmas, árnyszerű alakokra, amelyek szüntelenül a testek mellett
lebegtek, karnyújtásnyi távolságra, de mégis képtelenül arra, hogy
megérintsék őket.
– Apa, hagyd ezt rám! – győzködte Edmund a holttestet dicséretre méltó
türelemmel. – Te maradj az emberekkel! Majd én csatlakozom a katonákhoz, és
utánajárunk, mi folyik itt.
- Megtámadtak minket a város lakói? Milyen város? Nem emlékszem semmiféle
városra. – A halott király hangja üresen csengett, panaszos volt, ideges és
zavart.
– Most nincs időm, hogy elmagyarázzam, Apa! - A hercegnek lassan fogyni
kezdett a türelme. - Kérlek, ne aggódj emiatt! Majd én elintézem. Az
emberek! Te maradj az emberekkel!
– Igen, az emberek. – A halott ezt az egyet megértette, s ebbe a szóba
kapaszkodott. – Az én embereim. Tőlem várják, hogy irányítsam őket. De mit
tehetnék? A földünk haldoklik! El kell hagynunk az otthonunkat, keresnünk
kell egy új helyet, ahol élhetünk. Fiam, hallod, amit mondok? El kell
hagynunk a földünket!
De Edmund már nem figyelt rá. Elment a halott katonákkal, visszafelé
igyekezett a barlangban, a bejárat felé. A nekromanta hátramaradt, hogy
figyelje a barlangból jövő hangokat. A kutya, mivel nem kapott ellenkező
parancsot, a herceg oldalán trappolt.
Haplo Edmund után sietett, de amikor utolérte, látta, hogy könnyek
csillognak a herceg arcán, és látta a mélységes fájdalmat a szemében. A
patryn lemaradt egy lépésnyit, megállt, hogy játsszon egy kicsit a
kutyával, és adjon egy kis időt a hercegnek, hogy összeszedje magát. Edmund
megtorpant, kézfejével sietve megtörölte a szemét, és körbepillantott.
- Mit akarsz? - kérdezte élesen.
- A kutyámért jöttem — válaszolta Haplo. — Utánad rohant, mielőtt még
megfoghattam volna. Mi történt?
— Most nincs időm...- sietett tovább Edmund.
A halott katonák gyorsan mozogtak, még ha esetlenül is. A járás nem volt
könnyű számukra. Nehezen tudták irányítani a lépteiket, és nem egykönnyen
változtattak irányt, ha valami az útjukba került. Ezért állandóan
nekiütköztek a barlang falának, belerúgtak a leomlott szikladarabokba és
hasra estek a lábuk elé kerülő kövekben. Azonban, hiába nem látták az
akadályokat, semmi sem állíthatta meg őket. Gondolkodás nélkül átcsörtettek
a vörösen izzó magmatavakon. A forró láva leperzselte róluk ami ruhájuk és
páncéljuk még esetleg maradt, és a halott húst szénné égett darabokká
változtatta. De ezek az égett darabok rendületlenül mentek tovább.
Haplo újból érezte, hogy feltámad benne az undor. Sok olyasmit látott már
a Labirintusban, ami a legtöbb embert az őrületbe taszította volna, de most
vasakarattal kellett kényszerítenie magát, hogy tovább kövesse ezt a
hátborzongató sereget.
Edmund olyan pillantást vetett rá, mintha értésére akarná adni ennek a
tolakodó alaknak, hogy tűnjön el. Haplo igyekezett, hogy továbbra is
barátságos, aggódó arcot vágjon.
- Mit mondtál, mi történt?
— Egy Necropolis-i hadsereg kötött ki a város partjainál — felelte Edmund
kurtán. Valami eszébe juthatott, mert aztán folytatta, kissé békülékenyebb
hangon. — Sajnálom. Neked ott van kikötve a hajód. Ha jól emlékszem, azt
mondtad.
Haplo már éppen megszólalt volna, hogy a hajótestre vésett rúnák megvédik
majd a járművét, de aztán meggondolta magát.
- Igen, és aggódom miatta. Magam akarom megnézni, mi van vele.
- Megkérném a halottakat, hogy nézzenek utána, de sajnos nagyon
megbízhatatlanok a jelentéseik. Tudomásom szerint csak arra képesek, hogy
olyan ellenfeleket írjanak le, amelyekkel tíz évvel ezelőtt harcoltak.
- Akkor miért használjátok őket felderítőnek?
- Mert az élőkre szükségünk van.
- Tehát, amit Alfred mondott nekem, az igaz, gondolta Haplo. Legalább
ennyi. És ez egy másik problémát juttatott az eszébe. A sartan...
egyedül...
— Menj vissza! utasította Haplo a kutyát. — És maradj Alfreddel!
Az állat teljesítette a parancsot.

Alfred rettenetesen nyomorúságos állapotban volt, és szinte örült az állat

visszatérésének, bár tudta, hogy Haplo azért küldte, hogy kémkedjen utána.
A kutya melléje telepedett, gyorsan végignyalta a kezét, és a tenyerébe
dugta a fejét, hogy Alfred megvakargassa a füle tövét.
A nekromanta visszatérésének már közel sem örült ennyire. Baltazar erős
és egészséges ember volt. Egyenes tartása, parancsoló fellépése, és a
hosszú, fekete, libegő köpenye még jobban kiemelte, milyen magas, talán
magasabbnak is látszott, mint amilyen valójában volt. Az arca épp olyan
fehér volt, mint itt mindenkinek, hiszen sohasem érte őket napfény. A haja
azonban, nem úgy, mint a legtöbb sartannak, olyan fekete volt, hogy már
szinte kékbe játszott. Egyenes végű szakálla, mely úgy háromhüvelyknyire
lógott az álla alá, úgy csillogott, mint az obszidián sziklák. A fekete
szempár különleges intelligenciáról árulkodott, éles, fürkésző tekintete
mindenen keresztülhatolt, amire ránézett, és mindent felemelt a fénybe,
hogy azt alaposabban megvizsgálhassa.
Baltazar ezzel a könyörtelen pillantással Alfredre nézett, aki úgy
érezte, éles penge hatol a húsába, s kiszívja minden erejét.
- Örülök, hogy van alkalmam egyedül beszélgetni veled - szólalt meg
Baltazar.
Alfredről ezt nem lehetett elmondani, egyáltalán nem, de élete legnagyobb
részét egy udvartartásnál töltötte, és automatikusan jött a nyelvére az
udvarias válasz.
- Van... van valami gond? - kérdezte és kínosan feszengett a fekete
szempár átható pillantásának tüzében.
A nekromanta elmosolyodott, és közölte Alfreddel, - a lehető
legudvariasabban, - hogy ha lenne is bármiféle gond, ahhoz neki semmi köze.
Ezen a ponton Alfred vitába szállhatott volna, mivel éppen ezek között az
emberek között tartózkodott, de a sartan nem volt igazán a vitatkozás
mestere, így inkább alázatosan csendben maradt. A lábánál fekvő kutya
ásított, és álmosan pislogott rájuk.
Baltazar hallgatott. A barlangban gyülekező élők is hallgattak, csak
figyeltek, és vártak. A halottak is hallgattak a barlang hátsó részében, de
ők nem vártak semmire, mivel számukra nem volt semmi, amire várhattak
volna. Egyszerűen csak álltak ott, és szemmel láthatóan addig nem
szándékoztak mozdulni, amíg egy élő azt nem mondja nekik. A király
holtteste, úgy tűnt, nem tud mit kezdeni magával. Egyetlen élő sem beszélt
vele, így végül visszaporoszkált a barlang végébe, és csatlakozott a halott
társaihoz a semmittevésben.
- Nem helyesled a nekromanciát, ugye? - kérdezte hirtelen Baltazar.
Alfred úgy érezte, mintha a magmafolyam kilépett volna a medréből, és
felfelé áramlana a lábszárán, végig a testén, egyenesen az arcába.
- N-nem. Nem igazán.
- Akkor miért nem jöttél vissza értünk? Miért hagytál itt minket a
bajban?
- Én... én nem értem, mire célzol.
- Dehogyisnem érted! - az indulat a nekromanta hangjában annál is
ijesztőbb volt, mivel visszafojtotta a haragját, és olyan halkan beszélt,
hogy csak Alfred hallhatta.
De mégsem csak ő. A kutya is figyelt.
- Dehogyisnem érted! Te sartan vagy. Közülünk való. És nem erről a
világról jöttél.
Alfred teljesen tanácstalan volt, fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Nem
hazudhatott. De hogyan mondhatná el az igazságot, amikor, tudomása szerint,
ő sem ismerte.
Baltazar elmosolyodott, de ez a mosoly valahogy fenyegető volt,
összeszorította az ajkát, és hirtelen különös diadal töltötte el.
- Látom a világot, ahonnan jöttél, látom a szavaidon keresztül. Gazdag
világ, ahol van fény és tiszta a levegő. Tehát igazak az ősi legendák!
Hosszú kutatásunk végre a végéhez közeledik!
- Miféle kutatásotok? - kérdezte Alfred kétségbeesetten. Remélte, hogy
másra tudja terelni a szót. És ez sikerült is.
- Az utat kerestük, amely visszavezet azokra a régi világokra! Egy utat
mely kivezet innen! - Baltazar közelebb hajolt, a hangja elhalkult,
feszültté és sóvárgóvá vált - A Halálkaput!
Alfrednek elakadt a lélegzete, úgy érezte, megfullad.
- Ha... ha megbocsátasz - dadogta, és megpróbált talpraállni, megpróbált
elmenekülni. - Nem... nem érzem valami jól magam...
Baltazar megfogta Alfred karját, és visszahúzta.
- Azt is meg tudom oldani, hogy még rosszabbul érezd magad! - Pillantása
a halottakra vándorolt.
Alfred nyelt egyet, levegő után kapkodott, és úgy tűnt, mintha teljesen
összezsugorodott volna. A kutya felemelte a fejét és felmordult, figyelt,
hátha a sartannak segítségre van szüksége.
Baltazar, úgy tűnt, meglepődött Alfred reakcióján, s úgy látszott, kissé
elszégyellte magát.
- Ne haragudj! Nem kellett volna, hogy megfenyegesselek. Nem vagyok
gonosz ember. Csak - tette hozzá halk, szenvedélyes hangon - elkeseredett.
Alfred reszketve visszaült a földre. Bizonytalan kézzel, tétován
megsimogatta a kutyát, mintegy nyugtatólag. Az állat lehajtotta a fejét, és
csendben figyelt tovább.
— Az a másik férfi, aki veled van, akinek rúnák vannak a kezére
tetoválva, az kicsoda? Ő nem sartan, nem olyan, mint te vagy én. De jobban
hasonlít ránk, mint a többiekre - az Aprónépekre. - Baltazar felemelt egy
apró, éles kavicsot, és felemelte a halványan izzó fénybe, mely az egész
barlangot betöltötte. - Ennek a kavicsnak két oldala van, két különböző
oldala, de mindkettő ugyanannak a kőnek a része. Te és én vagyunk az egyik
oldal, úgy látom. Ő pedig a másik. És mégis ugyanaz.
Baltazar sötét tekintete a falhoz szögezte a szabadulni próbáló Alfredet.
- Hadd halljam! Mesélj róla! És mondd el az igazat magadról! A Halálkapun
keresztül érkeztetek? Merre van?
- Nem mondhatok neked semmit Haplóról - felelte Alfred alig hallhatóan. -
Egy másik ember története csak rajta áll, hogy elmondja-e vagy sem, a saját
belátása szerint. - A sartanon kezdett úrrá lenni a pánik, úgy döntött, az
igazságban keres menedéket, még ha csak féligazság is. - Ami az érkezésemet
illeti, az... az véletlen volt! Én nem akartam ide jönni.
A nekromanta pillantása. Alfredbe fúródott, az éles penge ide-oda forgott
benne, kutakodva, vizsgálódva. Aztán Baltazar végül morogva elfordította a
tekintetét. Csak ült, és eltűnődve nézte azt a helyet a sziklán, ahol
nemrégiben a halottak feküdtek.
- Nem hazudsz - szólalt meg végül. - Te nem tudsz hazudni, nem vagy képes
becsapni másokat. De nem mondtad el az igazat sem. Hogyan fér meg benned ez
a kettősség?
- Úgy, hogy nem tudom, mi az igazság. Nem értem tisztán a dolgokat, ezért
ha arról a kevésről beszélek, amit oly tökéletlenül ismerek, lehet, hogy
helyrehozhatatlan károkat okozok. Jobb, ha megtartom magamnak, amit tudok.
Baltazar fekete tekintete szikrázott a dühtől, a tűz sárga fénye
villogott benne. Alfred a szemébe nézett, nyugodtan és megingathatatlanul,
s csak egy kissé sápadt el az arca. A nekromanta volt az, aki abbahagyta a
küzdelmet, dühödt haragja lassan mély sajnálattá változott.
- Úgy beszélik, valamikor mi is ilyen tiszták voltunk. Úgy beszélik, hogy
még a gondolat is, hogy a fajtánk egyik sarja a másik vérét ontsa,
olyannyira elképzelhetetlen volt a számunkra, hogy nem is volt rá megfelelő
kifejezés a nyelvünkben. Hát most már van: becsapás, csalás, árulás,
öldöklés, halál.
Baltazar felállt. Hangja megtört, heves dühe kihűlt és megszilárdult,
mint az olvadt kő, mely egy hideg vizű tóba folyt.
– El fogod mondani nekem, amit a Halálkapuról tudsz. Ha nem az élő
hangodon, akkor a holtak hangján keresztül! – Egy félfordulattal a
holttestek felé intett. – A halottak nem felejtik el, hogy merre jártak, és
mit csináltak az életük folyamán. Csak az okokat, hogy miért tették! Ezért
lelkesen teszik meg újra... és újra... és újra.
A nekromanta elsietet, a hercege után indult az alagútban. Alfred
elképedve bámult utána, és annyira rettegett, hogy egy hang sem jött ki a
torkán.

17. fejezet

A Salfag Barlangok, Abarrach

- Tudtam, hogy soha nem lett volna szabad magára hagynom ezt a gyáva
alakot! – füstölgött magában Haplo, amikor Alfred akadozó és zavaros
magyarázkodása a kutya fülén keresztül eljutott hozzá. A patryn már azon
volt, hogy megfordul, visszamegy, és a saját kezébe veszi a helyzet
megoldását. De aztán rájött, hogy mire visszaérne a barlangba, addigra a
dolgok legrosszabb része már úgyis megtörténne, úgyhogy folytatta az útját
a herceg és halott hadserege után, a barlang túlsó vége felé.
A Baltazar és Alfred közti beszélgetés végkimenetelét nézve, Haplo örült,
hogy ő kimaradt belőle. Most már pontosan tudta, mit tervez a nekromanta.
És ha Baltazar szeretne egy kis utazást tenni a Halálkapun keresztül,
Haplónak több, mit örömére szolgálna, ha segédkezhetne benne. Természetesen
Alfred ebbe sohasem egyezne bele, de – ezen a ponton - Alfred már
feláldozható. Egy sartan nekromanta jóval többet ér, mint egy folyton
siránkozó sartan erkölcscsősz.
De azért akadtak még problémák. Baltazar sartan volt, és mint ilyen,
eredendően jó. Lehet, hogy azzal fenyegetett, hogy megöl, de csak azért,
mert rettenetesen elkeseredett, és a végletekig hűséges a népéhezés a
hercegéhez. Valószínűtlen, hogy elhagyná a népét, cserbenhagyná a hercegét,
és a saját útjait kezdené járni. Haplo mestere minden bizonnyal nem sok
jóra számíthatna egy sartan hadseregtől, mely Halálkapun keresztül
masírozna be a Nexusra! Azért lehetséges, gondolta a patryn, hogy mégis
csak sikerül kibogozni azokat a csomókat a gombolyagban.
- Az ellenség! - A herceg, aki pár lépéssel Haplo előtt haladt, hirtelen
megtorpant.
Elértek a barlang végébe. Az árnyékok takarásában láthatták a közeledő
hadat egy halottakból álló, rongyos, szakadt hadsereget mely olyan
felállásban araszolt előre, amilyen az emlékeikben katonai alakulatként
élt. Az ellenfél első sorai már szembetalálkoztak a herceg seregével, és
kezdetét vette a harc.
Ez volt a legkülönösebb csata, amelyet Haplo életében látott. A halottak
olyan módszerekkel harcoltak, amelyekre még az életükből emlékeztek,
kardcsapásokat fogadtak, és mértek az ellenfélre, támadtak és hárítottak,
szemmel láthatólag mindegyikőjük célja az volt, hogy elpusztítsa az
ellenfelet. De hogy valójában ezekkel a katonákkal harcoltak, vagy valamely
régebbi ellenfelükkel a múltból, az nyitott kérdés volt.
Az egyik halott katona kivédett egy támadást, melyet soha nem indítottak
ellene. Egy másik pedig ellenállás nélkül tűrte, hogy egy kard átdöfje a
mellkasát, nem is próbált meg védekezni. Megfontoltan, bár látható cél
nélkül vitték be a csapásokat, és néha kivédték őket, néha nem. A halott
karok által forgatott kardok pengéi mélyen belehasítottak más halottak
húsába, akik ezt fel sem vették. A holttestek kiszabadították a pengéket és
újra meg újra lecsaptak egymásra. Rengeteg sebet ejtettek, de gyakorlatilag
egy tapodtat sem jutottak előbbre.
A halottak közötti csata a végtelenségig folytatódhatott volna, ha a két
oldal egyenlő erővel bír. A Necropolis-i hadsereg azonban a bomlásnak és
rothadásnak sokkal előrehaladottabb állapotában volt mint a herceg hada.
Ezek a halottak, úgy tűnt, kevésbé voltak karbantartva, mint a hercegéi, ha
lehet ilyet mondani.
A holttestek csontjairól sok helyen már lefoszlott a hús. Mindannyian
számos sebet szereztek, a legtöbbet - úgy tűnt - haláluk után. Sok halott
katonának hiányzott némely testrésze - itt-ott egy-egy csont, néhol a
karjuknak vagy a lábuknak egy-egy darabja. A páncéljukat megette a rozsda,
a bőr szíjak; amelyek összefogták az egyes részeket, már szinte teljesen
elrothadtak, s a mellvértek csak egy-egy cérnaszálon lógtak, a lábszárvédők
lecsúsztak a bokájukra, amitől gyakran el is botlottak.
A halottak értelmetlen próbálkozásokat tettek, hogy átgázoljanak az
útjukba kerülő akadályokon, s közben minduntalan saját páncéljuk lehulló
darabjaiba botlottak. A holtak serege, úgy látszott, többet botlott a saját
lábába, mint amennyit előrejutott. Azokból, akik harcoltak, nem maradt
több, mint alaktalan csont- és húshalmok, páncéldarabokkal vegyítve, melyek
fölött ott lebegtek és vibráltak szellemeik, könyörgőn széttárt karokkal.
Akár komikusnak is találhatták volna a helyzetet, ha nem lett volna ennyire
szörnyű a látvány.
Haplo szája nevetésre húzódott, de úgy érezte, kavargó gyomra
figyelmeztette rá, - hogy ha megtenné, hánynia kellene.
- Régi halottak - mondta a herceg, miközben a sereget figyelte.
- Micsoda? - csodálkozott Haplo. - Ezt hogy érted?
- Necropolis a régen elhunyt halottait küldi, azokat a holtakat, amelyek
már generációkkal ezelőtt itthagyták a földi létet. – Edmund magához
intette halott seregének vezérét. - Küldd el az egyik emberedet
Baltazarért! Mindig meg lehet ismerni a régi halottakat - folytatta a
herceg könnyed hangon, és ismét Haplóra nézett. – A nekromanták még nem
voltak ilyen jól képzettek ebben a tudományban. Nem tudtak, hogyan kell
megakadályozni, hogy a hús elrothadjon, nem tudták, hogyan kell a
holttesteket megtartani eredeti állapotukban.
– Mindig a halottaitok vívják háborúitokat?
- Legtöbbször igen, most, hogy már megfelelő létszámú hadsereget sikerült
létrehoznunk. Valaha az élők vívták a háborúkat. – Edmund megcsóválta a
fejét. – Végzetes pazarlás. De ez már nagyon régen volt, jóval az előtt,
hogy én megszülettem. Necropolis a régi halottait küldte. Kíváncsi lennék,
folytatta eltűnődve –, hogy ez vajon mit jelent.
– Miért, mit jelenthet?
– Lehet, hogy valami csel, ezzel próbálják feltérképezni valódi erőnket.
Baltazar legalábbis ezt mondaná - tette hozzá a herceg mosolyogva. – De az
is lehet, hogy ez egy jelzés Necropolis népétől, hogy nem akarnak komoly
sebeket ütni rajtunk. Amint látod, a mi friss halottaink könnyedén le
tudják győzni ezt a gyülekezetet. Az én véleményem az, hogy Necropolis
tárgyalni szeretne.
Edmund előretekintett. A magma vörösen izzó fényétől hunyorognia kellett.
- Kell lenni köztük élőknek is. Igen, látom is őket. A hátsó sorokban
menetelnek.
Két fekete köpenyes, csuklyás nekromanta lépkedett egy kicsivel a
szedett-vedett sereg mögött, jóval a lándzsák hajítási távolságán kívül.
Haplo meglepetten vette észre, hogy élő varázslók is vannak a seregben, de
ha jobban megfigyelte a dolgokat, rájött, hogy a nekromantákra nem csak
azért van szükség, hogy vezessék a hadsereget és fenntartsák a mágiát, mely
a szétmálló testeket összetartja, de halottpásztorokként is tevékenykedtek.
Többször s előfordult, hogy egy-egy halott megtorpant, abbahagyta a
harcot, vagy időnként, amikor egyikük elesett, nem került a helyébe
utánpótlás. A nekromanták beszaladtak a nyáj közé, piszkálni kezdték őket,
parancsokat osztogattak, és noszogatták őket, hogy folytassák a harcot. Ha
egy holttest elbotlott, előfordult, hogy amikor felállt, rossz irányba
indult tovább, és valamilyen bizonytalan cél érdekében, melyet tökéletlen
emlékezete diktált, másfelé folytatta az útját. A nekromanta, mint egy
lelkiismeretes juhászkutya, utánuk loholt, visszafordította a holttesteket,
és rávette őket, hogy folytassák a csatározást.
Edmund halottai, akikről Haplo úgy gondolta, valószínűleg „friss
halottak”, úgy látszott, nem így viselkednek. A kicsiny hadsereg remekül
harcolt, s az ellenfél száma folyamatosan csökkent, a herceg halottai
szinte szó szerint a földbe verték a régi halottakat. A sereg nagyobbik
hányada mindvégig a hercege mögött sorakozott a barlang szájánál: egy
képzett hadsereg, mely csak parancsra várt. Edmund egyedül azzal
foglalkozott, hogy elővigyázatosságból folyamatosan emlékeztette a halott
hadvezért a kapott parancsokra. Minden figyelmeztetés alkalmával a halott
vezér engedelmesen bólintott, mintha akkor hallaná először a parancsot.
Haplo azon tűnődött, vajon a herceg küldönce emlékszik-e majd az üzenetre,
mire megtalálja Baltazart.
Edmund fáradhatatlanul sürgött-forgott. Hirtelen, egy ösztönös
sugallatra, felugrott egy nagyobb sziklára, és megmutatta magát az
előretörő hadseregnek.
- Állj! - kiabálták az ellenséges nekromanták, és mindkét sereg egy
pillanatnyi habozás után botladozva abbahagyta a harcot. A nekromanták nem
mozdultak a seregeik mögül, onnan mindent jól láttak és jól hallottak, de a
halottak védelmében maradtak.
- Miért támadtátok meg az embereimet? - kérdezte Edmund.
- Miért támadták meg az embereid Biztos Kikötő lakóit? - csendült fel egy
nő hangja, tisztán és erősen a kénes levegőn keresztül.
- A mi embereink nem támadtak meg senkit tiltakozott a herceg. - Azért
jöttünk a városba, hogy élelmet vásároljunk tőletek, és azt szerettük
volna, hogy...
- Állig felfegyverkezve érkeztek! - vágott közbe a nő fagyosan.
- Hát persze, hogy felfegyverkezve érkeztünk! Veszélyes földeken kellett
keresztüljutnunk. Miután elhagytuk az otthonunkat, megtámadott minket egy
tűzsárkány. A ti embereitek pedig mindenféle figyelmeztetés nélkül támadtak
ránk! Természetes, hogy megvédjük magunkat, de nem akartunk rosszat
senkinek, és bizonyítékként láthatjátok, hogy úgy hagytuk el a várost, hogy
nem nyúltunk hozzá semmihez, és - bár az embereim éheznek, - minden
érintetlenül maradt.
A két nekromanta halkan tanácskozni kezdett egymás között. A herceg - egy
büszke és nemes alak - csak állt tovább, nem mozdult a fekete szikláról.
- Amit mondasz, az igaz. Ennyit mi is láttunk - mondta a másik
nekromanta, egy férfi. Előresietett, a sereg jobb szárnya mellett, és a nőt
hátul hagyta. A varázsló lehajtotta a csuklyáját, s az arca láthatóvá vált.
Fiatal volt, fiatalabb, mint a herceg, az állát simám borotválta, hatalmas
zöld szeme volt, és a sartanok hosszú, fehér haja keretezte az arcát, s a
barna hajvégek a vállán kunkorodtak. Arckifejezése komoly volt, félelmet
nem ismerő, ahogy az ellenséghez közeledett. - Most már többé nem állsz
szóba velünk?
- Dehogynem. Légy üdvözölve! - felelte Edmund, és leugrott a szikláról.
A fiatal nekromanta elhárító mozdulattal felemelte a kezét.
- Ne, kérlek! Nem fogadhatjuk el, hogy indokolatlan előnyhöz juttass
minket. Van olyan embered, aki a halottakat irányítja, és aki csatlakozhat
hozzád?
- A nekromantám már jön is - felelte Edmund, és főhajtással fogadta ezt
az udvarias gesztust. Haplo visszatekintett a barlangba, és látta, hogy
Baltazar fekete köpenyes alakja sietve közeledik feléjük. Vagy a halott
emlékezett az üzenetre, vagy a nekromanta magától döntött úgy, hogy szükség
lehet a segítségére, és már korábban utánuk indult. És mögötte botladozott,
olyan szedett-vedetten, mint egy halott, Alfred maga, és a lábánál a
hűséges kutya.
Mialatt arra várt, hogy Baltazar csatlakozzon hozzájuk, Edmund
felsorakoztatta a hadseregét, úgy, hogy épp elegendő erőnek mutatkozzanak
az ellenfél szemében, de ne fedje fel, valójában mennyien vannak. Az
ellenfél nekromantája türelmesen várakozott saját serege élén. Ha hatással
is volt rá Edmund hadának ereje, a fiatal arc nem árulkodott az érzéseiről.
A nekromanta nő nem fedte fel az arcát, a csuklyáját mélyen a fejébe
húzta. Haplót lenyűgözte a telt, zengő hang, és nagyon szerette volna látni
az arcot, amely hozzá tartozik. De a nő olyan mozdulatlanul állt ott, mint
körülötte a sziklák. Néha-néha meghallotta a hangját, amint a varázsigéket
mormolja, hogy fenntartsa a halottak működését.
Baltazar kifulladva, hangosan zihálva csatlakozott a herceghez, és
mindketten kisétáltak az alagútból, a két hadsereg előtti semleges
területre. A fiatal nekromanta is előrelépett, s félúton találkoztak. Haplo
a herceg után küldte a kutyát, aztán nekivetette a hátát a falnak, és
kényelmesen elhelyezkedett.
Alfred nagyokat lihegett és fújt, és egyenesen beléütközött.
- Hallottad, mit mondott nekem Baltazar? Tud a Halálkapuról!
- Shhh! - förmedt rá Haplo dühösen. — Halkabban, vagy mindenki ezen az
átkozott helyen tudni fog a Halálkapuról! igen, hallottam, mit mondott. És
ha menni akar, akkor én elviszem magammal.
Alfred döbbenten nézett.
— Ezt nem gondolhatod komolyan!
Haplo mereven bámulta a tárgyaló feleket, és méltóságán alulinak
tartotta, hogy válaszoljon.
— Már értem! — mondta Alfred remegő hangon. Ezt... ezt a tudást akarod! —
A sartan a halottak soraira mutatott, melyek előttük gyülekeztek.
— Átkozottul igazad van!
— Mindannyiunkra romlást hozol! Elpusztítasz mindent, amit valaha
alkottunk!
— Nem! — csattant fel Haplo hirtelen váltással, és ujjával Alfred
mellkasára bökött, mintegy nyomatékot adva a szavainak — Ti, sartanok
pusztítottatok el mindent! Mi, patrynok, csak visszaállítjuk majd az
eredeti állapotot! És most fogd be a szád, és hagyj figyelni!
— Meg fogom akadályozni! — jelentette ki Alfred, bátor ellenszegüléssel a
hangjában. - Nem fogom hagyni, hogy megtedd! Én... - A laza kavics
beszakadt a lába alatt. Alfred megcsúszott. Kezével veszettül kapálózni
kezdett a levegőben, de nem volt semmi, amiben megkapaszkodhatott volna,
így tompa puffanással a kemény földre huppant.
Haplo lenézett a kopaszodó, középkorú férfira, aki szánalmasan kuporgott
a lábánál.
- Hát persze, úgy lesz — mondta a patryn vigyorogva. — Megakadályozol. —
Lustán nekidőlt a falnak, és a tanácskozásra összpontosította figyelmét.
— Mit akartok tőlünk? — kérdezte a fiatal nekromanta, miután túlestek a
bemutatkozási ceremónián.
A herceg büszkén és méltósággal mesélte el a történetét. Nem vádolta
semmivel Kairn Necros népét, és gondosan ügyelt arra, hogy világossá
váljon: mindazt a szenvedést, amelyet a népének kellett kiállnia, a
balszerencsének köszönhetik, és annak, hogy nem ismerték fel a valódi
helyzetet.
A sartanok nyelve, még ebben a torz formában is, képes rá, hogy
képzeteket keltsen az ember agyában. Az arckifejezéséből ítélve,
nyilvánvaló volt, hogy a nekromanta messze Edmund szavainak felszínes
jelentése mögé látott. A fiatal férfi igyekezett, hogy arca közömbös
maradjon, de a kétség, és a bűntudat, mely átfutott rajta, ráncokat vésett
sima homlokara, s az ajka enyhén remegni kezdett. Egy gyors pillantást
vetett a nőre, aki mozdulatlanul állt a sereg végében, és segítségül hívta.
A nő megértette a férfi szándékát, és odasietett hozzá. Még éppen időben
érkezett, hogy meghallja a herceg történetének utolsó mondatait.
Törékeny keze elegáns mozdulattal hátrahajtotta a csuklyáját, és meleg
tekintetét Edmundra szegezte.
— Valóban sokat szenvedtek. Sajnálom, ami önnel és a népével történt.
A herceg fejet hajtott.
- Az együttérzése megtisztelő, kisasszony...
— Asszony - javította ki a nő, és a mellette álló nekromantára
mosolygott. — A nyilvános nevem (6) Jera. Ő itt a férjem, Jonathan, a
hercegi Hasadékhát-házból.
— Lord Jonathan, legyetek áldottak, te és a felséged — mondta Edmund
udvariasan.
- Köszönöm, Felség. A története tényleg nagyon szomorú — folytatta Jera.
— És attól félek, a népem nagyban felelős a szerencsétlenségükért...
— Én nem vádoltam senkit - hárította el a dolgot Edmund.
– Valóban nem, Felség – mosolyodott el a nő. – De nem nehéz észrevenni a
vádat azokban a képekben, melyeket a szavaid hívnak elő. Nem hiszem
azonban, – egy ránc jelent meg a márványsima homlokon -, hogy az uralkodó
könnyen megszokná a gondolatot, hogy az alattvalói koldusként járulnak elé.
Edmund felegyenesedett Baltazar, aki eddig egy szót sem szólt, komor,
haragos arcot vágott, fekete szemöldökét erősen összehúzta, s sötét
tekintetében a magmatenger vörösen izzó fénye lángolt.
– Még hogy uralkodó! – hitetlenkedett Baltazar. – Miféle uralkodó? És kit
ért az alatt, hogy az alattvalói? Mi önálló királyság vagyunk...
– Nyugalom, Baltazar! - Edmond a varázsló karjára tette a kezét. -
Hercegné, mi nem azért jöttünk, hogy kolduljunk a testvéreinktől. – Az
utolsó szót nagy nyomatékkal ejtette ki. – A halottaink között sok
földműves van, sok mesterember és katona. Csak azt kérjük, hogy lehetőséget
kapjunk arra, hogy dolgozhassunk, hogy megkereshessük a kenyerünket és a
szállásunkra valót a városukban.
A nő meglepetten nézett rá.
– Tényleg nem tudták, hogy mindannyian a Legkegyelmesebb Királyi Fenség
uralma alá tartoznak?
- Hercegné, - Edmundot, úgy tűnt, kissé kényelmetlenül érintette, hogy
ellent kell mondania –, én vagyok a népem uralkodója, és az egyetlen
uralkodója...
- Ó, hát így már értem! – Jera összecsapta a tenyerét, és az arca
felderült. - Ez mindent megmagyaráz! Ez egy rettenetes félreértés! Azonnal
el kell jönnie a fővárosba, Felség, és hűséget kell fogadnia Őfelségének. A
férjem és én megtiszteltetésnek vennénk, ha elkísérhetnénk és
beajánlhatnánk önt.
– Még hogy hűséget fogadni! Baltazar fekete szakálla erős kontrasztot
alkotott hamuszürke arcával. – Inkább ennek az önjelölt uralkodónak
kellene...
– Köszönöm a szívélyes invitálást, Jera hercegné. – Edmund kissé
erősebben szorította meg a tanácsadója karját, mint ami még kellemesnek
volt mondható. – Megtiszteltetés a számomra, hogy csatlakozhatom a
társaságukhoz. De nem hagyhatom itt az embereimet, úgy, hogy egy ellenséges
hadsereg táborozik előttük.
- Visszavonjuk a hadainkat, – ajánlotta a herceg -, ha a szavatokat
adjátok, hogy a seregetek nem hajózik át a tengeren.
– Mivel a seregemnek nincsenek hajói, ez lehetetlen is lenne, hercegem.
– Bocsánatot kérek, Felség, de egy hajó horgonyzik a Biztos Kikötőben.
Még soha nem láttunk itt ilyet, és azt hittük hogy...
- Á, már értem! - bólintott Edmund, és hátrapillantott Haplóra és
Alfredre, – Észrevettétek a hajót, és azt gondoltátok hogy a hadseregünkkel
át akarunk kelni a tengeren. Ahogy korábban mondtad, Felség, közöttünk
rengeteg félreértés adódott. A hajó ennek a két idegennek a tulajdona, akik
éppen ma kötöttek ki a Biztos Kikötőben. Szívesen fogadtuk, és, amennyire
tőlünk tellett, vendégül is láttuk őket, de tette hozzá a herceg és
elvörösödött: a büszkeség és a szégyenkezés viaskodott benne -, ők többet
adtak nekünk, mit amennyivel mi szolgálhattunk a számukra.
Alfred feltápászkodott. Haplo kihúzta magát. A hercegné feléjük fordult.
Bár nem volt szépnek mondható, vonásai nem voltak finomak vagy szabályosak,
az arcán tükröződő kivételes intelligenciája, és szembetűnően szilárd
eltökéltsége, valahogy mégis vonzóvá tette. Csodaszép szeméből, mely barna
volt, és itt-ott zöldes foltok tarkítatták, csak úgy sugárzott, milyen
gyorsan forog az agya. A tekintete a két idegenre villant, s nyomban
rájött, hogy Haplo lehet a hajó tulajdonosa.
— Elmentünk a járműve mellett, uram, és nagyon érdekesnek találtuk...
- Milyen rúnák ezek? - vágott közbe a férje kisfiús türelmetlenséggel. -
Még sohasem láttam...
- Kedvesem, - szólt közbe a felesége szelíden -, alig hiszem, hogy ez
lenne a legmegfelelőbb hely és időpont, hogy a rúna-mágiáról folytassunk
eszmecserét. Edmund herceg szeretné elmondani a népének, milyen
megtiszteltetés éri, hogy Őkirályi Fensége elé járulhat. A Biztos Kikötőben
találkozunk, Felség, amint önnek alkalmas. - Jera zöld szeme Haplóra
szegeződött, és a mögötte álló Alfredre. - Megtiszteltetés lenne számunkra,
ha az idegeneket is fogadhatnánk a mi kis városunkban.
Haplo elgondolkodva szemlélte a nőt. Ez a herceg nem ismerte fel benne az
ellenséget, de patryn ebből a beszélgetésből kezdett rájönni, hogy Edmund
népe nem más, mint egy kicsiny mellékbolygó, mely egy nagyobb és fényesebb
nap körül kering. Egy olyan nap körül, mely lehet, hogy sokkal jobban
informált.
Most még eltűnhetnék, és soha senki nem vádolna érte, még a Mesterem sem.
De mindketten tudnánk, hogy hátat fordítottam a veszélynek, és
megfutamodtam.
A patryn meghajolt.
- Enyém a megtiszteltetés, hercegné.
Jera rámosolygott, és tekintete ismét a hercegre vándorolt.
- Hírét küldjük az érkezésüknek, Felség, hogy mindenki kellőképpen
felkészülhessen a fogadásukra.
- Nagyon kedves öntől, hercegné - felelte Edmund.
Búcsúzóul mindannyian udvariasan meghajoltak, aztán elszakadtak
egymástól. A herceg és a hercegné visszatértek halott hadseregükhöz,
összeszedték a katonákat (a beszélgetés alatt sokan elkószáltak), alakzatba
terelték őket, és visszafordították a sereget a Biztos Kikötő felé.
Baltazar és a herceg visszasétáltak a barlangba.
- Még hogy uralkodó! - háborgott a nekromanta. - Hogy Kairn Telest
fejedelmi népe nem egyéb, mint az ő alattvalója! És még ezután mondd -
nekem Edmund, hogy Necropolis lakossága nem tudatosan zúdította a fejünkre
a szerencsétlenséget!
A herceg szemmel láthatólag nyugtalan volt. Tekintete a városra vándorolt
a messzi távolban, mely alig volt látható a fölötte gyülekező sűrű felhők
takarásában.
- Mit tehetek még, Baltazar? Mit tehetek a népemért, ha most nem megyek
velük?
- Én megmondom, Felség! Ezek ketten itt - a nekromanta Haplóra és
Alfredre mutatott - tudják, merre található a Halálkapu. Ők azon jöttek
keresztül!
A herceg ámulattól kikerekedett szemmel nézett rájuk.
- A Halálkapun? Tényleg? Lehetséges lenne, hogy... Haplo megrázta a
fejét.
- Nem sikerülne, Felség. Nagyon, nagyon messze van innen. Hajókra lenne
szükség, rengeteg hajóra, hogy elszállítsák az embereket.
- Hajók! - Edmund szomorúam elmosolyodott. - Élelmünk sincs, és te
hajókról beszélsz. Áruld el nekem, - tette hozzá rövid hallgatás után -, a
városiak tudnak erről a... Halálkapuról?
— Honnan tudhatnám, Felség? - felelte Haplo, és megvonta a vállát.
- Ha, hangsúlyozom: ha igazat mond - sziszegte Baltazar. - Hajókat pedig
igenis, hogy tudunk szerezni! Nekik vannak hajóik! - Necropolis felé
biccentett.
— És hogyan fogjuk megfizetni, Baltazar?
- Még hogy megfizetni! Nem fizettünk még eleget? Nem fizettünk az
életünkkel? - háborgott a nekromanta ökölbe szorított kézzel. - Én azt
mondom, itt az ideje, hogy elvegyük amit akarunk! Ne csússz előttük a
földön, Edmund! Hanem vezess büszkén elébük! Vezess minket a harcba!
– Nem! Ők - a herceg a távozó Necropolis-i herceg és hercegné felé intett
- nagyon is együttérzőek voltak velünk szemben. Semmi okunk rá, hogy azt
higgyük, az uralkodó kevésbé szívesen hallgat majd meg minket, és nem lesz
hajlandó elfogadni, amit mondunk. Először mindenképpen békés úton
próbálkozom.
- Mi próbálkozunk, Felség. Természetesen veled tartok...
- Nem – Edmund megfogta a nekromanta kezét. – Te az emberekkel maradsz!
Ha bármi történik velem, akkor te leszel a vezetőjük!
– Végre a szívedből beszélsz, Felség – Baltazar hangja keserűen csengett,
megtöltötte a bánat.
– Őszintén hiszem, hogy minden rendben lesz. De nem lennék jó uralkodó,
ha nem készülnék fel az előre nem látható eseményekre. - Edmund tovább
szorította a nekromanta kezét. – Ugye számíthatok rád, barátom? Sőt, több,
mint barátom, mentorom... a második apám?
- Számíthat rám, Felség. – A nekromanta utolsó szavai alig voltak
hangosabbak egy elfojtott sóhajnál.
Edmund visszasietett, hogy megbeszélje a dolgot az emberekkel. Baltazár
még egy percre meghúzódott a sötétben, hogy összeszedje magát.
Amikor a herceg távozott, a nekromanta felemelte a fejét. Rettenetes,
szívszorító fájdalom és szomorúság vésett mély ráncokat sápadt arcára. A
szúrós, fekete tekintet Alfredre villant, keresztüldöfte a sartan remegő
testét, és egyenesen Haplóba fúródott.
Nem vagyok gonosz ember. Csak elkeseredett. Haplo hallotta a nekromanta
hangját visszhangzani a tűztől megvilágított sötétségben.
– Igen, hercegem! - ígérte Baltazar lelkesen, hangjában szeretettel.
Maximálisan számíthatsz rám. A népünk biztonságba jut!

18. fejezet

Necropolis

- Üzenete érkezett, Felség, Jonathantól, a Hasadékhát-ház hercegétől.

 - A Hasadékhát-ház hercegétől? Hát ő még él?
- Az ifjabbik hercegről van szó, Felség. Ha emlékeztethetem, Sire, őt és
a feleségét küldte, hogy elintézzék azokat a betolakodókat a parton...
- Á, igen, igen. – Az uralkodó a szemöldökét ráncolta. - Az üzenet a
betolakodókkal kapcsolatos?
– Igen, Felség.
- Üríttesd ki a termet! – jött az utasítás.
A főkancellár, mivel tudta, hogy ezt az ügyet nagyon óvatosan kell
kezelni, szándékosan halkra fogta a hangját, hogy egyedül Őfelsége
hallhassa, amit mond. A terem kiüríttetésére vonatkozó utasítás nem érte
meglepetésként, és nem is jelentett különösebb nehézséget. A főkancellárnak
csak el kellett kapnia a mindig készenlétben álló kamarás tekintetét, és a
dolog már el is volt intézve.
Egy bot koppant hangosan a padlón.
– Őfelsége befejezte a meghallgatást – jelentette be a kamarás.
Azok, akik folyamodványokkal érkeztek, összecsapták és feltekerték a
papírjaikat. Visszatuszkolták a tekercseket a tokjukba, udvariasan
meghajoltak, és kihátráltak a trónteremből. Azok, akik csupán az
udvartartás sleppjéhez tartoztak, akik annyi időt töltöttek Őfelsége
közelében, amennyit csak tudtak, bízva abban, hogy a király felfigyel
rájuk, ásítottak, nyújtózkodtak egyet, és egyéb játékokat javasoltak
egymásnak, mint például a rúna-dominó, hogy valamivel elüssék ezt az újabb
unalmas napot. A királyi halottak, akiket különösen jó állapotban
tartottak, kikísérték a gyülekezetet a trónteremből a királyi palota tágas
folyosóira, becsukták az ajtót, és megálltak előtte, mintegy jelezve, hogy
Őfelsége privát megbeszélést tart.
Mikor a tróntermet már nem töltötte be a csevegés és a mesterkélt
kacagások hangja, az uralkodó egy intéssel utasította a főkancellárt, hogy
fogjon bele - a mondókájába. A főkancellár neki is látott. Kitekert egy
papírtekercset és olvasni kezdett.
- Őkegyelmessége legalázatosabb szolgája...
– Ezt ugord át!
– Igenis, Felség?
Beletellett néhány percbe, mire a főkancellár átfutott minden
udvariassági formulán és bókon, amely az uralkodó személyét dicsérte,
illusztris őseit magasztalta, igazságos kormányzását méltatta, és a többi,
és a többi. Nagy sokára elérkezett a valódi üzenetig, és nekifogott, hogy
felolvassa.
- A betolakodók a külső körből érkeztek Felség, arról a helyről, melyet
Kairn Telest, a Zöldellő Barlangok néven ismerünk, mivel... ööö... azelőtt
a növényzet abban a régióban annyira dús volt. Mostanában, úgy hírlik, ez a
terület nehéz napokat él át. A magmafolyam kihűlt, az emberek vízkészletei
kiapadtak. A Zöldellő Barlangokat, Felség, – tette hozzá a főkancellár, és
egy pillanatra abbahagyta az olvasást, és felnézett -, manapság, úgy
látszik, inkább Lefogyasztott (7) Barlangoknak nevezhetnénk.
Őfelsége nem szólt egy szót sem, csupán elismerően felmordult a szellemes
megjegyzésre. A főkancellár folytatta az olvasást.
– Ennek a katasztrófának a következtében Kairn Telest népének el kellett
hagynia a hazáját. Számtalan veszedelemmel kellett szembenézniük az útjuk
során, ezek között...
- Ó, igen – vágott közbe az uralkodó türelmetlenül. Átható tekintettel
méregette a főkancellárt. – A herceg azt is megemlíti, hogy a Zöldellő
Barlangok népe miért érezte úgy, hogy ide kell jönniük?
A főkancellár gyorsan átfutotta az iratot, még egyszer átolvasta, hogy
megbizonyosodjon róla, nem követett el semmiféle hibát, - az uralkodó
rosszul tűrte, ha valaki hibázott, - aztán megrázta a fejét.
– Nem, Felség. Abból, ahogy ír, arra lehet következtetni, hogy ezek az
emberek véletlenül keveredtek Necropolis városába.
– Ha! – Az uralkodó ajka gúnyos mosolyra húzódott. Megcsóválta a fejét. –
Tudják, Pons. Tudják! Folytasd! Csak a lényeget! Mik a követeléseik?
- Nincsenek követeléseik, Felség. A vezetőjük, egy bizonyos... – a
főkancellár ismét a papírjaiba pillantott, hogy felfrissítse az emlékezetét
– Edmund herceg, valami ismeretlen házból, szeretné tiszteletét tenni
Őkirályi Felsége előtt. A herceg végül hozzáteszi, hogy Kairn Telest népe,
úgy látszik, nagyon megviselt állapotban van. A herceg úgy vette észre,
hogy az előbb említett tragikus eseményekért – minden bizonnyal –
valamilyen módon minket terhel a felelősség, és reményét fejezi ki, hogy
Őfelsége hajlandó fogadni Edmund herceget, amilyen hamar csak lehetősége
nyílik rá.
- Ez a fiatal herceg a Hasadékhát-házból veszélyes lehet, Pons? Vagy
egyszerűen csak ostoba?
A főkancellár egy pillanatra elhallgatott, hogy átgondolja a kérdést.
- Nem hiszem, hogy veszélyes lenne, Felség. De nem is ostoba. Csak
fiatal, ártatlan és idealista. Egy kissé naiv, ami a politikai kérdéseket
illeti. Végül is ő a fiatalabb fiú, és nem úgy nevelték, hogy rá háruljanak
a hercegség gondjai, mindaz, ami most a nyakába szakadt. A szavait a szíve
diktálja, nem az esze. Biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs róla, mit
beszél.
- A felesége már inkább probléma.
A főkancellár arca szemmel láthatóan elkomorult.
- Én is attól félek, Felség. Jera hercegné rendkívül intelligens.
— És az apja, hogy az ördög vinné el, még mindig egy átkozott púp a
hátunkon.
- De ez minden, amire képes manapság, Sire. Az, hogy az Óbirodalomba
száműztük, zseniális gondolat volt. A grófnak minden erejét a túlélésre
kell összpontosítania. Túlságosan gyenge ahhoz, hogy bajt keverjen.
- Ez egy zseniális gondolat volt, amelyért neked tartozunk köszönettel,
Pons. Ó, igen, nem felejtettük el. Nem szükséges folyamatosan emlékeztetned
rá. És annak az öregembernek lehet, hogy meg kell küzdenie a túlélésért, de
még mindig marad elegendő ereje, hogy felemelje a hangját ellenünk.
- De ki figyel oda rá? Az alattvalói mind hűségesek önhöz. Felségedet
mindenki szereti...
- Fejezd be, Pons! Épp elég ilyen moslékot hánynak a lábunk elé az itt
őgyelgők. Tőled ennél értelmesebbet várunk.
A főkancellár meghajolt. Örült, hogy az uralkodó jó véleménnyel van róla,
de jól tudta, hogy a királyság virága nem pompázna tovább, ha nem táplálná
az előbb említett moslék.
Az uralkodó nem foglakozott a kancellárral. Felállt az aranyból készült
trónszékről, melyet rengeteg gyémánttal és más értékes ásvánnyal
ékesítettek, melyekből olyan bőségesen akadt ezen a világon. Őfelsége tett
néhány kört a hatalmas, arannyal és ezüsttel berakott emelvény körül. A
járkálás az uralkodó egyik megrögzött szokása volt, azt állította, hogy a
mozgás segíti a gondolkodásban. Sokszor zavarba ejtette azokat, akik azért
jelentek meg előtte, hogy kereseteket nyújtsanak be neki, azzal, hogy
felugrott a trónszékről, és tett néhány kört körülötte, mielőtt visszaült
és bejelentette a döntését.
Legalább ezzel állandó készenlétben tartja az udvartartást, mosolygott
magában Pons. Ahányszor Őfelsége felállt, mindenkinek az udvarból abba
kellett hagynia a beszélgetést, és szertartásosan udvariasan tiszteletüket
kellett kifejezniük. Az udvaroncoknak mindannyiszor abba kellett hagyniuk a
beszélgetést, a kezüket a köpenyük ujjába kellett csúszatniuk, és a fejüket
gyakorlatilag a padlóig hajtaniuk, akárhányszor Őfelsége a fejébe vette,
hogy sétával old meg egy problémát.
A járkálás az uralkodónak csak az egyik különc szokása volt a sok közül.
A legfontosabb bogara az volt, hogy imádta a lovagi viadalokat, és
szenvedélyes rúna-dominó játékos volt. Az összes friss halottat, aki az
életében egy kicsi jártasságra is szert tett valamelyik játékban, a
palotába vitték, ahol nem volt más dolguk, mint hogy edzőpartnerként
szolgáljanak az uralkodó számára a ébrenlét időszakában, vagy alvásidőbe
nyúlóan rúna-dominózzanak vele. Ezek miatt a különcségek miatt sokan
tévesen ítélték meg az uralkodót, s azt hitték róla, hogy csak egy üresfejű
játékmániás. Pons mivel látta, hogy ezek hogyan buknak el, ő maga nem
tartozott közéjük. Őfelsége iránti tisztelete, és a tőle való félelme
meglehetősen mély, és igencsak megalapozott volt.
Pons így tiszteletteljesen hallgatott, és várt, hogy Őfelsége ismét
méltóztasson észrevenni őt. A probléma nyilvánvalóan komoly volt. Az
uralkodó öt teljes kört tett meg a trónszék körül a kérdésen rágódva,
lehajtott fejjel és a háta mögött összekulcsolt kézzel.
XIV. Kleitus az ötvenes évei közepén járt, jó felépítésű, feltűnő
kinézetű, izmos ember volt, akinek szépségéről fiatal korában számos
dicsőítő vers és ének született. Mostanra rendesen megöregedett, és, úgy
mondják, nagyon szép hulla válna belőle. De mivel maga is nagyhatalmú
nekromanta volt, erre az eseményre még valószínűleg sok-sok évig várni
kellett.
Őfelsége végre abbahagyta a járkálást. Fekete szőrmepalástja, melyet
bíborszínű festékkel kezeltek, hogy a királyi színben pompázzon, halkan
suhogott, ahogy visszaült a trónusára.
- A Halálkapu - motyogta, és egy gyűrűt ütögetett a trónszék karfájához.
Ahogy az arany összeütődött a másik arannyal, zenélő, fémes hangot
hallatott. - Az az oka mindennek.
- Lehetséges, hogy feleslegesen aggódik, Felség. Ahogy a herceg írja,
valószínűleg véletlenül keveredtek ide...
- Még hogy véletlenül! Legközelebb majd „szerencsét” emlegetsz, Pons. Úgy
beszélsz, mint egy ostoba rúna-dominó játékos. Stratégia, taktika - ezzel
lehet megnyerni a játékot. Nem, jegyezd meg, amit mondunk! Azért jöttek
ide, mert a Halálkaput keresik, mint már annyian ezelőtt.
- Akkor hadd menjenek, Felség! Volt már dolgunk hasonló őrültekkel
ezelőtt is. Hála istennek, szerencsésen megszabadulunk tőlük...
Kleitus arca elkomorodott, és megrázta a fejét.
- Ez alkalommal nem. Ezektől az emberektől nem. Nem merjük megtenni.
A főkancellár habozott, hogy feltegye-e a következő kérdést, nem volt
benne igazán biztos, hogy szeretné hallani a választ. De tudta, hogy mit
várnak el tőle, hogy ő legyen az uralkodó gondolatainak visszhangja.
- Miért nem, Sire?
- Azért, mert ezek az emberek nem őrültek. Azért, mert... a Halálkapu
kitárult, Pons. Kitárult, és mi mögé láttunk!
A főkancellár még sohasem hallotta így beszélni az uralkodót, még soha
nem hallotta, hogy ez az éles és magabiztos hang elhalkul, hogy
megilletődés, sőt... félelem sugárzik belőle. Pons megborzongott, mintha
valami magas láz első hulláma söpört volna végig rajta.
Kleitus a messzi távolba meredt, a palota vastag gránitfalai mögé, egy
olyan helyre, melyet a főkancellár nem láthatott, s még elképzelni sem
tudott.
- Korán történt, az ébrenlét idejének az elején, Pons. Tudod, hogy milyen
éberen alszunk. Hirtelen felriadtunk valami hangra, melyet, amikor teljesen
felébredtünk, nem tudtunk hová tenni. Olyan volt, mintha egy ajtó nyílt
volna ki... vagy csukódott volna be. Felültünk, és elhúztuk a függönyt az
ágyunk körül, és arra gondoltunk, hogy valami baj történt, ezért keres
valaki a szobánkban. De nem volt ott senki. Senki nem jött be az ajtón.
De olyan erős volt a benyomásunk, hogy egy ajtó hangját hallottuk, hogy
felgyújtottuk a lámpát az ágyunk mellett, és az őrségért kiabáltunk. Jól
emlékszünk. Az egyik kezünk a függönyön volt, és a másikat éppen visszafelé
húztuk a lámpától, amikor körülöttünk minden... hullámzani kezdett.
- Hullámzani, Felség? - Pons arca elkerekedett.
- Tudom, tudjuk. Hihetetlenül hangzik. - Kleitus a főkancellárra
pillantott, és szomorúan elmosolyodott. - De nem tudjuk másképpen leírni a
dolgot. Minden, ami körülöttünk volt, elvesztette az alakját, az anyagát, a
kiterjedését. Olyan volt, mintha mi magunk, az ágy, a függöny, a lámpa és
az asztal hirtelen olajjá változott volna a víz felszínén. A hullámzás
meghajlított minket, meghajlította a padlót, az ágyat, az asztalt. És egy
pillanat múlva megszűnt az egész.
- Csak egy álom volt, Felség. Még nem volt ébren...
- Mi is így gondoltuk. De abban a pillanatban, Pons, ezt láttuk.
 Az uralkodó hatalmas varázsló volt a sartanok között. Amikor beszélt, a
szavai nyomban képzeteket keltettek a főkancellár agyában. De ezek a képek
olyan gyorsan elillantak, hogy Pons megzavarodott, nem tudta, hová tegye a
dolgot. Egyik képet sem látta tisztán, de szédítő impressziója támadt
körülötte kavargó tárgyakról, olyasmi, mint amikor gyermekkorában az anyja
megfogta a kezét, és játékosan körbe-körbe forgatta.
Pons egy hatalmas méretű szerkezetet látott, melynek fémből készült
alkotórészeit az emberi testrészek mintájára formázták, és amely őrült
erővel dolgozott a semmin. Egy ember nőt látott, akinek a bőre fekete volt,
és egy elf herceget, aki a saját fajtája ellen viselt háborút. Egy törpe
népet látott, akiket egy szemüveges alak vezetett, s akik az önkényuralom
ellen lázadtak. Egy napsütötte, zöldellő tájat látott, aztán egy csodaszép,
ragyogó várost, amely üres volt, elhagyta az élet. Hatalmas teremtményeket
látott, borzasztó, szem nélküli alakokat, akik őrjöngve dúlták fel a
vidéket, és mindenkit legyilkoltak, aki az útjukba került és hallotta a
hangjukat: Hol van a citadella? Egy népet látott, rémisztő, fenyegető
alakokat, akiket fűtött a gyűlölet és a harag, egy népet, akiknek a bőrét
rúnák borították. Aztán sárkányokat látott...
- Na hát, Pons. Most már érted? - Kleitus ismét felsóhajtott, részben
félelemmel vegyes áhítatában, részben idegességében.
- Nem Felség! - A főkancellár hangja elcsuklott döbbenetében. - Nem
értem! Mi... hol... meddig...
- Mi sem tudunk többet ezekről a látomásokról, mint te. Túl gyorsan
rohantak meg minket, és amikor megpróbáltuk megragadni valamelyiket,
elillant, mint ahogy a lustaság távozik bizseregve az ujjainkon keresztül.
De amit látunk, Pons, azok más világok! Világok a Halálkapun túl, ahogy az
ősi feljegyzések írják. Ebben biztosak vagyunk! Az embereknek nem szabad
megtudniuk, Pons! Addig nem, amíg fel nem készültünk.
- Nem, természetesen nem, Sire.
Az uralkodó arckifejezése komoly volt, elszánt és határozott.
- Ez a világ pusztulóban van. Már másik birodalmakat szipolyozunk ki,
hogy fenntartsuk magunkat...
Pontosabban szólva másik birodalmakat tizedelünk meg, hogy fenntartsuk
magunkat, helyesbített Pons, de csak magában.
- Elhallgattuk az igazságot az emberek elől, természetesen a saját
érdekükben. Különben már kitört volna a pánik, a káosz, az anarchia. És
akkor jön ez a herceg és a népe...
- ...és az igazság - vetette közbe Pons.
- Igen - mondta az uralkodó. - És az igazság.
- Felség, ha elmondhatom, amit gondolok...
- Mióta teszel másképp, Pons?
- Valóban, Sire. - A főkancellár halványan elmosolyodott. - Mi lenne, ha
befogadnánk ezeket a nyomorultakat, és letelepítenénk őket - mondjuk - az
Óbirodalomban. Az a terület majdnem teljesen haszontalan számunkra, most,
hogy a Tűztenger leapadt.
- És hagyjuk, hogy ezek az emberek terjesszék a történeteiket egy
pusztulóban lévő világról? Azok, akik a grófot eddig csak szenilis vén
bolondnak tartották, most majd egyszerre komolyan veszik majd.
– A gróf nem jelent majd problémát... – A főkancellár finoman köhintett.
- Igen, de nem ő az egyetlen. És most adj hozzájuk egy herceget Kairn
Telestből, aki a hideg és terméketlen birodalmáról beszél, és arról, hogyan
keres kiutat, s mindannyiunkat a pusztulásba kergetsz. Anarchia, forrongás!
Ez az, amit akarsz, Pons?
– Isten ments, dehogy! – A főkancellár megborzongott.
- Akkor hagyd abba az idétlen fecsegést! Ezeket a betolakodókat úgy
tünteted fel, mint az ellenségeinket, és harcra szólítasz fel ellenük. A
háború mindig egységbe kovácsolja az embereket. Időre van szükségünk, Pons!
Időre, hogy mi magunk találjuk meg a Halálkaput, ahogy a jóslat
megjövendölte.
– Felség! – Ponsnak elakadt a szava. – Ön? A jóslat! Ön...?
– Természetesen, Kancellár – csattant fel az uralkodó, és úgy tűnt, kissé
haragra gerjedt. – Volt efelől valaha is valami kétséged?
– Nem, természetesen nem, Felség. – Pons meghajolt, és hálás volt, hogy
elrejtheti az arcát, amíg rendezni tudja a vonásait, eltünteti a döbbenetet
és megingathatatlan hitet varázsol a helyére. – Csak hirtelen... hirtelen
minden a nyakunkba szakad, túl sok minden történik egyszerre. – Ez legalább
nagyon is igaz volt.
– Amikor eljön az ideje, kivezetjük a népünket ebből a sötétből a fény
világára. A jóslat első felét már beteljesítettük...
Igen, és minden nekromanta Abarrachon, gondolta Pons.
– Most már csak az a dolgunk, hogy a többit is beteljesítsük – folytatta
Kleitus.
– És képes rá, Felség? - kérdezte a főkancellár, engedelmesen felelve az
uralkodó végszavára, melyet kissé felhúzott szemöldöke jelzett.
– Igen – válaszolta Kleitus.
Ez még Ponsot is megdöbbentette.
– Sire! Tudja hol található a Halálkapu?
– Igen, Pons. Végre valahára a kutatásaim meghozták a választ számomra.
Most már érted, hogy ez a herceg és a jöttment követői, akiknek éppen ebben
a szent pillanatban kellett megérkezniük, miért jelentenek ekkora
kellemetlenséget számomra?
Illetve fenyegetést, pontosított Pons. Mivel, ha az ősi feljegyzések
segítségével meg tudtad fejteni a Halálkapu titkát, akkor ezt mások is
megtehették. A „hullámzás”, amelyet átéltél, nem volt olyan nagyszerű a
számodra, mint amennyire félelmetes. Lehet, hogy valaki megelőzött. Ez az
igazi oka, hogy ennek a hercegnek és a népének pusztulnia kell.
- Alázatosan meghajlok a bölcsessége előtt, Felség. – A kancellár mélyen
meghajolt.
Pons, legalábbis nagy részben igazat mondott. Ha voltak is kétségei, az
csak azért volt, mert soha nem vette komolyan a jóslatot. Nem is igazán
hitt benne. Kleitus azonban nyilvánvalóan igen. És nem csak hogy hitt
benne, de elhatározta, hogy be is teljesíti! Valóban rátalált a
Halálkapura? Lehet, hogy Ponsnak kétségei voltak, de nem azokkal a
fantasztikus látomásokkal kapcsolatban. Azoktól a képektől olyan borzongás
futott végig a kancellár testén és az elméjében egyaránt, mint amilyen az
elmúlt negyven évben soha. Amikor visszaemlékezett arra, amit látott, egy
pillanatra úrrá lett rajta az izgatottság, és komolyan erőt kellett vennie
magán, hogy visszanyerje az önuralmát, és visszarángassa magát azokból a
ragyogó, reményteli világokból a sötét és szomorú feladatokhoz, amelyek rá
vártak.
– Felség, hogyan kezdjünk neki ennek a háborúnak? Nyilvánvaló, hogy Kairn
Telest nem akar harcolni...
— Márpedig harcolni fognak, Pons, — mondta az uralkodó —, amikor
megtudják, hogy kivégeztük a hercegüket.

19. fejezet

Tűztenger, Abarrach

Edmund herceg elmondta a népének, hogy hová megy és miért. Az emberek

gondterhelten hallgattak, attól féltek, elveszítik a hercegűket, de tudták,
nincs más lehetőség.
— Távollétemben Baltazar lesz a vezetőtök — jelentette be végül Edmund
egyszerűen. — Kövessétek, és engedelmeskedjetek neki, mint ahogy velem
tennétek!
Néma csend közepette távozott. Senki nem talált szavakat, hogy szerencsét
kívánjon. Bár a szívük mélyén féltették őt, a rettenetes, kegyetlen
haláltól még jobban féltek, így hagyták csendben elmenni, s a bűntudat
fojtogatta őket.
Baltazar visszakísérte a herceget a barlang végébe, és közben
folyamatosan próbálta meggyőzni Edmundot, hogy legalább testőröket vigyen
magával Necropolisba — a legmegtermettebbeket a friss halottak közül. De a
herceg visszautasította.
— Békével jöttünk a testvéreinkhez. A testőrök arra utalnának, hogy nem
bízunk meg bennük.
– Hívjuk akkor díszőrségnek őket - javasolta Baltazar. – Nem helyes, hogy
Felséged kíséret nélkül menjen. Úgy fog kinézni, mint... mint...
– Mint ami vagyok – mondta Edmund komoran. – Egy koldus. A nyomorultak és
éhezők hercege. Ha az az ára, hogy a népem segítséget kapjon, hogy
büszkeségünket félretéve meghajtsuk a fejünket az uralkodó előtt, akkor én
boldogan térdepelek a lábai elé.
– Még hogy Kairn Telest hercege térdet hajt! – A nekromanta fekete
szemöldöke összeugrott, tekintete elsötétedett.
Edmund megállt, és megrovón fordult Baltazar felé.
– Ott maradhattunk volna Kairn Telestben, egyenes gerinccel. Persze akkor
már régen arra a formára fagytunk volna...
- Igazad van, Felség. Bocsánatot kérek. – Baltazar mélyet sóhajtott. –
Mégsem bízom bennük. Legalább magadnak valld be, Edmund, ha már senki
másnak nem ismered el! Ezek a népek szándékosan pusztították el a
világunkat. És mi élő szemrehányásként állunk előttük.
- Annál jobb, Baltazar. A bűntudat meglágyítja a szívet...
- Vagy megkeményíti. Légy körültekintő, Edmund! Légy óvatos!
– Az leszek, drága barátom. Az leszek. És azért nem teljesen egyedül
megyek. A herceg tekintette átsiklott Haplón, aki lustán a barlang falának
támaszkodott, és Alfreden, aki azzal volt elfoglalva, hogy valahogy
kirángassa a lábát a földön lévő repedésből. A kutya ott ült a herceg lába
mellett, és a farkát csóválta.
- Nem – ismerte el Baltazar szárazon. – És nekem ez valahogy egyáltalán
nem tetszik. Ebben a kettőben sem bízom jobban, mint amennyire abban az
úgynevezett uralkodóban. Jól van, jól van. Most már nem mondok semmit, csak
azt, hogy isten áldjon, Felség! Isten áldjon!
A nekromanta szorosan magához ölelte a herceget. Edmund melegen
viszonozta az ölelést, aztán elszakadtak egymástól, s míg Edmund kisétált a
barlangból, Baltazar hátramaradt, és nézte, ahogy a Tűztenger vörös izzása
kísérteties fénnyel világítja meg a herceget.

Gond nélkül eljutottak a Biztos Kikötőig, ha nem számoljuk, hogy néhányszor

meg kellett állniuk, hogy kirángassák Alfredet azokból a szerencsétlen
helyzetekből, amelyekbe az út során keverte magát. Haplo már közeljárt
hozzá, hogy türelmetlenül felszólítsa a sartant, hívja már segítségül a
mágikus erejét, és lebegjen, úgy, mint amikor befelé jöttek a barlangba,
hagyja, hogy a mágia a levegőbe emelje azokat az otromba tappancsokat, a
szikladarabok és repedések fölé.
De aztán hallgatott. Úgy gondolta, mind ő, mind Alfred sokkal hatalmasabb
mágikus erők birtokában vannak, mim ezek a népek. Nem akarta, hogy
megtudják, mennyire hatalmasak. Már az is elámította őket, hogy teremtettek
egy pár halat, pedig ezt bármely kisgyerek meg tudta volna tenni. Soha ne
fedd fel a gyenge pontodat ez ellenfél előtt, és soha ne fedd fel az
erősségedet! Most már csak egyetlen gondja volt: Alfred. Hosszas
megfontolás után Haplo arra a következtetésre jutott, hogy Alfred nem
árulja el, valójában mekkora erőkkel bír. Ez az ember éveket töltött el
úgy, hogy folyamatosan leplezni próbálta mágikus hatalmát. Valószínűleg
most sem akarja majd használni.
Amikor megérkeztek Biztos Kikötőbe, a herceg és a hercegné ott álltak az
obszidiánból készült mólón. Mindkét nekromanta Haplo hajóját csodálta -
vagy talán vizsgálgatta.
– Tudod, mire jöttem rá, uram? – A fiatal lord, amikor megpillantotta
őket, abbahagyta a hajó szemlélését, és sietve Haplóhoz fordult.
Gondolkoztam rajta, hol láttam már ilyen rúnákat ezelőtt! A játékban – a
rúna-dominóban! – Izgatottan várta Haplo válaszát, nyilvánvalóan azt
gondolta, hogy Haplo tudja, miről beszél.
 De Haplo nem tudta.
– Drágám, – szólalt meg az eddig csendben álldogáló Jera –, ennek az
embernek fogalma sincs, miről beszélsz. Miért nem...
- Ó, tényleg? – Jonathan elég meglepettnek tűnt. - Én azt hittem,
mindenki... ezt a játékot, tudod, kövekkel játsszák. A kövekre pedig olyan
rúnák vannak vésve, mint amilyenek a te hajódra. És, ha belegondolok, a
kezeden és a karodon is ilyen rúnák vannak! Hé, olyan vagy, mint egy élő
játéktábla! – A lord felnevetett.
– Milyen rettentő dolgokat beszélsz, Jonathan! Szegény embert olyan
kellemetlen helyzetbe hozod! – figyelmeztette nyomatékosan a felesége, de
közben olyan átható tekintettel nézett Haplóra, melyet a patryn igencsak
zavarba ejtőnek talált.
Haplo megvakarta a kézfejét, és látta, hogy az asszony zöld szeme a
bőrére tetovált rúnákra szegeződik. Nyugodt mozdulattal bőrnadrágjának
zsebébe mélyesztette a kezét, és egy barátságos mosolyt erőltetett az
arcára.
– Nem jöttem zavarba. Inkább érdekel a dolog. Életemben nem hallottam még
olyan játékról, amelyről beszéltél. Szeretném egyszer látni, hogyan
működik, szeretném megtanulni, hogyan játsszák.
– Ennél mi sem könnyebb! Van egy készlet rúna-dominóm otthon. Ha partot
értünk, esetleg visszamehetnénk a házamba...
- Kedvesem! - szólt közbe Jera mosolyogva. Amikor partot érünk, a
palotába kell mennünk! Őfelségével. – Egy oldalba bökéssel figyelmeztette a
férjét, hogy nagy lelkesedésében udvariatlanul megfeledkezett a hercegről.
- Ne haragudjon, Felség! – vörösödött el Jonathan. – Csak én még tényleg
sohasem láttam ehhez a hajóhoz hasonlót...
– Ne, kérlek, ne kérj bocsánatot! – Edmund maga is újonnan támadt
érdeklődéssel szemlélte Haplót és a hajót. – Figyelemre méltó. Nagyon
figyelemre méltó.
- Az uralkodó el lesz ragadtatva! - jelentette ki Jonathan. - Imádja a
rúna-dominót, soha nem hagy ki egyetlen estét sem, hogy játsszon. Csak
várj, amíg találkozik veled, és hírét veszi a hajódnak! El sem fog engedni
- biztosította Haplót komolyan.
Haplo egyáltalán nem találta lelkesítőnek a gondolatot. Alfred rémült
pillantást vetett rá. De a patryn váratlan szövetségesre lelt a hercegné
személyében.
- Jonathan, nem hiszem, hogy szólnunk kellene a hajóról az uralkodónak.
Végül is Edmund herceg dolga ennél sokkal fontosabb. És én – a zöld szempár
Haplóra szegeződött – ki szeretném kérni az apám tanácsát, mielőtt bárki
mással megvitatnám a dolgot.
A fiatal herceg és a hercegné tekintete összevillant. Jonathan arca
azonnal elkomolyodott.
– Bölcs javaslat, kedvesem. A családban a feleségem az ész.
- Nem, nem, Jonathan – tiltakozott és halványan elpirult. – Végül is te
vetted észre a kapcsolatot a hajón lévő rúnák és a játék között.
– Akkor úgy mondanám, hogy a józan ész helyesbített Jonathan. A nőre
mosolygott, és megsimogatta a kezét. – Mi ketten remek csapatot alkotunk.
Én a benyomásaim alapján ítélek, ösztönös ember vagyok. Hajlamos vagyok rá,
hogy előbb cselekedjek, csak azután gondolkozzak. Jera az, aki nem engedi,
hogy letérjek a helyes útról. Másfelől azonban, ő nem tenne soha semmi
izgalmasat, semmi rendkívülit, ha én nem lennék mellette, hogy érdekessé
tegyem az életét. - Lehajolt, és arcon csókolta a feleségét.
– Jonathan, kérlek! – Az asszony arcát elöntötte a pír. – Mit fog rólunk
Őfelsége gondolni?
- Őfelsége azt fogja gondolni, hagy nem sok olyan emberrel találkozott
még, akik ennyire szeretik egymást – mondta Edmund mosolyogva.
– Nem túl rég óta vagyunk házasok, Felség - tette hozzá Jera, még mindig
vörös arccal, de szeretetteljes pillantást vetett a férjére, és
megszorította a kezét.
Haplo hálás volt, hogy a beszélgetés elterelődött az ő személyéről.
Letérdelt a kutya mellé, és úgy tett, mintha az állatot tanulmányozná.
 – Sar...Alfred – szólalt meg, – Gyere ide, légy szíves! Azt hiszem,
valami kavics állt bele a kutya talpába. Tartanád, amíg megnézem?
Alfred rémültnek tűnt.
– Fogd be a szád, és csináld, amit mondok! – Haplo dühös pillantást
vetett rá. – Nem fog bántani. Addig nem, amíg nem utasítom rá.
A patryn lehajolt, felemelte az állat bal első lábát, és úgy tett, mintha
megvizsgálná. Alfred engedelmeskedett Haplónak, s a keze erőtlenül tapadt a
kutya oldalára.
- Te mit veszel ki ebből az egészből? – kérdezte a patryn suttogva.
– Nem vagyok biztos benne. Nem látom tisztán – válaszolta Alfred, és az
állat mancsát nézte. – Ha a fény felé fordítanád...
– Nem a kutyára gondoltam! – Haplo majdnem kiabált elkeseredett dühében,
de aztán leküzdötte a haragját, és visszafogta a hangját. – A rúnákról
beszélek. Hallottál valaha arról a játékról, - amelyről beszéltek?
- Nem, soha. – Alfred megrázta a fejét. – Mi nem igazán barátkoztunk a ti
népetekkel. Nem nagyon hiszem, hogy bármiféle játékot... – A Haplo kezén
lévő rúnákra pillantott, amelyek kéken és vörösen izzottak, ahogy mágikus
erővel védekeztek a magmatenger hője ellen. Alfred megborzongott. – Nem, ez
lehetetlenség!
– Szeretnéd, ha megpróbálnám használni a rúnáidat? – kérdezte Haplo. A
kutya türelmesen ücsörgött, és hagyta, hogy nyomogassák és böködjék, örült,
hogy foglalkoznak vele.
- Igen, eléggé hasonlóak. Nem lenne könnyű megérintened őket, mint ahogy
kimondanod sem könnyű. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés - próbálkozott
Alfred reménykedve. – Lehet, hogy csak értelmetlen irkafirkák, amelyek
véletlenül rúnákra hasonlítanak.
Haplo felmordult.
– Én nem hiszek a véletlenekben, sartan. Jól van, öregfiú, jól van. Miért
nyüszítesz így a semmitől?
Játékosan feldöntötte a kutyát, és a hasát kezdte vakargatni. Az állat a
hátán hempergett, és elmélyülten vakarózott, a hátát a földnek dörgölve.
Aztán megpördült, felugrott, és felfrissülve rázta meg magát. Haplo
felemelkedett, és nem foglalkozott többet Alfreddel, aki felállás közben
elvesztette az egyensúlyát, és a földre huppant. A herceg nyomban a
segítségére sietett.
- A hajóddal akarsz átkelni a tengeren vagy velünk tartasz! – kérdezte a
hercegné a patryntól.
Ezen már a Haplo is elgondolkozott. Ha ezek tényleg patryn mágiát
használnak ott a városban, akkor megvolt rá az esély, legyen az bármilyen
csekély is, hogy valaki képes lesz áttörni az oly alaposan felépített
védelmi rendszerén. A hajót nehezebb lesz elérnie, ha itt van kikötve a
szemközti parton, de itt kevesebben láthatják, és talán kevesebben
piszkálnák meg.
– Csatlakozom hozzátok, hercegem – válaszolta Haplo. – És itt hagyom a
hajómat.
– Bölcs döntés – bólogatott a hercegné, és úgy tűnt, ugyanazok a
gondolatok futottak át az agyán, mit a patrynéban. Haplo látta, hogy
tekintete a felhőkkel borított város felé vándorolt, mely egy sziklára
épült a hatalmas barlang végében, és látta, hogy az arca elkomorul.
Nyilvánvalóan ott sem volt minden teljesen rendben, de Haplo kevés olyan
helyet látott, ahol élőlények éltek, és nem vetült rájuk zűrzavar és
viszály árnyéka. Bár azokat a helyeket mind emberek, elfek és törpék
lakták. Ezt a várost azonban sartanok irányították, akik híresek arról,
hogy képesek tökéletes nyugalomban és békében élni egymás mellett. Érdekes.
Nagyon érdekes.
A kis csapat végigsétált az üres, kihalt kikötőben a herceg hajójához. A
jármű egy hatalmas, vasból készült szerkezet volt, mely — csakúgy, mint a
legtöbb hajó azokban a birodalmakban, ahol Haplo járt — egy sárkányt
formázott. A fekete, vas sárkányhajó sokkalta nagyobb volt, mint Haplóé.
Már a kinézete is félelmetes volt, óriási, ronda fekete sárkányfeje a
lávatengerből emelkedett ki a magasba. Szeme vörösen izzott, kitátott
szájában vörös lángokat vetett a tűz; és vas orrlyukaiból füstfelhőket
eregetett.
A halottak serege előttük botladozott, s ahogy meneteltek, időnként
csontokat, páncéldarabokat és hajcsomókat hullajtottak a földre. Az egyik
holttest, mely már szinte teljesen csontvázzá fogyott, egyszer csak
összeesett, a lába szétporladt alatta. A halott katona ott feküdt a
dokkban, s nem volt más, mit egy halom összekuszálódott csont és
páncéldarab, még a sisakja is esztelen szögbe fordult a koponyáján.
A herceg és a hercegné, megálltak, sietve váltottak egy-két szót,
suttogva megvitatták, van-e még rá mód, hogy megpróbálják ismét
feléleszteni. Úgy döntöttek, nem próbálkoznak vele. Az idő nagyon
sürgetett. A hadsereg lármásan csörömpölve, rendületlenül haladt tovább az
obszidián gáton a hajó felé. Haplo visszanézett a csontvázra, és úgy látta,
a szelleme fölötte lebeg, és siratja a testét, mint az anya a halott
gyermekét.
Mit jajveszékelt az a hallhatatlan hang? Hogy hozzák vissza ebbe az
életnek csúfolt valamibe? Haplo ismét érezte, hogy erőt vesz rajta az
undor. Elfordult, és elhessegette a gondolatot az agyából. Valami szipogást
hallott. Megvető pillantást vetett Alfredre, és látta, hogy a férfi arcán
könnycseppek csorognak lefelé.
Haplo lekicsinylően elmosolyodott, és tekintete elidőzött a lepusztult
hadseregen. Egy sartan hadsereg. Megmagyarázhatatlan, aggasztóan
nyugtalanító érzés tört rá, mintha az oly gondosan felépített világkép,
mely nagyon hosszú idő óta élt benne, hirtelen a feje tetejére állt volna,
és teljesen kifordult volna önmagából.

— Milyen mágia hajtja ezt a hajót? — kérdezte Haplo, miután keresztben-

hosszában bejárta a felső fedélzetet, és semmilyen nyomát nem látta mágikus
kisugárzásnak, nem találkozott semmilyen énekelhető sartan rúnával, és a
hajótesten és a kormányon sem voltak sartan mágikus jelek. A vassárkány
mégis sebesen szelte a magmatenger hullámait, és gomolygó füstpamacsokat
eregetett kifelé az orrlyukán.
— Nem mágia. Víz — felelte Jonathan. — Pontosabban gőz. — Kissé zavarba
jött, és Haplo csodálkozó tekintetét látva, védekező álláspontot vett fel.
A hajót réges-régen még mágia hajtotta.
— Mielőtt még a mágikus erőket arra kellett használni, hogy felélesszétek
és megtartsátok a halottaitokat — mondta Alfred, és szörnyülködő, egyben
sajnálkozó pillantást vetett a holttestekre, melyek szedett-vedett sorokban
álldogáltak a fedélzeten.
— Igen, így van - felelte Jonathan. Haplo nem emlékezett rá, hogy valaha
is látta volna ilyen lesújtottnak, amióta találkoztak.
— És hogy egészen őszinték legyünk, hogy fenntartsuk saját magunkat.
Lassan mindketten megtanuljátok, milyen hatalmas mágikus erőre van szükség
csupán ahhoz, hogy fennmaradjunk idelent. Az elviselhetetlen hőség és a
mérgező gázok megkövetelik a maguk áldozatait. Ha beérünk a városba,
állandóan borzasztó esőzésnek leszünk kitéve, mely nem táplál semmit, de
mindent szétmar – a követ, a húst...
– Ez a föld mégis lakhatóbb, mint a világ többi része, hercegem - mondta
Edmund, miközben a viharfelhőket nézte, amelyek a városra telepedtek. –
Gondolod, hogy az első pillanatban elmenekültünk, ahogy az élet egy kissé
nehezebbé kezdett válni számunkra? Csak akkor hagytuk el a országot, amikor
teljesen lehetetlenné vált! Van egy pont, amikor már a leghatalmasabb mágia
sem képes fenntartani az életet egy olyan birodalomban, ahol nincs egy
szikrányi hő, ahol a víz olyan keménnyé fagy, mint maguk a sziklák, és ahol
áthatolhatatlan sötétség telepedik a földre.
- És minden egyes periódus elteltével - tette hozzá Jera halkan – a
magmatenger, amelyen hajózunk, egy kissé még lejjebb apad, s a hőmérséklet
a városban egy tizedfokkal csökken. És mi egészen közel vagyunk a
középponthoz! Legalábbis az apám megállapítása szerint.
– Ez tényleg igaz? – kérdezte a herceg aggodalmas hangon.
– Kedvesem, nem kellene ilyesmiket mondanod – suttogta Jonathan
nyugtalanul.
- A férjemnek igaza van. A királyi rendelet szerint ilyesmiket még
gondolni is árulásnak számít. De igen, Felség, valóban igazat beszélek! Én
magam, az apám, és a hozzánk hasonlóak mindig ki fogjuk mondani az
igazságot, még ha vannak is olyanok, akik nem akarják meghallani! – Jera
büszkén felszegte az állát. – Az apám tudományos kutatásokat folytat, a
fizika törvényeit és szabályszerűségeit vizsgálja, olyan témákat, melyeket
a népünk lenéz, mert fel nem foghat. Lehetett volna ő is nekromanta, de nem
akart, szerinte éppen itt az ideje, hogy a nép ezen a világon az élőkre
összpontosítsa a figyelmét, ne a halottakra.
Edmund valahogy túl radikálisnak tartotta ezt a kijelentést...
– Bizonyos határig egyetértek ezzel a nézőponttal, de a halottak nélkül
hogyan tudnánk mi, élők, továbbra is életben maradni? Szolgai feladatok
elvégzésére kellene használnunk a mágikus erőnket, ahelyett, hogy a
fennmaradásunkra tudnánk koncentrálni.
– Ha hagynánk a halottakat békében meghalni, és ha építenénk és
használnánk is, olyan gépeket, mint amilyenek például ezt a hajót hajtják,
ha jobban megismernénk a világunk erőforrásait, ha többet megtudnánk róluk,
és dolgoznánk velük, az apám úgy gondolja, hogy nem csak túlélni sikerülne,
hanem fel is virágoztathatnánk a birodalmunkat. Az is lehetséges, hogy
megtalálnánk a módját, hogy ismét megtelepedhessen az élet az olyan
területeken, mint például a ti országotok, Felség.
– Kedvesem, bölcs dolog ilyesmikről beszélni idegenek előtt? – dörmögte
Jonathan sápadtan.
– Sokkal jobb idegenek előtt beszélni ilyesmiről, mint azok előtt, akik a
barátainknak nevezik magukat! - válaszolta Jera keserűen. – Az az idő már
régen elmúlt, állítja az apám, amikor arra kellett várnunk, hogy más
világokról sietnek majd a segítségünkre, hogy „megmentsenek” minket. Itt az
ideje, hogy magunk mentsük meg magunkat.
A tekintete, mintegy véletlenül, a két idegenre villant. Haplo mereven
nézett a nőre, az arca kifejezéstelen maradt. Nem merte megkockáztatni,
hogy a sartanra pillant, de anélkül is tudta, hogy Alfred olyan bűntudatos
arcot vág, hogy szinte a homlokára van írva: Igen, én egy másik világról
jöttem.
– És ön, hercegné, mégis nekromanta lett. - törte meg Edmund a
kényelmetlen csendet.
– Igen, valóban – felelte Jera szomorúan. - Nem tehettem mást.
Belekerültünk egy ördögi körbe, mely olyan, mint egy kígyó, mely csak akkor
tud életben maradni, ha a saját farkába harapva táplálkozik. Minden
háztartásnak szüksége van egy nekromantára. Nekünk különösképpen, mivel
minket az Óbirodalomba száműztek.
– Az meg micsoda? – kérdezte Edmund, és örült, hogy másról beszélhetnek,
hogy elterelheti a szót egy olyan témáról, melyet nyilvánvalóan
veszélyesnek talált, s talán istenkáromlónak is.
– Majd meglátják. Át kell mennünk rajta, ha a városba igyekszünk.
– Talán, Felség, és ti is, uraim, szívesen megnéznétek, hogyan működik a
hajó – vetette fel Jonathan. Alig várta, hogy valahogy véget vethessen
ennek a beszélgetésnek. - Bizonyára nagyon érdekesek, és felettébb
szórakoztatónak találjátok majd.
Haplo készségesen vállalkozott a dologra, hisz minden információ amelyet
erről a világról megtudhatott, elengedhetetlenül fontos volt számára.
Edmund is elfogadta a javaslatot, talán titokban azt gondolta, hogy az
ilyen hajók esetleg eljuttathatnák a népét a Halálkapuhoz. Alfred
egyszerűen csak csatlakozott hozzájuk. Haplo rosszindulatúan arra gondolt,
íme itt egy lehetőség az ostoba sartannak, hogy fejjel lefelé
lebucskázhasson a vaslépcsőkön a hajó forró, sötét belsejébe.
A hajót egy halottakból álló legénység irányította, akik egy kicsit jobb
állapotban voltak, mint a hadsereg tagjai. Ők életükben is ezt a feladatot
láttak el, így haláluk után is folytathatták a dolgukat. Haplo megtudta,
milyen titokzatos módon működik egy „kazán”-nak nevezett valami, és
udvariasan ámuldozott egy másik alapvető fontosságú szerkezet láttán,
melyet „hajókerék”-nek neveztek, és amelynek a vasa vörösen izzott, s ahogy
a magmában forgott, a sárkányhajót hátulról tolta előrefelé.
A szerkezet Haplót erősen emlékeztette a Csodagépre az Arianuson, arra a
csodálatos szerkezetre, amelyet a sartanok építettek, és most a gegek
működtetik; a csodálatos szerkezetre, amelynek a feladatát senki sem
értette pontosan, amíg a gyermek, Bane, végül rá nem jött.
Az az idő már régen elmúlt; amikor arra kellett várnunk hogy más
világokról sietnek majd a segítségünkre, hogy „megmentsenek” minket.
Miközben visszafelé igyekezett a fedélzetre, hálásan, hogy végre
otthagyhatja a rettenetes hőséget, és a nyomasztó sötétséget odalent,
Haplónak eszébe jutottak Jera szavai. A patryn nem tudta megállni, hogy el
ne mosolyodjon. Milyen ironikus! Aki azért jött, hogy „megmentse” ezeket a
sartanokat, az a legősibb ellenségük. A mestere igencsak jót mulatna ezen!
A vashajó befutott a kikötőbe, mely sokkal nagyobb volt, és sokkal
mozgalmasabb, mint ahonnan jöttek. Minden irányban hajók nyüzsögtek a
magmatengeren. A gazdag Újbirodalom, magyarázta Jonathan, a Tűztenger
partjai mentén fekszik, elég közel ahhoz, hogy ki tudják használni a belőle
áradó hőt, de megfelelően távol, hogy ne ártson nekik.
Mikor kiszálltak a hajóból, a herceg és a hercegné átadták a
parancsnokságot egy másik nekromantának, aki a fejét csóválta a halottak
láttán, és gyorsan elvezette a holtakat, hogy amennyire tudja, rendbehozza
őket.
Jera és a férje hálásak voltak, hogy megszabadulhattak a
kötelezettségeiktől, és gyorsan körbevezették a vendégeiket a kikötőben.
Haplónak Jera minden negatív megjegyzése ellenére az volt a benyomása, hogy
Necropolis – azokból a javakból ítélve, amelyek a parton voltak
felhalmozva, és amelyeket halottak csapatai rakodtak be a hajókra - viruló
és gazdag város.
Lesétáltak a mólóról, és a főút felé vették az irányt, mely a városba
vezetett. De még mielőtt elértek volna az útig, Jera megállította a
csapatot, és visszaintett a lángoló óceán partjai felé.
- Nézzétek! - mondta, és kinyújtotta a kézét. - Nézzétek azokat a
sziklákat egymás tetején. Én halmoztam egymásra őket, mielőtt elindultunk.
És amikor felállítottam a köveket, a magmatenger még a sziklák alját
nyaldosta.
A tenger már nem nyaldosta a köveket. A sziklák és a tenger közti üres
sávra Haplo keze is elfért volna.
- Már ez alatt a rövid idő alatt is - mondta Jera - ennyit apadt a
tenger. Mi történik a világgal, és mi történik majd velünk, ha a magma
teljesen kihűl?

20. fejezet

Az Újbirodalom főútja, Abarrach

Egy nyitott kocsi várta a herceget, a hercegnét és a vendégeket. A jármű

ugyanabból az összefűzött, ragyogó színűre festett és fényesre lakkozott,
fűhöz hasonló anyagból készült, melyet Haplo a faluban látott.
- Ez az anyag nagyon különbözik attól, amelyből a hajótokat építettétek -
mondta Jera, miközben felmászott a kocsira és elhelyezkedett Haplo mellett.
A patryn egy szót sem szólt, de Alfred a szokásos naivságával besétált a
csapdába.
- Úgy érted, hogy nem fa? Hát, igen, a fát nagyon gyakran használjuk a...
ööö... nos... - már rájött, hogy hibát követett el, elhallgatott, de
addigra már késő volt.
Haplo a sartan lelkes szavai mögött meglátta Arianus fáit, ahogy zöld
lombjuk annak a távoli világnak a napsütötte kék ege alatt hajladozott.
A patryn első gondolata az volt, hogy megragadja Alfred kopottas
gallérját, és alaposan megrázza. Arckifejezésükből ítélve Jera és Jonathan
ugyanezeket a képeket látták, és leplezetlen ámulattal meredtek Alfredre.
Elég baj volt az is, hogy ezek a sartanok tudták, vagy legalábbis
gondolták, hogy egy olyan világról jöttek, amely különbözött az övékétől.
De Alfrednek feltétlenül meg kellett mutatnia, mennyire?
Alfred folyamatosan beszélt, miközben bemászott a kocsiba, megpróbálta
jóvátenni a hibát, amelyet elkövetett, de sikerült még nagyobb galibát
okoznia. Haplo csizmáját Alfred lába közé csúsztatta, s a sartan egyenesen
Jera ölébe vetette magát.
A kutya a körülötte lévő zűrzavartól fellelkesedett, úgy döntött, ő is
kiveszi a részét a dologból, és veszettül ugatni kezdte a kocsit húzó
állatot - egy hatalmas, széle-hossza egy, szőrős teremtményt, melynek
mélyen ülő, apró, fekete szeme volt, és három szarv ékeskedett otromba feje
tetején. A rengeteg szerszáma ellenére az állat sebesen mozgott, s karmos
mancsával a kellemetlenkedő kutya felé kapott. A kutya gyorsan félreugrott,
néhány lépéssel arrébb táncolt, hogy a bestia ne érhesse el, aztán
előrevetődött, hogy belekapjon a fekete lábba.
– Hej, pauka! Állj! Vissza!
A kocsis - egy jó állapotban lévő halott – az ostorral a kutya felé
csapott, miközben a másik kezével erősen markolta a kantárszárat. A pauka
megpróbálta elfordítani a fejét, hogy jobban lássa és könnyebben bekaphassa
az ellenfelét. A kocsi utasai nagyot zöttyentek, és egymásnak billentek, a
kocsi, úgy tűnt, mindjárt a feje tetejére áll, és a másik világ körül forgó
gondolatok azonnal átadták a helyüket azoknak, amelyek arra
összpontosítottak, hogy megmaradjanak ebben a világban.
Haplo felugrott. Megragadta a kutyát a nyakánál fogva, és elráncigálta az
állatot a csetepatéból. Jonathan és Edmund a pauka fejéhez rohantak – Haplo
kihallotta az állat nevét a szitkokból, melyeket a halott kicsis zúdított
rá.
– Vigyázz az agyarára! – kiabálta Jonathan a hercegnek aggodalmas hangon.
– Volt már dolgom ilyenekkel ezelőtt is – felelte Edmund nyugodtan.
Megragadott egy marék szőrt az állat oldalán, és gyakorlott kézzel felhúzta
magát a pauka széles hátára. Amint a csapkodó, dühödt bestia hátára ült,
megragadta éles agyarának görbe végét, közvetlenül az orra mellett. Egy
hirtelen erős mozdulattal hátrarántotta a pauka fejét.
Az állat gombszeme kitágult. Megrázta a fejét, olyan erősen, hogy a
herceg majdnem lerepült róla. De Edmund szilárdan kapaszkodott az agyarába,
és még egyszer megrántotta. Lehajolt, néhány nyugtató szót mormogott az
állat fülébe, és megsimogatta a bestia nyakát. A pauka egy pillanatra
abbahagyta az őrjöngést, és fontolóra vette a dolgot. Fenyegető pillantást
vetett a vicsorgó kutyára. A herceg mondott neki még valamit. A pauka úgy
látszott, egyetért, és sértett büszkeséggel ismét elfogadta a hámot.
Jonathan megkönnyebbülten felsóhajtott, és odasietett a kocsihoz, hogy
megnézze, nem lett-e valamelyik utasnak valami baja. A herceg lecsusszant a
pauka hátáról, és megsimogatta a nyakát. A halott ismét a kezébe vette az
eldobott gyeplőt. Alfredet, akinek az arca vörösen lángolt, és nem győzött
bocsánatot kérni, sikerült eltávolítani Jera öléből. Az a néhány kikötői
nekromanta, aki köréjük gyülekezett, és őket bámulta, visszatért a
munkájához, mely részben abból állt, hogy a dolgozó halottakat ott tartsák
a saját munkájuknál. Mindenki felmászott a kocsira, mely vas kerekein
nekiindult. A kutya mögöttük szaladt, a nyelvét lógatta, és a szeme
csillogott az előző élmény hatása alatt.
Nem esett több szó a fáról, de Haplo észrevette, hogy Jera az út folyamán
többször rápillantott, és az ajka mosolyra húzódott.
– Milyen buják és termékenyek a földjeitek! – mondta Edmund, és
leplezetlen irigységgel nézett körbe.
– Ez az Újbirodalom, Felség – felelte Jonathan.
– Az a terület, melyet a visszahúzódó Tűztenger szabadított fel számunkra
– tette hozzá a hercegné. – Ó, igen, most nagyon termékeny föld. De
pontosan ez a termékenység okozza majd a vesztünket.
– Itt leginkább kairnfüvet termelünk – folytatta szinte kétségbeesett
vidámsággal. Tisztában volt vele, hogy a herceg milyen kényelmetlenül érzi
magát, és könyörgő pillantást vetett a feleségére, hogy ne hozzon fel több
ilyen kellemetlen témát.
Jera lesütött szemhéja alól vetett még egy pillantást Haplóra, és
bocsánatkérően megragadta a férje kezét. Innentől kezdve igyekezett
rettenetesen kedves lenni. Haplo hátradőlt a kocsiban, és figyelte, hogyan
változik az arckifejezése, hogyan csillan meg az értelem a tekintetében, és
arra gondolt, hogy eddigi életében csak egyetlen egyszer találkozott olyan
nővel, aki felért ezzel az asszonnyal. Intelligens, kifinomult,
villámgyorsan vág az esze, és hasonlóan gyorsan képes cselekedni, de mégsem
mond vagy tesz semmit meggondolatlanul. Jó társa lenne a Labirintusban.
Borzasztó pech, hogy másvalakihez tartozik.
Mi nem jut eszébe! Még hogy egy sartan nő! Gondolataiban újból
megjelentek azok a mozdulatlan alakok, amelyek békésen feküdtek a mauzóleum
kristály sírboltjaiban. Ezt Alfrednek köszönhetem. Ez mind a sartan hibája.
Valahogy belezavar az elmémbe. A patryn éles pillantást vetett a sartanra.
Ha rajtakapom, meghal. Már nincs rá szükségem.
De Alfred szerencsétlenül kuporgott a kocsi egyik sarkában, nem tudott a
hercegnére nézni anélkül, hogy kopasz fejét el ne futotta volna a pír. A
férfi látszólag még arra sem volt képes, hogy önmaga felöltözzön, de Haplo
mégsem bízott benne. Úgy érezte, valaki nézi, és amikor felpillantott,
tekintete Jeráéval találkozott. A nő úgy nézett rá, mint aki minden
gondolatát kiolvasta, mely a fejében kavargott. Haplo úgy tett, mint akit
rettenetesen érdekel a körülötte folyó társalgás.
– Itt főként kairnfüvet termesztetek? – kérdezte Edmund.
Haplo a magas, arany színű, lábon álló fűféle sorait nézte, melyek a
magmatenger felől érkező forró szélben ingadoztak. A földeken holttestek –
a kinézetükből ítélve friss halottak – dolgoztak, görbe sarlóikkal
szorgalmasan vagdosták a szálakat, és kötegekbe gyűjtötték, melyeket más
halottak vasvillával felhánytak a szállítószekerekre.
– Ezt a növényt nagyon sokféle dologra tudjuk hasznosítani – mondta Jera.
– Nem pusztul el a hőségben, jól fejlődik ebben a melegben, a tápanyagokat
a talajból veszi magához. A rostjait szinte mindenhez felhasználjuk,
szekerek készítésétől kezdve, ruhaszövésen keresztül egészen egy speciális
teafőzetig.
Haplo észrevette, hogy a nő úgy beszél, mintha egy idegen világ
szülötteihez szólna, olyanokhoz, akik nem tudják megkülönböztetni a
kairnfüvet a paukától. De mindvégig egyenesen a herceghez intézte a
szavait, aki – mivel minden bizonnyal úgy nőtt fel, hogy evett, aludt, és
kairnfüvet termesztett - kissé meglepetten fogadta, hogy így kioktatják, de
túlságosan udvarias volt, hogy megjegyzést tegyen.
- Azok a fák, amelyeket ott lát, lantifák. Vadon nőnek. De termesztjük
is. Kék virágait lanticsipkének nevezzük, és előszeretettel használjuk
dekorációként. Gyönyörűek, nem, Felség?
- Már elég régen láttam lantifát – felelte Edmund rezzenéstelen arccal. –
Ha nőnek is még valahol, mostanában nem találkoztunk velük.
Három vastag, egyenes fatörzs emelkedett ki az aranyszínű kairnfű-
táblából. Ezek a törzsek összetekeredtek, egyetlen hatalmas, fonott
oszloppá, mely magasan az ég felé tört, s a teteje elveszett a ködben. A fa
ezüstös-fehéren csillogó ágai vékonyak és törékenyek voltak, és olyan
kuszán összefonódtak, hogy lehetetlennek tűnt szétválasztani őket.
Néhányukon halványkék színű virágok pompáztak.
Ahogy a kocsi közelebb jutott ezekhez a fákhoz, Haplo észrevette, hogy a
levegő tisztább lett, könnyebben lehetett lélegezni. A bőrére tetovált
rúnák halványodó izzásából látta, hogy kevesebb mágikus erőre van szükség a
védekezéshez.
- Igen – mondta Jera. Úgy tűnt, ismét megértette kimondatlan gondolatait.
- A lantifa virágai azzal az egyedülálló képességgel rendelkeznek, hogy
kiszűrik a mérgező anyagokat a légkörből, és tiszta, friss levegőt
bocsátanak ki helyette. Ezért nem vágjuk kis soha ezeket a fákat. Ha valaki
megöl egy lantifát, azt feledéssel büntetik. De a virágjából lehet
szakítani. Nagyon nagyra becsülik, különösen a szerelmesek. – Kedvesen a
férjére mosolygott, aki megszorította a kezét.
– Ha azon az úton mennénk tovább, – mondta Jonathan, és egy keskenyebb
útra mutatott, amely arról a főútról ágazott le, amelyen haladtak –, és
elmennénk majdnem egészen a Hasadékhátig, akkor eljutnánk a családom
otthonához. Tényleg vissza kellene mennem – tette hozzá, és vágyakozó
pillantást vetett az útelágazás felé, amelyet éppen elhagytak. – A kairnfű
már megérett az aratásra, és bár megbíztam apám holttestét, hogy
gondoskodjon a dolgokról, sokszor megfeledkezik a feladatáról, és akkor
semmi sem történik.
– A te apád is meghalt? - kérdezte Edmund.
- És a bátyám is. Ezért vagyok én a birtok ura, bár merüljek feledésbe,
ha valaha is akartam ezt, vagy számítottam rá. Attól tartok, nem vagyok
valami felelősségtudó – ismerte el Jonathan. Nagyon rokonszenves volt,
ahogy könnyed őszinteséggel beszélt a saját hibáiról. – De szerencsére van
mellettem valaki, aki nagyon is az.
- Alábecsülöd saját magad - jelentette ki Jera határozottan. – Ez azért
van, mert ő a legfiatalabb. Gyerekként kissé elkényeztették, Felség. Soha
semmit nem kellett csinálnia. - De most minden megváltozott.
– Hát te aztán egyáltalán nem kényeztetsz el - évődött a herceg.
- Mi történt az apáddal és a bátyáddal? Hogyan haltak meg? – kérdezte
Edmund, és nyilvánvalóan saját fájdalmára gondolt.
– Ugyanaz a rejtelmes baj vitte el őket, mely oly sok mindenkire
lesújtott mostanában - felelte Jonathan szinte kétségbeesetten. – Az egyik
pillanatban még mindketten viruló egészségnek örvendtek, és tele voltak
életerővel. A másik pillanatban pedig... – Tehetetlenül vállat vont.
Haplo éles pillantást vetett Alfredre. Minden ember után, akit
visszahoznak az életbe, egy másik embernek valahol – idő előtt meg kell
halnia.
- Mit tettek? Mit tettek? - Alfred ajkai hangtalanul ismételgették
ugyanazt a mondatot.
Haplo arra gondolt, amit eddig látott és hallott, és benne is hasonló
gondolatok kezdtek motoszkálni.

A kocsi elhagyta az Újbirodalmat, maga mögött hagyta a magasra nőtt

kairnfű-táblákat, és a csodálatos, csipkeszerű lantifákat. A táj lassan-
lassan kezdett megváltozni.
A levegő hűvösebb lett, eleredtek az első esőcseppek, melyektől, amikor
Haplo bőrére csöppentek, a védelmi rúnák izzani kezdtek. A köd lassan
bezárult körülöttük. Jonathan utasítására a kocsi megállt, a halott kocsis
leugrott a bakról, és sietve a fejük fölé terített egy ponyvát, amely némi
védelmet nyújtott az eső ellen. Villám cikázott a gomolygó felhők között,
és mennydörgés rázta meg a levegőt.
– Ez a terület – mondta Jera – az Óbirodalom. Itt él a családom.
Kiszáradt, élettelen föld volt, csak itt-ott bukkant fel a vulkáni hamu
közül néhány csenevész kairnfű-csomó, és egy-egy virághoz hasonlatos
növény, mely halvány, kísérteties fényt sugárzott magából. De, habár a föld
kopárnak tűnt, aratók mászkáltak a sáros földbuckák és salakhalmok között.
– Mi ez? Mit csinálnak? – hajolt ki Alfred a kocsiból.
– Régi halottak – felelte Jera. – A földeken dolgoznak.
– De hiszen... – suttogta Alfred, aki olyan mélyen megdöbbent, hogy nem
is merte hangosan kimondani, amit gondol – nincsenek is földek!
A halottak igencsak szánalmas állapotban voltak, még sokkal rosszabban,
mint a katonák hadseregben, s fáradtan vánszorogtak a szitáló ködben.
Csontváz karok emelgették a rozsdás sarlókat, sőt, néha csak a semmit:
sarló nélkül végezték a beidegződött mozdulatokat. Más halottak, akiknek a
húsa már rothadófélben volt, az aratók után igyekeztek, felszedték a
semmit, és gondosan elhelyezték a semmibe. A szellemeik, melyek alig voltak
kivehetőek a körülöttük lévő ködből, vigasztalanul lebegtek a holttestek
mögött. De az is lehet, hogy a köd olyan szellemekből állt, melyek azokhoz
a földbe süllyedt csontokhoz tartoztak, amelyek már soha többé nem
emelkednek fel.
 Haplo a ködbe nézett, és karokat, kezeket és szemeket látott. A köd
belekapaszkodott, valamit mintha akart volna tőle, valamit mintha mondani
akart volna neki. Fagyos hidege átjárta a testét és a lelkét.
– Már nem nő itt semmi, bár valaha ez a terület is olyan termékeny volt,
mint most az Újbirodalom. Az a néhány szál kairnfű, amelyet láttok, a föld
alatti kolosszusok mentén nő, amelyek a magmát szállítják a városba, hogy
ellássák meleggel. Csak a régi halottak maradtak, akik életükben ezt a
területet művelték. - Megpróbáltuk új területekre vinni őket, de
minduntalan visszaszivárogtak azokra a földekre, amelyeket ismertek, végül
aztán békén hagytuk őket.
- Még hogy békén! – ismételte meg Alfred keserűen.
Jera, úgy tűnt, kissé meglepődött Alfred hozzáállásán.
– Igen, békén. Maguk nem ezt teszik a halottaikkal, amikor már túl
öregek, ahhoz, hogy használni lehessen őket?
Helyben vagyunk, gondolta Haplo, és tudta, hogy meg kellene akadályoznia,
amit Alfred mondani készül. De nem tette. Csendben maradt, nem szólt egy
szót sem.
– Nekünk nincsenek nekromantáink – mondta Alfred halkan, s szavait
áthatotta a mély meggyőződés. – Mi hagyjuk a halottainkat, amikor távoznak
az életből, hogy kipihenjék magukat életük fáradságos munkája után.
A kocsi három utasa nem, szólt egy szót sem, döbbent csend telepedett
rájuk. Ugyanolyan szörnyülködve meredtek Alfredre, mint ahogy ő nézett
rájuk.
- Úgy érti, – szólalt meg Jera, amikor magához tért döbbentéből –, hogy
az önök népe átadja a halottait, az összes halottját, a feledésnek?
- A feledésnek? Nem értem. Ez mit jelent? – Alfred értetlenül pillantott
egyik utastársáról a másikra.
– A test elrothad, porrá lesz. A értelem bent reked és képtelen
kiszabadulni.
- Értelem? Milyen értelem? Ezeknek nincs értelmük! - Alfred az öreg
holttestek felé intett, amelyek a hamu és a sár között őgyelegtek.
– Dehogyis nincs értelmük! Dolgoznak, hasznos feladatokat látnak el.
— Csakúgy, mint a sárkányhajó, amelyen utaztunk, de annak sincs értelme.
És itt ugyanígy használják a halottakat. De ennél sokkal rosszabbat is
tettek! Sokkal rosszabbat! - kiabálta Alfred.
A herceg türelmesen kíváncsi arckifejezése haragossá változat. Csak vele
született udvariassága akadályozta meg abban, hogy megszólaljon, mert amit
mondott volna az nyilvánvalóan nem aratott volna tetszést. Jera szigorúan
ráncolta a szemöldökét, az állát előreszegte, a háta kiegyenesedett.
Mondani akart valamit, de a férje erősen megszorította a kezét. Alfred
mindebből semmit nem vette észre, és érzéketlenül megtörte a jeges,
rosszalló hallgatást, amely rájuk telepedett.
- Az ilyen fekete tudományok ismertek a népem előtt, de kifejezetten
tiltottak. Az ősi feljegyzések minden bizonnyal említenek ilyesmit. Ezek
elvesztek, vagy mi történt velük?
- Talán megsemmisítették őket — vetette fel Haplo nyugodt hangon. Hosszú
idő óta most szólalt meg először.
- És ön mit gondol, uram? - kérdezte Jera a patryntól, nem törődve azzal,
hogy a férje erősen szorongatja a kezét. - Hogyan bánik az ön népe a
halottaival?
- Az én népemnek, hercegné, mindene megvan, hogy fenntartsa az élőket, és
nem kell a halottakkal foglalkoznia. És számomra úgy tűnik, hogy jelen
pillanatban nekünk is ez kellene, hogy az első számú problémánk legyen.
Tudták, hogy katonák hada tart errefelé?
A herceg a nyakát nyújtogatta, megpróbált kinézni a ponyvával letakart
kocsiból. De nem látott semmit, csak áthatolhatatlan ködöt, és esőt, s
sietve visszahúzta a fejét a tető alá.
- Honnan tudod? - kérdezte. Most még gyanakvóbban tekintett rájuk, mint a
legelső alkalommal, amikor a barlangban találkoztak.
— Nagyon jó a hallásom — felelte Haplo szárazon. — Ha figyelsz, akkor te
is meghallod a szerszámok csilingelését.
 Ha nagyon figyeltek, a saját kocsijuk hangjain túl valóban meghallhatták
s szerszámok csilingelését, és a hangot, mely olyan volt, mintha paták
dobognának a sziklákon.
Jonathan és a felesége meglepett pillantást váltottak egymással. Jera
gondterheltnek tűnt.
— Ha jól látom, az, hogy seregek vonulnak ennek az útnak mentén, nem
teljesen hétköznapi dolog, ugyebár? - kérdezte Haplo, és hátradőlt a
kocsiban, s a karját keresztbe fonta a mellkasán.
- Lehet, hogy Őfelsége királyi kísérete — lélegzett fel Jonathan.
- Igen, így van. Minden bizonnyal — bólogatott Jera, de hangja túlságosan
is hatalmas megkönnyebbülést sugárzott ahhoz, hogy meggyőző legyen.
A mindig udvarias Edmund elmosolyodott, ha voltak is kétségei, ezt nem
mutatta.
A szél megerősödött, a köd elvékonyodott. A csapatok közelebb értek, és
most már tisztán látszottak. A katonák halottak voltak, friss halottak,
kitűnő állapotban. Amint megpillantották a kocsit, megtorpantak, keresztben
felsorakoztak előttük, és elállták az utat. Jonathan sietve kiadott
parancsára a halott vezető megállította a kocsit. A pauka felhorkant, és
nyugtalanul megrázta a fejét: nem tetszettek neki azok a bestiák, amelyeken
az idegen katonák ültek.
A katonák hátasai gyíkszerű teremtmények voltak, rondák és ormótlanok. A
fejük két oldalán két-két szem mozgott, melyek mind függetlenek voltak
egymástól, így azt a benyomást keltették, hogy minden irányba egyszerre
képesek látni. Alacsonyak és zömökök voltak, hasuk szinte a földet
verdeste, izmos hátsó lábaik voltak, és vastag, tüskés farkuk. A halottak a
hátukon lovagoltak.
– Az uralkodó seregei – állapította meg Jera suttogva. – Egyedül az ő
katonái lovagolhatnak iszapsárkányokon. És a szürke köpenyes férfi, aki
vezeti őket, az a főkancellár, az uralkodó jobbkeze.
- És az a fekete köpenyes alak, aki mögötte lovagol?
- Az a hadsereg nekromantája.
A kancellár, aki a többiekhez hasonlóan egy iszapsárkány hátán ült, és
szemmel láthatólag nagyon kényelmetlenül érezte magát, szólt valamit a
kapitánynak, aki előreléptetett a saját hátasával.
A pauka horkantott és fújtatott, és a fejét rázta az iszapsárkány
szagától, mely undorító és bűzös volt, mintha az állat most mászott volna
ki egy büdös sártengerből.
– Kérem, mindenki szálljon ki a kocsiból! - utasította őket a kapitány.
Jera a vendégeire pillantott.
– Azt hiszem, tényleg jobban tennénk - mondta bocsánatkérően.
Kimásztak a kocsiból, a herceg udvariasan kisegítette a hercegnét. Alfred
még ebben a két lépcsőfokban is megbotlott, és kis híján beleesett egy
gödörbe, fejjel előre. Haplo csendben a csapat végébe állt. Kezének egy
intésére a kutya nyomban a lábához sietett.
A halott kifejezéstelen tekintettel a kis csapatra meredt, s a szája
azokat a szavakat formálta, melyeket a főkancellár utasítására mondania
kellett.
– Abarrach Uralkodója, Kairn Necros irányítója, az Ó- és Újbirodalom
kormányzója, Hasadékhát, Salfag és Thebis királya, Kairn Necros hűbérura
nevében szólok.
Edmund mélyen elvörösödött, mikor meghallotta, hogy saját királyságára
milyen jogot formálnak, de tartotta a száját. A halott folytatta a
mondókáját.
– Azt az illetőt keresem, aki Kairn Telest királyának hívja magát.
– Én annak a földnek a hercege vagyok – mondta Edmund hangosan és
büszkén. – A király, az apám, halott, bár újraélesztették. Ezért vagyok én
itt, és nem ő – tette hozzá a várakozó nekromantának, aki fekete csuklyája
alatt bólogatott, jelezve, hogy megértette a dolgot.
A halott kapitány azonban kissé összezavarodott. Ez a válasz kívül esett
azokon a dolgokon, amelyekre parancsot kapott. A főkancellár pár szóval
elmagyarázta neki, hogy most a herceg szolgál a király helyében. A kapitány
visszanyerte a biztonságérzetét, és folytatta.
– Őfelsége parancsára Kairn Telest királyát...
- Hercegét - szólt közbe a kancellár türelmesen.
– ...le kell tartóztatnom.
- Milyen vádak alapján? – tudakolta Edmund. Előrelépett, a halottal nem
törődve, metsző pillantást vetett a kancellárra.
– Mivel anélkül lépett be Thebis és Salfag területére, azokra a helyekre,
amelyek nem az ő birodalmai, hogy először engedélyt kért volna az
uralkodótól, hogy átléphesse a határait...
– Azokban az úgynevezett birodalmakban nem él senki! És sem én, sem az
apám még csak nem is tudtunk arról, hogy ez az „uralkodó” egyáltalán
létezik!
A halott folytatta a mondókáját, talán meg sem hallotta a közbeszólást.
- És azért, mert ok nélkül megtámadták Biztos Kikötő városát, elűzték a
békés lakosokat és fosztogattak...
– Hazugság! – kiáltott fel Edmund, haragja felül kerekedett a józan
eszén.
– Valóban az! – kiabált Jonathan szenvedélyesen. – A feleségem és én
éppen most jöttünk a városból. Tanúsíthatjuk, hogy mi az igazság az ügyben.
– A Legigazságosabb Felség nagyon szívesen meghallgatja majd az önök
változatát is a történetről, herceg. Idejében tudatja majd mindkettőjükkel,
hogy mikor várja önöket a palotában. - Ez már a kancellár hangja volt.
- Mi is elkísérjük Edmund herceget a palotába - jelentette ki Jonathan.
- Ez teljesen szükségtelen. Őfelsége megkapta a jelentésüket, herceg.
Szükségünk van a kocsijukra a város határáig, de amint megérkezünk
Necropolis falaihoz, ön és a hercegné bírják Őfelsége engedélyét, hogy
hazatérjenek az otthonukba.
- De... - dadogta Jonathan. Most a feleségén volt a sor, hogy
visszatartsa a herceget, hogy kimondja, amit gondol.
- Kedvesem, az aratás! - emlékeztette a férjét.
Jonathan nem szólt egy szót sem, gondterhelt hallgatásba burkolózott.
- És most, mielőtt továbbmegyünk, folytatta a kancellár -, a felséges
herceg bizonyára megérti, és megbocsátja nekem, ha arra kérem, hogy adja át
a fegyverét. És a társaiét is. Én...
A kancellár most először fordult Haplo felé, de az arca továbbra is
rejtve maradt a szürke csuklyája alatt. Elhallgatott, és a csuklya sem
mozdult tovább, de úgy rezzent meg, mintha az alatta lévő fej valamilyen
erős érzelmi hatásnak lett volna kitéve.
Haplo bőrén a rúnák viszketni és szúrni kezdtek. Most mi legyen? -
tűnődött feszülten. Érezte a veszélyt. A kutya, aki mindig nyugodtan
leheveredett az útra, valahányszor pihenőt tartottak, felugrott, és hangos
morgásba fogott. Az iszapsárkány egyik szeme az apró állat felé fordult. A
gyíkszerű lény szájából elővillant vörös nyelve..
- Nincs fegyverem - mondta Haplo és felemelte a kezét.
- Nekem sincs tette hozzá Alfred szánalmas, elhaló hangon, bár őt senki
sem kérdezte.
A kancellár megrázta magát, mintha olyan szundikálásból ébredne, amelyet
soha nem vágyott. Elrántotta a fejét, és a szürke csuklya Haplo felől
visszafordult a herceg felé, aki csak állt, és nem mozdult.
- A kardját, Felség! Senki nem léphet felfegyverkezve az uralkodó elé.
Edmund dacos tartást vett fel, nem tudta, mit tegyen. A hereég és a
hercegné lesütötték a szemüket, semmi módon nem akarták befolyásolni, de
nyilvánvalóan azt remélték hogy nem okoz kalamajkát. Haplo nem volt biztos
benne, mit is szeretne, hogy mit tegyen a herceg. A patrynt a mestere
nyomatékosan figyelmeztette, hogy soha ne avatkozzon bele a helyi vitákba,
de nyilvánvalóan nem számított arra, hogy a kegyence egy sartan uralkodó
kezére kerül!
Edmund egy hirtelen, gyors mozdulattal kioldotta a kardövet a derekán, és
átnyújtotta a halott kapitánynak. Az ünnepélyesen át is vette, és fehér,
csontos karjával tisztelgett a hercegnek. A herceg sértett büszkeségében és
jogos haragjában hűvösen visszamászott a kocsiba, elfoglalta a helyét, és
egyenes derékkal, tettetett nyugalommal bámult kifelé a felperzselt
vidékre.
Jera és férje annyira szégyellték a dolgot, hogy nem mertek Edmundra
nézni, aki most minden, bizonnyal azt gondolta, hogy ők csalták csapdába.
Lehajtott fejjel, csendben bemásztak a kocsiba, és hang nélkül leültek a
helyükre. Alfred bizonytalanul Haplóra pillantott. Az isten szerelmére,
mintha parancsot várt volna! Haplo nem tudta felfogni, hogyan volt képes ez
az ember, úgy, hogy csak saját magára támaszkodhatott, eddig életben
maradni. Haplo a kocsi felé fordította a fejét. Alfred szinte beesett a
járműbe, belebotlott mindenki lábába, és inkább fogalmazhatnánk úgy, hogy a
helyére zuhant, mint hogy leült.
Mindannyian Haplóra vártak. A patryn megsimogatta a kutyát, és lassan
Alfred felé fordította az állat fejét.
- Csak őt figyeld! - utasította halkan, hogy az állaton kívül senki más
ne hallja, amit mond. - Akármi történik velem, te csak őt figyeld!
Haplo bemászott a kocsiba. A halott kapitány előreléptetett, megragadta a
pauka kantárját, mozgásra ösztökélte a dühösen morgó állatot, és a kocsi
lassan elindult Necropolis, a Holtak Városa felé.

21. fejezet

Necropolis, Abarrach

Necropolis városa annak a kairnnak (8) a magas falain belül épült, amelyről
a birodalom a nevét kapta. Ebben a kairnban, amely az egyik legnagyobb és
legrégibb volt Abarrachon, mindig is laktak, de egészen mostanáig nem
túlságosan sokan. Azok, akik az ősi időkben ezen a világon jártak, tovább
mentek a felszínhez közelebb lévő, hűvösebb régiókba, azokba a városokba,
amelyek – ahogy emlegetni szokták – a „tűz és jég között” helyezkedtek el.
Abarrach világát a sartanok a legnagyobb körültekintéssel tervezték meg,
akkor, amikor először próbálták megmenteni a világot az által, hogy mágikus
erejükkel több részre szakították. „Annál szörnyűbb látni, hogy ami valaha
olyan jó volt, miként pusztul ily tragikusan” – motyogta magában Alfred a
lehangoló, gyászos hangulatú utazás során a város felé.
Természetesen gondolta Alfred, ez a világ, csakúgy, mint a másik három,
nem arra készült, hogy önmagát tartsa el. Kommunikálniuk kellett egymással,
és együtt kellett működniük Valamilyen ismeretlen oknál fogva azonban ez az
együttműködés nem sikerült, és mindegyik világ magára maradt,
elszigetelten.
Az Arianuson élő mensch-ek azonban képesek voltak alkalmazkodni
kíméletlen környezetükhöz, és fennmaradtak, sőt a birodalom még virágzásnak
is indult - vagy legalábbis indult volna, ha az egymás közti veszekedések
és civakodások áldozatául nem esnek. Az Arianuson a sartan nép volt az,
Alfred népe, amely végleg eltűnt a föld színéről. Jobb lett volna, –
sokkal, de sokkal jobb, gondolta szomorúan, – ha erről a világról is eltűnt
volna.
- Necropolis városa – jelentette be a főkancellár, és esetlenül
lekecmergett az iszapsárkányáról. Attól tartok, innen már gyalogosan kell
továbbmennünk. Állatok nem jöhetnek be a városfalon belülre. Ez a kutyákra
is vonatkozik – Haplo kis társára meredt.
- Nem hagyom itt a kutyát – jelentette ki Haplo kurtán.
- Az állat itt maradhat a kocsinál javasolta Jera bátortalanul. – Itt
maradna egyedül, ha arra utasítanád? Mert vissza is vihetjük oda, ahol mi
lakunk.
- Itt maradna, de nem fog. – Haplo kimászott a kocsiból, és egy
füttyentéssel magához hívta a kutyát. – Ahová én megyek, oda jön a kutya
is. Vagy egyikünk sem megy.
– Ez a teremtmény nagyon jól nevelt. – Jera kiszállt a kocsiból és a
kancellárhoz fordult. – Kezeskedem érte, hogy jól fog viselkedni a
városban.
- A törvény egyértelmű: Állatokat tilos behozni a város falain belülre, –
jelentette ki a főkancellár, s az arckifejezése kemény volt, mint a szikla
–, kivéve, amelyeket a piacra visznek, s azokat a behozatal után
meghatározott időn belül le kell vágni. És ha önszántából nem veti alá
magát a törvényeinknek uram, akkor erővel fogjuk kényszeríteni rá.
— Á, igen? – Haplo rúnákkal borított kézfejét simogatta. – Ez érdekes
lesz.
Még több zűr, gondolta Alfred boldogtalanul. Mivel voltak elképzelései a
kutyáról, és az állat Haplóhoz fűződő kapcsolatáról, sejtelme sem volt
róla, hogyan oldják majd meg a dolgot. Haplo előbb válna meg az életétől,
mint a kutyától, és az arckifejezéséből ítélve úgy tűnt, nagyon is élvezné,
ha harcra kerülne sor.
Semmi kétség. Végre szemtől-szembe kerülne az ellenséggel, azokkal, akik
egy ezredévre bezárták a népét egy pokoli világra. Az ellenséggel, akiknek
olyannyira elkorcsosult a tudásuk a mágia területén... és még annyi minden
másban! De vajon a patryn a halottakkal is képes lenne felvenni a versenyt?
Odabent a barlangban elég könnyen elkapták. Alfred akkor látta, hogy
fájdalom fut át a férfi arcán, és a sartan éppen eléggé ismerte Haplót
ahhoz, hogy tudja, kevesen látták a Patrynt ilyen tehetetlennek az életben.
De talán most már felkészült, talán a testében lakozó mágikus erő mostanra
már alkalmazkodott a körülményekhez.
- Nincs időm ilyen zagyvaságokra - mondta a főkancellár fagyosan. – Már
most is késésben vagyunk Őfelsége meghallgatásáról. Kapitány, intézd el!
A kutya, mivel már nagyon unatkozott a beszélgetés alatt, nem tudta
megállni, hogy még egyszer meg ne szaglássza a paukát, és gonoszul felé ne
kapjon. Haplo tekintetét a kancellárra szegezte. Az őrség kapitánya
lehajolt, erős karjába kapta a kutyát, és mielőtt még Haplo
megakadályozhatta volna, belehajította az állatot egy bugyborékoló, forró
iszappal teli gödörbe.
A kutya fájdalmasan, éles hangon felvonyított. Mellső lábával vadul
kapálózott, és könnyes szemmel, kétségbeesett, segélykérő pillantással
nézett gazdájára.
Haplo utána ugrott, de a sár nagyon sűrű volt, ragadós és rettenetesen
forró. Mielőtt a patryn kihúzhatta volna, az állat lesüllyedt a mélybe, és
nyomtalanul eltűnt.
Jera lélegzete elakadt, és az arcát a férje mellkasába fúrta. Jonathan
döbbenten és elborzadva meredt a kancellárra. A hercegből keserű, dühös
kiáltás szakadt fel.
Haplo őrjöngött.
A testén lévő rúnák fényesen ragyogni kezdtek, mélykék és vérvörös
színekben izzottak. Az élénk ragyogás keresztülsütött a ruháján, a fény
kivilágított az inge alól, s tisztán láthatóvá tette a mágikus jeleket,
melyek a karjára voltak tetoválva. A bőrmellény eltakarta a hátán és a
mellkasán lévő rúnákat, a bőrnadrág pedig a lábán lévőket, de a mágikus
jelek olyan erősen működtek, hogy a fény lassan körbefonta a patrynt. Haplo
egy szó nélkül, vadul rávetette magát a halott kapitányra, aki, látván a
veszélyt, a kardja után kapott.
Haplo még azelőtt érte el az áldozatát mielőtt az félig kihúzhatta volna
a kardját a hüvelyéből. De abban a pillanatban, amikor a patryn fojtogató
ujjai hozzáértek a halott hideg húsához, fehér fény csapott elő, és kezdett
őrült táncba kettejük körül. Haplo fájdalmasan felkiáltott, hátrahőkölt, s
a végtagjai görcsbe rándultak, ahogy az elektromosság végigfutott a testén.
Nekivágódott a kocsi oldalának. Nyöszörögve csúszott le a földre és
láthatólag eszméletlenül feküdt a laza hamuban, amely az iszapot borította.
Éles kénszag töltötte meg a levegőt. A halott, mintha mi sem történt
volna, előhúzta a kardját a hüvelyből, és parancsra várva a kancellárra
nézett.
A főkancellár kikerekedett szemmel bámult Haplóra, az izzó rúnákra a
bőrén, melyek fénye most lassan halványulni kezdett. Megnyalta az ajkát.
– Öld meg! – parancsolta.
 – Micsoda? – rebegte Alfred hitetlenkedve. – Ölje meg? Miért?
- Mert – mondta Jera suttogva, és nyugtatólag Alfred karjára tette a
kezét - sokkal egyszerűbb információkhoz jutni égy halottól, mint egy
csökönyös élőtől. - Maradjon csöndben úgysem tehet semmit!
– De én tehetek valamit – mondta Edmund hidegen. – Nem ölhet meg egy
tehetetlen embert! Ezt nem hagyom! - Előrelépett egy lépést, nyilvánvalóan
meg akarta akadályozni a halottat szörnyű feladata végrehajtásában.
A kapitány egy pillanatra sem torpant meg, csak parancsolóan felemelte a
karját. A seregből ketten rögtön a segítségére siettek. Halott katonák
ragadták meg hátulról a herceget, és szakavatott mozdulatokkal az oldalához
kötözték a kezét. Edmund dühödten próbálta kiszabadítani magát.
- Egy pillanat, kapitány – szólalt meg a kancellár. - Ez a férfi, a
különös jelekkel a testén, Kairn Telest polgára?
- Nagyon jól tudja, hogy nem felelte Edmund. - Idegen ezen a földön. Csak
ma találkoztam vele, odaát, a túlsó parton. De nem tett semmi rosszat, és
éppen most vált szemtanújává egy hűséges, társa kegyetlen halálának. Már
megbüntette az arcátlanságáért. Legyen ennyi elég!
– Felség, - mondta a főkancellár –, ön egyszerűen ostoba. Kapitány,
hajtsa végre a parancsot!
– Hogyan követhet el a népem... az én népem ilyen rettenetes dolgokat? –
motyogta Alfred magában, és úgy tördelte a kezét, mintha a válaszokat
kipréselhetné a húsából.
- Ha egy sereg patryn között állnék, akkor igen, akkor megérteném. Ők a
szívtelen, nagyravágyó és kegyetlen fajta... Mi... voltunk az ellensúly. A
hullám, mely kijavítja saját magát. Fehér mágia az ő fekete mágiájuk
ellenében. A jó a rosszal szemben. De Haplóban látom... már láttam, hogy
Haplóban is lakozik jó. És most látom a gonoszt a sartanokban, a saját
fajtámban. Most mit tegyek? Mit tegyek?
A válasz egyértelmű volt: ájulj el!
- Nem! - lihegte Alfred, és kétségbeesetten próbált küzdeni a rátörő
gyengeség ellen. Lassan eltöltötte e sötétség. - Cselekednem kell!
Tennem... tennem kell valamit. El kell kapnom a kardot! Ez az! El kell
kapnom a kardot!
A sartan az őrség kapitányára vetette magát.
Ez lett volna a terv. De sajnos Alfred csak részben vetette magát a
kapitányra. A felsőteste a kard után indult. De az alsóteste egyszerűen nem
mozdult. Hasra esett, és elterült Haplo hátán.
Ahogy Alfred ránézett, látta, hogy a patryn szemhéja megrezzen.
- Ezt jól megcsináltad! – suttogta Haplo dühösen a szája sarkából. –
Eddig minden úgy ment, ahogy terveztem! Szállj már le rólam!
A halott vagy nem vette észre, hogy most már két áldozata van egy
helyett, vagy úgy gondolta, ez azért van, hogy időt takarítson meg azáltal,
hogy egyszerre intézi el mindkettőt.
– Én... én nem tudok! – Alfred a félelemtől teljesen dermedt, képtelen
volt megmozdulni. Kétségbeesett rémülettel tekintett fel, és meglátta,
ahogy feléje közelít a kard pengéje, mely, még ha egy kicsit meg is ette a
rozsda, borotvaélesnek látszott.
A sartan kimondta az első varázslatot, ami az eszébe jutott.
A halottak kapitánya azelőtt tisztességes és bátor katona volt, akit az
emberei szerettek és tiszteltek. Abban a csatában halt meg, amely Zembar
oszlopánál (9) folyt: egy kard beleállt a gyomrába. A szörnyű seb még
mindig látható volt, egy tátongó, bár már nem véres lyuk a holttest
hasában.
Alfred varázslata, úgy tűnt, ugyanezt a gyilkos csapást ismétli meg.
Egy röpke pillanatra az élet szikrája villant fel a halott szemében. A
holttest kitűnő állapotban megtartott arcát eltorzította a fájdalom, és a
kard kiesett kezéből, mellyel ösztönösen megsebzett gyomrához kapott. A kék
ajkak néma kiáltásra nyíltak.
A holtest előrebukott, és a gyomrát szorította. Akik figyelték, azok
döbbenten láthatták, hogy a keze valamilyen láthatatlan támadó láthatatlan
kardjára kulcsolódik. Aztán úgy látszott, kihúzza a pengét. - A halott egy
utolsó, néma hörgéssel a földre zuhant. Nem állt talpra, nem folytatta a
támadást. A kapitány a hamuval borított földön feküdt, holtan.
Senki nem mozdult, senki nem szólalt meg; mintha mindenkire, aki a
közelben állt, ugyanez a láthatatlan penge sújtott volna le. A főkancellár
volt az első, aki magához tért.
- Hozd vissza a kapitányt! - utasította az udvari nekromantát.
A nekromantanő előresietett, egyenesen a kapitány holttestéhez. Fekete
köpenye csak úgy hullámzott utána, s a csuklyája észrevétlenül lecsúszott a
fejéről.
Kántálni kezdett.
Semmi sem történt. A kapitány nem mozdult.
A nekromanta mély levegőt vett, a szeme kikerekedett a döbbenettől, aztán
összeszűkült a hangtól. Ismét kántálni kezdte a rúnákat, de a varázsige a
torkán akadt.
A halott szelleme felemelkedett a nekromanta előtt, és a varázslónő és a
test közé állt.
- Tűnj el! - utasította a nekromanta, és megpróbálta elhessegetni, mintha
a füstöt akarná eloszlatni a tűz körül.
A szellem nem mozdult, de lassan átalakult. Már nem egy szánalomra méltó
ködfoszlány volt, hanem egy erős és büszke férfi tökéletes mása, aki
öntudatosan nézett szembe a varázslónővel. És mindannyian észrevették, akik
elképedten és megrökönyödve figyelték az eseményeket, hogy olyannak látják
a halott testét, mint amilyen az életben volt.
A kapitánya a nekromanta szemébe nézett, és az emberek látták, vagy
legalábbis úgy gondolták, hogy látják, amint a szellem határozottan,
elutasítóan megrázza a fejet. Hátat fordított a testnek, és elsétált. Úgy
tűnt, mintha a körülöttük gomolygó ködből sajnálkozó siránkozás hallatszott
volna, melyet áthatott az irigység.
Vagy csak a szél lett volna, mely a sziklák között süvített?
A nekromanta tátott szájjal, elképedve bámult a szellem után. Amikor
eltűnt szem elől, a varázslónő hirtelen rádöbbent, hogy többen őt nézik, és
becsukta a száját.
- Hát, ez is megvolt! - A holttest fölé hajolt, újból kántálni kezdett,
aztán ráförmedt a halottra. - Kelj már fel, hogy a fene vigyen el!
A holttest nem mozdult.
A nekromanta arcát szörnyű pír öntötte el. Belerúgott a holttestbe.
- Kelj fel! Harcolj! Teljesítsd a parancsot!
- Hagyd abba! - kiáltott fel Alfred dühösen, miután nagy nehezen talpra
kecmergett - Fejezd be! Hagyd azt az embert nyugton pihenni!
- Mit csináltál? - támadt neki a nekromanta Alfrednek. - Mit tettél vele?
Mi a fenét csináltál?
Alfred meglepetésében megbotlott Haplo bokájában. A patryn felnyögött, és
megmoccant.
- Én nem... nem tudom! - fogadkozott Alfred és nekiment a kocsi
oldalának.
A nekromanta közelebb lépett hozzá.
- Mit tettél? - kiabálta, és hangja éles visításba csapott.
- A jóslat! - kiabálta Jera, és a férjébe kapaszkodott. - A jóslat!
A nekromanta meghallotta, és elakadt a szava. Szigorú tekintettel
Alfredre nézett, aztán sietve a kancellárra pillantott, parancsra várva. A
kancellár azonban csak kábán állt.
- Miért nem kel fel? - kérdezte megtört hangon, és a testet bámulta.
A nekromanta az ajkába harapott, és megrázta a fejét. Odalépett a
kancellárhoz, és halk, nyomatékos hangon magyarázni kezdett neki.
Jera kihasználta, hogy a kancellár figyelme másra irányul, és odasietett
Haplóhoz. Aggódott a patryn miatt, és tudni akarta, mi baja, de a zöld
szempár, némán, kérdőn meredt a hebegő-habogó Alfredre.
- Én nem... nem tudom - hangoztatta, és úgy tűnt, ugyanúgy össze van
zavarodva, mint mindenki más. - Tényleg nem tudom. Olyan gyorsan történt.
És én... annyira megrémültem! Az a kard... - megborzongott, részben a
hidegtől, részben a gondolattól. - Én nem vagyok valami bátor ember, ezt
láthattátok. Legtöbbször... elájulok. Kérdezzétek meg tőle! - remegő
ujjával Edmundra mutatott. - Amikor ez az ember elfogott minket,
elfeküdtem, mint egy darab szikla. Most is elájultam volna, de egyszerűen
nem tehettem. Amikor megláttam a kardot... kimondtam az első szót, ami az
eszembe jutott. Az életemre esküszöm, nem emlékszem, hogy mi volt az!
– Az életedre! - A nekromanta megfordult, és fekete csuklyája mélyéről
bámult Alfredre. – Hát ha az életedben nem is, halálod után elég gyorsan
emlékezni fogsz rá. A halottak, tudod, sohasem hazudnak, és sohasem
titkolnak el semmit!
– Az igazat mondom, – mondta Alfred alázatosan -, és kétlem, hogy a
holttestemnek túl sok hozzátennivalója lenne.
Haplo ismét felnyögött, szinte úgy tűrt, mintha Alfred szavaira válaszolt
volna.
- Hogy van? - kérdezte Jonathan a feleségétől.
Jera megérintette a rúnákat Haplo bőrén.
- Azt hiszem, nem lesz baj. A jelek, úgy tűnik, felfogták a csapás nagy
részét. A szíve erősen ver, és...
Haplo keze hirtelen megragadta az asszony kezét és erősen megszorította.
- Ne merészeljen még egyszer hozzám nyúlni! - suttogta élesen.
- Jera elvörösödött, és az ajkába harapott.
- Sajnálom. Nem akartam... - Összerándult, és megpróbálta elhúzni a
karját. - Ez fáj...
Haplo félrelökte az asszonyt, és saját erejéből talpra küzdötte magát,
bár ehhez meg kellett kapaszkodnia a kocsi oldalában. Jonathan a
feleségéhez sietett.
– Hogy merészelsz így bánni vele? – kérdezte a herceg dühösen, és Haplo
felé fordult– Csak segíteni akart...
– Hagyd, kedvesem! nyugtatta Jera. - Megérdemlem a szemrehányást. Nem
Volt jogom hozzá. Bocsásson meg, uram!
Haplo felnyögött, és morgott valami barátságtalan jóváhagyás-félét.
Szemmel láthatóan még mindig nem volt valami jól, de megértette, hogy a
veszély még nem csökkent.
Ha mondhatjuk, gondolta Alfred, inkább csak nőtt.
A kancellár új parancsokat osztogatott a csapatainak. Katonák gyülekeztek
a herceg és a társai köré, s szorosra fogták a gyűrűt körülöttük.
- A Labirintus szerelmére, mi a fenét csináltatok? – suttogta Haplo,
miközben közelebb húzódott a szánalmas állapotban lévő Alfredhez.
- Beteljesítette a jóslatot! – mondta Jera halkan.
- Jóslatot? - Haplo egyikükről a másikukra nézett. – Miféle jóslatot?
De Jera csak a fejét rázta. Véraláfutásos karját masszírozta, és
elfordult. A férje oltalmazóan átölelte.
- Miféle jóslatot? - ismételte meg Haplo a kérdést, és vádló tekintettel
nézett Alfredre. – Mi a fenét csináltál azzal a tetemmel?
- Megöltem felelte Alfred. Aztán magyarázatul hozzáfűzte – Meg akart ölni
téged...
Tehát megmentetted az életemet, azzal, hogy megöltél egy halottat. Ez jó.
De... - Haplo egy pillanatra megállt, a holttestre nézett, aztán ismét
Alfredre. – Azt mondtad, hogy „megölted”.
– Igen. Halott. Egészen halott.
A patryn pillantása a feldühödött nekromantára vándorolt az éles szemű
hercegnére, és a csendben figyelő, gyanakvó tekintetű Edmundra.
- Én tényleg nem akartam – szabadkozott Alfred kétségbeesetten. – Én
csak... csak megijedtem.
- Őrség! Válasszátok el őket egymástól! - A kancellár intésére két halott
sietett oda hozzájuk, hogy szétválasszák Alfredet és Haplót. - Csak semmi
beszélgetés! Egyikőtök se próbálkozzon! Félség – a herceghez és a
hercegnéhez fordult -, attól tartok, hogy ez az incidens egy kissé
megváltoztatja a dolgokat. Őfelsége minden bizonnyal mindannyiójukat ki
óhajtja hallgatni. Őrség! Hozzátok őket!
A kancellár és a nekromanta elindult a várásfal felé, a kapu irányába. A
halottak szorosan körülfogták a foglyokat, nem engedték őket közel
egymáshoz, és lassan előre terelték őket.
Alfred látta, hogy a patryn vet egy pillantást a sárgödörre, amelyben a
hűséges kutyája eltűnt. Haplo ajka megfeszült, rideg tekintete
elhomályosult, és sűrűn pislogott. Aztán az őrök arrébb rángatták, és
Alfred már nem láthatta.
Aztán egy pillanatnyi zűrzavar keletkezett. Edmund félrelökte a
holttestek fagyos kezét, és kijelentette, hogy ő úgy akar belépni be a
városba, mint egy herceg, nem mint egy fogoly. Aztán büszkén lépdelt
tovább, háta mögött az őrökkel.
Jera kihasználta a helyzetet, és sietve nyomatékos utasításokat súgott a
kocsis fülébe. A halott bólintott, az otthonuk irányába fordította a pauka
fejét, és egy olyan útra irányította az állatot, mely valamivel a városfal
alatt haladt. A herceg és a hercegné egyetértő pillantást váltottak,
nyilvánvalóan egy véleményen voltak valamiről, de hogy mi lehetett az a
dolog, arról szerencsétlen Alfrednek fogalma sem volt.
És abban a pillanatban nem is érdekelte. Nem hazudott. Fogalma sem volt,
hogy mit tett, és teljes szívéből azt kívánta, bárcsak ne is tette volna
meg. Sötét gondolataiba merült, és nem vette észre, hogy a herceg és a
hercegné, hátuk mögött a halott őrökkel. két oldalról mellé lépnek.

22. fejezet

Necropolis, Abarrach

Necropolis lakói egy különös alakú sziklaképződményt használtak fel a

városfal építéséhez. A barlang egyik végétől a másik végéig sztalagmitok
hosszú sora emelkedett ki a földből, hatalmas félkört alkotva. A
mennyezetről lecsüngő cseppkövek összeértek a földből kiállókkal, s az
embernek az a meghökkentő benyomása támadt, mintha egy hatalmas, vicsorgó
szájba lépett volna be.
Ez a képződmény az ősidők óta létezett, a világ keletkezése óta, s
kétségkívül ez volt az egyik oka, hogy Abarrachnak ezen a pontján jelent
meg először a civilizáció. Itt-ott ősi sartan rúnák maradványai látszottak
a masszív falakon, a belőlük sugárzó mágia valaha szépen kitöltötte a
réseket a természet alkotta képződményen.
De a sartan mágia kiapadt, az állandó ködszitálás a legtöbb rúnát a
felismerhetetlenségig elkoptatta, és ma már senki sem emlékezett a titokra,
hogyan lehet helyrehozni a sérüléseket. A halottak rendben tartották a
falat, olvadt lávával töltötték ki a réseket a „fogak” között, és magmát
tömtek a lyukakba. És őrizték Necropolis falait.
A városkapuja az uralkodó ébrenlétének idején mindig nyitva állt. A
hatalmas, erős kairnfűből font ajtószárnyak, melyeket azzal a néhány
kezdetleges rúnával erősítettek meg, amelyekre ezek a sartanok még
emlékeztek, csak akkor voltak zárva, amikor az uralkodó szeme álomra
csukódott. Az időt ezen a nap nélküli világban Necropolis ura határozta
meg, ami azt jelentette, hogy aszerint változott, hogy Őfelsége éppen
milyen hangulatban volt.
Ily módon az időt olyan kifejezésekkel írták le, mint „az uralkodó
reggelijének ideje”, vagy „az uralkodó audiencia-ideje”, vagy „az uralkodó
szieszta-ideje”. A korán kelő uralkodó az alattvalóit is korán kelésre
kötelezte, hogy figyelő tekintete alatt tegyék a dolgukat. A későn kelő
uralkodó, mint amilyen a mostani is volt, az egész város napirendjét
átalakította. Az ilyen változások nem jelentettek különösebb nehézséget az
élő városlakóknak, akik általában könnyedén alakították az életüket az
uralkodó szokásaihoz. A halottak pedig, akik a városban minden munkát
végeztek, sohasem aludtak.
A főkancellár és a foglyai az uralkodó audiencia-idejének vége felé
léptek be a kapun, a városlakók életének egyik legmozgalmasabb időszakában.
Audiencia idején egy utolsó lökést kapott a tettvágy, mielőtt a város
bezárult az uralkodó vacsorájának és sziesztájának idejére.
Következésképpen, Necropolis keskeny utcáin nyüzsögtek az emberek, az
élők és a holtak egyaránt. Az utcák valójában természetes vagy mesterséges
alagutak voltak, melyek arra szolgáltak, hogy némi védelmet nyújtsanak a
lakosoknak az állandóan szitáló eső elől. Ezek az alagutak szűkek és
kanyargósak voltak, sötét helyek, melyeket csak tökéletlenül világítottak
be a sistergő gázlámpák.
Az alagutakban rengeteg ember gyülekezett - élők és holtak egyaránt.
Szinte lehetetlennek tűnt, hogy Alfred, a herceg, a hercegné és az őrök
valahogy még bepréseljék magukat ebbe a tömegbe. Alfred rájött, hogy a
törvény, amely kitiltja az állatokat a városból, nem öncélú, hanem nagyon
is a szükség diktálta. Egy iszapsárkány komoly fennakadást okozna a
közlekedésben, egy pauka hatalmas, szőrös teste pedig teljesen megbénítana
a forgalmat. Alfred a körülötte hömpölygő, nyüzsgő, tülekedő tömeget
tanulmányozta, és észrevette, hogy a halottak száma messze meghaladja az
élőkét. Összefacsarodott a szíve.
Az őrök szorosra fogták a gyűrűt a foglyok körül, de már így is szinte
azonnal kisebb csoportokra szakította őket a tömeg. Haplo és a herceg
eltűntek szem elől. A herceg és a hercegné két oldalról közelebb húzódott
Alfredhez, és a kezük a sartan karjára kulcsolódott.
Alfred szokatlan feszültséget érzett bennük, valami különös merevséget,
és ahogy kétkedve rájuk pillantott, úrrá lett rajta valami nyugtalanító
balsejtelem.
– Igen – mondta Jera halkan, hangja alig hallatszott az utcán tülekedő
tömeg zajában. - Segíteni akarunk, hogy megszökhessen. Csak tegye, amit
mondunk, akkor, amikor szólunk!
– De... a herceg... a bará... – Alfredben bennakadt a szó. Már majdnem
barátjának nevezte Haplót és kényelmetlenül gondolt arra, hogy ez a szó
esetleg helyénvaló, sőt, mi több, elég pontos kifejezés lenne.
Jonathan gondterheltnek tűnt, a feleségére pillantott, aki határozottan
megrázta a fejét.
A herceg felsóhajtott.
- Sajnálom, de láthatod, hogy most teljesen lehetetlen, hogy segítsünk
nekik! Gondoskodunk róla, hogy biztonságban kijuss innen, aztán együttesen
talán tudunk majd tenni valamit, hogy segítségére legyünk a barátaidnak.
Abban, amit mondott, volt valami. Honnan is tudhatta volna a herceg, hogy
Haplo nélkül Alfred mindenhol rabságban érezné magát, bárhová is kerül ezen
a világon? Halkan felsóhajtott, olyan halkan, hogy minden bizonnyal senki
sem hallhatta.
– Gondolom, nem lenne nagy baj, ha azt mondanám, hogy én nem akarok
megszökni?
– Csak megijedt nyugtatta Jera, és megcirógatta a karját. – Ez érthető
is. De bízzon bennünk! Majd mi vigyázunk magára. Nem lesz olyan nehéz dolog
- tette hozzá, és lekicsinylő pillantást vetett a halott őrökre, akik a
vállukkal törtek utat maguknak a tömegben.
– Nem, tényleg nem hiszem, hogy nehéz lenne – motyogta Alfred, de inkább
csak magának.
- Csak a biztonságodért aggódunk – tette hozzá Jonathan.
– Tényleg? - kérdezte Alfred reménytelen vágyakozással a hangjában.
– Hát persze! - jelentette ki a herceg, és Alfred úgy érezte, a
fiatalember tényleg komolyan gondolta, amit mondott.
Alfred, akarva-akaratlan enyhe mélabúval gondolt arra, hogy ők ketten
készséggel kockáztatnák az életüket, hogy megmentsenek egy kétballábas,
ügyetlenkedő bolondot, aki beteljesítette a „jóslatot”, bármi legyen is az.
Gondolt rá, hogy megkérdezi, de aztán úgy döntött, inkább nem is akarja
tudni.
– Mi fog történni a herceggel? És... és... Haplóval?
- Halotta Ponsot – felelte a hercegné kurtán.
– Kit?
- A kancellárt.
– De ő gyilkosságról beszélt! – Alfred teljesen megdöbbent. A mensch-
ekről elhitte volna, a patrynokról is... de a saját népéről!
– Már történt ilyesmi azelőtt is - mondta a herceg komoran. – És ezután
is megtörténik majd.
– Most magára kell gondolnia – tette hozzá Jera gyengéden. - Miután
biztonságba jutunk, lesz elég időnk, hogy a barátai megmentésén
gondolkodjunk.
– Vagy legalábbis a holttesteiket megmenthetjük – tette hozzá Jonathan,
és a sartan látta, hegy a herceg teljesen komolyan gondolja a dolgot.
Alfred borzasztóan kábának érezte magát. Egy álomban járkált, de ha ez
álom volt, akkor valaki más álma kellett, hogy legyen, mert ő nem volt
képes felébredni belőle. A herceg és a hercegnő meleg kezének érintése
végigkísérte a holtak tengerén keresztül, és felvette a harcot a körülöttük
tülekedő holttestek kékesfehér húsából áradó fagyos áramlattal. A bomlás
szaga erősen facsarta az orrát. A bűz nem csak a halottakból áradt, hanem
mindenből ezen a világon.
Maguk az épületek, melyek obszidiánból, gránitból és megdermedt lávából
készültek, állandó savas ködszitálásnak voltak kitéve. A lakóházak és az
üzletek, csakúgy, mint a halottak, szétmállóban voltak, szinte már
darabjaikra hullottak. Alfred itt-ott ősi rúnákat látott, vagy legalábbis
ami maradt belőlük; rúnákat, amelyek mágikus ereje régebben fényt és
meleget sugárzott ennek a barátságtalan, sivár, ijesztő városnak. De a
legtöbbjük már kivehetetlenné vált, vagy elmosta az eső, vagy eltakarták a
hevenyészett javítások, melyeket a falakon végeztek.
A herceg és a hercegné lassabbra fogták a lépteiket. Alfred nyugtalanul
pillantott rájuk.
– Mindjárt egy keresztalagúthoz érünk - mondta Jera, és közelebb húzódott
hozzá. Az arca komor volt, eltökélt, a hangja sürgető, ösztökélő. – A
szokásos közlekedési zűrzavar vártató. Amint odaérünk, készüljön fel, hogy
azt tegye amit mondunk!
- Azt hiszem, figyelmeztetnem kell magukat, hogy nem vagyok valami jó
futó, nem tudok jól menekülni, meg ilyesmik – mondta Alfred.
Jera elmosolyodott, elég erőltetett, félszeg mosollyal, de zöld szeméből
melegség sugárzott.
- Tudjuk - mondta, és újból megsimogatta a karját. — Ne aggódjon! Ennél
sokkal egyszerűbb kell, hogy legyen a dolog.
— Kell, hogy legyen — sóhajtott fel a férje, és az izgatottságtól
elszorult a torka.
- Nyugalom, Jonathan! — szólt rá a felesége. Készen állsz?
— Készen, kedvesem — felelte a férfi.
Odaértek a kereszteződéshez, ahol négy alagút futott össze. Alfred négy
egyszínű fekete köpenybe burkolózott nekromantát pillantott meg, akik a
csomópontban álltak és a közlekedés áramlását irányították.
Jera hirtelen megfordult, és dühösen lökdösni és taszigálni kezdte a háta
mögött igyekvő halott őrt.
- Én mondom, — kiabálta hangosan -, hibát követtél el!
- Igen, a fene vigye el! — Jonathan felemelte a hangját, és megállt, hogy
vitába szálljon a saját őrével. — Nem a megfelelő embereket kíséred! Nem
érted? Rossz embereket kísérsz! A foglyaid - felemelte a kezét, és oldalra
mutatott — arra mentek!
A halott őrök megtorpantak, de szorosan Alfred, a herceg és a hercegné
mögött maradtak, ahogy a parancsuk szólt. Kisebb gyülekezet alakult ki
körülöttük, az élők megálltak, hogy lássák, mi történik, a halottak azonban
céltudatosan igyekeztek folytatni az útjukat, bármilyen megbízás is
hajtotta őket.
A kereszteződésben torlódás alakult ki. Azok, akik a tömeg végében
álltak, akik nem látták, mi történik, tülekedni kezdtek, arrébb lökdösték
az előttük állókat, és harsány hangon követelték, hogy valaki mondja meg,
mi tartja fel a forgalmat. A helyzet egyre rosszabbra fordult. A
nekromanták sietve igyekeztek rájönni, mi történt, és megpróbálták
eloszlatni a torlódást. Egy egyszínű fekete köpenybe burkolózott
kereszteződés-felügyelő tört magának utat a tömegben. Amikor észrevette a
vörös szegélyt a herceg és a hercegné fekete köpenyén, a nekromanta
felismerte az alsóbb nemesi osztály ruházatát, és mélyen meghajolt. De a
szeme sarkából a halottakra pillantott, akik a királyi hadsereg
rangjelzéseit viseltek.
- Miben lehetek Felségetek segítségére? - kérdezte a felügyelő. — Mi a
probléma?
— Nem vagyok benne teljesen biztos. – felelte Jonathan, az
összezavarodott ártatlanság szobra. - Tudod, a feleségem és én éppen erre
jártunk a saját dolgaink után, amikor ezek... ezek a... — a halottak felé
intett, mintha nem lenne rá megfelelő szó, hogy leírja őket - hirtelen
körbevettek minket, és a palota felé kezdtek terelni!
- Azt a parancsot kapták, hogy vigyenek be egy foglyot, de úgy tűnik,
elvesztették a sajátjukat, és hozzánk csapódtak — folytatta Jera, és
kétségbeesetten pillantott körbe.
A kereszteződésben egyre nagyobb torlódás alakult ki. Két felügyelő
igyekezett a forgalmat elterelni a csoport körül. Egy negyedik nyugtalanul
próbálta az embereket az út szélére irányítani, de a barlang fala az
útjukba állt. Alfred, aki egy fejjel kimagaslott a többiek közül, látta,
hogy a torlódás lassan mind a négy irányba továbbterjed. Ha ez így megy
tovább, az egész város megbénul.
Valaki erősen a lábára lépett, másvalaki pedig a bordái közé nyomta a
könyökét. Jera hozzápréselődött, a haja az állát csiklandozta. Magát a
felügyelőt is magával ragadta az ár, és kézzel-lábbal hadakoznia kellett,
különben magával sodorta volna a hömpölygő tömeg.
- Ugyanakkor jöttünk be a kapun, amikor a főkancellár és három politikai
fogoly! - Jonathannak kiabálnia kellett, hogy meghallják a hangját a
visszhangzó alagútban. - Nem láttátok őket? Az egyik valami barbár törzs
hercege, a másik pedig egy fickó, aki úgy néz ki, mint egy lábon járó rúna-
dominó.
- De igen láttuk őket. És a főkancellárt is!
- Na igen, volt egy harmadik fogoly is, akit ezek az őrök kísértek, de
aztán hirtelen minket tereltek tovább, az a fickó pedig eltűnt valahol.
- Lehet, hogy az lenne a legegyszerűbb, - javasolta az egyre idegesebb
felügyelő -, ha a herceg és a hercegné őméltósága elmennének ezekkel az
őrökkel a palotába...
- Még hogy engem, Hasadékhát hercegnéjét, úgy vezessenek az uralkodó elé,
mint valami közönséges bűnözőt! Soha többé nem mernék az udvarban
mutatkozni! - Jera sápadt arca kipirult, a szeme szikrákat szórt. - Hogy
juthat egyáltalán eszébe, hogy ilyesmit javasoljon?
- Sa-sajnálom, Felség! - dadogta a felügyelő. - Én... én nem gondoltam
bele a dologba. Csak a tömeg, tudja, meg ez a hőség...
- Akkor azt tanácsolom, tegyen ellene valamit - szólalt meg Jonathan
gőgös hangon.
Alfred a halottakra pillantott, akik egykedvűen álldogáltak a hömpölygő
kavarodás közepén, s arcukon határozott, jóllehet értelmetlen céltudatosság
tükröződött.
- Őrmester, fordult a nekromanta a kicsiny, halottakból álló csapat
vezetőjéhez -, mi volt a parancs, amit kaptak?
- Hogy őrizzük a foglyokat. És vigyük el őket a palotába - felelte a
halott. Élettelen hangja elvegyült az alagútban nyüzsgő halottak üresen
kongó hangja közt.
- Miféle foglyokat? - kérdezte a felügyelő.
A halott megakadt, a múltjában kutatott, egy emlékhez kapcsolódóan.
- Hadifoglyokat, uram.
- Milyen csatából? - tudakolta, a felügyelő, a hangjába egy csipetnyi
bosszúság vegyült.
- Egy csatából. - A halott kék ajka mintha halvány mosolyra húzódott
volna. - A Kihűlt Kolosszus csatájából, uram.
- Aha - jegyezte meg. Jera gúnyosan.
A nekromanta felsóhajtott.
- Rettenetesen sajnálom, Felség! Akarják, hogy intézkedjek?
 - Ha lenne olyan kedves! Magam is meg tudnám oldani a problémát, de
sokkal egyszerűbb lenne, ha ön venné kézbe a dolgokat, mivel ön mégis csak
kormányhivatalnok. Ön tudni fogja, hogyan tegye meg a megfelelő jelentést.
- És nem akartunk jelenetet rendezni - tette hozzá Jonathan. - A halottak
néha nagyon csökönyösek tudnak lenni. Ha egyszer a fejükbe vették, hagy mi
vagyunk a foglyaik... - Jonathan megvonta a vállát. Szóval, könnyen
okozhattak volna némi nehézséget. Gondoljunk csak arra, milyen botrány
lenne, ha a hercegné és én mindenki szeme láttára halottakkal vitatkoznánk!
A felügyelő nyilvánvalóan belegondolt a dologba, mert meghajolt,
felemelte a kezét, és rúnákat rajzolt a levegőbe, miközben kántálni
kezdett. A halottak arckifejezése megváltozott, kissé zavartnak tűntek,
elveszettnek, szerencsétlennek.
- Menjetek vissza a palotába! utasította őket a felügyelő határozott
hangon. - És jelentsétek a parancsnokotoknak, hogy elvesztettétek a
foglyotokat! Elküldök velük valakit, hogy biztosak lehessünk benne, hogy
másokat már nem zavargatnak az úton. És most, Felség, - mondta a felügyelő,
és a kezét a csuklyájához emelte -, ha megbocsátanak...
Természetesen. Köszönjük a segítséget. - Jera felemelte a kezét, és az
udvarias áldás jelét rajzolta a levegőbe.
A felügyelő sebtében viszonozta a mozdulatot, aztán visszasietett, hogy a
közlekedési dugóval foglalkozzon, amely eltorlaszolta az alagutat. Jera a
férjébe karolt, aki megfogta Alfred könyökét. Egy másik alagútra terelték a
sartant, mely az addigi útjukra merőlegesen vezetett.
Az alagút zajától, a tömegtől és a klausztrofóbikus légkörtől teljesen
elkábult Alfrednek beletelt néhány percbe, mire felfogta, hogy ő és a
társai szabadok.
– Mi történt? – kérdezte. Hátrapillantott, ettől elvétette a lépést, és
elbotlott a saját lábában. Jonathan elkapta.
- Minden csak a megfelelő idő kérdése. Gondolod, hogy képes leszel egy
kicsit gyorsabban lépkedni, és a lábad elé nézni? Még nem keveredtünk ki
teljesen ebből a dologból, és minél hamarabb elérünk a Hasadékhátig, annál
jobb.
– Sajnálom. – Alfred érezte, hogy az arca lángokban áll. Erősen figyelt,
hová lép, s látta, hogy lába a legkülönösebb helyeken fordul meg –
lyukakban, más emberek lábán, és olyan fordulatokat vesz, melyek sohasem
álltak szándékában.
- Pons annyira sietett, hogy visszavigyen téged az uralkodóhoz, - jól
van, hadd segítselek fel, – hogy nem fordított kellő figyelmet arra, hogy
megújítsa a parancsokat. Időnként pedig meg kell tenni, különben a halottak
olyasmiket csinálnak, mint ez most itt. Emlékezetből cselekszenek, a saját
emlékezetükre támaszkodva.
- De ők tényleg a palotába kísértek minket...
- Igen, és rendesen végre hajtották volna a feladatukat. Pontosabban
szólva megingathatatlanul ragaszkodtak volna hozzá. Ez volt az egyik oka,
amiért nem próbáltunk saját magunk megszabadulni tőlük. Mondhatni, a másik
nekromanta volt az, aki eléggé megzavarta őket ahhoz, hogy elszakadjon az a
vékony szál, mely még a kapott parancsokhoz kötötte őket. A legkisebb
figyelemelvonás következtében visszakerülhetnek a régmúlt időkbe. Ez az
egyik oka, hogy mindenhol a városban felügyelők dolgoznak. Gondjaikba
vesznek minden halottat, akik céltalanul őgyelegnek az utcákon. Vigyázz,
egy kocsi! Jól vagy? Már csak pár lépés, és túl leszünk a forgalom
legrosszabbján.
Jera és Jonathan gyors tempóban hajtották előre Alfredet, s mindketten
ideges pillantásokat vetettek maguk köré. Igyekeztek a homályban maradni,
amennyire csak lehetséges volt, és elkerülték azokat a világos helyeket,
melyeket a gázlámpák fénye megvilágított.
- Utánunk fognak jönni?
– Ebben biztos lehetsz! - felelte a herceg együttérzően. – Amint ezek az
őrök visszaérnek a palotába, Pons újabb őröket küld utánunk, és megadja
nekik a leírásunkat. El kell jutnunk a kapuig, mielőtt még ők odaérnek.
Alfred nem szólt többet – nem tudott többet mondani, már nem maradt benne
több szusz. Az út a Halálkapun keresztül, aztán a ciklus eseményei okozta
érzelmi kavarodás, és az, hogy a túléléshez folyamatosan a mágikus erejére
kellett támaszkodnia, olyannyira kimerítette a sartant, hogy szinte az
ájulás szélére került. Fáradtan, vakon botorkált előre, amerre vezették.
Csak halványan érzékelte, hogy megérkeztek egy másik kapuhoz, hogy végre
kijutottak az alagutak labirintusából, hogy Jonathan és Jera halott őrök
által feltett kérdésekre válaszolnak, hallotta, hogy valaki megbetegedett,
és bizonytalanul eltűnődött, vajon ki lehet az. Észlelte, hogy egy pauka
hatalmas, szőrös teste előbukkan a ködből, és hogy arccal előre bezuhan a
kocsiba, és hallotta Jera hangját, mint egy álomban, hogy azt mondja: „az
apám háza...”, aztán a világ végtelen, elviselhetetlen sötétje lassan
bezárult körülötte.

Folytatása következik

1. A Nexus Ura alábecsülte a mágikus erőket, melyek a Halálkapu körül

hatottak, és nem látta el Haplót megfelelő védelemmel az útra. A Patryn
kényszerleszállást hajtott végre, és Geg Göreb menekítette meg(lásd:
Sárkányszárny, Halálkapu-ciklus 1. kötet).

2. Haplo, jellemző módon, nem ír arról, miért ítéli kudarcnak a Pryanon

tett látogatást, de lehetséges, hogy kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy
hajszál híján áldozatul esett egy óriás fajnak, melynek mágikus hatalma
messze túlszárnyalta az övét(lásd: Elf Csillag, Halálkapu-ciklus 2. kötet).

3. Haplo: Abarrach, a Kő Világa - Halálkapu feljegyzések 4. kötet

4. Baltazar: Emlékezés szülőföldemre — a nekromanta feljegyzései a király

számára Kairn Telest utolsó napjairól.

5. A Sartanok és a Patrynok ezzel a névvel illették az „alacsonyabb rendű”

fajokat az embereket, elfeket és a törpéket.

6. A Sartanoknak két nevük van, egy privát és egy nyilvános. Ahogy Alfred
korábban már említette Haplónak, akik ismerik a Sartanok privát nevét, azok
hatalmat szereznek az illető fölött. Ezért egy Sartan csak annak árulja el
a privát nevét, akit szeret és akiben megbízik.

7. Ez a szójáték a rúna-dominó egy lépésére utal, amikor az ellenfelet az

összes kövétől megfosztják. A rúna-dominó kissé emlékeztet arra az Ősi
(szétszakadás előtti) játéka, melyet mah-jong néven ismertek.

8. A kairn sartan szó, melynek jelentse: barlang. A törpék cairn szavának

egy változata, amely azt jelesti: kőhalom. Érdekes megjegyezni, hagy a
sartanoknak, mielőtt Abarrachra telepítették őket, nem volt saját szavuk a
barlang kifejezésére, a törpéktől kellett átvenniük a megfelelő kifejezést.

9. Ezt a csatát a Thebis-i nép lázadása alatt vívták, akik nem voltak
hajlandóak terményeik egyharmadát adóként beszolgáltatni az uralkodónak. A
felkelés elbukott, és ez szinte egyenes úton vezetett az egykor virágzó
városállam összeomlásához. Pártatlan történészek rámutatnak, hogy bár ez az
adóteher valóban rendkívül magasnak tűnt, Thebis népe nem gondolt arra,
hogy ötven bála kairnfüvet kér az uralkodótól és Necropolis népétől
valahányszor használják Thebis Oszlopát, mely az elengedhetetlenül
szükséges vízzel látta el Necropolis városát.