DR.

MICHAEL BADEN
MARION ROACH

HÍRES BŰNÜGYEK
A BONCASZTALON
TIARA
 A könyv eredeti címe:
Dead Reckoning The New Science of Catching Killers
Copyright © 2001 by Dr. Michael Baden
& Marion Roach Simon & Schuster Inc.

Fordította:
Burns Katalin

Szerkesztette:
Gáti Péter

Szakértő:
dr. Szabó Zsuzsanna

ISBN: 963 86256 2 7

© Copyright Tiara Rt., 2002

Tiara Rt.
Felelős kiadó: Virág Attila, az igazgatóság elnöke

Készült 13 ív terjedelemben
Borítóterv: Balogh Katalin
Nyomdai előkészítés: Szücs BT.
Készült az S&W Nyomdában, Nyíregyháza
Felelős vezető: Csutorás György és Molnár Béla
 Előszó
a magyar kiadáshoz
A halál tényét nagyon nehéz elfogadni. Különösen érvényes ez az olyan esetekre, amikor a halál
nem természetes úton következett be. A szeretteink elvesztése feletti bánatot még csak fokozhatja
az a bennünk motoszkáló gondolat, hogy bűntény történt, és a bűnös megúszhatja méltó büntetését.
Bestsellerek szuperhősei, a nyomozók pusztán intuícióikra támaszkodva oldják meg a
legkomplikáltabb bűnügyeket. A valóságban ez egy kicsit másképpen van. Gondos, alapos és
hosszadalmas munka előzi meg azt a bírósági tárgyalást, melynek során az igazságügyi
orvosszakértő véleményét messzemenően figyelembe véve, megszületik a döntés, bűnös-e a vádlott
vagy ártatlan?
E könyv szerzője, mint az igazságügyi orvostan jeles képviselője, megismerteti az olvasóval
azokat a tudományos módszereket, melyek hozzásegítenek egy-egy eset tisztázásához. Abszolút
profizmusával nemcsak a hozzáértő kollégát bűvöli el, a laikus olvasó számára is szórakoztató, de
egyben megnyugtató is, hiszen kiderül, hogy a bűntények többsége felderíthető. Ez a tudat
biztonságot adhat az embereknek, és elrettentheti a bűnösöket.
Az igazságügyi orvostan nagyon összetett tudomány, melynek sokféle ágazatát manapság már
egyetlen ember nem is tudja kézben tartani. Mint a tudomány egyéb területein, itt is specializálódás
alakult ki, van, aki a helyszínen hagyott vérnyomokból "jósol", mások a koponya-rekonstrukció
területén jeleskednek, ismét mások az exhumálás során talált, még értékelhető leletek alapján
próbálják meg felidézni az akár több évtizeddel, évszázaddal korábban történteket. Ez a könyv oly
módon avat be minket e részterületek ismereteibe, hogy egy percig sem unatkozunk, szinte
részeseivé válunk több bűntény megoldásának. Jó érzéssel tapasztalhatjuk tájékozottságunkat a
világban, hiszen ki ne hallott volna az O. J. Simpson ügyről vagy a Romanov család
csontvázmaradványainak vizsgálatáról, melynek során a legújabb molekuláris biológiai módszerek
segítségével rekonstruálták a szomorú történelmi eseményeket. Megismerkedhetünk több olyan
igazságügyi szakértő, kriminalista személyiséggel is, akikről már hallhattunk a médián keresztül,
így erősödhet bennünk az az érzés, hogy a könyvben nem fikciókról hallunk, hanem valódi
tényekről.
A kötet erénye, hogy eloszlatja a boncolás körüli misztériumot és ellenérzést, úgy mutatva be a
folyamatot, ahogyan az valójában zajlik. Mint egy mindennapos tevékenységet, melyet művelője
nagy hozzáértéssel, beleérzéssel, ugyanakkor tárgyilagosan, csak a tények összegzése, az igazság
kiderítése érdekében végez.
Érdemes elolvasni a kötetet azon laikus olvasóknak is, akik érdeklődnek a kriminalisztika és a
kórbonctan iránt. Végiglapozva a fejezeteket nemcsak tudásukat gyarapíthatják e tárgykörben, de
talán jobban megismerve a patológusok nehéz és aprólékos munkáját, több elismeréssel adózhatnak
majd nekik.
Ajánlom a könyvet az igazságügyi vagy rokon szakmát űző kollégáknak is. Szakmai
csemegeként, hogy ismét megbizonyosodjanak arról, hogy kitűnő szakmai feltételek mellett is
milyen fontossága van az alapos munkának, a felkészültségnek és az emberi szürkeállománynak,
melynek mi itt Magyarországon sem vagyunk híján.

Dr. Szabó Zsuzsanna,

a Fővárosi Szent László Kórház
patológus főorvosa
Könyvünket azoknak az igazságügyi tudományoknak szenteljük, melyek segítségével a
bűnös elnyeri méltó büntetését; akit ártatlanul vádolnak, szabadságot nyer; és a
bűntettek áldozatai békében nyugodhatnak.
 Előszó
1998-ban mutatott be minket egymásnak a Times Union szerkesztője, és azon az első vacsorán
egy olyan beszélgetésbe kezdtünk, melyet azóta sem fejeztünk be. Marion azt mondja, olyan jól
kijövünk egymással, mint a borsó meg a héja. Michaelnek tetszik a hasonlat, és egyet is ért vele, bár
ő maga nem így fogalmazna. És itt, a kettőnk közti különbségekben rejlik együttes munkánk ereje:
mert ugyanazokat a dolgokat másként látjuk. Michael hajlamos arra, hogy kicsit visszafogja magát,
amikor valaminek a leírására kerül sor. Marion azonban soha.
Egyikőnk sem írhatta volna meg ezt a könyvet a másik nélkül. Ez a munka nyilvánvalóan két
szempár - közülük az egyik szemüveges - közreműködésével jött létre, azt a világot szemlélve,
melyben Michael immár negyven éve dolgozik.
Közös munkánk titka az a szenvedély, melyet az igazságügyi patológia tudománya iránt érzünk.
Mindabból, amit Michael a negyven év alatt tapasztalat útján sajátított el, Marion nagyon sokat
tanul, aztán, ahogy mondja, hazamegy, és "vérrel fröcsköli be az oldalakat". Michael minden leírt
dolgot a megfelelő szövegkörnyezetbe helyez. Marion elmegy a Vér Akadémiára, Michael
elmagyarázza, mi is az. Marion elmegy a rovariskolába, Michael kifejti a rovartan fontosságát az
igazságügyi tudományokban azzal együtt, hogy hogyan viszonyulnak az igazságügyi rovartanhoz az
amerikai tárgyalótermekben. Michael elvégzi a boncolásokat és tanúskodik a bíróságon, miközben
Marion mindkét helyen kezében jegyzettömbbel figyeli őt.
Élete első boncolásán Marion először a terem egyetlen székén foglalt helyet, a lehető
legmesszebb a halottól. Később azonban Michael megfigyelhette, ahogy apránként közelebb
húzódik a boncasztalon fekvő áldozathoz, majd feláll és odasétál, ahol a munka folyik ahol magát a
történetet ismerheti meg. Miközben Marion a meggyilkolt férfi felnyitott teste fölött állt, Michael
elgondolkozhatott azon, mit jelenthetnek ennek a boncolásnak a részletei az olvasóközönség szá-
mára. Közvetlenül ezután döntöttük el, hogy egy különleges könyvet írunk, mely olyan helyekre
kalauzol el, ahol még egyetlen olvasó sem járt: a boncterembe, sőt, egyenesen a test belsejébe, a
tanúk padjára, a Vér Akadémiára és a rovariskolába.
Reméljük, legalább akkora élvezettel olvasnak ezekről az élményekről, amilyen nagy örömmel
leírtuk őket.
MICHAEL BADEN, M. D.
MARION ROACH
2000 december
 A boncolás
Egy jó hullazsák semmit nem árul el az avatatlan szem számára, és feltételezni sem érdemes
semmit még a zsák hosszából ítélve sem. Hiszen a halál mindent megváltoztat. A természetellenes
halál pedig képes tökéletesen megváltoztatni a dolgokat.
New York város évente körülbelül nyolcezer hullazsákot rendel; Philadelphia háromezret,
Milwaukee pedig kettőt. A massachusettsi intézetekben szívesebben használnak lepleket, melyek
leginkább összehajtogatott műanyag borítékokra emlékeztetnek, amit a szélek mentén
összeforrasztanak. Ott ezekből rendszerint ötezerre van szükség.
Ugyanaz a polivinil-klorid, amit csövek gyártására használnak, különféle erősségű, rugalmas
anyagok szövésére is alkalmas. Előfordul, hogy a hullazsákot nagy távolságon át, durva
aljnövényzeten vonszolják végig; vagy helikopterek kötélhágcsóin szállítják. A zsákok szerepe
sokszor nem több, mint hogy rövid ideig tárolóeszközként szolgáljanak, néha pedig nem kevesebb,
mint hogy szállításkor, mostoha körülmények között, szivárgásmentesen megőrizzék a tartalmukat.
A cipzár a zsák széle mentén fut végig, de középen is húzódhat. Fogantyúk, szegecsek és zárak
használata nem előírás.
Manapság a legtöbb hullazsák fehér. Ily módon nem sok bizonyíték kerüli el a szakember
figyelmét - szembetűnik a vörös szőnyegfoszlány, a fekete hajszál, vagy a sárgászöld
festékmaradvány. Sok mindent észrevehet az ember, ha tudja, mire figyeljen.
Hullazsákokkal a patológián találkozom. Ez a helyiség általában a kórházak alagsorában van,
messze a liftektől, az újságosbódétól és a virágárustól, de elég gyakran túl közel a betegkonyhához.
A hullaházban olyan szag uralkodik, melynek egy része szövettartósító, a másik fertőtlenítőszer, és
a fele a halál szaga. A kisebb hullaházakban rozsdamentes acélból készült hűtőkamrák vannak, a
nagyobb kórbonctanokon a halottak egy külön helyiséget is kaphatnak. A kilincsek fölött hőmérő
található, melynek körülbelül három fokot kell mutatnia; az ideális hőmérséklet fagypont fölött van,
de mégis elég alacsonyan ahhoz, hogy a baktériumok ne tudjanak elszaporodni, és ne okozzanak
további bomlást.
A boncasztalt és az eszközöket, a plafon felé meredő csövekkel és a kőpadlóra irányított
vízelvezetőkkel együtt, tartósítószerrel töltött üvegek veszik körül, melyekben kimetszett szervek és
szövetek várják a tárgyalás napját. A rozsdamentes acél boncasztal a terem közepén áll, mellette
egy mérleggel. Az asztal jobb oldalán van egy kisebb acélasztal, parafa munkafelülettel, rajta a
szakmában használatos szerszámok, és néhány formalinnal töltött üveg, melyekbe majd a szövetek
kerülnek.
Azok számára, akik gyakran néznek baleseti osztályon játszódó tévésorozatokat, a hullaházban
található eszközök túlméretezettnek tűnhetnek - sokkal inkább látszanak vasárunak, mint sebészeti
felszerelésnek. Ebben a teremben azonban nem cél a páciens visszasegítése az életbe, itt a halottat
próbálják szóra bírni a szakemberek. Ehhez pedig az kell, hogy néhány dolgot meg lehessen nézni,
és el is lehessen mozdítani a helyéről, mégpedig sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy azt a
filmekben látni szoktuk. A tévében szikéket mutatnak. Itt, a szikék mellett szervkést, ollókat, és
koponyafűrészt találunk.
A kórházi hullaház ajtaján minden áldott nap temetkezési vállalkozók járnak ki és be:
bejelentkeznek, beszélnek velem, kávét isznak, esznek egy fánkot, aztán a kiadott holttesttel együtt
távoznak. A hullaház lehet forgalmas és barátságos hely is.
Gyilkosság áldozatának boncolásakor jelen van az a néhány rendőr, akik az üggyel foglalkoznak,
egy jogi képviselő, a boncsegéd, a holttest, és én. Időnként mások is megjelennek, mint például a
rendőrség fotósa, és esetenként egy-egy törvényszéki patológus, nővér, vagy gyakornok.
Legtöbbször ismerem a nyomozókat, sokkal dolgoztunk már együtt. A rendőrök ilyenkor
gyakran ráznak kezet egy nemrégen kihirdetett ítéletnek örülve, és felidézik a régebbi tárgyalások
emlékeit is. A barátságos hangulat valamelyest oldja a hullaház lehangoló légkörét. De ha túl sok a
poén, nem látjuk a dolgokat igazi valójukban. A kórboncnok számára nehéz megtalálni az
 egyensúlyt: az ügyészek azt akarják, hogy az orvos a csapatukba tartozzon; nekik viszont
függetlennek és semlegesnek kell lenniük. A zsaruk és a jogi képviselőElőszeretettel beszélnek a
triumvirátusról, vagy a háromlábú székről - ha egy láb eltörik, oda az ügy.
Sajnos sok kórboncnok a vád képviselői közé számítja magát. Túl könnyű ebbe a kelepcébe
beleesni. A rendőrök néha ezt mondják: "Ha hajnali háromra tennéd a halál beálltát, hűvösre
tehetnénk a fickót. Három után már van alibije." Aztán végighallgatom az összes csúnya dolgot,
amit az illető "rosszfiú" életében tett, miközben mindazt a rosszat szemrevételezem, amit valaki más
az asztalon fekvő testen elkövetett. De nagyon óvatosnak kell lennem azzal, hogy mi visz jó
irányba, és mi vezet félre, mert néha persze a rendőrök is tévednek.
Az egyik nyomozó hosszas monológba kezd. Minél többet szeretnék megtudni az ügyről. Bár
nem fogadhatom el tényként, amit ez a rendőr mond, segít abban, hogy hozzávetőlegesen
megszabjam a boncolás irányát, hisz az így felmerülő kérdések határozzák meg, milyen elv szerint
fogom boncolni a testet. A nyomozó elmondja, ki ez a férfi, ki beszélt vele utoljára, és mi tör-
ténhetett. Mikor és hol találták meg a holttestet? A nyomozók és én felváltva kérdezzük egymást.
Miközben a nyomozó beszél, azon gondolkozom, mi a helyes. Hat hónap múlva meg fognak
kérdezni a bíróságon. Milyen szövet- és váladékmintákat vegyek? Mi vihet félre, ami később, a
bűneset körülményeinek teljes tisztázása után nyilvánvaló lesz? És persze, mi van, ha a részletekre
sohasem derül fény, ha mindvégig csak a test áll a rendelkezésünkre, a bizonyítékokat és a halál
okát rejtve magában, melyek csak arra várnak, hogy megtaláljuk őket? Nekem kell kimondanom,
hogy állt be a halál. Az okot ezen a ponton még egyikünk sem tudja.
Ez a kihívás vár naponta a hullaházban. Szóval itt vagyunk mind, ezen a kedd reggelen,
összegyűlve egy New York-i kórház alagsorában - egy olyan helyen, melyből minden megyében
megtalálható egy ebben az országban -, hogy lássuk, mire megy a tudomány azzal a testtel, amelyet
előző éjszaka hoztak be.
Jobb így összejönni, mintha rendőrségi jelentéseket olvasnánk és telefonálgatnánk egymásnak.
Most mindenki itt van, akinek hivatalból itt kell lennie. Akik pedig nincsenek itt, azokat könnyű
elérni. A nyomozóknál ott van a személyhívó, így kapcsolatban állnak azokkal a rendőrökkel, akik
átfésülték a gyilkosság helyszínét. Lehetőség van kérdéseket feltenni, és azonnal választ is
kaphatunk. A rendőrök elmondják, hogy a testet arccal felfelé találták a nappali szőnyegén. Em-
lékeztetem őket arra, hogy mintát kell venniük a szőnyegről, mert így tudjuk megállapítani,
ugyanolyan szálak találhatóak-e a holttesten is.
- Már megvolt, doki.
Lehet, hogy a boncolás során tudni akarom majd, mi van az elhunyt gyógyszeres dobozában,
vagy mit hagyott a tűzhelyen. Előfordulhat, hogy az étel vagy a gyógyszer nem egyezik azzal, amit
a gyomorban találok, és ez segíthet a halál beálltának megállapításában. Sosem lehet előre tudni,
mire lesz kíváncsi az ember. Mindig abból kell kiindulni, amit már tudunk.
A hűtőben lévő férfi saját otthonában halt meg. Napokkal később találtak rá. Valószínűleg
gyilkosságról van szó, de semmit nem szabad elhamarkodni. Az autóját ellopták és eladták; ezt
lehet, hogy az elkövető tette, lehet, hogy nem. A kocsi azonban később meglett. Ennyit tudunk.
Ezzel a párbeszéd abbamarad.
Amikor a hűtő zárja kinyílik, minden elcsendesül.
Az egyik nyomozó felírja az időpontot egy jegyzetfüzetbe, miközben a boncsegéd a hűtőhöz
tolja a szállítókocsit, és rácsúsztatja a tetemet. Aztán a kocsival a boncasztalhoz megy, és átemeli a
hullazsákot. Először is kicipzározza a zsákot.
Ha van a teremben olyan, aki hajlamos az ájulásra, általában ezen a ponton esik össze. Minél
nagyobb darab a zsaru, annál hamarabb borul ki. A szag teszi. A jogi képviselőkre nem jellemző az
ájulás. Legfeljebb a falnak támaszkodnak, vagy megragadják a szék támláját, és a többiek mögött
húzódnak meg. Kivételt képeznek a nők, akik általában nagyon jól bírják az ilyenfajta
megpróbáltatásokat.
A boncasztalnak két szintje van: a felső, ahol a test fekszik, tulajdonképpen egy perforált fémlap,
így a víz és a testnedvek át tudnak jutni az alsó szintre. Ez szintén fémből van, és gyűjtőedényként
szolgál. A folyóvíz lényeges eleme a boncteremnek. Átáramlik az asztal alsó szintjén,
folyamatosan tisztára öblítve azt.
Az agyamnak most üresnek kell lennie. Nem szabad a személyes dolgaimmal foglalkozni, a már
befejezett, vagy még előttem álló boncolásokra gondolni. Most csak egy dolog járhat az eszemben -
ez pedig a holttest.
Ez a fajta relaxálás az öltözőben kezdődik. A boncoláshoz hordott öltözék kék vagy zöld színű,
XL-es méretű műtősruhából áll, amit korábban, a kórház felső emeletén a sebészek hordtak.
Természetesen kimosva és fertőtlenítve érkeznek ide, de mégis használt állapotban. Így küldik le
őket az alagsorba, pont úgy, ahogy a halottakat. Hogy a mozgást ne korlátozza semmi, legjobb nagy
méretű ruhákat viselni. A mi munkánk fizikai jellegű. A boncolás során ruházatot távolítunk el,
vágunk, fűrészelünk, emelünk, súlyt mérünk, vizsgálunk és átfordítunk testeket; mindezt álló
helyzetben tesszük, akár tizenkét órán át. Ezért jó kényelmesen öltözni, és használt ruhákat hordani
az eldobható műanyag kötény alatt. A vékony, XL-es latex kesztyűket előrángatom a
kartondobozból, és felhúzom őket. A kalucsnikat a cipőmre csúsztatom. És addigra már az agyam is
egész biztosan tiszta.
A cipzár mentén szétnyílik a hullazsák. Néhányan a teremben azonnal maszkot emelnek az arcuk
elé. Általában a merev, fehér maszkot választják, fémcsipesszel az orron. Akik nem akarják érezni a
szagot, körbeadnak egy kis üveg olajat, és a maszk belsejét bedörzsölik vele. (Egy ideig nem is
jönnek rá, hogy a halál és a bomlás szagát úgyis hazaviszik a ruháikon és a hajukban.) Az olaj ma
reggel sokáig jár körbe; ennek az embernek a szaga arról árulkodik, hogy már jó ideje halott.
A boncolásnál a szagok fontos szerepet játszanak. Sokan a fiatalabb kórboncnokok közül plexi
maszkot viselnek, mert a Biztonsági és Egészségügyi Igazgatóság így írja elő. Emiatt azonban több
dolog elkerüli a figyelmüket. A cián keserű mandulaillata például mérgezésről árulkodik.
A lakosságnak csupán a fele képes érzékelni a cián illatát. Ez az adottság genetikailag öröklődik.
De senki sem képes megérezni a cián illatát, vagy bármi más szagot, ha maszk van rajta.
Az alkoholszag is érződik boncoláskor. Az összes alkohol etanol származék. Mindegy, milyen
formában van jelen, az etanolnak van egy jól kivehető, jellegzetesen édes szaga. Ez is a test nagy
kiegyenlítő-rendszerei közé tartozik, a pálinka, vagy akár egyetlen sör is a legkisebb közös
összetevőre redukálódik. A szag önmagában nem határozhatja meg az elfogyasztott ital mennyisé-
gét, de elárulja, hogy az alkohol jelen volt-e a halál beálltakor a szervezetben. A nem természetes
halálesetek körülbelül 40 százalékában ez a helyzet. Ittas vezetés, zuhanásos balesetek, tűzesetek,
öngyilkosságok, fulladások, gyilkosságok, otthoni vagy kocsmai verekedések esetében sokszor
előfordul. Érezni lehet a szagát a halotton.
Egy időben az emberek úgy próbáltak véget vetni az életüknek, hogy benzint ittak, és ennek
szagát könnyen lehetett észlelni. De az ötvenes évek végén megjelent a barbiturátum, és azok, akik
a halált keresték, áttértek a tablettákra. Az öngyilkossági mutató nem csökkent. Az emberek mindig
megtalálják a módját, hogyan végezzenek magukkal.
A helyzet az, hogy úgy halunk meg, ahogy élünk. Ez különösen igaz akkor, ha valakinek nem
természetes módon ér véget az élete. A test megmutatja mindazt a jó és ártalmas dolgot, mely az
élet során érte - az elszívott cigarettákat, az elfogyasztott alkoholt, a szemüvegviselést (még a
kontaktlencsék is megváltoztatják a szem formáját), a gyógyszereket, a szexuális szokásokat, a
stresszt, a tornagyakorlatokat és az öngyilkosság választott módját. Az emberi étvágy és vágy
különböző jelei fedezhetők fel a bőrön, a bőrben és a bőr alatt. Ezekben úgy olvashatunk a halál
beállta után, mint egy életrajzban.
Az asztal tetején, a hullazsákban fekvő ember körülbelül egy hete halhatott meg, de lehet, hogy
valamivel később, ha fűtőtest mellett hagyták. A halál után a test olyan változásokon megy
keresztül, melyek segítségével meg tudjuk határozni a halál idejét. Ezek a változások a
hullamerevség, a kihűlés és a hullafoltok, de segítségükkel semmi sem állapítható meg pontosan.
Mivel a szív ilyenkor már nem pumpál, az izomsejtekhez nem jut több oxigén, ezért
megmerevednek. Ezt hívják hullamerevségnek. A testhőmérséklet is fokozatosan csökken. És mert
a szív már nem biztosítja a vér áramlását, a vörösvértestek a gravitáció hatására leülepednek, és
létrehozzák a bőrön a sötét, vörösesbarna hullafoltokat. A merevedés az alsó állkapoccsal kezdődik,
aztán következik a nyak, és így terjed lefelé. Az első orvos, aki a helyszínre érkezik, általában az
állkapocs megtapintásakor észleli a merevséget. A halált követő tizenkét órán belül az egész test
merev lesz. Harminchat órával a halál beállta után azonban a merevség megszűnik. A hő, a hideg
vagy a gyógyszerek befolyásolhatják a testen bekövetkezett változásokat. A hő felgyorsítja az
eseményeket. Az egyik nyomozó tanúsítja, hogy a fűtés elég magas volt abban a lakásban, ahol ezt
az embert megtalálták.
A testet fehér kórházi lepedőbe csomagolták, melyet a nyomozók vittek magukkal a bűntett
helyszínére. Nem szabad olyan lepedőbe csavarni az áldozatot, amely a saját háztartásából
származik. Ha így teszünk, különféle anyagok a tett helyére kerülhetnek róla, és ez összezavarhatja
a dolgokat. Más a helyzet egy tiszta lepedővel, amit a helyszínre hoznak, hiszen minden, ami
rákerül, az áldozatról származik, vagy arról a személyről, akivel élete utolsó pillanataiban
kapcsolatba került.
Mielőtt az áldozatot kivennénk, át kell vizsgálni a zsákot. Lehet, hogy bizonyítékokkal szolgál -
mint John Connelly kormányzó esetében, amikor az egyik sebéből egy golyó hullott ki, mely
előzőleg John F. Kennedy elnök testén haladt át, és egy kórházi hordágyon akadtak rá - de lehet,
hogy nincs benne semmi.
Ha megfelelően "csomagolták össze" a halottat, a zsákban nem található semmi, mert minden a
lepedőn belül, a testen maradt. De azért mindig érdemes erről megbizonyosodni.
Aztán megemeljük a merev lábakat, és lassan lehúzzuk a zsákot az asztalról, a test alól, melyet
fehér lepedő fed be. Amint ezt szétnyitjuk, egy fekete férfit pillantok meg, aki körülbelül
százhetvenöt centiméter magas, hatvanhárom kiló. Luftballonszerű barna papírzacskók borítják a
kezeit és a lábfejeit, melyeket a csuklóknál és a bokáknál kötöttek meg. Ezek nem engedik elveszni
mindazokat a nyomravezető bizonyítékokat, amelyek a kezeken vagy a lábfejeken maradtak. Jófor-
mán bármi lehet nyomravezető - anyagrostok, golyók, rágógumi az ingen, cigarettacsikk egy cipő
sarkán, festékfoltok, kertből származó föld vagy homokszemek a köröm alatt.
A kriminalisztika az igazságügyi célokat szolgáló fizikai bizonyítékok tudományos vizsgálata.
Ez az igazságügyi orvostan egyik tudományága. A többi közt megtalálhatóak a nyilvánvalóbb
szakterületek, mint a pszichiátria, a fogászat, az ujjlenyomat-vizsgálat és a toxikológia, valamint a
kevésbé nyilvánvalóak, mint például a műszaki tudományok, a rovartan, a növénytan, a geológia és
a klimatológia. Mind felhasználható arra, hogy valaki a bíróságon alátámassza az álláspontját.
És ez a legfontosabb célja a törvényszéki orvostan legtöbb tudományágának: olyan dolgokat
találni, ami vádolhat vagy felmenthet a gyanú alól valakit. Aztán pedig sikeresen meg kell győzni a
bíróságot arról, hogy e döntő bizonyítékok birtokában, megfelelő tudományossággal kimutatható
egy bizonyos személy bűnössége vagy ártatlansága az adott bűntettben. A perdöntő bizonyítékon
múlik, hogy valakit egész életére bezárnak, vagy elengednek. És lehet, hogy mindez csak egy
parányi dolog.
Amikor belépsz egy szobába, megváltoztatod azt. Csupán annyi, hogy belépsz és kimész, mássá
teszi a dolgokat. Lépj be, fordulj egyet és menj ki anélkül, hogy bármit megérintenél; mégis ott
hagysz valamit önmagadból - egy homokszemet a cipőd talpáról, vagy egy szálat a kocsid
szőnyegéből. Lehet, hogy egy hajszálat - a magadét, vagy valaki másét, akivel aznap érintkezésbe
kerültél.
A helyszín megváltozásának ezt a szabályszerűségét Locard ismerte fel, és ez a kriminalisztika
tudományának az alapja; vagyis mindaz, ami hátramaradt, amit valaki magával vitt, és ami
változott. Találd meg ezeket, és megoldod a bűntényt.
De mielőtt még az ember kinyitja a zsákokat a kezeken és a lábakon, vagy végighúzza a kezét a
lepedőn, ellenőrizni kell a cédulát.
Minden halálesetkor legalább egy cédula van valahol a testen; általában az egyik lábujjon, a
csuklón vagy a bokán - amennyiben vannak végtagok.
Az embereknek a lábujjra tűzött cédula jut először az eszébe, mert hajlamosak tisztára mosott
meztelen testekre is gondolni, vagy legalábbis csupasz lábfejekre, pedig nem mindig ez a helyzet.
Az a lényeg, hogy ott legyen a cédula, ahol a legkevésbé zavar. Ez esetben a bal bokán van.
Az első cédulát az a személy helyezi a testre, aki elviszi a helyszínről. Egy második cédula kerül
rá a fogadó hullaházban. Így követhető, kik értek az elhunythoz.
 Azok az emberek, akik kórházban halnak meg, csuklócédulát is kapnak. A nővérek a halál
beálltakor eltávolítanak minden intravénás csövet. A kórboncnokok jobban szeretnék, ha a test úgy
kerülhetne a hullaházba, ahogy a halál pillanatában volt; csövekkel együtt, arra az esetre, ha
felmerülne a kérdés, hogy a csöveket megfelelően tették-e be. A nővéreket és a kórházigazgatókat
azonban jobban érdekli a rend, mint a bizonyítékok megőrzése. Mindig ugyanaz történik a
sürgősségi osztályokon, ahol a bűntény helyszínéről beszállított hullák ruháit levágják és kidobják,
sőt, még az élő áldozatok öltözetével is ezt teszik. Pedig nekünk kellenek a ruhák. Mindenre
szükségünk van, ami a bűntény megoldásában segíthet.
A kórház emeleteiről érkező testeket fehér műanyagba vagy lepedőbe csomagolják. Mindkettő
azt a célt szolgálja, hogy megakadályozza a beszennyeződést, és hogy a nézelődőket megvédje a
látványtól. A becsomagolt test a hullaház hűtőjébe kerül, és várja, hogyan rendelkezik róla a család.
Amikor a temetkezési vállalkozó jön, csupán a lábujjon csüngő cédulát látja.
Előfordul, hogy a testek összekeverednek. Egy autóbaleset után az egyik ember meghal, a másik
pedig egy kórteremben köt ki, kómában, tetőtől talpig bekötözve, és lehet, hogy csupán amikor
magához tér, akkor jönnek rá, hogy az eltemetett személy azonosítása téves volt. Csak a kisvárosi
temetkezési vállalkozók ismerik az ügyfeleiket, de még akkor is előfordulhat tévedés, különösen
kisbabák esetében, akiket nagyon nehéz megkülönböztetni egymástól.
Ez történt New York állam északi részében két kisbabával, akik a mai napig téves név alatt
vannak eltemetve. Az egyiket meggyilkolták. A másik természetes halállal halt meg ugyanazon a
napon, egy kórházban.
Csak évekkel később derült fény a tévedésre, amikor a meggyilkolt gyermek sírját feltárták, és a
testet exhumálták. Azonnal tudtuk, hogy hiba történt, mert a gyermek neme nem egyezett. A
kerületi ügyész úgy döntött, több bajt okozna, ha szólnának a másik kisgyermek szüleinek.
Elrendelte, hogy csendben temessék vissza a gyereket a sírba.
Akkor is rossz sírba kerülhetnek a testek, ha a családok, bár megjelennek szeretteik azonosításán,
képtelenek ránézni a halottra. Mikor a rendőrség tájékoztatja a családot, hogy egyik szerettük
meghalt, ezt igaznak fogadják el, és néha éppen csak kilesnek az ujjaik között, de igazából nem is
néznek oda. Pár nappal később aztán, a ravatalozóban, amikor megtekintik az elhunytat, lehet, hogy
nagyon meglepődnek, mert az illető halott egyáltalán nem tartozik a családba.
Más zavar is támadhat: előfordul, hogy az illető meg sem halt. A friss halott nagyon erősen
emlékeztet egy alvóra. Időnként azonban megtörténik, hogy egy élő ember felébred a hullaházban.
Ez esett meg nemrégiben az Albany Medical Centerben, New York állam északi részén, amikor egy
férfi felébredvén így kiáltott fel: "Mit keresek én itt?" - és már-már halálra rémisztette a
boncsegédet. Ezért közvetlenül a cédula ellenőrzése után meghallgatom a szívet.
Ha van pénztárca, megnézem a jogosítványon található fényképet, és a halott arcához tartom.
A ma itt fekvő ember jogosítványképén ugyanaz a férfi mosolyog. Mostanra viszont sötét bőre
elkezdett bezöldülni. Az egyik nyomozó róla beszél. Csupán egy héttel ezelőtt az illető vett egy új
autót, és ünnepi vacsorára készült a családjával.
Most egy fehér lepedőn fekszik egy rozsdamentes acéllemezen, a bomlás ezen stádiumának
teljes színpompájában. Az ing nyaka ki van gombolva, ami legalább egy olyan pontot kínál, ahol
az elkövető átvihetett magáról valamit az áldozatra. A nyak körül egy ébresztőórás rádió zsinórja
van összegabalyodva egy hajszárító kábelével; a kétágú dugó mindkettőn sértetlen.
A fénykép mellett a jogosítványban az elhunyt magassága is szerepel. Sokan nem mondanak
igazat a magasságukat illetően, főként az alacsonyabbak. A rokonok pedig állandó tévedésben
vannak egymás testmagasságával kapcsolatban. A hullaházban gondosan meg szoktuk mérni a
testmagasságot, mert ha elvétjük, nagy baj származhat belőle.
Amikor Lee Harvey Oswaldot boncolták, a magasságát és a súlyát más, a kórboncnok által diktált
adatokkal együtt lejegyezték. Oswald temetése után egy brit szerző könyvet adott ki, melyben
állította, hogy igazából egy orosz szélhámost temettek Oswald sírjába. Több tényre alapozta az
állítását: a test magassága különbözött attól, ami Oswald jogosítványában szerepelt,
valamint Oswaldnak volt egy mastoiditisből származó sebhelye a jobb füle mögött, amit nem
vettek észre; vagy legalábbis nem jegyeztek fel a boncjegyzőkönyvbe. A penicillin előtti időkben a
fül mögötti sziklacsont egy részének eltávolításával kezelték a gyulladást. Ez a bakteriális fertőzés
akkoriban a gyerekek közt igen elterjedt volt. Nyilvánvalóan ez történt Oswalddal is gyerekkorában.
A testet végül újraboncolták, és a fogászati vizsgálatok feljegyzései megerősítették, hogy valóban
Lee Harvey Oswald teste került a sírba. Az egész felesleges felhajtás csupán tovább kavarta a
botrányt John F. Kennedy meggyilkolása körül.
Ezért érdemes jó munkát végezni már az első alkalommal.
A magasságmérést és a súly becslését követően minden szögből fényképek készülnek a halottról.
Ebben az esetben több közelit csinálnak arról a pontról is, ahol a nyaki eret elszorították. A drótok
egyáltalán nem szorosak. Tulajdonképpen épp csak körbe vannak tekerve a férfi nyaka körül. Ha
eszméleténél lett volna, leszedhette volna őket magáról. Miután megnéztem és megtapintottam a
drótokat, a helyzetüket magnóra mondtam, alattuk a horzsolásokat is megvizsgáltam. Eltávolítom
őket, és elhelyezem az egyik, a bizonyítékok gyűjtésére odakészített zacskóba. Az időpontot is
lejegyezzük.
Az egyik nyomozó azt mondja, az áldozat homoszexuális volt. A betegnyilvántartó lapon az áll,
hogy HIVpozitív. Mivel a szorítás nem erős, a zsaruk úgy tartják, durva szexről lehetett szó, ami
aztán rosszra fordult. Nem figyelek oda rájuk; igyekszem nem hagyni, hogy befolyásoljanak. A
rendőrség azt akarja, hogy egyértelmű gyilkossági üggyel legyen dolgunk, amelyet egyetlen
védőügyvéd sem tud megvétózni. Persze, hogy ezt akarják. Ez a munkájuk. De nem biztos, hogy
valóban ez az igazság.
Igen, lehet, hogy kölcsönös egyetértésben durva szex zajlott le a két ember közt. Lehet, hogy a
drótokat a halál után csúsztatták a nyakra, hogy félrevezessék a nyomozókat. Annyi minden lehet,
különösen, ha a szex is szerepet játszik a dologban.
Az emberek sokszor kerülnek bajba a szex miatt, és élve vagy halva, gyakran végzik kórházban.
Mesélek a rendőröknek arról a manhattani párról, akik nem voltak egymással házastársi
kapcsolatban (másokkal viszont annál inkább), és egy este bejöttek a Bellevue Kórház sürgősségi
osztályára. A férfi cipelte a nőt, aki vele szemben, lábaival őt ölelve csüngött rajta. Mindketten
meztelenek voltak, csak egy kabát volt a nő testére dobva.
A rendőrök nem nagyon figyelnek. Barna zsákokat nyitnak szét, és helyeznek el sorban a padlón
a bizonyítékok számára. Senki sem néz erre. Úgy tűnik, ebben a teremben mindenki már száz
hasonlót hallott.
A Bellevue-höz taxival kellett eljutniuk, folytatom. Aztán ott az a hosszú séta a kórház
bejáratáig. A nő lábai a férfi csípője köré voltak fonódva. Kiderült, hogy kicsivel korábban
szeretkeztek.
A zsaruk végül felfigyelnek.
Úgy maradtak. A nő spirálja beleakadt a férfi előbőrébe.
A rendőrök elhúzzák a szájukat.
A mai emberünkkel kapcsolatban egy nem régi feljegyzés tanúskodik arról, hogy sürgősségi
ellátásra volt szüksége, mert a nyelve beleakadt a műfogsorába.
- Orális szex - mondja az egyik zsaru, mint aki fogadást köt.
Újra végiggondoljuk, mi történt a helyszínen. A rendőrök többek közt azt mesélik el, hogy
levágták a készülékeket a zsinórok végéről, de semmi mást nem tettek, ami bármit megzavarhatna,
kivéve természetesen, hogy ideszállították a testet a hullaházba. Kórházi lepedőbe csavarták, aztán
betették a hullazsákba, és ide hozták.
Úgy tűnik, a zsaruk jó munkát végeztek. Nem úgy, mint az O. J. Simpson ügyben, amikor a
nyomozók a meggyilkolt áldozatok vérében lépkedtek, és széthurcolták az egész helyszínen. Ez az
igazságügyi fotókon is látható. Micsoda katasztrófa! Ez itt viszont példás, szép munka, ahogy a
nagykönyvben meg van írva.
A boncolás 11.15-kor kezdődött. 12.24-kor eltávolítjuk a zacskókat a kezekről. Mindegyik egy
másik zacskóba kerül, melyeken "jobb" és "bal" felirat olvasható. Aztán mintát veszünk a körmök
alól. Ha az áldozat küzdött valakivel az életéért, hajat vagy bőrdarabokat találhatunk. A kéz erei
meg vannak duzzadva, ahogy ez lenni szokott a nemrég elhunytak esetében. Ez történik az
élőkkel is, ha a kéz lejjebb helyezkedik el a test többi részénél. Ahányszor ilyet látok, mindig arra
gondolok, milyen szépen ábrázolta ezt Rembrandt az anatómiai tanulmányain.
Ezek a kezek azonban kezdenek elfonnyadni. Az ujjlenyomat-vételt mindez megnehezítheti,
viszont az ujjakra úgysem kerül sor, amíg az összes többi mintát le nem vettük.
Most itt az ideje, hogy kikapcsoljuk a neonfényt. Egy speciális lámpát veszek kézbe, hogy a
ruhákon és a testen spermiumot keressek, ami fluoreszkál az ultraibolya fény alatt. A vérre és a
nyálra ez nem jellemző. Néhány fajta pihére azonban igen. Miközben irányítom a nagy, zseblámpa
méretű fényforrást a test fölött, furcsa alakzatban bíboros-fehér fényfoltok jelennek meg.
12.31-kor kerekes kocsin megérkezik az ebéd. A fények újra kigyúlnak.
- Hé, doki, kér egy szendvicset? - Megjöttek a sonkás szendvicsek és a kávék. Kórházi
vendéglátás rozsdamentes zsúrkocsin. Valószínűleg ez a mazochizmus legszélsőségesebb formája:
sonkás szendvicset enni egy hullaházban. Talán mégsem; de az evés jó alkalom arra, hogy a zsaruk
lazítsanak egy kicsit, én pedig hangosan gondolkodva a diktafonba mondhatok mindent, amíg még
friss az információ. Ebből lesz a boncjegyzőkönyv, melyet majd leírnak, legépelnek és
szétosztanak azért, hogy a tárgyaláson felhasználhassák.
Nézelődöm, diktafonba beszélek, sétálgatok körbe-körbe a test körül, csak azt érintve, amit
feltétlenül szükséges; vizsgálódom, megbökdösöm a bőrt a felpuffadt arcon, hogy lássam, történt-e
elmozdulás, vagyis elkülönült-e a bőr külső rétege az alsóktól. A mostani esetben ez elmondható,
ami azt jelenti, hogy a bomlás a középső stádiumban van. A bőr már-már elszakad. Megfogni a
halott kezét, tanulmányozni, aprólékosan szalagra mondani mindent, hogy senki se kételkedhessen.
Az ékszereket is feljegyezzük: milyen fajtájúak, és hol helyezkednek el a halotton. Nem
becsüljük meg az értéküket; a jegyzőkönyv számára mindent leegyszerűsítünk olyan formán, hogy
"sárga fém", "fehér fém", vagy "fehér kő, szürke fémbe ágyazva". Leírjuk a cipő színét, hogy volt-e
rajta zokni, nyitottak vagy zártak a ruhaujjak. Figyelembe vesszük a ruhacédulákat és a méretet.
Most mindent lejegyzünk a drótok helyzetéről és színéről is, valamint kitérünk a fonnyadó bőr zöld
árnyalatára, és az elhunyt kilógó, kiszáradt nyelvére. Mindez magnóra kerül.
Hogy mintákat vehessek a testről, szükség van egy szexuális bűntények esetén használatos
készletre. Ebben a testnedvek gyűjtéséhez csövek, a kaparék tárolásához és a hajszálakhoz
borítékok, és vattapálcák találhatók. A folyadékmintákat tárolóedényekbe helyezzük, hogy ne
szennyeződjenek tovább. Apró borítékok védik a különálló hajszálakat, körömdarabokat, anyag-
foszlányokat. Fiolákba kerül a vér és a vizelet.
Miközben a DNS-t szárazon kell megőrizni, hogy a minősége ne romoljon, a tamponoknak
gyakran nedveseknek kell lenniük, hogy fel lehessen velük szedni az ilyenfajta bizonyítékokat.
Aztán kiszárítják, tartósítják és elemzik őket. Sok kórboncnok ragaszkodik a desztillált víz
használatához. Nem akarják, hogy bármilyen idegen anyag beszennyezze a vattát. Szerintem ez
butaság. A csapvíz tökéletesen megfelel erre a célra. Sok minden van a városi vízben, de sperma
biztosan nincs. És most mi éppen spermát itatunk fel.
A következő tennivaló, hogy kikapcsoljuk a légkondicionálót, így a kis anyagfoszlányok vagy
hajszálak nem szállnak el. A szoba hirtelen felmelegszik, csendes lesz és rossz szagú. A bűz olyan
sűrű, hogy úgy tűnik, vágni lehet a levegőt. Az illatolajos üveg megint körbejár.
- Az a lötty büdös - mondja a boncsegéd, az üveg felé bólintva. Ő nem visel maszkot.
Ebéd után elkezdődik az a nagy összpontosítást követelő folyamat, melyben megkeressük a
halotton az esetleg rajta maradt hajszálakat. A nyomok gyűjtése lassan megy A hajszálak külön-
külön borítékba kerülnek, melyeket megjelölünk, és időponttal látunk el. Néhány hajszálat kihúzok
a fejbőrből és az őszülő bajuszból is. Könnyen kijönnek a bomlásnak ebben a stádiumában, alig kell
megrántani őket. Minden a borítékokba kerül.
A mobiltelefon tokja, melyet az asztalon fekvő halott az övén hordott, lekerül a testről, és miután
dokumentáltuk, félretesszük. Belenézünk a zsebekbe. A bal elülső nadrágzsebben van egy
gyógyszeres doboz, benne több Viagra tabletta.
A rendőrök érdeklődnek, mit lehet tudni a fulladás és a merevedés kapcsolatáról. Elterjedt tévhit,
hogy ha valakit fojtogatnak, annak erekciója lesz.
- Ez marhaság, igaz, doki? - kérdezi az egyik nyomozó, miközben ásítva lejegyzi az időpontot a
füzetbe. Egy rendőr kezébe veszi a fényképezőgépet, és fotókat készít. Én is csinálok képeket, bár
én más nézőpontra helyezem a hangsúlyt.
A fényképezés volt a törvényszéki orvostan egyik első tudományága: a bűnesetek helyszínének
dokumentálása egyidős a fotográfiával. Bizonyos bűnesetekről az egyedüli birtokunkban lévő
dokumentumok a fotók. 1888-ból, a Hasfelmetsző Jack által elkövetett gyilkosságok helyszínéről
származó bizonyítékok például ma már csak filmen léteznek. A fényképezés mindig lényeges
szerepet fog játszani a hullaházban és a bűntett színhelyén is.
A ruhákat nehezen távolítjuk el a testről, és minden darabját elhelyezzük egy zsákban. Rágógumi
ragadt az ing hátára, pont a két lapocka közé. Jó nagy gombóc, méregzöld színű. Lehet, hogy az
elkövetőtől származik, és ha így van, akkor tartalmazza a DNS-ét. Az is lehet, hogy őrzi a fogai
nyomát. A nyál a legjobb DNS-forrás. A rágót is tároljuk.
A rendőrök rádión kapcsolatba lépnek a bűntett helyszínén tartózkodó társaikkal, és megnézetik
velük, van-e valahol kibontatlan rágógumi, szeretett-e az áldozat rágót fogyasztani. A test alól vett
szőnyegmintának is utána kell nézniük. A helyszínen tartózkodó rendőröknek szólunk, győződjenek
meg arról, hogy a bizonyítéknak használt mintát valóban közvetlenül a test alól vették.
Ezek jó zsaruk. Tudják, mit csinálnak. A lakástulajdonos nem fog örülni a szőnyegen támadt
lyuknak.
Cipő, zokni, nadrág, alsónadrág, mind lekerül. Íme, egy felpuffadt, haláltól foltos meztelen
férfitest, rajta zúzódásokkal, melyek arra az emberre emlékeztetnek, aki utolsó találkozásukkor a
nyakát szorongatta.
Egy fekete gumihasáb kerül a tarkó alá, mely megemeli a torkot és hátraengedi a fejet. Attól,
hogy a fej hátra hajlott, a halott száraz, megfeketedett nyelve kissé előretolódik. Ha ez festmény
lenne, gótikus stílusban készült volna, és valószínűleg egy templom pincéjének falát díszítené.
Átszólunk a kórház röntgenosztályára, hogy hozzanak egy hordozható röntgenkészüléket, és
hamarosan egy vidám női röntgentechnikus be is gurítja az eszközt. Mindenki ismeri őt. Az egyik
rendőr felesége, és még csak nem is sápad el az előtte kinyújtóztatott, meztelen, oszló hulla
látványától, mely arra vár, hogy kezelésbe vegye.
A technikus fej-, nyak- és mellkasröntgent készít, s percek múlva előhívva hozza be a
felvételeket, hogy szemrevételezhessük őket. Másolatokat is ad a rendőrségnek, melyet a
tárgyalásig, esetleges használatra megtartanak.
A zsaruk még egy darabig sóhajtoznak, isznak egy kortyot, és leírják az időpontokat.
Elő a vattapálcákkal.
- Váladékminta a makkról - mondja az egyik rendőr, miközben felragasztom a mintát a dobozba.
Egy másik lejegyzi az időt, miközben eltorzított hangon megismétli:
- Váladékminta a makkról - mint egy New York-i éttermi fogás. - Próbálják elfojtani a nevetést.
A hullaházi humor ugyanúgy része a boncteremnek, mint a koponyafűrész. És legalább annyira
szükséges is.
Villanyt megint le, és jön a lámpa. - Világít!
- Látja? - mondja az egyik nyomozó. - Ha valaki elszorítja a nyakad, ejakulálsz. Mondtam én.
Nem minden megjegyzésre kell reagálni. Igazából az is lehetséges, hogy a szex után maradt ott a
spermium, és az elkövető húzta fel a halott sliccét. Ha a tanúk padján azt kérdeznék tőlem,
lehetséges-e, hogy van egy rózsaszín elefánt az előcsarnokban, azt mondanám, hogy igen; ez végül
is nincs kizárva. Minden lehetséges, és ha valaki másként gondolja, az egyszerűen nem hajlandó
elismerni, mennyire sokféle lehet az emberi viselkedés. Ezt pedig sosem tehetjük meg, különösen
nem a szexuális bűntettek esetében. Az agy a legnagyobb nemi szerv, és bármi, ami felmerül benne
- tapasztalatom szerint - megvalósítható.
A fehér lepedő kikerül a test alól. Az elhunytat megmossuk.
Ha vannak sebek, itt az ideje, hogy megvizsgáljuk őket, megmérjük a hosszukat és a
szélességüket. Le is kell fényképezni mindet, először egy tizennyolc százalékos szürke árnyalatú
törvényszéki szabványvonalzó mellett, mely segít a színárnyalatok pontos előhívásában, aztán
nélküle. Itt nincsenek külső sebek.
Ez arra is jó alkalom, hogy tetoválásokat keressünk. Bármelyik zsaru megmondhatja, hogy egy
személy élettörténete leolvasható a tetkóiról.
 Tetkók, vagy tinta, ahogy ők mondják. A tintaolvasás a kórboncnok értékes képessége, melynek
segítségével felismer és értelmez. Ismeretlen test esetében ez megfejtheti az illető kilétét: néhány
katonai tetoválás a nevet, a rangot és a sorszámot is tartalmazza. Egy fegyenc tetoválása ugyanilyen
jól felfedhet néhány rejtélyt, és elmesélheti, ki az illető, merre járt, és mivel foglalkozott.
Néhány tetoválásnak az a célja, hogy tűnyomokat rejtsen el. Mások kábítószeres múltról
tanúskodnak: egy tű meg egy fecskendő részletes képe látható rajtuk. A tetoválások lehetnek
szabadkézzel és házi géppel írottak. A tetoválók használhatnak tollból származó tintát vagy
cigarettahamut, amit pontról pontra a bőr alá fecskendeznek. Így áll össze egy kép, vagy egy szó.
Egy óralap mutatók nélkül például azt jelenti, hogy valaki börtönben van; ugyanígy a pókháló a
könyökön, vagy a vállon. Egy mosolygó és egy szomorú arc, lefelé görbülő szájjal azt üzeni,
mindennek ára van. Egy síró női arc olvasata: valaki vár odakint. A mexikói maffia, a fekete
gerillák, a déliek, az északiak és mindenfajta csoport sajátos, jellemző tintát használ.
Szavak és kifejezések betűnként az ujjpercekre tetoválhatók, de jó ismerni a helyesírást. Egyszer
láttam egy F.U.K.C. feliratot, mely négy ujjpercen húzódott végig, és láthatóan elírás volt, mert a
K-t és a C-t áthúzták, és újraírták a másik kéz ujjain. Többször láttam a SZÜLETETT VESZTES
feliratot úgy módosítva, hogy SZERELEMRE SZÜLETTEM, és nem egyszer volt szerencsém
részletes jelenetekkel borított férfihátakat látni. A spanyol férfiak gyakran rakatnak hatalmas Ma-
donna de Guadalupét a hátukra, hogy lelohasszák a szodomiták vágyát. Ennek a fonákja volt egy
olyan tetoválás, amely vadászjelenetet ábrázolt, melynek befejezéseként egy róka a farpofák közé
menekült.
Minden tetoválás más történetet mond el. Nemrég behoztak egy férfit, akinek az A TE NEVED
feliratot tetoválták a péniszére. Amikor a testvérét kérdeztem erről, azt mondta, hogy az elhunyt
alkoholista volt, és néha nehéz időszakokon ment keresztül. (A belső vizsgálatok, melyek súlyos
májzsugorodásról tanúskodtak, ezt megerősítették.) Az illető idegenekkel fogadott a bárban egy ital
áráért: "A te neved van a farkamra tetoválva." Így sikerült rendszeresen alkoholhoz jutnia, ami
végül a halálához vezetett.
A bőr elszíneződését lehet tetoválásnak, zúzódásnak, vagy, akár az O. J. Simpson ügyben,
cipőlenyomatnak hinni. A hullafoltként is ismert elszíneződés sötétvörös, majdnem bíborszínű, és a
bőrnek azokon a pontjain jelenik meg, ahol a vér összegyűlt. A vér a test legmélyebben
elhelyezkedő pontjaira áramlik (a felakasztott áldozatoknak például a lábain található elszíneződés),
és elárulja, min feküdt a test a halál bekövetkeztekor: sziklán, összecsavarodott ágyneműn, vagy
ruhán.
Az elszíneződés a halál beállta után körülbelül két órával jelenik meg, így tanúskodik a halál
idejéről, és azt is elárulja, elmozdították-e később a holttestet. Amikor például a hátán fekve
találnak meg egy halottat, de erős elszíneződés látható a test elülső részén, akkor biztos, hogy valaki
több órával a halál után átfordította a hullát. Az elszíneződés a vörös árnyalataiban jelentkezik: a
cseresznyepiros például a szénmonoxidmérgezés színe. A vörösesbarna számít normálisnak.
Wayne-nel, a boncsegéddel oldalára fordítjuk az emberünket, és teljes vizsgálatot végzünk a
hátán. Aztán visszafektetjük, és így hagyjuk, meztelenül, tisztán, hanyatt fekve a boncasztalon. A
fejet visszahelyezzük a fekete gumikoncra. Körbepillantok; úgy látom, mindenki készen áll.
És akkor a szike a levegőbe emelkedik.

Vér
Vér Akadémia.
Ide azért jönnek a világ minden részéből, hogy elvégezzék a vérminták elemzésének egyhetes
alapozó tréningjét, melyet évente kétszer az intézet igazgatója, Herbert Leon MacDonell, és
asszisztense, Paul Erwin Kish tart. A haladó kurzus témája: a vérfolt alakzatok elemzése és
geometrikus értelmezése.
Herb MacDonell a Union csarnok falai közt éppen előadás tart. Elemében van: az egyik percben
egy véres inget mutat fel, pontosan elmagyarázva a csoportnak, hogyan spriccelt az áldozat vére a
zakójára, majd később egy bárdot forgat a kezében, vért fröcskölve előre és hátra, a mozgás
irányába. Föl-le sétál a hallgatósága előtt, egyfolytában beszél, elmagyarázza, mi mindent kell tudni
arról, ahogy a vér lecsöppen, csepeg, ömlik, fröcskölődik, megszárad, kilövell, vagy éppen egy sík
felületen terül szét. Beszél arról is, milyen gyorsan pumpálódik ki a vér a szívből, vagy spriccel ki
egy elvágott érből, beborítva minden elképzelhető felületet.
Herb egy sétáló beszélőgép, aki ontja az információt a vérről.
Nincs nála jobb szakember. Ő a világ első számú vérfoltanalízis-szakértője, aki már több
százszor állt a tanúk padján. Nem is kell átfutni tizenhárom oldalas szakmai önéletrajzát ahhoz - bár
igen élvezetes olvasmány -, hogy megtudjuk, olyan előkelő ügyekben tanúskodott, mint Robert F.
Kennedy vagy Martin Luther King meggyilkolása, a Fekete Párduc ügy 1969-ben, és az O. J.
Simpson per. Szívesen mesél ezekről, és gyakorlatilag minden információt megoszt a hallgatóságá-
val, ami közben eszébe jut. Herb a következő témákban tett szakértői tanúvallomásokat:
ujjlenyomat-azonosítás, lőfegyver-azonosítás, a bűntett helyszínének rekonstruálása,
alkoholszonda-működtetés (ő volt az első tanú, aki bemutatta az alkoholszondát egy New York
állami bíróságon), az alkohol romboló hatásának klinikai tünetei, lábbeli-azonosítás, fény-
mikroszkópia, elektron-mikroszkópia, igazságügyi fotózás, haj- és szövetazonosítás, üveg- és
üvegszilánk-azonosítás, valamint analitikus kémia.
Életre szóló szerelme az ujjlenyomatok iránt például akkor kezdődött, amikor hétévesen
megkapta az első ujjlenyomat-készletét. Körülbelül harminc évvel később ő szabadalmaztatta a
MAGMA ecsetet, és a hozzá tartozó mágneses port, melyeket a kriminalisztika egyik legjelentősebb
fejleményeként tartanak számon. E találmányt megelőzően az eljárás, melynek során egy felületre
port vittek fel, hogy ujjlenyomatokat gyűjtsenek róla - amikor közvetlenül az ecsetre tették a port,
és az ecsetet így irányították a felületre -, gyakran elpusztította a finom, szabad szemmel nem
látható lenyomatokat. Herb találmányában egyesítette az üvegről, a kémiáról, a mágnesességről és a
kriminalisztikáról szerzett ismereteit, s így megalkotott ujjlenyomat készlete ma a nyomozás
alapvető eszközei közé tartozik.
Az elsők közt volt, akik megismertették a bíróságokat a vérfoltok bizonyító erejével.
A reggeli előadáson azok a hallgatók, akik először látogatnak el a "Vér Akadémiára", nehezen
tudnak Herb MacDonellre figyelni. A terem berendezése eltereli a figyelmet az óráról, ugyanis
tizennégy kísérleti helyszín veszi körül a hallgatókat. Balra egy asztalsor áll, letakarva vérrel
bespriccelt papírral; hátul egy hatalmas doboz, melynek vázát összeillesztett PVC csövek alkotják.
Ezt négy oldalról - a padló, a plafon és a két fal felől - barna papír veszi körül, mely nagy teker-
csekből fut le a padlóig. Található még ott egy véres balta, egy asztal, melyen egy hihetetlenül
gazdag parókagyűjtemény darabjai hevernek páratlan cipőkkel, ruhakefékkel, késekkel és egy
korlátpillérrel együtt. A másik asztalon egy beállított puska van, készen arra, hogy egy odakészített
célpontra lőjenek vele, melynek a belsejében felrobbantható vérminták sorakoznak. A padlón
szanaszét beton- és csempeminták hevernek, és a társaság előtt egy egyelőre bontatlan, nagy
kartondoboz, melyen VIGYÁZAT: EMBERVÉR felirat olvasható.
Az a cél, hogy a hallgatók elsajátítsák, hogy lehet a vérfoltot, mint bizonyítékot mérete, alakja és
kiterjedése alapján megfejteni. Ez a tanfolyam nem szól genetikáról, DNS-ről, vagy
vércsoportokról. Ez az iskola arról szól, hogyan lehet olvasni a bűntett helyszínén az ott maradt vér
alapján, és megtanít rekonstruálni a vérzés kezdetekor és azután lezajlott eseményeket.
A legtöbb ember általában úgy fogalmaz, hogy a vért kiontják. A helyszínek arra ébresztenek rá,
hogy a vér spriccel, cseppen, szét lehet hordani a cipőnkkel, átitatni vele valamit, de sosem ontjuk
vagy öntjük ki az emberi testből. A vérveszteség ennél aktívabb folyamat. És ez a szívnek
köszönhető.
A szív egy pumpa, mely körülbelül ökölnyi méretű izomköteg. Ez a szerv biztosítja a
vérkeringést. Amikor a szív - a pumpa - megáll, a vér leülepszik, ami a test halál utáni vörösesbarna
elszíneződését okozza.
Ha megszúrjuk az ujjunkat, a bőrön egy vércsepp jelenik meg. Fordítsuk lefelé az ujjat, és a vér a
gravitáció következtében lecsöppen. Rázzuk meg az ujjat, és a vér a lendületet követve szétrepül
minden irányba. Érintsünk meg az ujjunkkal valamit, és a vér átvivődik a megérintett felületre.
Amikor a vér távozik a szervezetből, és a szőnyegre, ingre, légkondicionálóra, padlókőre, a
plafonra, a fürdőszoba padlójára, valakinek a körme alá, a nadrág hajtókája alá, egy autó hátsó
ülésére, a szélvédőre, vagy bármi másra csöppen, a viselkedése a fizika törvényszerűségeit követi,
pontosabban a ballisztikáét, vagyis a mozgásban levő lövedékekét.
Térjünk vissza arra a vércseppre, amely a lefelé fordított ujjunk hegyén lebeg, és leesni készül.
Igazából egy vércsepp nem is esne szét, ha nem lépne közbe egy másik erő, mely megbontja a
felületi feszültségét. A felületi feszültség nagyban befolyásolja a vér dinamikáját azzal, hogy olyan
erővel hatja át a folyadékot, mely által a felülete lecsökken. Tulajdonképpen összehúzza, és kis,
kupola alakba tömöríti.
Hogy egy csepp vér leessen, elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy a súlya legyőzze a felületi
feszültséget. Miközben zuhan, rezeg, és gömb alakot vesz fel. A festők tévednek: az esőcseppek
nem könnycseppekhez hasonlítanak, amikor lehullnak, hanem inkább labdához.
Ugyanez a helyzet a vércseppekkel. A folt, amit egy vércsepp végül ejt, sosem lehet kisebb, mint
az az átmérő, amit repülés közben felvesz. A mozgásban levő vért nem befolyásolja az áldozat kora
vagy neme, és a véralkoholszint hatása sem érzékelhető a keletkezett vérfolton. Egy tipikus
vércsepp .O5 ml, és kb. 7,6 mp alatt éri el végső sebességét, a 762 cm/sec-ot.
A Herb MacDonell-féle Vér Akadémia több mint ezerkétszáz végzett diákja tudja ezt.
Megtanulják megvizsgálni a felületet, melyen a vért találják, külön-külön elemzik a foltok alakját,
méretét, kiterjedését, és a nagyobb vérfoltok jellemzőit.
Feszült izgalommal várják, mi újat fog Herb bemutatni a mai órán. Herb minden alkalommal
rendez legalább egy, igazán emlékezetes - egyesek szerint botrányos - bemutatót. Egyszer például,
rávette a diákjait, mérjék meg azoknak a cseppeknek a sebességét, melyek egy női önkéntes hosszú,
vér áztatta hajáról rázódtak le.
Herböt gyakran kérdezik erről a kísérletről. Egy hetvenes évekbeli, oregoni ügy kapcsán
alkalmazta, melyben Ellen Andersont, egy idős özvegyet csúnyán megvertek. A gyanúsított egy
húszas éveiben járó nő, Leslie Harley volt, aki időnként benézett az özvegyhez, segített neki a
házimunkában, intézte az ügyeit, és elbeszélgetett vele.
Egy nap Harley minden bizonnyal haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy az özvegy
végrendeletében szerinte méltánytalan összeggel gondolt rá. Rátámadt hát az idős hölgyre egy
piszkavassal. A vérfoltok arról árulkodtak, hogy a támadás az étkezőben, a nappaliban, a lépcsőkön
és a hálószobában zajlott le. Erős koponyája megvédte az özvegy életét, és a hölgy vallomást
tehetett a bíróság előtt. A védelem azt állította, hogy az áldozat megcsúszott, majd elesett a
nappaliban, fejét beütve a kandalló téglaperemébe. Harley azt vallotta, hogy feltámogatta a nőt a
lépcsőn, aztán ágyba segítette, és orvosért akart telefonálni azt a regisztert használva, ami a
hálószobában, egy kisasztalon feküdt. Állította, hogy a vércseppek a hálószoba plafonján akkor
keletkeztek, amikor ő egy-egy orvos nevét olvasta fel a listáról, az áldozat pedig minden
alkalommal megrázta a fejét, és azt mondta, "nem”.
A vád Herb MacDonellt hívta segítségül. Herb tisztában volt azzal, hogy a vérpacák nem
származhattak az áldozat fejrázásából. A leghatározottabb tiltakozó mozdulat sem eredményezne
jobbra-balra húzódó, cikkcakk mintát, ha egyáltalán a vér eljut a plafonig.
Az elliptikus geometria és trigonometria nyelvét persze le kellett fordítani, hogy az esküdtek is
megértsék. Herb tudta, mit kell tennie: szüksége volt egy modellre, akinek ugyanolyan hosszú volt a
haja, mint az áldozaté, de fiatalabbnak és sportosabbnak kellett lennie, és persze, fontos volt, hogy
jól tűrje, hogy a haját átitatják embervérrel.
Egy helybeli nővér megfelelt a követelményeknek. Így, 1973. július 9-én, egy csapat diák felkereste
az Elmira College kémialaborját, 35 mm-es és 8 mm-es kamerákkal, 500 ml vérrel, egy párnával, és
több fehér kartonlappal felszerelkezve. Az asztalt olyan messze helyezték el a plafontól, amilyen
messze a helyszínen volt. Herb bedörzsölte a vért a nővér hajába. Aztán a lány
vértől csöpögve beállt a felvevőgép elé, és megrázta a fejét, mintha újra és újra nemet mondana.
Egyetlen csepp sem került a plafonra.
Aztán a modell kilépett a képből, és Herb belemártott egy rövid seprűnyelet a vérbe. Többször
ráütött vele a párnára úgy, hogy sebesen a feje mögé lendítette, és olyan vérmintákat ejtett az
osztályterem plafonján, melyek nagyon hasonlítottak a hálószobában talált nyomokra.
Amikor Herböt a tanúk padjára hívták, úgy nyilatkozott, hogy a vér a plafonon nem
származhatott az áldozat vérrel átitatott hajának megrázásából. Herb előszeretettel meséli a
történetnek azt a részét, amikor a védelem képviselője egy fogós kérdést tett föl neki:
- Ugyan már, professzor úr, hiszen ennek a véleménynek nincs is alapja. Bizonyára nem végzett
ilyen kísérletet élő modellel, akinek vértől ázott a haja, hogy megnézze, milyen messzire lehet rázni
a vért?
- Az igazság az, hogy pont ezt a kísérletet végeztem el.
Lesbe Harley börtönbe került.
Hogy a Vér Akadémia megőrizze frissességét, új kísérletekre van szükség, új tananyagra. A
diákok néha rejtvényekkel állhatnak elő: vérfoltmintákat készítenek, melyeket aztán a tanár úr
azonosít. Egy almacsutka vérbe mártva és átgörgetve egy papíron volt az egyik feladvány, amit
megfejtett, egy ugráló béka véres lábnyomai a másik. A mintakészítéshez bármi felhasználható,
aminek a súlyát vagy a sebességét meg lehet mérni, és amiről végül a bíróságon kérdezhetnek. A
Vér Akadémiához azonban az a félelem is hozzátartozik, hogy vajon mit fog Herb legközelebb
kitalálni.
A szóbeszéd szerint idén valaki embervért fog köpni az egyik társára.
Csütörtök délelőtt van, és még nem történt semmi. Miközben a harminchat diák belép a terembe
és elfoglalja a helyét, sokan névjegykártyákat cserélnek, és az előző estéről beszélnek. - Ma
Martinit iszunk! - szól be valaki, mire a termen egyetértő moraj zúg végig. Egy női zsaru
megcsóválja a fejét. - Persze, megteszem mondja. - Már a gondolat is, hogy meleg vért vegyek a
számba... - itt abbahagyja, elhúzza a száját, és leül a helyére.
Úgy látszik, eljött a nagy nap.
A hét folyamán a csoportot hatos laboratóriumi csoportokba osztották be. A hét végére
elkészülnek mind a tizennégy kísérlettel, és meg tudják állapítani egy adott vérfolt eredetét; hogy
milyen mozdulat okozta; milyen irányból jött; az áldozat állt, ült vagy feküdt, amikor a sebet
ejtették rajta; hogyan mozgott a támadó és az áldozat, miközben érintkeztek egymással; hogyan mo-
zogtak mindketten utána; és hány ütést vagy lövést kapott az áldozat.
A labor minden nap úgy kezdődik, hogy a diákoknak kiosztják a vödörnyi véradagot. Sorba
állnak, és minden csoport embervért kap, melyet az iskola a Vörös Kereszttől szerzett be, lejárt
szavatossággal. Az edények, melyekbe a vér a kiosztáskor kerül, különbözőek: a tizennégyes
asztalon például egy régi, levágott nyakú, ecetes flakon áll.
Az egyes számú kísérletben a diákok megpróbálják felállítani egyetlen vércsepp referencia-
térfogatát és átmérőjét a levegőben. Ennek a kísérletnek az első feléhez egy ügyes fecskendő
(pipetta) csíptető szerkezetet kell felhasználni, melyet maga Herb állított össze, és amely lassan
csepegteti a vért egy főzőpohárba. A kísérlet második része a való élethez közelibb körülmények
közt mutatja be a vér csepegését. Egy gumicsövet egy kis kürtőhöz, aztán egy Herb-féle
szerkezethez kapcsolnak egy önként jelentkező karján. A kis berendezés nyitott vége az önkéntes
könyöke felé mutat. A kürtőt megtámasztva beöntik a vért. Amikor a csíptetőt kiengedik, lassú
vérfolyam csorog le a karon, és a könyökről egy tízmilliliteres, szélesedő tetejű, szintekre beosztott
hengerben gyűlik össze. A cseppeket számolva, ameddig öt-tíz milliliter összegyűlik, a diákok el-
osztják az egész térfogatot a vércseppek számával, hogy megkapják egy csepp átlagtérfogatát.
Ha az illetékesek tudták volna, milyen fontos egyetlen csepp vér, ítélettel zárulhatott volna a
Nicole Brown Simpson és Ronald Goldman gyilkossági ügy tárgyalása. Igazából ha a halottkém
emberei nem fordították volna meg Nicole testét, nem lenne kétség afelől, ki ölte meg ezt a két
embert.
Amikor Herb MacDonell megkapta a Simpson-ügy 150 bűnügyi fotográfiájának másolatát, egy
kicsit csalódott volt. Örült, hogy felkérték, de elrontotta az örömét, hogy csak a fotókat kapta meg.
Általában kérni szokott egy ábrát a helyszínről, szüksége van a boncjegyzőkönyvre és az összes
technikai feljegyzésre - például az ujjlenyomat-összehasonlításról, a fegyvervizsgálatról, vagy a haj-
és rostelemzésről -, és ezeket rendszerint el is küldik neki. De a dokumentumok ezúttal várattak
magukra.
 Amikor megszemlélte a képeket, MacDonellt azonnal megragadta három részlet: a hatalmas
mennyiségű vér a helyszínen, a kis terület, ahol a gyilkosságok lezajlottak, és a tény, hogy senki
sem vette le a vért Nicole hátáról, elemzés céljából.
Valakinek a vére rácsöpögött Nicole Simpsonra. A bizonyíték ott volt a fotókon: a felsőrész
pántja alatt, melyet Nicole halálakor viselt, ott volt a vér. Nicole Simpsont megszúrták, és
felmetszették a torkát; ennek eredménye óriási vérveszteség volt. A vér körben összegyűlt a test
körül. De mivel a nő arccal lefelé feküdt, az semmiképp sem folyhatott a hátára. A cseppek a hátán
nyilvánvalóan valaki mástól származtak, aki a helyszínen tartózkodott.
A képeken a vércseppek, melyek Nicole hátát pettyezték, olyanok voltak, mint az irányjelző
táblák, de sosem váltak azokká. Lehetséges, sőt valószínű, hogy annak az illetőnek a genetikai
kódja felé mutattak, aki kioltotta Nicole és barátja, Ronald Goldman életét.
Miután azonban a rendőrség megörökítette a cseppeket a fényképen, el is vesztek. Senki sem
vette le őket Nicole bőréről, hogy elemezni és tárolni lehessen őket. Amikor a rendőrség elvégezte a
helyszínelést, a halottkém emberei felemelték Nicole testét, és a hátára fektetve, egy lepedőbe
tekerték. Ezután egy hullazsákban a hullaszállítóba emelték. És miközben ezt tették, egy kis vér,
ami az elvágott torokból kiszivárgott, örökre lemosta a vércseppeket a bőréről. Senki sem gondolt
arra, hogy meg kell őrizni őket, vagyis a testet eredeti állapotában, arccal lefelé kell elszállítani.
Nyilván senki sem értette meg a helyszínen, milyen fontos lett volna.
Nicole Brown Simpson testét részben a halottaknak kijáró tiszteletből, részben pedig kényelmi
okokból a hátára fordították. De leginkább megszokásból. Ebben az esetben egy látszólag jó szokás
kárt okozott.
Az egyik ok, amiért egy testet rendszerint a hátára fordítva viszik el a helyszínről, hogy a
temetkezési vállalkozók meg akarják kímélni a családot és a barátokat
a hullafoltok látványától: vagyis attól, hogy - szó szerint - a halál színét lássák szerettük arcán.
Egyszerű fizikai törvényszerűség, hogy a vörösvértestek egy halottban leülepszenek, s ennek
hatására a bőr színe mély vörösesbarnába fordul. Ugyanez az ülepedő folyamat figyelhető meg egy
zacskóban, amikor valaki vért ad. A vér összetevőinek megfelelően ülepszik le. A test elülső része,
különösen az arc, mély vörös színt vesz fel, s ez alaposan megnehezíti a balzsamozó munkáját, ha a
család a temetés előtt még meg akarja nézni a halottat. Ezért a testeket leginkább arccal felfelé
fordítjuk, hogy normális színben maradjon meg.
Ez természetes halálok esetén teljesen érthető. De ha gyilkosság történik, ez a gyakorlat
tönkreteheti a bizonyítékot. Ha Nicole testét olyan helyzetben szállították volna a hullaházba, ahogy
megtalálták, valószínűleg azok a vércseppek - de az anyagfoszlányok, a lenyomatok és rengeteg
más bizonyíték is a hátán - vizsgálhatók lettek volna.
MacDonellnek azzal kellett dolgoznia, ami a rendelkezésére állt. Egy modellt felhasználva, aki
ugyanolyan súlyú és magasságú volt, mint Nicole, rekonstruálta az elveszett; vérfoltokat, hogy
lássa, mit tanulhat belőlük. Öt fénykép mutatta legjobban a cseppeket. Gondosan felvázolta a mintát
a modell csupasz hátára. Aztán a modell felvette azt a testhelyzetet, amelyben Nicole-t megtalálták -
arccal lefelé, nyitott, fekete felsőben, lába és karja pontosan úgy, ahogy Nicole-é. És akkor Herb
rátette a vért a hátára, a szőke haj alá. Hátborzongató volt.
Egészen közelről, az egyes vércseppek úgy olvashatók, mint az apró KRESZ-táblák. De amikor
a szemlélődő hátrább lép, és egy egész vérfoltmintára tekint, a kép valóságos világtérképpé teljese-
dik. És akár az utazásnak, van egy kiindulópontja és egy végállomása is.
A vérfoltok keletkezéséről hosszúságuk és szélességük arányának felhasználásával készülnek
trigonometriai számítások. Sajnos, a Los Angeles-i rendőrség nem tett vonalzót Nicole hátához a
fotó készítésekor, ezért a vérfoltok valódi méretét meg kellett becsülni.
Tekintetbe véve, hogy ezek a vérfoltok nem Nicoletól származtak, hanem valaki mástól, fontos
volt meghatározni az illető helyét, amikor vére rácsöppent a bőrre. Nicole mellett feküdt, például?
Vagy fölötte állt? Ezek meghatározásához a szögeket gondosan ki kellett számítani.
Herb MacDonell nem sajnálta az időt és az energiát, különösen annak tudatában, hogy a vérről
nem állt több információ a rendelkezésére. Amikor viszont az úgynevezett "évszázad perét"
tartották Los Angelesben, és Herböt hívták a tanúk padjához, senki sem kérdezett az aprólékos
kutatómunkáról, és annak eredményeiről. Ez nem került szóba a tárgyaláson.
Ilyesmi gyakran megtörténik. A szakértő kész megadni a választ, de senki sem teszi fel a
megfelelő kérdést. MacDonell azt mondja, ugyanennyi munkát fektetne más vér-ügyekbe is, és
ugyanígy tenne bármelyik tanítványa. Mert a Vér Akadémián értik, hogy a helyszínben való
olvasáshoz először a vért kell tudni leolvasni; minden értékes cseppjét. Ezért van, hogy a New
York-i Corningban az egyes számú kísérlettel kezd mindenki: megállapítják egyetlen csepp vér
referencia-térfogatát és átmérőjét a levegőben. Mert a vérfolt-elemző szakértő csak annyira jó,
amilyen hozzáértően tud olvasni egyetlen csepp vérből.
A kettes számú kísérletben a hallgatók függőleges vércseppeket mérnek, azt is figyelembe véve,
hogy azok mennyit zuhantak, és hogy milyen a célfelszín. Ez nem túl izgalmas gyakorlat; kell
hozzá egy függőón zsinórja, egy mérőszalag és tíz csepp vér, mely egy adott felületre esik. A
harmadik bemutató meggyőzően bizonyítja, hogy bármilyen kísérlet egy vércsepp tulajdonságainak
leírására teljesen haszontalan, ha nem vesszük figyelembe a felület anyagát. A diákok egymás után
ürítenek ki vérrel teli pipettákat újságpapírra, papírtörölközőre, textíliára, üvegre, csempére, itatósra
és fára. A fogalmak itt már kezdenek megváltozni: a nagy csepp neve most már "központi vérfolt",
és a kicsik körülötte, de tőle függetlenül a "mellék-pacák", vagy "tüskék", melyek a központi foltból
futnak ki.
A negyedik kísérletben egy asztalt lehet látni kilenc különböző írótáblával, melyeket a
vízszintessel bezárva tízfokos szögkülönbségekkel állítottak be. Mindegyiken egyfajta elliptikus
vérfolt látható, mely a sík felszínre hullik. Az üzenet világos: ahogy a dőlésszög kilencven fokról tíz
fokra csökken, a vérfolt alakja körből ellipszissé változik.
Az ötös számú kísérlet azt imitálja, mintha valaki vérezve futott volna ki a szobából. Még a
képzetlen szem is jól látja: a vércseppek, melyek a padlóra terített papírra estek, mintha az ajtó felé
mutatnának. Itt a vízszintes mozgásból ejtett vérfoltokról szól a kísérlet minél gyorsabb a vízszintes
mozgás, annál jobban megfigyelhető a cseppek szétszóródása a mozgás irányában. Gyakran egy
apró csepp kis időkülönbséggel leesik az anyacseppről. Ezeket "ebihalnak" vagy "kivetettnek"
hívják, melyek ugyanabba az irányba folynak, mint az eredeti csepp.
A fröcskölt vér a hatos asztalnál tanulmányozható, míg az átvitt vér a hetes kísérlet tárgya.
A nyolcas kísérlet utasításai: - Mártsd egy fém vagy fa bot egyik végét frissen felkevert vérbe.
Hagyd, hogy kissé megszáradjon, aztán lengesd meg a botot a levegőben, vagy tégy úgy, mintha
feldarabolnál valamit. Figyelj oda, hogy a bot mozgásának íve legyen, mert így a fröccsenő vér
megfelelő irányba terelődik, és az ütés a fejre irányul. A vér egy része az előtted álló (függőleges)
célpontokra fog hullani a lefelé irányuló ütések következtében. Figyeld meg a foltokat, melyeket
ezek a mozgások hoznak létre, és ismételd meg a kísérletet más tárgyakkal, különböző sebességgel,
és más-más típusú lengető mozgással! Tanulmányozd az alakzatokat a fejed fölött és a függőleges
felületen, majd olvass róluk! - Más szavakkal, imitáld, hogy agyonversz valakit.
A kilences számú kísérlet öt milliliter jól elkevert emberi vér közepes sebességű fröccsenését
mutatja be, segédeszköz használatával. Az ilyenfajta paca kis cseppekből áll, és darabolás, verés,
döfés eredménye, vagy olyan tárgy ütése nyomán jön létre, amely másodpercenként kb. 750 cm-es
sebességgel mozog. Ezek a vércseppek nagyobbak, mint a nagy sebességű mozgásból származók,
melyeket a tízes kísérletben lehet megfigyelni.
Mindig tudható, mikor indul el a tízes kísérlet, mert rendszerint egy - Tűz! - kiáltás előzi meg,
melyet azonnal egy .22 kaliberes puskából származó lövés követ. Ezt a fegyvert egy dobozban
helyezték el biztonságosan, szemben egy vérrel átitatott célponttal. Néhány perces időközökkel
elhangzik a kiáltás, eldördül a lövés, és újabb bejegyzések kerülnek a laborkönyvbe.
MacDonell szakértelme az egyetlen puskalövésből származó vérnyomokra vonatkozóan nemrég
kihozta Susie Mowbrayt a börtönből. Kilenc évet töltött ártatlanul el az életfogytiglani ítéletből férje
állítólagos meggyilkolásáért.
A történet a texasi Brownsville-ben kezdődött, 1987 októberében, amikor William Mowbrayt, az
ismert brownsville-i Cadillac-kereskedőt egyetlen lövéssel meggyilkolták az ágyában. A fegyvert a
férfi jobb halántékához szorították. MacDonellt 1987 novemberében felhívta a helyi ügyész, hogy
szemrevételezze a bizonyítékokat. Két nappal később egy ügyészekből álló csoport érkezett
Corningba.
A bizonyíték egy hosszú ujjú, fehér hálóing volt, amit Susie a lövés éjszakáján viselt. MacDonell
meg volt győződve arról, hogy a ruhadarab sokkal több olyan bizonyítékot hordoz magán, ami
felmentheti a hölgyet, mint ami azt bizonyítaná, hogy ő lőtte le a férjét. A hálóingről készült
mikroszkopikus vizsgálat nem mutatott ki vérnyomokat.
MacDonell nagyon precíz feljegyzéseket készít. Ilyen könyvecskék sora díszíti az irodáját.
Bármelyikbe belelapozva az a benyomásunk, hogy ennek az embernek semmi nem kerüli el a
figyelmét: minden telefonhívás időpontja le van jegyezve - a Mowbray-ügy ügyészének első hívása,
például, délután 3.43-kor érkezett -, mint ahogy fel van tüntetve az ügyek száma is, és minden
egyéb megfigyelés.
Az a fajta lövés, amikor a fegyver csövét szorosan a bőrhöz nyomják, általában csillag alakú
lyukat ejt. Ez akkor jelenik meg, amikor a táguló gázok a csőből távozva bejutnak a bőr alatti, de
még csont feletti rétegbe, kinyújtva és elszakítva a bőrt, mely a keletkezett nyílás bejáratánál
tépődik el, elérve rugalmasságának határát. A lyuk sugárirányú szakadásokat mutat, és csillagszerű.
MacDonell meg akarta tekinteni a Mowbray-gyilkosság helyszínét, így 1987. december elsején
elutazott Brownsville-be. Nagyon apró vérfoltokat talált az ágy fejrészén, melyek segítségével el
tudta helyezni a nagysebességű fröccsenés eredetét az ágyon. Ez azon az oldalon volt, ahol a halott
feküdt. A lepedőt beborította a visszafröccsenő vér. Ha pedig a vér a lepedőn található, és Susie
közelről lőtt, nem lenne-e logikus, hogy a hálóingje is véres legyen? Susie-nak nem volt ideje másik
hálóingbe bújni, mielőtt a lánya közvetlenül a lövés után beszaladt a szobába. Mivel Susie
hálóingén nem volt vér, MacDonell arra a következtetésre jutott, hogy a lövés pillanatában a
ruhadarab nem lehetett az áldozat közelében, és hogy így a halál sokkal inkább látszik
öngyilkosságnak.
A vád nyilván nem ezt akarta hallani. Kerestek is egy másik tanút, aki luminollal fújta be a
hálóinget, és arról tanúskodott, hogy fénylő foltokat látott rajta a sötétben. Beszámolt arról, hogy
azonosította és megmérte a foltokat, majd megállapította, hogy nagy sebességgel kifröccsent
vérpacák voltak.
MacDonellt sosem idézték meg tanúnak, és ő nem is követte figyelemmel az ügyet, mint ahogy
ez sok esetben történik, amikor a szakértőre nem tartanak igényt. A dossziét elsüllyesztette, majd
hat évvel és nyolc hónappal később Robert Ford védőügyvéd a texasi Fort Worthből felhívta, és
elmondta neki, hogy Susie Mowbrayt elítélték gyilkosság miatt, és életfogytiglani börtönbüntetést
kapott. Ford a fellebbezésen dolgozott.
A kihallgatás során a bíró megállapította, hogy a tanúvallomás, amelynek eredményeképpen
Mowbray börtönbe került, tudományosan nem volt eléggé alátámasztva, továbbá a vád tudatosan
visszatartotta MacDonell jelentését, melyben azt állította, hogy Bill Mowbray halála valószínűleg
öngyilkosság volt. A bíró azt is kijelentette, hogy Susie Mowbrayt valószínűleg felmentették volna,
ha MacDonell annak idején tanúskodhat. Kitűzték az új tárgyalás időpontját.
Susie Mowbray második tárgyalása 1998. január 12-én kezdődött. Ez alkalommal MacDonell
kiállhatott a tanúk padjára. Egy másik tanú, egy helyi bankár, akinek az első tárgyaláskor nem adtak
szót, tanúsította, hogy két vagy három nappal a lövés előtt Bill Mowbray zavart állapotban jelent
meg nála az irodában, és azt mondta, megöli magát, ha nem kap egy nagyobb összegű személyi
kölcsönt.
Susie Mowbrayt felmentették. Kilenc évet töltött el börtönben egy gyilkosságért, amit nem követett
el. A tárgyalást követően egy riportban a megye főügyésze azt nyilatkozta, hogy
"csalódott" az ítélet miatt, és beismerte, hogy taktikai hibát követett el, amikor a bíróság előtt
megkérdezte a védelem legfontosabb tanúját, mennyiért dolgozik a védelem oldalán. Herb
MacDonell eskü alatt vallotta, ingyen munkálkodik azon, hogy az igazságra fény derüljön.
A Vér Akadémia hallgatói a laborkísérletek közben hallják a történeteket, s ezek, úgy tűnik,
segítenek az összpontosításban. Még négy kísérlet maradt hátra. Egy motoros vérfröcskölő
szerkezet szerepel a tizenegyes kísérletben, ahol a folt méretét a vízszintes kivetüléshez képest
mérik. A tizenkettes asztalnál található a tarka parókagyűjtemény, pamutpólók, egy piszkavas,
néhány kalapács, cipők és egy korlátpillér. Mindegyiket vérbe mártják, aztán megtörlik,
ütögetnek vele, meglengetik, végighúzzák és görgetik nagy fehér papírívek mentén és keresztül,
majd jegyzeteket készítenek a lenyomati mintáikról.
A tizenhármas kísérlet főszereplője a térfogat - az egyes számú kísérlettől, ahol egyetlen
vércsepp elemzése volt a feladat, eljutottunk idáig, ahol a vér nagyobb mennyiségben ömlik ki.
Eddig szinte mindent meg lehetett nézni, aminek köze van a témához. Most mindenki készen áll,
hogy leellenőrizze a tudását úgy, hogy beszámol Phyllís MacDonellnak, aki a tizennégyes kí-
sérletnél ül. Egy mini-tetthelyet felügyel, kérdésekre válaszol és szükséges dokumentumokat oszt
szét (boncjegyzőkönyvet, helyszínelők jelentéseit) a rendőröknek, akik megpróbálják kideríteni, mi
történt, amikor egy üveg Jack Daniel's, egy boldogtalan pár és egy puska találkozott egymással egy
este a nagyapa faliórája előtt. Phyllis nyugodtan ül a méterenként felosztott nappaliban, mely egy
babaházra emlékeztet - a pokolban.
Herb MacDonell eközben beállítja a videokamerát, és megkeresi a legelőnyösebb szegletet a
helyiségben. - Paul Kishnek volt egy ilyen ügye - mondja, ahogy a szemlélődők elkezdenek köré
gyűlni. - A patológus tanúsította, hogy az olyan apró foltok, mint amiket a helyszínen találtak, nem
eredhettek orrból vagy szájból. Paul viszont meg volt győződve arról, hogy ez mégis lehetséges. Ezt
a kísérletet saját maga csinálta meg. A vér, amit kifújnak, kiköhögnek, kiprüszkölnek a szájból, úgy
néz ki, mint a puskalövés; nagy sebességgel fröcskölődik. Így aztán, miután Paul elvégezte a kí-
sérletet és elvitte a bíróságra, a fickónak meg kellett hátrálnia. Ezt nektek is ismernetek kell.
És kezdetét veszi a műsor.
Miközben MacDonell fókuszál a kamerával, egy zsaru a sarokban egy ruhadarabra emlékeztető
lepellel küszködik. Ahogy kínlódik, olyan benyomást kelt, mint aki most először vesz fel kötényt.
Méltatlankodik, miközben kollégái körbeállják.
- Tetőtől talpig szaros leszek - mondja, ráncigálva magán a kötényt.
- Nem - szól ki MacDonell a kamera mögül, a keresőbe nézve, miközben a film már forog. -
Véres leszel. Ideges nevetés. Két rendőr, mindketten nők, olyan messze ültek le, amennyire csak
tudtak. Nem jönnek közelebb, amikor egy kolléga odaszól, lerázzák.
- Kösz, nem - mondja az egyik.
Három magasabb testalkatú résztvevő barna papírral borítja be a falat, közben valaki berohan,
egy vadonatúj Fruit of the Loom pólót szorongatva.
A nagydarab rendőr, győzedelmeskedve a kötény felett, a székhez közeledik, ahol egy érsebész
vár rá, hogy vért vegyen tőle. Valaki jelentkezik, hogy felveszi a fehér pólót.
Amikor leveszik a vért a nagydarab zsarutól, többen elfordulnak. MacDonell filmez.
Paul Kish, MacDonell asszisztense a kötényes zsaruval beszél, aki kezében saját vérével most
előtte áll.
Ez valóban Kish kísérlete. A fickónak van egy ehhez hasonló ügye, mely hamarosan bíróságra
kerül, és fel akar készülni rá. Kish elmondja a zsarunak, mit tegyen.
- Azt szeretnénk, hogy újra és újra ráköpj a papírra mondja, miközben a fal felé mutat. Kish
kezében fehér kartonlapok vannak, melyeket célpontként fog feltartani.
A barna papír azért lóg mögötte, hogy felfogjon bármit, ami mellé megy.
A kötényes zsaru az ajkához emeli a vért. Megtölti a száját vérrel, aztán odalép a papírhoz.
- Most!
A zsaru kiköp.
Egy újabb kartonpapír emelkedik a levegőbe.
A vér sosem volt még olyan piros, mint itt, a fehér kartonon.
- Most!
- Hogy érzed magad? Bólint, hogy jól van.
A másik zsaru, aki közben felvette a műtősruhájára az új pólót, mosolyog. Ő lesz a következő
célpont. Valakinek eszébe jut, hogy egy darab fehér kartont tartson a modell arca elé. A kötényes
zsaru a szájába veszi az újabb adagot, odalép a kollégájához, és befújja vérrel az egész mellkasát. Jó
ötlet volt letakarni az arcát, mert a karton azonnal befröcskölődik.
- Most! - Most!
- Ennyi - mondja Kish, elvéve a kötényestől a maradék vért.
 - Ne nyelj! - mondja Kish, miközben kivezeti a szobából.
Amikor a hallgatók a pacákat vizsgálják, a finom vércseppecskék és alakzataik olyan benyomást
keltenek, mintha nagy sebességű fegyverlövésből származtak volna. A kísérlet megtekintése előtt a
megfigyelők könnyen összetévesztették volna ezeket a foltokat azokkal, amelyek egy közelről jövő
lövésből származnak. Ugyanakkor, ha egy ember lelövi magát, és odarohan valaki, hogy segítsen,
miközben a másik köhög és haldoklik, ugyanolyan pacák keletkezhetnek az ingén, és
megvádolhatják azzal, hogy ő lőtt. Tudva, hogy milyen fajta folttal van dolgunk, dönthetünk az
elítélés és a felmentés közt. Csak remélni lehet, hogy olyasvalaki kapja meg az ügyet, aki a Vér
Akadémiára járt.
Percekkel később visszajön a kötényes zsaru. Már kiöblítette a száját, és elszívott egy cigarettát
is. Uzsonnaidő.
- Szeretem a kihívásokat - mondja MacDonell, egy csésze kávét tartva a kezében. - És bíztatom
őket, hogy őrizzék meg azt, amire a vér ráfröcskölődött, mert így olyasmi lesz a birtokukban, amit
senki sem vonhat kétségbe. Ezt hívják első kézből származó információnak. Mondhatják, hogy
rosszul végezték el a kísérleteket, de azt már nem, hogy sosem csinálták meg őket.
- Tehát, ha legközelebb egy ügyvéd azt mondja önöknek: - Ugyan már, igazából sosem csinált
kísérleteket élő modellekkel arról, hogy milyen mintákat ejt a vér, amikor egy szájból kispriccel -
akkor majd azt felelhetik: - Dehogynem, pontosan ezt a kísérletet végeztem el.

Tanúk
Még jóval azelőtt, hogy az emberek gyémántberakásos bilincsekről, szeánszokról vagy
"sárkánykergetésről" beszéltek volna, érkezett hozzám egy telefonhívás. Általában minden ügy, a
banálistól a legkülönlegesebbig ugyanúgy kezdődik (vagyis egy telefonnal), aztán történik valami,
ami egyedülállóvá teszi az esetet (mondjuk ékszerekkel kirakott szexuális játékok, vagy szeánsz egy
halott megidézéséért, aki életében szerette belélegezni a lángon pörkölődő heroint). Az irodába
befutó telefonhívások sokszor kéréseket közvetítenek. Hívnak, hogy végezzek el, vagy nézzek
végig egy boncolást, olvassam el egy másik kórboncnok boncjegyzőkönyvét, diákat tekintsek meg,
vagy olvassak el egy toxikológiai eredményt. Végül egy ember életének és halálának részletei
bontakoznak ki előttem.
Így haladunk a halál okától a halál módja felé. Mert a kettő nem ugyanaz. Van köztük kapcsolat,
de azért két különálló dologról van szó. A halál oka - amitől valaki meghalt - általában egészen
egyszerűen megállapítható. A legtöbb zsaru a helyszínen rá tud mutatni
"Nézd, doki, két lövedéknyom!" - és rendszerint igazuk is van.
A halál módja azonban hemzseg a részletektől. Elénk tárul az emberi képzelet széles skálája a
gyémántberakásos bilincstől az önkielégítés részletesen kidolgozott emelőszerkezetéig és csomókig,
melyeknek ki kellett volna oldódniuk, de sosem oldódtak ki. Miközben a halál oka lehet egy
egyszerű trauma, módjai közé zuhanásos balesetet, öngyilkos ugrást, vagy a gyilkosság
legkülönbözőbb formáit sorolhatjuk. Egy ütésnyom a boncasztalon fekvő hulla fején - vagyis a halál
oka - sugallhatja azt, hogy egy kugligolyó okozta a halált, lehetett egy gömb alakú akvárium is.
Nincs szó arról, ki volt a tettes. Ezzel nem én foglalkozom. A végrehajtó személyének kérdése a
rendőrségre, az ügyészre, és végül az esküdtszékre tartozik. Én azt határozom meg, hogy mi történt,
de semmi közöm ahhoz, ki volt a gyilkos.
A halál oka és módja egységet alkot egymással. De miközben az egyik elvezethet a másikig, a
nyomozókhoz nem mindig ugyanabban a sorrendben jutnak el: egy holttest benne két lövedékkel,
lehet, hogy nem vezet sehová, de az is előfordulhat, hogy bejelentik egy személy eltűnését, s az
illető nappalija lövedék ejtette lyukakkal, vértócsákkal van tele.
Lehet, hogy egyik a másik nélkül áll rendelkezésre, vagy éppen egyiket sem ismerjük. Ez történt
1930. augusztus 6-án is, amikor Joseph F. Crater bíró bejelentette a barátainak, hogy színházba
megy, majd nyom nélkül eltűnt New York utcáiról. Még mindig sokan emlegetik őt úgy, mint
Amerika leghíresebb eltűnt emberét. Rengeteg elmélet létezik. Aznap a bíró nagy mennyiségű iratot
vitt el az irodájából, és egy nagy összegről szóló csekket is beváltott. Mindezek a részletek mintha
arról beszélnének, hogy Crater el akart tűnni: rendbe hozta az aktáit, magához vett egy kis kész-
pénzt, és gondoskodott az alibiről. Azonban a mai napig nem sikerült kideríteni, mi oka volt erre. És
még mindig nem találtak holttestet.
Ha a test nem kerül elő, a kórboncnok többféleképpen dönthet. Időnként megkérik a szakértőt
arra, hogy holttest nélkül nyilvánítson valakit halottá. Ilyen bejelenést bizonyos idő elteltével lehet
tenni, de ez mindig a körülményektől függ.
1996. július 17-én, egy Párizsba induló Boeing 747-es repülő a New York JFK reptérről való
felszállást követően felrobbant. A fedélzeten tartózkodó 230 utas mindegyike meghalt. A helyszínre
érkező szakértők (köztük én is) éjjel-nappal dolgoztak a testek azonosításán. Felmerült a probléma,
hogyan lehet halotti bizonyítványt kiadni, ha a test nincs meg. Dr. Charles Wetli, Suffolk megye
vezető orvos szakértője úgy döntött, hogy az utaslistát és a családtagokkal készített interjúkat kell
alapul vennünk ahhoz, hogy megállapítsuk, vajon az illető tényleg felszállt-e a gépre, és látta-e még
valaki azután. A listára jobban lehet építeni nemzetközi járatok esetében, ugyanis olyankor az
útleveleket is ellenőrzik. Mert sajnos nem ritka, hogy az országon belüli járatokon valaki nem a
saját nevén utazik.
Miközben végigküzdöttük magunkat a nyomozáson, úgy határoztunk, hogy a hiányzó utasokról
halotti bizonyítványt fogunk kiadni a keresés végeztével. Végül aztán mégis sikerült az összes
holttestet azonosítani, néhányat egészen apró szövetdarabokból, az új DNS eljárások segítségével.
Azonban arra a következtetésre jutottunk, hogyha csak a körülményeket vettük volna figyelembe,
az első megoldást kellett volna választanunk.
Halottnak nyilvánítani valakit elég nehéz, még akkor is, ha olyan sajátos tárgy van a
birtokunkban az illetőtől, mint egy fog. Hiszen az emberek néha elvesztik a fogaikat. Ugyanez a
helyzet az ujjakkal, és egyes esetekben a kézfejekkel is. Fél évszázaddal ezelőtt egy fiatal bostoni
férfit azzal vádoltak, hogy meggyilkolta a barátnőjét. Az illető azt állította, hogy a lány egyszerűen
csak elsétált mellőle egy erdős területen, aztán pedig eltűnt. Amikor egy kezet találtak az erdőben, a
férfit vád alá helyezték. A tárgyalás közben azonban a hűtlen barátnő egyszer csak megjelent a
teremben - ép kézfejekkel.
A kéz, mint kiderült, egy medve mancsa volt; az állatot megnyúzták a bundájáért. A
medvemancs a röntgenképen anatómiailag nagyon hasonlít az emberi kézre. (Manapság persze, a
DNS-vizsgálat megállapítaná a kéz tulajdonosának faját.)
Az azonosítás az orvos szakértők és a bírók megítélésén alapul. A kézből még nem lehet egy
holttest létezésére következtetni, és a bíróság rendszerint vonakodik kimondani valakinek a halálát,
ha csak egy fogat vagy egy kezet találtak meg. Más a helyzet természetesen egy egész állkapoccsal
vagy egy felsőtesttel.
Néha a halál módja és oka szinte teljes képpé áll össze: adott a test, a helyszín és a hozzá tartozó
történet. De egy ilyen szép, kerek ügy mindenféle feltevésekhez vezethet. A feltevések pedig
gyakran lehetnek tévesek. Így történt Ted Binion esetében, akinek a halálában szerepet játszott egy
ékszerberakásos bilincs és némi heroinfüst.
Lonnie Ted Biniont holtan találták az egymillió dolláros Las Vegas-i házában, 1998.
szeptember 17-én. A másnapi Las Vegas Review Journal fejléce a következő szenzációt hirdette:
"Ted Binion, a gondokkal küzdő szerencsejátékos meghalt". Az alcím így folytatta a hírt: "Egy
nehéz életút végén, a szerencsejátékos testét egy üres gyógyszeres üveg mellett találták meg". Ez
mindennek hangzik, csak gyilkosságnak nem.
Az események Binion halála napján, délután 4.05-kor kezdődtek, amikor Sandy Murphy, az áldozat
barátnője, segítségért telefonált. Az orvosok nem tudták újraéleszteni Biniont, és a
helyszínre érkező rendőrség elhitte azt, amit Sandy mondott - vagyis, hogy túladagolás történt, és
a lány találta meg az áldozatot a padlón.
Nagyon messze voltak az igazságtól, ahogy ez a rendőrökkel ilyen körülmények közt gyakran
megesik. Mindig ez a helyzet. Általában a rendőrőrsök csak akkor küldik ki a tapasztalt gyilkossági
szakértőket, ha valaki gyilkosságot jelent be. A helyszínt a legkevésbé képzett rendőrök őrzik, ha
természetes halálról tájékoztat a bejelentés. Egy gyakorlott gyilkossági nyomozó azonban olvasni
tud a helyszínből.
A gyilkossági csoporttól senkit sem küldtek Ted Binion halálának helyszínére. Az odaérkező
rendőröknek Sandy elmondott egy történetet, ami tökéletes összhangban volt a nyomokkal: vagyis
semmi levél, csak egy üres gyógyszeres üveg egy ismert heroinista hullája mellett, akinek az élete
vakvágányra futott. A rendőrség ezt is lejegyezte, azzal együtt, hogy Sandy úgy utalt Binionra, mint
a férjére, valamint hogy a lány hisztérikus állapotban volt, és azt kiáltozta: - Nem lélegzik! Nem
lélegzik!
A halál napját követően a helyi újság beszámolt az elhunyt életútjáról. A riporterek és a rendőrök
tudtak régóta bevallott heroin függőségéről és alvilági kapcsolatairól. Mindkét dolog hozzájárult
ahhoz, hogy elveszítse szerencsejáték-engedélyét Las Vegas egyik legrégibb létesítményének, a
Binion Szerencsepatkónak a tulajdonjogával együtt, mely a család szállodája és kaszinója volt.
Tipikus Las Vegas-i történetről volt szó, mely zavaros kezdetből, pompázatos folytatásból és
tragikus végből áll össze: két ember találkozik egy topless-bárban, együtt élvezik az életet, aztán az
egyik meghal. Az egész teljesen hihetőnek tűnt.
Ha nem megy gyilkossági szakértő a helyszínre, az azt jelenti, hogy nincs jelen olyan megfelelő
képzettséggel rendelkező ember, aki gondoskodni tudna a bűntett helyszínének védelméről. Nincs
senki, aki kritikával fogadná a történetet, amit a test megtalálója ad elő. Túl gyakran fordul elő,
hogy elhangzik a történet, a testet elviszik, és valakiről tévesen azt feltételezik, hogy ártatlan. És
amint az ilyenfajta feltevések megszületnek, a helyszínelők rátaposnak a nyomokra.
Nagy baj, ha valaki azt hiszi, hogy tudja, mit keres. Akkor az ember mindent meglát, kivéve azt,
ami kiszúrja a szemét. A tapasztalatok szerint ennél csak az a rosszabb, ha a rendőrök eleve
feltételezik, hogy nem gyilkossággal van dolguk, ezért nem kell átkutatniuk a helyszínt
bizonyítékokért. És akkor egyszerűen átgázolnak rajtuk.
Sokan úgy érzik, ez történt az O. J. Simpson ügyben is. Amint a helyszínre érkező rendőrök
észrevették, hogy Nicole gyilkosság áldozata lett, annak tudatában, hogy az egymástól elhidegült
pár közt gyakran került sor erőszakra, feltételezték, hogy az elkövető Simpson volt. Azt
gondolták, hogy az eseményt hamarosan egy vallomástétel fogja követni, ezért nem nagyon
figyeltek oda, amikor a nyomokat azonosították, begyűjtötték és tárolták.
Amikor New York város igazságügyi orvos szakértője voltam 1960 és 1985 között, halálesetek
helyszínének ezreit látogattam meg, és rengeteg döntő bizonyítékot vehettem szemügyre. Ma
viszont változatosabb az életem. A magánpraxisomban igazságügyi patológusként dolgozom, és
sokszor veszek részt konzultációkon. Leginkább az első telefonhívás után beérkező fotókat és
jelentéseket szoktam szemrevételezni - melyek bizonyítékok bár, de nem frissek. Aztán, ha
folytatom az ügyet, mindent megnézek, ami rendelkezésre áll.
A legtöbb hívás, amellyel magánpraxisomban megkeresnek, ügyészektől, a rendőrségtől,
ügyvédektől, vagy felháborodott családtagoktól származik. Gyakran az a kérés, hogy boncoljak újra
egy kórházban elhunyt személyt, vagy vizsgáljam újra a halál okát, mert a család nem ért egyet az
előző vizsgálat eredményével. Ez sokszor történik öngyilkosságok esetében. Az emberek nem
szívesen hiszik el, hogy egyik családtagjuk megölte magát, ezért új vizsgálatot akarnak. És néha
bebizonyosodik, hogy igazuk van.
Néhány évvel ezelőtt egy sikeres, tehetséges és népszerű diákot iskolája kollégiumának padlásán
felakasztva találtak. A kórboncnok megállapította, hogy öngyilkosság történt. De a szülők ezt
sehogy sem értették. Szerető család voltak, és a depressziónak semmiféle jelét nem vették észre a
fiún.
Az ügyet áttekintve, én sem értettem egyet az orvos feljegyzéseivel. A fiú ugyanis az önkielégítés
világában kalandozott. Maszturbálás közben egy kötélen lógott, és így tapasztalta meg
az orgazmus felfokozott változatát. Ez alkalommal viszont elájult, és megfulladt. Azt gondoltam,
a család ettől a véleménytől csak még jobban felháborodik, de meglepetésemre elfogadták, hogy a
fiú halála szexuális kísérletezés következménye volt. Az öngyilkosságot azonban nem tudták
elfogadni. Ez a tapasztalat rengetegszer segítségemre volt az évek során, amikor egy öngyilkos
családjával kellett találkoznom.
A bíróságok fenntartással fogadják az öngyilkossági ügyeket. A megyei orvos szakértők
rengetegszer találják szembe magukat ezzel a problémával, és minden alkalommal be kell
bizonyítaniuk, hogy valaki valóban meg akarta ölni magát, és ezt sikeresen véghez is vitte. Ennek
az igazolása néha nehéz, különösen akkor, ha a család megkérdőjelezi a halál okát, - mert egy
életbiztosítás érvényessége kerül veszélybe. Ha valaki a biztosítás megkötését követő két éven belül
öngyilkosságot követ el, ez a tény egyből érvényteleníti a biztosítást, így a család sok esetben
tiltakozik az öngyilkosság ellen.
Pályám egy korábbi szakaszában tanúvallomást kellett tennem egy nő ügyében, akit én
boncoltam. A boncolás során kiderült, hogy az illető több mint harminc altatót vett be. Az volt a
véleményem, hogy ilyet csak szándékosan lehet megtenni. Ezért megállapítottam az
öngyilkosságot.
Egy pszichiáter szakértő azonban azt vallotta a védelem oldalán, hogy az elhunyt nő nem
szenvedhetett depresszióban. Azt mondta, hogy az illető a kérdéses éjszakán fáradt volt, és bevett
néhány szem altatót.
Ezután nem túl mély álomba merült, és kialakult benne egy olyan állapot, amit automatizmusnak
hívnak: felébredt, elfelejtette, hogy már bevette a tablettákat, és lenyelt még kettőt. Ezt tette
összesen tizenötször vagyis felébredt, bevett két szem gyógyszert, elaludt, aztán megint felébredt
stb.
Igen sok pénz forgott kockán: ha a nő halála baleset volt, a család 400 ezer dollárt kapott volna
kézhez, de ha öngyilkosság, akkor semmit. A család beperelte a biztosítót, mert nem fizették ki a
biztosítás feltételei szerint járó összeget.
Az a tapasztalatom, hogy a bírók ilyen esetekben hajlamosak engedélyt adni mindenféle
vallomásokra, mert a szülők, a házastársak és az elhunyt gyerekei ott ülnek a tárgyalóterem első
sorában. Ennek pedig óriási hatása van. Az esküdtek is látják a szenvedő családot. Nem akarják
megbüntetni a gyerekeket a szülők viselkedése miatt, de ugyanígy nem foglalkoznak a biztosítókkal
sem. Így gyakran a felperes oldalára állnak akinek jó esélye van arra, hogy megkapja a pénzét.
Az ehhez hasonló polgári ügyek a szakértők csataterévé válhatnak. A felperes ügyvédje
sikerdíjat kaphat, ha nyer, de ha veszít, a család nem fizet semmit. A biztosítótársaságoknak jól
megy, tehát sok pénzt tudnak fizetni a szakértőknek, hogy megvédjék a nyereségüket. A televíziós
bírósági közvetítések esetében, példa rá az O. J. Simpson eset, a legtöbb per tárgyalásán nincs
szakértő tanú, abból az egyszerű okból, hogy a legtöbb vádlott szegény, vagy tapasztalatlan az
ügyvédje, és nem tud szakértőket alkalmazni.
Nem arról van szó, hogy az O. J. Simpson ügyben túl sok lett volna a szakértő; inkább az a
helyzet, hogy a szegény embereknek túl kevés jut belőlük. Az egyik nagy probléma a
halálbüntetéssel kapcsolatban, mely csak nemrég vált ismertté, hogy a legtöbb vádlottnak nem telik
arra, hogy szakértőket fogadjon fel, és a bíróság nem ad elég pénzt ilyen célokra.
A túladagolásos ügyben én végeztem a boncolást, és tanúvallomást is tettem a bíróság előtt.
Nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam - sértésnek vettem, hogy a bíróság az én döntésem ellenében
a család javára döntött. Úgy éreztem, nem hisznek nekem, és az én hibám volt, hogy nem
győzedelmeskedett az igazság. Az volt az érzésem, hogy ellenem fordultak.
Az évek során megtanultam, hogy ilyen dolgokat ne vegyek a szívemre. Attól a pillanattól fogva,
hogy valaki felhív, egy folyamat rengeteg irányba haladhat. Az én befolyásom az ügyre csak annyit
érhet, amilyen jól képviselem a tudományterületemet a bíróság előtt.
A telefon, amely felhívta a figyelmemet a Ted Binion ügyre, az irodámba futott be. Tom Dillard
hívott fel, aki korábban Las Vegasban volt gyilkossági nyomozó, aztán pedig magánnyomozóként
folytatta munkáját. Azt mondta, hallott rólam, és megkérdezte, átnéznék-e egy boncjegyzőkönyvet
meg egy toxikológiai jelentést. Ennyi állt a rendelkezésére.
Sandy Murphyről, Lonnie Ted Binionról és Rick Tabishról szólt a történet: vagyis az ex-sztriptíz
táncosnőről, annak milliomos barátjáról és titkos szeretőjéről. A dráma szépséghibái a következők
voltak: a szerető súlyos anyagi problémákkal küszködött, és közvetlenül a haláleset után
letartóztatták, miközben a halott barát kincseit próbálta kiásni a sivatagban; a barát harminc évvel
idősebb volt, mint a hajdani sztriptíz táncosnő ; továbbá tizenöt éve élt heroinnal, de nem lőtte be
magának, nem is szippantotta fel, és nem is tekerte cigarettába. Ted "sárkányt kergetett".
Ez egy sajátos formája a heroinélvezetnek, mely elsősorban Kínában népszerű, de más
országokban is dívik, ahol a heroin nagyon olcsó. Amerikában azonban ez a módszer kevésbé
ismert. A "sárkánykergetés" úgy történik, hogy fólián felizzítják a heroint, és beszippantják az ebből
keletkező fehér füstöt. A füst felfelé kanyarogva terjed, és egyeseket egy sárkány farkára vagy
leheletére emlékeztet. A földrajzi távolság mellett a "sárkánykergetést" más is megkülönbözteti a
többi kábítószerélvezeti formától: Amerikában, legalábbis eddig, nem érkezett olyan bejelentés,
hogy valaki a heroin ilyenfajta használatától meghalt volna.
Egy este Binion felhívta az ügyvédjét, és utasította, hogy vegye ki Sandy Murphyt a
végrendeletéből, melyben 900 ezer dolláros házát és 300 ezer dollár készpénzt hagyott rá. - Ha ma
este nem öl meg... - folytatta. Aztán a lány tényleg megtette. Pár nap múlva a szeretőjét, Rick
Tabisht a rendőrök a sivatagban találták meg, miközben Binion rejtett ezüstrúd-készlete és pénze
kiásásán ügyködött, melynek összege 5 millió dollárra rúgott.
A Clark megyei kórboncnok, Larry Simms csupán néhány hete foglalta el hivatalát, amikor Ted
Binion teteme az asztalára került. Annak ellenére, hogy mindenki tudott Binion heroin
függőségéről, senki sem feltételezte, hogy túladagolásban halt meg. Ezért toxikológiai vizsgálatokat
kellett végezni. Egyfajta nyugtatószert, Xanaxot találtak a szervezetében, amelyről tudták, hogy
Binion akkor szedte, amikor le akart állni a heroinról. A Xanax azonban nagyobb mennyiségben
volt jelen a szervezetben, mint amennyit véletlenül be lehet venni. Morfiumot is kimutatott a
vizsgálat, mely a heroin bomlásterméke. E leletek láttán, azzal együtt, amit az áldozat múltjáról és a
körülményekről tudni lehetett, Simms a halál okának kábítószer-túladagolást, módjának pedig
gyilkosságot állapított meg.
A Clark megyei iroda kapcsolatba lépett egy másik kórboncnokkal is Renóban, hogy nézze át az
ügyet. Az illető megerősítette Simms megállapításait. A jelentését legépelték, és elküldték Clark
megyébe.
A vizsgálatok több hónapot vettek igénybe, mialatt Binion családját egyre jobban aggasztotta,
hogy nem mondták ki teljes bizonyossággal a gyilkosság tényét. Közben pedig kiderült, hogy Sandy
Murphy és Tabish szeretők.
Tom Dillard, akit Binion gyanakvó családja bérelt fel, elküldte hozzám a renói kórboncnok
jelentését. Első hívása idején a Clark megyei kórnoncnok irodájából még nem hozták
nyilvánosságra a jelentéseket. Miután megtekintettem a renói szakvéleményt, küldtem egy
egyoldalas levelet Dillardnak, hogy az információk alapján, amelyeket átnézhettem, egyetértek dr.
Simms következtetéseivel. De ekkor még nem láttam az eredeti dokumentumokat Clark megyéből,
sem pedig a fényképeket. A levél elküldése után fel is hívtam Dillardot, és közöltem vele, hogy
mivel egyetértek dr. Simmsszel, gondolom, rám már nincs is szükség.
Általában, ha egyetértek a helyi orvos szakértővel, nem hívnak be tanúnak. Vagy éppen nem
értek egyet, de akkor meg azért nem hívnak be. Igazából az ügyek nagy többségében, amikor a
véleményemet kérik, nem kell tanúskodnom.
Gyakran megesik, hogy a vádlottat értesítik a külső szakértő véleményéről (az enyémről), aztán
az illető bűnösnek vallja magát egy kisebb vádban. Akkor pedig senkit sem hívnak a tanúk
padjához, mert nem lesz tárgyalás.
De egyszer-egyszer mégis úgy alakul, hogy ki kell állnom a bíróság elé.
Ahogy Tom Dillard elmondta, David Rogerset és David Wallt, a Binion-ügy ügyészeit kissé
zavarta, hogy ilyen sokáig eltart, amíg Simms megállapítja a halál okát és módját. És bár
szakmailag a család alkalmazottja voltam, a kerületi ügyész mégis azt akarta, hogy támogassam
Simms véleményét az előzetes tárgyaláson.
Gondoltam, kicsit alaposabban meg kell vizsgálnom a jelentéseket. Mindent látnom kellett - a
boncoláson készült fotókat, a szövetmintákat, az elhunyt ruházatát és bármilyen más rendőrségi
jelentést, vagy dokumentumot. És el kellett látogatnom a haláleset helyszínére is.
Az előzetes tárgyalás előtt Las Vegasba repültem, és találkoztam Tom Dillarddal, aki elvitt a
kórboncnok irodájába.
Először a fotókat láttam. Azonnal az a gondolatom támadt, hogy valami hibádzik. Simms, úgy
tűnt, érzékelte ezt, és láthatóan kínosan kezdte érezni magát a jelenlétemben. Ezt furcsának
találtam, mert én szeretem, ha mások is megnézik a munkámat. Ilyen módon, ha a nyomot rosszul
értelmeztem, még a tárgyalás előtt rábukkanhatunk a hibára. Simms viszont láthatóan nem osztotta
a véleményemet.
A halott szemeiről készült fényképek jól kivehető pontszerű vérzéseket mutattak az alsó
szemhéjak belső oldalán, melyek nyaki nyomásra utaltak.
A pontszerű vérzések tulajdonképpen nyomás következtében megrepedt hajszálerekből
származnak. Ha a nyakra nyomást gyakorolnak, a keringés megáll, és a hajszálerek, az érrendszer
leggyengébb részei, megrepedhetnek. Ez akkor is előfordulhat, ha valaki túl nagyot tüsszent;
ilyenkor bevérzés keletkezhet a szemen.
Ha valakinek befedik az orrát és a száját, a nyomás elsősorban az orra és a szájra nehezedik, nem
pedig a nyakra, ezért nem jelentkeznek petechiák. Amikor azonban valaki küszködik, gyakran
nyomás nehezedik a nyakra is. A fulladásos halál nyomait nehéz megtalálni, és tény, hogy a
fulladás még ritkább, mint a fojtás. Az 1960 óta elvégzett ezernyi boncolási esetem között csak
néhány tucat felnőtt halott volt, aki fulladás következtében hunyt el.
Dr. Simms és én nem értettünk egyet abban a kérdésben, hogy az alsó szemhéj belső oldalán a
hajszálerek megrepedtek, vagy csak vértolulás lépett fel. Abban azonban egyezett a véleményünk,
hogy a száj körül figyelemreméltó zúzódásnyomok figyelhetők meg, vagy legalábbis a bőr
ledörzsölődött. Szintén mindketten észrevettük a kis, kerek, gombnyomokra emlékeztető
sérüléseket a halott mellkasán, és még egy nagy zúzódást a bordákon. A halott csuklóin is érdekes
nyomokat láttunk - kis, kerek sérüléseket, olyanokat, amelyek leginkább bilincs használatára
utalnak.
Míg Simms és én egyetértettünk a felsorolt zúzódások meglétében - mind rajta voltak a fotókon
-, különbözőképpen értelmeztük őket.
Simms helyesen szövetmintákat vett a test különböző részeiről, és formaldehidben tartósította
őket. Ezeket a mintákat normális esetben a test minden szervéből ki kell venni - a szívből,
mindkét tüdőből, a hasnyálmirigyből, mindkét veséből, az agyból, a májból, a mellékvesékből, és
így tovább. Akkor végezzük a legjobban a dolgunkat, ha a boncoláskor mindegyik zúzódásról is
veszünk mintát. Ebben az esetben ez nem elég körültekintően történt meg.
Újra megszemlélve a fotókat, láttam egy zúzódást, ami különösen felkeltette az érdeklődésemet.
Még jó, hogy ebből vettek szövetmintát. Ez a sérülés az alsó bordákon helyezkedett el, és szemre
úgy nézett ki, hogy csak közvetlenül a halál előtt keletkezhetett. Ezt a feltevést megerősítette a
mikroszkopikus vizsgálat.
Amikor a testet sérülés éri - mondjuk, valakit szemen találnak egy boksz mérkőzésen -
hajszálerek repednek meg és véreznek be, és mindennek eredménye az, amit mi úgy nevezünk,
hogy kék-zöld folt. Saját, természetes eszközeivel a szervezet egy órán belül reagál erre a sérülésre.
Az első válasza a vérzés. Aztán, úgy egy óra múlva, odairányítja a fehérvérsejteket, más néven
gyulladásos sejteket. Ha egy vérzésen ez nem látható, akkor tudni lehet, hogy még friss. Ha valaki a
zúzódást követően egy órán belül meghal, a szervezete nem válaszol, és boncoláskor, a mikroszkóp
alatt nem is látható más, csak friss vörösvértestek.
Ha Ted Binion a zúzódás megszerzése után még egy órát él, találtam volna olyan sejteket,
melyeket a szervezete a sérülés helyére küldött volna, megkezdve az öngyógyítás folyamatát. De
nem ezt láttam a szövetmintában, a mikroszkóp alatt.
Mindez nagyon fontos az igazságügyi patológus számára, de kevésbé érdekli a kórházi patológust,
aki azzal foglalkozik, hogy milyen módon halunk meg, és nem kifejezetten érdekli, hogy mikor. A
Bellevue Kórházban végzett munkám alatt a legtöbb halál beálltát reggel 6-ra
jegyezték fel, amikor a nővérek körbejártak a gyógyszerekkel, és rátaláltak azokra, akik az éjjel
folyamán meghaltak. Ezeknek a betegeknek az esetében nem számított a halál időpontja, ezért a
halál idejének mindig azt tekintették, amikor a testet megtalálták.
Egy pillanatig el kellett gondolkoznom: ha nem vehető észre a test normális öngyógyító
folyamata, akkor biztos, hogy az áldozat a zúzódások megszerzése után kevesebb mint egy órával
meghalt. Ez utalhat haláltusára. Vagy lehet, hogy csak kardiopulmonáris újraélesztésről van szó?
Talán valaki megpróbálta visszahozni az életbe, és így jött létre a zúzódásnyom? Lehet, hogy egy
barát jó szándéka okozta végül a halált?
Barát volt, vagy ellenség - hogy derülhet ki?
 Több hónappal később, a tárgyalás záróvitájában John Momot, Sandy Murphy védőügyvédje ezt
mondta: - Szereti a férfit. A férfi szerette a heroint, a heroin pedig nem szeret senkit. Jó mondat
volt. Kezdettől fogva Sandy Murphyről szólt az egész történet.
Ezt mondta Murphy a mentősöknek, és később a rendőröknek is, amikor Ted Binion otthonához
siettek. Ezt mondta mindenkinek, aki végighallgatta, mielőtt a barátja meghalt volna. Amikor a
halál helyszínén is ezzel állt elő, a rendőrök hittek neki. Tényleg túladagolásnak látszott a dolog. A
férfi ismert heroinista volt már tizenöt éve. Las Vegas végül is egy kisváros; mindenki tudta, hogy
Binion elvesztette a szerencsejáték engedélyét, a családja híres házi kaszinóját, és egy hosszú ideig
tartó házassági kapcsolatot is - és mindezt a drognak köszönhetően.
Tehát minden beleillett a képbe. Egészen a boncolásig.
Amikor egy élő emberen alkalmaznak újraélesztést, külső sérülés lehet az eredménye. A mellkas
dörzsölése és pumpálása, egy életéért küzdő ember testének átfordítása - ez mind okozhat zúzódást
a testen. Több véredény megroncsolódhat annak az igyekezetnek a következtében, hogy valakinek
az életét megmentsék. Nagyobb vérzések vagy zúzódások akkor keletkeznek, ha a szív még mindig
ver, és pumpálja a vért. Ha az illető már halott az újraélesztés megkezdésekor, csupán apró
zúzódások lépnek fel. Ez azért van, mert a vérzés akkor már passzív, mivel a szív megállt. Ez
persze nem azt jelenti, hogy nincs vér a testben; csak arról van szó, hogy kis nyomás van mögötte.
Képzeletben vágjunk el egy kerti slagot, amikor a víz el van zárva: alig fog szivárogni belőle
valami. Ha azonban akkor vágjuk el a csövet, amikor öntözünk vele, a nagy nyomástól kilövell
belőle a víz.
Amikor megnéztem a Ted Binionról készült felvételeket és a szövetmintákat, a dr. Simms által
elképzelt történet kezdett kibontakozni előttem. Nehéz helyzetbe kerültem. Azért repültem a
helyszínre, hogy támogassam azt a szakértői véleményt, mely szerint Ted Binion kényszerű heroin-
és Xanax-fogyasztás következtében hunyt el. De egy ponton másképp kezdtem látni a dolgot. Ezért
nem tudtam megesküdni az előbbi szakértői véleményre. És nem is tettem.
Általában ha valakinek az oldalán lépek be egy ügybe, és eltérnek a vélemények, nyugodtan
megbeszéljük a dolgot: a másik ember így látja a dolgot, én meg úgy, de mindkettőnk szándéka,
hogy a halott mellett szólaljunk fel, az igazság érdekében. Mindketten az igazságügyi orvostant
képviseljük, tehát a tudomány oldalán állunk. Az az igazságügyi szakértő, aki úgy érzi, hogy a
tárgyalóteremben jelen lévő felek bármelyikének érdekében kell szót emelnie, biztosan bajba kerül.
Ez akkor is igaz, amikor valaki a megyei kórboncnok feladatát tölti be. Ez a pozíció nem
követeli meg az embertől, hogy a vád oldalára álljon. Mindig csak a tudománnyal szabad
szövetségben lennünk. Nem engedhetjük, hogy a pozíciónk befolyásolja a szakvéleményünket.
Dr. Simms és én nehéz helyzetbe kerültünk, amikor azt állítottam, hogy amit ő a
jegyzőkönyvben "a szemben található vértolulásnak" nevez, az számomra sokkal inkább pontszerű
vérzésnek tűnik. Azt felelte, hogy megvan a saját véleménye, és nekem is meglehet az enyém, de
szerinte nem lenne jó tovább folytatni a vitát. Azonban lehetővé tette számomra, hogy megte-
kinthessem az összes feljegyzést, fényképet és mintát.
Miközben az eredeti feljegyzéseket nézegettem, rájöttem, hogy valami nem stimmel. Ezeket
összehasonlítva azokkal a másolatokkal, amelyeket a címemre küldtek, láttam, hogy a renói orvos
szakértői hivatalban gépelt példány toxikológiai jelentésében - melyről előzőleg kaptam is
másolatot - volt egy hiba. Ahelyett, hogy nanogramm per milliliterben tüntették volna fel a
Binionban talált Xanax mennyiségét, milligrammban írták oda, mely az előbbi milliószorosa.
Vagyis "ng" helyett "mg"-t gépeltek a papírra.
Ebből az adatból vontam le először a következtetéseimet, vagyis, hogy a szervezetben található
gyógyszermennyiség halálos. Pedig nem haladta meg a terápiás szintet, ezt pedig a legtöbb ember
jól viseli.
Patológusként tudom, hogy bármikor jöhet egy másik szakmabeli, és ellenőrizheti a munkámat.
Lehet, hogy támogatni fog, de az is előfordulhat, hogy ellentétes véleményt alakít ki. Különösen a
családnak van joga szemrevételezni az elvégzett munkát, és ez az oka annak, hogy egyidejűleg
mindent dokumentálunk, amit látunk. Diktafont használunk, fotózunk, röntgenfelvételeket és a
mikroszkópos metszetekről diákat készítünk. Minden tehát, amit teszünk, úgy zajlik, hogy bárki
bármikor értékelheti, és tőlünk független véleményt alkothat. Régebben csak azt tudtuk mondani
mindenkinek, hogy bízzanak meg bennünk. Kevés fotóval rendelkeztünk, nem volt ruhaelemzés,
nem volt független véleményalkotás. És így rengeteg hiba is becsúszott.
Amikor kiléptünk a laborból, ahol átnéztem dr. Simms leleteit és az időpontokat, tudtam, mit kell
mondanom. - Most már nem tiszta az ügy - jelentettem be Dillardnak. - Nem értek egyet
Simmsszel.
Dillard nem örült a hírnek.
A halálnak öt módja létezik: baleset, öngyilkosság, gyilkosság, természetes halál és hirtelen
halál. Dr. Simms szerint Binion kábítószeres túladagolással elkövetett gyilkosság áldozata lett. Én
azonban úgy olvastam a tényekben, hogy a Binion szervezetében található drogok szintje nem volt
elég magas ahhoz, hogy halált okozzon. Így tehát bár öngyilkosságról is lehetett szó,
valószínűtlennek tűnt, hogy az áldozat a túladagolást választotta volna. Ezt a véleményt pedig több
tényre alapoztam.
Először is, szerintem, nem lehet "sárkánykergetés" következtében meghalni. Az Egyesült
Államokban biztos nem. New York-i heroinos esetek ezreinek boncolásával a hátam mögött, több
hongkongi utazás (ahol a heroinélvezet "sárkánykergetéses" módja nagyon népszerű), és az erre
vonatkozó szakirodalom részletes tanulmányozása után, egyetlen halálesetet sem tudtam ezzel a
módszerrel kapcsolatba hozni. Így az esély, hogy Binion ilyen módon halt meg, egészen kicsire
csökken - még mindig lehetséges, de nem valószínű.
Aztán ott volt az is, hogy nem találtak tűszúrás-nyomot Binion testén. Ez azt jelenti, hogy
nemcsak hogy nem lőtte be magának, de akarata ellenére sem adta be neki senki a drogot. Hogy
került tehát a heroin a szervezetébe?
Több éves tapasztalatom szerint nagyon nehéz valakit arra kényszeríteni, hogy bármiből eleget
nyeljen le ahhoz, hogy az a halálát okozza. Volt egyszer egy olyan ügyem, amikor a férj puskát
fogott a feleségére, és kényszerítette, hogy nyeljen, miközben a nő magába küzdötte azt az
altatómennyiséget, amiről a férfi azt hitte, elég a halálához. Csakhogy tévedett, és a felesége nem
halt meg. Pedig az illető orvos volt, mégis hibázott. Elég gyógyszert erőltetett az asszonyba ahhoz,
hogy elájuljon, de aztán magához tért, és a férje ellen vallott a tárgyaláson.
Néha persze előfordulnak olyan halálos balesetek, amelyeket gyógyszerek okoznak; különösen
veszélyes, ha két- vagy többfajta orvosság hatása összegződik, és olyan reakciót vált ki a betegben,
amit egyetlen gyógyszer nem tett volna.
Az első fénymásolt boncjegyzőkönyv, amit eljuttattak hozzám, és amit átnéztem, olyan Xanax-
mennyiségről tanúskodott Binion testében, amennyit nem vehetett be akarata ellenére, tehát
kizártam a balesetet. Maradt az öngyilkosság és a gyilkosság.
Ezután a pontszerű vérzések, a mellkason található zúzódások, ezek frissessége, a halál
körülményei és a toxikológiai leletek fényében azt szűrtem le, hogy bár voltak drogok Binion
szervezetében, a mennyiségük nem volt elegendő ahhoz, hogy végezzenek vele. Meg voltam
győződve arról, hogy a drogokról szóló adatok csak mellékes jelentőségűek. Egyetértettem azzal a
véleménnyel, hogy a halál módja gyilkosság volt. Viszont szilárdan hittem, hogy az ok fulladás.
Amikor ezt elmondtam Dillardnak, láttam rajta, hogy egyre gondterheltebb lesz. A
véleményemet akarta, de nem ezt várta. Elnézést kért, és felhívta az ügyvédet, David Rogerset.
Mint kiderült, őt is aggasztotta ez az új, meglepő szakértői vélemény.
Az előzetes tárgyalást másnapra tűzték ki. Eredetileg úgy kerültem az ügybe, hogy
tanúvallomásommal Simmst kellett volna támogatnom. Azt vártam, mikor tesznek fel egy New
York-i gépre, köszönő szavak kíséretében, melyek mögött valójában ez húzódik: "Hát, ebből nem
kérünk."
Dillard, Rogers, Wall és én elmentünk vacsorázni, hogy együtt átnézzük, mire jutottam. Hatkor,
a tárgyalás előestéjén leültünk egy asztalhoz, és elmagyaráztam nekik, milyen üggyel van dolguk.
Véleményem szerint az áldozatot egy különleges fojtótechnikával ölték meg.
Ez a technika (a "burking") egy 1829-es, edinburghi ügy vádlottjának nevéhez fűződik. William
Burke-öt és William Hare-t tizenöt gyilkosság elkövetésében találták bűnösnek. A bűntettek után a
tetemeket a helyi egyetem orvosi karának adták el, hogy anatómia órán taneszközként
használhassák őket. Minden egyes holttestért tíz guinea járt. Hare, kettejük közt a vezető, a társa
ellen fordult, és pár éven belül kikerült a börtönből. Burke-öt felakasztották, és a teste pontosan
azon az asztalon kötött ki, ahová életében küldte az utánpótlást. A módszerük abból állt, hogy a
kezükkel lefedték az áldozat orrát és száját, miközben a mellkasára ültek, így megakadályozva a
légzést. Azért tették ezt, mert úgy hitték, ez az eljárás nem hagy nyomokat.
Pedig hagyhat.
Vacsora közben elmagyaráztam, hogy amit én a képeken pontszerű vérzésnek látok, arról Simms
azt állítja, hogy vértolulás - vagyis szerinte a hajszálerek nem roncsolódtak szét. Ez pedig igen
jelentős eltérés.
A vádnak minden oka megvolt arra, hogy a saját szakértőjének higgyen. És ugyanígy a
bíróságnak is. A külsős szakértőkre sokféleképpen lehet tekinteni: felbérelt emberek, karrieristák,
nagyvárosi nagyágyúk, vagy, és ez a jobbik eset, tökéletes szakemberek. Az itteni helyzet azonban
ritkaságszámba ment: két szakértő tanú - az egyik helyi, a másik New York-i - a vád oldalán
tanúskodva azt állítja, hogy gyilkosság történt, de véleményük nem egyezik a halál okát illetően.
Vacsora közben bejelentettem, tudom, hogy nem erre számítottak, és tisztában vagyok vele,
milyen problémák adódhatnak ebből az egészből. Ha azt kívánják, haza is mehetek. Ennek azonban
volt egy jogi buktatója.
Ha a védelem képviselőivel lett volna találkozóm, módjukban állt volna nem feltárni a
véleményemet a vád előtt. A vádnak azonban kötelező közölni bármit, ami segítheti a védelem
munkáját.
Mivel megkérdőjeleztem Simms tanúvallomásának egyes részleteit, a védelem azt mondhatta
volna, hogy Simms megfigyelései nem voltak elég pontosak - sőt, egyik megfigyelése sem volt
az. Reális esélyt láttam arra, hogy a véleménykülönbség miatt Simmst és engem is megkérdez a
védelem képviselője. Egyetértettünk a halál módjában, az okában azonban nem, és ha ez a bíróságot
összezavarja, lehet, hogy a többi következtetésünket sem fogadják el. Nehéz egy tanúról úgy
gondolkodni, hogy csak kicsit téved - vagyis hogy egy dologban nincs igaza, de minden mást
helyesen lát. Nekem pedig úgy tűnt, hogy Simms téved a vértolulásos hajszálerek dolgában,
valamint a mellkason és a száj körül található zúzódások keletkezésével kapcsolatban, tehát
egészében véve rosszul látja Binion halálának körülményeit.
De vajon hogyan reagál erre a bíróság?
Rogers és Wall merész elhatározásra jutott. Úgy döntöttek, másnap reggel az előzetes
tárgyaláson a bíróság elé tárják mindkét véleményt.
Amikor tanúskodásra kerül a sor, fontos, hogy a szakértő vallomásának minden részletét vegye
át a jogi képviselővel. Ezt hívják felkészülésnek. Egy szakértőnek sem szabadna úgy belépnie a
tárgyalóterembe, hogy nem beszélte alaposan át az ügyet azzal a jogi képviselővel, akinek az
oldalán tanúskodik.
A bíróságnak tudnia kell, hogy a szakértő tanú segédkezhet a tényszerű bizonyítékok
értelmezésében úgy, hogy speciális információkkal szolgál. A szakértőket az esküdtszéknek meg
kell különböztetnie a csupán tényeket közlő tanúktól.
Az igazságügyi patológus általában szakértő és tényközlő tanú is - tanúskodik mindarról, amit
boncoláskor talált, és értelmezi is a leleteket. Mondjuk, hogy három lövésnyomot találok a háton.
Amikor beidéznek, és erről be kell számolnom, általában megkérnek arra is, hogy mondjak
véleményt a tények jelentéséről. A kérdést rendszerint így teszik fel: - Ön szerint, mi a halál oka? A
háton található három nyílás - tény. Hogy kimenetiek vagy bemenetiek, arról már eltérhetnek a
vélemények. Tehát a tanúvallomásomban a tények és a saját véleményem keverékét nyújtom.
Eredetileg a család fogadott fel a Binion-ügy átvizsgálására, mert meg voltak győződve arról,
hogy gyilkosság történt; a helyi szakértő azonban akkor még nem határozott. Az üggyel való
kapcsolatba kerülésemet követően Simms megállapította a gyilkosság tényét, és a kerületi főügyész
úgy döntött, hogy felkér engem, mint a vád szakértőjét. Ez érdekes fordulat volt, sőt, egyeseket meg
is zavart.
Csodálattal tölt el, hogy legtöbbször az esküdtek értik a szakértők vallomásait. Ez részben a bíró
érdeme, aki elmagyarázza nekik, hogy a szakértő segít betekintést nyerni olyan fajta tudományokba,
melyeket általában nem értenek az emberek - akár anatómiáról, toxikológiáról, vagy vérfolt-
analízisről van szó. A szakértők azért vannak ott a tárgyaláson, hogy segítsenek megérteni és
értelmezni a bizonyítékot.
A nevadai Clark megye történetében az egyik leghosszabb előzetes tárgyalás a Ted Binion-ügyé
volt. Több mint két hét alatt közel harminc tanú tett vallomást.
A meghallgatás 1999. augusztus 17-én kezdődött. Másnap a sajtó beszámolt az ügyről, és
közölte, hogy kimondták a gyilkosság tényét, és hogy "a szervezet által elviselhető mennyiségű"
heroint és Xanaxot találtak Binion szervezetében.
Dr. Simms előttem lépett a tanúk padjára. Ahogy várható volt, azt vallotta, hogy a Binion
testében található heroin mennyisége a tűrési határ alatt volt, a Xanax azonban bőven a végzetes
szint fölé emelkedett. Megtekintették a boncjegyzőkönyvet. Amikor David Rogers, az ügyész
bemutatta a boncolási fotókat, letették őket a védelem asztalára. Sandy Murphy, az egyik alperes
sírva fakadt. Engedélyt kapott, hogy öt percre elhagyja a termet, és összeszedje magát. Aztán
visszajött, és a többiekkel együtt meghallgatta dr. Simms szakértői véleményét. A halál oka:
túladagolás. A halál módja: gyilkosság.
Ebből én semmit sem láttam, mert amíg dr. Simms vallott, én éppen Binion otthonát vizsgáltam
át; fényképeket készítettem, megnéztem a helyet, ahol a testet találták, és általában igyekeztem
megérteni a helyszínt, ahol a bűntettet elkövették. Mert véleményem szerint bűntettel volt dolgunk.
Tom Dillard vitt el Binion otthonához, melyen még ott volt a rendőrségi pecsét. Különösen azt
tartottam furcsának, ahogy Biniont megtalálták: egy tornaszivacson, a kemény padlón, ahol azelőtt
sosem aludt. Kiváló hely a fojtogatásra. A szivacs még mindig ott hevert a földön. Az is
nyilvánvaló volt számomra, hogy a kertész beláthatott volna a szobába, és észrevehette volna, mi
történik, ha a függöny szét lett volna húzva. A kertész azt vallotta, hogy a szoba el volt sötétítve az
esemény alatt, ez pedig korábban nem fordult elő. Nekem azt mondták, hogy Binion egy nagy
villában lakik, de az otthona inkább egy külvárosi házra emlékeztetett, hasonló épületekkel a
környezetében.
Ebéd után szólítottak a tanúk padjára. Mint mindig, most is velem volt a kék táskám, benne
tudományos dolgozatokkal a "sárkánykergetés" emberi szervezetre kifejtett hatásáról, valamint a
Xanax és a heroin használatáról, mellettük pedig olyan dokumentumok, amelyeket ezzel az üggyel
kapcsolatban átnéztem. Gyors pillantást vetettem a két fiatalra, akik a védelem asztalánál ültek,
ügyvédeik társaságában. Sandy Murphy és Rick Tabish úgy festett, mint egy fiatal szerelmespár. A
lány huszonhét volt, a férfi harmincnégy. Úgy tűnt, nyugodtak; csak néha váltottak egy-egy szót
egymással. Tabishnek felesége, kis gyerekei voltak, Sandy pedig három évig élt Binionnal. Bár
halálbüntetéssel néztek szembe Ted Binion meggyilkolásáért, nagyon lazák voltak, szinte
gondtalanok. Ez fel is tűnt nekem, mert általában a védelem asztalánál az emberek merev testtar-
tással szoktak ülni.
Tabish akkoriban börtönbüntetését töltötte, de az előzetes tárgyalásra kiengedték. Sandyt házi
őrizetben tartották. Bokaláncot hordott, melyet egy alkalommal bézsszínűre fújt be, hogy jól menjen
ahhoz a miniszoknyás, testhezálló kosztümhöz, amelyet aznap viselt.
Amikor vallomást teszek egy tárgyaláson, mindig megpróbálom úgy igazítani a székemet, hogy a
védelem helyett inkább az esküdtek felé nézzen. Végül is a szakértőnek a bírósághoz kell szólnia -
nem a kamerákhoz; még csak nem is a bíróhoz. Ez általában könnyebb akkor, ha az ügyvéd,
akivel dolgozom, átmegy az esküdtszék oldalára, így téve lehetővé számomra, hogy láthassam őket.
A Binion-ügyben a vád nemcsak egy szakértőt szólaltatott meg a halál okával és módjával
kapcsolatban, hanem kettőt. És ennek a kettőnek a véleménye nem egyezett.
Mivel nem volt idő az előzetes felkészülésre, nem tudhattam meg, hogyan akarja a kerületi
ügyész kezelni ezt a helyzetet.
Fogalmam sem volt arról sem, hogyan reagál majd a védelem az elméletemre. Ők elég jól
felkészülhettek, mivel a tanúk listája és a várható tanúvallomások jóval a kihallgatás előtt
nyilvánosságra kerültek. Azt viszont nem tudta senki, hogy én is ott leszek, és tanúskodom. Nagy
meglepetést szereztem.
Amikor megkezdődött a kérdezés, nem tudtam nem észrevenni, milyen sokat suttog Sandy
Murphy az ügyvédje fülébe, hogy állandóan mosolyog, és sokszor pillant át a válla fölött a galérián
ülő hallgatóságra. Aztán következett a boncolás és a szakértői vélemény áttekintése. Megkérdezték
tőlem, milyen anyagot néztem át az ügyhöz. Azt feleltem, huszonegy szövetet bemutató diát, és
több mint két tucat polaroid fényképet. Kijelentettem, hogy nem fogadom el a kábítószer túladago-
lást a halál okául, és nem értek egyet azzal, hogy az áldozat szervezetében a halálhoz elegendő
heroin vagy Xanax lett volna jelen. Megvizsgáltunk és szemrevételeztünk néhány már megtekintett
boncolási fotót. Rámutattam a Binion szájánál, arcán és csuklóin található zúzódásokra, és a kis,
kerek nyomokra a mellkason.
- Mire utalnak ezek a sérülésnyomok? - kérdezte Wall.
- A kerek sérüléseket inggombok okozták.
Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy valami megváltozott a védelem asztalánál. Murphy és
Tabish mozdulatlanná dermedt, és rám bámult; már nem suttogtak, és a könnyed mosoly is eltűnt az
arcukról. És abban a pillanatban olyan érzésem lett, amilyen csak tárgyalótermekben fogja el az
embert - ilyenkor furcsa kapcsolat alakul ki a vádlott és a szakértő közt, mert a vádlott rájön, hogy
valaki más is tudja, mi történt. Murphy és Tabish arckifejezése láthatóan teljesen megváltozott.
Tulajdonképpen mialatt végigmondtam a vallomásomat - vagyis szakértőként állítottam, hogy Ted
Biniont megbilincselték, lefektették a hátára, megfojtották egy párnával, vagy puszta kézzel; a halál
oka fulladás, módja pedig gyilkosság -, úgy láttam, Sandy Murphy hirtelen elsápadt.
Az előzetes tárgyalás végére vádat emeltek a szeretők ellen. Eldőlt, hogy együtt kell
megjelenniük a gyilkossági tárgyaláson, amely 2000. március 19-től május 19-ig tartott.
Nyolcnapos tanácskozás után végül a bíróság ítéletet hozott. Ha voltak is véleménykülönbségek,
sosem kerültek nyilvánosságra.
Csakhogy más számadatok is irányították a tárgyalás menetét. Megtudtuk, hogy Ted Binion 1
millió dollárt költött egész életében heroinra. A kábítószer-kereskedő tanúsította, hogy Binion
három-négynaponta felhívta telefonon, hogy bizonyos mennyiségű heroint kérjen tőle. A Binion
halála előtti napon azonban sokkal több heroint kellett szállítania a házhoz. A halálesetet megelőző
néhány hétben, három mobiltelefonja egyikén Murphy naponta harmincszor is felhívta Tabisht -
viszont egyszer sem azon a napon, amikor a hulláját megtalálták. Murphy mindössze néhány évvel
korábban érkezett Las Vegasba húszezer dollár spórolt pénzével, melyet, a vallomás szerint,
azonnal elszórt a Caesar's Palace-ban, huszonegyezéssel. Ezért kellett munkát vállalnia a Cheetah's
nevű topless bárban. Itt találkozott Binionnal, akit éppen akkor hagyott el a felesége. Találkozásuk
első éjszakáján Binion 1300 dollárt ajánlott fel a lánynak, aki ezekkel a szavakkal utasította vissza:
"Nem kell a pénzed." Akkor még nem tudta, hogy a férfi vagyona harmincöt és negyvennégy
millió között mozog.
A bizonyítékok közé tartozott 386 bűnjel a vád, 167 a védelem részéről. Két ügyész és öt
védőügyvéd kérdezte ki a tanúkat: a vád 93 embert idézett be, a védelem 23-at.
Én a vád színeiben tanúskodtam; Cyril Wecht, egyik legközelebbi barátom, akit kollégaként is
csodálok, a védelem oldalán jelent meg. Ez megesik: gyakran valaki, akit ismerek és tisztelek, a
másik oldalt képviseli. És ez így van jól.
A Binion ügy előzetes meghallgatásának eredményeképpen a védelem kénytelen volt amellett
érvelni, hogy Binion túladagolásban halt meg - balesetben vagy öngyilkosság következtében. Wecht
készített a számukra egy tizenhét oldalas jelentést, melyben az állt, hogy Binion "heroin és
Xanax kombinációjától, túladagolásban halt meg", és ez egy kitervelt öngyilkosság része volt.
Aztán azt írta, hogy nem talált olyan bizonyítékot, "amely szerint megfojtották volna", valamint
hogy "Binion először heroinfüstöt lélegzett be, mint ahogy korábban is, és ez vezette ahhoz, hogy
az öngyilkosság gondolatával foglalkozzon."
A kerületi főügyész nem ismertette Wechttel a halál összes körülményét. Wecht és én nem
ugyanazokat a tényeket vettük figyelembe, hiszen csak azt vizsgálhatjuk meg, amit elénk tárnak,
vagy amit magunk kérünk.
A szakértő kötelessége részben az, hogy feltételezze, az ügyész, vagy a védőügyvéd nem a teljes
történetet adja elő neki. Mindenki elfogult, és kidolgozza a saját elméleteit. Persze nem kell
feltételezni a szakértőről, hogy eleve előítéletekkel lép az ügybe, de elkerülhetetlenül mindannak a
hatása alá kerül, amit lát, és tudatosan harcolnia kell az ellen, hogy bármelyik fél irányába
elfogultságot érezzen.
A Binion-ügyet besározták. A bírósági tévécsatornán elhangzott, hogy egy Jim Shellow nevű
szakértőt hívtak Wisconsinból csak azért, hogy az én véleményemet átvizsgálja. Én sosem hallottam
róla, a médiában azonban többször volt szó a hírnevéről, és arról, milyen ügyesen tudja támadni az
igazságügyi szakértőket.
Négy órán át gyötört, hangsúlyt fektetve a Simms-féle vélemény és az enyém közti
különbségekre, és támadva azt a meglátásomat, hogy a csuklósérülések bilincstől származtak.
Felvetette, hogy inkább Binion óraszíjának a nyomai látszanak a bőrön. Én azonban New Yorkból
jöttem, és több mint negyven éve gyakorlom az igazságügyi orvostant. Rengeteg bilincs-horzsolást
láttam már - és ezek is azok voltak. A per után egy illető, akit nem idéztek be, elmondta Tom
Dillardnak, hogy egy gyémántberakásos bilincs okozta a sérülést, melyet Sandy Murphy egy drága
szexshopból szerzett be.
Shellow nagyszerű ügyvéd volt. Kijátszotta az összes régi trükköt: saját irományaimból olvasott
fel, kiemelve néhány dolgot a szövegkörnyezetből; megpróbált feldühíteni azzal, hogy azt mondta,
elfogult vagyok; célzott arra, hogy az összes tény ismeretének hiányában dolgozom (utalva arra,
hogy nem vagyok odavalósi, amiben egyébként igaza volt).
Ha a szakértő hagyja, hogy effajta dolgok felbosszantsák, az sajnálatos következményekkel jár,
mert a bíróság nem szereti a dühöngő szakértőket. Inkább a professzoros stílusú, hidegfejű,
magabiztos személyeket kedvelik, akik betéve tudják a szakterületüket, és a múltjuk miatt sem kell
szégyenkezniük. Shellow állítása szerint azt vallottam, amit a család hallani akart. Sokat
foglalkozott azzal a régebbi kijelentésemmel is, hogy "jól érzem magam" a hullaházban. Ez
történetesen így is van.
Wecht is megkapta a magáét, amikor kiállt a bíróság elé: általában azt hozták fel vele
kapcsolatban, hogy szerepelt egy 1995-ös, nagy port kavaró tévéműsorban, melynek
"Földönkívüliek boncolása: tény vagy kitaláció" volt a címe. Negyven év munka után sokat lehet
valakinek a képébe vágni; ezért van, hogy sok jogi képviselő tapasztalatlanabb szakértőket keres: ha
nincs háttér, nincs mit ellenőrizni.
Az ellenkező oldalon álló képviselő néha átnézi azokat a fajsúlyosabb ügyeket, melyekben
dolgoznom kellett, John F. Kennedy és Martin Luther King meggyilkolásának a Kongresszus
kérésére végzett újravizsgálásától kezdve, az O. J. Simpson-ügyben tett tanúvallomásomig,
valamint a Romanov család és John Belushi halálával kapcsolatos konzultációkig.
A televízió nagyszerű szolgálatot tesz azoknak, akik zavarba akarják ejteni a szakértő tanút, de
ugyanilyen célt lehet elérni az internettel is. Egyik nap, amikor a szünetben a kerületi főügyész
irodájában ücsörögtem, megdöbbentem, hány e-mait fut be Wallhoz azoktól, akik a tévében
figyelemmel kísérik a pert; többen javasolták, hogy Wall ássa alá Wecht vallomásának a hitelét
azzal, hogy a földönkívüli showról kérdezi.
Az információk, melyek az interneten keringenek, alapot adnak a támadásokhoz. Néha persze
egyes dolgok kitudódása bizonyítékként szolgálhat, mint a Simpson-ügyben, amikor valaki a
bíróságon kívülről néhány képet küldött be O. J-ről.
A fotókon Bruno Magli cipő volt a férfin, az a márka, amivel valaki Nicole Brown Simpson és
Ron Goldman halálának helyszínén véres cipőnyomokat ejtett.
Nem lehet tudni, mi tesz érdekeltté egy esküdtszéket - kinek hisznek, és kinek nem. A szakértők
rosszul teszik, ha jóslatokba bocsátkoznak. És azt sem kellene hinniük, hogy egyetlen bíróságon
eltöltött napjuk gyökeresen megváltoztatja az ügy kimenetelét.
A Binion-ügy esküdtjei 2000 áprilisát és májusának egy részét ülték végig a tárgyalóteremben.
Aztán nyolc napra visszavonultak. Végül május 19-én, pénteken, délután négy óra után visszatértek
Joseph Bonaventure kerületi bíró tárgyalótermébe. Sokat foglalkozott a média azzal a ténnyel, hogy
négy esküdt napszemüvegben jelent meg, és többen mintha sírtak volna. Kérdéses, hogy ez
mennyire igaz, és hogy mit jelent, de ehhez hasonlatos látvány soha senkit nem fogadott még
tárgyalóteremben.
A tévénézők élőben figyelhették, ahogy Sandy Murphy és Rick Tabish értesül a sorsáról. Állva
maradtak, miközben a szószóló kihirdette a döntést: bűnösök gyilkosság vádjában.
Én nem voltam jelen a bíróságon, így ezt nem láthattam. Két nappal később hallottam a hírt -
ugyanis akkor gratulált valaki. Az ilyen üzeneteket nehéz megérteni. Számomra nincs győzelem
vagy kudarc a tárgyaláson.

A test belsejében
Úgy hívják, Y metszés, de sokkal inkább olyan, mint egy U betű, farokkal. Kezet a kesztyűbe,
szikét a kézbe, szikét a bőrhöz - húszezerszer csináltam már, és az évek folyamán a szögletes
ipszilon két vonásból álló U-vá kerekedett.
A szike hatalma óriási. Habár súlya csekély, a csukló megdöntésével azonnal áthatol a bőrön.
Már évekkel ezelőtt felhagytam azzal a pillanatnyi, tétova várakozással, amit kezdő orvosoknál
lehet megfigyelni, amikor kezüket a bőr fölött tartva haboznak. Most már alig várom, hogy
bejuthassak a testbe, és láthassam, mi történt ezzel a férfival, aki az ünnep alatt halt meg; akit úgy
találtak meg a nappali padlóján, hogy kábelek voltak a nyaka köré tekerve.
Amint a szike a bőrbe hasít, a bal válltól, a mellbimbók alatt a jobb váll felé kell irányítani:
egyetlen sima és gyors mozdulat, melynek következtében a bőr úgy válik ketté, akár a barack a
magva mentén. Egy kis vér kiszivárog az átvágott véredényekből, de mivel a szív nem ver,
nincs nyomás mögötte. Aztán felemelem a szikét, az U alak aljához helyezem, és az alhas alsó
részéig tolom, a szegycsont alatt, egyenesen lefelé, a köldököt balra kikerülve.
Vannak másfajta metszések is, de az Y a legelterjedtebb. Az Y lehetővé teszi, hogy könnyedén
felemelhessük, és hátrahajthassuk a bőrt. Az sem megvetendő szempont, hogy jól lehet összevarrni.
Az áll alatt is egyenesen, lefelé vágunk, ha arrafelé keresünk valamit, mert néha ez is előfordul. Ha
kisebb sérülés van a nyakon, mint például a kézzel történő fojtás esetében, akkor egy lefelé irányuló
metszést végzünk, hogy tisztábban lássuk a légcsövet, a véredényeket, és a nyak szerkezetének
egyéb részeit. Így derül ki, van-e egyéb sérülés, és ha igen, mi az.
A szikék pengéje nagyon éles, de könnyen eltompul, amikor csontot, porcot vagy szövetet
vágunk vele. A pengék eldobhatók; a boncolás folyamán háromszornégyszer szoktuk cserélni őket,
hogy mindig éles eszközzel dolgozhassunk. A szike nyele marad, csak a pengét kell eltávolítani.
Ugyanúgy, mint a konyhai kések esetében: minél élesebb a penge, annál jobban irányítható, és
annál kevésbé valószínű, hogy az ember megvágja magát.
Az amerikai átlag szerint a patológusok hét boncolás során egyszer megvágják magukat. Nagyon
könnyű az ujjba futtatni a szikét, különösen mélyen a test belsejében, amikor az ember vakon
dolgozik, és leginkább érintéssel tájékozódik.
A legtöbb tetemben nincs fertőző kórokozó, de azért nem árt vigyázni. Azok a patológusok, akik
védekezés céljából fémhálós kesztyűt viselnek - sokan teszik ezt a HIV vírus megjelenése óta -,
elvesztették azt a képességüket, hogy tájékozódjanak a testben; hogy egyszerűen egy érintésből
kitalálják, milyen betegség, vagy gyulladás van jelen a szervezetben, vagy milyen idegen tárgy
található abban a szervben, amit az ujjbegyükkel tapogatnak. Vannak, akik cowboyoknak hívnak
minket azokat a patológusokat, akik még mindig latex kesztyűt használunk. Azt mondják, mackók
vagyunk. Pedig nem. A régi iskolát követjük, mely egyszerű és érthető. Egyébként is, a
fémszálas kesztyűben nehéz megfogni a kisebb dolgokat.
A szakma egyik veszélye, hogy valamit elkapunk. Nekem például tüdőbajt és hepatitist is
sikerült összeszednem. A hatvanas években megvágtam az ujjamat, és kialakult egy súlyos
streptococcus fertőzésem, amelyet orbáncnak hívnak. Ez a fertőzés az 1920-as és 30as években több
boncoló orvos halálát okozta; amikor viszont én kaptam meg, penicillinnel könnyen ki lehetett
kezelni. Bár a kezelés alatt penicillin allergiát kaptam. A gyógyszerek csodái mellett a
mellékhatásaikkal is számolni kell.
Felemelem a kezemet a testről az első vágás végén, a köldöktől balra, a szeméremcsont táján. A
hagyomány szerint balra vágunk a köldök mellett, mert egy ínszalag útban van jobboldalt, mely a
köldökzsinór maradványa; de ugyanez a hagyomány arra is int, hogy tartsuk tiszteletben a születést,
és ne vágjuk át a köldökrészt.
Ami egy nappal korábban zárt rendszerként, életként működött, most a szakértő előtt szétnyitva
terül el, készen arra, hogy átvizsgálják.
Ez a megtiszteltetés senki másnak nem jár ki. Valóban nagy dolog átkutatni a testet a nyomok
után, amelyek a halál okára utalnak. Mivel a család, vagy az állam kérte fel a patológust erre a
feladatra, mint orvos, egyedülálló helyzetbe kerül. Tiszteletben kell tartanunk a kérést, hogy
derítsünk fényt mindenre, amire lehet, és "szólaljunk fel" a halott érdekében. És végül, tisztelnünk
kell az egész folyamatot és az elhunytat is. A test szent, ránk bízták, jóllehet, csak rövid időre.
A döntés, hogy kinek van szüksége szószólóra, a társadalom kezében van. A legtöbben azt
gondolják, hogy a nem természetes haláleseteknél a boncolás automatikusan napirendre kerül.
Pedig nem így van.
Az első döntés bármilyen fajta halál helyszínén azé a személyé, aki megtalálja a testet, akár
kórházi nővér az illető, akár egy családtag, aki az ágy szélén ül, akár a rendőrök, akiket odahívtak.
Minden halál esetében valakinek döntést kell hoznia, elsőként arról, ki írja alá a halotti
bizonyítványt. Ez pedig az adott ország vagy terület rendeleteitől függ. Az esetek hetvenöt
százalékában a háziorvos bocsátja ki ezt a dokumentumot, és a halálesetet nem jelentik a
patológián. A jelentéseket követően hetvenöt százalékban úgy adják ki a halotti bizonyítványt, hogy
csupán a körülményeket és az eseményeket szemrevételezik, a testet csak kívülről.
A gyanús vagy nem természetes halálesetek azonban az igazságügyi patológus hatáskörébe
tartoznak, és a boncolást el lehet végezni a család engedélye nélkül is. Ilyen esetekben nem hozzuk
a családot olyan helyzetbe, hogy jóvá kelljen hagynia a boncolást, vagy hogy tiltakozzon. Martin
Luther King meggyilkolásakor például az özvegy borzasztó nyomás alá került, mert engedélyt
kellett adnia a boncoláshoz. Erre egyáltalán nem volt szükség: gyilkosság történt, tehát el kellett
végezni a boncolást.
Amikor lejövök a boncterembe, el kell döntenem, hogy a halál körülményei szükségessé
teszik-e a boncolást. Néha nemet mondok, mert az eset természetes halálnak látszik, de a család
mégis azt kívánja, hogy végezzem el a vizsgálatot. Bár minden adófizető polgárnak megvan a joga
arra, hogy boncolást kérjen, a költségek a családot terhelhetik, emiatt pedig sokan elállnak a
kéréstől. Ebben a tekintetben tehát a gazdagok helyzete kedvezőbb: azok a családok, amelyek
megtehetik, magán patológust fogadnak fel. A magam részéről nem értek egyet ezzel a rendszerrel,
mert azt gondolom, ha az eset az én hatáskörömbe tartozik, és a család szeretné, hogy boncoljam fel
a halottat, az eljárást ingyen kell lefolytatni.
Az eredmény az, hogy a legtöbb öngyilkossági esetet nem boncolják fel. Ugyanez a helyzet a
legtöbb halálos autóbaleset áldozataival, annak ellenére, hogy a vizsgálat sok információval
szolgálna arról, hogyan halt meg egy illető, és hogyan lehetne fejleszteni a közlekedésbiztonságot.
Ha valakit fejbe lőnek, és miután évekig kómában feküdt, meghal, szükség van a boncolásra, mivel
az ügy attól kezdve gyilkosságnak számít, és lehet, hogy valakit beperelnek az áldozat megöléséért.
Minden eset más, és mind megérdemli, hogy a lehető legprofibb módon kezeljük. Az én
szerepem az, hogy "felszólaljak" a halott nevében, tehát azok mellett tanúskodjak, akiknek a
halálával kapcsolatban kérdések merültek fel. Olyan esetekben is megpróbáltam felszólalni, mint
Martin Luther Kingé vagy John F. Kennedyé. Először boncolok, aztán következik a dolog
igazságügyi része: vagyis vizsgálódom és nyilvánosan vallomást teszek. Erről szól az igazságügyi
orvostan.
Ennek hosszú hagyománya van. Julius Caesar testé nek átvizsgálása után Antistius, az orvos
szólt az összegyűlt szenátorokhoz, és jelentette, hogy huszonhárom szúrásnyomot talált a testén,
de csupán egy volt halálos. Azonban nem az ókori Róma, hanem a középkor Angliája szolgáltatta a
modellt a modern amerikai patológiai gyakorlathoz - és ez az egyik oka annak, hogy még ma is, sok
nem természetes haláleset marad rejtély.
Az amerikai megyéknek csupán a fele végezteti kórboncnokkal a halottkém munkáját.
Mindannyian orvosok, azonban kevesebb mint négyszázan főállású igazságügyi patológusok -
vagyis olyan szakértők, akik külön szakképzésben részesültek a halál körülményeinek
megállapítására és ezek elmagyarázására a bíróság előtt.
A nemzeti előírások is hiányoznak a nem természetes halálok - gyilkosság, öngyilkosság és
baleset - vizsgálatához, valamint a helyszínen található bizonyítékok megőrzéséhez, lejegyzéséhez
és begyűjtéséhez. Egyes helyeken a rendőrség szigorú szabályokat követve őrzi meg és gyűjti össze
a helyszínen a nyomokat. Legtöbbször azonban a követelmények sokkal lazábbak.
Amerikában nincs egységes módszer a nem természetes halálesetek vizsgálatára. Nem bánunk
méltóképpen a halottakkal.
Ennek egyik legtragikusabb példája, amikor 1963. november 22-én John F. Kennedy testét
dallasi kórházi orvosok vizsgálták. Miután a holttest visszakerült Washingtonba, olyan patológusok,
akiknek sem képzettségük, sem jártasságuk nem volt lövésnyomokkal kapcsolatban, újabb
vizsgálatot folytattak. Az országot éveken át tartó, szívfájdító tépelődéstől lehetett volna megkí-
mélni, ha egy emberölési ügyekben jártas igazságügyi patológus végezte volna el a boncolást.
Elhallgatott volna az összeesküvéssel kapcsolatos szóbeszéd.
A patológusnak ritkán kell meghatároznia az erőszakos halál okát. Általában a bemeneti
nyílások, a fojtás nyomai vagy a szúrt sebek magukért beszélnek. A megfelelő orvosi vizsgálat
azonban eloszlatja a rejtélyt, mely a nem természetes haláleseteket körüllengi.
Lehetett volna 1963-ban is így. Ma viszont ez kell, hogy természetes legyen.
Valaha a bűntett kiderítése vallomásoktól, szemtanúktól és a besúgóktól függött. Ma azonban a
tudományra alapozhatunk - de csak akkor, ha képzett és tapasztalt szakmabeliek művelik. Enélkül a
gyilkosságok - még azok is, amelyek tárgyalása hónapokig megy a televízióban - megoldatlanok
maradnak.
Igazából pont azok, akiknek a védelem volna a feladatuk, gyakran mennek úgy a bíróságra, hogy
nincsenek birtokában annak a bizonyítéknak, amely valakinek a bűnösségét vagy ártatlanságát
igazolhatná, legyen szó akár a legförtelmesebb bűncselekményről. Ez a jel lehet olyan apró, mint
egy anyagrost, vagy olyan egyértelmű, mint egy véres nyom, amit egy olasz cipő talpával ejtettek.
De a bizonyíték mindig jelen van. Csak éppen sokszor szó szerint rátaposnak - vagy éppen átlépnek
rajta - azok, akik a helyszínre érkeznek. Vagy a nyom elkenődik, amikor egy testet átfordítanak,
hogy elvigyék a hullaházba.
Minden test tényeket tárhat fel. Ott lehet az egyén és a család teljes kórelőzménye, és akár a halál
időpontja, oka és módja is, a legapróbb részletekig. Hozzáértő embereknek kellene dönteniük arról,
hogy mikor történjen nyomozás. De sajnos nem mindig így alakul.
Minden egyes boncoláskor fokozottan tudatában vagyok annak, hogy az emberek különböznek
egymástól, hogy nincs két egyforma bél sem, és amit teszek, tulajdonképpen olyan, mintha egy
templomba lépnék be. Egyfolytában eszemben van, még akkor is, ha az egész folyamat nagyon
megszokottá vált a számomra, hogy ezen az illetőn most először végeznek boncolást. Mindenki a
másikétól különböző életet él, és a boncoláskor ez meg is mutatkozik. Nekem, a patológusnak
adatott meg egyedül, hogy betekintsek a testbe; hogy olyanfajta belső vizsgálatnak vessem alá, amit
senki még egy operáló sebész sem - végezhetett el rajta. És mindezt törvényes kérésnek eleget téve
teszem, mely lehet, hogy nem találkozik a család tetszésével. De meg kell lennie. A társadalom
igénye, hogy megtudjuk és dokumentálhassuk, mi történt, aztán pedig a bíróság elé tárhassuk a
tényeket. Ez fontosabb, mint a család kívánsága. Különben az a személy, aki felelős a halálért, nem
nyeri el büntetését.
Ezért kell már első alkalommal jó munkát végezni; mert utána a testet elnyeli a sír. A törvény,
szinte amint kész vagyok a munkámmal, egyszerűen megfosztja az államot a hatalmától. A temetés
előtt az állam több mindent tehet. Amikor azonban a test a földbe kerül, a családnak nagyobb a
befolyása, és ők döntik el, szó lehet-e újabb vizsgálatról. Ezért érdemes alaposan megnézni
mindent, nagy tisztelettel adózva annak a küldetésnek, hogy a halott nevében "szólaljunk fel". Nem
jó sietni, mert kihagyhatunk valamit, és talán vissza nem térő lehetőséget mulasztunk el. Sőt mi
több, annak ellenére, hogy milyen egyértelműnek látszik a halál oka, felelősek vagyunk azért, hogy
teljes, mindenre kiterjedő boncolást végezzünk. Ez tehát azt jelenti, hogy mindent meg fogok
vizsgálni.
Végül is a férfi, aki ma az asztalon fekszik, megérdemel ennyit. Valaki meggyilkolta, és az
igazságnak győznie kell. A könyökömnél ott sorakoznak azok az eszközök, melyek segíteni fognak,
hogy bejussak a testbe, és megvizsgáljam. Itt van a szike, vékony pengéjével; egy csontfűrész,
mellyel fel lehet tárni a koponyaüreget, és át lehet vágni a bordákat; egy kis csavaros eszköz, mely
csavarhúzóra emlékeztet: ez emeli fel a koponya felső részét, ahol a fűrész áthatolt; egy szervkés,
mellyel a májat, és egy agykés, mellyel az agyat lehet részekre bontani; kétféle olló: az egyik
élesebb, és a test kisebb szerveit nyitja fel, és egy másik, tompább élű a belek felvágásához; és itt
van minden szerszám közt a legfontosabb: a vonalzó meg a mérleg.
A szervek leírásának nagy része elég egyéni - hiszen az emberek másképpen látják a színeket, és
a merevséget is saját érzékelő képességüknek megfelelően ítélik meg. A szervek méretét és súlyát
átlagértékhez kell viszonyítani. Egy normál szív súlya 320 és 350 gramm között van; 400 grammtól
kezdve megnagyobbodásról lehet beszélni. Tehát elég kisméretű, jóllehet az életünk fűgg tőle. A
test legnagyobb szerve a máj; súlya 1200 és 1500 gramm között van.
Az emlős állatoknak alapvetően ugyanolyanok a szerveik, mint az embernek, és a
csontfelépítésük is hasonló: a zsiráf ugyanannyi nyak- és gerinccsigolyával rendelkezik, mint az
ember; az egérnek is van szíve, mája, tüdeje, veséi és epehólyagja. Még egy gerinctelen egysejtű is
képes mindarra, amit milliárdnyi sejtünkkel mi, emberek teszünk: lélegzik, eszik, ürít és mozog. A
növények is táplálkoznak, széndioxidot használnak fel, és oxigént bocsátanak ki. A bolygónkon
található élet sokféleségét látva, csak lenyűgözőnek találhatjuk mindazt, ami belül rejtőzik.
Az ember csodálatos lény; szerveinknek rengeteg speciális szerepe van, mely az évmilliárdok
során alakult ki. A vese önmagában is egy csoda. Ami azonban mindig ámulatba ejt, az az emberi
testben rejlő szövevényes kapcsolatrendszer.
A metszést követően a bőrt hátrahúzzuk, és a szövetek színe azonnal láthatóvá válik.
Szénmonoxid-mérgezések esetében például az izmok rózsaszínűbbek, mint más testekben, mert a
szénmonoxid-molekula vörösvértestek hemoglobinjában vashoz kötődik - ez élénk rózsaszín
árnyalatot eredményez. A hasfal vastagsága, mely nagyrészt zsírszövetből áll, az illető
jóltápláltságáról árulkodik. 1-2 cm normális, a 3 cm már kövérségre utal.
A női magazinokban megjelenő modellek mindig meglepnek: bármelyik igazságügyi szakértő
csontsoványnak minősítené őket. És ez lenne feljegyezve a boncjegyzőkönyvükben is. A normális
állapotban lévő testen van némi zsírréteg.
A szikével a szövetek alatt haladva, nagyon odafigyelek, amikor a bőr és a bordázat között
vágok. Azon a helyen a bőr ugyanis igen vékony, és nem szeretném kilyuggatni, mert az problémát
jelentene a balzsamozásnál. Nem akarom meggondolatlanul eltörni a bordákat sem. A has izomzata
vékony, és a hasfal legnagyobb része általában másfél centi vastag, sárga zsírszövetből áll.
Drámai hatást kelt, ahogy a bordák felfelé ívelnek, a szívet és a tüdőt védelmezve - mégis
mögéjük kell hatolnom. Ami a bordákat összeköti a szegycsonttal, ezzel a nyakkendő-alakzattal,
mely végighúzódik a mellkason, csupán könnyen vágható bordaporc.
A szegycsont alatt található a jobb és bal oldali belső emlőartéria, mely az utóbbi pár évben
fontossá vált a koszorúér-műtétek során. A bordaporcokat szikével, porckéssel vagy fűrésszel
elmetszem. Mindenkinek saját döntése, hogy mit használ, de az is közrejátszik a választásban, hogy
hány éves az elhunyt. Ha ugyanis fiatalabb harminc évesnél, az elülső porcot egy éles késsel
könnyen át lehet vágni. Ha idősebb, akkor a porc meszesebb és keményebb. A fülünk például
porcból áll. Kemény, de hajlékony: Ha valaki megpróbálja átszúrni, hamar rájön, hogy nem
könnyen engedi át magán a tűt; erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy áttoljuk rajta. Ugyanilyen
a bordaporc is.
A férfi; akinek a teste itt fekszik előttem, elmúlt ötvenéves. Új pengére lesz szükségem, amint
átvágtam a bordákat.
Félrehajtva a szegycsontot és a hozzá kapcsolódó porcot, látom, hogy a test nedves belső szervei
sajátos színekben pompáznak. És akkor az előttem fekvő test felfedi egyediségét. Mivel úgy halunk
meg, ahogy éltünk, a jó és a rossz szokások feltárulkoznak a szakértő szemei előtt.
Először is: az anatómiai különlegességek. Ilyen mindenkinek van: egy apró rekeszsérv; vagy egy
megnagyobbodott szív, melyet eddig nem vettek észre; vagy egy dohányos kátrányos tüdejének
rémes látványa. A bal here normális esetben lejjebb van, mint a jobb. Ha a jobb oldali helyezkedik
el mélyebben, az annak a jele, hogy a test szervei az ellentétes oldalon találhatóak. Ezt "situs
inversusnak" hívják, mely annyit jelent, hogy a szervek áthelyeződtek. A szív a mellkas jobb
oldalán van a bal helyett; a máj az alhas bal oldalán keresendő, nem a jobbon.
 Tehát mindegyik boncolás tartogat valami egyedülállót, amilyet még sosem láttam, és amiből
tanulni lehet. Volt, hogy gyomrok belsejében fülekre bukkantam, melyeket verekedés közben
haraptak le, de előfordult ennél rosszabb is. Egyszer egy férfi levágta a saját hímvesszőjét és
lenyelte, mert el akart vérezni. Hogy miért nem fájt neki a vágás? Mert az elvérzés nem fájdalmas
egy olyan ember számára, aki érzelmileg beteg. Sokan számolnak be olyan egyénekről, akik
kitartóan verekszenek annak ellenére, hogy egyfolytában ütik őket; az emberek ilyenkor azt hiszik,
hogy egy szupererős személlyel van dolguk. Nem igaz. Az érzelmi zavarokkal küzdő emberek nem
erősebbek, csupán nem ugyanúgy reagálnak a fájdalomra, így tovább bírják. Az eredmény a
boncoláskor látható; és ha a szellemi kórtörténet is elérhető, és alapos munkát végzünk, tanulhatunk
az esetből. Aztán a tudást továbbadhatjuk. Ezek olyan dolgok, amikről a rendőrségnek tudnia kell.
Minden alkalommal, amikor felnyitunk egy testet, mi vagyunk a legbizalmasabb tanúi annak,
ami életében történt vele: az elfogyasztott alkohol, a kedvelt szexuális szokások, a megszült
gyerekek, vagy éppen az okok, amiért nem jöhetett létre terhesség - mindez a szemünk elé tárul. Az
edzések eredménye megmutatkozik az izomzatban és a csontsűrűségben. Drog, családi problémák,
munka, otthoni erőszak - összehasonlítjuk azt, amit látunk, azzal, ami normális, és mindent lejegy-
zünk.
A legtöbb haláleset természetes módon zajlik le. Mivel senki nem volt az illetővel, amikor
meghalt, szükséges a vizsgálat.
A szerveket először is saját helyükön vizsgáljuk meg, normális környezetükben. Aztán két
módszer közül választva döntjük el, hogyan szedjük ki őket. Mindkettőt német patológusokról
nevezték el. A Rokitansky-eljárás szerint mindent egyszerre kell kivenni. Így csinálják a
gyakornokok is, mert ezt a módszert könnyebb felügyelni. A Virchow-módszert követve a szerveket
külön-külön kell kiemelni, és azonnal meg is vizsgáljuk őket.
Negyed négy van, és bár nem szeretem bekapcsolni a légkondicionálót - mert vírusokat szállíthat
és elfújhatja a nyomokat - beleegyezem, hogy indítsák ismét be. Amint a levegő elkezdi lehűteni és
felfrissíteni a bonctermet, mindenki láthatóan megkönnyebbül. Gyakran elfelejtem, hogy az
embereket zavarja a hullaszag.
A szívburok átvágása után megnézem, van-e vér a szív körül. Ha valaki az autóban a
kormánykerékbe, vagy az előtte lévő ülésbe üti magát, vér gyűlhet össze ezen a tájon, mely aztán
megakadályozza a szívet abban, hogy elérhesse teljes tágulását, és végezze a munkáját. Ettől halt
meg Diana hercegnő is, aki azzal, hogy nem csatolta be a biztonsági övét, kiszolgáltatta magát a
súlyos, halálos mellkasi sérüléseknek. Érdekes, hogy Franciaországban a helyszínen nyújtanak
sürgősségi ellátást - Diana esetében ez az út mellett történt. Ez a módszer jól beválik, ha valakinek
szívrohama van, mert meg lehet menteni a beteg életét. Amerikai gyakorlat szerint a beteget el kell
vinni a kórházba; Dianán azonnali sebészeti beavatkozást kellett volna végrehajtani, és csillapítani a
vérzést. Ha akkor ez történik, talán még ma is élne.
Mielőtt kiemelem a szívet, fecskendővel vért veszek. Vizeletminta is kell, a húgyhólyagból.
Elküldöm mindkettőt a laborba, toxikológiai vizsgálatra. Később a gyomorból is veszek mintákat.
Ha lőtt seb van a szíven, a vért máshonnan is le lehet venni. Az agy jól használható az
alkoholvizsgálathoz, mivel a test védett részén helyezkedik el.
Más nedveket is szokás vizsgálni. Ha egy test elvérzett, szükség lehet rá, hogy elemezzük a
szemből származó folyadékot, hátha van benne drog vagy elektrolit. Ez segítségünkre lehet a halál
időpontjának meghatározásában, mivel a csarnokvíz káliumszintje ismert mértékben megnövekszik
a halál beálltát követően.
Ezután emelhetjük ki a szívet, átvágva azokat az ereket, amelyek be- és kilépnek a kamrákból és
a pitvarokból. Ez nem több, mint fél perc. Ha egy szívet tartok a kezemben, mindig megcsodálom,
hogyan működik ez a gépezet. Percenként 5-6 liter vért pumpál át a több mint 90 ezer méternyi
érhálózaton, hogy elérje a test összes szövetét. Egyfolytában ver, akár alszunk, akár ébren vagyunk,
és ezt 2-3 milliárdszor teszi meg, mire elérjük a tizennyolcadik születésnapunkat.
A szívet ráhelyezem a rozsdamentes acél tálcára, majd a szervkéssel és az ollókkal felnyitom, a
véráram útját követve: jobb pitvar, jobb kamra, bal pitvar, bal kamra. Ezután az ereket vagy
keresztben felszeleteljük, vagy egy kis ollóval hosszában felvágjuk. Régen, amikor még kevés ilyen
műveleten voltam túl, rájöttem, mennyire mások az emberek: néhányan nagy erekkel születnek, így
jobb esélyük van a hosszú életre, mint azoknak, akiknek az ereik vékonyak, és könnyebben el-
záródhatnak a lerakódásoktól. Érdekes módon, ennek nincs köze a termethez. Nem ismerek olyan
tanulmányt, ami arról szól, öröklődik-e családon belül az erek mérete, és ha igen, anyai vagy apai
ágon történik-e ez; vagy mint sok más, az egyszerű véletlenen múlik.
Miután gondosan felvágtam a koszorúereket, megvizsgálom. És íme: ott van a koszorúér bal
elülső leszálló ága, ahonnan a szívrohamok általában elindulnak. A vér örvénylése miatt ez az a
hely, ahol legelőször elzáródás keletkezik. A halott koszorúere nyolcvan százalékban elzáródott. Ez
bőven elég lett volna ahhoz, hogy bypass-műtétet hajtsanak végre rajta. Bárki, akinek ilyen mértékű
elzáródása van, hamarabb meghal, ha a nyakát szorongatják, mint az, akinek az erei szabadok. Ezt
meg kell mondanom az ügyészeknek és a rendőröknek, akik itt állnak mellettem - bár nem lesznek
túl boldogok tőle, nekik pedig közölniük kell a védelemmel. A védelem pedig ráveti magát, ha elég
okos. De az is lehet, hogy egyszerűen elsiklanak mellette. Egy férfi, ilyen mértékű elzáródással,
durva szex közben - melyben, tegyük fel, egy kis fojtogatás is szerepet játszott, hogy fokozza az
orgazmust - sokkal hamarabb meghal, mint valaki más, akinek az erei jól átjárhatók.
Ez itt komoly koszorúér-elmeszesedés. A legtöbb fojtás szándékos, egy jó védőügyvéd azonban
még azt is mondhatja, hogy a vádlott csupán le akarta ütni a férfit, aztán igyekezett eltűnni; a
drótokat pedig valamilyen okból az áldozat nyaka köré helyezte. Ha a védelem nem elég jó, a
támadó akár halálos ítéletre is számíthat. Egy jó ügyvéd azonban érvelhet amellett, hogy
egyetértésben történt a durva szex, és senkinek sem akarták a halálát; a védence csupán megijedt, és
elszaladt. Így már másképp fest a szándék - melytől a börtönben eltöltendő idő is függ, mintha az
illető akarattal gyilkolt volna meg valakit.
Vannak betegségek, amelyek egyszerűen eltűntek a láthatárról, mint például a szifiliszes
aortagyulladás és a reumás szívbetegség, melyeket a penicillin elterjedése száműzött a
bonctermekből. Az antibiotikum csodája nagyban lecsökkentette a streptococcus fertőzések számát.
Általában azt lehetett hallani, hogy a streptococcus-fertőzés okozta torokgyulladás kikezdi az ízüle-
teket, és megtámadja a szívet, mert a fertőzés ízületi fájdalommal jár, és az esetek három
százalékában reumatikul szívbetegséggel végződik. Manapság, legalábbis az Egyesült Államokban,
ilyen már nem fordul elő.
Egyenként kikerülnek a tüdők is. A jobb oldali tüdő, a három lebennyel nagyobb, mint a bal,
melynek csupán két lebenye van. A szív, mely a mellkas bal oldalán található, elfoglalja a többi
helyet. A tüdőket meg kell vizsgálni, vajon légtartóak-e, és megfelelő-e a színük.
Ez a férfi nem volt dohányos, a tüdők mégis vértolulásosak, mely a koszorüér-elzáródással hozható
összefüggésbe. A jobb tüdő 680 grammot, a bal 510-et nyom. Meg tudom állapítani, hogy ez a férfi
nem dohányzott, mert a dohányosok esetében, csakúgy, mint a szénbányászokéban, fekete
elszíneződés van a tüdőn. A tüdők normális árnyalata a rózsaszín. Azonnal megállapítható, hogy
valaki vidéki vagy városi lakos volt. A Puerto Ricóból származó embereknek például, akik ha New
Yorkba költöznek és rövid időn belül meghalnak, élénk rózsaszín a tüdejük. Minél tovább
maradnak, annál kevésbé élénk az árnyalat. Azoknak, akik elhagyják a várost, fakó színű marad
a tüdejük, mivel a korom, akárcsak a rákkeltő anyagok, a szervezetben maradnak.
Az összes szervet felszeleteljük, és kis mintákat veszünk belőlük a mikroszkópos vizsgálathoz. A
mikroszkóp alatt olyan betegségeket keresünk, mínt például a hepatitis, vagy olyan korai rákot,
melyeket szabad szemmel nem lehet azonosítani. Módszeresen végighaladva a testen,
megvizsgáljuk minden szerv súlyát és állapotát, aztán felépítésük és színük szerint jellemezzük
őket: a máj elzsírosodása az alkoholnak köszönhető; a lépen látható sebhely sarlósejtes anémiáról
tanúskodik; a vesék szemcsézettsége magas vérnyomásra utal.
A férfit, aki ma az asztalon fekszik, utoljára egy bárban látták, evés közben. Lejegyezték, hogy
mit fogyasztott, és megvan a szemtanúk neve is, köztük az aznap este szolgálatban lévő pincérnőé.
A férfi nem volt egyedül. Mindez azonban régen történt - talán egy hét is eltelt azóta. Vajon még
mindig megtalálható az étel a gyomorban? És azt találjuk-e ott, amit akkor evett, vagy még sokáig
élt az étkezés után, és evett valami mást is? Ezt csak egy módon lehet kideríteni.
- Tudjuk, mit vacsorázott?
 A nyomozó belenéz a jegyzeteibe.
A gyomor, amikor kivesszük, olyan, mint egy petyhüdt, rózsaszín zacskó. A szike érintésére
szétválik. A tartalmát egy rozsdamentes acélkanállal kiszedjük, és szétterítjük. Egy részét elküldjük
a laborba. Mivel 90 százaléka annak, amit elfogyasztunk, két-három óra múlva kiürül a gyomorból,
meg lehet állapítani, mennyivel a halála előtt fogyasztotta el a férfi az ételt. Néha azt is meg tudjuk
mondani, hol evett, vagy látjuk, hogy az étel megfelel a szemtanú vallomásának arról, hogy mikor
látta utoljára az áldozatot. Most azonban nem találunk semmit. Most már tudjuk, hogy több óra telt
el a férfi utolsó étkezése és halála között.
A vakbél, melynek nincs funkciója a szervezetünkben, nagy problémát jelenthet a boncoló orvos
számára. Ujjra emlékeztető toldalékként függ a vastagbél elején; nem vesznek róla tudomást, és
nem is érdemel figyelmet. Azonban ha elsiklunk mellette, megbosszulja magát. A védőügyvédek
semmit sem szeretnek jobban, mint megkérdezni az orvos szakértőt a tanúk padján: És milyen
állapotban volt a vakbél? - Normális állapotban - ez a tipikus válasz. És nem árt, ha tényleg ez az
igazság, mert ha éppenséggel a halottból tizenkét éves korában eltávolították a vakbelét, attól a
pillanattól kezdve lehet, hogy a bíróság egyáltalán nem hisz a szakértőnek. Ezért a
boncjegyzőkönyvbe lejegyezzük a vakbél jelenlétét vagy hiányát, így: "vakbél: normális", még
akkor is, ha nincs köze a halál okához. Máskülönben azt gondolják, hogy silány színvonalú
boncolást végeztünk.
A herék a korral összezsugorodnak. Nőknél ellenőrizzük a méhnyak és a méh állapotát,
figyelembe véve a menstruációs fázist. A gyilkosságokat többször követik el menstruáció alatt, mint
máskor. Az emberek szeretik megkérdezni, hogy a gyilkosság gyakoribb-e a menstruációt megelőző
időszakban, de ezt nem tudom megmondani. Nem a gyilkos kerül a hullaházba, hanem az áldozat.
A szervezeten belül féken tartó és kiegyenlítő erők működnek - legalábbis jó esetben. Az a nő, aki
még menstruál, nem valószínű, hogy szívbetegség bármilyen látható tüneteit produkálná, mert az
ösztrogén ezt megakadályozza. A szervezet bámulatos.
Az elhunyt és a támadó közti kontaktus helye, mely a halált okozta, valószínűleg a nyakon volt.
Itt találtuk a drótokat, az áldozat torka köré tekerve. A gége, a nyelvcsont és a pajzsporc
eltávolításához a nyak szöveteibe kell vágni; ez azonban veszélyes dolog, mert nem lehet belátni,
és a szikénk könnyen a saját kezünkbe szaladhat. Ez az a pont, ahol a patológusok legtöbbször
megvágják magukat. Kiveszem a nyelvcsontot, és a test mellé fektetem.
Úgy látom, ép. Nem így a pajzsporc bal felső szarva: meg van törve azon a ponton, ahol a
porctesttel találkozik. A pajzsporc jobb fele az alsó harmadnál tört el. Ezek a pontok alkotják a
vérzések fókuszait. Traumatikus nyakelszorítás lehetett, semmi kétség.
- Na, megvan. Megfojtották. Akarjátok látni?
Az elmúlt félóra alatt megtelt a terem. Amikor felnézek, tizenkét embert számolok meg, beleértve
Wayne-t, a boncsegédet és magamat. Itt vannak az üggyel megbízott nyomozók, sőt a feletteseik is
bejöttek. Néhány rendőr befutott a helyszínről, hogy a többiekkel összehasonlítsa a
jegyzeteit. Itt van az ügyész is. Az utóbbi tíz percben egyesek kérdéseket tettek fel, mások fánkot
ettek, és üdítőt ittak.
- Szóval sikerült nyomokat találni? - kérdezi a két egyenruhás rendőrt egy ballonkabátos férfi.
- Ugye lesz ujjlenyomatvétel? - kérdezi valaki más, állával az ujjlenyomatos felszerelés felé
bökve.
Azok a nyomozók, akik végignézik a boncolást, rendszerint nem húznak védőruhát. Pedig
megtehetik. Ma viszont egyikük magára vette a kesztyűt és a műanyag kötényt.
Az egyik csipogó megszólal. Mindenki az övéhez kap.
Miközben beszélek hozzájuk, megfogom a szikét és a halott fejéhez közelítek. Itt belenyomom a
pengét a fejbőrbe, és körbevágom a koponyát. Ez a testen ejtett második bemetszés. Az Y metszés -
annak ellenére, hogy nem egyetlen, folytonos vágás - számít az elsőnek. A skalp-metszés, fültől
fülig a fej hátsó részén, a második. Ha kész, a bőrt előrehúzzuk, így a halott csukott szemein úgy
helyezkedik el, mint egy szoros sapka.
- Így jobb - mondja valaki, és leveszi a kabátját. Most már nem olyan, mintha minket figyelne.
Most Wayne kézbe veszi a körfűrészt, és úgy tűnik, mindenkinek mehetnékje támad. Az agytól
az embereknek kényelmetlen érzéseik lesznek, különösen, ha ki akarjuk emelni a koponyából. A
három ballonkabátos egyszerre néz az órájára, aztán egymásra, és már itt sincsenek. Aztán a civil
ruhás rendőrök következnek, és a kilencven másodperc alatt, amíg működésbe hozzuk a fűrészt, a
létszám Wayne-en és rajtam kívül ismét háromra csökken. Semmi sem ürít ki hatékonyabban egy
termet, mint az agy kiemelése.
Miközben a fűrész körbehalad a koponyán, finom, fehér port szór mindenfelé. Ezután Wayne
leteszi a szerszámot, és egy kicsi, vésőre emlékeztető eszközzel a résbe nyúl. Egyet csavar, és a
koponya szétnyílik. Most leemeli a koponyatetőt.
Az első, ami látszik, az agy körül elhelyezkedő kemény burok. Ez a vastag védőhártya takarja az
agyat. Azonnal látszik rajta egy-két dolog: ha felette (epidurálisan) vagy alatta (szubdurálisan)
vérrög van, az azt jelenti, hogy az illető komoly, traumatikus sérülést szenvedett. A dura eltávolítása
után láthatóvá válnak a barázdák, melyek tulajdonképpen a tekervények közti hézagok. Ezek nem
nagymértékben különböznek egyénenként; a zseni agya boncoláskor ugyanúgy néz ki, mint a
skizofréné. Sérülés, tumor vagy agyhártyagyulladás esetén az agy megduzzad, a tekervények és a
barázdák pedig ellaposodnak. Az agy tekervényei egyre szembetűnőbbekké válnak a korral előre
haladva, ahogy az agysejtek pusztulnak; az agy, melynek normális súlya 1200-1300 gramm,
kevesebb mint 1100 grammra is lecsökkenhet a halál előtt. Ahogy az agysejtek összezsugorodnak,
az egyébként normális méretű agykamra-rendszer kitágul.
Ezen a ponton már minden erős ütés látható, amit valaha az agyra mértek. A zúzódások
gyógyulási ideje hosszú; még az olyan kopaszodó férfiak esetében is, mint ez a mostani, a fejtetőn
nem azonnal észrevehető zúzódások az agy kacskaringós felszínén megláthatók.
Itt találunk némi zúzódásnyomot. A nyomozók rápillantanak a jegyzeteikre. A halott
nappalijában, a dohányzóasztalon nem volt látható nyom. Nincs jele annak, hogy beütötte volna a
fejét. Azért kézbe veszik az adóvevőiket, és szólnak a társaiknak, hogy még egyszer nézzenek körül
a helyszínen.
Az agyat eltávolítjuk úgy, hogy átvágjuk alul az agyvelő és a gerincvelő közti részt. Aztán a
deszkára kerül. - Elég puha - mondja Wayne.
A bomlás teszi. Wayne visszamegy a fejhez, ahol kitörli az üres koponyaüreget.
Miközben a szeletelést végzem az agykéssel, rendellenességeket keresek. A fejsérüléses
áldozatok általában abba halnak bele, hogy az agy megduzzad az ütés után, és összenyomja az
agytörzset, ahol a légzés- és keringésfunkciók központja található.
Habár nincsenek puszta szemmel látható rendellenességek, azért kiveszek egy kis mintát a
szikével, hogy megnézzem a mikroszkóp alatt.
Ennek az esetnek a vizsgálata közben ma gyorsan mennek a dolgok. De ez nem mindig van így.
Ha lövésről lenne szó, követnem kellene a lövedék útját a testen át, és elő kellene keresnem, a letört
darabokkal együtt. Némelyik esetben le kell vágni egy kezet vagy lábat. De itt nincs szükség rá.
Munka közben több dologra rábukkanunk, mint amennyi szükséges, de vannak vizsgálatok,
amiket egyszerűen nem kell elvégezni. Olyan esetekben, amikor nagyon keveset tudunk a halottról,
sokkal kiterjedtebb boncolást csinálunk. De mindig igyekszünk csak annyit elvégezni, amennyit
kell.
Ha egy régóta eltemetett test kerül a hullaházba, lehet, hogy szükségünk van egy igazságügyi
fogász szakértelmére, aki megvizsgálja az állkapcsot, a fogakat és a fogászati beavatkozásokat.
Időnként csak az arcrekonstrukció segít a személy azonosításában, így a koponyát elküldik egy
szakértőhöz, aki óriási munkával, agyagból, rajzvázlatok és számítógép segítségével újraformázza
az arcot.
Hallottam olyat, hogy a boncoláskor levágták a kezet, és elküldték az ujjlenyomat-szakértőhöz;
ez azonban szinte mindig szükségtelen. Minden jó ujjlenyomatos tudja, hogy ha a test kiszáradt,
sóoldatot kell fecskendezni a bőr alá, és megjelenik a bőrléc rajzolat.
Több mint negyven év alatt csak egyszer kellett kezet levágnom: a nyolcvanas évek végén, a
Sacco-ügy során. Korábban, amikor a rendőrség egy szervezett bűnözéssel kapcsolatos ügyben
nyomozott, a vádlott elmondta a nyomozóknak, hogy egy New York-i iparihulladék-lerakóhelyen,
Orange megyében, egy test fekszik eltemetve, és ő tudja, hol. A rendőrség felásta a helyet, de nem
talált semmit. Aztán egy-két évvel később, amikor egy másik gyanúsított ugyanezzel a történettel
állt elő, az ügy nyomozója úgy gondolta, mégis kell ott lennie valaminek. Még egy ásatást
rendeltek el, ezúttal az Orange megyei rendőrség, a New York állami rendőrség, az FBI, a New
Jersey állami rendőrség (a gyilkosság állítólag New Jerseyben történt) és a New York-i fő-
államügyész bevonásával.
Öt napon át a daruk mindenféle fémet húztak ki az ipari telep földjéből. Az ötödik napon
azonban az óriáskonténerből egy tetem került elő. Kisiettem a helyszínre, mert nem akartam, hogy
feleslegesen mozgassák a tetemet. Azok a ruhák voltak rajta, amelyekről a tanú beszélt. Egyezett a
magasság és a súly. Magunkkal vittük Orange megye hullaházába. A férfi két éve tűnt el, tehát a
bomlás igen előrehaladott állapotban volt. Fogröntgent készítettünk, hogy összehasonlítsuk az eltűnt
férfi leleteivel.
Dr. Lowell Levine, a kiváló igazságügyi fogszakértő megnézte a röntgenfelvételeket, és
megdöbbentő válasszal állt elő: rossz tetemet találtunk. A fogak nem egyeztek. Így váltak nagyon
fontossá az ujjlenyomatok.
A kezet nézegetve, nem sok lenyomatnak használható részt találtam. Az ügy nyomozója, Ralph
Gagliardi egyetértett. Két évi eltemetett állapot után persze nem várhattunk sokat. Ezért az FBI
felajánlotta, hogy megpróbál segíteni, ha Gagliardi elviszi a kezeket a virginiai Quantico FBI
laborjába. A labortechnikusok rehidratálták a két kezet, és sikerült levennüik egy használható mintát
a mutatóujjról. Valóban ő volt az a fickó, akiről beszéltek nekünk.
De mi volt a fogakkal? Sosem tudtuk meg, hogy a röntgent egyszerűen csak elkeverték, vagy
szándékosan eldugták.
Tehát a kéz levágása ritka dolog. Néhány bomló testen a külső bőrréteg a kézről - szó szerint -
lemállik, és elég, ha az ember beledugja a saját kesztyűs ujját, és így készít egy-két lenyomatot. Én
azonban sosem veszek ujjlenyomatot a boncolás kezdetekor, mert ez eltüntetné a nyomokat. Várok
a végéig.
Azt tesszük, amit tennünk kell, mert ennyi jár a halottnak. De többet sem teszünk a kelleténél,
mert ezt is megérdemlik.
Az elhunyt titoktartást is érdemel, és ezt nekem kell biztosítanom. Végig a boncolás folyamán
fényképeket készítünk a nyomozókkal, hogy mindenről legyen dokumentum, és hogy a másik oldal
szakértői (ez esetben a védelemé) átnézhessék a hullaházban végzett munkát. A fotózás manapság
rafinált üzletág - rossz kezekbe került. A hírességek boncolási fényképei néha a pletykalapokban
végzik, ott, ahol egyáltalán nem kellene látni őket. Ezért vigyázunk: odafigyelünk, ki fényképez, és
arra is, hol hívatjuk elő a képeket.
Ahol a képeimet előhívatom, tudják, milyen munkát végzek. Azok az egyórás expressz-
szolgáltatások, melyek az utóbbi években elszaporodtak, olyanok nekem, mint egy megvalósult
álom. Csak leülök, és megvárom az eredményt, különösen olyan esetekben, mint az O. ,J. Simpson-
ügy. Lefotóztam Simpsont, amikor megvizsgáltam, hogy lejegyezzem az esetleges sérüléseket,
és hogy hajmintát vegyek. Amint kiderült, néhány perccel később meglépett, és fehér Broncójába
ülve próbált elmenekülni, így vette kezdetét a híres üldözési jelenet. Nem szeretném, ha az ilyen
képek napokig he vernének a fotóstúdiókban. Ezért a Simpsonról készült fotókat is megvártam.

Persze volt példa hibákra is. A fotók, melyeket John Lennonról készített a boncterem egyik
dolgozója, a New York Post címlapjára kerültek. Kennedy elnök boncfotói pedig elérhetők a weben,
több más híresség boncolási képeivel együtt. Ez nagy szégyen. A boncolási folyamatot nem nézheti
akárki, csak azok a személyek, akik az igazság kiderítése érdekében vizsgálják a részleteket.
A másik dokumentum, ami a boncolásröl születik, a boncjegyzőkönyv, mely a diktafonomra
mondott információk legépelt formája. Várok a vizsgálat végéig, és csak akkor mondom fel a
tényeket. Néhány boncszakértővel ellentétben, nem sokat veszek fel a boncolás, a mérés és
megfigyelés közben. A dolgok néha nem azok, mint aminek látszanak: ami először bemeneti
nyílásnak tűnik, arról kiderülhet, hogy inkább kimeneti. Egy helytelen első következtetés, ha
magnóra veszem, visszaköszönhet a tárgyaláson.
Amikor New Yorkban, a hatvanas években elkezdtem a pályát, egy vadonatúj épületben
dolgoztam. Persze a legújabb diktafont is beépítették, így mind a nyolc boncasztal fölött lógott egy
mikrofon. Az asztal alatt volt egy pedál, mely elindította és leállította a diktafont; így munka
közben lehetett diktálni. Egy ideig ez elég jó ötletnek tűnt. Rengeteg újabb épület is elkészült,
bennük az asztalok fölött lógó mikrofonnal.
A probléma hamarosan nyilvánvalóvá vált. A mikrofonok gyorsan eldugultak a vértől és a
szövetdaraboktól, melyekből bőven található a boncteremben. Nemsokára leszerelték őket. Sok
helyen használnak falitáblát, így a kórboncnok valakivel leírathatja a súlyértékeket és a
megjegyzéseket; ez azért jó, mert nem kell levennie a kesztyűjét az adatok rögzítéséhez. De én job-
ban szeretem, ha levehetem a kesztyűmet, és gondolkodhatom azon, mi hiányzik; körbesétálhatom a
testet és odaképzelhetem magam a bíróságra, azon töprengve, mit kell addigra megtudnom.
Kétszer diktálok: a külső vizsgálat és a belső boncolás után. Amikor bent járok, hangosan
kimondom a súlyértékeket és a mértékeket, aztán egy zsaru lejegyzi őket egy stencilezett papírra,
amit én adok a kezébe. Egyébként pedig megtartom magamnak az észrevételeimet, amíg rá nem
mondhatok mindent a szalagra, miközben a boncolás végén a felnyitott test körül sétálgatok. Így fel
tudom mondani egy lövedék teljes röppályáját; leírhatom, milyen sérüléseket ejtett egy metszés, és
jellemezhetem az egész testet - vagyis, magát a tetthelyet.
A megfigyeléseim lediktált formájából lesz aztán a boncjegyzőkönyv. A magnófelvételek
hivatalosan akkor válnak jegyzőkönyvvé, ha leírják őket. Az orvos szakértői intézetben titkárnőket
alkalmazunk erre a munkára. Amikor én voltam New York igazságügyi orvos szakértője, olyan sok
boncolást kellett végeznünk - naponta hét-nyolcat -, hogy volt olyan munkakör, ami kizárólag a
leírásra korlátozódott. Ma saját titkárnőm van, aki elsajátította a szaknyelvet. Mert nagyon különös
nyelvezetről van szó - a hullaházi zsargonról.
A boncolás végén Wayne visszahelyezi a szerveket a testüregbe. A fontos minták - ebben az
esetben a törött pajzsporc -- egy üvegbe kerülnek, hogy mint bizonyítékokat, megőrizzük őket.
Bekerülnek abba a sorba, mely a terem falát díszíti; azok közé a szövetek közé, melyek várják,
hogy eljöjjön az idejük. Kis terem ez, és minden boncolás után kisebbé válik. Szöveteket
tartalmazó üvegek zsúfolódnak a diaképes dobozok között, melyek még több szövetmintát őriznek
magukban. Ebben a teremben elhelyeztek egy doboz emlő implantátumot is, időponttal ellátva,
hátha szükség lesz rá a perben.
Wayne lassan dolgozik, hiszen fáradt a mai második boncolás után. Kimerültnek látszik; a
tetoválás is szinte csak lóg jobb felkarján.
- Ma kettő volt, mi?
- Annyit csinál az ember, amennyi jön - mondja Wayne, és megvonja a vállát.
Aztán befejezi a szervek visszahelyezését a testbe, az agyat is beleértve, majd nagy, hurkoló
mozdulatokkal összevarrja a metszés helyét.
Egy héttel később kézbesítik a boncjegyzőkönyvet azok számára, akiket illet. Ötoldalas. A
borítón áll a név, a születési idő, a megtalálás időpontja és a boncolás dátuma. Alul ez olvasható:

A halál oka: a nyak összenyomatása által okozott fulladás

A halál módja: gyilkosság.

Henry
Dr. Henry C. Lee ritkán alkalmaz sofőrt, mivel jobban szeret egyedül furikázni Connecticut
autópályáin. A fekete öltönyös, fekete cipős férfi, fekete mobillal az egyik, és fekete
kormánykerékkel a másik kezében, most éppen százhúsz km/órás sebességgel repeszt; fekete
autójával mindenkit maga mögött hagy. A sebességet egyedül a csendes, kivilágított sebességmérőn
lehet észrevenni, mely oly mozdulatlan, mint maga Lee, akit a tempó sohasem billenti ki az
egyensúlyából. A makulátlan járműnek olyan az illata, mintha vadonatúj lenne.
Vezetés közben dr. Lee olyan benyomást kelt, mint akinek semmi félnivalója nincs - ez elég
furcsa, hiszen olyan világ veszi körül, melyben csak úgy hemzsegnek a gyilkosságok, súlyos testi
sértések, vérfoltok, a sajtó, problémás helyszínek, szüntelenül csengő telefonok, vibráló
személyhívók, kétségbeesett hozzátartozók állandó kérései, telefonok a Kongresszustól, tévés inter-
júk, nem is beszélve egy bizonyos kék női Gap ruháról és a DNS mintákról, melyeket az Egyesült
Államok egyik elnökétől kellett venni. Lee azért vezethet ebben a stílusban, mert egy zsaru sem
állítja meg, hacsak azért nem, hogy az autogramját kérje.
Pedig dr. Lee egyszerű halandó, akire általában az elegancia jellemző, mások viszont inkább úgy
fogalmaznának, elbűvölő vonzereje van. És bár mindkettőben van igazság, akármelyik marketinges
észrevenné egy pillanat alatt, hogy ez a személy az egyik legelérhetetlenebb amerikai álom
megvalósulása.
Ha Henry Lee szóba kerül, mindenki azt emlegeti, milyen sokat dolgozik. Ez azonban túl
felszínes megállapítás vele kapcsolatban. Tekintetbe kell vennünk azt a sebességet is, amellyel
utazik, hogy megérthessük, hogy lehet egy élő ember nemzeti hős Tajvanban és Kínában egyszerre;
és hogy szerethetik az igazságszolgáltatás mindkét oldalán Amerika egyik végétől a másikig. Biz-
tos, hogy nem csak a hosszú munkaidő a válasz, annak ellenére, hogy még az újságok is megírják
róla, mennyire lehetetlen végigkövetni a napját. Napi tizennyolc órát, heti hét napot tölt munkával,
és a tévés producerek versengenek azért, hogy egy héten át nyomon követhessék, de két nap
elteltével valamennyien kiszállnak.
Pedig mások is vannak, akik tizennyolc órát dolgoznak naponta. Igazából arról szól a történet,
hogy mivel töltjük azt a tizennyolc órát.
Henry azzal tölti, hogy ide-oda utazik, és ahová megy, szinte egyfolytában hajtogat egy
mondatot, akár a mantrát - néha napjában tucatszor: reggeliken, ebédeken, vacsorákon, vacsora
utáni megbeszéléseken, konferenciákon - és munkáját is ennek a mottónak a jegyében végzi: -
Ismertesd a tudományos tényeket! Ezt ismételgeti rendületlenül.
Henry Lee bűnügyi szakértő. Lee képviseli az általános tudományszemléletet a specialisták
világában: míg egy vérfolt szakértő évekig csak magával a vérrel foglalkozik, azt vizsgálva, és arról
tanúskodva, sőt, talán még gépezeteket is szabadalmaztat a kísérleteihez, Lee szintén csodálatosan
dolgozik a vérrel, de sok mással is. A kriminalisztikába beletartozik minden, attól kezdve, hogy
valamit nyomként ismernek fel, összegyűjtik, megőrzik, azonosítják és kiértékelik. Ide tartozik a
bűneset eseményeinek rekonstruálása is a nyomok vizsgálata alapján, és a helyszínen talált minták
értelmezése.
És bár ebben nincs jobb, mint a bűnügyi szakértő, azért meglepő, hogy éppen ő Connecticut
államban a legismertebb ember - akárhova megy, megállítják egy kis beszélgetés erejéig, vagy
fotót, autogramot kérnek tőle; néha dísztáblát, ajándékot is adnak neki, vagy a karjába kaphat egy
kisbabát. De a világ egyéb tájain is, a repülőtereken, hotelekben, éttermekben Henryt keresi a
nagyközönség.
Többször láttam már ilyet. Egyszer, amikor együtt repültünk Horvátországba, hogy
megvizsgáljuk egy tömegsír holttesteit, Frankfurtban átszálltunk, és a tömeg megrohant minket a
reptéren. Volt, aki egyszerűen csak meg akarta érinteni Henryt.
Miért van ez? Mert Henry megoldja a rejtélyeket ilyen egyszerű -, ez pedig elbűvöl minket.
Csodáljuk. Ezernyi regényt olvasunk el évente, több száz órát tévézünk és mozizunk, és faljuk az
újságokban a bűnesetek megfejtéséről szóló cikkeket. Ez az ember ügyesebben oldja meg a
bűntényeket, mint bárki. Mindezt pedig elegánsan és alázattal teszi. Amerikai és európai rajongók
mennek oda hozzá, akárhol jár, de ez még semmi ahhoz képest, ami Tajvanon és Kínában történik
vele ott ugyanis parádéznak a tiszteletére.
Helle Crafts eltűnése először eredménytelen tárgyalással végződött. Végül is elég zűrös ügyről
volt szó - ez volt az első eset, hogy Connecticutban valakit holttest nélkül pereltek gyilkosság miatt.
Az egész 1986-ban kezdődött, karácsony előtt, amikor Richard Crafts azt mondta a
szomszédainak, hogy felesége, Helle, aki légiutas-kísérő volt, egy veszekedés után kocsiba szállt, és
elhajtott. Amikor nem jelent meg a munkahelyén, a munkatársai közölték félelmeiket a
rendőrséggel. Test nélkül azonban senkit nem lehet azonnal vád alá helyezni. Amikor Crafts több
hét elteltével hivatalosan is bejelentette a felesége eltűnését, a nyilvánosság felfigyelt az ügyre.
Akkoriban egy hóekésnek eszébe jutott, hogy látott egy férfit, aki úgy nézett ki, mint Crafts,
amint a víz mellett állva fűrészel valamit. A látvány bevésődött az emlékezetébe, mert az eset
hajnali fél négykor történt, egy hirtelen kerekedett hóviharban.
Egyre nőtt a gyanú, hogy Crafts megölte a feleségét, láncfűrésszel feldarabolta a testet, műanyag
szatyrokba helyezte, egy bérelt traktorral elhajtott a Zoar-tóhoz, és egy fafűrésszel tovább darabolta.
Henry azonnal kijelölt a tóban egy részt a híd alatt, és az átkutatását kérte. Tudta, hogy az
áramlatok már több dolgot odahordhattak. Előkerült egy láncfűrész a vízből, melyen Henry talált
egy elhalványult gyári számot. Innen Craftshoz vezettek a nyomok, ahogy a fafűrész és a traktor
kölcsönzőjétől is könnyen el lehetett jutni hozzá. Ez már elég bizonyítéknak számított, de 1986-ban,
amikor a színképelemzéses rostvizsgálat és a DNS ujjlenyomatozás újdonság volt; kellett valaki, aki
az új tudományágakat összefoglalja az esküdtek számára, különben nem lehetett volna elvárni tőlük,
hogy ítéletet hozzanak holttest nélkül.
Szorgalomra és szigorú tudományos vizsgálatokra van szükség ahhoz, hogy egy ilyen ügyben
ítélet szülessen. A nyomozók három hétig kutatták át azt a területet, ahonnan a fűrész előkerült;
közben ki kellett venniük a vízből mindazt, ami faforgácsra vagy emberi szövetdarabra hasonlított.
A laborban a dolgozók Henry utasításait követve kupacokba rendezték a nyomokat: egy
csoportot alkottak a levelek és más növényi részek; egy másikat a faforgácsok. A szövetgyanús
darabok, csonttöredékek és hajszálak kerültek egy újabb kupacba. És ez még csak a kezdet volt.
Csupán a hajszálakkal és a rostokkal ezernyi vizsgálatot folytattak le; így választották külön az
emberi szőrt a rostszálaktól, és meghatározták, melyik szőrszál a test mely részéről származik.
Megállapították, milyen fajta emberé volt a szőr, és azt is kiderítették, kitépett vagy kihullott haj-
vagy szőrszálról van szó. Majd megnézték a hajvégeket, melyekből megállapítható, ollóval vágták
el őket, vagy fűrésszel.
A faforgácsokat nagyon alaposan megvizsgálták, különös tekintettel a részletekre, és végül
emberi testdarabokra bukkantak: volt köztük csonttöredék, köröm a kézről, lábköröm, fog,
fogkorona, haj, textilszövetfoszlány és szatyordarab. De még ezután a hatalmas munka után is a
testrészek súlya, melyeket a rendőrség kihalászott a vízből, csupán néhány grammot nyomott.
A "fafűrészes gyilkosságként" elhíresült ügybe igen sok területet kellett bevonni a tudományok
széles skálájáról. Henry például elvitte a testdarabokat a New York-i Rendőrség igazságügyi
laborjába, ahol dr. Lowell Levine-nek sikerült kideríteni a fogtöredékekről, hogy Helle Crafts
testéből valók.
A fogak azonban nem mondanak semmit a testről: lehet, hogy a nő hiányzó fogakkal élt tovább,
vagy akár hiányzó ujjakkal. Megkértek, hogy vizsgáljam meg a csonttöredékeket, és az egyikről
meg tudtam állapítani, hogy koponyából származik. Ha koponyacsontot találunk, az azt jelenti, az
illető halott.
Henry ezután azonosította a láncfűrészről származó emberi szövetet azzal, amit a vízben találtak;
a helyszínről származó haj egyezett a Crafts-házban talált hajkeféből kiszedett hajszálakkal; és a
körömlakk, melyet egy emberi köröm apró darabján fedeztek fel, azonos volt a Crafts-házból
származó körömlakkos üveg tartalmával.
Henry semmit sem hagyott vizsgálatlanul, még a faanyagot sem.
A Massachusetts-i Egyetem "faszakértőjével", R. Bruce Hoadleyval konzultált, akit arról ismer
az igazságügyi tudományos világ, hogy meg tudja fejteni a fák titkait. Persze hagyományos módon
is képes azonosítani a fákat - levelek, kéreg, mag és termés alapján -, de mikroszkópos
cellulózvizsgálattal is el tudja dönteni, milyen fajta fából származik egy adott minta. Henry Lee ezt
elég meggyőzőnek találta, és bevonta Hoadleyt a fafűrészes ügybe.
Hoadleyt megkérték, hogy azonosítsa a fadarabot, amire a fűrészelés helyszínén, a földön
bukkantak, és nézze meg azt az anyagot is, amit a bérelt traktor hátsó részén találtak - ez volt az a
jármű, amivel Crafts hazavitte a fűrészt. A mikroszkóp alatt a kettő egyezett.
Hoadley arra is rájött, hogy a vágásnyomok némelyik forgácson a bérelt fűrész pengéjétől
származtak. Ez kapcsolta Craftset a tett színhelyéhez, és tette a fadarabokat bizonyítékká.
Az 1930-as Lindberg gyilkossági ügy óta nem játszott a fa-analízis ilyen fontos szerepet egy
ügyben amikor egy faszakértő megállapította, honnan származott a fa, amelyből a gyilkos létrát
gyártott, hogy az emeletre felmászva elraboljon egy gyereket.
Összesen majdnem száz szakértő tett vallomást a saját szakterületén belül. Ha bármi kétség volt
afelől, ki a legbelevalóbb bűnügyi szakértő a világon, azonnal eloszlott, amikor Henry összehozta a
sok apró, tudományos tényt azzá a vallomássá, ami rekonstruálta a bíróság számára, hogyan halt
meg Helle Crafts, és mi lett a testéből.
Majdnem háromévnyi gondos munkára volt szükség, de aztán 1989-ben, felesége
meggyilkolásáért elítélték Richard Craftset. Jelenleg ötven évig tartó börtönbüntetését tölti.
A modern bűnügyi labor születésének nyomait az irodalomban kell keresni. Sir Arthur Conan
Doyle orvos volt, és előszeretettel figyelte betegei rendellenességeit. Ragyogóan írt, és amikor
megteremtette Sherlock Holmes alakját, az irodalomban rögzítette azt az elképzelést, hogy amikor a
tudomány alkalmazott logikával párosul, a bűnügyeket meg lehet oldani. Doyle azt is tudta, hogy
olyan módon lehet ezt az ötletet a közönség számára érthetővé tenni, ha a tudományt egy egye-
dülállóan káprázatos férfi alakjába sűríti össze.
Az 1880-as években, amikor Doyle a történeteit írta, Londonban már ötven éve volt rendőri
különítmény, és a Scotland Yard detektívjei 1842 óta dolgoztak. Az 1860-as évektől kezdve ezek
a nyomozók a helyszín szemrevételezését is végezték, és ezzel az igazságügyi tudomány
fejlődése nagymértékben előrelendült. Amikor azonban Doyle mindezt Holmesban ábrázolta, többet
tett annál, mintha csak könyveket adott volna ki. Egyik lelkes rajongója Edmund Locard volt, akit
nagyban befolyásoltak a történetek, és hatásukra 1910-ben, Franciaországban megépítette a világ
első igazságügyi laboratóriumát.
A bűnügyi labor ötlete végigsöpört a világon. 1932ben az FBI J. Edgar Hoover irányítása alatt
megnyitotta első laboratóriumát.
Hat évvel később megszületett Chang-Ju Lee. Egy módos család tizenharmadik, utolsó
gyermekeként jött a világra, Kína egy kis falujában, Jiangsu tartományban. Hatéves korában az
édesanyja, An-fu Vang-Lee elmenekült a háború elől, és magával vitte a gyerekeit Tajvanra. Úgy
tervezték, hogy a férje, Ho-Ming Lee egy évvel később utánuk megy. Azonban csupán a Sanghaji-
öbölig jutott el, ahol a hajóját elsüllyesztették. Ő maga meghalt, és a család elszegényedett.
- Sokszor éhesen feküdtem le aludni - emlékszik vissza Lee. Jókor kerül szóba az étel, mivel
éppen az egyik ebéddel egybekötött előadására siet. Később majd két vacsorabeszédet is tart
Connecticut két végében. A rekordja tizenhét beszéd egyetlen napon; húsz különböző diasorozata
van, és ezekből többet állandóan magánál tart, az autója csomagtartójában.
Az ebédidőben tartott előadás az Aqua Turf Clubban lesz. A csoport képviselője láthatóan
megkönnyebbül, látva, hogy Henry leparkol az ebédlő előtt, de nem annyira boldog, amikor a
bűnügyi szakértő kiszáll, és egy dobozzal a kezében indul felé.
- Diák? - Igen.
Az egyszerű válasz hatására a férfi ideges kapkodásba kezd. Percekkel később visszajön. Nincs
vetítő. Még vége sincs a mentegetőzésnek, dr. Lee előveszi a mobilját, és tizenöt perc múlva egy
rendőr már ott is van a géppel. Az utazó show folytatódhat.
- Sose ess kétségbe! - mondja Henry, és ezzel mindent megmagyaráz, attól kezdve, hogy hogyan
kerül a vetítő hirtelen egy külvárosi étkezőbe, egészen addig, hogy hogyan lehet DNS-mintát venni
egy ülő helyzetben lévő elnöktől.
- Ne hagyjuk, hogy az érzések, a média nyomása, a közhangulat vagy a személyes indulatok
irányítsák az ügyet - mondja. - Csak ha kétségbe esünk, akkor van probléma.
A "semmi pánik" filozófia erős elv volt az elszegényedett Lee családban a tajvani évek alatt. A
körülmények ellenére Henry tizenegy testvére szerzett diplomát. Ő maga a Tajvani
Rendőrfőiskolára jelentkezett, mely akkor is, és ma is a világ egyik legszínvonalasabb rendőrképző
intézménye. Egy olyan szegény családnak, mint Lee-éké, nagy segítséget jelentett, hogy az oktatás
ingyenes volt. Henry osztályelsőként végzett, és három hónapon belül az a megtiszteltetés érte,
hogy a tajvani rendőrség történetében a legfiatalabb kapitánnyá nevezték ki. Volt azonban egy
probléma. Annyit dolgozott, hogy őrületbe kergette a tisztjeit. Semmi mással nem foglalkozott, csak
a munkájával. Nem volt barátnője, aki arra bíztatta volna, hogy lazítson. Így egy napon, amikor a
szép és okos futóbajnok, Margaret Song eljött a kapitányságra, hogy a vízumát, melyet Sarawakban
(ma Malajzia része) kapott, meghosszabbítsa, a tisztek ragaszkodtak ahhoz, hogy egyenesen a
kapitánnyal tárgyaljon. Így is tett. Margaret és Lee kapitány 1962-ben összeházasodott. Aztán
Margaret haza akart térni, így Henry otthagyta a rendőrkapitányságot, és egy kínai nyelvű újság
riportere lett Malajziában.
1965-ben, amikor Henry ötven dollárral a zsebében Amerikába utazott, csupán öt szót tudott
angolul. Margarettel és egy álommal a szívében érkezett, hogy természettudományokból doktorátust
szerezzen. New Yorkban először egy kínai étteremben dolgozott pincérként, majd árufeltöltő,
labortechnikus és harcművészet-oktató volt. A John Jay Igazságügyi Tudományok Főiskoláján
diplomát is szerzett. A házaspárnak két gyereke született. 1975-re Henrynek a New York-i
Egyetemen meglett a doktorátusa biokémiából, és a család elköltözött Connecticutba. Henry
elfogadott egy vezetőtanári állást a New Haven-i Egyetemen, és tulajdonképpen egy két lábon járó
igazságügyi tanszék lett belőle.
Hamarosan felajánlotta szolgálatait a Connecticut állami rendőrségének. Akkoriban az ottani
laboratórium nem sokkal jelentett többet egy hazugságvizsgáló gépnél, egy ujjlenyomat-készletnél
és egy mikroszkópnál. Az egészet egy fiókos szekrényben tárolták, az átalakított férfi vécében.
Az azóta eltelt huszonöt év alatt Henry öt irodában vállalt pozíciót, melyek csúcsát jelenlegi
beosztása, a Connecticuti Igazságügyi Tudományok Laboratóriumának tiszteletbeli professzora
jelenti. Amíg idáig eljutott, mindent megtanult és elolvasott a szakmáról, amit csak lehetett. - Sose
vesztegesd az időd! - szokta mondani. Ennek eredményeképpen mindenhez ért, a vértől a
kukacokon, a ballisztikán, a toxikológián át egészen a baleset-rekonstrukcióig és a jogtudományig,
hogy csak néhány területet említsünk. Azt is tudja, hogy kell támogatásért kilincselni, kiépíteni egy
akadémiai tanszéket, beszédet tartani bármilyen csoportnak bármikor, bármelyik igazságügyi
tudományág témájában, az általa beszélt hat nyelv bármelyikén. Amellett tudja, hogy lehet
összpontosítani akkor is, ha hatalmas nyomás nehezedik az emberre.
Irányítása alatt a connecticuti állami rendőrség bűnügyi laborja óriási mértékben kibővült; ma
már több mint negyven ember dolgozik ott, és a legkorszerűbb felszereléseket használják, melyek
értéke több millió dollárra rúg. Minden évben majdnem félmillió bizonyítékot vizsgálnak meg, és a
világ minden részéről érkeznek látogatók, akik körül akarnak nézni a mintalaborban - melyet Henry
Lee épített, és a világon a legkorszerűbb.
Közvetlenül Connecticutba költözése után találkoztam Henryvel. Gyorsan rájöttem, miért olyan
hatékony a helyszíneken, és hogy mennyire megkülönbözteti másoktól az, hogy óriási figyelmet
szentel a részleteknek. Egy lövéses halálesetet vizsgáltunk; megpróbáltuk eldönteni, hogy
gyilkosság, öngyilkosság vagy baleset történt. Henry hatalmas nagyítóján keresztül gondosan
vizsgálgatta a vérfoltot és az agyszövetet az ágyneműn és a földön.
Kis idő múlva megkérdeztem: - Mit keresel?
- Nem tudom - felelte. - De megmondom, ha megtaláltam.
Élete nem mindig volt könnyű, de egy dolog mindenképpen a javára szolgált: képes egyszerre
rendőr, riporter, tanár, tudós és nemzetközi figura lenni, s közben mindegyik szakma sajátosságait
magában hordja. Pályája során - és sok tekintetben a munkája jellege miatt - a rendőrségi labor
bűnügyi, majd igazságügyi laborrá változott - ahogy ma is hívjuk. Az eredmény: hogy ugyanúgy,
mint a regénybeli Sherlock Holmes és a bűnügyi labor születése között, vitathatatlan kapcsolat van
Henry Lee alakja és az egész világon gyakorolt igazságügyi tudomány között. Azzal a
különbséggel, hogy ez a férfi nem kitalált figura.
Öt évvel ezelőtt egy nő Alaszka egyik kisvárosában úgy kezdte a napját, hogy belebújt fehér
gyapjú bugyijába. Most ugyanez a bugyi dr. Henry Lee nagyítója alatt fekszik, mert hozzá küldték a
postával.
- A varrás ép, a rugalmas anyagon látható ráncok a forró mosás eredményei; enyhe szétválás
figyelhető meg, a cédula megviselt, egyébként semmi kár nem érte - mondja Lee az
asszisztensének. Centiről centire átnézik a bugyit, apró mintákat vágva belőle különböző részekről,
melyeket már rég bekarikáztak és megszámoztak, miután megvizsgálták, került-e rájuk ondó vagy
vér.
Ezután a bugyi visszakerül az egyik bizonyíték-zacskóba a sok közül, melyek egy nagy,
rongyossá vált szupermarketes dobozban érkeztek, ami messze nem úgy néz ki, mint amilyet egy
ilyen magas színvonalú laborba képzelnénk. Könnyen gondolhatnánk, hogy egy ilyen doboznak
nem kellene itt lennie - oldalait és sarkait ragasztószalagok tartják össze, belsejét pedig sokféle,
gyűrött barna zacskóval tömték ki. Henry azonban - akár a bíróságon - azt mondja: - Minden egyen-
lő.
És ha az ember a médium, a tudomány pedig az üzenet, valóban ez a kis mottó Henry védjegye.
Kezdettől fogva ezt népszerűsítette és intézményesítette Connecticutban, amikor sokak
megrökönyödésére mind a vád, mind a védelem számára megnyitotta a laboratóriumot,
engedélyezve, hogy mindkét oldal átvizsgálja a bizonyítékait, és tárgyaljon vele.
Ez az egyenlőségtudat teszi őt olyan jó szakemberré, amilyen; semmi sem változtatja meg azt az
egyszerű és következetes felfogást, hogy mindenre és mindenkire ugyanúgy tekint. Senki sem
billentheti ki ebből: sem rock-sztárok, sem gazdagok, sem elnökök; sem hatalom, sem fenyegetések,
sem körülmények vagy könyörgések. Ez a titka, s az, hogy mindig kimondja, amit gondol.
Talán újságírói tapasztalatából tanulta meg, mitől jó egy idézet. Egyszer azt mondta Jack Litman
védőügyvédnek, hogy a védence "bűnös, mint a halál". Ezek után Litman nem kérte meg, hogy
tanúskodjon az oldalán. Amikor egy ügyész a William Kennedy Smith nemi erőszak-ügyben
megkérdezte tőle, miért használt zsebkendőt, amikor ellenőrizni akarta, hogy a fű a Palm Beach
melletti Kennedy birtokon hagyhatott-e nyomot az állítólagos áldozat ruháján, sajátos mandarin-
angolságával így válaszolt: - Általában nincs nálam bugyi. Zsebkendő viszont igen. És ott van az az
emlékezetes mondat is, amit Henry eskü alatt mondott az O. J. Simpson per folyamán, amikor az
egyik beszennyezett véres nyomot nézte: - "Valami hibádzik."
A mostani ebéd közben legalább ennyire szórja a frappáns megjegyzéseket. Amikor egy diák a
gyilkosság áldozatának ajtaján látható cipőnyomot elemzi: - A bejárati ajtót belökték.
Magas rúgással. Kamaszgyerek vagy Bruce Lee. A logika szerint melyik? Egy dia bemu-
tatásakor, amelyen Henry a helyszínen guggol, a rendőrök pedig körülötte állnak: - Mint az
útépítésnél: egy dolgozik, a többi nézi. Egy másik helyszíni vizsgálatkor: - A helyszíni vizsgálat
olyan, mint a családi összejövetel: kávé és süti nélkül nem megy. Amikor a Washington reptéren
riporterek támadták le, útban egy öngyilkosság helyszínére: - Azt mondom nekik: dr. Lee? Én nem.
Én dr. Vong vagyok. Tudják, minden kínai egyforma. Ha pedig nincs kedve megszólalni, egy-
szerűen ennyit mond: - Nem beszél angol.
Belekezd előadásának leglényegesebb részébe.
- 1970-ben az indítékból, az eszközből és a lehetőségből kiindulva oldottuk meg a bűneseteket és
az esetek kilencven-kilencvenöt százalékban az áldozatok ismerték az elkövetőt. A nyolcvanas évek
a sorozatgyilkosságok kora. Jól körvonalazható motiváció csak a filmekben van. Gondoljunk egy
nemi erőszaktevő tulajdonságaira. Hogy néz ki?
Henry a hallgatóság közt egyik vendéglátóját keresi. - Állj fel, Mark. Köszönj szépen
mindenkinek. Nevetés.
- Kilencvenkilenc egész kilenc százalékban férfi. Egytized százalékban nő. Marty! - szól oda a
másik vendéglátónak. - Kell a telefonszáma?
Még több nevetés.
- Mi az erőszaktevők átlagos életkora? - kérdezi a csoporttól. Egyesek bekiabálnak. Valaki azt
mondja, tizennyolc és huszonnyolc között.
- Közel jársz. Gyere ki! - mondja Henry. - Az átlagos erőszaktevő tizenhat és harminckettő
között van javítja ki az adatot, miközben végigméri a középkorú férfit. - De Viagrával még minden
lehetséges. - A zsebébe nyúl, és a férfi kezébe nyom egy kis jelvényt. Még nyolc ilyet oszt ki az
előadás során, miközben időnként szép lassan felerősíti a hangját, és közöl egy fontos tényt, majd
ismét jutalmaz, tényt közöl, jutalmaz, és végül eljut a lényeghez.
- A kilencvenes évek elején tanúk segítségével egyesítettük az embereket. És a közösség
felsorakozott mögöttünk. Ma senki nem jön ki tanúskodni. Miért? A rendszer cserbenhagyja őket:
ha tanú vagy, megbüntetnek. Elvesztettük a nyilvánosság bizalmát. Az igazságszolgáltatás
munkában nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy hibázzunk, mert a nyilvánosság bizalma
minden, amivel rendelkezhetünk, és ha ezt megsértjük, el is veszítjük. Egyesélyes házasság.
Valakinek kétesélyes vagy háromesélyes a házassága. A mi tudományunkban a bűntett helyszínén
nincs több esélyed: ha tönkreteszed, annyi neked.
 Miközben a humor és a kitűzők csupán arra valók, hogy enyhítsék a véres helyszínek és halottak
látványát így, ebéd előtt, igazából arra is jók, hogy élvezetessé tegyék a témát. Egy csipetnyi
humorral az egész csoport könnyebben nyeli le a lényeget. Viharos taps az előadás végén, aztán a
hallgatók ebédhez invitálják Henryt.
Minden nap ugyanúgy és ugyanott kezdődik, mint ahol befejeződött: vagyis reggel a laborban. A
laboratóriumi munka után Henry hajnali egykor lefekszik, aztán néhány óra múlva felkel, és
visszamegy dolgozni. Három labor létezik Henry életében: az otthoni, a connecticuti partvonal
közelében; a merideni állami rendőrség bűnügyi laborja és a New Haven-i Egyetemen a
Henry C. Lee Igazságügyi Tudományok Intézete.
Hajnali ötkor otthoni laborjában van, és eltölt néhányat abból a százhúsz órából, amit hetente a
munkára szán. Itt a magánpraxisával kapcsolatos ügyeket vizsgálja, bár, mivel szinte mindig ébren
van, a rendőrség bármikor megkeresheti, ha sürgősen szükség van rá.
Reggel hétkor az autójában ül, és észak felé tart. Fél nyolcra eléri Merident. A nap folyamán
valamikor a New Haven-i Egyetemre is elmegy - ma csak azért, hogy beadjon egy csekket.
Számtalanszor adakozik. Néha az egyik igazságügyi labornak ad pénzt, néha pedig egy nehéz
helyzetben levő diákon segít. Senki sem tudja pontosan, mennyit adott már az évek alatt. A legtöbb
pénzt Connecticuton kívüli ügyek százaiért kapta - és, igen, mielőtt valaki megkérdezné, ezek közé
tartozik az O. J. Simpson-ügy is.
A mai harmadik merideni látogatása után lebonyolít néhány telefont, e-mailekre válaszol és egy
fiatal tűzoltó terveit nézi át, aki egyébként portréfestő szeretne lenni, és meg akarja örökíteni Henryt
a vásznon. (Elmaszatolt foltok? Pacák? Talán egy füstfelhő? A tűzoltó-festőjelölt nevet a
javaslatokon, majd zavarba jön, hiszen még nem ismeri Henryt.) Aztán kinyitja iratgyűjtőit,
melyekben háromszáz folyamatban levő és nyolcszáz lezárt ügye található.
Az egyikben hátborzongató helyszíni fotók láthatók, meg egymás után oldalakon keresztül egy
asszony holttestéről, aki a férje szerint saját magát lőtte le. A család nem ért egyet. A helyszínről
szóló jegyzetek közt egy újabb szállóige olvasható:
- Tartsd ébren a képzeletedet. - Dr. Lee.

Helyszínek
Hatévesen, egy csínytevést követően javítóintézetbe kerültem, csupa problémás gyerekek közé.
Bronxból egy westchesteri javítóintézetbe kerülni olyan volt, mintha vakációra mennék, még akkor
is, ha én voltam ott a legfiatalabb, és harminc másik, hasonszőrű sráccal kellett együtt laknom
egy házban.
Nevelőinket Ogara Mamának és Papának hívtuk. Ogara Mama sok mindenre megtanított,
például késsel villával enni; de ennél talán fontosabb, hogy velem együtt ő is a Bellevue
Pszichiátriai Kórház bűvöletében élt.
Azt mondta, a Bellevue a világ egyik csodája, ahol nagyszerű emberek csodálatos módon
gyógyítanak és azokat a kellemetlen bajokat orvosolják, melyeket a társadalom épp hogy elkezdett
megérteni. Nem sokkal később, amikor kikerültem a javítóból és hazamentem, elhatároztam, hogy
közelebbről is megnézem magamnak ezt a csodát. Tizenhárom éves koromban egyedül vonatoztam
oda. Ácsorogtam az épület előtt és elámultam a hatalmas, sötét, erődszerű épületen, melynek abla-
kait vasrácsok védték. A kórház mögött elnyúló folyó visszhangozta az ápoltak kiáltásait. Csak
álltam ott, és magamban némán megfogadtam, hogy egy napon ott fogok dolgozni.
A csodálat megmaradt, és évekkel később New Yorkban elkezdtem az orvosi tanulmányaimat. A
patológia épülete pont a Bellevue Pszichiátria Intézet mellett állt. Csak hónapok választottak el
attól, hogy az anatómia órák befejeztével lemehessek a Bellevue hullaházába. Ott kezdtem el
segédkezni mint medikus, aztán a gyakornoki időre is ott ragadtam, a szakvizsgára készülve. Nem
értettem, miért nem akar mindenki ott dolgozni. Én nagyon szerettem azt a hullaházat.
Első állásom egy igazságügyi orvos szakértő mellett volt. A munkával szükségszerűen velejárt,
hogy ki kellett mennem helyszínekre.
 Az első néhány év alatt csak természetes halálesetek helyszíneire küldtek. A gyilkosságokkal
maga az orvos szakértő foglalkozott, melyek száma akkoriban évente alig érte el az ötszázat New
York városában. 1970-re ez a szám kétezerre nőtt, mostanára pedig hétszázra csökkent.
Szakorvos-gyakornokként nappal betegeket kezeltem - drogosokat, csavargókat,
öngyilkosjelölteket fehér köpenyben -, míg esténként a patológián dolgoztam. Hajléktalanszállókra
is ki kellett járnom, hogy megállapítsam a halál beálltát. Rádöbbentem, hogy vannak helyek, ahol a
halált ugyanolyan közönnyel fogadják nappal, mint éjszaka.
Aztán egy este, amikor még gyakornok voltam, a két világ találkozott egymással. Valaki, akit
betegként láttam el napközben, holtan került be hozzám. Először segítettem a sebészgyakornoknak
az elvágott csuklók összevarrásában. Az illető nőt azért hozták be a pszichiátriára, mert megpróbált
véget vetni az életének. Csodálkozva figyeltem a sebész munkáját, aki úgy bánt a sebekkel, mintha
minden a penge hibájából történt volna. Aznap este, amikor a patológián dolgoztam, ki kellett
mennem egy helyszínre; az öngyilkos nőhöz, aki, miután kiengedték a kórházból, levetette magát
egy ház tetejéről.
Ez az eset tanított meg arra, hogy mi, orvosok hajlamosak vagyunk a testi bajokra koncentrálni
ahelyett, hogy a bajok gyökerét keresnénk. A probléma most sem az elvágott csukló volt, hanem a
nő szörnyű depressziója. A holttest megtekintése után körülnéztem a halott nő otthonában, és
láttam, milyen körülmények közt élt. Ott volt az üres hűtő; egy levél, melyben leírta, hogy elhagyta
a férje, hogy nem tud szót érteni a gyerekeivel. Akkor értettem meg, milyen szorosan összefügg a
halál az elhunyt környezetével.
A karon látható tűnyomok kisiklott életről árulkodnak a patológus előtt, és a helyszín, ahol az
összekuporodott halottat, körülötte az üres heroinos zacskókat, használt tűket látja, meg is erősíti
ezt.
Nem pótolhatja semmi a helyszín szemrevételezését és vizsgálatát.
Gyakornokokként és orvostanhallgatókként megtanultuk, hogyan kérdezzünk rá az
információkra: - Hol fáj? Fájt már máskor is? Dohányzik? Iszik? Volt műtétje? - Amikor viszont
egy holttestet látunk, nincs kitől kérdezni - ezért kell megtanulnunk a helyszínen olvasni a tetemből,
ha lehetséges, aztán pedig a boncasztalon.
Az asztalon csupán az áll rendelkezésünkre, amit látunk; azaz a holttest. A helyszínen
vizsgálódhatunk,
felemelhetjük az üres whiskys üvegeket, a fedőt a lábasról a tűzhelyen, benézhetünk a hűtőbe,
találhatunk inzulint, altatókat, kokaint, vagy más kábítószert. Ezek a megfigyelések mind segítenek
abban, hogy eldöntsük, természetes vagy nem természetes halállal van-e dolgunk.
A bűntett helyszínéről való információgyűjtésnek is megvan a saját története, mely az idők
folyamán nagyot haladt előre.
A tizenkilencedik század végén a megoldatlan Hasfelmetsző Jack-ügyek igen kínossá váltak a
Scotland Yard számára. Az addigi módszerek nem váltak be, így hát megbíztak néhány
rendőrnyomozót és egy igazságügyi patológust, hogy segítsenek a nyomozásban. Bár Hasfelmetszőt
sosem kapták el, az igazságügyi orvostan szerepe határozottan megnőtt.
Száz évvel később egy kaliforniai kettősgyilkosság, az O. J. Simpson ügy világossá tette a
szakma számára, mennyire fontos megóvni a tett helyszínét.
1990-ben Marlon Brando fiát letartóztatták, mert lelőtt egy férfit apja Los Angeles-i házában.
Christian Brando, aki akkor harminckét éves volt, elmondta a rendőrségnek, hogy véletlenül lőtte le
Dag Drolletet, húszéves féltestvére, Cheyenne barátját, miután a terhes Cheyenne elpanaszolta,
hogy aznap este a százharminc kilós, kétméteres szeretője össze-vissza pofozta.
Christian kitartott amellett, hogy csak ráfogta a fegyvert Drolletre, és az véletlenül sült el, amikor
a férfi megpróbálta kicsavarni a kezéből. A vallomás szerint nem voltak szemtanúk: a hatvanhat
éves Marion Brando és negyvennyolc éves felesége, Tarita Teriipia és Cheyenne a ház távolabbi
szárnyában tartózkodtak, amikor a lövések eldördültek. A vallomások szerint Brando odasietett, és
a segélykérő telefonhívás előtt és után maga lélegeztette Drolletet.
A rendőrök azonnal letartóztatták Christiant, és két nappal később vádat emeltek ellene. Az
idősebb Brando pár perccel a lövések után felhívta William Kunstlert, a család ügyvédjét. Kunstler
Christian óvadék ellenében való szabadlábra helyezését kérte, és beadványához támogatók leveleit
is csatolta, köztük Jack Nicholsonét is. Steven Barshop kerületi ügyész azonban úgy érvelt, hogy a
gyilkosságot előre kitervelték, sőt azt állította, hogy a lőtt seb arról árulkodik, hogy az áldozatot
fölülről lőtték meg, miközben az a heverőn feküdt, nem pedig dulakodás közben. A kérelmet eluta-
sították.
A férfival az állán és a nyakán áthaladó lövedék végzett. A golyót azonban nem találták meg sem
a halottban, sem a helyszínen. Brando igazságügyi orvos szakértőt kért, és Kunstler engem javasolt,
mert úgy gondolta, a vallomásaim korábbi közös ügyeinkben pártatlanok voltak. Los Angelesbe
repültem hát, hogy egy második boncolást végezzek Drolleten. Az volt a feltevés, hogy a lövedék
talán még a testében van. De nem volt.
Azt kértem, hadd mehessek el a helyszínre, Brando házába, a Mulholland Drive-ra. Ott
találkoztam Bob Shapiróval, aki később O. J. Simpson védelme oldalán szerepelt. Akkor a Brando
család tanácsadóként alkalmazta. Találkoztam Marion Brandóval, a feleségével, és a gyerekeivel.
Kértem, hogy nézzük meg a helyszínt. Kiderült, hogy rendőrség nem volt elég körültekintő: a
szobát nem zárták le, emberek járkáltak ki-be, amióta a rendőrök elmentek. A vérfoltos heverőt a
fészerbe vitték,
de most ki kellett hoznunk, hogy megvizsgálhassuk, hátha a golyó oda ágyazódott be. Sajnos
nem találtuk meg.
Amikor beléptem a szobába, az első, amit megláttam, egy vastag rongyszőnyeg volt.
Megcsóváltam a fejem, mert már tudtam, mi a baj. A tapasztalat megtanított arra, hogy két hely
létezik, ahol a rendőrök utálnak golyók után keresgélni: ezek pedig az ürülék és a rongyszőnyeg. Itt
az utóbbival volt dolgunk. A golyó egy vastag rongyszőnyegben gyakorlatilag láthatatlan.
Ebben az ügyben nagyon fontos volt, hogy hol találjuk meg a lövedéket. A rendőrség már az
esetet követő napon előállt a saját verziójával. Az első rendőr azt mondta, Drolletet a heverőn, háton
fekve találta meg; a tévé be volt kapcsolva, a csatornák folyamatosan váltogatták egymást, mint
amikor valaki a kedvenc műsorát keresi. Egyik kezében öngyújtó volt. Egy lövés nyoma látszott az
állán. A rendőrség feltételezte, és ki is mondta, hogy amikor Drolletre rálőttek, ugyanebben a
testhelyzetben volt, de ezt nem lehet bizonyítani. Minden test lezuhan, amikor lövés éri: a gravitáció
mindannyiunkra ugyanúgy hat.
Ezért négykézlábra álltam, és elkezdtem tapogatni a szőnyeget, miközben az idősebb Brando
mezítláb lépkedett rajta. És megtaláltuk. Amikor egy golyó áthalad a szőnyegen, és egy olyan
márványpadlóhoz csapódik, mint amilyen a helyszínen is volt, nagyon különleges módon pattan le,
aztán továbbcsúszik a szőnyeg alatt; ilyet azelőtt is, azután is láttam.
Brandóval együtt megnéztük a lövedéket; egyik oldala nagyon fényes volt, ahol nekiütődött a
márványpadlónak, a szőnyeg alatt. Shapiro felhívta a rendőröket, és amikor megérkeztek, beszéltem
az őrmesterrel.
- Nahát - mondta. - Pedig ez egy kiemelt ügy. Hogy mehettek el a helyszínről a kollegák úgy,
hogy nem keresték meg a golyót?
Aztán rám nézett, és szomorúan megjegyezte:
- Látja, doki, ha valaki gyatra munkát végez, nem képes csak azért jól dolgozni, mert egy ilyen
kényes ügybe csöppent.
Teljesen igaza volt. Akkor még nem tudtam, hogy a próféta szólt belőle.
A hatvanas évek óta a nyomozás megszabadult a kikérdezés és a vallomástétel függőségétől.
Akkoriban a gyilkosságok 85%-ának családtagok vagy barátok álltak a hátterében. A hetvenes
években megnőtt a kívülállók által elkövetett gyilkosságok száma, és egyre jobban kezdett
érdekelni minket az indíték és az alkalom. A nyolcvanas évekre az emberölés indítéka teljesen
megváltozott, mert a gyilkosságoknak csupán 60%-ában volt kapcsolat gyilkos és áldozat között. A
nyomozás egyik eszközeként használni kezdték a DNS vizsgálatokat. Ezzel a módszerrel az volt a
probléma, hogy mindig csak azt hangoztatta, ami úgyis nyilvánvaló volt, de hiányzott belőle
mindaz, amit csak a helyszínen lehetett megtapasztalni. Össze lehet szedni olyan adatokat az
elkövetőkről, amelyeket gyakran egy jó detektív is megtud az utcai munka során: a kéjgyilkosok
általában tizennyolc és harmincöt év közötti férfiak, akik áldozatuktól számítva kb. harmincöt
kilométeres körzeten belül élnek. Az ilyesmit jó tudni, de ettől még nem lettünk sokkal okosabbak.
A nyomokból kiolvasható bizonyíték a nyolcvanas évek vége felé jelent meg hirtelen a színen, a
DNS-vizsgálat továbbfejlesztésével. A DNS ujjlenyomat-vizsgálat elnevezését Alec Jeffreys brit
genetikus találta ki. Ez a technológia segíti most a bíróságok munkáját, hogy elítélhessék a
gyanúsítottakat, vagy felmentsék a tévesen vád alá helyezetteket.
A DNS minden sejtünk magjában megtalálható, és hosszú, spirális létrára emlékeztet. A létra
cukorfoszfát oldalait szén, hidrogén, oxigén, nitrogén és foszfor atomok kombinációja alkotja. A
létrafokokat adenin, timin, guanin és citozin nukleinsav párok alkotják. A génjeink tulajdonképpen
biokémiai parancsok, melyeket ezeknek a bázispároknak a sajátos egymásutánisága szab meg.
Génjeink kilencvenkilenc százaléka azonos a többi emberével, illetve néhány emlősével. Az a
bizonyos egy százalék tesz minket egyedülállóvá. Habár mindenkiben megvannak ugyanazok a
gének, melyek meghatározzák a fizikai tulajdonságokat és előállítják a szükséges fehérjéket és
enzimeket, a DNS hosszú szakaszainak még nem ismert a funkciója. A DNS-nek nagyon fontos
szerepe van, amikor azonosításra használják, mert személyenként változó. Az ismétlődő sorrendben
elhelyezkedő nucleinsavak neve mikroszatelit. Az ismétlődések száma, a polimorfizmusok minden
embernél eltérőek. Ezeknek a mintája alkotja a DNS ujjlenyomatot.
A DNS-vizsgálat során több ismétlődő részt különleges enzimek segítségével felszabdalnak,
úgy, hogy a DNS-t ugyanazokon a pontokon felhasítják. A részekre szedett DNS-t méret szerint
csoportosítják, majd megszámolják, mivel egy adott helyen egy embernek tizenkettő, másnak
esetleg tizenöt ismétlődése is lehet. Több helyet is összehasonlítanak. Az egyező minták
feltehetőleg ugyanattól a személytől származnak. A legnagyobb pontosság érdekében, hogy az
eredményt a bíróság elé lehessen tárni, a szakértőnek arra az eshetőségre is gondolnia kell, hogy
bármelyik két embernek lehet véletlenül ugyanaz a mintája.
Minden olyan anyagot, melyek DNS-t tartalmazhatnak, a helyszínen összegyűjtenek: vér,
spermium, nyál és a fejtetőből kitépett haj a legfontosabb nyomok, amelyeket keresünk, mert ezek
nagymértékben segítenek az elkövető azonosításában. Amikor a DNS-vizsgálatot gyorsan végzik el,
az ügy hamar lezárul. Ezekről az esetekről legtöbbször nem hallunk, mert sosem jutnak el a
bíróságig. Ez a fajta vizsgálat összeköthet látszólag egymástól független bűncselekményeket egy-
azon elkövetővel, és még a kezdet kezdetén irányt szabhat a nyomozásnak.
A nyomozók fontos feladata, hogy összegyűjtsék a rágógumikat, a papírzsebkendőket, a
sebtapaszokat, a cigarettacsikkeket, az üdítős dobozokat és más, a helyszínen heverő tárgyakat. A
poharakat, melyekben a gyanúsítottnak innivalót kínálnak a kihallgatás során, elviszik, és
összehasonlítják a rajta található DNS mintákat a helyszínről származókkal. DNS-t vérből, sper-
miumból, hajból, szőrből, nyálból, nyálkából és bőrszövetekből lehet nyerni.
A kilencvenes években arra tanított meg minket a DNS, hogy meg kell védenünk és össze kell
gyűjtenünk a nyomokat a helyszínen. Ez nagyon lényeges. Ha nincs nyom, nincs DNS. Ilyen
egyszerű. A nyomokban persze más dolgokra is bukkanhatunk, de messze a DNS a
legkézenfekvőbb megkülönböztető jegy az emberek között. Emiatt aztán a bíróságok gyakran
jobban hisznek a DNS eredménynek, mint a hagyományosabb vizsgálatoknak - vagyis az
ujjlenyomatoknak, a kézírásazonosításnak, vagy a szemtanúknak.
Az utóbbi időben elterjedt az úgynevezett mesterséges intelligencia használata. Léteznek
hordozható digitális mikroszkópok, szkennelő ujjlenyomatvevő gépek, lézerek és a
világítóeszközök minden elképzelhető fajtája, melyek az ember szervezete által kiválasztott leg-
különbözőbb anyagokat képesek kimutatni, és még annyi minden.
Minden változás ellenére egy dolgot azonban nem tudunk megváltoztatni, ez pedig az emberi
természet. A nyomozók gyakran mondják, hogy az ideális nyom a gyilkos lenyomata az áldozat
vérében. De ha senki sem óvja meg, a nyom elvész. Ezek a fejlődő tudományok semmire sem jók,
ha nem szakavatott kezekbe kerülnek a nyomozás során.
Nicole Brown Simpsont és Ronald Goldmant 1994. június 12-én gyilkolták meg. Először Bob
Shapiro hívott fel 16-án, csütörtökön, éjféltájban. Azt kérdezte, szerintem ki a legjobb kriminalista.
A nyilvánvaló válasz Henry Lee volt.
Másnap - öt nappal a kettősgyilkosság után - Henry Lee és én megérkeztünk Robert Kardashian
otthonához, Los Angeles egyik előkelő negyedébe. Itt tartózkodott O. J. Simpson, aki arra készült,
hogy aznap délben feladja magát. Mi akartuk először megvizsgálni őt, mindenkit megelőzve. A
találkozáskor jelen volt Saul Faerstein, igazságügyi elmeszakértő, és Bob Shapiro is. A
rendőrségnek nem volt tudomása Simpson tartózkodási helyéről.
Megkértük Simpsont, hogy vetkőzzön alsónadrágra. Amikor megtette, két dolgot figyeltem meg:
sokkal soványabb volt, mint vártam, és volt egy gyógyulófélben levő vágás az egyik kezén, de
semmi más küzdelemre utaló nyomot nem találtam. Arra a következtetésre jutottam, hogy O. J.
mély depresszióban szenved. Sajátos testtartása és az érzelmek hiánya, melyek az öngyilkosság
veszélyének félreismerhetetlen jelei, teljesen nyilvánvalóak voltak.
Lefényképeztük, és szőrmintákat vettünk róla, aztán beszéltünk a pszichiáterrel. Henry és én azt
tanácsoltuk, tartsák Simpsont felügyelet alatt, nehogy megpróbálja megölni magát. Az övét, a
cipőfűzőit, vagy bármi mást, amivel árthat magának, el kell venni tőle. Még nem fejeztük be a
vizsgálatokat, amikor több hívás érkezett a rendőröktől. Tudni akarták, hol vagyunk, mert el akarták
vinni a gyanúsítottat. Közölték, hogy letartóztatási parancsuk van. A korábbi hívások során Shapiro
nem árulta el Simpson tartózkodási helyét. Amikor azonban a rendőrök a letartóztatási parancsot
említették, azonnal bemondta a címet.
Henry és én a feljáróra néző hatalmas ablakhoz léptünk, és vártuk a rendőröket. Úgy tudtuk,
Simpson az egyik hálószobában búcsúzkodik a barátnőjétől.
Az események hirtelen felgyorsultak, megjelent a rendőrség, és O. J. Simpsont elnyelte a föld.
A tárgyalás során is bebizonyosodott, hogy a Los Angeles-i rendőrség nem vigyázott jól a
helyszínre. Beözönlött egy csomó ember, és hibákat követtek el. Jószerével ki-be hordozták a
nyomokat a lábukon, a ruházatukon és a saját kezükön is.
Tudjuk, hogy az első óra a legfontosabb a tett helyszínén. Az első személy, aki ott megjelenik,
meghatározhatja a nyomozás irányát. Ez az első személy általában egy járókelő, vagy egy rokon,
aki mindenféle elképzelhető dolgot művel a testtel, hogy újraélessze. Lehet, hogy megfordítja a
halottat, esetleg ütögeti az arcát, pumpálja a mellkast, megnézi a pulzust, vagy szájon át
lélegeztet - mindezt azért, hogy megmentse a másik ember életét. Így azonban változtat a test elhe-
lyezkedésén és állapotán, amit az oda érkező rendőrség nem köszön meg.
Gyakran megesik, hogy a legalacsonyabb rangú és legtapasztalatlanabb rendőr határolja el, zárja
körül a helyszínt. A tapasztalt nyomozó már tudja, mennyire fontos az első óra, és hogy az alatt a
hatvan perc alatt a nyomot meg lehet őrizni, de tönkre is lehet tenni. Minden azon múlik, hogyan
határolják körül a gyilkosság helyszínét.
Mint mondtam, a rendőrségi kordon meghúzása az első helyszínre érkező rendőr feladata;
egyedül a gyilkossági csoport tagjai, a laborosok és az orvos szakértők léphetnek a szalagon belülre.
A helyszínen bizonyos védőfelszerelést kell viselni: kesztyűt, hajhálót, cipővédőt és kezeslábast.
A Simpson-Goldman gyilkosság helyszínén megjelent rendőrtisztek elmondták, hogy semmiféle
védőfelszerelést nem használtak. A tárgyaláson, amikor Marcia Clark ügyésznő Philip Vannatternek
tette fel kérdéseit, a nyomozó azt vallotta, hogy már régóta dolgozik a szakmában, és az ő
generációja soha nem hordott hajhálót és cipővédőt. Egyszerűen nem így végezték a dolgukat.
Az efféle gondolkodásnak meg kell változnia. Egyetlen nem odaillő hajszál tönkreteheti a
helyszíni nyomokat, és az ellentétes oldal jogi képviselője biztos rá is kérdez. A hajháló, a cipővédő
és a kesztyű viselete nem tűnik túl nagy áldozatnak, ha az igazságszolgáltatás a tét.
A helyszín védelmének hiánya a Simpson-Goldman gyilkosság esetében azt is eredményezte,
hogy mindenhova véres lábnyomok kerültek, melyek közül a legtöbbet, amint hosszas nyomozás
után kiderült, maguk a helyszínre érkező rendőrök ejtettek. Nem sokat kell vizsgálgatni a helyszíni
fotókat ahhoz, hogy meglássunk néhány detektívet (egyeseket magas sarkú cipőben), ahogy a
halottak vérében sétálnak, egyik testtől a másikig - szó szerint, egyik helyszínből a másikba.
Ez katasztrofális kimenetelű volt a vád számára, főleg mert több nyomozó átment a véres
kettősgyilkosság színhelyéről a következő fontos helyszínre, O. J. Simpson lakására, ahol ismét
cipővédő nélkül járkáltak, így valószínűleg mindenféle nyomokat szállítottak át a gyilkosságok
helyéről a gyanúsított otthonába.
Egy véres papírdarab is hevert a földön Nicole Simpson feje mellett, amelyből sosem lett
használható nyom. Ki tudja, mit hordozott magán, hova lett? Nyilván az egyik gyanútlan nyomozó
cipője talpán került el a helyszínről. A nyomoknak ilyenfajta beszennyezése és egyik helyszínről a
másikra való átszállítása kétségtelenül nagy meggondolatlanság volt, de hamarosan meg is vádolták
az illetékeseket, hogy babráltak a bizonyítékokkal.
Nicole Brown Simpson és Ronald Goldman teteme megvizsgálatlanul hevert vérbe fagyva, és
senki sem kért igazságügyi orvos szakértőt.
Ez a végzetes hiba megválaszolatlanul hagyta azt a kérdést, hogy mikor haltak meg az áldozatok.
Azok a mérések, melyeket a halottkém végez, pontosan megadják a halál időpontját - és ez minél
hamarabb történik a halál beállta után, annál pontosabb. Az állkapocs például két órával később
merevedik meg, és a merevedés különféle fokozatai közti eltérések felismerése nagy
szakértelmet kíván.
A test szemrevételezése a merevedés, az elszíneződés és testhőmérséklet szempontjából nagyon
sokat segíthet, ha elég hamar történik, de keveset ér, ha már a hullaházban végzik el.
A patológusnak azért is kell gyorsan megjelennie a helyszínen, hogy megtekintse a nyomokat a
holttesten. A legtöbb rendőr nem érinti meg a hullát. Úgy képezték őket, hogy ezt ne is tegyék, és a
legtöbben betartják ezt. Az orvos felelőssége, hogy azonosítsa, lejegyezze, megőrizze és
összegyűjtse a bizonyítékokat, és odafigyeljen, hogy semmi ne vesszen el útban a hullaház felé. A
dokumentációt diktálás, leírás és fotózás útján végzik. Még a legrövidebb életű bizonyítékot is
begyűjtik és megőrzik.
A Simpson-Goldman gyilkosság színhelyén a patológust semmi másra nem használták, mint
hogy elszállíttassa a testeket. Nem is értesítette senki, csupán tíz órával a halottak megtalálása után.
Addigra azonban a döntő bizonyíték örökre eltűnt.
Az orvos szakértő a lakásba is bement volna, és megnézett volna mindent - a gyógyszeres doboztól
kezdve a szemetesen, a szekrényeken át a hűtőig -, és lejegyezte volna, mi van a tűzhelyen meg a
mosogatóban, azt keresve, aminek a nyomozás szempontjából jelentősége lehet. Mindezeket a
dolgokat rendszerint lefotózzák és megőrzik. Ezek közé tartozhatnak olyan látszólag jelentéktelen
tárgyak is, mint az az olvadozó jégkrém, melyet Nicole Simpson házában találtak. Nagy jelentő-
séget tulajdonítottak a tárgyaláson annak a ténynek, hogy a rendőrök látták, de nem fényképezték
le. Az orvos tudta volna, hogy időponttal ellátva le kell fotózni, és később, a két áldozat gyomrában
keresni kell a jégkrémet, mert így fény derülhet arra, hogy mikor ették meg, és egyéb
összefüggéseket is meg lehetett volna állapítani. Még az olvadás ideje is lényeges lehetett volna,
melyet könnyen ki lehet számolni, ha újrateremtik a gyilkosság éjszakájának hőmérsékleti
körülményeit. Ez is szólhat a halál idejéről, amelyet a tárgyaláson sosem derítettek ki.
A rendőrök nem feltétlenül pillantanak bele gyógyszeres üvegekbe, edényekbe, italos üvegekbe,
a patológusok viszont pontosan ezt teszik, mégpedig azért, hogy megfelelően dokumentálhassák a
helyszínt, és el tudják dönteni, milyen részletes boncolást kell majd végezni. Meg kell-e őrizni
például az összes ételszármazékot az egész emésztőrendszerből? Le kell-e vágni a végtagokat? És
mi legyen az arccal? Hogy a megszokott boncolási folyamaton túl kell-e lépni, attól függ, mit látunk
a helyszínen, és mi adhat választ a később felmerülő kérdésekre.
Tíz óra elteltével azonban az információk nagy része vitathatóvá válik.
Nicole Brown Simpson testét a helyszínen nem vizsgálta meg orvos. A hátára fordították, hogy
így szállítsák a hullaházba, ahol megvizsgálták, megmosták és a hullaházi fényképész lefotózta. Két
nap múlva történt meg a boncolás. Egyáltalán nem vettek le róla nyomot a megfelelő eljárás
keretében, hiszen erre addigra már senki nem volt képes: minden bizonyítékot lemostak róla.
A felületes fotózás is ártott az ügynek. Rengeteg kép készült a helyszínen a testekről, de egyet
sem csináltak a lakás belsejében. A jégkrém mellett azt is dokumentálni lehetett volna, hogy
történt-e valami az ágyakban vagy azok közelében; volt-e jele annak, hogy dulakodtak a
lakásban. Sok más dolgot is lefotózhattak volna, amit el sem tudunk képzelni, hiszen nem tudjuk,
mit keresünk, amíg meg nem találtuk. Ez a nyomozás alapszabálya: sosem lehet előre tudni, mit
keresünk.
A Simpson-ügy helyszínén ejtett bakik sora tovább folytatódik: nem gyűjtötték össze a
vércseppeket Nicole hátáról; nem vizsgálták meg és nem fotózták le a hátsó ajtót (melyet
valószínűleg a gyilkos használt). Ennek eredménye hetekkel később az a vád lett, hogy az ott talált
vér utólag került oda. Nem húztak zacskót egyik áldozat kezére sem; nem vizsgálták meg egyiket
sem abból a szempontból, történt-e nemi erőszak.
Az igazságügyi orvostudomány az esetek kis hányadában bizonyul döntőnek. De sosem
tudhatjuk, melyek ezek az ügyek. A gyilkosságok nagy részét még mindig a régi módszerekkel
derítik fel. A legtöbb ügyben vallomások vagy folyamodványok születnek, még jóval a per előtt. És
a legtöbb esetben nem kell alkalmazni a DNS összehasonlító vizsgálatot sem. Viszont nem tud-
hatjuk, mikor lesz rá igény Ki mondja meg, melyik lesz a legközelebbi "évszázad pere"?
Nem tudhatjuk. Egyike annak a kevés pozitívumnak, mely a Simpson-ügy nyilvánosság előtt
zajló perének tulajdonítható, hogy a nyomok középpontba kerültek, és bebizonyosodott, szükség
van a begyűjtésükre, megőrzésükre és vizsgálatukra. Ezt pedig csak úgy lehet megtenni, ha minden
egyes helyszínt megvédünk, biztosítunk.
Máskülönben nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy valóban az elkövető hagyott valamit
maga után a helyszínen - egy ujjlenyomatot, vért, spermiumot vagy cipőnyomot. Volt egy eset,
amikor a gyilkos nadrágja hajtókájába került valahogy az áldozat körmének egy darabja, vagy
máskor az áldozat kontaktlencséjét találták meg a gyilkos autójának hátsó ülésén. Habár az eseteket
nem követte világméretű hírverés, mindkét elkövető börtönbe került.

Rovarok
Dr. Neal Haskell, az egyetlen főállású rovar szakértő a világon, ezért aztán szinte állandóan
utazik. Ezen a héten azonban otthon van - mert minden évben, nyár elején egy tanfolyamot vezet. A
világ minden tájáról érkeznek nyomozók Rensselaerbe, ahol a mestertől elsajátíthatják a halottakon
található rovarokkal kapcsolatos ismereteket.
Haskell az igazságügyi orvostan és a biológia tudományának professzora a rensselaeri St. Joseph
Főiskolán, tulajdonképpen egy nagy gyerek, akinek hordóhasán felnagyítódik pólója mókás
szövege. Ennek a pólónak az elején ez olvasható: KUKACURALOM; a hátán pedig: PATTOGÁS,
RECSEGÉS, UGRÁLÁS - A GYÁSZ ETTŐL LESZ MÓKÁS.
A főépület mellett parkoló autó rendszámtábláján a KUKAC felirat olvasható. Ez az ember
halálosan komolyan veszi a "kukacait" - de még ezt is humorral teszi.
Ahol beáll a halál, a rovarvilág bizonyos tagjain elhatalmasodik az őrület. A nőstény
húslegyeknek kifinomult a szaglóérzékük, és akár két és fél kilométerről is megérzik a halált.
Talán az a gáz teszi, amit a bélbaktériumok bocsátanak ki. De az is lehet, hogy valami sokkal
titokzatosabb dologról van szó.
Ezt a jelenséget már 1235-ben lejegyezték, amikor Sung Cu, kínai halottkém A tévedések
eloszlatása címmel könyvet írt korának igazságügyi orvostanáról. Minden bizonnyal ez a könyv
tartalmazza az első írásos beszámolót arról, hogy a rovarok segítségével oldottak meg egy
bűnügyet. Egy csúnya gyilkosság történt egy kis kínai faluban, és a tanúk szokásos kikérdezése után
sem sikerült gyanúsítottat találni. Ekkor a nyomozó utasította a parasztokat, hogy vigyék ki egy
tágas térre a sarlóikat, és fektessék őket a földre. A legyek ellepték az egyik sarlót, valószínűleg az
áldozattól származó vér és szövetdarabok miatt. A szerszám tulajdonosa a bizonyíték hatása alatt
megtört és vallomást tett.
Francesco Redi 1668-as kísérletei döntötték meg azt a széles körben elterjedt hiedelmet, hogy a
rothadó hús saját magából tenyészti ki a kukacokat. 1855-ben történt, hogy egy bűnügy
megoldására rovarokat használtak fel. Amikor Franciaországban, egy ház vakolata mögött egy
csecsemő tetemét találták meg, dr. Bergeret D'Arbois a boncolás után arra a következtetésre jutott,
hogy a rovarok az elkövetés korábbi időpontjára utalnak, tehát a ház előző lakóira kell gyanakodni,
nem pedig azokra, akiket eredetileg vádoltak.
A rovartan igazságügyi alkalmazása egyre jobban terjedt, míg végül az indianai Rensselaerben
megalapult Neal Haskell egy farmra telepített rovariskolája.
A tanfolyam menete a következőképpen alakul: disznóölés, rovarok megfigyelése, kukacok
keresése, kísérletek, sörivás, hússütés.
A farmon harminchét diák készülődik. Sétálgatnak, sütkéreznek a júniusi napon. Csendesek és
jól ápoltak; a férfiak a jellegzetes rövidre nyírt frizurával, a női hallgatók némelyikén egy-egy
testékszer, vagy tetoválás látható.
A hatalmas hűvös terem, ahová az oktatás kezdetekor belépnek, dr. Haskell rovarkiállításának
színhelye, és ez a doktor utazóshow-ja is. Maga a labor, ahol több ezernyi rovar leledzik élet és
halál különböző stádiumaiban, édesanyja házának alagsorában található, a város egyik legszebb
utcájában.
A mai napon dr. Haskell pólóján a következő felirat olvasható: LEGYEK KÍMÉLJENEK. Az
egyik hallgató felajánlja, hogy elcseréli egy nyakláncra, melyen műanyag bogarak és legyek
sorakoznak, köztük apró gumi kukacokkal. Dr. Haskellnek nagyon tetszik az ötlet.
Már az első néhány pillanatban megmutatkozik, hogy Neal Haskell mennyire benne van a
játékban, mennyire lelkesedik a tanításért, és magukért a kukacokért is.
- Jó hírem van! - mondja, miközben megfordul az asztalsorok közt. - Megjöttek a kukacok! A
vándorló kukacok. Itt vannak a lárvák! - A huszonöt disznó, melyet előző este vágtak le, mostanra
magához vonzotta a szokásos látogatókat. Az osztály egy része mintha már tudna erről: korán
keltek, és megnézték a disznótetemeket.
Laura is a korán kelők közt volt. A kísérlet után ír majd egy dolgozatot arról, hogy az égetés,
illetve a tűz milyen mértékben befolyásolja az időtartamot, ami alatt a legyek összegyűlnek egy
tetemen. Azaz: "Ha az elkövető megpróbálja elégetni a testet, megtudhatjuk,
mennyi késedelmet jelent ez a rovarok számára". Az írás az Amerikai Igazságügyi Orvos
szakértők kongresszusán, a nevadai Renóban, februárban kerül nyilvánosságra. Ha Haskell többet
tudott volna az elszenesedett testek és a rovarok kapcsolatáról, egy nemrég történt ügyben nagy
hasznát vehették volna a nyomozók. Valaki megpróbált elégetni egy testet, miközben tökéletes
égésnyomokat hagyott a füvön. Haskellnek tudnia kellett volna, hogy az égés késleltette-e a rovarok
megjelenését és tevékenységük kezdetét. Ezek tudatában ugyanis könnyebb lett volna meghatározni
a halál időpontját.
Bizonyos rovarok elárulják, mikor és hol öltek meg valakit, és mindezt olyan pontossággal
teszik, ahogy egy komputer sem tudná.
Dr. Haskell sétál a teremben, és huszonöt éves pályafutásának ötszáz esete közül az egyik
részleteiről mesél, amely Oklahomában esett meg.
Arrafelé sokkal forróbb az augusztus, mint Rensselaerban, és a napon hagyott hús jóval hamarabb
megromlik. Egy reggel valaki Aureliano Cismeros és felesége, Linda Howell otthona
előtt haladt el. A kocsifeljárón felhalmozott szemétből iszonyú bűz áradt. Legyek szálldostak
körülötte.
Néhány szekrényfiók, paplan, bőrönd és egy ponyva alól Aureliano Cisneros oszlásnak indult
hullája került elő, akit utoljára egy bárban láttak, amint feleségével elhagyta a helyiséget. Együtt
viharos gyorsasággal távoztak, és a feleség tanúk füle hallatára ezt kiáltotta: Úgyis megöllek, te
állat.
- A ponyván valami porszerű anyag volt, melyről először azt hitték, drog - mondja dr. Haskell. -
De nem az volt. - A professzor hatásszünetet tartott. - A szódabikarbóna jó szolgálatot tehet a
hűtőben, de semmit sem ér egy oszló hullával szemben, a kerti pázsiton.
Amikor Linda Lowellt kérdőre vonták, azt mondta, igen, a férje és ő valóban veszekedtek
csütörtök este, de később tisztázták a dolgokat. A férj két napja nem került elő, pontosan augusztus
hatodika, szombat este óta. Linda állítása szerint ekkor ment el otthonról, hogy a barátaival
találkozzon.
Amikor Linda Howellt letartóztatták férje meggyilkolásának gyanújával, a nyomozók már látták
a tetemet, volt indíték is, de az idővel nem boldogultak.
- Huszonnégy, vagy negyvennyolc óráról volt szó? teszi fel a kérdést Haskell. - Hány napja
feküdt ott a tetem? Ezt kell tudnunk és bizonyítanunk.
A rovarok után a második kedvenc Haskell életében az időjárás. Mindkettőből bőven kijut
Indianában, ezért imád itt lakni.
Bizonyos rovarok folyamatosan rajzanak. Minden kertész tudja, hogy bolygónkat, a földrajzi
szélességi körökhöz hasonlóan növényzónák osztják fel. Az egyik zónában honos növények nem
biztos, hogy ugyanolyan szívósak lennének egy másikban, és a tavasz - kísérőjelenségeivel együtt -,
ahogy mindenki tudja, más és más időben jelenik meg a különböző égtájakon. Senki sem várja,
hogy novemberben egy szorgos méhecskére talál New York északi részén. Méhcsípések okozta
közlekedési balesetek novembertől késő áprilisig soha nem fordulnak elő, aztán az esetek száma
ismét növekedni kezd a hőmérséklettel együtt.
Az Aureliano Cismeros-gyilkosság helyszínén összegyűjtött és megőrzött légylárvák vizsgálata
után Haskell megállapította a fajukat, és azt, hogy fejlődésük harmadik szakaszában vannak, amely
a bebábozódás és a kifejlett légy állapotot megelőző utolsó lépcsőfok.
A kukacok fejlődési folyamatának idejét a hőmérséklet nagyban befolyásolja: a magasabb hő
felgyorsítja, a hideg lelassítja. Ez pedig egy kikövetkeztethető rendszer szerint mozog, melynek
táblázati adatait Haskell álmából felkeltve is tudja. A nyomozáshoz a pár veszekedését követő
napokra vonatkozóan a hőmérsékleti adatokat megtudták a Stroud környékén lévő
mérőállomásoktól.
- Tudjuk, milyen feltételek között fejlődnek ki a húslegyek - magyarázza Haskell. - Tehát az
ismert időjárási tényezők figyelembevételével kell kalkulálni. A nő állítása szerint a férfi hatodikán,
szombaton este még teljesen jól volt; ezzel szemben viszont, a testet nyolcadikán fedezték fel, és azt
is tudjuk, hogy a húslégy éjszaka nem aktív, így az idő túl rövidnek látszik a kukacok állapotához
képest. Hetedikén napfelkeltétől kezdve adott egy bizonyos hőmérséklet, egészen éjfélig. De még
ezzel együtt is, közel sem elegendőek a feltételek a húslégy kifejlődéséhez.
Dr. Haskell így folytatja:
- Ennyi idő alatt tehát nem lehet kikölteni a petéket. Ezek szerint a nő verziója semmiképpen sem
lehet igaz. A halál beálltát valamikor hatodika előttre, mondjuk, ötödikére tehetjük, ami már
optimálisnak mondható.
A halál, dr. Haskell meghatározása szerint, csütörtök este állt be. Nem sokkal azután, hogy ezt a
tényt feltárták, Linda Howell beismerte tettét.
A délelőtti szünetben az egyik hallgató fényképeket ad körbe. A fotókon a tennessee-i
"Hullafarm" látható. Ez a szabadtéri laboratórium, melyet a Tennesse Egyetem legendás hírű
professzora, William Bass alapított, a tetemek bomlásának vizsgálatára specializálódott, és mint
ilyen, egyedülálló a világon. A drótkerítéssel körülvett farmon a bomlás különböző stádiumaiban
lévő emberi testek találhatók a legkülönfélébb kísérletek alanyaiként. Van itt olyan hulla, amit
autóban hagytak. Egy másik falevelekkel van betakarva. Van egy, amelyik nyílt terepen, szabadon
hever. Mások koporsóban, változó mélységekben vannak eltemetve, vagy fák alatt fekszenek,
ruhában vagy anélkül. Van olyan, amit bebalzsamoztak, és olyanok is, amelyeket különböző bűn-
tettek áldozataiként szemléltetnek.
A laboratóriumban készített vizsgálatokról gyakran esik szó a bíróságokon, mert ezek segítenek
a bizonyítékok alátámasztásában és értelmezésében. Az O. J. Simpson-ügy után például az FBI
felkereste Basst, hogy a bomló testekből vehető DNS-sel kapcsolatban végezzen kutatásokat. A
Simpson-ügyben akkor vettek vért az áldozatoktól, amikor megtalálták őket. Három-négy nap
elteltével azonban más mintákra is szükség volt, így felmerült a kérdés, vajon ugyanolyan
mennyiségű DNS lelhető-e fel az első napon levett vérben, mint abban, amihez a negyedik napon
jutnának. A Simpsonperre való előkészület alatt senki sem tudott erre a kérdésre válaszolni, mert
senki sem végzett ilyen jellegű kutatást.
Vannak, akik úgy gondolnak az igazságügyi rovartanra és a bomlás tudományára, mint az
igazságügyi orvostudomány kísérleti ágaira. Dr. Haskell rovariskolájának hallgatói láthatóan nem
így gondolkoznak. A hullafarm népszerű kutatási helyszín a számukra, amint az a körbeadott fotók
és a hozzájuk fűzött kommentárok is bizonyítanak.
A dr. Haskell által készített és levetített diákból kiderül, hogy ő maga is jónak tartja és támogatja
a kezdeményezést, hogy végrendelete szerint a saját testét is a labor rendelkezésére kívánja
bocsátani, ahol "egy fa alá fogják kiteríteni, a folyó mellett, hagyva, hogy a természet birtokba
vegye". Egy másik diaképen a lánya, Chrissy látható, amint éppen egy holttest mellett guggol.
Haskell őt is magával vitte a farmra.
Az ezután következő dián egy kinagyított idézet olvasható a Newsweek 1991. április 22-i
számából: "Apa, csinálj valamit azzal a döglött macskával a mélyhűtőben. Furcsa íze van tőle a
tejnek - mondja a kilencéves Chrissy Haskell, Neal Haskell igazságügyi rovarkutató lánya. A
professzor macskák tetemein végez kísérleteket a kukacok fejlődésével kapcsolatban." Dr. Haskell
mindig nevet, amikor erről a kedves, a sajtóhoz fűződő emlékéről beszél.
Dr. Haskell híres csodabogár, akiről mindig szívesen írnak a lapok. A bíróságon való megjelenés
azonban már komoly dolog: a legutóbbi adatok szerint Haskellt tizenhét államban kérték már fel,
hogy vallomást tegyen. Sajnos vannak bírók, akik nem engedik, hogy az igazságügyi rovartan
képviselője megjelenjen a tárgyalóteremben. Ez az egyik oka annak, hogy Haskell olyan sok időt
tölt tanítással - eddig több mint hetven szemléltető kísérletet tartott szerte az Egyesült Államokban
és Kanadában. Neal Haskell célja, hogy a "kukacok" bejuthassanak a tárgyalásokra.
- A tudatlanság sok baj forrása. El kell érnünk, hogy a jogászok ne mondják folyton, hogy hallani
sem akarnak a rovarokról. - Haskell arca elkomolyodik, miközben tekintetével hosszan
végigpásztázza a termet. Nem helyes arra hivatkozni, hogy ez még fiatal tudomány, mert ez csak
tápot ad a védőügyvédek ellenséges viselkedésének.
Haskell tanítási módszerének lényege, hogy hagyja dolgozni a hallgatóit, megfigyeléseket
végezhetnek, nyomokat gyűjthetnek és elemezhetnek. Ilyen lehetőségük nem lesz a gyilkossági
ügyek nyomozása közben. Itt és most van idejük végigkövetni a tetemeken talált lárvák kikelését.
Ezen a telepen disznókat használnak, amelyeket Haskell farmjának különböző pontjain kiterítettek.
Némelyiket a két tó egyike közelébe helyezték, néhányat pedig a fák alá, de egy sincs a ház
közelében. Ez itt egy mini hullafarm, ahol a hullák sertések.
A hallgatók azért vannak itt, hogy elsajátítsák, hogyan lehet kikövetkeztetni a halál beálltának
időpontját. Ehhez azonban hozzá kellett szokniuk a vizsgálatok anyagához. Hogyan is gyűjtik a
nyomozók a rovarokat?
Haskell azt mondja, a legjobb csali az ember ujja. Ezt hallva mindig van valaki a csoportban, aki
felsóhajt. Aztán következik a háló, amely szintén alkalmas a rovarok begyűjtésére. A holttest felett
repdeső rovarok általában gyors repülők, ezért gyűjtésük nagy ügyességet kíván.
A befogás után a háló nyílása egy üveg széles szája fölé kerül, amelybe előzőleg több, etil
acetáttal átitatott vattapamacsot helyeztek. Az üvegre rákerül a tető, majd minimum két, maximum
öt perc múlva a rovarok elpusztulnak.
Az elpusztult példányokra csavaros tetejű fiolák várnak. Némelyik 75%-os etil-alkoholt
tartalmaz, a többi pedig száraz. Ha szárazan tároljuk a rovarokat, erős nedvtermelődés indul meg,
melyből penész keletkezik; ez pedig gyorsan elpusztítja a tetemeket.
A folyamatot három-négy alkalommal ismétlik meg a hálós gyűjtéssel, hogy minden repülő
rovarból legyen minta.
Léteznek módszerek, melyek segítségével közvetlenül a holttestről is lehet rovarokat gyűjteni,
magyarázza Haskell a hallgatóknak. Pontosan elmondja, hogy lehet eltávolítani az ujjat, miközben
arra is emlékeztet, hogy milyen fajta nyomást nem szabad kifejteni a kemény- vagy lágypáncélú
rovarokra. Majd a sikeres lárvagyűjtésről magyaráz, mivel a lárvákat be kell vinni a laboratóriumba,
hogy kikeltsék és felneveljék azokat, mert csak így lehet meghatározni a rovar fajtáját. Haskell
rovaróvodáját édesanyja pincéjében tartja, melyet "kukac motelként" emleget. Az idők során rájött,
hogy a kukacok legjobban a marhamájat szeretik.
A hallgatóknak földmintákat is kell venniük. Ezeket egyliteres, henger alakú, jégkrémes dobozra
emlékeztető tárolókba teszik. Megközelítőleg hat mintát vesznek: a test alól, mellől és tőle
legfeljebb egyméteres távolságból, mindegyik minta származási helyét pontosan lejegyezve.
Mindent ceruzával kell lejegyezni, mert a grafiton nem fognak a tartósító oldatok. A minták közül
némelyiket évekig is megőrzik. A nyomozónak ugyanis nemcsak a bíróságra, hanem a lehetséges
fellebbezésre is gondolnia kell.
Meg kell mérni és fel kell jegyezni a környezet, a föld, a testfelszín, a kukacraj, illetve annak a
felületnek a hőmérsékletét, ahol a test és a föld érintkezik; végül a földtől számított huszonöt-
harminc centiméteres távolságban megmérik a levegő hőmérsékletét is. Ez mind az eddigi
adathalmazhoz adódik. Amikor a halál időpontját megbecsülik, az adott terület aktuális
hőmérsékleti adatait le lehet kérni a meteorológiai intézettől.
 A leolvasások pontossága lényeges, mert közvetlen kapcsolat van a lárvák kikelése és a
hőmérsékleti tényezők között. És persze a pontosságra a védőügyvédek miatt is szükség van. Az
Aureliano Cisneros-ügyben a védő belekötött a hőmérséklet megállapításának és a mérések
módszerének korrektségébe.
- Hát igen, megpróbálták félresöpörni az adataimat - emlékszik Haskell. - A mérések pontosak és
megfelelőek voltak, csakhogy Oklahoma Cityből származtak, nem pedig az Oklahomai Stroudból.
Megkaptuk az óránként mért hőmérsékleteket és a középértékeket is a város keleti és nyugati
részéből, de amikor a kikérdezésre került a sor, a védőügyvéd rám szállt, mert a hőértékeket nem
közvetlenül a ponyva alatt fekvő testről vettük. A bíró egy szimpatikus öreg cowboy volt, és nem
akadt fenn ilyen butaságokon. Azt mondta: Amikor Oklahoma Cityben hőség van, akkor Stroudban
is. - És ezzel el volt intézve. Az érvelést az ügyvédnek is el kellett fogadnia.
Sokszor az igazságügyi rovarszakértő nem láthatja a tett színhelyén a testet. Ezért a második
legjobb hely a rovarbizonyítékok begyűjtésére a hullaház. A rovarok a hullazsákon belül és kívül, a
ruházat alatt és körül, illetve a testnyílásokban végzik a munkájukat - vagy már el is végezték. Erről
pedig jegyzeteket kell készíteni. Az évekkel később megtalált holttestek is megőrzik magukon
annak az évszaknak a jeleit, amikor a haláleset történt.
Van egy történet még Haskell kezdő korából, amit gyakran elmesél: - Sokszor kaptunk postán
rovarokat, hogy azonosítsuk őket. Legtöbbször farmerektől érkeztek. Mindegyik borítékban jött,
névvel, feladóval. Ám mivel úgy ejtették el ezeket a rovarokat, hogy egyszerűen lecsapták őket,
aztán borítékba tették, ezek a küldemények gyakorlatilag megsemmisültek. Mire kinyitottam a
borítékot, csak az apró, összenyomott lábakat és szárnyakat találtam meg.
Haskell jó néhány dologra felhívja hallgatói figyelmét: ne hagyják a példányokat napon parkoló
autókban, és alkalmazzanak közvetlen kézbesítő szolgálatot, hogy a példányok minél hamarabb, és
sértetlenül jussanak el a rovartani laboratóriumba. Attól azonban óva inti őket, hogy elárulják a
futárnak, mit tartalmaz a csomag.
- Élve kell őket eljuttatni a laborba - mondja, a hőálló csomagolásra és a csomag védelmére
figyelmeztetve.
A rovartan nem csak a halál beálltának a megállapításában segít. Azt is felfedheti a nyomozók előtt,
hogy hol történt a gyilkosság. Adott helyen, az év különféle időszakaiban más és más
rovarfajtákat lehet találni. Ha egy test olyan rovarokat, vagy tőlük származó anyagokat rejt,
melyeknek nincs itt az idejük a holttest fellelésének helyén, akkor arra lehet következtetni, hogy a
halottat elvitték az eredeti helyéről. Ezután a gyanú olyan személyekre terelődik, akik a rovar
természetes élőkörnyezetében laknak. Egyes rovarok hiánya is, ha egyébként a testen kellene
lenniük, ugyanilyen árulkodó jel lehet.
A délelőtti előadást követő ebéd után a farmra mennek, hogy megvizsgálják a disznókat.
Perzsel a nap. Estére olyan vihar ígérkezik, amihez foghatót a keleti part lakosai csak filmekből
ismerhetnek. Egész délután ott várakozik, fenyegetően suttogva a farm lassú, néha hűvös, néha
forró szellőjében.
A vihar előtti levegőben a halál szaga is keveredik. Fél kettőkor, a délutáni nap perzselő tüze
alatt a csoport egy döglött, rohadó disznót közelít meg. Mindenkin látható az a sajátos, tétovázással
vegyes tisztelet, melyet mindennapi munkájukból hoztak magukkal. A helyszín
szemrevételezésének egyes számú szabálya: sose szaladj oda a testhez. Nemcsak mert nincs rá
semmi ok, hanem mert jó ok szól ellene. Könnyen meg lehet semmisíteni a nyomokat.
A disznókat nézegetve, a hallgatókban visszacseng Haskell egyik mondata, miszerint amikor egy
biológiai óra megáll, több másik indul be. Itt csak úgy rajzanak a legyek. Úgy végzik a munkájukat,
mintha valóban egy láthatatlan órához igazodnának.
A bomlásnak öt nagy állomása van. Az egyiktől a másikig való haladás inkább hasonlít
összefüggő folyamatra, mint különálló stádiumokra. Közben pedig rovarok jönnek és mennek.
Ezeket kell begyűjteni ahhoz, hogy a nyomozó a rovar fajtája alapján meg tudja állapítani, a
folyamat melyik stádiumában lépett be a képbe. A bomlás nagyon pontos időzítés szerint indul el,
de minél később kezdjük a vizsgálatot, annál nehezebb meghatározni a halál idejét. Egy hatnapos
ügyben (amikor a testet a halál után hat nappal találták meg) a nyomozó plusz-mínusz tizenkét órás
eltéréssel számolhat. Egy hathónapos ügyben a különbség már napokban számolható.
Az Egyesült Államokban néhány ezer dögrovar-faj található. Az igazságügyi rovarszakértőnek
azonban pontos megállapításokkal kell dolgoznia, mert csupán húslégyből kilencven fajta létezik. A
legyek a tetem első benépesítői és fogyasztói. A bogarak általában a legyek lárváival táplálkoznak,
habár köztük is van olyan, amelyik a tetemre gyűlik. A tűzhangyák, ezek a kellemetlen, délen honos
rovarok magukkal viszik a húslegyek petéit. Ezzel nagyban befolyásolhatják a helyszínt. A fajok
azonosítása, a levegő és a föld hőmérsékletének kiszámolása és a rovarok kikelésének kivárása a
laborban gyakran lassú és fáradságos munka. Végül aztán az időszakok behatárolódnak, de ez nem
egy nap alatt zajlik le.
Haskell szerint viszont: - Az ember jól szórakozik, ha legyekkel tölti az idejét.
Koncentráljunk most csak a legyekre. A kilencven faj között a nyomozónak nem csupán a fajtát,
hanem a példány nemét is meg kell határoznia. A nőstények, különleges szaglóérzékük miatt két
kilométerről is megérzik a halált, és elsőnek érkeznek a helyszínre. A nőstényt úgy lehet
beazonosítani, hogy megnézzük a szemét: a nőstény legyek szemei ugyanis távol ülők, míg a
hímeké olyan közel állnak, hogy majdnem összeérnek. A fajt meg lehet állapítani a szőrzetből, mely
minden légyen megtalálható. Különböző legyek, különböző szőrzet - mind a kilencven fajon. Apró
színbeli, méretbeli és teljes külsőbeli eltérések is láthatók a fajokon. Az egyik dongófaj például, a
Calliphora vomitoria Haskell szerint nagyon hasonlít egy B-29-esre.
A svábbogarak igen sajátos (a képzetlen szem számára megtévesztő) nyomokat hagynak, amikor
átkelnek egy véres bűntett helyszínén. A hangyák olyan nyomokat hagyhatnak a húson, melyet
össze lehet téveszteni a gyermekbántalmazás jeleivel. A meleg hónapok alatt a molylepkék
összegyűlhetnek egy autó rendszámtábláján. Ha a vezető egy bizonyos rovarzónában megöl valakit,
aztán áthajt egy másikba, hogy megszabaduljon a testtől, a bizonyíték ott lesz a kocsin, csak le kell
olvasni. A ruhatetvek és a szúnyogok, akár a kukacok, tartalmazhatják az áldozat DNS-ét,
és néhány esetben az elkövetőét is. Még az áldozat által használt gyógyszerek is bennük
lehetnek.
Dr. Haskell megtanítja a hallgatóinak, hogyan kell felverni a holttest közelében lévő növényzetet,
hogy előjöjjenek a szúnyogok. Egészen egyszerű magyarázatot ad: lehet, hogy szerencsések
vagyunk, és a vérből, melyet a rovar kiszívott, birtokunkba kerül az elkövető DNS-e
is. Haskell jól tudja, hogy ilyesmi előfordulhat, hiszen dolgozott már olyan nemi erőszak ügyben,
amikor a ruhatetűből kivont DNS jelentette a bizonyítékot. Az ilyen vizsgálat nem biztos, hogy
minden bíróságra eljut - ezzel ő maga is tisztában van, de ha jól alkalmazzuk a tudományt, és az
eredményt csatoljuk a bizonyítékokhoz, talán sikerül kicsikarni egy per előtti vallomást a bűnösből.
Mi is lehetne egy hosszú, meleg, kosszal és bűzzel járó délután méltó befejezése, mint egy kerti
parti?
Egy szelet disznósült és egy korsó hideg sör mellett a beszélgetés egy idő után ismét a
gyilkosságokra terelődik.
- Vegyük például - mondja Haskell - azt a női csontvázat, amelyet a Cumberland-hegység tölgy-
és juharerdejében találtak január végén. Egy százcellás bögölyfészek volt a koponyájában. Fél tucat
cella kivételével mind üresnek tűnt, ami azt jelentette, hogy egy évvel korábban még laktak bennük.
A fészek nagy és aktív Polistes bögöly-rajról tanúskodott, mely az országnak abban a részében
áprilisban szokott fészkelni, de csakis tiszta, száraz helyeken. Egy lárvatelep nyomait is észrevettük
a koponyaüregben, melyek csak akkor lepik el a tetemet, amikor az teljes mértékben elérte a
püffedtség stádiumát. Ha visszaszámolunk, mennyi idő kellett ahhoz, hogy a koponya elég tiszta és
száraz legyen a böglyök számára, aztán kiszámítjuk, meddig lakhatott ott a lárvaraj, arra a
következtetésre jutunk, hogy a halál beálltától a test megleléséig körülbelül tizennyolc hónap telt el.
A fogászati vizsgálatok azonosították a halott nőt, aki két évvel korábban tűnt el.
Még precízebb mérésekre volt szükség egy kisbaba csontmaradványainak vizsgálatához, melyet
egy sekély sírhantból emeltek ki, egy hawaii kráter oldalának keskeny szirtjéről. Ebben az esetben
is a rovarok oldották meg a rejtélyt.
A húslegyek mellett több más rovar is benépesíti a halott szöveteket, és rendszerezetten, a
bomlás állapotától függő időbeli rendben váltják egymást. Emiatt a rovarszakértő, ha birtokában
van egy minta a rovarokból, fényt deríthet a halál körülményeire.
A hawaii ügy esetében kevésbé volt fontos, mely rovarok jelentek meg; inkább az számított,
hogy melyek nem. Bizonyos atkafajok távolléte gyorsan lerövidítette az eredetileg megbecsült
hetvenhat napos halott állapotot ötvenkét napnál valamivel többre. Később kiderült, hogy a halál
ötvenhárom nappal a maradványok megtalálása előtt, a reggeli órákban következett be.
Az évek során több mint ötszáz másik üggyel keresték meg Haskellt, melynek köszönhetően a
halottakon összegyűlő rovarok kapcsán az ő neve forog a szakmában. Persze a világon más, jól
ismert igazságügyi rovarszakértők is dolgoznak. Wayne Lordot, az FBI medikokriminális
rovarszakértőjét például úgy hívják: "A Legyek Ura."

Exhumálás
Édesanyám lengyelországi oroszként látta meg a napvilágot, 1901-ben. Évekkel később azt
mesélte a gyerekeinek, hogy II. Miklós cár "időnként bal lábbal kelt fel az ágyból", és olyankor
elrendelt egy-egy pogromot. A kozákok végigvágtáztak a zsidó falun, ahol a nagyapám rabbi volt,
és megöltek mindenkit, aki az útjukba került. Gyermekkoromban anyám sokszor elmesélte nekünk,
hogy bújt el nővérével együtt a fosztogatók elől a pöcegödörbe, az emberi ürülék közé, nehogy
megöljék őket. Szerencsére később az első világháború mészárlásait is túlélte.
A húszas évek elején kivándorolt Amerikába, bátyját, Jake-et követve, aki szintén megmenekült
a pogromok elől. Ketten voltak egy tizenhat gyerekes családból; a többiek a maradás mellett
döntöttek. Anyám korábban egy lengyelországi egyetemen fogorvostan-hallgató volt, New Yorkban
varrónő lett belőle, Manhattan egyik ruhagyárában. Nem volt heti fizetés; ruhadarabonként kapott
pénzt. 1930-ra össze tudott gyűjteni annyit, hogy visszahajózzon és meglátogassa a családját. Ezen
az úton találkozott apámmal. Bár egyik testvérét sem tudta rábeszélni, hogy menjenek vele, egy
férjjel tért vissza Amerikába. Hamarosan családot is alapítottak.
Aztán a világon Hitler színrelépésével és a második világháború kitörésével eluralkodott a káosz.
Anyám örökké bánta, hogy nem tudta rábeszélni még több családtagját, hogy jöjjenek Amerikába.
Mindannyiukat elpusztította az antiszemita gyűlölet; koncentrációs táborba kerültek. Mind a
tizennégy európai testvére Auschwitzban végezte.
Különösen mély megindultsággal ültem tehát egy este repülőre évekkel később, hogy
Szibériában néhány maradványt vizsgáljak meg, melyek állítólag a Romanov család tagjaitól
származnak. Sajátos módon eszembe jutott mindaz, amit gyerekként II. Miklós cárról gondoltam,
hiszen úgy nőttem fel, hogy gyűlöltem őt. Dr. Lowell Levine-nel utaztam azon az estén, aki szintén
zsidó. A hosszú úton azt tárgyaltuk, milyen különös, hogy annak a cárnak az azonosítására utazunk
Oroszországba, aki annyira üldözte a zsidókat. Közben rá kellett jönnöm, hogy azokkal az
érzésekkel együtt, amelyeket anyámtól örököltem Miklós iránt, valamiféle hála is van a szívemben:
ha ő nincs, anyám nem hagyta volna el Oroszországot, és majdnem biztos, hogy meghalt volna
Auschwitzban.
Gyakran megkérdezik tőlem, hogy jön össze a hitem a munkámmal - és én azt válaszolom, hogy
ateista vagyok. Nem hiszek egy olyan Istenben, aki nemcsak hogy eltűrte Hitlert, de megengedi az
embereknek, hogy olyan szörnyűségeket kövessenek el, amelyek végeredményével a boncasztalnál
szembesülök nap mint nap. Negyven éve figyelem az erőszakot, és elfordultam a vallástól.
Ma már csak a tudomány érdekel.
Olykor azonban, mint például ez a szibériai utazás is, eszembe jut, hogy nem minden dolog
fekete-fehér. Érzéseink vegyesek lehetnek. Ebben az esetben túl egyszerű lenne, ha ateistának
vallanám magam. A munkába mindannyian saját, személyes történeteinket is magunkkal visszük,
melyeknek természetesen része a hitünk is.
A zsidó hagyományban van egy Kaddish nevű liturgikus ima. Ennek egyik változatát
rendszeresen elmondják a halottért a siratás és a visszaemlékezés idején. A foglalkozásomra
gondolva rá kell jönnöm, hogy a tudománnyal együtt a Kaddisht is magammal viszem a munkába,
és ez az a két dolog, amit fel tudok ajánlani a halottnak.
1979-ben egy Rjabov nevű orosz filmes egy fából készült vonatsín alatt megégett, szürke
csontokra bukkant. Már régóta kereste ezeket a maradványokat: azt is mondhatnánk, a
szenvedélyévé váltak. Nagy izgalma ellenére azonban Rjabov egy évtizeden át titokban tartotta ezt
a felfedezését. A félelem, hogy a szovjet kormány csendben el fogja pusztítani, amit talált, titoktar-
tásra kényszerítette egészen a peresztrojkáig, amíg biztosítékot nem látott arra, hogy nagyobb
nyitottsággal és tisztességgel nyúlnak a felfedezéséhez. A várakozás évtizede alatt kifejlődött a
DNS-analízis.
A csontok története az első világháború alatt kezdődött. Lenin és a bolsevikok arra
kényszerítették II. Miklós cárt, hogy mondjon le a trónról. Ő volt a Romanov dinasztia utolsó sarja,
mely Nagy Péter óta, háromszáz éven át megszakítás nélkül uralkodott Oroszországban. A cár
családját a szibériai Jekatyerinburgban tartották fogva.
1918. július 16-án este, a Romanov család a kitelepítést várta. A családot II. Miklós cár, felesége
Alexandra Fjodorovna, Oroszország cárnéja, négy lányuk: Olga, Tatyjana, Marija és Anasztaszija;
legfiatalabb gyermekük, Alekszej (aki vérzékeny volt, és orvos vigyázott rá); és három szolga
jelentette.
Éjféltájban, miközben a fehérorosz hadsereg már útban volt, hogy kiszabadítsa a Romanovokat a
vörösök kezéből, a családot a ház alagsorába vezették. Lenin parancsára megverték, lelőtték, vagy
szuronnyal ledöfték őket.
A holttesteket egy traktorra dobálták, és egy elhagyott bánya tárnájához vitték, ahol meztelenre
vetkőztették őket. Ezután benzin segítségével megpróbálták elégetni a hullákat, de nem sikerült. A
benzin ugyanis nem biztosít elég magas hőmérsékletet a testek elszenesítéséhez. Csupán
érdekességként jegyzem meg, hogy Hitler követői ugyanezt a hibát követték el évtizedekkel később,
amikor - kérésének eleget téve - sikertelenül megpróbálták elégetni a vezért.
A tetemeket bedobták a tárnába, és savat öntöttek rájuk. Másnap este, miután nyilvánvalóvá vált,
hogy túl sokan tudnak a hullák hollétéről, egy másik helyet kerestek, ahol egy elhagyott vonatsín
alá hatalmas lyukat ástak. Több kísérlet után sikerült a két kisebb testet legalább részben elégetni,
így a megfeketedett testdarabokat ott hagyhatták a tárnában. A többieket néhány kilométerrel
odébb, a vasúti sínek alá temették.
A történet egy újabb szála 1920-ban indult el, amikor Berlinben, öngyilkossági kísérletét
követően egy fiatal nő meglepő kijelentéseket tett: a tudatára nehezedő köd, amelyet amnéziának
nevezett, egészen addig megakadályozta, hogy nyilvánosságra hozza, ő a cár legfiatalabb lánya,
Anasztaszija. Mindvégig ragaszkodott ehhez a kijelentéshez, amíg 1984-ben, a virginiai
Charlottesville-ben, Anna Anderson név alatt meg nem halt.
1992-ben az USA Külügyminisztériuma és az orosz kormány egy küldöttség tagjaként engem is
meghívott Oroszországba, hogy segédkezzek a Rjabov és Alexander Avdonyin geológus által talált
csontok azonosításában. Történelmi vállalkozásról volt szó. Eltűnésük óta a Romanovok sorsát
rejtély övezte a világ előtt. A dr. William Maples igazságügyi antropológus vezette csoportban
helyet kapott kollégám, Lowell Levine és Cathryn Oakes, szőr- és szövettani szakértő is.
Bár állítólag tizenegy embert végeztek ki azon a tragikus éjszakán Jekatyerinburgban, csupán
kilenc test maradványát tudtuk kihozni a sírból. Mindegyikből csak a csontváz maradt meg, kivéve
egyet, melyről kiderült, hogy az orvosé. Alhasi szöveteinek egy része még mindig látható volt, és
időközben szappanszerű bomlástermékké alakult, mely az emberi zsír megkeményedését jelenti,
amikor az vízzel kerül kölcsönhatásba. Ez az anyag évtizedeken át ellen tud állni a romlásnak.
Két első világháborús lövedéket találtunk a testben, s ezzel meg tudtuk határozni a halál idejét,
kizárva például azt, hogy Sztálin sokkal későbbi tisztogatásainak egyik áldozatával van dolgunk.
Mivel csak a csontvázak maradtak meg, dr. Maples igazságügyi antropológiai szakértelmére és
csodálatos képességeire kellett hagyatkoznunk ahhoz, hogy azonosíthassuk az elhunytak korát,
nemét, testmagasságát, illetve hogy mely csontok mely testhez tartoztak.
Dr. Levine fogászati ismeretei különösen fontosak voltak ahhoz, hogy azonosítsuk Alexandrát,
akinek szokatlanul igényes fogászati beavatkozásait abban az időben csak Németországban lehetett
elvégezni. Alexandra gyakran utazott oda, hogy meglátogassa a családját.
Két test nem került elő. Az oroszok úgy gondolták, hogy Marija és Alekszej teteme hiányzik, mi
viszont úgy találtuk, hogy Alekszej és Anasztaszija teteme nincs meg.
Persze, sokkal romantikusabb az a gondolat, hogy Anasztaszia a világ túlsó végére került, és
ahogy a tündérmese tartja, egy jó vadász nevelte fel az erdőben, aki nem ölte meg, hanem egy őz
szívét vitte el a gonosz királynak az övé helyett. A való életben ez nem így történt. Ha Lenin
egyszer kiadta a parancsot, az illető tényleg meghalt.
Elméletünk egy (királyi) fejről származó hajszál vizsgálatával nyert igazolást.
Házassága előtt Alexandra cárné neve Alix, hesseni hercegnő volt. Az angol Viktória királynő
unokájaként jött a világra, akinek a vérségi vonala női ágon az 1922-es születésű Fülöp herceghez,
II. Erzsébet királynő férjéhez vezet. A kiásott csontok azonosításához a herceg vért és szőrmintákat
adott, így végül össze lehetett hasonlítani az ő mitochondriális DNS-ét azzal, amit Alexandra és a
gyerekek csontmaradványaiból nyertünk.
A fejtetőből nyert hajminták sokkal több információt rejtenek magukban, mint azok, amelyeket
levágunk. A kihúzott hajszálhoz a gyökér is hozzátartozik, mely ben maggal rendelkező sejtek
vannak, ezek pedig kétféle DNS-t tartalmaznak: mindkét szülőtől egyet.
A mitochondriális DNS jelen van a sejt citoplazmájában. A hajszál tengelyében bőségesen
elegendő mitochondriális DNS-t találtunk, melyet csak az anyától lehet örökölni; az egy anyától
származó összes gyerekben ugyanaz a mitochondriális DNS van. Ez a csontjainkból évszázadokkal
később is kinyerhető, a hamvasztás azonban elpusztítja.
A mitochondriális DNS-t igazságügyi célokra a hajkefékben, fésűkben vagy zuhanyok
lefolyóiban talált hajszálakból is ki lehet vonni. Azonban, amint említettem, ez nem lenne elég
ahhoz, hogy testvérek közt különbséget tegyünk.
Hogy az antropológiai vizsgálatok által Miklós cárnak vélt csontváz azonosítása biztos legyen, a
benne talált DNS-t összehasonlítottuk azzal, amit a testvére maradványaiból vontunk ki. A
szentpétervári Romanov temetkezési helyről ástuk ki a csontokat.
És mi a helyzet Anna Andersonnal? Vajon Anasztaszija volt, ahogy állította? Mire idáig
jutottunk, már halott volt, és el is hamvasztották, amely lehetetlenné tette a DNS-vizsgálatot.
Azonban kiderült, hogy szövetmintákat vettek tőle egy német kórházban, ahol évtizedekkel
korábban megoperálták.
A mintából származó DNS-t összehasonlítottuk a Romanov csontmintával és Fülöp herceg DNS-
ével. Nem egyezett velük.
Ki volt tehát ő?
Még 1927-ben - hét évvel azután, hogy Anna bejelentette királyi származását - egy
magánnyomozó amellett érvelt, hogy a hölgy valójában Franzisca Schanzkovvska, egy lengyel
paraszt lánya, aki pár nappal azelőtt tűnt el, hogy "Anasztasziját" egy berlini csatornából
kimentették volna. Hogy bizonyosságot nyerjünk a szövetet illetően, az eltűnt parasztlány egyik ro-
konát megkerestük Németországban, aki vérmintát adott a DNS-vizsgálathoz. Tökéletes volt az
egyezés. Anna Anderson tehát nem Anasztaszija volt.
Anasztaszia és Alekszej maradványait sosem találták meg.
Amikor a pre-raffaelita festő és költő, Dante Gabriel Rossetti eltemette a költeményeit, szeretett
felesége és modellje, Elizabeth Siddal teste is mellettük feküdt. A hölgy 1862-ben, ópiumtinktúra
bevételével, élete egy hosszú, szomorú időszakát és tüdőbaját követően öngyilkosságot követett el.
Fájdalmában és bűntudatában Rossetti feleségével együtt egy verseiből álló kéziratot is a sírba tett.
Évekkel később exhumáltatta a feleség testét, és előkerültek a versek is. Úgy tűnik, utólag rájött,
hogy a munkái nagyobb értékkel bírnak, mint korábban hitte.
Rossetti nem az egyetlen az irodalom azon nagyjai között, akiknek az életében - és halálában -
szerepet játszott az exhumálás. A történelem során többször is összegyűltek olyan csoportok,
melyek nem kisebb személy, mint William Shakespeare exhumálását sürgették, akinek magasztalói
egyesek szerint a költő sírjába dobták gyászbeszédeiket. Ezeket a kéziratokat valószínűleg rongyból
készült papírra írták, és nincs kizárva, hogy a mai napig megmaradtak. Ha így van, értékük
felbecsülhetetlen.
És persze ki ne hallott volna Shakespeare személyéről szóló nevetséges vitáról, mely szerint a
szerző valójában Francis Dacon; Edward de Vere, Oxford tizenhetedik grófja; vagy
Christopher Marlowe volt. Ez az egész ostobaság némelyeket továbbra is arra sarkall, hogy az
összes érintettet exhumálják. Hosszú ideig Marlowe eredeti kéziratairól azt gondolták, hogy jó
barátjával, Sir Thomas Walsinghammel együtt temették el, akinek a sírját 1956-ban fel is nyitották.
Kéziratokat nem találtak.
És végül ott a kérdés, vajon Shakespeare-t nem veje mérgezte-e meg, akit a költő halála előtt
nem sokkal kizárt a végrendeletéből. Azonban meg ne próbáljuk ezeket a dolgokat exhumálással
foglalkozó emberek előtt szóba hozni. Az egész vita ugyanis azok számára érdekes igazán, akiknek
a pályája szorosan kapcsolódik az eddig elvégzett exhumálásokhoz.
Jim Starrs is ilyen, akit bizonyos körökben "Csontvadásznak" neveznek. Starrs, aki jogi
professzor a George Washington Egyetemen, jelenleg egy olyan munkában vesz részt, mely több
Washington-utód exhumálását eredményezte. 1995-ben ott volt a legendás törvénykerülő, Jesse
James maradványainak kiásásakor, melynek célja az volt, hogy kiderítsék, vajon a megfelelő férfit
temették-e el ez alatt a név alatt. (Mint kiderült, igen.)
1998 márciusában a világ figyelme Yves Montandra, a híres énekes-színészre terelődött, aki
1991-ben hunyt el. Egy fiatal nő Párizsban azt állította magáról, hogy Montand lánya. Bár állítólag
Montand családja undorítónak találta a bíróság döntését, mely elrendelte az exhumálást, a DNS-
vizsgálat megerősítette abbeli meggyőződésüket, hogy nem Montand volt az apa.
Vajon ilyen esetben elnököket is exhumálhatunk? Meddig ér el az igazságszolgáltatás keze?
Az exhumálások ellenzői különféle okokból határozottan visszautasítják, hogy bármi
szükségessé tehetné egy halott örök nyugalmának megzavarását. Legtöbben beleborzongunk abba a
gondolatba, hogy valakit egyszerűen érdeklődésből, nyereségvágyból vagy karrierépítés céljából
kiássunk, de tudjuk, hogy időnként az igazság kiderítésének szükségessége felülmúlja azokat az
okokat, melyek a sír megbolygatása ellen szólnak.
Ez a helyzet állt elő 1998-ban az Egyesült Államok fővárosában is, amikor méltó
ünnepélyességgel és protokollal az ismeretlen katona sírjából egy huszonnégy éves pilóta
maradványait emelték ki. Ez a férfi többé nem ismeretlen. A tudomány visszaadta a nevét, és
Michael J. Bassie családja végre tudomást szerzett a hős sorsáról. Így eltemethették azzal a
tisztelettel, amelyet megérdemelt.
Az ismeretlen katonasírok jövője eldöntetlen: kerülnek-e még ide ismeretlen katonák? Ma a DNS-
technológia, mely csontokra, szövetekre és szőrszálakra is alkalmazható, kevés halottat hagy
azonosítatlanul. Miért ne oldjuk meg tehát a megválaszolatlan kérdések problémáját úgy, hogy
felnyitjuk a valaha örökké lezártnak nyilvánított sírokat? A felelet nagyban függ azoktól az
érzésektől, amelyeket az exhumálás iránt táplálunk.
Az ismeretlen katona sírjának felnyitásához az Arlingtoni Nemzeti Temetőben egy gyémánt élű
pengére volt szükség, mellyel tizenkét órán át vágták a csaknem harminc centiméter szélességű
gránittáblákat. Amikor ezeket a márványlapokat a sír fölé helyezték, bizonyára azt gondolták, az
ismeretlen maradványait ez esetben egy medencecsont, egy jobb felkarcsont és négy borda - többé
senki nem háborgatja.
A Michael Bassie maradványainak exhumálása előtti szertartáson William Cohen védelmi
miniszter ezt mondta: "Nem szívesen dúljuk fel ezt a szent földet." A vonakodást, úgy tűnik,
legyőzte a család követelése, hogy megtudhassák az igazságot.
Az exhumálás fáradságos folyamat, mely annak a földterületnek a vizsgálatával kezdődik, ahová
az illetőt eltemették. Mintákat veszünk, hogy a föld elemeit, például az arzént azonosítani tudjuk,
így azokat az ásványokat, melyek a testbe szűrődtek, nem tévesztjük össze a halál okával.
Ez egy igen fontos lépés. Egy emlékezetes londoni ügy során, a huszadik század elején egy
férfit, aki több feleségét is eltemette, a nők meggyilkolásáért kivégeztek, habár az illető mindvégig
azt állította, ártatlan. A férfit azért ítélhették el, mert az asszonyok tetemeiben az exhumálás során
nagy mennyiségű arzént találtak. Évekkel később egy vállalkozó kedvű diák megvizsgálta a földet a
visszatemetett feleségek sírjai körül, és arzént talált - ami nem meglepő, hisz a nehézfémek közül a
leggyakrabban az arzén fordul elő a talajban. A férfi valószínűleg csak túlélte a feleségeit, és ezért
felakasztották.
A sikeres exhumálás feltétele a megfelelő technika. Nem jó, ha egy test túl sokáig van kint a
földből; mindig az a célom, hogy még aznap tegyük vissza a sírba, amelyből kivettük. Persze,
léteznek kivételek, de az a szabály, hogy gyorsak, és alaposak legyünk, amennyire lehetséges, a sír
minimális megbolygatásával.
Amikor erről esik szó, az emberek gyakran azt hiszik, hogy radarokkal hatolunk a földbe. Ez
csupán ősi sírhelyek vagy törvénytelen temetkezések esetében szokás. A radar egyébként jó
szolgálatot tehet, ha tömeg sírok helyét akarjuk meghatározni, mint például Koszovóban.
Az exhumálásokat rendszerint reggel hétre teszik, néhány órával a temető nyitása előtt. Azzal
kezdünk, hogy megállapítjuk a sír helyét. Sokszor ez nem is olyan könnyű, mint amilyennek
hangzik.
A temetők szép, sorokba rendezett fejfákból állnak, a föld alatt viszont nem ilyen látvány fogad.
A koporsók vándorolnak. Néha egy-egy családnak több sírja is van egy közös fejfa alatt; ennek
eredményeképpen az esetek öt százalékában először rossz testet hozunk ki a föld alól.
Minden temetőnek van egy térképe arról, hol találhatók elvileg a holtak. Miután megtekintettük a
térképet és eldöntöttük, hol kezdjük az ásást, a temető munkásai kétméteres botokat szúrnak a
földbe, így keresik a koporsót. Ha megvan, akkor jön a kapa.
Hevedereket fűznek a koporsó alá, és kiemelik. Ezután halottas kocsi szállítja a koporsót a
boncolás helyszínére - a helyi kórház patológiájára, ha bűnesetről van szó, egyébként pedig a
ravatalozót használjuk.
A koporsó felnyitását megelőző pillanat nagyon izgalmas és kétségekkel teli. Mindig ugyanazok
a kérdések kavarognak bennem: mit fogok találni? Azt a holttestet hoztuk-e el, amelyiket akartuk?
Milyen állapotban lesznek a maradványok?
Az exhumálás előtt előkészítem az azonosításhoz szükséges dokumentumokat: fogászati lelet,
kórelőzmény és feljegyzések azokról a tárgyakról, melyeket az elhunyttal együtt temettek el.
Sokféle dolgot szoktak a sírokba helyezni.
A családtagok vagy ott vannak a kiásásnál, vagy nem. A vizsgálatokon nincsenek jelen, bár
szükség lehet rájuk az azonosításhoz. Általában telefonon kapcsolatban állok legalább egy
családtaggal a vizsgálat előtt és után.
Pályám egyik legkülönlegesebb exhumálásához egy megrázó családi jelenet társult.
1963. június 12-én Medgar Everset, amikor a mississippi állambeli Jacksonban álló háza előtt
kiszállt az autójából, hátba lőtték. Harminchárom éves volt, a polgárjogi mozgalom egyik vezetője,
közismert személyiség.
A lövedék a hát jobb oldalán hatolt be a testbe, keresztülhatolt a tüdőn, a mellkas jobb oldalán
távozott; aztán áthaladt a ház egyik ablakán és a hűtőnek csapódott. Evers haldoklott, amikor a
mentők a közeli egyetemi kórházba szállították. Ott orvosa, dr. Albert Britton nem kapott engedélyt,
hogy ellássa betegét, mert fekete volt.
A helyszínre érkező nyomozók megtalálták a gyilkos fegyvert. Eversék otthonától úgy száz
méterre, egy bokorban. Egy Byron De La Beckwith nevű férfihoz vezettek a nyomok, akinek az
ujjlenyomatait azonosították a fegyveren.
Az ügyész Beckwith vád alá helyezését sürgette, és kétszer vitte perre az ügyet, de a bíróság
mindkétszer döntésképtelen volt.
Csaknem harminc évvel később dr. Lowell Levine társaságában én is meghívást kaptam a
Mississippi állam ügyész egyesületének évenkénti konferenciájára, Biloxiba, hogy előadást
tartsunk. A díszvacsora alatt Ed Peters beavatott minket az Evers-ügy legújabb részleteibe. Peters, a
Jackson-körzet főügyésze komolyan gondolkozott azon, hogy újra kellene tárgyalni az ügyet.
Nyomozás közben ugyanis rájöttek, hogy a boncolási jegyzőkönyv, a gyilkos fegyver és a halálos
lövedék hiányzik. Egészen pontosan, meg akarták határozni a halál okát, és azt akarták tudni, hogy
az eredeti boncolási jegyzőkönyv hiányában meg lehet-e azt utólag állapítani.
Sose kérdezz egy patológust arról, hogy szükség van-e boncolásra vagy exhumálásra: ez olyan,
mintha a fodrásztól kérdeznéd, le kell-e vágni a hajadat. Azt mondtam, hogy még ennyi év után is
elég csontmaradványnak kell lennie ahhoz, hogy rekonstruálni tudjuk a sebet, ha az kifelé vagy
befelé menet csontot ért. Elmagyaráztam, hogy a csont elárulja a golyó pályáját, és pont erre lesz
szüksége az ügyésznek ahhoz, hogy feltárhassa a bíróság számára a halál okát.
Eközben Bobby DeLaughter kijelölt ügyész megtalálta a hiányzó fegyvert volt apósánál, aki a
hatvanas években mindkét ügy bírája volt. DeLaughter emlékezett arra, hogy az apósának volt egy
fegyvergyűjteménye, és így került elő az elveszettnek hitt pisztoly.
Az emberek azt hiszik, csak a sorozatgyilkosok gyűjtenek trófeákat. Amikor Martin Luther King
meggyilkolásának ügyében nyomoztam az amerikai Kongresszus számára, néhány fontos
röntgenfelvételt kellett megszereznünk a Harlem Kórházból. Ezek akkor készültek, amikor Kinget
évekkel korábban, New York városában megkéselték. A felvételeket azonban nem találtuk meg.
Valaki ellopta. Elképesztő, hogy az emberek mit képesek gyűjteni.
Meglett tehát a fegyver, de a lövedék még hiányzott. Tudtam, hogy az exhumáláshoz szükség
van a legközelebbi rokon engedélyére. Evers halálakor katonai szolgálatot teljesített, ezért az
Arlingtoni Nemzeti Temetőben helyezték örök nyugalomra. Tapasztalatból tudtam, hogy egy ilyen
fontos ember exhumálását olykor félreérti a nyilvánosság. Ezért arra bíztattam az ügyészt, hogy
az összes hozzátartozót kérdezze meg, mert így nem merülhet fel később panasz. Az ügyész
engedélyt kapott Evers mindhárom gyerekétől és Myrlie Everstől, az özvegytől is.
Az egyik fiú, Van úgy adta a beleegyezését, ha ő is jelen lehet a kiásásnál és a boncolás alatt. Az
exhumálás idején Van körülbelül annyi idős volt, mint az apja, amikor elhunyt. Semmi emléke nem
maradt a halottról. Van Arlingtonba utazott, aztán a halottas kocsiba ülve, elkísérte a koporsót
Albanyba, New York Államba, a boncolás helyszínére.
A koporsó megérkezése kisebb kavarodást okozott. A fenyőfa ládát ugyanis véletlenül
Memphisben gyártottak, és amikor az egyik alkalmazott kiszúrta, azonnal felhívta a sajtó figyelmét.
Hamar elterjedt a hír, hogy Elvis Presleyt fogjuk boncolni. Hirtelen az egész világ ránk figyelt.
Amikor kinyitottuk a koporsót, mindannyian megdöbbentünk. Medgar Evers úgy nézett ki,
mintha csak előző nap halt volna meg. Kezei a hasán nyugodtak, és azok a fenyőfatüskék, melyeket
vele együtt a koporsóba helyeztek, még mindig zöldek voltak. Szabadkőműves dísztűje, kalapja és
köpenye mind épek voltak. Az az ötletem támadt, hogy oda kellene hívni Vant, hogy megnézhesse
az apját, még mielőtt elkezdenénk a boncolást. Van egy közeli hotelban tartózkodott.
Mire megjött, kibéleltük a koporsót paplannal, hogy olyan legyen, mint a ravatalozóban. Van
bejött, és akkor, életem máig legmegrázóbb emlékeként él bennem a jelenet, a fiú meglátta az apját,
akiről nem voltak emlékei.
Miután Van elment, megcsináltuk mindazt, amit exhumálások és boncolások alkalmával mindig
el kell végezni, például röntgenfelvételeket készítettünk, fotóztunk, és teljes körű vizsgálatot
hajtottunk végre.
Tisztán láttuk a korábbi boncolás nyomait, az Y metszést, és a fej hátsó részén a fültől fülig
húzódó vágást is.
Láttuk a golyó bemeneti és kimeneti nyílását, mindkettőt le is fényképeztük, és rekonstruáltuk a
golyó útját, mely végül is az exhumálás fő célja volt. A röntgenképek jelentették azonban a
legtöbbet az ügy szempontjából. Kimutatták ugyanis a lövedék törmelékeit, melyek akkor
keletkeztek, amikor a testből kifelé haladva a golyó az ötödik bordába ütközött. A röntgenen egész
nagy területen látszódtak a szétszórt törmelékek.
Korábbi vallomásokból, köztük az 1963-as ballisztikai beszámolóból ismertem a lövedék típusát.
Nagytestű állatok elejtésére használják. Amit Evers testében találtunk, azt úgy hívják, "csillagos
ég", mert olyan sok pontocska jelent meg a röntgenen a szétrobbant lövedék eredményeként. A
boncolás során kiszedtem a testből az összes fémtörmeléket.
A boncolás végére elég információt szereztünk a halál okának megállapításához. A kerületi
főügyész most már újra vád alá helyezhette Byron De La Beckwithet, és perre vihette az ügyet.
Kisebb nehézségek leküzdése után, 1994-ben, a Mississippi állambeli Jacksonban egy olyan bűntett
tárgyalása zajlott le, melynek vádlottja harminc évvel korábban azt hitte, megúszta tettének
következményeit.
A tanúk padján a főügyész átadta nekem a fotókat, melyeket Evers boncolásán készítettem. A
bíróság előtt újra elemeztem őket. Aztán az esküdtek is engedélyt kaptak a megtekintésükre,
s ezzel az ügy új fordulatot vett. Ezt teszi az exhumálás. Évekkel később is képes tisztázni egy
bűnügyet.
A főügyész azt a kémcsövet is átnyújtotta nekem, melyben a golyó törmelékei voltak. Ezt is
tovább adtuk az esküdteknek, akik közül néhányan óvatosan meg is rázták, úgy mint én, a tanúk
padján. Ahogy a kis törmelékek az üveghez koccantak, a golyó nagyon igazivá vált.
A per után néhány esküdt azt nyilatkozta, hogy a golyó törmelékei és a boncolási fényképek
hatására Evers történelmi figura helyett hús-vér emberré vált a számára. Talán ez is közrejátszott
abban, hogy Byron De La Beckwithet elítélték Medgar Evers meggyilkolásáért. Életfogytiglani
börtönbüntetése közben, 2001 elején természetes halált halt.
Az exhumálás azzal jár, hogy vissza kell térnünk olyan problémákra, amelyeket már régen, szó
szerint, örök nyugalomra helyeztünk. Eközben néha több kérdés merül fel, mint amennyit meg
tudunk válaszolni. Pontosan ez történt a bostoni fojtogatóval kapcsolatban is.
Bostonban 1962 júniusa és 1964 januárja között tizenegy nőt fojtottak meg. 1967-ben Albert
DeSalvo mind a tizenegy ügyben vallomást tett, de sosem került vád alá. 1973-ban ugyanis
megölték a börtönben, ahol nemi erőszak miatt ült.
A bostoni fojtogató utolsó állítólagos áldozata Mary Sullivan volt, de sem az áldozat, sem a
gyanúsított családja nem hitte el, hogy DeSalvo követte el a gyilkosságot. Nem volt olyan kézzel
fogható bizonyíték, amely a férfit ezekhez a gyilkosságokhoz kötötte volna. Mindkét család
többekkel együtt úgy tartotta, hogy DeSalvo vallomásának részleteit újsághírekből rakták össze.
Több mint harminc évig kérték a massatchussettsi hatóságoktól, hogy hozzáférhessenek a
feljegyzésekhez és a bizonyítékokhoz, melyek Mary Sullivan halálának helyszínéről származtak.
Ismert tény, hogy a rendőrség több bizonyítékot hozott el a helyszínről; például egy spermiumfoltos
lepedőt, cigarettacsikkeket, és azokat a ruhákat, melyeket a gyilkosság éjszakáján Mary viselt. A
cigarettacsikkek bővelkednek DNS-nyomokban, és ebben az esetben különösen érdekesek voltak,
mivel Mary Sullivan nem dohányzott. A száj belső oldalán, a nyálkahártyán található sejtekben sok
a DNS - nem úgy, mint a vérmintákban, hiszen ott a sejtek 99,9 százaléka sejtmag nélküli
vörösvértest -, tehát nem tartalmaz mag DNS-t. A vérből kivont DNS a fehér vérsejtekből
származik, melyek kevesebb mint egy ezred százalékát alkotják a vérben található
sejteknek. Manapság több laboros inkább a száj nyálkahártyáról vesz mintát, mivel ez kisebb be-
avatkozást igényel a vérvételnél, és nagyobb mennyiségben tartalmaz DNS-t.
A családokat éveken keresztül, újra és újra visszautasították. Sullivan unokaöccse és DeSalvo
bátyja végül beperelte a főállamügyészt, a rendőrséget, és a patológust. Végül elmentek Jim Starrs
specialistához, aki az óriási ellenállás ellenére is el tudta intézni az exhumálást.
A boncolást és az exhumálást egy igazságügyi patológusnak kellett elvégeznie. 2000. október
14-én, reggel negyed kilenckor a massatchussettsi Hyannisban, harminc másik emberrel együtt
készen álltunk Mary Sullivan testének exhumálására. Nagyjából mindenki önként ajánlotta fel a
szolgálatait, köztük Starrs, Henry és én is. Gyakran teszünk így, hiszen ez a munka a köz javát
szolgálja.
Minden, amit tettünk, videoszalagra került; ezzel a lehetőséggel pályám korábbi szakaszaiban
egyáltalán nem lehetett élni. Megfelelő, törvényes dokumentációt akartunk, mert így senki sem
mondhatta, hogy megváltoztattuk a bizonyítékot, és nem lehetett kétségbe vonni az eredményt.
Tízre ugyanabban a ravatalozóban voltunk, ahol Mary Sullivan harminchat évvel korábban
feküdt. Miközben a család kint várt, megkezdtük a boncolást.
Az igazságügyi fogszakértő azonosította a testet a fogászati kórelőzmény alapján. Egy
igazságügyi antropológus megerősítette, hogy a csontváz egy húszéves fehér nőé. Én
megállapítottam, hogy az előző boncjegyzőkönyvben szereplő metszés egyezik azzal, amit látok.
Röntgenképeket készítettünk, hajmintákat vettünk, és különböző fénysugarakkal vizsgáltuk át a
testet, hátha találunk más nyomokat is.
Aztán behatoltam a testbe.
Amikor Albert DeSalvo vallott, azt állította, először fejbe vágta Maryt, aki így elvesztette az
eszméletét, és ezután fojtotta meg az áldozatot. Az exhumálás azonban csak növelte a bostoni
fojtogató rejtélyét, mert nem találtam semmilyen koponyatörésre utaló nyomot, vagy bármit, ami
jelentősebb fejsérülésről árulkodna. A fojtás nyoma azonban észrevehető volt.
Lehet, hogy a bostoni fojtogatóval kapcsolatos kérdések évekig megválaszolatlanok maradnak.
Egy dolog azonban biztos: az ügyészek az exhumálás hatására újra elővették a peranyagot, és
megvizsgálták az eredeti bizonyítékokat. Mindez elégtételt nyújtott a bűnös és az áldozat családja
számára egyaránt.
Az exhumálás sikerét nem garantálja semmi. Néhány exhumálás nem olyan eredménnyel zárult,
mint vártuk. Ez történt Willie Edwards esetében is.
1957 januárjának egyik estéjén, az alabamai Montgomeryben Willie Edwards két kisgyermeket
és egy terhes feleséget maga mögött hagyva eltűnt. Áprilisban két halász egy oszlásnak indult
férfitetemet talált az Alabama folyó partján, egy fa ágai közé akadva. Nyilván az árral lefelé
sodródott a magas vízállású folyón, valamikor tél vége, tavasz eleje táján. Amikor a víz
visszahúzódott, egy szörnyű bűntett bizonyítékát hagyta maga után.
Annyit megtudunk, hogy Willie Edwards lakóhelyén még erősen érzékelhető volt a fajgyűlölet.
1957 harmadik hetére Alabamában a fekete gyülekezet négy templomát gyújtották fel, és két házat
felrobbantottak. Gyilkolt és rombolt a Ku-Klux-Klan. A gyilkosság éjszakáján éppen azt tervezték,
hogy bosszút állnak azon a fekete fuvaroson, aki a szóbeszéd szerint egy nappal korábban egy fehér
nőt zaklatott.
Willie Edwards már befejezte a napi áruszállítást az élelmiszerüzlet-lánc tagjaihoz, de
visszahívták, hogy helyettesítse az éjszakai sofőrt.
1976-ban Raymond C. Britt, aki saját állítása szerint tagja volt a szervezetnek, eskü alatt írásbeli
nyilatkozatot tett arról, hogy részt vett Willie Edwards meggyilkolásában. A nyilatkozat megírása
mentesítette a vád alól. Azzal kezdte, hogy 1957. január 23-a éjszakáján, három társával együtt
kényszerítették Willie Edwardsot arra, hogy a Tyler-Goodwin hídról az Alabama folyóba ugorjon.

A nyilatkozat szerint némi keresgélés után, a négy férfi rábukkant egy kocsira, amint az út mellett
parkolt, benne egy fekete sofőrrel. A sofőr éppen a fuvarkönyvbe írt. Megparancsolták neki, hogy
szálljon át az autójukba, mellyel aztán a Tyler-Goodwin hídhoz hajtottak. Útközben "össze-vissza
lökdösték és pofozták", és a fehér nővel történt inzultusról faggatták. A férfi sírt, és az
életéért könyörgött. Azt mondta, semmit sem követett el mindabból, amivel vádolják, és a
kérdéses napon nem is dolgozott.
Amikor a hídhoz értek, utasították, hogy szálljon ki a kocsiból, és ugorjon a vízbe. Edwards
felmászott a híd korlátjára, tizenöt méterrel a folyó fölött. Aztán ugrott.
A halál idején Alabama egyike volt annak a két államnak, ahol engedélyezték a halottak nem
orvosok általi boncolását. A helyi boncmester, Vann Pruitt nem volt orvos. Nem készítettek
röntgenfelvételeket. Majdnem három havi vízben lét után a test bomlása igen előrehaladott
állapotban volt. Pruitt a halál okához és módjához azt írta: "meghatározhatatlan". Senkit sem
helyeztek vád alá.
1976-ban az ügyészek új nyomozást indítványoztak. Ekkor kaptam egy telefonhívást az FBI-tól.
Akkoriban én voltam New York városának fő igazságügyi orvos szakértője. A telefonáló azt akarta
tudni, lehetséges-e megállapítani a halál okát és módját húsz év elteltével egy olyan személy
esetében, akit állítólag lelöktek egy hídról.
Azt feleltem, igen. Sosem hívtak újra.
Évekkel később tudtam meg, mi történt. Amikor az ügy a bíróságra került, a bíró felolvasta a
halotti bizonyítványban található "meghatározhatatlan" bejegyzést, és lezárta az ügyet. Ha nem
állapítottak meg gyilkosságot, nincs ügy. Most sem helyeztek vád alá senkit.
Aztán 1997-ben kaptam egy levelet Melinda Edwardstól, aki látta, amikor a műsoromban, a
HBO-n a Medgar Evers ügyről beszélek. Ez a tévéműsor azt mutatja be, hogyan oldják meg a
bűnügyeket az igazságügyi tudományok segítségével. Azt írta nekem, hogy ő egy olyan férfi lánya,
akit meggyőződése szerint megöltek, de a hatóságok sosem szolgáltattak igazságot az ügyben.
Felhívtam Melinda Edwardsot, és miközben beszéltünk, hirtelen rájöttem, hogy ugyanarról az
ügyről van szó, amellyel kapcsolatban húsz évvel korábban felhívtak. Melinda elküldte nekem az
aktákat, a feljegyzéseket és a boncolási jegyzőkönyvet. Ezek átnézése után újra beszéltem vele.
Elmondtam neki, hogy a Medgar Evers-ügyet azért sikerült megoldani, mert nemcsak a család,
hanem a helyi főügyész és a kórboncnok is támogatta a vizsgálatot. Az ő apja esetében a "meghatá-
rozhatatlan" átírása "gyilkosságra" annak a kerületnek a patológusától függött, ahol a halottat
eltemették. Hivatalos támogatás nélkül nagyon nehéznek ígérkezett megtalálni Willie Edwards
gyilkosait.
Amint kiderült, nemcsak Ellen Brooks, a montgomery megyei főügyész tanúsított érdeklődést az
ügy iránt, hanem dr. James Luridson, a patológus is - aki ezúttal egy testületileg elismert
igazságügyi patológus volt. Fantasztikus szakembernek bizonyult. Ez a támogatás az özvegy, Sarah
Edwards Salter és Melinda jóváhagyásával elég volt ahhoz, hogy a maradványok exhumálásáért
folyamodhassunk.
Willie Edwards koporsóját nem védte betonréteg, ezért nagyon kikezdte az idő. Amikor
felnyitottuk, csak csontokat találtunk.
A boncteremben velem együtt dr. Lauridson és dr. Bill Rodriguez, a Fegyveres Erők Patológiai
Intézetének antropológusa is jelen volt.
Összeraktuk a csontokat a boncasztalon. A csontmaradványok megfeleltek az elhunyt fajának,
magasságának és súlyának.
Nem találtunk lőtt vagy szúrt sérülésnyomot. Tudtuk azonban, hogy a testet a víz felszínén
fedezték fel, apály idején, és a megtalálásig hónapokon át vízben volt.
A vízbefulladás diagnózisát kizárásos alapon lehet felállítani. Lauridson és én megállapítottuk,
hogy mivel a test vízben volt, és nem találtunk más okot a halálra, elég bizonyítékunk volt azt
igazolni, hogy a halál oka csak fulladás lehetett.
A halál módja mindig a körülményektől függ. A baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság
kimondása pedig a történteken alapszik. A történet mellett olyan bizonyítékok szóltak, mint egy
esküvel hitelesített nyilatkozat, melyben állítják, hogy Willie Edwardsot négy ember, akarata
ellenére kihúzta a kocsijából, elvitte a hídra, és vagy lelökte onnan, vagy kényszerítette az ugrásra.
Mások azt mondták, hogy Edwards önként ugrott le azon az éjszakán, mert így akart elmenekülni.
Egyetértettünk, hogy még akkor is, ha menekülés közben esett le a hídról, a halál módja gyilkosság.
A halál oka: vízbefulladás. A halál módja: gyilkosság.
Ezután kézbe vettem a helyi telefonkönyvet, és kikerestem Vann Pruitt számát, aki az első halotti
bizonyítványt írta alá. Beszélni szerettem volna vele az első vizsgálat eredményeiről. Ilyen
esetekben az egyik legkellemetlenebb dolog az, ha valaki olyan, mint ő, a védelem oldalán jelenik
meg a tárgyaláson. Úgy gondoltam, biztosan védekező álláspontot vesz fel.
Újabb meglepetés várt rám: Pruitt örült, hogy megkerestem.
- Olyan jó, hogy felhívott - mondta. Elmagyarázta nekem, hogy 1957-ben, mivel nem
rendelkezett orvosi képzettséggel, nem állíthatott fel fulladásról diagnózist; a "meghatározhatatlan"
volt az igazsághoz legközelebb álló megállapítás, amit tehetett.
Az új halotti bizonyítvány birtokában Ellen Brooks, Montgomery megye főügyésze a
vádhatósághoz fordult. Úgy döntött, név szerint senkinek a vád alá helyezését nem fogja sürgetni,
hanem inkább úgy tárja fel az ügyet, mint egy nyomozást, remélve, hogy közben még több
információra derül fény Egy ilyen régi ügyben néha így járnak el az ügyészek, és talán rábukkannak
valamire, ami a vád alá helyezést előmozdíthatja.
Az Edwards családot megdöbbentette a hír, hogy a négy gyilkossággal gyanúsított férfi közül
kettő még életben van. Egyikőjük, aki vallomást tett, mentesült a vád alól, de volt valahol még egy
férfi Montgomeryben, akit 1976-ban Willie Edwards meggyilkolásával vádoltak. Most már a
korábbi akadály, melyet a bíró felolvasott - a "meghatározhatatlan" ok és mód - nem állt az útban.
Willie Edwards halála gyilkosság volt, és igazságot kívánt.
1999. február 16-án, Montgomery megyében a bíróság nyilvánosságra hozta határozatát:
"Utánajártunk Willie Edwards halálának, aki 1957. január 23-án tűnt el.
Edwardsot Montgomery megyében a Ku-Klux-Klan tagjai ölték meg."
Senki nem került vád alá. Az ügyész úgy érvelt, túl sok idő telt el ahhoz, hogy elég bizonyítéka
legyen.
Ha akkor, az első telefonhívás idején, 1976-ban az FBI megkért volna, hogy végezzem el az
exhumálást és a boncolást, ugyanarra a következtetésre jutottam volna, mint végül 1997-ben. És az
igazságszolgáltatás nem maradt volna el.
 Fejek
Ha minden a dolgok természetes rendje szerint alakul, az emberek sokáig élnek, aztán eltemetik
vagy elhamvasztják őket, és visszatérnek a földbe, a tengerbe vagy a levegőbe. Ilyenkor a természet
sokáig és keményen dolgozik azon, hogy lebontsa, ami megmaradt.
A nem természetes halál mindezt megváltoztatja. Itt ugyanis a biológiai folyamatok megállnak.
A sikeres nyomozás érdekében a természet munkáját fel kell tartóztatni - hiszen a bomlási folyamat,
mellyel annyi minden jár együtt, többek között az azonosítást is megnehezíti.
Ha a természetet túl sokáig hagyjuk dolgozni, a halott azonosítása megnehezedik. Ilyenkor a
fogak azonosítása, és a DNS-vizsgálatok segítenek, persze csak ha van mihez viszonyítani.
Néha az egyetlen választási lehetőség, miközben az azonosításon dolgozunk, egy életszerű
modell megalkotása. Erre azért is van szükség, mert az illető személyiségének ismerete - ki volt,
ivott-e, élt-e drogokkal, voltak-e problémái, amelyek magyarázatot adnak arra, hogy miért
kóborolt el, vagy követett el öngyilkosságot - segíthet a halál okának és módjának kiderítésében.
Majdnem olyan az egész, mintha meg kellene ismernünk valakit ahhoz, hogy rájöjjünk, hogyan halt
meg.
Néha az azonosítás folyamata egy sípcsont, egy medencecsont vagy egy kézcsont töredékével
kezdődik. Azonban bármelyik nyomozó megmondja, hogy sokkal egyszerűbb az egész, ha van egy
fejünk is.
Félelmetes, nyugtalanító - sőt, rémisztő dolog - kézben tartani egy emberi fejet.
Ég és föld a különbség aközött, hogy fejet vagy koponyát fogunk meg. Érzelmileg bizonyos
mértékben távolságot tudok tartani egy koponyától, hiszen egy egész karnyújtásnyira tarthatom
magamtól. De erre nincs is szükség, mert a koponyák nem hatnak felkavaróan az emberre. A
halottasházban egy fej azonban igazi káoszt teremt.
Részben a lágyrészek okozzák - a bőr, a haj, a szemek, a fülek és az ajkak -, hogy felzaklatjuk
magunkat. Hiszen a fej ezen összetevőiből és az életünkben látott milliónyi arcból - melyek az utcán
közelítenek felénk, magazinokról, vagy filmvásznakról tekintenek ránk alkotjuk meg azt a képet,
amely számunkra az embert jelenti. Ezért természetes, hogy ilyen érzéseink vannak a fejjel
kapcsolatban, és szörnyen érezzük magunkat már a gondolattól is, hogy bármilyen természetellenes
közegben lássuk.
Számomra lehetetlen az érzelmi távolságtartás, amikor egy fejet tartok kesztyűs kezeimben.
Igazából nem is szeretnék közömbös maradni. A tapasztalat megtanított arra, hogy nem lehet úgy
tartani, elhelyezni vagy kitámasztani a fejet, mely csökkentené érzelmi erejét.
Elfogadtam már, hogy a hátborzongató érzést, mely egy lefűrészelt fej látványánál elfog,
sohasem fogom tudni megszokni.
Egy felnőtt férfi feje kb. 5-6 kg-ot nyom. Bár ezzel tisztában vagyok, mégis mindig elvégzem a
mérést. A levágott fejek általában vonat- vagy metróbalesetek halottaitól származnak, vagy az
úgynevezett darabolós gyilkosok hagyják maguk után őket.
A probléma az, hogy nehéz bánni a fejjel. Pusztán klinikai környezetben, a testtől különválasztva
ugyanis nagyon esetlen. Egyszerűen nem létezik jó módszer a megvizsgálására. Amikor a testhez
tartozik, a fej stabilan fekszik, felvéve a test nyugalmi állapotát. Önmagában azonban nem
helyezhető el úgy, hogy kényelmesen hozzáférhessünk az agyhoz.
A fej vizsgálata felborítja azt a kialakult rendet, ahogy általában a boncolásokat vezetem.
Számomra az első, hogy tiszteletben tartsam az emberi testet. Ennek része, hogy fenntartom azt a
sorrendet, amely szerint a dolgaimat végzem, egyik boncolást a másik után. Mindig ugyanazt a
cselekvésmintát követem: megvizsgálom a ruhákat, majd leveszem őket, megvizsgálom a bőrt,
magnóra veszem a következtetéseimet, kézbe veszem a szikét, elvégzem a metszést, felhajtom a
bőrt, egyenként megvizsgálom a szerveket. Ez így megy minden esetben - semmi sem történik
vaktában, rendszertelenül, vagy tiszteletlenül.
Borzasztó nehéz azonban egy fejet úgy stabil helyzetbe tenni, hogy megőrizzük a méltóságát.
Rögzíteni kell, és ez már önmagában is felborítja a boncolás rendjét, megzavarva azt a nyugalmat,
amire a boncteremben olyan nagy szükség van. Egyszerűen káoszt teremt.
 Másrészt ott vannak azok a fejek is, melyek sokáig voltak kiszolgáltatva az elemeknek,
és egészen a koponyáig lemállott róluk a szövet. A legjobban úgy lehet letisztítani a fejet, ha elég
sokáig forraljuk, aztán kifehérítjük. Ezt követően kezdődhet meg az a folyamat, melynek során
mindazt, ami lepusztult, újra megalkotják.
Az emberi test 206 csontjából 22 alkotja a fejet és az arcot. Ezek együtt védik az agyat és a test
fő érzékszerveit - a szemeket, a füleket, az orrot és a nyelvet.
Az emberi agykoponya nyolc csontból áll. Vékony, meghajlított tányérokra emlékeztetnek, és
rostos ízületek kötik össze őket, melyek neve varrat. A varratok mentén a csontok felszíne
fűrészfogakhoz hasonló. A varratok olyan kapcsolódási felületek, amelyek védenek a fejet
egyébként könnyen szétvető ütések ellen.
Tizennégy csont alkotja az emberi arcot; a legtöbbnek szimmetrikus párja van. A koponya alján
található a tarkócsont, mely a nyak első csigolyájához ízesül: Az utóbbit atlasznak hívják, mert a
régi görögök szerint ez a csont épp úgy tartja fenn a fejet, mint Atlasz a Földet. Az atlasz teszi
lehetővé a fej forgatását és hajlítását.
Kisgyermekkorban a koponyacsontok közti lágy részek; más néven kutacsok könnyen
kitapinthatóak. Ilyenkor ezek még csak hártyák, melyek a kor előrehaladtával, húszas-harmincas
éveinkre fokozatosan elcsontosodnak.
Ennek a folyamatnak az állomásai segíthetnek meghatározni egy azonosítatlan csontmaradvány
életkorát. Minden csontunk csakis a miénk, ugyanígy a koponyacsontjaink alakja, vastagsága és a
mélyedéseinek száma is csak ránk jellemző. A hajgyökereink szüleink DNS-eit is magukban
hordozzák, hajszálaink tengelye tele van anyánk mitochondriális DNS-ével; az ajkunknak, a
füleinkhez hasonlóan, sajátos lenyomata van; és akár egyetlen fogunk segítségével is
azonosíthatnak minket. Sőt, talán még a fogorvosunkat is.
Sokan azt hiszik, hogy általában a rendőrök bukkannak emberi tetemekre, és amikor ez történik,
a maradványok tiszták és szárazak, mint a biológiaórán szereplő csontváz. Igazából ritka az ilyen
eset.
Általában nem a rendőrök találnak csontvázakat, hanem kutyák, gyerekek, turisták, biciklisták
vagy horgászok, akik olyankor botlanak ezekbe a maradványokba, amikor a természet már rég
gondozásába vette őket. Addigra pedig kevés képzetlen ember tudja megállapítani, pontosan mit is
talált. Ezért amikor egy azonosítatlan csontváz kerül elő, gyakran igazságügyi antropológust kell
hívni, aki segít a maradványok kiásásában és elszállításában.
Mihelyst a tetem a helyszínről a laborba kerül, megtisztítják, rekonstruálják és tanulmányozzák,
hogy kiderüljön, milyen sérülés érte. Lehet, hogy lövésről van szó; esetleg szúrásról, mely
szétzúzott egy bordát, vagy megrepesztette a koponyát; talán ütés hatására törtek csontok stb.
Ezután összeállítják a biológiai jellemzőket, különös tekintettel a faji, nemi, életkori, testfelépítési,
patológiai és egyéb sajátosságokra, mint például a régóta begyógyult törések vagy a fém protézisek.
A legtöbb kérdést egyszerű megfigyeléssel válaszolják meg. Alapjában véve három emberi faj
létezik a földön, s mindre más koponyai és arcbeli tulajdonságok jellemzők. A nőknek jól
felismerhető, a férfiakéhoz képest gömbölyded medencéjük van, mely inkább háromszög alakú.
A csontok az öregedés vagy betegségek hatására változnak. Mindezek az eltérések segítik az
antropológust abban, hogy alapvető következtetésekre jusson a maradványok vizsgálata során.
Egy csont láttán meg tudom állapítani, hogy embertől vagy állattól származik. Abból, hogy
mennyi hús maradt a csontvázon, megmondom, régi vagy frissebb-e a maradvány; ebből az is
kiderül, szükség van-e a "nyelv tesztre" a kor meghatározásához. Körülbelül száz év elteltével a
kalcium távozik a csontokból. A régi csontokkal el kell végezni a nyelv tesztet; ha a nyelvem
hozzájuk tapad, még tartalmaznak kalciumot, amiből viszont az következik, hogy a maradvány
valószínűleg nincs ötven éves, tehát értesíteni kell a rendőrséget.
Régi csomók esetében az igazságügyi antropológus szakértelmére hagyatkozom. Az egyik
legfontosabb oka ennek, hogy bár vannak bizonyos tulajdonságok, melyekre következtetni tudok, a
faji azonosítást nem tudom elvégezni. Ha például fennáll a lehetősége annak, hogy a csontok egy
indián temetkezési helyről származnak, azonnal meg kell bizonyosodnunk róla, hogy
gondoskodhassunk a védelmükről.
 Az igazságügyi fogászat mintafelismerésen alapszik. Akár az ujjaknak vagy a vérnek, a
fogaknak is van lenyomatuk, melyet néha a fogorvos levesz tőlünk egy-egy fogászati beavatkozás
során. De ugyanígy rajta maradhat egy hamutartóra ragasztott rágógumin is, vagy a szívószálon,
melyet idegesen rágcsálunk, aztán eldobunk; vagy valakinek a bőrén, akit megharaptunk. Ezek
különböző lenyomatok persze, de egybevethetők.
Például az igazságügyi odontológus egy bőrön látható sérülésről készült fotót egybe tud vetni
egy olyan mintával, amelyet régebben a fogorvos vett le az elkövetőről; vagy azzal a lenyomattal,
amely a bíróság kérésére készül az alperes fogsoráról.
Dr. Lowell Levine olyan ember, aki minimális beszéddel és kevés gesztussal érteti meg magát.
Különös nyugodtság árad belőle. Nagyon értékelem ezt a tulajdonságát, különösen mert együtt
vezetjük a New York állami rendőrség igazságügyi orvostani intézetét.
Több mint harminc éve dolgozom dr. Levine-nel, és bár több képet őrzök róla magamban, egy
repülőgéphez kötődő emlék él bennem legélénkebben vele kapcsolatban. A
repülőszerencsétlenségek leírhatatlan látványt nyújtanak. Sokan úgy képzelik, hogy a repülőbaleset
helyszíne egy óriási ravatalozóra hasonlít, ahol szanaszét hevernek a halottak. Nem így van.
Mindenfelé repülőgép-alkatrészek, poggyászdarabok, első látásra azonosíthatatlan testrészek, füst,
tűz mindenfelé. Nagy a zűrzavar; rendőrök, mentősök szaladgálnak összevissza - és mindennek
közepette Lowell Levine és a többi igazságügyi fogász csendben végzi a munkáját.
Ilyenkor az igazságügyi odontológusnak néha emberi maradványok törmelékeivel kell
dolgoznia. Az apró fog- és csontdarabkák között egy-egy híd, egy törött korona, egy kis porcelán
vagy zápfog is előfordulhat. Minden fontos, amiről lenyomat készíthető, amit egybe lehet vetni egy
korábbi adattal, hogy a felmerülő kérdésekre választ találjanak.
A fej egyéb részei más történeteket mesélnek el. Néha akadnak olyan problémák, melyeket a
fejről származó legapróbb igazságügyi bizonyíték, a haj segítségével lehet csak megoldani.
Ez volt a helyzet Diana, walesi hercegnő esetében is.
Rengeteg elmélet született Diana, Dodi Al Fayed és sofőrjük, Henri Paul halálával kapcsolatban.
Ha a nevüket bármilyen kombinációban valamelyik internet keresőprogramba gépeljük,
kapcsolódási helyek százai jelennek meg az összeesküvési elméletekről, fejtegetve, mi történhetett
aznap éjjel. Az elméletek gyártása azonban szükségtelen, annál az egyszerű és tragikus oknál fogva,
hogy miközben Henri Paul azzal a bizonyos luxus Mercedes Benzzel száguldozott Párizs utcáin,
nagymennyiségű drog és alkohol áramlott az ereiben.
Ez derül ki Henri Paul drogtesztjének eredményéből, melyet egyszerűen le lehetett olvasni a
hajmintából, mintha időszalagra lett volna írva. Az ütközés után a vérvizsgálat hamar kimutatta,
hogy a sofőrnek nagy mennyiségű alkohol volt a szervezetében.
A boncolás alkalmával néhány hajszálat kihúztak Henri Paul fejéből, és egy olyan oldatban
vizsgálták őket, mely kimutatja a szervezetben jelen lévő drogokat. A haj-elemzés segítségével ma
már több anyagot is tudunk azonosítani, mely a véráram útján jut a hajgyökérbe, aztán felgyülemlik
a növekvő hajszál tengelyében. Ezek közé tartozik a heroin, a kokain, a nikotin, a koffein, a
marihuana és sok más.
Ez a tudomány új lépcsőfokot jelent a kriminalisztika fejlődésében. Nemrég a haj-analízis csupán
odáig terjedt, hogy mikroszkóp alatt, ránézésre összehasonlították a helyszínen talált hajat egy
bizonyos személytől vett mintával. Több tényezőt kellett figyelembe venni, például a színt, a hajszál
erősségét, a pigment-szemcsék eloszlását, a hajszál átmérőjét és a velőállomány jelenlétét vagy
hiányát. Az ilyen azonosítások közül több bizonyult tévesnek, amikor a haj DNS-vizsgálatát elkezd-
ték.
A szőr- vagy hajszálak közti legegyszerűbb különbségek sokszor egyben a legmeglepőbbek is:
az afrikai haj göndör, és egyenetlenül oszlanak el benne a mikroszkopikus pigment-szemcsék; a
fehérbőrűeké általában egyenes vagy hullámos, a szemcsék eloszlása pedig egyenletesebb; míg az
ázsiaiak hajában a velőállomány sokszor egy hosszú, folytonos cső, nem úgy, mint a többi
embertípus esetében, ahol általában szaggatott. (Vannak olyan nem-ázsiai típusok is, melyekből a
velő teljesen hiányzik.)
Először 1981-ben jelentettek olyan esetet, melyben a hajvizsgálat segítségével mutattak ki
kokaint. Ma már ez az eljárás széles körben elterjedt. A drogok hajszálban való keresése sokkal
előnyösebb, mint ha vizeletet használnánk erre a célra, hiszen a hajat könnyebb begyűjteni és
tárolni. Lényeges, hogy külsőleg is elérhető; ráadásul a korábbi drogfogyasztásról is árulkodik.
Az emberi fejen található haj minden hónapban rendszerint egy centimétert nő (vagy majdnem
másfelet). Ezért a fejtetőből kitépett hajszál olyan, mint egy időszalag. Ahhoz, hogy meg lehessen
határozni, mikor vett be drogot valaki, a hajszálat egycentis darabokra vágják, majd mindet
egyenként megvizsgálják. Erdekes, hogy a test különböző részein lényeges eltérések vannak
kimutatható anyagok és drogkoncentráció tekintetében. A morfiumkoncentráció például legmaga-
sabb a szeméremszőrzetben, ezután következik a hónalj, majd a fejtető. Metadont leginkább a
hónaljszőrzetben, kisebb mértékben a szeméremszőrzetben és a fejtetőn lehet kimutatni. A
kokainteszthez általában a fejtetőről vesznek hajat, és minden más, korábbi drogfogyasztással
kapcsolatos vizsgálathoz is. Körülbelül száz milligramm hajra van szükség, melyet olyan
közelről vágnak le az élő személy fejbőrétől, amennyire csak lehet, a halottból pedig kitépik; a
gyökereket ezután egymás mellé állítják, hogy a hajszálakat minél pontosabban fel lehessen vágni a
vizsgálathoz.
A Henri Paul fejéről származó haj hónapokkal a baleset előtti időből is kimutatott drogokat;
általában olyanokat, melyek a krónikus alkoholizmus kezelésére szolgálnak.
A drogok, melyeket tudomásunk szerint Henri Paul fogyasztott, felerősíthetik az alkohol káros
hatásait, mivel gyengítik az ítélőképességet, homályossá teszik a látást, és lelassítják a reakcióidőt -
röviden, gyengítik az autóvezető-képességet. A boncoláskor végzett vérvizsgálatok kiderítették,
hogy Henri Paulnak a halál pillanatában akkora volt a véralkohol szintje, mintha nyolc-kilenc pohár
whiskyt, nyolc-kilenc korsó sört vagy nyolc-kilenc pohár bort ivott volna meg.
A vér toxikológiai vizsgálata, melynek során az alkoholszintet mérik, nagyon egyszerű: ha az
illető élő személy, az alkohol óránként egy pohár ital értékével bomlik le. Halál után azonban a
bomlás megáll, és az alkohol a vérben marad, pontosan a halál pillanatának szintjén.
1999 szeptemberében - valamivel több, mint két évvel a három életet követelő baleset után - a
bíró végül Henri Pault tette felelőssé. Ez a döntés elejtette a vádat kilenc fotós, és az ellen a
paparazzi ellen, aki üldözte a kocsit. Ezeket a személyeket eredetileg többen vádolták a baleset
miatt. A bíró véleménye szerint bár a csoport folyamatosan és makacsul akaszkodott rá Dodi Al
Fayedre és Dianára pár órával a Párizsba érkezés utáni balesetig, "az autó vezetője ittas volt, és
alkohollal összeférhetetlen drogok hatása alatt állt. Nem volt olyan állapotban, hogy uralni tudja a
járművet."
Bonaparte Napóleon haja és az arról készített vizsgálatok annyi év után még mindig parázs vita
tárgyát képezik az összeesküvés-elméletek hívei és a történészek körében.
Napóleon 1821-ben halt meg, ötvenegy évesen, hosszú betegséget követően. Orvosai
felboncolták, és egy nagy, rákos daganatot fedeztek fel a gyomrában, melyet a halál okaként
neveztek meg.
Ennek ellenére, egyesek szerint inkább vagy francia kísérői, vagy angol fogvatartói mérgezték
meg, ravasz módon. Közismert volt, hogy fennmaradtak tőle hajminták, így 1962-ben
megvizsgálták azokat. A szakértők arzénra bukkantak bennük, így egy pillanat alatt megszületett az
összeesküvés-elmélet.
Egyes orvosi körökben az arzént "örökség-pornak" nevezik, mert valamikor a családi
mérgezések kedvelt eszköze volt. Magas méregtartalmú, színtelen, szagtalan és olyan háztartási
szerekben is megtalálható szer, mint a féreg- vagy a növényirtó. A szürkés-fehér por a
színezőanyagok összetevői közt is gyakran jelen van.
Arzénnal belélegzés útján is meg lehet mérgeződni, de bőrön vagy nyálkahártyán át,
érintkezéssel és nyeléssel is. Voltak, akik arzénes levegőt lélegeztek be, festés közben megnyalták
az ecsetet, vagy nem megfelelő ruházatban használtak arzén tartalmú termékeket. A belégzés okozta
enyhe mérgezés hatásai közé tartozik az étvágytalanság, a hányinger vagy a hasmenés. A súlyosabb
krónikus vagy akut fertőzés tünetei közt találjuk a bőrelváltozásokat, a krónikus fejfájást, az apátiát,
a fokhagyma illatú leheletet, a fémes szájízt, a bőr bronzszerű elszíneződését, és a lehetséges
májkárosodást. Ráadásul az arzén és összetevői közismerten rákkeltők, így a bőr- és a tüdőrákkal,
valamint a születési hibákkal is összefüggésben lehetnek.
Napóleon halálát azonban mégsem arzén okozta. A császár hajában olyan kis mennyiségű
mérget találtak, amely még a hálószobája tapétájáról is származhatott, vagy a vízből, melyet
száműzetése alatt ivott. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindannyiunk szervezetében
megtalálható némi arzén, mivel ez az egyik legnagyobb mennyiségben előforduló kémiai elem a
földben, és minden élő szervezet része is. Kis mennyiségben, természetes körülmények között nem
ártalmas.
A tizenkilencedik század folyamán többen szenvedtek mérgezésben tapétájuk zöld, arzént
tartalmazó festékanyagának kipárolgásától. A Scheele-zöld és a párizsi zöld színt is arzén-
összetevőkből fejlesztették ki, és széles körben használták festékekben és tapétákon 1780 után.
1893-ig nem is jött rá senki, hogy a nedves falak, vagy a penészes tapéta egy trimetil arzén nevű
illóanyagot bocsátott ki a levegőbe.
A Napóleon szobájából származó, megfelelően hitelesített tapétafoszlányokból kiderült, hogy a
zöld rozetták négyzetméterenként kb. egyharmad grammnyi arzént tartalmaztak. Ez az
arzénmennyiség valószínűleg csak ahhoz nem volt túl kevés, hogy bántsa Napóleon szépérzékét;
azonban mindenképpen elegendő volt ahhoz, hogy feleljen a hajában talált arzénért.
Ami a legnagyobb különbséget jelenti az emberek között, az a szövetvastagság, mely a fej
bizonyos pontjiain észlelhető. Ezeket a pontokat az évek során tanulmányozták és összesítették.
Különféle módszereket használtak a halottba szúrt tűtől (melyről bebizonyosodott, hogy pontatlan,
hiszen a halott fekszik, és a szövet ellapul) az élőkön használt szonogramokig. Az eredmény: az
emberi arc harminckét pontjának ismerjük a normális mélységét faj, nem és kor függvényében.
Ezek a biztos pontok. Az igazságügyi rajzoló radírgumik felragasztásával megszerkeszti őket a
koponyán, jelölve a megfelelő mélységet is. Mindegyik radírdarabon ott lesz a neki megfelelő pont
száma.
Ezután műszemeket helyeznek a szemüregekbe, tekintetbe véve a mélységet. Hogy a szemlélőt
ne befolyásolja semmi, az íriszeket semleges színnel készítik el. Ezután agyagot tesznek a
radírdarabok által kijelölt részekre, követve a koponya kontúrját. Ha valamit tudnak az illető
életmódjáról, azt is figyelembe veszik. Hordott-e például szemüveget? Ez hatással lehet a halánték
és a fülek alakjára, és persze az orrnyeregre is. Pipázott? Ez a szokás eltorzítja az állkapcsot. Több
mérést végeznek, hogy meghatározzák az orr vastagságát, valamint a száj hosszát és teltségét. Még
a földrajzi környezet is, ahol az elhunyt élt, és életmódjának részletei is megmutatkoznak az arcon.
Ezt mind figyelembe veszik a rekonstrukció alkalmával - a nap hatása szó szerint kicserzi a bőrt, a
dohányzás kivájja az arcüregeket, a hiányzó fogaktól beesik az arc.
Az öregedés olyan változást idéz elő az arcon, mely nem mindig vonzó, és oka a gravitáció: a
fülek és az áll meghosszabbodnak, az arcgödrök azonban mindig a helyükön maradnak. A száj
besüpped. Az izmok megereszkednek. Ezt műveli velünk a természet.
Engem ámulatba ejt, milyen sok ismerettel rendel keznek az emberi fiziológiáról az arc
rekonstruálói. Hiszen nem orvosokról van szó, hanem művészekről mégis, a legtöbb orvosnál
többet tudnak az arc és a fej működéséről.
Például az izmok közti finom különbségeket minden profi arcrekonstruáló ismeri, hiszen ezek
alapján végzik a munkájukat. Nagy odafigyelésre van szükségük, hiszen az emberi arc és a
koponyaüreg izmai a fejen található helyzetük alapján különböző csoportokra oszthatók, és ezeken
a csoportokon belül az izmok az általuk végzett feladat szerint különülnek el - aszerint, hogy a
szemmozgatásban, a rágásban, a sikításban, vagy az arc és a fej egyéb mozgásaiban vesznek-e részt.
Az arcizmoknak az a magasabb rendű feladatuk is megvan, hogy érzelmeket fejeznek ki.
Paróka helyettesíti a hajat. Felkerül a szemüveg, és a nagy munka befejeztével újra arc látható a
koponyán. Mindez nagy odafigyelést kívánó, aprólékos tudomány, néha túlságosan is az: a rokonok
időnként, amikor megnézik az eredményt, túl gyorsan kimondják: "Nem, nem. Ez nem ő." (A
halottasházban viszont, azonosításkor túl gyorsan kimondják az igent, amikor pedig előfordul, hogy
tévednek. Amint a rendőrség tájékoztatja őket, hogy az egyik szerettük meghalt, elhiszik, és
azonosítás közben sokszor nem is néznek a testre, hanem eltakarják a szemüket.)
A kétdimenziós rekonstrukciók igazából csupán csak vázlatok, de az igazságügyi rajzoló
számára mégis ez a kedveltebb módszer. A vázlatok láttán az emberek másképp reagálnak: "Hát,
körülbelül úgy néz ki, mint akit az utcán láttam" - mondják -, "de X. Y ra is hasonlít." És hirtelen
két vezérfonal is van ott, ahol azelőtt egy sem volt.
A kétdimenziós rekonstrukció egy azonosítatlan koponyával kezdődik, aztán szövetek
kijelölésével folytatódik. A koponyát szemből és oldalról is lefotózzák, a képeket életnagyságúra
nagyítják és egymás mellé ragasztják. Mindkettőre egy átlátszó papír kerül; és itt kezdődik a rajzoló
munkája. A szöveteket jelölő eszközök alapján készülnek a kontúrok, s munka közben az
életmódról vagy lakóhelyről szóló információk is segítséget nyújtanak.
Az utóbbi néhány évben a fej egyéb részeinek felhasználásával is létrejöttek sikeres
azonosítások; ennek eredményeként folyamatosan új módszerek jelennek meg a bűnügyi tudomány
amúgy is széles palettáján. Angliában például a rendőrség felállította a világ legnagyobb
füllenyomat-adatbázisát, azt tervezve, hogy a fül lenyomatát ugyanúgy felhasználják majd a
nyomozásban, mint az ujjlenyomatot.
Hosszú út vezetett idáig. Az 1700-as évek második felében Johann Caspar Lavater (1741-1801)
tanulmányozta és jegyezte le a fül egyénített jegyeit. Száz évvel később kifejlesztették az
ujjlenyomat tudományát, melyet aztán széles körben használtak a bűnügyi szakértők. Akkoriban
egészítette ki mindezt a fotográfia, mellyel a bűnözők fizikai megjelenését örökítették meg.
Európában a nyomozáshoz a mércét a Bertillonrendszer adta, melyhez a test különböző részeit
kellett megmérni. Habár ez csak egy ideig volt divatban, sokat lehetett belőle tanulni az emberek
közötti különbségekről, és egyesek számára a fül még mindig különösen érdekes maradt.
Egy Alfred Iannarelli nevű amerikai dolgozta ki a füllenyomatok szabványát és osztályozási
rendszerét.
Iannarelli, aki korábban a kaliforniai Alameda megyében volt seriff, először a negyvenes
években kezdett érdeklődni a fülek iránt, és később két könyvet is kiadott a fülazonosítás
témájában.
A fülazonosítást a tárgyalótermekben általában nem ismerik el, bár az új ismeretek mindig
nyújtanak valami pluszt a bűnügyi tudományok palettáján, ritkán foglalják el más helyét. Egyik
tudomány nem pótolhatja a másikat az igazság kutatásában, hanem a már létező tudásanyaghoz
adódik. A tudományok egymásba fonódnak, és együtt segítik a munkánkat.
A bűnügyi szakértő feladata az információk összehangolása - és aki jó, az tényleg remekül
csinálja. Az emberi értelem minden csodák közt a legcsodálatosabb.