James

Patterson

Suzanne
naplója
Nicholasnak

Európa
Könyvkiadó
Budapest,
2002
A fordítás a következő kiadás alapján készült:
James Patterson: Suzanne's Diary for Nicholas
Little, Brown and Company, Boston, New York, 2001
Copyright © 2001 by SueJack, Inc.

Hungarian translation © Ágoston Szabina, 2002

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató
A tördelés az SZBÉ Bt. munkája

Nyomta a Gyomai Kner Nyomda Rt.

Felelős vezető Papp Lajos vezérigazgató
Készült Gyomaendrődön, 2002-ben
Felelős szerkesztő Gy. Horváth László

A kötetet Sz. Bodnár Éva tervezte

Műszaki vezető Fábián István
Készült 12,18 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963077237 X
Azoknak, akik szerettek valakit, elvesztették
aztán újra szerettek.

Robin Schwarznak, akinek értékes támogatása és

nagy szíve megbecsülendő.

Továbbá köszönet Marynek, Fernnek, Barbarának,

Irene-nek, Mariának, Darcynak, Mary Ellennek és
Carole Anne-nek.

De leginkább Suzie-nak, Jacknek és Jane-nek.

Katie
Katie Wilkinson a meleg fürdővízzel teli furcsa,
de csodaszép, régimódi porcelánkádban ült New
York-i otthonában. A lakás a "régi" és "belakott"
olyan keverékét sugározta, amitől még a "kopott
sikk" kedvelőinek is elakadt volna a szava. Katie
perzsamacskája, Guinevere, amely küllemében egy
kedves szürke gyapjúpulóverre hasonlított, a
mosdókagylóra telepedett. Fekete labradorja, Merlin
a fürdőszoba ajtajában ült. Féltve figyelték őt.
Katie lehajtotta a fejét, amikor befejezte a napló
olvasását, és a bőrkötésű kötetet a kád melletti
faülőkére helyezte. Reszketett.
Aztán sírni kezdett, és észrevette, hogy remeg a
keze. Elhagyta magát, ami nem gyakran fordult elő
vele. Mindig is erős volt. Azokat a szavakat
suttogta, amiket egyszer az apja templomában
hallott az észak-carolinai Asheboróban: Ó, Uram,
Uram, itt vagy valahol?
Sohasem hitte volna, hogy ez a kis könyv ennyire
összezavarja majd. Természetesen nem maga a
kötet volt a hibás.
Nem, nem egyszerűen Suzanne Nicholasnak írt
naplója volt a hibás.
Elképzelte Suzanne-t. Látta maga előtt a különös
házikóban a Parti úton, Martha's Vineyardon.
Aztán a kis Nicholast. Tizenkét hónaposan,
gyönyörű kék szemmel.
És végül Mattet.
Nicholas apját.
Suzanne férjét.
Az ő volt szeretőjét.
Hogy mit gondol Mattről? Hogy megbocsát-e neki
valaha? Nem volt biztos benne... De a történtek egy
részét legalább megértette. A napló el árult neki egy
s mást abból, amit tudnia kellett, és mély, fájdalmas
titkokat is, amiket talán nem.
Mélyebbre merült a vízbe és arra a napra gondolt,
amikor megkapta a könyvecskét. Július 19-re.
Megint sírva fakadt.
Úgy érezte 19-e reggelén, valami a Hudson
folyóhoz húzza, hogy körbehajózza Manhattant,
amit először hülyéskedésből csináltak Matt-tel, de
annyira élvezték, hogy később újra és újra
visszajártak.
Felszállt az aznap reggel induló első hajóra.
Szomorú volt, de dühös is. Nem is tudta, melyik
inkább a kettő közül.
Korán lévén, a hajó nem volt telezsúfolva
turistákkal. A tetőfedélzet korlátja közelében ült le
és a páratlan látványt nyújtó, vízzel övezett New
Yorkot nézte.
Páran észrevették, hogy egyedül üldögél;
kü1önösen a férfiak.
Általában kiemelkedett a tömegből. Barátságos
kék szemű, magas lány volt, majdnem száznyolcvan
centi. Azt hitte, langaléta termete miatt bámulják
meg mindenütt. A barátai közölték vele, hogy téved;
azt mondták, lélegzetelállítóan néz ki, hihetetlen erő
sugárzik belőle. Katie erre mindig így válaszolt: -
Aha, persze... hagyjatok már! - Ő sohasem látta
magát ilyennek, és tudta, hogy nem is fogja.
Hétköznapi ember Ő. A lelke mélyén egy észak-
carolinai, vidéki leányzó.
Hosszú, barna haját gyakran összefonta már
nyolcéves kora óta. Régebben fiúsnak hatott, de
mostanság inkább vagány városi benyomását
keltette vele. Úgy gondolta, végre felzárkózott a
divathoz. Nem készítette ki különösebben az arcát,
csak egy kis szempillafestéket és néha rúzst viselt.
Ma viszont semmit. Kétségkívül nem tűnt
lélegzetelállítónak.
 Ahogy a fedélzeten üldögélt, eszébe jutott a
kedvenc jelenete az Afrika királynője című filmből:
"Fejet fel, állat előre, a haj lobog a szélben: ez igen,
ilyen egy igazi hősnő!" - Bogart ugratta ezzel
Hepburnt. Ez felvidította egy kicsit... egy
"csöppecskét", ahogy az anyja szokta mondani
odahaza, Asheboróban.
Órákig sírt, a szeme alaposan feldagadt tőle.
Előtte éjszaka a férfi, akit szeretett, hirtelen és
megmagyarázhatatlanul véget vetett a
kapcsolatuknak. Megdermesztette a hír. Nem
gondolta, hogy ez bekövetkezik. Szinte el sem
hitte, hogy Matt otthagyta.
A fenébe vele! Hogy volt képes? Egész idő alatt
hazudott, hónapokon át? Hát persze! Az a rohadék!
Micsoda tetű!
Próbált rájönni, mi választotta el őket, de folyton
azok az - általában kellemes - dolgok jutottak
eszébe, amiket együtt éltek át.
Vonakodva, de el kellett ismernie, hogy Matt-tel
mindig képes volt szabadon beszélgetni bármiről.
Úgy társalgott vele, mint a barátnőivel. Ők is
kedvelték, holott csípős nyelvük miatt nemigen volt
szerencséjük a férfiakkal. Akkor hát mi történt?
Meg akarta tudni.
Matt figyelmes volt. A júliust csak így hívta: "a
születésed hónapja", és egy szál rózsát küldött neki
a hó minden egyes napján. Úgy tűnt, mindig
megjegyzi, ha látta már őt egy-egy blúzban,
pulóverben vagy cipőben; a kedélyállapotait is
ismerte: a jót, a rosszat és néhanapján a
holtfáradtat.
Sok olyasmit szeretett, amit Katie is, legalábbis
ezt állította. Az Ally McBeal-t, az Ügyvédek-et, az
Egy gésa emlékiratai- t, vagy a Leány gyöngy
fülbevalóval című könyvet. Vacsora után egy italt
az "Egyedül a parton, ketten a tengeren" nevű
étterem bárjában; a Waterloot a West Village-ben,
a Coup-t az Easten, a Bubby'st a Hudson Streeten.
Külföldi filmeket a Lincoln moziban. Régi, fe kete-
fehér fényképeket, olajfestményeket, amiket
bolhapiacokon találtak. A kiruccanásokat Little
Italy északi részébe és Williamsburgbe (a SoHo új
fellegvárába).
Matt vasárnaponként elkísérte a templomba, ahol ő
bibliaórát tartott egy csoport előkészítősnek. A
vasárnap délutánokat aztán együtt töltötték a
lakásán: Katie a Times-t olvasta cikkről cikkre, Matt
pedig a verseit csiszolgatta, amiket az ágyon, a
hálószoba padlóján és az eredetileg vásáros
standként szolgáló konyhaasztalon teregetett szét.
Tracy Chapman, Macy Gray, esetleg Sarah
Vaughan szólt a háttérben. Remek volt. Minden
tekintetben tökéletes.
Matt hatására kibékült önmagával. Előtte még
senki sem késztette ilyen érzésekre. Tökéletes
békére.
Mi lehet jobb annál, mint szeretni Mattet?
Katie-nek ötlete sem volt.
Egy éjszaka megálltak egy kis bárnál az A
sugárúton. Táncoltak, és a férfi az Ali Shook Up-ot
énekelte a fülébe, viccesen, de egész jól utánozva
Elvist. Aztán Al Green került sorra, amitől ő
egészen bezsongott.
Egyfolytában Matt-tel akart lenni. Giccses, de ez
az igazság.
Amikor a férfi Martha's Vineyardon volt, ahol élt
és dolgozott, órákig telefonáltak éjszaka, vagy
vidám e-maileket küldözgettek egymásnak. Egymás
közt ezt "távolsági szerelemnek" nevezték. Ám Matt
sohasem hagyta, hogy ő meglátogassa a szigeten.
Talán ez lett volna az első jel?
Valahogy mégis működött minden; pillanatok alatt
elrepült az a tizenegy hónap. Katie arra számított,
hogy hamarosan megkéri a kezét. Biztos
volt benne. Még az anyjának is beszélt róla. Persze
akkorát tévedett, hogy az már szánalmas. Pocsék érzés
volt, utálta érte magát.
Hogy húzhatta így csőbe? Mindenben? Nem
vallott Katie-re, hogy ennyire cserbenhagyják a
megérzései. Általában nem csalták meg; okos volt,
nem dőlt be semminek.
Egészen mostanáig. De most aztán tényleg jól
melléfogott.
Észrevette, hogy zokog, és a körülötte levők mind
őt figyelik.
- Sajnálom - mondta, és intett nekik, hogy ne
bámulják. Elpirult. Zavarban volt, ostobán érezte
magát. - Jól vagyok.
Nem, nem volt jól.
Még soha életében nem bántották meg ennyire.
Közel sem. Elvesztette az egyetlen embert, akit
valaha is szeretett. Úristen, pedig hogy odavolt
Mattért!
Katie aznap képtelen volt bemenni a
munkahelyére. Nem tudott volna az emberek arcába
nézni az irodában. Vagy akár idegenekébe a buszon.
Egész életére elég kíváncsi tekintetet látott a
fedélzeten.
Amikor visszatért a hajókirándulásról, egy csomag
várta a lakása ajtajának támasztva.
Azt hitte, kézirat a kiadóból. Magában elátkozta a
munkáját. Nem bírnák békén hagyni egyetlen
napra? Hébe-hóba megérdemelne egy kis szabad
időt. Jó ég, hiszen milyen keményen dolgozott! A
kollégái látták, mennyire megszállottja a
könyveinek. Tudták, mennyire szereti őket.
Egy jó hírű, kellemes légkörű, komoly regényekre
és versekre szakosodott New York-i kiadó
vezetőszerkesztője volt. Imádta a munkáját. Matt-tel
is így találkozott. Lelkesen vette meg a férfi első
verseskötetének kiadási jogát egy kicsi, bostoni
irodalmi ügynökségtől egy évvel azelőtt.
Az első pillanattól kezdve jól kijöttek egymással.
Pár héten belül egymásba szerettek... legalábbis
ezt súgta a szíve, a lelke, a teste, az agya és a női
megérzése.
Hogy tévedhetett ekkorát? Mi történt? Miért?
Ahogy lehajolt a csomagért, felismerte a kézírást.
Matté volt. Kétség sem férhetett hozzá.
Majdnem leejtette. Aztán pedig legszívesebben
teljes erejéből elhajította volna.
De nem tette. Túlságosan is uralkodott magán, az
volt a gond. Az egyik gond. Egy darabig csak
bámulta a csomagot. Végül egy mély sóhajjal
letépte a barna csomagolópapírt.
Egy kicsi, ódon kötésű napló került elő belőle.
 Összeráncolta a homlokát. Nem értette. Érezte,
ahogy összeszorul a gyomra.
Suzanne naplója Nicholasnak - állt a borítón kézzel
írva, de nem Matt kézírásával.
Suzanne?
Katie körül forogni kezdett minden, alig kapott
levegőt. Nem tudott tisztán gondolkodni. Matt
mindig hallgatag volt és titkolózó a múltjával
kapcsolatban. Az egyetlen dolog, amire sikerült
rájönnie, hogy a felesége neve Suzanne. Ennyi
csúszott ki a száján egyik éjjel a második üveg bor
után. Aztán többé nem akart róla beszélni.
Ha néha veszekedtek, akkor is csak a férfi
hallgatása miatt a múltjával kapcsolatban. Katie
többet akart tudni, ami Mattet még csöndesebbé és
titokzatosabbá tette. Annyira nem vallott rá! Amikor
legutóbb hajba kaptak, elárulta, hogy már nem
Suzanne férje, meg is esküdött rá, de csak ennyit
volt hajlandó a témához fűzni.
Ki az a Nicholas? Miért küldte el Matt a naplót éppen
neki? Miért éppen most? Teljesen összezavarodott,
ráadásul dühítette is az egész.
Remegtek az ujjai, ahogy kinyitotta a kötetet.
Matt sorait vette észre az első laphoz csatolva.
Katie szeméből könnyek törtek fel, de mérgesen
kipislogta őket. Elolvasta a levélkét.

Kedves Katie!

Nem lehet szavakkal leírni, amit most érzek. Nagyon

sajnálom, amiért hagytam, hogy ez történjen köztünk.
Minden az én hibám. Viselem a teljes felelősséget. Te
tökéletes vagy, csodálatos és gyönyörű. Veled nincs
semmi baj. Csak velem.
 Talán ez a napló Jobban megmagyarázza a dolgokat,
mint ahogy én tudnám. Ha elég erős vagy hozzá,
olvasd el!
A feleségemről szól, a fiamról és rólam...
Figyelmeztetlek, hogy lesznek benne részek, amiket
nehezedre eshet elolvasni.
Sohasem számítottam rá, hogy beléd szeretek, mégis
így lett.
Matt

Katie tovább lapozott.

A napló
Drága Nicholas, kicsi hercegem!
Évekig nem tudtam, lehetek-e anya valaha.
Közben végig arról ábrándoztam, milyen szép és
bölcs lenne évente egy videofelvételt készíteni a
gyerekemnek vagy gyerekeimnek, hogy elmondjam,
ki voltam, mi járt a fejemben, mennyire szerettem
őket, mi aggasztott; beszélni arról, ami izgatott,
nevetésre ingerelt, sírva fakasztott, vagy új
gondolatokat nyitott meg előttem. És persze a
titkaimról.
Én megbecsültem volna ezeket a szalagokat, ha a
szüleim készítenek ilyeneket, hogy elmondják,
milyenek voltak, és hogy mit tartottak rólam és a
világról.
Gondolom, rájöttél, hogy nem tudom, kik voltak
ők, ami kicsit szomorú. Nem is: nagyon szomorú.
Így aztán én minden évben készítek egy kazettát,
de van itt valami más is, amit neked szánok,
kicsikém.
Naplót akarok vezetni, ezt a naplót, és megígérem,
végig hű leszek benne a történtekhez.
Amikor ezt az első bejegyzést írom, még csak
kéthetes vagy. Szeretném azzal kezdeni, hogy
elmondok pár dolgot, amik a születésed előtt
történtek. Vagy mondhatjuk úgy is: a kezdet előtt.
Egyedül neked szól mindez, Nick.
Ez történt Nicholasszal, Suzanne-nel és Matt-tel.
Hadd kezdjem a történetet egy bostoni meleg,
illatos, tavaszi estével.
Akkoriban a Massachusetts-i Állami Kórházban
dolgoztam. Nyolc évig voltam belgyógyász.
Akadtak pillanatok, amikre jó visszaemlékezni: ha
láttam, ahogy egy beteg meggyógyul, vagy
olyanokat vigasztalhattam, akiknél biztosra vettem,
hogy nem lesznek jobban. Aztán ott volt a kórházi
gépezet, meg az állami egészségügy szorult
helyzete. És az én privát gondjaim.
Huszonnégy órát dolgoztam egyfolytában; olyan
fáradt voltam, hogy azt el se tudnád képzelni.
Kedves vizslámat, Gustavust - becézve Gus -
sétáltattam éppen.
Gondolom jobb, ha írok magamról egy kicsit
akkoriból. Úgy százhatvanöt centi voltam, hosszú,
szőke hajú, nem kifejezetten szép, de kellemes arcú;
legtöbbször kedvesen mosolyogtam. Nem érdekelt
különösebben a külsőm.
Péntek késő délután volt, az idő szép, a levegő
illatos és kristálytiszta, jól emlékszem még. Az
ilyen napokért élek.
Úgy látom magam előtt, mintha csak ma történt
volna.
Gus elszáguldott, hogy üldözőbe vegyen egy
szerencsétlen vadkacsát, amelyik kijött a partra a
víz védelméből. A bostoni közparkban voltunk, a
Hattyú-tónál. Általában erre sétáltunk, különösen ha
Michael, a barátom éjszakázott, mint akkor.
Gus elszabadult a pórázról, én pedig utána
szaladtam. Vérbeli vizsla volt, olyan, amelyik azért
él, hogy mindent megvizslathasson: labdákat,
frizbiket, papírdarabokat, szappanbuborékokat, sőt,
még a tükörképeket is a lakásom ablakain.
Ahogy futottam utána, hirtelen olyan erős
fájdalmat éreztem, mint még soha előtte. Jézusom,
mi lehet ez?
Annyira heves volt, hogy négykézlábra estem.
Aztán még rosszabb lett. Mintha borotvaéles kések
szaggatták volna a karomat, a hátamat és az
állkapcsomat. Ziháltam. Nem jutottam levegőhöz.
Képtelen voltam bármire is összpontosítani a
parkban. Minden összemosódott. Nem voltam
biztos benne, hogy mi történik velem, de valami azt
súgta, a szívem az oka.
Mi bajom van?
Segítségért akartam kiáltani, de alig bírtam
kinyögni pár szót. A fás liget úgy forgott
körülöttem, mint egy körhinta. Aggódó emberek
gyűltek körém, de csak tanácstalanul toporogtak.
Gus visszasompolygott hozzám. Hallottam, ahogy
a fejem felett ugat. Aztán nyalogatni kezdte az
arcomat, de alig éreztem a nyelvét.
A hátamon feküdtem, kezemet a mellemre
szorítva.
A szívem? Istenem! Még csak harmincöt éves vagyok!
- Hívjanak mentőt! - kiabálta valaki. - Rosszul
van. Azt hiszem, haldoklik.
Nem igaz! - akartam kiáltani. - Nem haldokolhatok!
A légzésem egyre gyengült, éreztem, ahogy
körülfog a feketeség és zuhanok a semmibe. Jaj, ne!
- gondoltam. - Élj, lélegezz, nehogy elájulj,
Suzanne!
Emlékszem, hogy kinyúltam egy kavicsért, ami a
közelemben feküdt a porban. Kapaszkodj ebbe! -
biztattam magam. - Fogd jó erősen! Akkor, ott úgy
gondoltam, ez az egyetlen, ami a földhöz köt abban
az ijesztő pillanatban. Kiáltani akartam
Michaelért, a barátomért, de tudtam, hogy az sem
segítene.
Hirtelen újra érzékeltem, mi történik velem.
Néhány percre elveszthettem az eszméletemet.
Amikor magamhoz tértem, épp egy mentőautóba
emeltek be. Könnyek ömlöttek végig az arcomon. A
testem csupa izzadság volt.
A mentő orvos egyfolytában nyugtatgatott:
- Hamarosan jobban lesz. Minden rendben,
hölgyem. - De tudtam, hogy semmi sincs rendben.
Felnéztem rá, és összeszedve minden erőmet, ezt
suttogtam: - Ne hagyjon meghalni!
A kavicsot még mindig a markomban szorítottam.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy egy
oxigénmaszk kerül az arcomra, halálos fáradtság
fog el és a kavics végül kiesik a kezemből.
Így hát, Nicky,
csak harmincöt voltam, amikor szívinfarktust
kaptam Bostonban. Másnap koszorúér-áthidalást
hajtottak végre rajtam a Massachusetts-i Állami
Kórházban. Ez csaknem két hónapra kivont a
forgalomból, és a gyógyulásom alatt volt időm
gondolkodni - igazán gondolkodni - talán életemben
először.
Nagyító alá vettem a bostoni életvitelemet, azt,
milyen őrültté vált a vizitekkel, a kutatómunkával, a
túlórákkal és a dupla műszakokkal. Azon
gondolkodtam, hogyan éreztem magam, mielőtt ez a
rémes dolog történt. A saját flegmaságommal is
számot vetettem. A nagymamám
szívelégtelenségben halt meg. A családomnak
szívpanaszokkal tűzdelt múltja van. Mégsem voltam
olyan óvatos, mint amilyennek lennem kellett volna.
Amikor még lábadoztam, egy orvos barátom
elmondott egy tanmesét az öt labdáról. Sohasem
szabad elfelejtened, amit most olvasol, Nicky! Ez
nagyon fontos.
Így szól: Képzeld el, hogy az élet egy játék,
amiben öt labdával zsonglőrködsz. A labdák neve:
munka, család, egészség, barátok és tisztesség.
Mindegyiket a levegőben tartod. Ám egy nap
megérted, hogy a munka gumilabda. Ha leejted,
felugrik. A többi - a család, az egészség, a barátok
és a tisztesség - üvegből van. Ha az egyik lepottyan,
megmásíthatatlanul megkarcolódik, megreped vagy
akár ezernyi darabra is törhet. Csak akkor kezdheted
megteremteni az egyensúlyt az életedben, ha
valóban megérted az öt labda leckéjét.
Én végre megértettem!
Nick!
Ahogy már rájöhettél, ez még az apád, Matt előtt
volt.
Hadd meséljek neked dr. Michael Bernsteinről!
1996-ban találkoztam vele John Kennedy és
Carolyn Bessette esküvőjén Cumberland Islanden,
Georgiában. Tény, hogy mi ketten elég nagy
mázlisták voltunk mindig is. A szüleim kétéves
koromban haltak meg, de szerencsémre a
nagymamám a New York állambeli Cornwallban
magához vett és felnevelt. A Lawrenceville
Academyre jártam New Jerseyben, aztán a Duke-
ra, majd később a Harvard Medical Schoolba.
Szerencsésnek éreztem magam, amiért
mindhárom iskolába járhattam, és nem is
kaphattam volna jobb képzést... leszámítva, hogy
egyik helyen sem hallottam a leckét az öt labdával.
Michael is a Harvard Medical Schoolba járt, de ő
négy évvel azelőtt végzett, hogy én odakerültem. A
Kennedy-esküvőig nem is találkoztunk. Én Carolyn
vendége voltam, ő Johné. A szertartás varázslatos
volt, tele reménnyel. Talán részben ez hozott össze
minket Michaellal.
Ami viszont a következő négy évben összetartott,
az ennél már egy kicsit bonyolultabb. Részben a
testi vonzerő, amiről majd beszélni fogok neked, de
nem most. Michael magas és vonzó volt - vagyis
még mindig az -, sugárzó mosolyú. Rengeteg közös
volt bennünk. Szerettem a szórakoztató,
kihegyezett történeteit; azt is, ahogy bármit
elzongorázott és énekelt Sinatrától egészen Stingig.
Mindketten munkamániások voltunk, én a
Massachusetts-i Államiban, Michael a Bostoni
Gyermekkórházban dolgozott.
De a szerelemben nem ezek a dolgok a
lényegesek, Nicholas. Hidd el!
Körülbelül négy héttel a szívinfarktusom után
egyik reggel nyolc órakor ébredtem. A lakás, ahol
éltünk, csendes helyen volt, én pedig kiélveztem a
pillanat békéjét. Már az is gyógyított. Felkeltem s
kimentem a konyhába, hogy reggelit készítsek
magamnak, mielőtt rehabilitációra megyek.
Megtorpantam, amikor meghallottam a hangot,
ahogy egy szék lába végigcsúszik a padlón. Ijedten
mentem megnézni, ki lehet az.
Michael volt. Meglepett, hogy még otthon találom,
mivel már hétkor el szokott menni. A kis fenyőfa
asztal mellett ült a reggeliző-sarokban.
- Majdnem szívinfarktust kaptam! - mondtam,
egészen szellemesnek találva a viccemet.
Michael nem nevetett. Megpaskolta a szék
ülőkéjét maga mellett.
Aztán azzal a nyugodt önuralommal, amit már
megszoktam tőle, kifejtette nekem a három fő
indokot, amiért elhagy: azt mondta, nem tudott elég
közel kerülni hozzám, és úgy beszélgetni velem,
mint a barátaival; nem hiszi, hogy lehetne
gyerekünk a szívinfarktusom miatt; meg aztán
időközben beleszeretett valaki másba.
Kirohantam a konyhából, de még a házból is.
Azon a reggelen még erősebb fájdalmat éreztem,
mint a szívinfarktusomkor. Semmi sem stimmelt az
életemmel; minden összeomlott. Minden!!!
Imádtam az orvosi szakmát, de egy nagyvárosi
kórházban gyakoroltam, amit nem nekem találtak
ki.
Dolgoztam, mint egy őrült, mert semmi más
értékes nem volt az életemben. Körülbelül
százhúszezer dollárt kerestem évente, de éttermi
vacsorákra, hétvégi kiruccanás okra és olyan
ruhákra költöttem, amikre nem is volt szükségem,
vagy nem is tetszettek.
Egész életemben családot akartam, most pedig ott
álltam társ, gyerek és jövőbeli tervek nélkül, semmi
kilátással arra, hogy ez változni fog.
A következőt tettem, kisfiam. Elkezdtem élni az öt
labda leckéjét.
Otthagytam az állásom a Massachusetts-i
Államiban. Otthagytam Bostont. Otthagytam a
gyilkos tempót és a kötelezettségeket. Az egyetlen
helyre költöztem, ahol mindig is boldog voltam.
Azért mentem oda, hogy meggyógyítsam a
szívemet.
Addig egyfolytában rohantam, mint egy hörcsög a
futókerékben. Az életem pattanásig feszült, és
valamit fel kellett áldoznom cserébe. Pechemre pont
a szívem volt az.
Nem kis változás következett, Nicky; úgy
döntöttem, hogy mindent átalakítok.
Nicky!
Martha's Vineyard szigetére úgy érkeztem, mint
egy félresikerült turista, magammal vonszolva a
múltam csomagját, nem tudva, mihez kezdjek vele.
Az első néhány hónapot arra szántam, hogy dugig
pakoljam a szekrényeket egészséges, vidéki
ételekkel, felhagyjak a régi szokásaimmal, amik
elkísértek az új otthonomba, és beleszokjak az új
munkámba.
Öt- és tizenhét éves korom között minden nyarat a
nagyszüleimnél töltöttem a szigeten. A nagyapám,
ahogy az apám is, építészként dolgozott otthon. A
nagymamám, Isabelle háztartásbeli volt, és az
otthonunkat a legkellemesebb és legmeghittebb
hellyé varázsolta, ami csak létezett.
Jó volt újra itt lenni, mindent szerettem a szigeten.
Gus és én szinte minden este lejártunk a partra, és ott
ültünk, amíg a nap utolsó sugara el nem tűnt az égről.
Először labdáztunk vagy frizbiztünk egyet. Azután
letelepedtünk egy takaróra, és néztük, hogy megy le a
nap.
Megvettem egy általános orvos praxisát, aki
Illinoisban készült letelepedni. Ha úgy vesszük,
életet cseréltünk egymással. Épp akkor költözött át
Chicagóba, amikor én kiléptem a városi életemből.
A rendelőm egyike volt az öt orvosénak egy fehérre
festett faházban Vineyard Havenben. A ház több
mint százéves volt, és négy meseszép antik
hintaszék állt a verandáján. A rendelőmben is volt
egy az asztalom mellett.
Háziorvos - tetszett ez a szó, olyan dallama volt, mint
egy régi, vidéki iskola csengőjének, amelyik szünetre
szólít. Megszállt az ihlet, és kiraktam egy táblát, amin
ez állt: SUZANNE BEDFORD HÁZIORVOS -
RENDEL HELYBEN
Lett is néhány betegem már a második, Martha's
Vineyardon töltött hónapom alatt.
Emily Howe, hetvenéves, részmunkaidős
könyvtáros, az Amerikai Forradalom Leányainak
kitüntetett tagja, kemény, állhatatos, mindennek
ellensége, amit 1900 óta feltaláltak. Diagnózis:
hörghurut. Prognózis: jó.
Dorris Lathem, kilencvenhárom éves, eddig túlélt
három férjet, tizenegy kutyát és egy háztüzet.
Egészséges, mint egy ló. Diagnózis: vén csoroszlya.
Prognózis: örökké fog élni.
Earl Chapman, presbiteriánus lelkész. Általános
hangulat: pont olyan, amilyet az ember egy paptól
elvár. Diagnózis: heveny hasmenés. Prognózis: újra
előfordulhat, ha az Úr megint törleszteni akar
valamiért.
Az első pácienseim lajstroma egy William Carlos
Williams-költemény névlistájára emlékeztetett.
Elképzeltem, ahogy dr. Williams végigsétál a sziget
utcáin a megszokott útvonalán, hideg szél fúj a
távoli dombokról, a tej jéggé dermedt a tornácokon,
a híres talicska belefagyott a sárba. Késő délutáni
esethez igyekszik, egy fiúhoz, aki nagyot esett a
szánkóval, eltörte a kezét, s odalett a büszkesége.
Ez volt a nekem való hely. Végre kiélhettem a
fantáziámat, ami legalább egymillió mérföldre volt
tőlem, amikor még Bostonban laktam.
Pedig csak a 3-as úton kellett hozzá végighajtani,
aztán át a vízen.
Úgy éreztem, hazaérkeztem.
Kedves Nicholas!
Fogalmam sem volt, hogy életem szerelme itt van,
és csak rám vár. Ha tudom, egyenesen apád
karjaiba szaladtam volna. Gondolkodás nélkül.
Amikor megérkeztem Martha's Vineyardra,
semmi sem volt biztos, az meg pláne nem, hol
fogok letelepedni. Körbekocsikáztam, hogy találjak
valamit, amiről az ugrik be: "otthon",
"Megérkeztél!", "Ne keress tovább!".
A szigetnek annyi része van, ami szép, és bár
tudtam ezt, mégis másképp hatott rám akkor.
Minden más volt, mert másnak éreztem. A sziget
felső része mindig különleges volt, mert sok-sok
emlékezetes nyarat töltöttem ott. A farmokkal, a
kerítésekkel, a földutakkal és a sziklákkal
mesekönyvbe illett. Az alsó rész tele volt erkélyes
házakkal, kilátókkal, világítótornyokkal és
kikötőkkel.
Végül is egy, a századfordulóról származó
csónakház lopta be magát a szívembe. Máig nem
tudtam megunni. Ez volt az igazi otthon.
Téliesítették, de fel kellett újítani; beleszerettem
első látásra, első szippantásra, első érintésre. A
plafont régi gerendák szabdalták keresztül-kasul,
amelyeket régi hajókból szedtek ki. A felső szinten
kör alakú kajütablakokat építtettem a sarkokba,
hogy a fény azokon keresztül jöjjön be. A falakat
világoskékre kellett festeni, mert az egész alsó szint
a tengerre nyílt. Nagy, pajtakapu méretű ajtók
csúsztak jobbra és balra, hogy mindent, ami kívül
van, beeresszenek a házba.
El tudod képzelni, milyen érzés közvetlenül a
vízparton élni? Minden porcikám tudta, hogy jól
döntöttem. Még a gyakorlatias énem is helyeselt.
Így aztán Vineyard Haven és Gak Bluffs közé
költöztem.
Néha otthon rendeltem, néha házhoz kellett
mennem, de nagyrészt a Martha's Vineyard-i
kórházban, vagy a Vineyard Haven-i járóbeteg-
ügyeleten dolgoztam. Itt a kardiológiai
rehabilitációmat is folytathattam.
Egyedül voltam, leszámítva Gust; magányosan
éltem, mégis viszonylag elégedettnek éreztem
magam.
Talán azért lehetett így, mert nem tudtam, mi az,
ami hiányzik: apád és te.
Kedves Nicholas!
Hazafelé tartottam a kórházból, amikor különös
hangot hallottam. Mi lehet ez? Sssss... pmpmp...
ssssssss... pmpmp... sssssssss... pmp.
Le kellett húzódnom az útpadkára. Kiszálltam a
Jeepemből, hogy megnézzem, mi a baj.
A jó fenébe! A jobb első gumi olyan lapos volt, mint
egy palacsinta. Ki tudtam volna cserélni a kereket, és
meg is tettem volna, ha történetesen nem rakom ki a
kocsiból az emelőt, hogy több helyem legyen a
költözéskor.
A mobilomról telefonáltam a benzinkútra,
mérgesen, amiért kénytelen vagyok szerelőt hívni.
Egy fickó vette fel; elég leereszkedően beszélt
velem; azt mondta, küld valakit, hogy kicserélje a
kereket. Gyűlöltem, hogy afféle "ostoba tyúknak"
könyvelt el. Pontosan tudom, hogy cserél az ember
kereket. Büszke vagyok az önállóságomra és a
függetlenségemre. És persze a jó kis régimódi
makacsságomra.
Az anyósülés felőli ajtónak dőlve úgy tettem, mint
aki gyönyörködik a tájban, hogy az elhaladóknak
úgy tűnjön, ezért álltam meg, amikor egy kocsi
húzott be közvetlenül az enyém mögé.
Biztos, hogy nem a benzinkúttól jött.
Hacsak a szerelők nem sötétzöld, lehajtható tetejű
Jaguarral járnak.
- Szüksége van segítségre? - kérdezte egy férfi.
Lassan közeledett a kocsimhoz, én meg nem
bírtam levenni róla a szemem.
- Nem... Már felhívtam a Shell-kutat a városban.
Hamarosan itt lesznek. Azért köszönöm.
Volt valami ismerős rajta. Azon gondolkodtam,
vajon az egyik boltban találkozhattam-e vele a
parton. Vagy talán a kórházban.
Magas és jóképű, biztosan emlékeztem volna rá.
Kedves, könnyed mosolya volt, nyugalmat
árasztott.
- Segíthetek kicserélni... - ajánlotta fel, de nem tűnt
leereszkedőnek. - Tudom, hogy drága kocsit
vezetek, de nem vagyok selyemfiú.
- Köszönöm, de kitettem az emelőt, hogy legyen
hely az olyan fontos dolgoknak, mint a sztereó
berendezésem és az antik gyertyatartó-
gyűjteményem.
Nevetett... és annyira ismerős volt. Ki lehet?
Honnan ismerem?
- El vagyok bűvölve - vágtam rá. - Egy kabrióval
furikázó úriember kész gumit cserélni az autómon.
Megint nevetett - olyan kedvesen. Olyan
ismerősen.
- Hé, én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.
- Walt Whitman! - kiáltottam, és egyből eszembe
jutott, ki ő. - Folyton ezt mondogattad! Walt
Whitmant idézgetted. Matt?
- Suzanne Bedford! - mondta. - Majdnem biztos
voltam benne, hogy te vagy az.
Meglepődött, hogy így botlik belém annyi idő
elteltével. Csaknem húsz éve találkoztunk utoljára.
Matt Wolfe még jóképűbb volt, mint ahogyan
emlékeztem rá. Harminchét éves korára jól megnőtt.
Karcsú volt, rövid, barna hajú és megnyerő
mosolyú. Látszott, hogy jó formában van. Az út
szélén beszélgettünk. A Környezetvédelmi Hivatal
ügyvédje lett és műkincskereskedő. Nevetnem
kellett, amikor ezt elmondta. Régen folyton azzal
viccelődött, hogy sohasem lesz "karriervadász",
ahogy akkoriban hívta az üzletembereket.
Nem lepődött meg, amikor megtudta, hogy orvos
lett belőlem. Akkor viszont igen, amikor kiderült,
hogy nincs senkim, egyedül jöttem vissza Martha's
Vineyardra.
Tovább cseverésztünk az életünkről. Matt vicces
volt, könnyen lehetett vele beszélgetni. Amikor
randiztam vele, ő a tizennyolcat taposta, én a
tizenhatot. Az utolsó évben történt, amikor a
nagyszüleim még itt nyaraltak - de úgy látszik,
sohasem felejtettem el a szigetet. Az óceánról és
Vineyard partjáról álmodtam, amióta az eszemet
tudom.
Azt hiszem, mindketten kicsit csalódottak
voltunk, amikor láttuk a fényes sárga Shell vontatót
megállni mögöttünk. Annyi biztos, hogy én igen.
Mielőtt elindultam volna, Matt motyogott valamit,
hogy milyen jó volt - mármint az, hogy defektet
kaptam. Aztán megkérdezte, mit csinálok szombat
este.
Azt hiszem, elpirultam. Vagyis biztos, hogy
elpirultam. - Csak nem randizni akarsz?
- De, Suzanne, azt akarok. Most hogy
összefutottunk, jó lenne újra találkozni veled.
Mondtam neki, hogy szívesen látnám szombaton.
A szívem zakatolt: ezt jó jelnek vettem.
Nick!
Ki a frász ülhet a verandámon? Ahogy aznap késő
délután hazaérkeztem, nem tudtam volna
megmondani.
A villanyszerelő nem lehetett, a telefonszerelő és a
kábeltévés sem; mindhárman jártak nálam már
előző nap.
Nem, a szobafestő volt, ő segített később a ház
körül mindenben, amihez létra vagy konnektor
kellett.
Körbejártuk a házikót, én pedig megmutattam a
hibákat, amiket örököltem: az ablakokat, amiket
nem lehetett bezárni, az ajtóknál besüllyedt padlót, a
lyukat a fürdőszobában, az elromlott szivattyút, a
lyukas csatornát meg az egész épületet, mire ráfért
egy kiadós toldozás-foldozás és mázolás.
Ami a ház varázsában megvolt, az hiányzott az
állapotából.
De ez a pasas nagyon értette a dolgát; jegyzetelt,
kérdéseket tett fel és megnyugtatott, hogy minden
készen lesz az ezredfordulóra. A következő
ezredfordulóra. Ott helyben meg is egyeztünk (ami
azt súgta, hogy egész jól megálltam a helyem).
Mindjárt sokkal fényesebbnek tűntek a jövőbeli
kilátásaim is. Volt egy új praxisom, amit szerettem;
egy jó hírnévnek örvendő szobafestőm; no és egy
fix randim Matt-tel.
Amikor végre egyedül maradtam a tengerparti
házikómban, mindkét kézzel a levegőbe csapva
kiáltottam hurrát.
Aztán azt mondtam: - Matt Wolfe. Hm... Gondolj
bele! Ijesztő. De azért nem semmi!
Nick!
Mindenki fantáziál arról, hogy aki tetszett neki a
középiskolában vagy az általánosban, egyszer csak
visszatér az életébe. Nekem Matt volt ez az álom.
Ki tudja, talán egy kicsit miatta jöttem vissza
Martha's Vineyardra. Nem, lehet, hogy mégsem, de
ki tudna bármi biztosat mondani?
Mégis csaknem egy órát késtem a szombat esti
találkánkról. Beteghez kellett mennem,
hazarohanni, megetetni Gustavust, kiöltözni és
megtalálni a csipogómat, mielőtt elindultam. Meg
aztán, őszintén szólva, néha elég rendetlen tudok
lenni. A nagypapám folyton azt mondogatta:
"Suzie, Suzie, túl sok dolgot akarsz egyszerre!"
Amikor beléptem a Lola'sba, ami egy elegáns hely
volt a parton Vineyard Haven és Oak Bluffs közt,
Matt egy üveg Pinot Noirral várt. Nyugodtnak
látszott, ami tetszett. Vonzó volt. Ebben sem
találtam kivetnivalót.
- Matt, annyira sajnálom! - mentegetőztem. Ez az
egyik hátránya annak, ha orvossal van találkád.
Ő csak nevetett. - Húsz év után... mi az a húsz
perc? Vagy ötven? Különben is, gyönyörű vagy.
Megérted a várakozást.
Tetszett, amit mondott, de kicsit össze is zavart.
Rég volt, amikor utoljára bókoltak nekem, még ha
viccből is. De jólesett. Olyan könnyedén merültem
bele az estébe, mint valami szatén ágyneműbe.
- Tehát visszatértél a szigetre? - kérdezte Matt,
miután elmeséltem néhány dolgot, de nem mindent
azok közül, amik a döntésemhez vezettek.
A szívinfarktusomról nem beszéltem neki.
Akartam, de talán majd később.
 - Jó itt lenni. Mindig is szerettem. Olyan, mintha
hazaérkeztem volna - válaszoltam. - Igen, azt
hiszem, visszatértem.
- Hogy vannak a nagyszüleid? - kérdezte. - Még
emlékszem rájuk.
- A nagypapám él; elevenebb, mint valaha. A
nagyi hat éve halt meg. A szíve...
Matt és én csak beszéltünk, beszéltünk munkáról,
a nyarakról Vineyardon, az egyetemről, a húszas,
harmincas éveinkről, a sikereinkről, a
csalódásainkról. Ő azzal töltötte a húszas éveit,
hogy körbelakta a világot: Positanóban, Madridban,
Londonban és New Yorkban is élt egy ideig.
Huszonnyolc évesen került a New York-i egyetem
jogi karára, és két éve költözött vissza Vineyardra.
Imádtam. Jó volt újra beszélgetni vele; kellemes
utazást tettünk az emlékekben.
Vacsora után hazáig kísért a Jaguarjával.
Figyelmes volt. Mindketten kiszálltunk a felhajtón
és beszélgettünk még egy keveset a telihold alatt.
Jól éreztem magam.
Nevetni kezdett. - Emlékszel az első randevúnkra?
Tulajdonképpen igen. Mennydörgött, és egy
villám kicsapta a biztosítékot a házunkban. Sötétben
kellett felöltöznöm. Véletlenül egy doboz Lysolt
kaptam fel hajlakk helyett. Egész este fertőtlenítőtől
bűzlöttem.
Matt grimaszolt, és megkérdezte: - Emlékszel még
arra, amikor először szedtem össze a bátorságomat,
hogy megcsókoljalak? Szerintem nem. Holtrémült
voltam.
Ez kicsit meglepett. - Nem mondanám. Amennyire
én tudom, te mindig is inkább határozott voltál.
- Az ajkam remegett, a fogaim pedig vacogtak.
 Megőrültem érted. És nem én voltam az egyetlen.
Nevettem. Csak hülyéskedett, de jólesett. Mattet
újra látni valóra vált álom volt. - Egy szót sem
hiszek belőle, de azért kedves tőled.
- Megcsókolhatlak? - kérdezte szelíden.
Ekkor remegni kezdtem. Kijöttem már a
gyakorlatból. - Azt hiszem, az mehet. Jó lenne...
szerintem.
Matt hozzám hajolt és gyengéden megcsókolt.
Megcsókolt, de csak egyszer. Nem sok, de azért
valami ennyi év után.
Drága Nicky!
Bizarr! Néha csak ezzel az egyetlen szóval tudom
leírni az életet. Piszkosul bizarr.
Emlékszel még a szobafestőre, akiről beszéltem?
A Matt-tel való találkám utáni reggelen
megérkezett, hogy nekiálljon felújítani a házat. Ezt
onnan tudom, hogy hozott nekem egy csokor
vadvirágot.
A bejárati ajtó mellett találtam rájuk; rózsaszínen,
pirosan, sárgán, kéken és bíboran tündököltek,
szépen elrendezve egy kőműves-vödörben.
Kedves és váratlanul megható volt tőle.
Először azt hittem, Matt hozta őket, de, a fenébe
is, nem.
Találtam mellettük egy cédulát is. Kedves
Suzanne. A konyhájában még mindig nem ég a
lámpa, de remélem, ez majd beragyogja a napját.
Talán egyszer összejöhetnénk és kitalálhatnánk
együtt valamit, amit csak akar, amikor csak akarja,
ahol csak akarja. Így írta alá: Picasso; vagy ha így
ismerősebb: a szobafestője.
Teljesen megszédített. Amióta otthagytam
Bostont, egész az előző nap estéig nem volt egy
randevúm sem. Nem akartam mással találkozni,
amióta Michael Bernstein elhagyott.
Hallottam, hogy valahol kalapál valamit az én
festő-karbantartóm, úgyhogy kimentem. A csúcsos
tetőn gubbasztott, akár egy sirály.
- Picasso! - kiáltottam. - Nagyon szépen
köszönöm a virágokat! Szép ajándék. Kedves
magától. - Nagyon szívesen. Magára emlékeztettek,
én pedig nem tudtam ellenállni.
 - Jól tippelt; ezek a kedvenceim.
- Mit gondol, Suzanne? Bekaphatnánk egyszer
valahol valamit, elmehetnénk lovagolni, moziba,
Scrabble-t játszhatnánk... Mit hagytam ki?
Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Elég sűrű a napi programom mostanában... sok a
beteg. A munkám az első és legfontosabb. De azért
nagyon kedves, hogy kérdezte.
Nem riasztotta vissza az elutasítás. Lemosolygott
rám. Végigszántott a kezével a haján, és így szólt: -
Értem. Gondolom, rájött, hogyha egyszer sem fog
vacsorázni velem, nem lesz más választásom,
megemelem az árat.
Visszakiabáltam: - Nem, ezt nem tudtam.
- Pedig így van. Aljas üzletpolitika, igaz? De hát
mit tehetnék? Ilyen a világ!
Nevettem és megígértem neki, hogy komolyan
fontolóra fogom venni a dolgot. - Míg el nem
felejtem: azt azért mondja meg, mivel tartozom a
munkáért a garázs felett! - kértem.
- Azért? Az semmiség... semmivel. Hagyja!
Megvontam a vállam, mosolyogtam, aztán
intettem. Jó volt ezt hallani... talán azért, mert a
világ egyáltalán nem ilyen.
- Hé, köszönöm, Picasso!
- Hé, nincs mit, Suzanne!
És folytatta a munkát, hogy tetőt készítsen a fejem
fölé.
Kedves Nicholas!
Átpillantok rád, miközben ezt írom.
Néha csak figyellek, és el se tudom hinni, hogy
tényleg az enyém vagy. Az állad az apádé, de
kétségtelenül az én mosolyomat örökölted.
Van egy játékod, ami az ágyad fölött lóg, és ha
meghúzod, a "Whistle a Happy Tune"-t játssza.
Ettől mindig elneveted magad. Azt hiszem, apa és
én ugyanúgy szeretjük ezt a dalt, mint te.
Néha esténként, ha hazafele tartok kocsival, vagy
sétálok, ezt a melódiát hallom a fejemben, és
szeretnék melletted lenni.
Legszívesebben most azonnal kiragadnálak az
álomból, és olyan szorosan ölelnélek, ahogy csak
bírlak.
A másik dallam, ami megnevettet, a "One Potato,
Two Potato". Nem tudom, miért. Talán a
hanglejtés vagy a szöveg pattogása miatt. Lehet,
hogy az ír véred az oka. Az egyetlen dolog, ami
biztos, hogy a "krumpli" szó hallatára gurgulázva
kacagni kezdesz.
Néha el sem tudlak képzelni idősebbnek vagy
fiatalabbnak, mint amilyen ebben a pillanatban
vagy. Azt hiszem, minden anya megpróbálja
megállítani a gyerekét az időben; lepréselni, mint a
virágot, megtartani tökéletesnek, öröknek. Néha,
amikor ringatlak, úgy érzem, mintha egy darabka
mennyországot tartanék a karomban. Az az
érzésem, hogy őrangyalok vannak körülötted,
körülöttünk.
Most már hiszek az angyalokban. Elég rád
néznem, kicsikém.
 Arra gondolok, mennyire szerettelek, amikor még
anyu pocakjában voltál. Imádtalak abban a
pillanatban, amikor találkoztunk. Amikor először
megláttunk, egyenesen apádra és rám néztél. A
szemed azt mondta: "Megjöttem, sziasztok!"
Meglepően éber voltál, mindent jól szemügyre
vettél. Apád és én kilenc hónap ábrándozás után
végre megláthattuk, milyen is lettél. A fejedet
óvatosan a mellemhez húztam. Három kiló
vegytiszta boldogság voltál.
Azután átadtalak apádnak. Nem hitte el, hogy egy
egyperces kisbaba visszanézhet rá.
Matt kicsi fia.
A mi gyönyörű kis Nicholasunk.
Katie
Matt kicsi fia.
A mi gyönyörű kis Nicholasunk...
Katie Wilkinson letette a naplót és mélyet sóhajtott.
Kiszáradt a torka. Végighúzta az ujjait Guinevere
puha, szürke szőrén, mire a macska dorombolni
kezdett. Kifújta az orrát. Nem állt készen erre.
Határozottan nem állt készen Suzanne-re.
Vagy Nicholasra.
Nicholasra, Suzanne-re és Mattre pedig végképp
nem.
- Annyira zavaros ez az egész, Guinny! - mondta a
macskának. - Én meg benne vagyok a közepében.
Tiszta őrület.
Katie felkelt és járkálni kezdett a lakásban. Mindig
is büszke volt az otthonára. A munka nagy részét
maga végezte, és semmit sem szeretett jobban, mint
felkapni egy pólót, egy rövidnadrágot meg egy pár
ócska cipőt, összebarkácsolni a saját szekrényeit és
könyvespolcait, aztán helyet keresni nekik. A lakás
tele volt antik fenyőfa bútorokkal, régi horgolt
szőnyegekkel s kicsi, vízfestékkel festett képekkel,
az egyik az Asheborótól délre fekvő Pisgah-hídról
készült.
A nagyanyja lekváros szekrénye a
dolgozószobában állt; a belső deszkák még mindig
illatoztak a házi sziruptól és gyümölcskocsonyától.
Számos borjúbőr kötésű könyv sorakozott benne.
Katie maga készítette őket. A Penlandi
Iparművészeti Iskolában tanult könyvkötészetet,
Észak-Carolinában.
Hallott ott egy szállóigét, ami megtetszett neki, és
igyekezett aszerint élni: "A kéz munkára, a szív
Istennek való."
Egy sereg kérdés foglalkoztatta, de senki sem
válaszolta meg őket... Azért ez így mégsem teljesen
igaz. Ott volt a napló.
Suzanne.
Tetszett neki a nő. A mindenségit, kedvelte
Suzanne-t. Nem akarta, de így volt. Más
körülmények között jóban lehettek volna. Voltak
olyan ismerősei New Yorkban, mint ő, sőt, otthon,
Észak-Carolinában is. Laurie, Robin, Susan, Gilda,
Lynn, egy csomó jó barát.
Merész dolog volt Suzanne-től otthagyni Bostont
és Martha's Vineyardra költözni. Követte az álmát,
hogy olyan orvos és ember legyen, amilyenné válni
akart. Tanult a majdnem végzetes
szívinfarktusából: megértette, hogy minden
pillanatot ajándékként kell megbecsülnie.
És Matt? Jelentett ő valamit a férfinak? Vagy csak
egy szerencsétlen kaland volt? Szinte érezte a
mellén a skarlát betűt. Hirtelen elszégyellte magát.
Az apja sokszor feltette neki a kérdést
gyerekkorában: "Hiszed, hogy Isten jó, Katie?"
Most nem volt biztos benne. Nem tudta, hisz-e
benne, hogy valaki egyáltalán jó lehet. Így még
nem érezte magát, és nem tetszett neki ez az
állapot.
- Szemét! - suttogta. - Te gazember! Nem te,
Guinevere. Mattről beszélek. Elmehet a pokolba.
Miért nem mondta meg az igazat? Megcsalta a
tökéletes feleségét? Miért nem akart Suzanne-ről
beszélni? Vagy Nicholasról?
Ő pedig hogy hagyhatta, hogy Matt elhallgassa a
múltját? Nem volt olyan erőszakos, mint
amilyennek lennie kellett volna. Miért... ? Mert
nem volt stílusa a rámenősség. Mert azt sem
szerette, ha őt faggatják. Már a veszekedés
gondolatára is kirázta a hideg.
A legfontosabb ok azonban az a különös kifejezés
volt, ami megjelent Matt szemében, akárhányszor
beszélni kezdtek a dologról. Szomorúság és harag
keveréke. Matt megesküdött neki, hogy már nem
nős.
Visszaemlékezett arra a pokoli estére, amikor
elhagyta. Még mindig kereste az okát. Olyan ostoba
lett volna, hogy megbízzon valakiben, akiről azt
hitte, szereti?
Július 18-a estéjén különleges vacsorát készített;
bár jól főzött, ritkán volt ideje rá. A kovácsoltvas
asztalt kicipelte a kis erkélyre a Royal Crown
Derby-porcelánnal és a nagyanyja ezüstjeivel
együtt. Vett egy tucat rózsát, pirosat és fehéret.
Tony Braxtont, Anita Bakert, Whitneyt és Eric
Claptont rakott a cd-lejátszóba.
Amikor Matt megérkezett, ő az elképzelhető
legnagyobb és legszebb meglepetéssel várta.
Tényleg az volt: a verseskönyv első példánya, amit
a férfi írt és ő szerkesztett a munkahelyén, a
kiadónál. Egy szerelem munkája volt. Azt is
elújságolta, hogy tizenegyezer-ötszáz példányban
nyomták ki, ami nem kevés egy verseskötetnek.
"Sínen vagy. Ne feledkezz meg a barátaidról, ha a
csúcsra érsz!", mondta.
Alig egy órára rá könnyek közt találta magát,
remegett, és úgy érezte, mintha borzalmas rémálmot
élne meg, ami nem lehet valóság. Matt alig lépett be
az ajtón, már látta rajta, hogy valami nincs rendben.
Ott volt a szemében, hallotta a hangján. A férfi
végül ezt mondta: "Katie, ezt abba kell hagynom.
Nem találkozhatunk. Többet nem jövök New
Yorkba. Tudom, hogy váratlanul ér. Sajnálom.
Személyesen akartam elmondani. Ezért is vagyok itt
ma este."
Nem, nem tudta, milyen rettenetesen hangzik,
amit mondott... Összetörte vele Katie szívét. Még
most sem gyógyult be. Megbízott benne. Megnyílt
neki, így könnyű volt megsebezni. Ilyesmi még
sohasem fordult elő vele.
Beszélni akart a férfival aznap este - fontos
dolgokat kellett volna mondania.
De nem volt lehetősége rá.
Miután Matt elment, kihúzta a teraszajtó melletti
ruhásszekrény egyik fiókját.
Egy titkos ajándék volt benne. Egy különleges
meglepetés.
Felemelte és újra reszketni kezdett. Az ajka
remegett, a fogai összekoccantak. Nem tehetett
róla. Képtelen volt abbahagyni. Letépte a
csomagolópapírt és a szalagot, aztán felnyitotta a
kicsi, téglalap alakú dobozt.
Ó, istenem!
Ahogy belenézett, megint elsírta magát. Könnyek
ömlöttek a szeméből. Úgy érezte, nem bírja ki.
Valami olyan fontosat és csodálatosat akart
megosztani Matt-tel aznap este!
A dobozban egy ezüst gyerekcsörgő lapult.
Terhes volt.
A napló
Nicholas !
Ez az életem ritmusa: olyan állandó és
megnyugtató, mint az Atlanti-óceán csobogása a
ház előtt. Természetes, jó és helyes. A szívem
mélyén tudom, hogy itt a helyem.
Hatkor kelek, aztán leviszem Gust egy hosszú
rohangálásra a Rowe-farm felé. Egy pónikkal teli
réten kezdjük a sétát; ez a hely az ő birodalma.
Fogadni mernék, azt hiszi a pónikról, hogy óriás
termetű, aranyszínű vizslák. Ezután egy nyolc-tíz
láb magas dűnékkel körülvett partszakaszra érünk
ki, ahol úgy hullámzik a fű, mintha integetne. Néha
visszaintek. Olykor olyan furcsa dolgokat csinálok,
hogy megijedek magamtól.
Az útvonal egy kicsit mindig változik, de általában
úgy ér véget, hogy egy tölgyfákkal övezett
szakaszon átszeljük Mike Straw birtokát. Ha meleg
van vagy esik, az öreg fák úgy védenek, akár egy
sátor. Azt hiszem, Gus majdnem annyira szereti a
napnak ezt a részét, mint én.
Amit a legjobban kedvelek ezekben a sétákban, az
a nyugodt, könnyed érzés, ami elfog. Azt hiszem, ez
nagyban annak köszönhető, hogy visszaszereztem
az életemet, és hogy újra ura vagyok saját
magamnak.
Emlékezz az öt labdára, Nicky... soha ne felejtsd el
őket!
Erre gondolok, amikor elindulok a hosszú úton,
amely hazafelé vezet.
Mielőtt befordulnék a feljáróra, elmegyek Boneék
háza mellett. Melanie Bone hihetetlenül kedves és
bőkezű volt, amikor beköltöztem: ellátott mindennel
a hasznos telefonszámoktól kezdve kalapácsig,
szögekig, festékig; megengedte, hogy használjam a
te1efonját, vagy megkínált hideg limonádéval, attól
függően, mikor mire volt szükségem. Így kaptam a
szobafestő számát is. Melanie ajánlotta nekem
Picassót.
Annyi idős, mint én, és már van négy gyereke,
áldja meg az isten érte. Mindig csodáltam az ilyen
embereket. Minden anya bámulatos. Annyi
mindenre kell egyszerre figye1niük, mintha egy
sátortábort próbálnának összetartani. Melanie
alacsony, alig magasabb százötven centinél;
koromfekete a haja és kedves a mosolya.
Említettem már, hogy a Bone-gyerekek mind
lányok? Egy-, kettő-, három- és négyévesek. Mindig
gondban voltam a nevekkel, úgyhogy az éveik
száma alapján tartom őket számon. Például: "Alszik
már a Kettes?"; "Az ott a Négyes a hintán?"; vagy:
"Azt hiszem, ez jól állna a Hármas-on".
Bone-éknak nevetniük kell, ha így szólítom a
lányaikat, sőt annyira tetszik nekik, hogy Gust
felruházták a megtisztelő Ötös névvel. Istenem, ha
az emberek ezt megtudnák, be nem tennék a lábukat
dr. Bedfordhoz!
De jönnek, Nicky, én pedig gyógyítok, és
gyógyítom saját magamat.
És most ezt hallgasd meg! Volt egy újabb találkám
Matt-tel. Meghívott egy partira a házába.
Kicsi fiam!
A Vineyard Haven-i ház gyönyörű, ízléses,
lenyűgöző és drága. Nem tehetek róla, de hatással
van rám. Ahogy körülnézek, a férfiak és a nők, sőt
még a gyerekek is egyetlen demográfiai csoportba
rendeződnek: sikeresek. Ez Matt világa. Olyan,
mintha Manhattan egész felső East és West Side-ja,
a TriBeCa egy része és az egész SoHo átköltözött
volna a szigetre. Emberek vannak a hátsó verandán,
a kőjárdán és a különböző, pazarul berendezett
helyiségekben, amelyekből pompás kilátás nyílik a
tengerre.
Ez a ház határozottan nem én vagyok, de
értékelem a szépségét és a szeretetet, ami olyanná
tette, amilyen.
Matt megfogta a karom és bemutatott a
barátainak. Ennek ellenére kívülállónak éreztem
magam. Nem tudnám pontosan megmondani,
miért. A kelleténél már többször vettem részt ilyen
rendezvényeken Bostonban. Új kórházi szárnyak
avatóin, kisebb-nagyobb koktélpartikon; kaptam
meghívót mindenhová, ami újdonságnak számított
Bostonban.
Kényelmetlenül éreztem magam, de nem akartam
szólni Mattnek, nehogy elrontsam az estéjét. Az
akkori érdeklődésem Martha's Vineyardon az
otthonomra korlátozódott. Zöldségeket neveltem,
spalettákat szereltem fel, vízhatlanítottam a veranda
padlóját...
Egy hirtelen sugallatra lenéztem a kezemre, hogy
sikerült-e levakarnom róla az összes fehér festéket,
mielőtt eljöttem.
 Tudod, milyen volt, Nick? Néha, amikor csak ketten
vagyunk, babacsevejt folytatok veled. Ez egy
különleges nyelv kitalált szavakból, vicces
hangokból és más felfoghatatlan kódokból, amiket
csak mi ketten értünk.
Aztán, ha egy felnőtt jön az ajtóhoz - vagy el kell
mennünk a piacra valamiért -, komolyan mondom,
elfelejtem, hogy kell rendesen beszélni.
Ugyanígy éreztem magam ezen a partin. Túl sok
időt töltöttem már lyukas cipőben és festékpöttyös
kezeslábasban; kiestem a gyakorlatból. Szerettem az
új életritmust, amit megteremtettem magamnak. Azt
a kényelmes, egyszerű, gondtalan világot.
Ahogy sodródtam a szellemes megjegyzések,
könnyed társalgások és kristálypoharak
koccanásainak forgatagában, egy vékonyka hang -
gyerekhang - tört át hozzám a tömegen.
Egy kisfiú sírva szaladt felém. Talán három-négy
éves lehetett. Nem láttam senkit a környéken, aki az
anyja, az apja vagy a dadája lehetett volna.
- Mi a baj? - hajoltam le hozzá. - Minden rendben,
nagyfiú?
- Elestem - szipogta. - Ide nézz! - Egy piszkos
karcolást vettem észre a térdén. Még egy kis vér is
volt rajta.
- Honnan tudta, hogy orvos vagy, Suzanne?
kérdezte Matt.
- A gyerekek megérzik az ilyesmit - válaszoltam.
- Beviszem és megmosom a térdét. Ennek a fehér
ruhának elvileg divatosnak kellene lennie, de úgy
látszik, őt orvosi köpenyre emlékeztette.
A kisfiú felé nyújtottam a kezemet, ő pedig
megfogta. Azt mondta, Jack Brandonnak hívják.
George és Lillian Brandon fia volt, akik szintén
hivatalosak voltak a partira. Koravén hangon
elmagyarázta, hogy a dadája beteg és a szüleinek
magukkal kellett hozniuk.
Amikor előkerültünk a rejtett hátsó ajtó mögül,
egy ideges nő jött oda hozzám.
- Mi történt a fiammal? - kérdezte; mérgesnek
látszott.
- Jack elesett. Kerestünk neki egy ragtapaszt
válaszolta Matt.
- Semmi komoly - tettem hozzá. - Egy kis
karcolás. Amúgy a nevem Suzanne, Suzanne
Bedford.
Jack anyja egy kurta biccentéssel vette tudomásul
a bemutatkozást. Amikor megpróbálta megfogni a
fia kezét, az váratlanul elhátrált, és átölelte a lábam.
Ezzel csak felbosszantotta az anyját. Egy
barátjához fordult és hallottam, ahogy azt mondja: -
Mit nyüzsög ez itt? Tisztára úgy tesz, mintha orvos
volna.
Nick - most nagyon figyelj, ez a rész varázslat
lesz. Mert varázslat igenis létezik. Higgy nekem!
Egyik este, egy hosszú, rendelőben töltött nap után
a te vakmerő háziorvosod kitalálta, hogy útközben
hazafelé megvacsorázik valahol.
Túl fáradt voltam, hogy főzzek, vagy hogy
egyáltalán eldöntsem, mit kéne ennem. Nem, Harry
burgere is megteszi. Hamburger és sült krumpli...
tökéletes a nap végére. Kellett egy kis tiltott élvezet.
Azt hiszem, negyed kilenc lehetett, amikor
beléptem. Először észre se vettem őt. Az ablaknál
ült, vacsorázott és egy könyvet olvasott.
Ami azt illeti, már a hamburgerem felét megettem,
amikor megláttam. Picassót, a szobafestőmet.
Keveset találkoztam vele, amióta a virágcsokrot
kaptam tőle. Időnként hallottam, hogy kopácsolt a
tetőn, ha dolgozni mentem, vagy láttam, hogy festi a
házat, de alig beszéltünk többet pár szónál.
Felkeltem, hogy fizessek. Akár ki is mehettem
volna köszönés nélkül, mert háttal ült nekem, de ez
neveletlen és ritka öntelt dolog lett volna a
részemről.
Megálltam az asztalánál, és megkérdeztem, hogy
van. Meglepődött, hogy lát, és meghívott,
csatlakozzam hozzá egy kávéra, desszertre, vagy
valamire.
Mondtam egy gyenge kifogást, hogy haza kell
mennem Gushoz, de ő helyet csinált nekem, és
valahogy már ott is ültem a bokszban az ablak
mellett. Tetszett a hangja... ez előtte fel sem tűnt. A
szeme is.
- Mit olvas? - kérdeztem félszegen, hogy
elindítsam a beszélgetést.
- Két könyvet... Melville-t - emelte fel a Moby
Dick-et -, és a Pisztrángfogás Amerikában-t. Ha
véletlenül elszalasztanám a legnagyobb halat, ez
majd segít.
Nevettem. Picasso okos volt és vicces. - Moby
Dick... lássuk csak, ez a könnyű nyári olvasmánya,
vagy csak pótolja, mert kihagyta az iskolában?
- Mindkettő - vallotta be -, rajta van azon a listán,
amit az embernek meg kell tennie egyszer az
életben. A könyv csak fekszik itt, néz rám, és azt
mondja: Addig innen el nem mozdulok, míg el nem
olvastál! Ezen a nyáron kivégzem az összes
klasszikust, hogy aztán végre az olcsó krimiknek
szentelhessem a figyelmemet.
Több mint egy órán át beszélgettünk aznap este; az
idő szinte repült. Egyszer csak feltűnt, hogy sötét
van odakint.
Ránéztem. - Mennem kell. Holnap munkanap. -
Nekem is - felelt, és mosolygott. - A mostani
főnököm igazi rabszolgahajcsár.
Nevettem. - Én is úgy hallottam.
Felkeltem az asztaltól, és valamilyen buta
megfontolásból megráztam a kezét.
- Picasso - mondtam -, nem is tudom az igazi
nevét.
- Matthew - árulta el. - Matthew Harrison.
Az apád.
Amikor legközelebb láttam Matt Harrisont, a
magasban volt, a világ tetején, a házam tetején. A
zsindelyeket kalapálta, akár egy megszállott;
határozottan jó, lelkiismeretes munkás volt. Ez pár
nappal a Harrynél esett találkozásunk után történt.
- Szép jónapot, Picasso! - kiáltottam, ezúttal
nyugodtabban, boldogan, hogy újra látom. - Kér
egy hideg italt vagy valamit?
- Már majdnem készen vagyok itt fent. Egy perc,
és lemegyek. Valami hideget elfogadnék.
Öt percre rá belépett a házba, olyan barnán, akár
egy kifényesített rézpénz.
- Mi a helyzet odafent, ahol a sirály az úr?
kérdeztem.
Nevetett. - Minden remek és meg lehet sülni.
Akár hiszi, akár nem, majdnem kész a tető.
A fenébe! Épp most, amikor kezdtem megszokni
magam körül!
- És idelent hogy állnak a dolgok? - kérdezte,
letelepedve a verandán levő hintaszékembe
levágott szárú farmerjában, kigombolt
pamutvászon ingében. A szék hátra csúszott és
nekiütközött a tornác rácsának.
- Egész jól - mondtam, majd hozzátettem: Semmi
tragikus nem történt ma a völgyben, ami jó hír.
Amúgy tetszik a munkám.
Matt mögött a rács ebben a pillanatban leszakadt a
sarokvasról és felénk dőlt. Egyszerre ugrottunk fel.
Sikerült visszanyomni a fehér fatokot a helyére, a
fejünket pedig beborította a rózsaszirom és a
klematisz.
Nevetni kezdtem, amikor megláttam az
ezermesteremet. Úgy festett, mint egy elfuserált
nyoszolyólány. Egyből viszonozta a
kedvességemet:
- Azt hiszi, maga nem úgy néz ki, mint Carmen
Miranda személyesen ?
Fogott egy kalapácsot, szögeket, és visszaütötte a
rácsot. Nekem csak az volt a dolgom, hogy
egyenesen tartsam.
Éreztem erős, kemény lábát az enyémhez érni,
aztán a mellkasát, ahogy a hátamnak simul, amikor
elhajolt felettem, hogy beverje az utolsó szöget.
Beleremegtem. Szándékosan csinálta? Mi folyik
itt?
A szemünk találkozott, és ebben a pillanatban
történt valami köztünk. Bármi is volt, tetszett.
Ösztönösen, vagy talán valami sugallat hatására
megkérdeztem, maradna-e vacsorára. - Semmi
különös nem lesz. Pár szelet húst meg egy kis
kukoricát dobok a grillre... ha szereti.
Tétovázott, én pedig kiváncsi lettem, van-e
valakije. Végtére is jóképű fickó volt. De a
bizonytalanságom egyből elpárolgott, amikor újra
megszólalt: - Koszos vagyok, Suzanne. Megengedi,
hogy lezuhanyozzak? Szívesen maradok vacsorára.
- Van tiszta törülköző a mosdó alatt - mondtam
neki.
Így aztán ő elment zuhanyozni, én meg indultam,
hogy nekilássak a vacsorának. Jó érzésem volt
Matt-tel kapcsolatban. Rendes, egyszerű és
udvarias embernek látszott.
Ekkor derült ki, hogy se hús, se kukorica nincs
otthon. Szerencsére Matt sohasem jött rá, hogy
átrohantam Melanie-hoz... tőle kaptam bort,
gyertyákat, sőt még egy fél cseresznyés pitét is
desszertnek. Azt is mondta, hogy rajong Mattért,
mint mindenki, és hogy gratulál.
 Vacsora után kiültünk a verandára beszélgetni.
Az idő megint gyorsan repült, amikor az órámra
pillantottam, láttam, hogy majdnem tizenegy van. El
se tudtam hinni.
- Holnap a kórházban leszek - mentegetőztem.
- Vizitem van reggel.
- Szeretném viszonozni a vendéglátást, mondjuk
egy vacsorával holnap - mondta ő. - Meghívhatlak?
Egyfolytában a szemét néztem. Olyan igazi szelíd,
barna volt... - Persze hogy meghívhatsz! Már alig
várom! - mondtam. Csak úgy kicsúszott a számon.
Nevetett. - Nem kell várnod. Még mindig itt
vagyok.
- Tudom, de akkor is előre örülök a holnapnak. Jó
éjszakát, Matt.
Előrehajolt, könnyedén megcsókolta az ajkam,
aztán hazament.
Ahogy mindig - legalábbis eddig -, a holnap
egyszer csak eljött. Gusszal kezdődött. Minden
reggel kimegy a verandára és behozza a Boston
Globe-ot. Micsoda vizsla; micsoda barát!
Picasso körbevitt Vineyardon lestrapált Chevy
kisteherautójával aznap délután; úgy láthattam a
szigetet, mint még soha annak előtte. Turistának
éreztem magam. Martha's Vineyard tele van festői
zugokkal, hasadékokkal, a kilátás pedig újra és újra
ámulatba ejtett.
A csodaszép, sokszínű Gay Head-i szikláknál
álltunk meg. Matt emlékeztetett rá, hogy Tashtego
a Moby Dick-ből született szigonyos és Gay
Headből való indián volt. Ez előtte eszembe se
jutott.
Néhány nappal később, amikor befejezte a
munkát a házon, újabb körutat tettünk.
Két napra rá kimentünk a Chappaquiddick-
szigetre. Egy kicsi táblát láttunk a parton: "Kérjük,
ne háborgassanak; a csigákat és a kagylókat se!"
Remek. Nem is bántottuk őket.
Tudom, hogy ez ostobán hangozhat, vagy még
rosszabbul, de már azt is szerettem, hogy Matt
mellett ülhetek a kocsiban. Ránéztem, és arra
gondoltam: Hé, ritka jó fej ez a pasas! Kalandra
fel! Jó ideje nem éreztem már ilyet. Kezdett
hiányozni a dolog.
Ő ebben a pillanatban fordult felém, és megkérdezte,
mire gondolok.
- Semmire. Elvezem a látványt - mondtam.
Olyan volt, mintha rajtakaptak volna valamin.
Ő nem hagyta annyiban. - Ha kitalálom, bevallod?
- Persze!
 - Ha rájövök - mondta és vigyorgott -, újra
randizunk. Talán már holnap este.
- Ha meg nem, többet soha nem látjuk egymást. Jó
nagy a tét.
Nevetett. - Ne felejtsd el, hogy még mindig festem
a házad, Suzanne!
- Csak nem a munka árát akarod felsrófolni, ha
nyernél?
Matt úgy tett, mint aki megsértődött. - Művész
vagyok. Picasso! - Szünetet tartott, mielőtt rám
pillantott, aztán tippelt: - Kettőnkről gondolkodtál.
Még blöffölni se tudtam rendesen; rákvörös
lettem. - Lehet.
- Igen! - kiabálta, és mindkét karját diadalmasan a
feje fölé emelte. - És?
- És tedd vissza a kezed a kormányra! És mi?
- És mit csinálnál holnap szívesen?
Nevetni kezdtem; most vettem csak észre, milyen
gyakran nevetek, ha velem van. - Jó ég, nem tudom.
Meg akartam fürdetni Gust, amit utál, venni valami
ételt; kikölcsönözni egy filmet. Mondjuk a
Hullámok hercegé-t.
- Tökéletes! Tetszett Pat Conroy regénye...
igazából minden könyve tetszik. A filmhez még
nem volt szerencsém. Attól félek, elrontották. Ha
kell egy kis társaság, szívesen beugrom.
Elismerem, szerettem Matt-tel lenni. Szöges
ellentéte volt a régi bostoni barátomnak, Michael
Bernsteinnek, aki nem tett semmit logikus ok
nélkül: nem vett ki soha egy nap szabadságot csak
úgy, és valószínűleg sohasem hajtott rá egy
kacskaringós útra, csak mert az ott volt.
Matt nem is különbözhetett volna jobban tőle.
Őt, úgy tűnt, a világon minden érdekli:
kertészkedett, madarakat figyelt, olvasott, elég jól
főzött, kosarazott, keresztrejtvényfejtő bajnok volt,
és persze mindenre lehetett használni a ház körül.
Emlékszem, egyszer lenéztem az órámra az út
alatt. Nem azért, mert arra vártam, legyen már
vége; hanem mert nem akartam, hogy véget érjen.
Olyan boldog voltam aznap! Csak autókáztunk vele
céltalanul.
Mindent magamba szívtam magam körül: a füvet,
a kék eget, a partot, a morajló óceánt. De leginkább
Matthew Harrisont. Frissen mosott skót kockás
flanelingét, a farmerját, fénylő, barna bőrét, kicsit
lenőtt, barna haját.
Beszívtam őt, bent tartottam és sohasem akartam
kilélegezni. Valami nagyon jó dolog történt velem
akkor.
Érdekel, mi lett Matt Wolfe-fal, az ügyvéddel?
Többször is telefonáltam neki, de csak az
üzenetrögzítője válaszolt, aztán pedig sohasem
hívott vissza. Kicsi a sziget, valószínűleg megtudta.
Nicky!
A következő két hétben mindennap láttam Matt
Harrisont. Alig tudtam elhinni. Folyton magamba
csíptem. Mosolyogtam, amikor senki sem látott.
- Lovagoltál már? - kérdezte tőlem szombat
reggel. - Komolyan kérdezem.
- Naná. Ifjúságom hajnalán - vágtam rá.
- Jó válasz, mert megint visszavedlesz majd
gyerekké. Méghozzá ma. Mellesleg... ültél már
égszínkék, vörös csíkos, arany patás paripán?
Ránéztem és megráztam a fejem. - Emlékeznék,
ha így lett volna.
- Tudom, hol találunk ilyen lovat - mondta. Ami
azt illeti, ismerek egy helyet, ahol egy csomó van
belőlük.
Fölmentünk Oak Bluffsba, és ott voltak. Nem
mindennapi látvány tárult elénk.
Fényesre festett mének tucatjai a
legkáprázatosabb mozaiktető alatt, amit valaha
láttam. Kézzel faragott, piros orrlyukú, fekete
szemű lovak galoppoztak fáradhatatlanul körbe-
körbe.
Matthew a Vágtázó lovakhoz vitt, az ország
legrégibb körhintájához. Még mindig nyitva állt a
gyerekek minden korosztálya számára.
Felmásztunk rá, mire a szerkezet billegni és
forogni kezdett alattunk; tökéletes paripákra
találtunk.
Amikor a zene megszólalt, megszorítottam az
ezüst lovam rúdját, emelkedtem, süllyedtem,
emelkedtem, süllyedtem. Magával ragadott a hinta
varázsa. Matt kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az
enyémet, és megpróbált megcsókolni, ami
bámulatra méltóan sikerült is neki. Jó lovas, meg
kell adni!
- Hol tanultál meg így lovagolni, cowboy?
kérdeztem, ahogy fel-le, körbe-körbe haladtunk.
- Ó, már évek óta gyakorlom - válaszolta.
Hároméves koromtól fogva vettem itt leckéket.
Látod ott szemben azt a kék csődört? Amelyik olyan
színű, mint az ég. Kék Bestiát.
- Azt hiszem, igen.
- Párszor ledobott már. Volt néhány jó nagy
esésem. Ezért akartam biztos lenni benne, hogy
először Parázsbársonyt kapod. Ő nyugodt, szép,
fényes bundájú.
- Gyönyörű! Tudod, gyerekkoromban már
lovagoltam egy keveset. Most kezd visszajönni. A
New York-beli Goshenben a nagyapámmal. Furcsa,
de eszembe kellett volna jutnia.
A jó emlékek olyanok, mint a varázs, Nicky.
Mindegyik különleges. Gyűjtöd őket, egyiket a
másik után, míg egy nap hátranézel és látod, hogy
hosszú, színes karkötőt alkotnak.
Aznap estére megvolt az emlékeim sorozatának
első darabja Matthew Harrison varázsából.
Katie
Katie sohasem fogja elfelejteni azt, amikor
először pillantotta meg Matt Harrisont. A kicsi,
kényelmes, kiadóbeli irodájában történt; már napok
óta várta ezt a találkozót. Rajongott a A szobafestő
dalai-ért, amik olyanok voltak, mintha a
hétköznapi eseményeket varázslatos, megható
költeményekbe sűrítették volna össze. A férfi a
mindennapi életről írt - kertészkedésről,
mázolásról, a szeretett kutya eltemetéséről,
gyereknevelésről -, a szóválasztása mégis
különlegessé tette. Még mindig ámult magán, hogy
felfedezte Matt munkáit.
Még jobban elcsodálkozott, amikor a férfi besétált
az irodája ajtaján. Nem is, inkább megjelent. Katie
agyának és idegrendszerének legprimitívebb részei
álltak rá a képre - a költőre, a férfira. Érezte, hogy a
szíve kihagy, és arra gondolt: Ejha! Csak nyugi,
nyugi!
Matt még nála is magasabb volt, száznyolcvanöt
lehetett. Jó formájú orra, erőteljes álla és az egész
arca harmóniát sugárzott, akár a költeményei. A
haja hosszabb a kelleténél, homokszínű, tiszta és
fényes. Barna volt, akár a kétkezi munkások.
Valamin mosolygott, remélhetőleg nem az ő
magasságán, félszegségén vagy kikerekedett
szemén... de neki akkor is tetszett. Mi ne tetszett
volna rajta?
Aznap este együtt vacsoráztak, Matt pedig hagyta,
hogy Katie állja a számlát. Ám ragaszkodott hozzá,
hogy ő is fizessen néhány pohár drága bort utána.
Később egy jazzklubba mentek az Upper West
Side-on az egyik "iskola utáni" este, ahogy Katie
nevezte a munkanapok estjeit. Matt hajnali három
előtt tíz perccel rakta ki a lakásánál hosszú, szívből
jövő bocsánatkérések közepette, adott egy puszit az
arcára, aztán továbbment a taxival.
Ő a bejárati lépcsőn állt, és végre sikerült levegőt
vennie, talán először, amióta Matt besétált az
irodájába. Megpróbált visszaemlékezni... Nős
Matthew Harrison?
Másnap reggel a férfi újra ott volt az irodájában -
hogy dolgozzanak -, de délben megléptek ebédelni
és nem is kerültek elő aznap már. Múzeumba
mentek; Matt ismerte a festészetet. Nem kérkedett
vele, de tudott annyit, amennyit Katie. Ő csak törte
a fejét: ki lehet ez a fickó? És miért hagyom, hogy
úgy érezzek, ahogy érzek?
Aztán pedig: Miért nem próbálok mindig ilyen
lenni?
Matt aznap este felment hozzá, Katie pedig még
jobban elámult, hogy ez megtörténhet. Arról volt
híres a barátai körében, hogy nem feküdt le fűvel-
fával, túl romantikus volt, és túl régimódi, ami a
szexet illeti; de most itt volt ezzel a jóképű,
kétségkívül vonzó, szobafestő-költővel Martha's
Vineyardról és nem tudta megállni. Matthew
sohasem sürgette, sőt ő majdnem ugyanolyan
meglepettnek látszott, hogy Katie lakásában van,
mint maga Katie.
- Ejha!... - mondta ő, amin mindketten idegesen
nevettek.
- Osztom a véleményedet - helyeselt Matt. Akkor
feküdtek le egymással először, azon az esős estén;
a férfi felhívta a figyelmét az esőcseppek
dallamára, ahogy az utcára, a háztetőre és a lakása
előtti fákra hullottak. Csodás volt, igazi zene: de
hamarosan elfeledkeztek az eső csobogásáról,
mindenről, leszámítva egymás érintését.
Matt természetes, könnyed és jó volt az ágyban,
amivel egy kicsit megijesztette Katie-t. Mintha már
régóta ismerné. Tudta, hogyan ölelje, hol érintse
meg, mikor várjon, s mikor adjon át mindent a belső
robbanásnak. Ő élvezte, ahogy megérinti, ahogy
gyengéden megcsókolja az ajkát, az arcát, a nyakát,
a hátát, a mellét; mindenhol.
- Nem is tudod, milyen elbűvölő vagy, igaz? -
súgta neki Matt, és elmosolyodott. - Igazi nő.
A szemed bámulatos. Szeretem a hajad.
- Te és az anyám! - válaszolt ő. - Kibontotta a
copfját, és hagyta, hogy a haja szétterüljön a vállán.
- Hm. Így is tetszik - mondta Matt, és rákacsintott.
Amikor másnap reggel elment, Katie úgy érezte,
még sohasem volt együtt senkivel így, sohasem
került ilyen bizalmas kapcsolatba egy másik
emberrel. Istenem, miért nem?, tette fel a kérdést.
Valahogy máris hiányzott neki Matt. Nevetséges
volt, nem vallott rá; mégis hiányolta. De hát miért
ne?
Amikor bement aznap reggel az irodájába, Matt
már ott várt rá. Katie-nek majdnem elállt a
szívverése.
- Jobb lenne, ha dolgoznánk egy kicsit - mondta. -
Komolyan, Matthew!
Harrison nem szólt egy szót sem, csak becsukta az
iroda ajtaját, és addig csókolta, míg Katie úgy
érezte, beleolvad a keményfa padlóba.
Végül eltolta, újra a szemébe nézett, és megszólalt:
- Amint elmentem tőled, máris hiányoztál.
A napló
Nicholas!
Úgy emlékszem minderre, mintha tegnap történt
volna. Még mindig lüktető és eleven. Matt és én az
Edgartown és Vineyard Haven közti úton mentünk
végig a Jeepemmel. Gus is velünk jött. A hátsó
ülésen ült, és úgy festett, mint azok az oroszlánok,
amelyek a New York-i Közkönyvtár előtt
őrködnek.
- Nem hajtanál egy kicsit tempósabban? -
kérdezte Matt az ujjaival dobolva a műszerfalon.
Ennél még gyalog is gyorsabb vagyok.
Lassú és óvatos vezető voltam. Matt megtalálta
rajtam az első hibát.
- Hé, én kaptam a biztonságos vezetésért járó első
díjat a cornwalli autósiskolában! Ott lóg az orvosi
diplomám alatt a falon.
Matt a szemét forgatva nevetett. Folyton beugrott
ezeknek a bárgyú vicceknek.
Az anyja házához hajtottunk. Úgy gondolta,
érdekes lenne, ha megismerkednék vele.
Érdekes? Hát ez meg mit akar jelenteni?
- Hopp, megérkeztünk - mondta egy pillanattal
később. - Ó, anyám! Ott van fönt!
Matt anyja éppen a ház tetején ügyködött, amikor
megérkeztünk. Egy kiszuperált tévéantennát
próbált megjavítani. Kiszálltunk a régi, kék
Jeepemből és Matt felkiáltott neki.
- Mama, ő Suzanne! Az ott meg Gus, a
csodakutya. Suzanne... az anyám, Jean. Ő tanított
meg, mi a teendő, ha valami elromlik a ház körül.
Az anyja magas volt, szikár és ezüstös hajú.
Lekiáltott nekünk:
- Örülök, hogy megismerhetlek, Suzanne... !
Téged is, Gus! Menjetek, üljetek le a verandán!
Egy perc és lemászom.
- Hacsak le nem esel, és ki nem töröd mindkét
lábad - vágott vissza Matt. - Még szerencse, hogy
van orvos a háznál.
- Háztetőkről nem szoktam leszédülni! - nevetett
Jean, és folytatta a munkát. - Csak tolólétrákról.
Matt és én helyet foglaltunk a verandán levő
kovácsoltvas asztalnál. Gusnak jobban tetszett az
udvar. A ház az egyik oldalán volt csak emeletes,
északi kilátással a kikötőre. Délre kukoricaföldek
terültek el, mögöttük pedig hatalmas erdők; azt az
érzést keltették az emberben, mintha Maine-ben
lenne.
- Gyönyörű hely. Itt nőttél fel? - kérdeztem.
- Nem, Edgartownban születtem. Ezt a házat
néhány évvel az apám halála után vettük.
- Sajnálom, Matt.
Megvonta a vállát. - Azt hiszem, ez egy újabb
közös dolog bennünk.
- Miért nem mondtad el? - kérdeztem. Mosolygott.
- Mert nem szeretek szomorú dolgokról beszélni,
azt hiszem. Most már te is ismered egy hibámat.
Minek a régi, szomorú eseményeket felemlegetni?
Jean egyszer csak jeges teával és egy csokoládés
süteménnyel megrakott tállal jelent meg.
- Megígérem, hogy nem foglak kifaggatni,
Suzanne. Túl öregek vagyunk már az ilyesmihez
mondta egy gyors kacsintással. - Azért szívesen
hallanék valamit a munkádról. Tudod, hogy a
férjem is orvos volt...
Mattre néztem. Erről sem beszélt. - Az apám
nyolcéves koromban halt meg. Nem emlékszem rá
túlságosan.
- Pár dologgal kapcsolatban elég hallgatag. Nagyon
megsebezte az apja halála. Ne is figyelj rá. Azt
hiszem, úgy gondolja, kényelmetlen helyzetbe hoz
másokat, ha megtudják, mennyire fáj neki.
A fiára pillantott; az vissza rá. Közel álltak
egymáshoz. Jó volt látni. Olyan... kedves.
- Mesélj valamit magadról, Jean! Hacsak nem
szeretsz te is titkolózni.
- Dehogy! - nevetett. - Nyitott könyv vagyok. Mit
szeretnél tudni?
Kiderült, hogy Jean helyi művész, méghozzá festő.
Végigvezetett a házán és megmutatta néhány
munkáját. Tehetséges volt. Értek annyit a képekhez,
hogy biztosan megmondhassam: a festményeit jó
néhány galériában el lehetett volna adni a bostoni
Back Bayben, de akár New Yorkban is. Jean
bekeretezett egy idézetet a naiv művésztől, Grandma
Mosestől. Így szólt: " Fentről lefelé festek. Az éggel
kezdem, majd a hegyek jönnek, a dombok, aztán a
tehenek és végül az emberek."
Jean kinevetett, amikor magasztaltam a képeit; azt
mondta: - Egyszer láttam egy karikatúrát, amin egy
pár egy Jackson Pollock-festmény előtt állt. A
festményen rajta volt az árcímke egymillió dollárról;
a férfi a nőhöz fordult, és így szólt:
"Hát, az ára legalább világos." - Jó humorral tudta
nézni a saját munkáját, de nem csak azt: igazából
mindent. Matt sok dologban hasonlított rá.
A délutánból este lett és úgy döntöttünk, maradunk
vacsorára. Még arra is volt időnk, hogy
végignézzünk egy albumot Matt babafényképeivel.
Olyan kis édes volt, Nick! Szakasztott olyan szőke,
mint te, és ugyanolyan mérges képet vágott, mint te
néha.
- Semmi pucér popó babalepedőn? - kérdeztem
Jeant, mialatt végignéztem a képeket.
Elvigyorodott. - Keresgélj egy kicsit, biztosan
találsz! Helyes popsija van. Ha még nem láttad,
szólj neki, hogy mutassa meg.
Nevettem. Jean értett a mókához.
- Jól van - szólt közbe Matt -, vége a
gyereknapnak. Ideje menni.
- Még csak most jön a java! - ellenkezett az anyja,
és mogorva arcot vágott. - Igazi ünneprontó vagy.
Tizenegy körül járt az idő, amikor végre
felkeltünk, hogy induljunk. Jean búcsúzóul jól
meglapogatott.
Az arcomba suttogta: - Soha, soha senkit nem hoz
haza. Akármit is gondolsz róla, tetszel neki. Kérlek,
ne sebezd meg! Olyan érzékeny! És különben is: jó
fiú.
- Hé! - kiáltott Matt a kocsiból. - Hagyjátok már
abba végre!
- Késő! - szólt vissza az anyja. - Már megvan a
kár. Mindent elpletykáltam rólad. Suzanne eleget
tud, hogy egy fél pillanat alatt kipenderítsen.
A kár, úgy rémlett, már tényleg megvolt
legalábbis számomra. Kezdtem beleszeretni
Matthew Harrisonba. Én magam is alig tudtam
elhinni, de úgy volt, hacsak bele nem
habarodtam máris.
A Forró Bádogtető egy felkapott éjszakai bár a
Martha's Vineyard-i reptérnél Edgartownban. Matt
és én osztrigát enni és bluest hallgatni látogattunk
oda péntek este. Akkor már kész lettem volna a
világ végére is elmenni vele.
Temérdek helyi híresség járkált ki-be: a laza
Carly Simon, Tom Paxton, de ott volt William
Styron is a feleségével, Rose-zal. Matt úgy
gondolta, jó szórakozás lenne ülni a bárban és csak
figyelni az embereket. Az is volt.
- Akarsz lassúzni? - kérdezte, amikor teleettük
magunkat osztrigával és megittuk a sörünket.
- Tessék? Senki sem táncol. Nem hinném, hogy ez
olyan hely.
- Ez a kedvenc számom, jó lenne ringani rá egyet.
Táncolsz velem?
Olyasmi történt velem, ami újabban gyakran:
elpirultam.
- Gyere már! - súgta Matt az arcomhoz hajolva. -
Senki sem árulja el a többi orvosnak a kórházban.
- Jól van. Egy tánc.
- Jó, egyszerre egy, és utána a következő.
Lassúzni kezdtünk a kis sarkunkban, a bárban.
Kíváncsi szemek követték az utunkat. Mit
csinálok én? Mi történt velem? Akármi is, jól
éreztem magam közben.
- Így jó? - érdeklődött Matt.
- Tudod, hogy igen! Amúgy mi ez a szám? Azt
mondtad, a kedvenced.
- Fogalmam sincs. Csak kellett egy jó ok, hogy
átölelhesselek.
Közelebb húzott magához. Szerettem a karjában
lenni. Imádtam, imádtam, imádtam! Giccses, de
igaz. Mit mondhatnék? Kicsit elszédültem, ahogy
forogtunk a zenére.
- Van egy kérdésem - súgta a fülembe.
- Halljuk! - súgtam vissza.
- Mit gondolsz rólunk? Eddig?
Megcsókoltam. - Ezt.
Mosolygott. - Én is.
- Jó.
- Együtt éltem valakivel három évig - mondta
Matt. - A Brownon találkoztunk. Ő nem szerette
Vineyardot, én igen.
- Négy év. Egy másik orvos - vallottam be. Matt
lehajolt és könnyedén megcsókolta az ajkam. -
Hazajössz velem ma éjjel, Suzanne? - kérdezte. - Jó
lenne még táncolni.
Azt mondtam, szívesen.
Van egy nézésem, amit Matt úgy hív: "Suzanne
híres pillantása". Azon az éjszakán vetettem be
először. Megőrült érte.
Matt egy kicsi, viktoriánus, cirádákkal borított
házban lakott, amelyek végigfutottak az eresz
mentén és kitöltötték a sarkokat. A lugas, a korlátok
és az eresz úgy néztek ki, mintha egy gazdagon
dekorált esküvői tortáról elcsenték volna a díszítést
és körbeaggatták volna a tető peremén.
Ez volt az első eset, hogy meghívott és ez idegessé
tett. A szám kiszáradt. Senkivel sem feküdtem le
Michael óta, ő pedig még mindig rossz emlék volt.
Beléptünk, és én azonnal észrevettem a könyveket.
A helyiséget úgy alakították át, hogy csak polcokból
álljon. Kötetek ezrei sorakoztak rajtuk. A szemem
fel-le járt a könyveken: Scott Fitzgerald, John
Cheever, Virginia Woolf, Anaïs Nin, Thomas
Merton, Doris Lessing. Egy egész falat csak költők
foglaltak el. W. H. Auden, Wallace Stevens, Hart
Crane, Sylvia Plath, James Wright, Elizabeth
Bishop, Robert Hayden és sokan mások. Volt ott
egy antik földgömb is; egy régi, angol csónak
színes, oldalra dőlő vitorlával; néhány sárgaréz
tengerészeti segédeszköz; és egy nagy fenyőfa
asztal tele jegyzettömbökkel és különféle
papírokkal.
- Szép ez a szoba. Körülnézhetek? - kérdeztem.
- Szerintem is. Persze, nyugodtan.
Meglepődtem, amikor egy paksaméta
papírborítóját megláttam. "Egy szobafestő dalai;
Matthew Harrison versei" - állt rajta.
Matt költő? Nem is mondta. Úgy látszott, tényleg
nem szeret magáról beszélni. Vajon milyen titkai
lehetnek még?
- Jó - vallotta be halkan -, firkálgatok. Ez minden.
Tizenhat éves korom óta érdekel, és azóta próbálok
összehozni valamit, amióta hazaköl töztem a
Brownról. Angolból és szobafestésből
diplomáztam... Ez vicc volt. Te sohasem írsz,
Suzanne?
- Nem, nem igazán - mondtam. - De gondoltam
rá, hogy naplóba kezdek.
Franciaország déli részén van egy különleges
időszak, amit úgy hívnak: a hullócsillagok
éjszakája. Ilyenkor minden tökéletes. Páratlan és
varázslatos. A franciák szerint a csillagok ilyenkor
úgy világítanak az égen, akár a tejszín.
Ilyen volt az aznap éjszaka is; annyi csillagot
láttam, hogy könnyedén elképzelhettem: tényleg a
mennyben vagyok.
Matt megszólalt: - Sétáljunk egyet a parton. J ó?
Kitaláltam valamit.
- Már feltűnt, hogy tele vagy ötletekkel.
- A poéta énem lehet az oka.
Felkapott egy régi takarót, a cd-lejátszóját és egy
üveg pezsgőt. Kanyargós ösvényen mentünk végig,
magas tengeri fűben; találtunk egy homokos részt
és leterítettük a takarót.
Matt nagy pukkanással kibontotta a pezsgőt, ami
gyöngyözve az éjféli levegőbe spriccelt. Lenyomta
a lejátszás gombot, és Debussy dallamai
szárnyaltak fel a csillagos éjszakába.
Matt és én újra táncolni kezdtünk: olyan volt,
mintha más időbe és helyre kerültünk volna.
Körbe-körbe forogtunk, összhangban a tenger
ritmusával, szállt a homok a lábunk alól; alaktalan
lábnyomokat hagytunk, amerre elhaladtunk. Matt
hátán és a nyakán játszottam az ujjaimmal.
Végigszántottam a kezemmel a haján.
- Nem is tudtam, hogy tudsz keringőzni mondtam.
Nevetett. - Én sem.
Későre járt, amikor visszaindultunk a partról, de
nem voltam fáradt. Sőt éberebb, mint valaha. Még
mindig táncoltam, repültem, énekeltem belül. Nem
számítottam rá, hogy mindez megtörténik. Még
nem; talán sohasem. Úgy éreztem, mintha
fényévekre lennék a bostoni Hattyú-tónál kapott
szívinfarktusomtól.
Nicky, olyan szerencsésnek éreztem magam...
olyan boldognak.
Matt megfogta a kezem, hogy felvezessen a
lépcsőn a szobájába. Menni akartam, de még mindig
féltem. Kijöttem a gyakorlatból.
Egyikünk sem szólalt meg, de hirtelen tátva
maradt a szám. Egyetlen tágas, álomszép helyiséggé
alakította át a felső szintet; tetőablakokat épített be,
amelyek mintha magukba szívták volna az éjszakai
égboltot. Tetszett, amit a helyiséggel csinált.
Bekapcsolta a cd-lejátszót a hálószobában.
Sarah Vaughan. Tökéletes.
Matt azt mondta, meg tudja számolni a
hullócsillagokat az ágyából. - Egyik éjszaka
tizenhatot láttam. Ez a rekordom.
Elindult felém lassan, de határozottan, s közben
vonzott magához, mint egy mágnes. Éreztem, ahogy
kigombolja a gombokat a blúzom hátulján. A pihék
libabőröztek a nyakamon. Az ujját végighúzta a
gerincemen, gyengéden játszva rajta. Lehámozta
rólam a blúzt és nézte, ahogy hullik a padlóra, mint
a kutyatej a szélben.
Közel álltam hozzá, egészen közel, alig lélegezve;
könnyű voltam, rémült, de elvarázsolt;
különlegesnek éreztem magam.
A csípőmre csúsztatta a kezét. Azután hátradöntött
és óvatosan az ágyra fektetett. Néztem őt a
holdfénynél. Tüneményes volt. Mi történhetett?
Hogyhogy hirtelen ilyen szerencsés lettem?
Úgy borult rám, mint egy paplan hideg
éjszakákon. Ez minden, amit mondani vagy írni
hajlandó vagyok erről.
Drága Nicky!
Remélem, ha megnősz, mindent megélsz, amit
szeretnél, de különösen a szerelmet. Ha őszinte, ha
igazi, ez az, ami megadhatja neked azt a
boldogságot, amire semmi más nem képes.
Szerelmes voltam; szerelmes vagyok, úgyhogy
tapasztalatból beszélek. Hosszú ideig éltem nélküle
én is: leírhatatlan a különbség a két állapot közt.
A "mi" mindig sokkal jobb, mint az "én". Kérlek,
ne hallgass senkire, aki mást mond. És sohase válj
cinikussá. Bármi mássá, de azzá ne!
A lábacskáidat és kezecskéidet nézem. Újra és újra
megszámolom a lábujjaidat, úgy mozgatom őket,
mintha golyócskák lennének egy abakuszon. Addig
puszilom a pocid, míg nevetni nem kezdesz. Olyan
kis ártatlan vagy! Maradj is ilyen, amíg eljön a
szerelem.
Csak nézlek. Hogy lettem ilyen szerencsés?
Tökéletes vagy. Az orrod és a szád gyönyörű. A
szemed és a mosolyod a legkülönlegesebb benned.
Már látom is, hogy alakul majd a személyiséged. A
tekintetedbe van írva. Mire gondolhatsz most? A
forgóra a fejed fölött? Vagy a zenedobozodra? Apád
azt mondja, biztos csajokon jár az eszed,
szerszámokon meg jó kocsikon. Azzal viccel, hogy
az autókat, a szép lányokat és a születésnapi tortát
szereted a legjobban. - Ő egy belevaló kissrác,
Suzanne!
Igaz, és ez talán jó is így. De tudod, mik a
kedvenceid? A macijaid. Olyan édes vagy velük!
Apának és nekem mosolyognunk kell, ha eszünkbe
jut, milyen jó dolgok várnak még rád. A
legfontosabb, hogy mindig szeretet vegyen körül.
Ez ajándék. Ha tudom, megtanítalak, hogyan
fogadd el. Szeretet nélkül élni olyan, mint áldás
nélkül élni, pedig az az, ami a legtöbbet számít.
A "mi" mindig sokkal jobb, mint az "én". Ha
bizonyíték kell, nézz ránk!
 -M att vagyok... Hahó! Van itthon valaki?
Suzanne! Itt vagy?
A dörömbölés a konyhám ajtaján olyan idegesítő
volt, mint amikor az emberhez hirtelen betoppan
egy távoli rokona. Az ajtóhoz mentem, kinyitottam
és a számat is eltátottam a meglepetéstől.
Matt volt, az már igaz, de nem Matt Harrison.
Matt Wolfe látogatott meg.
Láttam, hogy fényeszöld, lehajtható tetejű
Jaguarja a felhajtón parkol.
Merre járhatott eddig? Még mindig nem hívott
vissza egyszer sem.
- Szia - mondta. - Istenem, de csinos vagy!
Tényleg remekül nézel ki! - Lehajolt és hagytam,
hogy megpuszilja az arcomat.
Nem volt okom rá, hogy bűntudatom legyen,
mégis volt. - Matt... Hogy vagy? Épp most főztem
teát. Kerülj beljebb!
Bejött, keresett egy kényelmes, napfényes helyet a
konyhában, és úgy dőlt hátra, mintha be akarna
pótolni valamit. Tényleg volt mit behoznia, nem
igaz?
- A hónap nagy részét távol töltöttem. Fel
akartalak hívni, de egy jogi zűr kellős közepén
voltam. Persze pont Thaiföldön.
Hirtelen elmosolyodott. - Tudod... ahol olyan
blablablásan beszélnek. Na, hogy vagy? Látom, lett
egy kis színed. Jól nézel ki!
- Hát, köszönöm... te is.
Meg kellett mondanom neki. Még azt is
elhatároztam, hogy a hosszabb verzióját adom elő a
történteknek.
Végig odafigyelt, egyes részeknél mosolygott,
máskor idegesen fészkelődött. Valahogy
keserédesen fogadta a történteket. De figyelmesen
végig hallgatott, és miután végeztem, felkelt a
konyhaszékről és megölelt.
- Örülök - mondta.
Hősiesen mosolygott. - Tudtam, hogy nem kellett
volna elmennem! Tessék, a legjobb dolog, ami
történhetett volna velem, megint kicsusszant a
kezem közül.
Erre elnevettem magam. Kezdtem észrevenni,
hogy Matt Wolfe egy nagy hóhányó. - Ó, Matt,
olyan aranyosan hízelegsz! Köszi, hogy a barátom
vagy. Köszönöm, hogy ilyen vagy.
- Ha már elveszítettem a fődíjat, legalább
méltósággal viselem a vereséget. De azt
megmondom, Suzie, ha ez a fickó visszalép, vagy
egy kis repedést veszek észre a gáton, azonnal itt
termek.
Mindketten nevettünk és kikísértem a kocsijához.
Valahogy tudtam, hogy Matt-tel nem lesz baj.
Erősen kételkedtem benne, hogy magányos lett
volna Thaiföldön. Meg aztán nézzünk szembe a
ténnyel: majdnem egy hónapig fel se hívott.
Figyeltem, ahogy beül hőn szeretett járművébe. -
Szerintem ti ketten jól meglesztek. Sőt, azt hiszem,
a két Matt jól kijön majd egymással - kiáltottam
utána a verandáról.
- Remek! Most még kedvelnem is kell a pasast? -
kiabált vissza.
Mielőtt beindította a kocsija motorját, hallottam,
ahogy ezt mondja: - Remélem, párbajképes!
 -O k. Mi folyik itt? Elő a farbával, Suzanne!
Hallani akarom! Tudom, hogy valami történt
faggatott szomszédom és barátnőm, Melanie Bone.
- A csontjaimban érzem.
Igaza volt. Nem mondtam el neki, meddig
jutottunk Matt-tel, de leolvasta az arcomról... talán
már a járásomról is.
A strandon sétáltunk, nem messze a házainktól, a
gyerekek és Gus kicsit távolabbról követtek
bennünket.
- Szemfüles vagy - mondtam neki. - És kotnyeles.
- Ezt már tudom. Most áruld el azt, amit még nem
tudok! Bökd már ki!
Nem tudtam tovább ellenállni. Előbb vagy utóbb
úgyis kénytelen lennék elmesélni neki. Szerelmes
vagyok, Mel. Még sohasem történt velem ilyesmi.
Fülig beleszerettem Matt Harrisonba. Fogalmam
sincs, mi ütött belénk.
Melanie felsikított. Ugrálni kezdett a homokban.
Aranyos volt, igazi jó barát! Még egyet visított.
- Ez igen! Tudtam, hogy jó festő, de a többi
erényéről fogalmam sem volt.
- Tudtad, hogy költő is? Ráadásul tehetséges?
- Ugye csak viccelsz? - kérdezte.
- És hogy tud táncolni?
- Nem lep meg. A háztetőn is jól mozog. Mesélj,
hogy történt! Mármint hogy jutottatok a házad
festésétől idáig?
Vihogni kezdtem, akár egy kamasz lány. Ilyesmi
nem történik felnőtt nőkkel.
- Egyik este megszólítottam a hamburgeresnél.
Melanie felhúzta az egyik szemöldökét. - Eddig
értem... A hamburgeresnél.
 - Mindenről tudok vele beszélgetni! Az ilyesmi
eddig sohasem ment férfiakkal. A verseket is úgy
írja, ahogy beszél. A földön jár, de közben mégis
mintha a fejed felett lebegne. Szenvedélyes,
érdekfeszítő... És szerény. Néha még jobban is a
kelleténél.
Melanie hirtelen átölelt. - Istenem, Suzanne, ez az!
Téged is elkapott. Gratulálok, elkeltél.
Vihogtunk, mint két kerge tizenéves, mialatt
visszafordultunk Melanie gyerekeivel és Gusszal.
Végigbeszélgettük az aznap délelőttöt; az első
találkától az első terhességig minden szóba került.
Melanie bevallotta, hogy az ötödik gyerekvállaláson
töri a fejét, amitől nagyot nőtt a szememben. Neki
olyan egyszerű volt ez az egész, mint összepakolni
egy szekrényben. Úgy kézben tartotta az életét, akár
egy konzerváruval teli kredencet. Szépen, rendben,
jól megszokottan.
Aznap reggel én is fantáziáltam róla, hogy
gyerekeim lesznek. Tudtam, hogy veszélyeztetett
terhes lennék a szívem miatt, de nem érdekelt.
Talán egy részem tudta, hogy egy nap megérkezel.
Egy hangyányi remény. Mély vágyakozás. Vagy
csak az elkerülhetetlen, amit a két ember közti
szerelem hoz.
Téged... téged hozott.
Rossz dolgok mindig történnek, Nicholas. Néha
semmi értelmük sincs. Néha igazságtalanok. Néha
egyszerűen gyalázatosak.
A vörös teherautó csikorgó kerekekkel fordult be
a sarkon, közel hatvannal, de én mintha mindent
lassított felvételen láttam volna.
Gus épp átügetett az úton a part felé, ahol a
hullámokat szokta üldözni és a sirályokat ugatni.
Rossz időzítés volt.
Láttam az egészet. Kinyitottam a számat, hogy
megállítsam, de talán már akkor is késő volt.
A teherautó úgy vágott be a kanyarba, mint egy
elmosódott folt. Szinte éreztem az égett gumi
szagát, ahogy felforrósodott az aszfalton, aztán
láttam, hogy a bal első lökhárító elkapja Gust.
Egy másodperccel több, és megmenekült volna.
Ha az autó csak öt mérfölddel lassabban megy, már
elvéti.
Vagy ha Gus lett volna néhány évvel fiatalabb, jó
erőben levő, ez nem történik meg.
Az időzítés igazi rémálom volt, megmásíthatatlan,
mint amikor kő esik egy elhaladó autó
szélvédőjére.
Megtörtént; Gus úgy hevert az út szélén, mint egy
eldobott rongydarab. Szomorú látvány volt.
Annyira védtelenül, olyan gondtalanul lépkedett a
víz felé néhány másodperccel korábban!
- Ne! - sikítottam. A kocsi megállt, és két
huszonéves, borostás képű fickó szállt ki belőle.
Mindkettejüknek tarka selyemkendő volt a fején.
Bambán bámulták esztelenségük eredményét.
- Jesszus, bocsi, nem láttam - dadogta a sofőr, és
Gusra pislogva a farmernadrágját húzogatta.
 Nem volt időm gondolkodni, veszekedni vagy
ráordítani. Az egyetlen, ami sürgetett, hogy
segítsek Gusnak.
Odadobtam a sofőrnek a kulcsomat. - Nyissa ki a
Jeepem hátulját! - kiáltottam rá, ahogy gyengéden
felemeltem a kutyámat. Ernyedtnek és nehéznek
éreztem, de még lélegzett, még mindig Gus volt.
Véres volt és gyenge, befektettem a kocsi
hátuljába. Kedves, barátságos szeme a távolba
meredt. Aztán rám nézett. Szánalomra méltóan
nyüszített; a szívem száz darabra tőrt.
- Ne halj meg! - suttogtam. - Tarts ki, fiú!
mondtam neki, mialatt kifordultam a felhajtóról. -
Kérlek, ne hagyj itt!
A mobilomon felhívtam Mattet és az
állatorvosnál találkoztunk. Dr. Pugatch azonnal
fogadta Gust, talán azért, mert látta a kétségbeesést
az arcomon.
- Túl gyorsan hajtott az a kocsi - mondtam
Mattnek. Újra felidéztem a jelenetet; jól
emlékeztem minden részletre. Matt még
mérgesebb volt, mint én.
- Amiatt az átkozott kanyar miatt van. Ahányszor
csak kitolatsz a felhajtóról, aggódni kezdek.
Csinálok neked egy másikat a ház túlsó oldalán.
Akkor látni fogod az utat.
- Ez nem lehet igaz! Gus velem volt akkor is,
amikor... - Elhallgattam. Még mindig nem
beszéltem Mattnek a szívinfarktusomról. A kutyám
tudta, de ő nem. El kellett mondanom neki minél
előbb.
- Pszt, jól van, Suzanne! Minden rendben lesz.
- Átölelt, de mégsem volt minden rendben, csak
annyira, amennyire lehetett. A mellkasához
simultam és úgy maradtam. Egyszer csak éreztem,
hogy remegni kezd. Ő is megszerette Gust.
Fokozatosan átvállalta az összes labdajátékot a
kutyámmal.
Az állatorvos két óra múlva jött ki. Örökkévalóságnak
tűnt, mire végre megszólalt. Most már tudtam, hogy
érezhetnek a pácienseim, amikor tétovázom, vagy nem
tudom, mit mondjak. Az arcuk nyugodt, de a testük
egész mást sugall. Könyörög, hogy az orvos jó hírekkel
könnyítsen az aggodalmon... csak jó hírekkel.
- Suzanne, Matt... - szólalt meg végül dr. Pugatch.
- Sajnálom. Nagyon sajnálom. Nem élte túl.
Sírni és remegni kezdtem. Gus mindig ott volt
nekem. Ő volt a jó pajtásom, a lakótársam, a
futópartnerem és a bizalmasom. Tizennégy éven át
voltunk együtt.
Történnek rossz dolgok, Nicholas.
Erre mindig emlékezz, de arra is, hogy tovább kell
lépned valahogy.
Csak emeld fel a fejed, keress valami szépet: az
eget vagy az óceánt, de a fenébe is, lépj tovább!
Nicholas!
Másnap váratlan levél várt a postaládámban. Nem
tudom, miért nem téptem fel és olvastam el. Csak
álltam ott csodálkozva, miért Írt Matt Harrison
levelet, amikor telefonálhatott vagy át is jöhetett
volna.
A felhajtó végén álltam, a viharvert, piszkosfehér
postaládával szemben. Óvatosan nyitottam ki a
borítékot és szorosan fogtam, el ne fújja az óceán
felől jövő szél.
Ahelyett, hogy leírnám, miről szólt, inkább
csatolom a naplóhoz.

Drága Suzanne!

Hófehér szegfű vagy

egy sötét szobában.
A fenyő édes illata,
finom repedés a fában.

Telihold vagy,
amitől éjfél az éjfél,
éltető víz
a minden lelkes lénynek.

Iránytű vagy,
zafír,
könyvjelző.
Egy ritka bélyeg,
érme,
sima kő,
tengerkék márvány
 Régi tudás kincs vagy,
egy kicsi kagyló,
emlék-ezüstpénz.
Finom kvarc vagy,
madártoll,
egy kedves zsebóra lánca.

Valentin-képeslap vagy,
foszlott, szeretett, százszor-olvasott.
Régi hős fiókjában lelt
érdemérem vagy.

Méz vagy,
és fahéj,
fűszer az Indiákról,
mely Marco Polo hajójával
veszett oda.

Gyöngyös gyűrű vagy,

lepréselt rózsa,
Nílus mentén meglelt parfümös fiola.

Ősi vidékek régi lelke vagy,

ezer és tízezer
éves népeké.

Nagy utat tettél,

hogy szerethesselek.
Szeretlek téged.
Matt

Mit fűzhetnék hozzá, amit a te drága apád ne

tudna szebben elmondani? Csodálatos Író, és még
abban sem vagyok biztos, hogy tudja ezt.
Annyira szeretem!
Ki ne szeretné?
Nick!
Másnap reggel olyan korán hívtam fel Mattet,
amilyen korán csak mertem, valamikor negyed
nyolc körül. Nem sokkal négy után keltem és azon
gondolkodtam, fel kell hívnom; még azt is
elpróbáltam, hogyan adjam elő a mondandómat.
Nem vagyok nagy hazudozó, és manipulálni sem
tudom az embereket. Ez néha elég nagy hátrány.
Nehéz volt. Lehetetlen.
- Szia, Matt! Suzanne vagyok. Remélem, nem
ébresztettelek fel. Átjönnél ma? - Ennyire tellett
tőlem.
- Persze! Már hívni akartalak, hogy találkozzunk.
Aznap este valamivel hét után érkezett a házhoz.
Sárga, skót mintás ing és tengerészkék nadrág volt
rajta, vagyis kicsípte magát.
- Van kedved sétálni egyet a parton? Megnézed
velem a naplementét?
Pontosan erre készültem. Olvasott a
gondolataimban.
Ahogy átmentünk az úton és megéreztem a még
langyos homokot a csupasz lábam alatt,
belekezdtem: - Mondhatok valamit? Van egy
fontos dolog, amit tudnod kell.
Mosolygott. - Igen. Szeretem a hangodat. Szegény
Matt. Nem vettem volna mérget rá, hogy azt is
szeretni fogja-e, ami következik.
- Már jó rég el akartam mondani. Folyton
halogattam, most se nagyon tudom, hogyan kezdjek
bele.
Megfogta a kezem, és a lépéseink ritmusára
lóbálni kezdte. - Tekintsd úgy, hogy már bele is
kezdtél. Folytasd!
- Miért öltöztél így ki ma? - kérdeztem.
- Azért, mert az egész sziget legkülönlegesebb
nőszemélyével van találkám. Ezt a témát volt olyan
nehéz felhozni?
Egy kicsit megszorítottam a kezét. - Nem igazán.
Nem, nem ezt. Na jó, most jön.
- Kezdesz megijeszteni - szólalt meg Matt.
- Sajnálom - súgtam. - Sajnálom. Mielőtt
Vineyardra jöttem...
- Szívinfarktusod volt - mondta csendesen.
Majdnem meghaltál Bostonban a közparkban, de
hála istennek, mégsem. Most pedig itt vagyunk
együtt, két szerencsés ember. Tudom, hogy én az
vagyok. Itt állok, fogom a kezed és a gyönyörű kék
szemedbe nézek.
Megálltam és hitetlenkedve meredtem rá. A
lenyugvó nap épp a válla felett volt, és úgy vonta
körbe, mint egy glória. Matt angyal lenne?
- Mióta tudod? És egyáltalán honnan? - hebegtem.
- Azelőtt hallottam, hogy dolgozni kezdtem neked.
Kicsi ez a sziget. Egy járókeretes vén boszorkára
számítottam.
- Bostonban használtam járókeretet pár napig.
Volt egy műtétem. Szóval tudtad, de sohasem
hoztad szóba.
- Mert nem az én tisztem volt. Gondoltam, úgyis
elárulod, ha úgy érzed, itt az ideje. Azt hiszem, most
már kész vagy rá. Ez jó hír. Sokat törtem a fejemet
azon, ami veled történt. Egész jó nézőpontot
találtam. Akarod hallani?
Belekaroltam Mattbe. - Persze!
- Önkéntelenül is eszembe jut, ahányszor csak
együtt vagyunk. Arra gondolok: hát nem szerencse,
hogy Suzanne nem halt meg Bostonban és ma
együtt lehetünk? Ma pedig ezt a naplementét
nézhetjük. Vagy... hát nem szerencse, hogy
Suzanne nem halt meg, és kint ülhetünk a
verandán, kártyázhatunk, vagy egy hülye Red Sox-
meccset nézhetünk a tévén? Mozartot
hallgathatunk, vagy azt az ömlengő szerelmes dalt,
amit annyira szeretsz a Savage Gardentől. Az jár a
fejemben, hogy ez a nap, ez a pillanat nem azért
különleges-e, mert te itt vagy.
Sírva fakadtam és Matt átölelt. Hosszú ideig
álltunk összebújva a parton és nem akartam, hogy
elengedjen. Soha, soha. Olyan jól kiegészítettük
egymást! Azon gondolkodtam: Hát nem különleges
ez a pillanat? Hát nem vagyok szerencsés?
- Suzanne? - hallottam suttogni, és éreztem a
leheletét az arcomon.
- Itt vagyok. Nehéz lenne nem észrevenni. Itt a
karodban. Nem megyek sehova.
- Jó! Azt akarom, hogy mindig itt legyél!
Szeretem, ha átölelhetlek. Van valami, amit el
akartam mondani. Szeretlek. Mindent nagyra tartok
rajtad. Már akkor is hiányzol, ha csak néhány óráig
vagyunk külön. Ha dolgozom, alig várom, hogy
aznap este lássalak. Már jó ideje kereslek, csak nem
tudtam róla. De most már igen. Hozzám jössz
feleségül?
Elhátráltam és a szemébe néztem a férfinak, akire
valahogy sikerült ráakadnom, vagy talán ő talált
meg engem. Nem bírtam abbahagyni a mosolygást,
hihetetlen melegség áradt szét bennem.
- Szeretlek, Matt. Már én is régóta kerestelek.
Igen, hozzád megyek.
Katie
Katie megint becsukta a naplót.
Ezúttal összecsapta. Fájt neki végigolvasni ezeket
az oldalakat. Csak kis adagokban tudta feldolgozni
őket. Matt figyelmeztette a levélben, hogy ez
megtörténhet és meg is történt. Lesznek benne
részek, amiket nehezedre eshet elolvasni. Ez aztán
az enyhe kifejezés!
A napló egy rakás váratlan meglepetéssel szolgált.
Most féltékennyé tette, pedig nem is hitte volna,
hogy képes ilyesmire. Irigyelte Suzanne-t.
Mitugrásznak érezte magát, egy kicsi, jelentéktelen
senkinek. Valahogy nem önmagának. Lehet, hogy a
hormonjai tehettek róla. Vagy csak ez volt a
normális reakció a csupa abnormális dologra, ami
mostanság történt vele.
Szorosan lehunyta a szemét... hihetetlenül
magányos volt. Átölelte magát mindkét kezével.
Beszélnie kellett valakivel Guinevere-en és
Merlinen kívül. A sors iróniája, hogy akivel igazán
szót akart váltani, épp Martha's Vineyardon volt.
Bármennyire is szeretett volna, nem telefonálhatott
neki. Felhívhatta a barátnőit, Laurie-t, Gildát vagy
Susant, de Mattet nem.
Szeme végigfutott a könyvespolcokon, amiket a
falakba épített. Olyan volt a lakása, mint egy kisebb
könyvesbolt. Mindenféle kötetek sorakoztak a
polcokon. Orlando, Az ártatlanság kora, Bella
Tuscany, Harry Potter és a tűz serlege, az Apró
dolgok istene... Hét-nyolc éves kora óta mindent
elolvasott. Bármit, ami a kezébe került.
Megint émelygett. Fázott is. Egy takaróba
csavarta magát és megnézte az Ally McBeal-t a
tévében. Ally épp abban a részben lett harminc,
Katie pedig sírt. Közel sem volt olyan lökött, mint
az ügyvédnő és barátai a sorozatban, mégis átérezte
a helyzetet.
A nappali kanapéján feküdt, és nem bírt nem
gondolni a benne növekedő magzatra. - Semmi baj,
kisbaba - súgta. - Legalábbis remélem.
Eszébe jutott a nap, amikor teherbe esett. Azon az
éjszakán volt egy ábrándja, de elhessegette arra
gondolva: még sohasem voltam terhes. Mindig
időben megjött a vérzése, kivéve egyszer a
főiskolán, amikor az észak-carolinai egyetemi
csapatban kosarazott, és kiderült, hogy túl kevés a
zsír a szervezetében.
Azon az utolsó éjszakán Matt-tel úgy érezte, hogy
előtte még sohasem volt ilyen. Valami
megváltozott közöttük.
Tudta abból, ahogy átölelte és ránézett azzal a
fényes, barna szemével. Mintha falak omlottak
volna le; úgy érezte: ez az! Matt készen állt, hogy
elmondja neki azt, amire előtte nem volt képes.
Ez ijeszthette meg? Ő is észrevette, amikor azon az
utolsó éjjelen együtt voltak? Talán ez volt a baj?
Soha előtte nem került olyan közel Matthez, mint
akkor. Mindig szeretett vele lenni, de akkor mintha
valami sürgette volna; mindkettőjükben nagy volt a
vágyakozás.
Visszaemlékezett, milyen egyszerűen kezdődött:
Matt az övébe kulcsolta az ujjait. Szabad kezével
alányúlt és a szemébe nézett. A lábuk összeért,
aztán az egész testük egymáshoz simult. Végig
megtartották a szemkontaktust és olyan volt,
mintha úgy lennének: "Szeretlek, Katie" . Ezt nem
érthette félre!
Mindig azt akarta, hogy ilyen legyen, csak ilyen.
Gondolt rá, megálmodta ezerszer is, mielőtt
valóban megtörtént. Matt karja a háta körül, ő
pedig a lábával fogja át. Tudta, ezt hogy sohasem
fogja elfelejteni.
Könnyűnek érezte, ahogy rajta feküdt, a
könyökén és a térdén tartva magát. Atletikus volt,
közvetlen, adakozó, tekintélyt parancsoló.
Egyfolytában a nevét suttogta: Katie, Katie
kedves, Katie, Katie, Katie...
Megtörtént: tökéletes összhangba kerültek;
ilyesmit előtte senkivel sem élt meg. Jó volt,
szerette Mattet, mélyen magába húzta és meglett a
gyerek.
Katie másnap reggelre már tudta, mit tegyen. Hét
óra volt, de ehhez nem korán. Megvan!
Hazatelefonált Asheboróba, a Blue Ridge és a
Great Smoky-hegység közt fekvő kisvárosba, ahol
az élet mindig könnyebb volt. Jobb is. Sokkal,
sokkal jobb.
Miért hagyta egyáltalán ott az otthonát?,
töprengett, mialatt kicsörgött a telefon. Hogy a
könyvek iránti szeretetét kövesse? Ez volt a
szenvedélye, valami, amit igazán fontosnak tartott.
Vagy csak egy nagyobb világot akart látni, mint
amekkorát ott Észak-Carolina szívében megismert?
- Szervusz, Katie! - vette fel anyja a második
csengésre. - Ma reggel a városi madarakkal keltél.
Hogy vagy, kicsikém?
Már az anyjának is telefonszám-kijelzős
készüléke volt. Minden változik, nem igaz? Jobbra,
rosszabbra... vagy a kettő közt.
- Szia, anya! Van valami híred?
- Jobban vagy már egy kicsit? - kérdezte az anyja.
Tudta, hogy Katie talált valakit New Yorkban.
Hallott Mattről, és szerette, ha Katie felhívta, hogy
beszéljen róla, különösen, ha az került szóba, hogy
alighanem nemsokára összeházasodnak. Most
pedig elhagyta és ő szenvedett. Nem ezt érdemelte.
Az anyja megpróbálta rábeszélni, hogy menjen
haza, de ő nem akart. Túl szívós volt. Egy
nagyvárosi lány. Az édesanyja jól tudta ezt.
- Kicsit. Persze... Nem, igazából nem. Még
mindig össze vagyok zavarodva. Szánalmasan
érzem magam. Reménytelen minden.
Megesküdtem, hogy férfi nem hozhat soha ilyen
helyzetbe, most meg tessék...
 Mesélt a naplóról és arról, amit eddig elolvasott
belőle. Elmondta neki az öt labda leckéjét...
Suzanne életét Martha's Vineyardon... Hogyan
találkozott újra Matt Wolfe-fal...
- Tudod, mi a furcsa, anya? Tulajdonképpen
kedvelem Suzanne-t. A fene vinné el! Olyan
szerencsétlen vagyok! Utálnom kellene, de nem
megy.
- Persze hogy nem! Ennek a fajankó Mattnek jó
az ízlése, ha nőkről van szó - mondta az anyja, és
felkuncogott, ahogy mindig is szokott. Rém vicces
tudott lenni, ha akart. Katie mindig hálás volt,
amiért az anyja humorérzékét örökölte. Most
valahogy mégsem volt kedve a mókázáshoz.
Mondd el! - súgta egy hang belül. - Mondj el neki
mindent!
De nem ment. Laurie Raleigh és Susan
Kingsolver, a két legjobb New York-i barátnője
tudta már, de az anyjának képtelen volt elárulni,
hogy terhes. Nem jöttek ki a száján a szavak.
Miért nem?, tűnődött. De tudta a választ. Nem akarta
megbántani a szüleit. Túl sokat jelentettek neki.
Az anyja elhallgatott egy pillanatra. Holly
Wilkinson még mindig általános iskolai tanár volt
Asheboróban, és Katie mentora harminc éve.
Mindig, mindig ott volt neki; támogatta, még akkor
is, amikor a lánya a rettegett és hőn utált New
Yorkba költözött, és az apja nem állt szóba vele
egy álló hónapon keresztül.
Mondd el neki, Katie! Megérti majd. Segíthet. De
nem tudta kimondani a szavakat. Fulladozott tőlük;
érezte, ahogy az epe jön fel a gyomrából.
Csaknem egy órán keresztül beszélgettek az
anyjával, aztán az apja következett. Vele is közel
álltak egymáshoz. Protestáns lelkész volt; tisztelték
az egész környéken, mert istenfélés helyett
Isten szeretetét hirdette. Egyszer volt csak igazán
mérges a lányára, amikor az összepakolt és New
Yorkba költözött. De aztán túltette magát rajta, és
többet nem vetette Katie szemére a dolgot.
Ilyenek voltak ők. Jó emberek. Ahogyan ő is az,
gondolta, és tudta, hogy így is van. J ó emberek.
Akkor miért hagyta ott Matt? Hogy tudott csak
úgy kisétálni az életéből? Milyen mondanivalója
van a naplónak, amit meg kellene értenie?
Mi a könyvecske sötét titka? Az, hogy Mattnek
van egy okos, csodálatos felesége meg egy szép,
bájos kisgyereke, és hogy vele csak bakot lőtt?
Viszonya volt egy New York-i nővel? Előszőr
rondított bele a tökéletes kis házasságába? A fenébe
vele! A fenébe vele!
Amikor befejezte a beszélgetést az apjával, leült a
dolgozószobájába régi jó cimboráival, Guinevere-
rel és Merlinnel; melléje bújtak a szófán és az
erkélyablakon át a Hudson folyót nézték. Imádta a
vizet, azt, ahogy napról napra, sőt óráról órára más
arcát mutatta. Az is egy lecke volt, akárcsak az öt
labda.
- Most mit csináljak? - súgta Guinevere-nek és
Merlinnek. Könnyek csordultak ki a szeméből és
végigfolytak az arcán.
Megint felkapta a telefont. Idegesen fészkelődve
nyomkodta a gombokat a készüléken. Minden
erejét felemésztette, de végül beütötte a számot.
Majdnem lerakta, ám aztán mégis várt, míg
kicsengett. Az üzenetrögzítő jelentkezett.
Abbahagyta a sírást, amikor meghallotta a hangot:
"Itt Matt beszél. Ne rakja le! Kérem, mondja el az
üzenetét a sípszó után! Köszönöm."
Hagyott üzenetet. Remélte, hogy fontos lesz a
férfinak. - Olvasom a naplót - mondta. Nem is tett
hozzá semmi mást.
A napló
Gyere el az esküvőnkre, Nicky! Ez a te
meghívód. Szeretném, ha pontosan tudnád, milyen
volt, amikor anyád és apád megpecsételték a
szerelmüket.
A szigetre csendesen hullott a hó. Harangok
verték fel a tiszta, hideg, csípős decemberi levegőt,
ahogy az átfagyott, jókívánságokat hozó emberek
tucatjai átlépték a Gay Head-i közösségi templom
küszöbét, ami az ország legrégibb indián baptista
imaháza. És a legbájosabbak egyike.
Egyetlen szó írhatja csak le az esküvőnk napját...
Öröm. Matt és én mindketten mintha
megkergültünk volna aznap. Már készültem, hogy a
faragott angyalkákkal repkedjek, amelyek a
templom mennyezetének négy sarkából néztek le
ránk.
Tényleg angyalnak éreztem magam a száz
foszforeszkáló gyönggyel díszített fehér ruhában. A
nagyapám tizenöt év óta először jött a szigetre,
csak hogy végigkísérjen a hajón. Minden bostoni
orvos barátom megtette az utat idáig télvíz idején.
Néhány hetven körüli betegem is eljött. A templom
tele volt, csak állóhely akadt. Gondolom, már
sejted, hogy a szigeten mindenki Matt barátja.
Hihetetlenül vonzó volt fényes fekete
szmokingjában; az alkalomra még a haját is
levágatta, de nem túl rövidre, a szeme fénylett, a
mosolyát pedig sugárzóbbnak láttam, mint előtte
valaha.
Látod magad előtt, Nicky?.. ahogy a havat
könnyedén fújja a szél az óceán felől? Pazar volt. -
Olyan boldog vagy, mint én? - súgta Matt hozzám
hajolva, ahogy az oltárnál álltunk. - Gyönyörűen
nézel ki.
Éreztem, ahogy elpirulok, ami nem vallott rám.
Dr. Ura Önmagának, dr. Önbizalom, dr. Mindig
Kemény... De ahogy Matt szemébe néztem,
hirtelen sebezhetőnek éreztem magam. És ez így
volt rendjén.
- Sohasem voltam boldogabb, vagy biztosabb
bármiben - mondtam.
December 31-én tartottuk az esküvőt, pont
mielőtt beköszöntött az új év. Volt valami
varázslatos abban, hogy szilveszter éjszakáján
lettünk férj és feleség. Úgy éreztem, mintha az
egész világ velünk ünnepelne.
Másodpercekkel később, hogy Matt és én
megpecsételtük a fogadalmunkat, a templomban
mindenki felállt, s elkiáltotta magát: - Boldog új
évet!
Ezüstfehér tollakat engedtek ki szaténzsákok
tucatjaiból, amiket a mennyezetről lógattak le.
Matt és én angyalok, felhők és galambok
fergetegében találtuk magunkat. Megcsókoltuk és
szorosan átöleltük egymást.
- Hogy ízlik a házasságod első perce, Mrs.
Harrison? - kérdezte. Azt hiszem, tetszett neki,
hogy így szólíthat; én is első hallásra
megszerettem.
- Ha tudom, milyen lesz, ragaszkodtam volna
hozzá, hogy húsz évvel korábban házasodjunk
össze - mondtam.
Matt vigyorgott és végigvonult velem a padsorok
közt.
- Hogyan? Nem is ismertük egymást!
- Jaj, Matt - mondtam -, egész életünkben is-
mertük egymást. Ez biztos.
 Önkéntelenül is eszembe jutott, amit Matt
mondott azon az estén, amikor megkérte a kezem
a parton a házam előtt. "Hát nem szerencse, hogy
nem haltál meg Bostonban és ma együtt
lehetünk?" De, az volt és ez megrémített, ahogy
Matt mellett álltam az esküvőnk éjszakáján.
Így éreztem magam - pontosan így -, és most
örülök, hogy te is ott lehettél.
Nicholas!
Matt és én fergeteges, háromhetes nászútra
mentünk, ami az újév első napján kezdődött.
Az első hetet Lanain töltöttük, Hawaiin. Tündéri
hely, az a legjobb benne, hogy csak két hotel van az
egész szigeten. Nem csoda, hogy Bill Gates is ezt
választotta a nászútjára. Hamar rájöttem, hogy még
jobban szeretem Mattet, mint mielőtt megkérte a
kezem. Sohasem akartunk eljönni Lanaiból. Ő
házakat festett volna, mialatt befejezi az első
verseskötetét. Én orvosi rendelőt nyitottam volna a
szigeten.
A második héten Hanába mentünk, Maurin, ahol
csaknem olyan különleges volt, mint Lanain.
Mindenhol elzengtük a mantránkat: - Hát nem
szerencse?- Vagy százszor elmondhattuk.
A harmadik hetet Vineyardon töltöttük, de nem
sok embert láttunk, még Jeant, sőt Melanie Bone-t
és a gyerekeit sem. Élveztük az érzést, hogy együtt
leszünk életünk végéig.
Gondolom, nem minden nászút sikerül, de a miénk
szép volt. Van valami, amit apád tett, és ami olyan
figyelmes és különleges, hogy sohasem fogom neki
elfelejteni.
A mézeshetek minden egyes reggelén ő
ébresztett... valamilyen ajándékkal. Legtöbbjük
semmiség volt, vicces, néha meg egész különleges,
de mindegyik szívből jött.
Hát nem szerencse?
Sohasem fogom elfelejteni. Úgy ért, mint a
tengeribetegség. Matt épp elment dolgozni és
egyedül voltam a házban. Leültem a kád szélére, és
úgy éreztem, mintha az életem folyna le a lefolyón.
Hideg veríték borította hátul a nyakam és egy év
óta először akartam orvost hívni. Szokatlan volt,
hogy más véleményére is szükségem van. Mindig
magam alkottam diagnózist az állapotomról.
De aznap elég rosszul éreztem magam ahhoz,
hogy kikérjem más véleményét is: "Mondja, mit
gondol?" Ehelyett hideg vizet spricceltem az
arcomra és elkönyveltem magamban, hogy
alighanem influenzás leszek; úgyis járvány van.
Bevettem valamit, hogy megnyugtassam a
gyomrom, felöltöztem és dolgozni mentem. Délre
jobban lettem, estére pedig el is felejtettem az
egészet.
Semmi sem történt egész másnap reggelig, amikor
megint a kád szélén találtam magam kimerülten és
émelyegve.
Akkor már tudtam.
Felhívtam Mattet a mobilján; meglepődött, hogy
máris szükségem van rá, pedig épphogy csak
kilépett az ajtón.
- Jól vagy? Minden rendben, Suzanne?
- Mi az hogy! - mondtam. - Ha lehet, most
azonnal gyere haza. Előtte megállnál egy
patikában? Hozz egy terhességi tesztet. Biztos
akarok lenni benne, de azt hiszem, terhesek
vagyunk.
Nicholas!
Növekedtél bennem.
Mit mondhatnék... öröm töltötte be a szívünket és a
tengerparti ház minden szobáját. Úgy jött, akár a
dagály telihold idején.
Az esküvő után Matt átköltözött hozzám. Az ő
ötlete volt. Azt mondta, legjobb, ha kiadjuk a házát,
mert engem túlságosan lefoglalnak a pácienseim, és
a kórház hozzám közelebb van. Figyelmes és kedves
volt ebben is, mint mindenben. Ahhoz képest, hogy
milyen nagy, kemény fickó, rém aranyos tud lenni.
Apád a legjobb!
Hiányzott volna az óceán a bejárati ajtó elől, a mi
kedves kis sós kertünk és a nyári spaletták, amik a
ház falának csapódnak éjszakánként, ha fúj a szél.
De így minden rendben.
Eldöntöttük, hogy a legvilágosabb szoba lesz a
tiéd. Úgy gondoltuk, tetszene, ahogy a reggeli
napsugár beömlik az ablakpárkányon, hogy
bevilágítson minden zegzugot. Apáddal együtt
tökéletes gyerekszobává kezdtük átalakítani,
összegyűjtve mindent, amiről úgy gondoltuk,
szeretni fogod.
Olyan tapétát ragasztottunk fel, amelyiken
Lúdanyó meséinek figurái táncolnak. Meglettek a
macijaid, az első könyveid és a színes
faliszőnyegeid, amiket az apádtól örökölt bölcsőd
köré akasztottunk. Jean nagymama megőrizte ennyi
éven át. Csak neked, tökmag.
Irtó sok színes plüssállattal és labdával zsúfoltuk
tele a polcaidat; minden fajtával, ami csak létezik.
Apád barkácsolt neked egy tölgyfa hintalovat
bíborvörös és aranyszín sörénnyel. Finoman
kiegyensúlyozott forgót is készített, amiről
holdacskák meg csillagok lógtak. És egy
zenedobozt, hogy a bölcsődbe akasszuk.
Ahányszor csak meghúzod a zsinórt, a "Whistle a
Happy Tune" -t játssza. Ha meghallom ezt a dalt, rád
gondolok.
Alig várjuk, hogy meglássunk.
Nick!
Matt megint akcióba lépett. A dobozka a
konyhaasztalon várt, amikor hazaérkeztem a
munkából. Szíves, arany csomagolópapír és kék
szalag rejtette a tartalmát. Valószínűleg nem is
szerethetném jobban, mint amennyire most.
Megráztam a kis csomagot, és egy papír esett ki a
masni alól.
Ez állt rajta: "Ma este sokáig dolgozom, Suze, de
rád gondolok, mint mindig. Nyisd ki, ha hazaérsz,
és pihenj. Tízre itthon leszek. Matt."
Csodálkoztam, hol dolgozhat este tízig, de úgy
döntöttem, nem foglalkozom vele. Óvatosan
levettem a csomagolópapírt és felemeltem a kicsi
fedelet.
Gyönyörű antik nyaklánc volt benne. Ezüstlánc
zafirkék, szív alakú függővel. Legalább százötven
éves lehetett.
Lenyomtam a zárat, a szív kinyílt, és egy
belegravírozott üzenetet vettem észre benne:
Nicholas, Suzanne és Matt - örökre egyek.
Nick!
Néhány éve megjelent egy könyv, Madison megye
hídjai címmel. A sikerét részben annak köszönhette,
hogy annyi embernek hiányzik a romantika és az
érzelem az életéből. De a regény fő témája az volt,
hogy a románc csak rövid ideig tart; ebben a különös
könyvben a főszereplőknek, Robertnek és
Francescának csak néhány nap jutott. Romeo és
Júlia is rossz csillagzat alatt született szerelmesek
voltak, akik végül tragikus véget értek.
Nicky, kérlek, ne hidd el! A szerelem két ember
között sokáig tarthat, ha szeretik magukat és készek
adni a másiknak.
Én kész voltam és Matt is.
Az apád kezd zavarba hozni. Túl jó nekem;
túlságosan boldoggá tesz. Például ma is. Megint
túlszárnyalta saját magát.
A ház tele volt barátokkal és családtagokkal,
amikor reggel lógó rózsaszín pizsamában és álmos
képpel lementem a földszintre.
Majdnem elfelejtettem, hogy ma van a
születésnapom. A harminchatodik.
Apád nem. Meglepetés-reggelit készített... és meg
is lepődtem. Nem is akárhogy.
- Matt! - mondtam zavartan nevetve, a kezemmel
gyűrött pizsamámat takargatva. - Most meg foglak
ölni!
Utat tört magának a konyhában összezsúfolódott
tömegen át. A kezében egy pohár narancslé, az
arcán hülye vigyor. - Mind a tanúim vagytok!
Hallottátok a feleségemet. Látszatra maga az édes
ártatlanság, de gyilkolni képes. Boldog szülinapot,
Suzanne!
Jean nagymama odaadta nekem az ajándékát, és
erősködött, hogy ott helyben nyissam ki. Kék,
szaténpongyola volt benne, amit egyből föl is
vettem, hogy eltakarjam a pizsamámat.
Megöleltem, amiért a megfelelő ajándékot hozta.
- Az ennivaló meleg, egész jó és kész! - kiabált
Matt, mire mindenki a tojással, felvágottal,
mazsolás puffanccsal, Jean házi készítésű mandulás
süteményévei és forró kávéval megrakott asztal felé
tódult.
Miután a vendégsereg jól bereggelizett, ja, és
persze megette a születésnapi tortaadagját, kivonult
a házból, egyedül hagyva bennünket. Matt és én
leroskadtunk a nagy, kényelmes kanapéra a
nappaliban.
- Milyen érzés? Hogy viseled, hogy egy évvel
öregebb lettél?
Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. -
Tudod, hogy a legtöbben mennyire félnek a
születésnapoktól. Arra gondolnak: Istenem, az
emberek ezután vénnek fognak tartani! Én pont az
ellenkezőjét érzem. Minden egyes nap ajándék.
Hogy itt lehetek, különösen veled. Köszönöm a
születésnapi partit. Szeretlek.
Matt megint tudta, mit tegyen. Először hozzám
hajolt, és megcsókolt. Aztán felvitt a szobánkba,
hogy ott töltsük a születésnapom délelőttjét, és a
délután nagy részét is.
Kedves Nicky !
Még mindig remegek, ahogy írom ezt a bejegyzést a
ma történtekről.
Egy kőművest hoztak be a sürgősségire délelőtt
tizenegy körül. Mattnek jó ismerőse. Hat métert
zuhant egy létráról és fejsérülést szenvedett. Mivel
korábban gyakran voltam éjszakás a Massachusetts-
i Államiban, láttam elég traumás esetet. Mindenkit
mozgásban tartottam a sürgősségi osztályon,
egyfolytában utasításokat osztogattam.
A férfit John Macdowellnek hívják, harmincéves,
nős, négy gyerek apja. A röntgen vérzést mutatott
az agyhártya és a koponyacsont közt. Azonnal
enyhíteni kellett a nyomást a koponyájában. Itt ez a
fiatalember, közel a halálhoz, gondoltam. Nem
akartam elveszíteni, hisz családja volt.
Olyan keményen dolgoztam, mint Bostonban.
Csaknem három órát töltöttem azzal, hogy
stabilizáljam az állapotát. Kis híján elveszítettük.
Még a szíve is megállt. Aztán már tudtam, hogy
megmarad. Meg akartam csókolni John
Macdowellt, csak mert túlélte.
A felesége bejött a gyerekekkel. Legyengítette a
félelem; ha megpróbált megszólalni, folyton sírva
fakadt. Megnek hívják, a karján egy csecsemőt
tartott. Szegény fiatalasszony úgy nézett ki, mintha
a világ súlyát kellene a vállán cipelnie.
Valószínűleg így is érezte ezen a napon.
Enyhe nyugtatót rendeltem neki, és leültem vele,
míg össze tudta szedni magát. Szemmel láthatóan a
gyerekek is megszeppentek.
Felemeltem a második legkisebbet, egy két év
körüli kislányt, az ölembe vettem, és
megsimogat tam a haját. - Apukád rendben lesz -
nyugtattam meg.
Az anyja rám nézett; felfogta a szavaimat. Ez
inkább szólt neki, mint a gyerekeinek.
- Csak elesett. Ahogy te néha. Úgyhogy adtunk
neki gyógyszert és jól bepólyáltuk. Most már
jobban lesz. Az orvosa vagyok, ha én azt mondom,
akkor meggyógyul.
A kislány - ahogy a többi Macdowell gyerek is
minden szóra odafigyelt, amit mondtam. Akárcsak
az anyjuk.
- Köszönöm, doktornő - suttogta végül. - Annyira
szeretjük Johnt! Ö olyan jó ember!
- Tudom. Rájöttem abból, hogy mennyien
aggódtak érte. Az egész brigád bejött a
sürgősségire. Néhány napig itt tartjuk Johnt. Ha
kiengedjük, pontosan el fogom mondani, mit kell
tennie otthon. Most már stabil az állapota. Miért
nem hagyja itt a gyerekeket? Bemehet, és
megnézheti.
A kislány lemászott az ölemből. Mrs. Macdowell
átadta nekem a kisbabát. Picike volt, talán két-
három hónapos lehetett. Az anyja is aligha lehetett
több huszonötnél.
- Biztos, dr. Bedford? Nem túl elfoglalt? -
kérdezte.
- Magára, Johnra és a gyerekekre van elég időm.
Ültem, fogtam a kisfiút és eszembe jutott a bennem
növő kisbaba. A halálon is törtem a fejem, és azon,
hogyan szembesülünk vele napról napra.
Tudtam már, hogy egész jó orvos vagyok. De
csak abban a percben jöttem rá, amikor a
Macdowell-babát a karomban tartottam, hogy
anyának is jó leszek.
Sőt, nem is jó, egyenesen remek leszek!
- Mi volt ez? - kérdeztem. - Matt?... Kedvesem!
Nehezemre esett a beszéd. - Matt... valami baj
van. Egy kicsit... fáj. Ejha! Igazából több ez, mint
egy kis... fájdalom.
Leejtettem a villámat a Fekete Kutya étterem
padlójára, ahol épp vacsoráztunk. Ez nem lehet!
Még nem! Jó egy hónap volt még a kiírt időpontig.
Nem lehet még összehúzódásom!
Matt egyből akcióba lendült. Ő jobban felkészült
erre, mint én. Pénzt dobott az asztalra és kikísért az
étteremből.
Egy részem tudta, mi történik. Legalábbis úgy
hitte. Braxton Hicks-hullámok... Összehúzódások,
amik nem szülési fájások. Bizonyos nőknél
előfordulnak, nagy ritkán már az első három
hónapban, de ha a terhesség utolsó harmadában
jelentkeznek, összetéveszthetők az igaziakkal.
Mégis, a fájdalom mintha valahol a méhem felett
lett volna, szétterjedt a bal tüdőmben. Úgy jött,
mint egy éles kés. Szó szerint elakasztotta a
lélegzetemet.
Beszálltunk a Jeepbe és a kórház felé vettük az
utat.
- Biztos, hogy semmiség - mondtam. - Nicky
ugráltatni akar egy kicsit bennünket, így tudatja,
hogy egészséges.
- Jó - mondta Matt, de csak ment tovább. Hetente
jártam ellenőrzésre, mivel veszélyeztetett terhesnek
számítottam. De minden rendben ment, eddig még
csak öröm volt belőle. Ha bajban vagyok, tudtam
volna. Vagy nem? Már a legkisebb jelre is
odafigyeltem mindig. A tény, hogy orvos vagyok,
még felkészültebbé tett.
Tévedtem. Baj volt. Olyan baj, amiről az ember
nem biztos, hogy tudni akar, mielőtt bekövetkezik.
Annak a története ez, amikor majdnem
meghaltunk mi ketten.
Nicholas!
Martha's Vineyard legjobb és egész New England
egyik legjobb orvosának a páciensei voltunk. Dr.
Constance Cotter körülbelül tíz perccel később
érkezett a kórházba, mint mi Matt-tel.
Akkor már jól éreztem magam, de Connie maga
tartott megfigyelés alatt a következő két órában.
Ideges volt; láttam azon, ahogy összeszorította az
állkapcsát. A szívem nyugtalanította. Elég erős?
Téged féltett, Nicky.
- Ez veszélyes lehet - mondta Connie; nem
ringatott illúziókba. - Olyan magas a vérnyomásod,
hogy legszívesebben most azonnal elindítanám a
szülést. Tudom, hogy még nincs itt az ideje, de
aggódom miattad. Legjobb lesz, ha ma bent
tartalak. Aztán pedig még annyi éjszakára,
amennyire szükségesnek tartom. Nem, ebbe nincs
beleszólásod.
Úgy néztem Connie-ra, mint aki azt hiszi, viccel.
Orvos vagyok. A kórház melletti úton lakom.
Rögtön bejöhetek, ha gond adódik.
- Eszedbe se jusson! Itt maradsz! Jelentkezz be, és
még felugrom hozzád, mielőtt elmegyek. Ezen
nincs mit egyezkedni.
Furcsa volt bejelentkezni a kórházba, ahol
dolgozom. Körülbelül egy óra múlva már a
szobámban ültünk Matt-tel, és Connie-ra vártunk.
Elmondtam neki, amit tudtam, különösen a
preeclampsia nevű jelenségről.
- Mit jelent az pontosan, Suzanne? - kérdezte. Azt
akarta, hogy érthetően magyarázzak el mindent. Jól
tudott kérdezni. Így aztán elmondtam neki, ő pedig
fészkelődni kezdett a székén.
 - Tudni akartad - mondtam.
Connie végre megjött. Megint megmérte a
vérnyomásomat. - Suzanne - mondta -, ez
magasabb, mint volt. Ha nem megy le a következő
néhány órában, megindítom a szülést.
Mattet még sohasem láttam olyan idegesnek, mint
akkor. - Ma éjszaka itt maradok veled mondta.
- Ne hülyéskedj! - próbáltam jobb belátásra bírni. -
Egy kényelmetlen széken akarsz ücsörögni és nézni,
ahogy alszom? Ez őrültség.
De Connie rám pillantott, és abban a hivatalos
hangnemben szólalt meg, ahogy csak a pácienseivel
beszél. - Szerintem nagyon is jó ötlet. Jobb, ha Matt
melletted marad.
Aztán újra megmérte a vérnyomásomat. Figyeltem
az arcát, az aggodalom jelét kerestem rajta.
Furcsán nézett, de nem tudtam rájönni, miért.
Végre megszólalt: - Nem hallom elég erősen a baba
szívverését. Ki kell vennünk, most azonnal!
Kedves Nicholas!
Egész életemben gyereket akartam. Szerettem
volna átélni egy természetes szülést, ahogy az
anyám és a nagyanyám. Connie tudta, mennyire
fontos ez nekem. Matt és én Lamaze-órákra
jártunk. Folyton erről beszéltem neki az
irodájában, de még ebéd alatt is.
Láttam a szomorúságot az arcán, amikor fölém
hajolt. Két kézzel megszorította a kézfejem.
- Suzanne - suttogta. - Úgy akartam a világra
segíteni ezt a gyereket, ahogy te szeretted volna.
De tudod, hogy sem a te, sem az ő életét nem
tenném kockára. Császármetszést kell végeznünk.
Könnyek törtek elő a szememből, de bólintottam.
- Tudom, Connie. Bízom benned.
Ezután minden túl gyorsan történt.
Connie infúziót szúrt a karomba és
magnéziumszulfátot vezetett bele. Azonnal
betegebbnek éreztem magam, mint valaha. A rám
törő fejfájástól minden elsötétedett.
Matt ott volt, amikor előkészítettek a
császármetszésre. Egy másik orvos közölte vele,
hogy vészhelyzet van. Nem maradhat benn.
Hála istennek, Connie épp akkor jött vissza, és
felülbírálta a döntést.
Aztán elmondta, mi történik.
Feldagadt a májam. A vérlemezke-számom riasztó
volt, a vérnyomásom 190/130.
Ami még rosszabb, Nicky, a szívverésed egyre
gyengült.
- Semmi bajod nem lesz, Suzanne! - mondogatta
Connie. Olyan volt a hangja, mint a visszhang egy
távoli szurdokból. A terem fényei sebesen forogtak
a fejem felett.
- Mi van Nickyvel? - nyögtem kiszáradt ajakkal.
Vártam, hogy azt mondja: - Vele is minden
rendben.
De nem szólt, és újra könnyezni kezdtem.
Begurítottak a műtőbe, ahol nemcsak arra készültek
fel, hogy kivegyék a babát, hanem nyolc egység
vért is előkészítettek. A vérlemezke-számom esett.
Tudtam, mi folyik körülöttem. Ha belső vérzésem
lenne, meghalnék.
Mialatt helyi érzéstelenítést kaptam a gerincembe,
észrevettem, hogy dr. Leon, a kardiológusom az
altatóorvos mellett áll. Mit keres itt? Ó, istenem, ne!
Kérlek, ne tedd ezt! Kérlek, kérlek, kérlek!
Könyörgök. Oxigénmaszk került az arcomra.
Megpróbáltam ellenállni.
Connie felemelte a hangját. - Nem, Suzanne!
Lélegezd be!
Olyan volt, mintha égnék. Nem tudtam logikusan a
magnézium-szulfátnak tulajdonítani az egészet.
Fogalmam sem volt róla, hogy a vesém leállni
készül, a vérlemezkéim száma vészesen alacsony,
és hogy a vérnyomásom még feljebb ment, az
ijesztő 200/115-ös szintre. A szteroid-injekciókról
sem tudtam, amiket azért kaptam, hogy
optimalizálják a tüdőműködésedet és túlélési
esélyeidet.
A következő néhány perc összemosódott. Láttam,
ahogy kiveszik belőlem a terpesztőt. Feltűnt, hogy
Connie aggódva figyel, de kerüli a szemkontaktust
velem.
Szaggatott utasításokat, hideg, lélektelen pittyegést
hallottam... és Mattet, ahogy egyfolytában biztat.
Erős szörcsögő hang kíséretében kiszívták belőlem
a magzatvizet és a vért.
Zsibbadt szédülés vett erőt rajtam, úgy éreztem,
mintha nem lennék már ott; mintha nem is léteznék.
Egyszer csak valami kiragadott ebből a különös
álomvilágból - egy sírás. Tiszta és erős sírás. Úgy
hirdetted az érkezésedet, mint egy nagy harcos.
Eleredtek a könnyeim, ahogy Mattnek és Connie-
nak is. Kicsi voltál, alig három kiló. De erős. És
hangos. Főleg, ha tekintetbe vesszük a
megpróbáltatásokat, amiken végigmentél.
Egyenesen apádra és rám néztél. Sohasem fogom
elfelejteni. Az első alkalom, hogy az arcodat láttam.
A karomba vehettelek, mielőtt átvittek téged az
újszülött-osztályra. Belenézhettem a gyönyörű
szemedbe, amit végig nyitva tartottál, és először
suttoghattam azt: - Szeretlek.
Nicholas, a harcos!
Katie
Katie-n megint félelem és zavartság vett erőt
aznap este. Mialatt elolvasott még néhány oldalt,
kényszerítette magát, hogy egyen egy kis zöldséges
tésztát, és teát igyon hozzá. Nem segített.
Túl gyors volt ez a fejének, fájó, felpuffadt
testének pedig különösen.
Született egy kisfiú. Nicholas, a harcos. Benne is nő
egy másik gyerek.
Gondolkodj! Nézd logikusan, Katie! Mik a
lehetőségek? Mi folyik itt igazából?
Matt ezekben a hónapokban végig csalta Suzanne-t?
Matt megcsalta a feleségét, de nem Katie volt az első
a félrelépések közül?
Matt elhagyta Suzanne-t és Nicholast valamilyen
okból, ami még feltárásra vár a naplóban? Elváltak?
Suzanne elhagyta Mattet valaki másért?
Suzanne meghalt, mert a szíve egyszer csak nem bírta
tovább?
Suzanne még él, de nagyon beteg?
Hol lehet most? Talán meg kellene próbálnia
felhívni Martha's Vineyardon. Lenne mit
megbeszélniük. Katie nem volt biztos benne, hogy
jó ötlet-e, vagy ez lenne az egyik legnagyobb
baklövése.
Megpróbálta átgondolni. Mit veszíthet?
Megtépázná az önbecsülését, de azon kívül semmit.
És Suzanne? Mi van, ha fogalma se volt arról, amit
Matt művelt a háta mögött? Megtörténhet ilyesmi
egyáltalán? Persze! Hát nem ugyanez volt a helyzet
vele is? Most már minden lehetségesnek tűnt. Minden
lehetséges. Akkor most melyik teória igaz?
Olyan nyomasztó volt az egész. A férfi, akit
szeretett, akiben megbízott, és akiről azt hitte, már
ismeri, elhagyta. Hát nem gyakori ez manapság?
Nem szomorú?
Eszébe jutott egy szokatlan pillanat Matt-tel, ami
tartotta benne a lelket. Egyik éjszaka felébredt
mellette és sírt. Ő sokáig szorította a karjában.
Simogatta az arcát. Matt egyszer csak azt suttogta: -
Annyira próbálok elfelejteni mindent! És sikerülni
is fog. Megígérem.
Ez őrület!
Ökölbe szorított kézzel ütögette a combját. A
pulzusa gyorsan vert. A melle fájt.
Ellökte magát a kanapéról, kirohant a
fürdőszobába és kihányta az előbb megevett tésztát.
Később kiment a konyhába, hogy készítsen
magának még egy kis teát. Leültek Guinevere-rel,
és a négy falat bámulták. Katie maga rakta fel a
konyhai polcokat. Az eladók a kínai negyed
fűrészáru-kereskedésében már jól ismerték. Volt
egy saját szerszámosládája és büszke volt rá, amiért
soha sem kellett hívnia a házmestert, ha valami
javításra szorult. Hát akkor javítsd meg azt, ami
elromlott a szívedben - gondolta. - Javítsd meg!
A telefonért nyúlt.
Merlin kinyitotta egyik álomittas szemét, ahogy ő
idegesen lenyomott néhány számot és hallotta, hogy
a másik oldalon felveszik.
- Szia, anya! Én vagyok - mondta vékonyabbra
sikeredett hangon, mint amilyennek szánta.
- Tudom, Katie. Mi a helyzet, édesem? Nem jössz
haza néhány napra? Az mindegyikünknek jót tenne.
Nehezebb volt, mint gondolta.
- Szólnál apának, hogy ő is vegye fel? - kérdezte. -
Hívd oda, légy szíves!
- Itt vagyok! - szólt bele az apja. - A
dolgozószobában. Felvettem, amikor csengett. Hogy
vagy?
Katie hangosan sóhajtott. - Hát... terhesen nyögte
ki végül.
Erre mindhárman sírni kezdtek, mert ilyenek
voltak. De az anyja és az apja már nyugtatták is: -
Jól van, Katie, szeretünk, melletted állunk,
megértjük.
Mert ilyenek voltak.
A napló
Nicholas!
Azért írom, hogy tudd. Korán elkezdted átaludni az
éjszakákat. Nem minden éjjelt, de a legtöbbjét, már
kéthetes korodtól, amiért az összes többi anya
engem irigyelt.
Ha átmész egy növekedési perióduson, mindig
éhesen ébredsz. És mennyit eszel! Mindent le akarsz
nyelni, lehet az anyatej, tápszer vagy tea, minden
teketória nélkül eltünteted.
Az első kórházi ellenőrzésünkkor a gyerekorvos
nem tudta elhinni, mennyire figyeled az eléd tett
játékokat. Nagyon lelkendezett: - Kivételes kisfiú,
Suzanne! - Azt is mondta, hogy "erős és
egészséges" vagy, mert amikor a pocidra fektetett,
felemelted a fejed.
Nagy teljesítmény egy kéthetes gyerektől.
Nicholas, a harcos.
A Mária Magdolna-templomban kereszteltek meg.
Csodás nap volt. Az én ruhám volt rajtad, a
newburghi nagynéném, Romelle családjának kézzel
varrt ereklyéje. Az unokatestvéreim és a többi rokon
is ezt viselte a keresztelőjén az utóbbi ötven évben,
de még mindig jó állapotban volt. Tüneményesen
állt rajtad.
Dwyer atyát teljesen elbájoltad. A ceremónia alatt
folyton a misekönyvért nyúlkáltál és megfogtad a
kezét. Egyenesen rá néztél, olyan figyelmesen,
amennyire csak tellett tőled.
A mise vége táján, miután jól megfigyeltél
mindent, ami történt veled, Dwyer atya azt mondta
neked: - Nem tudom, mi lesz belőled, ha felnősz.
Ha jobban meggondolom, már felnőtt vagy.
Ma voltam először dolgozni. Nem csoda, hogy
már hiányzol is. Nem, hadd fejezzem ki kicsit
erősebben: Elveszettnek érzem magam nélküled.
Miközben rád gondoltam, írogattam... még két
páciens közt is.

Öt fillér vagy tíz fillér,

A szememben mit sem ér.
Elég nekem, ha te itt vagy,
Mit számít hát, hogyha kint fagy.
Mosolyogj, s én boldog leszek,
Cigánykereket is vetek.

Azt hiszem, még tucatnyi gyerekvers jutna

eszembe, ha egy kicsit törném a fejem. Csak úgy
jönnek belőlem, ha valami vicceset teszel,
mosolyogsz, sőt, akkor is, ha alszol. Mit
mondhatnék? Ösztönzöd a költészetet.
Mattnek is tetszenek. Tőle ez bóknak számít. De
azért időben szögezzük le: ő az író a családban. Én
mégis szeretem ezeket a vicces versikéket.
Itt jön egy újabb!

Szia, pici Nicky egér,

Ez a rím egy pár sort megér.
Kapsz tőlem vagy ezer puszit,
S ráadásként egy plüssnyuszit.
Szeretem a pici kezed,
Ha nem fogom, én elveszek.

Na jó, kis ember, most mennem kell. Már itt is van

a következő betegem. Ha szerencsétlen tudná, mivel
foglalatoskodtam a rendelőmben, átszökne a
hajléktalanok kórházába, Edgartownba.
 Arra gondoltam, fél munkaidőt vállalok, hogy
visszaszokjam a munkába. De amióta megérkeztem
ma reggel, folyton a képeidet nézem, és buta
versikéket írogatok.
Ha valaki kilesne, azt hihetné, szerelmes vagyok.
Így is van.
Szia, megint én vagyok!
Ma éjszaka hallottam, hogy sírsz, és felkeltem
megnézni, mi a baj. Olyan szomorúan néztél rám! A
szemed kék és beszédes.
Megnéztem, ki kell-e cserélni a pelenkádat, de
nem az volt a baj. Aztán azt, hogy éhes vagy-e, de
nem voltál.
Úgyhogy felemeltelek és leültem veled a bölcsőd
melletti hintaszékbe.
Előre-hátra ringatóztunk... talán dupla olyan
gyorsan, mint az óceán hullámai.
A szemed lassan lecsukódott és a könnyeidből
szép álmok lettek. Visszaraktalak a bölcsődbe, és
néztem, ahogy a popsid az égnek mered. Aztán a
hátadra fordítottalak, és azt figyeltem, ahogy a
pocid emelkedik és süllyed.
Azt hiszem, csak egy kis társaságra vágytál.
Tényleg csak azt akartad, 'hogy felvegyenek,
ringassanak és beszéljenek hozzád?
Itt vagyok, kicsikém. Itt és nem is megyek
sehova. Mindig itt leszek.
- Mit csinálsz, Suzie? - súgta Matt. Nem hallottam,
hogy bejön utánam a gyerekszobába. Apád olyan
nesztelen tud lenni, mint egy macska. - Nick nem
tudott aludni.
Belenézett a bölcsőbe és látta, hogy a kicsi öklödet
a szádba tömted, mint egy rágókát.
- Istenem, de szép! - suttogta. - Tényleg az...
hihetetlen.
Lenéztem rád. Nem volt rajtad egy centiméter
sem, ami ne dobbantotta volna meg a szívemet.
Matt átölelte a derekamat. - Akar táncolni, Mrs.
Harrison? - Nem hívott így az esküvőnk óta.
A szívem úgy verdesett, mint egy veréb a
madárfürdőben.
- Azt hiszem, a mi dalunkat játsszák.
És a magas, éles hangokra, amik a zenedobozból
jöttek, Matt és én forogni kezdtünk körbe-körbe. El
a kitömött állatok, Lúdanyó, a házi készítésű
hintalovad, meg a csillagok mellett, amik az apád
készítette forgóról lógtak. Az éjszakai lámpád végig
gyengén világított.
Amikor a zene utolsó üteme is a végére ért, Matt
megcsókolt, és azt mondta: - Köszönöm, Suzanne.
Köszönöm ezt az éjszakát, ezt a táncot, de főleg ezt
a kisfiút. Az egész világom itt van, ebben a
szobában. Ha nem lenne semmi másom, akkor is
meglenne mindenem.
Aztán a zenedoboz furcsa - boszorkányos módon,
mintha csak egy kis pihenőt tartott volna, újra
játszani kezdett.
Nick!
Melanie Bone vigyázott rád, amíg dolgoztam.
Ezúttal teljes napot, teljes műszakban. Melanie
gyerekei Maine-ben voltak egy hétig, így Jean
nagymama egy kicsit fellélegezhetett. Furcsa érzés
otthagyni téged ilyen hosszú időre, és egyfolytában
arra gondolok, mit csinálhatsz most.
Vagy most. És most.
Legutoljára, amikor ilyen fáradt voltam,
Bostonban, a Massachusetts-i Állami Kórházban
dolgoztam ki magamból a szuszt. Talán azért
vagyok ennyire kimerült, mert annyi mindennel
foglalkozom mostanában. A munka és a
gyereknevelés együtt nehezebb, mint gondoltam.
Az anyák iránti tiszteletem még sosem volt ekkora,
pedig már korábban is nagyra becsültem őket.
Dolgozó anyák; anyák, akik otthon maradnak a
gyerekeikkel; egyedülálló anyák... mindegyikük
bámulatra méltó.
Valami történt ma a kórházban, ami a születésedet
juttatta eszembe.
Egy negyvenegy éves nőt hoztak be, aki New
Yorkból jött ide nyaralni. A hetedik hónapban volt,
de nem érezte jól magát. Pokoli volt a felfordulás a
sürgősségin. Vérezni kezdett. Ijesztő volt.
Szerencsétlen nő elvesztette a gyerekét, és nekem
kellett megpróbálnom vigasztalni.
Gondolom, nem érted, miért írok erről. Kétszer is
meggondoltam, mielőtt lejegyeztem ezt a szomorú
esetet.
De ez volt az, ami ráébresztett, milyen törékenyek
vagyunk, mennyire olyan az élet, mint egy
kötéltánc. Az esés egyetlen rossz lépésre van.
Belém fojtotta a lélegzetet, amikor láttam ma a
szerencsétlent, és eszembe jutott a mi kis sétánk a
sorssal.
Ó, Nicky, néha azt kívánom, bárcsak elrejthetnélek,
mint egy értékes családi ékszert. De mit ér az élet, ha
nem éled? Én aztán igazán tudom.
Van egy mondás, amit még a nagymamámtól
hallottam: "Jobb ma egy veréb, mint holnap egy
túzok."
Kicsi kincsem!
Már egyedül tartod a cumisüvegedet. Senki sem
hiszi el. Ez a kiskölyök két hónaposan már maga
eszik! Minden új kísérleted ajándék nekem és
apádnak.
Néha olyan dilis tudok lenni! Már csak kombikban,
otthonos házikókban és bronzvörös babacipőkben
tudok gondolkodni. Így aztán egyszerűen muszáj
volt. Le kellett hogy fényképeztesselek egy igazi
fotóssal.
Egyszer minden anyának meg kell ezt tennie.
Ugye?
A mai nap tökéletes is. Apád New Yorkba utazott;
valakinek megtetszettek a versei. Elég visszafogott,
ha erről van szó, de attól ez még nagy hír. Kettesben
maradtunk itthon. Van egy tervem.
Kőmosott kék kezeslábasba (olyan édi), a kicsi
csizmádba (pont olyan, mint apád munkásbakancsa)
és Red Sox-baseballsapkába (nem húztam nagyon a
fejedbe) öltöztettelek.
A sapkáról le kellett mondanom. Kiborultál tőle;
szerintem azt hitted, agancsokat akarok a
homlokodra aggatni.
Itt az egész jelenet, ha esetleg nem emlékeznél
rá.
Amikor beléptünk az "Ezt muszáj lekapni!"
fényképészetbe, úgy néztél rám, mintha azt
mondanád: Hát haver, nem volt nagy ötlet!
Talán igazad volt.
A fényképész ötven körül járhatott, de semmi
érzéke sem volt a gyerekekhez. Nem mintha gonosz
lett volna, csak érdektelen. Valami azt súgta, hogy
az igazi specialitása a csendélet, mert mindenféle
zöldségekkel meg gyümölcsökkel akart téged
belelkesíteni.
Hát, egyvalami biztos. Most aztán van egy rakás
párját ritkító fotónk. Meglepett képpel kezdesz, ami
aztán hamar bosszúsba megy át. Utána átlépsz az
izgő-mozgó fázisodba, végül pedig elfut a
pulykaméreg. Nagy lebőgés volt.
Azért van egy kis vigaszom. Nem tudod elmesélni
apádnak. Már így is épp elég "Én megmondtam!"-ot
hallottam tőle.
Ne haragudj rám! Esküszöm, hogy sohasem fogom
megmutatni ezeket a képeket a barátnőidnek vagy az
iskolatársaidnak; még Jean nagymamának sem. Ő az
összes vineyardi üzlet kirakatába kipakoltatná még
naplemente előtt.
Nicky!
Kicsit hűvös volt odakint, de én fölnyaláboltalak és
magunkkal vittünk egy piknikkosarat le a Nagy
Kanyarnál levő strandra, hogy megünnepeljük apa
harminchetedik születésnapját. Hú, de öreg!
Angyalszobrokat meg várakat építettünk a
homokban, aztán kiírtuk a nevedet nagy, vastag
betűkkel, míg jött egy hullám és elmosta.
Aztán újra leírtuk, eléggé távol a víztől, hogy a
hullámok ne érjék el.
Olyan jó volt nézni, ahogy apád és te együtt
játszotok! Úgy hasonlítotok egymásra, mint két
szem borsó a hüvelyben, vagy mint Stan és Pan. A
fellépésed, a viselkedésed, a gesztusaid, akár
Mattéi. És fordítva. Néha, amikor rád nézek, el
tudom képzelni őt gyerekkorában. Mindketten
vidámak, kedvesek, atlétatermetűek vagytok, jó
rátok nézni.
Hát itt vagy, most kerültél vissza a takaróra a
homokszörnyek és barátságos tengeri manók elleni
harcból; apád a zsebébe nyúl és egy levelet húz elő.
Átnyújtja nekem.
- A New York-i kiadó nem akarja a
gyűjteményemet - egyelőre -, de itt a vigaszdíj.
Egy versét elküldte az Atlantic Monthly nevű
lapnak. Leközölték. Nem is említette, hogy erre
készül. Azt mondta, nem akarta kikotyogni, ha
esetleg mégsem jönne össze. De sikerült, és pont a
születésnapján kapta meg a levelet.
Megkérdeztem, elolvashatnám-e, mire ő
széthajtott egy újabb darab papírt. A vers volt az,
egész végig magánál hordta.
Kibuggyantak a könnyek a szememből, amikor
megláttam a címet: Nicholas és Suzanne.
Azt mondta, leírt mindent, amit mondok vagy
énekelek neked, és hogy fülelt minden kis
gyermekversikémre.
Szerinte ez nemcsak az ő verse, hanem az enyém
is. Az én hangomat hallotta ezekben a sorokban;
úgyhogy együtt írtuk.
Egy részét felolvasta, túlharsogva a hullámokat és
a sirályok rikoltozását.

Nicholas és Suzanne

A fák lombjai kinek intenek,

Ki segít a halásznak megtérni a távolból,
Változtatja a kalászt arannyá,
S csal ki mosolyt a vándorból?

Ki űzi le az esőt az égről?

És énekel a holdnak bölcsődalt?
Ki jutalmazza az óhajt,
S kelti az éjjelt, akár a pirkadat?

Ki ragyogja be a napot,
Ki segít már azzal, hogy van?
Ki hoz nekem boldogságot?
A hitvesem és a fiam.

Mi lehet ennél jobb?

Semmi.
Apa azt mondta, ez volt a legszebb
születésnapja.
Nicholas!
Valami váratlan történt és attól tartok, nem jó. Eljött
az első, rettegett védőoltásod ideje. Utáltam, hogy
végig kell csinálnod ezt. A vineyardi gyerekorvosod
szabadságon volt, úgyhogy úgy döntöttem, felhívom
az egyik doktor barátomat Bostonban. Már úgyis
esedékes volt egy újabb látogatás a Babvárosba.
Bostonban legalább én is elmehettem ellenőrzésre.
Jó lehetőség volt, hogy találkozzam a barátaimmal,
vegyek valamit a Newbury Streeten, megebédeljek
a Harvard Gardensben, és hogy megmutassalak
téged mindenkinek, Nicky egér.
Felültünk a Woods Hole-i kompra és reggel
kilencre már a hatos úton hajtottunk. Ez volt az első
közös utazásunk a szigeten kivülre. Nicholas
kirándulása a nagyvárosba.
Először a te orvosodhoz mentünk. Pont úgy nézett
ki a rendelője, mint régen. Filcek, zsírkréták és
rajztömbök hevertek szanaszét. Egy fekete
macskaóra mozgatta a farkát és a szemét a
másodpercek ritmusára. Le sem vetted róla a
szemed.
A többi baba sírt vagy nyűgösködött, de te olyan
nyugodtan ültél, mint egy kisegér; ismerkedtél az új
környezettel.
- Nicholas Harrison - szólított az asszisztens.
Mókás volt, ahogy egy idegen hivatalos hangon
kimondja a nevedet. Szinte hallottam, ahogy
rávágod: Jelen!
Örültem, hogy láthatom régi barátomat, Danny
Andersont; el se tudta hinni, hogy így megnőttél
már. Azt mondta, hasonlítasz rám, ami persze
jólesett. De azért a pártatlanság érdekében mutattam
neki pár képet apádról is.
- Boldognak látszol, Suzanne - mondta Dan,
mialatt megmért, megkopogtatott és megfordított
téged.
- Az is vagyok! Sohasem voltam elégedettebb.
Remekül érzem magam a bőrömben!
- Jól tetted, hogy itthagytad a nagyvárost. Nézd
csak meg ezt a leendő hátvédet, akit magaddal
hoztál.
Csak úgy sugárzott az arcom. - Ő a legstrammabb
kissrác a földön. Ezt már hallottad párszor... Igaz?
- Tőled még nem. - Visszaadott téged nekem.
Örülök, hogy újra láthatom, Bedford anyuka. Ez a
gyerek az egészség mintaképe.
Hát persze, hiszen tudtam én!
Én voltam soron.
A vizsgáló asztal szélén ültem, újra felöltözve, dr.
"Philadelphia" Phil Bermanra vártam, hogy
visszajöjjön. Phil volt az orvosom Bostonban és
tartotta a kapcsolatot a Martha's Vineyard-i
doktorommal. Jól kiegészítették egymást.
Az ellenőrzés egy kicsit tovább tartott, mint
általában. Az egyik nővér vigyázott rád kint, de én
már alig vártam, hogy felvegyelek, és végre
vihesse1ek vissza Vineyardra. Phil végre
megérkezett és megkért, hogy menjek az irodájába.
Régi barátok voltunk, úgyhogy elbeszélgettünk
egy-két percig. Azután hivatalos hangra váltott.
- A terheléses EKG-d nem túl jó. Kisebb
szabálytalanságokat vettem észre rajta. Leszóltam
dr. Davisnek is. Tudom, hogy Gail volt a
kardiológusod, amikor itt feküdtél. Neki megvannak
a szigeten készült leleteid. Már vár, hogy
megnézzen.
- Várj csak egy percet, Phil! - mondtam. Elhűltem.
Ez csak rosszat jelenthet. Jól éreztem magam, sőt
remekül. Még sohasem voltam ilyen formában. -
Lehetetlen. Biztos vagy benne?
- Ismerem a kórtörténetedet, és elmulasztanám a
kötelességemet, ha nem ragaszkodnék hozzá, hogy
Gail Davis megvizsgáljon. Menj szépen! Nem tart
sokáig. Majd vigyázunk Nicholasra, amíg végzel.
Szívesen tesszük.
Aztán folytatta, de a hangja valamelyest
megváltozott. - Suzanne, te meg én régóta ismerjük
egymást. Azt akarom, hogy figyelj oda rá, bármi is
legyen ez. Lehet, hogy semmiség, de kell egy másik
vélemény is. Te ugyanezt a tanácsot adnád
akármelyik saját páciensednek.
Olyan érzésem volt, ahogy végighaladtam a
folyosókon Gail Davis irodája felé, mintha ezt
egyszer már átéltem volna. Uram, kérlek, ne hagyd,
hogy újra megtörténjen! Ne most. Könyörgök,
istenem! Minden olyan jól összejött az életemben.
Úgy léptem a váróba, mintha ködben járnék egy
rossz álomban. Nem tudtam összpontosítani
semmire, se gondolkodni.
Egyre csak ugyanaz ismétlődött vészjóslóan a
fejemben: Mondd, hogy ez nem igaz!
Egy nővér jött oda egyenesen hozzám. Már
ismertem az infarktusom utáni el1enőrzések óta. -
Jöhetsz is, Suzanne!
Úgy követtem, mint egy elítélt, akit lefejezni
visznek.
Mondd, hogy ez nem igaz!
Csaknem két órát voltam bent nála. Azt hiszem,
elvégezték rajtam az összes létező kardiológiai
tesztet. Aggódtam miattad, bár tudtam, hogy jó
kezekben vagy dr. Berman rendelőjében.
Amikor végre végeztünk, Gail Davis bejött.
Komolynak látszott, de ő mindig az, még a partikon
is, ahol társaságban láttam. Emlékeztettem magam,
de ez nem segített.
- Nem volt újabb szívinfarktusod, Suzanne. Először is
hadd nyugtassalak meg ezzel. De hibát találtam két
szívbillentyűdben. Talán az infarktusod okozhatta.
Vagy a terhesség.
- Mivel megsérültek a billentyűk, a szívednek
gondja van a vér pumpálásával. Tudod, hova akarok
kilyukadni, de úgy érzem, figyelmeztetnem kell
téged. Ez jel, méghozzá szerencsés.
- Nem érzem magam mázlistának - mondtam.
- Sok ember még ennyi figyelmeztetést sem kap;
nincs lehetőségük rá, hogy meggyógyítsák azt,
amivel baj lehet. Ha visszamész Martha's
Vineyardra, újabb teszteket végeznek majd rajtad,
aztán elbeszélgethetünk a választási lehetőségeidről.
Lehet, hogy ki kell cserélnünk a billentyűket, de
valószínűleg nem.
Most már alig jutottam levegőhöz. Nem akartam
Gail előtt sírni. - Ez olyan furcsa - mondtam. -
Minden jól megy, aztán egy nap, puff, valami
váratlanul betesz neked.
Gail Davis nem szólt egy szót sem, csak
gyengéden a hátamra tette a kezét.
Nicky!
Ahogy Michele Lentini, az az akaratos olasz
leányzó mondaná, aki a legjobb barátom volt
Cornwallban: Oh, marone!
Vagy a Blues Brothers szavaival élve: Nem
kapnak el minket, Isten küldetését teljesítjük.
A visszapillantó tükörből figyeltelek, ahogy a
lábaiddal rugdostál és a kezecskédet felém
nyújtottad. A világ kétoldalt elsöpört mellettünk, és
úgy éreztem, mintha zuhannánk hazafelé, nem is
autóznánk.
Beszéltem hozzád, Nicky, most igazán beszéltem.
- Az életem annyira hozzád kapcsolódik! El se
tudom képzelni, hogy valami történjen velem. De
gondolom, ez csak illúzió, amit a szeretet által
keltett biztonságérzet nyújt.
Egy pillanatra eltűnődtem ezen. Beleszeretni
Mattbe és az, hogy még mindig annyira szeretem,
biztonságot adott.
Hogy tudna bármi is ártani nekünk? Hogyan
történhetnének rossz dolgok?
Veled kapcsolatban is ugyanezt éreztem. Mi
választhatna szét minket? Mi történhetne, amitől ne
láthatnálak felnőni? Túl gonosz volna Istentől, ha
ezt hagyná megtörténni.
A könnyek, amiket dr. Davis rendelőjében
visszatartottam, most előtörtek a szememből.
Gyorsan visszapislogtam őket. Az útra figyeltem,
amit a szokásos lassú, óvatos iramban tettem meg.
A kicsi tükörből beszéltem hozzád, amelyik
egyenesen az ülésedre néz. - Találjunk ki egy tervet!
Jól van, kisfiam? Ahányszor csak sikerül rávennem
téged, hogy elmosolyodj, annyiszor egy évig
leszünk még együtt; egy egész évig egyetlen
mosolyért. Ez varázserejű gondolat. Máris egy tucat
újabb évünk maradt, mert legalább annyiszor
kacagtál az úton. Ha így folytatjuk, én
százharminchat leszek, te meg egy eleven
nyolcvankét éves.
Nevetni kezdtem a saját viccemen.
Hirtelen rám villantottad az eddigi legszélesebb
mosolyodat. Annyira kellett nevetnem, hogy
hátranéztem, és azt suttogtam: - Nicholas, Suzanne
és Matt... örökre egyek.
Ez az imám.
Nicholas !

Négy hosszú, idegeskedéssel teli hét telt el, miután

megtudtam a szomorú hírt Bostonban. Matt elvitt
téged autózni a Jeeppel, én meg a konyhában ülök;
a nap úgy süt be az ablakon, mint ahogy a sárga
szerpentinszalagok hullanak az égből parádékor.
Pazar látvány.
Itt van az összes orvosi jelentés. Szívbillentyű-
betegségem van, de kezelhető. Egyelőre nem
cserélik ki őket, szívátültetéssel pedig biztos, hogy
nem kell számolnunk. Most sugárterápiával
kezelnek.
Azért figyelmeztettek: Az élet nem tart örökké.
Élvezd ki minden pillanatát!
Érzem, ahogy bomlik ki a reggel, magával hozva a
zenét, a sót és a mocsár füves illatát.
A szemem lehunyva, az óceáni fuvallat pedig
megszólaltatja a harangjátékot az ablakban.
- Hát nem szerencse? - mondom ki hangosan. Az,
hogy itt ülhetek és kinézhetek az ablakon ezen a
gyönyörű napon... ? Hogy Martha's Vineyardon élek,
olyan közel az óceánhoz, hogy követ dobhatnék a
hullámokba, ha jó volnék labdadobásban... ? Hogy
orvos vagyok, és szeretem a munkámat...? Hogy,
bármily valószínűtlen is, sikerült megtalálnom Matthew
Harrisont, és őrülten egymásba szerettünk .. .? Hogy
van egy csodaszép kék szemű, vidám mosolyú, kedves
természetű és babaillatú kisfiúnk, akit imádok... ? Hát
nem szerencse, Nicky? Nem hatalmas nagy szerencse?
Én mindenesetre így gondolom. Ez a másik imám.
Nicholas!
Olyan jó látni, ahogy a szemünk láttára nősz fel!
Nem tudok betelni vele. Remélem, minden szülőnek
eszébe jut, és van is rá ideje, hogy kiélvezze ezeket
a pillanatokat.
Szeretsz anyával biciklizni. Van egy kicsi Bostoni
Bruins-sisakod és egy ülésed, ami biztonságban ölel
körül a kerékpárom hátulján. Egy vizespalackot
átkötök zsinórral, és az ülésedhez rögzítem, hogy
ihass belőle, aztán útra kelünk.
Imádsz énekelni, és figyelni a sziget látnivalóit
meg az embereket. Akárcsak anyád.
Tündéri szőke loknijaid vannak. Tudom, ha
levágom őket, örökre eltűnnek. Akkor már tényleg
kisfiú leszel, nem pedig kisbaba.
Szeretem nézni, ahogy nősz, de az nem tetszik,
hogy olyan gyorsan elrepül az idő. Nehéz
megmagyarázni; nem is tudnám. Van abban valami
rendkívüli, ahogy az ember figyeli a gyerekét napról
napra. Minden pillanatba, minden mosolyba,
minden ölelésbe és pusziba belekapaszkodnék. Azt
hiszem, azzal az örömmel áll ez kapcsolatban, hogy
kellek, és azzal, hogy szeretetet adok.
Újra akarom élni ezt az egészet.
Minden egyes pillanatot, amióta megszülettél.
Megmondtam neked, hogy jó anya leszek!
Az utóbbi időben minden nap tökéletesnek tűnt...
Matt kivétel nélkül minden reggel felém fordul,
mielőtt felkelünk. Megcsókol, és a fülembe súgja: -
Holnap van, Suzanne! Gyere, keljünk fel, nézzünk
meg a fiunkat!
Ám a mai nap egy kicsit más. Nem vagyok benne
egészen biztos, miért, de az ösztönöm azt súgja,
valami történik. Nem tudom, hogy tetszik-e, vagy
sem. Még nem.
Miután apád elment dolgozni, én pedig
megetettelek és felöltöztettelek, még mindig nem
vagyok jobban.
Furcsa érzés. Nem igazán rossz, de határozottan
nem jó. Szédülök és fáradtabb vagyok, mint
máskor.
Ami azt illeti, annyira, hogy le kell feküdnöm.
Elalhattam, miután a bölcsődbe raktalak, mert
amikor újra kinyitottam a szemem, a templom
harangját hallottam a város felől.
Már dél volt. Fele nap elment.
Akkor döntöttem el, hogy kiderítem, mi történt.
Most már tudom.
Nicholas !

Miután apád ágyba dugott téged ma este, kiültünk

vele a verandára és figyeltük, ahogy a nap
narancssárga és vörös lángcsíkokkal lenyugszik az
óceánba. Bámulatos Matt érintése, a kezemet és a
lábamat simogatta, amit szinte mindennél jobban
szeretek. Órákon át tudnám élvezni... néha meg is
teszem.
Újabban nagyon izgatott a verseivel kapcsolatban.
Az az álma, hogy megjelenjenek nyomtatásban, és
most tényleg érdeklődnek iránta. Imádom az
izgalmat a hangjában, hagyom beszélni.
- Ma történt valami, Matthew - mondtam, miután ő
végzett.
Ültében kiegyenesedett a kanapén. A szeme tele
volt aggodalommal, összeráncolta a szemöldökét. -
Sajnálom, sajnálom! - kiáltottam. - Valami jó dolog!
Éreztem, ahogy megnyugszik a karomban és
láttam az arcán is. - Na, mi történt ma? Meséld el a
napod!
Az a jó, hogy apád tényleg kíváncsi az ilyesmire.
Odafigyel, sőt, még kérdez is. Vannak férfiak,
akikről ezt nem lehet elmondani.
- Tudod, szerdánként nem megyek dolgozni,
hacsak nem hoznak be sürgős esetet. Ma, hála
istennek, nem volt egy sem. Úgyhogy itthon
maradtam Nickkel.
Matt az ölembe fektette a fejét és hagyta, hogy
simogassam sűrű, homokszínű haját. Ő majdnem
annyira szereti ezt, mint én, ha ő simogat. - Jól
hangzik. Talán nekem is szabadnapot kellene
tartanom szerdánként - kötekedett.
 - Hát nem szerencse, hogy a szerdákat Nickyvel
tölthetem? - mondtam.
Matt lehúzta a fejemet, és megcsókoltuk egymást.
Nem tudom, meddig tart még ez a hihetetlen nászút,
de tetszik így, és nem akarom, hogy véget érjen. Ő a
legjobb barát, akit csak kívánhatok magamnak.
Bármelyik nő szerencsés lenne, ha hozzá tartozna.
És ha egyszer arra kerülne a sor, hogy új anyád
legyen, tudom, hogy apád bölcsen választana.
- Ez történt? Nick és te szép napot töltöttetek
együtt? - kérdezte.
A szemébe néztem. - Terhes vagyok - mondtam
neki.
Megint a megfelelő dolgot tette. Gyengéden
megcsókolt. - Szeretlek - súgta. - Legyünk
óvatosak, Suzanne.
- Jó - válaszoltam suttogva. - Óvatos leszek.
Nicholas !

Nem tudom, miért, de az élet általában sokkal

komplikáltabb, mint ahogy eltervezzük. Elmentem
a vineyardi kardiológusomhoz, és beszámoltam
neki a terhességemről, mire ő csinált velem néhány
vizsgálatot. Aztán a javaslatára Bostonba utaztam,
hogy dr. Davis újra megnézzen.
Nem említettem a dolgot apádnak, nehogy
aggódjon. Csak délután mentem át Bostonba, előtte
dolgoztam pár órát. Megígértem magamnak, hogy
beszélek vele, amint hazaérek.
Égett a villany a tornácon, amikor bekanyarodtam
a felhajtóra este hét körül. Késtem. Matt már otthon
volt. Átvette Jean nagymamától a
gyerekfelügyeletet.
Ételszagot éreztem: csirke, sült krumpli és
pecsenye illata töltötte be a házat. Istenem,
vacsorát sütött! - gondoltam.
- Hol van Nicky? - kérdeztem, ahogy beléptem a
konyhába.
- Ágyba dugtam. Elfáradt. Hosszú napod volt,
édes. Óvatos vagy?
- Igen - mondtam, és puszit nyomtam az arcára. -
Alig volt nálam pár beteg ma reggel. El kellett
mennem Bostonba dr. Davishez.
Matt abbahagyta a pecsenyezsír kavargatását.
Rám meredt, de nem szólt egy szót sem. Annyira
sebzettnek látszott, hogy nem bírtam nézni.
- Tényleg meg kellett volna mondanom. De nem
akartam, hogy aggódj. Tudom, hogy nyugtalan
lettél volna; velem akartál volna jönni Bostonba.
Futó, ideges ötlet volt, hogy így próbáljam
megmagyarázni, miért tettem. Nem volt helyes, de
helytelen sem. Matt úgy döntött, nem vitatkozik
velem.
- És? - kérdezte. - Mit mondott dr. Davis?
Gondolatban visszatértem Gail rendelőjébe, vissza a
vizsgálóasztal szélére, ahol tehetetlenül ültem, az
érzések homályában: Mit mondott? Mit mondott?
- Beszéltem neki a babáról.
- Helyes.
- Ő... nagyon aggódott. Nem örült neki.
A következő néhány szó a torkomra forrt, csaknem
elzárta előlem a légzést. Alig bírtam megszólalni.
Könnyek lepték el a szemem, és remegni kezdtem.
- Azt mondta, túl kockázatos újra teherbe esnem.
Szerinte nem szabad kihordanom a babát.
Matt is könnyezni kezdett. Mély levegőt vett.
Aztán megszólalt, megtörve a csendet közöttünk.
- Egyetértek vele. Nem merem megkockáztatni,
hogy elveszíthetlek.
Hangosan zokogtam, és még mindig remegtem.
- Ne add fel ezt a gyereket csak úgy, Matt!
Ránéztem, vártam, hogy mondjon valami
vigasztalót. De ő csöndben maradt. Végül lassan
megrázta a fejét. - Sajnálom, Suzanne.
Hirtelen úgy éreztem, friss levegőre van
szükségem; el kellett mennem, hogy egyedül
lehessek. Kirohantam a házból. Szaladtam a magas
tengeri fűben, míg ki nem értem a partra. Remegve,
kifulladva, fáradtan. Hangos, morajló hangot
hallottam belül a fülemben. Nem az óceán zaja
volt.
Hanyatt feküdtem a homokban. Olyan
vigasztalhatatlanul szomorú voltam a bennem növő
baba miatt! Mattre és rád gondoltam, arra, hogy
visszavártok a házba. Önző, konok, ostoba dolog
lett volna tőlem? Orvos voltam. Ismertem a
kockázatokat.
Ez a baba értékes és váratlan ajándék volt. Nem
tudtam csak úgy feladni. Úgy éreztem, órákig
hintázok a lábamat átölelve, míg ezen törtem a
fejem. Beszéltem a bennem növő magzathoz. Aztán
felnéztem a teliholdra, és rájöttem, hogy ideje
visszamenni a házba.
Apád a konyhában várt rám. Láttam őt a sárga
fényben, ahogy visszavánszorogtam a partról.
Megint elsírtam magam.
Furcsa dolgot tettem, nem is igazán tudom, miért.
Bekopogtam az ajtón, és letérdeltem az első
lépcsőfokra. Talán kimerültem a hosszú, fárasztó
naptól. Vagy valami más lehetett az oka, valami
fontosabb, olyasmi, amit még mindig nem tudok
megmagyarázni.
 Lehet, hogy eszembe jutott az a császár, aki a
hóba térdelt, remélve, hogy Gergely pápa
megbocsát neki és nem fordul el tőle.
Odakint a parton nagyon szenvedtem, de tudtam
azt is, hogy önzően viselkedtem. Nem kellett volna
elrohannom, és téged meg az apádat egyedül
hagyom a házban.
- Ne haragudj, hogy elfutottam! - kértem, amikor
Matt kinyitotta a szúnyoghálós ajtót. - Hogy
elrohantam előled. Le kellett volna ülnünk, hogy
megbeszéljük.
- Te tudod jobban - súgta, és lágyan végigsimított
a hajamon. - Nincs mit megbocsátani, Suzanne.
Felállított és megölelt. Mindjárt
megkönnyebbültem. Hallgattam, milyen erősen ver
a szíve. Engedtem, hogy az állát a fejemhez
szorítsa. Hagytam, hogy a melege engem is
áthasson.
- Én csak meg szeretném tartani ezt a gyereket.
Ez olyan rossz dolog?
- Nem. Dehogy. De nem bírnám ki, ha történne
veled valami. Ha elveszítenélek, nem tudom,
túlélném-e. Annyira szeretlek! Szeretlek téged és
Nickyt.
Ó Nicky!

Az élet néha könyörtelen. Jegyezd meg ezt, kisfiam. Pár

órát a rendelőben töltöttem, épp most értem haza.
Tényleg csak a szokásos volt, semmi különös, semmi
idegeskedés. Igazából elég elevennek éreztem magam.
Hazajöttem, hogy szundítsak egy kicsit, mielőtt
délután benézek még egy betegemhez. Ma a
nagyinál voltál egész nap. Apád East Chopban
dolgozott.
Készültem, hogy egy egészségeset és pihentetőt
szundítsak. Jelenésem volt Connie-nál másnap... a
baba miatt.
Beestem az ágyba; megszédültem. A szívem egy
kicsit szaporábban vert. Különös. Hirtelen a
semmiből fejfájás tört rám.
Esőre állt az idő és leesett a légnyomás. Néha
megfájdul a fejem, ha ilyesmi történik.
Másnap kellett mennem Connie-hoz, de azt
fontolgattam, várjak-e addig. Talán egy óra múlva
jobban érzem majd magam, vagy ha végre elered az
eső.
Teremtő Atyám, annyira aggódtam az
egészségemért, hogy neurotikus tüneteim lettek
tőle!
Csak nyugi, Suzanne! - biztattam magam. Feküdj le,
hunyd be a szemed és mondd meg szépen minden
porcikádnak, hogy pihenjen!
A szemednek, a szádnak, a mellednek, a hasadnak, a
kezednek, a lábadnak, a lábfejednek és a lábujjaidnak.
Lazítsd el őket, és bújj be a paplan, az aranygyapjú
alá.
Csak egy óra kell, egy kis szünet, aztán ha felkelsz,
máris jobban fogod érezni magad.
Csak aludj el, aludj el, aludj...
- Suzanne, mi van veled?
Megfordultam az ágyban Matt suttogására. Még
mindig nem éreztem magam túl jól. Közelebb hajolt
és nyugtalanul vizsgálgatott. - Suzanne! Tudsz
beszélni, kedvesem?
- Holnap megyek Connie-hoz - válaszoltam.
Furcsa érzés volt. Minden erőmet beleadtam, csak
hogy ki tudjam mondani ezt a pár szót.
- Most azonnal elviszlek hozzá! - jelentette ki.
Amikor megérkeztünk a rendelőbe, Connie egy
pillantást vetett rám és azt mondta: - Nem bántani
akarlak, de nem nézel ki valami fényesen.
Megmérte a vérnyomásomat, vér- és vizeletmintát
vett, aztán EKG-t csináltatott. A tesztek alatt végig
szédültem. Mintha üres lettem volna belül;
aggódtam.
A vizsgálatokat követően leült Matt-tel és velem.
Nem látszott boldognak. - A vérnyomásod magas,
de egy napig vagy tovább is eltarthat, míg
visszakapjuk a vérminta eredményét. Megsürgetem
egy kicsit. Ha úgy vesszük, stabil az állapotod, de
nem tetszik, ahogy ma érzed magad. Az sem, ahogy
kinézel. Egy lépésre vagyok attól, hogy beutaljalak a
kórházba. Osztom dr. Davis véleményét a
magzatelhajtással kapcsolatban. Persze ez a te
döntésed, de komoly a kockázat.
- Jó ég, Connie, igaz, hogy nem adtam fel teljesen
az állásomat, de minden másban kímélem magam.
Vigyázok - mondtam.
- Akkor hagyd abba a munkát! - vágta rá habozás
nélkül. - Komolyan mondom. Gyanús, ami veled
történik. Ha most szépen hazamész és megteszed az
első számú kötelességedet, vagyis pihensz, akkor
lehet esélyünk. Ha nem, beutallak.
Tudtam, hogy Connie komolyan gondolja.
Mindig is ilyen volt. - Most hazamegyek -
motyogtam. - Nem bírom elvetetni ezt a gyereket.
Kedves Nicholas!
Annyira, sajnálom, édesem! Egy hónap telt el, de
olyan elfoglalt és fáradt voltam, hogy nem volt
időm írni. Most megpróbálom pótolni.
Tizenegy hónaposan a kedvenc szavaid: dada,
mama, hú!, óra, hajó, labda, víz (íz), autó, és a
kedvenced: FÉNY. Megveszel a lámpákért. Úgy
hívod őket: féj.
Olyan vagy, akár egy felhúzhatós játék. Csak
mész, mész, mész, mész és mész.
Éppen rendreutasítottalak, hogy "Jó fiú légy!",
amikor megcsörrent a telefon. Connie Cotter
asszisztense volt, szólt, hogy kapcsolja a doktornőt.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire végre
felvette. Te odajöttél hozzám és el akartad marni
tőlem a kagylót. - Persze. Miért is ne beszélgetnél
egy kicsit dr. Cotterrel? - kérdeztem tőle.
- Suzanne?
- Igen, itt vagyok. Lazítok itthon.
- Figyelj... most kaptuk meg a legújabb
vérvizsgálatod eredményét...
Itt az a rémes szünet, mialatt az orvos keresi a
megfelelő szavakat! Túl jól ismertem már.
- És... nem vidított fel. Kezd veszélyes lenni a
dolog. Azonnal be akarlak utalni. Infúziót kapsz.
Megmutatom az eredményeket, ha megérkezel.
Mikor tudsz legkorábban jönni?
A szavak egy szélvihar erejével harsogtak a
fejemben, kiszívták belőlem az erőt. Teljesen
letaglóztak. Azonnal le kellett ülnöm. A kagylóval a
fülemen a lábam közé hajtottam a fejemet.
- Nem tudom, Connie. Egyedül vagyok itthon
Nickyvel. Matt még dolgozik.
- Így nem lesz jó, Suzanne. Komoly veszélyben
foroghatsz, drágám. Ha te nem hívod fel Jeant, majd
én megteszem helyetted.
- Nem, nem. Inkább én. Most azonnal. Leraktam,
te pedig úgy kapaszkodtál a kezembe, mint egy
erős, kicsi katona. Akaratlanul is tudtad, hogy mire
van szükségem... az apádtól tanulhattad.
Emlékszem, hogy betettelek a kiságyadba és
meghúztam a zenedobozod zsinórját. Felhangzott a
"Whistle a Happy Tune". Olyan szép... még így is
megfog, hogy ilyen ideges vagyok.
Emlékszem, felkapcsoltam az éjszakai lámpádat és
behúztam a függönyt.
Emlékszem, lefelé tartottam a lépcsőn, hogy
hívjam Jean nagymamát és Mattet.
Ennyire emlékszem.
Apád talált meg a lépcső alján fekve, mint egy
erőtlen rongybabát. Volt egy mély seb az
orrnyergemnél. A lépcső tetejéről eshettem le?
Felhívta Jean nagyit és bevitt a sürgősségire.
Onnan azonnal az intenzívre szállítottak. Arra
ébredtem, hogy nagy sürgölődés van az ágyam
körül. Matt már nem volt ott.
Érte kiáltottam, mire Connie-val együtt mellettem
termettek. - Nagyot estél, Suzanne - szólalt meg
Matt. - Elájultál otthon.
- Jól van a baba? Connie, a kisbabám?
- Még van szívverése, de nem jók a kilátásaink.
A vérnyomásod meghaladja a megengedettet, a
proteinszinted ugrásszerűen megnőtt és...
Elég hosszú szünetet tartott ahhoz, hogy tudjam,
most jön a nagy és.
- És? - kérdeztem.
- Vérmérgezést kaptál. Alighanem ezért ájultál el
otthon.
Tudtam, mit jelent ez. A vérem engem is
mérgezett és a babámat is. Még sohasem hallottam
róla, hogy ilyesmi a terhesség korai szakaszában
jelentkezett volna, de Connie nem tévedhetett.
Csak foszlányokat kaptam el abból, amit mondott.
Egy épkézláb mondatot sem tudtam
megfogalmazni. Mintha agyműtétet hajtottak volna
végre rajtam. Szinte éreztem, ahogy a mérgező vér
hömpölyög bennem; mintha egy átszakadni készülő
gát lennék.
Aztán hallottam, ahogy Mattet kiküldik a
helyiségből és egy sürgősségi csapat ront be.
Orvosok és nővérek hada rajzott körülöttem.
Éreztem, ahogy oxigénmaszk kerül az orromra és a
számra.
 Tudtam, mi történik velem. Laikusok számára
lefordítva:
A vesém leállni készült.
A vérnyomásom esett.
A májam alig működött, így nem védett a mérgek
ellen.
A testem vonaglani kezdett.
Infúzión keresztül folyadékot és gyógyszert
kaptam, hogy megálljon a vonaglás, de ekkor
vérezni kezdtem.
Tisztában voltam vele, hogy a szervezetem leállni
készül. Sokkal több mindent tudtam, mint kellett
volna. Féltem. Kifolytam a testemből, bele egy sötét
alagútba. Fekete falak vettek körül, amik szűkülni
kezdtek körülöttem és kipréselték belőlem a levegőt.
Haldokoltam.
Matt az ágyam szélén virraszt, éjjel-nappal. Egy
pillanatra sem hagy egyedül; aggódom miatta. Még
sohasem szerettem jobban, mint most. Ő a legjobb
férj, a legjobb társ, akit csak el lehet képzelni.
Connie rendszeresen bejön, három-négy
alkalommal egy nap. Nem is tudtam eddig, milyen
remek orvos, és milyen jó barát.
Hallom őt és hallom apádat. De nem tudok
válaszolni egyiküknek sem. Nem igazán tudom,
miért.
Amennyit megértek, abból kiderült, hogy
elvesztettem a babát. Ha sírni tudnék, egyfolytában
zokognék. Ha képes lennék sikítani, megtenném.
Egyik sem sikerül, így csak csendben gyászolok.
Magamba fojtottam a bánatomat, és fáj, hogy nem
adhatom ki magamból.
Jean nagymama gyakran bejön, és hosszú ideig ül
mellettem. Akárcsak a vineyardi barátaim, az
orvosok a helyi kórházból, sőt még Bostonból is.
Melanie Bone és a férje, Bill, minden nap
meglátogatnak. Még Matt Wolfe, az ügyvéd
barátom is bejött, és súgott nekem pár szót.
Elkapok részleteket abból, amit az emberek
beszélnek körülöttem.
- Ha nem bánod, behozom Nickyt ma délután -
mondja Matt Connie-nak. - Hiányzik neki az anyja.
Azt hiszem, meg kell látogatnia. - Aztán folytatja: -
Még ha utoljára is. Talán el kellene hívnom Dwyer
atyát.
Matt behoz téged a kórházi szobámba. Együtt
ültök az ágyam mellett egész délután, meséltek
nekem, megfogjátok a kezem, búcsút mondotok.
Hallom, milyen rekedt apád hangja, és aggódom
miatta. Az ő apja már régen meghalt. Ő csak
nyolcéves volt akkor, de sohasem tette túl magát
rajta. Még csak nem is beszél róla. Annyira fél,
hogy megint elveszít valakit! Most pedig én vagyok
az, aki menni készül.
Még kitartok. Legalábbis azt hiszem, még
megvagyok. Mi más lehetne a magyarázat?
Különben hogy hallhatnám a nevetésedet? Vagy
ahogy mamát kiáltasz az álmom mély üregébe?
Hallom.
Az édes kicsi hangod lehatol hozzám, és megtalál
ezen a sötét helyen, ahol csapdába estem. Mintha te
és apád hívnátok, hogy ébredjek fel ebből a furcsa
káprázatból... a szavaitok, akár a jelzőtűz, mutatják
az utat.
Küzdöm magam felfele, a hangotok után nyúlok...
egyre feljebb és feljebb.
Még egyszer látnom kell titeket... Még egyszer
beszélnem kell veletek...
Érzem, ahogy a sötét alagút bezárul mögöttem, és
azt gondolom, talán megtaláltam a kivezető utat.
Minden világosabb lesz. Többé már nem sötétség
vesz körül, hanem meleg és talán Martha's Vineyard
hívogató fényei.
A mennyben voltam? Most a mennyben vagyok?
Mi a magyarázat erre az egészre?
Ilyen az, amikor megtörténik, amire senki sem
számított.
Kinyitom a szemem.
- Szia, Suzanne! - súgja Matt. - Hála istennek,
megint velünk vagy.
Katie
Ennyi volt, amit Katie egyszerre el tudott viselni a
naplóból. Matt figyelmeztette a levélben:
Lesznek benne részek, amiket nehezedre eshet
elolvasni. Nemcsak hogy nehezére esik, egyenesen
nyomasztóak; most már tudta.
Abban a pillanatban nem volt könnyű elképzelnie,
de léteztek az életben olyan dolgok, amik boldogan
végződtek.
Voltak átlagos párok, mint Lynn és Phil Brown,
akik a Connecticut állambeli Westportban éltek egy
kicsi, barátságos farmon négy gyerekkel, két
kutyával meg egy nyúllal, és még mindig szerették
egymást, már amennyire ő és más barátaik meg
tudták ítélni.
Másnap felhívta Lynn Brownt, és felajánlotta,
hogy vigyáz a srácokra aznap este; az ajánlat egy
estére szólt. Szüksége volt rá, hogy Brownékkal
legyen. Kellett neki a család melege és kényelme
maga körül.
Lynn egyből gyanakodni kezdett. - Mi akar ez
lenni? Valami baj van?
- Nincs, csak hiányoztok. Vedd úgy, mint egy
házassági évforduló előtti meglepetést neked és
Philnek. Ajándék lónak ne nézd a fogát. Már a
főpályaudvaron vagyok. Úton oda.
Felszállt a Westport felé induló vonatra, és hétre
már meg is érkezett. Legalább nem maradt sokáig
dolgozni az irodájában.
A Brown gyerekek, Ashby, Tory, Kelsey és
Roscoe nyolc-, öt-, három- és egyévesek voltak.
Imádták Katie-t, azt mondták, szép. Odavoltak
hosszú, fonott copfjáért. Azért meg pláne, hogy
olyan magas.
 Így aztán Lynn és Phil "randevúzni" ment, Katie
pedig vigyázott a gyerekekre. Tulajdonképpen hálás
volt a barátainak, amiért "befogadták". Ismerték és
kedvelték Matt Harrisont, és nagy részét tudták
annak, ami közte és Katie közt történt. Ők sem
értettek belőle semmit. Lynn korábban még azt is
megjósolta, hogy ők ketten egy éven belül házasok
lesznek.
Micsoda jó estét töltöttek együtt! Brownéknak volt
egy kis vendégháza; Phil mindig azzal
fenyegetőzött, hogy egyszer elfogadható állapotba
hozza. Katie folyton ezen a helyen játszott a
gyerekekkel.
Állandóan ugratták... elrejtették a táskáját vagy a
ruháit, vagy elővették a sminkkészletét, és
összekenték magukat vele (még Roscoe is). Cannon
gépével fényképeket készített róluk. Lemosták Lynn
4x4-es Lexusát. Bicajozni mentek. Megnézték a
Csibefutamot. Aztán ettek egy "mindent rá" pizzát.
Amikor Lynn és Phil tizenegy körül hazaérkeztek,
őt és a gyerekeket a vendégház padlóján mindenfelé
szétszórt párnákon és paplanokon alva találták.
Katie igazából még ébren volt és hallotta, ahogy
Lynn odasúgja Philnek: - Olyan kedves! Jó anya
lesz belőle. - Ez könnyeket csalt a szemébe, de
vissza kellett tartania a sírást, hiszen úgy tett,
mintha aludna.
Szombat délutánra Brownéknál maradt. A hatórás
vonattal ment vissza New Yorkba. Mielőtt indult,
Lynnek elárulta, hogy terhes. Bár kimerült volt, újra
érezte, hogy él, megfiatalodott; vagy legalábbis
jobban van. Hitt a mindennapi csodákban.
Reménykedett. Tudta, hogy vannak dolgok az
életben, amiknek boldog a végük. Hitt a
családokban.
Az út felénél belenyúlt a csomagjába és kihúzta a
naplót.
A westporti vonatból a pazarul felújított Grand
Central pályaudvaron szállt ki; kellett neki egy kis
séta. Valamivel fél nyolc után járt az idő,
Manhattanben csúcsforgalom volt; nagyrészt dudáló
taxik és autósok alkották, akik most jöttek vissza
egy hétvégi kiruccanásról; mindegyikük a
tűrőképessége határán járt már.
Akárcsak Ő. A napló egyre jobban kikészítette.
Még mindig hiányzott a válasz ahhoz, hogy
folytatni tudja az életét. Még nem tette túl magát
Matten... nem volt túl Suzanne-on és Nicholason.
Azon gondolkodott, amit a napló elején olvasott;
az öt labda leckéjén: munka, család, egészség,
barátok és tisztesség.
A munka az gumilabda, igaz?
Suzanne megértette ezt, mire az élete egyből
nyugodt és irányítható lett. Otthagyott minden
rosszat: a munkát, a stresszt, a nyomást, a
tú1hajszoltságot, a taszigálást a tömegben, az
összeszólalkozásokat az utcán és a dühöngést.
Katie belemerült ennek a másik embernek
világába, és ez arra késztette, hogy felülvizsgáljon
dolgokat, amiket automatikusan csinált az elmúlt
kilenc évben. Huszonkét évesen szerezte ezt az
állást, alighogy végzett az Észak-carolinai
Egyetemen. Szerencséje volt, és két gyakorlónyarat
a Chapel Hill-i Algonquin Press kiadónál tölthetett,
ami fontos ajtókat nyitott meg előtte Manhattan-
ben. Így aztán nagy tervekkel települt át New York
Citybe, és tényleg sok mindent megszeretett a
városban, bár sohasem hitte, hogy igazán odavaló:
hogy megtalálta a helyet, ahova tartozik.
Időnként még mindig csak látogatónak érezte
magát... egy magas, esetlen turistának.
Most úgy gondolta, talán már tudja, miért. Az élete
hosszú ideig nem volt egyensúlyban. Túl gyakran
dolgozott éjszakákig az irodában vagy otthon,
kéziratokat olvasva vagy szerkesztve, megpróbálva
olyan színvonalassá tenni őket, amennyire csak telt
tőle. Örömet lelt benne, de... a munka gumilabda,
nem?
A család, az egészség, a barátok és a tisztesség az
értékes üveggolyók.
A magzat, amit hordott, ugyancsak üvegből volt.
Másnap délelőtt tizenegy körül egy taxiban ült két
jó barátnőjével, Susan Kingsolverrel és Laurie
Raleigh-val. A nőgyógyászához mentek, dr. Albert
K. Sassoonhoz a Keleti Hetvenesen.
A két barátnő erkölcsi támogatás gyanánt kísérte.
Tudtak a terhességről, és erősködtek, hogy vele
tarthassanak. Megfogták Katie egyik-egyik kezét.
- Jól érzed magad, drágám? - kérdezte Susan.
Egy East Side-i általános iskolában tanított. Azon
a nyáron ismerkedtek meg, amikor Katie
Hamptonban vakációzott az egyik víkendházban;
azóta is megőrizték a barátságukat. Katie
koszorúslány volt Susan esküvőjén, aztán Laurie-én
is.
- Jól. Tényleg. Csak nem tudom felfogni, ami az
elmúlt pár napban történt. Hihetetlen, hogy
Sassoonhoz tartok. - Istenem, könyörgök, segíts!
Kérlek, adj erőt!
Ahogy kiszállt a taxiból, észrevette, hogy mélán
bámulja a gyalogosokat és az ismerős kirakatokat a
Keleti Hetvennyolcas utcán. Mit mondjon dr.
Sassoonnak? Amikor éves ellenőrzésre látogatott el
hozzá, Albert olyan izgatott volt, hogy végre talált
magának valakit... most pedig itt van ez.
Minden összemosódott előtte... pedig Susan és
Laurie szóval tartották, nem engedték, hogy
elhagyja magát... és jól csinálták, komolyan.
- Akárhogy is döntesz - súgta Laurie Katie-nek,
amikor behívták dr. Sassoon rendelőjébe -, minden
rendben lesz. Te vagy a legjobb!
Akárhogy is dönt.
El se tudta hinni, hogy ez az egész megtörténik! Albert
Sassoon mosolygott, amiről Katie-nek Suzanne jutott
eszébe, és az, milyen kedvesen bánik a betegekkel.
- Lássuk! - mondta dr. Sassoon, ahogy Katie
lefeküdt és a lábát a kengyelekbe rakta. Albert
mindig megkérte, hogy ne vágja fejbe a térdével.
Egy kis tréfa volt, hogy oldja a feszültséget. Ma
viszont nem szólt semmit.
- Lássuk! Olyan szerelmes voltam, hogy leszoktam
a fogamzásgátlóról. Azt hiszem, felcsináltak
mondta, és nevetett. Aztán sírni kezdett, Albert
odament hozzá, és gyengéden a mellkasához húzta a
fejét. - Semmi baj, Katie! Minden rendben. Minden
rendben.
- Már tudom, mit fogok tenni - nyögte két zokogási
roham között. - Azt... azt hiszem... megtartom... a
gyerekemet.
- Remek, Katie! - mondta dr. Sassoon, és
megpaskolta a hátát. - Tüneményes anyuka lesz
belőled. Szép kisgyereked születik majd.
A napló
Nicholas!
Ma jöttem haza a kórházból; hihetetlenül jó itt. Én
vagyok a legszerencsésebb a világon.
Az ismerős helyiségek, a tökéletes kis
gyerekszobád, ahogy a reggeli fény besüt az
ablakon és megvilágít mindent... Micsoda izgalmas
dolog újra itthon lenni! És egyáltalán lenni.
Az élet varázslat, apró csodák sorozata. Tényleg
az, ha megtanulod, honnan nézd.
Szeretem a mi kis házikónkat a Parti úton. Jobban,
mint valaha. Többre becsülök már minden kis
repedést és hézagot rajta.
Matt pazar ebédet készített. Egész jó szakács;
ugyanolyan ügyesen bánik a főzőkanállal és az
edénnyel, mint a szeggel és a kalapáccsal. Piknikre
terített a nappaliban egy piros-fehér kockás pléden.
Nizzai salátát rakott ki friss zsemlével és teával.
Fenséges volt. Ebéd után csak ültünk ott hárman, ő
az én kezemet fogta, én a tiédet.
Nicholas, Suzanne és Matt. A boldogság ilyen
egyszerű.
Nick, kicsi csirkefogó!
Minden veled töltött perc ámulattal és boldogsággal
tölt el.
Tegnap vittelek be először az Atlanti-óceánba.
Július első napja volt. Imádtad.
A víz kicsit hullámzott csak. Pont a te méretedben.
A homok még jobban tetszett; a saját homokozód.
Széleseket mosolyogtál. Persze, én is.
Anya, ide nézz, anya, gyere, segíts!
Amikor hazaértünk, megmutattam neked a
szomszéd kislány, a kétéves Bailey Mae Bone
fényképét. Vigyorogni kezdtél, aztán csücsörítettél.
Igazi szívtipró leszel. Azért csak legyél gyengéd,
mint apád.
Jó ízlésed van... egy fiúhoz képest. Szeretsz szép
dolgokat nézegetni: fákat, az óceánt, meg persze a
fényeket.
Néha klimpírozol a zongorán, ami nagyon
aranyos.
És takarítasz! Tologatod a porszívót mindenfelé, a
piszkot pedig fel törlöd papírtörlővel. Talán még
hasznát veszem ennek, ha kicsit idősebb leszel.
Csodálatos vagy.
Megőrzöm minden egyes gügyögésedet,
kacagásodat és sírásodat.
- Ébresztő, szépségem! Ma még jobban szeretlek, mint
tegnap...
Matt kelt így minden reggel, amióta hazajöttem a
kórházból. Ha nem is aludtam ki magam, nem
zavar, hogy ezekkel a szavakkal ébreszt ez a
selymes hang.
Két hét eltelt, és kezdtem visszanyerni az erőmet.
Hosszú sétákat tettem a parton a ház előtt. Még
néhány betegemet is meglátogattam. Többet
edzettem, mint eddig valaha is életemben.
Eltelt még néhány hét, én pedig még erősebb
lettem. Tulajdonképpen büszke voltam magamra.
Matt egy reggel újra az ágyam fölé hajolt. Téged
tartott és lemosolygott rám. Mindketten
vigyorogtatok. Összeesküvést szimatoltam.
- Ez már hivatalos! A háromnapos Harrison-féle
családi hétvége megkezdődött. Kelj fel, szépségem!
Szeretlek. De akkor is késésben vagyunk.
- Mi? - kérdeztem, kibámulva a hálószoba ablakán.
Még mindig sötét volt odakint.
Erre úgy néztél apádra, mintha meghibbant volna.
- Lefelé, prücsök! - mondta, lerakva téged mellém
az ágyra.
- Csomagold össze a holmidat. Elmegyünk. Szedj
össze mindent, ami három remek napra kell.
Feltámaszkodtam a könyökömre, és kíváncsian
néztem Mattre. - Három remek napra, de hol?
- A Táncos kilincs fogadóban foglaltattam szobát
Edgartownban. Hatalmas ággyal, falusi reggelivel
és délutáni teával. Egy ujjadat sem kell
megmozdítanod, nincs mosogatás, még a telefont
sem kell felvenned. Jól hangzik?
Mi az hogy! Pont erre volt szükségem.
Ez egy szerelmi történet, Nicholas. Az enyém, a
tiéd és apádé. Arról szól, milyen jó tud lenni az, ha
rátalálsz az igazira. Arról, hogy megosztasz minden
pillanatot azzal a különleges valakivel. Minden
ezredmásodpercet.
A háromnapos kalandunk Oak Bluffs mellett, a
Vágtázó lovak körhintán kezdődött; felmásztunk a
ménekre, és csak köröztünk, köröztünk. Úgy
nyargaltunk a festett pónikon a fényes mennyezet
alatt, mint régen. Mekkorát vágtáztunk!
Ellátogattunk a strandokra, ahol már olyan régóta
nem jártunk. A Lucy Vincentre a déli út mentén, a
Quansoo-ra, a Hancockra... magán-partszakaszokra,
ahova Mattnek valamiért szabad bejárása volt.
Kéz a kézben sétáltunk az irányítótoronynál, a
lobsterville-i parton, és a kedvencemen, a Nagy
Kanyaron.
Életet adott, hogy megint láthattam ezeket a
helyeket apáddal és veled. Még most is előttem
vannak, ahogy mi hárman is.
Hintóztunk egyet a Cserjés farmon, te pedig nem
bírt ad abbahagyni a nevetést.
Répával etetted a lovakat, és úgy kacagtál, hogy
attól féltem, belebetegedsz. Teljesen megbabonázott
azoknak a belga óriásoknak sörénye.
Mindhárom kedves éttermemben ettünk. A Vörös
Macskában, az Édes Élet kávézóban és a L'Etoile-
ban is.
Nagyfiú voltál már a magasított babaszékedben,
ahogy a gyertyafénybe mosolyogva felnőttesen ültél
mellettünk.
Megnéztük a Rumpelstiltskin-t a Tisbury
amfiteátrumban, aztán mesemondó-estre mentünk a
 Vineyard Playhouse-ba. Olyan jól viselkedtél a
színházban.
Nem messze onnan, ahol megszálltunk, volt egy
fazekasműhely. Magunk készítettünk magunknak
csészéket és csészealjakat.
Kicsi, világoskék és sárga pacákat festettél a
tányérodra, amik valószínűleg én, apád és te akartak
lenni.
Aztán eljött az idő, hogy hazamenjünk.
Nicky!
Emlékszel valamire abból, ami most jön?
Észrevettem, hogy mindenfelé autók parkolnak a
Parti út szélén, amikor befordultunk az utolsó
kanyarba a házunk felé. Még több személyautó,
4x4-es és teherautó állt a felhajtónál, de a furcsa az
volt a dologban, hogy már nem volt ott a felhajtó.
Egy vadonatúj házrész fedte a helyét, és az új
kocsibehajtó ennek a másik oldalán helyezkedett el,
ahogy apád megígérte.
- Hát ez? - kérdeztem Matt-től megdöbbenve. Mi
ez itt?
- Egy szoba. Vagyis az lesz belőle hamarosan. Az
újdonsült rendelőd, és minden megvan benne, ami a
régiből hiányzott. Ezután kevesebbszer kell majd
beteghez menned, vagy egyáltalán nem. Tökéletes
itt a hátsó udvarban. A munkahelyedről láthatod az
óceánt.
A pázsiton a barátaink és Matt munkatársainak
tucatjai kiabáltak felénk és tapsoltak, mialatt
kiszálltunk a kocsiból. Te is tapsikolni kezdtél. Bár
azt hiszem, inkább saját magadnak.
- Suzanne! Matt! - kántálták a taps ritmusára.
Elérzékenyültem, nem bírtam megszólalni,
teljesen váratlanul ért. Matt munkatársai ebben a
három napban éjt nappallá téve dolgozhattak, hogy
megépítsék ezt az új házrészt.
- A villany még nincs bent, és a vízvezeték-
szerelés is hátravan - mentegetőzött Matt.
- Ez már szinte túl sok - mondtam, és szorosan
átöleltem.
- Nem - súgta vissza -, közel sem elég, Suzanne.
Örülök, hogy itthon vagy.
Nicholas, kicsi Nicholas!
Úgy tűnik, megint minden a rendes kerékvágásban
halad. Az idő repül. Holnap egyéves leszel. Ez aztán
valami, nem igaz? A mindenségit!
Mit mondhatnék azon kívül, hogy isteni áldás
végignézni, ahogy nősz, látni az első fogadat, ahogy
megteszed az első lépést, kimondod az első szót,
alkotsz egy fél mondatot; napról napra fejlődik a kis
személyiséged.
Ma reggel Matt nagy, ronda munkásbakancsával
játszottál, amit a beépített szekrény alján tart; ahogy
előjöttél, a lábadon volt. Kacagni kezdtél;
gondolom, azt hitted, ennél jobb vicc nincs is. Én is
nevettem, apád bejött, és ő is csatlakozott hozzánk.
Nicholas, Suzanne és Matt. Micsoda hármas!
Holnap leszel pont egyéves. Már megvan az összes
ajándékod. Az egyik meglepetésed néhány fénykép
a kirándulásunkról. Kiválasztottam a legjobb
fotókat és bekereteztettem őket. Nem mondom meg,
melyik tetszik közülük a legjobban; az holnapig
legyen az én titkom.
De elárulom, hogy ezüst keretben lesz, amibe
holdacskákat, csillagokat és angyalokat véstek. Pont
úgy, ahogy te szereted.
Szinte már rá is kezdhetnénk a "Boldog
szülinapot" -ra.
Nicholas!
Késő van, apád meg én kezdünk megkergülni. Az
előbb múlt éjfél, tehát ez már hivatalosan a
születésnapod. Hurrá! Gratulálok!
Nem tudtunk ellenállni a kísértésnek: belopóztunk
a szobádba, és percekig csak néztünk téged. Kézen
fogtuk egymást, és puszikat dobtunk feléd. Te is
tudod, hogyan kell puszit dobni. Olyan okos vagy!
Apád kihozta az egyik születésnapi ajándékodat,
egy fénylő piros, lehajtható tetejű Corvette-et.
Óvatosan a kiságyad lábához állította. Apád és te,
mindketten autómániások vagytok: ti srácok a
kocsikért éltek; kell nektek a sebesség.
Matt és én átöleltük egymást és néztük, ahogy
alszol; ez az egyik legszebb élmény a földön... ne
hagyd ki a látványt, ahogy a gyereked alszik!
Aztán gondoltam egyet, és meghúztam a
zenedobozod zsinórját. A "Whistle a Happy Tune"-t
játszotta, azt az egyszerű, csodaszép dalt,
amelyikről mindig az fog majd eszembe jutni,
ahogy a kiságyadban alszol.
Egymást átölelve ringatóztunk a zenére apáddal.
Azt hiszem, egész éjszaka képesek lettünk volna
ott maradni. Átkarolva a másikat, figyelve, ahogy
alszol, táncolva a zenedobozod dallamára.
Nem ébredtél fel, de a szád mosolyra húzódott. -
Hát nem szerencse? - súgtam oda Mattnek. Nem ez
a legjobb dolog, ami történhet az emberrel?
- De, igen. Egyszerű, de szép.
Végül apa és én lefeküdtünk és a második legjobb
dolgot gyakoroltuk. Matt végül a karomban aludt el
- a srácok ezt teszik, ha igazán szeretnek -, én pedig
felkeltem, hogy megírjam neked ezt a kis
feljegyzést.
Szeretlek, édesem. Viszlát holnap reggel. Már alig
várom.
Matthew
Szia, kicsi Nicholas, itt apa!
Mondtam már, mennyire szeretlek? Mondtam már,
milyen drága vagy nekem? Hát most mondom. Te
vagy a legjobb kisfiú, a legjobb, akit bárki csak
kívánhat. Nagyon szeretlek.
Tegnap reggel történt valami. Ezért írok neked ma
anya helyett.
Le kell ezt jegyeznem. Még semmit sem tudok
biztosan, csak azt, hogy ki kell adnom magamból.
Beszélnem kell hozzád.
Jobb lenne, ha az apák és fiaik gyakrabban
váltanának szót egymással. Sokunk fél, hogy
kimutassa az érzelmeit, de én nem szeretném, ha mi
ilyenné válnánk. Mindig képes akarok lenni rá,
hogy elmondjam neked, amit gondolok.
Mint most.
De ez nehéz, Nicky.
A legnehezebb dolog, amit eddig el kellett
mondanom bárkinek.
Anya az üzletbe ment, hogy elhozza a
születésnapi ajándékodat, a bekeretezett képeket.
Boldog volt. És olyan csinos, barnára sült a sétáitól
a parton! Emlékszem, ahogy elhajtott, és nem
bírom kiverni ezt a képet a fejemből.
Gyönyörűen tudott mosolyogni. Sárga mellényt és
átlátszó fehér blúzt viselt. A haja göndör volt, és
szőkén hullámzott minden lépésével. A te dalodat
dúdolta, a "Whist1e a Happy Tune"-t.
Oda kellett volna mennem hozzá, búcsúcsókot
adni neki, átölelni. De csak annyit mondtam:
szeretlek, ő pedig, mivel tele volt a keze, egy
csókot dobott felém.
Egyfolytában előttem van, ahogy ezt teszi. Látom,
ahogy elsétál, hátranéz, és azt a híres pillantását
veti rám. Felidézem, és sírni támad kedvem,
miközben írok most.
Ó, Nicky, Nicky, Nicky. Hogy mondjam el? Hogy
vessem papírra ezeket a szavakat?
Anya szívinfarktust kapott a városba vezető úton,
kicsim. A szíve, amely olyan nagy, olyan
különleges volt sok tekintetben, nem bírta tovább.
Nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént;
képtelen vagyok elfogadni. Azt mondták, már
öntudatlan volt, amikor az Öreg-tó hídján a
mellvédnek ütközött. A Jeepje az oldalára esett a
vízben. Nem mentem el, hogy megnézzem a
baleset helyét. Ez olyasmi, aminek semmi
keresnivalója az emlékeim közt. Már az is sok, amit
most látok magam előtt.
Dr. Cotter azt mondja, Suzanne azonnal meghalt a
súlyos szívkoszorúér szűkület után, de ki tudna
pontosat mondani ezekről az utolsó
másodpercekről? Remélem, nem érzett fájdalmat.
Gyűlölök arra gondolni, hogy igen. Túl brutális
lenne.
Olyan boldog volt, amikor utoljára láttam! És
olyan szép! Istenem, csak még egyetlenegyszer
láthatnám! Túl sokat kívánok? Ez olyan nagy
kérés? Szerintem nem.
Fontos, hogy tudd, nem az anyád hibája volt. Ő
biztonságosan vezetett; sohasem vállalt volna
kockázatot. Folyton ugrattam is emiatt.
Szerelmes voltam Suzanne-ba, és el sem tudom
mondani, milyen szerencsés dolog, ha az ember
talál valakit, akit ennyire szerethet, és aki - csodák
csodájára - ugyanúgy viszontszereti.
Ő volt a legmegértőbb ember, akit valaha is ismertem,
a legfigyelmesebb és a legönzetlenebb. De talán azt
becsültem benne a legtöbbre, hogy nagyon, nagyon jó
hallgató volt. És mókás. Most is viccelődne. Biztos
vagyok benne. Talán így is tesz.
Mosolyogsz, Suzanne? Szeretném hinni, hogy
igen. Azt gondolom, igen.
Ma elmentem meglátogatni anyát az Abel's Hill-i
temetőben. Csak harminchét volt, amikor meghalt.
Szomorú, nem tudom elhinni, és senki sem, aki
ismerte. Milyen kár; micsoda veszteség! Néha
annyira dühbe hoz... és furcsa, érthetetlen késztetést
érzek, hogy összetörjek valamit, ami üvegből van.
Nem tudom, honnan jön, de üveget akarok törni.
Ma este a gyerekszobádban ülök és figyelem a
lámpádat, ahogy vidám árnyakat vet a falakra a
szürkületben. A tölgyfa hintaló, amit készítettem
neked, eszembe juttatja a Vágtázó lovak körhintát.
Emlékszel még arra, amikor elmentünk és
lovagoltunk a színes pónikon? Nicholas, Suzanne
és Matt.
Magam előtt tartottalak, te pedig majd
megvesztél, hogy simogathasd az igazi lószőrből
készült sörényt. Látom magam előtt anyát, ahogy
előttünk nyargal Parázsbársonyon. Megfordul... és
újra ott az a pillantás.
Bárcsak vissza tudnám forgatni az időt a múlt
hétre, múlt hónapra vagy a múlt évre! Alig bírok
szembenézni a holnappal.
Bárcsak boldog vége lehetett volna ennek az
egésznek!
Bárcsak még egyetlenegyszer mondhatnám: Hát
nem szerencse?
Drága kicsi Nick!
Van valami, ami folyton az eszemben jár Suzanne-
nal kapcsolatban. Ez jól érzékelteti, ki volt ő, és mi
volt benne olyan különleges.
Éjszaka a verandán térdel. A bocsánatomat kéri,
pedig nincs is miért. Ha már itt tartunk, inkább
nekem kellett volna ott térdepelnem helyette. Aznap
szomorú híreket kapott, de csak arra tudott
gondolni, mennyire megbánthatott. Ő mindig a
másikra gondolt először, főleg, ha kettőnkről volt
szó. Istenem, hogy elkényeztetett minket, Nicholas!
Egy váratlan telefonhívás zökkentett ki az
álmodozásból ma délután.
Anyádnak szólt.
Úgy látszik, valaki nem tudta, mi történt, és nekem
most először jöttek ki azok a szörnyű és furcsa
szavak a számon, mint valamiféle nehéz súlyok: -
Suzanne meghalt.
Hosszú csend következett a másik oldalon, amit
csöndes bocsánatkérés és ideges részvétnyilvánítás
követett. A keretezőből hívott valaki a sziget másik
oldaláról, a Chilmark Centerből. Anya sohasem
érkezett meg oda, és a képek, amiket bekereteztetett
neked, még mindig az üzletben voltak.
Mondtam a tulajdonosnak, hogy bemegyek értük.
Valahogy majd csak sikerül. Nem lelem a helyem.
Űrt érzek legbelül, olyan, mintha cafatokra
szakadnék, mint egy régi papír zsebkendő. Máskor
meg mintha kövek lennének a mellemben.
Sohasem tudtam sírni, de újabban folyton azt
teszem. Arra gondolok, hogy egyszer csak
elfogynak majd a könnyeim, de nem. Régen azt
hittem, az ilyesmi nem férfias dolog, de már tudom,
hogy tévedtem.
Céltalanul lődörgök szobáról szobára,
kétségbeesetten próbálok olyan helyet keresni, ahol
megnyugszom végre. Valahogy mindig nálad kötök
ki; leülök a hintaszékbe, ahova anya olyan gyakran,
amikor beszélt hozzád, olvasott neked, vagy
elszavalta azokat a bolondos rímeket.
Most is itt ülök, a képeinket nézem, amiket délután
hoztam el a Chilmarkból.
A Vágtázó lovak körhinta előtt ülünk egy
tökéletes, felhőtlen délutánon.
Közöttünk csücsülsz. Anya átölel téged, a lábát
pedig átveti az enyémen. Te puszit adsz neki, én
téged csiklandozlak, mind nevetünk; olyan szép az
egész.
Nicholas, Suzanne és Matt - örökre egyek.
Ideje, hogy elmondjak neked egy történetet, Nick.
Ez olyasmi, amit csak veled osztok meg. Kettőnk
közt marad.
Beszéljünk, mint férfi a férfival, kispajtásom.
Valójában ez a legszomorúbb történet, amit eddig
hallottam, és minden bizonnyal a legszomorúbb,
amit valaha elmondtam.
Nehezen lélegzem most. Remegek, mint egy
falevél. Csupa libabőr vagyok.
Évekkel ezelőtt, amikor még csak nyolcéves
voltam, apám hirtelen meghalt munka közben. Nem
számítottunk rá, így aztán nem búcsúzhattunk el
tőle. A halálát évekig nem tudtam kiverni a
fejemből. Tartottam tőle, hogy valakit ugyanúgy
veszítek majd el. Azt hiszem, ezért is nem nősültem
meg korábban, mielőtt Suzanne-nal találkoztam.
Féltem, Nicky. A nagy, erős apád rettegett, hogy
elveszít valakit, akit szeret. Ez az a nagy titok, amit
senkinek sem mondtam el, mielőtt anyáddal
megismerkedtem. De most már tudod.
Meghúzom a zenedoboz zsinórját a kiságyadban,
mire az a "Whist1e a Happy Tune"-t kezdi játszani.
Szeretem ezt a dalt. Sírva fakaszt, de nem érdekel.
Szeretem a zenédet, és újra akarom hallani.
Belenyúlok a kiságyba és megérintem az arcod...
Megpaskolom az aranyszőke hajadat, ami mindig
olyan puha és illatos. Bárcsak hallgattam volna
anyádra, és nem vágattam volna le soha.
Eszkimópuszit adok neked, gyengéden az
orrodhoz érintem az orromat. Még egyet kapsz,
amitől elmosolyodsz. Egy mosolyod az egész
világegyetemet jelenti nekem. Ez az igazság.
A mutatóujjaimat egyik-egyik kezedbe rakom, és
hagyom, hogy megszorítsd. Erős vagy, kis
barátom!
Hallgatom, ahogy kacagsz, amitől úgy érzem,
nekem is nevetnem kell.
A "Whistle a Happy Tune" tovább szól. Kedves,
kicsi fiam. Drága kisbabám.
A zene szól, de te nem vagy az ágyacskádban.
Emlékszem, ahogy anya elindult azon a reggelen.
Azt kiáltottam: "Szeretlek!", ő pedig csókot dobott
nekem. Aztán összeráncolta az orrát, ahogy szokta.
Tudod, mire gondolok. Ismered azt a nézését.
Aztán rám villantotta azt a híres pillantását; még
mindig magam előtt látom. Suzanne-t.
Tele volt a keze, mert téged vitt. Azt akarta, hogy
te légy az első, aki meglátja a szépen bekeretezett
fényképeket. Így aztán vele mentél a városba a
születésnapod délelőttjén.
Kivitt, és gondosan beleszíjazott a gyerekülésbe.
Ott voltál a Jeepben anyával, amikor a baleset
történt az Öreg-tó hídján. Együtt voltatok, ti ketten.
Még mindig nem tudom elviselni a gondolatot.
Ott kellett volna lennem. Veletek. Talán
segíthetek; hátha valahogy megmenthettelek volna.
Legalábbis megpróbálhatom; az mindent megért
volna nekem.
Kicsim, muszáj hallanom a nevetésedet, csak még
egyszer. Kell, hogy a ragyogó, kék szemedbe
nézzek. Hogy az arcodat az enyémhez dörgöljem.
Drága, kicsi fiam, ártatlan kis szívem. Annyira
hiányzol, és belepusztulok, hogy sohasem tudhatod
meg, hogyan érzek, hogy sohasem hallhatod,
mennyire szeret az apád. Annyira hiányzol,
annyira hiányzol, kisfiam. Mindig hiányozni fogsz.
De nem szerencse, hogy ismerhettelek, az enyém
lehettél, és szerethettelek tizenkét hónapig, mielőtt
az Isten elvett tőlem?
Hát nem szerencse, hogy megismerhettelek, drága
kicsi fiam?
Katie
Katie lassan a fürdőszoba mennyezete felé emelte
az arcát, és olyan szorosan hunyta le a szemét,
ahogy csak bírta. Halk nyögés szakadt fel a
torkából. Könnyek gyűltek meg a szemhéja alatt és
gördültek le az arcán. Nyomást érzett a
mellkasában. Mindkét karját maga köré fonta.
Merlin a bejárati ajtóban nyüszített, Katie odasúgta
neki: - Minden rendben, fiú!
A fájdalom oszlopként nőtt benne és úgy szúrt a
tüdejébe, mint egy piszkavas. Istenem, miért
hagyod, hogy ilyesmi történjen?
Aztán újra kinyitotta a szemét. Alig látott át a
könnyein. Egy borítékot talált a napló belsejéhez
ragasztva a legutolsó oldalon.
Ennyi állt rajta: Katie-nek.
Két kézzel törölte ki a könnyeket a szeméből.
Mélyet sóhajtott, hogy megnyugodjon. Aztán még
egyet. Nem sokat segített. Felbontotta a neki szánt
sima, fehér borítékot.
A belsejében levő levélen felismerte Matt
kézírását. Remegtek az ujjai, mialatt széthajtotta.
Olvasás közben újra előtörtek a könnyei.

Katie, kedves Katie!

Most már tudod, mit nem tudtam elmondani neked

ezekben a hónapokban. Ismered a titkaimat. Szinte
azóta ki akartam adni magamból, hogy találkoztunk.
Hosszú ideig szomorkodtam, és senki sem volt képes
megvigasztalni. Így aztán elhallgattam előled a
múltamat. Előled és mindenki elől. Itt van néhány szó
egy versből a helyi halászhajókról és halászokról,
amit a Rakparti Kocsma pultjába véstek Vineyardon.
A rég várt hajók / Üresen térnek meg, vagy a mélység
foglyai, / A szemek előbb a könnyekből, aztán az
álomból fogynak ki. Egyik éjszaka vettem észre,
amikor már nem tudtam többet sírni, és nem tudtam
aludni; majdnem összetört, mennyire igaz.
Matt

Ennyit írt csak, de Katie-nek több kellett.

Muszáj volt megtalálnia.
Harcos természet volt. Leküzdötte a félelmeit, és
egyedül jött fel New Yorkba. Mindig megvolt a
bátorsága, hogy megtegye, amit akart.
Reggel első dolga volt, hogy átrepüljön Bostonba.
A Logan reptéren kocsit bérelt, azzal eljutott
Woods Role-ig, aztán átkompozott Martha's
Vineyardra.
Belépett a Gőzhajó kikötő termináljába Woods
Role-ban, vett egy jegyet, és felszállt a Szigetlakó
nevű kétfedélzetes kompra.
Beszélnie kell Matt-tel. Nem helyes, hogy
elhallgatta előle a terhességét. Rossz döntésnek
találta, és nem akart ezzel együtt élni. Mattnek
tudnia kell a babáról.
A hétmérföldnyi, háromnegyed órás úton
Suzanne-ra gondolt, és arra, hogyan érkezett
Vineyardra, miután otthagyta Bostont. Kíváncsi
volt, vajon ő is a Szigetlakó-n jött-e. Eszébe
jutottak az utolsó szavak, amiket Nicholasnak írt a
naplóba:
Alig váram, hogy lássalak reggel.
Katie csak most vette észre, hogy nem hozott
magával egy kéziratot sem, amit a repülőn vagy a
kompon olvashatott volna. A munka gumilabda -
gondolta. - Igen, tényleg az.
Úristen, mit hagyott volna ki, ha végigdolgozta
volna az utat: a hullámok egyenletes csobogását,
ahogy a régi komp oldalának csapódnak; a látványt
ahogy Martha's Vineyard festői szépségű szigete
egyre közelebb és közelebb kerül; és az émelygést
a gyomrában minden alkalommal, ahányszor egy
nagyobb hullám meglöki a hajót.
Matt is üveglabda. Kopott, foltos, sérült, de talán még
nem tört darabokra. De az is lehet, hogy igen.
Nem oldódik meg ez a rejtély, hacsak meg nem
találja.
Ahogy a komp közelebb és közelebb került
Vineyardhoz, Katie nem tudta levenni a szemét az
Oak Bluffs-i kikötőről. Szürke deszkaépület volt,
egyszintes szerkezete legalább százévesnek tűnt.
Egy strandot látott a kikötő egyik oldalán, a másikon
pedig Oak Bluffs kicsi városát.
A szeme a kikötő épületét, a strandot és a házakat
kutatta, Mattet keresve.
Nem látta sehol.
Oak Bluffs hivatalos épületei a kikötővel
szemben, az út mentén sorakoztak. Mindenféle
színű taxik parkoltak a terminál előtt. Matt persze
nem várt rá. Fogalma sem volt róla, hogy ő jön, de
ha tudja is, nem valószínű, hogy kijött volna elé.
Észrevette a Rakparti Kocsmát, amikor elindult a
taxiállomás felé. A szíve kihagyott. Ez jel... nem?
Valaminek lennie kell. Ahelyett, hogy taxiba ült
volna, átsétált a kocsmához.
Matt itt van bent? Talán nem, de ez az a hely, ahol
az üzenetébe írt sorokat olvasta a bárpultba vésve.
Sötét volt odabent, egy kicsit füstös, de azért
kellemes. Bruce Springsteen szólt egy öreg
Wellington zenegépből. Egy tucatnyi kuncsaft
lehetett a bárpultnál, és még néhányan a viharvert
bokszokban kétoldalt. Többségük fölnézett, amikor
ő belépett. Tudta, hogy ez nem az ő napja, ronda a
haja, ronda a ruhája, romokban az élete.
- Békével jöttem! - mondta, és mosolygott.
A látszat ellenére szörnyen ideges volt. Hajnali
három körül döntötte el, hogy átjön Martha's
Vineyardra. Újra látnia kellett Mattet. A karjában
akart lenni, átölelni, még ha ez valószínűleg nem is
fog megtörténni. Szüksége volt egy ölelésre.
Lassan végigjártatta a szemét a vendégeken,
akiket mintha egyenesen a Viharzóná-ból
szalajtottak volna. A szívverése egy kissé
felgyorsult. Mattet sehol sem látta. Hála istennek,
legalább nem ül itt állandóan.
A bárpulthoz ment, hogy megkeresse rajta a
verset. Eltartott pár percig, mire rátalált a távolabbi
végén, a dárdajáték céltáblája és az érmés telefon
mellett. Újra elolvasta a sorokat:
A rég várt hajók
 Üresen térnek meg, vagy a mélység foglyai,
A szemek előbb a könnyekből, aztán az álomból
fogynak ki

- Segíthetek valamiben? Vagy csak a költészet

érdekli?
Felpillantott a férfihangra. Harmincas évei
közepén járó csapos állt előtte, vörös szakállas,
jóképű fickó a maga nyers módján. Talán maga is
tengerész.
- Csak keresek valakit. Egy barátomat. Azt
hiszem, ide jár - mondta.
- Akkor szereti a jó kocsmákat. Neve is van?
Levegőt vett, és igyekezett úgy megszólalni, hogy
ne remegjen a hangja közben. - Matt Harrison -
mondta.
A kocsmáros bólintott, de sötétbarna szeme egy
kissé összeszűkült. - Néha beugrik megvacsorázni.
Házakat fest a szigeten. Azt mondja, maga a
barátja?
- Könyveket is ír - próbált védekezni Katie. Költő.
A kocsmáros vállat vont, de továbbra is
gyanakodva nézte. - Amennyire én tudom, nem. De
ma akkor sincs itt. A saját szemével is láthatja. A
vörös szakállas férfi végül rámosolygott. - Tehát
mit kér? Olyan diétás kólásnak néz ki.
- Nem kérek semmit, köszönöm. Megmondaná,
hogyan juthatok el hozzá? A barátja vagyok. A
szerkesztője. Megvan a címe.
A bárpultos először habozott, de aztán letépett egy
lapot a pincérszámolójáról. - Autóval van?
-kérdezte, ahogy írni kezdte az útvonalat.
- Nem, azt hiszem, taxival megyek.
- A sofőr tudni fogja, hol lakik - mondta a
kocsmáros, de nem részletezte tovább. - Mindenki
ismeri Matt Harrisont.
Katie bekecmergett a rozsdás, égszínkék Dodge
Polaris taxiba. Hirtelen fáradtság tört rá. A sofőrnek
ennyit mondott: - Az Abel's Hill-i temetőbe
szeretnék menni. Tudja, hol van?
Válaszként a taxis elgördült a járdaszegélytől.
Katie ebből gyanította, hogy mindent ismer a
szigeten. Nem akarta megbántani.
Abel's Hill jó húsz percre volt egy kicsi, festői
helyen; legalább olyan öregnek és történelminek
látszott, mint sok ház, amelyek mellett elhaladtak az
úton.
- Nem leszek bent sokáig - mondta a sofőrnek,
ahogy kikászálódott a hátsó ülésről. - Várjon meg,
legyen szíves!
- Várhatok, de akkor ketyeg az óra.
- Remek. Értem - mondta, és vállat vont. - New
York Cityből jöttem. Már hozzászoktam.
A kocsi várt, mialatt ő lassan és tisztelettudóan
haladt sorról sorra, megnézve minden sírkövet, de
különösen az újabbakat. Az odaúton a taxis
elmondta neki, hogy John Belushit, és Lillian
Hellmant, az írónőt is ott temették el.
Összeszorult a mellkasa, és gombóc nőtt a
torkában, mialatt a sírt kereste. Betolakodónak
érezte magát.
Végül megtalálta. Megnézte a dombocskán levő
kőbe vésett betűket: Suzanne Bedford Harrison.
A szíve újra összeszorult; megszédült. Lehajolt,
majd fél térdre ereszkedett.
- El kellett jönnöm, Suzanne - suttogta. - Úgy
érzem, mintha már jól ismernélek. Katie Wilkinson
vagyok.
A szeme végigfutott a feliraton. Háziorvos,
szeretett felesége Matthew-nak, nagyszerű anyja
Nicholasnak.
Elmondott egy imát, amit még az apja tanított neki
három- vagy négyéves korában.
A kisebb kő felé fordult Suzanne-é mellett.
Elakadt a lélegzete.
Nicholas Harrison, igazi nagyfiú, Suzanne és
Matthew szeretett gyermeke.
- Szia, picur! Helló, Nicholas! A nevem Katie.
Ezután kitört belőle a zokogás. Mindkét karjával
átölelte a mellét, és remegett, akár a szomorúfűz
vihar idején. Megsiratta szegény Nicholast. Nem
tudta megérteni, hogy élte túl Matt a történteket.
Elképzelte a férfit Nicholas szobájában, ahogy újra
és újra meghúzza a zenedoboz zsinórját, próbálva
visszaemlékezni, milyen volt a fiával, próbálva
visszahozni Nicholast.
Virágok: százszorszépek, szegfűk és kardvirágok
díszítették mindkét sírt. Valaki járt itt mostanában,
lehet, hogy éppen ma. Matt mindig vitt neki rózsát.
Jó ember, rendes és kedves. Ebben nem tévedett.
Nem választott rosszul, csak szerencsétlenül.
Aztán észrevett valami mást, a dátumot, amit a
sírkőbe véstek.
1999. július 18.
Érezte, ahogy megborzong, a térde elgyengült.
Július 18.-a volt akkor is, két évvel később, amikor
ő a meglepetést készítette Mattnek a New York-i
lakása teraszán; amikor odaadta neki a
verseskönyve első példányát. Nem csoda, hogy
elrohant. De most hol lehet?
Újra látnia kell... még egyszer.
Újabb húsz percbe tellett a lestrapált szigeti
taxinak, hogy megtegye az utat a temetőből a régi
csónakházhoz, amit Katie azonnal felismert.
Most fehér volt a külseje. A kapuszerű ajtók és az
ablakkeretek szürkék. Volt mellette egy virágoskert
is, tele hortenziákkal, azáleákkal, liliomokkal;
mindez a tenger mellett.
Most már tudta, miért szerette Suzanne olyan
nagyon ezt a helyet. Neki is tetszett. Igazi otthon
volt.
Lassan kiszállt a taxiból. Az óceán fuvallata
játszott a hajával. Érezte, ahogy a szél lágyan
meglegyinti az arcát és csupasz lábát. A szíve újra
nekilendült.
- Megvárjam? - kérdezte a sofőr.
Katie beharapta a felső ajkát, hosszú karjait
összefonta, aztán leeresztette. Az órájára nézett:
15:28. - Nem, köszönöm. Elmehet. Elleszek itt egy
darabig.
Kifizette a sofőrt, aki azonnal továbbállt.
A szíve a torkában dobogott, ahogy felsétált a
kavicsos ösvényen a házhoz. Még egyszer
végignézett a terepen. Mattnek nyoma sem volt.
Kocsit sem látott. Talán hátul lehet.
Bekopogott a bejárati ajtón, várt, toporgott egy
kicsit, aztán a régi, fából készült kopogtatót
használta.
Senki sem nyitott ajtót. Úristen, de furcsa volt ott
lenni!
A szíve csak nem akarta abbahagyni a zakatolást.
Életnek nyomát sem látta a házban, de
elhatározta, hogy megvárja Mattet. El tudta
képzelni, ahogy előkerül: régi farmerben, khaki
ingben, munkáscsizmában, vidám mosollyal.
Vajon Matt tudna mosolyogni, ha meglátná itt?
Beszélnie kell vele, hogy kiadjon magából néhány
dolgot. Most rajta a sor. Eleget szenvedett. Titkai
vannak, amiket meg kell osztania valakivel.
Csak várt és várt. Leült egy kicsit a ház előtti
pázsitra, óvatosan masszírozta a hasát, és a
hullámokat figyelte. Aztán átment a Parti úton...
Suzanne kutyáját, Gust ott ütötte el egy gyorsan
hajtó piros kisteherautó.
Leült a homokba, ahol Matt és a felesége
táncoltak a holdfényben. Látta őket maga előtt.
Aztán elképzelte, ahogy újra Matt-tel táncol. A
férfi nem mozgott valami jól, de ő szeretett a
karjában lenni. Nehezére esett ezt beismerni abban
a pillanatban, de ez volt az igazság. Mindig is ez
lesz.
Arra gondolt, hogy a rejtély nagy részét
alighanem már meg is oldotta: Matt nem tudta
kiverni Suzanne-t és Nicholast a fejéből, még
mindig gyászol. Bizonyára nem hiszi, hogy ez
változni fog. Talán nem bírja elviselni a gondolatot,
hogy újra elveszíthet valakit. Meghalt a felesége, az
egyéves fia, sőt gyerekkorában az apja is.
Katie nem hibáztatta; tényleg nem. Nem, amióta
olvasta a naplót, és megértette, min ment keresztül.
Ha lehetséges - és ez fájt neki -, még jobban
szerette, mint valaha.
Felkapta a fejét és egy alacsony, sötét hajú nőt
pillantott meg sima kék ruhában, de mezítláb. Épp
átvágott feléje a Parti úton. Katie nem vette le róla
a szemét.
Amikor a nő közelebb ért, megszólalt: - Melanie
Bone, ugye?
 Melanie-nek volt a legkedvesebb, legbarátságo-
sabb mosolya, amit csak el tudott képzelni. - Maga
csak Katie lehet. Matthew szerkesztője New
Yorkból. Mesélt nekem magáról. Azt mondta,
karcsú és csinos; azt is, hogy sötét haja van, és
legtöbbször összefonva hordja, de néha az
elszabadult tincsek az arcába hullanak.
Szerette volna kifaggatni Melanie-t, mi mindent
mesélt még Matt, de nem tette, nem bírta megtenni.
- Tudja, hol van ilyenkor? - kérdezte inkább.
Melanie grimaszt vágott, és megrázta a fejét.
Itthon nincs. Sajnálom. Nem tudom, merre járhat.
Mind aggódunk miatta. Reméltem, hogy magával
van New Yorkban.
- Nem - válaszolta Katie. - Én sem láttam. Késő
délután Melanie visszafuvarozta Katie-t az Oak
Bluffs-i kompkikötőbe. Négyes, Hármas, Kettes és
Egyes a kisbusz hátsó ülésein foglaltak helyet. A
gyerekeknek is ugyanolyan jó volt a természetük,
mint az anyjuknak. Azonnal megkedvelték Katie-t,
és viszont.
- Ne adja fel! - mondta Melanie, amikor ő indulni
akart, hogy felszálljon a kompra. - Megéri. Matt
keményebb dolgokon ment át, mint bárki, akit
ismerek. De azt hiszem, rendbe jön. Jó ember.
Ráadásul mindenhez ért a ház körül. És, Katie...
tudom, hogy szereti magát.
Ő bólintott, és búcsút intett a Bone családnak.
Aztán ugyanúgy hagyta el a szigetet, ahogy
érkezett: egyedül.
Újabb hosszú, pocsék hét telt el. Egyre mélyebbre
és mélyebbre merült a munkájába, de egyre azon
törte a fejét, hogy vissza kellene mennie Észak-
Carolinába. Végleg. Ott szülné meg a gyereket az
emberek közt, akiket szeret, és akik szeretik őt.
Alig ért be az irodába azon a hétfő reggelen,
amikor hallotta, hogy a nevét kiáltják.
Épp átöntötte a teáját a kék műanyag pohárból az
antik porceláncsészébe, amit az asztalán tartott. A
gyomra nem émelygett annyira aznap reggel. Vagy
csak kezdett már hozzászokni.
- Katie! Gyere azonnal! Katie! Siess! Bosszantotta
a hang. - Mi van? Jövök már. Fogd vissza magad!
Egyik beosztottja, Mary Jordan a plafontól padlóig
érő ablakban ácsorgott, és lefelé nézett a Keleti
Ötvenhármas utcára. Intett Katie-nek, hogy menjen
oda hozzá. - Gyere ide!
Ő kiváncsian az ablakhoz lépett és lenézett az utcára.
Magára löttyintette a forró teát, és csaknem ledobta a
csészét, de Mary odanyúlt, és gyorsan elvette tőle.
Katie ekkor ellódult mellette, végig sietett a rövid
folyosón a lifthez. A térde rogyadozott, a feje
szédült. Zavartan tűrögette az elszabadult tincseket
az arcából. Nem tudta, mihez kezdjen a kezével.
Elsétált a kiadó tulajdonos-igazgatója mellett, aki
épp kiszállt a liftből. - Katie, beszélnem kell... -
kezdte, de ő egy kézlegyintéssel félbeszakította, és
megrázta a fejét. - Mindjárt visszajövök, Larry -
szólt oda neki, aztán beugrott a liftbe, ami épp
indult lefelé. A kiadó irodái a felső szinten voltak.
Ideje, hogy összeszedd magad - gondolta.
Nem, nincs rá elég idő.
A lift egyetlen megállás nélkül levitte a
földszintre.
Katie máris az előtérben állt és próbálta
összeszedni magát. Egyébként a gondolatai
bámulatosan tiszták voltak. Hirtelen minden olyan
egyszerűnek tűnt.
Suzanne-ra gondolt, Nicholasra és Mattre. Az öt
labda leckéje jutott az eszébe.
Aztán kilépett az épületből New York utcáira.
Mély levegőt vett, ahogy a nap melege
megérintette az arcát.
Uram, adj erőt ahhoz, ami most következik, akármi is
legyen!
Megpillantotta Matthew-t az Ötvenhármas utcán.
Matt a járdán térdelt, alig tizenkét lépésnyire
onnan, ahol ő állt, szemben az irodaházzal. A fejét
lehajtotta. Elég tapintatos volt ahhoz, hogy a
gyalogosforgalmi részen kívül helyezkedjen el.
Katie nem tudta levenni róla a szemét.
Persze hogy minden elhaladó őt bámulta. Hogyan
bírták volna megállni? A kíváncsiskodás New York
Cityben néphagyomány.
Jól festett: barna volt, ápolt, a haja kicsit
hosszabb, mint általában; farmert, tiszta, de kopott
színes pólót és poros munkáscsizmát viselt. Úgy
nézett ki, mint az a Matt, akit ő ismert; az, akit
régen szeretett, és rájött, hogy még mindig szereti.
Az épület előtt térdelt. Közvetlenül előtte. Ahogy
Suzanne azon az éjszakán a verandájukon... hogy
bocsánatot kérjen, holott nem is volt miért.
Katie úgy gondolta, tudja, mit kell tennie. Követte
az ösztöneit és a szívét.
Levegőt vett, fél térdre ereszkedett Matt-tel
szemben, közel hozzá, olyan közel, amennyire csak
lehetett. A szíve dübörgött, babamm... babamm...
Még egyszer szerette volna látni a férfit, és most
itt van. Hogyan tovább?
A gyalogosok kezdtek feltorlódni a járdán.
Néhányan közülük rosszindulatú megjegyzéseket
tettek, reklamáltak, amiért pár értékes másodpercet
vesztettek munkába menet, vagy ahová rohanni
szoktak reggelente.
Matt kinyújtotta a kezét. Katie először tétovázott,
de aztán hagyta, hogy a kezébe vegye vékony
ujjait.
Hiányzott neki ez az érintés. Jó ég, hogy
hiányzott!
Mint sok minden más, de különösen a béke, amit
Matt közelében érzett.
Érdekes módon kezdett megnyugodni. Vajon ez
mit jelenthet? Mi következik?
Miért jött egyáltalán? Bocsánatot kérni és
személyesen elmagyarázni? De hát mit?
Matt végül felemelte a fejét és ránézett. Hiányzott
neki ez a meleg, barna szem, jobban, mint
gondolta. Az erőteljes arccsontok, a barázdált
szemöldök, a tökéletes ajkak .
Matt megszólalt. Az a hang… - Jó a szemedbe
nézni, Katie, szeretem az őszinteséget, amit látok
benne. Szeretem a vidékies kiejtésedet. Páratlan
vagy, ezt becsülöm benned. Szeretek veled lenni.
Nem untam meg. Egy percre sem, amióta ismerlek.
Nagyszerű szerkesztő vagy. És milyen remek
asztalos. Magas, de gyönyörű.
Katie rájött, hogy mosolyog. Nem tudta megállni.
Itt vannak ők, ketten a város közepén, térdepelve.
Valószínűleg senki sem érti, mit csinálnak, és
miért. Talán még ők maguk sem.
- Helló, idegen! - mondta. - Elmentem, hogy
meglátogassalak. Vineyardra. Látod, mégiscsak
eljutottam oda.
Matt is mosolygott már. - Hallottam róla.
Melanie-től és a srácoktóI. Szerintük is gyönyörű
vagy.
- És... mi van még? - kérdezte Katie. Többet akart
tudni, mindent. De boldog volt, hogy újra láthatja a
férfit! Előtte el se tudta képzelni, milyen érzés
lenne.
- Mi van még? Azért térdelek itt, hogy átadjam
magam neked. Ez már biztos. Végre készen állok.
 A tiéd vagyok, ha kellek. Veled akarok lenni.
Gyerekeket akarok tőled. Nagyon szeretlek. Soha
többé nem hagylak el. Megígérem. Teljes szívemből
esküszöm.
Végre megcsókolták egymást.
Még az év októberében Észak-Carolina gyönyörű
homokzátonysorán Katie Wilkinson és Matt
Harrison házasságot kötöttek a Kitty Hawk-i
kápolnában.
A Wilkinson és Harrison rokonság elejétől fogva
jól kijött egymással. A két család azonnal egy lett.
Katie New York-i barátai is mind részt vettek az
esküvőn, néhány napot a zátonyokon töltöttek és
persze rákvörösre égtek. Észak-carolinai ismerősei a
fák és a verandák árnyékát keresték inkább. De a
barátok mindkét csoportja egyetértett benne, hogy a
hűtött mentolos puncsnak nincs párja.
Katie vékony volt, nem sok látszott rajta. Csak
néhányan tudták a vendégek közül, hogy gyereke
lesz. Amikor elárulta Mattnek, a férfi átölelte,
megcsókolta, és azt mondta, ő a legboldogabb
ember a földön.
- Meg én - válaszolt Katie. - Illetve, mi hárman.
Egyszerű, de szép volt az esküvő és a lakodalom a
felhőtlen kék ég alatt, huszonhárom fokban. Katie
úgy nézett ki, mint egy angyal, fehér ruhában,
szárnyakkal. Magas volt. És bájos. Szerény esküvőt
rendeztek. Az asztalokat családi fényképekkel
díszítették. A koszorúslányok rózsaszín hortenziát
szorongattak a kezükben.
Az eskü szavai közben Katie-nek önkéntelenül is
eszébe jutott: család, egészség, barátok, tisztesség a
különleges üveglabdák.
Most már értette.
Így akar élni élete végéig Matt-tel és a gyönyörű
gyerekükkel.
Hát nem szerencse