JANE AUSTEN

MEGGYŐZŐ ÉRVEK
REGÉNY

FORDÍTOTTA
RÓNA ILONA
Első könyv
 Első fejezet

Sir Walter Elliot, a somersetshire-i Kellynch kastély ura könyvet a maga mulatságára kezébe
nem vett, a Nemesi Almanachot kivéve; ebben tennivalót talált üres óráira, vigaszt a bánato-
sakra; mélységes csodálat és tisztelet kerítette hatalmába, mikor a számukban egyre fogyat-
kozó legősibb nemesi családokat fellapozta; és bármennyire felbosszantották a házi bajok,
csip-csup kellemetlenségek, ingerültsége azonnal szánakozó megvetéssé szelídült, ha az el-
múlt száz esztendő megszámlálhatatlan újnemesének nevét tartalmazó lapokat forgatta; végül,
ha az eddigieket egykedvűen futotta volna át, ott volt az az oldal, amelyen soha nem lankadó
érdeklődéssel olvashatta a maga történetét - kedvenc könyve egyébként is mindig ugyanott
nyílt ki.
„ELLIOT (Kellynch kastély)
Walter Elliot, született 1760. március 1-én, házasságot kötött 1784. július 15-én Elizabethtel,
a Gloucester megyében lévő South Park kastély urának, James Stevenson úrnak leányával;
leszármazottai e hölgytől (elhunyt 1800-ban): Elizabeth, született 1785. június 1-én; Anne,
született 1787. augusztus 9-én; 1789. november 5-én halva született egy fia; Mary, született
1791. november 20-án.”
Pontosan így került ki e bekezdés a nyomdász kezéből; ámde Sir Walter a maga, valamint
családja tájékoztatására kiigazította a következő betoldásokkal: Mary születésének kelte után
bejegyezte: „1810. december 15-én házasságot kötött a Somerset megyei Uppercrossból való
Charles Musgrove úr fiával és örökösével, Charlesszal” - továbbá felesége elhalálozásának
évszáma után igen akkurátusan beiktatta neje elvesztésének hónapját és napját.
Ezt követte a tisztes ősi család története és felemelkedése a szokásos mozzanatokkal: meg-
telepedtek Cheshire-ben; a Dugdale Almanach megemlíti, hogy a főbírói tisztség
betöltésében, továbbá a parlament három egymás utáni időszakában egyazon választókerület
képviseletében az egymást követő nemzedékek hűségről tévén tanúságot, II. Károly
uralkodásának első esztendejében a család a baroneti méltósággal jutalmaztatott; felsoroltatik
valahány nőül vett Mary és Elizabeth; mindez kitesz két tekintélyes tizenkettedrét lapot, s a
címerrel, valamint a család jelmondatával ér véget. „Fő és állandó székhely Kellynch kastély,
Somerset megye”, majd ismét Sir Walter keze írásával e záradék következik:
„A cím és a hitbizomány várományosa William Walter Elliot úr, a második Sir Walter
dédunokája.”
A hiúság volt Sir Walter Elliot jellemének alfája és ómegája, hiúság a személyét, valamint a
pozícióját illetően. Fiatalembernek feltűnően szép volt; ötvennégy évesen még mindig igen
jóvágású férfi. Kevés nő törődik annyit a küllemével, mint ő tette; s egy újdonsült lord
komornyikja sem lelheti nagyobb örömét társadalmi pozíciójában. A szépség adományánál
csak baroneti rangját tartotta többre; s szenvedélyes hódolattal adózott annak a Sir Walter
Elliotnak, akinek e két áldás egyszerre megadatott.
Jó külseje és rangja egyetlen okból méltán kapott tekintélyes helyet érzésvilágában: nyilván
ennek köszönhette kiváló jellemű feleségét, aki sokszorosan felette állt annak, amit jómaga
érdemelt volna. Lady Elliot kitűnő asszony volt, okos és szeretetre méltó; ítélőképessége és
magatartása, ha eltekintünk amaz oktalan ifjúkori fellángolástól, mely Lady Elliottá tette, a
későbbiekben soha nem volt hibáztatható. Jóindulattal tűrte, enyhítette, takargatta férje fogya-
tékosságait, és tizenhét esztendeig istápolta neve tisztességét; maga nem tartozott ugyan a
világ legboldogabb teremtései közé, de kötelességei, barátai, gyermekei szorosan kötötték az
élethez, s bizony nem tért egykedvűen napirendre afölött, hogy elszólíttatik közülük. Három
leány - a két nagyobb is csak tizenhat és tizennégy éves -, iszonyú gond egy anyának
itthagyni őket, s még keservesebb végiggondolni, hogy egy magahitt, ostoba apa fogja
irányítani sorsukat. Volt azonban egy igen bensőséges barátnője, okos, kiváló asszony, aki
annyira szerette, hogy kedvéért közvetlen közelükbe, Kellynch faluba költözött; elsősorban e
hölgy jóságától és tanácsaitól remélte Lady Elliot, hogy gyermekei továbbra is abban a
kifogástalan neveltetésben részesülnek, amelyet ő annyi gondossággal megadott nekik.
E barátnő és Sir Walter nem házasodott össze, bármit forgattak is már jó előre fejükben az
ismerősök. Tizenhárom esztendő telt el immár Lady Elliot halála óta, s ők megmaradtak
közeli szomszédoknak, bizalmas barátoknak, ám mind a kettő özvegyi sorban.
Hogy a megállapodott korú és jellemű, rendkívül jómódú Lady Russellnak eszébe sem jutott
másodszor házasságot kötni, nem szorul mentegetésre a közvélemény előtt, hiszen az amúgy
is hajlamosabb az oktalan méltatlankodásra, ha újra férjhez megy egy asszony, mint ha nem;
hanem Sir Walter tartós nőtlensége már némi magyarázatra szorul. Tudnunk kell, hogy Sir
Walter jó apához illően (miután egynémely rendkívül ésszerűtlen próbálkozásában csalódás
érte) azzal tetszelgett magának, hogy leányai kedvéért maradt magányos. Egyikükért, a
legidősebbért, valóban hajlandó lett volna lemondani bármiről, különösen olyasmiről, amire
amúgy sem érzett magában sok kísértést. Elizabeth tizenhat évesen mindenben, amiben csak
lehetett, anyja helyére és örökébe lépett, s mivel nagyon szép volt, s feltűnően hasonlított
apjához, mindig képes volt erősen befolyásolni, így nagyszerűen kijöttek egymással. Másik
két gyermeke jóval kevesebbet jelentett Sir Walternak. Mary még némi látszatfontosságra tett
szert, mikor Charles Musgrove felesége lett; ám a nemes jellemű és gyengéd lelkületű Anne,
akit minden igazán értelmes ember nagyra tartott volna, apja és nénje szemében egyáltalán
nem számított, szava semmit sem nyomott a latban; azzal nem kellett törődni, hogy neki mi
kellemes, mi nem - hiszen csak Anne-ről van szó.
Lady Russellnak azonban ő volt szívéhez közel álló, nagyra tartott keresztlánya, kedvence és
barátnője. Lady Russell valamennyiüket szerette; ám csak Anne-re tekintve képzelhette, hogy
édesanyját látja benne újraéledni.
Néhány éve még nagyon szép lány volt Anne Elliot, de nagyon hamar elvirult; ám az apja
még ifjúsága virágában is kevés gyönyörködnivalót talált benne (finom vonásaival, szelíd,
sötét szemével annyira más volt, mint ő), most pedig, hogy megfakult, lefogyott, semmi sem
maradt, amit méltányolni tudott volna. Eddig sem sok reményt fűzött hozzá, s immár végképp
lemondott róla, hogy Anne nevét valaha kedvenc könyvének más lapján is olvashassa.
Egyenrangú frigyre egyedül Elizabeth léphet: mert Mary csupán egy igen tekintélyes és na-
gyon vagyonos vidéki családba kapcsolódott be, ennélfogva csakis azokat érte megtiszteltetés,
Maryt egyáltalán nem. Elizabeth viszont előbb-utóbb magához illő házasságot fog kötni.
Megesik néha, hogy egy nő huszonkilenc évesen szebb, mint volt tíz évvel azelőtt; általá-
nosságban szólván, ha betegség vagy gond közbe nem jön, ez az az életkor, amikor még
teljében van a szépsége s a vonzereje. Így volt ez Elizabeth esetében is; már tizenhárom éve
ugyanaz a szép Miss Elliot, ahogy annak idején kezdte; ez szolgáljon Sir Walter mentségéül,
amiért megfeledkezett a lánya koráról - legalábbis csak félannyira tekinthetjük ostobának,
hogy magát és Elizabethet éppolyan virulónak tartotta, mint valaha, holott környezetükben
mindenkinek csak a szépség roncsai maradtak meg. Azt tudniillik világosan látta, mennyire
öregszik családjának és ismeretségének minden tagja: Anne egyre szikárabb lett, Mary egyre
közönségesebb, minden arc csak csúnyul a szomszédságában - a szarkalábak gyors szaporo-
dása Lady Russell halántéka körül már régóta aggasztotta.
Elizabeth azonban éppenséggel nem volt annyira elégedett magával, mint az apja.
Tizenhárom esztendeje úrnője már Kellynch kastélynak, s amilyen higgadt határozottsággal
reprezentált és irányított ennyi éven át, senki nem tarthatja fiatalabbnak, mint amilyen a
valóságban. Tizenhárom éve tölti be a háziasszony tisztét, szabja meg a házi törvényeket,
halad az élen a négylovas hintókhoz, s lép ki közvetlenül Lady Russell nyomában a környék
valamennyi szalonja és ebédlője ajtaján. Tizenhárom fagyos télen láthatták, hogy ő nyit meg
minden valamirevaló bált, amit a gyér szomszédság rendez; és immár a tizenharmadik
virágfakasztó tavaszon utazott fel Londonba apjával néhány hétre, hogy részt vegyen az
előkelő világ szórakozásaiban. Nem feledkezhetett meg minderről; tudatában volt
huszonkilenc éves korának, s ez némi nyugtalanságot keltett benne. Teljes elégtétellel
állapíthatta meg, hogy éppoly szép, mint valaha; ámde érezte, hogy közeledik a veszedelmes
életkorhoz, és nagy örömmel vette volna, ha a következő vagy a második tizenkét hónapon
belül annak rendje-módja szerint megkéri a kezét valamelyik vér szerinti baronet. Akkor
ismét éppolyan örömmel venné a kezébe a könyvek könyvét, mint kora ifjúságában tette;
ámde mostanában nem volt kedve hozzá. A könyv szüntelenül emlékeztette születése
dátumára, de házasságról csak a legkisebb húgánál beszélt - ez elviselhetetlen volt; s
nemegyszer, amikor apja nyitva hagyta az Almanachot a közelében egy asztalon, összecsukta,
félrenézett és odébb tolta.
Ezenfelül csalódás is érte, amit ez a könyv s elsősorban a családja története elkerülhetetlenül
eszébe juttatott. A családi rang várományosában csalódott, éppen abban a William Walter
Elliot úrban, akinek öröklési jogait apja oly nagylelkűen támogatta.
Még kislány korában, mikor megtudta, hogy fivére nem lévén, ki lesz a jövendő baronet,
elhatározta, feleségül megy hozzá; apjának is mindig ez volt az elképzelése. Gyerekkorában
nem is ismerték az örököst; de Lady Elliot halála után Sir Walter kereste a találkozást, s bár
kezdetben igyekezete nem talált túlzottan meleg fogadtatásra, kitartott törekvése mellett,
feltételezvén, hogy visszahúzódó, szerény ifjúról van szó; és egyik tavasszal, londoni tartóz-
kodásuk folyamán, mikor Elizabeth első virágzásának teljében volt, belekényszerítették Mr.
Elliotot a bemutatkozásba.
Akkoriban fiatal fiú volt még, jogi tanulmányainak éppen kezdetén; Elizabeth igen
megnyerőnek találta, s ez csak megerősítette a fiatalemberrel kapcsolatos terveket. Meghívták
Kellynch kastélyba; sokat emlegették, egész évben várták: hiába, nem jelentkezett. A
rákövetkező tavasszal ismét találkoztak vele a városban, éppoly megnyerőnek találtatott,
ismét bátorították, meghívták, elvárták, megint csak nem jött, s a következőkben azt a hírt
kapták felőle, hogy megházasodott. Ahelyett, hogy jó szerencséjét azon az úton kereste volna,
mely az Elliot ház örököse számára kijelöltetett, függetlenséget teremtett magának egy
alacsonyabb születésű, gazdag nővel kötött házasság révén.
Sir Walter ezt rossz néven vette. Úgy érezte, lévén a ház feje, a fiatalembernek ki kellett
volna kérnie a véleményét ebben a kérdésben, különösen miután ő kinyilvánította
segítőkészségét:
- Hiszen biztosan láttak bennünket együtt - jelentette ki -, egyszer a Tattersallban és kétszer a
Ház folyosóján.
Ki is fejezte rosszallását, ámde ez tagadhatatlanul kevéssé vétetett figyelembe. Mr. Elliot
mentegetőzni sem próbált, s olyan nemtörődömséget tanúsított a család iránt, hogy Sir Walter
véleménye szerint meg sem érdemli, hogy figyelmükre méltassák; ezzel meg is szakadt
köztük minden érintkezés.
Ez a furcsa história Mr. Elliot körül még jó néhány év múltán is bosszantotta Elizabethet,
akinek a fiatalember önmagában is tetszett, de még fokozottabban amiatt, hogy apjának ő az
örököse, s erős családi büszkesége csakis őbenne látott Sir Walter legidősebb leánya számára
méltó házastársat. Áttekintve a baronetek névsorát A-tól Z-ig, egyetlenegyet sem talált, akit
annyira szíve szerint ismert volna el magával egyenrangúnak, mint őt. De olyan minősíthe-
tetlenül viselkedett, hogy Elizabeth - bár éppen történetünk idején (1814 nyarán) gyászolta
fekete szalaggal rokona feleségét - nem tartotta a fiatalembert arra érdemesnek, hogy ismét
gondoljon rá. Szégyenletes első házasságát talán még meg lehetne bocsátani, hiszen semmi ok
feltételezni, hogy gyermek származott volna belőle emlékeztetőül, ha ennél súlyosabbat nem
vét; ám, amint a kedves ismerősök szokásos közbelépése folytán tudomásukra jutott,
fölöttébb tiszteletlenül nyilatkozott egész családjukról, lekicsinyelte, semmibe vette a vért,
amelyből származik, s azt a méltóságot, mely majdan reá száll. Ez pedig megbocsáthatatlan.
Ilyen érzések és gondolatok nyugtalanították Elizabeth Elliotot, ilyen gondok elegyedtek,
ilyen izgalmak hoztak változatosságot élete színterének egyformaságába és eleganciájába,
jómódjába és ürességébe - efféle érzelmek fűszerezték az egyazon vidéki kör
eseménytelenségében leélt hosszú éveket -, ezek töltötték ki az űrt, mely abból adódott, hogy
otthonán kívül hasznos dolgot nem művelt, s az otthoni foglalatosságokhoz sem volt sok
hajlama.
Ám most egyéb gond is emésztette. Egyre súlyosbodtak Sir Walter anyagi nehézségei. Jól
tudta Elizabeth: apja azért lapozgatja mostanában annyit a Nemesi Almanachot, hogy elhesse-
gesse fejéből a kereskedők nyomasztó számláinak gondját meg ügyei intézőjének, Mr.
Shepherdnek kellemetlen intelmeit. A birtok jól jövedelmezett, mégsem eléggé ahhoz az
életmódhoz, amely Sir Walter elképzelése szerint Kellynch urát megilleti. Lady Elliot
életében a tervszerűség, mérséklet és takarékosság arra szorította, hogy jövedelme keretein
belül gazdálkodjék; de feleségével együtt sírba szállt minden ésszerű megfontolás is, és attól
fogva Sir Walter állandóan áthágta a józanság határait. Képtelen volt a kiadásait korlátozni;
hiszen nem tesz ő semmi mást, csak amit a rangja rákényszerít; ám hiába volt teljesen ártatlan
a dologban, nemcsak szörnyen eladósodott, hanem egyre sűrűbben kellett hallania is erről,
úgyhogy már felesleges lett volna titkolnia a lánya elől. Legutóbb Londonban, tavaszi
látogatásuk folyamán meg is pendítette a dolgot; odáig jutott, hogy megjegyezze:
- Nem tudnánk takarékoskodni? Nem jut eszedbe olyan tétel, ahol csökkenthetnénk a kiadásokat?
És meg kell hagyni Elizabethnek, első rémületében nőies nekibuzdulással komolyan meg-
fontolta, mit lehetne tenni, s végül két területen is megtakarítást javasolt: faragják le a jóté-
konykodásban, ami elkerülhető, továbbá mondjanak le a szalon új berendezéséről; s e két
megszorítást még egy jó ötlettel toldotta meg, tudniillik, hogy Anne-nek idén ne vegyenek
ajándékot, amint szokták. Józan javaslatok voltak ezek, de nem segítettek a bajon, amelynek
nagyságát Sir Walter hamarosan kénytelen volt megvallani, Elizabeth pedig nem tudott
hathatósabb ötlettel előállni. Úgy érezte, méltánytalanság érte, és csakúgy, mint apja, nagyon
boldogtalan volt; de képtelenek voltak kiagyalni, mi módon csökkenthetnék kiadásaikat
méltóságuk vagy kényelmük elviselhetetlen csorbítása nélkül.
Sir Walter uradalmának csak kis része fölött rendelkezett szabadon; de az sem számított volna
sokat, ha minden holdja elidegeníthető. Odáig süllyedt már, hogy a lehetséges mértékig jel-
zálogkölcsönhöz folyamodott, ám az eladásig soha nem alacsonyodott volna le. Nem, a nevét
ennyire nem szennyezi be. A Kellynch uradalomnak sértetlenül kell tovább szállnia, úgy,
amint ő átvette.
Tanácskozásra hívták két bizalmas barátjukat, a szomszédos vásárvárosban lakó Mr.
Shepherdet és Lady Russellt; s úgy látszik, apa és lánya egyformán olyasmit várt, hogy egyik
vagy másik majd csak kitalál valamit, ami megszabadítja őket gondjaiktól, és csökkenti
költségeiket anélkül, hogy igényességük vagy büszkeségük csorbát szenvedne.
 Második fejezet

Mr. Shepherd, az óvatos, udvarias ügyvéd, ha volt is némi befolyása Sir Walterra, s bármint
vélekedett felőle, szívesebben vette volna, ha a kellemetlent más szorgalmazza, elhárította hát
magától, hogy az ügy érdemére árnyalatnyi célzást is tegyen, csupán annyit mondott, legyen
szabad Lady Russell kiváló ítélőképességére bíznia a kérdést - bizonyos volt benne, hogy a
józan és derék hölgy azokat a rendszabályokat javasolja, amelyeket maga is célravezetőnek
tartott.
Lady Russell aggályos buzgósággal, komoly megfontolással mérlegelte a problémát. Inkább
józan, semmint gyors ítéletű asszony volt, és ennek az ügynek eldöntésében különösen óriási
nehézségekkel küzdött, mivel önmagával is összeütközésbe került. Lévén szigorúan feddhe-
tetlen jellemű hölgy, finoman érzékelte a becsület követelményeit; ám most éppannyira
kímélni akarta Sir Walter érzéseit, amennyire szívén viselte a család tekintélyét, és olyan
arisztokratikus szempontok szerint latolgatta, mi az, ami megilleti őket, ameddig csak
elmehet az, akiben van józanság és tisztességérzet. Jóindulatú, emberszerető, melegen érző, jó
asszony volt; magatartása mindig feltétlenül korrekt, pontosan szem előtt tartotta az
illendőség követelményeit, annyira, hogy modora a jólneveltség mércéjéül szolgálhatott
volna. Művelt, pallérozott elme, általában véve megfontolt és állhatatos - de a származást
illetően voltak előítéletei; nagyra értékelte a rangot s mindazt, ami velejár, s ez némileg
elvakulttá tette a rangbéliek hibáival szemben. Lévén csupán lovag özvegye, megadta
mindazt a megbecsülést, ami a baronetet megilleti; Sir Walter pedig, eltekintve attól, hogy
régi barát, figyelmes szomszéd, nagylelkű földesúr, legdrágább barátnője férje, Anne és
testvérei apja, már csak rangja okán is elvárhatja, hogy nagy együttérzéssel és tapintattal
kezeljék jelenlegi nehéz helyzetében.
Takarékoskodni kell, ehhez nem fér kétség. De arra nagyon vigyázott, hogy ez, amennyire
csak lehet, ne érintse kínosan Elizabethet és apját. Takarékossági terveket vázolt fel, pontos
számadásokat készített, sőt megtette, ami másnak eszébe sem jutott: Anne-nel tanácskozott. A
többiek mintha elfeledkeztek volna arról, hogy neki is köze van a dologhoz, Lady Russell
azonban tanácskozott vele, és nemcsak figyelembe vette a véleményét, hanem bizonyos
mértékig annak alapján készítette el takarékossági tervezetét, melyet végül átnyújtott Sir
Walternak. Anne a becsület oldalán állt javaslataiban, a rang követelményeivel szemben.
Erélyesebb intézkedéseket kívánt, csaknem teljes reformálást, hogy minél gyorsabban szaba-
duljanak az adósságoktól, egyébbel ne is törődjenek, csak azzal, mi igazságos és mi méltá-
nyos.
- Ha erre rá tudjuk venni apádat - mondta Lady Russell a papírjait lapozgatva -, sokat
elérhetünk. Ha belemegy ezekbe a megszorításokba, nem egészen hét év alatt tisztán áll; és
remélem, sikerül meggyőznünk őt és Elizabethet, hogy Kellynch kastély tekintélye tény, azt
nem csorbítja holmi takarékosság; Sir Walter igazi méltóságát értelmes ember szemében
távolról sem csökkenti, ha tisztességes emberhez méltóan jár el. Hiszen nem tesz egyebet,
mint amit igen sok élenjáró família már megtett... vagy legalábbis meg kellene tennie. Ebben
a dologban nincsen semmi rendkívüli. Márpedig gyakran éppen az a legkínosabb, ha a meg-
szokottól eltérően cselekszünk vagy viselkedünk. Bízom benne, hogy sikerül, amit akarunk.
Komolyan és határozottan kell fellépnünk - hiszen végül is, aki adósságot csinál, meg is kell
fizetnie; s noha sok mindenben tekintetbe kell vennünk, hogyan érez apád mint nemesember
és a nemzetség feje, mégis az a legfontosabb, hogy tisztességes emberhez illően járjon el.
Anne azt szerette volna, ha apja ebből az alapelvből kiindulva oldaná meg a kérdést, s erre
szorítanák barátai is. Úgy vélte, apja elengedhetetlen kötelessége teljesen tisztáznia magát a
hitelezői igények alól, amilyen gyorsan csak a legszigorúbb takarékossági rendszabályokkal
megvalósítható, s ameddig ez végképp meg nem történt, addig nem méltóság a méltóság. Ezt
szerette volna előírni, s magára nézve kötelezőnek érezte. Nagyra értékelte Lady Russell
befolyását, ami pedig azt a szigorú önmegtagadást illeti, amit lelkiismerete diktált, úgy érezte,
nem volna sokkal nehezebb családját a dolgok teljes megreformálására rávenni, mint a
félmegoldásra. Amennyire apját és Elizabethet ismerte, úgy vélte, aligha kevésbé fájdalmas
nekik az egyik pár lovat feláldozni, mint mind a kettőt, és így továbbhaladva Lady Russell
listáján, minden megszorítást túlságosan enyhének tartott.
Hogy milyen fogadtatásban részesültek volna Anne jóval szigorúbb javaslatai, nem sokat
számít. Lady Russell ugyanis nem ért el semmit - ezzel megalkudni képtelenség, ez elviselhe-
tetlen - mindössze ennyi volt a válasz.
Még mit nem! Lenyirbál mindent, ami kellemes az életben! Az utazásokat, Londont, a
személyzetet, lovakat, asztali örömöket - csökkentések, korlátozások mindenütt. Hogy ezentúl
még olyan társadalmi szintet se engedhessen meg magának, mint akármelyik egyszerű
úriember! Nem, akkor már inkább nyomban elhagyja Kellynch kastélyt, semhogy ilyen
szégyenteljes körülmények között éljen itt tovább.
Elhagyni Kellynch kastélyt! Mr. Shepherd azonnal felkarolta az ötletet. Neki az volt a fontos,
hogy Sir Walter költségeit radikálisan csökkentsék, és személyes meggyőződése szerint, ha
tartózkodási helyét meg nem változtatja, nem mennek semmire.
Minthogy az ötletet maga a döntésre illetékes személy vetette fel - mondta -, most már
skrupulus nélkül megvallhatja, magának is tökéletesen ugyanez a véleménye. Nem látszik
valószínűnek, hogy Sir Walter életstílusán lényegbevágóan változtatni tudna olyan otthonban,
melyben ápolnia kell a vendégszeretet hagyományát, fenntartani az ősi méltóság fényét. Sir
Walter bárhol egyebütt tetszése szerint dönthet; bárhogy él, a maga ura lesz, és környezetének
példaképe.
Sir Walter tehát elhagyja Kellynch kastélyt - néhány napi kétség és bizonytalanság után,
vajon hol telepedjék le, eldőlt a nagy kérdés, és kialakultak a változás körvonalai is.
Három eshetőség merült fel: London, Bath, avagy valahol egy vidéki ház. Anne minden-
képpen a harmadik megoldást vette volna szívesen. Egy kisebb ház a környéken, ahol nem
nélkülöznék Lady Russell társaságát, Mary közelében maradnának, és néha része lehetne
abban az örömben is, hogy Kellynch parkjában kószáljon, ez lett volna szíve vágya. De hát,
mint rendszerint, ezúttal is az volt a sorsa, hogy végképp nem a kedvére döntöttek. Nem
szerette Batht, nem érezte ott jól magát - ám ezentúl Bath lesz az otthona.
Sir Walter eleinte inkább Londont választotta volna, ám Mr. Shepherd úgy vélte, nem lehet
megbízni benne, ha Londonba kerül, ügyesen lebeszélte hát szándékáról, és sikerült hajlandó-
ságát Bath felé terelnie. Sokkal biztonságosabb hely az a hozzá hasonló úriemberek számára -
ott viszonylag kevés pénzen fontos személyiség lehet. Bath mellett szólt és Londonnal
szemben súlya szerint vettetett latba két fontos érv: hogy nincs túlságosan messze, mindössze
ötven mérföld távolságra van Kellynchtől, meg hogy Lady Russell a tél bizonyos részét
minden évben ott tölti; a választás tehát a hölgy nagy megelégedésére szolgált, maga is első-
sorban Batht ajánlotta volna, s mind Sir Walter, mind Elizabeth megerősödött abban a
hitében, hogy sem tekintélyük, sem szórakozási lehetőségük nem csökken, ha időlegesen ott
telepszenek le.
Lady Russell úgy érezte, kénytelen drága Anne-je ismert óhajával ellentétesen állást foglalni.
Túlzás lett volna olyasmit kívánni Sir Waltertól, hogy kastélya szomszédságában valami
kisebb házban húzódjék meg. Még Anne számára is több keserűséget tartogatna az efféle
döntés, mint most gondolja, Sir Walter lelkének pedig egyenesen iszonyú megpróbáltatás
lenne. S hogy Anne annyira viszolyog Bathtól, az Lady Russell szerint előítélet, nincs való-
ságos alapja, abból eredhet, hogy anyja halála után három évig oda került intézetbe, s csak
rontott rajta, hogy amaz egyetlen téli szezon folyamán, melyet vele együtt ott töltött, Anne
nem volt éppen a legjobb hangulatban.
Egy szó, mint száz, Lady Russell rajongott Bathért, bízvást feltételezte hát, hogy mind-
annyiuknak megfelel majd; s ami ifjú barátnője egészségét illeti, úgy vélte, ha a meleg nyári
hónapokat Kellynch kúriában nála tölti, azzal minden ártalmat elkerülhetnek; különben
ezúttal olyan változásról van szó, amely Anne egészségének, valamint kedélyállapotának
csakis javára válhat. Anne eddig amúgy is túlságosan kevés időt töltött otthonától távol: a
társaságban alig ismerik. Hangulata sem valami derűs. Nagyobb társaság nyilván jót tenne
neki. És Lady Russell szívesen venné, ha minél többen megismernék.
Sir Waltertól semmiképpen sem kívánhatják, hogy a kastély közvetlen szomszédságában
húzódjék meg - ezt erősen alátámasztotta egy rendkívül nyomatékos szempont, amelyet
szerencsére már kezdettől fogva figyelembe vettek. Hiszen nemcsak elhagyná, hanem látnia is
kellene otthonát más kézben; márpedig ez olyan erős megpróbáltatás, ami sok lenne a Sir
Walterénál keményebb koponyának is. Kellynch kastélyt bérbe kell adni. Ez azonban
maradjon mélységes titok; legszűkebb körükön kívül egyetlen hang se szivárogjon ki belőle.
Sir Walter nem tudná elviselni a megaláztatást, ha köztudomásúvá válnék, hogy bérbe akarja
adni a házát - Mr. Shepherd csak egyetlenegyszer ejtette ki a száján a „hirdetés” szót, de meg-
kísérelni se merészelte volna még egyszer; Sir Walter nyersen elutasította még a gondolatát is
annak, hogy kastélyát bármi módon kínálgassák; megtiltotta akár a leghalványabb célzást is
affélére, hogy szándékában volna, bérbe adni; erre csakis abban az esetben hajlandó, ha
valami minden tekintetben feddhetetlen pályázó önként jelentkezik, de még akkor is - ha
egyáltalán - csak a maga diktálta feltételekkel és nagy kegyként adja oda.
Mennyire kéznél vannak az érvek, hogy helyeseljük, amit amúgy is szeretnénk! Lady Russell-
nak megvolt rá az oka, hogy boldog legyen, amiért Sir Walter családjával együtt távozik a
környékről. Elizabeth ugyanis újabban bizalmas baráti kapcsolatot tart fenn olyasvalakivel,
akitől ő szívesebben látná minél távolabb. Mr. Shepherd lánya az illető, aki rosszul sikerült
házasságának felbomlása után visszatért apja házába, két gyermek terhével a vállán. Eszes
fiatalasszony volt, értette a módját, hogyan járjon valakinek a kedvében; legalábbis a
Kellynch kastélybeliek kedvében; annyira behízelegte magát Elliot kisasszonynál, hogy újra
meg újra meghívták szállóvendégnek, mégpedig Lady Russell figyelmeztetése ellenére, aki
végképp nem tartotta ezt helyénvaló barátságnak, és óvatosságra, sőt tartózkodásra intett.
De Lady Russellnak voltaképpen alig volt befolyása Elizabethre, és inkább csak azért
szerette, mert szeretni akarta, nem pedig mert Elizabeth megérdemelte. Lady Russell soha
nem kapott tőle formális tiszteletadásnál többet, legfeljebb udvarias megnyilatkozásokat; soha
nem sikerült semmit elérnie, amit keresztül akart vinni, ha Elizabeth hajlandóságával nem
egyezett. Újra meg újra komolyan próbálkozott például azzal, hogy Anne-t is vonják be a
londoni kirándulásokba, mert bántotta az ismételt igazságtalan, méltánytalan és önző
magatartás, amivel a lányt kirekesztették az effélékből; s ennél jelentéktelenebb dolgokban is
igyekezett Elizabeth javára érvényesíteni a maga jobb ítélőképességét és élettapasztalatát, ám
mindenkor hiába: Elizabeth ment a maga útján - de még sosem szállt szembe Lady Russell
véleményével olyan eltökélten, mint most, Mrs. Clay pártján. Elfordult olyan érdemes
társaságtól, amilyen a húga, s olyan teremtésre pazarolta szeretetét és bizalmát, aki legfeljebb
udvarias tartózkodást érdemelt volna.
Lady Russell ítélete szerint Mrs. Clay társadalmi helyzete nagyon is alatta állt Elizabethének,
jelleménél fogva pedig rendkívül veszedelmes társaságnak tartotta - és ha a költözködés
elválasztja őket egymástól, s Elliot kisasszony új környezetében hozzá sokkal méltóbb
bizalmas barátnőket talál, az feltétlenül kívánatos változás volna.
 Harmadik fejezet

- Bátorkodom megjegyezni, Sir Walter - mondta egyik délelőtt Kellynch kastélyban Mr.
Shepherd, s letette az újságot -, hogy a körülmények pillanatnyi alakulása számunkra nagyon
is kedvező. Ez a békekötés valamennyi gazdag tengerésztisztünket partra veti. Az most mind
otthont keres magának. Alkalmasabb pillanat el sem képzelhető. Most válogathat a bérlőkben,
Sir Walter, mégpedig módfelett megbízható bérlőkben. Számos tekintélyes vagyon
keletkezett a háború folyamán. Ha valami gazdag admirálissal hozná össze a sors, Sir
Walter...
- Azt nevezném én szerencsés fickónak, Shepherd - válaszolt Sir Walter -, erre csak ennyit
mondhatok. Kellynch kastély igazi zsákmány volna számára; életének legnagyobb hadizsák-
mánya, bármennyit söpört is be ezelőtt, mi, Shepherd?
Mr. Shepherd nevetett a tréfán, mivel jól tudta, ezt várják tőle, majd így folytatta:
- Bízvást állíthatom, Sir Walter, hogy a tengerész urakkal igen előnyösen lehet üzletet kötni.
Szereztem némi tapasztalatot üzletkötési módszereikről, s megvallhatom, rendkívül nagyvo-
nalúak. Aligha találnánk alkalmasabb, kívánatosabb bérlőt, mint közülük valakit. Ennélfogva,
Sir Walter, bátorkodnám azt tanácsolni, már amennyire kiszivárgott volna szándékának a
híre... amely lehetőséget számításba kell vennünk, hiszen jól tudjuk, mennyi nehézséggel jár a
világ egyik felének viselt dolgait és szándékait elfedni a másik felének tudomása és kíván-
csisága elől... a rangnak árnyoldalai is vannak. Én, John Shepherd, tetszésem szerint titokban
tarthatom családi ügyeimet, minthogy senki sem tartaná érdemesnek szemmel tartani engem,
ámde Sir Walter Elliotra sok tekintet szegeződik, s előlük elrejtőzni módfelett nehéz volna...
így hát megkockáztatnám a kijelentést, hogy korántsem lepne meg, ha minden óvatosságunk
ellenére kívülállók hírét vették volna a tényállásnak, s ezt feltételezve - mert kétségkívül
találkozunk majd efféle próbálkozással - hadd jegyezzem meg, hogy szerintem feltétlenül
érdemes volna valamelyik tengerészparancsnokunk ajánlatát figyelembe vennünk - s még
tisztelettel hozzáfűzném, hogy két órán belül bármikor Sir Walter rendelkezésére állhatok,
nem is kell addig fáradnia a válasszal.
Sir Walter csak bólintott erre. Hamarosan azonban felkelt székéből, fel-alá járkált a szobában,
majd epésen megjegyezte:
- Nemigen akad a tengerészet tiszt urai között, aki nem álmélkodik el, ha egy szép napon
efféle házban találja magát.
- Hát körülnéznek majd, és kétségkívül áldják jó szerencséjüket - jegyezte meg Mrs. Clay,
mivelhogy Mrs. Clay is jelen volt; apja hozta magával, mert semmi sem volt annyira üdvös
hatással Mrs. Clay egészségére, mint ha átkocsikázott Kellynch kastélyba -, de tökéletesen
egyetértek apámmal abban, hogy el sem képzelhető kívánatosabb bérlő valamelyik tenge-
résznél. Alkalmam volt jó néhányukat megismerni, és azon felül, hogy igen bőkezűek,
minden tekintetben olyan rendszeretőek és gondosak! Itt vannak ezek az értékes képek, ha itt
óhajtja hagyni őket, Sir Walter, akkor is teljes biztonságban tudhatja valamennyit. Mindennek
kiválóan gondját fogják viselni a házon belül és kívül! A kertek, sövények szinte éppolyan
ápoltak lesznek, mint most. És Elliot kisasszonynak sem kell majd attól tartania, hogy
elhanyagolják azt az elragadó virágoskertjét.
- Ami ezeket a dolgokat illeti - szólalt meg ismét Sir Walter hűvösen -, feltéve, hogy valóban
kénytelen leszek bérbe adni a házamat, még korántsem döntöttem el, hogy a hozzá tartozó
privilégiumokkal mi legyen. Nem mondhatnám, hogy széles jogkörrel szándékozom felru-
házni leendő bérlőmet. Természetesen a park nyitva áll majd előtte, és nem sok tengerésztiszt
vagy egyéb körbe tartozó egyén mondhatja el magáról, hogy ehhez hasonló terület birtokában
lenne; ám az, hogy mennyire korlátoznám a szórakozás célját szolgáló területek használatát,
már más kérdés. Nem nagyon örülnék például annak, ha a sövény kertjeim és lugasaim
bármikor hozzáférhetők lennének; továbbá Elliot kisasszonynak is azt ajánlanám, legyen
óvatos a virágoskertje tekintetében. Nagyon kevéssé hajlok arra, hogy a Kellynch kastély bér-
lőjének különösebben kedvezzek, azt kijelenthetem, akár tengerész, akár katona lesz az illető.
Rövid szünet után ismét Mr. Shepherd vette át a szót:
- Ilyen esetekben bevett szokások könnyítik meg és teszik mindenben világossá a helyzetet
földesúr és bérlő között. Sir Walter érdeke biztos kezekbe van letéve. Számíthat rám, ügyelni
fogok arra, hogy semmiféle bérlő ne kapjon több jogot, mint amennyi megilleti. Még azt a
kijelentést is megkockáztatnám, hogy Sir Walter Elliot félig sem őrködhet oly féltékenyen a
tulajdonára, mint amennyire John Shepherd teszi majd helyette.
Most Anne is megszólalt:
- Azt hiszem, a tengerészek, akik oly sokat tettek értünk, legalább annyi joggal pályázhatnak
mindama kényelemre és privilégiumra, amit az ilyen otthon nyújt, mint bármely más foglal-
kozáshoz tartozók. Meg kell hagyni, a tengerészek keményen megdolgoznak a kényelmükért.
- Nagyon igaz, nagyon igaz, amit Anne kisasszony mond - csatlakozott a megjegyzéshez Mr.
Shepherd, s - ó, de mennyire! - helyeselt a lánya; ám kis idő múltán Sir Walter a következő-
képpen nyilatkozott meg:
- E pályának megvannak az érdemei, de nagyon nem szívesen látnám bármelyik barátomat
közéjük tartozónak.
- Valóban? - hangzott erre mindenfelől meglepett pillantások közepette.
- Hogyne; két okom is van, hogy viszolyogjak e pályától: két igen alapos ellenvetésem. Az
első, hogy obskurus születésű egyéneket méltatlanul előkelő pozícióba juttat, olyan meg-
becsült helyzetbe emeli őket, amilyenről apjuk, nagyapjuk nem is álmodhatott; másodszor, ez
a foglalkozás ijesztően kikezdi a férfi ifjúságát és életerejét: a tengerész hamarabb öregszik,
mint más férfi; ezt megfigyeltem egész életemben. Aki a tengerészetnél szolgál, jobban ki van
téve annak a megaláztatásnak, hogy fölébe emelkedik olyasvalaki, akinek apját az ő apja
szóra sem méltatta volna, ráadásul idő előtt veszti el vonzó külsejét, és válik visszataszítóvá,
sokkal korábban, mint az élet más területén. A múlt év tavaszán, városi tartózkodásom során
találkoztam két férfival; mindketten kirívó példái annak, amiről beszélek. Az egyik Lord St.
Ives, akinek apja, mint jól tudjuk, vidéki lelkész volt, és száraz kenyérre se igen telt neki;
kénytelen voltam beletörődni az asztalnál Lord St. Ives és egy bizonyos Baldwin admirális
elsőbbségébe, akinél siralmasabb külsejű figurát elképzelni sem lehet, mahagóniszínű az arca,
cserzett és fantasztikusan barázdált a bőre, csupa ránc, egy oldalra alig jut kilenc szál ősz haj,
a feje búbján meg semmi, csak egy pötty púder. „Az Isten szerelmére, ki ez a vénség?” -
fordultam egy közelemben álló ismerősömhöz. (Sir Basil Morley volt egyébként.) „Vénség! -
kiáltott fel Sir Basil -, ez Baldwin admirális. Mit gondol, hány éves?” Mire én: „Hatvan, de
lehet hatvankettő is.” „Negyven - felelte Sir Basil -, negyven, egy nappal se több.” Elképzel-
hetik a meglepetésemet; nem felejtem el egyhamar Baldwin admirálist. Sosem láttam ilyen
nyomorúságos példáját annak, mit művelhet egy emberrel a tengeren töltött élet; de tudomá-
som szerint bizonyos mértékig valamennyien így vannak ezzel: ide-oda hányódnak,
mindenféle éghajlatnak meg az időjárásnak kiszolgáltatva, míg a végén már rájuk nézni sem
lehet. Az a kár, hogy nem verik őket agyon idejében, még mielőtt elérnék Baldwin admirális
korát.
- No de Sir Walter - kiáltott fel Mrs. Clay -, kissé túlzásba viszi a szigorúságot! Legyen
szegények iránt egy kicsit könyörületesebb. Nem mindnyájan születünk szépnek. A tenger
pedig kétségkívül nem szépítőszer; és a tengerészek bizony idő előtt öregszenek, ezt gyakran
megfigyeltem; nagyon hamar elvesztik fiatalos külsejüket. De vajon egyéb hivatásokkal nem
így áll-e a dolog, mondhatnám úgy is, a legtöbb pályán. A katonák a tényleges szolgálatban
semmivel sincsenek jobb helyzetben; s békésebb hivatások is járnak annyi munkával s ha nem
testi, hát szellemi erőfeszítéssel, amely nyomot hagy a férfin, s ritka kivétellel idősebbnek
mutatja koránál. Az ügyvéd gondterhelten hajszolja magát; az orvos készenlétben áll minden
órában, s útra kel, akármilyen idő járja; sőt még a pap is - itt egy kis szünetet tartott, hogy
megfontolja, mi illene a papra -, még a pap is, mint tudja, kénytelen fertőzött levegőjű beteg-
szobába elmenni, kiteszi egészségét és külsejét a mérgezett légkör ártalmainak. Valójában
már régen meggyőződtem róla, hogy bár minden hivatás szükséges és tisztes, csak azok, akik
nem kényszerülnek semelyik pálya követésére sem, rendszeres életmódot folytatnak vidéken,
maguk döntik el mindennek az idejét, kedvük szerint élnek a maguk birtokán, és nem gyötrik
magukat azzal, hogy magasabbra törjenek, amint mondom, csakis az ő osztályrészük meg-
tartani az egészséges s jó külső áldását, ameddig csak lehetséges: aki nem tartozik közéjük, az
bizony sokat veszít az előnyös megjelenéséből, amint már nem egészen fiatal.
Mintha a jövőbe látás adománya sugallta volna Mr. Shepherdnek, hogy annyi buzgalommal
igyekezzék megnyerni Sir Walter hajlandóságát egy tengerésztiszt bérlő iránt; a legelső
igényt ugyanis egy bizonyos Croft admirális nyújtotta be, akivel az ügyvéd Tauntonban
találkozott össze, ahol a negyedévi bírósági ülésszakon vett részt, a fenti beszélgetés után
hamarosan; voltaképpen egy londoni üzletbarátja hívta fel a figyelmét az admirálisra.
Értesülése szerint, melyet igyekezett mielőbb továbbítani Kellynchbe, Croft admirális
Somersetshire-ben született, s mivel igen csinos vagyont szerzett, szeretne szülőföldjén
letelepedni; azért is ment Tauntonba, hogy hirdetések alapján megtekintsen néhány
környékbeli házat, de egyiket sem találta megfelelőnek; történetesen hallott róla - pontosan
úgy, amint megjósolta, jegyezte meg Mr. Shepherd: Sir Walter szándéka nem maradhatott
titokban -, történetesen tudomására jutott, hogy esetleg lehetséges volna kibérelnie Kellynch
kastélyt, értesült továbbá az ő (Mr. Shepherd) kapcsolatáról a kastély urával, bemutatkozott,
hogy közelebbről érdeklődjék a dolog felől, és meglehetősen hosszú tárgyalásuk folyamán
nyomatékosan hangsúlyozta hajlandóságát, már amennyire ezt olyan ember teheti, aki az
objektumot csak hallomásból ismeri; és azzal az egyenes és minden részletre kiterjedő
beszámolójával, amelyet magáról és ügyeiről adott, tökéletesen meggyőzte Mr. Shepherdet,
hogy megbízható és felelősségteljes bérlőnek bizonyulna.
- És ki ez a Croft admirális? - vetette oda a kérdést hűvösen és gyanakvón Sir Walter.
Mr. Shepherd kezeskedett érte, hogy úri családból való, és megemlítette egy helység nevét;
Anne pedig az ezt követő csendben hozzátette:
- A fehér szalagos hajóraj ellentengernagya. Részt vett a trafalgari ütközetben, azután Kelet-
Indiába került, s úgy tudom, jó néhány évig ott állomásozott.
- Akkor biztosra veszem - állapította meg Sir Walter -, hogy olyan narancsvörös a képe, akár
a kézelő meg a körgallér a szolgáim libériáján.
Mr. Shepherd sietett bizonygatni, hogy Croft tengernagy jó egészségben lévő, szívélyes, jó
megjelenésű férfi, cserzett bőrű egy kicsit, az igaz, de nem túlzottan; igazi úriember, a
nézeteiben csakúgy, mint a magatartásában; és egyáltalán nem valószínű, hogy nehézséget
támasztana a feltételekben - csak kényelmes otthont kíván, azt viszont szeretné a lehető
leghamarabb elfoglalni; nagyon jól tudja, meg is kell fizetnie, azzal is tisztában van, hogy az
ilyen rangos, teljesen bebútorozott háznak mennyi lehet a bére, talán akkor sem lepődött
volna meg, ha Sir Walter többet kér érte, érdeklődött az uradalom iránt is - boldogan vállalná
a bérletet, de semmiképpen sem ragaszkodik hozzá -, mint mondta, néha szereti megsétáltatni
a puskáját, de vadra nemigen lő - szóval igazi úriember.
Mr. Shepherd ékesszólóan állt ki az ügyben, elmondta a tengernagy családi körülményeit,
amelyek alapján különösen kívánatos bérlő volna. Nős ember ugyanis, de gyermektelen;
ennél jobbat kívánni sem lehet. Az olyan ház, jegyezte meg Mr. Shepherd, ahol nincs úrnő,
sosem eléggé gondozott; nem tudná megmondani, vajon a bútorzat nem sínyli-e meg legalább
annyira, ha nincs úrnő a házban, mint azt, ha sok a gyerek. Nincs a világon jobb gondviselője
a berendezésnek a gyermektelen úrnőnél. - Mr. Shepherdnek alkalma volt találkozni Mrs.
Crofttal is; megjelent az admirálissal együtt Tauntonban, részt vett úgyszólván mindvégig
kettejük tárgyalásain.
- És igen nyájas szavú, finom, okos hölgynek látszott - folytatta -, több kérdést tett fel a
házra, a feltételekre, az adókra vonatkozólag, mint az admirális, és úgy láttam, üzleti
ügyekben járatosabb is nála. S ezenfelül, Sir Walter, kiderült, hogy akár a férjének, neki is
van némi köze ehhez a vidékhez; tudniillik nővére egy úriembernek, aki valamikor itt élt
köztünk, ő maga mesélte, nővére annak az úrnak, aki néhány évvel ezelőtt itt élt
Monkfordban. Az áldóját, hogy is hívják? Pillanatnyilag nem jut eszembe a neve, pedig ott
emlegettük. Pénelopé, drágám, nem segítenél ki, mi a neve annak az úrnak, aki Monkfordban
lakott, tudod, Mrs. Croft öccsének?
Csakhogy Mrs. Clay olyan élénk beszélgetésbe merült Elliot kisasszonnyal, hogy meg sem
hallotta a kérdést.
- Fogalmam sincs, kire gondol, Shepherd. Monkfordban élő úriemberre nem emlékszem az
öreg Trent kormányzó ideje óta.
- Még ilyet, de furcsa! Az lesz a vége, hogy elfelejtem a saját nevemet is, pedig nagyon
ismerős névről van szó, látásból jól ismertem az illető urat; százszor is láttam; sőt emlékszem,
egy alkalommal jogi tanácsért fordult hozzám, valami kihágási ügyben a szomszédjával
szemben; egy gazda legénye betört a gyümölcsösébe, ledöntötte a kerítést, almát lopott, tetten
is érték; később aztán tanácsom ellenére békésen kiegyeztek. Igazán nagyon furcsa!
Egy percnyi csönd.
- Azt hiszem - szólalt meg Anne -, Mr. Wentworthre gondol.
Mr. Shepherd nem győzött hálálkodni.
- Hát persze hogy Wentworth a neve! Mr. Wentworth az illető. Segédlelkész volt
Monkfordban jó néhány évvel ezelőtt, talán emlékszik, Sir Walter, két vagy három
esztendeig. Körülbelül ...5 táján került ide, ha jól tudom. Bizonyára emlékszik rá.
- Wentworth? Ó, hogyne, tudom már. Mr. Wentworth, a monkfordi segédlelkész. Csakhogy
félrevezetett engem azzal, hogy az úriember kifejezést használta, azt hittem, vagyonos
emberről beszél: Mr. Wentworthre jól emlékszem, csakhogy az egy jelentéktelen fickó;
semmiféle rokoni kapcsolatáról nem tudok, semmi köze a straffordi Wentworth családhoz. Az
ember elcsodálkozik, hány nemesi név válik mindennapivá.
Mr. Shepherd belátta, hogy Croftéknak ezzel a rokonságával Sir Walternál nem sokra megy,
szóba sem hozta hát többé, hanem nagy lelkesedéssel azokat a körülményeket ecsetelte,
melyek vitathatatlanul mellettük szólnak; korukat, a család létszámát és gazdagságát; milyen
nagyra tartják Kellynch kastélyt, s mennyire óhajtanák azt a megtiszteltetést, hogy Sir Walter
Elliot bérlőivé váljanak, ami igencsak fura ízlésre vall, ha tisztában vannak mindazzal, ami
Sir Walter elképzelései szerint a leendő bérlő kötelezettségeit és jogait alkotja.
Végül is sikerült a dolog; bármennyire rossz szemmel nézte is Sir Walter azt a személyt,
akinek szándékában áll az ő házát lakni, s bár úgy vélte, kimondhatatlanul jól járnak, még ha
a legmagasabb bérösszeget fizetik is. Annyira mégis beadta a derekát, hogy engedélyezte Mr.
Shepherdnek a további tárgyalást a szerződés ügyében, sőt felhatalmazta, keresse fel a még
mindig Tauntonban tartózkodó Croft admirálist, s tűzzenek ki egy napot, amikor megtekint-
heti a házat.
Sir Walter nem volt éppen bölcs; ám annyi élettapasztalatot mégiscsak szerzett már, hogy
belássa, kifogástalanabb bérlő, mint amilyennek Croft admirális méltán ígérkezik, aligha fog
jelentkezni. Eddig terjedt a józan belátása; a hiúsága viszont további balzsammal is szolgált,
nevezetesen azzal, hogy a tengernagy társadalmi pozíciója elég magas, ám mégsem
túlságosan az. Nagyon jól hangzik majd, ha megjegyzi: „Bérbe adtam a házamat Croft
admirálisnak” - ez egészen más, mintha bármiféle Mr.... volna az illető; egy Mr....
(leszámítva talán ötöt-hatot az egész országban) neve után mindig valami magyarázó
kiegészítésre volna szükség. Egy tengernagy mindenképpen elég jelentős személyiség, ámde
mégsem annyira, hogy a baronet rangja kicsinek tűnne mellette. Mindenféle ügyletükben
vagy találkozásaik során Sir Walter Elliotot illeti az elsőbbség.
Elizabeth egyetértése nélkül nem lehet véglegesen semmit eldönteni; de ő annyira vágyódott
már elköltözni a kastélyból, hogy boldog volt. Végre adódott egy bérlő, azzal megállapodnak,
és lebonyolítják a dolgot; nem is hátráltatta a döntést egy szóval sem.
Mr. Shepherd teljes felhatalmazást kapott az ügy lebonyolítására; s mikor már eljutottak
idáig, Anne, aki eddig figyelmesen végighallgatott mindent, távozott a szobából, hogy a friss
levegőn lehűtse égő arcát; s miközben kedvenc lugasa felé tartott, halk sóhajjal mondta
magában: - Néhány hónap múlva talán majd ő sétál ezen az úton.
 Negyedik fejezet

Ő nem Mr. Wentworth, az egykori monkfordi segédlelkész volt, bármennyire is ezt sejteti a
látszat, hanem bizonyos Frederick Wentworth kapitány, öccse az előbbinek, aki a St. Domin-
gótól nem messze lezajlott ütközetben kitüntette magát, amiért jutalmul parancsnokká
nevezték ki, s mivel nem kapott nyomban új beosztást, 1806 nyarán Somersetshire-be látoga-
tott; szülei már nem éltek, s fél esztendőre Monkfordban talált otthonra. Akkoriban feltűnően
jó megjelenésű fiatalember volt, nagy műveltségű, szellemes, éles elméjű; Anne pedig finom,
szerény, jó ízlésű és melegszívű, nagyon szép lány. Félennyi vonzó tulajdonság is elegendő
lett volna mindkét részről, mivel a fiatalembernek semmi dolga nem volt, a lánynak pedig
szinte senkije, akire érzelmeit pazarolhatta volna; hát még ha ragyogó tulajdonságok bősége
találkozik össze! - az eredmény nem is maradt el. Beletelt egy kis idő, míg megismerték egy-
mást, de amint megismerték, hirtelen mélységesen kölcsönös szerelembe estek. Nehéz volna
eldönteni, melyik látta inkább a megtestesült tökélyt a másikban, valamint azt is, melyikük
volt boldogabb; Anne-e, mikor a fiatalember, vallomását követően, megkérte a kezét, vagy
az, amikor igenlő választ kapott a lánytól.
Ezt rövid, igen boldog időszak követte, csakhogy ez az időszak nagyon is rövidnek bizonyult
- hamarosan rájuk szakadt a bánat. Sir Walterhoz fordultak, aki anélkül, hogy beleegyezését
megtagadta, vagy kijelentette volna, hogy ilyesmiről szó sem lehet, döbbent hitetlenkedéssel,
fagyos hűvösséggel, hosszas hallgatással adott negatív választ, határozottan csak azt nyilvá-
nította ki, hogy semmit nem hajlandó tenni a lányáért. Szégyenletesen rangon alulinak tartotta
volna ezt a házasságot; Lady Russell pedig mérsékeltebben és megbocsátható büszkeségtől
indíttatva, úgy fogalmazta meg a véleményét, hogy szerencsétlen házasság lenne belőle.
Anne Elliot, aki születése, szépsége, okossága révén joggal tarthat többre igényt, most tizen-
kilenc évesen dobja oda magát; tizenkilenc évesen jegyezze el magát egy fiatalemberrel, aki
mellett személyes jó tulajdonságain kívül nem szól semmi, a meggazdagodásra sincs más
reménye, csak egy módfelett bizonytalan életpálya kétes eshetőségei, sőt összeköttetése sincs,
mely ezen az életpályán előbbre vinné; ez csakugyan egyértelmű volna azzal, hogy
elpazarolja lehetőségeit, aminek még a gondolata is fájdalmasan érintette Lady Russellt. Anne
Elliot annyira fiatal még, s olyan kevesen ismerik; és most elragadja egy idegen, akinek se
kapcsolata, se vagyona; lesüllyeszti a lányt a nyomasztó, gondterhelt, ifjúságát romboló
függőségbe. Ennek nem szabad megtörténnie, és ha a barátság, a már-már anyai szeretet
segíthet, annak a jogán lép közbe, és nem is fog megtörténni.
Wentworth kapitánynak nem volt vagyona. Pályáján szerencsésen haladt előre, ám amit
könnyen szerzett, könnyen el is költötte, s nem tett félre semmit. Meg volt győződve róla,
hogy rövidesen meggazdagszik - teli volt életerővel és lelkesedéssel, bízott benne, hogy
hamarosan hajót kap, s olyan helyzetbe kerül, hogy mindent elérhet, amit csak akar. Mindig
melléje szegődött a szerencse; ezután még inkább így lesz. Önbizalmának puszta ereje
lenyűgözte, okfejtésének szellemessége pedig teljesen elbűvölte Anne-t. Ám Lady Russell
mindezt egészen másképp látta - a fiatalember lobbanékony természete, aggályokat elvető
gondolkodásmódja reá egészen másképp hatott: súlyosbította az amúgy is szerencsétlen
helyzetet, hogy Wentworth jellemét is nemkívánatosnak kellett tartania; a fiatalember
ragyogó koponya ugyan, de önfejű is. Lady Russellnak nagyon kevés érzéke volt a szellem
szikrái iránt, ami pedig hasonlított a meggondolatlansághoz, attól egyenesen irtózott;
akármilyen megvilágításból nézte ezt a kapcsolatot, mindenképpen helytelenítette.
Azzal az ellenzéssel, amelyet ezek az érzések kiváltottak, Anne nem tudott megküzdeni.
Bármennyire fiatal és engedékeny természetű volt is, valahogy képes lett volna szembeszállni
apja ellenérzésével, melyet testvére részéről nem enyhített egyetlen kedves szó vagy tekintet
sem - de Lady Russellt szerette, mindig megbízhatott benne, szükségszerű volt, hogy meg-
fontolt következetességgel és szerető gyöngédséggel váltig ismételt érvei és tanácsai
megtegyék hatásukat. Meggyőzte a lányt, hogy ez a jegyesség helytelen, oktalan, nem hozzá
illő, jó semmiképp sem származhat belőle. Ám Anne nem önző óvatosságból cselekedett,
amikor végül felbontotta a jegyességet. Ha nem hiszi, hogy inkább a fiatalember, mint a maga
javát szolgálja, nem lett volna képes lemondani róla. Hitt benne, hogy józan önmegtagadásá-
val a fiatalember érdekében cselekszik, s ez a hite szolgált vigaszul az elválás gyötrelmeiben,
a végleges szakításban; márpedig nagyon is rászorult a vigaszra, mert szembe kellett néznie a
fájdalmas ténnyel, hogy a fiatalember egészen másként vélekedik: őt nem győzték meg,
hajthatatlan maradt - s úgy érezvén, hogy a kierőszakolt lemondással Anne méltatlanul bánt
vele, távozott a környékről.
Néhány hónap mindössze: ismeretségük alig kezdődött, már véget is ért; Anne szenvedése
tartósabbnak bizonyult. Érzései és bánata hosszú ideig beárnyékolták számára az ifjúkori
szórakozás örömeit; és idő előtt végleg odalett viruló szépsége és vidám kedélye.
Több mint hét esztendő telt el, amióta e mélabús história véget ért, idővel lényegesen enyhült,
talán fel is oldódott volna erős ragaszkodása a fiatalemberhez - bár az is igaz, hogy Anne
csakis az idő múlására számíthatott; környezetváltozás nem könnyített rajta (leszámítva
közvetlenül a szakítás után egy rövid tartózkodást Bathban), semmi új nem történt, még a
társaságuk sem bővült - nem bukkant fel kellynchi ismeretségi körükben senki, aki állta volna
az összehasonlítást azzal a Frederick Wentworthszel, aki emlékezetében élt. Egyszer ugyan,
huszonkét éves korában, felkérték nevének megváltoztatására, ám a fiatalember hamarosan
készségesebb lélekre talált a húgában; Lady Russell nagyon fájlalta, hogy Anne kosarat adott;
mivel Charles Musgrove olyan férfi elsőszülött fia volt, aki földbirtokának nagysága és
személyes tekintélye folytán Sir Walter után rögtön a második helyet töltötte be a környéken,
ezenfelül a fiatalember jó megjelenésű volt, jelleme is kifogástalan; s meg kell vallani, Lady
Russell nagyobb igényt támasztott azzal szemben, aki a tizenkilenc esztendős Anne kezére
pályázott - huszonkét éves korában már örömmel beérte volna azzal, hogy tisztes körül-
mények között vigyék el az apai ház részrehajló, igazságtalan légköréből, s az ő otthonának
közvetlen közelében telepedjék le. Csakhogy Anne ebben az esetben nem kért és nem
fogadott el tanácsot senkitől; és bár Lady Russell azóta is kitartott meggyőződése mellett,
soha nem óhajtotta volna meg nem történtté tenni az elmúlt eseményeket, de úrrá lett rajta a
már-már reménytelenséggel határos aggodalom: vajon megkörnyékezi-e valaha is jó
képességekkel megáldott, független férfi, rábírja-e végre a házasságra - mert Lady Russell
véleménye szerint gyöngéd érzelmi világával, házias természetével Anne ideális feleség
lenne.
Nem ismerték egymás véleményét, azt sem tudhatták, megváltozott-e avagy ugyanaz maradt
Anne magatartásának legfőbb indítékát illetően, mivel, ezt a témát soha nem érintették - ámde
Anne huszonhét évesen egészen másként vélekedett efelől, mint tizenkilenc éves korában,
amikor meggyőző érvekkel befolyásolhatták gondolkodását. Nem hibáztatta Lady Russellt,
önmagát sem, amiért elfogadta irányítását; csak úgy érezte, ha most egy fiatal pár hasonló
körülmények között hozzá fordulna tanácsért, sosem ajánlana olyasmit, amitől nyomban
biztosan boldogtalanok lesznek, holmi ennyire bizonytalan jövendő szerencse ellenében...
Meg volt győződve arról, hogy az otthoniak rosszallása ellenére, a fiatalember hivatása miatti
aggodalom s minden előre látható gond, akadályok és csalódások közepette is boldogabb
asszony lenne, ha fenntartja, mint amilyen attól lett, hogy feláldozta jegyességét; így lett
volna, biztosan tudta, ha ugyanannyi, sőt akár több fáradság, munka és bizonytalanság jut is
nekik osztályrészül, mint amennyi általában más fiatal párnak, nem is szólva a helyzet tényle-
ges alakulásáról, melynek következtében hamarabb kerültek volna jólétbe, mint amennyire
józanul számíthattak volna rá. A fiatalember minden vérmes reménye, várakozása
megvalósult. Tehetsége és lelkesedése nemcsak előre látta, hanem meg is szabta sikeres
pályafutását. Jegyességük felbomlása után rövidesen beosztást kapott; és bekövetkezett
mindaz, amit előre megmondott a lánynak. Kitüntette magát, hamarosan feljebb lépett a
ranglétrán - és azóta egymás után több hadizsákmány révén nyilván tisztes vagyonra tett szert.
Anne csupán a tengerészeti ranglistára meg újsághírekre támaszkodhatott, de afelől nem
lehetett kétsége, hogy Wentworth meggazdagodott - viszont, s ez a férfi állhatatosságát
dicséri, semmi sem vallott rá, hogy megházasodott volna.
Milyen ékesen, mennyire meggyőzően tudott volna szólni Anne Elliot egy korai meleg
érzelmi kapcsolat oldalán, érvekkel támogatni a jövőbe vetett derűs hitet, szembeállítva azt a
túlzottan aggályoskodó óvatossággal, mely lebecsülni látszik az emberi igyekezetet, sőt
bizalmatlan a Gondviseléssel szemben. Őt kora ifjúságában belekényszerítették a megfontolt-
ságba, s akkor tanult bele a regényes érzelmességbe, mikor már idősebb lett - a természet-
ellenes kezdet természetes következménye.
Ilyen körülmények, emlékek és érzések közepette nem tehetett róla, ha az a hír, hogy Went-
worth kapitány nővére valószínűleg Kellynchben fog lakni, újra életre keltette szívfájdalmát;
és sok kószálás, sóhajtozás kellett hozzá, míg felbolydult érzéseit sikerült elcsitítania. Addig
hajtogatta magában, hogy őrültség az egész, míg úrrá tudott lenni magán, és rossz érzések
nélkül végig tudta hallgatni, hogy örökké csak Croftékról s ügyeikről folyik a társalgás.
Mindenesetre nagy segítségére volt, hogy az a három ember, aki titkát ismerte, teljesen
közömbösnek mutatkozott: látszólag sejtelmük sem volt a helyzetről - mintha a múlttal senki
sem gondolna többé. Méltányosan elismerte, hogy Lady Russellt sokkal magasabb rendű
indítékok vezették ebben az ügyben, mint apját vagy Elizabethet; megbecsülte barátnőjének
finom érzésből fakadó tartózkodását - de mindegy, miért, fő, hogy mindnyájan mintha
megfeledkeztek volna a dologról; és most, ha valóban Croft admirális lesz a Kellynch kastély
bérlője, Anne ismét örült annak - amiért egyébként is mindig hálás volt a sorsnak -, hogy
ismeretségi körében csak azok hárman ismerik a múltat, de ők soha egyetlen szóval sem
említenék senkinek, a fiatalember részéről pedig csak egyetlen ember tud rövid életű
jegyességükről: a bátyja, akinél annak idején lakott. Bátyját azonban réges-rég elhelyezték a
környékről - különben is értelmes embernek ismerte, akkoriban még felesége sem volt, tehát
nyugodt lehetett afelől, hogy tőle senki emberfia nem szerzett tudomást kapcsolatukról.
Wentworth nővére, Mrs. Croft akkoriban nem tartózkodott Angliában, követte férjét külföldi
állomáshelyeire; ami Maryt, a húgát illeti, mikor ezek az események lezajlottak, intézetben
volt, később pedig soha nem beszéltek neki a dologról, ki gőgből, ki tapintatból.
Mindezek tudatában azt remélte, hogy találkozása a Croft házaspárral - amely elkerülhetetlen
lesz, hiszen Lady Russell még mindig Kellynchben lakik, Mary sincs három mérföldnél
nagyobb távolságra - nem hoz majd számukra különösebben kínos pillanatokat.
 Ötödik fejezet

Azon a délelőttön, amikor megállapodás szerint a tengernagy és felesége megtekintette

Kellynch kastélyt, Anne természetesnek találta, hogy szokása szerint átsétáljon Lady Russell-
hoz, s ne térjen haza, míg a látogatás le nem zajlott; utána pedig éppolyan természetesen
sajnálkozzék, amiért nem volt alkalma találkozni velük.
A két fél összejövetele fölöttébb kielégítőnek bizonyult, és az egész ügyet egy csapásra
eldöntötte. A két hölgy eleve hajlott a megállapodásra, s ilyenformán egyikük sem tapasztalt
mást, mint udvariasságot a másik részéről; ami pedig az urakat illeti, az admirális olyan
szívélyes, jó kedélyű, olyan nyílt, bizakodó és nagyvonalú volt, hogy nem téveszthette hatását
Sir Walterra, aki Mr. Shepherd hízelgésének hatására egyébként is felöltötte legválasztéko-
sabb modorát, az ügyvéd ugyanis váltig bizonygatta: a tengernagy hírből úgy ismeri őt, mint
a jó modor mintaképét.
Ház, földek, bútorok tetszést arattak, Crofték elfogadtattak, feltételek, határidők, minden és
mindenki jóváhagyatott; Mr. Shepherd írnokai munkához láthattak anélkül, hogy akár
egyetlen módosító indítvány elhangzott volna arra vonatkozólag, amit „e kétoldalú szerződés
tanúsít”.
Sir Walter fenntartás nélkül kinyilvánította, hogy az admirális a legjobb külsejű tengerész,
akivel életében találkozott, sőt azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy amennyiben a
tengernagy haját az ő inasa gondozná, csöppet sem szégyenkeznék, ha a nyilvánosság előtt
bárhol együtt látnák kettejüket; a tengernagy viszont, mikor dolguk végeztével áthajtattak a
parkon, jóindulatú kedélyességgel mondta feleségének:
- Tudtam, drágám, hogy hamarosan dűlőre visszük a dolgot, akármit locsogtak is
Tauntonban. A baronet ugyan nem éppen nagy lumen, de úgy látom, nem rossz fiú. - A
kölcsönös elismerés körülbelül azonos hőfokon nyilvánult meg mindkét részről.
Crofték számára Szent Mihály napját jelölték meg az ingatlan átvételére, s mivel Sir Walter
az ezt megelőző hónap folyamán szándékozott átköltözni Bathba, haladéktalanul hozzá kellett
látniuk az ezzel kapcsolatos teendőkhöz.
Lady Russell abban a meggyőződésben, hogy Anne-nek amúgy sem lesz szava vagy
befolyása leendő házuk megválasztásában, nem szívesen törődött bele, hogy ifjú barátnőjét
hirtelen, méghozzá ilyen hamarosan elszakítsák tőle; lehetővé akarta tenni, hogy még egy
ideig maradjon, hiszen karácsony után maga is Bathba készül, akkor együtt mehetnének;
ámde olyan kötelezettségei voltak, melyek néhány hétre elszólították Kellynchből, így hát
bármennyire szerette volna, az egész időre nem hívhatta meg magához; Anne pedig, bár
irtózott Bath vakítóan fehér utcáinak tikkasztó szeptemberi hőségétől, és fájó szívvel vált meg
a hazai tájak édesen mélabús őszi szépségétől, mindent megfontolva mégsem maradt volna
szívesen. A leghelyesebb, legokosabb és a legkevésbé fájdalmas az volna, ha a többiekkel
együtt távozik innen.
Közbejött azonban valami, ami más kötelességet rótt rá. Mary gyakran gyöngélkedett egy
kicsit, de mindig túlzott jelentőséget tulajdonított a panaszainak, s nagyon is megszokta, hogy
mindig Anne-hez folyamodjék, ha bármi baj van náluk; most pedig ismét rosszul érezte
magát; s mivel előre látta, hogy az egész ősz folyamán egyetlen napig sem lesz egészséges,
könyörgött nővérének - helyesebben követelte tőle, mert aligha volt könyörgésnek nevezhető,
amit művelt -, költözzék át hozzá Uppercrossba, maradjon mellette, ameddig szüksége lesz
rá, s ne menjen Bathba a többiekkel.
- Nem tudok meglenni Anne nélkül - mondta Mary. Mire Elizabeth:
- Akkor igazán okosabb, ha itt marad, mert Bathban biztosan nem lesz rá szüksége senkinek.
Még mindig jobb, ha hasznos személyként igényt támasztanak valakire, bár nem éppen
kifogástalan megfogalmazásban, mintha elutasítják azzal, hogy amúgy sem érnek vele
semmit; Anne örült, hogy szükség van rá, még jobban annak, hogy valami kötelességet
jelöltek ki számára, és természetesen nem bánta, hogy ennek színhelye éppen ez az annyira
szeretett környék; készséggel beleegyezett hát: marad.
Ez a meghívás aztán végképp megoldotta Lady Russell minden problémáját, s hamarosan
megállapodtak abban, hogy Anne nem megy előbb Bathba, csak amikor Lady Russell viheti
magával, s a hátralévő időt megosztja az uppercrossi ház és Kellynch kúria között.
Eddig rendben is lett volna minden; ámde Lady Russellt valósággal megdöbbentette, mikor
elébe tárták a kastélybeliek tervének egy pontját, mégpedig hogy Mrs. Clay is elkíséri Sir
Waltert és Elizabethet Bathba, ahol az utóbbinak fölöttébb hasznos és fontos segítséget nyújt
majd az előtte álló bonyolult teendőkben. Lady Russellt amúgy is nagyon bántotta, hogy
ilyesmihez folyamodtak - csodálkozott, bánkódott, sőt rossztól tartott -, és súlyosbította a
helyzetet a sértés Anne személyével szemben: hogy Mrs. Clay olyan jelentős segítség, Anne-
nek viszont semmi hasznát nem vennék.
Anne ugyan már régen megkérgesedett az efféle sértések iránt; ám éppannyira átérezte,
akárcsak Lady Russell, miféle oktalan lépésre határozták magukat. Csendes szemlélőként
tisztában volt (sokszor kívánta, bárcsak kevésbé lenne tisztában) apja jellemével, és rá-
döbbent, milyen súlyos következményekkel járhat családjukra nézve efféle meghitt kapcsolat.
Maga sem képzelte, hogy apjának eddig akár eszébe is jutott ilyesmi. Mrs. Clay szeplős volt,
egy foga kiállt, és otrombán vaskos volt a csuklója; csupa olyasmi, amire a fiatalasszony
távollétében Sir Walter sosem mulasztott el megjegyzést tenni; ámde fiatal s mindent
összevéve mégiscsak csinos nő, csavaros eszű és kizökkenthetetlenül kellemes modorú, s
mindez messzemenően veszedelmesebb, mint a szép arc és alak puszta vonzereje. Anne olyan
mértékben átérezte e veszedelmet, hogy sosem bocsátotta volna meg magának, ha nem
próbálja meg nővérével is megértetni. Nem is remélte, hogy elér valamit; ám ha mégis
bekövetkeznék a baj, Elizabeth sokkal súlyosabban megszenvedné, mint ő maga, így hát nem
hagyhatja, hogy valaha is szemrehányást tehessen neki, amiért nem figyelmeztette idejekorán.
Szólt hát, és ezt is sértésnek vették. Elizabeth nem értette, hogyan fogant meg az agyában
efféle képtelen gyanú; méltatlankodva jelentette ki: szavatol azért, hogy mindkét szóban
forgó fél tökéletesen tisztában van társadalmi helyzetével.
- Mrs. Clay - fakadt ki hevesen - sosem feledkeznék meg arról, kicsoda; s mivel én sokkal
jobban ismerem az érzéseit, mint amennyire te megismerhetted, biztosíthatlak, hogy
különösen a házasságról való felfogása nagyon tisztességes; és sokkal jobban kárhoztatja, ha
figyelmen kívül hagyják a rangbéli különbséget, mint általában szokás. Ami pedig apánkat
illeti, aki a mi kedvünkért ilyen hosszú ideig nőtlen maradt, nem is hittem volna, hogy
valakinek eszébe jut efféle gyanúval illetni. Még ha Mrs. Clay nagyon szép asszony volna,
megengedem, nem volna helyes, hogy oly sokat tartom magam mellett; nem mintha létezne
olyasmi a világon, ami rávenné apámat a hozzá méltatlan házasságra, de azért elképzelhető,
hogy szívfájdalma lenne miatta. De éppen szegény Mrs. Clay, aki minden jó tulajdonságával
együtt sem mondható még csak csinosnak sem! Meg vagyok győződve róla, hogy szegény
Mrs. Clay tökéletesen veszélytelenül lakhat nálam. Azt hinné az ember, sosem hallottad,
hogyan beszél apa a szerencsétlen külsejéről, pedig hallhattad ötvenszer is. Az a kiálló foga!
És az a sok szeplő! Én nem viszolygok annyira a szeplőtől, amennyire apa; sőt már láttam
arcot, melyet nem torzít el túlzottan egypár szeplő, de apa utálja. Hallhattad, hogyan nyilat-
kozik apa Mrs. Clay szeplőiről.
- Nemigen van az arcnak olyan hibája - felelt Anne -, amelyet el ne feledtethetne az emberrel
a megnyerő modor.
- Nekem egészen más a véleményem - vetette ellen Elizabeth kurtán -, a megnyerő modor
gyakran fokozza a szép arcvonások hatását, de a csúnyán bizony mit sem változtat. Minden-
esetre senki sem kockáztat annyit e dologban, mint én, s azt hiszem, fölösleges, hogy te adj
nekem tanácsokat.
Anne megtette a magáét - örült, hogy túlesett rajta, s nem egészen reménytelen, hogy valamit
mégiscsak használt vele. Elizabeth a gyanúsítást ugyan rossz néven vette, de azért talán mégis
jobban nyitva tartja majd a szemét.
A négy ló teljesítette utolsó kötelességét, Bathba vontatván a hintót, a benne helyet foglaló
Sir Walterral, Elliot kisasszonnyal, valamint Mrs. Clayvel. A társaság igen jó hangulatban
indult útnak; Sir Walter már előre felkészült, hogy leereszkedő meghajtással vegyen búcsút
megszomorodott bérlőitől és a tanyásgazdáktól, akiknek talán megsúgták, hogy ebben az
időpontban mutatkozzanak, s Anne is ugyanakkor indult neki, fájó beletörődéssel, hogy
átsétáljon a Kellynch kúriába, ahol az első hetet tölti majd.
Barátnőjét sem találta sokkal jobb kedvben, mint amilyenben maga volt. Lady Russellt is
módfelett érzékenyen érintette a család szétszakadása. Tekintélyüket éppannyira szívén
viselte, akár a magáét; a mindennapos együttlétet is nagyon megszokta, igen sokat jelentett
neki. Fájdalmas volt most kitekintenie az elhagyott parkra és házra, még fájdalmasabb
elgondolni, hogy mindez hamarosan más kézbe kerül; s hogy meneküljön az elhagyott falu
elárvultan mélabús hangulatától, továbbá ne legyen jelen, mikor a tengernagy megérkezik a
feleségével, úgy határozott, arra az időpontra teszi távolléte kezdetét, mikor Anne-ről amúgy
is le kell mondania. Így aztán együtt távoztak, s a kocsi letette Anne-t az uppercrossi Kisház
előtt, mely Lady Russell útjának első állomása volt.
Közepes kiterjedésű, hagyományos angol falu volt Uppercross, néhány évvel ezelőtt még
csupán két ház vált ki külsejével a parasztgazdák és béresek lakóépületei közül:
mindenekelőtt a földesúr udvarháza magas kőkerítésével, tágas kapuval, ódon fáival,
tekintélyesen s korszerűsítési kísérletek nyoma nélkül, aztán az ápolt kerttel övezett, szilárd
építésű paplak, az ablakok körül felfuttatott szőlővel és körtefájával; ámde a földesúr fiának
házassága révén a falu egy úrilakká alakított tanyaházzal gazdagodott, ahová az ifjú pár
költözött; és valóban az uppercrossi Kisház tágas verandáján, franciaablakain és egyéb csinos
részletein nyilván éppannyira megakad az átutazó szeme, akár a harmonikusabb és
tekintélyesebb Udvarházon és környezetén, úgy negyed mérfölddel távolabb.
Anne gyakori vendég volt itt. Uppercrossban éppannyira otthonos volt, akár Kellynchben. A
két család állandó összeköttetésben állt egymással, s olyan természetesen szaladgáltak ki-be
egymás házában, hogy Anne számára valóságos meglepetés volt egymagában találnia Maryt;
s mivel egyedül mindig rosszul érezte magát, magától értetődően most is nyomott volt a
hangulata. Bár Maryt jobb természettel áldotta meg a sors, mint legidősebb testvérüket, Anne-
nek nyomába sem ért: sem annyi intelligencia nem adatott meg neki, sem olyan kiegyensú-
lyozott vérmérséklet. Amikor jól érezte magát, jó hangulatban volt, és kellőképpen foglalkoz-
tak vele, Mary is tudott rendkívül vidám, sőt szellemes lenni, de a legcsekélyebb rossz
közérzet is végképp kihozta a sodrából; az egyedüllétet pedig nem tudta elviselni; s mivel
nem csekély mértékben örökölte az Elliotok önteltségét, hajlott rá, hogy minden apró
kellemetlenséget azzal tetézzen, hogy mellőzésnek vagy méltánytalanságnak fogja fel.
Megjelenésében nem ért fel egyik testvérével sem, és legvirulóbb időszakában sem vitte
többre a „finom teremtés” rangjánál. Most éppen a megfakult pamlagon hevert egy csinos kis
szalonban, melynek elegáns bútorzatát egyre jobban elnyűtte négy nyár és két gyermek.
Anne-t, amint benyitott, ezzel köszöntötte:
- Hát megjöttél végre! Már kezdtem azt hinni, sose érsz ide. Itt vagyok olyan betegen, hogy
szólni is alig tudok. Egész délelőtt nem láttam egy lelket sem.
- Sajnálom, hogy ilyen gyengélkedve talállak - felelt Anne -, de hiszen csütörtökön még
csupa kedvező hírt adtál magadról.
- Persze, szépítettem a dolgot, amennyire lehetett; mindig ezt teszem; pedig már akkor is
távol álltam attól, hogy jól érezzem magam; de most igazán azt hiszem, életemben sem
voltam ilyen beteg, mint ma délelőtt, és annyi bizonyos, nem való az embert ilyen állapotban
magára hagyni. Képzeld el, hirtelen rám jön valami szörnyű roham, és én még arra is
képtelen vagyok, hogy a csengőt meghúzzam. Szóval Lady Russell még csak ki se szállt!
Nem hiszem, hogy háromszor járt volna ezen a nyáron ebben a házban.
Anne megfelelő szavakkal mentegette a hölgyet, majd Mary férje felől érdeklődött.
- Ó, Charles! Persze kiment cserkészni. Reggel hét óra óta nem is láttam. Elment, pedig
megmondtam, milyen beteg vagyok. Azt mondta, nem marad el sokáig, de eszében sincs
hazajönni, pedig mindjárt egy óra lesz. Esküszöm, az egész hosszú délelőttön egy lelket sem
láttam.
- De a fiacskáid azért melletted voltak?
- Hogyne, amíg el tudtam viselni, amekkora lármát csapnak; de hát olyan engedetlenek, több
velük a baj, mint az öröm. Kis Charles egyetlen szavamat sem fogadja meg, Walter pedig
éppolyan komisz lesz egykettőre.
- Sebaj, most már hamarosan jobban leszel - felelt erre derűsen Anne. - Tudod, mindig meg-
gyógyítalak, valahányszor eljövök hozzád. Hogy vannak a szomszédok az Udvarházban?
- Igazán nem tudok beszámolni róluk. Egész délelőtt egyet sem láttam közülük. Kivéve Mr.
Musgrove-ot, de ő is éppen csak megállt az ablak alatt, és beszólt, le se szállt a lováról;
megmondtam neki, milyen beteg vagyok, de senki sem jött a közelembe. Nyilván nem volt
alkalmas az időpont a Musgrove kisasszonyoknak, mert azok ugyan semmi áldozatot nem
hoznának más kedvéért.
- Talán mégis látod őket még ebéd előtt. Hiszen korán van még.
- Megnyugtatlak, semmi szükségem rájuk. Túl sok nekem, amit azok összefecsegnek és
nevetgélnek. Ó, Anne, olyan nagyon rosszul vagyok! Nem szép tőled, hogy nem jöttél már
csütörtökön.
- De drága Marym, emlékezz csak, milyen megnyugtató hangon számoltál be nekem magad
felől! Igazán azt írtad, hogy teljesen jól vagy, és semmi sem sürget engem; s ha ez a helyzet,
tekintetbe kell venned, hogy együtt akartam lenni Lady Russell-lal, ameddig csak lehetséges;
de függetlenül minden meggondolástól, annyi dolgom, elintéznivalóm akadt, hogy nemigen
jöhettem volna el hamarabb Kellynchből.
- Uramisten! Ugyan miféle dolgod akadhat neked?
- Biztosíthatlak, nagyon sok! Több is, mint amennyi e pillanatban eszembe jut; de azért
felsorolok néhányat. Másodpéldányt készítettem apám könyveinek és képeinek katalógusáról.
Jó néhányszor ki kellett mennem a kertbe Mackenzie-vel, míg tisztába jöttem azzal, és
sikerült vele is megértetnem, hogy Elizabeth növényei közül melyeket kell átadni Lady
Russellnak. Azután el kellett rendeznem a magam kis személyes dolgait is - osztályozni,
könyveket, kottákat, valamennyi utazóládámat átcsomagolni, mivel nem közölték velem
idejében, mit raknak fel a szekerekre. No és a legfájdalmasabb dolog, Mary, amit meg kellett
tennem: benézni az egyházközség területén szinte minden házba: amolyan búcsúzásfélére.
Értésemre adták, hogy elvárják tőlem, és mindez bizony igen sok időmbe került.
- Hát csakugyan... - Aztán percnyi szünet után: - No de egyetlen szóval sem kérdezted,
milyen volt tegnap Pooleéknál a vacsorán.
- Szóval mégis elmentetek? Nem is kérdezősködtem, mivel bizonyosra vettem, hogy
kénytelen voltál lemondani az esti összejövetelről.
- Ó, dehogyis, elmentem. Tegnap nagyon jól éreztem magam; a világon semmi bajom nem
volt ma reggelig. Furcsa lett volna, ha itthon maradok.
- Hát igazán nagyon örülök, hogy elég jól voltál, és el tudtál menni! Remélem, kellemes
estétek volt.
- Semmi különös. Az ember mindig előre tudja, mi lesz a vacsora, és ki lesz ott. Az pedig
nagyon kényelmetlen dolog, hogy még saját hintónk sincs. Apósomék persze elvittek a
magukén, no de azt a zsúfoltságot! Mind a ketten olyan termetesek, és olyan sok helyet
foglalnak el! És Musgrove úr mindig előre ül. Így aztán nekem a hátsó ülésen be kellett
szorulnom Henrietta és Louisa közé. Könnyen meglehet, hogy ennek köszönhetem ezt a mai
rosszullétet is!
Anne rendületlen türelme és erőltetett vidámsága hamarosan megtette gyógyító hatását
Maryre. Nemsokára szép egyenesen felült a pamlagon, majd remélni kezdte, hogy ebédidőre
talán már fel is tud kelni. Később megfeledkezett az egészről, s a szoba túlsó végében egy
virágcsokrot igazgatott; majd evett pár falat hideg húst; utána pedig annyival jobban lett,
hogy maga hozakodott elő a séta javaslatával.
- Hova is menjünk? - kérdezte, mikor elkészültek. - Gondolom, nincs kedved benézni az
Udvarházba, mielőtt átjöttek volna üdvözölni téged.
- A legcsekélyebb, ellenvetésem sincs - szabadkozott Anne. - Eszemben sincs ceremóniázni
olyanokkal, akikkel közeli jó viszonyban vagyok, mint Mrs. Musgrove-val meg a Musgrove
kisasszonyokkal.
- No igen, csakhogy úgy illenék, hogy amint tehetik, ők keressenek fel téged: Tudniuk
kellene, mi illet meg téged, mint az én testvéremet. De azért benézhetünk hozzájuk,
elüldögélhetünk egy kis ideig, aztán, ha túlestünk rajta, kedvünkre sétálhatunk.
Anne módfelett oktalannak tartotta az efféle szavakat és modort: de már felhagyott a beavat-
kozási kísérletekkel, belátta, hogy bár mindkét oldalon örökké találnak okot a sértődésre,
egyik família sem tudna már meglenni enélkül. Át is mentek természetesen az Udvarházba,
teljes félórát elüldögéltek a régimódi négyszögletes szalonban, ahol a ragyogó padló kellős
közepén kis szőnyeg díszelgett, s a jelenlegi házikisasszonyok gondoskodtak róla, hogy az
állandó zűrzavar hangulata uralkodjék a helyiségben egy hatalmas zongora, egy hárfa,
továbbá összevissza elhelyezett virágállványok és asztalkák révén. Ó! ha a faburkolaton
függő számos portré eredetije, a sok barna bársonyba öltözött úr és kék szaténruhás hölgy
látná, mi folyik itt, ha tudnák, mint rúgják fel a rendet meg a jó ízlést! Mintha még az
arcképek is meghökkenve merednének maguk elé.
A Musgrove család, csakúgy, mint a házuk, az átalakulás állapotában volt, valószínűleg jó
irányban. Az apa és az anya régi vágású angolok, a fiatalok viszont az újabb generációból
valók. Mr. és Mrs. Musgrove igen derék, jó emberek: nyájasak, vendégszeretők, nem túlságo-
san műveltek s a legkevésbé sem elegánsak. Gyermekeik már újabb módi szerint gondol-
kodnak és viselkednek. Igen népes család volt ez, de Charlest leszámítva csak két felnőtt
akadt köztük: Henrietta és Louisa, tizenkilenc, illetve húszesztendős ifjú hölgyek, akik az
általában szokásos képzettséget hozták magukkal az exeteri iskolából, és most az ifjú hölgyek
ezreihez hasonlóan annak éltek, hogy divatosak, boldogok és vidámak legyenek. Öltözékük
igen előnyös, arcuk valóban csinos, hangulatuk mindig derűs, modoruk fesztelen és kellemes;
otthonában mindkettő jelentős személyiség, házon kívül pedig közkedvelt. Anne mindig úgy
tekintett rájuk, mint ismeretségi körének legboldogabb teremtéseire; de azért, mint leg-
többjüket, valamelyest őt is áthatotta fensőbbségének megnyugtató tudata, így aztán nem
kívánt volna a helyükben lenni, nem adta volna a maga előkelőbb és műveltebb szellemét
amazok minden szórakozásáért; irigyelni sem irigyelt tőlük egyebet, csak a köztük lévő
tökéletes összhangot és egyetértést, azt a kölcsönösen jólelkű ragaszkodást, amiből neki oly
kevés jutott két testvére bármelyikétől.
Nagyon szívélyes fogadtatásban volt részük. Az Udvarház lakói részéről semmi kivetnivaló
nem merült fel, s Anne igen jól tudta, rendszerint nem is ebben a családban van a hiba.
Kellemesen elcsevegtek fél óráig; és cseppet sem lepte meg, hogy a Musgrove kisasszonyok
végül is velük tartottak tervezett sétájukon, mégpedig Mary nyomatékos invitálására.
 Hatodik fejezet

Anne-nek nem kellett ahhoz ez az uppercrossi látogatás, hogy megállapítsa, ha az ember egy
bizonyos körből átkerül egy másikba, még ha az csak három mérföldnyire van is, többnyire
teljesen másfajta társalgás, nézetek és eszmevilág közepébe csöppen. Ezelőtt is valahányszor
itt időzött, meghökkentette ez a felismerés, s ilyenkor mindig felfohászkodott magában,
bárcsak az Elliotok közül többen tapasztalhatták volna, amit ő: azt, hogy mennyire ismeret-
lenek és lényegtelenek itt olyan dolgok, amelyekkel Kellynch kastélyban úgy foglalkoznak,
mintha közismert vagy elsőrendű fontosságú kérdések volnának; de bár mindennek a
tapasztalatnak birtokában volt, úgy látta, alighanem egy további lecke tanulságával is meg
kell barátkoznia, mégpedig azzal, milyen jelentéktelenné válunk mindnyájan a megszokott
körünkön kívül. Lám, most úgy jött ide, hogy szívét-lelkét betöltötte, ami Kellynch két
úriházát már hetek óta egyes-egyedül foglalkoztatta. Több érdeklődést, sőt együttérzést várt
volna, mint amennyi kitetszett Musgrove úrnak és feleségének külön-külön tett, ámde
úgyszólván egybehangzó megjegyzéséből:
- Szóval, Anne kisasszony, Sir Walter és a nővére már el is költözött; és mit gondol, Bathnak
melyik részén telepszenek le? - Ezt is úgy kérdezték, hogy választ sem vártak; a fiatal
hölgyek pedig ilyenformán tetézték meg a dolgot:
- Remélem, mi is Bathban töltjük majd a telet; de el ne felejtse, papa, ha megyünk, jó helyen
akarunk lakni... s szó sem lehet a maga kedves Queen Square-jéről. - Ehhez aztán Mary
aggályoskodva hozzáfűzte:
- Nohát mondhatom, én aztán megnézhetem magam, ha ti valamennyien elmentek innen, és
Bathban szórakoztok!
Mindebből Anne legföljebb annyit szűrhetett le, hogy a jövőben nem áltatja magát, s az
eddiginél is jobban megbecsüli a felmérhetetlen istenáldást, hogy olyan igaz, együttérző jó
barátja van, amilyen Lady Russell.
A két Musgrove úrnak ott volt saját vadállományuk, hogy gondját viseljék, de irtották is;
voltak lovaik, kutyáik meg újságjaik, amivel foglalkozhattak; a nőknek elég gondot adott a
háztartás egyéb ügyeinek ellátása, meg a szomszédok, a ruhák, a tánc, a zene. Anne belátta,
nagyon is helyénvaló, hogy minden kis társadalmi közösség megszabja beszédtémáit; s azt
remélte, ő sem lesz sokáig méltatlan tagja ama körnek, ahová most átplántáltatott. S mivel
ezúttal legalább, kéthónapos uppercrossi tartózkodás állt előtte, kötelességének érezte, hogy
képzeletét, emlékezetét, sőt gondolatait is, amennyire csak lehetséges, uppercrossi mezbe
öltöztesse.
Csöppet sem félt e két hónaptól. Mary nem volt olyan elutasító, sem annyira testvéri érzések
nélkül való, mint Elizabeth, sőt az ő befolyása elől sem zárkózott el olyan hozzáférhetetlenül;
egyébként sem talált semmit a ház berendezkedésében, sem a körülményekben, ami lehetet-
lenné tenné, hogy jól érezze magát - sógorával mindig baráti jó viszonyban volt, a gyerekek
majdnem úgy szerették, mint az anyjukat, csak sokkal jobban megfogadták a szavát, őt pedig
érdekelték, mulattatták, és szívesen foglalkozott velük.
Charles Musgrove udvarias volt és kedves; nem kétséges, értelmesebb és jobb természetű,
mint a felesége; de híján minden különösebb tehetségnek, szellemességnek, eleganciának
vagy kifinomultságnak - így még huzamosabb együttlétük sem járt azzal a veszéllyel, hogy
Anne visszasírja a múltat; ámbár Anne csakúgy, mint Lady Russell, el tudta képzelni, hogy
hozzáillőbb házasságban sokat csiszolódott volna; egy igazán értelmes asszony mellett
súlyosabb egyéniséggé fejlődött volna, szokásaiban és kedvteléseiben több lenne a
megfontoltság, az ésszerűség és az elegancia. A jelen körülmények között nem lelkesedett
semmiért, csak a sportért; egyébként semmiségekkel fecsérelte el az idejét, nemhogy akár
könyvekkel, akár bármi mással hasznosan töltötte volna. Igazi jó kedélyét sohasem
homályosította el feleségének gyakori nyomott hangulata; Anne sokszor elcsodálkozott,
milyen könnyen túlteszi magát az asszony oktalanságain; bár gyakran merült fel köztük
apróbb nézeteltérés (amelyekben neki több része volt, mint szerette volna, mivel mindkét fél
az ő véleményét kérte ki), házasságuk boldognak volt mondható. Abban mindig
maradéktalanul egyetértettek, hogy több pénzre volna szükségük, továbbá egyformán
szívesen vettek volna holmi gavalléros ajándékot a férfi apjától; de ebben is, mint a legtöbb
kérdésben, a férj álláspontja volt emelkedettebb; Mary szerint gyalázat, hogy nem kapnak
efféle ajándékot, ő viszont egyszerűen tudomásul vette, hogy apjának másra kell a pénz, s
egyébként is jogában áll arra költeni, amire jólesik.
Ami a gyermeknevelést illeti, abban is a férj elmélete volt józanabb, s a gyakorlati alkal-
mazása sem annyira rossz, mint az asszonyé.
- Nagyszerűen boldogulnék én velük, csak Mary ne avatkozna a dologba! - hallotta tőle
számtalanszor Anne, és nagyjából igazat adott neki. De mikor Mary kezdett panaszkodni:
- Charles úgy elrontja a gyerekeket, hogy én hiába próbálom rendre szoktatni őket! - ilyenkor
semmi hajlandóságot nem érzett magában, hogy ráfelelje: „Igazad van!”
Egyetlen, éppenséggel nem kellemes körülmény volt az ott-tartózkodásában, mégpedig hogy
mindkét házban valamennyien bizalmasukként kezelték, minden titkos sérelmükbe beavatták.
Tudták, hogy valamelyest képes hatni a húgára, így aztán örökké arra kérték, vagy legalábbis
céloztak rá, éljen ezzel olyasmiben is, ami már nem állt módjában.
- Szeretném, ha rá tudnád venni Maryt, hagyjon fel azzal, hogy örökké betegnek képzeli
magát! - mondta Charles. Mary viszont rosszkedvében így panaszkodott:
- Meg vagyok győződve róla, ha Charles haldokolni látna, akkor sem hinné el, hogy valami
bajom van. Biztos vagyok benne, Anne, ha akarod, te meg tudod magyarázni neki, hogy
igazán nagyon beteg vagyok... sokkal betegebb, mint amennyire bevallom.
Mary kijelentette: - Igazán nem szívesen engedem át a gyerekeket az Udvarházba, bár
nagymamájuk örökké ott akarja látni őket, mert mindent eltűr és megenged nekik, tömi
beléjük az édességet, aztán morcosan jönnek haza, és egész nap fáj a gyomruk!
Mrs. Musgrove viszont az első alkalommal, amikor sikerült négyszemközt beszélnie Anne-
nel, így panaszkodott:
- Kedves Anne kisasszony, nem tehetek róla, folyton arra gondolok, bárcsak tanulna
valamicskét Mary asszony a maga módszeréből, ahogyan a gyerekekkel bánik. Egészen
mások, mintha nem is ugyanazok a gyerekek lennének, mikor magával vannak! De hát
tagadhatatlan, egészen el vannak rontva! Nagy kár, hogy nem tudja rávezetni a húgát,
miképpen kell bánni velük. Hiszen olyan pompás, egészséges kisfiúk, hogy különbet kívánni
sem lehet, szegény kis drágáim, ennyit elfogultság nélkül elmondhatok róluk; csakhogy Mary
asszonynak fogalma sincs, hogy kell bánni velük!... Uramisten, milyen rakoncátlanok tudnak
lenni némelykor!... Őszintén megmondom, Anne kisasszony, már nem is szeretem, ha olyan
gyakran átjönnek hozzám, amint rendjén volna. Azt hiszem, Mary asszony nem veszi jó
néven, hogy nem hívom sűrűbben a gyerekeket; de hát maga is tudja, milyen borzasztó, ha az
ember minden percben kénytelen rájuk szólni: „Ne tedd ezt, ne tedd azt!”... vagy sokkal több
édességet adni nekik, mint amennyi jót tesz, mert csak akkor elviselhetők.
Máskor meg Mary a következőket közölte:
- Mrs. Musgrove annyira megbízik a személyzetében, hogy valóságos felségsértés lenne
kételkedni bennük; ám én túlzás nélkül állíthatom, hogy az első szobalánya meg a mosólány,
ahelyett hogy tenné a dolgát, naphosszat a faluban kószál. Beléjük ütközöm, bármerre járok,
sőt, kétszer se nyithatok a saját gyerekszobánkba anélkül, hogy ott ne látnám valamelyiket.
Ha Jemima nem volna a világ legmegbízhatóbb, leghűségesebb teremtése, ez egymagában
elég lenne ahhoz, hogy elrontsák; hisz ő maga meséli nekem, ezek mindig csalogatják, hogy
sétálni menjen velük.
Mrs. Musgrove változata így hangzott:
- Én szigorúan tartom magam ahhoz, hogy sosem avatkozom a menyem dolgaiba, tudom,
ilyesmi úgysem vezetne jóra. De magának, Anne kisasszony, megmondom, mivel talán képes
lenne rendet teremteni ebben a helyzetben, hogy nem vagyok valami jó véleménnyel Mary
asszony gyermeklányáról; s amit a saját szememmel látok, hogy milyen puccos dáma, hát ez
magában véve is elég ahhoz, hogy elrontson minden szolgálót, akinek a közelébe kerül. Jól
tudom, Mary asszony esküszik rá; most is csak azért szólok, hogy tartsa szemmel a dolgokat;
ha aztán úgy látja, hogy valami nincs rendben, magának nem kell félnie, szóvá teheti.
Aztán meg: Mary azt panaszolta, hogy Mrs. Musgrove többnyire nem vesz tudomást az ő
rangjának kijáró elsőbbségéről olyan alkalmakkor, amikor más családokkal együtt vesznek
részt vacsorán az Udvarházban; márpedig ő nem látja semmi okát, ha úgy tekintik is, hogy
otthon van, miért szorítanák hátrább az őt megillető helyről. Ezek után egy alkalommal csak a
két Musgrove kisasszony társaságában indult sétára Anne, s egyikük, mikor a rang,
rangbéliek és a rangkórság került szóba, ezzel fordult hozzá:
- Magának minden skrupulus nélkül szóvá merem tenni, milyen esztelenül ragaszkodnak
némelyek az őket megillető helyhez, hiszen mindenki tudja, milyen könnyen veszi maga, s
milyen kevéssé érdekli ez a kérdés; bárcsak megsúgná valaki Marynek, hogy okosan tenné, ha
nem volna olyan konok ebben; legfőképpen pedig, ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy őt a
mama előtti hely illeti meg. Senki sem vonja kétségbe, hogy rangban fölötte áll a mamának,
mégis sokkal illendőbb volna, ha nem kötné magát ehhez. Nem mintha ez a legkevésbé is
bántaná mamát, de jól tudom, ezen a dolgon már sokan megütköztek.
Hogyan simíthatná el Anne az efféle súrlódásokat? Aligha telt ki tőle több, mint hogy szép
türelmesen meghallgasson mindenkit, megkísérelje a sérelmeket enyhíteni, mindenkit mente-
gessen a másik előtt; végül pedig hangsúlyozza, hogy ilyen közeli szomszédok között messze-
menő megértésre és türelemre van szükség - különös nyomatékkal olyankor, amikor az intést
a húgának szánja.
Minden egyéb vonatkozásban nagyon jól indult, jól is folytatódott ez a látogatás. Hangula-
tának is javára vált a környezet meg a beszédtémák változása, s az, hogy most három mérföld
választja el Kellynchtől; Mary rosszullétei is ritkultak, mióta állandó társa volt mellette; s
hogy a másik családdal naponta összejártak, szintúgy előnyösnek volt mondható, éppen mert
ez a kisebb ház lakóinál nem zavart meg sem valami különlegesen bensőséges viszonyt,
meghittséget, de még elfoglaltságot sem. Sűrítették az összejöveteleket, amennyire csak
lehetett, minden délelőtt találkoztak, és alig fordult elő, hogy az estét külön töltötték volna;
Anne úgy érezte, nem is lenne jó, ha nem látná Mr. és Mrs. Musgrove tiszteletre méltó alakját
a megszokott helyen, s hiányozna a lányok csevegése, kacagása és éneklése is.
Anne sokkal jobban zongorázott, mint a két Musgrove kisasszony; de hangja nem volt jó,
hárfán nem játszott, és főként nem ültek mögötte szerető szülei, hogy elérzékenyülve
hallgassák a produkcióját; az ő játéka nem volt fontos senkinek, udvariasságból kérték fel,
hogy játsszék, vagy hogy felváltsa a többieket. Tisztában volt vele, hogy csak magának okoz
élvezetet, ha játszik, de ebben sem volt semmi újdonság számára, mert életének egy rövid
szakaszát leszámítva, tizennégy éves kora óta, mikor elvesztette drága édesanyját, nem volt
abban a boldogító érzésben része, hogy figyelnek rá, hogy hozzáértéssel, megbízható ízléssel
méltányolják és bátorítják. Ha zenélt, amúgy is mindig elfogta az az érzés, hogy egyedül áll
ezen a világon; és Mr. és Mrs. Musgrove szeretetből fakadó részrehajlása lányaik játéka iránt
és teljes érzéketlenségük más produkcióját illetően, olyanokról lévén szó, akiket kedvel, több
örömet okozott neki, mint amennyire maga miatt bántotta.
Némelykor másokkal is kibővült a társaság az Udvarházban. Nem volt kiterjedt a szomszéd-
ság, de Musgrove-ékat mindenki felkereste, és több vacsoravendégséget rendeztek, több
meghívott vagy alkalmi szállóvendég és látogató fordult meg náluk, mint bármely más
családnál. Általános közkedveltségnek örvendtek.
A lányok bolondultak a táncért; így aztán az estékből gyakran lett rögtönzött bál. Jó sétányi
távolságra Uppercrosstól egy rokon család lakott, sokkal szerényebb anyagi körülmények
között, és az unokatestvérek minden szórakozásának forrása Musgrove-ék voltak; bármikor
betoppanhattak, részt vettek minden játékban, mindenkor táncra készen; Anne pedig sokkal
szívesebben vállalta a muzsikus szerepét a mozgalmasabb részvételnél, óraszám játszotta
nekik a környéken kedvelt táncokat; ez a szívesség aztán ráterelte Mr. és Mrs. Musgrove
figyelmét zenei képességeire, s gyakran hallhatta az elismerést:
- Nagyszerű, Anne kisasszony, igazán pompás! A Jóisten áldja meg, csak úgy röpködnek a
billentyűkön azok a finom kis ujjacskái!
Így telt el az első három hét. Elérkezett Szent Mihály napja, és Anne gondolatait újra
Kellynch töltötte be. Szeretett otthonát másoknak adta át; minden neki oly kedves szobát, a
bútorokat, a szép kilátást nyújtó meghitt helyeket mások tekintete simogatja, mások járják be
őket! Szeptember 29-én egyébre sem tudott gondolni, és azon az estén némi kis
együttérzésben volt része Marytől, aki miközben leírta az aznapi dátumot, felkiáltott:
- Istenem, hiszen ezen a napon költöznek Crofték Kellynchbe! De örülök, hogy nem jutott
előbb eszembe. Egészen elromlott a kedvem tőle!
Crofték igazi ropogós tengerésztempóval birtokba vettek mindent, és most már tisztelgő
látogatást kellett tenni náluk. Mary nem győzött siránkozni, mivel a dolog elkerülhetetlennek
látszott. Senki sem tudja elképzelni, milyen gyötrelmes számára, halogatja is, ameddig csak
lehet - ám nem nyughatott addig, míg meg nem beszélte Charlesszal, hogy áthajt vele vala-
melyik nap, mégpedig mihamarabb; és igen élénk, kellemes, a képzelt izgalmaktól felajzott
lelkiállapotban tért haza. Anne szívből örvendezett magában, amiért semmiképpen sem volt
lehetséges, hogy részt vegyen a látogatásban. De mégis szeretett volna találkozni Croftékkal,
és nagyon örült, hogy jelen lehetett, amikor viszonozták a vizitet; a házigazda történetesen
nem volt otthon, csak a két testvér; s véletlenül úgy alakult a helyzet, hogy Anne foglalkozott
Mrs. Crofttal, Mary pedig az admirálissal, aki szeretetre méltó kedélyességgel barátkozott a
két kisfiúval. Eközben Anne-nek alkalma nyílt hasonlatosságot keresni, s mivel nem talált az
arcvonásokban, igyekezett azt a hanghordozásban, gondolatmenetben és ítéletekben felfedezni.
Mrs. Croft nem volt ugyan se magas, se kövér, de megjelenésében volt valami szögletesség,
egyenesség és életerő, ami tekintélyt kölcsönzött külsejének. Derűs, sötét szeme, egészséges
foga volt, s mindent egybevetve kellemes arca; bár arcbőre kissé vörös és cserzett, mivel
csaknem ugyanannyi esztendőt töltött a tengeren, mint a férje, s emiatt úgy látszott, mintha
nem harmincnyolc évvel ezelőtt, hanem régebben látta volna meg a napvilágot. Nyílt,
könnyed, de határozott modora arra vallott, hogy sem önmaga felől nincsenek kétségei, sem
pedig abban, hogy mit kell tennie; de nyerseségnek nyoma sem volt benne, s a jó kedély
éppenséggel nem hiányzott belőle. Anne rögtön javára írta, hogy érezhetően messzemenő
tapintattal viseltetett iránta mindabban, ami Kellynchcsel kapcsolatos, és ez rendkívül jólesett
neki - annál is inkább, mert már az első fél percben, mondhatni a bemutatkozás pillanatában
megbizonyosodott róla, hogy Mrs. Croft elfogulatlan viselkedésében nyoma sincs annak,
hogy tudna valamit, vagy gyanakodna; e tekintetben tehát teljesen nyugodt lehetett, ami erőt,
sőt bátorságot adott. Mégis egy pillanatra úgy érezte, mintha villamos áram rázná meg, mikor
Mrs. Croft hirtelen ezzel fordult hozzá:
- Maga volt az, ugye, nem a húga, akit az öcsémnek volt szerencséje megismerni, mikor ezen
a vidéken élt?
Anne azt remélte, túl van már azon a koron, amikor elpirul az ember; ám a hirtelen fel-
indulásból még egyáltalán nem nőtt ki.
- Talán nem is hallotta, hogy megnősült - tette hozzá Mrs. Croft.
Erre Anne már illendően válaszolt, s mikor Mrs. Croft további szavaiból kiderült: Mr.
Wentworthről van szó, boldog volt, hogy ő maga nem mondott semmi olyat, ami ne illene
mindkét fivérre. Nyomban felfogta, mennyire természetes, hogy Mrs. Croft Edwardra
gondolt, róla szólt, nem pedig Frederickről; mulasztása miatt restelkedve sietett illendően
tudakozódni egykori szomszédjuk hogyléte felől.
A többi már teljes nyugalomban folyt le, egészen addig, míg meg nem hallotta, hogy az
admirális már indulófélben közli Maryvel:
- Hamarosan várjuk Mrs. Croft öccsének érkezését; úgy hiszem, legalább névről ismerik őt.
De szavába vágott a két fiúcska, aki máris úgy ragaszkodott hozzá, mint valami régi baráthoz,
és unszolták, maradjon még; mire a tengernagy váltig ígérgette, elviszi magával mindkettő-
jüket a kabátja zsebében stb. - s már nem maradt ideje visszatérni arra, amibe az imént
belekezdett, Anne pedig tépelődhetett, vajon feleségének ugyanarról az öccséről szólt-e,
akiről az imént hallott. Biztosat azonban nem tudott meg a dologról, s most már alig várta,
nem hangzott-e el erről valami a másik házban, ahol a Croft házaspár előttük tett tisztelgő
látogatást.
Megbeszélték, hogy aznap az Udvarház lakói náluk töltik az estét; ám az évnek ebben a
szakában még ilyen kis távolságot sem igen lehet gyalogosan megtenni. Anne tehát egyre
fülelt, hallja-e már a kocsizörgést, amikor beállított az ifjabbik Musgrove kisasszony; Mary
sértődésre készen kapta fel a fejét, de Louisa mindent tisztázott: azért jött gyalog, hogy a
hárfa kényelmesen elférjen a kocsiban.
- Majd mindent elmagyarázok - tette hozzá -, elmondom, mire jó ez az egész. Azért is
akartam előttük érkezni, hogy figyelmeztesselek benneteket: papa és mama nagyon lehangolt
ma, különösen mama szomorú; folyton szegény Richard jár az eszében! Éppen ezért
gondoltuk, hogy jobb lesz elhozni a hárfát, mert úgy vettük észre, az jobban elszórakoztatja,
mint a zongora. Mindjárt rátérek, mi szomorította el, Mikor Crofték délelőtt meglátogattak
bennünket (utána idejöttek, ugye?), elmondták, hogy Wentworth kapitány, Mrs. Croft öccse,
most tért haza Angliába, megvált a szolgálattól, vagy valami ilyesmi, és egyenesen hozzájuk
jön látogatóba; ebből lett a baj, mert amint elmentek, mamának sajnos eszébe jutott, hogy
Wentworth vagy valami hasonló neve volt szegény Richard kapitányának, fogalmam sincs,
mikor és hol, jóval mielőtt meghalt volna szegény! Akkor mama átnézte szegénynek a
leveleit, és csakugyan Wentworth volt; most már holtbiztos benne, hogy csakis ez az ember
lehetett, és most ezzel meg szegény Richarddal van tele a feje! Ma este mindnyájunknak
vidámnak kell lennünk, amennyire csak tudunk, hogy szegény mama ne töprengjen ilyen
gyászos dolgokon.
A való helyzet ebben a szomorú családi históriában az, hogy Musgrove-éknak volt egy
félresikerült, semmiházi fiuk; de szerencséjükre meghalt, még mielőtt a huszadik évét
betöltötte volna. A tengerészethez osztották be, mivel szárazföldi szolgálatra túl ostoba és
fegyelmezetlen lett volna. Családja nem sokat törődött vele, ámbár még mindig többet, mint
amennyit érdemelt; ritkán hallatott magáról, és két esztendővel ezelőtt nem sokat búsultak
Uppercrossban, mikor elérkezett hozzájuk a hír, hogy külföldön meghalt.
Tény, hogy meghalt, és nővérei most már „szegény Richard”-ként emlékeztek meg róla;
életében mégsem volt ő más, mint a fafejű, érzéketlen, hasznavehetetlen Dick Musgrove, aki
sem elevenen, sem holtan nem érdemelt többet, mint hogy keresztnevét rövidített formában
emlegessék.
Néhány évet töltött a tengeren, és az isten háta mögé helyezgetések során, ami megeshet
minden tengerészkadéttal, különösképpen olyan kadétokkal, akiktől a kapitányuk szíves
örömest szabadul meg, fél esztendőt töltött Frederick Wentworth kapitány fregattján, a
Laconia fedélzetén; a Laconiá-ról kapitánya befolyása alatt írta meg valamennyi levelét -
szám szerint kettőt -, amelyet egész távolléte alatt a szülei kaptak tőle; helyesebben
mindössze két levelet írt érdek nélkül: a többi nem volt más, csak pénzkérés.
Mindkét levelében jót írt a kapitányáról; de hát oly kevéssé szokták meg, hogy effélékre
felfigyeljenek, annyira nem érdekelte őket akár az emberek, akár a hajók neve, hogy az
egésszel nem sokat törődtek; s hogy éppen aznap a fia emlékével kapcsolatosan Mrs.
Musgrove-ban felötlött Wentworth kapitány neve, ez az agynak olyan sajátságos felvillanásai
közé sorolható, aminő nagy néha megesik az emberrel.
Előszedte a leveleket, és valóban megtalálta bennük, amit keresett; és e levelek ismételt
átolvasása hosszú idő múltán, most, hogy a fiú már meghalt, s hibáit elfeledték, ránehezedett
kedélyére, és most mélyebb bánatba borította, mint amennyire fia elhunytakor gyászolt. Mr.
Musgrove-ra hasonlóképpen hatott a dolog, bár enyhébb mértékben; s mikor a Kisházba
érkeztek, mindketten szemmel láthatóan szükségét érezték, hogy kiöntsék szívüket, később
pedig vigaszt merítsenek a velük érzők társalgásából.
Most aztán rengeteget beszéltek Wentworth kapitányról, emlegették a nevét, s az elmúlt
éveken eltűnődve kijelentették: nem lehetetlen, sőt valószínűleg ki fog derülni, hogy ugyan-
arról a Wentworth kapitányról van szó, akivel emlékezetük szerint egyszer-kétszer találkoztak
is annak idején, mikor visszatértek ide Cliftonból; szép szál fiatalember volt, de azt már nem
tudnák bizonyosan megmondani, hét vagy nyolc éve volt-e ez - mindezt végighallgatni újfajta
megpróbáltatást jelentett Anne idegeinek. De hát, gondolta magában, mindenképpen hozzá
kell edződnie. Mivelhogy a közeljövőben ide várják a férfit a szomszédba, meg kell tanulnia,
hogy föl se vegye az efféléket. S méghozzá nemcsak az derült ki, hogy várják, éspedig
hamarosan, hanem hogy Musgrove-ék szegény Dick iránt tanúsított kedvessége miatt,
hálából, nagyrabecsülésből - mert szegény Dick fél évet töltvén a keze alatt, nagyon lelkesen,
bár nem éppen kifogástalan helyesírással így emlékezett meg róla: „Fes, ragyogó fickó, csak
kisé akurátus, ha tanittani akar” - tisztelegni kívántak nála, megismerkedni vele mielőbb,
amint hírét veszik érkezésének.
S amint ebben megegyeztek, helyreállt a lelki nyugalmuk, s jobb hangulatban töltötték az este
hátralévő részét.
 Hetedik fejezet

Még néhány nap, s már megjött a híre, hogy Wentworth kapitány Kellynchbe érkezett; Mr.
Musgrove nyomban felkereste, hazatérve pedig nem győzte magasztalni, s közölte, hogy a
következő hét végén Croftékkal együtt átjönnek vacsorára Uppercrossba. Mr. Musgrove
számára némi csalódást okozott, hogy közelebbi időpontot nem sikerült kitűzni, hiszen olyan
türelmetlenül várta, hogy kifejezhesse háláját, és saját fedele alatt lássa vendégül a kapitányt,
köszöntvén őt pincéjének legerősebb, legkiválóbb borával. Tehát egy további hét; mindössze
egy hét, számítgatta magában Anne, akkor feltétlenül találkoznak; de hamarosan már azért
fohászkodott, bárcsak legalább egy teljes hétig biztonságban érezhetné magát.
Wentworth kapitány hamarosan viszonozta Musgrove úr tisztelgő látogatását, és Anne kis
híján ugyanabban a félórában toppant be oda. Tulajdonképpen indulófélben volt már Maryvel
együtt az Udvarházba, ahol, mint később megtudták, elkerülhetetlenül összetalálkoztak volna,
de nem mehettek, mert a nagyobbik gyerek elesett, és sérülten hozták haza. A kisfiú olyan
állapotban volt, hogy vizitelésről szó sem lehetett, s Anne-nek éppenséggel nem volt
mindegy, hogy pillanatnyilag megúszta a találkozást, még a súlyos aggodalmak közepette
sem, amit a kisfiú miatt kiálltak.
A kulcscsontja kiugrott a helyéből, sérülést szenvedett a hátán is, úgyhogy már rémképeket
láttak. A szorongás délutánja volt ez, Anne kénytelen volt mindenütt és mindenben egyszerre
azonnal intézkedni, el kellett hívatnia a patikust, értesíteni és előkeríteni az apát, ott állni az
anya mellett, hogy ne hisztériázzon, fegyelmezni a személyzetet, távol tartani a kisebbik
gyereket, ápolni és nyugtatgatni a szegény kis szenvedőt, s ezenfelül, amint már ez is eszébe
jutott, üzenetet küldeni a történtekről a másik házba, mire aztán még többen rémüldöztek és
sopánkodtak körülötte anélkül, hogy hasznos segítséget nyújtottak volna.
Sógorának hazaérkezése volt az első könnyebbség, mert legjobban ő tudott bánni a
feleségével, másodjára megjött a patikus is; valóságos áldás! Addig, míg alaposan meg nem
vizsgálta a kis beteget, míg biztosat nem tudtak, sokkal nyugtalanabbak voltak; súlyosabb
sérüléstől tartottak, fogalmuk sem volt róla, mi a baj; ámde a kulcscsont hamarosan vissza-
került a helyére, Mr. Robinson aztán vigyázva végigtapogatta, meg-megdörzsölgette a
gyereket, s bár arca komoly maradt, már halkan magyarázott az apának meg a nagynéninek,
most már valamennyien a legjobb reménységben, valamivel nyugodtabban költhetik el
vacsorájukat; itt tartottak éppen, mikor a két fiatal nagynéni, megnyugodva kisöccsük állapota
felől, végre beszámolhatott a kapitány látogatásáról - maradtak még vagy öt percet szüleik
távozása után, s igyekeztek ecsetelni, milyen tökéletesen elbűvölte őket, sokkal, de sokkal
megnyerőbb minden eddigi férfiismerősüknél, azoknál is, akik eddig kegyben álltak náluk,
boldogok, hogy papa meginvitálta, maradjon náluk vacsorára, de elszomorodtak, mikor azt
válaszolta, hogy sajnálatára, nem teheti; viszont ugyancsak megörültek, mert papa és mama
további erősködésére megígérte, hogy másnap örömmel vacsorázik velük, úgy bizony, már
holnap! - és ezt az ígéretet olyan megnyerő modorban tette, mintha érezné, nagyon helyesen,
mi rejlik megkülönböztetett figyelmességük mögött! - és hát röviden szólva olyan választékos
eleganciával mondott és cselekedett mindent, hogy megvallják mind a ketten, egy csapásra
elcsavarta a fejüket! - ezzel vidáman, nagy boldogan elszaladtak; nyilvánvalóan sokkal
inkább Wentworth kapitánnyal, mint kis Charlesszal volt tele a fejük.
Ismételten előadták az egész históriát nem kisebb örömmámorban, mikor már sötétedéskor
apjukkal együtt újra megjelentek érdeklődni a gyerek állapota felől; Mr. Musgrove pedig,
minthogy már örököséért nem kellett aggódnia, csatlakozott a magasztaláshoz, reményét
fejezte ki, hogy ezek után nem kell Wentworth kapitány látogatását elhalasztani, csak azt
sajnálja, hogy a Kisház lakói nyilván nem szívesen hagyják magára a kisfiút, s nem talál-
koznak majd vele.
- Jaj, dehogyis hagyjuk magára a gyereket! - kiáltott fel egyszerre apa és anya izgatottan,
jeléül annak, hogy a gondolatát sem tudják elviselni ilyesminek; Anne pedig örömében, hogy
ismét megmenekszik a találkozástól, természetesen csatlakozott a tiltakozáshoz.
Charles Musgrove később már hajlott rá, hogy kis időre mégis részt vegyen az összejövetelen:
a gyerek végül is már jól van, ő pedig annyira vágyik Wentworth kapitány ismeretségére,
hogy ha házon kívül vacsorázni nem is, de egy rövid félórára átmenni az este folyamán talán
lehetséges volna. Ám ezzel a javaslattal nyomban erélyesen szembeszállt a felesége:
- Ugyan dehogyis, mi jut eszedbe, Charles! Még a gondolatát sem tudnám elviselni, hogy
elmenj hazulról. Képzeld csak el, hátha történik vele valami!
A kisfiú nyugodtan töltötte az éjszakát, másnap is jól érezte magát. Beletelik ugyan egy kis
idő, míg végképp megbizonyosodnak róla, hogy a gerinc nem sérült meg, de Mr. Robinson
semmi aggasztó szimptómát nem észlelt, és Charles Musgrove egyre inkább úgy érezte,
fölösleges tovább négy fal közt maradnia. A gyereket ágyban kell tartani, szórakoztatni, a
lehető legnagyobb nyugalmat biztosítani neki; de hát mit tehet itt egy apa? Ez már a nőkre
tartozik, és kész őrültség volna a részéről, hogy továbbra is odabent kuksoljon, ha úgysem
vehetik hasznát. Apja különben is nagyon szeretné, hogy találkozzék Wentworth kapitánnyal,
s mivel már nem szól ellene nyomós érv, illik is, hogy átmenjen; ennek aztán az lett a vége,
hogy amint megjött a cserkészésből, elszántan kinyilatkoztatta, máris öltözik, és átmegy
vacsorára az Udvarházba.
- A gyerek olyan jól van, hogy kívánni sem lehet jobbat - jelentette ki Charles úr -, én hát
megígértem apámnak az imént, hogy elmegyek vacsorára, s ő ezt nagyon rendjén lévőnek
találta. Melletted van, drágám, a testvéred is, én hát minden aggodalom nélkül mehetek.
Megértem én, hogy te nem akarod itt hagyni a kisfiadat, de beláthatod, rám nincs itt semmi
szükség. Ha mégis történne valami baj, Anne majd átküld értem.
Férjek és feleségek általában megérzik, ha minden ellenvetés hiábavaló. Mary már Charles
hanglejtéséből tudta, hogy úgyis elmegy, s eldöntötte, kár minden szóért. Nem is szólt, csak
mikor már Charles kiment a szobából, és nem hallotta senki, csak Anne.
- Látod, így van ez! Mi ketten kuksoljunk szépen itthon, a szegény beteg gyerek mellett...
közelünkbe se jön egy lélek se egész este! Jól tudtam már előre, hogy így lesz, ez az én
sorsom! Történjék bármi kellemetlenség, a férfiak mindig megszöknek, és Charles semmivel
sem különb a többinél. Nincs benne érzés! Micsoda érzéketlenség kell hozzá, hogy itt hagyja
ezt a szegény kis gyereket; és még azt szavalja nekem, milyen jól van már. Hát honnan tudja,
hogy jól van, azazhogy esetleg fél órán belül nem történik hirtelen fordulat? Elképzelni sem
tudtam volna, hogy Charles ennyi nemtörődömségre képes. És tessék! Elmegy szórakozni, én
pedig, hiszen én csak egy szegény anya vagyok, maradjak itthon, ki se mozduljak... márpedig
az biztos, én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy a gyerek mellett maradjak. Éppen
azért, mert én vagyok az anyja, tekintettel kellene lennie az érzéseimre. Nem tudok uralkodni
magamon. Tegnap is láthattad, mennyire elvesztettem a fejem!
- Persze, de azért, mert váratlanul jött a baj... Az ijedség, a megrázkódtatás! Ma nincs miért
elveszíteni a fejed, sőt merem állítani, nincs is már aggodalomra ok. Tökéletesen megértem
Mr. Robinson utasításait, nem félek egy csöppet sem; és, Mary, őszintén szólva nem csodál-
kozom a férjeden. A betegápolás nem a férfi dolga, nem az ő területe. A beteg gyerek mindig
az anyjáé, hiszen az anyai érzés diktálja így!
- Azt hiszem, én is szeretem úgy a gyerekemet, mint bármelyik anya... mégse képzelem, hogy
több hasznomat lehet venni a betegágy mellett, mint Charlesnak, képtelen vagyok örökké
rászólni egy beteg gyerekre, hogy még azzal is gyötörjem szegényt; aztán meg magad is
láthattad ma délelőtt, ha én mondtam neki, hogy maradjon nyugton, rögtön elkezdett
kapálózni. Egyszerűen nincs idegzetem az ilyesmihez!
- De hát jól éreznéd magad, egész este távol szegény kisfiútól?
- Miért ne? Látod, a papája meg tudja tenni, akkor én miért ne tudnám?... Jemima olyan
gondos! És akár óránként is küldhet nekünk üzenetet a gyerek hogyléte felől. Igazán az a
véleményem, Charles rögtön mondhatta volna az apjának, hogy átmegyünk vacsorázni mind a
hárman. Semmivel sem izgulok jobban kis Charles miatt, mint az apja. Tegnap rettenetesen
feldúlt voltam, de ma már egészen más a helyzet.
- Hát jó... ha szerinted nem késő őket értesíteni odaát, menj talán te is a férjeddel együtt.
Bízzátok rám kis Charlest, tőlem bizonyára nem veszi rossz néven Mr. és Mrs. Musgrove, ha
a gyerek mellett maradok.
- Komolyan mondod? - kiáltott felcsillanó szemmel Mary. - Istenem, igazán nagyszerű
gondolat, valóban remek! Őszintén szólva teljesen mindegy, megyek-e vagy maradok,
úgysem veszitek semmi hasznomat. Csak idegeskednék itthon. Te, minthogy nincs meg
benned az anyák érzékenysége, sokkal jobban helyt tudsz állni mellette. Te mindent elérsz kis
Charlesnál; első szóra engedelmeskedik neked. Sokkal jobb így, mintha csak Jemima
gondjaira bízzuk. Elmegyek, persze; természetesen éppúgy megkívánja az illendőség tőlem,
mint Charlestól, apósomék nagyon is óhajtják, hogy Wentworth kapitányt én is megismerjem,
és tudom, téged nem bánt, hogy magad maradsz a gyerekkel. Mondhatom, Anne, remek ötlet
volt tőled! Máris megyek, megmondom Charlesnak, és sietek átöltözni. Hiszen minden
percben értünk szalajthatsz, ha valami baj lenne; de hát, merem állítani, semmi okod a
nyugtalanságra. Biztos lehetsz benne, a világért sem mennék el, ha kétségem volna drága
gyermekem felől.
Egy perc múlva már kopogtatott a férje öltözőszobájának ajtaján, és mivel Anne felment
utána az emeletre, fültanúja lehetett az egész beszélgetésnek, mely azzal kezdődött, hogy
Mary lelkendezve közölte:
- Veled megyek, Charles, itthon nekem se veszik több hasznomat, mint neked! Ha örökké
összezárnám is magam a gyerekkel, akkor is képtelen lennék elérni nála bármit is, amihez
nincs kedve. Anne mellette marad; vállalta, hogy vigyáz rá. Ő maga ajánlotta fel, most aztán
elmehetek veled, és így is van rendjén, hiszen kedd óta egyszer sem voltam odaát vacsorán.
- Igazán nagyon kedves Anne-től - felelte a férje -, örülök, hogy velem tartasz; de hát nem
valami szép dolog, hogy itt hagyjuk egyedül a testvéredet a mi beteg gyerekünkkel.
Most előlépett Anne, megismételte az ajánlatát, és komoly őszinteségével hamarosan sikerült
meggyőznie a sógorát, annál is inkább, mivel annak is így volt kellemesebb; már nem is volt
ellenvetése azzal kapcsolatban, hogy Anne egyedül vacsorázzék; de változatlanul azt
javasolta, csatlakozzék hozzájuk később, s kedvesen felajánlotta, hogy átjön érte, mikor már a
kisfiú éjszakai nyugalomra tért; ámde Anne hajthatatlan maradt; és rövidesen abban az
örömben lehetett része, hogy végignézte, amint a házaspár rendkívül jó hangulatban távozik.
Elmentek hát, s Anne remélte, jól érzik majd magukat, bármily különösnek tetszett is most ez
a jó hangulat; ami viszont őt magát illeti, azzal a jó érzéssel maradt ott, ami már egész életé-
ben talán egyetlen vigasza lesz. Tudta, hogy hasznára van a gyereknek; mit számít akkor,
hogy Frederick Wentworth tőle mindössze fél mérföldnyi távolságban most másokat
szórakoztat.
Azt azért szerette volna tudni, miként vélekedik a férfi kettejük esetleges találkozásáról.
Lehetséges, hogy hidegen hagyja a dolog, ha ugyan ilyen körülmények között közömbösség
egyáltalán elképzelhető. Sokkal valószínűbb, hogy húzódozik a találkozástól. Ha látni akarta
volna, nem vár mostanáig; megtette volna, amit ő a helyében feltétlenül megtesz, méghozzá
réges-rég, abban a pillanatban, amint a körülmények meghozták neki azt a függetlenséget,
amelynek hiánya annak idején az egyetlen gátló ok volt.
Húga és sógora nagyon lelkes hangulatban érkezett haza: el voltak ragadtatva új ismerősüktől,
csakúgy, mint az egész estétől, úgy, amint volt. Muzsikálás, éneklés, társalgás, kacagás,
kellemesebb nem is lehetett volna az egész; Wentworth kapitány modora elbűvölő, se fél-
szegség nincs benne, se túlzott tartózkodás; mintha régi meghitt ismerősök volnának vala-
mennyien, már holnap reggel el is jön ide, Charlesszal együtt mennek cserkészni az erdőbe.
Meghívták reggelire, de nem a Kisházba jön, mivel attól tart, a gyerek betegsége miatt talán
alkalmatlan volna Mrs. Charles Musgrove-nak; az lett a vége, maguk sem tudják, hogyan
fordult így, de apja házában reggelinél találkozik Charlesszal.
Anne tökéletesen megértette. Kerülni akarja a találkozást. Kérdezősködött ugyan felőle, ez
kiderült, de csak formálisan, amint futó ismerősök után szokás, mintegy jelezte, hogy ismerik
egymást, mint ő maga is tette, legfőként azért, nehogy bemutassák őket egymásnak, ha
valamikor mégis összetalálkoznak.
A Kisházban mindig későbbi órában kezdődött a nap, mint a másikban; másnap annyival
későbben, hogy Mary és Anne éppen csak leült reggelizni, mikor megjelent Charles,
mondván, már indulnak is, a kutyáiért jött, húgai pedig hamarosan jönnek utána Wentworth
kapitánnyal, a lányok meg akarják látogatni a kisfiút, a kapitány pedig, amennyiben nem
alkalmatlan, éppen csak tisztelegni kíván pár percre; s bár Charles megnyugtatta, a gyerek
már nincs olyan állapotban, hogy egy rövid látogatás zavaró lenne, Wentworth kapitány
mégis ragaszkodott hozzá, hogy szaladjon előbb haza, és jelentse be.
Marynek hízelgett a figyelem, kijelentette, boldogan fogadja a látogatót; Anne-t eközben
ezerféle érzés zaklatta fel, vigasztaló csak egyetlen akadt köztük: legalább hamar túlesik rajta.
Túl is esett hamar. Alig telt el Charles bejelentése után két perc, már ott volt a társaság a
szalonban. Anne tekintete éppen csak találkozott a kapitányéval, utána egy meghajlás, egy
bókolás következett. Anne hallotta a hangját: egy-két udvarias mondatot intézett Maryhez, a
Musgrove kisasszonyokhoz szólt néhány szót, amelyek csaknem jópajtási viszonyról árul-
kodtak; úgy tűnt, megtelt a szoba emberekkel és hangokkal - pár perc és vége; az ablak előtt
megjelent Charles, minden rendben, erre látogatójuk meghajolt, s már ott sem volt; a
Musgrove kisasszonyok úgy döntöttek, sétálni mennek, és elkísérik a vadászokat legalább a
falu széléig. Kiürült a szoba, Anne folytathatta reggelijét, már amennyire tudta.
- Túlvagyok rajta, megvolt! - ismételte magában újra meg újra, idegesen felfohászkodva. -
Túlestem a nehezén!
Mary mondott valamit, de Anne képtelen volt odafigyelni. Látta. Találkoztak. Hosszú idő
után megint együtt voltak ők ketten, egy és ugyanazon helyiségben!
Ámde Anne hamarosan elkezdett viaskodni magával, erőt kell vennie magán, lehűteni az
érzelmeit. Nyolc esztendő, majdnem nyolc teljes esztendő telt el, mióta felbontották
jegyességüket. Teljes képtelenség, hogy ennyi idő múltán minden ennyire fölkavarodik
benne, holott mindennek el kellett volna tűnnie már a messzeség homályában! Mit nem tesz
nyolc esztendő? Események, változások, elidegenedés, eltávolodás - minden belefér, a múlt
pedig feledésbe merül; így természetes, nyilván így is van. Hiszen nyolc év az ő eddigi
életének is majdnem egyharmada.
Sajnos, hiába próbálta meggyőzni magát, be kellett látnia, hogy vannak érzelmek, amelyek
felett nyolc év is nyomtalanul múlhat el.
És vajon mit gondoljon, hogyan érez iránta a férfi? Magyarázza úgy, hogy kerülni akarja a
találkozást? A következő pillanatban már utálta magát, amiért ilyen esztelen kérdéseket forgat
a fejében.
Egy másik kérdésben, mely valószínűleg minden bölcsessége ellenére is felvetődött volna
benne, hamarosan minden kétségét eloszlatták; amint a Musgrove kisasszonyok visszajöttek,
búcsút vettek s eltávoztak, Mary önkéntelen megjegyzése így adta meg a választ:
- Veled szemben Wentworth kapitány nem valami gáláns, holott irántam igazán nagyon
figyelmes volt. Mikor együtt elmentek innen, Henrietta megkérdezte, hogyan vélekedik
felőled, mire azt felelte, annyira megváltoztál, hogy meg sem ismert volna.
Maryben soha nem volt annyi tapintat, hogy mint szokás, respektálja nővére érzéseit; de most
nem is gyanította, miféle sebet bolygat meg.
„Úgy megváltoztam, hogy meg sem ismert volna!” - ismételte Anne némán gyötrődve magá-
ban. Biztosan így van: de még annyi elégtétele sem lehetett, hogy megállapítsa ugyanezt a
férfiról, mert az éppenséggel nem változott, vagy ha mégis, nem hátrányára. Ennyit már
amúgy is látott, most se mondhat mást, tartson felőle a másik, ami jólesik. Nem bizony: az ő
viruló ifjúsága elhervadt az évek múlásával, ám a másik csak nyert, a megjelenése nyílt,
férfias, semmivel sem kevésbé vonzó a külseje. Igen, a régi Frederick Wentworth jelent meg
előtte.
„Úgy megváltoztam, hogy meg sem ismert volna!” Újra meg újra a pár szón rágódott. De
később szinte már örült is, hogy fülébe jutottak. Kijózanították; lehűtötték felbolydult
érzéseit; visszanyerte higgadtságát - ennek igazán csak örülhetett.
Frederick Wentworth ilyesféleképpen nyilatkozott róla, de arról sejtelme sem volt, hogy
szavai visszakerülnek hozzá. Az volt a véleménye, hogy iszonyúan megváltozott, mikor meg-
kérdezték, kicsúszott a száján, amit gondolt. Nem bocsátott meg Anne Elliotnak. A lány meg-
bántotta; elhagyta, és fájdalmat okozott neki; ám ennél is súlyosabb, hogy gyenge jellemnek
bizonyult, mert ha nem az, nem így viselkedett volna, s Frederick a maga öntudatos,
magabízó természetével ezt nem bocsátotta meg. A lány, hogy másoknak kedvére tegyen,
lemondott róla. A környezete meggyőzhette az érvelésével. Gyönge volt, sőt gyáva is!
A fiatalembert annak idején forró érzelem fűzte Annehez, s azóta sem találkozott nővel, aki a
szemében felért volna vele, ám eltekintve holmi természetes kíváncsiságtól, semmi vágyat
nem érzett, hogy viszontlássa valaha. Amit a lány iránt érzett, megszűnt, örökre vége.
Elhatározta, hogy megnősül. Ma már gazdag, s visszatérvén a szárazföldre, az volt a
szándéka, hogy végképp letelepszik, amint erre igazi hajlandóságot érez magában;
tulajdonképpen körülnézett, készen arra, hogy beleszeressen valakibe, olyan gyorsan,
amennyire csak világos fejű és biztos ízlésű férfi teheti. Szívét kitárta mindkét Musgrove
kisasszony felé, ha rabul tudják ejteni; helyesebben szólva nyitva állt a szíve minden
megnyerő fiatal hölgy számára, aki útjába vetődik, az egyetlen kivétel Anne Elliot. Egyedül
őt zárta ki magában a lehetőségek közül, mikor a nővére kérdezősködésére beismerte:
- Igenis, Sophia, készen állok, hajlok arra a bolondságra, hogy megnősüljek. Megkérem én a
kezét bárkinek tizenöt és harminc között. Egy kis szépség, egy kedves mosoly, néhány
hízelgő megjegyzés a tengerészetre, ennyi nekem elég is, s elveszett ember vagyok. Mi kell
még egy tengerésznek, aki nem forgolódott annyit hölgyek között, hogy túlságos igényekkel
lépjen fel?
Nővére nagyon jól tudta, öccse azért beszél így, hogy megcáfolják. Büszke, nyílt tekintete
arról vallott, hogy igényes és meggyőződéssel az; és Anne Elliot járt a fejében, amikor, most
már komolyan, kifejtette, miféle nővel szeretne összetalálkozni. Szelíd modorral párosult erős
lélek - ez volt elképzelésének summája.
- Ilyen asszonyt szeretnék - mondta. - Persze beérem valamivel kevesebbel is, de sokat nem
engedek. Ha ez bolondság, legyek bolond, de sokkal többet töprengtem már ezen a kérdésen,
mint amennyit férfiak általában szoktak.
 Nyolcadik fejezet

Ettől fogva Wentworth kapitány és Anne Elliot sűrűn került össze ugyanabban a körben.
Hamarosan nagy vacsorán találkoztak Musgrove úrék házában, mert a kisfiú állapota most
már nem szolgálhatott ürügyül nénikéje távolmaradására; de ez csak a kezdete volt a további
vacsoráknak és találkozásoknak.
Megújulnak-e vajon a régi érzelmek? Majd elválik; ámbár hogy mindkettőjük emlékezetében
felfrissült a múlt, ahhoz nem fért kétség; elkerülhetetlenül felbukkant újra; a kapitánynak
akaratlanul is meg kellett említenie eljegyzésük évét ama kis beszámolók során, melyek elől a
társalgásban nem térhetett ki. Hivatása alkalmassá tette, hajlandósága ösztönözte a mesélésre;
s már az első együtt töltött estén felvetődött efféle: ez hatban történt, vagy: ez még tengerre
szállásom előtt volt, hatban; bár nem akadt el a hangja, és Anne-nek semmi oka nem volt
feltételezni, hogy Frederick tekintete titkon őt keresi, miközben beszél, mégis, ismervén
gondolkodásmódját, tudta: lehetetlen, hogy fel ne törjenek az emlékek, csakúgy, mint benne.
Bizonyosan ugyanaz jutott eszükbe mindkettejüknek; bár azt korántsem hitte, hogy a gondolat
mindkettejüknek egyformán fájdalmas.
Egymással soha nem váltottak szót, helyesebben csak annyira, amennyire az udvariasság
feltétlenül megkívánta. Valaha mindent jelentettek egymásnak, most semmit! Volt idő,
amikor olyan népes társaságban is, amilyen most betölti az uppercrossi szalont, nehezükre
esett volna, hogy ne folyton egymással beszélgessenek. Kivéve talán az admirálist és
feleségét, akik nagyon összetartozónak és boldognak látszottak (Anne ezt nem ismerte el
kívülük a jelenlévő házaspárok egyikéről sem), biztosan nincs itt olyan emberpár, akinek
szíve annyira nyitva áll egymás előtt, annyira hasonló az ízlése, egybehangzó az érzése, mint
annak idején nekik, akik annyi örömüket lelnék a másiknak az arcában, mint annak idején ők.
Most vadidegenek; nem, sokkal rosszabb, mintha azok lennének, mert ők már soha nem
kerülhetnek közelebb egymáshoz. Örökre szóló elidegenedés ez.
A férfi beszélt, s Anne a régi hangot hallotta, a régi észjárást ismerte fel. A társaság előtt
teljesen idegen terület volt a tengerészet, sokat kérdezgették, legfőképpen a Musgrove
kisasszonyok, akik most szemmel láthatólag észre sem vettek a kapitányon kívül senki mást.
Kifaggatták, milyen az élet a hajón, milyen a napi szolgálat, az élelmezés, az időbeosztás és
hasonlók; s mikor Frederick beszámolt róla, hogy kényelemben és kitűnő ellátásban van
részük, nem győztek ámuldozni, mire ő kedvesen évődött velük, Anne pedig arra gondolt,
annak idején neki se volt fogalma róla, hogyan élnek a tengerészek, annyira nem, hogy ő is
megvádoltatott: azt képzeli, nincs mit enniük, s ha élelem van is, nincs szakács, aki elkészítse,
ha mégis, nincs felszolgáló személyzet, se kés, se villa az étkezéshez.
Elgondolkozott, a beszélgetést is hallotta félfüllel, de Mrs. Musgrove, aki nem tudott úrrá
lenni elérzékenyülésén, kizökkentette merengéséből:
- Istenem, Anne kisasszony, ha az Ég magához nem szólítja szegény jó fiamat, ma már épp
ilyen derék fiatalember lehetne.
Anne elfojtotta mosolyát, és jóindulatúan végighallgatta, hadd öntse ki a szívét az idős hölgy;
így aztán kis ideig nem követhette a többiek társalgását - mikor ismét arra figyelhetett, ami
valójában érdekelte, a Musgrove kisasszonyok éppen előkeresték a hivatalos hajónyilván-
tartást (a maguk külön hajónyilvántartását, az elsőt, amely valaha is létezett Uppercrossban);
nekiültek, és együtt kezdték böngészni azzal a szándékkal, hogy sorra kikeresik a hajókat,
melyeknek Wentworth kapitány volt a parancsnoka.
- Az első hajója az Asp volt, arra emlékszem; üssük hát fel az Asp-nél.
- Nem fogja megtalálni. Tönkrement, megrokkant, én voltam az utolsó parancsnoka, de már
akkor is alig volt szolgálatképesnek mondható. Megállapították, hogy hazai vizeken még
elboldogul egy-két évig, erre aztán Nyugat-Indiába vezényeltek vele. - A lányok
hitetlenkedve hallgatták.
- Az admiralitás - folytatta a kapitány - némelykor azzal szórakozik, hogy használhatatlan
hajóban parancsol tengerre pár száz embert. Igaz, emberük van bőven, és sok ezer közül, akit
akár a tenger fenekére is küldhetnének, hogyan is választhatnák ki azokat, akiket legkevésbé
hiányolnak.
- Ejha! - kiáltott fel a tengernagy. - Hogy mit össze nem beszélnek ezek a fiatalok, nem volt
derekabb egyárbocos a világon, mint az Asp a maga idejében. Nem találni párját a régi
építésű hajók között. Wentworth szerencséje volt, hogy megkapta! Tudja is, hogy vagy húsz,
nála érdemesebb ember szerette volna megkapni azt a hajót. Szerencsés fickó, aki ilyen
hamar, a pályája kezdetén egyáltalán hajót kap, különösen ha még összeköttetései sincsenek.
- Tisztában voltam én a szerencsémmel, admirális, elhiheti nekem - felelte komolyan
Wentworth kapitány -, örültem én a kinevezésemnek, kívánni se lehet jobbat. Óriási dolog
volt nekem akkor, hogy tengerre szállhatok... igazán az. És mindenáron tenni is akartam
valamit.
- Persze hogy akartál. Nem is tudom, mit csinál az olyan fiatalember, mint te voltál akkor, fél
esztendeig egyfolytában a szárazföldön? Ha nincs mellette asszony, hamarosan újra vízre
kívánkozik.
- Nahát, Wentworth kapitány! - kiáltott fel Louisa. - Képzelem, milyen kellemetlenül
érintette, mikor megérkezett az Asp-re, hogy micsoda vén teknőt adtak magának.
- Nagyon jól tudtam én, miféle, már azelőtt is - felelte mosolyogva a kapitány. - Nem ért
engem semmilyen meglepetés, ahogyan maga sem gondolja, hogy az az ócska köpeny,
melyet, mióta az eszét tudja, körbekölcsönöznek az ismerősei közt, s végül egy csúf esős
napon maga is hasznát veszi, akár divatos, akár tartós lehet még... Nekem azért csak drága
öreg jószág volt az a hajó, szépen végrehajtott mindent, amit kívántam tőle. Tudtam, hogy így
lesz... Tudtam, vagy együtt szállunk le a tenger fenekére, vagy megalapozza a szerencsémet;
és egész idő alatt két komisz, viharos napot se töltöttem vele a tengeren; mikor pedig már jó
néhány portyázó hajót kaptam el, mulattatott is a dolog; a következő ősszel hazafelé tartván
aztán olyan szerencsém volt, hogy összeakadtam azzal a francia fregattal, amelyikre mindig
pályáztam... Bevittem Plymouthba; és most újabb szerencsés fordulat következett. Hat órát
sem töltöttünk még a kikötőben, amikor iszonyú vihar tört ki, négy nap, négy éjszaka tombolt
egyfolytában, a nyílt tengeren végképp elintézte volna szegény vén Asp-et, még a felét sem
bírta volna ki, mert az összecsapás a nagy nemzet fregattjával nem javított a kondícióján.
Huszonnégy órán belül néhai hős Wentworth kapitány vált volna belőlem, és a lapok egy
eldugott bekezdésében lett volna olvasható a nevem, de mivel csak egyárbocossal vesztem
oda, senkit sem érdekelt volna a halálom.
Anne megborzongott, titkon, hogy észre ne vegyék; a Musgrove kisasszonyok nyíltan is
tehették, őszintén sopánkodhattak és szörnyülködhettek.
- És akkor, azt hiszem - szólalt meg Mrs. Musgrove olyan halkan, mintha csak hangosan
gondolkodnék -, akkor került a Laconiá-ra, ott találkozott a mi szegény fiunkkal. Charles
drágám - intette magához a fiát -, kérdezd meg Wentworth kapitányt, hogy ismerkedett meg
az öcséddel, én mindig elfelejtem.
- Gibraltárban, anyám, tudom. Dicket betegen hagyták hátra Gibraltárban, és a volt kapitánya
levélben hívta fel rá Wentworth kapitány figyelmét.
- Úgy! De Charles, mondd meg Wentworth kapitánynak, ne féljen szóba hozni előttem
Dicket, még örömet is szerez vele, hogy ilyen jó barát megemlékszik róla.
Charles jobban átlátta az esetleges következményeket, egyszerűen bólintott hát válaszul, és
továbbment.
A lányok most a Laconia után nyomoztak; Wentworth kapitány nem fosztotta meg magát az
élvezettől, maga vette kezébe a kötetet, s megkímélve a hölgyeket a keresgéléstől, felolvasta a
rövidre fogott adatokat: a hajó nevét, osztályát, jelenlegi alsóbbrendű besorolását, s
hozzátette, hogy a Laconiá-hoz is meleg barátsággal ragaszkodott.
- Istenem, milyen kedves napokat töltöttem a Laconiá-n! És milyen hamar meggazdagodtam
azon a hajón! Egy barátom is velem volt akkor, nagyon élveztük a cirkálást az Azori-szigetek
körül... Szegény Harville! Te tudod, Sophia, milyen szörnyű pénzszűkében volt, nálam is
inkább. Nős ember. Remek fickó. Sose felejtem el, milyen boldog volt akkor. Leginkább az
asszony kedvéért... Mennyire sajnáltam, hogy nincs velem a rákövetkező nyáron, mikor ismét
olyan szerencsével portyáztam a Földközi-tengeren.
- És mondhatom, uram - szólalt meg Mrs. Musgrove -, szerencsés nap volt a mi számunkra,
mikor kinevezték kapitánynak arra a hajóra. Sosem fogjuk elfelejteni, amit értünk tett.
Annyira elfogta az elérzékenyülés, hogy csak igen halkan tudott szólni; Wentworth kapitány
nem hallotta jól, mit mondott, meg nyilván nem is éppen Dick Musgrove járt az eszében, így
hát meglepődve tekintett rá, mint aki további magyarázatot vár.
- A bátyámra gondol - súgta oda az egyik lány. - Mama szegény Richárdról beszél.
- Szegény, drága fiam! - folytatta Mrs. Musgrove. - Mennyire megkomolyodott a keze alatt,
és milyen kitűnő levélíró lett! Istenem, az lett volna a szerencse, ha sosem kerül el magától.
Higgye el, Wentworth kapitány, nagyon sajnáljuk, hogy nem maradt a keze alatt.
Wentworth kapitány arcán egy pillanatra feltűnt egy kifejezés, tekintete felvillant, szép
metszésű szája megrándult, amiből Anne azt következtette, nem osztja Mrs. Musgrove jámbor
óhajait, ellenkezőleg: nyilván némi mesterkedéssel szabadult meg a fiútól; de hát olyan
futólag adta jelét, hogy kicsit mulat magában a dolgon, észre se vehette más, csak aki olyan
jól ismeri, mint Anne; a következő pillanatban tökéletesen uralkodott magán, s komoly
képpel közeledett a díványhoz, melyen Anne ült Mrs. Musgrove-val, helyet foglalt az idős
hölgy mellett, s halk beszélgetésbe mélyedt az anyával a fiáról, sok együttérzéssel és
természetes eleganciával, kedvesen és tapintattal adózva annak az érzésnek, amely a szülő
részéről őszinte és természetes.
Most hát ugyanazon a pamlagon ültek, mert Mrs. Musgrove készséggel adott helyet a
kapitánynak - csak Mrs. Musgrove választotta el őket egymástól, bár válaszfalnak nem volt
éppen jelentéktelen. A hölgy ugyanis meglehetősen terebélyes volt: az a típus, mely természe-
ténél fogva inkább a kedélyesen vidám megnyilatkozásokra hajlik, semmint elérzékenyülésre
és mélabúra; feltehetjük, hogy jótékonyan fedezte az Anne karcsú alakján, tűnődő arcán
eluralkodó feszültséget, Wentworth kapitány viszont elismerést érdemel, amiért önuralommal
végighallgatta az anya terjengős sóhajtozását egy olyan fiú sorsán, akivel, amíg élt, nem
törődött senki.
A testi méretek és a lelki bánat nem szükségképpen függnek össze. Termetes, kövér személyt
éppúgy érhet mélységes lelki megrázkódtatás, mint a világ legkecsesebb teremtését. De hát
érzelem és méretek jelentkezhetnek olyan párosításban, amelyet, joggal vagy jogtalanul,
furcsának tartunk, s hiába szól mellette a józan ész, az ízlés nem veszi be, és nevetségbe fúl.
Az admirális hátratett kézzel kétszer-háromszor körüljárta a szobát, hogy felfrissítse tagjait,
majd mikor felesége megrótta emiatt, megállt Wentworth kapitány előtt, s mit sem törődve
azzal, miféle társalgást szakít meg, csak a maga gondolatsorát követve, így szólt hozzá:
- Ha tavaly tavasszal csak egy héttel később érkezel Lisszabonba, Frederick, feltétlenül meg-
kérnek rá, hogy vedd fel a hajódra Lady Mary Griersont a lányaival együtt.
- Csakugyan? Nohát, akkor boldog vagyok, hogy egy héttel később már nem voltam ott.
Az admirális erre rosszallóan jegyezte meg, hogy sógorában nincs elég lovagiasság. A kapi-
tány védekezett, de megvallotta, hogy a maga jószántából sohase venne fel hölgyeket a
hajójára, kivéve természetesen, ha bált rendeznek, vagy néhány órát meg nem haladó rövid
látogatásra.
- Ám ha jól ismerem magam - mondta a kapitány -, éppenséggel nem azért, mert nincs
bennem lovagiasság. Sokkal inkább, mert úgy érzem, minden igyekezetemmel, sőt áldozat
árán sem tudnék olyan kényelmet teremteni a hajómon, ami a hölgyeket megilleti. Nem a
lovagiasság hiányára vall, admirális, ha túl magasra teszem a mércét a hölgyek kényelme
tekintetében... márpedig erről van szó. Hallani sem szeretek róla, látni még kevésbé, hogy
hölgyek tartózkodnak egy hajón; s éppen emiatt, amennyiben rajtam áll, sosem járulok hozzá,
hogy hölgyrokonok utazzanak a parancsnokságom alatt álló hajón.
Erre nekitámadt a nővére:
- Ejnye, Frederick!... Nem ismerek rád... Micsoda üres finomkodás ez! Hölgyek éppoly jól
érezhetik magukat hajón, mint Anglia legkitűnőbb úriházában. Azt hiszem, nő nemigen
tartózkodott nálam többet hajó fedélzetén, és mondhatom, sehol sem találtam különb szállást,
mint hadihajókon. Állítom, hogy sehol sem veszem magam körül több kényelemmel, még
Kellynch kastélyban sem - most kedvesen Anne felé bólintott -, mint amennyiben a legtöbb
hajón részem volt, amelyen hosszasan tartózkodtam; pedig volt ilyen öt is.
- Nem erről van szó - felelt az öccse. - Te a férjeddel voltál, s azonkívül az egyetlen nő a
hajón!
- Te viszont felvetted Mrs. Harville-t, a húgát, az unokatestvérét s ezenfelül a három
gyereket, és elvitted őket Portsmouthtól egészen Plymouthig. Hova tetted akkor azt a
kifinomult, kivételesen magasrendű lovagiasságodat?
- Azt barátságból tettem, Sophiám. Mindig kész vagyok bármelyik bajtársam feleségén
segíteni, ha megtehetem, és ha Harville kívánja tőlem, elhozok neki bármit a világ végéről is,
de azért ne hidd, hogy nem éreztem kínosnak a dolgot.
- Biztosra veheted, hogy ők valamennyien nagyszerűen érezték magukat.
- Lehetséges, de egyáltalán nem biztos, hogy ezt a javukra írom. Ennyi nő és gyerek! Nincs
joguk hozzá, hogy minden kényelmük meglegyen egy hajón!
- Kedves Frederick, ez üres locsogás. Ugyan mi lenne velünk, szegény tengerészfeleségekkel,
ha mindenki úgy érezne, mint te? Mi sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy egyik kikötőből
a másikba vitessük magunkat.
- Amint látod, az érzéseim nem gátoltak meg, hogy Mrs. Harville-t egész családjával együtt
elvigyem Plymouthba.
- De nem tudom elviselni, amikor úgy beszélsz, mint valami kényes úriember, és mintha a
nők mind kényeskedő dámák volnának, nem pedig értelmes lények. Egyikünk sem várja el,
hogy örökké tükörsima vízen hajókázzon.
- Ó, kedvesem - szólt közbe a tengernagy -, ő is más húrokat penget majd, ha megnősül. Ha
felesége lesz, és szerencsésen megérünk egy újabb háborút, meglátod, ő is úgy tesz, amint mi
ketten tettünk és olyan sokan kívülünk. Meglátod, hálás lesz majd annak, aki elviszi utána a
feleségét.
- Megérjük még, az biztos.
- Szót se szólok többet - kiáltott fel Wentworth kapitány -, mikor házasemberek elkezdik
hajtogatni nekem: „Te is másképp beszélsz majd, ha nős leszel”, erre csak annyit mondhatok:
„én bizony nem”; mire megint csak az a felelet: „de mennyire!”, és ezzel aztán vége is.
Ezzel felállt, és elment onnan.
- Mennyit utazhatott kegyed, asszonyom! - fordult most Mrs. Musgrove Mrs. Crofthoz.
- Igen, asszonyom, meglehetősen sokat a házasságunk tizenöt esztendeje alatt; ámbár sok
feleség túltett rajtam ebben. Négyszer keltem át az Atlanti-óceánon, egyszer hajóztam oda-
vissza Kelet-Indiába, csak egyetlenegyszer, nem számítva persze hazánk közelében lévő
helyeket, mint Cork, Lisszabon vagy Gibraltár. A Malakkai-szoroson túl nem jártam soha, és
Nyugat-Indiában sem. Mint tudja, Bermudát meg Bahamát nem számítjuk Nyugat-Indiához.
Mrs. Musgrove-nak ez állítással szemben egy szó ellenvetése sem volt, nem vádolhatta magát
azzal, hogy élete folyamán az említett szigeteket bárhova is sorolta volna.
- De bizton állíthatom kegyednek, asszonyom - folytatta Mrs. Croft -, hogy szállás nem lehet
különb annál, aminőt egy hadihajó nyújt; természetesen magasabb osztályba sorolt hajóról
beszélek. Ha fregattra száll, ott persze kissé szűkebben van, bár értelmes asszony azon is
remekül érezheti magát; de bízvást kijelenthetem, hogy az életem legboldogabb idejét hajó
fedélzetén töltöttem. Amíg együtt lehettünk, nem féltünk mi semmitől. Istennek hála, mindig
kifogástalan egészséggel voltam megáldva, és nincs olyan klíma, amit ne bírnék. Az első
huszonnégy óra a tengeren mindig kibillent egy kicsit, de később aztán nem is tudom, mi a
tengeribetegség. Egyetlen alkalommal szenvedtem testileg és lelkileg, egyszer éreztem
rosszul magam, egyszer fordult meg a fejemben a veszély gondolata, s ez azon a télen történt,
amelyet magamban töltöttem Dealben, mert az admirális (illetve akkor még Croft kapitány)
az Északi-tengeren járt. Örökös rémületben éltem, tele voltam képzelt bajjal, panasszal, nem
tudtam, mit kezdjek magammal, sem azt, hogy mikor kapok megint hírt a férjemtől; de amint
vele együtt lehettem, nem bántott engem semmi, és nem volt nekem soha semmi
kellemetlenségem.
- No igen, ez már így van... Teljesen egyetértek kegyeddel, Mrs. Croft - helyeselt szívből
Mrs. Musgrove. - Nincs annál rosszabb, mint elszakadni egymástól. Nekem is pontosan ez a
véleményem. Én aztán tudom, mi az, mikor Mr. Musgrove örökké ott ül az esküdtszékben, ó,
milyen boldog vagyok, mikor vége az ülésszaknak, és épségben hazatér.
Tánccal végződött az este. Mikor fölvetődött az ötlet, Anne, mint rendesen, felajánlotta
szolgálatait, és bár néhányszor elfutotta szemét a könny a hangszer mellett, mégis kimondha-
tatlanul örült, hogy elfoglalhatja magát, és semmi egyebet nem kívánt viszonzásul, csak
észrevétlen maradhasson.
Nagyon vidám, kedélyes mulatság volt ez, s úgy látszott, senki sincs jobb hangulatban, mint
Wentworth kapitány. Anne érezte, minden összejátszik, hogy felvillanyozza a férfit: a
figyelem, sőt hódolat középpontjában áll, a fiatal hölgyek pedig szinte másra sem tekintenek.
A Hayter kisasszonyoknak, az unokatestvéreknek, akikről már esett szó, nyilván nagy
kegyesen megengedték, hogy kedvükre beleszeressenek a kapitányba; ami pedig Henriettát és
Louisát illeti, mindketten annyira a hatása alá kerültek, hogy semmi egyéb, csakis a láthatóan
töretlen kölcsönös jóindulat tette hihetővé, hogy nem riválisokként állnak szemben
egymással. S lehet-e csodálkozni rajta, ha netán kissé fejébe száll a kapitánynak ez az
általános, lelkes hódolat?
Ilyesféle gondolatok foglalkoztatták Anne-t, miközben ujjai vagy fél óráig egyfolytában
gépiesen jártak a billentyűkön, hibátlanul játszott, de nem is tudta, mit. Egyszer megérezte,
hogy ő nézi, nyilván a változást figyeli rajta, talán azt kutatja, mi maradt meg vonásaiban
abból az arcból, mely annak idején annyira elbűvölte; egyszer pedig biztosan tudta, hogy
csakis róla beszélhet; alig vette tudomásul, csak amikor a választ is hallotta; de akkor már
biztosra vette, hogy azt kérdezte táncosától, vajon Elliot kisasszony sosem táncol-e. Erre
következett a felelet: - Nem, soha. Végképp felhagyott a tánccal. Inkább játszik. Soha nem
fárad bele, hogy játsszék. - Egyszer még szólt is hozzá. Mikor vége lett a táncnak, felkelt a
zongorától, Frederick pedig odaült a hangszerhez, és megpróbált a Musgrove
kisasszonyoknak kipötyögtetni egy dallamot. Anne történetesen visszatért a szobának abba a
felébe, ahol a zongora állt, a férfi pedig, amint megpillantotta, nyomban felkelt, s túlzott
udvariassággal így szólt hozzá:
- Bocsánat, kisasszony, ez a maga helye - s ő hiába húzódott félre szabadkozva, senki sem
tudta rávenni a kapitányt, hogy visszaüljön, és folytassa, amit abbahagyott.
Anne nem kért efféle tekintetekből, szavakból. Semmi sem lehetett volna rosszabb, mint ez a
fagyos udvariasság, ez a szertartásos modor.
 Kilencedik fejezet

Wentworth kapitány úgy érkezett Kellynch kastélyba, mint aki hazamegy. Marad, ameddig
kedve tartja, testvéri szeretettel fogadta a tengernagy, csakúgy, mint a felesége. Eleinte még
az volt a szándéka, hogy hamarosan továbbmegy Shropshire-be a bátyjához, de olyan
vonzónak találta Uppercrosst, hogy egyre halogatta a látogatást. Barátságosan fogadták,
körülrajongták, szinte mindent elragadónak talált; az öregek vendégszeretők voltak, a fiatalok
kedvesek, nem tehetett mást, úgy döntött, marad még egy darabig, s addig is inkább mindent
elhisz, amit az Edward felesége bájosságáról és tökéletességéről mesélnek.
Uppercross szinte mindennapos program lett. Musgroveék éppoly szívesen invitálták, mint
ahogy ő ment hozzájuk, különösen a délelőtti órákban, amikor otthon társtalan maradt, mivel
a tengernagy és felesége új birtokukat járták; megszemlélték a legelőiket, juhaikat, harmadik
személynek elviselhetetlen módon kószáltak összevissza, máskor meg kikocsiztak újonnan
szerzett kétkerekűjükön.
Eddig a Musgrove családnál, valamint összes tartozékainál egyetlen vélemény hangzott el
Wentworth kapitányról: a változatlan, általános, meleg elragadtatás. Ám még éppen csak
kialakult a meghitt kapcsolat, mikor ismét felbukkant körükben egy bizonyos Charles Hayter,
akit erősen nyugtalanított a helyzet, és úgy vélte, Wentworth kapitány nagyon is útjában van.
Charles Hayter volt a legidősebb az unokatestvérek között. Igen szeretetreméltó, megnyerő
fiatalember, s Wentworth kapitány bemutatkozása előtt igencsak úgy látszott, érzelmi szálak
fűzik Henriettához. Felszentelt pap volt, a közelben kapott kápláni állást, ahol nem kívánták
meg a helyben lakást, s továbbra is az apai házban élhetett, Uppercrosstól mindössze két
mérföldnyire. Rövid ideig volt csak távol otthonától, s éppen e válságos időszakban nem
tarthatta szemét szíve szép hölgyén; hazatérvén fájdalommal kellett tapasztalnia, hogy a lány
magatartása teljesen megváltozott, s ott találta Wentworth kapitányt.
Mrs. Musgrove és Mrs. Hayter testvérek voltak. Mindkettő pénzt vitt a házhoz, de házasságuk
rangban és tekintélyben lényeges különbséget jelentett. Mr. Hayternek volt ugyan némi
vagyona, de Mr. Musgrove-éhoz viszonyítva jelentéktelen; s míg Musgrove-ék a környék
társaságának élvonalába tartoztak, a Hayter sarjadékoknak be kellett érniök szüleik kevésbé
elegáns, visszavonult, minden csillogástól mentes életmódjával, hiányos neveltetéssel, s ha az
uppercrossi rokonaik nem lettek volna, nem is tartoznának igazán a jó társasághoz; a
legidősebb fiú kivételével, aki elhatározta, hogy tudós és úriember lesz, s aki műveltségben,
modorban egyaránt messze felülmúlta a család többi tagját.
A két család kapcsolata kitűnő volt, semmi büszkeség az egyik, semmi irigység a másik
oldalon; a Musgrove kisasszonyok felsőbbrendűség-tudata abban nyilvánult meg, hogy
mindig örömmel igyekeztek unokatestvéreik segítségére lenni. A szülők figyelmét nem
kerülte el, hogy Charles Henriettának teszi a szépet, de nem helytelenítették. „Nem valami
fényes parti, de ha Henrietta kedveli” - márpedig úgy látszott, Henrietta igenis kedveli.
Henrietta maga is meg volt erről győződve, mielőtt megjelent a színen Wentworth kapitány.
Attól fogva azonban mintha Charles unokabátyja feledésbe merült volna.
Hogy a két testvér közül melyiket részesíti előnyben Wentworth kapitány, ezt Anne, bár-
mennyire figyelt is, nem tudta megállapítani. Talán Henrietta csinosabb, ám Louisa élénkebb,
szellemesebb; de hát nem tudja, mi vonzza jobban most, a szelídebb avagy az élénkebb
egyéniség-e?
A Musgrove szülők vagy keveset vettek észre, vagy mert teljesen megbíztak mindkét lány
ítélőképességében, akárhány fiatalember közelített hozzájuk, nem szóltak semmit, hagyták,
hogy maguktól alakuljanak a dolgok. Ennélfogva az Udvarházban nem hangzott el se
megjegyzés, se buzdítás. Egészen más volt azonban a helyzet a Kisházban: a fiatal házaspár
már inkább hajlott feltevésekre és találgatásra; alig jelent meg Wentworth kapitány négy vagy
öt alkalommal a Musgrove kisasszonyok társaságában, ahol Charles Hayter is újra felbukkant,
Anne kénytelen volt végighallgatni sógora és húga örökös vitáját, vajon melyik lány nyerte el
a kapitány hajlandóságát. Charles Louisára szavazott, Mary Henriettára, de abban egyet-
értettek, valóban pompás lenne, ha egyiket a kettő közül feleségül venné.
Charles soha életében nem találkozott megnyerőbb férfival, és abból a kijelentésből, amit
magától Wentworth kapitánytól hallott, biztosra veszi, hogy nem kevesebb, mint húszezer
fontot szerzett a háború folyamán. Ez már magában véve is vagyon, s még eshetőség rejlik
minden eljövendő háborúban, hiszen biztosra vehetik, hogy Wentworth kapitány minden
tengerésztisztnél jobban kitünteti majd magát. A kapitány óriási parti volna bármelyik húga
számára.
- Az bizony, szavamra - mondta erre Mary. - Édes Istenem, hát még ha valami magas rangra
emelnék; tegyük fel, megkapná a baronet címet! „Lady Wentworth”, pompásan hangzik.
Előkelő dolog volna Henriettának. Akkor rangban elém kerülne, és ez nem is volna Henrietta
kedve ellen való. Persze, Sir Frederick és Lady Wentworth mégiscsak újsütetű nemesek
lennének, és én nem sokra tartom az ilyeneket!
Mary már azért is szívesebben vette volna, ha a kapitány választása Henriettára esik, mert ez
véget vetne Charles Hayter udvarlásának. Márpedig ezt nagyon szerette volna. Mélységesen
lenézte ugyanis a Hayter családot, s valóságos csapásnak tartotta volna, ha még szorosabbá
válnék a két család kapcsolata - borzasztó volna ez neki is, meg a gyerekeinek is.
- Tudod - fejtegette Mary -, semmiképpen nem tartom megfelelő partinak Henrietta számára;
és megfontolva azt, miféle kapcsolatokra tettek szert Musgrove-ék, nincs is joga hozzá, hogy
így eltékozolja magát. Úgy vélem, egy fiatal nőnek nincs joga hozzá, hogy választásával
kellemetlen, kínos helyzetbe hozza családjának legfontosabb tagjait, nem megfelelő hozzá-
tartozókat kényszerítsen olyanokra, akik nincsenek hozzászokva ilyesmihez. Végül is, kérdem
én, ki az a Charles Hayter? Senki és semmi. Falusi káplán, és kész! Nagyon méltatlan házas-
ság egy uppercrossi Musgrove kisasszony számára.
Férje azonban ezt már nem hagyhatta szó nélkül; először is becsülte unokafivérét, aztán meg
Charles Hayter elsőszülött fiú, s maga is az elsőszülött fiú szemszögéből ítélte meg a
dolgokat.
- Most már zagyvaságot fecsegsz, Mary! - szólt közbe. - Nem valami fényes parti Henriettá-
nak, az kétségtelen, de azért Charlesnak jó eshetőségei vannak Spicerék révén, a püspök egy-
két éven belül érdemleges beosztást juttat neki; és szíveskedj észben tartani, hogy elsőszülött
fiúról van szó; ha nagybátyám meghal, Charles igen csinos vagyon örökébe lép. Winthrop
nem kevesebb, mint kétszázötven angol hold, nem szólva a Taunton közelében levő
majorságról, mely a legkitűnőbb föld az egész környéken. Elismerem, képtelenül ostoba
dolog volna, ha Henrietta a család bármely más tagjához akarna hozzámenni; no de Charles,
éppen Charles igazán elfogadható! Nagyon is jóindulatú, rendes fiú; és ha Winthrop az ő
kezébe kerül, mindent megváltoztat, és egészen másfajta életet vezet be ott; azzal a vagyonnal
már semmiképp sem megvetendő férfi. Örökös szabad tulajdonjogú, jó birtok az. Ne
tagadjuk, Henrietta kaphatna sokkal rosszabbat is, mint Charles Hayter; ha ő Charleshoz
megy, Louisa pedig Wentworth kapitányhoz, hát akkor nagyon meg leszek elégedve.
- Beszélhet, amit akar - csattant fel Mary, amint férje kihúzta a lábát a szobából -, igenis
felháborító volna, ha Henrietta hozzámenne Charles Hayterhez. Neki is rossz, nekem még
rosszabb; nagyon kívánatosnak tartom, hogy Wentworth kapitány verje ki ezt az ügyet a lány
fejéből, bár alig kétlem, hogy már meg is történt. Henrietta tegnap úgyszólván figyelmére
sem méltatta Charles Haytert. Láttad volna csak, hogy viselkedett. Ami meg azt illeti, hogy
Wentworth kapitány egyformán kedveli Henriettát és Louisát, hát ez ostobaság; bizonyos,
hogy leginkább Henriettával foglalkozik. De hát Charles mindig mindent jobban tud! Bárcsak
velünk lettél volna tegnap, akkor most igazságot tehetnél közöttünk; biztos az lenne a te
véleményed is, ami az enyém, feltéve, hogy nem akarsz szántszándékkal ellenem dönteni.
A Musgrove-éknál rendezett vacsora adott volna alkalmat arra, hogy Anne saját szemével
győződjék meg a dolgokról, ámde részben fejfájására, részben a kis Charlesnál ismét
jelentkező gyengélkedésre hivatkozva, otthon maradt. Akkor csak az volt a gondja, hogy
Wentworth kapitányt elkerülje; de hogy ezzel a döntőbíró szerepétől is megmenekült, még
becsesebbé tette számára az otthon töltött nyugalmas estét.
Ami Wentworth kapitány választását illeti, Anne mindennél fontosabbnak tartotta, hogy a
férfi mindenekelőtt saját magával legyen tisztában, méghozzá hamarosan, nehogy valamelyik
testvér boldogságát veszélyeztesse, vagy kényes helyzetbe hozza magát; az már lényegtelen,
hogy Henriettát részesíti előnyben Louisával, avagy Louisát Henriettával szemben. Való-
színűleg bármelyikükből gyengéd, derűs feleség válna. Ami Charles Hayter ügyét illeti, Anne
helytelenítette volna, hogy egy rendes, jóhiszemű fiatal lány félvállról vegyen ilyen komoly
dolgokat, s őszintén szánta volna a csalódott fiatalembert; ám ha Henrietta rájött, hogy
tévedett korábbi érzéseiben, minél hamarabb tisztázódik a helyzet, annál jobb.
Charles Hayter sok olyasmivel találkozott az unokahúga viselkedésében, ami méltán nyugta-
lanította. A lányt sokkal régibb keletű vonzalom fűzte hozzá, semhogy annyira elidegenedett
volna tőle, hogy két találkozás minden reménységet kiöljön belőle, s emiatt végképp távol
tartsa magát Uppercrosstól; ám annyi változást mégiscsak tapasztalt, hogy megriassza, ha fel-
tehetőleg olyan férfi az okozója, mint Wentworth kapitány. Charles mindössze két
vasárnapon nem volt jelen; mikor elvált a lánytól, az még annyira osztozott reménységében,
hogy a közeljövőben sikerül megválnia jelenlegi kápláni állásától, és helyette ugyanolyan
beosztásba kerül Uppercrossban, amennyire csak Charles kívánhatta. Akkor úgy tűnt, a lány
szívének is leghőbb vágya, hogy dr. Shirley, a lelkész, aki több mint négy évtizeden át nagy
buzgalommal látta el tisztével járó valamennyi feladatát, de ma már betegsége sokszor
akadályozza ebben, döntse el mielőbb, hogy káplánt vesz maga mellé; olyan jövedelmező
kápláni állást létesít, amilyet csak megengedhet magának, s az állást aztán Charles Hayternek
kínálja fel. Ez azzal az előnnyel járna, hogy a fiatalembernek csak Uppercrossba kell átjárnia,
nem pedig hat mérfölddel távolabbra, nem szólva arról, hogy minden vonatkozásban jobb
káplánság lenne; mindnyájuk drága dr. Shirleyje mellé kerülne, a jóságos dr. Shirley pedig
megszabadulna eddigi kötelezettségeitől, melyeket csak elviselhetetlennek látszó
megerőltetéssel volt képes ellátni, mindez nagyon sokat jelentene Louisának is, Henriettának
pedig mindennél többet. Mire Charles visszatért, sajnos nyomát sem találta az ügy iránti
lelkesedésnek. Louisa nem hallgatta végig beszámolóját a dr. Shirleyvel folytatott
beszélgetésről: az ablakból leste, mikor érkezik már Wentworth kapitány; és Henrietta is csak
megosztott figyelemmel hallgatta meg, s az ügy alakulásával kapcsolatos korábbi kételyeinek
és együttérzésének nyoma sem volt.
- Igazán nagyon örülök, de hiszen úgyis tudtam, hogy megkapod; mindig biztosra vettem. So-
sem láttam úgy a dolgot... egyszóval tudod, dr. Shirleynek feltétlenül szüksége van káplánra,
te pedig már határozott ígéretet kaptál erre a dologra. Nos, Louisa, jön-e már?
Egyik délelőtt, rövidesen Musgrove-ék vacsorája után, amelyen Anne nem vett részt, éppen a
Kisház szalonjában tartózkodott, kívüle csak a gyengélkedő kis Charles volt jelen, aki a
díványon feküdt, mikor váratlanul belépett Wentworth kapitány.
Meglepetésében, hogy szinte kettesben találja magát Anne Elliottal, kizökkent szokásos
fegyelmezettségéből, majdhogynem visszahőkölt, és csak ennyit tudott mondani:
- Azt hittem, itt találom a Musgrove kisasszonyokat... Mrs. Musgrove azt mondta, itt vannak -
ezzel az ablakhoz lépett, hogy erőt vegyen magán, s eldöntse, hogyan is viselkedjék.
- Fent vannak a húgomnál... perceken belül lejönnek, gondolom... - válaszolt Anne, természe-
tesen nagy zavarban; és ha a kisfiú meg nem szólal éppen, kérve tőle valamit, egy perc múlva
már nincs is a szobában, s véget vet a kapitány, valamint a maga számára kényes helyzetnek.
A férfi ott maradt az ablaknál. Csendesen és igen udvariasan megszólalt:
- Remélem, jobban van már a kisfiú - azzal elhallgatott.
Anne kénytelen volt letérdelni a pamlag előtt, hogy kis betege kívánságát teljesítse; így telt el
néhány perc, mikor nagy megkönnyebbülésére lépteket hallott, valaki átvágott az előszobán.
Hátranézett, abban a hiszemben, hogy a ház ura lép be; de olyasvalaki érkezett, akitől aligha
várhatta, hogy könnyít a dolgok állásán - Charles Hayter volt, és nyilván nem örült jobban,
hogy Wentworth kapitányt látja ott, mint az imént az, mikor Anne-t találta a szobában.
Anne-től sem telt több, mint:
- Jó napot, foglaljon helyet. Rögtön jönnek a többiek is.
Wentworth kapitány most otthagyta az ablakot, láthatóan nem lett volna ellenére a beszél-
getés; Charles Hayter azonban véget vetett próbálkozásainak, leült az asztalhoz, kezébe vett
egy újságot, és olvasni kezdett. A kapitány újra elfoglalta előbbi helyét az ablaknál.
Egy percen belül megváltozott a helyzet. A kisebbik gyerek, egy élénk, zömök, kétéves lurkó,
akinek valaki kívülről biztosan kinyitotta az ajtót, berontott a szobába, egyenesen a
pamlaghoz tartott, megszemlélte, mi történik ott, s nem marad-e ki esetleg valami finom
falatból.
Kiderült, hogy ennivaló nincs, most már beérte volna játékkal is; ámde nénikéje nem engedte,
hogy gyötörje a bátyját, s amint térdeplő helyzetben foglalatoskodott Charles körül, a kicsi
felkapaszkodott a hátára, nem tudta lerázni. Hiába korholta, parancsolt rá, erősködött, nem
tudott szabadulni tőle. Egyszer már sikerült leráznia, de a kis gézengúz nagy diadallal újra
felkapaszkodott.
- Walter - parancsolt rá Anne -, szállj le rólam azonnal! Haszontalan vagy, és igazán harag-
szom rád.
- Walter - kiáltott rá Charles Hayter -, hát nem tudsz szót fogadni? Nem hallod, mit mond a
nénikéd? Gyere ide hozzám, Walter, gyere ide Charles bácsihoz!
Walter rá se hederített.
Ám egy perc se telt bele, és Anne megszabadult tőle. Valaki leemelte a hátáról, pedig a kis
haszontalan egészen lefelé szorította a fejét, a nyakába csimpaszkodott, de valaki lefejtette
izmos kis karjait, s könyörtelenül elvitte onnan. Anne csak aztán ébredt rá, hogy Wentworth
kapitány lépett közbe.
Ez úgy meglepte, hogy megrohanták az érzések, elakadt a szava, még köszönetet sem tudott
mondani. Mást nem tehetett, egészen kis Charles fölé hajolt, hogy érzelmeit csillapítsa - az a
kedvesség, ahogy rögtön segítségére sietett; a mód, hogy egy szót sem szólt; az egész jelenet
apró részletei -, de hamarosan erőt vett rajta az a meggyőződés, hogy a férfi szándékosan csap
ekkora zajt a gyerekkel, hogy ő ne mondhasson köszönetet, tudtára akarja adni, hogy semmit
sem óhajt kevésbé, mint beszélgetni vele; ebből a hullámzó, bonyolult és végtelenül fájdalmas
lelkiállapotból nem tudott magához térni mindaddig, míg meg nem érkezett Mary a Musgrove
kisasszonyokkal, akkor gondjaikra bízta a kis beteget, ő pedig végre kimehetett a szobából.
Képtelen volt ott maradni. Most alkalma lett volna rá, hogy végignézze a négy ember szerel-
mének és féltékenykedésének színjátékát; most mindnyájan együtt voltak: de ő semmiért sem
maradt volna közöttük. Nyilvánvaló, hogy Charles Hayter nem szíveli Wentworth kapitányt.
Sértődött hangon szólt a gyerekre a kapitány közbelépése után: „Szót kellett volna fogadnod
nekem, Walter; nem megmondtam, hogy ne gyötörd a nénikédet”; nagyon is megérti ő, mit
érez a fiatalember, amiért Wentworth kapitány tette meg, amit neki kellett volna. De hát mit
bánja ő, nem érdeklik sem Charles Hayter, sem bárki más érzései, míg a maga érzéseit nem
sikerült lecsillapítania. Szégyellte magát, bizony szégyellte, amiért ilyen ideges, és ilyen sem-
miség is kihozza a sodrából; de hát így van; hosszas egyedüllétre, megfontolásra van szük-
sége, míg összeszedi magát.
 Tizedik fejezet

Természetesen további alkalmak is adódtak a megfigyelésre. Anne elégszer volt együtt mind
a négyükkel ahhoz, hogy véleményt alkosson a dolgokról, de bölcsebb annál, semhogy otthon
ki is mondja, mivel sem a férjnek, sem a feleségnek nem volna kedvére való; szerinte a
kapitány talán Louisát kedveli jobban, de amennyire tapasztalatai és emlékei alapján
megítélhette, nem szerelmes egyik lányba sem. Talán inkább a lányok habarodtak belé; de
amit a férfi érez, az nem szerelem. Kicsit fejébe szállt talán, hogy annyira csodálják, semmi
több; de lehetséges, sőt valószínű, hogy a végén szerelem lesz belőle. Charles Hayter nyilván
észrevette a mellőzést, ámde néha úgy látszott, Henrietta érzelmei megoszlanak a két
fiatalember között. Anne néha azt kívánta, bárcsak feltárhatná előttük, mit is tesznek
tulajdonképpen, és megmagyarázhatná, mennyi baj lehet belőle. Nem hibáztatott senkit.
Legjobban annak örült, hogy Wentworth kapitánynak sejtelme sincs róla, mekkora szenvedést
okoz valakinek. Viselkedésében nincs semmi diadalmaskodás, semmi hitvány diadalittasság.
Nyilván nem tud, nem hallott Charles Hayter szándékáról. Csak abban hibás, hogy elfogadja
(igen, ez a helyes kifejezés, elfogadja) egyszerre két fiatal hölgy megkülönböztetett
figyelmességét.
Rövid versengés után, úgy látszott, Charles Hayter elhagyja a csatamezőt. Eltelt három nap,
de azalatt egyszer sem mutatkozott Uppercrossban - feltűnő változás. Sőt, lemondott egy
szabályszerű vacsorameghívást is; és amikor Mr. Musgrove rányitott, több hatalmas kötet volt
előtte; a Musgrove szülők megállapították, hogy valami nincs rendben a fiatalemberrel, s
gondterhelten kijelentették, még a végén agyondolgozza magát. Mary nemcsak reménykedett,
hanem szentül hitte is, hogy félreérthetetlen kosarat kapott Henriettától, férje viszont még
mindig bízott benne, hogy másnap ismét megjelenik. Anne úgy gondolta, hogy Charles
Hayternek megjött az esze.
Ekkoriban történt egy délelőtt, hogy Charles Musgrove elment cserkészni Wentworth
kapitánnyal, a két testvér pedig együtt kézimunkázott a Kisház szalonjában, mikor az ablak
alatt megjelent a két lány az Udvarházból.
Csodaszép novemberi nap volt, a Musgrove kisasszonyok átvágtak a kerteken, és csak azért
álltak meg, hogy bejelentsék, ezúttal hosszú sétára indultak, s ezért úgy gondolják, Mary nem
kíván velük tartani; Mary megsértődött, hogy nem tartják jó gyaloglónak, s nyomban kijelen-
tette:
- De igen, nagyon szívesen veletek tartok, szeretem én is a hosszú sétákat! - Anne a lányok
arcán látta, hogy éppen ez az, amit nem óhajtanak, és ismét elcsodálkozott, milyen kényszer-
helyzetet teremt sokszor az a családi szokás, hogy mindent meg kell beszélni, mindent
közösen kell csinálni, bármennyire terhes, és nem szívesen teszik is. Megpróbálta Maryt
lebeszélni, de hiába; így hát okosabbnak tartotta, ha a maga részéről elfogadja a Musgrove
kisasszonyok sokkal szívélyesebb invitálását, csatlakozik hozzájuk, s így legalább, ha szükség
van rá, visszafordul a húgával, s nem borítják fel a lányok tervét.
- El sem tudom képzelni, miért hiszik rólam, hogy nem szeretek hosszú sétát tenni - mondta
Mary, mikor nővére felment utána az emeletre -, mindig azt hiszik, hogy nem vagyok jó
gyalogló! De persze nem tetszett volna nekik, ha nem megyek el velük. Ha már egyszer
értünk jöttek, hogyan mondjon nemet az ember?
Éppen útnak indultak volna, mikor hazaérkeztek a férfiak. Egy fiatal kutyát vittek magukkal,
az aztán úgy elrontotta az egész szórakozásukat, hogy hamar visszafordultak. Most tehát
idejük, erejük és hangulatuk egyaránt megvolt egy nagy sétához, s örömmel csatlakoztak a
hölgyekhez. Ha Anne ezt előre sejti, bizony otthon marad; de volt benne némi érdeklődés, sőt
kíváncsiság is, s úgy érezte, késő már visszavonulnia, így aztán mind a hatan elindultak a
Musgrove kisasszonyok által választott irányban, mivel láthatóan ők kívánták vezetni a
kirándulást.
Anne elhatározta, hogy nem lesz útjában senkinek, s ahol a keskeny ösvényen le kellett
maradniok egymástól, mindig húgával és sógorával tartott. Ebben a sétában az ő örömét a
testmozgás jelenti majd, a szép idő s az, hogy elgyönyörködhet az ősz végső mosolyában,
amely a sárguló leveleket és a száradó élősövényeket beragyogja; elmondott magában néhá-
nyat az évszak ezer költői leírásából, mert az ősz a hangulatok kiapadhatatlan forrásaként hat
az érzékeny lélekre, és minden olvasásra érdemes költőt megihletett, hogy néhány mélabús
sorban megörökítse. Amennyire tőle tellett, igyekezett gondolatait efféle merengéssel elfog-
lalni; de hiába, ha közvetlen közelből hallania kellett Wentworth kapitány beszélgetését
valamelyik Musgrove kisasszonnyal, nem lehetett nem odafigyelnie; bár semmi lényegesről
nem értesült. Élénk terefere - olyan, mint amilyet fiatalok baráti körben folytatnak egymással.
De a kapitány többet foglalkozott Louisával, mint Henriettával. Kétségtelen, Louisa jobban
felkeltette érdeklődését, mint a testvére: úgy látszott, egyre jobban megkülönbözteti. Egyszer
csak olyasmit mondott a lány, amire Anne felfigyelt. Egy alkalommal a sok közül, amikor az
időt magasztalták, Wentworth kapitány hozzáfűzte:
- Milyen pompás ideje van a tengernagynak és nővéremnek! Ma délelőttre nagy kocsikázást
terveztek; talán alkalmunk lesz köszönteni őket valamelyik dombtetőről. Úgy tudom, erre a
tájékra készültek. Kíváncsi vagyok, ma hol borulnak fel. Mert mondhatom, ilyesmi gyakran
megesik velük... de a nővérem fel se veszi, örömest megy, akár felborítják, akár nem.
- Ugyan, tudom én, maga túloz - kiáltott fel Louisa -, de ha valóban így lenne, én is így
volnék az ő helyében. Ha szeretek egy férfit, amint ő szereti az admirálist, én is mindig vele
mennék, nem választana el tőle semmi, és szívesebben hagynám magam kiborítani, semhogy
mással biztonságban kocsikázzam.
Nagyon lelkes kijelentés volt.
- Csakugyan? - kiáltott fel a férfi, akire átragadt a lány lelkesedése. - Nos, akkor minden
tiszteletem a magáé! - Erre kis hallgatás következett.
Anne mintha hirtelen kifogyott volna az idézetekből. Egy kis időre háttérbe szorult az édes-
bús őszi táj - legfeljebb valamelyik érzelmes szonett tört fel emlékezetében a múlandó év,
múlandó boldogság analógiájával s az együtt távolodó ifjúság, reménység és tavasz képeivel.
Erőt vett magán, s meg is szólalt, amikor a vezetők kívánsága szerint másik útra tértek:
- Nem Winthropba jutunk erre? - de talán meg se hallották, legalábbis senki sem válaszolt.
Ám mégiscsak Winthrop vagy a környéke volt az úticéljuk - tudniillik fiatalemberek gyakran
sétálgatnak otthonuk környékén; még vagy fél mérföldnyit kapaszkodtak fokozatosan emel-
kedő úton, hatalmas szántóföldek között, ahol a szorgosan munkálkodó ekék s a frissen feltört
ösvények arra vallottak, hogy a gazda, ellentétben a méla költői csüggetegséggel, az
eljövendő tavaszra gondol; elérkeztek a tekintélyes domb tetejére, mely Uppercrosst
elválasztja Winthroptól, s teljes kilátást nyújt az utóbb említett helységre a domb túlsó
lábánál.
Winthrop terült el előttük, minden szépség és fennköltség nélkül; egy csűrökkel és tanya-
udvarral közrefogott semmitmondó, alacsony ház, a szokásos gazdasági épületekkel.
Mary felkiáltott:
- Nézzék csak, hiszen ez Winthrop! És még csak nem is sejtettem. Hát akkor legjobb lesz
visszafordulni, rettentően elfáradtam.
Henrietta szégyenkezett, zavarba jött, és mivel Charles unokabátyja nem volt sehol, nem
sétálgatott, nem támaszkodott a kapunak, már hajlandó lett volna Mary kívánságát teljesíteni;
csakhogy Charles Musgrove kijelentette: - Nem! -, Louisa pedig hevesen kiáltotta: - Ugyan,
dehogyis! -, és félrevonva testvérét, lelkesen magyarázott neki valamit.
Charles kitartott amellett, hogy ha már ennyire a közelben jár, meglátogatja nagynénjét, és
kissé megszeppenve bár, szemmel láthatóan igyekezett erre feleségét is rávenni. Ám ebben a
kérdésben a hölgy megmutatta erejét, és mikor férje avval kecsegtette, milyen jó lesz
Winthropban pihenni egy negyedórát, ha már annyira elfáradt, elszántan így válaszolt:
- Ugyan, dehogy megyek! - Nem mássza meg még egyszer azt a dombot, többet árt az neki,
mint amennyit bármennyi üldögélés használ; röviden, a tekintetével és a modorával világosan
kinyilvánította, hogy ő bizony nem megy.
Így folyt a vita és a tanácskozás még kis ideig, végül Charles a két húgával úgy döntött, hogy
ő és Henrietta néhány percre meglátogatják nagynénjüket és unokatestvéreiket, a társaság
pedig megvárja, őket a dombtetőn. Úgy látszik, Louisa volt a terv értelmi szerzője, és egy
darabon elkísérte testvéreit, útközben is magyarázgatva Henriettának, Mary pedig megragadta
az alkalmat, durcásan körültekintett, s a következőképpen nyilatkozott Wentworth
kapitánynak:
- Nagyon kellemetlen, hogy ilyen rokonsága van az embernek! De biztosíthatom, egész
életemben nem tettem be kettőnél többször a lábam a házukba.
A kapitány erre egy erőltetett mosollyal válaszolt, amit megvető pillantás követett, miközben
elfordította a fejét, de Anne tökéletesen megértette a véleményét.
Bájos kis hely volt a dombtető, ahol várakoztak; Louisa visszatért, Mary pedig kényelmes
ülőhelyet talált magának egy kerítésátjáró fokán, s amíg a többiek körülállták, teljesen
elégedettnek látszott; ám amikor Louisa elhívta Wentworth kapitányt mogyorót szedni a
szomszédos élősövények mentén, s annyira eltávolodtak, hogy se látni, se hallani nem lehetett
őket, Mary rögtön kezdte magát nem jól érezni; panaszkodott az ülőhelyére - Louisa biztosan
kényelmesebbet talált magának, s most már semmi sem tarthatta vissza, hogy maga is jobbat
ne keressen. Ugyanazon a kapun ment át, amelyen azok távoztak, de nem látta őket - Anne
kellemes pihenőhelyet talált a bokorsövény tövében, egy napos, száraz árokparton, és semmi
kétsége nem volt afelől, hogy még mindig ott vannak valahol a közelben. Mary leült mellé
egy percre, de ott sem volt jó, Louisa biztosan jobb helyet talált, és ő bizony nem hagyja abba
a keresést, míg rájuk nem akad.
Anne igazán fáradt volt, örült, hogy leülhetett végre. Hamarosan meghallotta Wentworth
kapitány és Louisa hangját a háta mögött a sövényen túlról, nyilván a bokrok között vezető
úton ide igyekeztek visszafelé. Beszélgettek, mikor a közelébe érkeztek. Először Louisa
szavát értette meg tisztán, mintha éppen lelkes elbeszélés közepén tartana. Anne ennyit hallott
belőle:
- Ezért rábeszéltem, hogy elmenjen. Nem hagyhattam, hogy ilyen kis ostobaság visszariassza.
Hogyisne! Hát lemondanék én valamiről, amire már rászántam magam, és tudom, hogy
helyes, egy ilyen asszony vagy bárki más nagyzolása és ellenkezése miatt?... Nem: engem
aztán nem lehet egykönnyen lebeszélni. Ha egyszer elszánom magam valamire, azt véghez is
viszem. És tudtam, Henrietta elszánta magát arra, hogy a mai napon ellátogat Winthropba, és
lám, értelmetlen engedékenységből milyen közel állt hozzá, hogy letegyen róla.
- Ezek szerint visszafordul, ha meg nem akadályozza?
- Vissza bizony, szinte szégyellem bevallani.
- Szerencse, hogy ilyen következetes teremtés áll mellette, amilyen maga! Amire most utalt,
csak megerősítette a magam észrevételeit, mikor legutóbb társaságban együtt voltam a fiatal-
emberrel, ezért szükségtelen úgy tennem, mintha sejtelmem sem volna róla, mi megy itt
végbe. Tudom, többről van szó, mint holmi délelőtti tisztelgő látogatásról egy nagynéninél...
de jaj mindkettőjüknek, ha döntő fontosságú kérdés elé kerülnek, amihez szilárd elhatározás
és erős lélek kell, és nincs abban a lányban annyi elszántság, hogy elhárítsa a beleszólást, még
ilyen semmiségben sem, mint ez az eset. A testvére kedves, szeretetre méltó teremtés, de
maga az, akinek döntésre képes, állhatatos jellem jutott osztályrészül, azt látom. És ha szívén
viseli a húga magatartását és boldogságát, öntsön belé a maga jellemszilárdságából annyit,
amennyit csak tud. De hiszen semmi kétség, mindig is ezt tette. A túlságosan engedékeny,
határozatlan jellemben az a legfőbb rossz, hogy még abban sem lehet megbízni, ha valami be-
folyás érvényesül nála. Az ember sohasem lehet bizonyos benne, vajon a jó befolyás tartósan
hat-e. Bárki megingathatja; aki hát boldog akar lenni, legyen állhatatos. Lám, egy mogyoró -
mondta, s leszakította egy ág magasáról. - Példázatul használva: egy szépséges, fénylő
mogyoró, mely szívósságánál fogva túlélt minden őszi vihart. Sehol egy sérülés, egy gyenge
pont rajta, akárhogy forgatjuk... Ez a mogyoró - folytatta játékos ünnepélyességgel -, míg
testvérei közül annyi lehullott és lábbal tiportatott, mostanáig birtokában van mindannak a
boldogságnak, ami feltehetőleg egy mogyorónak megadatik. - Majd visszatért az iménti
komoly hangnemhez: - Elsősorban azt kívánom mindenkinek, aki fontos nekem, hogy legyen
állhatatos. Louisa Musgrove akkor lesz szép és boldog élete novemberében, ha féltőn ápolja
lelkének mai erejét.
Ezzel befejezte - de választ nem kapott. Ám Anne-t nagyon meglepte volna, ha Louisa hirte-
len válaszolni képes efféle beszédre - ilyen bensőségesen átérzett, komoly, meleg szavakra! -,
el tudta képzelni, mit érezhet most Louisa. Ő viszont mozdulni sem mert, hogy észre ne
vegyék. Egy alacsony magyalbozót szolgált fedezékéül, azok ketten pedig továbbsétáltak. De
még mielőtt túljutottak volna a hallótávolságon, ismét Louisa szólalt meg:
- Mary sok vonatkozásban elég jóindulatú, de sokszor nagyon felingerel a képtelen viselke-
désével meg a gőgjével: az Elliot-gőggel. Sajnos, túl sok van benne ebből az Elliot-gőgből...
Sokszor elmondjuk, mennyivel jobban jártunk volna, ha Charles inkább Anne-t veszi
feleségül... Azt hiszem, tud róla, hogy előbb Anne-t kérte meg?
Pillanatnyi hallgatás után Wentworth kapitány megkérdezte:
- Úgy érti, hogy Anne nemet mondott?
- Persze, természetesen.
- És mikor történt ez?
- Pontosan nem tudnám megmondani, mert mi Henriettával akkor intézetben voltunk, távol
hazulról; de azt hiszem, egy évvel azelőtt lehetett, hogy megesküdtek Maryvel. Bárcsak
hozzáment volna! Őt jobban szeretnénk valamennyien. A szüleim mindig azt mondják,
valószínűleg a kebelbarátnője, Lady Russell műve, hogy kikosarazta. Charles nem elég
művelt, nem elég könyvmoly ahhoz, hogy megnyerje Lady Russell tetszését, ezért beszélte rá
Anne-t, hogy nemet mondjon.
A hangok távolodtak, Anne nem hallott többet. Felkavart érzései odaszögezték a helyéhez,
össze kellett szednie magát, hogy képes legyen elmozdulni. Nem éppen a hallgatózók végzete
érte utol; nem kellett magáról rosszat hallania... Ám a hallottaknak nagyon is fájdalmas
jelentése volt. Megtudhatta belőle, hogyan vélekedik a jelleméről Wentworth kapitány; de
volt valami a modorában, ami bizonyos érzésre, sőt érdeklődésre vallott; ez kavarta fel
annyira.
Amint képes volt rá, elindult Mary után, majd ráakadván, együtt mentek vissza korábbi
pihenőhelyükre a kerítésátjárónál, s némileg megnyugtatta, hogy hamarosan együtt volt az
egész társaság, útra készen. Lelke arra a csendre és magányra áhítozott, amelyben csak mások
társaságában lehet részünk.
Visszaérkezett Charles és Henrietta, s mint sejthető volt, magukkal hozták Charles Haytert is.
Anne meg sem próbált eligazodni az ügy apróbb részleteiben, sőt úgy látszott, Wentworth
kapitány sem tartozott a beavatottak közé; a fiatalember visszavonulását nyilván a hölgy meg-
enyhülése követte, s most, ehhez semmi kétség nem férhetett, mindketten nagyon élvezik az
együttlétet. Henrietta láthatóan szégyenkezett egy kicsit, de nagyon jól érezte magát, Charles
Hayter végtelenül boldog volt, s a teljes összetartozásban nem is tágítottak egymás mellől,
úgyszólván az első perctől fogva, hogy valamennyien felkerekedtek Uppercross felé.
Most már minden Louisát rendelte Wentworth kapitány mellé, ennél mi sem világosabb; és
akár megkívánta a helyzet, hogy leszakadozzanak a többiektől, akár nem, majdnem annyira
kitartottak egymás oldalán, mint a másik pár. Egy tágas réten bőven lett volna hely, hogy
valamennyien együtt haladjanak, mégis megoszlottak, és félreérthetetlenül három csoportra
szakadtak; Anne természetesen abba a hármasba tartozott, mely nem tűnt ki se lelkességével,
se szívélyességével. Charleshoz és Maryhez csatlakozott, és elég fáradt volt hozzá, hogy
örömmel fogadja el Charles egyik karját - ám amilyen nyájas volt hozzá Charles, olyan
ingerülten bánt a feleségével, Mary panaszkodni kezdett, de ez egyszer zsebre kellett vágnia
viselkedése következményét, mégpedig azt, hogy férje szinte percenként eleresztette a karját,
hogy lovaglópálcájával leüsse valami csalán vagy bogáncs fejét az élősövényben; mikor pedig
Mary gáncsoskodott, sőt felhánytorgatta, hogy mint rendesen, méltatlan bánásmódban
részesül, mert kénytelen a sövény mentén haladni, Anne-t viszont a túlsó oldalon nem zavarja
semmi, a férfi eleresztette mindkettejük karját, és üldözőbe vett egy menyétet, mely hirtelen
felbukkant előtte; alig tudták ismét maguk mellé csalogatni.
A hosszú rétet földút szegélyezte, melyen az ösvény végén át kellett vágniuk; mikor a
társaság elérkezett a sövénykapuhoz, s át akart haladni az úton, odaérkezett a kocsi, melynek
zörgését már jó ideje hallhatták, s ugyanarra tartott; történetesen Croft admirális homokfutója
volt. A délelőttre tervezett kocsikázásból igyekezett hazafelé feleségével. Mikor értesültek
róla, milyen nagy utat tettek meg a fiatalok, kedvesen felajánlottak egy helyet a kocsiban
annak a hölgynek, aki leginkább elfáradt; ezzel egy teljes mérföldnyi úttól kíméli meg magát,
ők pedig amúgy is áthajtanak Uppercrosson. A meghívás általánosságban mindenkinek szólt,
és általános elutasításban részesült. A Musgrove kisasszonyok csöppet sem voltak fáradtak,
Mary pedig vagy megsértődött, amiért elsősorban nem őt invitálták, vagy megszólalt benne,
amit Louisa „Elliot-gőgnek” nevezett: nem viselné el, hogy harmadiknak szálljon be egy
egyfogatú homokfutóba.
A gyalogló társaság már áthaladt a földúton, és éppen a túloldali kerítésátjárón készült
átkelni, az admirális pedig indítani akarta a lovát, mikor Wentworth kapitány egy pillanatra
félretolta az élősövény bozótját, áthajolt, és mondott valamit a nővérének... hogy mi lehetett,
kitalálható a következőkből.
- Elliot kisasszony, kegyed biztosan elfáradt - szólt oda Mrs. Croft -, ne tagadja meg tőlünk
azt az örömet, hogy hazavihessük. Legyen nyugodt, pompásan elférünk hárman is. Ha
mindnyájan olyan karcsúak lennénk, mint kegyed, lehetnénk akár négyen is... velünk kell
jönnie, nem fogadunk el nemet.
Anne még az úton állt, és bár ösztönösen szabadkozni készült, nem folytathatta, nem is jutott
szóhoz. A tengernagy kedvesen csatlakozott felesége unszolásához; nem fogadnak el
semmiféle kibúvót; összehúzódtak, amennyire csak lehetett, szabadon hagyták neki a helyet a
sarokban, Wentworth kapitány pedig szó nélkül odafordult hozzá, és szinte rákényszerítette
segítségét, hogy beszálljon a kocsiba.
Igen, ezt tette. Anne benn ült a kocsiban, s átérezte, hogy ő helyezte el, az ő akarata érvénye-
sült, az ő keze vitte véghez, s mindezt azért, mert észrevette, mennyire elfáradt, s elhatározta,
pihenőhöz juttatja. Anne-t meghatotta iránta való figyelmessége, amit ezek az apró körülmé-
nyek bizonyítottak. Ez az eset mintha koronája lenne mindannak, ami eddig történt. Meg-
értette a férfit. Nem bocsátott meg... de érzéketlen nem tudott lenni iránta. Elítéli a múltért,
mélységes, sőt igazságtalan nehezteléssel gondol rá, személy szerint nem vesz róla tudomást,
már ébredezik benne az érzelem másvalaki iránt, mégsem tudja szenvedni látni őt anélkül,
hogy segíteni ne kívánna rajta. Ez maradt meg a régi érzelemből; a tiszta, bár be nem ismert
barátság ösztönözte, bizonyítékául annak, hogy melegen érző jó szív dobog benne. A
gondolat hol az öröm, hol a fájdalom hullámával borította el, s maga sem tudta, melyik az
erősebb.
Eleinte csak gépiesen válaszolgatott útitársai figyelmességére és megjegyzéseire. Már a földút
felén is túljutottak, mikor ráébredt, miről folyik a szó. „Frederick”-ről beszélnek.
- Nyilván a két lány közül akar választani, Sophy - jegyezte meg az admirális -, de ki tudná
megmondani, melyiknél köt ki. Azt hinné az ember, már elég régen fut utánuk, hogy döntésre
jusson. Hát igen, mindez a béke műve. Háborúban már réges-rég határozott volna... Mi,
tengerészek, Elliot kisasszony, nem engedhetünk meg magunknak hosszú udvarlást háborús
időkben. Hány nap is telt el, drágám, attól fogva, hogy először megláttalak, addig, míg
először ültünk egymással szemben az asztalnál első közös szállásunkon, Észak-Yarmouthban?
- Okosabb nem beszélni erről, drágám - felelt kedvesen Mrs. Croft -; ha Elliot kisasszony
megtudja, milyen hamarosan jutottunk közös megegyezésre, sosem hiszi el, hogy boldogan
élünk egymással. Egyébként hírből már ismertelek.
- Nos, énhozzám meg annak a híre jutott el, milyen szép lány vagy; aztán meg mire vártunk
volna?... Nem szeretem, ha efféléken soká tépelődnek. Bárcsak Frederick is hamarosan
kifeszítené a vitorláit, és a két hölgy egyikével révbe futna nálunk Kellynchben. Ott mindig
szívesen látjuk őket. Nagyon kellemes fiatal hölgy mind a kettő; én alig tudom megkülön-
böztetni őket egymástól.
- Nagyon jó kedélyű, természetes modorú lányok, csakugyan - jegyezte meg Mrs. Croft a
mérsékeltebb dicséret hangján, úgy, hogy Anne azt gyanította, biztosabb ítélőképességével
egyiket sem tartja egészen méltónak az öccséhez. - És nagyon tiszteletreméltó család. Az
ember nem is kívánhat különb rokonságot... de édes jó admirálisom, a pózna!... Rögtön neki-
futunk annak a póznának.
Azzal higgadtan megragadván a gyeplőt, maga terelte jó irányba a kocsit, és szerencsésen
elkerülték a veszedelmet; később ugyancsak az ő kézmozdulata eredményeként nem fordultak
árokba, s nem ütköztek a trágyás szekérnek; Anne mosolygott magában ezen a hajtási módon:
úgy gondolta, meglehetősen jól példázza általános életvitelüket. Hamarosan a Kisház előtt
találta magát. Épségben hazavitték.
 Tizenegyedik fejezet

Közeledett Lady Russell hazaérkezésének ideje; sőt már a napja is ki volt tűzve. Anne meg-
állapodásuk szerint átköltözik hozzá, amint beilleszkedik otthona rendjébe; a közeljövőben
tehát Kellynchbe megy, s azon kezdett gondolkozni, vajon mennyiben érinti lelki nyugalmát
ez a változás.
Ugyanabban a faluban tartózkodik majd, ahol Wentworth kapitány, alig fél mérföldnyi
távolságra tőle, egy templomba járnak, és a két család elkerülhetetlenül felveszi a kapcsolatot
egymással. Ez ellene szól; másrészt viszont a férfi annyi időt tölt Uppercrossban, hogy ha ő
eljön onnan, inkább eltávolodik tőle, mintsem közeledne hozzá; s ha mérlegeli a helyzetet,
talán inkább nyer a dolgon, otthoni környezete tekintetében mindenképpen, ha Lady Russell
kedvéért elhagyja szegény Maryt.
Szerette volna elkerülni, hogy a kastélyban találkozzék Wentworth kapitánnyal... azokban a
termekben, melyek egészen másfajta találkozásoknak voltak tanúi; nagyon fájdalmas emlékek
kelnének életre benne; de ennél is jobban nyugtalanította az az eshetőség, hogy Wentworth
kapitány bárhol is összetalálkozik Lady Russell-lal. Sohasem kedvelték egymást, és semmi jó
nem származik az ismeretség felújulásából; ha kettejüket együtt látná Lady Russell, nyilván
azt állapítaná meg: a kapitányban túl sok a higgadtság, benne viszont túl kevés.
Efféle fontolgatásokra késztette, hogy küszöbön áll távozása Uppercrossból, ahol, úgy érezte,
már éppen eleget időzött. Az ott töltött két hónap emlékét mindenkor megédesíti majd, hogy
kis Charlesnak segítségére lehetett, de hát a fiúcska rohamosan kap erőre, másért pedig nem
érdemes maradnia.
Látogatásának zárószakasza annyira más lett, mint amilyennek várta, hogy azt elképzelni sem
tudta volna. Wentworth kapitány, miután két teljes napig se nem látták, se nem hallottak
felőle Uppercrossban, ismét megjelent körükben, és beszámolt arról, ami távol tartotta.
Végre utolérte barátjának, Harville kapitánynak levele, melyben arról értesíti, hogy
családjával a tél folyamára Lyme-ban telepedett le; ami azt jelenti - anélkül, hogy eddig
tudták volna -, alig húsz mérföldnyire vannak egymástól. Harville kapitány egészsége sosem
állt teljesen helyre két évvel ezelőtti súlyos sebesülése óta, és az érte aggódó Wentworth
kapitány azonnal útnak indult barátja látogatására Lyme-ba; s ott töltött egy napot.
Természetesen tökéletesen megértették és melegen méltányolták baráti érzéseit;
mindnyájukban élénk érdeklődést keltett barátja iránt, s amilyen lelkesen ecsetelte Lyme
környékének szépségét, felébredt a vágy a társaságban, hogy a maguk szemével lássák. Ebből
megszületett a terv: mindnyájan elmennek városnézőbe.
A fiatalok mind égtek a vágytól, hogy lássák a várost. Wentworth kapitány amúgy is kijelen-
tette, hogy hamarosan ismét odalátogat; mindössze tizenhét mérföldnyire van Uppercrosstól,
és bár novemberben járnak, az idő nem mondható rossznak; röviden szólva Louisa, lelkesek
közt a leglelkesebb, aki mindenáron menni akart, az öröm mellett, hogy azt teszi, amihez
kedve van, immár azzal is felfegyverkezve, hogy érdem, ha keresztülviszi akaratát, leküzdötte
apja és anyja minden ellenvetését, csakúgy, mint azt az óhajukat, hogy halasszák jövő nyárra
a kirándulást; tehát mindnyájan mennek Lyme-ba: Charles, Mary, Anne, Henrietta, Louisa s
velük együtt Wentworth kapitány is.
Az első meggondolatlan terv szerint reggel készültek indulni és éjszakára hazatérni, ám Mr.
Musgrove, lovait féltve, ebbe semmiképpen nem egyezett bele; mikor aztán józanul megfon-
tolták a dolgot, belátták, hogy november közepén egy nap rövid egy város megnézéséhez,
ahol először járnak, különösen ha számításba veszik, hogy a táj adottságai miatt legalább hét
óra kell az oda-vissza útra.
Ezért úgy döntöttek, ott töltik az éjszakát, ne is várják őket haza hamarabb, mint másnap
vacsoraidőben. Így már sokkal keresztülvihetőbbnek tűnt a dolog. Bár igen korán indultak az
Udvarházból, csakugyan jócskán elmúlt már dél, mire a két kocsi (Mr. Musgrove hintaja a
négy hölggyel és Charles kétkerekűje, melyben Wentworth kapitányt vitte magával) lassacs-
kán leereszkedett a lejtős úton Lyme-ba, s a sokkal meredekebb úton behajtott a városba;
máris nyilvánvaló lett, éppen csak annyi idejük lesz, hogy egy kicsit körülnézzenek, mire
fényével és melegével együtt leszáll a nap.
Szállást foglaltak, megrendelték a vacsorát az egyik fogadóban, aztán természetesen első
dolguk volt egyenesen lesétálni a tengerhez. Túlságosan késői időszakban érkeztek ahhoz,
hogy részük legyen a sokféle szórakozásban, amit Lyme mint népszerű üdülőhely egyébként
nyújt: a vigadó bezárt, a vendégek majdnem mind elmentek, alig maradt más, mint néhány
helybeli család. Ha az épületeken nincs is megcsodálnivaló, annál többet nyújt a város gyö-
nyörű fekvése, a főutca szinte beleszalad a vízbe, a sétány, körülölelvén a szép kis öblöt, a
mólóhoz, a Cobbhoz vezet, s az idényben eleven képet nyújt a kerekes fürdőkabinokkal meg
a fürdőzők sokaságával; aztán maga a Cobb, örök csodáival és új létesítményeivel, s a sziklák
kelet felé elnyúló szépséges sora; ez az, amin rajta felejti tekintetét az idegen, és igen különös
idegen az, aki nem fedezi fel Lyme környékének sajátos báját, s nem ébred fel benne a vágy,
hogy jobban megismerje. A szomszédos tájak, Charmouth, magasan fekvő ligeteivel, messze
lenyúló kanyargós domboldalaival, de leginkább a sötét sziklafalak között szelíden rejtőző
öblével, ahol a homokos parton elszórtan heverő, letöredezett alacsony sziklatömbök pompás
ülőhelyül szolgálnak a szemlélődőnek, hogy elmerüljön a hullámok örök játékában;
változatos képet nyújt a bájos erdős falucska, Felső-Lyme, s mindent fölülmúl Pinny, a
romantikus sziklák zöldellő szakadékaival, ahol az erdő nyúlványai közé ékelt buja
gyümölcsösök hirdetik, hogy számos nemzedék követte egymást azóta, hogy először omlott
le a málló szikla, előkészítve a talajt a csodásan pompázó növényzetnek, amely a nagy hírű
Wight sziget panorámájával vetekszik: ezeket a helyeket fel kell keresni, újra meg újra
odalátogatni, hogy Lymeot érdeme szerint méltányolhassuk.
Az uppercrossi társaság, elhaladván az elhagyott és mélabús képet nyújtó vigadóépület
mellett, egyre lefelé tartva, hamarosan elérkezett a tengerpartra; eleinte csak álldogáltak, és
nézték a tengert, mint mindenki, aki hosszú idő után ismét megpillantja, és egyáltalán
érdemes erre a látványra, aztán megindultak a Cobb irányába, ami egyébként is céljuk volt,
Wentworth kapitány kedvéért pedig különösen az, mert egy ódon, ismeretlen korból származó
móló tövében egy kis házban laktak Harville-ék. Wentworth kapitány beszólt, hogy üdvözölje
barátját; a többiek továbbmentek, s ő majd csatlakozik hozzájuk a Cobbon.
Még korántsem teltek el az ámulással-bámulással, s láthatóan még Louisa sem érezte úgy,
hogy túl hosszú ideje váltak el Wentworth kapitánytól, mikor megpillantották, hogy
közeledik feléjük, háromtagú társasággal, melynek minden tagját leírásból ismerték már
annyira, hogy tudják, Harville kapitány az a feleségével, továbbá Benwick kapitány, aki náluk
lakik.
Benwick kapitány annak idején hadnagyként szolgált a Laconiá-n; Wentworth kapitány a
meleg elismerés hangján emlékezett meg róla, mikor első látogatása után visszaérkezett
Lyme-ból; kitűnő fiatalember és kiváló tiszt, akit mindig rendkívül nagyra becsült, s ez nyil-
ván minden hallgatója rokonszenvét megnyerte; ám amit Benwick magánéletéről megtudtak,
még inkább érdekessé tette valamennyi hölgy szemében. Harville kapitány húgával járt
jegyben, s most menyasszonya elvesztését gyászolja. Egy-két évig halogatták az esküvőt
anyagi okokból, az előléptetés reményében. A vagyon meglett, mert hadnagyként tekintélyes
részesedéshez jutott a hadizsákmányból... végül az előléptetés is megtörtént, csakhogy azt
Fanny már nem érte meg. Meghalt az előtte való nyáron, mikor a fiatalember a tengeren járt.
Wentworth kapitány véleménye szerint el sem képzelhető, hogy férfi jobban ragaszkodjék
nőhöz, mint Fanny Harville-hoz szegény Benwick, sem hogy valakit jobban lesújtson a
szörnyű csapás. Az a fajta lelki alkat, mondta, aki iszonyúan szenved, mivel erős érzelmei
csendes, komoly egyéniséggel és visszahúzódó modorral párosulnak; sokat olvas, és otthon
ülő életmódot folytat. A történet érdekességét tetézi, hogy az esemény, mely véget vetett a
családi kapcsolatra vonatkozó terveiknek, ha lehet, még szorosabbra fűzte a barátságot közte
és a Harville család között: Benwick kapitány hozzájuk költözött; s most együtt él velük.
Harville kapitány fél évre bérelte ki a házat, ízlése, egészségi és vagyoni állapota egyaránt
minél kevésbé költséges életmódot kíván, mégpedig a tenger mellett; a pompás környezet és
Lyme csendessége a téli hónapok folyamán különösen illik Benwick kapitány lelkiállapotá-
hoz, akinek fogadására valamennyien nagy együttérzéssel és jóindulattal készültek.
„Mégsem lehet - mondta magában Anne, miközben a közeledő társaság felé haladtak - olyan
bánatos a szíve, mint az enyém. Nem hinném, hogy örökre szertefoszlott minden reménye.
Fiatalabb nálam; legalábbis érzéseiben, ha ténylegesen nem is; fiatalabb, mert férfi. Majd
megszeret mást, és mással lesz boldog.”
Összetalálkoztak, és kölcsönös bemutatkozás következett. Harville kapitány magas, barna
férfi volt, értelmes, szívélyes modorú, kicsit sántított; határozott arcvonásai és gyenge
egészségi állapota miatt sokkal idősebbnek látszott Wentworth kapitánynál. Hármuk közül
Benwick kapitány volt a legfiatalabb, és ez meg is látszott rajta; a másik kettőhöz képest
alacsony termetű. Megnyerő arcán bánatos kifejezés, s amint illett is hozzá, visszahúzódott a
társalgástól.
Harville kapitány, bár modorban nem ért fel Wentworth kapitánnyal, tökéletes úriember volt,
minden mesterkéltség nélkül, melegszívű és előzékeny. Mrs. Harville talán egy fokkal
kevésbé csiszolt, mint a férje, de éppolyan jó szándékúnak látszott; kedvesebbek nem is
lehettek volna, hiszen az egész társaságot, lévén Wentworth kapitány barátai, barátaiknak
tekintették. Vendégszeretetükben odáig mentek, hogy azon erősködtek, vacsorázzanak vala-
mennyien náluk. Csak nagy nehezen nyugodtak bele, hogy már megrendelték vacsorájukat a
fogadóban. De szinte sértésnek vették, hogy Wentworth kapitány társasággal érkezik Lyme-
ba, s nem tartja természetesnek, hogy náluk töltsék az estét.
Mindebben annyi szeretet nyilvánult meg Wentworth kapitány iránt, a vendégszeretetük
olyan elbűvölően vonzó volt, annyira hiányzott belőle a formálisan átadott és elfogadott
meghívások, a merev és hivalkodó vendéglátások szokványossága, hogy Anne úgy érezte,
hangulatának nem válik javára a szorosabb barátság Wentworth kapitány bajtársaival. „Ezek
mind a barátaim lettek volna” - gondolta magában; és nagyon erősen meg kellett küzdenie
magával, hogy hatalmába ne kerítse a levertség.
Miután lejöttek a Cobbról, valamennyien betértek új barátaik otthonába, s láthatták, olyan
szűkösen vannak, hogy csak az képzelheti: képes ennyi embert befogadni, akinek a szíve
diktálja a meghívást. Anne maga is meglepődött egy pillanatra, de aztán annál nagyobb
rokonszenvvel szemlélte a sok elmés használati tárgyat s az ízléses elrendezést; mindez
Harville kapitány műve volt, aki igyekezett a szűk helyet a lehető legjobban kihasználni,
eltüntette a bérelt lakás berendezésének hiányosságait, az ajtókat, ablakokat szigetelte, hogy
állják a várható téli viharokat. A szobák túlságosan köznapi és személytelen bútordarabjai
közé ízlésesen elhelyezett néhány különleges vagy ritka fából készült vagy faragott darabot, s
az értékes ritkaságok, amelyeket Harville kapitány távoli utazásairól hozott, érdekes látni-
valónál többet jelentettek Anne számára: itt minden a kapitány hivatásáról árulkodott, fára-
dozásainak gyümölcse volt, azokat a szokásokat tükrözte, amelyeket a tengerészélet alakított
ki - s az eredmény: a nyugalom és családi boldogság látványa olyasmit ébresztett benne, ami
jóleső érzés is volt, meg nem is.
Harville kapitány nem volt a könyvek embere; mégis kitűnő elhelyezési lehetőségeket eszelt
ki, és nagyon tetszetős polcokat készített Benwick kapitány szép kötésű, meglehetős kis
könyvtára számára. Sántasága akadályozta a testmozgásban; de leleményessége és ötletessége
révén mindig talált magának tennivalót a házon belül. Rajzolt, politúrozott, ácsolt, enyvezett;
játékokat fabrikált a gyerekeknek, tűt készített hálócsomózáshoz, saját találmányú biztosítótűt
szerkesztett; s amikor már mindennel elkészült, leült a szoba sarkába, és óriás merítőhálót
hurkolt magának.
Anne, mikor távozóban becsukódott mögöttük az ajtó, azt gondolta magában, hogy akiket
otthagytak, nagyon boldog emberek; Louisa pedig, aki éppen melléje került, nem győzött
lelkendezni, dicshimnuszt zengett a tengerészekről - hogy milyen barátságosak, bajtársiasak,
nyíltak, őszinték, egyenesek; ünnepélyesen kijelentette, a tengerészekben több érdemes
tulajdonság és melegség van, mint bármely más foglalkozási ághoz tartozó angol férfiakban.
Egyedül ők tudják, hogyan kell élni, csak ők méltók igazi megbecsülésre és szeretetre.
Visszatértek szállásukra átöltözni; s ez idáig olyan pompásan alakult minden, amit
elterveztek, hogy most már semmiben sem találtak hibát. A szállodások ugyan váltig
mentegetőztek, hogy „annyira elmúlt már az idény”, meg „annyira nincs ilyenkor forgalom
Lyme-ban”, s „valóban nem számítottak ilyen nagy társaságra”.
Anne megállapította magában, egyre inkább hozzáedződik ahhoz a kényszerűséghez, hogy
egy társaságban tartózkodjék Wentworth kapitánnyal, annyira, hogy el sem hitte volna: egy
asztalhoz ülnek le, kölcsönösen eleget tesznek egymással szemben az udvariasság
követelményeinek (bár azon nem léptek túl soha), de már fel sem veszi.
Túl sötét volt ahhoz, hogy a hölgyek még egy találkozásra kimerészkedjenek, de Harville
kapitány megígérte, felkeresi őket még az este folyamán; meg is érkezett, mégpedig amire
nem is számítottak, barátjával együtt. Valamennyien úgy vélték, Benwick kapitányt nyo-
masztja egyszerre annyi idegen jelenléte, de mégiscsak eljött közéjük, noha hangulata
láthatólag elütött a társaság általános vidámságától.
Míg a szoba túlsó felében a két kapitány, Wentworth és Harville vitte a szót, felidézvén a
múlt napjait, s a többiek szórakoztatására bőségesen ontották az anekdotákat; meglehetősen
távol tőlük Anne-re hárult a feladat, hogy Benwick kapitánnyal foglalkozzék, s ő jóindulatúan
igyekezett jobban megismerni, beszélgetésbe vonni a fiatalembert. Az félszeg volt, hajlott a
szórakozottságra; ámde Anne lényének vonzó szelídsége, kedves modora hamarosan megtette
hatását; kezdeti erőfeszítései nem voltak hiábavalók. A kapitány elismerésre méltó jó ízléssel
válogatta olvasmányait, bár főleg a költészet területéről - most legalább egész este olyan
témákról beszélgethetett, amelyek megszokott társaságát nem érdekelték; s Anne-nek még
egy oka volt remélni, hogy valóban jót tesz a fiatalemberrel. Beszélgetésük úgy alakult, hogy
célozhatott rá: az embernek kötelessége és javára válik, ha felveszi a harcot a csüggedés ellen.
Benwick félszeg volt ugyan, de mégsem tűnt zárkózottnak; inkább mintha jólesne neki, hogy
feltörhetnek máskor elfojtott érzelmei; miután elbeszélgettek a jelenkor gazdag költészetéről,
kölcsönösen elmondták véleményüket a nagy költőkről! és megpróbálták eldönteni, vajon a
Marmion vagy A tó hölgye értékesebb-e, s melyik maradandóbb alkotás, a Gyaur vagy az
Abydosi menyasszony,1 és vajon valóban így kell-e ejteni a Gyaur-t. A fiatalember alaposan
ismerte az egyik költő valamennyi érzelmes dalát, csakúgy, mint a másiktól a reménytelen
lelki kínok szenvedélyes leírását; remegő hangon, átérzéssel idézte a megtört szív s a
szenvedésben elboruló agy kínjait festő sorokat, és olyan nyilvánvalóan megértésre várt, hogy
Anne már azt gondolta magában: remélhetőleg Benwick nemcsak verseket olvas. Mondani
annyit mondott, hogy szerinte a költészet végzetes is lehet, mert aki teljesen megérti, nem
mindig élvezheti veszélytelenül; csak erősen érző lelkek tudják méltóképpen értékelni, ám
éppen az erősen érző lelkeknek csak módjával ajánlatos ízlelgetniük.
Szemmel láthatóan nem fájdalmasan, inkább kellemesen érintette a fiatalembert ez az utalás a
személyes körülményeire, s ez felbátorította Anne-t, hogy még tovább menjen; úgy érezte,
kettőjük közül ő lévén az érettebb elme, megteheti; azt ajánlotta, szenteljen több időt prózai
1
Az első két mű Sir Walter Scott, a másik kettő Byron alkotása.
műveknek. S mikor a kapitány megkérte, nevezze meg pontosan, melyekre gondol, felsorolta
legkiválóbb moralistáink alkotásait, nagyszerű levelezésköteteket, kiváló és sokat szenvedett
egyéniségek memoárjait, melyeknek címe pillanatnyilag eszébe jutott, s úgy vélte,
magasrendű elveikkel alkalmasak arra, hogy élénkítsék és gazdagítsák az olvasó lelkivilágát,
s az erkölcsi és vallásos helytállás példáival szolgáljanak. Benwick kapitány figyelmesen
hallgatta, és látható hálával fogadta, hogy Anne annyi érdeklődést szentel neki; fejcsóválással
és sóhajtásokkal kifejezte ugyan, mily kevéssé hisz abban, hogy bármiféle könyv hatásos
gyógyír lehet az ő bánatára, mégis feljegyezte az ajánlott művek címét, és megígérte,
valamennyit beszerzi és elolvassa.
Elmúlt az este, és Anne mulatott magában arra a gondolatra, hogy Lyme-ba kellett jönnie
megnyugvást és beletörődést prédikálni egy fiatalembernek, akit először lát életében; ám
jobban megfontolva a dolgot, attól tartott, a nagy moralisták és prédikátorok sorsára jut, olyan
dolgokról szól ékesen, amelyekben az ő magatartása aligha állná a vizsgálatot.
 Tizenkettedik fejezet

Másnap reggel Anne és Henrietta volt először talpon, s elhatározták, hogy még reggeli előtt
lesétálnak a tengerhez. A homokos partról figyelték a dagályt: a vizet a kellemes délkeleti
szellő felborzolta, s olyan fenséges látványt nyújtott, amennyire ez ilyen lapos parton lehet-
séges. Dicsérték a tenger szépségét, a tündöklő reggelt; kölcsönösen élvezték az üde
fuvallatot - aztán hallgattak egy ideig, míg csak Henrietta meg nem szólalt a
következőképpen:
- Hát igen... biztos vagyok benne, hogy leszámítva a nagyon csekély számú kivételt, a tengeri
levegő mindenkinek jót tesz, dr. Shirleynek is kétségtelenül javára vált a betegsége után, múlt
tavasszal. Ő maga is azt állítja, hogy egy hónap itt Lyme-ban többet használt, mint az a sok
gyógyszer, amit beszedett; a tenger mellett mindig úgy érzi, hogy megfiatalodik. Állandóan
az jár az eszemben, kár, hogy nem költözik végképpen a tenger mellé. Okosan tenné, ha meg-
válna Uppercrosstól, és Lyme-ban telepedne le... nem gondolod, Anne?... Nem gondolod,
hogy okosabbat nem is tehetne sem a maga, sem Mrs. Shirley szempontjából?... Mrs. Shirley-
nek unokatestvérei élnek itt és számos ismerőse. Nagyon jól érezné itt magát... És azt hiszem,
boldog volna, hogy olyan helyen laknak, ahol kéznél van az orvosi segítség, ha netán újabb
rohamot kap a férje. Komolyan, szomorúnak tartom, hogy olyan kiváló emberek, mint dr.
Shirley és a felesége, akik egész életük folyamán mindig csak jót tettek, végső napjaikat
olyan kis fészekben morzsolják le, mint Uppercross, ahol a mi családunkon kívül minden
társaságtól el vannak zárva. Bárcsak ezt tanácsolnák neki a barátai is. Szerintem kötelességük
lenne. Ami a felmentést illeti, az ő korában, érdemeire való tekintettel nem okozna semmi
nehézséget. Csak azt kétlem, rá lehet-e bírni egyáltalán, hogy megváljon az
egyházközségétől. Nagyon komolyan, sőt skrupulózusan fogja fel a hivatását; mondhatnám
túlságosan is. Nem gondolod, Anne, hogy túlságosan skrupulózus? Nem gondolod, hogy
túlzott lelkiismeretesség, ha egy lelkész a kötelesség kedvéért föláldozza az egészségét, holott
a teendőit más is elláthatja helyette... meg aztán Lyme olyan közel van, mindössze tizenhét
mérföld, ide eljutna a híre annak, ha valami panasza van a híveinek.
Anne többször is elmosolyodott magában, míg hallgatta, és készséggel belement a témába,
hiszen legalább olyan szívesen istápolta egy fiatal hölgy, mint egy fiatalember érzéseit...
ámbár itt csak alacsonyabb szinten tehet jót, csak annyi telik tőle, hogy nagy általánosságban
egyetért vele. El is mondott mindent, ami ebben a dologban ésszerű és helyénvaló volt;
elismerte, ahogy elvárták tőle, mennyire rászolgált a nyugalomra dr. Shirley, rendkívül
kívánatosnak tartotta, hogy egy tettre kész, tiszteletre méltó fiatalember helyettesítse kápláni
minőségben, sőt odáig ment az előzékenységben, hogy azt is hangsúlyozta, mennyire
kívánatos volna, hogy az a bizonyos káplán nős legyen.
- Csak azt kívánnám - tette hozzá Henrietta, akinek nagyon kedvére való volt a válasz -,
bárcsak Uppercrossban lakna Lady Russell, és baráti kapcsolatban állna dr. Shirleyvel.
Mindig azt hallom Lady Russellról, hogy mindenkire érvényesíteni tudja a befolyását. Mindig
olyan szemmel nézek rá, hogy ez a hölgy képes akárkit meggyőzni bármiről! Én, mondtam is
már neked, félek tőle, éppen azért, mert olyan okos; de azért borzasztóan tisztelem, bárcsak
nekünk is volna Uppercrossban ilyen szomszédunk!
Anne módfelett mulatságosnak találta, hogyan fejezi ki háláját Henrietta, de még inkább azt,
hogy az események sodrásában a Musgrove család egyik tagja új nézőpontból kedvezően ítéli
meg a barátnőjét; csak úgy általánosságban válaszolhatott, mert alighogy kifejezte óhaját,
bárcsak volna hasonló asszony Uppercrossban, le kellett zárniuk a témát, mivel észrevették,
hogy Louisa közeledik feléjük Wentworth kapitány kíséretében. Ők is sétáltak egyet, míg
elkészül a reggeli; ám Louisának most eszébe jutott, hogy valamit vásárolnia kell, és arra
kérte őket, kísérjék el a városba. Valamennyien készségesen vele tartottak.
Amint a partról felfelé vezető lépcsőhöz érkeztek, egy úr, aki éppen lemenni készült,
udvariasan félrehúzódott, s megállt, hogy utat engedjen nekik. Felérkezve elhaladtak mellette;
eközben a férfi szeme megakadt Anne arcán, s olyan őszinte csodálattal tekintett rá, hogy
Anne figyelmét sem kerülhette el. Valóban nagyon csinos volt; szép, szabályos arcvonásaira
most, hogy friss tengeri levegő érte az arcbőrét, a viruló ifjúság üdesége is visszatért, a szeme
is ragyogott. Nyilvánvaló volt, hogy az úriember (mert modora tökéletes úriemberre vallott)
módfelett megcsodálta; Wentworth kapitány visszafordult, rápillantott, nyilván észrevette a
dolgot... s felvillanó tekintete mintha ezt mondta volna: „Ezt a férfit elbűvölte... de én is
mintha ebben a pillanatban viszontlátnám valamelyest a régi Anne Elliotot.”
Louisát elkísérték beszerző útján, aztán még csellengtek egy kicsit, majd visszatértek a
fogadóba; és Anne, amint kilépett a szobájából, s az ebédlőbe tartott, kis híján nekiszaladt
ugyanannak az úrnak, aki éppen távozóban volt a szomszédos lakosztályból. Már az imént is
úgy vélte, hogy az úr, csakúgy, mint ők, idegen a városban, s az a jóképű inas, aki vissza-
tértükkor a fogadó körül őgyelgett, nyilván az ő szolgálatában áll. Elképzelését
alátámasztotta, hogy az inas, csakúgy, mint gazdája, gyászruhát viselt. Most hát az is kiderült,
hogy velük egy fogadóban lakik; és a második találkozás bármily rövid volt is, ismét azt
bizonyította, hogy az úriember igen vonzónak találja az ő külsejét; a készség és a mód pedig,
amint elnézést kért, kifogástalan jó modorra vallott. Harminc év körülinek látszott, s bár nem
különösebben szép, de megnyerő külsejű férfi volt. Anne tudni szerette volna, ki lehet.
Már a reggeli vége felé jártak, mikor kocsizörgés (talán az első ilyen zaj, amit Lyme-ba
érkezésük óta hallottak) vonzotta az ablakhoz a társaság felét.
- Egy úr kocsija volt... kétkerekű... de csak az udvar felől került a kapu elé... Nyilván távozik
valaki a fogadóból... gyászruhás inas hajtotta.
A kétkerekű szó hallatára Charles felugrott az asztaltól, hogy összehasonlítsa a magáéval, a
gyászruhás inas viszont Anne érdeklődését keltette fel, s most már mind a hatan az ablaknál
álltak, és szemtanúi voltak, mikor a jármű tulajdonosa a házbeliek hajlongása és köszöngetése
közben kocsijához ment, majd felszállt és elhajtott.
- Ejha - kiáltott fel Wentworth kapitány gyors pillantást vetve Anne-re -, az az úr, aki mellett
elhaladtunk reggel.
Állítását a Musgrove kisasszonyok is megerősítették; és miután szemmel kísérték, amíg csak
láthatták a dombtetőn, valamennyien ismét elfoglalták helyüket az asztalnál. Hamarosan
megjelent a pincér is.
- Nem tudná megmondani, kérem - szólította meg Wentworth kapitány -, ki volt az az úr, aki
az imént távozott?
- Hogyne, uram, Mr. Elliot; igen vagyonos úriember, tegnap este érkezett Sidmouthból...
hallhatták a kocsiját, mikor önök a vacsoránál ültek. Most Crewkherne-be távozott, onnan
pedig Bathba, majd Londonba megy.
- Elliot! - összenéztek, többen ismételték is a nevet, még mielőtt a pincér készségesen rövid
válasza végére ért volna.
- Még ilyet! - kiáltott fel Mary. - Hát ez biztosan az unokabátyánk... a mi Mr. Elliotunk, nem
lehet más, csakis ő!... Charles, Anne, nincs igazam? Gyászban volt, gyászol a mi Mr. Elliotunk is.
Hát nem különös! Egy fogadóban szálltunk meg! Anne, ugye, csak a mi Mr. Elliotunk lehet;
apám örököse! - A pincérhez fordult: - Mondja csak, nem hallotta véletlenül, nem említette az
inasa, hogy a kellynchi Elliot családból való?
- Nem, asszonyom... nem említett semmiféle családot; csak annyit mondott, hogy ura nagyon
gazdag, és egy szép napon baronet lesz belőle.
- No látjátok! - kiáltott fel Mary nagy izgalommal. - Amint mondtam! Sir Walter Elliot
örököse!... Tudtam, ha ő az, ki fog derülni róla! Elhihetitek nekem, ezt a körülményt elhíresz-
telik a szolgái, bárhova megy is. Nohát, Anne, mit szólsz hozzá, milyen különös véletlen! Bár
jobban megnéztem volna. Bárcsak idejében megtudtuk volna, kicsoda, és bemutatkozott
volna nekünk. Milyen kár, hogy nem ismerkedtünk meg egymással!... Mit gondolsz, Anne,
Elliot-arca van? Én alig néztem meg, inkább csak a lovait; de azt hiszem, az arcvonásaiban
volt valami elliotos. Csodálom, hogy a címer nem tűnt fel nekem! A nagykabát úgy volt
átvetve oldalt, hogy eltakarta a címert; csak így történhetett, hogy nem vettem észre, no meg
a libéria is; ha az inas nincs gyászban, már a libériáról is felismertük volna!
- E rendkívüli körülményeket összevetve - szólalt, meg Wentworth kapitány -, azt kell
hinnünk, az isteni Gondviselés rendezte úgy, hogy ne ismerkedjenek meg az unokafivérükkel.
Amint sikerült elérnie, hogy Mary egyáltalán ráfigyeljen, Anne megpróbálta feltűnés nélkül
megmagyarázni: apjuk és Mr. Elliot között hosszú évek óta nem olyan a viszony, hogy
nagyon törekedniük kellene az összeismerkedésre.
Ugyanakkor titokban örült, hogy látta unokafivérét, és most már tudja, Kellynch jövendő ura
kétségkívül úriember, s a látszat szerint jóérzésű is. Semmi esetre sem szól róla, hogy másod-
szor is találkozott vele; szerencsére húga nem jegyezte meg, hogy reggeli sétájuk során el-
mentek mellette, de ha most azt is elmondja, a folyosón majdhogynem beleütközött, Mr.
Elliot pedig elnézést kért tőle, Mary sérelemnek venné, hogy ő még a közelébe sem került a
férfinak. Nem, ezt a rövid unokatestvéri beszélgetést jobb lesz titokban tartani.
- Természetesen - fordult hozzá Mary - említsd meg ezt a találkozást Mr. Elliottal, ha leg-
közelebb írsz Bathba. Azt hiszem, apánknak tudnia kell erről; mindent írj meg pontosan.
Anne nem adott egyenes választ, de úgy vélte, nemcsak teljesen fölösleges említést tennie a
dologról, hanem egyenesen okosabb elhallgatnia. Jól tudta, miféle sértésben volt része
apjának évekkel ezelőtt; gyanította, mennyire érinti ez Elizabethet; kétség sem fér hozzá,
mind a ketten mindig ingerülten fogadták Mr. Elliot nevének említését is. Mary viszont
sohasem írt Bathba; az Elizabethtel folytatott ritka és nem kielégítő levelezés fáradságát
teljesen Anne-re hagyta.
Alighogy véget ért a reggeli, megbeszélésük szerint csatlakozott hozzájuk Harville kapitány a
feleségével, valamint Benwick kapitánnyal, hogy velük tartsanak lyme-i búcsúsétájukon. Egy
óra tájban már vissza kellett indulniuk Uppercrossba, s mindannyian annyi időt kívántak
szabad levegőn tölteni, amennyit csak lehetséges.
Amint kiértek az utcára, Anne azon vette észre magát, hogy Benwick kapitány került melléje.
Nyilván nem volt ellenére, hogy tovább folytassák előző esti beszélgetésüket; egymás mellett
lépkedtek egy ideig, s ismét Sir Walter Scottról és Lord Byronról folyt a szó; ma sem értettek
mindenben egyet; ők is úgy voltak ezzel, mint bármely két olvasó, ha összetalálkozik: nem
pontosan egyformán ítélték meg a szerzők érdemeit; aztán valami megbontotta a társaság
rendjét, s egyszerre csak nem Benwick, hanem Harville kapitány haladt az oldalán.
- Elliot kisasszony - szólította meg, majd igen halkan folytatta -, kegyed nagyon jót cseleke-
dett azzal, hogy szóra bírta ezt a szegény fiút. Bárcsak gyakrabban akadna ilyen társaságra.
Tudom, rossz neki, hogy annyira elzárkózva él; de hát mit tegyünk, ha nem tudunk elválni
egymástól?
- Persze - felelt Anne -, valóban lehetetlen elválniuk, ezt nem nehéz megérteni; ám idővel
talán... hiszen tudjuk, mire képes az idő minden megpróbáltatásban, s ne feledje, Harville
kapitány, hogy a barátja gyásza még elég friss... Ha jól tudom, csak nyáron történt.
- Így van - (mély sóhaj) -, idén júniusban.
- És talán nem is tudta meg azonnal.
- Nem, csak augusztus első felében, amikor visszatért a Jóreménység fokáról... akkor lett a
Grappler kapitánya. Én éppen Plymouthban voltam; rettegtem, mi lesz, ha majd előkerül, írt
ugyan, csakhogy a Grappler-t Portsmouthba rendelték. Ott kellett értesítenünk, de hát ki
mondja meg neki? Én nem! Inkább felmásznék a vitorlarúd végére. Senki se vállalta, csak az
a kedves, jó fiú ott - mutatott Wentworth kapitányra. - A Laconia egy hete futott be
Plymouthba; az a veszély nem fenyegetett, hogy a hajóját hamarosan újra vízre parancsolják;
Frederick kihasználta a lehetőséget... eltávozást kért, de be sem várta a választ. Éjt nappallá
téve utazott, míg Portsmouthba nem érkezett. Kievezett a Grappler-hez, és egy álló hétig nem
tágított boldogtalan barátunk mellől; ezt tette ő. Senki más nem lett volna képes megmenteni
szegény James barátunkat. Képzelheti, Elliot kisasszony, mennyire szeretjük!
Anne megfontolta a kérdést, s utána úgy válaszolt, ahogy érzéseihez képest tehette, de
tekintettel kellett lennie Harville-ra is, aki, úgy látszik, túlságosan elérzékenyült ahhoz, hogy
folytassa a témát... és mikor ismét megszólalt, egészen másról beszélt.
Mrs. Harville kijelentette, férjének elég a gyaloglásból annyi, míg innen hazáig érkeznek, s
ezzel el is döntötte, merre menjen búcsúsétáján a társaság; hazáig kísérik őket, aztán vissza-
térnek, s maguk is elindulnak hazafelé. Kiszámították, hogy éppen ennyire futja az idejükből;
ám amint a Cobb felé közeledtek, valamennyiüknek kedve támadt még egyszer végigsétálni a
mólón. Mindenki hajlott rá, különösen Louisa, annyira beleélte magát a dologba, hogy a
többiek is belementek, végül is negyedórányi késedelem nem sokat számít, s ezzel
elkezdődött a szívélyes búcsúzkodás; kölcsönösen melegen meginvitálták egymást, minden
elképzelhetőt megígértek, aztán házuk kapujában elköszöntek a Harville házaspártól, de úgy
látszott, Benwick kapitány az utolsó pillanatig kitart mellettük, továbbra is kísérte őket, míg
méltó búcsút vesznek a Cobbtól is.
Anne megint maga mellett találta Benwick kapitányt, a környezet s a szép kilátás természete-
sen eszébe juttatta Lord Byron „sötétkék tengerét”, s mindaddig, míg a körülmények
megengedték, örömest szentelte figyelmét a fiatalembernek. A kényszerűség ugyanis úgy
hozta, hogy mindannyiuknak hamarosan mással kellett törődniük.
Túl erősen fújt a szél, s a hölgyeknek nem volt kedve ilyen időben a felső rakparti sétányon
végigmenni, így abban állapodtak meg, hogy lemennek az alsó sétányra, s mindannyian
szépen, óvatosan leereszkedtek a meredek lépcsősoron - csak Louisa nem, ő mindenáron le
akart ugrani a lépcsősor tetejéről Wentworth kapitány segítségével. Ugyanezt kívánta meg
tőle, valahányszor séta közben kerítésátjáróhoz érkeztek; mindig leugrott, s nem győzött
lelkendezni, milyen remek érzés ez. Ezúttal azonban a kapitány aggályoskodott, nem akart
segítséget nyújtani, mert a rakpart macskakövei voltak a talpuk alatt. Végül engedett, Louisá-
nak sikerült is az ugrás, ám aztán hirtelen, hogy bebizonyítsa, mennyire élvezte a dolgot, újra
felszaladt a lépcsőn, hogy megismételje. A kapitány ellenezte, kockázatosnak vélte az ugrást
követő erős zökkenést; de hiába érvelt, kár volt a szóért, Louisa csak nevetett azzal, hogy: -
Elhatároztam, és meg is teszem! - A kapitány felnyújtotta a karját; a lány fél másodperccel
korábban ugrott, mint kellett volna, lezuhant az alsó sétány kövére, s élettelen volt, amikor
felemelték.
Nem látszott rajta seb, nem vérzett, sehol egy horzsolás; de a szem csukva, az arc halotts-
ápadt... nem lélegzik! Dermedt rémületben állták körül.
Wentworth kapitány, aki fölemelte, térdeplő helyzetben tartotta karjában a lányt, maga is
éppolyan sápadtan, akár az áldozat, s iszonyú rémületében szólni sem tudott. - Meghalt, meg-
halt! - sikoltott Mary a férjébe csimpaszkodva, hogy az megdermedt a rémülettől; a
következő pillanatban a döbbenettől Henrietta vesztette el az eszméletét, s ha Benwick
kapitány és Anne nincs mellette és el nem kapja, lezuhan a lépcsőre.
- Hát senki sem segít nekem? - tört ki kétségbeesett hangon Wentworth kapitány, mint akit
ereje elhagyni készül.
- Menjen oda hozzá! - kiáltott Anne. - Az Isten szerelmére, menjen már! Henriettát magam is
elbírom, inkább oda menjen. Dörzsölje a kezét, a halántékát, itt a só! Fogja, vigye!
Benwick kapitány megfogadta a szavát, Charles is szinte ugyanabban a pillanatban tépte ki
magát felesége szorításából, egyszerre mind a ketten ott voltak Wentworth mellett; felemelték
Louisát, biztos kézzel tartották, mindent megtettek, amit Anne ajánlott, de hiába; Wentworth
kapitány megtántorodott, a falban keresett támaszt, és kétségbeesve sóhajtott fel:
- Uram Istenem, a szülei!
- Orvost! - kiáltott Anne.
Ez hatott; kijózanodva mondta:
- Helyes, helyes, orvost azonnal! - Már el is rohant volna, amikor Anne türelmetlenül fel-
kiáltott:
- Benwick kapitány! Jobb lesz, ha Benwick kapitány megy, ő tudja, hol talál orvost!
Aki még egyáltalán tudott gondolkozni, belátta, helyes a tanács, és a következő pillanatban
(az egész alig néhány másodperc alatt játszódott le) Benwick kapitány a szegény eszméletlen
teremtést bátyja gondjaira hagyva, amilyen gyorsan csak tudott, rohant a város felé.
Ami az ott maradt kétségbeesett társaságot illeti, aligha lehetne megmondani, hogy a három
közül, aki még észnél volt, melyik gyötrődött legjobban: Wentworth kapitány-e, Anne vagy
Charles, aki szerető testvérként zokogva borult húgára, de ha róla elfordította a szemét, a
másik húgát kellett eszméletlenül látnia, sőt hisztérikusan jajgató felesége is tőle várt segít-
séget, hiába!
Anne összeszedte minden erejét, lélekjelenlétét, helyén volt az esze, ösztöne is vezette:
támogatta Henriettát, igyekezett megnyugtatni a többieket, lecsöndesíteni Maryt, lelket önteni
Charlesba, csillapítani Wentworth kapitány érzéseit; a két férfi az ő szavát leste.
- Anne, Anne - kiáltott Charles -, most mi lesz, az Isten szerelmére, mit tegyünk?
Wentworth kapitány nem szólt, csak rászegezte a tekintetét.
- Vigyük talán a fogadóba! Igen, azt hiszem, óvatosan a fogadóba kell szállítani.
- Igen, igen, a fogadóba! - ismételte viszonylag higgadtan Wentworth kapitány, s alig várta,
hogy végre már tegyen is valamit. - Elviszem én magam! Musgrove, vigyázzon a többiekre.
A baleset híre eközben elterjedt a rakparton dolgozó munkások és a csónakosok között, sokan
körülfogták őket, hogy ha kell, segítsenek, de talán nem utolsósorban azért is, hogy egy fiatal
hölgyet lássanak holtan - sőt, kettőt, mert a valóság kétszer olyan érdekesnek bizonyult, mint
ahogy hallották. E derék emberek közül kiválasztva a legtisztesebb külsejűeket, rájuk bízták,
hogy támogassák Henriettát, aki részben már visszanyerte eszméletét, de teljesen
magatehetetlen volt még; így aztán végre elindulhattak, Anne Henrietta oldalán, Charles a
feleségét támogatva, kimondhatatlan érzések között hagyták el azt a helyet, ahol oly rövid
idővel ezelőtt még könnyű szívvel sétálgattak.
Még le sem értek a Cobbról, máris odaérkeztek Harvilleék. Látták Benwick kapitányt el-
rohanni a ház előtt, már messziről lerítt róla, hogy baj van; azon nyomban elindultak, és a
járókelők irányították őket a helyszínre. Bármennyire megdöbbent is Harville kapitány,
uralkodott az idegein, és tudta, mit kell tennie; csak egy pillantást váltott a feleségével, és
minden megoldódott. Hazaviszik a lányt... helyesebben mindenki odamegy hozzájuk... ott
várják be az orvost. Ellentmondást nem tűrt, meg is fogadták a szavát; hamarosan ott voltak a
fedelük alatt; és miközben Mrs. Harville irányításával felvitték a sérültet a lépcsőn,
lefektették az ő ágyába, a férje támogatást, szíverősítőt, frissítőt adott mindenkinek, aki
rászorult.
Louisa egyszer felnyitotta a szemét, de nyomban újra lehunyta, anélkül, hogy öntudatra
ébredt volna. Mégis, ez annak a jele volt, hogy él, s ettől magához tért a testvére is; Henrietta
képtelen volt ugyan egy szobában tartózkodni a sérülttel, és kétség s remény közt hányódott,
de kedélyének hullámzása legalább attól megóvta, hogy ismét elveszítse eszméletét. Mary is
megnyugodott valamelyest.
Csodálatos gyorsasággal megérkezett az orvos. Szinte belebetegedtek az izgalomba, amíg a
vizsgálat tartott, de aztán fellélegeztek: nem reménytelen eset. A fejen súlyos zúzódást talált,
mondta az orvos, de tapasztalata szerint felgyógyultak már ennél komolyabb sérülésből is;
kétségbeesésre nincs ok, bízni kell.
Már az is, hogy nem tartja reménytelen esetnek, nem mondta, hogy csak pár órája van hátra,
több volt, mint amire számítottak; el lehet képzelni a megkönnyebbülést, ami erre követke-
zett... az ujjongó szavakat, amelyekkel Istennek adtak hálát, s a mélységes, szótlan boldogsá-
got...
Anne biztosra vette, sosem felejti el azt a hangot, azt a tekintetet, ahogy Wentworth kapitány
kimondta: „Hála Istennek!”, amint azt sem, ahogy később az asztalnál ült, összefont karjára
hajtotta fejét, eltakarva arcát, mintha teljesen úrrá lettek volna rajta a lelkében hullámzó érzé-
sek, s most imádsággal és magába mélyedéssel próbálná csillapítani őket.
Louisa kezének-lábának nem esett baja, csak a fején sérült meg.
Elérkezett az ideje, hogy a társaság eldöntse, mit tegyen. Most már nyugodtan megbeszélhet-
ték a dolgot, meghallgathatták egymás véleményét. Nem kétséges, Louisának ott kell
maradnia, s barátait nagyon nyomasztotta, hogy emiatt kénytelenek nehéz helyzetbe hozni
Harville-ékat. A beteg megmozdítására, szállítására gondolni sem lehetett. A Harville házas-
pár elhallgattatott minden aggályt, s amennyire sikerült, minden hálálkodást is. Mindenre
gondoltak, mindent elrendeztek, még mielőtt a többieknek ideje lett volna meggondolni a
teendőket. Benwick kapitány adja át a szobáját, majd máshol ágyaznak neki... ez megoldja a
dolgot. Csak azon bánkódtak, hogy többet nem tudnak elhelyezni; de talán mégis, „ha a
gyerekeket betesszük a szolgálók szobájába, vagy felakasztunk valahol egy bölcsőt”; alig
tudtak beletörődni a gondolatba, hogy két-három további személynek semmiképp sem tudnak
hajlékot adni, ha netán azok maradni kívánnának; ámbár Musgrove kisasszony ápolására a
legcsekélyebb gondjuk se legyen, nyugodtan rábízhatják Mrs. Harville-ra, ő gyakorlott
betegápoló; és a gyermeklány, aki már régen náluk van, és mindenüvé magukkal viszik,
ugyancsak az. Egymást váltva mindennel ellátják a beteget, amire csak szüksége lehet. S
mindezt olyan egyszerűen, őszintén, igaz, jó szívvel mondták, ellenkezni sem lehetett.
Charles, Henrietta és Wentworth kapitány összeültek tanácskozni, de jó ideig csak tanács-
talanság és ijedt kapkodás volt az eredmény.
- Uppercross... valakinek feltétlenül át kell mennie Uppercrossba... értesíteni kell őket...
hogyan közöljék a szülőkkel a történteket... már késő délelőtt van... egy órája úton kellene
lenniük... már képtelenség rendes időben odaérkezni. - Kezdetben semmi használható ötletük
nem volt, sóhajtoztak, sopánkodtak; Wentworth kapitány azonban hamarosan erőt vett
magán, és kijelentette:
- Döntenünk kell, nincs egy perc veszteni való időnk sem. Minden perc drága. Valakinek
vállalnia kell, hogy azonnal indul Uppercrossba. Musgrove, egyikünknek mennie kell, maga
megy, vagy én.
Charles helyeselt, de kijelentette, ő semmiképpen sem megy el innen. Nem lesz Harville
kapitányék terhére; de nem hagyhatja itt a húgát ilyen állapotban. Nem illik, de nem is tenné.
Ez hát eldöntötte a dolgot; és először Henrietta is ugyanígy nyilatkozott, őt azonban mégis rá
lehetett venni, hogy megváltoztassa elhatározását. Mit használ azzal, ha marad? Hiszen
képtelen Louisa szobájában tartózkodni, vagy akár ránézni is anélkül, hogy vele ne szenved-
jen, s maga is majdhogy segítségre ne szoruljon! Belátta hát, hogy a maradásával nem érnek
semmit. Mégsem akart menni, míg azzal nem érveltek, hogy apjának, anyjának szüksége lesz
rá. Erre megadta magát, sőt türelmetlenül várta, hogy indulhasson.
Itt tartottak éppen, mikor Anne lejött Louisa szobájából, és mert a szalon ajtaja nyitva állt,
akaratlanul is hallotta a következőket:
- Eddig tehát eljutottunk, Musgrove - szögezte le Wentworth kapitány -, maga marad, én
pedig hazakísérem a húgát. De a többiek... mi lesz a többiekkel? Ha Mrs. Harville-nak
támaszra volna szüksége, azt hiszem, csak egyvalakiről lehet szó... meg aztán természetes is,
hogy Mrs. Charles Musgrove haza akar menni a gyermekeihez; ám ha Anne hajlandó
maradni, senki sem alkalmasabb rá, senki sem állna úgy helyt, mint Anne!
Anne kénytelen volt a felindulástól megállni egy pillanatra, amikor meghallotta, hogyan
vélekedik felőle Wentworth kapitány. A másik kettő nagy hévvel helyeselt, mikor belépett.
- Ugye marad? Biztos vagyok benne, itt marad és ápolja - fordult hozzá a kapitány,
izgatottan, mégis gyöngéden, olyan tekintettel, mely szinte a múltat idézte... Anne mélyen
elpirult; a férfi pedig erőt vett magán, és elfordult... Anne készségesen vállalkozott a dologra,
kijelentette, hogy boldogan marad... maga is erre gondolt, ez volt a kívánsága, ha a többiek
beleegyeznek. Ágyazzanak meg neki egy matracon Louisa szobájában, a földön; ha Mrs.
Harville nem bánja, neki megfelel.
Egy kérdés volt még hátra, s azzal mindent eldöntöttek. Bár szinte kívánatosnak tűnt, hogy a
Musgrove szülők a késedelem miatt máris nyugtalankodjanak egy kicsit, de ha annyit késnek,
amennyit feltétlenül késnének, ha az uppercrossi lovakkal indulnak, túl hosszúra nyúlik a
feszültség; Wentworth kapitány ezért azt tanácsolta, és Charles Musgrove egyetértett vele,
hogy helyesebb volna kocsit bérelni a fogadóban, Musgrove úr fogatát pedig reggel küldjék
haza, akkor legalább hírt vihet arról is, hogyan töltötte az éjszakát Louisa.
Wentworth kapitány most elsietett, hogy mindent elintézzen, a két hölgy pedig, amint lehet,
menjen utána a fogadóhoz. Ámde mikor Maryvel közölték a tervet, felborult minden békés
megegyezés. Sértődött volt, indulatos, felpanaszolta, miféle igazságtalanság elvárni tőle, hogy
ő menjen el Anne helyett, hiszen Anne senkije sem Louisának, ő viszont jog szerint testvére,
neki itt a helye, hogy Henriettát pótolja! Miért vennék neki kevésbé hasznát, mint Anne-nek?
És hogy menne haza a férje, Charles nélkül? No nem, ez méltánytalanság! Röviden szólva,
sokkal többet mondott, semhogy férje állhatta volna a sarat vele szemben; mivel a társaságból
senki sem mondhatott tovább ellent, ha már a férje beadta a derekát, nem tehettek semmit: az
lett a vége, Mary marad, Anne megy.
Anne még soha nem húzódozott úgy Mary irigy, oktalan erőszakoskodásától, mint ezúttal, de
engedett; nem tehettek semmit, elindultak a városba, Charles a húgát kísérte, Benwick
kapitány Anne-t. Amint sietve elhaladtak a már ismert helyeken, Anne egy pillanatra felidézte
a délelőtt folyamán átélt apró eseményeket, melyeknek ugyanezek az utak, lépcsők és kövek
voltak a tanúi. Itt hallgatta végig Henrietta tervezgetését, hogy dr. Shirley hagyja ott Upper-
crosst, és egy kicsivel odébb itt pillantotta meg először Mr. Elliotot; de mindez alig tartott egy
pillanatig, legfőbb gondja Louisa maradt, meg azok, akik a gyógyulásán fáradoztak.
Benwick kapitány rendkívül figyelmes volt Anne iránt; s mivel most valamennyien egyek
voltak a közös bajban, Anne egyre több rokonszenvet érzett iránta, s bizonyos örömmel
gondolt arra is, hogy ez az eset talán alkalmat ad ismeretségük folytatására.
Az utca végében készenlétben állt a négylovas úticséza, és Wentworth kapitány már türelmet-
lenül várta őket; de nem tudta elrejteni kellemetlen meglepetését, amikor az egyik nővér
helyett a másikat pillantotta meg - még az arckifejezése is megváltozott, látszott rajta a meg-
hökkenés -, de uralkodott magán, elfojtotta, amit mondani készült, miközben Charles magya-
rázkodását hallgatta; Anne-nek ettől összeszorult a szíve, azt kellett leszűrnie belőle, hogy őt
csak annyira becsülik meg, amennyire Louisának hasznára lehet.
Uralkodott magán, igyekezett tárgyilagos maradni. Anélkül, hogy vetekedni kívánt volna a
költemény Emmájával Henry iránti érzéseiben,2 önfeláldozóan ápolta volna Louisát, jobban,
figyelmesebben, mint bárki, a kapitány kedvéért; remélte, az is hamarosan rájön, hogy
igazságtalan volt, mikor feltételezte róla, hogy ok nélkül meghátrálna a baráti kötelesség elől.
Eközben már bent is ült a kocsiban. A kapitány fölsegítette mind a két lányt, maga pedig
elhelyezkedett kettőjük között; ilyen körülmények, váratlan fordulatok és hullámzó érzések
közepette hagyta el Anne Lyme városát. Hogyan telik majd el a hosszú út, hogyan visel-
kednek, miképpen alakul társalgásuk egymással, el sem tudta képzelni; de nem történt semmi
különös. A kapitány megkülönböztetett figyelemmel bánt Henriettával; mindig feléje fordult;
s ha egyáltalán megszólalt, mindig azért, hogy tartsa benne a lelket, ne hagyja elcsüggedni. A
hangja is, modora is kiszámítottan nyugodt volt. Láthatóan főképpen arra törekedett, hogy
Henriettát megkímélje az izgalmaktól. Egyetlenegyszer, mikor a lány az utolsó balul végző-
dött sétáról beszélt, azon siránkozva, hogy minek is kellett nekik még egyszer kimenni a
Cobbra, hirtelen kitört, mint aki képtelen uralkodni magán.
- Ne is beszéljen róla, ne is emlegesse! - kiáltott fel. - Uram Istenem! Ha én abban a végzetes
pillanatban nem engedek neki! Ha azt teszem akkor, amit kell! De hát olyan lelkes és olyan
makacs volt! Szegény drága Louisa!
Anne most azon tűnődött, vajon eszébe jut-e, vajon ma is azt tartja-e még, amit nemrégiben
kijelentett: a legfőbb erény mindenkor a jellemszilárdság; nem döbbent-e rá, hogy csakúgy,
mint a lélek egyéb sajátosságainak, az állhatatosságnak is megvan a mértéke és határa. Alig
valószínű, hogy észre ne venné: a befolyásolható természet némelykor éppúgy hozzájárulhat a
boldogsághoz, akár a nagyon is állhatatos.
Gyorsan haladtak, Anne elcsodálkozott, hogy olyan hamar látja viszont, az ismerős hegyeket
és a környék más jellegzetességeit. A sebesség érzését még fokozta, hogy féltek attól, ami
útjuk végén vár rájuk, s az utazás félolyan hosszúnak tűnt, mint az előző napon, odafelé. Már
jócskán besötétedett, mire Uppercross szomszédságába értek, s jó ideje egyikük sem törte
meg a csöndet. Henrietta behúzódott a sarokba, sálját arcára húzta, s a másik kettő azt
remélte, sikerült álomba sírnia magát; amikor fölfelé hajtattak az utolsó dombra, Anne-t az a
meglepetés érte, hogy Wentworth kapitány megszólítja. Megfontolt, halk hangon mondta:
- Azon gondolkoztam, hogy lesz a legjobb. Azt hiszem, nem helyes, ha az első pillanatban
Henrietta is jelen van, nehezen viselné el. Talán okosabb, ha maga itt marad vele a kocsiban,
és én beszélek a Musgrove házaspárral. Mit gondol, jó lesz így?
Anne helyeselt; a kapitány beérte ezzel, és nem szólt többet. De ő örömmel gondolt vissza
arra, ahogyan hozzá fordult, a barátság bizonyítékát látta benne, s még jobban örült annak,
hogy a férfi aláveti magát az ő véleményének; s hogy ez a bizonyíték mindjárt a búcsút is
jelentette, nem vont le semmit az értékéből.
Közölték a nyomasztó hírt, az anya és az apa olyan önuralommal vette tudomásul a bajt, hogy
jobbat nem is remélhettek; a lányuk pedig most, hogy már velük volt, sokkal jobban tartotta
magát. Ezek után a kapitány bejelentette elhatározását: ugyanezzel a kocsival visszatér Lyme-
ba; amint ellátták a lovakat, már útnak is indult.

2
Utalás Matthew Prior angol költő (1664-1721) Henry és Emma című költeményére.
Második könyv
 Első fejezet

Anne azt a két napot, amíg még Uppercrossban tartózkodott, elejétől végig az Udvarházban
töltötte, és örült, hogy hasznosnak tudhatta magát, mellettük volt a bajban, s részt vett a leg-
közelebbi jövő elrendezésében, amire az idős Musgrove házaspár nyomott lelkiállapotában
nehezen lett volna képes nélküle.
Másnap már a korai órákban értesítést kaptak Lyme-ból. Louisa állapota változatlan.
Súlyosabb tünet nem jelentkezett. Pár órával később Charles is megérkezett újabb és
részletesebb hírekkel. Elég nyugodtnak látszott. Gyors gyógyulás nem remélhető, de a sérülés
természetéhez képest minden simán megy. Harville-ékról szólván, alig talált kifejezést
jóságukra, különösen Mrs. Harville önfeláldozó gondoskodására.
- Valóban, nem hagy semmit Maryre. Mindkettőnket rávett, hogy este korán térjünk szállá-
sunkra. Mary ma reggel újra magánkívül volt az izgalomtól. Mikor útnak indultam, sétálni
ment Benwick kapitánnyal, remélem, az majd jót tesz neki. Kár, hogy tegnap nem sikerült
rávennünk, hogy ő jöjjön haza; de az az igazság, Mrs. Harville semmit sem hajlandó másra
bízni.
Charles még a délután folyamán vissza akart térni, apja félig-meddig már el is döntötte, hogy
vele tart, ám a hölgyek ebbe semmiképp sem egyeztek bele. Csak szaporítaná a többiek
gondját, saját aggodalmát viszont nem csökkentené; ám ennél sokkal hasznosabb terv meg-
valósításához láttak hozzá. Csézát rendeltek Crewkherne-ből, amellyel Charles ápolásban
gyakorlott segítséget vitt magával az öreg dajka személyében, aki a család valahány
gyermekét fölnevelte, s most - bátyjai után a sokáig dédelgetett Harry ifiúr intézetbe
vonulását is megérvén - búsan éldegél az elárvult gyermekszobában, harisnyát stoppol, és
gyógyítgatja mindazt a horzsolást meg gennyes pattanást, amit csak föllelhet a környéken.
Elképzelhető, milyen boldogan vállalta, hogy segítsen a drága Louisa kisasszony ápolásában.
Henrietta és Mrs. Musgrove csak Sóhajtva emlegette, milyen jó volna, ha odakeríthetnék
Sarah-t, de Anne nélkül aligha született volna ebből gyorsan megvalósított elhatározás.
Másnap Charles Hayter vállalta magára, hogy mindenre kiterjedő, alapos értesülést szerez
Louisa állapotáról, hiszen most döntő fontosságú, hogy minden huszonnégy órában hírt
kapjanak felőle. Vállalta, el is ment Lyme-ba, és biztató híreket hozott. Hosszabbak lettek az
öntudat és az eszmélet időszakai. Egybehangzóan mindenki azt állította, hogy Wentworth
kapitány egyelőre nem tágít Lyme-ból.
Anne távozása másnapra volt kitűzve, s gondolni sem mertek rá, mi lesz azután, ki vigasztalja
majd őket? Mihez kezdenek nélküle? Addig mondogatták ezt, hogy Anne azt gondolta,
okosabbat nem tehet, hangot ad annak, ami tudomása szerint valamennyiüknek szíve vágya,
rábeszéli őket, hogy mind, ahányan vannak, menjenek át azonnal Lymeba. Nem sok nehézsé-
gébe került, hamarosan eldöntötték, hogy mennek, mégpedig már másnap, elhelyezkednek
egy fogadóban vagy egyéb szálláson, s nem mozdulnak onnan mindaddig, míg drága
Louisájuk szállítható állapotba nem kerül. Le kell venni valamit a nagy teherből, amit azok a
jó emberek magukra vállaltak. Legalább azzal könnyítenek Mrs. Harville-on, hogy átveszik
tőle a gyerekei gondját; egyszóval olyan boldoggá tette őket a dolog, hogy Anne nem győzött
örülni kezdeményezésének, s úgy vélte, nem töltheti hasznosabban utolsó uppercrossi
délelőttjét, mint ha segédkezik az előkészületekben, jelen van a korai indulásnál, aminek az
lett a következménye, hogy magára maradt a házban.
Utolsónak maradt, nem számítva persze a két kisfiút a Kisházban, azazhogy egymagában a
nagy családból, mely benépesítette és felélénkítette a két házat, s olyan derűs légkört teremtett
Uppercrossban. Mekkora változás néhány nap alatt!
Ha Louisa meggyógyul, megint jóra fordul minden. Nagyobb lesz a boldogság, mint volt
azelőtt. Nem lehet kétség afelől, legalábbis az ő lelkében nem volt, mi következik a
gyógyulás után. Néhány hónap még, s a most oly elhagyatott ház, ahol az ő hallgatag,
elgondolkozó lényén kívül nincs senki, ismét megtelik boldogsággal és vidámsággal, a
viszonzott szerelem ragyogásával, s mindez milyen távol áll Anne Elliottól!
Egy üres óra hasonló gondolatok között, egy sötét novemberi napon, amikor a sűrűn hulló eső
úgyszólván a körvonalait is elmosta mindannak, ami egyébként az ablakból látható, elegendő
volt ahhoz, hogy megörüljön a kocsizörgésnek, mely Lady Russell hintaja közeledését jelezte;
és bár maga is kívánta a távozást, mégsem tudta elhagyni az Udvarházat, búcsúpillantás
nélkül a Kisházra, fekete, lucskos, barátságtalan verandájára, kitekintett a párás ablakon a
faluvégi szerény házakra, és ez nem ment anélkül, hogy szomorúság ne nyomná a szívét -
történt egy és más Uppercrossban, ami miatt ragaszkodott hozzá. Sok fájdalmas érzést idézett
fel, valaha gyötrelmes, ma már megenyhült érzést; néhányszor észlelhette az engesztelődés
jeleit, a barátság, a békekötés apró gesztusait, amelyekre a jövőben már nem számíthat, de
elfelejteni soha nem fogja. Most mindezt itthagyja; elhagy mindent, csak az emlékét nem
annak, hogy megtörtént.
Anne nem járt Kellynchben ama szeptemberi nap óta, amikor eltávozott Lady Russell
házából. Nem volt miért mennie, s ama néhány alkalommal, amikor a kastélyba látogathatott
volna, sikerült elhárítani, és kimaradni belőle. Ez volt hát az első visszatérés, amikor az úrnő
örömére ismét elfoglalja régi helyét a Kúria elegáns és modern szobáiban.
Lady Russell boldogságába némi aggodalom is vegyült, amikor ismét találkozott Anne-nel.
Tudott róla, ki kereste fel olyan gyakran Uppercrosst. Ámde Anne kigömbölyödött, jobb
színben van, legalábbis Lady Russell úgy találta; és Anne, mikor barátnője örömének adott
kifejezést emiatt, azon mulatott magában, hogy ezt a körülményt összekapcsolja az unoka-
bátyjával történt találkozással, a férfi néma hódolatával, s azt a reményt fűzi ehhez, hogy
újabb tavasz, az ifjúság és a szépség tavasza virrad fel számára.
Mikor beszélgetésre került sor, hamarosan felfedezte, milyen sok vonatkozásban megváltozott
időközben a gondolkodásmódja. Mindaz, amivel tele volt a szíve, amikor eltávozott
Kellynchből, most kevésbé fontosnak tűnt; amit kénytelen volt elfojtani Musgrove-ék
körében, azt most már maga is másodrendűnek érezte. Még Bathban tartózkodó apja és
nővére is alig merült fel előtte. Gondjaik elmosódtak az uppercrossiak bajai mögött, és
amikor Lady Russell felelevenítette a nem is régi reményeket és gondokat, elégedetten szólt a
Camden Place-en bérelt házról, vagy sajnálkozott azon, hogy Mrs. Clay még mindig náluk
van, Anne szégyenkezett volna, ha Lady Russell rájön, mennyivel jobban foglalkoztatja most,
ami Lyme-ban történik, hogy mi van Louisa Musgrove-val s a többi ottani ismerősével;
mennyivel érdekesebb számára Harville-ék otthona és barátsága meg Benwick kapitány, mint
tulajdon apjának háza a Camden Place-en, avagy nővére és Mrs. Clay bensőséges barátsága.
Kénytelen volt erőt venni magán, hogy legalább annyi érdeklődést mutasson, mint Lady
Russell, mikor olyan kérdésekről esik szó, melyek természetüknél fogva elsősorban őt érintik.
Egy másik témakört eleinte csak óvatosan érintettek. Nem kerülhették el, hogy szóba ne
hozzák a lyme-i balesetet. Az előző napon alig öt perce érkezett haza Lady Russell, máris a
legapróbb részletekig rázúdították az egész ügyet. Most beszélnie kellett róla, érdeklődni,
sajnálkozni az oktalan könnyelműségen, és elkerülhetetlen, hogy mindketten meg ne említsék
Wentworth kapitány nevét. Anne érezte, neki nem megy olyan könnyen, mint Lady Russell-
nak. Még a nevét sem tudta kimondani, és közben szembenézni Lady Russell-lal; végül is
áthidaló megoldásként elmondta, hogy szerinte vonzalom szövődött a kapitány és Louisa
között. Amint megtörtént, már nem jött többé zavarba, ha elhangzott ez a név.
Lady Russell higgadtan végighallgatta, és sok szerencsét kívánt nekik; ám befelé ingerült
elégtétellel ujjongott a szíve; diadalmas megvetéssel gondolt arra a férfira, aki huszonhárom
éves korában látszólag valamelyest felfogta, mit ér Anne Elliot, nyolc évvel később viszont
egy Louisa Musgrove bűvkörébe szédül.
Az első három-négy nap nyugalomban telt el, nem történt semmi említésre méltó, kivéve,
hogy érkezett egy-két pár soros üzenet Lyme-ból, eljutott Anne kezéhez, maga sem tudta,
milyen úton, és Louisa állapotának fokozatos javulásáról szólt. Tovább Lady Russell jól-
neveltsége sem nyughatott, s miután eleget riogatta már magát a gondolattal, határozott:
- Meg kell látogatnom Mrs. Croftot: nem halaszthatom tovább. Van bátorságod velem jönni,
Anne? Képes vagy látogatóba menni abba a házba? Megpróbáltatás lesz mindkettőnknek.
Anne nem riadt vissza a dologtól; ellenkezőleg, őszintén azt érezte, amit mondott:
- Azt hiszem, ez a helyzet kettőnk közül magát bántja jobban: érzései nehezebben törődnek
bele a változásba, mint az enyémek. Én megmaradtam a szomszédságban, már hozzá-
edződtem.
Mondhatott volna többet is erről a témáról. Valóban igen nagyra becsülte Croftékat, meggyő-
ződése szerint apjának nagy szerencséje van a bérlőivel, az egyházközségben is mindenkinek
jó példával szolgálnak, jótékony támaszai a szegényeknek, s bármennyire bántotta, hogy el
kellett költözniük, és szégyellte az okát, lelkiismerete azt mondta, azok távoztak, akik nem
érdemelték meg, hogy maradjanak, és Kellynch kastély most jobb kézbe került. Tagadha-
tatlanul fájdalmas volt erre a meggyőződésre jutnia, keményen megszenvedte; ámde így
megmenekült attól a kínos érzéstől, amely Lady Russellt fogja majd el, amikor ismét átlépi
annak a háznak a küszöbét, s megpillantja a jól ismert szobákat.
Anne nem lett volna képes rá, hogy így szóljon magában, ha eljön az a perc: „Ezekben a szo-
bákban nekünk volna helyünk. Alantasabb sorsra jutottak! Méltatlanok erre, akik birtokolják!
Kiszorult innen egy ősi nemzetség, idegenek léptek a nyomába!” Nem, ilyesmi eszébe sem jut
semmikor. Csak amikor anyjára gondolt, s megpillantotta azt a helyet, ahol ülni szokott,
akkor szállt fel belőle egy sóhaj az emlék nyomán.
Mrs. Croft mindig olyan szívélyesen közeledett hozzá, hogy Anne örömmel hihette, őszintén
kedveli; s éppen ez alkalommal, mikor abban a házban fogadta, megkülönböztetett figyelem-
mel volt iránta.
Hamarosan a lyme-i szomorú baleset lett a fő témájuk; amikor összevetették legújabb értesü-
léseiket a betegről, kiderült, hogy mindkét hölgy az elmúlt nap délelőttjének ugyanazon
órájában kapott felőle hírt, minthogy Wentworth kapitány tegnap Kellynchben járt (a baleset
óta először), s ő küldte Anne-nek azt a pár sort, melynek érkezési módját nem sikerült ki-
nyomoznia. Néhány órai tartózkodás után a kapitány visszatért Lyme-ba, s állítása szerint
egyelőre nincs is szándékában eltávozni onnan - érdeklődött Anne felől, majd reményének
adott kifejezést, hogy Elliot kisasszonyt nem viselte meg túlságosan a megerőltetés, mert,
mint mondotta, nagyon sokat vállal magára; ez szép volt tőle, és Anne jobban örült ennek,
mint bármi másnak.
Ami a szomorú esetet illeti, arról a tények teljes ismeretében józan és értelmes hölgyek csak
egyféleképpen nyilatkozhattak. Tökéletesen egyetértettek abban, hogy könnyelműség és
oktalanság kellett hozzá; a következmények még ma is aggasztóak, borzalmas elgondolni is,
meddig tarthat még, míg Musgrove kisasszony gyógyulását egészen biztosra vehetik, s milyen
soká heveri ki a zúzódás hatását! Az admirális a következő felkiáltással sommázta az esetet:
- Hát meg kell hagyni, komisz egy dolog. Újmódi udvarlás, hogy egy fiatalember betöri a
szerelmese fejét! Nincs igazam, Elliot kisasszony? Ez aztán az igazi: csak a fejét, hogy meg
ne sántuljon!
Croft admirális modora nem éppen a Lady Russell ízlése szerint való volt, Anne viszont
nagyon élvezte. Szívjósága és őszinte nyíltsága lenyűgözően hatott rá.
- Most nagyon rossz lehet magának - szólalt meg ismét, mintegy rövid tűnődésből felriadva -,
hogy idejön, és bennünket talál ebben a házban... Eddig nem is fogtam fel igazán, szavamra
mondom... de nagyon rossz lehet... Most azonban tegyen félre minden ceremóniát, keljen fel,
járja be a szobákat, ha jólesik.
- Majd máskor, uram. Köszönöm szépen, de most nem.
- Helyes, bármikor, amikor kedve tartja... bejöhet a bozótos felől is, amikor kedve tartja. És
majd meglátja, mindig odaakasztjuk az esernyőt az ajtó mellé. Jó hely, igaz? De hát -
szakította félbe magát - kegyed nyilván nem tartja jó helynek, mivel kegyedék a komornyik
szobájába tették az ernyőjüket. Persze, azt hiszem, mindig mindennel így vagyunk. Az egyik
embernek éppolyan jó szokásai lehetnek, mint a másiknak, de hát ki-ki a magáét tartja a
legjobbnak. Épp ezért csak kegyed tudja eldönteni, jólesne-e bejárni a házat vagy sem.
Anne látván, hogy kitérhet a dolog elől, hálás köszönettel meg is tette.
- Nagyon keveset változtattunk egyébként - folytatta percnyi gondolkodás után a tengernagy.
- Valóban nagyon keveset... Már Uppercrossban említettük kegyednek a mosókonyha ajtaját.
Ez nagyon sokat javított a helyzeten. Csak az a csodálatos a dologban, hogy egy család olyan
sokáig el tudta viselni azt a kényelmetlenséget, hogy úgy nyílt, ahogy nyílt... Mondja meg Sir
Walternak, mit csináltunk vele, és hogy Mr. Shepherd véleménye szerint, mióta áll ez a ház,
ennél ügyesebb alakítás nem történt rajta. Hát meg kell hagyni, ami keveset változtattunk, az
csak javított a helyzeten. Igaz, ami igaz, ez a feleségem érdeme. Én magam nem sokat tettem,
csak eltávolítottam az óriási tükröket az öltözőszobából, mely az édesapjáé volt azelőtt. Igen
jó ember, biztos vagyok benne, igazi úriember... mégis, azt hiszem, Elliot kisasszony -
komoly megfontolással tekintett rá -, talán túl sokat ad az öltözködésre a korához képest...
Ennyi tükör! Uram Istenem! Az ember nem tudott szabadulni a saját ábrázatától. Így aztán
Sophy segítségével áthelyeztük őket; most már nagyon jól megvagyok egy kis
borotválkozótükörrel a sarokban, meg azzal a másik naggyal, amelyiknek nem megyek a
közelébe sem.
Anne önkéntelenül mulatott a dolgon, de azért nagy zavarban volt, hogy mit is feleljen az
admirálisnak. Az pedig attól tartott, talán nem volt elég udvarias, és visszatért a témára.
- Ha legközelebb ír jó édesapjának, Elliot kisasszony, kérem, ne mulassza el tolmácsolni a
magam és feleségem üdvözletét. Olyan otthonosan elhelyezkedtünk, és olyan jól érezzük
magunkat, igazán semmi hibát nem találunk a házban. A reggelizőszoba kéménye füstöl egy
kicsit, az igaz, de csak akkor, ha nagyon erős az északi szél, márpedig ez legfeljebb ha
háromszor esik meg egy télen. És mindent összevéve, most már, hogy bejártuk a környék
házait, s van összehasonlítási alapunk, egy sincs köztük annyira kedvünkre való, mint ez.
Kérem, közölje ezt szívélyes üdvözletem kíséretében, Sir Walter biztosan örömmel veszi
majd.
Lady Russell és Mrs. Croft kölcsönösen élvezték egymás társaságát; de a kapcsolat, melynek
ez a látogatás bevezetéséül szolgált, a sors akaratából egyelőre rövid életűnek ígérkezett;
Crofték ugyanis, mikor viszonozták a vizitet, bejelentették, hogy néhány hétig távol lesznek,
meglátogatják a megye északi részén lakó rokonaikat, és valószínűleg nem érkeznek haza,
mire Lady Russell Bathba költözik.
Ezek szerint Anne-t nem fenyegette már az a veszély, hogy összetalálkozik Kellynch
kastélyban Wentworth kapitánnyal, attól sem kellett tartania, hogy szeretett barátnője
társaságában lesz kénytelen együtt lenni vele. Minden szépen elrendeződött, és most már
mosolygott magában, amiért ennyi felesleges izgalmat, nyugtalanságot okozott magának.
 Második fejezet

Bár Charles és Mary jóval tovább maradt Lyme-ban a Musgrove szülők odaérkezése után,
mint amennyire ott Anne véleménye szerint hasznukat vehették, mégis ők voltak az elsők a
családból, akik hazaérkeztek, s amint lehetséges volt, rögtön áthajtottak Uppercrossból a
Kúriába. Mikor elváltak Louisától, már fel tudott ülni; öntudata teljesen tiszta, de nagyon
gyönge még, és idegei a végtelenségig érzékenyek; bár bízvást állíthatják, hogy a
körülményekhez képest jól van, egyelőre mégsem lehet tudni, mikor lesz hazaszállítható;
szüleiknek haza kell térniük, mire a kisebb gyerekek megérkeznek a karácsonyi szünidőre, s
az aligha remélhető, hogy a beteget is magukkal vihetik.
Valamennyien bútorozott szállást béreltek. Mrs. Musgrove amikor csak tehette, elvitte
magához a Harville gyerekeket, Uppercrossból bőven hozattak élelmet, hogy Harville-éknak
minél kevesebb gondot okozzanak, azok pedig mindennap meghívták őket vacsorára; röviden
szólva, a két család között állandó versengés folyt, hogy melyik önzetlenebb és vendég-
szeretőbb.
Marynek megvoltak a szokásos panaszai; bár egészben véve, amint abból is kitűnik, hogy
olyan sokáig maradt, több szórakozást talált, mint okot a szenvedésre - Charles Hayter
például gyakrabban fordult meg Lyme-ban, mint szerette volna, meg aztán Harville-éknál
csak egy cselédlány szolgált fel a vacsoránál, és Mrs. Harville eleinte az idősebb Mrs.
Musgrove-ot ültette előkelőbb helyre; később aztán megkapta az elégtételt, mert a
háziasszony, amikor megtudta, kinek a lánya Mary, nem győzött mentegetőzni; aztán meg
annyi minden történt mindennap, folyton ide-oda sétálgattak a szállásuk meg Harville-ék háza
között, könyveket vett ki a könyvtárból, és gyakran cserélgette, úgyhogy a mérleg nyelve
Lyme javára billent. Charmouthba is elvitték, járt fürödni is, meg a templomba, ahol sokkal
több az ember, többet lehet végigmustrálni, mint otthon Uppercrossban - és mindez,
párosulva a tudattal, hogy ott-tartózkodása felettébb hasznos, hozzájárult ahhoz, hogy
elmondhassa: kellemes két hetet töltött ott.
Anne érdeklődött Benwick kapitány felől, mire Mary arca elborult, Charles pedig nevetett.
- Hát Benwick kapitány, azt hiszem, nagyon jól van, de különös fiatalember, annyi bizonyos.
Fogalmam sincs, mi a szándéka. Meghívtuk, jöjjön hozzánk néhány napra; Charles vadászni
invitálta, ő meg látszólag nagy örömmel fogadta, úgyhogy a magam részéről elintézett
dolognak tartottam; és tessék! Kedden este egész csomó különös kifogással hozakodott elő:
hogy „nem szokott vadászni”, félreértettük, meg ilyen meg olyan korábbi kötelezettségei
vannak, hogy a végén rájöttem, egyáltalán nincs is szándékában eljönni hozzánk. Azt hiszem,
attól fél, hogy unatkozna nálunk, holott a mi házunk azért elég mozgalmas hely az olyan
megtört szívű embernek, mint Benwick kapitány.
Charles megint elnevette magát, és megjegyezte:
- Ugyan már, Mary, nagyon jól tudod te, mi a helyzet valójában... te vagy az oka az
egésznek! - Anne-hez fordulva folytatta:
- A kapitány azt képzelte, ha eljön hozzánk, téged mindig ott talál a közelben. Azt képzelte,
mindnyájan Uppercrossban lakunk; de mikor kiderült, hogy Lady Russellnál vagy, három
mérföldnyire mitőlünk, már nem volt bátorsága velünk jönni. Becsületemre, ez a helyzet. És
Mary nagyon jól tudja, hogy így van.
Mary elismerte ugyan, de nem szívesen: vajon azért-e, mivel úgy vélte, Benwick kapitány
születésénél s jelenlegi pozíciójánál fogva nem méltó arra, hogy egy Elliot lányba legyen
szerelmes, avagy nem volt hajlandó elismerni, hogy Anne Uppercrossban nagyobb vonzóerő
lehet nála: ezt ki-ki döntse el tetszése szerint. Anne jóindulatát azonban semmiképp sem
csökkentette, amit hallott. Nem átallotta bevallani, hogy hízelgő számára a dolog, és tovább
érdeklődött.
- Hallanád csak, hogy beszél rólad - kiáltott fel Charles -, milyen lelkesen!
Ám itt közbevágott Mary:
- No de Charles! Állítom, hogy egész idő alatt, míg ott voltunk, kétszer sem hallottam, hogy
Anne nevét kiejtette volna. Állítom, Anne, egyáltalán soha nem beszél rólad!
- Nem - ismerte el ezek után Charles -, nem is azt mondom, hogy rólad magadról beszél...
ámde világos, hogy rendkívüli módon csodál téged. Tele van a feje könyvekkel, amelyeket a
te ajánlatodra olvas, és meg akarja veled beszélni őket; egyik-másikban felfedezett valamit,
amiről úgy véli... Hát nem állítom, hogy emlékszem rá, mi volt az, de mindenesetre valami
nagyszerű... és véletlenül fültanúja voltam, mikor az egészet előadta Henriettának... és aztán
amilyen tisztelettel ejtette ki az „Elliot kisasszony” nevet!... Kijelentem, Mary, szóról szóra
így volt, saját fülemmel hallottam a másik szobából, te akkor nem voltál ott: „elegancia,
kedvesség, szépség!” Ó, vége-hossza nincs Elliot kisasszony vonzó tulajdonságainak!
- Nahát akkor - fakadt ki hevesen Mary -, ez igen kevéssé szól a kapitány javára! Harville
kisasszony csak júniusban hunyt el. Ilyen szívet nem érdemes birtokolni. Igazam van, Lady
Russell? Bizonyára igazat ad nekem.
- Látnom kellene Benwick kapitányt, mielőtt döntök ebben a kérdésben - válaszolt moso-
lyogva Lady Russell.
- Nos, erre valószínűleg igen hamarosan alkalma lesz, asszonyom - szólt Charles -, bár ahhoz
nem érzett magában elég bátorságot, hogy velünk jöjjön, és utána nyomban formális vizitre
induljon ide, de majd fogja magát egy szép napon, és csak úgy hirtelen átjön Kellynchbe,
fogadom. Pontosan elmondtam neki a távolságot, az utat is, meg hogy nagyon érdemes meg-
tekinteni a templomot, mivel nagyon kedveli az effélét, gondoltam, ez kifogásnak is jó lesz.
Szívvel-lélekkel figyelt a szavamra; az egész viselkedéséből biztosra veszem, nagyon
hamarosan felkeresi kegyedéket. Figyelmeztettem jó előre, Lady Russell!
- Anne minden ismerősét bármikor szívesen látom - felelt Lady Russell kedvesen.
- Ugyan, még hogy Anne ismerőse - szólt közbe Mary -, sokkal inkább mondhatnám az én
ismerősömnek, hiszen az elmúlt két hét folyamán mindennap találkoztam vele.
- Helyes, akkor a te ismerősödként is örömmel fogadom Benwick kapitányt.
- Nem talál majd benne semmi különösebben vonzó tulajdonságot, asszonyom, abban biztos
vagyok. A világ egyik legunalmasabb fiatalembere. Elsétált velem a fövenyes part egyik
végétől a másikig, és nem szólt hozzám egyetlen szót sem. Egyáltalán nem az, akit jó modorú
fiatalembernek szokás nevezni. Annyi bizonyos, kegyednek nem fog tetszeni.
- Nekem más a véleményem, Mary - mondta erre Anne -, szerintem igenis fog tetszeni Lady
Russellnak. Azt hiszem, annyira kedvére való lesz a gondolkodásmódja, hogy hamarosan a
modorában sem talál majd kivetnivalót.
- Pontosan így gondolom én is, Anne - helyeselt Charles -, szerintem Lady Russell biztosan
kedveli majd. Az a fajta, aki tetszik neki. Adjanak csak egy könyvet a kezébe, le nem teszi
egész nap!
- No, azt elhiszem - csattant fel gúnyosan Mary -, ül egész nap, le sem veszi a szemét a
könyvről, se lát, se hall, felőle szólhatnak hozzá, leejtheti az ember az ollóját, történhet
akármi. Azt hiszed, ez tetszene Lady Russellnak?
Erre már elnevette magát Lady Russell.
- Azt hittem volna, következetesebb és tárgyilagosabb vagyok - mondta -, semhogy ilyen
ellentétesen ítéljék meg a véleményemet, bárkiről van is szó. Most már csakugyan kíváncsi
lettem arra a fiatalemberre, akiről ilyen ellentétes megállapításokat hallok. Bárcsak valóban
eljönne hozzánk. És amennyiben ez bekövetkezik, biztosra veheted, Mary, hallani fogod a
véleményemet; de most kitartok amellett, hogy előzetesen nem ítélek felőle.
- Nem fog tetszeni, erről kezeskedem.
Lady Russell másról kezdett beszélni. Mary pedig nagy lelkesedéssel számolt be arról, milyen
sajátságos módon találkoztak, illetve szalasztották el a találkozást Mr. Elliottal.
- Nos, ő pontosan az az ember - jelentette ki Lady Russell -, akivel éppenséggel nem óhajtok
találkozni. Ahogyan kitért a szívélyes kapcsolatok elől a család fejével, nagyon erősen közre-
játszott abban, hogy kegyvesztett legyen nálam.
Ez a határozott kijelentés lehűtötte Mary lelkesedését, és a jellegzetes Elliot-vonások ecsete-
lésének kellős közepén elhallgatott.
Anne nem kockáztatott meg kérdést Wentworth kapitány felől, ám kéretlenül is elegendő
felvilágosítással szolgáltak. Kedélye, mint várható volt, sokkal derűsebb lett az utóbbi időben.
Amint Louisa gyógyult, úgy tért ő is magához, nem is ugyanaz az ember, aki az első héten
volt. Louisát nem is látta; annyira félt a találkozás esetleges káros következményeitől, hogy
egyáltalán nem erőltette, ellenkezőleg: tervbe vette, hogy elmegy Plymouthba vagy tíz napra,
míg a lány feje teljesen rendbe nem jön, és szerette volna Benwick kapitányt rávenni, hogy
tartson vele; ám az, mint Charles erősködött, nagyobb hajlandóságot árult el arra, hogy
lóháton Kellynchbe ránduljon.
Nem kétséges, hogy ettől a naptól fogva Lady Russellnak, csakúgy, mint Anne-nek, jó
néhányszor eszébe jutott Benwick kapitány. Valahányszor megszólalt a csengő, Lady Russell
mindig azt hitte, a kapitány érkezését jelzi. Anne-nek is, miközben hazafelé tartott kedvelt
magányos kószálásaiból az apai parkban vagy a faluból, jótékonysági látogatásairól, az járt a
fejében, nem találkozik-e össze vele, nem hall-e róla. Benwick kapitány azonban nem jött.
Vagy mégsem kívánkozik hozzájuk annyira, mint Charles állította, vagy túlságosan félszeg a
látogatáshoz; Lady Russell egyheti türelmi idő után kijelentette, nem érdemel annyi
figyelmet, amennyit rászántak.
A Musgrove szülők hazatértek a karácsonyi szünetre érkező fiúk és lányok fogadására,
magukkal hozván a kis Harville gyerekeket is, hogy a zsivaj amennyivel Uppercrossban
megnövekszik, Lyme-ban annyival kisebb legyen. Henrietta Louisa mellett maradt, de a
család többi tagja visszatért otthonába.
Lady Russell és Anne látogatást tett náluk egy alkalommal, és Anne úgy érezte, Uppercross
megint olyan élénk, mint mindig. Bár nem volt ott Henrietta és Louisa, sem Charles Hayter, s
Wentworth kapitány sem, mégis annyira más volt a szalon, mint amilyennek utoljára látta,
hogy előnyösebb változást nem is kívánhatott volna.
Mrs. Musgrove-ot körülfogták a Harville gyerekek, ő pedig féltőn óvta őket a Kisházból
szórakoztatásukra érkezett két kisfiú játékos vadságától. Az egyik oldalon volt egy asztal,
amelynél csivitelő lánykák ültek, és selyemből meg aranypapirosból karácsonyfadíszeket
vagdostak ki, a szoba másik felében kecskelábú asztalok roskadoztak tálak és tálcák, rengeteg
húsféle és hideg pástétom súlya alatt, melyekből rakoncátlan fiúk lakmároztak; a színt kiegé-
szítette a harsányan pattogó tűz, mely mintha versenyre kelne a többiek zajával. Természete-
sen látogatásuk folyamán Charles és Mary is benézett; Mr. Musgrove pedig
megkülönböztetett tisztelettel óhajtotta köszönteni házában Lady Russellt, vagy tíz percre
helyet is foglalt a közelében, s rendkívül emelt hangon szólt hozzá, hogy a térdén lovagló
gyerekek lármájától hallják a szavát, de hiába. Egészben véve remek családi jelenet, úgy,
amint volt.
Anne a maga vérmérsékletére alapítva attól tartott, ebben a viharos légkörben az idős
házaspár idegzete nehezen tér magához a megrázkódtatásból, amit Louisa balesete okozott;
ámde Mrs. Musgrove odalépett hozzá, ismételten nagyon szívélyesen megköszönte az irántuk
tanúsított sok figyelmességét, egyben felidézte, hogy ő maga is mennyit szenvedett, majd
boldog mosollyal körüljáratta tekintetét a szobában, kijelentvén: mindezt legkönnyebben az
otthon derűs nyugalmában heveri ki az ember.
Louisa továbbra is szépen gyógyult. Most már édesanyja arra gondolhatott, hogy
hazahozatják a családi körbe, még mielőtt öccsei és húgai visszatérnek az iskolába. Harville-
ék vállalták, hogy hazaviszik, és utána néhány napig Uppercrossban maradnak. Wentworth
kapitány már elment Shropshire-be bátyja látogatására.
- Remélem, máskor eszembe jut majd - jegyezte meg Lady Russell, mikor végre beszálltak a
hintóba -, hogy a karácsonyi szünidő folyamán nem tanácsos Uppercrossban vizitelni.
Mindenki tetszése szerint ítéli meg a zajokat, csakúgy, mint minden mást; a zaj is lehet
ártalmatlan vagy rendkívül zavaró, inkább minőségétől függ, mint mennyiségétől. Mikor nem
sokkal ezután egy nyirkos délutánon Lady Russell megérkezett Bathba, s az Óhídon és az
utcák hosszú során áthajtva eljutott a Camden Place-re, robogó hintók, zörgő társzekerek és
söröskocsik, rikkancsok, süteményes- és tejesemberek ordítozása meg fapapucsok kopogása
közepette, egyetlen panaszszava sem volt. Nem, mert ez a lárma hozzátartozik a tél örömei-
hez; hallatán Lady Russell jókedvre derült, akár Mrs. Musgrove, ő is úgy érezte, bár nem
mondta ki, hogy hosszas vidéki tartózkodás után semmi sem olyan jóleső, mint egy kis derűs
nyugalom.
Anne nem osztotta az érzéseit. Kitartott állhatatos, bár ki nem mondott idegenkedése mellett,
melyet mindig érzett Bathszal szemben; szeme előtt homályosan rajzolódtak ki az esőben
gőzölgő terjedelmes épületek, és semmi vágyat nem érzett magában, hogy jobban lássa őket;
úgy érezte, bár éppenséggel nem kellemes végighajtatni az utcákon, mégis túl hamar érkeznek
célhoz, mert ugyan ki örül majd neki? Sajgó szívvel tekintett vissza az uppercrossi nyüzsgésre
meg a kellynchi visszavonultságra.
Elizabeth utolsó levelében közölt valami érdekeset is. Mr. Elliot Bathban tartózkodik. Vizitelt
a Camden Place-en, majd vizitelt másodszor, sőt harmadszor is; hangsúlyozottan figyelmes
volt: amennyiben Elizabeth és apjuk nem téved, ezúttal éppolyan gondot fordít a rokoni kap-
csolat ápolására, mint amilyen igyekezettel a múltban ki akart bújni alóla. Ha csakugyan így
van, nagyszerű; Lady Russell a kíváncsiság és bizonytalanság kellemes keverékével gondolt
Mr. Elliotra, és máris visszavonta, amit a közelmúltban mondott Marynek, miszerint „ő
pontosan az az ember, akivel nem óhajt találkozni”; ellenkezőleg, igenis látni akarta. Ha a
kötelességtudó oldalág közeledni óhajt a családfájához, meg kell bocsátani neki, amiért a
múltban maga szakadt el tőle.
Anne nem lelkesült fel ennyire; ám ami Mr. Elliotot illeti, szívesebben találkozik vele, mint
nem, s ez több, mint amit a Bathban időzők többségéről elmondhat.
A hintó letette Anne-t a Camden Place-en, majd továbbhajtott Lady Russell-lal Rivers Street-i
szállása felé.
 Harmadik fejezet

Sir Walter kitűnő házat bérelt ki a Camden Place-en, kimagasló, tekintélyes épületet,
pontosan olyat, amilyen rangjához illik; s leányával, Elizabethtel együtt közös
megelégedésükre helyezkedtek el benne.
Anne elszoruló szívvel lépett be, a több hónapos fogságra gondolva, amely itt vár rá, és fel-
sóhajtott magában: „Ó, mikor távozhatok majd innen?” Nem várt szívélyességet, s meg-
könnyebbült, hogy kedvesen fogadták. Apja és testvérnénje örült neki, már csak azért is, mert
megmutathatták a házat, a berendezést. Kedvező változásnak vették, hogy most negyedik
személy kerül az asztalhoz, mikor vacsorához ülnek.
Mrs. Clay nagyon szívélyes és mosolygós volt, de tőle mindez nem szokatlan. Anne biztos
volt benne, hogy érkezésekor Mrs. Clay megjátssza, amit az illendőség megkövetel tőle; ám a
másik kettő kedvessége váratlanul érte. Szemmel láthatóan mindnyájan kitűnő hangulatban
voltak, hogy miért, azt hamarosan hallhatta is. Arra viszont semmi hajlandóságot nem
mutattak, hogy őt meghallgassák. Szerették volna, ha azzal hízeleg nekik, mennyire sajnálja
távozásukat a régi szomszédság, de Anne ezt nem tehette; erre néhány bágyadt kérdéssel
mímelték az érdeklődést, csak azért, hogy mielőbb rátérjenek a maguk dolgára. Uppercross
egyáltalán nem érdekelte őket, Kellynch nagyon kevéssé, Bath, csak Bath volt a mindenük.
Örömmel biztosították afelől, hogy Bath minden vonatkozásban fölülmúlta várakozásaikat. A
házuk kétségkívül a legkülönb a Camden Place-en; fogadószobáik sok tekintetben felülmúlják
mindazokat, amelyeket eddig láttak vagy hallomásból ismernek; s a szobák eleganciáját csak
hangsúlyozza a berendezés és az ízléses bútorzat. Ismeretségüket rettenetesen keresik.
Mindenki tisztelegni kíván náluk, de ők sok bemutatkozás elől elzárkóztak, ám még most is
sokan leadják a névjegyüket, olyanok, akikről azt sem tudják, kicsodák.
Itt aztán vége-hossza nincs a szórakozási lehetőségeknek! Csodálkozhat-e ezek után Anne,
hogy apja és nővére remekül érzi magát? Csodálkozni éppenséggel nem csodálkozott, csak
nagyot sóhajtott, amiért apja nem is érzi, mekkorát süllyedt ezzel a változással; semmi sajná-
latosat nem lát abban, hogy a földesúri kötelességekkel egyetemben a méltóságtól is megvált;
hiú örömét leli a városi kicsiségekben; sóhajra, de mosolyra is késztette, amikor Elizabeth
kitárta előtte az összehajtható ajtókat, diadalmasan lépkedett egyik szalonból a másikba,
kérkedve a tágas fogadótermekkel, s nem értette, mi büszkélkednivalót talál Kellynch kastély
volt úrnője abban, hogy a két fal között húsz lépésnél is nagyobb a távolság.
Nos, ez még nem minden, ami boldoggá teszi őket. Ott van még Mr. Elliot is. Anne-nek sokat
kellett hallania Mr. Elliotról, nemcsak megbocsátottak neki, el vannak bűvölve tőle. Már vagy
két hét óta tartózkodik Bathban (novemberben Londonba menet átutazott a városon, és bár
huszonnégy óránál nem időzött tovább, mégis természetesen értesült arról, hogy Sir Walter
huzamos tartózkodásra odaérkezett, de akkor képtelen volt élni az alkalommal); ámde most
már két hete van itt, érkezésekor első dolga volt, hogy leadja a névkártyáját a Camden Place-
en, utána pedig igyekezett személyes találkozást létrehozni, s mikor ez sikerült, olyan nyílt
őszinteséggel kért elnézést múltbeli viselkedéséért, annyira szorgalmazta a rokoni fogadtatást,
hogy tökéletesen helyreállt köztük a régi jó egyetértés.
Hibát nem találtak benne. Mindent megmagyarázott, ami azt a látszatot kelthette, hogy
semmibe veszi a rokoni kapcsolatot. Teljes félreértés okozta ezt a helyzetet. Soha nem jutott
eszébe kibújni a rokoni kötelékből, ellenkezőleg, attól tartott, őt akarják lerázni, de nem is
sejtette, miért; így aztán tapintatosan távol tartotta magát. Mikor megemlítették, hogy tudo-
másuk szerint tiszteletlenül, sőt félvállról nyilatkozott családjukról és rangjukról, nagyon fel
volt háborodva. Ő, aki mindig kérkedett azzal, hogy Elliotnak született, a rokonságot illető
érzéseiben pedig éppenséggel túlzottan mereven áll szemben a mai időkben dívó, hagyomá-
nyokat semmibe vevő hangnemmel! Ez valóban meglepő! Hiszen jelleme és mindenkori
magatartása cáfolatául szolgál az ilyesfajta rágalmaknak. Sir Walter bízvást forduljon ebben a
kérdésben bárkihez, aki ismeri őt; és meg kell hagyni, amilyen buzgón ragadta meg az első
alkalmat a kibékülésre, a rokoni és a rang várományosához illő kapcsolat helyreállítására,
viselkedésével erősen alátámasztotta a kijelentéseit.
Házassága tekintetében is sok méltányos enyhítő körülményre hivatkozott, bár e kérdésben ő
maga nem bocsátkozott részletekbe; ám ott van bizalmas barátja, Wallis ezredes, igen tekinté-
lyes férfiú, makulátlan úriember - és éppenséggel nem rossz külsejű, tette hozzá Sir Walter -,
igen nagyvonalúan él a Marlborough Buildingsben, és megkérte Mr. Elliotot, hogy mutassa
be nekik, szóval ő mondott el egy-két dolgot ezzel a házassággal kapcsolatban, amitől
enyhébb megítélés alá esik ez a lépés.
Wallis ezredes nagyon régen ismeri Mr. Elliotot, sőt ismerte a feleségét is, és tökéletesen
tisztában van az egész üggyel. Bár az asszony nem egyenrangú családból származott, de jó
neveltetésben részesült, gazdag, volt, társaságban jól forgolódott, és őrülten szerelmes volt a
barátjába. Ez volt a vonzóereje. És ő futott a férfi után. Ha ez nincs, minden pénzével
egyetemben sem érdekelte volna Mr. Elliotot, pedig képzelje el Sir Walter, ráadásul nagyon
szép is volt. Ez sokat enyhített az egész dolgon. Nagyon szép nő, nagy vagyonnal, s
méghozzá nagyon szerelmes is! Sir Walter hajlott rá, hogy teljesen megbocsássa a ballépést, s
bár Elizabeth nem látta ennyire kedvező megvilágításban a dolgot, sok enyhítő körülményt ő
is elismert.
Mr. Elliot sűrűn látogatta őket, egyszer velük is vacsorázott, nyilván örült a kitüntető meg-
hívásnak, mivel ők általában nem szoktak vacsorákat rendezni; röviden szólván, rendkívüli
örömmel vett tudomásul minden rokoni gesztust, és boldoggá tette a tudat, hogy bensőséges
kapcsolat fűzi a Camden Place-hez.
Anne csak hallgatta, de nem egészen értette a dolgot. Tudta, fenntartással, nagyon erős fenn-
tartásokkal fogadhatja csak, amit itt elmondtak. Erősen szépítik a históriát. Ami túlzottnak
vagy ésszerűtlennek hangzik ebben a kibékülésben, az alighanem nem más, mint az el-
beszélők cifrázása; Mégis az volt az érzése, valami rejtettebb oka is kell legyen annak, hogy
Mr. Elliot sok évi megszakítás után kedvező fogadtatásban kívánt részesülni. Társasági szem-
pontból sem nyer azzal, ha jó viszonyt tart fenn Sir Walterral, amint semmit sem kockáztat,
ha hadilábon áll vele. Minden valószínűség szerint kettejük közül ő a gazdagabb, a kellynchi
uradalom pedig egy napon mindenképpen az övé lesz, csakúgy, mint a baronet rangja.
Értelmes ember! Márpedig valóban nagyon is értelmes embernek látszott; mi célja lehet
mindezzel? Egyetlen megoldást talált a rejtélyre: talán Elizabeth miatt viselkedik így.
Lehetséges, hogy volt valamikor némi rokonszenv közöttük, de a fiatalember kényelmi
okokból meg a véletlen következtében más irányba sodródott, most viszont már
megengedheti magának, hogy kedve szerint cselekedjék, és talán ismét közeledni kíván.
Elizabeth kétségtelenül nagyon szép, jól nevelt, modora elegáns, jellemét pedig Mr. Elliotnak
nem volt alkalma mélyebben megismerni, hiszen csak a nagy nyilvánosság előtt találkozott
vele, mikor még nagyon fiatal volt maga is. Ha ma, érettebb ítélettel tanulmányozza
vérmérsékletét és lelkivilágát, más kérdés, mégpedig elég nyugtalanító, hogy mi lesz az
eredmény. Őszintén kívánta, ha Mr. Elliot valóban Elizabeth kezére pályázik, ne legyen se
túlságosan igényes, sem pedig túl éles megfigyelő; merthogy Elizabethnek, csakúgy, mint
barátnőjének, Mrs. Claynek a feltevése szerint arra pályázik, azt világosan láthatta már abból
is, amilyen pillantásokat váltottak, miközben Mr. Elliot gyakori látogatásairól esett szó.
Anne most szóba hozta, hogy futólag látta őt Lyme-ban, de figyelemre sem méltatták.
- Igen, az valóban Mr. Elliot lehetett. Ki tudja? Talán csakugyan ő volt! - De nem jutott
szóhoz, hogy leírást adjon róla. Ők írták le; elsősorban Sir Walter. Elismerte, nagyon úri
megjelenésű, elegánsan, divatosan öltözködik, arca szépen formált, okos szeme van, de
sajnos: - Sokat ront rajta az előreugró áll, mely fogyatékosság, úgy látszik, idővel romlik;
nem mondhatom el róla, hogy tíz esztendő alatt nem változott semmit. Igenis változott
úgyszólván minden arcvonása, de hátrányára. - Mr. Elliot a látszat szerint úgy véli, hogy ő
(Sir Walter) viszont pontosan ugyanolyan, mint tíz évvel ezelőtt volt, mikor utoljára látták
egymást. Ám Sir Walter sajnálatára, bármilyen rosszul esik, nem viszonozhatta a bókot teljes
egészében; de azért panaszra nincs ok. Mr. Elliot jobb külsejű, mint a legtöbb férfi, és semmi
kifogása az ellen, hogy bárhol is együtt lássák őket. Egész este Mr. Elliot, valamint a
Marlborough Buildingsben lakó barátai körül forgott a társalgás.
- Wallis ezredes alig várta, hogy bemutassák nekünk, Mr. Elliot pedig sürgette a dolgot. - De
létezik egy Mrs. Wallis is, akit eddig személyesen nem, csak hallomásból ismernek, mert
közvetlenül szülés előtt áll; de Mr. Elliot szerint „bűbájos” asszony, és minden tekintetben
méltó rá, hogy bemutassák a Camden Place-en, s mihelyt lábra áll, létrehozza az ismeretséget.
Sir Walter sokszor gondol Mrs. Wallisra, aki rendkívül csinos, sőt nagyon szép asszony. Alig
várja már, hogy lássa. Tőle remél kárpótlást, amiért az utcán járva csupa igen csúf arcra
kénytelen tekinteni. Bathnak az a legnagyobb hibája, hogy annyi benne a csúnya asszony. Azt
azért nem állítja, hogy szép nincs is, de a csúnyák aránya sokkalta nagyobb, mint egyebütt.
Séta közben gyakran megfigyelte, hogy egy bájos arc után harminc-harmincöt rút következik;
egy alkalommal egy üzletben a Bond Streeten megállt az ablaknál, és az elhaladó járókelők
között nyolcvanhét nőt számolt meg, de egyetlenegy tűrhető ábrázat sem akadt köztük. Igaz,
ez egy fagyos délelőttön történt, olyan hideg volt, hogy annak a próbáját ezer nő közül leg-
feljebb ha egy állja. De mégiscsak az az igazság, hogy elképesztően sok a csúnya nő Bathban;
ami pedig a férfiakat illeti, azoknál még sokkalta rosszabb a helyzet! Madárijesztőkkel van
tele az utca! Az is mutatja, mennyire nincsenek hozzászokva a nők az elviselhető külsejű
férfiakhoz, amilyen hatást egy jó megjelenésű férfi kelt az utcán. Ő például, ha bármikor sétál
kart karba öltve Wallis ezredessel (aki jóképű, katonás alkat, bár vörös hajú), azt tapasztalja,
rajta nyugszik minden nő szeme; az biztos, hogy Wallis ezredest minden nő megnézi. Ó, az a
szerény Sir Walter! Ám a lánya és Mrs. Clay nem hagyta ennyiben a dolgot, s megjegyezték:
Wallis ezredes partnere megjelenésben nem marad el az ezredes mögött, és semmi esetre sem
vörös hajú.
- És hogy néz ki Mary? - kérdezte kedélyesen Sir Walter. - Mikor legutóbb láttam, vörös volt
az orra, de remélem, nem mindennap az.
- Nem, dehogyis! Az kivételes véletlen lehetett. Szent Mihály napja óta általában jó az
egészsége, és nagyon csinos is.
- Küldenék neki egy új kalapot meg egy köpenyt, ha nem tartanék attól, hogy akkor majd
szeles, hideg időben is kijár, és tönkremegy az arcbőre.
Anne éppen azt gondolta magában, ne kockáztassa-e meg a közlést, hogy Maryt ugyan
semmiféle kabát vagy kalap nem csábítaná efféle ballépésre, mikor a társalgást megszakította,
hogy kopogtattak az ajtón.
Kopogás, ilyen későn? Már tíz óra is lehet. Mr. Elliot volna? Annyit tudtak, hogy ma este
vacsorára hivatalos a Lansdown Crescenten. Talán hazafelé menet benéz hozzájuk, meg-
kérdezni, hogy vannak. Más nem lehet, csak ő. Mrs. Clay határozottan felismerte Mr. Elliot
kopogását. Igaza lett. A komornyik s a kisinas díszkíséretének teljes pompájával Mr. Elliot
lépett be a szobába.
Igen, ugyanaz az ember, csak az öltözéke más. Anne félrehúzódott egy kissé, míg a többiek
fogadták a tisztelgést, nővére a mentegetőzését, amiért ilyen szokatlan órában látogat
hozzájuk, de, mint mondta, nem tudja megtenni, hogy ennyire közelükben járván meg ne
győződjék róla, vajon Elizabeth vagy barátnője nem hűlt-e meg a tegnapi hidegben stb. stb. -
ami éppolyan udvarias fogadtatásban részesült, amint elhangzott. Most már ő következik. Sir
Walter fiatalabbik lányáról kezdett beszélni:
- Engedje meg Mr. Elliot, hogy bemutassa fiatalabbik lányát (minek emlékezett volna meg
Maryről) -, és Anne mosolyogva, pirulva, ami igen jól állt neki, ismét felvillantotta a férfi
előtt szép arcvonásait, melyeket az azóta sem felejtett el, s Anne magában mulatva a férfi
csodálkozásán, megállapította, hogy annak akkor sejtelme sem volt róla, ki lehet. Szemmel
láthatóan meglepődött, ámde meglepetése nem volt nagyobb az öröménél; felcsillant a szeme,
s azon nyomban kifejezte, mennyire örül, hogy megismerheti rokonát, utalt korábbi
találkozásukra, és kérte Anne-t, fogadja régi ismerősként. Éppoly jóképű volt, mint
amilyennek Lyme-ban látta, arcvonásai még megnyerőbbek, amikor megszólalt, modora
kifogástalan, pontosan amilyennek lennie kell, pallérozott, könnyed, különlegesen kellemes,
amilyet eddig csak egyvalakinél tapasztalt. Nem azonos a két modor, de egyformán kitűnő.
Mr. Elliot leült közéjük, és nagyon fellendítette társalgásukat. Kétségtelenül okos ember, tíz
perc elég volt, hogy ezt bebizonyítsa. Hanghordozása, kifejezésmódja, amint megválasztja a
témát, s tudja, hol hagyja abba - mindez értelmes, választékos elmére vall. Amint tehette,
Lyme-ról kezdett beszélni Anne-nek, azt kívánta, kölcsönösen mondják el egymásnak be-
nyomásaikat a városról, s különösen arra a véletlen körülményre tért többször vissza, hogy
egyidőben, ugyanabban a fogadóban szálltak meg; leírta akkori útját, érdeklődött az övéi
felől, és sajnálkozott, amiért elmulasztotta az alkalmat, hogy tisztelegjen előtte. Anne röviden
elmondta, kiknek a társaságában volt, s mi célból mentek Lyme-ba. Mr. Elliot még csak
jobban sajnálkozott, amint hallgatta. Az egész estét egymagában töltötte a szomszédos
szobában; áthallatszottak a hangok - a vidám társalgás; milyen remek társaság lehet ott együtt,
gondolta magában, és közéjük kívánkozott; de hát sejtelme sem volt róla, hogy árnyalatnyi
joga még lenne is a bemutatkozásra. Ha legalább megkérdezte volna, kik tartoznak a
társasághoz! A Musgrove név már eleget mondott volna. Lám, úgy kell neki! Mert tartja
magát ahhoz a lehetetlen szokáshoz, hogy fogadókban soha senki felől nem érdeklődik.
Nagyon fiatal volt még, mikor ezt a fejébe vette azzal, hogy kíváncsiskodni illetlenség.
- Egy huszonegy-huszonkét éves fiatalember elképzelése arról - mondta -, mi az „igazi” jó
modor, teljes képtelenség, senki a világon nem süthet ki ennél ostobábbat. Annál, amit fiatal
korában tesz az ember, s ahogyan teszi, már csak az nagyobb bolondság, amit mindezzel el
akar érni.
De illetlenség lett volna, ha gondolatait egyedül Anne-nel közli, ezzel tisztában volt; a többiekhez
is intézte szavait, s már csak kevésszer adódott alkalma, hogy Lyme-ra terelje a szót.
Érdeklődésével mégis elérte, hogy Anne beszámolt a távozása után történtekről. Amint
kiejtette a „baleset” szót, a férfi hallani akarta az egész esetet. Most már Sir Walter és
Elizabeth is kérdezősködni kezdett; ámde Anne figyelmét nem kerülhette el a különbség az
érdeklődés módja között. Csak Lady Russellhoz hasonlíthatta Mr. Elliotot abban, amennyire
igyekezett pontosan megtudni a történteket, egyben érzékelve azt is, mennyi szenvedést
okozhatott neki, hogy az eset szemtanúja volt.
Mr. Elliot egy órát töltött náluk. A kandallópárkányon ezüstös csengéssel tizenegyet ütött az
elegáns kis óra, a távolból behallatszott az éjjeliőr kiáltása, de sem Mr. Elliot, sem a társaság
többi tagja nem érzékelte, mennyire eljárt az idő.
Anne sohasem hitte volna, hogy ilyen kellemesen telik majd el első estéje a Camden Place-en.
 Negyedik fejezet

Anne megérkezvén családja körébe, csak egyvalamit vett volna annál is nagyobb örömmel
tudomásul, hogy Mr. Elliot szerelmes Elizabethbe, éspedig azt, hogy apja viszont nem
szerelmes Mrs. Clay-be; ám efelől éppenséggel nem lehetett megnyugodva ama néhány óra
után, amit övéivel töltött. Másnap reggel, amikor lement a reggelihez, a hölgy éppen végére
ért kis mondókájának, amelyben távozási szándékára célzott. Mrs. Clay nyilvánvalóan
kijelentette: „Most, hogy megérkezett Anne kisasszony, azt hiszem, rám már nincs szükség” -
mert Elizabeth suttogó válasza így hangzott:
- Ilyesmiről szó sem lehet. Az én szememben ez aztán igazán nem indokolja, hogy elmenjen.
(Mit számít nekem ő, magához képest!) - Akkor pedig már Anne is jelen volt, mikor apja így
szólt:
- Drága asszonyom, ez lehetetlen. Eddig még semmit sem látott Bathból, és csak segített
nekünk, képtelenség, hogy most elszaladjon tőlünk. Már csak azért is maradnia kell, hogy
megismerje Mrs. Wallist, azt a szépséges Wallist. Jól tudom, a kegyed finom lelkének való-
ságos jótétemény, ha igazi szépséget lát.
Sir Walter olyan komolyan s olyan meggyőző tekintettel beszélt, hogy Anne-t a legkevésbé
sem lepte meg, amikor Mrs. Clay lopva Elizabethre, majd reá pillantott. Az ő arckifejezése
tükrözhetett talán némi fenntartást; ám úgy látszik, a finom lélekre irányuló célzás a nővéré-
ben egyetlen mellékgondolatot sem ébresztett. Ezek után mi mást tehetett volna a hölgy: a
közös unszolásnak engedve megígérte, hogy marad.
Ugyanazon a délelőttön Anne véletlenül kettesben maradt apjával, aki elismerően nyilatkozott
előnyösen változott külsejéről; Sir Walter kijelentette, sem az alakja, sem az arca nem olyan
sovány, mint azelőtt; sokat javult a bőre, főleg az arcszíne... sokkal üdébb, tisztább. Használt-
e valami frissítő szert? - Nem, semmit - felelt Anne. - De Gowland-krémet mégiscsak? -
Nem, igazán nem használtam semmit.
- Nos, ezen igazán csodálkozom - állapította meg Sir Walter, majd így folytatta: - Okosabbat
persze nem tehetsz, csináld azt ezután is, amit eddig. Jobban nem lehet az ember, mint jól; de
a Gowland-krémet azért mégis ajánlom, különösen a tavaszi hónapok folyamán, használj
állandóan Gowland-krémet. Mrs. Clay is az én javaslatomra szokott hozzá, és nézd csak meg,
mennyire javára vált. Egészen eltűntek tőle a szeplői.
Bárcsak hallaná ezt Elizabeth! Bizonyára neki is feltűnne az ilyen személyes megjegyzés,
annál is inkább, mivel Anne egyáltalán nem látta, hogy csökkent volna a szeplők száma. De
hát menjen minden a maga útján. Bármilyen nagy baj volna is ez a házasság, sokat enyhít
rajta, ha Elizabeth is férjhez megy. Ami őt illeti, neki mindig meglesz az otthona Lady
Russell házában.
Lady Russell fegyelmezett agyát és udvarias modorát is próbára tette ez a kapcsolat,
valahányszor a Camden Place-re látogatott. Látnia kellett, milyen kegyben áll Mrs. Clay, és
mennyire semmibe veszik mellette Anne-t, s ez mindig felingerelte, mikor csak ott tartóz-
kodott; de bántotta olyankor is, amikor távol volt tőlük, már amennyire egy Bathban
tartózkodó úrihölgynek ideje marad a bánkódásra, amikor ivókúrát tart, belelapoz minden új
könyvbe, folyóiratba, és kiterjedt ismeretségi körével is ápolnia kell a kapcsolatot.
Mikor megismerte Mr. Elliotot, elnézőbb, illetve közömbösebb lett a többiek irányában. A
férfi kitűnő modora kivívta elismerését; s mikor el is beszélgetett vele, megállapította, a
benső értékek alátámasztják a külszínt olyannyira, hogy - mint Anne-nek mondotta - első
alkalommal csaknem felkiáltott meglepetésében: „Lehetséges, hogy ez ugyanaz a Mr. Elliot?”
El sem tudna képzelni nála kellemesebb, tiszteletre méltóbb úriembert. Minden együtt van
benne: kiváló értelmi képesség, helytálló vélemények, a világ ismerete és érző, meleg szív.
Nagyon erős benne a családi kötelék, a család neve-rangja iránti érzék, anélkül, hogy ez
büszkeséggé vagy gyengéjévé válna; nagyvonalúan, vagyonos emberhez illően él, ám
kérkedés nélkül; mindenről megvan a véleménye, de világi tisztesség és rang kérdésében nem
került összeütközésbe a közvéleménnyel. Következetes, alkalmazkodó, kiegyensúlyozott.
Őszinte; sohasem lesz rajta úrrá erős érzelmek álcájában jelentkező szeszélyes hangulat vagy
önzés; méltányolja, ami kedves és szeretetre méltó, megbecsüli a családi boldogságot, s ezek
olyan jellemvonások, melyek ritkán párosulnak képzelgő lelkesedéssel vagy lobbanékony
természettel.
Lady Russell biztosra vette, hogy Mr. Elliot házassága nem volt boldog. Ezt állította Wallis
ezredes, de ő maga is így látta; ám a lelke nem keseredett annyira bele a boldogtalanságba,
hogy (mint a hölgy hamarosan gyanítani kezdte) ne gondolna második választásra, és annyira
megelégedésére szolgált mindaz, amit Mr. Elliotnál tapasztalt, hogy többet nyomott a latban,
mint bosszankodása Mrs. Clay miatt.
Anne már jó néhány éve beletörődött, hogy ő és kiváló barátnője némelykor másként
vélekednek valamiről; így aztán nem is lepte meg, hogy Lady Russell sem gyanúsnak, sem
logikátlannak nem találta, nem is próbált a látszólagoson kívül egyéb indítékot keresni arra,
miért ébredt fel egyszerre Mr. Elliotban olyan sürgető vágy a békülésre. Lady Russell szerint
nagyon természetes, hogy Mr. Elliot érett fejjel fölöttébb kívánatosnak tartja, ami egyébként
minden józan ítélőképességű ember előtt csak mellette szól, hogy jó viszonyban legyen
családja fejével; nincs ennél természetesebb dolog a világon, ha valakinek józan esze van, és
csak ifjúságában kótyagosodott meg. Anne eldöntötte magában, hogy a maga részéről csak
mosolyog az egész dolgon; de a végén mégis megemlítette Elizabeth nevét. Lady Russell
hallgatta, rátekintett, és óvatosan csak ennyit jegyzett meg:
- Hát igen, Elizabeth! Helyes. Idővel majd meglátjuk...
A kérdés eldöntését a jövőre bízta, s némi fontolgatás után Anne belátta, maga sem tehet
mást. Pillanatnyilag úgysem lát tisztán. Ebben a házban szükségképpen Elizabethé az
elsőbbség; és „Miss Elliot” olyan állandó és általános figyelem középpontja volt, szinte
lehetetlennek látszott, hogy őiránta valaki megkülönböztetett figyelmességet tanúsíthasson.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Mr. Elliot alig hét hónapja özvegyember. Nagyon is
érthető, hogy nem képes hamarosan elhatározásra jutni. És csakugyan, valahányszor Anne
megpillantotta a gyászszalagot a férfi kalapján, mindig az jutott eszébe, talán benne van a
hiba, amiért ilyen feltevésekre ragadtatja magát rokonával kapcsolatban; mert ha nem is volt
boldog a házassága, mégiscsak évekig tartott, s el sem tudja képzelni, hogy valaki egykettőre
túltegye magát azon a megrendülésen, hogy örökre vége szakadt.
Bármint végződik is a dolog, kétségtelenül Mr. Elliot a legkellemesebb ismerősük Bathban;
Anne legalábbis nem találkozott hasonlóval, s milyen élvezet volt néhanapján elbeszélgetni
vele Lyme-ról, ahova ismét el akar látogatni, jobban megismerni, csakúgy, mint maga is.
Sokszor megbeszélték már első találkozásuk részleteit. A férfi nem titkolta, hogy már akkor
bizonyos érdeklődéssel tekintett rá. Anne ezt nagyon jól tudta, ámde éppannyira élt emlé-
kezetében valaki más tekintete is.
Nem mindenben voltak egy véleményen: a férfi sokkal többre tartotta a rangot, a társadalmi
összeköttetéseket, mint ő. Ez nem lehetett nála puszta udvariasság, nyilván szívén viselte az
egész ügyet, ezért csatlakozott olyan buzgón ebben a kérdésben apja és nővére törekvéseihez,
mely az ő, Anne megítélése szerint nem ér annyit, amennyire tűzbe jönnek miatta. Egy reggel
a bathi helyi újság azt a hírt közölte, hogy rövidesen a városba érkezik őnagyméltósága
Dalrymple vicomte özvegye, valamint leánya, Carteret kisasszony őméltósága, s ilyenformán
néhány napra felforgatta a Camden Place nyugalmát; a Dalrymple család ugyanis (Anne
véleménye szerint sajnálatosképpen) unokatestvéri kapcsolatban áll az Elliotokkal: most már
attól fő a fejük, hogyan találjanak alkalmat, hogy főrangú rokonaiknak bemutatkozhassanak.
Anne sohasem látta apját és nővérét főrangú társaságban, s most kénytelen volt megvallani
magának mélységes kiábrándulását. Valamiképpen többet várt tőlük, hiszen olyan végtelenül
nagyra tartották a rangjukat; most már odáig jutott, amit sosem hitt volna: azt kívánta,
bárcsak több büszkeség volna bennük; naphosszat egyebet sem hallott tőlük, csak ezt
hajtogatták: „Rokonaink, Lady Dalrymple és Miss Carteret”, vagy „rokonaink, Dalrymple-
ék”.
Sir Walter egy ízben találkozott a néhai vicomte-tal, ám családjának többi tagját sohasem
látta, s most még azzal a nehézséggel is szembe kellett nézniük, hogy a két család között
teljesen megszakadt a levélváltás, mivel a néhai vicomte elhalálozásakor Sir Walter súlyos
betegen feküdt, s emiatt Kellynch sajnálatos mulasztást követett el. Nem érkezett tőlük
Írországba részvétnyilvánítás. A vétket nyilvántartották, s amikor szegény Lady Elliot meg-
halt, onnan sem nyilvánították részvétüket Kellynchbe. Joggal tartottak tőle, hogy Dalrymple-
ék lezártnak tekintik az ügyet, és nem tartják tovább a rokonságot. Hogyan hozzák helyre ezt
a kínos ügyet, hogyan állítsák vissza az unokatestvéri kapcsolatot, ez a kérdés; s ezt a kérdést
ésszerű formában sem Lady Russell, sem Mr. Elliot nem tartotta lényegtelennek. A családi
kapcsolatokat mindig érdemes ápolni, amint a jó társaságot is helyénvaló keresni; Lady
Dalrymple három hónapra bérelt házat a Laura Place-en, és bizonyára rangjához méltóan él
majd. Az elmúlt évben is hosszasabban tartózkodott Bathban, és Lady Russell sokszor
hallotta, hogy mint rendkívül rokonszenves teremtésről beszélnek róla. Ezért nagyon is kívá-
natosnak tartotta, hogy felújítsák a rokoni jó viszonyt, amennyiben ez lehetséges anélkül,
hogy csorba essék az Elliot család önérzetén.
Sir Walter a maga belátása szerint kívánta rendezni az ügyet: igen választékos levelet küldött
nagyméltóságú rokonának, melyben mindent aprólékosan megmagyarázott, végtelen
sajnálkozását fejezte ki, és elnézésért esedezett. Sem Lady Russell, sem Mr. Elliot nem volt
elragadtatva az írásműtől, ámde megtette a magáét, mivel háromsoros, sebtében firkantott
válasz érkezett rá a vicomte özvegyétől:
„Nagyon megtisztelt soraival, s örömmel nézek elébe a személyes találkozásnak.”
Ezzel lezárult a dolog kínos része, s most már a kellemesnek kellett következnie. Leviziteltek
a Laura Place-en, s viszonzásképpen Dalrymple vicomte özvegye, valamint leánya, Carteret
kisasszony is leadta náluk névjegyét; ezeket aztán szembetűnően helyezték el, s ettől kezdve
„rokonaink a Laura Place-en” avagy „unokatestvéreink, Lady Dalrymple és Miss Carteret”
sűrűn szerepeltek az Elliot-szalon társalgási fordulatai között.
Anne szégyenkezett. Ha mégolyan elbűvölő lenne is Lady Dalrymple meg a lánya, akkor is
szégyellné, mekkora hűhót csapnak körülöttük. De nincs is bennük semmi különös. Sem
finom modor, sem műveltség vagy különösebb értelmi képesség. Lady Dalrymple azzal
érdemelte ki az „elbűvölő asszony” címet, hogy mindenki számára volt egy mosolya, egy
udvarias szava. Miss Carteret viszont, akinek anyjánál is kevesebb a mondanivalója, olyan
csúnya, olyan félszeg, hogy a lábát se tehette volna be a Camden Place-i házba, ha nem
főrangú családba születik.
Lady Russell meg is vallotta, hogy többet várt tőlük, ámde „ez mégiscsak olyan ismeretség,
melyet érdemes fenntartani”. S mikor Anne megkockáztatta, hogy véleményét Mr. Elliottal is
közölje, az egyetértett vele abban, hogy önmagukban véve jelentéktelenek, ám mégis kitartott
amellett, hogy a családi kapcsolat és a jó társaság igenis nagyra becsülendő, már csak azért is,
mert jó társaságot vonz maga köré. Anne mosolyogva válaszolta:
- Az én fogalmaim szerint, Mr. Elliot, jó társaság az, ha okos, művelt emberek jönnek össze,
akiknek van miről beszélniök; én csak az ilyet nevezném jó társaságnak.
- Téved - felelte szelíden a férfi -, az olyan nem jó, hanem a legjobb társaság lenne. A jó
társasághoz elegendő a születés, a műveltség és a jó modor... ámbár a műveltség nem is olyan
lényeges. Igazán csak a születés és a jó modor fontos; egy kis tanultság persze nem árt a jó
társaságban; ellenkezőleg, igen hasznos. Az én kedves Anne húgom most elégedetlenül
csóválja a fejét. Túlságosan nagyigényű. Kedves húgom - mondta, s leült Anne mellé -, maga
persze több joggal válogatós, mint bármely hölgy az ismeretségem körében; de hát mi végre?
Boldogabb lesz ettől talán? Nem lenne sokkal bölcsebb elfogadni a Laura Place-i két derék
hölgy társaságát olyannak, amilyen, s kiélvezni mindazt az előnyt, amit ez a kapcsolat nyújt?
Biztosra veheti, hogy ezen a télen Bath legelőkelőbb köreiben forognak majd, s mivel a rang
mégiscsak rang, és köztudomású, hogy rokonságban állnak, ez a családja (illetve mondhat-
nám: családunk) számára olyan megbecsülést teremt, aminő fölöttébb kívánatos mind-
annyiunknak.
- Hát igen - sóhajtott erre Anne -, valóban elterjed majd a híre annak, hogy rokonok vagyunk!
- Aztán erőt vett magán, s hogy választ ne kapjon, sietve hozzátette: - Szerintem túlságosan
sok hűhót csaptak, míg létrehozták ezt a kapcsolatot. Azt hiszem - folytatta mosolyogva -,
bennem több a büszkeség, mint valamennyiükben; megvallom, engem sért ez a nagy igyeke-
zet, hogy tudomásul vetessük a rokonságot, holott biztosra veszem, ez számukra teljesen
közömbös.
- Bocsánat, kedves húgom, de maga nem veszi elég komolyan, ami méltán megilleti. Ha
Londonban élnének ilyen szerényen, talán helytálló volna, amit mond; Bathban azonban Sir
Walter Elliotnak és családjának ismeretsége mindenkor becses és kívánatos társaság.
- Nos - mondta erre Anne -, én kétségkívül büszke vagyok; büszkébb annál, semhogy örülni
tudjak neki, hogy szívesen látnak ugyan bennünket, de a helytől függ, hogy hol.
- Kedvemre való ez a méltatlankodás - így a másik -, nagyon természetes. De hát most
mégiscsak Bathban vannak, és az a cél, hogy mindabban a megbecsülésben és tiszteletben
részük legyen, ami méltán kijár Sir Walter Elliotnak. Maga büszkeségről beszél; jól tudom,
rólam is azt mondják, büszke vagyok, s nem is óhajtanám, hogy ne tartsanak annak, mivel
büszkeségünknek, ha jobban megnézzük, közös a forrása, bár valamelyest másfajtának
tetszik. Egy kérdésben azonban, kedves húgom - és most, noha senki sem volt a közelben,
halkabbra fogta a hangját -, egy kérdésben biztosan egyformán érzünk. Mindkettőnknek
helyeselnünk kell, ha édesapja keresi a vele egyenrangúak, sőt nála rangosabbak társaságát; ez
talán eltereli figyelmét az alantasabb származásúakról.
Miközben ezt mondta, arra a székre tekintett, melyen nemrég Mrs. Clay foglalt helyet, s ez
eléggé megmagyarázta, mire céloz; bár Anne egyáltalán nem képzelte, hogy kettejükben
egyforma büszkeség él, annak mindenesetre örült, hogy unokabátyja nem kedveli Mrs. Clay-
t; s ha azért kívánja támogatni apja igyekezetét nagy társaság toborzására, mert ez meghiúsít-
hatja annak az asszonynak a mesterkedéseit, akkor még bocsánatot is érdemel.
 Ötödik fejezet

Míg Sir Walter és Elizabeth a Laura Place-en kereste jó szerencséjét, Anne egészen másfajta
ismeretséget újított fel.
Meglátogatta egykori nevelőnőjét, tőle értesült arról, hogy egy régi iskolatársnője tartózkodik
Bathban, akinek kétszeres jogcíme is van rá, hogy törődjék vele: múltbeli kedvessége s
jelenlegi keserves helyzete. Miss Hamilton, azóta Mrs. Smith, gyengéd szeretettel közeledett
hozzá életének egy olyan szakaszában, amikor arra nagyon rászorult. Anne rossz lelkiállapot-
ban került az iskolába, szeretett édesanyja elvesztését gyászolta, s lévén érzékeny, tizennégy
esztendős lányka, erősen megsínylette, hogy ugyanakkor otthonától is el kellett szakadnia; a
nála három évvel idősebb Miss Hamilton, aki közeli hozzátartozók és rendezett otthon híján
egy évvel tovább maradt az intézet lakója, olyan kedvesen, annyi jósággal közeledett Anne-
hez, hogy azt sohasem szabad elfelednie.
Miss Hamilton kikerült az iskolából, hamarosan férjhez ment, a hír szerint egy igen gazdag
férfihoz, és Anne azóta sem hallott felőle. Csak most, felkeresvén nevelőnőjét, értesült mai
helyzetéről, mely nagyon is eltér attól, amilyennek tudta.
Ma özvegy és szegény. Férje nagyon költekező volt, és két évvel ezelőtt bekövetkezett halála
után kétségbeejtő rendezetlenségben hagyta hátra anyagi ügyeit, özvegyének mindenféle
nehézséggel kellett megküzdenie, s a bajokat betetőzte, hogy valami veszedelmes reumatikus
láz támadta meg, mely végül a lábára húzódott, s ma csaknem nyomorék. Emiatt jött Bathba,
a meleg gyógyfürdő közelében bérelt szállást, szűkös körülményei között nem engedhette
meg magának, hogy személyzetet tartson, és természetesen úgyszólván minden társaságon
kívül rekedt.
Közös barátnőjük megemlítette, milyen örömet szerezne Mrs. Smithnek, ha Anne megláto-
gatná: haladéktalanul meg is tette. Otthon egy szóval sem említette sem azt, mit hallott régi
barátnőjéről, sem pedig hogy mi a szándéka. Őket ilyesmi amúgy sem érdekli. Inkább Lady
Russell-lal beszélte meg a dolgot, aki nemcsak osztozott érzéseiben, hanem fel is ajánlotta,
boldogan elviszi kocsiján a Westgate Buildingshez, Mrs. Smith szállásához, vagy leteszi
valahol a közelében, amint óhajtja.
A látogatás megtörtént, felújították az ismeretséget, s az új találkozás még elmélyítette a régi,
kölcsönös rokonszenvet. Az első tíz percben félszeggé tette őket a meghatottság. Tizenkét
esztendő telt el azóta, hogy utoljára találkoztak, s kölcsönösen mást láttak egymásban, mint
amit vártak. A tizenkét év alatt Anne a viruló, hallgatag, kiforratlan tizenöt éves lánykából
huszonhét éves elegáns hölgy lett, ma is szép, ám virulónak nem mondható, modora
tudatosan kifogástalan, de változatlanul kedves és barátságos; és e tizenkét év alatt a szép, jó
alakú, ragyogó egészségű, öntudatos és magabiztos Hamilton kisasszonyból szerencsétlen,
beteg, magatehetetlen özvegyasszony lett, aki kegyként fogadta egykori gyámoltjának
látogatását, ám a találkozás feszélyezett pillanatai hamarosan feloldódtak, és meghitten
kedves beszélgetésben idézgették a régi emlékeket.
Anne ismét fellelte Mrs. Smithben azt a józan értelmességet és kellemes modort, amire
tulajdonképpen bizton számított, társalgása és lényének derűje pedig felülmúlta várakozását.
Sem a tékozló életmódtól, mert nemrég még kétségtelenül nagyvilági életet élt, sem jelenlegi
szorult helyzetében, betegségében, bánatában nem kérgesedett meg a szíve, régi kedélye is
megmaradt.
A második látogatás folyamán már nyíltan beszélt, és Anne csodálkozása egyre nőtt. El-
képzelni sem tudta volna, hogy valaki olyan vigasztalan helyzetbe kerülhet, mint Mrs. Smith.
Nagyon szerette a férjét - el kellett temetnie. Megszokta a jólétet - vége szakadt. Nincs
gyermeke, hogy az élethez kötődjék általa, boldogságát lelje benne, nincs rokona, aki segítené
kilábalni bonyolult ügyeiből, s még csak nem is egészséges, hogy mindezt könnyebben
viselje. Lakrésze egy zajos nappali s mögötte egy sötét hálószoba, de segítség nélkül nem
képes eljutni egyik helyiségből a másikba, s mivel az egész házban csak egyetlen szolgálót
tartanak, szegény asszony csak olyankor hagyja el a házat, amikor a meleg gyógyfürdőbe
kísérik - és mégis, Anne azt tapasztalta, hogy a tétlen rosszkedv, a nyomott hangulat csak
percekig tart nála, szemben a hosszú derűs órákkal, amelyekben tennivalót talál magának.
Hogyan lehetséges ez? Anne szemlélődött, figyelt, elgondolkozott, s végül belátta, több ez,
mint lelkierő vagy beletörődés - az alázatos lélek lehet türelmes, az erős értelem elszántságot
sugall, ámde itt többről van szó; itt a lélek rugalmassága a vigasztalódás hajlandóságával
párosul, azzal a képességgel, hogy a dolgok jó oldalát tekintse, hogy mindig elfoglalja magát,
s ezzel terelje el gondolatait önmagáról. Ez csakis a természet adománya lehet, az égiek
legnagyszerűbb ajándéka; és Anne most már az isteni kegyelemnek látta, hogy barátnője
minden szükségben kiegyensúlyozott tud maradni!
Olyan időszakot is átélt - számolt be róla Mrs. Smith -, amikor közel állt ahhoz, hogy
elhagyja a lelkiereje. Ma már mozgásképtelennek sem nevezheti magát, ahhoz képest,
amilyen állapotban Bathba érkezett. Akkor volt csak igazán szánalomra méltó. Útközben még
meg is hűlt, és itt, mihelyt szálláshoz jutott, rögtön ágynak esett, folytonosan fájdalmak
gyötörték; idegenek között még tetézte a bajt, hogy csak képzett ápolónő tudta volna ellátni,
de szorult helyzetében ilyen rendkívüli kiadást nem engedhetett meg magának. Valamiképpen
ezt is átvészelte, és bízvást állíthatja, jó hatással volt rá a dolog. Most megnyugtatja az a
tudat, hogy jó kezekbe került. Elég sokáig forgott társaságban ahhoz, hogy senkitől se várjon
indokolatlan ragaszkodást vagy önzetlenséget, de betegsége során megbizonyosodott:
háziasszonya jelleme kizárja, hogy visszaéljen kiszolgáltatottságával. Szerencséjére az
ápolónő problémája is egy csapásra megoldódott, lévén háziasszonyának nővére hivatásos
ápolónő, történetesen éppen akkor szabad; ilyenkor mindig testvéreinél talál otthonra, s
szívesen ellátta őt.
- Nemcsak gondosan ápolt - mondta Mrs. Smith -, hanem remek társaságnak is bizonyult.
Amint mozgatni tudtam a kezemet, megtanított kötni, ami elfoglaltság és szórakozás is lett
számomra; aztán megtanultam tőle varródobozt, tűpárnát, levelezőlap-albumot csinálni, s
amint látja, mindig ezzel töltöm az időmet, sőt arra is módot ad, hogy valamelyest segítsek a
környék néhány nagy ínséget szenvedő családján. A nővérnek foglalkozása révén nagy
ismeretségi köre van, olyanok, akik megengedhetik maguknak, hogy ilyesmit vásároljanak;
náluk értékesíti a dolgaimat. Mindig jól megválasztott pillanatban fordul hozzájuk. Tudja, aki
nagy szenvedéstől szabadult, vagy éppen visszaadta egészségét az Ég, annak nyitva áll a szíve
a más baja előtt, és Rooke nővér pontosan tisztában van azzal, mikor szóljon. Okos,
talpraesett, megfontolt teremtés. Foglalkozása révén ismeri az emberi természetet; rendkívül
értelmes és jó megfigyelő, összehasonlíthatatlanul értékesebb társaság azoknál, akik „a
legkitűnőbb neveltetésben” részesültek, de tudni nem tudnak semmi lényegeset. Nevezze
pletykának, ha úgy tetszik; de ha Rooke nővérnek van egy szabad félórája elbeszélgetni az
emberrel, hát biztosan olyasmit mesél, ami szórakoztató és hasznos, hozzásegít az emberek
jobb megismeréséhez. Jó tudni, mi történik a világban, jó érzés, ha még arról is tájékoztatják
az embert, mi a legújabb divat a léha, komolytalan fecsegésben. Elhiheti, számomra, aki
ennyire magányosan élek, rendkívüli élvezet a társasága.
Anne távolról sem óhajtotta elrontani barátnője örömét, s így felelt:
- Elhiszem. Az ilyen körből való nőknek sok alkalma adódik tapasztalatok szerzésére, s ha
intelligensek is, nagyon érdemes meghallgatni őket. Mennyi mindent tudnak meg ők az
emberi természetről! Nemcsak a bolondságai játszódnak le szemük előtt; jelen vannak
tanulságos, sőt megrendítő körülmények között is. Hányszor lehetnek tanúi az
önzetlenségnek, az önfeláldozó hősies szeretetnek, bátorságnak, türelemnek, lemondásnak:
mindannak a megpróbáltatásnak és áldozatnak, amely leginkább nemesítő hatással van reánk.
A betegszoba tanulságai sokszor számtalan kötet könyvvel felérnek.
- Hát igen - helyeselt kissé kétkedő hangon Mrs. Smith -, némelykor valóban így van, de
sajnos sokszor éppenséggel nem annyira felemelőek azok a tapasztalatok. Megpróbáltatások
idején valóban megnyilvánulhat az emberi lélek nagysága, de sokszor önzés és türelmetlenség
uralkodik a betegszobában, nem pedig nagylelkűség vagy lelkierő. Milyen ritka az igazi
barátság a világon! És bizony - folytatta most halkan, remegő hangon -, sokan csak akkor
kezdenek komolyan gondolkozni, amikor már késő.
Anne értette a keserűségét. Nem olyan volt a férje, amilyennek lennie kellett volna, s a
boldogtalan teremtés olyanfajta emberek közé került, hogy rosszabbnak tartja a világot - ő
legalábbis azt reméli -, mint amilyen a valóságban. Ám a szomorúság múló hangulatnak
bizonyult Mrs. Smithnél, mert hamarosan egészen más hangon folytatta a beszélgetést.
- Nem hinném, hogy derék barátnőm, Mrs. Rooke, jelenleg olyan körülmények között lenne,
hogy valami érdekességről vagy épülésemre szolgáló dologról számolhasson be. Most éppen
Mrs. Wallist ápolja, a Marlborough Buildingsben lakik, ostoba, költekező szépasszony,
amennyire tudom, tőle semmi egyébről nem okulhat, legfeljebb csipkéről vagy cicomáról.
Mégis azt remélem, még Mrs. Wallis is hasznos lehet számomra. Pénze van bőven,
szeretném, ha venne valamit a drágább dolgaim közül, amit mostanában csináltam.
Anne jó néhányszor járt már barátnőjénél, de a Camden Place-i házban még azt sem tudták,
hogy a világon van. Ámde eljött az ideje, amikor kénytelen volt szólni róla - Sir Walter
Elizabethtel és Mrs. Clay-vel egyik délelőtt a Laura Place-en járt, s azzal tértek haza, hogy
Lady Dalrymple váratlanul meghívta őket aznap estére, Anne viszont már elígérkezett a
Westgate Buildingsbe. Egy csöppet sem sajnálja, hogy amott ki kell mentenie magát. Biztosra
vette, Lady Dalrymple csak azért hívta meg őket, mert a náthája miatt amúgy sem mehetne el
hazulról, s most jól jön neki a rákényszerített rokonság. Kijelentette, a maga részéről
kénytelen lemondani, mivel már elígérkezett egy régi iskolatársnőjéhez. Egyébként egyiküket
sem túlságosan érdekelték Anne dolgai, most azonban mégis elkezdték firtatni, kiféle-miféle
régi iskolatársról van szó; Elizabeth kicsit fitymálóan nyilatkozott, Sir Walter viszont
szigorúan lépett fel.
- Westgate Buildings! - mondta. - És ugyan kit szándékozik ott meglátogatni Anne Elliot
kisasszony? Bizonyos Smithnét, méghozzá özvegy Smithné asszonyt... s ugyan ki lehetett a
férje? Egy a vagy ötezer Mr. Smith közül, akiknek nevével mindenütt találkozik az ember,
bármerre jár. S vajon miben rejlik különös vonzereje? Hogy öreg és beteg... Szavamra, Anne
Elliot kisasszony, fölöttébb különös az ízlése! Minden, amitől más visszariad, az alantas
társaság, a nyomorúságos szállás, áporodott levegő, taszító kapcsolatok, az kegyedet különö-
sen vonzza. De annyit talán mégiscsak megtehetne, hogy holnapra halassza látogatását annál
az öregasszonynál. Feltételezem, nincs még halálán, méltán remélhető, hogy megéri a holna-
pot is. Hány éves különben? Negyven?
- Nem, apám, nincs még harmincegy sem. De azt hiszem, mégsem változtatok a megbeszélé-
sünkön, mivel a közeljövőben ez az egyetlen este, mely mindkettőnknek megfelel. Neki hol-
nap gyógyfürdőbe kell mennie, nekünk pedig, mint jól tudják, egész hétre van elfoglalt-
ságunk.
- És vajon mit szól Lady Russell az efféle ismeretséghez? - kérdezte Elizabeth.
- Semmi kivetnivalót nem lát benne - felelte Anne -, ellenkezőleg, helyesli; rendszerint ő visz
el engem a kocsiján, valahányszor meglátogatom Mrs. Smitht.
- Bizonyára nagy feltűnést kelt a Westgate Buildingsben, hogy hintó áll meg a kapu előtt -
jegyezte meg Sir Walter. - Sir Henry Russell özvegyének címere valóban nem túlzottan
előkelő, de azért nagyon elegáns fogat az, és bizonyára elterjedt már a híre, hogy gyakran ül
benne egy Elliot kisasszony... még hogy egy Mrs. Smith, a Westgate Buildingsből!... egy
szegény özvegy, akinek megélhetésre is alig telik, harminc és negyven között... egyszerűen
Mrs. Smith, semmi több, egy mindennapi Mrs. Smith, s nem elég, hogy Anne Elliot kis-
asszony az ilyet választja barátnőjének, még előnyben is részesíti tulajdon rokonságával
szemben, mely előkelő helyet foglal el Anglia és Írország nemességében! Micsoda név! Mrs.
Smith!
Mrs. Clay jelen volt, míg mindez elhangzott, de most tanácsosnak vélte elhagyni a szobát, s
ezek után Anne sok mindent mondhatott volna, és kísértésben volt, hogy egy részét el is
mondja barátnője védelmében, akihez legalább annyi joggal ragaszkodik, mint ők Mrs. Clay-
hez, de apja iránti tiszteletből nem tette. Nem válaszolt. Azt akarta, Sir Walter önként lássa
be, hogy Mrs. Smith nem az egyetlen harminc és negyven év közötti özvegyasszony Bathban,
aki szűkösen él, és nincs rangos családneve.
Anne tartotta magát megbeszélt programjához, családja is a magukéhoz, és másnap reggel
lelkesen számoltak be róla, milyen élvezetes estében volt részük - Anne volt az egyetlen, aki
távol maradt a társaságtól, mert Sir Walter és Elizabeth nemcsak megjelentek őladységénél,
hanem őrömmel tettek eleget óhajának, hogy másokat is meghívjanak, s voltak olyan szívesek
Lady Russellt és Mr. Elliotot meginvitálni; Mr. Elliot korábban eljött Wallis ezredestől, Lady
Russell pedig valamennyi aznap estére szóló megbeszélését átrendezte, hogy tiszteletét
tehesse. Anne az egész este történetét, már amivel ilyen összejövetel szolgálhat, Lady
Russelltól hallotta. Számára nyilván az volt a legérdekesebb, hogy barátnője sokat
beszélgetett felőle Mr. Elliottal, aki nagyon szerette volna, ha ő is jelen van, sajnálta
távolmaradását, de mikor az okáról értesült, nagyra becsülte miatta. Az ilyen szívélyes,
együttérző látogatás egy beteg és szűkös körülmények között élő iskolatársnál valósággal
elbűvölte Mr. Elliotot. Kijelentette, Anne kivételesen nagyszerű fiatal hölgy; kedélye,
modora, lelkülete példaképe a női tökéletességnek. S még Lady Russell sem tudott túltenni
rajta, kiválóságáról szólván; és hiába, mikor Anne megtudta barátnőjétől, milyen nagyra
becsüli őt egy olyan értelmes férfi, mint Mr. Elliot, önkéntelenül is olyan kellemes érzéssel
hallgatta, amilyet barátnője ébreszteni kívánt benne.
Lady Russell most már határozottan kialakította véleményét Mr. Elliotról. Éppolyan biztosra
vette, hogy a férfinak feltett szándéka idővel megnyerni magának Anne-t, mint azt, hogy meg
is érdemli; már kezdte magában számolgatni, hány hét múlva szabadul fel az özvegység
megkötöttségei alól, hogy tetszése és hajlandósága szerint cselekedjék. Lady Russell még
feleolyan határozottan sem szólt, mint amennyire biztos volt a dolgában, csak halvány célzást
kockáztatott meg arra, ami várható, hogy a férfiban ébredezik a vonzalom Anne iránt, s
mennyire kívánatos kapcsolat volna ez, feltéve, hogy igazi vonzalomról van szó, és termé-
szetesen amennyiben az viszonzásra is talál. Anne csak hallgatta, nem tiltakozott, mosolygott,
elpirult, és szelíden csóválta a fejét.
- Jól tudod, nem szoktam házasságot közvetíteni - folytatta Lady Russell -, annál kevésbé,
mivel tisztában vagyok azzal, mennyire kiszámíthatatlan az élet. Csak annyit mondanék, ha
Mr. Elliot megkéri a kezedet, s te hajlandó vagy igent mondani, véleményem szerint minden
amellett szól, hogy boldogan éltek majd egymással. Ezt mindenki hozzád illő házasságnak
tartaná... de én azt hiszem, nagyon boldogok is lennétek.
- Mr. Elliot valóban nagyon rokonszenves férfi, és igen sok vonatkozásban magam is nagyra
becsülöm - felelte Anne -, de nem illenénk egymáshoz.
Lady Russell nem vett tudomást a megjegyzésről, s a következőképpen folytatta:
- Megvallom, szívesen tekintenék rád úgy, mint a Kellynch kastély jövendő úrnőjére, a követ-
kező Lady Elliotra... és alig várom, hogy mint drága édesanyád utódját lássalak, te lépj az
örökébe, te foglald el a helyét, gyakorold valamennyi jogát, örvendj ugyanolyan népszerűség-
nek erényei birtokában. Hidd el, ennél nagyobb boldogság engem nem érhetne... hiszen
megjelenésedben, csakúgy, mint természetedben, mintha anyádat látnám viszont; és talán
megengedtetik nekem, hogy elképzeljelek téged olyannak, amilyen ő volt, az ő pozíciójában,
ugyanazzal a névvel, abban az otthonban; úrnője és jó szelleme lehetnél ugyanannak a
körnek, s legfeljebb abban múlnád felül őt, hogy téged többre becsülnek! Szeretett, drága
Anne-em, ez engem olyan boldoggá tenne, mint életemben soha semmi!
Anne most kénytelen volt félrefordulni, majd felállt, odament egy távolabbi asztalkához, azon
tett-vett, s igyekezett elfojtani a reá törő érzéseket. Néhány pillanatra megbabonázták
képzeletét és szívét barátnője szavai. Az a gondolat, hogy azzá lehet, ami anyja volt; hogy
viselheti a drága „Lady Elliot” nevet, az általa kelne először új életre; hogy visszatérhet
Kellynchbe, ismét otthonának mondhatja, örökös otthonának, olyan csábosnak tűnt, hogy
ennek hirtelenében nem tudott ellenállni. Lady Russell ezek után egy szót sem szólt, arra várt,
hogy önmagáért beszéljen a dolog; szentül hitte, ha ebben a pillanatban Mr. Elliot annak
rendje-módja szerint nyilatkozna... Egyszóval hitte, amit Anne nem. Anne most elgondolta
magában, hogy Mr. Elliot személyesen mondja ugyanezt, s ez végképp magához térítette.
Kellynch és „Lady Elliot” bűvölete egyszeriben szertefoszlott. Soha nem tudna igent mondani
neki. Nemcsak azért, mert egy, egyetlenegy férfit kivéve, mindenki mástól visszariadnak az
érzései; ha ilyen lépés lehetőségét mérlegeli, döntése feltétlenül Mr. Elliot ellen szól.
Bár ismeretségük most már több mint egy hónapja tart, mégsem mondhatná el nyugodtan,
hogy ismeri a jellemét. Hogy okos és kellemes ember - jó társalgó, rokonszenves elveket vall,
s úgy látszik, helyesen és tisztességes ember szemével ítéli meg a dolgokat -, igen, így van.
Nem kétséges, azzal is tisztában van, mi helyes, mi nem, ő sem állíthatja róla, hogy áthágta
volna az erkölcsi parancsok bármelyikét; és mégsem merne kezeskedni érte! Sőt talán nem is
a jelen, a múltja kelti fel bizalmatlanságát. A nevek, melyeket régi ismeretsége köréből
időnként megemlít, az utalások múltbeli szokásaira, kedvteléseire, felkeltették gyanúját,
kedvezőtlen színben tüntették fel akkori egyéniségét. Anne világosan látta, hogy voltak rossz
szokásai; hogy a vasárnapjait régebben utazgatással töltötte; hogy volt olyan időszak az
életében (valószínűleg nem is rövid), amikor enyhén szólva minden komoly dolgot semmibe
vett; és bár lehetséges, hogy ma másképp gondolkozik, hogyan igazodhat el egy okos és
óvatos férfi valódi érzéseiben, aki már elég idős, hogy tisztában legyen azzal, milyen sokat ér,
ha jellemét makulátlannak tartják? Hogyan győződhet meg róla, megtisztult-e igazán?
Mr. Elliot okos, tapintatos, csiszolt modorú - ámde nyíltnak nem mondható. Soha nem tapasz-
talt nála kitörő indulatot, sem az öröm melegét, sem erős felindulást mások jó vagy rossz
cselekedete, szerencséje vagy baja miatt. Márpedig ez Anne szemében kétségtelenül hiba volt.
Ebben a kérdésben kitörölhetetlenül éltek benne ifjúkori benyomásai. Mindennél többre
becsülte az őszinte, nyíltszívű, szenvedélyes természetet. Az érzelmek ereje, a lelkesedés
mindenkor rabul ejtette szívét. Sokkal inkább meg tudott bízni olyanokban, akik néha el-
hamarkodva vagy felületesen nyilatkoznak, mint abban, akit sohasem hagy cserben az
elővigyázatossága, sohasem botlik meg a nyelve.
Mr. Elliot túlságosan kedves mindenkihez. Milyen különböző vérmérsékletű személyek élnek
együtt apja házában, mégis valamennyinek egyformán megnyerte a tetszését. Túl könnyen
visel el bárkit, túlságosan képes arra, hogy mindenkivel jóban legyen. Elég nyíltan közölte
vele véleményét Mrs. Clay felől; látszólag teljesen tisztában van az asszony szándékával, meg
is veti miatta; és mégis, Mrs. Clay éppannyira kedveli, mint a többiek.
Lady Russell vagy kevesebbet, vagy többet tudott róla, mint fiatal barátnője, mert semmi
olyat nem látott benne, ami bizalmatlanságát felkeltette volna. Elképzelni sem tudott olyan
férfit, aki vetekedhet Mr., Elliottal abban, hogy mindig és mindenben olyan, amilyennek
lennie kell; és dédelgette magában azt a szépséges reményt, hogy a következő ősszel
szemtanúja lehet, amikor Kellynch templomában elnyeri szeretett Anne-jének kezét.
 Hatodik fejezet
Február elején jártak, Anne már egy hónapot töltött Bathban, s egyre növekvő türelmetlen-
séggel várta a híreket Uppercrossból, csakúgy, mint Lyme-ból. Sokkal többet szeretett volna
tudni felőlük, mint amennyit Mary közölt vele, s annak is három hete elmúlt, hogy utoljára
egyáltalán hallott róluk. Annyit tudott, hogy Henrietta újra otthon van; Louisa pedig, bár
állítólag gyorsan gyógyul, még mindig nem hagyhatta el Lyme-ot. Egyik este aztán, amikor
különösen körülöttük jártak a gondolatai, kézhez kapta Marynek egy szokatlanul vastag levelét,
méghozzá nagy örömére és meglepetésére Croft admirális és felesége üdvözlete kíséretében.
Ezek szerint a Croft házaspár Bathban van! A hír nem volt közömbös számára. Kedvelte őket,
ösztönösen vonzódott hozzájuk.
- Hogyan? - kiáltott fel Sir Walter. - Crofték Bathba érkeztek? Azok a Crofték, akik Kellynch
kastélyt bérlik? És mit hoztak?
- Levelet, apám, Uppercrossból, Marytől.
- No persze: az efféle levél egyben menetlevél is. Biztosítja a bebocsáttatást. Ámbár én
amúgy is felkeresném Croft admirálist. Tisztában vagyok vele, mi illeti meg a bérlőmet.
Anne nem tudott tovább odafigyelni; azt sem lett volna képes megmondani, megúszta-e
szegény admirális, hogy az arcbőre szóba ne kerüljön. Figyelmét lekötötte a levél. Az eleje
néhány nappal azelőtt kelt.
...február 1.
Kedves Anne,
nem is mentegetőzöm hallgatásom miatt, hiszen jól tudom, olyan helyen, mint Bath,
milyen kevéssé érdeklik az embert a levelek. Te biztos jobban szórakozol, hogysem ott
Uppercross-szal törődj, hiszen nagyon jól tudod, milyen ritkán szolgál olyasmivel,
amiről érdemes írni. A karácsonyunk végtelen unalmasan telt el; Musgrove-ék az
ünnepek folyamán egyetlen vacsoravendégséget sem rendeztek. Persze Hayteréket nem
tekintem vendégnek. Azért mégiscsak túlestünk az ünnepeken: azt hiszem, sosem adtak
még gyerekeknek ilyen hosszú karácsonyi szünidőt. Az én időmben biztosan nem. De
tegnap kiürült a ház, csak a Harville gyerekek maradtak. De megfogsz lepődni, azóta
haza se vitték őket. Különös anya lehet Mrs. Harville, hogy ilyen hosszú időre meg tud
lenni nélkülük. Ezt nem tudom megérteni. Véleményem szerint egyáltalán nem jó
gyerekek; de úgy látom, Mrs. Musgrove legalább annyira szereti őket, mint az unokáit,
ha ugyan nem jobban. Micsoda förtelmes időjárás volt nálunk! Ti persze ott Bathban az
ilyet észre sem veszitek azokon a szépen kövezett utcákon; de itt, vidéken bizony
megsínyli az ember. Január második hete óta teremtett lélek nem tette be hozzám a
lábát, kivéve Charles Haytert, aki gyakrabban látogat meg bennünket, mint szeretném.
Köztünk szólva, nagy kár, hogy Henrietta nem maradt addig Lyme-ban, ameddig
Louisának maradnia kell, akkor legalább egy időre elkerült volna Charles szeme elől. A
hintó ma elment Lyme-ba, és holnap meghozza Louisát Harville-ékkal együtt.
Bennünket azonban nem aznapra, csak a rákövetkező estére hívtak meg vacsorára,
annyira aggódik Mrs. Musgrove, hogy az út kifárasztja a lányát, ami egyáltalán nem
valószínű, hiszen annyira vigyáznak majd rá; sokkal szívesebben vettem volna, ha
holnap vacsorázunk együtt. Nagyon örülök, hogy olyan kellemes embernek tartod Mr.
Elliotot, magam is szívesen megismerkednék vele; de hát ilyen az én szerencsém; sosem
vagyok jelen, amikor valami kellemes dolog történik; mindig utolsónak értesülök
mindenről. És milyen elképesztően hosszú ideig marad Elizabethnél az a Mrs. Clay!
Hát az már sosem szándékozik elmenni tőlük? Ugyan meglehet, akkor sem hívnak meg
bennünket, ha megürül a szobája. Írd meg, mi a véleményed erről. Tudod, azt nem is
 kívánom, hogy a gyerekeimet is meghívják. Nyugodtan rábízhatom őket egy hónapra az
Udvarházra, esetleg hat hétre is. Ebben a pillanatban értesültem róla, hogy Crofték
úgyszólván azonnal indulnak Bathba; azt hiszik, jót tesz majd a tengernagy
köszvényének. Charles egészen véletlenül hallott róla: nem volt bennük annyi figyelem,
hogy értesítsenek, vagy megkérdezzék, nem szeretnék-e valamit küldeni velük. Úgy
látszik, nem lesz szorosabb köztünk a jószomszédi viszony. Szinte sosem látjuk őket, ami
igazán nagy nemtörődömségre vall. Charles is sokszor csókol velem együtt, és minden
jót. Szeretettel:
Mary M.....
Sajnálattal közlöm, hogy távolról sem érzem jól magam; Jemima most hallotta a mészá-
rostól, hogy a környéken sokan kaptak nagyon csúnya torokfájást. Biztosra veszem,
hogy én is megkapom; és tudod, nálam sokkal komiszabb a torokfájás, mint másnál.
Ezzel végződik a levél első fele, mely később egy másik, majdnem ugyanolyan hosszú
levéllel együtt közös borítékba került.
Nem zártam le a borítékot, hogy közölhessem veled, hogyan bírta Louisa az utazást, s
most nagyon örülök, hogy gondoltam erre, mivel pótlólag sok mindenről kell beszá-
molnom. Mindenekelőtt arról, hogy tegnap este Mrs. Croft küldött nekem néhány sort,
melyben felajánlja, készséggel továbbít számodra bármit; nagyon kedves, barátságos
üzenet volt, illendően nekem címezte: ezek szerint most megtoldhatom levelemet,
amennyire tetszik. Az admirális betegsége nem látszik komolynak, s őszintén remélem,
hogy Bath olyan gyógyhatással lesz rá, amennyire szeretné. Igazán örömmel várom
visszatérésüket. Ilyen kedves családot nem nélkülözhet a szomszédság. De most már
térjünk Louisára. Olyasmit közlök veled, ami biztosan téged is nem kevéssé lep majd
meg. Kedden teljes épségben megérkezett Harville-ékkal együtt, mi pedig este
átmentünk érdeklődni hogyléte felől, s nagy meglepetésünkre nem volt jelen a
társaságban Benwick kapitány, holott őt is meghívták Harville-ékkal együtt; s mit
gondolsz, miért nem? Sem több, sem kevesebb oka nem volt rá, mint az, hogy szerelmes
Louisába, és nem óhajtott megjelenni Uppercrossban mindaddig, míg meg nem kapja
Mr. Musgrove válaszát a Harville-ékkal eljuttatott levelére; mert mielőtt Louisa
eltávozott volna, ők egymás közt már megállapodtak, s ezt a fiatalember Harville
kapitány közvetítésével hozta az apa tudomására. Becsületszavamra, így történt. Hát
nem vagy meglepve? Csodálkoznék, ha csak halvány sejtelmed is lett volna a dologról,
mert nekem bizony soha semmi. Mrs. Musgrove is váltig fogadkozik, hogy semmit sem
hallott az egészről. Persze, valamennyien nagyon örülünk; ámbár nem ugyanaz, mintha
Wentworth kapitányhoz menne, de azért Charles Hayternél összehasonlíthatatlanul
jobb; Mr. Musgrove már el is küldte beleegyező válaszát, s mára várjuk Benwick
kapitány érkezését. Mrs. Harville azt mondja, férjét érzékenyen érinti ez a fordulat,
szegény elhunyt húga miatt; de az is igaz, hogy mind a ketten nagyon megszerették
Louisát. Valóban egyetértünk abban Mrs. Harville-lal, hogy csak még jobban
megkedveltük, amióta ápoltuk. Charles kíváncsi rá, mit szól majd ehhez Wentworth
kapitány; de hiszen emlékezhetsz rá, én sose hittem; hogy szerelmes Louisába, semmi
ilyesmit nem tudtam felfedezni nála. Hát látod, így volt a te imádód Benwick kapitány!
Egyszerűen megfoghatatlan számomra, hogyan képes Charles ilyesmiket a fejébe venni.
Remélem, ezek után kedvesebb lesz hozzám. Az biztos, hogy nem valami fényes parti ez
Louisa Musgrove-nak, de milliószor jobb, mint beházasodni a Hayter családba.
Marynek nem kellett attól tartania, hogy nővérét nem éri váratlanul ez a hír. Soha életében
nem lepődött meg ennyire. Benwick kapitány és Louisa Musgrove! Majdhogynem olyan
szép, hogy nem is lehet igaz; alig tudott erőt venni magán, ott maradni a szobában, és
nyugodt képpel válaszolni a kérdésekre. Szerencsére nem sokat kérdeztek. Sir Walter arra
volt kíváncsi, vajon Crofték négy lóval érkeztek-e, s hogy Bathnak olyan részén van-e a
szállásuk, ahova ő is nyugodtan ellátogathat Elliot kisasszonnyal; ennél tovább nemigen
terjedt a kíváncsisága.
- Hogy van Mary? - érdeklődött Elizabeth; majd meg sem várva a választ, hozzátette: - És
ugyan mi hozta Croftékat Bathba?
- A tengernagy kedvéért jöttek. Állítólag köszvényes.
- Köszvényes és rozzant! - szólt közbe Sir Walter. - Szegény öregúr!
- Vannak itt ismerőseik? - kérdezte Elizabeth.
- Nem tudom; de alig hinném, hogy az admirális korában s ilyen pályafutás után ne lenne sok
ismerőse efféle helyen.
- Az a gyanúm - jegyezte meg hűvösen Sir Walter -, Croft admirális leginkább arról lesz
nevezetes Bathban, hogy a Kellynch kastély bérlője. Megkockáztathatjuk-e, Elizabeth, hogy
bemutassuk őt meg a feleségét a Laura Place-en?
- Nem, azt hiszem, nem! Mivel mi unokatestvérek vagyunk Lady Dalrymple-lel, nagyon
óvatosnak kell lennünk, nem szabad őt esetleg nem kedvére való ismeretséggel terhelnünk.
Ha nem lennénk rokonok, az más; ám mivel unokatestvérek vagyunk, ő minden
kívánságunknak túlzott fontosságot tulajdonít. Sokkal okosabb meghagyni Croftékat a maguk
szintjén. Elég sok különös külsejű ember sétál Bathban, akikről azt hallom, tengerészek.
Crofték majd találnak társaságot közöttük!
Eddig terjedt Sir Walter és Elizabeth érdeklődése; Mrs. Clay több figyelmességet tanúsított,
tudakozódott Mrs. Charles Musgrove és gyönyörű fiacskái hogyléte felől. Ezzel aztán Anne
meg is szabadult tőlük.
Mikor végre egyedül lehetett a szobájában, próbálta megérteni a történteket. Nemhiába
kíváncsi rá Charles, vajon mit érez most Wentworth kapitány! Talán azért vonult vissza, mert
lemondott Louisáról, nem szereti már, vagy rájött, hogy nem is szerette. A gondolatát sem
tudja elviselni annak, hogy álnok vagy csélcsap lehetne, vagy hogy az egyik jó barát jellem-
telenül járt volna el a másikkal szemben. Nem tudta elhinni, hogy olyan barátság, mint az
övék, tisztességtelenül szakadjon meg.
Benwick kapitány és Louisa Musgrove! Az az élénk, vidáman csevegő lány és a bánatos,
elgondolkozó, mélyen érző, sokat olvasó Benwick kapitány; külön-külön nézve őket, úgy
tűnik, nem egymáshoz valók. Annyira másképpen gondolkodik mindkettő! Ugyan mi
vonzotta őket egymáshoz? Hamarosan a körülményekben találta meg a választ. Össze voltak
zárva jó néhány hétre egy szűk családi körbe; s amióta Henrietta eltávozott, egymásra voltak
utalva: a betegségéből lassan lábadozó Louisa érdekes lehetett, Benwick kapitány pedig nem
volt vigasztalhatatlan. Ezt Anne már előbb is gyanította; sőt, egészen más következtetésre
jutott az események alakulásából, mint Mary; ez ama feltevés mellett szólt, hogy a
fiatalemberben csakugyan derengett valami vonzalomféle iránta. Ámde eszébe sem jutott a
hiúságát legyezgetni ezzel, maga sem tulajdonított az egésznek több jelentőséget, mint Mary.
Biztosra vette, hogy bármelyik elfogadható külsejű fiatal nő, aki meghallgatja és együtt érez
vele, elérte volna ugyanazt. Benwick kapitány csupa érzelem, valakit feltétlenül szeretnie
kell.
Semmi okát nem látta, miért ne lehetnének boldogok egymással. Louisa már korábban is
lelkes híve volt a tengerészeinek, s egyre jobban hasonulnak majd egymáshoz. Benwick
beletanul a vidámságba, a felesége pedig rajongani fog Scottért meg Lord Byronért; ha ugyan
nem teszi máris; valószínűleg a költészet ébresztette fel a szerelmüket egymás iránt. Elgon-
dolni is mulatságos, hogy Louisa Musgrove-nak egyszerre irodalmi ízlése van, és érzelmes
gondolatai támadnak, de semmi kétség, így van. Lehetséges, hogy a Lyme-ban töltött egy
nap, a zuhanás a Cobbról, élete végéig kihatással lesz Louisa egészségére, idegzetére,
bátorságára, jellemére, olyan mélységesen, amint végeredményben kihatott a sorsára.
Mindebből azt szűrte le: ha egy nőről, aki tisztában volt Wentworth kapitány érdemeivel, el
lehet képzelni, hogy képes más férfit előnyben részesíteni vele szemben, akkor nincs mit
csodálkozni ezen a jegyességen; s amennyiben Wentworth kapitány nem veszti el emiatt a
barátját, akkor sajnálkozni sincs miért. Nem, éppenséggel nem sajnálkozás dobogtatta meg
Anne szívét, nem attól pirult el ösztönösen, mikor eszébe jutott, hogy most már lehulltak
Wentworth kapitány bilincsei: szabad. Szégyellt volna érzéseinek mélyére hatolni. Erősen
emlékeztettek az örömre, az esztelen örömre.
Alig várta, hogy találkozzék Croftékkal, ám amikor megtörtént, nyilvánvaló lett, hogy az
események híre még nem jutott el hozzájuk. Szabályszerűen leviziteltek náluk ők is, viszo-
nozták a tisztelgő látogatást, szóba került Louisa Musgrove neve csakúgy, mint Benwick
kapitányé, de még csak el sem mosolyodtak.
Crofték a Gay Streeten találtak szállást, Sir Walter teljes megelégedésére. Legkevésbé sem
szégyenkezett az ismeretség miatt, sőt tény, hogy sokkal többet gondolt Croft tengernagyra,
többet is beszél róla, mint megfordítva.
A Croft házaspárnak annyi ismerőse volt Bathban, amennyit óhajtottak, és Elliotékkal csak
formálisan tartottak kapcsolatot, legkevésbé sem azért, mintha örömük telt volna benne.
Magukkal hozták azt a vidékies szokást, hogy mindig mindenüvé együtt mentek. A férfinak
sétát rendeltek az orvosok a köszvénye gyógyítására, Mrs. Croft pedig mindenből ki akarta
venni részét férje oldalán, és gyalogolt volna mellette akár élete végéig is, ha annak javára
válik. Anne mindenfelé látta őket, bármerre járt. Lady Russell délelőttönként magával vitte a
kocsiján, ő pedig sokat gondolt rájuk, és mindig fel is fedezte őket. Ismerte érzéseiket, s ez a
folytonos együttlét vonzó képet nyújtott számára a boldog házasságról. Mindig szemmel
kísérte őket, ameddig csak tudta; kedvelt szórakozása volt elképzelni, miről beszélgetnek,
miközben boldog függetlenségben járják a maguk útját. Örömmel figyelte, amint az admirális
szívélyesen megszorítja valamelyik régi barátja kezét, ha véletlenül összetalálkoznak, de
ugyanúgy élvezte azt is, amikor élénk beszélgetésbe merült néhány, egy csomóba verődött
tengerésztiszttel, és Mrs. Croft ugyanolyan hozzáértéssel és hévvel kapcsolódott a társalgásba,
mint a körülötte állók bármelyike.
Anne-t túlságosan lekötötte Lady Russell ahhoz, hogy gyakran sétálgasson a városban, de egy
alkalommal, egy héttel vagy tíz nappal Crofték érkezése után, kedve támadt elbúcsúzni
barátnőjétől, illetve kiszállni kocsijából az Alsóvárosban, s gyalogosan indult el a Camden
Place felé; amint végigment a Milsom Streeten, a jó szerencse összehozta Croft tenger-
naggyal. Egymagában állt egy képkereskedés előtt, és hátratett kézzel, elmélyedve szemlélt a
kirakatban egy metszetet; nemcsak elmehetett volna mellette észrevétlenül, hanem még a
megszólítás sem volt elég, meg kellett érintenie, hogy felhívja magára a figyelmet. Mikor
aztán ráismert az admirális, a megszokott nyílt kedélyességgel kiáltott fel:
- Nahát, kegyed az! Köszönöm, köszönöm. Ez azt jelenti, hogy jó barátjának tekint. Nézze,
éppen egy képen csodálkozom. Nem tudok elmenni a bolt előtt, hogy meg ne álljak. Hogy
micsodát állítanak itt ki csónak címén. Nézze csak meg. Látott már ilyet? Miféle kótyagos
fickó lehet az a kiváló festő, aki azt képzeli, hogy valaki kockára teszi az életét ilyen rozzant
kagylóhéjban, mint ez itt? És tessék, itt ül benne két úriember kényelmesen, és teljes nyuga-
lomban nézegetik a sziklás, hegyes tájat, és eszükbe sem jut, hogy a következő pillanatban
felborulnak. Mert ezt el nem kerülhetik. Csak azt szeretném tudni, hol építenek ilyen
csónakot! - (Jóízűt kacagva:) - Én bizony egy kacsaúsztatóra sem merészkednék benne. Nos -
folytatta feléje fordulva -, merre igyekszik? Ne menjek el valahová kegyed helyett, avagy
talán kegyeddel tarthatok? Lehetek valamiben a szolgálatára?
- Köszönöm szépen, semmiben. Hacsak abban nem, hogy azon a rövid darabon, míg egyfelé
visz az utunk, élvezhetem a társaságát. Én ugyanis hazafelé tartok.
- Nagyon szívesen, akár tovább is. Igen, igen, egy kis darabon egyfelé megyünk; útközben
pedig mondani szeretnék valamit. Tessék, itt a karom, így ni! Nem érzem jól magam, ha
nincs hölgy az oldalamon. Uramisten, micsoda csónak ez! - mondta egy búcsúpillantást vetve
a képre, azzal elindult.
- Ha jól értettem, valami közlendője van számomra, tengernagy úr?
- Igen, van. Azonnal, de itt jön egy barátom, Bridgen kapitány; csak köszöntöm, nem állok
meg. Jó napot, Bridgen! No, ez most nagyot néz, hogy mással lát, nem a feleségemmel. De
szegénykémnek feltört a lába. Akkora hólyag van a sarkán, mint egy háromshillinges! Nézzen
át az utca túlsó felére, ott megy Brand admirális a fivérével. Hitvány fráter mind a kettő. De
örülök, hogy nem a mi oldalunkon jönnek. Sophy nem bírja elviselni őket. Egyszer
gyalázatos dolgot műveltek velem... elcsalták tőlem több kiváló emberemet. Majd más
alkalommal elmondom az egész históriát. Itt jön Sir Archibald Drew az unokájával. Nézze,
észrevettek bennünket; kézcsókot int kegyednek, azt hiszi, a feleségem. Hát bizony, ennek is
túl korán kötötték meg a békét. Szegény öreg Sir Archibald! Hogy tetszik kegyednek Bath,
Elliot kisasszony? Mi nagyon kedveljük. Minduntalan összetalálkozunk valamelyik
barátunkkal; délelőttönként tele vannak velük az utcák; természetesen bőven van mit beszélni
velük; de aztán lerázzuk őket, és bezárkózunk a szállásunkon, beülünk a karosszékbe, és
olyan jól érezzük magunkat, mintha Kellynchben lennénk, vagy annak előtte North
Yarmouthban és még azelőtt Dealben. Nem mondhatom, hogy rossz a szállásunk, csak azért,
mert eszünkbe juttatja azt az elsőt, a North Yarmouth-it. Itt is ugyanúgy vág be a huzat a
faliszekrény résén, akárcsak ott.
Mikor már megtettek egy darabot, Anne ismét érdeklődött, mit akar közölni vele. Azt
remélte, mire elhagyják a Milsom Streetet, kielégíti kíváncsiságát; de a tengernagy tovább
várakoztatta, úgy látszik, elhatározta, bele sem kezd addig, míg el nem érik a tágasabb,
csöndesebb Belmontot, ő pedig, nem lévén a felesége, kénytelen volt ráhagyni, tegye, ami
jólesik. De mikor már eléggé felkapaszkodtak a Belmontra, csakugyan belekezdett:
- Hát, kegyed most olyasmit hall tőlem, ami bizonyára meglepi. De előbb meg kell mondja
nekem annak a fiatal hölgynek a nevét, akiről szó van. Az a fiatal hölgy, aki miatt annyit
izgultunk mindnyájan. Az a Musgrove kisasszony, akivel az a baj történt. De a keresztneve...
az sosem jut eszembe.
Anne röstellte, hogy máris tisztában van az egész dologgal; de Louisa nevét azért nyugodtan
megmondhatta.
- Igen, igen; Louisa Musgrove kisasszony. Bárcsak ne lenne olyan sok és olyan szép
keresztnevük a fiatal hölgyeknek. Ha Sophy vagy hasonló névre hallgatna mind, nem jönnék
zavarba. Nos, mi azt hittük, ez a Louisa kisasszony hozzámegy Frederickhez. Hiszen hetekig
udvarolt neki. Csak azt nem értettük, mire várnak, de akkor bekövetkezett az a dolog Lyme-
ban, és most már világos lett, várniuk kell, míg szegény lány rendbe jön a fejével. De azért
volt valami furcsaság a viselkedésükben. A sógorom, ahelyett, hogy ott ült volna szépen
Lyme-ban, elment Plymouthba, onnan meg Edwardhoz. Mire mi visszaérkeztünk Minehead-
ből, lement Edwardékhoz, és ott maradt mind a mai napig. Színét se láttuk november óta?
Még Sophy sem érti a dolgot. Most aztán bekövetkezett a különös fordulat; ez a fiatal hölgy,
az a bizonyos Musgrove kisasszony, ahelyett, hogy Frederickhez menne, eljegyezte magát
James Benwickkel. Kegyed is ismeri James Benwicket.
- Egy kicsit. Találkoztam már Benwick kapitánnyal.
- Nos, hát most jegyesek. Azaz talán nem is. Valószínűleg már össze is házasodtak. Nem
tudom, ugyan mire várnának.
- Én úgy találtam, Benwick kapitány igen megnyerő fiatalember - mondta Anne -, s amint
hallom, minden tekintetben kifogástalan hírnévnek örvend.
- Ó, hogyne, persze. Egy szót sem lehet szólni James Benwick ellen. Igaz, csak nyáron
nevezték ki parancsnokká, és mostanában előlépés tekintetében rossz idők járnak, de más
hibájáról igazán nem tudok. Nagyszerű, jólelkű fickó, az biztos; nagyon tettre kész, lelkes
tiszt; nem is gondolná az ember, olyan jámbor a modora.
- Attól tartok, téved, uram. Sosem mondanám, hogy Benwick kapitány bátortalan fellépésű.
Én rendkívül megnyerő modorúnak találtam, és állítom, hogy másoknak is tetszik.
- Nos, lehetséges, hogy a hölgyek jobban meg tudják ítélni az ilyesmit; számomra James
Benwick túlságosan piano, és hát mi valószínűleg részrehajlók vagyunk, de Sophyval együtt
azt hisszük, modor tekintetében Frederick túltesz rajta. Van valami Frederickben, ami nekünk
jobban tetszik.
Anne most megjárta. Csak azzal a közhellyel akart szembeszállni, hogy a lelkierő és a
gyengédség kizárja egymást, de egyáltalán nem volt szándékában azt állítani, hogy jó
modorban Benwick kapitány felülmúlhatatlan. Kis habozás után mentegetőzni kezdett:
- Nem kívántam én összehasonlítani kettejük... - de az admirális a szavába vágott:
- A dologhoz nem fér semmi kétség. Nem puszta pletyka. Magától Fredericktől tudjuk.
Nővére tegnap levelet kapott tőle, melyben beszámol a dologról, őt viszont Harville értesítette
egyenesen Uppercrossból. Azt hiszem, most mind együtt vannak Uppercrossban.
Itt volt az alkalom, s Anne nem szalasztotta el; ezzel folytatta:
- Remélem, Wentworth kapitány levelének a hangjában nincs olyasmi, ami tengernagy urat
vagy kedves feleségét különösebben nyugtalanítaná. Valóban úgy látszott az elmúlt ősszel,
mintha vonzalom szövődne közte és Louisa Musgrove között; de feltehetően mindkét részről
egyformán, erőszakos beavatkozás nélkül vége szakadt. Remélem, a sorok közt nem érezhető
a megbántott férfi sértődöttsége.
- Szó sincs róla, szó sincs róla: egyetlen káromkodás vagy morgás sincs az egész levélben.
Anne lehajtotta a fejét, hogy elrejtse mosolyát.
- Nem, nem; Frederick nem az az ember, aki siránkozik vagy panaszkodik. Ennél több
lelkierő van benne. Ha mást szeret az a lány, legyen azé.
- Természetesen. Nem is így értettem; hanem remélem, Wentworth kapitány levelében semmi
sem utal arra, hogy úgy érzi, a barátja részéről érte méltánytalanság. Ez érezhető volna akkor
is, ha nem mondja ki egyenesen. Mert azt nagyon sajnálnám, ha olyan barátságot, amilyen őt
Benwick kapitányhoz fűzte, szétrobbantana vagy akár csak megzavarna egy ilyen fordulat.
- Igen, igen, most már értem. De semmi ilyesmi nem érezhető abból a levélből. Egy szava
sincs Benwick ellen; még annyi sem, hogy „csodálkozom rajta”, vagy „megvan az okom a
csodálkozásra”. Nem, abból a levélből senki nem olvasná ki, hogy valaha is komoly
szándékkal lett volna hogyishíjják kisasszony iránt. Csak őszintén reméli, hogy boldogok
lesznek egymással, és ez, azt hiszem, nem vall engesztelhetetlenségre.
Anne nem volt teljesen meggyőződve arról, amiről a tengernagy meg akarta győzni, de nem
látta értelmét tovább firtatni a dolgot. Beérte néhány szokványos megjegyzéssel, és csak
csendesen hallgatta, míg az admirális mondja a magáét:
- Szegény Frederick! Most aztán kezdheti elölről, mással. Legokosabb, ha idecsalogatjuk
Bathba. Sophy írjon neki, hívja meg mihozzánk. Van itt szép lány elég, az biztos. Semmi
értelme, hogy megint elmenjen Uppercrossba, mert azt hiszem, a másik Musgrove kisasszony
már foglalt, az unokabátyja, a fiatal lelkész a választottja. Nem gondolja, Elliot kisasszony, az
a legokosabb, ha idecsalogatjuk Bathba?
 Hetedik fejezet

Míg Croft tengernagy séta közben arról beszélt Anne-nek, mennyire szeretné Bathba csalo-
gatni Wentworth kapitányt, az már úton is volt odafelé. Mrs. Croft még meg sem írta a
levelét, már meg is érkezett; s mikor Anne legközelebb sétálni ment, megpillantotta az utcán.
Mr. Elliot két unokanővérét és Mrs. Clay-t kísérte, s a Milsom Streeten jártak. Esni kezdett,
nem nagyon, de ahhoz azért eléggé, hogy a hölgyek tető alá kívánkozzanak, s eléggé ahhoz,
hogy Elliot kisasszony hazafelé Lady Dalrymple kocsiján óhajtsa megtenni az utat, látták
ugyanis, hogy a közvetlen közelben várakozik. A három hölgy tehát betért a Molland-féle
cukrászdába, Mr. Elliot pedig odasietett Lady Dalrymple-hez, szíves segítségét kérve. Hama-
rosan ismét csatlakozott a társasághoz, kedvező válasszal, természetesen; Lady Dalrymple
boldogan hazaviszi őket, és pár perc múlva beszól értük.
Őladysége hintajában azonban legfeljebb négy személy helyezkedhet el kényelmesen. Lévén
Miss Carteret is az édesanyjával, nyilvánvalóan nem lehetett arra számítani, hogy mind a
három hölgyet elviszik a Camden Place-re. Elliot kisasszonyt illetően senkinek nem lehetett
kétsége. Ha valaki kellemetlen helyzetbe kerül, semmi esetre sem ő lesz az, de némi időbe
tellett, míg az udvariasság követelményeinek megfelelően tisztázták a másik két hölgy dolgát.
Az eső alig szemerkélt, és Anne igazán szívesebben sétált volna haza Mr. Elliottal. Ám Mrs.
Clay is semmiségnek tartotta azt a kis esőt; még azt is alig akarta belátni, hogy egyáltalán
csöpög, s mi az, abban a vastag cipőben! Sokkal vastagabb az övé, mint az Anne-é; s udva-
riasságában ragaszkodott hozzá, hogy ő induljon gyalogosan útnak Mr. Elliottal; a két hölgy
olyan udvariasan és eltökélten próbálta egymást felülmúlni nagylelkűségben, hogy a többiek
kénytelenek voltak közbeszólni, s eldönteni a kérdést; Elliot kisasszony kijelentette, hogy
Mrs. Clay már amúgy is náthás egy kicsit, majd Mr. Elliot, miután felkérték döntőbírónak,
megállapította, hogy Anne húga cipője a legvastagabb.
Így aztán megállapodtak abban, hogy Mrs. Clay száll be negyediknek a hintóba; eddig
jutottak, mikor az ablak mellett ülő Anne megpillantotta, határozottan és kétségbevonhatat-
lanul Wentworth kapitányt, amint elhaladt a cukrászda előtt az utcán. Csak ő tudta, észre nem
vehette senki, hogy összerezzent; rögtön tisztázta magában, nincs a világon nála ostobább,
kiszámíthatatlanabb, lehetetlenebb teremtés! Néhány pillanatig nem látott maga körül semmit,
minden összefutott előtte. Magánkívül volt; szidta magát, míg észhez nem tért, s akkor meg-
állapította, hogy a többiek még mindig a kocsit várják, s a most is lekötelezően udvarias Mr.
Elliot éppen elindult a Union Street felé, hogy elintézzen valamit Mrs. Clay-nek.
Anne most hirtelen nagy hajlandóságot érzett arra, hogy a külső ajtóhoz menjen, s meg-
győződjék róla, vajon esik-e még. Miért is tulajdonítana magának egyéb indítékot?
Wentworth kapitány nyilván látótávolságon kívül van már. Felállt hát, s már indult volna,
csak ne lenne énjének egyik fele mindig annyival bölcsebb, mint a másik, illetve ne tartaná
annyival rosszabbnak a másikat, mint amilyen a valóságban. Igenis megnézi, esik-e. De
visszahőkölt, mert abban a pillanatban lépett be Wentworth kapitány, több úr és hölgy,
nyilván ismerősei társaságában, akikkel kicsit odább a Milsom Streeten találkozhatott össze.
A kapitányt nyilván még jobban meglepte és zavarba hozta, hogy megpillantotta őt, jobban,
mint amennyire ilyesmit bármikor észrevehetett rajta; elvörösödött. Felújult ismeretségük
folyamán most először érezte úgy Anne, hogy kettejük közül ő az, aki tökéletesebben
uralkodik magán. Persze ő volt előnyösebb helyzetben, hiszen az utóbbi néhány percben
felkészülhetett a találkozásra. Ő már túlesett az erős meglepetés bénító, vakító, felkavaró
hatásán. De azért neki is elég volt az, amit érzett! Izgalom, kín, gyönyörűség, ujjongás és
gyötrődés furcsa váltakozása.
A kapitány megszólította, üdvözölte, aztán elfordult. Viselkedését leginkább a zavar jellemez-
te. Nem mondhatta sem hűvös, sem barátságos üdvözlésnek, más szó nem illett rá: zavarban
volt.
Kis idő múlva a férfi megint odajött, és beszélgetésbe kezdett. Kölcsönös érdeklődés követ-
kezett mindennapi témákról; valószínűleg egyikük sem sokat értett a hallottakból, és Anne
egyre inkább tapasztalhatta, hogy a férfi korántsem annyira magabiztos, amilyennek meg-
szokta. Minthogy a helyzet úgy alakult, hogy nagyon sokszor voltak együtt, hozzászoktak
már, hogy - legalábbis látszatra - meglehetős közömbösséggel és higgadtsággal társalogjanak;
most ez nem sikerült a kapitánynak. Vagy az idő változtatta meg, vagy Louisa. Valami
feszélyezettséget vett észre benne. Nagyon jó színben van, semmi sem vall arra, hogy testi
vagy lelki szenvedés érte volna, és beszélt Uppercrossról, Musgrove-ékról, Louisáról, sőt
mikor kiejtette a nevét, mintha arckifejezése egy pillanatra arról árulkodott volna, hogy
eszébe jutott a maga jelentős szerepe - de azért ez mégsem a nyugodt, a könnyed Wentworth
kapitány, sőt megjátszani sem tudja, hogy az.
Anne-t nem lepte meg, mégis nagyon bántotta, hogy Elizabeth nem hajlandó megismerni a
kapitányt. Tisztában volt vele, a férfi látja Elizabethet, Elizabeth is őt, kölcsönösen felismerik
egymást, bár külső jelét nem adják; Anne biztosra vette, a kapitány várja, sőt elvárja, hogy
most már ismerősként üdvözöljék; de fájdalommal kellett tapasztalnia, hogy nővére fagyosan
elfordul.
Lady Dalrymple hintaja, melyet Elliot kisasszony egyre türelmetlenebbül várt, végre megér-
kezett, s már belépett a lakáj is, hogy ezt jelentse. Az eső újra rákezdte, ez újabb késedelmet
jelentett, nyüzsgést, felfordulást, újabb eszmecserét, s hamarosan az egész cukrászda közön-
sége tudta, hogy megérkezett Lady Dalrymple, és hazaviszi hintaján Elliot kisasszonyt. Végre
Elliot kisasszony elindult barátnőjével, csupán a lakáj kíséretében (unokafivére még nem
érkezett vissza); Wentworth kapitány utánuk nézett, majd ismét Anne-hez fordult, és inkább
magatartásával, semmint szavakkal felajánlotta, hogy rendelkezésére áll.
- Nagyon lekötelez - felelte Anne -, de nem tartok velük. A kocsiban nincs hely mindünknek.
Gyalog megyek. Jobban is szeretek gyalog menni.
- De esik.
- Épp csak szemerkél. Föl se veszem.
Pillanatnyi hallgatás után megszólalt a kapitány:
- Bár csak tegnap érkeztem, azért, amint látja, máris felszereltem magam Bath klímájához - s
felmutatta vadonatúj esernyőjét -, használja legalább, ha mindenképpen gyalog akar menni;
de inkább azt javaslom, engedje meg, hogy bérkocsit kerítsek.
Nagyon kedves, köszöni szépen, de mégsem veszi igénybe a szívességét, s megismételvén,
hogy ettől az esőtől nem kell tartani, még hozzátette Anne:
- Csak Mr. Elliotot várom. Perceken belül biztosan itt lesz.
Alighogy kimondta, már be is lépett Mr. Elliot. Wentworth kapitány tisztán emlékezett rá.
Ugyanaz a férfi, aki Lyme-ban megállt a lépcsőn, megbámulta arra haladtában Anne-t, csak a
fellépése és a modora más, mint akkor, mert ezúttal kiváltságos rokoni és baráti minőségben
közeledett. Sietve érkezett, mint akinek egyéb gondolata sincs, mint Anne, elnézést kért, hogy
el kellett távoznia, sajnálta, hogy kénytelen volt megvárakoztatni, s most már sürgősen
indulni kívánt, nehogy közben jobban rákezdjen az eső; a következő percben már útnak is
indultak kettesben, Anne kezét a férfi karjába öltve, a kapitányra egy kedvesen zavart
pillantást vetett - s csak annyi ideje maradt, hogy odaköszönjön:
- Viszontlátásra, jó napot - s már ott sem voltak.
Amint eltűntek szem elől, a hölgyek Wentworth kapitány társaságában azonnal róluk kezdtek
beszélgetni.
- Nem állíthatjuk Mr. Elliotról, hogy nem kedveli az unokahúgát. Igaz?
- Hát nem, ez világos. Nem nehéz megjósolni, mi lesz a vége. Mindig velük van; éppen csak
nem lakik náluk. Micsoda jóképű férfi!
- Az. Miss Atkinson egyszer együtt volt vele vacsorán Walliséknál, s azt állítja, sosem
találkozott még hozzá hasonló kellemes emberrel.
- Szerintem Anne Elliot is nagyon csinos; sőt szép, ha jobban megnézi az ember. Ezt nemigen
mondják, de megvallom, nekem sokkal jobban tetszik, mint a nővére.
- Ami azt illeti, nekem is.
- Nekem is. Össze sem lehet őket hasonlítani. De a férfiak mind Elliot kisasszony után futnak.
Anne túl finom az ízlésüknek.
Anne nagyon hálás lett volna unokafivérének, ha a Camden Place-ig egész úton egyetlen szót
sem szól hozzá. Sosem esett még ilyen nehezére, hogy figyeljen rá, pedig kísérője felülmúl-
hatatlan volt kedvességben és figyelmességben, máskor a témái is érdekelték volna - okos,
meleg, igazságos elismerő szavak Lady Russellról, nagyon ésszerű, józan célozgatás Mrs.
Clay-re. De most éppen nem tudott másra gondolni, csak Wentworth kapitány járt az eszében.
Nem tudta, mit érezhet most, szenved-e, csalódott-e avagy sem; amíg ebben nem lát tisztán, ő
sem talál magára.
Remélte, idővel visszanyeri józanságát és megfontoltságát; ámde sajnos egyelőre kénytelen
volt megvallani magának, hogy a higgadtságtól igen távol áll.
Egy dolgot feltétlenül meg kell tudnia: vajon meddig szándékozik Bathban maradni a kapi-
tány? Nem beszélt erről, vagy csak ő nem emlékszik, hogy említette volna. Talán csak át-
utazóban van. Ámbár valószínű, hogy hosszabb tartózkodásra érkezett. Ebben az esetben
pedig, mivel Bathban mindenki mindenkivel összetalálkozik, valószínűleg Lady Russell is
meglátja majd valahol - ráismer-e? És mi lesz azután?
Azt már el kellett mondania Lady Russellnak, hogy Louisa Musgrove eljegyezte magát
Benwick kapitánnyal. Nem csekély erőfeszítésébe került megfelelni mindarra, amit Lady
Russell mondott meglepetésében; és most, ha véletlenül összetalálkozik társaságban Went-
worth kapitánnyal, mivel nem ismeri a helyzetét, talán az eddiginél is több elfogultsággal
viselkedik vele szemben.
Másnap délelőtt Anne ismét kikocsizott barátnőjével, és az első órában, bármilyen izgatottan
kereste tekintetével a kapitányt az utcákon, sehol sem látta; de amikor befordultak a Pulteney
Streetre, végre fölfedezte alakját a jobb oldali gyalogjárón olyan távolságban, hogy már nem
téveszthette szem elől. Sok férfi volt körülötte, több társaság haladt csoportosan ugyanabba az
irányba, de nem téveszthette össze senkivel, ösztönösen Lady Russellra pillantott; de hát
micsoda őrült gondolat, hogyan ismerné fel olyan gyorsan, mint ő. Dehogyis, Lady Russell
csak akkor fedezi fel, ha majd szinte egy vonalban lesznek vele. De azért többször is aggódó
pillantást vetett barátnőjére, mikor aztán közeledett a pillanat, hogy lehetetlen volt észre nem
vennie a férfit, nem mert ránézni többet (tudta, hogy jobb, ha senkinek sem mutatja, mi van
az arcára írva), mégis bizonyos volt benne, hogy Lady Russell pontosan abba az irányba
szegezi szemét, ahol a kapitány lépked, s átható tekintettel figyeli. Nagyon jól megértette,
milyen elképesztő hatással lehet Lady Russellra a kapitány megjelenése, annyira, hogy a
szemét sem tudja levenni róla, s mennyire meglepődhet, hogy elmúlt fölötte nyolc-kilenc
esztendő, más éghajlat alatt, kimerítő szolgálatban, s nem viselte meg, éppolyan vonzó a
külseje.
Lady Russell végre feléje fordult. „És most ugyan mit mond majd róla?” - tette fel magának a
kérdést szorongva Anne.
- Bizonyára érdekel - mondta -, hogy mit néztem olyan sokáig; bizonyos függönyöket
szerettem volna felfedezni, melyekről Lady Alicia és Mrs. Frankland beszélt tegnap este.
Valami szalonfüggönyről regéltek, állítólag az utcának ezen a felén, amelyiknél szebbet nem
láttak egész Bathban. A házszámra nem emlékeztek pontosan, s megpróbáltam eltalálni,
melyik házról lehetett szó; de hát őszintén szólva sehol sem látok a leírásuknak megfelelő
függönyt.
Anne föllélegzett, elpirult, mosolygott, s nem tudta, kit sújtson sajnálkozó lekicsinyléssel,
magát-e vagy barátnőjét - legjobban az bosszantotta, hogy a sok óvatoskodásban
elszalasztotta a pillanatot, és most nem tudja, észrevette-e őket a kapitány avagy sem.
Eltelt egy-két nap, de nem történt semmi. A színház vagy a vigadóépületek, ahol összetalál-
kozhattak volna, nem voltak elég előkelőek az Elliotoknak, akik semmi más esti szórakozást
nem tudtak elképzelni, csak a rangbéliek elegáns és ostoba estélyét, s egyre több meghívást
kaptak és fogadtak el; és Anne belefáradt a tehetetlenségbe, belebetegedett, hogy nem tud
semmit, erősebbnek képzelte magát, mivel erejét nem tehette próbára, s alig várta már a hang-
verseny napját. Lady Dalrymple egyik pártfogoltja ugyanis jutalomjátékra készült. Ott
természetesen meg kell jelenniök. Valóban jó koncertnek ígérkezett, márpedig Wentworth
kapitány nagyon szereti a zenét. Csak pár percig beszélhessen vele megint, azt képzelte, azzal
is beéri; s úgy érezte, meglesz a bátorsága, hogy megszólítsa, csak alkalom adódjék rá.
Elizabeth keresztülnézett rajta, Lady Rusell észre sem vette; ettől csak megjött a bátorsága:
úgy érezte, fokozott figyelemmel tartozik a férfinak.
Anne félig-meddig megígérte Mrs. Smithnek, hogy nála tölti az estét; de sietve fölkereste, s
azzal a határozott ígérettel mentette ki magát, hogy másnap kiadós látogatással kárpótolja.
Mrs. Smith nyájasan belenyugodott.
- De holnap aztán számoljon be mindenről. Ki lesz ott?
Anne elsorolta a neveket. Mrs. Smith nem tett rá megjegyzést, de mikor Anne indulni készült,
félig komolyan, félig tréfásan mondta:
- Nos, szívből kívánom, hogy kellemes estéje legyen; és hacsak lehet, jöjjön el hozzám
holnap; mert olyasmit sejtek, hogy ezentúl már nem élvezhetem sokszor a társaságát.
Anne meglepődött, zavarba jött, egy percre tanácstalanul megállt, de aztán sietve indulnia
kellett, s ezt nem is nagyon bánta.
 Nyolcadik fejezet

Sir Walter két lányával és Mrs. Clay-vel társaságukból elsőnek érkezett a koncert színhelyére;
és mivel meg kellett várniuk Lady Dalrymple megjelenését, a nyolcszögletű terem kandallója
közelében helyezkedtek el. Ám alighogy elhelyezkedtek, ismét nyílt az ajtó, s Wentworth
kapitány lépett be, egymaga. Anne volt a legközelebb hozzá, egy kicsit még előbbre is húzó-
dott, és azonnal megszólította. A kapitány a köszöntő meghajlás után tovább akart menni, de
Anne szelíd „hogy van”-jára megmásította szándékát, odalépett és megállt mellette, hogy
hasonlóképpen érdeklődjék, bár ott volt a háttérben a félelmetes apa és nővér. Mögötte
voltak, szerencsére, legalább nem látta Anne, milyen képet vágnak, s tehette, amit helyesnek
tartott.
Miközben beszélgettek, Anne meghallotta, hogy apja és Elizabeth suttog egymással. Nem
értette ugyan, de sejtette, miről; mivel Wentworth kapitány ismét meghajolt, tudhatta, apja
jónak látta egy bólintással nyugtázni ismeretségüket, még volt annyi ideje, hogy a szeme
sarkából oldalt pillantson, s lám, maga Elizabeth is alig észrevehetően bókolt. Elkésett és
éppenséggel nem szívélyes köszöntés volt, de több a semminél, s Anne mindjárt jobb kedvre
hangolódott.
Már megtárgyalták Bath időjárását is, a hangversenyt is, s kezdett vontatottá válni a beszélge-
tés, kevés mondanivaló maradt, és Anne minden pillanatban attól tartott, hogy a kapitány
továbbmegy; ám az egyáltalán nem sietett, s élénken, kissé mosolyogva, felcsillanó szemmel
mondta:
- Alig láttam, mióta Lyme-ban megéltük azt az emlékezetes napot. Azt hiszem, nagyon meg-
viselte az a megrázkódtatás, talán annál is inkább, mert nem engedte, hogy úrrá legyen
magán.
Anne az ellenkezőjét bizonygatta.
- Iszonyú pillanat volt - folytatta a kapitány -, iszonyú nap! - Eltakarta a szemét, mintha még
mindig fájdalmasan érintené az emlék; ám a következő pillanatban ismét kissé mosolyogva
hozzátette: - Mégis olyan hatása volt... olyan következményei lettek annak a napnak, melyek
egyáltalán nem iszonyúak, ellenkezőleg... Magának annyira helyén volt az esze, hogy
Benwicket ajánlotta, mint aki legalkalmasabb arra, hogy orvost hozzon, de sejtelme sem
lehetett róla, hogy ő lesz majd a legjobban érdekelt a beteg felgyógyulásában.
- Természetesen, nem. De úgy látszik... legalábbis remélem, boldog házasság lesz belőle.
Mindkettő kifogástalanul tisztességes és egyformán jó természetű.
- Így van - helyeselt a férfi, s kissé félrenézett -, de ezzel aztán végére is értünk a hasonló
vonásoknak. Teljes szívemből boldogságot kívánok nekik, és mindennek örvendek, ami ezt
előmozdítja. Legalább otthon nem kell nehézségekkel megküzdeniük, nincs ellenállás, nincs
szeszélyeskedés, halogatás... A Musgrove szülők ebben is magukhoz híven, kedvesen és
tiszteletre méltóan viselkednek, szerető szülői szívvel nem akarnak semmi mást, csak elő-
segíteni leányuk boldogságát. És ez nagymértékben, igen erősen hozzá is járul a boldog-
ságukhoz; talán jobban, mint...
Elhallgatott. Nyilván hirtelen eszébe jutott a múlt, és megsejtette, mit érez most Anne, hogy
annyira elpirul, és a padlóra szegezi tekintetét. Torkát köszörülte, majd tovább beszélt:
- Megvallom, véleményem szerint egy bizonyos ponton erősen különböznek egymástól,
túlságosan is, mégpedig egyáltalán nem lényegtelen dologban, s ez az intelligencia... Én
Louisa Musgrove-ot nagyon szeretetreméltó, kedves lánynak tartom, aki még értelmes is. De
Benwick több ennél. Okos ember, sokat olvas... és megvallom, kicsit meglep, hogy beleszere-
tett Louisába. Ha hálából fakadt volna ez az érzés, ha azért szerette volna meg, mert érezte,
hogy vonzódik hozzá, akkor más volna a helyzet. De semmi okom ezt hinni. Ellenkezőleg,
úgy látom, Benwick részéről hirtelen fellángoló érzelemről van szó, és ez meglep. Olyan
férfi, mint ő, az ő helyzetében! Egy sokat szenvedett, sebzett, szinte összeroppant férfi! Fanny
Harville egészen kiváló teremtés volt; és a szerelmük igaz szerelem. Egy férfi sosem gyógyul
ki abból, ha ilyen nőt szeretett... nem is szabad kigyógyulnia, de lehetetlen is.
De akár azért, mert tudatára ébredt, hogy barátja mégiscsak kigyógyult, akár mert valami
egyébnek ébredt tudatára, nem folytatta tovább; és Anne, bár az utolsó mondatokat már a
heves felindulás hangján mondta a férfi, s a teremben is egyre nagyobb volt a zaj, az ajtó
örökké nyílt-csukódott, a folytonos jövés-menésben is megértette minden szavát,
megdöbbent, ujjongott, zavarba jött, szapora lett a lélegzete, és egyetlen pillanatban százféle
érzés kavargott benne. Képtelen volt erről a tárgyról beszélni; rövidke szünet után mégis
szükségét érezte, hogy megszólaljon, de legkevésbé sem óhajtván egészen másfelé terelni a
beszélgetést, csak ennyit kérdezett:
- Ha jól tudom, maga jó ideig Lyme-ban maradt?
- Körülbelül két hétig. Nem mehettem el, míg nem voltam biztos Louisa felgyógyulásában.
Túlságosan nagy felelősség terhelt azért, ami történt, semhogy könnyen megnyugodhattam
volna. Az én hibám volt... csakis az enyém. Louisa nem makacskodhatott volna, ha én nem
vagyok annyira gyönge. Lyme környéke csodaszép. Bejártam gyalog is, lóháton is; és minél
többet láttam belőle, annál jobban elbűvölt.
- Én is nagyon szeretném egyszer jobban megnézni Lymeot - mondta erre Anne.
- Csakugyan? Nem gondoltam volna, hogy efféle érzéssel gondol Lyme-ra. Hiszen ott csak
ijedségben és kellemetlenségben volt része... Folytonos idegfeszültségben, lelki megpróbál-
tatásban. Azt hittem, az utolsó benyomások alapján nagyon rossz emlékei maradtak Lyme-
ról.
- Kétségtelenül nagyon keserves órák voltak azok - felelte Anne -, de sokszor van úgy, hogy a
baj elmúlik, s az emlék mégis kellemes marad. Az ember azért még szerethet egy helyet, mert
ott valami baj történt, csak akkor nem, ha ott másban sem volt része, csak kínban, bajban,
szenvedésben... s ez semmiképpen sem áll Lyme-ra. Csak az utolsó két óra hozott ránk bajt és
aggodalmat; ám előtte nagyon élvezetesen telt az idő. Mennyi újdonság és szépség! Igaz,
olyan keveset utaztam életemben, hogy számomra minden új hely érdekes... De Lyme-ban
igazán sok szépet láttunk; egyszóval - most elpirult egy kicsit, mert egy-két dolog eszébe
jutott -, mondhatom, nagyon kellemes benyomást tett rám az a város.
Mire idáig jutott, ismét nyílt az ajtó, s ezúttal mindenki megjelent, akire vártak. - Lady
Dalrymple, Lady Dalrymple hallatszott mindenfelől, s amennyire a sietség összeegyezethető a
választékos eleganciával, olyan igyekezettel lépett elő köszöntésére Sir Walter két hölgyével.
Lady Dalrymple és Miss Carteret tehát a véletlenül ugyanakkor érkezett Mr. Elliot és Wallis
ezredes kíséretében bevonult a terembe. A többiek csatlakoztak hozzájuk, Anne is, aki termé-
szetesen nem fonhatta ki magát ebből a társaságból. Eltávolodott Wentworth kapitány mellől.
Érdekes, talán túlságosan is érdekes beszélgetésük megszakadt egy időre; ám a sajnálkozás
eltörpült ahhoz képest, amilyen boldogságot érzett! Az elmúlt tíz percben többet tudott meg a
férfinak Louisa iránti érzelmeiről, többet érzelmei teljes világáról, mint amennyit remélni
mert. Most már alávetette magát mindannak, amit a társas élet szabályai megkövetelnek tőle,
s míg részt vett az általános üdvözlésben és udvariaskodásban, jóleső izgalom árasztotta el.
Jóindulattal tekintett mindenkire. Olyan gondolatok jártak a fejében, hogy könnyen lehetett
kedves és szívélyes, sőt még sajnált is mindenkit, aki most kevésbé boldog nála.
Boldogságát némileg mérsékelte, hogy a körből kiszabadulva azt kellett látnia, hogy Went-
worth kapitány nincs az iménti helyén. Körülnézett s észrevette, hogy éppen abban a pillanat-
ban lépett be a koncertterembe. Hát elment - már el is tűnt a szeme elől; Anne sajnálkozott
egy pillanatig. De hiszen hamarosan megint találkoznak. A kapitány most már keresni fogja
őt, s meg is találja, még mielőtt az estély véget ér. Pillanatnyilag talán jobb is, hogy
nincsenek együtt. Neki, úgy érzi, szüksége van egy kis időre, míg összeszedi magát.
Megérkezett Lady Russell, s amint a társaság így együtt volt, már csak rangsorba kellett
rendeződniök, s bevonulhattak a koncertterembe; eközben külön-külön mindenki megtette a
magáét, hogy minél több szempárt vonzzon magára, minél több suttogást fakasszon, s annyi
embert háborgasson, amennyit csak lehetséges.
Nagyon, de nagyon boldog volt e bevonulása közben a két Elliot kisasszony, Elizabeth
csakúgy, mint Anne. Elizabeth kart karba öltve Miss Carterettel, szemét Dalrymple vicomte
özvegyének széles hátára függesztve, úgy érezte, már semmi kívánnivalója nem maradt e
földön; Anne pedig... de hát méltánytalanság volna vele szemben, ha megkísérelnénk össze-
vetni kettejük boldogságának természetét; nővére boldogságának forrása hiúság és önzés, az
övé csupa nagylelkűség és szeretet.
Anne meg se látta, nem is vette semmibe a terem pompás ragyogását. Belülről fakadt a
boldogsága. Szeme csillogott, orcája égett - ám erről sem volt tudomása. Semmi egyébre nem
gondolt, csakis az elmúlt félórára, s miközben a széksorok közt helyükre igyekeztek, mindent
újra átélt magában. Amint a férfi megválasztotta a témáit, kifejezései, de még inkább tekintete
és magatartása - mindez csak egyetlenegyet jelenthet. Amint elmondta véleményét Louisa
Musgrove fogyatékosságairól, mint aki alig várja, hogy elmondhassa, ahogy kifejtette,
mennyire csodálkozik Benwicken, és mit tart az első, nagy szerelemről - a megkezdett, s be
nem fejezett mondatok, a félig elfordított tekintet, majd a több mint félig beszédes szem -,
mindez arra vall, hogy szíve mégis visszatért végre hozzá; nincs már benne harag, sértő-
döttség, nem akarja kerülni; hogy mindezek helyébe nemcsak barátság és megbecsülés lépett,
hanem valami, ami - igen, ami a múlt gyengéd érzéseire emlékeztetett. Nem tudta mással
magyarázni a változást: a férfi szereti őt.
Efféle gondolatok és hozzájuk kapcsolódó ábrándképek foglalkoztatták, s ez olyan izgalomba
hozta, hogy képtelen volt bármire figyelni; áthaladt a termen, de egy másodpercre sem
fedezte fel a kapitányt, nem is igen kereste. Mikor kijelölték ülőhelyüket, s mindannyian
elhelyezkedtek, körülnézett, vajon a teremnek nem ugyanabba a részébe kerültek-e, de nem,
tekintete sehol sem talált rá; s mivel éppen megnyitották a hangversenyt, egyelőre szerényebb
boldogsággal kellett beérnie.
A társaságot két szomszédos padhoz irányították, és kétfelé oszlottak: Anne az elülsőre került,
és Mr. Elliot, barátja, Wallis ezredes közreműködésével, olyan ügyesen mesterkedett, hogy
közvetlen mellette szerzett ülőhelyet magának. Elliot kisasszony unokatestvérei körében,
Wallis ezredes bókjainak céltáblájaként teljesen elégedett volt a helyével.
Anne pillanatnyi lelkiállapotának tökéletesen megfelelt a koncert, a zene éppen annyira
foglalta el, amennyire kívánatos volt: azonosult a gyengéd pillanatokkal, volt hangulata a
vidámsághoz, figyelme a filozofikushoz és türelme az unalmashoz; soha életében nem
élvezett még hangversenyt ennyire, legalábbis az első részét. A vége felé egy olasz dalt
követő rövid szünetben elmagyarázta Mr. Elliotnak a szöveget. Kettejüknek közösen volt egy
műsoruk.
- Körülbelül ez az értelme a szövegnek - mondta Anne -, helyesebben ez a szöveg szó szerinti
jelentése, mert kérdés, hogy egy olasz szerelmes dal esetében beszélhetünk-e értelemről... de
amennyire tudtam, megpróbáltam visszaadni a jelentését; nem állítom, hogy jól értem a
nyelvet. Nagyon szerény az olasz tudásom.
- Hogyne, igen, látom. Persze, hogy nem ért hozzá. Csupán annyira érti a nyelvet, hogy
ezeket az áttételes, több értelmű, tömör olasz verssorokat első látásra világos, érthető, elegáns
angol nyelven adja vissza. Fölösleges tovább bizonygatnia a tudatlanságát... Máris tökéletesen
meggyőzött.
- Hogyan is tiltakozhatnék ilyen kedves, udvarias szavak ellen! De azért rosszul járnék, ha
igazán hozzáértő vizsgáztatna.
- Nem azért járok már jó ideje a Camden Place-re - válaszolt a férfi -, hogy ne ismerném
Anne Elliot kisasszonyt; azt tartom, túlságosan szerény ahhoz, hogy a világ félig is tudomást
szerezzen műveltségéről, műveltsége viszont sokkal nagyobb, semhogy ennyire szerény
legyen. Ez a szerénység egyetlen más hölgy esetében sem lenne természetes.
- Ugyan, szégyellje magát!... Túlságba viszi a bókot. Már elfelejtettem, mi lesz a következő
szám - ezzel elfordult tőle, és a műsort böngészte.
- Talán - folytatta Mr. Elliot súgva -, talán régebben volt alkalmam a jellemével megismer-
kedni, semmint tudhatná.
- Csakugyan?... És vajon hogyan? Hiszen csak azóta ismer, amióta Bathban vagyok; azelőtt
legfeljebb a családomtól hallhatott felőlem.
- Nos, hírből sokkal hamarabb ismertem, méghozzá olyanoktól hallottam magáról, akik kö-
zelről és bensőségesen ismerik. Sok évvel ezelőtt beszéltek nekem magáról. Az egyénisé-
géről, természetéről, képességeiről, modoráról... mindezt elemezték számomra,
megjelenítették előttem.
Mr. Elliot nem csalatkozott: sikerült olyan érdeklődést keltenie, amilyet remélt. Ugyan ki
képes efféle rejtélynek ellenállni? Hogy egy új ismerős régen hallott róla, olyanoktól, akiknek
nevét sem tudja, megfoghatatlan; Anne-t gyötörte a kíváncsiság. Találgatott, faggatta unoka-
fivérét, hiába. Az nagyon élvezte a helyzetet, de többet elárulni nem volt hajlandó.
- Nem, nem... Talán majd máskor, most semmi esetre sem. - Nevet nem mond, de biztosít-
hatja, így volt szó szerint. Sok-sok évvel ezelőtt olyan megnyugtató szavakkal beszéltek neki
Miss Anne Elliotról, hogy csillapíthatatlan érdeklődést keltettek benne, s ő türelmetlen
kíváncsisággal várta, hogy végre megismerje.
Anne elképzelni sem tudta, ki szólhatott róla sok évvel ezelőtt ilyen kedvezően, hacsak nem
Wentworth kapitány bátyja, a monkfordi Mr. Wentworth találkozott Mr. Elliottal társaságban,
de nem volt mersze rákérdezni.
- Az Anne Elliot névnek - folytatta a férfi - már régóta érdekes csengése van számomra. Már
nagyon régen izgatja a fantáziámat; és ha merészelném, elsuttognám az óhajomat, bárcsak
sohasem változna meg ez a név.
Körülbelül ezeket mondhatta; de Anne nem tudta pontosan, mert ezzel egyidőben egy másik
beszélgetés kötötte le a figyelmét, közvetlenül a háta mögött, s ehhez képest minden egyéb
jelentéktelennek tűnt. Apja és Lady Dalrymple beszélgettek.
- Jóvágású férfi - jelentette ki Sir Walter -, rendkívül jóvágású.
- Igazán nagyon szép fiatalember! - helyeselt Lady Dalrymple. - Ilyen kitűnő fellépésű
férfival nemigen találkozik az ember Bathban. Azt hiszem, ír lehet.
- Nem az, történetesen ismerem. Köszönő viszonyban állunk egymással. Wentworthnek
hívják, Wentworth kapitány, a tengerészettől. Nővérének a férje a bérlőm Somersetshire-ben.
Croft. Ő bérli most Kellynch kastélyt.
Míg Sir Walter ezeket mondta, Anne megpillantotta nem messze Wentworth kapitányt
nagyobb férfitársaságban. De amint feléje tekintett, úgy tűnt, mintha hirtelen elfordítaná a
szemét. Ez volt a benyomása. Mintha csak egy pillanattal késett volna el; de ameddig figyelni
merte, a férfi többé feléje sem tekintett; csakhogy a hangverseny tovább folytatódott, s Anne
kénytelen volt a zenekarnak szentelni figyelmét s előrenézni.
Mikor ismét megkockáztathatott egy pillantást, a kapitány már nem volt ott. Hozzá közelebb
akkor sem jöhetett volna, ha akar; annyira közrefogták és beszorították a helyére; de azzal is
beérte volna, ha egy pillantását elfogja.
Egyébként Mr. Elliot is idegesítette. Már semmi kedve nem volt beszélgetni vele. Bárcsak ne
lenne annyira a közelében.
Az első rész végére értek. Azt remélte, most majd jobbra fordul a helyzet; és csakugyan,
miután folyt egy darabig a semmitmondó beszélgetés, akadt a társaságban, aki teázni kívánt.
Anne ama kevesek közé tartozott, akik nem kívántak helyet változtatni. Ülve maradt - de
Lady Russell is; ám az az öröm érte, hogy megszabadult Mr. Elliottól; arra pedig,
bármennyire is szereti, végképp nem volt hajlandó, hogy Lady Russellra való tekintettel
lemondjon a beszélgetésről Wentworth kapitánnyal, ha az alkalmat ad rá. Lady Russell
arckifejezéséből ugyanis arra következtetett, hogy észrevette a kapitányt.
Csakhogy az nem jött. Anne némelykor azt képzelte, őt látja kissé távolabb, de csak nem jött.
A várva várt szünet a végéhez közeledett, és nem történt semmi. A többiek visszaszállin-
góztak, lassanként megtelt a terem, ismét birtokba vették a padokat, és újra előttük állt
egyórai élvezet vagy megpróbáltatás, egy óra zene, öröm vagy unalom, aszerint, igazán
szereti-e valaki a zenét, vagy csak megjátssza. Anne-re, úgy tetszett, egy óra izgalom vár.
Nem távozhat nyugodtan ebből a teremből anélkül, hogy ne lássa még egyszer Wentworth
kapitányt, ne váltsanak egymással legalább egy barátságos pillantást.
Mikor újra elhelyezkedtek, sokan máshova ültek, ami végül is kedvezően alakult Anne
számára. Wallis ezredes nem kívánt leülni, Elizabeth és Miss Carteret szabadkozást kizáró
módon invitálta Mr. Elliotot, hogy foglaljon helyet kettejük közt; aztán további
helycserékkel, némi ravaszkodással sikerült Anne-nek annyival közelebb kerülnie a pad
végéhez, hogy most már elérhető volt a sorok közt elhaladók számára. Kénytelen volt magát
Miss Larolles-hoz hasonlítani, az utolérhetetlen Miss Larolles-hoz3 - de azért megtette, ha
nem is lett sok eredménye; ám néhány szomszédja korai távozása révén tovább javult a
helyzet, s még mielőtt a hangverseny véget ért, a pad szélén találta magát.
Így állt a dolog, már egy-két üres hely is akadt mellette, mikor ismét megpillantotta Went-
worth kapitányt. Elég közel volt, sőt észre is vette őt. Komoran nézett maga elé, habozni
látszott, aztán mégis lassacskán annyira közeledett hozzá, hogy beszédbe is elegyedhettek.
Anne érezte, hogy valami nincs rendjén. Letagadhatatlan volt a különbség. Egészen
megváltozott az arckifejezése ahhoz képest, ahogy a nyolcszögű teremben beszélt vele,
meghökkentően más. Mi történhetett? Előbb apjára, aztán Lady Russellra gondolt, talán
barátságtalanul, elutasítóan tekintettek rá? A kapitány a hangversenyről kezdett beszélni,
meglehetősen feszes arccal, úgy valahogy, amint az uppercrossi Wentworth kapitány szokott;
csalódott, mondta, jobb éneklést várt, és csöppet sem bánja, hogy hamarosan vége lesz az
egész produkciónak. Anne olyan ügyesen vette védelmébe az előadást, hogy azért kedvesen
elismerte a másik érzéseinek jogosságát is, úgyhogy az kissé felengedett, sőt mosolyogva
válaszolt. Pár percig beszélgettek, s a hangulat tovább javult; a kapitány már a padot
nézegette, mint aki elfoglalásra érdemes ülőhelyet fedezett fel; ebben a pillanatban Anne
kénytelen volt hátrafordulni, mert valaki megérintette a vállát - Mr. Elliot elnézést kért, de
ismét Anne-hez kell fordulnia, megint csak az olasz szöveg miatt. Miss Carteret nagyon
szeretné tudni, miről szól majd a következő dal. Anne erre nem mondhatott nemet; még soha
életében nem áldozott ilyen fájó szívvel az udvariasság oltárán.
Alig pár perc telt bele, hiszen igyekezett a dolgát olyan rövidre fogni, amennyire csak tehette,
míg ismét rendelkezett magával, megfordult, körülnézett, s ott látta Wentworth kapitányt
3
Fanny Burney angol író (1752-1840) Cecilia című regényének egyik komikusan tolakodó figurája.
közvetlen közelében; fölöttébb tartózkodó modorban sietve elköszönt, s jó éjszakát kívánt.
Megy már, mondta, siet, otthon kell lennie, amilyen hamar csak lehetséges.
- Nem volna érdemes maradni még egy kicsit és megvárni a következő dalt? - kérdezte Anne,
s hirtelen eszébe jutott valami, amiért csak még jobban marasztalta.
- Nem! - felelt nyomatékosan a kapitány. - Nincs miért maradnom! - S azon nyomban el is
ment.
Féltékeny Mr. Elliotra! Ez az egyedül érthető magyarázat. Wentworth kapitány féltékeny! És
az ő szerelmére! Hihette volna ezt egy héttel - csak három órával ezelőtt! Egy pillanatra ki-
mondhatatlan boldogságot érzett. Ám sajnos, nagyon is ellentétes gondolatok léptek a
nyomába. Hogyan lehet elaltatni az ilyen féltékenységet? Hogyan adja tudtára az igazságot?
A kedvezőtlen körülmények között hogy szerezhet tudomást a kapitány az igazi érzéseiről?
Kétségbeesve gondolt Mr. Elliot udvarlására - kiszámíthatatlan, mennyi bajt okozhat még.
 Kilencedik fejezet

Anne másnap délelőtt örömmel emlékezett ígéretére, Mrs. Smithhez készült; elsősorban
annak örült, hogy kötelezettsége elszólítja hazulról abban az időben, amikor minden
valószínűség szerint Mr. Elliot hozzájuk látogat. Mindennél fontosabb volt most, hogy őt
elkerülje.
Tulajdonképpen rendkívüli jóindulattal gondolt rá. Bár széptevése bajt okoz, mégis hálával,
megértéssel, talán még együttérzéssel is tartozik neki. Önkéntelenül is elgondolkoztatták
megismerkedésük rendkívüli körülményei; hogy az unokabátyja némi joggal számít az
érdeklődésére a helyzet alakulása s a maga érzelmei miatt, melyeket sok évvel ezelőtti
értesülések befolyásoltak. Mindez együttvéve nagyon különös - hízelgő, de kínos. Van sajná-
latos is benne. Azzal nem érdemes foglalkozni, mit érezne most, ha Wentworth kapitánynak
nem volna szerepe az ügyben; mert Wentworth kapitány igenis van, létezik; és akár jól, akár
rosszul végződik ez a feszült, várakozással teljes állapot, szíve örökre az övé. Úgy érzi, más
férfiaktól nem választaná el jobban az sem, ha egybekelnének, mint ahogy az sem, ha végleg
el kell válniuk egymástól.
Gyönyörűséges ábrándok olthatatlan szerelemről, örök állhatatosságról; Bath utcái talán még
sosem szolgáltak színteréül ilyen csodás álmoknak, mint amelyekkel Anne játszadozott útban
a Camden Place-ről a Westgate Buildings felé. Mintha megtisztult, sőt illatfelhőbe borult
volna az út, amerre mennie kellett.
A szíves fogadtatás biztos volt; de barátnője különösen hálásnak látszott, amiért eljött, mintha
nem is nagyon számított volna rá, holott megállapodtak az időpontban.
Mindenekelőtt apróra mindent tudni kívánt a hangversenyről; Anne olyan boldogan emlé-
kezett az estre, hogy örömmel szólt róla, az arca is sugárzott. Szívesen elmondott mindent,
amit mondhatott, ámde attól, aki jelen volt, mégsem érik be ennyivel, nem elégítette ki
beszámolója az olyan érdeklődőt, mint Mrs. Smith, aki rövid úton, egy mosónő és egy pincér
közvetítésével már sokkal többet hallott általánosságban az esemény sikeréről és bevételéről,
mint amennyit Anne mesélni tudott róla; most pedig a társaság összetételéről hiába tett fel
részletekbe menő kérdéseket. Mrs. Smitht név szerint ismert minden nevezetes személyt,
minden Bathban tartózkodó notabilitást.
- Úgy tudom, ott voltak a Durand gyerekek - mondta -, tátott szájjal lesték a zenét, akár a
verébfiókák az eleséget. El nem mulasztanának soha egyetlen hangversenyt sem.
- Hogyne, ott voltak. Én ugyan nem láttam őket, de Mr. Elliottól hallottam felőlük.
- És Ibbotsonék megjelentek vajon?... a két szépség azzal a hosszú ír katonatiszttel... állítólag
erősen udvarol az egyik lánynak.
- Nem tudom, azt hiszem, nem voltak ott.
- És az öreg Lady Mary Maclean? Fölösleges kérdés. Hiszen tudom, sosem mulaszt el
ilyesmit; őt biztosan látta. Nem lehetett tőle messze, hiszen tudom, maguk is Lady
Dalrymple-ékkel voltak, s nyílván az előkelőségek sorában ültek a zenekar körül.
- Nem. Magam is ettől féltem. Minden vonatkozásban nagyon kellemetlen lett volna szá-
momra. Szerencsére Lady Dalrymple jobban szeret távolabb ülni; s igazán nagyon jó helyünk
volt... jól lehetett hallani, látni már kevésbé.
- Ó, annyit azért látott, hogy jól szórakozzék. Persze, persze, értem én. Akármilyen sokaság-
ban, mindig találunk bizonyos egyéni szórakozást is, s ez nyilván megvolt. A maguk
társasága olyan nagy volt, hogy beérte vele.
- Azért jobban is körülnézhettem volna - felelte Anne, s beszéd közben tudatában volt, hogy
bizony eleget nézegetett körbe-körbe, csupán nézelődésének célja volt igen szűkre szabott.
- Dehogyis... volt jobb dolga is. Mondania sem kell, nagyon kellemes estéje volt. Látom a
szeméből. Világosan látom, mint teltek az órák... Mindig kellemes dolgokat hallhatott. Ha
nem zenét, akkor szavakat.
Anne mosolyogva kérdezte: - Ezt is a szememből látja?
- Bizony. Egész lénye azt sugallja, hogy tegnap este annak a valakinek a társaságában volt,
akit a világ legkellemesebb emberének tart, s e pillanatban jobban érdekli, mint kívüle az
egész világ együttvéve.
Anne egész arcát elöntötte a pirosság, de nem szólt semmit.
- És mivel ez a helyzet - folytatta rövid szünet után Mrs. Smith -, elhiheti, tisztában vagyok
azzal, milyen kedves magától, hogy eljött hozzám ma délelőtt. Igazán nagyon kedves
magától, és nagyra értékelem, hogy itt ül velem, amikor másvalaki is igényt tart az idejére,
márpedig az sokkal élvezetesebb volna.
Anne ezt meg se hallotta. Nagyon meglepte, sőt kissé zavarba is hozta a dolog, sehogy sem
értette, hogyan szerezhetett tudomást barátnője Wentworth kapitányról. Újabb rövid hallgatás
után Mrs. Smith ismét kérdéssel fordult hozzá:
- Mondja, tud a mi ismeretségünkről Mr. Elliot? Tud arról, hogy Bathban vagyok?
- Mr. Elliot! - ismételte a nevet meglepődve Anne, és feltekintett. Pillanatnyi gondolkodás
után rájött, miféle tévedésről van itt szó. Nyomban megértett mindent; aztán, hogy bizton-
ságban tudta magát, a bátorsága is megjött, s most már higgadtabban folytatta:
- Ismeri Mr. Elliotot?
- Hosszú ideig ismeretségben álltam vele - válaszolt komolyan Mrs. Smith. - De kapcsolatunk
elég régen megszakadt. Jó ideje nem is találkoztunk.
- Erről fogalmam sem volt. Maga sosem említette. Ha tudom, megragadom az alkalmat, hogy
szóljak unokabátyámnak maga felől.
- Az igazat megvallva - felelte Mrs. Smith most már szokott derűs arckifejezésével -,
pontosan arra akartam megkérni, hogy ragadja meg az alkalmat. Szeretném, ha szólna
felőlem Mr. Elliotnak. A támogatását kérem, érvényesítse befolyását nála. Mr. Elliot életbe
vágó szolgálatot tehet nekem, és ha maga, drága Anne, olyan jó, hogy a magáévá teszi az
ügyemet, akkor természetesen már el is van intézve.
- Boldogan megteszek mindent, amivel bármi csekély mértékben is a javát szolgálom...
Remélem, semmi kétsége afelől, hogy szívesen megteszem - felelte Anne -, csak azt gyaní-
tom, nagyobb befolyást tulajdonít nekem, illetve azt hiszi, több joggal szólhatok bele Mr.
Elliot dolgaiba, mint amennyire a valóságos helyzet lehetővé teszi. Nyilván, ki tudja, miért,
azt teszi fel rólam. Ámde ne tartson egyébnek, csupán Mr. Elliot rokonának. Ha ebben a meg-
világításban is olyannak látja a dolgot, hogy unokahúga méltán kérheti tőle, akkor ne
habozzon, közölje velem, mit tehetek.
Mrs. Smith átható pillantást vetett rá, aztán mosolyogva mondta:
- Úgy látom, elsiettem a dolgot, bocsásson meg. Meg kellett volna várnom a hivatalos
értesítést. Ha így van, drága Elliot kisasszony, adja tudtára régi barátnőjének, mikor szabad
szólnia. Jövő héten? Jövő héten talán már nekem is szabad feltennem, hogy minden el-
rendeződött, és akkor én is előhozakodhatom önző igényeimmel Mr. Elliot sorsának szeren-
csés fordulatában.
- Nem - folytatta Anne -, sem a jövő héten, sem az utána következőn, sem azután. Higgye el
nekem, amire gondol, semelyik héten sem következik be. Én sohasem leszek Mr. Elliot
felesége. De nagyon szeretném tudni, honnan veszi ezt.
Mrs. Smith ismét rátekintett, előbb komolyan, aztán elmosolyodva csóválta a fejét, s
felkiáltott:
- Ó, most aztán igazán nem értem! Bárcsak tudnám, mit akar mondani! Úgy hiszem, nem lesz
hajthatatlan, amikor eljön az ideje. Tudja, míg az nincs itt, mi nők mindig azt hangoztatjuk,
hogy nem kell nekünk senki. Természetesen mindenkit kikosarazunk, míg csak meg nem kért.
De miért is lenne hajthatatlan? Hadd szóljak... nem nevezhetem barátomnak, legfeljebb
egykori jó barátom érdekében. Hol talál hozzá fogható férjet? Ilyen kellemes, ilyen tökéletes
fellépésű úriembert? Hadd szóljak Mr. Elliot mellett. Annyi bizonyos, Wallis ezredestől
egyebet nem hall felőle, csak jót; márpedig Wallis ezredesnél senki sem ismerheti jobban.
- Drága Mrs. Smith, Mr. Elliot felesége alig fél éve halt meg. Nem is illik feltenni róla, hogy
komolyan udvarol.
- Ó, ha más ellenvetése nincs - kiáltott fel ravaszkásan Mrs. Smith -, akkor semmi baj Mr.
Elliottal, nem fáj már érte a fejem! Csak arra kérem, jussak eszébe, amikor összeházasodnak,
semmi másra. Mondja meg neki, hogy barátnője vagyok, akkor talán vállalja azt a csekély
fáradságot, amire megkérném; nagyon természetes, hogy jelenlegi helyzetében, amikor
annyiféle dolga és kötelezettsége van, igyekszik elhárítani magától, illetve kibújni, ami alól
csak lehetséges... talán nagyon is természetes. Százból kilencvenkilencen ugyanezt tennék.
Arról persze fogalma sincs, milyen fontos ez a dolog nekem. Nos, drága Elliot kisasszony,
remélem és kívánom, sőt bízom benne, hogy nagyon boldog lesz. Mr. Elliot elég értelmes
hozzá, hogy értékelni tudjon olyan nőt, amilyen maga. A maga békessége nem szenved majd
hajótörést, mint az enyém. Biztonságban lehet a nagyvilág dolgaiban, csakúgy, mint az ő
jellemét illetően. Őt nem lehet félrevezetni, nem tudják majd olyasmibe belerántani, amivel
anyagi romlásba kergetik.
- Nem - felelt Anne -, készséggel elhiszem, hogy unokafivéremet nem érheti ilyesmi.
Nyugodt, megfontolt embernek látszik, aki nem enged veszedelmes befolyásnak. Becsülöm,
tisztelem eddigi tapasztalataim alapján, semmi okom rá, hogy másként vélekedjem. Csakhogy
nem ismerem régóta; s úgy vélem, nem az az ember, aki egyhamar alaposan kiismerhető. De
kedves Mrs. Smith, az a mód, amint beszélek róla, még mindig nem győzi meg arról, hogy
számomra ő nem jelent semmit? Pedig elég szenvtelenül beszéltem. És esküszöm, hogy nem
jelent számomra semmit. Ha pedig bármikor megkéri a kezemet (s nagyon kevés okom van
azt hinni, hogy ez egyáltalán eszébe jutott), nem mondok igent. Biztosítom róla, higgye el:
nem. S higgye el azt is, Mr. Elliotnak semmi része nem volt abban, hogy nagyon élveztem a
tegnap esti koncertet, amint feltételezte... Nem Mr. Elliot tette kellemessé; nem Mr. Elliot az,
aki...
Elhallgatott, megbánta, hogy ennyit is mondott, és mélyen elpirult; de hát kevesebbel nem ért
volna célt. Mrs. Smith aligha hitte volna el, hogy Mr. Elliot itt szóba sem jöhet, ha nem
sejteti, hogy van másvalaki. És csakugyan, barátnője nyomban beadta a derekát, mégpedig
úgy, hogy semmit sem sejtett abból, ami a dolog mögött rejlik; Anne pedig, nehogy többet is
elárulni kényszerüljön, firtatni kezdte, honnan vette Mrs. Smith, hogy jegyese Mr. Elliotnak,
miből gondolta, kitől hallotta.
- Vallja meg nekem, miért vette ezt a fejébe?
- Először is - felelte Mrs. Smith -, tudomásomra jutott, milyen sokat vannak együtt, aztán
meg úgy éreztem, ez a legvalószínűbb és legkívánatosabb megoldás mindkettőjük számára; s
elhiheti nekem, hogy valamennyi ismerősük máris lezárt ügynek tekinti. Hallani azonban csak
két nappal ezelőtt hallottam róla.
- Csakugyan beszélnek a dologról?
- Megnézte tegnap azt a nőt, aki ajtót nyitott?
- Nem, hát nem Mrs. Speed engedett be, mint rendesen, vagy a szolgáló? Nem vettem észre
semmi különöset.
- Derék barátnőm, Mrs. Rooke volt az... Rooke nővér, aki egyébként nagyon kíváncsi volt
magára; boldog volt, hogy éppen ráért ajtót nyitni. Vasárnap jött meg Marlborough
Buildingsből; ő mondta nekem, hogy maga Mr. Elliothoz megy feleségül. Egyenesen Mrs.
Wallistól tudja, ami elég hiteles forrásnak tűnt. Hétfőn este egy órát töltött velem, akkor
mondta el az egész históriát.
- Az egész históriát? - ismételte Anne nevetve. - Ebből ugyan nem csinálhatott hosszú
históriát, ez legfeljebb rövidke, alaptalan hír.
Mrs. Smith nem szólt semmit.
- De azért - folytatta nyomban Anne -, bár abból semmi sem igaz, hogy efféle jogcímen
fordulhatok Mr. Elliothoz, nagyon boldog lennék, ha bármiben segíthetek. Közöljem vele,
hogy Bathban van? Adjak át valami üzenetet?
- Köszönöm szépen, nem, semmi esetre sem. A pillanat bűvöletében, és a helyzetet félreértve
talán megkíséreltem volna megszerezni a pártfogását bizonyos ügyekben; de most nem,
köszönöm szépen, nem akarok ilyesmivel alkalmatlankodni.
- Ha jól tudom, azt mondta, sok év óta ismeri Mr. Elliotot?
- Ismerem.
- De talán mégsem abból az időből, mikor még nőtlen volt?
- De igen. Mikor megismertem, még nem volt nős.
- És közeli ismeretség volt az?
- Bensőséges.
- Csakugyan?! Akkor mondja el nekem, milyen volt abban az időben. Nagyon kíváncsi
vagyok rá, milyen lehetett Mr. Elliot mint egészen fiatal ember. Vajon olyan volt-e, amilyen
most?
- Nem találkoztam Mr. Elliottal a legutóbbi három évben - válaszolta Mrs. Smith olyan
komoran, hogy képtelenség volt folytatni a témát; Anne úgy érezte, legfeljebb annyit ért el,
hogy még fokozódott a kíváncsisága. Mindketten hallgattak... Mrs. Smith szemmel láthatóan
mélyen elgondolkozva. Aztán megszólalt:
- Elnézést kérek, drága Elliot kisasszony - mondta ismét megszokott szívélyes modorában -,
bocsásson meg, amiért olyan kurtán válaszolgattam, de nem voltam benne biztos, mit tegyek.
Haboztam, és fontolgattam magamban, mit mondhatok el magának. Sok mindent kell itt
fontolóra vennem. Az ember nem akar tolakodó lenni, kellemetlenséget okozni, bajkeverővé
válni. A családi egyetértést érdemes fenntartani akkor is, ha a sima felszín alatt semmi mara-
dandó érzés nem rejlik. De most már döntöttem, s azt hiszem, helyesen; úgy vélem, meg kell
ismernie Mr. Elliot igazi jellemét. Maradéktalanul elhiszem, hogy pillanatnyilag nincs
szándékában kezével megajándékozni, de ki tudja, mit hoz a jövő. Talán bizonyos idő múlva
másként érezne iránta. Éppen azért tudja meg az igazat most, amikor még elfogultság nélkül
ítélhet felőle. Mr. Elliotnak nincs se szíve, se lelkiismerete; számító, bizalmatlan, csak önma-
gával törődik, hidegvérrel cselekszik rosszat; a maga önző érdekében, vagy akár csak kényel-
me kedvéért bármilyen kegyetlen vagy aljas cselekedetre képes, ha véghezviheti anélkül,
hogy árnyékot vetne jó hírnevére. Másokkal nem törődik. A legcsekélyebb lelkifurdalás
nélkül fordít hátat olyanoknak, cserbenhagyva őket, akiknek tönkretételében fő szerepet
játszott. Nincs benne érzés, igazságérzet vagy részvét. Ó, a szíve, az sötét, az fekete és üres!
Anne megdöbbent arca, csodálkozó felkiáltása arra késztette barátnőjét, hogy hirtelen elhall-
gasson, aztán nyugodtabb modorban folytatta:
- Látom, meglepik a szavaim. De nézze el egy testileg-lelkileg tönkretett, felháborodott
asszonynak. Most már igyekszem uralkodni magamon, s nem fogom becsmérelni. Csak azt
mondom el, amit tapasztaltam nála. Beszéljenek a tények. Bensőséges barátja volt drága
férjemnek, aki bízott benne, szerette, s olyan jónak tartotta, amilyen ő maga volt. Ez a
meghitt barátság már házasságkötésünk előtt kezdődött. Én csak tudomásul vettem, hogy
bizalmas jó barátok; magam is nagyon megkedveltem Mr. Elliotot, s a lehető legjobb
véleménnyel voltam felőle. Hiszen tudja, az ember tizenkilenc éves korában még nem
gondolkozik komolyan, s nekem Mr. Elliot nem tűnt kevésbé jónak, mint mások, társaságnak
viszont sokkal kellemesebb volt. Úgyszólván mindig együtt voltunk. Mi többnyire
Londonban éltünk, mégpedig meglehetősen nagy lábon. Körülményei elég szűkösek voltak
akkor, hozzánk képest szegény, bútorozott lakást bérelt a Temple-ben, és amennyire tudta,
legalább külsőségekben igyekezett tartani az úri látszatot. Nálunk, amikor csak óhajtotta,
otthonra talált; mindenkor szívesen láttuk, mintha testvérünk lett volna. Az én szegény
Charlesom, akinél jobb és nagylelkűbb ember nem akad az egész világon, az utolsó garasát is
megosztotta volna vele; tudom, a pénztárcája mindig nyitva állt előtte, tudom, hogy sokszor
támogatta.
- Ez Mr. Elliot életének abban a szakaszában lehetett - szólt közbe Anne -, amely mindig is
felkeltette a kíváncsiságomat. Akkoriban, amikor apám és nővérem megismerte. Én sohasem
találkoztam vele, csak hallottam felőle, de volt az eljárásában valami, különösen ami apámat
és nővéremet s később a házasságát illeti, amit sehogyan sem tudtam a mostani
magatartásával összeegyeztetni. Egészen másfajta emberre vallott.
- Tudok róla, mindent tudok! - kiáltott fel Mrs. Smith. - Amikor bemutatták Sir Walternak és
a nővérének, én még nem ismertem, de nyilatkozni aztán számtalanszor hallottam felőlük:
Tudom, meghívták, bátorították, ő pedig nem ment. Talán olyan vonatkozásokban is kielégít-
hetem érdeklődését, amire nem is gondolt; ami pedig a házasságát illeti, annak mozzanatairól
még abból az időből van tudomásom. Beavatott mindenbe, amit mellette vagy ellene szólónak
vélt, én voltam az a barát, akinek bizalmasan megvallotta reményeit és terveit, s bár a felesé-
gét előzőleg nem ismertem (alacsonyabb társadalmi helyzete ezt nem tette lehetővé), de aztán
már igen, s egész életéről, utolsó két évét kivéve, már mindent tudok, s minden kérdésére
válaszolhatok, ha óhajtja.
- Nem - szabadkozott Anne -, nem kívánok különösebben informálódni felőle. Annyit mindig
tudtam, hogy nem volt boldog a házasságuk. Inkább az érdekel, hogy Mr. Elliot életének
abban a szakaszában miért vette semmibe az apámmal való kapcsolatot. Apám igazán nagyon
szívélyesen és illendően közeledett hozzá. Miért húzódott vissza Mr. Elliot?
- Életének abban a szakaszában - válaszolt Mrs. Smith - Mr. Elliotnak egyetlen életcélja volt:
a vagyonszerzés, mégpedig sokkal gyorsabban, amint az a jogi pályán lehetséges. Elhatározta,
házasság révén szerzi meg, de azt legalábbis feltette magában, hogy oktalan házassággal nem
rontja az esélyeit; azt is tudom, úgy vélte (megalapozottan-e vagy sem, azt természetesen nem
dönthetem el), hogy apja és nővére az udvarias közeledéssel és meghívásokkal a házasságot
célozzák a jövendő örökös és a fiatal úrhölgy között. Márpedig képtelenség, hogy ilyen
házasság megfelelt volna elképzeléseinek, ami a gazdagságot és a függetlenséget illeti.
Biztosan tudom, hogy ez volt az oka a visszahúzódásának. Elmondta nekem az egész
históriát, nem voltak titkai előttem. De különös, hogy miután mi elváltunk egymástól
Bathban, házasságom után az első és legfontosabb ismerősöm éppen az unokabátyja volt; és
az ő révén hallottam olyan sokat apjáról és nővéréről. Ő jellemezte nekem az egyik Elliot
kisasszonyt, én pedig nagy szeretettel gondoltam a másikra.
- Talán... - kiáltott fel Anne, mert hirtelen egy ötlete támadt. - Talán beszélt is rólam
némelykor Mr. Elliotnak?
- Hogyne, mégpedig igen gyakran. Kérkedni szoktam az én Elliot barátnőmmel, és fogadkoz-
tam, egészen más, mint...
Észbe kapott, és még idejekorán elhallgatott.
- Ez megmagyaráz valamit, amit tegnap este mondott Mr. Elliot! - kiáltott fel Anne. -
Megvan a megoldás. Azt állította, hogy sokat hallott felőlem. Sehogyan sem értettem,
honnan. Micsoda vad dolgokat képzel az ember, ha kedves önmagáról van szó, és mekkorát
téved! De bocsánat, félbeszakítottam. Ezek szerint Mr. Elliot csakis pénzért házasodott?
Magának nyílván ez a körülmény nyitotta fel a szemét a jellemét illetően.
Mrs. Smith kissé habozott.
- Ó, ilyesmi gyakran előfordul. Ha valaki társasági életet él, és azt hallja, hogy egy férfi vagy
egy nő pénzért érdekházasságot köt, ez olyan mindennapi dolog, hogy fel sem háborítja az
embert. Nagyon fiatal voltam, csak fiatalok közt forogtam, szeleburdi, vidám társaságban,
szigorú elvek és erkölcsök nélkül. Szórakozásból állt az életünk. Ma már egészen másként
gondolkozom; az évek, a betegség, a bánat új fogalmakra tanítottak; de abban az időszakban,
megvallom, semmi kivetnivalót nem láttam abban, amit Mr. Elliot cselekedett. „Azt tenni,
ami a legelőnyösebb”, szinte szabálynak számított.
- Nem volt a felesége nagyon alacsony származású?
- De igen. Meg is mondtam Mr. Elliotnak, de nem törődött vele. Pénz és pénz, egyéb nem
érdekelte. A lány apja marhatenyésztő volt, nagyapja mészáros, de mit számított az? Szép
asszony volt, tisztes neveltetésben részesült, valami távoli rokonok vették pártfogásukba, a
véletlen folytán összekerült Mr. Elliottal, és beleszeretett; a származása semmi nehézséget
vagy skrupulust nem okozott Mr. Elliotnak. Csupán arra volt gondja, hogy a lehető leg-
pontosabban megbizonyosodjék a nő vagyona felől, mielőtt elkötelezi magát. Elhiheti nekem,
bármilyen nagyra van is Mr. Elliot a társadalmi pozíciójával, fiatalemberként nem becsülte
semmire. Az, hogy Kellynch uradalom várományosa, jelentett neki valamit, de a családi
hírnév és becsület a semminél is kevesebbet. Számtalanszor hallottam tőle, ha eladható volna
a baronet rangja, bárkinek akár ötven fontért is odaadná a magáét, címerestül, jelmondatostul,
beleértve a nevet meg a libériát is; de nem óhajtom felét sem elismételni annak, amit
akkoriban váltig hangoztatott erről a témáról. Nem volna méltányos. De azt hiszem, bizonyí-
tékkal is kell szolgálnom, hogy mindez nemcsak szóbeszéd.
- Kedves Mrs. Smith, nem kell nekem bizonyíték! - kiáltott fel Anne. - Semmi olyat nem
állított, ami ellentétben állna azzal, amilyennek Mr. Elliot azokban az években mutatkozha-
tott. Mindez inkább megerősítése annak, amit akkoriban hallottunk és tartottunk felőle.
Sokkal jobban érdekel, hogy miért változott meg ennyire?
- Mégis, az én megnyugvásomra: ha lenne olyan jó csöngetni Marynek... azaz mégsem,
biztosan hajlandó lesz arra a még nagyobb szívességre, hogy maga megy át a hálószobámba, s
idehozza nekem azt a berakásos kis dobozt, melyet a szekrény legfelső polcán talál.
Anne látta, hogy barátnője őszintén fontosnak tartja, megtette hát, amit kívánt. Odavitte a
dobozt, letette eléje. Mrs. Smith sóhajtva hajolt fölébe, kulccsal kinyitotta, s így szólt:
- Ebben vannak a férjemtől rám maradt írások, s ez csak kis része annak, amit át kellett
néznem, amikor elvesztettem őt. Azt a levelet, melyet most keresek, még házasságkötésünk
előtt írta Mr. Elliot, és véletlenül megmaradt; hogyan, azt elképzelni is nehéz. De hát szegény
uram hanyag volt az ilyen dolgokban, rendszertelen is, mint sok férfi; s amikor átnéztem az
iratait, megtaláltam ezt több, még ennél is lényegtelenebb írással együtt, a legkülönbözőbb
emberektől, erre-arra elszórva, míg sok nagyon fontos levél és okmány elveszett. Megvan.
Nem égettem el, mert Mr. Elliot viselkedése már akkor sem tetszett, s úgy döntöttem, meg-
őrzök minden bizonyítékot, mely egykori bensőséges kapcsolatunkat igazolja. Most pedig
más okból örülök, hogy felmutathatom.
A levél, melynek címzettje Charles Smith Esq., Tunbridge Wells, kelt Londonban, 1803
júliusában, a következőképpen szól:
Kedves Smith!
Megkaptam levelét. Nagylelkűsége valósággal lenyűgöz. Bárcsak a természet gyakrab-
ban teremtene olyan szívet, mint a magáé, de én, bár huszonhárom esztendeje élek e
világon, nem találkoztam soha még hasonlóval sem. Pillanatnyilag, higgye el, nem
szorulok szívességére, van készpénzem. Örüljön velem: megszabadultam Sir Waltertól
meg a kisasszonyától. Hazamentek Kellynchbe, és szinte megeskettek, hogy megláto-
gatom őket a nyáron; ám én először majd a földmérő kíséretében megyek el oda, hogy
az felvilágosítson, mint juttathatom legelőnyösebben kalapács alá. Ámbár a legkevésbé
sem lehetetlen, hogy a baronet újból megházasodik; elég bolond hozzá. Ha megteszi,
nekem legalább békét hagynak, ami derekas kárpótlás volna a reám váró címért. Az úr
még annál is sokkal elviselhetetlenebb, mint tavaly volt.
Hívnának akárminek, csak Elliotnak ne! Undorodom tőle. Hála Istennek, a Walter
nevet elhagyhatom, és remélem, soha többé nem bánt meg azzal a második W-vel, s
ezentúl, míg csak élek, lehetek egyszerűen híve
William Elliot
Ilyen levelet nem lehet indulat nélkül végigolvasni. Mrs. Smith, mikor észrevette Anne
lángvörös arcát, megjegyezte:
- Tudom, szörnyen tiszteletlen hangú levél. Bár a kifejezésekre nem emlékeztem pontosan, az
értelméről maradandó benyomás él bennem. Mindenképpen láthatja belőle, milyen ember. És
figyelje meg, milyen baráti hangnemben ír szegény férjemnek. Lehetne ennél még benső-
ségesebb?
Anne nem tudott azonnal úrrá lenni megdöbbenésén és a fájdalmas érzésen, hogy ilyen
szavakkal illették apját. Csak miután belátta, hogy a levél elolvasásával vétett a becsület
törvényei ellen, mert senkit sem szabad efféle bizonyítékok alapján megismerni és megítélni,
semmiféle magánlevelezés nem tartozik idegen szemre - csak akkor tudott erőt venni magán
annyira, hogy visszaadja a levelet barátnőjének, s megszólaljon:
- Köszönöm. Ez nyilvánvalóan teljes bizonyítéka mindannak, amit mondott. De akkor miért
keresi a kapcsolatot velünk most?
- Azt is megmagyarázom - mondta mosolyogva Mrs. Smith.
- Csakugyan tudja?
- Tudom bizony. Felidéztem Mr. Elliotot úgy, amilyen tizenkét esztendővel ezelőtt volt, most
pedig bemutatom, milyen ma. Erre vonatkozóan nem szolgálhatok írásos bizonyítékkal, de az
elképzelhető leghitelesebb szóbeli tanúsággal igen, arról, hogy mi a szándéka most, és miben
fáradozik. Ezúttal nem alakoskodik. Igazán feleségül akarja venni magát. Családja iránti
figyelmessége is őszinte, szívből jövő. Elárulhatom, milyen forrásból tudom mindezt: Wallis
ezredes révén.
- Wallis ezredes révén! Hát ismeri őt?
- Nem. Az értesülés nem ilyen egyenes vonalban került hozzám; volt közben egy-két kanyar,
de ez nem lényeges. A folyó éppoly tiszta, mint az eredeténél: ami kevés hordalékot felszed
kanyargós útján, attól könnyű megtisztítani. Mr. Elliot fenntartás nélkül közli Wallis ezredes-
sel a magával kapcsolatos szándékait. Wallis ezredes, úgy képzelem, értelmes, megfontolt,
józan ítéletű ember; csakhogy Wallis ezredesnek van egy nagyon szép, nagyon csacska
felesége, s annak olyasmit is elmond, amit nem kellene: mindent megbeszél vele. Az asszony
túláradó örömében, amiért rohamosan erősödik, mindent továbbad az ápolónővérnek; a nővér
viszont, mivel tudomása van ismeretségünkről, elmondja nekem. Hétfőn este derék barátnőm,
Mrs. Rooke beavatott a Marlborough Buildings titkaiba. Így hát láthatja, nem az én képzele-
tem szüleményéről volt szó, amikor „egész históriáról” beszéltem.
- Kedves Mrs. Smith, az ilyen értesülések hitelességére nem nagyon építhetünk. Ez nem elég.
Bármiként vélekedik is felőlem Mr. Elliot, ez a legkevésbé sem magyarázza, miért fáradozott
a kibékülésen apámmal. Ez jóval azelőtt megtörtént, hogy én Bathba érkeztem volna. Én már
igen jó barátságban találtam őket.
- Tudom; tökéletesen tisztában vagyok vele, de...
- Valóban, kedves Mrs. Smith, nem számíthatunk ilyen úton hiteles értesülésre. Tények és
vélemények, ha ilyen sokadik kézből szerezzük, eltorzulnak az egyik ostobasága, a másik
tudatlansága révén, s a végén nem sok igazság marad bennük.
- Hallgasson csak végig. S akkor maga ítélheti meg, mennyire hiteles a dolog, mivel lesznek
benne részletek, amelyeket nyomban megerősíthet avagy megcáfolhat. Senki sem állítja, hogy
maga volt az indíték. Látta magát egyszer, még mielőtt Bathba jött volna, és elragadónak ta-
lálta, de valóban nem tudta, kicsoda. Legalábbis ezt állítja az én krónikásom. Igaz ez? Csak-
ugyan láthatta nyáron vagy ősszel „valahol odalent nyugaton”, hogy a hölgy szavait idézzem,
anélkül, hogy tudta volna, kicsoda?
- Hogyne, látott. Eddig igaz. Lyme-ban. Ott történt.
- Nos, ugye?! - kiáltott fel diadalmasan Mrs. Smith. - Ne tagadja meg a hitelességet derék
barátnőmtől, hiszen az első állítása beigazolódott. Tehát látta magát Lyme-ban, s annyira
megtetszett neki, hogy nagyon megörült, mikor a Camden Place-en ismét találkozott
magával, Anne Elliot kisasszonyként, s e perctől fogva kétségkívül kettős oka volt gyakori
látogatásainak. Volt egy másik, korábbi keletű oka is; ezt magyarázom meg most. Ha
elbeszélésemben olyasmit fedez fel, ami valótlan vagy képtelenség, kérem, szóljon közbe. Az
én verzióm szerint nővére barátnője, az a hölgy, aki maguknál vendégeskedik, s már maga is
szólt róla nekem, Miss Elliot és Sir Walter társaságában már szeptember óta van Bathban
(más szóval, amióta ők ideköltöztek); okos, behízelgő modorú, szép asszony, szegény és
csupa nyájasság, aki viselkedésével általában azt a benyomást kelti Sir Walter ismerősei
körében, hogy mindenáron Lady Elliot akar lenni; s általános meglepetésre Elliot kisasszony
nem is sejti a veszedelmet.
Itt Mrs. Smith egy percnyi szünetet tartott, de Anne nem szólt semmit.
- Ebben a megvilágításban látták a helyzetet, akik ismerték a családját jóval megérkezése
előtt; Wallis ezredes szemmel tartotta apját, s átlátta a dolgokat, noha akkoriban még nem
volt bejáratos a Camden Place-re; de Mr. Elliothoz fűződő barátsága miatt érdeklődéssel
figyelte, mi történik ott; mikor pedig Mr. Elliot néhány napra Bathba jött, karácsony előtt,
Wallis ezredes beszámolt neki arról, hogyan állnak a dolgok, s milyen hírek kezdenek
szállingózni... Mármost! tudnia kell, hogy az idők folyamán a baroneti rangot illetően Mr.
Elliot felfogásában lényeges változás következett be. Ami a származást és a családi
kapcsolatokat illeti, egészen más ember lett. Mivel már régóta mindig van pénze, s arra költi,
amire kedve támad, nincs szüksége fösvényeskedésre, s bármit megengedhet magának,
fokozatosan rájött, hogy boldogsága nagyon is összefügg azzal a ranggal, melynek
várományosa. Mielőtt megszakadt a kapcsolatunk, magam is úgy véltem, hogy ennek eljön
majd az ideje, de most már bebizonyosodott, valóban így érez. Nehezen viseli el a gondolatot,
hogy esetleg mégsem lesz belőle Sir William. Elképzelheti, nem érintette éppen kellemesen a
hír, amelyet barátja közölt vele, sejtheti, mi lett a következménye; elhatározta, amilyen
gyorsan csak lehet, visszatér Bathba, jó ideig itt is marad azzal a szándékkal, hogy felújítja
kapcsolatát a családdal, s igyekszik olyan jó viszonyt teremteni velük, amely módot ad
meggyőződnie arról, mennyire komoly a veszedelem, s ha az, meghiúsítja a hölgy szándékait.
Ebben állapodott meg a két barát, mint egyetlen járható útban; s Wallis ezredes felajánlotta,
hogy amiben csak tud, segítségére lesz. Bemutatják a Camden Place-en őt, bemutatják Mrs.
Wallist, mindenkit bemutatnak. Mr. Elliot valóban vissza is érkezett; szorgalmazására
bocsánatban részesült, amint tudja, és visszafogadták a családba; ott pedig célkitűzése és
mindaddig, míg maga meg nem érkezett s újabb indítékot nem adott, egyetlen célja az volt,
hogy állandóan figyelje Sir Waltert és Mrs. Clay-t. Nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem,
amikor együtt lehetett velük, úton-útfélen elébük bukkant, betoppant hozzájuk, valahányszor
eszébe jutott... de minek is részletezzem! Elképzelheti, mire képes egy agyafúrtan leleményes
férfi; s talán ezzel az útmutatással maga is megérti viselkedését.
- Így van - felelte Anne -, semmi olyat nem mondott, ami nem illik bele a képbe, amit láttam
vagy elképzeltem. A ravaszkodás fortélyaiban mindig van valami visszataszító. Az önzés és a
kétarcúság mesterkedései hallatán viszolyog az ember, de valóban nem tudtam meg semmi
olyat, ami meglepne. Tudom, sokan felháborodnának Mr. Elliot ilyetén bemutatásán, aligha is
hinnék el; én azonban sohasem értettem teljesen. Mindig valami egyéb indítékot kerestem a
magatartása mögött, mint amit a külszín mutat... ámde nagyon szeretném tudni, mit gondolhat
most arról az eshetőségről, amitől annyira tart; csökkent-e vajon a veszedelem avagy sem.
- Úgy véli, csökkent - mondta Mrs. Smith -, azt hiszi, Mrs. Clay fél tőle, tudatában van
annak, hogy Mr. Elliot keresztüllát rajta, nem mer úgy viselkedni, amint tenné, ha ő nem
volna a színen. De mivel időnként mégiscsak távol kell lennie, el sem tudom képzelni,
hogyan lehet valaha is biztonságban, míg meg nem szűnt annak az asszonynak a befolyása. A
nővér szerint van egy mulatságos ötlete: amikor maga megesküszik Mr. Elliottal, bele kell
foglalni a házassági szerződésbe, hogy édesapja nem veheti feleségül Mrs. Clay-t. Ez
egyébként minden vonatkozásban jellemző Mrs. Wallis értelmi képességeire; a világos fejű
Rooke nővér természetesen tisztában van azzal, milyen képtelenség ez. „No de asszonyom -
mondta -, ettől még elvehet másvalakit.” És csakugyan, az igazat megvallva, nem hiszem,
hogy a derék nővér szíve mélyén túlságosan elítélné Sir Waltert, ha netán újból megnősülne.
Meg kell hagyni neki, lelkes híve a házasságnak. Talán önös érdek is közrejátszik benne: ki
tudja, nincs-e holmi ködös elképzelése arról, hogy majd ő ápolja a következő Lady Elliotot,
Mrs. Wallis ajánlása alapján.
- Nagyon örülök, hogy mindezt tudom - jelentette ki Anne némi tűnődő hallgatás után. -
Ezentúl kínos lesz unokabátyámmal találkoznom, de legalább tudom, mit kell tennem. Maga-
tartásom most már határozottabb lesz. Annyi bizonyos, hogy képmutató, fondorkodó,
anyagias ember, akit magasabb rendű indíték sohasem vezetett, csakis önzés.
Ám ezzel még nem mondtak el mindent Mr. Elliotról. Mrs. Smith elkanyarodott eredeti mon-
danivalójától, Anne-t pedig annyira foglalkoztatták a családját közvetlenül érintő részletek,
hogy megfeledkezett azokról az ellene szóló dolgokról, amelyekből kiindultak; most felhívták
figyelmét arra, mi a keserű kifakadások magyarázata, s nagyobb figyelemmel hallgatta az
elbeszélést, amely ha nem is igazolta teljes mértékben Mrs. Smith mélységes felháborodását,
arra feltétlenül rávilágított, hogy Mr. Elliot szívtelen, igazságérzet nélküli és részvétlen volt
vele szemben.
Mrs. Smith elmondta, mivel a bizalmas barátság változatlanul fennmaradt Mr. Elliot házas-
sága után is, továbbra is folytonosan együtt voltak, és Mr. Elliot olyan költekezésbe rántotta
barátját, ami erősen megingatta vagyoni helyzetét. Mrs. Smith nem vállalta magára a
felelősséget a történtekért, ám annál jobban szerette férjét, semhogy reá hárítsa. Anne
azonban megértette a hallottakból, hogy mindig jövedelmüket meghaladó szinten éltek, és
mindketten kezdettől fogva túlzottan költekeztek. A feleség beszámolójából megértette, hogy
Mr. Smith meleg érzésű, könnyelmű természetű, meggondolatlan és mérsékelt szellemi
képességű ember volt, sokkal szeretetreméltóbb, mint barátja, és egészen másfajta - az
irányította, s valószínűleg lenézte. Mr. Elliot házassága révén nagyon meggazdagodott,
mindent megengedhetett magának, ami a szórakozást illeti, vagy amit hiúsága parancsolt,
anélkül, hogy anyagilag túlságos terhet vállalna (mert bár nem mondott le semmiről, mégis
körültekintő, józan ember lett belőle), s most, hogy ő volt gazdag, s barátjának ugyanakkor rá
kellett volna jönnie, hogy elszegényedett, csöppet sem volt tekintettel Smith anyagi
helyzetére, sőt ellenkezőleg, olyan költekezésbe rántotta, mely csakis csőddel végződhetett.
És valóban Smithék teljes anyagi romlása lett a vége.
A férfi éppen akkor halt meg, amikor elkerülhetetlenül le kellett volna vonnia a helyzet
tanulságait. Már előzőleg is pénzzavarba kerülvén, arra kényszerültek, hogy próbára tegyék
barátaik barátságát, s bebizonyosodott, Mr. Elliotot ebben a tekintetben okosabb próbára sem
tenni; ám csak a férj halála után derült ki teljes mértékben, milyen gyászos az anyagi hely-
zetük. Mr. Smith inkább érzései, semmint ítélőképessége sugallatára Mr. Elliotot tette meg
végrendelete végrehajtójának; csakhogy Mr. Elliot nem vállalta a megbízatást, s ebből
kifolyólag rengeteg baj és kellemetlenség zúdult az özvegyre, azon felül, amit helyzetében
amúgy is el kellett szenvednie; elmondani is csak lelki gyötrelmek között tudta,
végighallgatni sem lehetett felháborodás és méltatlankodás nélkül.
Anne most olvashatta az erre vonatkozó leveleket, amelyekben Mr. Elliot válaszol az özvegy
sürgetésére, könyörgéseire, s valamennyi azt a hajthatatlan elhatározást sugallja, hogy nem
vállal magára céltalan utánjárást, s hűvös udvariasság mögé rejtett szívtelen közömbösséggel
az iránt, mennyi baj származik belőle az asszonyra, mindent elhárít magától. A
hálátlanságnak meg az embertelenségnek olyan visszataszító példáját szolgáltatta, hogy Anne
némelykor azon gondolkozott, vajon közönséges bűntett lehet-e rosszabb ennél. Sok mindent
végig kellett hallgatnia; régmúlt szomorú események aprólékos részleteit, hogyan
halmozódott bajra baj, amire korábbi beszélgetéseikben csak futólag esett célzás, azon most
hosszan elidőzött a boldogtalan teremtés. Anne tökéletesen megértette, milyen
megkönnyebbülést jelent, hogy kiöntheti szívét, s csak még jobban csodálta barátnője
szokásos önmérsékletét és lelki tartását.
Panaszai és sérelmei sorozatában volt egy körülmény, amely rendkívüli módon izgatta. Oka
volt azt hinni, hogy férjének az Antillákon lévő jelzálogtartozás címén évek óta zárolt ingat-
lana most visszaszerezhető volna, csak a megfelelő eljárást kellene lefolytatni; nem valami
nagy ingatlan az, hozama mégis viszonylagos gazdagságot jelentene. De nincs senkije, aki
utánajárna a dolognak. Mr. Elliot semmit sem hajlandó tenni, ő maga testi gyöngesége miatt
képtelen rá, másnak pedig nem adhat megbízást az ügy intézésére, mert nincs hozzá pénze.
Rokoni kapcsolata sincs, hogy valaki legalább tanácsaival segítené, a jogi eljárást pedig nem
tudja megfizetni. Ez keservesen súlyosbítja amúgy is nehéz helyzetét. Az az érzés, hogy
élhetne sokkal jobb körülmények között, s egy kis utánjárás a megfelelő helyen mindent
rendbe hozna, ezenfelül még attól is félnie kell, hogy a késedelem gyengíti az igényét...
mindezt bizony nehéz elviselni!
Ebben a dologban szerette volna igénybe venni Anne kedvező befolyását Mr. Elliotra.
Előzőleg, amikor olyan híreket hallott, hogy Mr. Elliothoz megy feleségül, nagyon bántotta,
hogy el fogja veszíteni barátnőjét; de amikor megbizonyosodott afelől, hogy a férfi meg sem
próbálhatta eltávolítani őket egymástól, mivel nincs is tudomása arról, hogy ő Bathban tartóz-
kodik, az az ötlete támadt, talán javára fordíthatja a szeretett nő befolyását, s megpróbálja
Anne-t megnyerni ügyének, elkerülve - természetesen - minden célzást Mr. Elliot igazi jelle-
mére. Mikor azonban Anne cáfolta feltevését a közeli eljegyzést illetően, a helyzet teljesen
megváltozott, és bár ehhez fűzött reménye semmivé vált, legalább megmaradt az a vigasza,
hogy mindent elmondhat, s tartózkodás nélkül kiöntheti szívét.
Anne végighallgatta, hogy alaposan lefestik előtte Mr. Elliotot, s nem titkolta meglepetését:
hogyan nyilatkozhatott felőle beszélgetésük kezdetén Mrs. Smith úgy, amint tette? Még
dicsérte is, sőt örülni látszott a készülő házasságnak.
- Kedvesem - válaszolta erre Mrs. Smith -, nem tehettem mást. Biztosra vettem, hogy hozzá-
megy feleségül, bár hivatalosan még nem kérte meg a kezét; így aztán éppen annyira nem
mondhattam meg róla az igazat, mintha máris a férje lenne. A szívem vérzett magáért,
miközben boldogságról beszéltem. De az is igaz, hogy eszes, kellemes ember, és lehetséges,
ha olyan nő áll az oldalán, amilyen maga, nem volna annyira reménytelen a helyzet. Az első
feleségével nagyon rosszul bánt. Szánalmasan éltek. Az asszony túlságosan tudatlan és
meggondolatlan volt ahhoz, hogy a férje tisztelje, szeretni pedig sohasem szerette. Szívem
szerint reméltem, maga majd jobban boldogul vele.
Anne elismerte magában, megtörténhetett volna, hogy sikerül rávennie őt erre a házasságra,
és megborzongott a gondolatra, milyen nyomorúságos élet következett volna belőle, ha Lady
Russellnak mégis sikerül meggyőznie őt! Melyiküknek lett volna akkor keservesebb, ha
mindez kiderül, de már későn?
Lady Russellnak nem szabad továbbra is tévhitben élnie; e döntő fontosságú beszélgetés
végén, melybe majdnem az egész délelőtt beletelt, Anne teljes felhatalmazást kapott, hogy
közölje barátnőjével mindazt, amit Mr. Elliot magatartása felől Mrs. Smithszel kapcsolatosan
megtudott.
 Tizedik fejezet

Anne hazafelé igyekezett, hogy végiggondolja mindazt, amit hallott. Most, hogy mindezt
megtudta Mr. Elliotról, egy dologban legalábbis megnyugodott a lelkiismerete. Ezek után
semmi kímélettel nem tartozik iránta. Végre beismerhette magának, hogy Wentworth
kapitánnyal ellentétben tolakodó, erőszakos modorú, és fenntartás vagy lelkifurdalás nélkül
engedhetett azoknak az érzéseknek, amelyeket tegnapi kellemetlen udvarlása, az esetleges
jóvátehetetlen következmények mérlegelése ébresztett benne. Nem, sajnálni nem fogja soha
többé. Ámde csakis ebben az egy dologban érzett megkönnyebbülést. Minden más vonatko-
zásban semmi egyebet, csak aggasztó és nyugtalanító dolgokat látott maga előtt. Nyomasz-
totta, milyen csalódást és szívfájdalmat okoz majd Lady Russellnak, keserves volt a megaláz-
tatásra gondolnia, mely aligha hárítható el apja és nővére feje fölül, és el kellett viselnie a
szorongató érzést, hogy hiába látja előre a sok bajt, fogalma sincs, hogyan lehetne elkerülni
egyet is - azért viszont hálát adott a sorsnak, hogy legalább ő kiismerhette Mr. Elliotot.
Sohasem képzelte, hogy valami jutalom illetné meg azért, amiért nem mellőzött egy olyan
régi barátot, mint Mrs. Smith, és lám, mégis előnye származott belőle - Mrs. Smith olyasmit
közölt vele, amit kívüle senkitől nem tudhatott volna meg. Bárcsak átadhatná családjának,
amit tud! - de hát ez hiábavaló gondolat. Lady Russell-lal kell beszélnie, elmondani neki
mindent, tanácskozni vele, s ha mindazt megtette, ami tőle telik, a lehető legnagyobb
önmérséklettel ki kell várnia az eseményeket; és önmérsékletre tulajdonképpen lelkének
abban a zugában van a legnagyobb szükség, amelyet még Lady Russell előtt sem nyithat meg
a szorongásoknak és félelmeknek abban az örvényében, amelyről senkinek nem szabad
tudnia.
Hazaérve megállapította, hogy amint óhajtotta, valóban sikerült elkerülnie Mr. Elliotot; csak-
ugyan lerótt egy délelőtti vizitet; ám alighogy gratulált magának, és örvendezett, hogy most
már biztonságban van másnapig, azt kellett hallania, este megint csak eljön.
- Eszembe sem volt hívni - jelentette ki megjátszott nemtörődömséggel Elizabeth -, de hát
annyit célozgatott; legalábbis Mrs. Clay azt állítja.
- De még mennyire állítom! Soha életemben nem láttam, hogy ennyire törje magát valaki egy
meghívásért. Szegény! Igazán megsajnáltam; mert, Anne kisasszony, a kegyed kőszívű
nővére, úgy látszik, hajlamos a kegyetlenkedésre.
- Ugyan! - kiáltott fel Elizabeth. - Túlságosan ismerem már ezt a játékot, semhogy olyan
könnyen beadjam a derekamat, csak mert egy úr sokat célozgat. De ma, amikor láttam,
mennyire bántja, hogy délelőtt elkerülte apámat, engedtem, mert voltaképpen nem szívesen
mulasztok el egyetlen alkalmat sem, amikor összehozhatom őt Sir Walterral. Szemmel látha-
tóan mindkettő egyéniségének legjavát mutatja a másik társaságában! És mindegyikük visel-
kedése olyan élvezetesen elegáns! Mr. Elliot olyan tisztelettel tekint fel apámra!
- Valóban csodálatos! - kiáltott fel Mrs. Clay, de nem merészelt Anne-re tekinteni. - Pontosan
olyanok, mint apa és fia! Drága Elliot kisasszony, szabad azt mondanom, apa és fia?
- Ó, én soha nem cenzúrázom senki szavait. Ha egyszer efféle gondolatai támadnak! De azt
állítom, sosem tapasztaltam, hogy Mr. Elliot túltenne más férfiakon a széptevésével.
- De drága Elliot kisasszony! - kiáltott fel Mrs. Clay égnek emelve szemét és kezét, aztán
azzal adott kifejezést meghökkenésének, hogy hallgatásba merült.
- Nos, kedves Penelopém, nem kell annyira izgulnia miatta. Hiszen, amint tudja, meghívtam.
Mosolyogva bocsátottam útjára. S amikor értesültem róla, hogy holnap valóban egész napját
barátainál kell töltenie Thornberry kastélyban, mégiscsak megszántam.
Anne elismeréssel szemlélte a barátnő kitűnő színészi játékát, mintha csakugyan nagy
örömmel várná és érkezésekor ugyanúgy köszöntené azt az embert, akinek jelenléte elsőrendű
célját veszélyezteti. Lehetetlen, hogy Mrs. Clay ne érezzen gyűlöletet Mr. Elliottal szemben;
és lám, mégis képes nagyon is udvarias, nyájas arckifejezést magára erőltetni, és látszólag
belenyugszik, hogy csak félannyira szentelheti minden figyelmét Sir Walternak, mint egyéb-
ként tenné.
Anne-t nagyon kellemetlenül érintette Mr. Elliot belépése a fogadószobába; az pedig már
egyenesen kínosan, hogy odament hozzá, és beszélgetésbe kezdett. Eddig is mindig az volt az
érzése, hogy nem egészen őszinte, most azonban mindenben álnokságot látott. Figyelmes
hódolatát apja iránt, szembeállítva korábbi nyilatkozatainak hangjával, egyenesen gyűlöletes-
nek találta; s amikor eszébe jutott, milyen szívtelenül bánt Mrs. Smithszel, alig tudta elviselni
mosolygós ábrázatát, nyájas szelídségét, színlelt jóindulatának folytonos hangoztatását.
Minden igyekezetével azon volt, hogy viselkedésében ne legyen érezhető a változás, nehogy
tiltakozásra adjon okot. Legfőbb célja volt, hogy elkerülje a kérdezősködést meg az össze-
csapást. Ám feltett szándéka volt olyan tartózkodóan és hűvösen viselkedni, amennyire az a
rokoni kapcsolattal összeegyeztethető, s feltűnés nélkül akart visszakozni ama néhány
lépéstől, amennyit szándéka ellenére előrehaladtak a meghitt barátság felé. Tartózkodóbb és
hűvösebb volt tehát, mint az előző este folyamán.
Mr. Elliot megpróbálta újból felcsigázni kíváncsiságát, vajon hogyan és hol dicsérhették őt
sok évvel ezelőtt, és élvezettel várta a kérdések újabb özönét; ám megtört a varázs: azt kellett
tapasztalnia, hogy nyilvános helyiség melege és mozgalmassága szükségeltetik ahhoz, hogy
felkeltse a hiúságot szerény unokahúgában. Legalábbis belátta, most hiába is próbálkozna,
hiszen a társaság többi tagja túlságosan parancsoló módon támaszt igényt arra, hogy foglal-
kozzék velük. Azt nyilván nem gyanította, hogy olyan témát pendített meg, amely
kifejezetten az érdeke ellen hat, mert Anne eszébe juttatja magatartásának olyan mozzanatait,
melyekre nemigen van mentség.
Anne megnyugvására a férfinak másnap reggel csakugyan el kellett hagynia Batht; korán
indul, és majdnem teljes két napig távol marad. A Camden Place-re legközelebb hazatérése
napjának estéjére hívták meg; ám csütörtöktől szombat estig biztosan nem mutatkozik. Elég
baj, hogy olyan valaki, mint Mrs. Clay, örökösen ott van a szeme előtt; de ha ehhez a társa-
sághoz egy második, még megrögzöttebb képmutató is csatlakozik, az már minden békességét
és nyugalmát tönkreteszi. Milyen megalázó meggondolni, hogy apja és Elizabeth folytonos
félrevezetés áldozatai; és mennyi kínos megpróbáltatás vár még rájuk! Mrs. Clay önzése nem
olyan bonyolult, s nem is annyira felháborító, mint azé a másiké; és Anne szívesebben
megbékélne már ezzel a házassággal, minden áldatlan következményével egyetemben, csak
megszabadulna Mr. Elliot örökös fondorkodásától, amellyel megakadályozni igyekszik.
Pénteken kora délelőtt szándékozott Lady Russellt felkeresni, hogy megbeszélje vele értesü-
léseit; tulajdonképpen rögtön reggeli után indulni szeretett volna, csakhogy Mrs. Clay is a
városba készült, hogy lekötelező szívélyességgel megkímélje nővérét az elintéznivalók
fáradságától; s emiatt Anne várni kényszerült, hogy biztosan elkerülje társaságát. Csak akkor
közölte, hogy a Rivers Streeten kívánja tölteni délelőttjét, amikor már biztos távolságban
tudta Mrs. Clay-t.
- Helyes - mondta Elizabeth -, egyebet nem küldhetek neki, csak csókjaimat, de mégis,
visszaviheted neki azt az unalmas könyvet, amelyet kölcsönadott, s mondd neki, hogy már
elolvastam. Igazán nem gyötörhetem magam mindenféle új költeménnyel meg minden
politikai helyzetjelentéssel, amit kinyomtatnak. Lady Russell mindig új kiadványokkal
bosszant engem. Azt persze ne mondd meg neki, hogy förtelmesnek találtam a ruháját a
minap. Mindig azt hittem, van ízlése az öltözködéshez, de igazán szégyelltem magam miatta a
koncerten. Annyira merev és arrangé volt a megjelenése! És mindig olyan feszesen kihúzza
magát! De természetesen sokszor csókoltatom.
- Szívélyes üdvözletem - csatlakozott hozzá Sir Walter. - Minden jót kívánok neki, meg amit
ilyenkor mondani szokás. Hogy a legközelebbi jövőben okvetlenül felkeresem. De persze,
csak a névjegyemet adom le. A kora délelőtti vizit a hozzá hasonló korú hölgyeknél nem
illendő, nem a legkedvezőbb benyomást nyújtja róluk, különösen ha, mint ő, nem készítik ki
magukat. Ha legalább egy kis rúzst használna, nem félne annyira az ember szeme elé kerülni;
múltkor is, amikor meglátogattam, feltűnt nekem, hogy rögtön leeresztette a rolettákat.
Miközben apja beszélt, kopogtattak az ajtón. Ki lehet az? Anne Mr. Elliotnak megfontoltan,
minden órában várható látogatásaira gondolt volna, ha nem tudja, hogy kötelezettsége hét
mérföldnyi távolságra szólította. Feszült várakozás után közeledő léptek zaja hallatszott -
aztán jelentették „Mr. Charles Musgrove és felesége” érkezését.
A meglepetés volt a legerősebb érzelem, amit megjelenésük kiváltott; de Anne őszintén
megörült nekik; a többiek sem bánták annyira a dolgot, hogy a tiszta üdvözlő mosolyt fel ne
ölthették volna; amint pedig világosan kiderült, hogy az érkezők, legközelebbi
hozzátartozóik, éppenséggel nem azzal a szándékkal jöttek, hogy náluk szálljanak meg, Sir
Walter és Elizabeth szívélyességre is képes volt, s most már nem volt hiba az üdvözlés körül.
Néhány napja érkeztek Bathba, Mrs. Musgrove-val, és a Fehér Szarvas fogadóban szálltak
meg. Ennyi elég hamar kiderült, de egészen addig, míg Sir Walter és Elizabeth át nem vezette
Maryt a másik szalonba, élvezvén ámuldozását, Anne-nek nem sikerült Charlesból kiszedni
jövetelük valódi célját, sem ama mosolygós célzások magyarázatát, miszerint egy bizonyos
dologban jöttek; a megjegyzést tüntetőleg ejtette el Mary, de meglehetősen zavaros volt a
dolog, hogy tulajdonképpen kikkel érkeztek.
Hamarosan megállapította, hogy kettejükön kívül Mrs. Musgrove, Henrietta és Harville
kapitány érkezett. Charles nagyon egyszerűen és érthetően számolt be az egész vállalkozásról;
elbeszéléséből megelevenedett Anne előtt a jellemző eseménysorozat, ahogy a kirándulás
létrejött. A terv Harville kapitánynak abból a bejelentéséből született, hogy ügyei intézésére
Bathba kell mennie. Körülbelül egy héttel ezelőtt említette először a dolgot; Charles pedig,
hogy valami tennivalója legyen most, mikor a vadászatnak vége, felajánlotta, szívesen vele
tart, Mrs. Harville pedig nagy örömmel fogadta az ötletet, mert nagyon előnyösnek vélte a
férje szempontjából. Mary azonban a gondolatát sem tudta elviselni annak, hogy otthon
hagyják, s olyan keserves képpel fogadta a tervet, hogy egy-két napig már-már úgy látszott,
függőben marad az egész, talán semmi sem lesz belőle. Ám akkor felkarolták a dolgot
Charles szülei. Anyjának régi barátai élnek Bathban, akiket meg akart látogatni; egyébként is
jó alkalomnak látszott, hogy vele tartson Henrietta is, és beszerezze a maga és testvére meny-
asszonyi ruháját; egyszóval, átalakult a dolog, mintha anyja vállalkozása lenne, hogy így
egyszerűbb és kényelmesebb legyen Harville kapitánynak; aztán közös elhatározással
beszervezték őt és Maryt a társaságba. Előző este jó későn érkeztek. Mrs. Harville, a gyerekei
és Benwick kapitány Uppercrossban maradnak Louisával és Mr. Musgrove-val, míg ők haza-
térnek.
Anne-t csak az lepte meg, hogy időközben idáig haladtak a dolgok, és már Henrietta
menyasszonyi ruhája is időszerűvé vált: úgy képzelte, annyi az anyagi természetű akadály,
hogy házasságról egyhamar nem lehet szó; most pedig arról értesült Charlestól, hogy egy-két
hete (Mary emlékezetes levelének megírása után) Charles Haytert felkérte egy barátja, vegye
át egy parókia vezetését mindaddig, míg egy bizonyos ifjú nem jelentkezik érte, ami csak
hosszú évek múltán lehetséges; ez már tisztes jövedelem, s mivel szinte bizonyosra vehető
egy másik végleges állás, jóval a szóban forgó terminus lejárta előtt, a két család engedett a
fiatalok óhajának, s most már valószínű, hogy pár hónapon belül megkötik a házasságot,
ugyanakkor, amikor Louisa.
- És nagyon jó egyházközség az - tette hozzá Charles -, mindössze huszonöt mérföldnyire
Uppercrosstól. Gyönyörű vidék, Dorsetshire legszebb része. A királyság legkitűnőbb vadász-
területei központjában, három nagy uradalommal körülvéve, három földesúr, egyik irigyebb
és féltékenyebb a vadállományára, mint a másik; Charles Hayter a három közül legalább
kettőhöz rendkívül meleg ajánlást kaphat. Nem mintha ő ezt kellőképpen értékelné - tette
hozzá -, Charlest nem érdekli a vadászat. Ez az egyetlen igazi hibája.
- Nahát, ennek igazán nagyon örülök! - kiáltott fel Anne. - Nagyon boldog vagyok, hogy így
történt; két testvér, egyik éppúgy megérdemel minden jót, mint a másik, mindig zavartalan jó
barátságban voltak egymással, most legalább egyik jövendő boldogsága sem vet árnyékot a
másikéra... jólét és nyugodt élet vár mind a kettőre. Remélem, a szüleid mind a két lányuk
választásával elégedettek.
- Ó, hogyne. Apám ugyan nem bánná, ha gazdagabbak lennének a vőlegények, de más
kifogása nincs ellenük. Mint tudod, le kell szurkolni a pénzt... két lány egyszerre, hát ez
bizony nem valami könnyű, és biztosan kénytelen lesz sok mindenről lemondani emiatt.
Ezzel persze nem állítom, hogy nincs joguk hozzá. Nagyon is méltányos, hogy a lányok
megkapják az őket megillető vagyonrészt; és el kell ismerni, nekem mindig szerető, bőkezű,
jó apám volt. Mary ugyan nincs kibékülve Henrietta házasságával. Sosem helyeselte, jól
tudod. De nem méltányos Charlesszal szemben, Winthropot pedig éppenséggel semmibe
veszi. Hiába, nem tudom megértetni vele, milyen értékes birtok ez. Nagyon tisztes parti, a
mai időkben különösen az; én pedig mióta csak élek, mindig szerettem Charles Haytert, és
kitartok emellett továbbra is.
- Az olyan nagyszerű szülők, mint Mr. és Mrs. Musgrove - kiáltott fel Anne -, biztosan
örvendenek a gyermekeik házasságának! Mindent megtesznek, hogy örömet szerezzenek
nekik, az biztos. Milyen áldás a fiataloknak, hogy ilyen szüleik vannak! Úgy látom, szüleid
mentesek attól a nagyratöréstől, ami annyi ballépésnek és szenvedésnek okozója volt már
öregeknél és fiataloknál egyaránt! Remélem, Louisa teljesen meggyógyult?
Charles kissé vonakodva válaszolt:
- Hát, azt hiszem... Nagyon sokat gyógyult; de megváltozott: nincs már rohangászás, ugrán-
dozás, se nevetgélés, se tánc; most minden másképpen van. Ha az ember véletlenül kicsit
keményebben csukja be az ajtót, összerezzen, és tekergőzik, mint vöcsökfióka a vízben;
Benwick pedig ott ül az oldala mellett, és verseket olvas neki, meg naphosszat suttog a
fülébe.
Anne elnevette magát. - Tudom, ez nem nagyon tetszik neked - mondta -, de én azért kiváló
fiatalembernek tartom.
- Meg kell hagyni, az is. Ezt senki nem vonja kétségbe; és remélem, nem tartasz olyan korlá-
toltnak, hogy minden férfitól azt kívánom, a céljai meg a kedvtelései legyenek ugyanolyanok,
mint az enyémek. Igen nagyra tartom Benwicket; és ha az ember szóra tudja bírni, bőven van
mondanivalója. Az olvasás nem ártott meg neki, a harcban is ugyanúgy megállta a helyét,
mint a könyv mellett. Igazán derék fiú. Tulajdonképpen csak múlt hétfőn ismertem meg.
Egész délelőtt nagyszabású patkányvadászatot rendeztünk apám nagy csűrjeiben; és Benwick
úgy állta a sarat, hogy igazán nagyon megszerettem.
Itt félbeszakadt a beszélgetés, mert Charles nem halogathatta tovább, részt kellett vennie a
tükrök meg a porcelánok megcsodálásában; ám Anne eleget hallott ahhoz, hogy tisztán lássa
az uppercrossi helyzetet, és örvendezzék az ottaniak boldogságán; felszakadt ugyan belőle
egy sóhaj, de abban nyoma sem volt rossz szándéknak vagy irigységnek. Természetesen maga
is szívesen lenne olyan szerencsés, mint ők, de kisebbíteni semmiképp sem óhajtaná a
boldogságukat.
A látogatás kitűnő hangulatban zajlott le. Mary jókedvű volt, élvezte a vidámságot, a környe-
zetváltozást; s maga az út is kedvére alakult anyósának négyfogatú hintaján, nem szólva arról,
hogy most teljesen független a Camden Place-től, s ettől pontosan olyan hangulatban volt,
hogy mindenben tudott gyönyörködni, amint elvárták tőle, készséggel méltányolta a ház
magasrendű eleganciáját, amit rendre bemutattak neki; semmi kívánnivalója nem volt apjától
és nővérétől, a fényűző szalonok pedig saját társadalmi pozícióját is erősítették.
Elizabeth rövid ideig bár, mégis eleget gyötrődött. Úgy érezte, Mrs. Musgrove-ot egész
társaságával együtt meg kellene hívnia vacsorára, de nem tudta elviselni, hogy szerényebb
életmódjuk, személyzetük számának csökkenése éppen olyanok előtt váljék nyilvánvalóvá
(mert egy vacsora során ezeknek ki kell derülniük), akik azelőtt meg sem közelítették az
Elliotok kellynchi életstílusát. Küzdött benne az illendőség a hiúsággal; a hiúság kerekedett
felül, és Elizabeth ismét jól érezte magát. Következőképpen zajlott le benne a lelki párbeszéd:
„Divatjamúlt fogalmak - vidékies vendéglátás - mi itt Bathban nem adunk vacsorákat - alig
akad Bathban, aki ad - Lady Alicia például soha, még a tulajdon családját sem hívta meg,
pedig egy teljes hónapig tartózkodtak itt; sőt Mrs. Musgrove-ot alighanem egyenesen kelle-
metlenül érintené ilyen meghívás - kizökkentené megszokott életrendjéből. Biztosra veszem,
hogy szívesebben el sem jönne - nem érezheti jól magát minálunk. Meghívom őket egy
estélyre; az sokkal jobb lesz - újdonság, meg élmény is. Életükben sem láttak még két olyan
szalont, mint a mieink. Boldogan eljönnek majd holnap este. Szabályszerű estély lesz - kevés
meghívottal, de nagyon elegáns.” Ebben megnyugodott Elizabeth, és mikor közölte a meg-
hívást a két jelenlévővel, azzal az ígérettel, hogy eljuttatja a távollevőkhöz is, Mary tökélete-
sen elégedett volt a dologgal. Nyomatékosan hangsúlyozták, az estély célja, hogy megismer-
kedjék Mr. Elliottal, s bemutassák Lady Dalrymple-nek, valamint Miss Carteretnek, akikkel
szerencsére amúgy is megállapodtak már a holnapi estében, és ennél hízelgőbb
figyelmességet nem is várhatott. Elliot kisasszony még a délelőtt folyamán él majd a
megtisztelő alkalommal, hogy személyesen látogassa meg Mrs. Musgrove-ot, Anne pedig
elindult Charlesszal és Maryvel együtt, hogy nyomban üdvözölje őt és Henriettát.
Kénytelen volt elhalasztani azt a tervét, hogy hosszas megbeszélésre üljön össze Lady
Russell-lal. Mind a hárman benéztek hozzá pár percre a Rivers Streeten; Anne nyugtatta
magát, hogy közlendőjének nem sokat számít egynapi haladék. Sietett a Fehér Szarvas
fogadóba, hogy mielőbb lássa barátait, múlt őszi élményeinek részeseit, s az örömet és türel-
metlenséget, amellyel a találkozást várta, millió érzés és gondolat tarkította.
Otthon találták Mrs. Musgrove-ot lányával együtt, nem volt látogatójuk, s meleg szeretettel
fogadták Anne-t. Henrietta az újonnan megtestesült boldogság emelkedett lelkiállapotában
csupa megértés és érdeklődés volt mindazok iránt, akiket valamennyire is kedvelt; Mrs.
Musgrove pedig őszintén megszerette, amikor annyit segített nekik a bajban. Meleg szívélyes-
ség és őszinteség áradt belőle, amit Anne annál többre becsült, mert éppen ezt kellett nél-
külöznie otthonában. Kérve kérték, szenteljen nekik annyi időt, amennyi csak lehetséges,
meghívták, sőt, szinte elvárták tőle, mint családtagtól, hogy minden napját náluk töltse mind-
addig, míg Bathban lesznek, Anne pedig minden nehézség nélkül talált vissza megszokott
szerepkörébe: mikor Charles magukra hagyta őket, végighallgatta Mrs. Musgrove beszámoló-
ját Louisáról, Henriettáét önmagáról, tanácsot adott az intéznivalókban, boltokat ajánlott;
közben megadott minden kívánt segítséget Marynek bizonyos szalagok átvarrásától kezdve
pénzügyei rendezéséig, megkeresni kulcsait, elrendezni zsuzsuit, aztán vigasztalni, hogy
igazán senkinek sincs szándékában mellőzni őt; mert Mary, aki különben igen jól szórakozott
az ablaknál elfoglalt állomáshelyén, ahonnan az ivócsarnokba ki-be járó közönséget tartotta
szemmel, most sem volt teljesen mentes ettől a gyanútól.
Zűrzavaros délelőtt állt előttük. Egy nagy társaság jelenléte a fogadóban nyilvánvalóan foly-
tonos színváltozást hoz magával. Az egyik ötpercben üzenetet küldött valaki, a következőben
csomagot hoztak, s Anne félórája sem tartózkodott még ott, amikor a lakosztály tágas foga-
dószobáját már felénél is jobban betöltötték: régi jó barátok ülték körül Mrs. Musgrove-ot,
aztán megérkezett Charles, Harville kapitánnyal, Wentworthszel. Ez utóbbinak megjelenése
csak pillanatnyi meglepődést keltett. Lehetetlen, hogy Anne eszébe ne jutott volna, a közös
régi barátok megérkezése feltétlenül összehozza őket is. Legutóbbi találkozásuknak fontos
szerepe volt abban, hogy a férfi érzései felszínre törjenek; Anne boldogító következtetést
szűrt le belőle. Ám a kapitány arckifejezése arra vallott, hogy még mindig ama szerencsétlen
tévhit hatása alatt áll, mely legutóbb elűzte a hangversenyteremből. Úgy látszott, nem óhajt
közelebb kerülni hozzá, beszélgetni vele.
Anne igyekezett nyugalmat erőltetni magára, nem befolyásolni a dolgok alakulását; meg-
próbált józan és logikus érvekre hagyatkozni: „Annyi bizonyos, ha mindkettőnkben megvan a
vonzalom a másik iránt, hamarosan meglesz köztünk a megértés is. Nem vagyunk már
kamaszok, hogy akadékoskodjunk, indulatoskodjunk, minden pillanatban valami félreértés
áldozatává váljunk, felelőtlenül játszva önnön boldogságunkkal.” És mégis, pár pillanattal
ezután az volt az érzése, hogy a jelen körülmények között így, társaságban együtt lenniük
veszélyes lehet, végzetes félreértésekre és félremagyarázásokra adhat alkalmat.
- Anne - kiáltott oda Mary még mindig az ablakból -, nézd csak, ott; van Mrs. Clay az
árkádok alatt, biztosan ő az, egy úr van vele. Éppen most fordultak erre a Bath Street
sarkánál. Teljesen elmerülnek a beszélgetésben. Ki lehet az?... Gyere, nézd csak! Szent
Isten!... Most már emlékszem. Ez nem más, mint Mr. Elliot!
- Nem - felelt gyorsan Anne -, nem lehet ő, az biztos. Ma reggel kilenckor el kellett utaznia,
holnap estig vissza sem jön.
Miközben ezt mondta, magán érezte Wentworth kapitány tekintetét; ez zavarba hozta és
nyugtalanította, megbánta, amit mondott, akármilyen jelentéktelen megjegyzés volt is.
Mary megsértődött, amiért felteszik róla, hogy tulajdon unokabátyját nem ismeri meg, nagy
hévvel bizonygatta, felismeri a családi vonásokat, váltig erősködött, hogy igenis Mr. Elliotot
látta, és szólongatta Anne-t, győződjön meg róla maga; Anne azonban nem volt hajlandó a
helyéről elmozdulni, igyekezvén hűvösen érdektelennek látszani. Zavara csak nőtt, mikor
észrevette, hogy a hölgylátogatók értő mosolyokat és pillantásokat váltanak egymással, mint
akik be vannak avatva a titokba. Nyilvánvalóan elterjedt már a szóbeszéd vele kapcsolatban.
Most csönd állt be, ami csak megerősítette, hogy ezek után még jobban terjed majd.
- Gyere már ide, Anne! - kiáltott Mary. - Gyere már, nézz oda! Ha nem jössz, elszalasztod
őket. Már búcsúznak, éppen kezet fognak. Már el is fordult. Még hogy nem ismerem meg Mr.
Elliotot!... Úgy látszik, elfeledkeztél már Lyme-ról!
Hogy elhallgattassa Maryt, s talán zavarát is leplezze, Anne csakugyan felállt, és lassan oda-
ment az ablakhoz. Még idejében érkezett, hogy megbizonyosodjék, mert eddig nem hitte:
valóban Mr. Elliot az; elindult az egyik irányba, Mrs. Clay pedig sietve a másikba. Anne, el-
fojtva meglepetését a látvány fölött, hogy barátságos beszélgetésbe merülve lát két homlok-
egyenest ellentétes érdeket hajszoló embert, nyugodtan kijelentette:
- Igen, kétségtelenül Mr. Elliot az. Nyilván megváltoztatta indulása időpontját... Vagy én
tévedtem; nem figyeltem oda eléggé... - Azzal visszatért székéhez, teljes nyugalommal s azzal
a jóleső érzéssel, hogy most valószínűleg sikerült tisztáznia magát.
A látogatók távoztak; Charles udvariasan kikísérte őket, visszatérve grimaszt vágott,
mondván, minek is jöttek, majd anyjához fordult:
- Nos, anyám, azt hiszem, örülni fogsz annak, amit intéztem. Elmentem a színházba, vettem
egy páholyt holnap estére. Hát nem vagyok én jó fiú? Tudom, szereted a színházat; és
mindnyájan elférünk. Kilenc ülőhely van a páholyban, Wentworth kapitány is velünk tart, és
nyilván Anne sem utasítja vissza a meghívást. Mindnyájan szívesen megyünk színházba. Nos,
anyám, jól tettem?
Mrs. Musgrove nyájasan erősködött, hogy maga szívesen elmegy, ha Henriettának és a
többieknek kedve van hozzá, mikor Mary indulatosan közbeszólt:
- Jóságos Isten, Charles, mi jut eszedbe már megint! Páholyt veszel holnap estére! Hát
elfelejtetted, hogy mindnyájan hivatalosak vagyunk holnapra a Camden Place-re? Mégpedig
azzal, hogy Lady Dalrymple, a lánya és Mr. Elliot társaságában legyünk együtt...
Legközelebbi és legfontosabb rokonaink, meg kell ismerkednünk velük. Hogyan is lehetsz
ennyire feledékeny?
- Hűha! - felelt Charles. - Hát olyan nagy dolog egy estély? Fejben tartani sem érdemes. Apád
meghívhatott volna bennünket vacsorára, ha igazán együtt kíván lenni velünk. Te tedd, ami
jólesik, én bizony elmegyek a színházba.
- Ugyan, Charles, gyalázatos viselkedés, ha csakugyan megteszed. Hiszen megígérted nekik,
hogy elmegyünk!
- Dehogyis ígértem meg. Csak vigyorogtam és hajlongtam, s annyit mondtam, „örvendek”.
Ígéretről szó sincs.
- El kell jönnöd, Charles. Megbocsáthatatlan dolog lenne elmaradni. Ismerkedés céljából
hívtak meg bennünket. Mindig erősen tartottuk Dalrymple-ékkel a rokonságot. Egyik részen
sem zajlott le esemény anélkül, hogy ne értesítették volna a másikat. Jól tudod, közeli
rokonok vagyunk; és Mr. Elliottal ugyancsak, akivel szintúgy meg kell ismerkedned! Mr.
Elliot különös figyelmességre tarthat számot. Gondold meg, ő apám örököse... Családunk
jövendő feje.
- Ne mesélj nekem örökösről meg a család fejéről! - kiáltott dühösen Charles. - Nem tartozom
én azok közé, akik az uralmon lévőt semmibe veszik, hogy a felkelő nap előtt hajbókoljanak.
Ha nem megyek el apád kedvéért, felháborítónak tartanám az örököse kedvéért elmenni. Mi
közöm nekem Mr. Elliothoz?
A fitymálásra Anne valósággal újjáéledt, mert észrevette, hogy Wentworth kapitány feszülten
figyel, egy hangot sem szalasztana el; s miközben az utolsó szavak elhangzottak, fürkésző
pillantását Charles után reá vetette.
Így folyt a szócsata még egy darabig Charles és Mary között; az egyik félig komolyan, félig
tréfásan kardoskodott a színház mellett, az asszony dühös komolysággal, hevesen szállt
szembe vele, s nem mulasztotta el hangsúlyozni, ő ugyan nem enged abból, hogy megjelenjék
a Camden Place-i estélyen, de sértőnek találja, ha a többiek nélküle elmennek a színházba.
Most már Mrs. Musgrove lépett közbe:
- Okosabb lesz, Charles, ha elhalasztjuk ezt a színházi estét. Menj vissza a pénztárhoz, és
cseréld ki a páholyjegyet keddre. Kár lenne megosztani a társaságot, márpedig Anne kis-
asszonyról is le kellene mondanunk, ha apjánál estély van; biztos vagyok benne, sem
Henrietta, sem én nem örülünk a színháznak, ha nem jöhet velünk Anne kisasszony.
Anne őszintén hálás volt ennyi kedvességért; de főképpen azért, mert alkalmat adott, hogy
határozottan kijelentse:
- Ha rajtam múlna, asszonyom, az otthoni estély nem gátolna meg benne, legfeljebb Mary
miatt. Nekem éppenséggel nem élvezet az effajta összejövetel, boldogan elmennék kegye-
dékkel helyette a színházba. De talán okosabb, ha meg sem próbálkozom ilyesmivel.
Kimondta: de beleremegett, amint befejezte, hiszen jól tudta, valaki lesi a szavát, s nem mert
föltekinteni, hogy megfigyelje a hatást.
Ezután közösen megállapodtak a keddi napban. Charles azonban élt az alkalommal, tovább
ugratta a feleségét azzal, hogy ő bizony elmegy egyedül a színházba, ha senki sem tart vele,
akkor is.
Wentworth kapitány felállt, odasétált a kandallóhoz, bizonyára azzal a céllal, hogy hamarosan
továbblépkedjen, s aztán már kevésbé nyilvánvaló szándékossággal Anne mellett foglaljon
helyet.
- Még nem tartózkodik elég régen Bathban - mondta -, hogy megtanulja élvezni az itteni esti
társas összejöveteleket.
- Nem. A szokványos jellege nem nyújt nekem semmit. Nem szoktam kártyázni.
- Azt tudom, hogy azelőtt nem játszott. Nem szerette a kártyát; de hát idővel sokat változik az
ember.
- Én nem változtam sokat - tiltakozott hevesen Anne, de elhallgatott, bár maga se tudta,
miféle félreértéstől tarthatna.
Pár pillanatnyi hallgatás után a férfi mintha hirtelen feltörő érzelmei hatására tenné, ennyit
mondott:
- Elég hosszú idő, bizony! Nyolc és fél év nagy idő!
Folytatta volna vagy sem, ezen már Anne legföljebb eltöprenghet egy nyugodt órában. Még
fülében csengtek a kapitány szavai, de más hangok terelték el gondolatait: Henrietta alig
várta, hogy a látogatók távozását kihasználva, kiszabaduljon a szállodából, és felszólította a
társaságot, ne vesztegessék az időt, mert az lesz a vége, hogy megint csak beállít valaki.
Kénytelenek voltak szedelőzködni. Anne kijelentette, kész indulni, és igyekezett, hogy arca
ne hazudtolja meg szavait; de úgy érezte, ha Henrietta sejtené, milyen fájó szívvel, kedve
ellenére kel fel székéről s készül távozni a helyiségből, megszánná őt, annál inkább, mert
maga olyan biztos érzelmeiben unokafivére iránt, s abban is, hogy viszontszeretik.
Készülődésüknek azonban hirtelen vége szakadt. Nyugtalanító hangok hallatszottak; újabb
látogatók közeledtek, nyílt az ajtó, s belépett Sir Walter, Elliot kisasszonnyal, s megjelené-
sükre megfagyott a levegő. Anne-t nyomban szorongás fogta el, s bármerre nézett, ugyanezt
látta minden arcon. A fesztelen, vidám hangulatnak egyszeriben vége szakadt, hűvös ön-
uralom, kínos hallgatás vagy kényszeredett beszéd fogadta apjának és nővérének lélektelen
eleganciáját. Milyen rettenetes érzés ilyesmit tudomásul venni!
Egyetlen szempontból megnyugvást hozott kutató pillantása. Wentworth kapitányt
mindketten köszöntötték, Elizabeth egy árnyalattal barátságosabban, mint azelőtt. Egyszer
szólt is hozzá, de többször is rátekintett. Elizabeth valóban forgatott valamit a fejében, s a
következőkből kiderült, mit. Néhány percnyi időpocsékolás után, melynek során elmondta az
illendőség szabályai szerinti semmiségeket, Elizabeth átadta a meghívást, amely még a
Musgrove családot megillette:
- Holnap estére, hogy megismerkedjenek néhány barátunkkal. Nem lesz formális estély. - Ezt
azonban igen kedvesen mondta, s elővette a magával hozott kártyákat, „Miss Elliot szívesen
látja önt otthonában...” szöveggel, és letette az asztalra egy mindenkinek szóló udvarias
mosoly kíséretében, ám külön is küldött egy mosolyt, és letett egy kártyát, kifejezetten
Wentworth kapitánynak. Valójában Elizabeth már elég régen tartózkodott Bathban ahhoz,
hogy tudja, milyen fontos az olyan jóvágású, kitűnő modorú férfi jelenléte, amilyen a kapi-
tány. Ami elmúlt, elmúlt, nem érdekes. A jelen pillanatban csak az számít, hogy az elegáns
Wentworth kapitány jól mutat majd a szalonjában. A kártya tehát átadatott, aztán Elizabeth és
Sir Walter felállt, s már ott sem voltak.
A közjáték zavaró volt, de rövid; amint becsukódott mögöttük az ajtó, nyomban visszatért a
társaság legtöbbjének jó hangulata, csak Anne-é nem. Nem tudott másra gondolni, mint a
meghívásra, melynek az imént meghökkent szemtanúja volt, s fogadtatásának igencsak kétes
módjára: meglepődést tükrözött inkább, semmint örömet, nyugtázást inkább, mint elfogadást.
Ismerte a kapitányt; megvetést olvasott ki a szeméből, s el sem tudta képzelni róla, hogy
efféle gesztust hajlandó elfogadni elégtételül a számos múltbeli sértésért. Elszorult a szíve. A
férfi jóval azután, hogy a látogatók eltávoztak, még mindig kezében tartotta a kártyát, mint
aki mélységesen töpreng a dolgon.
- Gondoljátok el, Elizabeth minden jelenlevőt meghívott - suttogott Mary mindenki számára
hallhatóan. - Nem csodálom, hogy Wentworth kapitány ennyire megörült! Látjátok, le sem
tudja tenni a kártyát a kezéből!
Anne elfogta a kapitány tekintetét, látta, hogy kitüzesedik az arca, egy pillanatra megvető
kifejezésre húzódik a szája, aztán ő volt kénytelen félrefordulni, nehogy olyat lásson vagy
halljon, ami fájdalmasan érinti.
A társaság szétoszlott. A férfiaknak intéznivalóik voltak, a hölgyek is a maguk dolgai után
indultak, s már nem is találkoznak addig, míg Anne körükben marad. Nagyon kérték, jöjjön
vissza vacsorára, szentelje nekik a nap további részét; de az eddigi élmények annyira meg-
viselték idegzetét, hogy ennél többet aligha bírt volna el, úgy gondolta, most már jobb lesz
neki otthon, mert biztos lehet benne, hogy ott kedvére hallgathat.
Megígérte, holnap egész délelőttjét velük tölti, s kimerültségét megtetézve gyalogosan indult
hazafelé a Camden Place-re, ahol majd egész este hallgathatja Elizabeth és Mrs. Clay serény
rendezkedését a másnapi estélyre, a meghívottak névsorának százszoros ismétlését, apró
szépítéseket, ötleteket, hogy olyan elegáns összejövetellé tegyék, amilyet még nem látott
Bath, ő pedig titokban állandóan azzal a véget nem érő kérdéssel gyötri magát, vajon
Wentworth kapitány eljön-e vagy sem. Amazok biztosan számítottak rá, őt azonban kétség
mardosta, és öt percnél hosszabb időre nem mert hinni benne. Többnyire inkább azt hitte,
eljön, mert tulajdonképpen jönnie kellene; de azt, hogy jövetelét akár az illendőség, akár a
bölcs körültekintés feltétlenül megkívánja, nem tudta elhitetni magával, az ellenkezőjétől
tartott.
De azért az izgatott készülődés nyomasztó légkörében is összeszedte magát annyira, hogy
elhatározta, igenis tudtára adja Mrs. Clay-nek, látta Mr. Elliottal, három órával a megjelölt
időpont után, amikor annak állítólag távoznia kellett a városból. Miután, hiába várta, hogy a
hölgy magától megemlíti a dolgot, szóvá tette; és határozottan úgy tűnt: bűntudat jelenik meg
az arcán. Átmeneti jelenség volt, el is tűnt nyomban, de Anne arra következtetett belőle,
kettőjük fondorkodása valami módon szembesítette őket, vagy pedig Mr. Elliot valamilyen
hatékony értesülés birtokába jutott, és a hölgy kénytelen volt végighallgatni (félóráig is talán)
az úriember leckéztetését és szemrehányásait a Sir Walterral kapcsolatos mesterkedései miatt.
De Mrs. Clay tűrhetően megjátszva a természetes hangot, felkiáltott:
- Istenem, csakugyan! Képzelje, Elliot kisasszony, legnagyobb csodálkozásomra összetalál-
koztam Mr. Elliottal a Bath Streeten! Soha ilyen meglepetést! Visszafordult, és elkísért a
Pump Yardig. Közbejött valami, amiért nem indulhatott idejében Thornberrybe, már nem is
tudom, mi. Nagyon siettem, nem nagyon tudtam odafigyelni, csak annyi bizonyos, mert
szentül fogadkozott, hogy a hazatérése időpontjában nem lesz késedelem. Azt kérdezte, mikor
jöhet holnap legkorábban. Folyton a holnapot emlegette; és nyilvánvalóan nekem is azzal van
tele a fejem, mióta csak beléptem a kapun, és értesültem róla, hogy kibővítette a meghívottak
körét. Így aztán nem csoda, ha minden más, még az is, hogy találkoztam vele, teljesen
kipárolgott az eszemből.
 Tizenegyedik fejezet

Mindössze egy nap telt el Mrs. Smith fontos közlései óta; ám Anne-t most egészen másvalami
izgatta, s nem sokat számított neki Mr. Elliot magatartása, legfeljebb annyiban, hogy milyen
benyomást kelthet bizonyos helyen; így aztán másnap reggel egészen természetesnek tűnt,
hogy későbbre halasztja mindent tisztázó megbeszélését a Rivers Streeten. Megígérte, hogy
egész napját reggeltől vacsoráig Musgrove-ékkal tölti. Szavát adta, s ezzel Mr. Elliot, akár
Seherezádé szultána feje, egynapi haladékot kapott.
Nem érkezhetett pontosan, amikorra megbeszélte, mert nagyon kellemetlenre fordult az idő.
Maga miatt is, barátai miatt még inkább bántotta Anne-t, hogy zuhog az eső, s nagyon is
meggondolta, míg rászánta magát a gyaloglásra. A Fehér Szarvasba érkezvén, felment a
megfelelő lakosztályba, s azt kellett tapasztalnia, nemcsak késve, de még nem is elsőnek
érkezett barátaihoz. Már társaságot talált együtt, Mrs. Musgrove-ot beszélgetésbe mélyedve
Mrs. Crofttal, Harville kapitányt Wentworth kapitánnyal, vele pedig közölték, hogy Henrietta
és Mary nem győzte kivárni, s abban a pillanatban, amint kicsit kitisztult, elindultak, de
hamarosan visszatérnek, és szigorúan meghagyták Mrs. Musgrove-nak, el ne engedje, míg
meg nem jönnek. Nem tehetett mást, látszólag nyugodtan leült, de máris olyan izgatott
lelkiállapotban, amilyenből legfeljebb ha ízelítőre számított aznap délelőtt. Nem volt haladék,
sem üres pillanatok. Azon nyomban s mélységesen belemerült a boldogság gyötrelmeibe vagy
inkább a gyötrelmes boldogságba. Két perccel azután, hogy belépett a szobába, Wentworth
kapitány így szólt:
- Megírjuk azt a levelet, Harville, amint megbeszéltük. Most rögtön, ha adsz nekem papirost
és tollat.
A papír és a toll kéznél volt, egy külön álló asztalon; a kapitány odament, és jóformán hátat
fordítva az egész társaságnak, leült és írásba mélyedt.
Mrs. Musgrove előadta Mrs. Croftnak idősebb leánya eljegyzésének történetét azzal a sutto-
gásnak szánt hanghordozással, amely az egész helyiségben jól hallható. Anne úgy érezte,
kívül áll a társalgáson, de mégis, minthogy Harville kapitány elgondolkozónak látszott, és
alig szólt néhány szót, akaratlanul is hallania kellett sok, nem az ő fülének szánt részletet,
például: hogy jött össze Mr. Musgrove Hayter sógorral újra meg újra megbeszélni a dolgot,
mit mondott Hayter sógor egyik nap, és milyen ajánlatot tett Mr. Musgrove másnap, mi jutott
Hayter nővére eszébe, mit óhajtottak a fiatalok, s „én először azt mondtam, ebbe soha nem
megyek bele, de aztán mégis meggyőztek, hogy nekik így lesz jó” - nagyrészt így folyt a
keresetlenül nyílt beszámoló... kicsiségek, melyek még finom tapintattal előadva is, holott
arra a jóságos Mrs. Musgrove sohasem lenne képes, legfeljebb az ügy főszereplőit
érdekelhetik. Mrs. Croft derűs elnézéssel hallgatta, s ha közbeszólt egyáltalán, nagy
megértéssel tette.
- Így aztán, asszonyom, mindent megfontolva - folytatta zengzetes suttogással Mrs. Musgrove
-, noha talán másképpen szerettük volna, mégsem tartottuk méltányosnak a további ellen-
kezést; Charles Hayter valósággal tombolt a türelmetlenségtől, Henrietta sem kevésbé; akkor
azt gondoltuk, legokosabb rögtön összeházasítani őket, aztán csinálják, ahogy tudják, amint
annyian megtették már előttük. Az biztos, mondtam, jobb, mint a hosszú jegyesség...
- Pontosan ezt készültem mondani - vágott közbe Mrs. Croft. - Jobbnak tartom, ha a fiatalok
berendezkednek szerény jövedelemmel, de mindjárt, s együtt küzdenek meg a nehézségekkel,
semmint a várakozást és hosszú jegyességet. Mindig azt gondolom, hogy nincs az a kölcsönös...
- Ó, drága Mrs. Croft! - kiáltott fel Mrs. Musgrove, nem tudván kivárni, míg befejezi a mondatot.
- Nincs borzasztóbb a fiatalok számára a hosszú jegyességnél. A gyerekeimnél ezt mindig
elleneztem. Semmi kifogásom, szoktam mondani nekik, legyen meg az eljegyzés, ha biztos,
hogy fél, de legfeljebb egy éven belül összeházasodhatnak. Csak hosszú jegyességet ne!
- Bizony, drága asszonyom - felelt Mrs. Croft -, de bizonytalan jegyességet sem; olyant, ami
túlságosan elhúzódhat. Belevágni anélkül, hogy tudnák, mikor kerülhet sor az esküvőre; az
ilyet én kockázatosnak és meggondolatlanságnak tartom, amit a szülőknek meg kell
akadályozniuk, amennyire tudják.
Anne egyszerre érdeklődni kezdett a társalgás iránt: akárcsak róla beszélnének! Úgy érezte
magát, mintha villamos szikra járta volna át, szeme ösztönösen a távoli asztal felé fordult,
Wentworth kapitány tolla is megállt a papíron, felemelte fejét, szünetet tartott, odafigyelt a
beszélgetésre, aztán hátrafordult, s a következő pillanatban rátekintett - gyors, fürkésző
pillantást vetett rá.
A két hölgy folytatta a beszélgetést, újra meg újra felemlegették a közismert igazságokat, s
alátámasztották az ellentétes viselkedés riasztó példáival, amelyeket maguk tapasztaltak, de
ezt már Anne nem hallotta tisztán; a fülében összevissza zsongtak a szavak, teljes volt
lelkében a zűrzavar.
Harville kapitány, aki igazán semmit sem hallott az egészből, most felállt, s az ablakhoz
sétált; Anne látszólag figyelte mozdulatait, de valójában tudattalanul, szórakozottan nézte,
míg végre lassan összeszedve magát, észrevette, int neki, hívja, menjen oda hozzá az
ablakhoz. Mosolyogva tekintett rá, s fejének kis mozdulatával mintha azt mondaná: „Jöjjön,
mondani akarok valamit”; és természetes, fesztelen, kedves modora, mely régebbi barátságot
sejtetett, mint az övék valójában, csábította, hogy engedjen az invitálásnak. Anne erőt vett
magán, és az ablakhoz lépett. Az ablak a szobának a két hölgytől távol eső végében volt,
valamivel, de nem sokkal közelebb az íróasztalhoz, amelynél Wentworth kapitány írt. Mikor
csatlakozott hozzá, Harville kapitány arcvonásai ismét felöltötték azt az elgondolkozó
komolyságot, amely mintha természetes kifejezése lenne.
- Ide nézzen - mondta, és felbontotta a kezében lévő kis csomagot, melyből egy kis miniatűr
festmény került elő.
- Megismeri?
- Hogyne, Benwick kapitány.
- Ő az. S azt is kitalálhatja, kinek szánja. Azonban - mondta különös, mély hangon - nem az ő
számára készült. Emlékszik még, Elliot kisasszony, közös sétánkra Lyme-ban, mikor együtt
sajnálkoztunk rajta? Akkor nem gondoltam volna... De hagyjuk, nem számít. Ezt a Jóremény-
ség fokánál festették. Ott ismerkedett meg Benwick egy ügyes, fiatal német művésszel, s
amint szegény húgomnak ígérte, lefestette magát vele, hogy hazavigye a képet neki. Most
pedig én azt a megbízást kaptam, rámáztassam be szépen másvalaki számára! És éppen
engem bízott meg ezzel! Persze, ugyan kit is kérhetne meg ilyesmire? Ennyit elmondhatok
mellette. De azért éppenséggel nem bánom, hogy a megbízatást másra háríthatom. Ő
átvállalta a dolgot - folytatta Wentworth kapitányra tekintve -, és ezt írja meg neki éppen
most. - Aztán remegő ajakkal hozzátette: - Szegény Fanny, ő biztosan nem tudta volna ilyen
hamar elfeledni!
- Nem - felelt Anne mélységesen együttérző hangon -, ezt magam is könnyen elhiszem.
- Nem olyan volt a természete. És imádta.
- Egyetlen nő sem tudná feledni, akit igazán szeretett.
Harville kapitány elmosolyodott, mintha azt mondaná: „Igazán, ilyen hűséget tulajdonít a női
nemnek?”, Anne pedig ugyancsak mosolyogva válaszolt a néma kérdésre:
- Úgy van. Mi bizony nem feledjük el olyan könnyen a férfiakat, mint azok bennünket. De ez
inkább végzetünk talán, mint érdemünk. Mit tehetnénk? Mi otthon élünk, bezárva nyugalmas
környezetünkbe, érzelmeink prédájául. A férfiak viszont erőfeszítésre kényszerülnek. Van
hivatásuk, kedvteléseik, valamiféle hivatalos intéznivalójuk, ami hamarosan a külvilágba
szólítja vissza őket, és a folytonos elfoglaltság közepette, a változások során elhalványulnak
az érzelmek.
- Feltéve, hogy helytálló, amit a maga állítása szerint olyan hamarosan véghezvisz a külvilág
a férfiakkal (én nemigen tudok ezzel egyetérteni), Benwick kapitányra semmiképpen sem
érvényes. Ő nem kényszerült semmiféle különösebb erőkifejtésre. A békekötés abban a pilla-
natban vetette szárazföldre, amikor a gyász érte, azóta velünk, a mi meghitt és kis családunk
körében él.
- Igaz - mondta erre Anne -, nagyon is így van; ezt elfelejtettem. De hát mit szóljunk akkor
ehhez a dologhoz, Harville kapitány? Ha nem külső körülmények okozták a változást, akkor
belülről kellett bekövetkeznie; s ez esetben a természet, a férfitermészet hozta létre Benwick
kapitányban.
- Hát nem, a férfitermészet nem ilyen. Semmiképp sem vállalom, hogy a férfi természetéből
inkább fakad az állhatatlanság, az, hogy elfelejti, akit szeret vagy szeretett, mint a nőéből.
Sőt, éppen az ellenkezőjét állítom. Hiszek abban, hogy szoros analógia áll fenn testi és lelki
alkatunk között; ennélfogva, amint mi vagyunk erősebbek testileg, ez áll érzelemvilágunkra
is: jobban állja a megrázkódtatásokat, és átvészeli a zord viharokat is.
- Lehetséges, hogy a férfiak érzelemvilága többet bír, erősebb - felelt Anne -, de ugyanezen
analógia alapján illetékesnek érzem magam arra az állításra, hogy a miénk viszont
gyengédebb. A férfi robusztusabb, mint a nő, ám nem hosszabb életű; ez alátámasztja érzelmi
kapcsolataik tartósságára vonatkozó nézetemet; és bizony nagyon nehéz volna maguknak, ha
nem így lenne. Van elég nehézség, szükség, veszedelem, amivel meg kell küzdeniük. Örökké
küszködni, kockáztatni kell, mindenféle nehézségnek ki vannak téve. El kell hagyniuk
otthonukat, hazájukat, barátaikat, mindent. Sem idejüket, sem egészségüket, még életüket
sem mondhatják magukénak. Valóban nagyon nehéz lenne - itt elcsuklott a hangja -, ha
mindehhez még női érzékenység is járulna.
- Ebben a kérdésben sosem fogunk egyetérteni - kezdett válaszába Harville kapitány, mikor
egy halk nesz a szobának arra az eddig csendes tájára terelte figyelmüket, ahol Wentworth
kapitány tartózkodott. Éppen csak a tollat ejtette le, de Anne megriadt attól, hogy közelebb
vannak egymáshoz, mint gondolta, és azt gyanította, azért ejtette le a tollat, mert ők
foglalkoztatták gondolatait, elejtett szavaikat próbálta elfogni, bár valószínűleg nem sok
sikerrel.
- Befejezted a levelet? - kérdezte Harville kapitány.
- Nem egészen. Néhány sor még hátra van. Öt percen belül végzek.
- Miattam nem kell sietned. Amikor óhajtod, készen állok. Én most itt remek révben vagyok -
mondta, és közben rámosolygott Anne-re -, megvan, ami kell, semmiben sem szenvedek
hiányt. Éppenséggel nem sietős számomra az indító jelzés... Nos, Elliot kisasszony - folytatta
halkra fogott hangon -, amint mondtam, ebben a kérdésben sosem fogunk egyetérteni. Való-
színűleg nem is volna lehetséges megegyezni ebben férfi és nő között. De hadd jegyezzem
meg, kegyed ellen szól az irodalom valamennyi prózában vagy versben megírt története. Ha
olyan memóriám volna, mint a Benwické, egy perc alatt ötven idézettel bizonyítanám
állításomat, ezzel szemben azt hiszem, soha életemben nem ütöttem fel olyan könyvet,
amelyben ne olvashattam volna a nők állhatatlanságáról. Dalok, közmondások szólnak a nők
szeszélyességéről. Ám lehetséges, kegyed ezt azzal veti vissza, hogy mindazt férfiak írták.
- Valószínűleg... igen, igen... De hát ne hivatkozzunk könyvekből vett példákra. A férfiak
mindig előnyben voltak velünk szemben, elmondhatták a maguk történetét, magasabb rendű
neveltetésben részesültek; a toll is az ő kezükben volt. Nem ismerem el, hogy a könyvek
bármit is bizonyítanak.
- Akkor hát mivel bizonyítsunk?
- Sosem megyünk semmire, ebben a kérdésben nincs bizonyítás. Olyan véleménykülönbség
ez, melyben nincs döntő érv. A vitát nyilván mindketten némi részrehajlással kezdenénk, saját
nemünk javára. És ezt alapul véve építenénk fel az egész érvelést, minden mellette szóló
körülményt, felemlítvén a köreinkben előfordult eseteket; e mozzanatok közül számos (talán
éppen azok, melyeket különösen bizonyító erejűnek tartunk) olyan, hogy nem lehet róluk
nyíltan szólni anélkül, hogy valaki bizalmával vissza ne élnénk, vagy bizonyos mértékben ne
szólnánk olyasmiről, amit nem helyénvaló elmondani.
- Ó - kiáltott fel Harville kapitány érzelemtől áthatott hangon -, bár sikerülne megértetnem
kegyeddel, mit szenved egy férfi, amikor utolsó pillantást vet feleségére és gyermekeire, néz
a távozó csónak után, mely elviszi őket, néz, míg el nem tűnik szem elől, aztán elfordul és
felsóhajt: „Uram Istenem, ki tudja, mikor látom őket viszont!” És ha érzékeltetni tudnám azt
a ragyogó boldogságot, mely betölti lelkét, amikor csakugyan elérkezik a viszontlátás
pillanata! Hazatérvén vagy egyesztendei távollét után, másik kikötőbe kell hozatnia őket, és
számítgatni kezdi, mennyi idő alatt érhetnek oda, és mintegy önmagát áltatva mondogatja:
„Lehetetlen, hogy arra a napra megérkezzenek”, folyton remélve közben, hogy legalább
tizenkét órával hamarabb ott lesznek, s mikor végre látjuk, hogy megérkeznek, mintha Isten
szárnyat adott volna nekik, néhány órával még hamarabb! Ha mindezt meg tudnám értetni
kegyeddel, s hogy mit képes egy férfi elviselni és véghezvinni, és büszke rá, hogy megteheti
életének kincsei kedvéért! De én csak olyan férfiakról szólok, akiknek szívük van! - és
szenvedélyesen szívére szorította kezét.
- Ó - mondta erre elérzékenyülten Anne -, nagyra becsülöm én az érzéseit, valamint a
magához hasonló felfogású férfiakét. Isten mentsen attól, hogy lekicsinyeljem bármely
embertársam meleg és hűséges érzelmeit. Megvetésre méltó lennék, ha fel merném tételezni,
hogy csakis nőkben lakozik igaz ragaszkodás és állhatatosság. Ellenkezőleg, hiszem azt, hogy
a házaséletben a férfi hajlandó nagy és nemes cselekedetekre. Nem állítom, hogy nem készek
éppúgy tűrni és, szenvedni is, mindaddig... Ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, mindaddig,
míg érzelmeik irányulnak valakire. Úgy értem, amíg él a szeretett nő, mégpedig magukért él.
Amiben én a magam nemének elsőbbséget adok (semmiképp sem irigylendő dolog, s nem
kell elkívánniuk tőlünk), csak annyi, hogy tovább szeretünk olyankor is, amikor már az
emberi létnek vége, vagy amikor már végképp nincs semmi remény.
Többet szólni sem tudott, egy mondatra sem futotta erejéből, annyira tele volt a szíve, el-
szorult a lélegzete.
- Kegyed jó lélek - mondta Harville kapitány, s gyengéden Anne karjára tette kezét. -
Kegyeddel semmiféle vitám nincs. És ha Benwickre gondolok, nem is szólhatok egy szót
sem.
Most a többiekre terelődött a figyelmük. Mrs. Croft távozni készült.
- Nos, Frederick, azt hiszem, elválnak útjaink - szólt öccsének. - Én hazamegyek, te pedig
barátoddal tartasz. Este valószínűleg lesz szerencsénk találkozni maguknál az estélyen -
mondta Anne felé bólintva. - Tegnap megkaptuk a meghívó kártyáját, úgy tudom, kapott
Frederick is, nem láttam... S ugye, Frederick, te is szabad vagy ma este, csakúgy, mint mi.
Wentworth kapitány éppen egy levelet hajtogatott össze nagy sietve, s nem tudott vagy nem
akart egyenes választ adni.
- Úgy van - felelte -, igazad van, most elválunk, de hamarosan utánad megyek Harville-lal,
illetve, Harville, amennyiben készen van, mert én fél perc múlva indulhatok. Tudom, te is
szívesen úton lennél már. Fél perc múlva rendelkezésedre állok.
Mrs. Croft elment, Wentworth kapitány pedig gyors mozdulattal lepecsételvén levelét, csak-
ugyan készen állt az indulásra, s az ideges, izgatott kifejezés az arcán arra vallott, szeretne
már ott sem lenni. Anne ezt nem tudta mire vélni. Harville kapitány kedvesen, szívélyesen
„Jó napot, Isten áldja” köszöntéssel távozott, a másik azonban egy szót, egy tekintetet sem
vetett neki. Igen, kiment a szobából, és rá se nézett!
Anne-nek csak annyi ideje volt, hogy közelebb lépjen az asztalhoz, amelyen az imént a
kapitány írt, mikor visszatérő lépteket hallott, nyílt az ajtó: ő volt az. Elnézést kért, de ott
felejtette a kesztyűjét, s gyorsan átvágván a szobán, az íróasztalhoz sietett, háttal fordulva
Mrs. Musgrove felé, a szétszórt papírlapok alól levelet húzott elő, égően könyörgő tekintetet
vetett Anne-re, letette eléje a levelet, sietve fogta kesztyűjét, s már kint is volt, szinte anélkül,
hogy Mrs. Musgrove felfogta volna visszatérését... pillanat műve volt az egész!
Elmondhatatlan, mennyire felkavarta Anne-t ez az egyetlen pillanat. A levél, melynek alig
olvasható címzése „A. E. kisasszonynak” szólt, kétségtelenül az volt, melyet olyan sietve
hajtogatott össze. Míg mindenki azt hitte, Benwick kapitánynak ír, megírt még egy levelet,
neki! Most e levél tartalmától függ, hogy mit tartogat még számára az élet! Minden
lehetséges, s ő kész szembeszállni bármivel, de ezt a feszültséget nem bírja. Mrs. Musgrove
tett-vett az asztalán; ebben a foglalatosságban bízva, valósággal belezuhant a karosszékbe,
melyben a kapitány írt az imént, aztán szeme falta a következő sorokat:
Képtelen vagyok hallgatni. Szólnom kell magához, a rendelkezésemre álló módon és
eszközzel. Belém hasít, amit mond. Kétség és remény közt gyötrődöm. Ne mondja, hogy
elkéstem, hogy örökre elszálltak oly drága érzései. Hadd kínáljam fel ismét magam és
szívemet, mely ma sokkal inkább a magáé, mint volt akkor, mikor nyolc és fél eszten-
dővel ezelőtt majdnem összezúzta. Ne állítsa azt, hogy a férfi hamarabb felejt, mint a
nő, hogy szerelme hamarabb kihűl. Soha nem szerettem mást, csak magát. Talán igaz-
ságtalan voltam, gyönge és sértődött bizonyosan, de állhatatlan soha. Maga,
egyesegyedül maga hozott engem Bathba. Csak magára gondolok, csak magáért
tervezek - hát nem tudja? Lehetséges, hogy nem fogta fel vágyaimat? Nem vártam volna
ki ezt a tíz napot, ha úgy tudnék olvasni érzelmeiben, mint amennyire hitem szerint
maga belátott az enyémbe. Most alig tudok írni. Minden pillanatban hallok valamit,
ami levesz a lábamról. Halkra fogja a hangját, ám én ennek a hangnak minden
árnyalatát ismerem, és nem veszítek el egyetlen szótagot sem abból, amit más meg sem
hallana - jóságos, nagyon, túlságosan is kiváló teremtés! Igen, valóban igazságosan
ítél meg bennünket. Hiszi, hogy a férfiakban is van igaz ragaszkodás és állhatatosság.
Higgye hát, hogy forrón és megingathatatlanul ez él bennem.
F. W.
Mennem kell, s nem dőlt el a sorsom; de visszatérek ide, vagy követem társaságukat,
mihelyt tehetem. Egyetlen szó, egy tekintet elég nekem, s tudni fogom, ott leszek-e ma
este édesapja házában, vagy nem lépem át a küszöbét soha.
Ilyen levél olvasása után az ember nem térhet egyhamar magához. Félórai magányos tűnő-
désben Anne visszanyerte volna nyugalmát; de alig jutott ki neki tíz perc, máris reá törtek, s a
körülmények sem kedveztek lelkiállapotának. Pillanatonként változtak az érzései. Először
elárasztotta a boldogság, de amint túljutott az érzelmek első hullámán, máris ott állt előtte
Charles, Mary és Henrietta.
A kényszerűségben nagy erőfeszítéssel sikerült úrrá lennie magán; de kis idő múlva nem bírta
tovább. Már egy szót sem értett abból, amit körülötte mondtak, kénytelen volt elnézést kérni
azzal, hogy rosszul érzi magát. Amikor észrevették, hogy valóban mennyire elsápadt,
megrémültek, aggodalmaskodtak, de a világért sem tágítottak volna mellőle. Igazán
borzasztó! Ha elmennek és magára hagyják a csendes szobában, rögtön rendbe jön; ámde
körülállták, ahányan voltak, várakoztak, néztek, elviselhetetlen volt: kétségbeesésében azt
mondta, haza akar menni.
- Feltétlenül, drágám! - kiáltott fel Mrs. Musgrove. - Menjen csak haza minél előbb, vigyáz-
zon magára, hogy estére nyoma se maradjon a rosszullétnek. Bárcsak itt volna Sarah, az ki-
kúrálná, de én sajnos nem értek a gyógyításhoz. Csöngess, Charles, és rendelj bérkocsit. Nem
mehet gyalog.
Csakhogy kocsiba ülni rosszabb mindennél! Akkor oda a lehetőség, hogy két szót váltson
Wentworth kapitánnyal, mikor egyedül nyugodtan áthalad a városon (mert biztosra vette,
hogy összetalálkoznak), s ezt nem tudja elviselni. Nyomatékosan tiltakozott a bérkocsi ellen;
Mrs. Musgrove a betegségnek csak egyetlen fajtáját tudta elképzelni, és most csak azt az
aggodalmát kellett eloszlatni, hogy Anne nem esett el, nem csúszott meg, nem érte sérülés a
fejét; mikor aztán végképp meggyőződött róla, hogy esésről szó sincs, nyájasan elköszönt
tőle, abban a biztos reményben, hogy este jól találja.
Anne, hogy el ne mulasszon egyetlen elővigyázatossági lépést sem, magával küszködve
kimondta:
- Attól tartok, asszonyom, nem állapodtunk meg világosan. Nagyon kérem, legyen olyan jó,
említse meg az uraknak, hogy reméljük, kivétel nélkül az egész társaságot üdvözölhetjük
minálunk ma este. Félek, valami félreértés lehet; ezért szeretném, ha különösen Harville
kapitánynak és Wentworth kapitánynak megmondaná, reméljük, eljönnek mind a ketten.
- Ugyan, drágám, szavamat adom, minden teljesen világos. Hiszen Harville kapitánynak
egyéb se jár a fejében, mint az, hogy elmegyünk magukhoz ma este.
- Csakugyan azt gondolja? Én mégis aggódom, annyira bántana! Megígéri nekem, hogy amint
megint találkozik velük, szól nekik? Hiszen még a délelőtt folyamán látja mindkettőjüket, azt
hiszem, ígérje meg nekem.
- Már hogyne ígérném, ha ez a kívánsága. Charles, ha bárhol meglátod Harville kapitányt,
add át neki Anne kisasszony üzenetét. De kár nyugtalankodnia kedvesem, Harville kapitány
kötelezőnek érzi magára nézve a meghívást, erről kezeskedem, s azt hiszem, ugyanez áll
Wentworth kapitányra is.
Ennél többet nem tehetett Anne, de szíve azt jövendölte, valami szerencsétlen véletlen el
fogja homályosítani tökéletes boldogságát. De az már nem lehet tartós. Ha ő mégsem jönne el
a Camden Place-re, még mindig megteheti, hogy üzen neki Harville kapitánnyal, amiből szót
ért.
Most újabb idegesítő körülmény jött közbe. Charles őszinte aggodalomból és jóindulatból
kijelentette, hazakíséri; ettől nem lehetett eltéríteni. Igazán bosszantó! De hát nem lehet
hálátlan, nem bánthatja meg; sógora feláldozta kedvéért megbeszélését a puskaművesnél;
útnak indultak hát kettesben, és Anne-en senki nem vehette észre, hogy hálán kívül egyebet is
érez.
A Union Streeten haladtak, mikor gyors léptek ismerős nesze előkészítette Anne-t, hogy két
másodpercen belül látni fogja Wentworth kapitányt, s az máris csatlakozott hozzájuk. De
mintha bizonytalankodna, velük tartson-e, vagy tovább menjen, nem is szólt - csak nézett.
Anne úrrá lett magán annyira, hogy fogadja a tekintetét, s éppenséggel nem elutasítóan. A
sápadt arc kitüzesedett, a tétova mozdulatok határozottá váltak. A kapitány Anne oldalán
lépkedett. Most Charlesnak hirtelen egy ötlete támadt, s megszólalt:
- Merre tart, Wentworth kapitány? Csak a Gay Streetig, vagy tovább is?
- Nem is tudom - válaszolt meglepődve a kapitány.
- Belmontba készül, vagy tovább, a Camden Place közelébe? Mert ez esetben lelkifurdalás
nélkül megkérném, helyettesítsen, nyújtsa a karját Anne-nek, és kísérje el apja házáig.
Nagyon kimerítette a délelőtt, kíséret nélkül nem engedhetjük haza. Nekem pedig már ott
kellene lennem az emberemnél a piactéren. Megígérte, bemutat nekem egy remek puskát,
melyet éppen el kell küldenie a tulajdonosának. Azt mondta, nem csomagolja be az utolsó
percig, hogy megnézhessem, s ha most vissza nem fordulok, vége, nincs több esélyem. Amint
leírta a fegyvert, olyasféle lehet, mint az az én közepes méretű dupla csövű puskám, amelyet
múltkoriban maga használt Winthrop környékén.
Szabadkozásról szó sem volt. A szemlélő csak a gyors, készséges, előzékeny beleegyezés
jeleit láthatta; a mosolyok féken tartva, az ujjongó lelkesedés eltitkolva. Fél perc sem telt
bele, Charles már a Union Street túlsó végén járt, ők ketten pedig folytatták útjukat; elég volt
pár szót váltaniuk, hogy elhatározzák: a csendes és viszonylag félreeső kavicsos sétányra
térnek, ahol nyugodtan beszélgethetnek, s most, mikor annyi a megbeszélnivalójuk, ez
valóságos áldás; életük legboldogabb emlékei között fogják megőrizni ezt az órát a
halhatatlanságnak. Ott aztán kölcsönösen megvallották egymásnak érzéseiket, megismételték
az ígéreteket, melyek valaha már beteljesültnek látszottak, ám utána az elszakadás és az
elidegenedés sok-sok éve következett. Most visszatértek a múltba, folytatták, ahol
abbamaradt, érettebb fővel talán még boldogabban, mint amikor először eltervezték; még
gyöngédebben, megpróbáltatásokban megedződve, egymás jelleme, egyenessége és szerelme
teljesebb megismerésével; megalapozottabb elképzelésekkel, s elképzeléseikhez több joggal
ragaszkodva. S miközben lassan lépkedtek egymás mellett az enyhén emelkedő úton, mit sem
törődve a körülöttük haladókkal, meg sem látva a lézengő szerencselovagokat, siető
háziasszonyokat, flörtölő lánykákat, gyerekeket sétáltató dajkákat, hosszan ecsetelgették és
magyarázgatták a jelen pillanatot közvetlenül megelőző félreértéseket, melyek akkor annyira
fájdalmasak, most kimeríthetetlenül érdekesek voltak számukra. Sorra vették az elmúlt hét
valamennyi apró eseményét; a tegnapiakat, a maiakat végeérhetetlenül.
Anne nem tévedett. Valóban a Mr. Elliot iránti féltékenység késleltette a kapitány
közeledését, az ébresztett benne kétséget, az gyötörte meg. Így volt ez az első órától fogva,
hogy találkoztak Bathban; ez az érzés bukkant fel újra, ez rontotta el a koncert élvezetét,
ennek hatása alatt állt, bármit mondott vagy tett, helyesebben, bármit nem mondott vagy nem
tett az elmúlt huszonnégy órában. De aztán e feszültség lassan felengedett benne,
reménykedni kezdett, felbátorította Anne egy-egy tekintete, szava, cselekedete; s végül
legyőzte az, amit a Harville kapitánnyal folytatott beszélgetéséből elkapott, amit érzelmeiből
felfogott, a hangjából kihallott; ez aztán ellenállhatatlanul eluralkodott rajta, fogott egy
papírlapot, és kiöntötte szívét.
Abból, amit ott leírt, nem kell visszavonnia semmit, nincs mit megmásítani. Kitart amellett,
hogy soha senkit nem szeretett kívüle. Helyét a szívében soha nem foglalta el más, soha nem
is képzelte, hogy találhat hozzá hasonlót. Annyit azonban kénytelen volt elismerni: nem tuda-
tosan, sőt szándéka ellenére maradt állhatatos; igenis, el akarta feledni, sőt azt képzelte,
sikerült is. Azt hitte, közömbös, pedig csak dühös volt. Igazságtalanul ítélte meg erényeit,
éppen mert szenvedett miattuk. Jelleme ma már úgy él lelkében, mint a tökéletesség maga, a
lelkierő és a gyöngédség csodálatosan szeretetreméltó ötvözete; ám kénytelen beismerni,
hogy csupán Uppercrossban kezdte érdeme szerint méltányolni, önmagával pedig csak Lyme-
ban jött tisztába.
Lyme-ban nem egy, többféle szempontból kapott leckét. Mr. Elliot elragadtatása felrázta, a
Cobbon történtek és a Harville-éknál tapasztaltak meggyőzték arról, hogy Anne felette áll
valamennyiüknek.
Ezt megelőzőleg Louisa Musgrove-hoz próbálta kötni életét (a sértett hiúság késztette erre),
de állítása szerint mindig is érezte, hogy ez képtelenség; Louisa nem érdekelte, nem is
érdekelhette; ámbár megvallja, míg ama nap után nem volt ideje elgondolkozni rajta, nem
fogta fel, milyen csodálatos teremtés ő, s Louisa aligha állja vele az összehasonlítást; sem azt,
milyen teljesen és osztatlanul birtokolja a szívét. Ott tanult meg különbséget tenni az elvből
fakadó állhatatosság és az önfejű konokság között, a hebehurgya vakmerőség és a
fegyelmezett elme határozottsága között. Ott csak olyasmit láthatott, ami fokozta
nagyrabecsülését a nő iránt, akit elvesztett, s akkor bánta meg igazán, hogy olyan esztelen
gőg, ostoba sértődöttség vezette, s meg sem kísérelte visszahódítani őt, holott a sors ismét
útjába vetette.
Ettől fogva keservesen megbűnhődött. Alig szabadult meg az iszonyatos lelkiismeret-
furdalástól a Louisa balesetét követő néhány napban, alig érezte magát újra eleven embernek,
máris be kellett látnia, eleven ugyan, de nem szabad.
- Rá kellett jönnöm - mondta -, hogy Harville elkötelezettnek, vőlegénynek tart! Hogy sem
Harville-nak, sem a feleségének nincs kétsége afelől, hogy kölcsönös szerelem fűz bennünket
egymáshoz. Meglepődtem és megdöbbentem. Persze, szabadkozhattam volna; de ha arra
gondoltam, hogy nyilván ezt tartják mások is... a lány családja, s talán ő maga is, beláttam,
nem rendelkezem szabadon önmagámmal. Ha úgy kívánja, becsületem hozzáköt. Felelőtlen
voltam. Nem gondoltam meg komolyan a következményeket. Nem fontoltam meg, hogy a
bizalmaskodás veszélyeket és súlyos következményeket rejt magában; hogy még akkor sincs
jogom próbálgatni, vajon képes volnék-e egyáltalán a két lány egyikéhez kötődni, ha nem
kockáztatnék mást, mint egy-két kellemetlen pletykát, s egyéb rossz nem származnék belőle.
Nagyot hibáztam, és szembe kellett néznem a következményekkel.
Rövidre fogva a dolgot, túl későn döbbent rá, hogy kompromittálta magát, pontosan akkor,
amikor kétségtelenné vált benne, hogy Louisa egyáltalában nem érdekli; mégis kénytelen lett
volna lekötni magát, amennyiben csakugyan úgy érez iránta a lány, ahogy Harville-ék
gondolták. Ezért döntött úgy, hogy eltávozik Lyme-ból arra az időre, míg a lány teljesen
felgyógyul. Boldog lett volna, ha sikerül tisztes módon elhalványítania a személyével
kapcsolatos érzelmeket és kombinációkat; elment hát bátyjához, azzal a szándékkal, hogy
onnan egy idő múlva Kellynchbe megy, s majd úgy tesz, amint a körülmények parancsolják.
- Hat hetet töltöttem Edwardnál - mondta -, és boldognak láttam őt. Más örömöm nem volt,
meg sem érdemeltem volna. Nagyon aprólékosan érdeklődött maga felől; azt is megkérdezte,
vajon megváltozott-e, nem sejtve, hogy az én szememben maga nem változhat soha.
Anne mosolygott, és eleresztette a füle mellett. Nagyon kedves melléfogás ez, nem rója meg
érte. Nem csekélység egy nőnek, ha arról biztosítják, hogy huszonnyolcadik életévében
semmit sem vesztett kora ifjúságának bájából; e hódolat értékét nagyban fokozta, hogy Anne
összevetette a férfi korábbi szavaival, s érezte, ez a következménye, nem pedig okozója a régi
meleg vonzalom újjáéledésének.
Továbbra is Shropshire-ben maradt a kapitány, keservesen megbánta elvakult büszkeségét,
sorozatos baklövéseit, míg egyszer csak a meglepő s igen örvendetes hír révén felszabadult:
Louisa eljegyezte magát Benwick kapitánnyal.
- Ezzel vége szakadt rossz lelkiállapotomnak - mondta a férfi -, és most már elindulhattam a
magam boldogsága útján, cselekednem kellett, végre tenni is valamit. Ez a hosszú, tétlen
várakozás iszonyú volt, és csak rosszat várhattam. Öt perc sem telt bele, s eldöntöttem:
„Szerdán már Bathban leszek!” Itt is voltam. Megbocsáthatatlan-e, hogy azt gondoltam,
érdemes idejönnöm? Mégpedig bizonyos reményekkel. Hiszen maga szabad volt még.
Lehetségesnek tartottam, hogy még magában is élnek a múlt érzelmei, úgy, mint bennem; sőt
bátorító momentumot is találtam. Afelől nem lehetett kétségem, hogy más is megszeretheti,
meg is kérheti, de azt biztosan tudtam, hogy már kikosarazott egy férfit, aki nálam jobb
esélyekkel pályázhatott a kezére; és akaratlanul is feltettem magamnak a kérdést: „Vajon nem
miattam tette-e?”
Első találkozásukról a Milsom Streeten sokat lehetett beszélni, a koncertről annál is többet.
Az az este, úgy látszik, különleges pillanatok sorozatából állt. A pillanat, mikor a nyolc-
szögletű teremben Anne odalépett hozzá, hogy szót váltsanak, aztán a másik, amikor Mr.
Elliot elszakította tőle, még egy-két pillanat, amikor a felcsillanó remény, majd a növekvő
elkeseredés között hányódott: mindezekről bőven akadt mondanivalója.
- Aztán látnom kellett - kiáltott fel indulatosan -, körülvéve azokkal, akiket semmiképp sem
tekinthettem jóakaróimnak, oldalán az unokabátyját, mosolygósan, beszélgetésbe mélyedve;
iszonyú érzés volt tudni, hogy mennyire előnyös, milyen sok szempontból kívánatos házasság
volna ez! Hogy azok, akiknek reménye lehet a maga befolyásolására, biztosan valamennyien
ezt óhajtják! S ha maga talán húzódozna is tőle, vagy közömbös volna, akkor is milyen
nyomatékos szószólók állnak mellette! Hát nem elég ez ahhoz, hogy én a bolondját járjam a
magam igyekezetével? Hát lehet ezt gyötrődés nélkül elviselni? S látnom kellett maga mögött
a barátnőjét: az ő jelenléte is a múltat idézte fel. Tudtam, mekkora az ő befolyása, egy
pillanatra sem feledhettem, mit ért már el egyszer az érveivel... Nos, nem szólt mindez
ellenem?
- Tudnia kellett volna különbséget tenni - felelt Anne. - Nem volt helyes feltennie rólam,
hogy most, egészen más körülmények között, más életkorban újra megtörténhet velem
ugyanez. Ha hibáztam is akkor, a múltban, amiért engedtem, hogy meggyőzzenek, ne feledje,
a biztonságom mellett érveltek, és nem a kockázat mellett. Amikor engedtem, úgy véltem,
kötelességet teljesítek; ám most semmiféle kötelességre nem hivatkozhattak volna. Ha férjhez
megyek egy számomra közömbös férfihoz, a kockázat kerekedik fölül, és a kötelesség
szenved sérelmet.
- Lehetséges, hogy így kellett volna érvelnem, de képtelen voltam rá - felelt a férfi -, nem
voltam képes a magam javára fordítani, amit legújabban tapasztaltam jelleméről. Nem tudtam
hasznát venni; legyűrte, eltemette, szertefoszlatta mindaz a fájdalom és keserűség, ami éveken
át gyötört. Nem tudtam magára másképp gondolni, csak úgy, hogy engedett, lemondott
rólam, s inkább hajlott mások befolyására, mint az enyémre. S éppen azzal kellett együtt
látnom, aki magát abban a keserves esztendőben irányította. Semmi okom nem volt
feltételezni, hogy most kisebb tekintély a maga szemében. Még a megszokás hatalmával is
számolnom kellett.
- Azt hiszem - felelte erre Anne -, a maga iránti viselkedésem alapján megkímélhette volna
magát mindettől.
- Nem, dehogyis! Értelmezhettem a modorát úgy is, hogy azt a biztonságot tükrözi, amit egy
másik férfival való jegyessége nyújt. Ebben a hiszemben hagytam ott; ámde mégis eltökéltem
magamban, hogy újra megkeresem. Reggelre kelve a lelkierőm is visszatért, s úgy éreztem,
mégis van célja annak, hogy maradjak.
Anne végre hazaérkezett, és sokkal boldogabb volt, mint azt abban a házban bárki feltételezte
volna. A délelőtt minden meglepetése, szorongása és fájdalma szertefoszlott ebben a beszél-
getésben, s olyan boldogan lépte át a küszöböt, hogy kénytelen volt némi pillanatnyi aggo-
dalommal elegyíteni: ekkora boldogság nem lehet tartós. Közbe kellett iktatnia valamelyes
komoly, hálatelt elmélkedést, ellenszeréül annak, ami veszedelmes lehet az ilyen felfokozott
örömmámorban; a szobájába ment, és az öröméből fakadó mélységes hálaérzet lassan
lecsillapította, megnyugtatta, erőt adott neki.
Eljött az este, kivilágították a szalonokat, gyülekezett a társaság. Kártyaparti volt mindössze,
elvegyülése olyanoknak, akik sosem látták egymást, olyanokkal, akik túlságosan is sokszor
találkoztak - banális összejövetel, túl népes ahhoz, hogy meghitt lehessen, túl szűk körű, hogy
változatosságot nyújtson; ámde Anne sosem érzett még estét ilyen rövidnek. Ragyogott,
tündökölt boldogságában, sokkal jobban megcsodálták, semmint gondolta volna, vagy
amennyire törődött vele. Derűs és elnéző volt a környezetében mindenki iránt. Jelen volt Mr.
Elliot; elkerülte, de csak szánakozni tudott rajta. Wallisék: mulatságosnak találta, hogy
annyira keresztüllát rajtuk. Lady Dalrymple és Miss Carteret: nemsokára csupán jelentéktelen
rokonai lesznek. Mrs. Clay nem érdekelte, apja és nővére társasági modora miatt pedig nem
kellett pironkodnia. Musgrove-ékkal boldogan és fesztelenül csevegett; Harville kapitánnyal
szívélyesen váltottak szót, mint két testvér; Lady Russell-lal többször is megkísérelt beszél-
getésbe kezdeni, de ha titkára gondolt, az örömtől elakadt a szava; s ugyancsak titkát őrizvén
igyekezett leplezni azt az őszinte szeretetet és olthatatlan érdeklődést, amit Croft tengernagy
és felesége iránt érzett. Wentworth kapitánnyal egyre-másra adódott olyan pillanat, hogy szót
váltsanak egymással, de mindig ott volt az újabbak reménye, s annak a tudata, hogy a férfi ott
van a közelében!
Az egyik ilyen röpke találkozás folyamán, amikor látszólag mindketten a télikert
növényeiben gyönyörködtek, Anne így szólt:
- Elgondolkoztam a múlton, és megpróbáltam pártatlanul megítélni, mi volt helyes, mi hely-
telen, már úgy értem, ami engem illet; s azt kell hinnem, helyesen cselekedtem, bármennyit
szenvedtem is emiatt; tökéletesen igazam volt, hogy elfogadtam barátnőm irányítását, akit
maga sokkal jobban meg fog szeretni, mint amennyire ma kedveli. Nekem ő egyik szülőmet
helyettesítette. Ám ne értsen félre. Nem állítom, hogy nem tévedett, mikor azt a tanácsot adta.
Ez talán azon esetek közül való, amikor csak az események alakulása dönti el, vajon jó vagy
rossz volt-e a tanács; ami engem illet, én soha semmi szín alatt nem adnék hasonló esetben
ilyen tanácsot. Mégis azt hiszem, helyesen tettem, amikor engedtem neki, s ha nem így
cselekszem, többet szenvedtem volna a jegyesség fenntartásával, mint azzal, hogy fel-
bontottam, mert a lelkiismeretem sínylette volna meg. Most pedig, ha az embernek szabad
ilyesmit mondania magáról, semmi okom sincs, hogy vádoljam magam; s ha nem tévedek, az
erős kötelességtudat nem a legrosszabb része egy asszony hozományának.
Wentworth kapitány rátekintett, aztán Lady Russellra, majd ismét reá, s csak utána válaszolt,
mintha hűvös megfontolás után tenné:
- Egyelőre még nem, de van rá némi remény, hogy idővel meg tudok neki bocsátani. Bízom
benne, hogy hamarosan elnéző leszek iránta. Magam is újra meggondoltam a múltat, és
felmerült bennem egy kérdés: vajon az említett hölgyön kívül nem volt-e nekem még egy
nála ádázabb ellenségem? Én magam. Most mondja meg nekem, amikor én az 1808-as évben
hazatértem Angliába néhány ezer fonttal, és kineveztek a Laconiá-ra, válaszolt volna nekem,
ha akkor írok magának? Más szóval, hajlandó lett volna felújítani az eljegyzésünket?
- Hogy hajlandó lettem volna-e? - mindössze ennyit válaszolt Anne, ám a hangsúly semmi
kétséget nem hagyott.
- Jóságos Isten! - kiáltott fel a férfi. - Szóval igen! Nem mintha nem gondoltam volna rá, s
nem erre vágytam volna, hogy ez koronázza meg egyéb sikereimet. De túl büszke voltam
hozzá, hogy újra megkérjem. Nem értettem meg magát. Becsuktam a szemem, nem akartam
megérteni, és nem tudtam igazságosan megítélni. És ha ezt meggondolom, mindenkinek
hamarabb kell megbocsátanom, mint önmagamnak. Hatesztendei szenvedéstől kímélhettem
volna meg magunkat. De hát ez is eddig ismeretlen fájdalom számomra. Nagyon is megszok-
tam, hogy elégtétellel gondoljam: ami jóban részem volt, magam vívtam ki. Úgy tekintettem
magamra, hogy elértem becsületes törekvéseim jutalmát. Mint a többi nagy embernek, ha
csapások érik - tette hozzá mosolyogva -, nekem is igyekeznem kell megadni magamat
sorsomnak. Bele kell törődnöm, hogy boldogabb vagyok, mint amennyire megérdemlem.
 Tizenkettedik fejezet

Lehet-e még kétsége valakinek, mi következett ezután? Ha bármelyik fiatal pár fejébe veszi,
hogy összeházasodik, biztosra veheti, egy kis kitartással keresztülviszi akaratát, ha mégoly
szegények vagy meggondolatlanok is, s bármily kevéssé valószínű, hogy kettejük boldogsága
másként elképzelhetetlen. Kétes erkölcsi tanulság ez, ám igaznak tartom; de ha fiatalok célt
érnek, hogyne sikerülne ugyanaz egy Wentworth kapitánynak és egy Anne Elliotnak olyan
adottságok birtokában, mint az érett elme, igazságuk tudata s egyikük kezében függetlenséget
biztosító vagyon. Hogyne gyűrnének le minden ellenkezést? Felülkerekedtek volna sokkal
komolyabb akadályokon is, mint amivel szembekerültek, hiszen semmi más bajuk nem volt,
csak több kedvességet és melegséget óhajtottak volna. Sir Walternak nem volt semmi
ellenvetése, Elizabeth pedig mindössze hűvösen és közönyösen fogadta a hírt. Wentworth
kapitány huszonötezer fontjával, pályájának olyan magas polcán, ahova csak tettek és érdem
alapján juthatott, már éppenséggel nem senki. Most már méltónak találtatott arra, hogy veje
legyen egy ostoba, tékozló baronetnek; akiben sem annyi tisztesség, sem annyi józan ész nem
volt, hogy megtartsa azt a helyet, ahova a Gondviselés állította; s pillanatnyilag csupán
töredékét volt képes megadni a tízezer fontnak, mely leányát megillette volna.
Sir Walter, bár éppenséggel nem szerette Anne-t, a hiúságát sem legyezgette semmi, hogy
igazán boldog legyen, azért távolról sem gondolta, hogy rossz partit csinál a lánya.
Ellenkezőleg, miután többször látta Wentworth kapitányt, s napvilágnál is alaposan
szemügyre vehette, annyira hatott rá előnyös külseje, hogy úgy vélte, kitűnő megjelenése
nyom annyit a latban, mint a lány rangja; s mindez, még a jó hangzású nevet is hozzávéve,
arra indította Sir Waltert, hogy végül is némi elégedettséggel készítette elő tollát e
házasságnak a dicsőség könyvébe való bevezetéséhez.
Az egyetlen, akinek ellenérzései komoly aggodalmat okozhattak, Lady Russell volt. Anne
tudta, hogy Lady Russellnak fájdalmas lesz tudomásul vennie, hogy le kell mondania Mr.
Elliotról, s nem kis erőfeszítésébe kerül majd igazán megismernie Wentworth kapitányt, sőt
igazságot szolgáltatni neki. Márpedig ezt kell tennie. Be kell látnia, hogy tévedett mindkét
férfival kapcsolatban, hogy helytelenül befolyásolta ítéletét a látszat; mivel Wentworth
kapitány modora nem egyezett az elképzeléseivel, elhamarkodottan úgy ítélte meg, hogy
magatartása veszedelmesen meggondolatlan természetre vall; Mr. Elliot modora viszont
éppen azért tetszett neki annyira, mert korrekt és tapintatos, mindenkor mindenkihez udvarias
és kellemes, s ebből elhamarkodva jutott arra a következtetésre, hogy helyes elvekből és
biztos ítélőképességből fakad. Most hát nem kevesebbre kellett elszánnia magát Lady
Russellnak, mint beismerni, hogy semmiben sem volt igaza, s kialakítani új véleményét,
újabb reményeit.
Némelyeknek megadatott a gyors felfogás, a bonyolult részletek érzékelésének képessége és a
természetes éleslátás a jellem megítélésében, röviden az, ami a hosszú tapasztalatnál is többet
ér; s ebben a vonatkozásban Lady Russell adottságai nem érték el fiatal barátnője értelmi
képességének szintjét. Ámde lévén rendkívül jó teremtés, ha másodrendű célja az volt is,
hogy ítéletei megfontoltnak és helyesnek bizonyuljanak, az elsőrendű mindenképpen, hogy
boldognak lássa Anne-t. Sokkal jobban szerette Anne-t, mint a maga képességeit; s mihelyt
elmúlt a helyzet kezdeti feszélyezettsége, csöppet sem esett nehezére, hogy anyai érzésekkel
tekintsen a férfira, aki másik gyermekét boldoggá teszi.
Az egész családból valószínűleg Mary örvendezett a legjobban a dolgok ilyetén fordulatának.
Egy férjezett nővér rangot ad az embernek, különösen mivel azzal hízeleghet magának, hogy
nagyban elősegítette a házasságot azzal, hogy ősszel magánál tartotta Anne-t; s mivel az ő
testvérének természetesen különbnek kell bizonyulnia a férje húgainál, igen kellemesen
érintette, hogy Wentworth kapitány gazdagabb, Benwick kapitánynál, csakúgy, mint Charles
Hayternél. Érte egy kis fájdalom is, amikor ismét találkoztak, mert házassága révén Anne
visszanyerte az idősebb nővér előjogait, s ezenfelül egy igen szemrevaló hintó úrnője lett; de
hát a jövőbe tekintvén, Mary erőteljes vigasztaló momentumokat talált. Anne előtt nem áll
Uppercross udvarház birtoklásának reménye, semmiféle uradalom, semmiféle családfői rang
kilátása; és amennyiben biztosítani lehetne, hogy Wentworth kapitány el ne nyerje
valamiképp a baronet rangját, ő bizony nem cserélne Anne-nel.
Nagyon kívánatos volna, ha legidősebb nővérük hasonlóképpen elégedett lehetne helyzetével,
mert nem valószínű, hogy az valaha is megváltozzék. Hamarosan abban a keserves csalódás-
ban volt része, hogy Mr. Elliot teljesen visszavonult; senki sem jelent meg helyette a színen,
aki számba jöhetne, hogy akár megalapozatlan reményeket is támasszon vele kapcsolatban.
Mr. Elliotra teljesen váratlanul szakadt Anne eljegyzésének híre. Ez egyszerűen összezúzta a
családi boldogságról táplált szép reményeit, valamint azt is, hogy a vő immár jogos ébersé-
gével sikerüljön továbbra is özvegyi státusban tartani Sir Waltert. Ám csalódottan és a kudarc
érzetében is még mindig képes volt valamit tenni a saját érdekében s a maga örömére.
Rövidesen elhagyta Batht; és mivel nem sokkal utána ugyanezt cselekedte Mrs. Clay, majd
hírét vették, hogy Mr. Elliot támogatásával rendezkedett be Londonban, világosan kitűnt,
milyen kétszínű játékot folytatott ez az ember, s mennyire elszántan küzdött, hogy megvédje
magát legalább ennek az egy nőnek a fondorlatai ellen.
Mrs. Clay érdekeit háttérbe szorították az érzelmei, s egy fiatal férfi kedvéért feláldozta a
lehetőséget, hogy hálójába kerítse Sir Waltert. De azért ne becsüljük le a képességeit sem:
egyelőre még nyitott kérdés, a fondorkodásban melyikük kerekedik felül, Mr. Elliot-e avagy
Mrs. Clay; s ha már a hölgyet megakadályozták abban, hogy Sir Walter hitvese legyen, nem
hízelkedik-e, nem cirógatja-e majd Sir Williamet addig, míg végül nőül nem veszi.
Nem fér hozzá kétség, Sir Waltert és Elizabethet egyformán megdöbbentette és kínosan
érintette vendégük elvesztése s a felismerés, hogy orruknál fogva vezette őket. De azért
megmaradtak nekik előkelő kuzinjaik, náluk még vigaszra találhattak; ámbár már régóta rá
kellett jönniök, hogy hízelkedni és másokhoz törleszkedni anélkül, hogy maguk is hízelkedést
és törleszkedést kapnának másoktól, legföljebb ha fél élvezet.
Anne hamarosan meggyőződhetett róla, hogy Lady Russell kész szívébe zárni Wentworth
kapitányt, s ilyenformán semmi más nem maradt, ami beárnyékolná boldogságát, legfeljebb
az a tudat, hogy az ő révén férje nem jut olyan rokonokhoz, amilyeneket megérdemelne,
akikben örömét lelhetné. Ebben a tekintetben mélységesen átérezte, ő van rosszabb
helyzetben, a vagyoni különbség nem számított, nem bántotta egy pillanatig sem; de az, hogy
nincs olyan családja, mely méltóképpen fogadná és megbecsülné választottját; semmi, ami
tiszteletet érdemel, semmi összhang, még jóindulat sem cserében a szívélyes és készséges
fogadtatásért, amelyben a férfi testvérei és családjuk őt részesítették, ez az egyébként
örvendetes körülmények között is fájdalmas seb maradt lelkében. Ő mindössze két baráttal
járulhatott a férfi szeretteinek köréhez: e kettő Lady Russell és Mrs. Smith. Wentworth
kapitány készséggel fogadta őket barátainak. Lady Russellt, bármit vétett is a múltban, máris
szívből becsülte. Ha nem várják el tőle, hogy azt hangoztassa, a hölgy helyesen tette, hogy
kettejüket elválasztotta egymástól, kész méltányolni valamennyi érdemét; ami pedig Mrs.
Smitht illeti, sok minden szólt mellette, hogy hamarosan és végképp barátságába fogadja.
Ehhez már önmagában elegendő lett volna az a jó szolgálat is, amit a legutóbbi események
folyamán Anne-nek tett; s ilyenformán házasságuk Mrs. Smitht nemhogy megfosztotta volna
egy baráttól, ellenkezőleg, egy helyett kettővel ajándékozta meg. Amint berendezkedtek, ő
volt az első látogatójuk; és Wentworth kapitány segítette az eljárás megindításában, hogy
férjének az Antillákon lévő vagyonát visszaszerezze; beadványokat írt helyette, eljárt
nevében, átsegítette a kisebb-nagyobb nehézségeken, s a fáradságot nem kímélő, félelmet
nem ismerő jó barát szerepében tökéletesen viszonozta mindazt, amit az asszony tett vagy
tenni szándékozott a felesége kedvéért.
Mrs. Smith örömét éppenséggel nem rontotta, hogy anyagi helyzete tetemesen s egészsége is
valamelyest javult, de még az sem, hogy új barátokra lelt, s gyakran találkozott velük, hiszen
derűs kedélye és szellemi frissesége sosem hagyta el. S míg e legfőbb földi jók megadattak
neki, talán még ennél nagyobb jómód veszélyeivel is megbirkózott volna. Lehetett volna el-
képesztően gazdag és tökéletesen egészséges - és mégis boldog. Derűs kiegyensúlyozottságát
szellemének szikrázó játékossága éltette és táplálta; barátnője, Anne boldogsága érzelmeinek
gazdagságából fakadt. Anne maga volt a testet öltött gyöngédség és szeretet, és örömét lel-
hette abban, hogy Wentworth kapitány tökéletesen viszonozza érzelmeit. Csupán a férfi hiva-
tása miatt aggasztotta néha barátait ez a kimondhatatlan szeretet; semmi más nem felhőzhette
be boldogsága fényét, csak a félelem egy esetleg eljövendő háborútól. Büszkén vallotta magát
tengerészfeleségnek Anne, de meg-megújuló szorongás volt az ára, hogy ama nemes
hivatásnak élhetett, amelynek a családi tűzhely ápolásában tanúsított erényei, ha lehet, még
országos jelentőségét is elhomályosítják.

-&-