Wayne Chapman - Csepp És Tenger

Wayne Chapmen
Csepp és Tenger
"De miért alélsz el? miért vagy ily borús?
Légy tettre is nagy, mint valál akarni;
Ne lásson a világ, hogy félelem,
Sötét bizatlanság kormányoz a
Király szemében egy mozdulatot.
Légy, mint korunk, izgalmas; tűz a tűzben;
Ijessz ijesztőt; nézz farkasszemet
A kérkedő iszonnyal; így a jobbágy
Fejedelme nagy-voltáról varr himet,
Példára nagy lesz, és felöltözi
Az eltökélés bátor szellemét.
Előre! tündökölj, mint egy hadisten,
Ha tetszelegni vágy a harcmezőn;
Mutass bizalmat, dicsvágyó merényt!
Vagy odvában verjék föl az oroszlánt?
Onnan riasszák nagy-remegve ki?
Ó, ezt ne halljam. Fuss, csatázz, elébe
A borzalomnak, míg ajtódba nincs,
S birkozd le útján, míg idébb nem ér!"
SHAKESPEARE
János király; 5. felvonás, 2. szín
(Arany János fordítása)
Wayne Chapman Csepp és Tenger
PROLÓGUS
A Nagy Ember a hátán feküdt kagylóselyem huzatú vánkosai közt. Hosszú életében
számos diadalt aratott, de most utolsó csatáját vívta, s nem volt esélye a győzelemre. Arcát a
kín ráncai szabdalták, a lélegzet szaggatottan tört elő sérült tüdejéből: úgy rémlett, versenyt
zihál a koronaerőd tömbjének feszülő tengeri széllel. Tanácsadói magára hagyták, barátokra,
családtagokra hiába várt volna. Távol maradtak sötét szövetségesei is, akiknek irgalmában oly
sokáig reménykedett. Időbe telt, míg ráébredt, hogy értéktelenné vált számukra, hogy nem
pazarolják rá mágikus hatalmukat - hogy meg kell halnia. .
Csak dühöt érzett, félelmet nem. Volt ideje hozzászokni az elmúlás gondolatához, hisz
évtizedekig élt a halál árnyékában. Hadjáratot hadjárat után vezetett a Quiron-tenger északi
partjára, a pusztulás úgy járt a nyomában, ahogy cápa követi a szkogg húzta tajtékcsíkot.
Tucatszor dobott kesztyűt a sorsnak, pedig tudta, hogyan végződnek az efféle játszmák. Atyái
istene, Antoh a kezdet kezdetén hátat fordított neki. Hazatérését mindig Tharr kegyének
köszönhette; akkor bezzeg tudtak imádkozni a nagykirály gyíkképű papjai! Valaha - nem is
túl rég - az ifini udvar hetekkel korábban figyelmeztette az ellene készülő merényletekre.
Valaha tudta, melyik ostoba alattvalójának nem szabad hátat fordítania, hogy elkerülje ezt, a
legfájóbb vereséget mind közül.
A sebláz legyengítette; szédült, ahogy kinyúlt a keze ügyében lévő kupáért. Az arany
csillogása Alidax úrnőjét juttatta eszébe - a kéjesen vonagló Sinilt, aki egy bolond éj szakán
kegyében részesítette, s akit sosem felejtett el igazán. Meglehet, épp miatta kell idő előtt
távoznia: Toron Boszorkányurainak némelyikét köztudottan gyengéd szálak fűzik suessa
Dialaidhoz. Nos, ha így áll a helyzet, nem bánt meg semmit, sőt, kacagva lép majd túlvilági
bírái elé!
Kortyolt a fűszeres borból, aztán visszahanyatlott párnáira. A fájdalom, az alattomos
fenevad megint az oldalába mart. Beris Randal-Cetiehir Karnelian, Abaszisz partmenti
szigeteinek hercegkapitánya érezte, hamarosan mennie kell.
De nem most. Nem azonnal. Dolga van még ezen a világon: egyvalamit, a
legfontosabbat okvetlenül el kell intéznie.
- Ide...! - sziszegte a szirtek közt süvöltő szél hangján. Igazi parancsnak hangzott, nem
bánta, hogy kínnal kell fizetnie érte. - Ide hozzám!
Valaki mozdult a bejárat mellett. Felemelkedett, nesztelenül közelebb lépett, árnya a
cetprémmel takart ágyra vetült. Tekintetéből, melyet a haldoklóra emelt, hiányzott minden
érzelem - azok néznek ilyen szemekkel a világba, akik lelkük éjszakájába, a legmélyebb
sötétségbe menekültek önmaguk elől.
- Közelebb - suttogta a Nagy Ember.
Felemelte balját: karommá görbült középső ujján felragyogott a pecsétgyűrű, rajta a
Szigetbirtok ősi címere, a smaragdszín tengeren sikló ezüsthajó. Rég nem díszített sem
pajzsot, sem lobogót: a csapatok egy emberöltő óta a hercegkapitány saját zászlaja alatt
küzdöttek s hullottak a messzi harctereken.
- Csendes a lépted - dünnyögte a haldokló: Mosolygott, vértől megfeketült fogai ódon
sírkövekként sötétlettek. - De én... én mindig tudom, hol keresselek!
Az alak hallgatott; nem volt mit mondania. Rég túljutottak a szavakon a Nagy Emberrel:
a közös titkok, a közős kárhozat útját járták esztendők hosszú sora óta.
- Érints meg - parancsolta a sebesült. - Húzd le... a gyűrűmet!
Az alak engedelmeskedett. A Karnelianok címere mintha izzott volna összeszorított
jobb öklében.
2
- Ifinbe kell vinned - folytatta a Nagy Ember. Résnyire nyílt ajkai közt vérbuborék
pattant szét, jobbjával kapaszkodót keresve markolt a cetprémbe. - El kell juttatnod Berenhez,
az elsőszülöttemhez a nagykirály... Hadművészeti Akadémiáján. A te száddal üzenem neki:
haza kell térnie, hogy a helyemre lépjen. Azt akarom, hogy távozásom után tüstént átvegye a
jogart. Azt akarom, hogy az én utamon járjon tovább, mert Abaszisz trónjáig ez az egy út
vezet. Legyőzhetjük Otlokir ivadékait, ha félretesszük az érzelmeket, ha korbáccsal és karddal
törünk a cél felé. Korbács és kard. Semmi érzelgősség. Megértetted?
Az alak bólintott. Tudta, mi következik: a Nagy Ember sokszor elmormolta végső
parancsát az évek során. Kiadta, valahányszor nehéz álmok gyötörték, valahányszor birokra
kelt a múlt és a jövő kísérteteivel; úgy ismételgette, mint holmi litániát, de reggelenként nem
tudott - vagy nem akart - visszaemlékezni rá.
- Megtalálod Ifinben a másodszülöttemet, Calydot is - lehelte most a hercegkapitány.
Beleszimatolt a szélbe, mely elhozta a falak közé a tenger átható élet és halálszagát.
Szolgájára meredt, tekintetében utoljára lobbant fel a sötét tűz. - Megtalálod, tőrbe ejted és
megölöd őt!
3
1.
A törpe vállas volt és erőteljes, igazi harcos, akit istene jókedvében formált a mélységek
kövéből. Láncinget, sisakot és köpenyt viselt Tarin királyi házának címerével; valahányszor
elmosolyodott, fény villant barna szemeiben, melyek elevenségükkel vonzották leginkább az
ilanori bárd, Tier Nan Gorduin tekintetét.
- Megalkudtunk - szólt közös nyelven a törpe. Fejszéje fokára támaszkodva állt a
fegyveresek alkotta kör közepén, hajának, szakállának fonataival eljátszott az alkonyi szél. -
A múlt képei, cserébe a goblin életéért. Fogj hozzá, de ne feledd: igazságot ígértél nekünk!
Goiduin bólintott.
- Vezér vagy, Hronin Lok - mondta. - Koronás hősök ivadéka. Ha többet vagy
kevesebbet kínálnék az igazságnál, nem csak rád és társaidra hoznék szégyent, de az Agyag
Anya összes gyermekére is.
- Jól beszélsz - biccentett a láncinges. - Kedvemre való alak vagy; örülök, hogy nem a
harcot választottad.
- Az íjászok népe ismeri, és tiszteletben tartja a Kövek Atyjának törvényeit - folytatta a
bárd. - Mert igazságosak, s mert abból az időből valók, amikor magunk is jövevények voltunk
még a Fehér-tenger innenső partján. - Ismét szemügyre vette a fejszések őrizetében kuporgó,
tépett öltözetű goblint. - Felkészültetek?
Hronin Lok bólintott.
- Regélj a múltról, ember - suttogta. - Segíts emlékeznünk!
Gorduin végigfuttatta ujjait a lanthúrokon. Szabadjára engedte energiáit, énekelni
kezdett. A dallam megfoghatatlan volt, lebegő, de ha valaki egész lényével figyelt, kihallhatta
belőle a szél zúgását, az északfoki Beriquel szikláin megtörő hullámok robaját, és...
...és ott volta fagyot Semmi, a határtalan űr, melyből a nyugalom és a méltóság vétetik;
ott volt a Kövek Atyjának kristály csatabárdja s kalapácsa, no meg az üllő, melyet az idő
formált Tyrrano fekete véréből, s melyen a világok és az őket benépesítő lények születtek. Ott
volt Kadal, a Tárnákat Zengető, akinek ékköveiben titkos hatalom lakozik, ott volt Tooma, a
Hadak Ura, a Fegyverek Élének Ereje, fejszéje tükrében sirályok árnyai gyanánt suhantak a
századok: harcosok nemzedékei cseperedtek fel, vonultak hadba, ontották vérüket néhány
szemvillanás alatt. Fehér mezők, jeges folyamok látomását idézte most a dal. A mélybe vezető
utakat törpék vigyázták, tekintetük hideg acél, szívükben harag és fájdalom: Tyrrano, bár a
nagy küzdelemben alulmaradt, saját teremtményeivel, könyörtelen bosszújával üldözte Bul
Ruurig népét. Kék-ezüst lobogók emelkedtek a magasba, villámfényben csillant az Ősi Házak
címere - a sötét zugokban azonban szörnyetegek acsarogtak, s minduntalan megkeserítették a
fejszések diadalát a gyalázat, a veszteség emlékeivel. Esztendők szálltak, mint a pernye,
királyok, harcosok és ártatlanok pusztultak. Beriquel mélységeiben bíbor izzás ébredt, a
csarnokok, tárnák falai Tyrrano kacaját visszhangozták. Az Ősi Házak egyike elbukott, dicső-
sége elenyészett a Teremtő ú fáról letért papok, öröklétet szomjazó vezérek kezei közt; sok
könny és sok vér hullott a Gyűlés idején, mikor csalárdságukra fény derült. Testekből rakott
máglyák, feszülő vitorlák árnyékában bomlott ki a választott király fekete lobogója: a törpék
egy igazi bajnok, egy smaragdszemű hős pálcája alá gyűltek, hogy szembenézzenek
végzetükkel. Három napon és három éjszakán át küzdöttek hajóikért, melyeket húsz álló évig
építettek csendes, sötét vizű csarnokokban, fehérlő csontok felett - azok, akik végül kijutottak
velük a tengerre, ezer halállal fizettek az ellenségnek minden tőlük elrabolt életért. Köztük
volt a smaragdszemű Torof Miigan is, de csak megpillantania sikerült az új haza, Ynev
4
partjait: Tooma keleti szelet küldött érte, és saját honába, az Örök Visszhangtalanba ragadta
lelkét...
Gorduin ujjai gyakorlat szülte biztonsággal táncoltak a hurokon. A dallam egy ideig
szavak nélkül szárnyalt tovább, majd Miigan utódainak nevével folytatódott, az Építő
Nelhactól az Ércállú Traainon át a Rendíthetetlen Oggiig. Az alkonyi ég alatt mágikus örvény
kavargott, szívében árnyak sötétlettek, akár a szirtek. Különös méltóság sugárzott belőlük.
Kezükben meg-megcsillantak a pengék, sisakjukon, pajzsukon az ékkövek.
- Lah! Lah hiltas! - morajlott a törpék sokasága. Az Öregek!
Gorduin merev arccal állt a gyülekezet közepén. Óvakodott attól, hogy a hátát mutassa a
szellemalakoknak. Koronás fők voltak valamennyien, s mint ilyenek, becsülendőbbek a
közönséges illúzióknál. Minden erejére szüksége volt, hogy a krónikák szavai alapján
újrateremtse, egy darabig itt tartsa őket, ám elég volt egy pillantást vetnie Hronin Lokra
ahhoz, hogy belássa: nem fáradt hiába.
- Varázsló vagy - suttogta a törpe. Sírt és nevetett egyszerre, márványba metszett arcán
végigfolytak a könnyek. - De nem, több annál. Egy varázsló sosem vállalkozott volna erre a
kedvünkért... - Oldalt lépett, a szótlanul kuporgó goblinra mutatott. - Vidd! Téged illet,
megfizettél érte.
A bárd bólintott. Ujjai hipnotikus lassúsággal mozdultak a húrokon: az Öregek mind
közelebb értek. Szakálluk, hajuk, mint a vörösréz, tekintetük csillámló óezüst, arcuk a
méltóság, a nyugalom rezzenetlen maszkja. A dombtetőn torpantak meg, s magasra emelt bal
ököllel tisztelegtek kései leszármazottaik előtt.
- Drah'natar! - rikoltotta Hronin Lok.
A fegyveres sokaság karvasai mennydörgést idéző robajjal csattantak össze, a pajzsok
síkján, a fejszék élén az első hold vörös fénye csillant. Gorduin verítékezve állt a harcosok
gyűrűjében, s mert mesterei arra okították, sose kísértse szerencséjét; visszavonulót fújt a
szellemeknek: az Öregek körvonalai elbizonytalanodtak, a derengő ködöt a dallam utolsó
hangjainak elhaltával egyidőben messzire sodorta a szél.
A törpék csak bámultak, vaskos ajkukon fohászok születtek. Némelyikük fél térdre
ereszkedett, homlokához szorította istene szent szimbólumát - a bárd eleget hallott a taríni
szokásokról ahhoz, hogy rádöbbenjen: élethosszig tartó fogadalmat tesznek éppen. Hogy
megrendülését palástolja; a láncra vert goblin hoz lépett. A lábnyi magas fickó lapos arcában,
mint fura karbunkulusok, sárga szemek ragyogtak.
- Nem beszél - közölte Hronin Lok, miközben átadta Gorduinnak a bilincskulcsot. - Egy
szót sem tudtunk kihúzni belőle, mióta tetten értük, pedig papunk szerint nem csak a ti
nyelveteken, a miénken is beszél. - Elhúzta a száját.. - Túl eszes ahhoz, hogy közönséges
tolvaj legyen. Vigyázz vele, ember! Alattomos és könyörtelen; átvágja a torkodat, ha alkalma
lesz rá.
Gorduin leguggolt, megszabadította a goblint béklyóitól. A törpe harcosok oldalt léptek,
utat nyitottak egy társuknak, aki látható óvatossággal vezette elő a bárd fekete lovát. Táncos
léptű, pompás jószág volt, az a fajta, mely minden hozzáértőben - legyen harcos vagy útonálló
- tiszteletet ébreszt.
- Tudsz járni? - tudakolta Gorduin a fogoly szemébe nézve. A közös nyelvet használta,
ez túrt a legkézenfekvőbbnek. - Maradt elég erőd althoz, hogy velem tarts?
A goblin ülve maradt, csuklóit dörzsölgette. Hronin Lok, aki az imént parancsolt
sorakozót övéinek, nevetett.
- Még nem késő meggondolnod magad, ember! Bármikor elcserélheted ezt a koloncot
egy vacsorameghívásra urunk asztalához.
A bárd a fejét rázta. Mosolygott.
5
- Megalkudtunk - mondta, majd ismét a goblinhoz fordult. - Talpra, barátom! Hosszú az

út a tengerig. - Nem vagyok a barátod - morogta a goblin, de azért felállt. - Ha kedves az
életed, hagynod kéne, hogy ezek agyonüssenek.
- Boldogulok veled nélkülük - közölte a bárd: Noha alig mozdult, lassanként mintha
átalakult volna: művész-énje valami másnak, hűvösnek és veszedelmesnek adta át helyét. A
fogoly borzongott a résnyire szűkült szürke szemek hidegében, nem szólt többet. A törpék
kötelet hurkoltak a derekára, végét a feketébe öltözött embernek nyújtották.
- Indulhatunk? - érdeklődött Gorduin, ahogy nyeregbe szállt.
- Hát persze - suttogta a goblin. Megszaporázta lépteit, s csak utóbb, a fejszésektől kissé
eltávolodva fűzte hozzá: - Gebedj meg, gazdám!
A bárd felkacagott.
- Szólíts Tiernek - javallotta -, és ha már eleget átkozódtál, rebegj hálát istenednek: a
biztos haláltól mentett meg általam.
A goblin vállat vont, nyakában összekoccantak a zsinegre fűzött csontok.
- Nincs okom bízd Menegle nagylelkűségében dünnyögte. - Sem az emberekében. Ti
sima bőrűek semmit sem adtok ingyen, nem kockáztattok a magamfajtáért, ha nincs valami
célotok vele... - Megtorpant, szembefordult Gorduinnal. - Ki vele, nyavalyás szemfényvesztő,
mi a kívánságod?
A bárd sima mozdulattal kardot rántott, oldalt hajolt, lecsapott vele: a kötélhurok
ernyedten hullt a goblin bokájához. Annak még a lélegzete is elakadt, képtelen volt
megszólalni.
- Hronin Lok a lényegre tapintott - mondta Gorduin lassan. - Túl eszes vágy ahhoz,
hogy tolvajként élj, és tolvajként halj meg. Híred van a világban, barátom, s ez nem
csekélység: regélnek rólad tán még Érionban is!
A goblin megköszörülte a torkát. Homlokráncolva pillantott fel a feketébe öltözött
alakra.
- Sima a képed, sima a nyelved - állapította meg. Ami pedig a pengédet illeti... -
Megcsóválta fejét. Fura. Pedig ha tényleg hallottál felőlem, tudnod kell, mit ér a hálám - vagy
épp a szavam.
Gorduin egy darab kenyeret hajított neki.
- Láss hozzá - mondta. - Ahogy elnézlek, napok óta egy falatot sem ettél, az éhség pedig
rossz tanácsadó. Kicsinyessé, gyanakvóvá tesz.
A fogoly mohón zabált. Zavara nőttön nőtt: nem ilyen bánásmódhoz szokott reménybeli
prédáitól.
- Hálát vársz? - zihálta két falat között. - Hűséget? Csak azt ne mondd, hogy... kenyérrel
fizetsz érte... !
A bárd a fejét ingatta.
- Nem, Hegdrok uram. Sem a háládra; sem a hűségedre nem tartok igényt. Csak annyit
kérek, tarts velem egy darabon, és válaszolj néhány kérdésemre. Ha megteszed, mehetsz,
amerre látsz.
A goblin elkerekedett szemekkel bámult rá. - Tudod a nevemet...
- Sokat tudok rólad - bólintott a bárd. - Tudom, hogy valaha Gro-Ugon seregében
szolgáltál, hogy megfordultál Abaszisz partmenti szigetein, a Karnelianok birtokán is, ahová
én az utam vezet. - Előrehajolt, jobbját nyújtotta a lerongyolódott fickónak. Nyeregbe,
Graum! Hajnalig be kell hoznom a késedelmet, neked viszont pihenésre van szükséged. -
Elmosolyodott a goblin arckifejezése láttán. - Nyugalom! Nem azért szereztelek meg, hogy
valahol a sötétben elveszítselek.
Graum Hegdrok nem mozdult. Zúgott a feje.
6
- Tolvaj vagyok - mondta rekedten. - Se hazám, se becsületem...

Gorduin közelebb léptetett hozzá, és minden teketória nélkül a magasba ragadta.
- Hát aztán? Nem túsznak, nem is kezesnek kellesz - kacagott, ahogy a kettős teherrel
vágtába ugratta lovát. - Azt akarom, hogy a társam légy!
7
2.
Gorduin négy héttel korábban, Alborne Tercének derekán kapta meg a munkát. Nem is
kellett keresnie: Caedonban tucatnyi felhajtó ügyelt rá, hogy minden feladatra akadjon
megfelelő kalandozó.
Megfelelő kalandozónak az számított, aki nem ijedt meg sem a saját, sem mások
árnyékától, nyelveket beszélt, nem csinált galibát - és sosem felejtett eljuttatni hírforrásának
az általa megszolgált aranyakból. A megfelelő kalandozók megfelelő felhajtóval dolgoztak; ez
utóbbinak a közhiedelem szerint csak szerteágazó kapcsolatokkal és némi rábeszé-
lőkészséggel kellett rendelkeznie.
Mavin Leh Tugoda, akinek "istállójához" Gorduin öt esztendeje tartozott, ismert - ha
nem is köztiszteletben álló - polgára volt Caedonnak. Suttogták, sápot húz még a hercegi
gyógyforrás hasznából is; az ő emberei gondoskodtak róla, hogy a kincset érő vízzel telt
butéliák épségben jussanak el a tengerentúli megrendelőkhöz. Tugoda eleinte gorvikiakat al-
kalmazott, ám - mivel corgák renegátjai sem élnek örökké - mostanság felfogadott olyanokat
is, akik napégette bőrüket a Sheraltól északra, ramierájukat a helyi szabadpiacon szerezték, és
ami fontosabb, hajlandónak mutatkoztak rá, hogy "újrahonosításuk" költségeihez
hozzájáruljanak.
Gorduin, bár többet értett Gorvik nyelvén Tugoda jó pár fejvadászánál, sosem dolgozott
vízkísérőként. Külseje és technikája kétségtelenül alkalmassá tette a feladatra, a kilátások
azonban óvatosságra intették: akit Caedonban egyszer gorvikinak könyveltek el, az - halála
napjáig gorviki, azaz gyanús jövevény maradt.
Caedon, noha jólétét a kereskedelemnek - a gyanús - jövevények mesterségének-
köszönhette, sosem vált igazán nyílt várossá. Polgárai előszeretettel emlegették Második
Erionként, ám ezzel együtt megmaradt annak, ami volt: kedélyes porfészek, forróvérű ifjak
találkahelye a Quiron-tenger déli partján.
A bárd valósággal menekült idáig. Abaszisz fővárosában próbálta kipihenni délvidéki
körútjának fáradalmait, hamar belátta azonban, hogy Ifin nem neki való. A nagykirály
székhelye a klánok, a sötétben villanó tőrök, s nem a kalandozók birodalma volt Gorduin csak
a Caedonban töltött első év végén szokott le arról, hogy felöltözve aludjon, és kiékelje szobája
ajtaját. A keserű tapasztalatok még a Tugoda-féle alakokkal szemben is elnézővé tették: pon-
tosan teljesítette a kisebb-nagyobb megbízásokat, pontosan fizette a felhajtónak járó
részesedést.
Nem felejtette el Haygar Brish leckéjét, nem próbált veszedelmesebbnek tűnni a
kelleténél. A "caedoni falka" szerencsevadászainak szokásos életét élte. A második évben
drága ilanori hátast vásárolt. A harmadik esztendő végére egész lakosztálya volt a város
legelőkelőbb fogadójában, a negyedik év közepén pedig engedett a kísértésnek, és az ágyába
fogadott egyet a prédára leső polgárlányok közül. A család, melynek befolyása ily módon
megnövekedett, pompás kardokkal mutatta ki háláját; Gorduin elértette a célzást, és utalt rá,
hogy ha kell, megvédelmezi jegyese szüleit bármilyen veszedelemtől.
- Utódnemzésről esett már szó? - firtatta Tugoda azon a tavaszi reggelen, mikor
magához hívatta a bárdot. Testes férfi volt, az a fajta, aki kiveszi részét az élet minden
öröméből: Északon bankár, a Délvidéken alighanem politikus vált volna belőle. Ifjúkori
botlásaiért sánta lábbal és ferde orral fizetett, szemének kékjével a jobbján csillogó gyűrű
zafírja feleselt. - Utódnemzésről?
8
- Ez úgyszólván kötelező - bólintott Tugoda. - Azt persze nem várják el, hogy igazi apa
légy - beérik a tényből fakadó elkötelezettséggel. Előbb a hús, aztán a vas, majd a vér
köteléke; támogatókból ezen a tájon sosem lehet elég.
- Vagyis ideje odébbállnom - mormolta Gorduin. Erre célzol?
- A célzás a te mesterséged, barátom - mosolygott a caedoni. - És mert kimagaslóan jó
vagy abban, amit csinálsz, illendőnek érzem, hogy egy nyugatról nemrég érkezett hírt
elsőként veled osszak meg.
Helyet mutatott a bárdnak, és maga is letelepedett. Széles íróasztalát, melynek közepén
toroni gúlasakktábla emelkedett, aranyló napfénysávok csíkozták.
- Caedon fekvésének - folytatta szórakozottan - vannak előnyei. A mi szép városunk
nem Erion, nem a világ közepe. Nincsenek ősi nevezetességei és nincs Kapuja sem, de ha az
ifini átjáró valami okból lezárul, postaszolgálatunkra mindig számíthatunk. Az előtte sárgálló
tekercsekre bökött. - Ez is egyfajta varázslat, barátom; olyan praktika, melyet még Doranban
sem okítanak! - Bevárta, és bólintással nyugtázta a bárd udvarias mosolyát. - A mai, postával
érdekes hírt kaptam egy aszisz üzletfelemtől. Azt írja, hamarosan lezárják az ifini Kaput, hogy
átmenetileg a nagykirály küldöttei sem juthatnak el a Hálón Erionig. Tudod-e, mit jelent ez?
- Háborút vagy intrikát - dünnyögte Gorduin, akinek volt alkalma kiismerni Otlokir
népének szokásait. - Az utóbbi valószínűbb; a Hadurak újabb küzdelmének ideje még nem
érkezett el.
- Tier, az eleven fóliáns - vigyorgott Tugoda. Nyertél; ez nem háború, bár a határ
túloldalán különös dolgok történnek. Nézd csak... - A szemközti falhoz sántikált, ahol a
Quiron-tenger medencéjének térképe függött. A hatalmas vászon csúfabb már nem is lehetett
volna: kisebb-nagyobb darabokból fércelték össze emberfeletti türelemmel. A toroni partvo-
nalat féltucat haditengerészeti földabrosz foszlányai alkották - a bárd szinte látta a
hajóroncsok közt tallózó halászokat, akik utóbb Tugodához loholnak aranyat érő
zsákmányukkal.
Ez itt - mutatott a felhajtó egy tenyérnyi zöldre az Abasziszt északról ölelő vizek
kékségében - a Karnelíanok Szigetbirtoka. Nagymúltú család ez; őse a legenda szerint az
Alapítóval együtt érkezett vidékünkre. Mindenkori fejének hercegkapitányi kiváltságai a
nagykirályi koronával egyidősek. Az első Karnelian közönséges kalóz volt persze. Vérei
hosszú utat jártak be, de sokak szerint megmaradtak tengeri martalócoknak, akik nem
ismernek más törvényt az acélén kívül, s akiket csak ideig-óráig lehet engedelmességre
szorítani. - Sóhajtott. - A jelenlegi hercegkapitány, Beris Randal-Cetiehir a nagykirály
szövetségese, s mint ilyen, voltaképp Toront szolgálja... azaz szolgálta, egészen mostanáig.
Mert Uwel harmadik havának utolsó napján, a Hamvak általa betiltott ünnepén tőrt döftek a
bordái közé. Beszélik, a tettes rákásznak látszott, de elfogni nem sikerült; az erődfalról vetette
magát a tengerbe, és elő sem került többé.
- Északi embervadász? - latolgatta Gorduin.
- Vagy Uwel-pap, netán a haragvó nép egyszerű fia - vont vállat Tugoda. - Beris-
Cetiehir, az istene nyugosztalja, ritka kellemetlen fráter volt. Dicső hadjáratainak krónikáját
reménybeli apósod könyvtárában keresd; nem lesz benne sok örömed, annyit mondhatok.
"Boszorkánymesterek Vadászebe", "Yamm-haikanok fattya" - a Nagy Embert rendszerint így.
emlegetik. Harcolt a legutóbbi Zászlóháborúban, négyszer borította lángba a határvidéket,
orkokkal és démonokkal cimborált; mondják, a doraniak külön fejezetet szenteltek neki a
Szövetség Fekete Könyvében. Hamar kimutatta a foga fehérjét: miután trónra került, néhai
apjának jobbját küldte hűsége zálogául Otlokir udvarába: Feloszlatta a tanácsot, államvallássá
emelte Tharr hitét, az ősi Karnelian-lobogó helyett is újat kreált ez az a kagylókkal kivarrt
borzalom, amit az aszisz szkoggok némelyikén láthatsz. Egy-egy kagyló minden behódoltatott
9
szigetért, minden lerombolt Antoh-szentélyért és véres győzelemért. - Tugoda elhúzta a

száját. - Ha engem kérdezel, sokszorosan rászolgált a késre.
- Nem említetted, hogy politizálsz...
- Kalmárkodom, barátom, és ez olykor ugyanazt jelenti. Beris-Cetiehir veszteséget
okozott mindenkinek; gyanítom, végül már saját szövetségesei számára is kényelmetlenné
vált. Azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a tőrt, ami a tüdejébe szaladt, Shulurban
kovácsolták, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a hercegkapitány tegnap éjjel kilehelte a
lelkét - s tette ezt anélkül, hogy utódját a forma szerint megnevezte volna.
Gorduin újonnan támadt érdeklődéssel hajolt előre.
- Vannak fiai?
- Ketten - bólintott Tugoda. - Jó ideje a nagykirály vendége - vagyis túsza - mindkettő.
Egyikük az ifini Hadművészeti Akadémiára jár, a másik inkább a léhaságban jeleskedik - a
régi nóta. A cifra a dologban az, hogy napra egyidősek, ezért per formuli mindketten
pályázhatnak a trónra. A vén Berisből kinézem, hogy szándékosan halt meg némán; nyilván
úgy vélte, az életképesebb utód a rátermettebb.
Gorduin a homlokát ráncolta.

- Arra számítasz, hogy a hercegkapitányi kölykök egymásnak esnek?
- Nem csak én - mormolta Tugoda. - Mindenki vérontásra számít, a Nel'Myertől az
Idinalig. Visszaült az íróasztal mögé, jobbja a gúlasakk királyfigurájával babrált. - Toron
semlegességet színlel. A nagykirály tétova: bízik az akadémistában, de nem szenvedhetné, ha
a Szigetbirtok trónjára megint erős ember kerülne. A Szövetség és Pyarron a korhelyt
támogatja, de csak azért, mert az - a szóbeszéd szerint legalábbis - Antoh hitére tért. Ami a
városállamok uralkodóit illeti...
- Pyarron - dünnyögte a bárd. - Hát ilyen hosszú a keze?
- Hosszabb, mint képzelnéd. Rendben, felejtsük el a városállamok uralkodóit, és térjünk
a lényegre: ez a bizonyos kéz aranyakat nyújt felénk.
- Micsoda?
- Mondom, különös história ez - ingatta fejét a testes férfi. - Abasziszi üzletfelem szerint
a Nagy Ember nem bízta a véletlenre a dolgot, és igenis megnevezte az utódját. Akad egy
kém a szigeteken, aki szerint az öreg hercegkapitány kezdettől Berent tekintette örökösének,
de titkolta, hogy megóvja a kölyköt a Szövetség embervadászaitól, saját népétől, volt
szeretőitől, az istenektől - egyszóval az ellenségeitől. Halála előtt állítólag utasítást adott a
hazahozatalára.
- Hát a másik? - firtatta Gorduin. Tugoda köhintett.
- Calyd a neve - mondta. - Az utasításban róla is szó esik, bár nem a leghízelgőbb
összefüggésben. A kék szemek résnyire szűkültek. - Az apja végakarata szerint el kell
pusztítani.
-: Szép - dünnyögte Graum, miután végighallgatta a bárd beszámolóját. - De mi közöm
mindehhez nekem?
Gorduin az alig parázsló tűz mellett ülve megveregette lova nyakát, majd felpillantott a
Sárkánygerincre. A fényfüzér dél-délkeleti irányban húzódott át az égen - egyenest a tenger, a
Karnelianok Szigetbirtoka felé mutatott.
- Nem figyelsz, goblin uram. Rosszul teszed: temérdek pénzről van szó.
- Miféle pénzről?
- Az aranyakról Pyarron hosszú kezében. - A bárdot megmosolyogtatta az emlék. -
Tugoda nem említette, de szerintem bőven akadnak köztük Északon vert érmék is. Miután a
hercegkapitány végakaratának hírét vették; a Szövetség nagyjai egész vagyont helyeztek
10
kilátásba annak, aki megvédelmezi Calyd Karneliant. - A fejét ingatta. - Ezekben az órákban
sok ezer kalandozó átkozza a sorsot szerte a kontinensen - mindazok, akik az ifini Kapu
lezárása után kaptak észbe, és már esélyük sincs beszállni a játszmába. Ha lóháton indultak
útnak, megvénülnek, mire ideérnek, ami pedig a caedoni falkát illeti... nos, kevés ott az olyan
ügyes felhajtó, mint az enyém. Jó esélyünk van arra, hogy elsőként érjünk célhoz, Hegdrok
uram, és ha boldogulunk a küldetéssel, sokáig nem lesz gondod se új gúnyára, se száraz
kenyérre! - Mit akarsz tőlem?
- A parton hajó vár ránk - folytatta a bárd. - A kapitánya Tugoda lekötelezettje. Pár nap
alatt elvisz bennünket oda, ahol sikerünk záloga rejtőzik. A hét végére Abasziszban, Calyd
Karnelian mellett leszünk. Épségben eljuttatjuk a birtokára, hogy Antoh hívő népe a keblére
ölelhesse - a többi nem a mi dolgunk.
- De mit...
- Hogy mit akarok tőled? - mosolygott Gorduin. Se többet, se kevesebbet annál, amit
bármelyik goblintól akarnék, ha az ifjabb éveiben megfordult volna a Karnelianok
Szigetbirtokán. - Előrehajolt. Törpe vendéglátóidnak el se dicsekedtél vele, hogy valaha Gro-
Ugon seregében szolgáltál.
Graum félrenézett.
- Nem harcoltam - dünnyögte. - Nehezék voltam egy tetves bárkán, és kész. Te talán
másképp hallottad?
- A hajóraj, amihez a bárkád tartozott, vizet vett fel a szigeteken - citálta a bárd. - Egy
torom főrend, bizonyos Nobun yd-Zevir parancsolt nektek. Azért kerített orkokat és
goblinokat, mert épeszű emberek a világ minden kincséért sem tartottak volna vele. Azt
suttogták, gonosz bűbáj hatalmasodott el rajta. A legendás várost, Argurent kereste; minden
vagyonát pénzzé tette, hogy felszerelhesse az expedíciót. A Pyarron szerinti 3649 elején
indult útnak Shulurból, a szigeteket három hónappal később érte el. Egy hetet időzött ott,
aztán elvitorlázott keletnek, ahol nyoma veszett - de te akkor már nem voltál vele. Graum
szemében parázsfény vöröslött.
- Őrült volt - dünnyögte. - Menegle megzápította az agyát.
- Nem úgy, mint a tiédet, mi? - somolygott Gorduin. - Megléptél a hajóról. Napokig
rejtőztél a kikötőöböl barlangjaiban, aztán valahogy rávettél egy halászt, hogy partra evezzen
veled. Goblintól nem kis teljesítmény, becsüllek érte.
- Akkor mutasd ki - sziszegte Graum. - Oldozd el a kezemet!
A bárd a fejét rázta.
- Társak vagyunk, nem barátok. - Így nem tudok aludni!
- Akkor akár őrködhetsz is; aludni én fogok. A hajón majd kipihened magad, aztán
mesélsz nekem. - Miről? .
- A kikötőöböl barlangjairól. - Gorduin sóhajtott, s összehajtogatott köpenyére hajtotta
fejét. - A Karnelian-erődbe vezető titkos útról, ami az ifjú Calydnak életet, kettőnknek pedig
egész vagyont jelent.
11
3.
Másnap hajnalban tengerre szálltak.
Az abasziszi szkún alacsony építésű, lantvitorlás jószág volt, legénysége hat mindenre
elszánt gazemberből állt - már a pillantásuk is a kiékelt ajtókat juttatta Gorduin eszébe. Úgy
sejtette, Tugoda csak a munkadíj egy részét fizette ki nekik; mindig ez tette, ha azt akarta,
hogy megbízottai sértetlenül érjenek célhoz. Megfogadta a kapitány tanácsát, a raktérbe
húzódott a goblinnal, s csak azért fohászkodott, útjukba ne kerüljön egy toroni járőrhajó.
Az asziszok napközben kivetették hálóikat, alkonyatkor azután vitorlát bontottak, és
délkeletnek siklottak az áramlat hátán. El a Ragg-fok mellett, ahol u Boszorkánymesterek
örökké égő tüze lobogott, át a Kristálytükrön, ahol sok száz öl mélyre látni, egészen a
fövenybe ágyazott roncsokig. A holdak fényéhen olykor egy-egy gyorsjáratú karakka tattükre
villant, aztán eltűnt a horizont ívén túl; a szkún futását sem vihar, sem zátony nem zavarta:
Tugoda szokás szerint városa legnagyobb hatalmú Antoh-papjait környékezte meg, és nem
fukarkodott az aranyakkal. A harmadik nap végére erősödni kezdett a déli szél, negyednap
reggelre pedig egy sziget partvonala bontakozott ki a messzeség ködéből.
Szirt volt ez is, de a veszélytelen fajtából való: egy víz alatti hegy orma, mely
magányosan dacolt az évezredekkel, meg sem érezve a gerincén tenyésző erdőségek és
emberkéz emelte építmény súlyát.
Az öbölből, ahol horgonyt vetettek, Gorduin nem látta a tornyot, de tudta, hol keresse -
Tugodának sem a kémei, sem a térképei nem tévedtek soha. Graum kérdések özönét zúdította
a bárdra, aki makacs hallgatásba burkolózott, s nyugalmat parancsolt az asziszokra, akik alig
várták, hogy újra kifuthassanak. A napnyugta előtti második órában azután újabb vitorla tűnt
fel a horizonton, s a szürkülettel egyidőben hasas caedoni bark siklott az öbölbe. Hercegi
postahajó volt. Utasainak egyike az éj leple alatt partra evezett - az asziszoknak aranyat
hozott, a bárdnak két rend új ruhát és Tugoda üzenetét: "A fiatal madár a héják fészkére
repül."
- Ez meg mi a fenét jelent? - morogta Graum gyanakodva. Ki nem állhatta az emberek
kisszerű titkolózását; mindenkinél jobban tudta, hogy igazi titkai csak az ősi népéknek
vannak. - Hol vagyunk, és miért nem indulunk tovább?
Hiába várt választ. A caedoni ismét csónakba szállt, visszaevezett a postahajóhoz, hogy
Gorduin lovának átcsörlőzéséről intézkedjék. Noha a bonyolult manőver alaposan kimerítette
őket, az asziszok az Éjközépkor esedékes apályt sem várták meg: szkúnjuk oly fürgén állt
odébb, hogy a goblin értetlensége ijedelemmé változott.
- Menekülnek - állapította meg. - Lemondtak róla, hogy átvágják a torkunkat, csak
azért, mert a parton állunk. - Lapos pillantást vetett Gorduinra. - Mi folyik itt, gazdám?
- Lazíts, Graum - legyintett a bárd. - Kalandozócsapathoz tartozol, fontos küldetésben
jársz - ha nem tévedek, erre vágytál világéletedben.
- Vágytam rá vagy sem, az én dolgom. Most a válaszodra vágyom, ember, az istenek
verjenek meg! Mi keresnivalónk ezen a szikladarabon?
- Várunk.
- És mire, ha meg nem sértelek?
- A reggelre - mondta Gorduin, és az erdőre sandított. Közel-távol csak a postahajó
lámpái égtek; a bark lassan távolodott, az apály a nyílt víz felé húzta. - A látszat ellenére nem
vagyunk egyedül; goblin uram. Ez a szikladarab csakugyan veszélyes. Az asziszok tudják ezt,
ahogyan azt is, halál fiai, ha egy toroni varázstudó kiolvassa az elméjükből, hogy partra léptek
itt. A hely, ahol állunk, a császár boszorkánymestereinek műve. Csak hús-vér lények számára
12
biztonságos - azoknak a valamiknek, amik a fák közt kóborolnak, fájdalmas még

megközelíteni is. Várnak hát, ahogy mi tesszük. Nincs annyi sütnivalójuk, hogy féljék a
reggelt.
- A reggelt...?
- Árnyak - közölte a bárd. - Lelkek, akiket sötét mágia köt a mi világunkhoz. Ugyanez a
mágia parancsolja nekik, hogy a császár birtokát vigyázzák.
- Az olyan betolakodóktól, mint mi vagyunk sóhajtott Graum. - Meneglére mondom,
minden kalandozó bolond!
Gorduin bólintott.
- Bolond, de gazdag, goblin uram. Ugyan mihez kezdenél nélkülünk?
- Polgároktól lopnék, ember. Nincs annál nyugodtabb foglalatosság.
- Csakhogy nem tesz halhatatlanná, te pedig rangra és hírnévre áhítozol - mi másért
kockáztatnád az életedet nap nap után?
Graum köpött. Hasztalan próbálta helyre tenni magában a fekete ruhás dalnokot. Fiatal
kora ellenére veszedelmesebb volt bárkinél, akit ismert. Érdekes lesz látni, mivé növi ki
magát, ha le nem mészárolják addig.
- Hogy találtál rám? - kérdezte mogorván.
- Vádló ujjak mutatták az utat, goblin uram - felelte az ilanori, és felkacagott, mikor
Graum a nyakában zörgő csontokhoz kapott. - Híred van a magamfajták között, drágaságok
tolvaja, nyugalom orzója, te! Caedonban összeakadtam egy veteránnal, akit a pe-
csétgyűrűjével együtt az ujjától is megszabadítottál. Ezután már csak egy vajákost kellett
keresnem. Elhúzta a száját. - Sosem hallottál a szimpátiás mágiáról, igaz?
Graum elbabrált a láncára fűzött ujjpercekkel. - Szabadulj meg tőlük - tanácsolta a bárd.
- A szerencsémet köszönhetem nekik.
- Meglehet. Akkor ügyelj, nehogy olyasvalakit haragíts magadra, aki kamatostul szokta
visszavenni, ami az övé!
A goblinnak égett az arca. Hogy szorulhat ennyi felsőbbség ilyen egyszerű szavakba?
Gorduinra bámult, s hirtelen meglátta a férfit az ifjú ember maszka mögött; megsejtette, hogy
a bárd többet látott és tapasztalt már, mint mások egész életükben. Megborzongott, csontja
velejéig átjárta önnön jelentéktelenségének tudata.
- Gyűlöllek - mormolta. - Remélem, a bölcseid tévednek, remélem, az árnyak
zsákmánya leszel! Ha nem, hát én vágom át a torkod, szőrtelen kutya!
Alighogy befejezte, megvillant és lecsapott az ilanori pengéje. Graum kötelékeit
metszette át.
- Tetszik, hogy nem harapással fenyegettél - mondta Gorduin. Tokjába csúsztatta
fegyverét, pihenőhely után nézett. - A stílus próbáját kiálltad, de rögtön itt a második, a
józanságé. Aludni fogok. Itt az alkalom, hogy bosszút állj minden sérelmedért. Azt tehetsz
velem, amit csak akarsz. - Graum savanyú képe láttán elmosolyodott. - Kitartás, goblin uram!
Reggelre elválik, melyik az erősebb: a becsvágyad vagy a gyűlöleted...
13
4.
A napsugarak széles kévékben törtek át a tölgyerdő lombsátorán. Mind beljebb
nyomultak a rengetegbe, s ahogy megközelítették a rejtőző romokat, szabaddá vált a bárd és a
goblin útja is. Gorduin nem fáradt vele, hogy felhúzza nyílpuskáját - attól a veszedelemtől,
ami itt leselkedett, nem oltalmazhatták meg a jóféle acélhegyek. Az avarban emberi
maradványok hevertek, hősök és bolondok koponyái, körülöttük reves vértdarabok, pengék,
derékba tört zászlórudak. Úgy feküdtek ott, mint a könyörtelen múlt hordaléka, szánandóan és
fenyegetőn, ám tehetetlenül: alkonyatig kellett várniuk, hogy ismét eljöjjön az ő idejűk.
- Káoszkori tetemek - magyarázta az ilanori. - A torony, ahová tartunk, még régebbi,
kyr eredetű. Két-három évezred is elmúlt azóta, hogy utoljára verekedtek érte; mostanság csak
a császár szolgái használják, akik nem vigyáznak eléggé a titkaikra.
Graum sercintett. Pillanatnyilag egy cseppet sem foglalkoztatták mások titkai.
- A csapdákhoz is konyítasz annyit, mint a széphistóriához?
- Eleget tudok ahhoz, hogy életben maradjak.
A goblin a bárd övébe dugott tekercsre sandított. - Szívesen megismerkednék a
főnököddel. Gazdag ember lehet, aki ilyen csodákra képes...
- Ami Tugodát naggyá teszi, még a te iszákodban sem férne el.
- Hazudsz.
- Miért tenném? Kapcsolatokkal, barátságokkal lehetetlen csak úgy elsétálni.
Graum fintorgott.
- Van képed azt állítani, hogy a magadfajta minden szolgálatért barátsággal fizet?
Hatalmas fa árnyékában torpantak meg. Gorduin várt. Az enyhe ívű kaptatón túl ott
sötétlett a torony: megroggyant, de le nem győzött óriás. A térképen csak egy bejárat
szerepelt, s bár a múló idő számos rést nyitott a falakon, a célig változatlanul egy út vezetett -
ezt kellett most megtalálnia.
- Nem felelsz - sziszegte a goblin. - Csak nem az elevenedre tapintottam? Segítséget
kértél, vagyont ígértél cserébe, de a pénzedből mostanáig csak az asziszok láttak. Ki vele,
simaképű, mit várhatok tőled a titkomért cserébe?
A tornyot bámuló bárd orrnyergén megült egy verítékcsepp. Letörölte.
- Ha ilyen keveset gondolsz rólam, hogyan érhettem meg a reggelt?
Graum gondolkodóba esett.
- Mindenki hibázik olykor... A bárd csendre intette.
- Bemegyünk - közölte. - Maradj mögöttem, míg a Kapuhoz érünk, és bármit láss vagy
hallj közben, ne érj semmihez!
- Kapu? - hüledezett a goblin. - Miféle Kapu?
- Az, amelyik abasziszi partra nyílik. - Gorduin immár tökéletesen nyugodtnak látszott,
ám jobbját kardja markolatán tartotta. - Egy elfeledett Kapu az ötödkoriak közül, melyet
Toron boszorkánymesterei keltettek életre, hogy fejvadászaik villámsebesen juthassanak át a
tenger túlpartjára, ha a szükség úgy kívánja. - Elhúzta a száját. - Olyan tudás ez, amiért
Shulurtól idáig száz halál várna ránk, úgyhogy vigyázz: nem árulhatjuk el magunkat.
A goblin hideglelősen pillantott körül. - De hisz az árnyak...
- Nem tőlük tartok. A boszorkánymesterek bölcsek; nem vallana rájuk, ha a torony
őrizetét pár kóbor lélekre bíznák.
- Félsz - mormolta Graum. - Hiába titkolod, a szagod elárul. - Egyik lábáról a másikra
állt. - Mi lenne, ha hagynánk az egészet? Az Északi Szövetség bőkezűen megjutalmazna
minket a sziget titkáért, és...
14
- Hallgass - kérte Gorduin.

- Hallgassak? Ember, ha választhatok, inkább lennék eleven spion, mint halott
kalandozó!
A bárd letekintett rá.
- Élsz, de csak addig, míg magadra nem haragítod a Boszorkányerőd urait. A világ
összes aranya sem óv meg a bosszújuktól, ha az árulójukká válsz, légy bár spion vagy
kalandozó. Szolgáik követnek akár a Déli Jégmezőkig, és nem mindannyian osztanak olyan
gyors halált, mint az Ikrek. Amúgy - vonta meg a vállát - évek telnek el úgy, hogy nem
vetődik erre hajó. Jobb, ha megbarátkozol a gondolattal, goblin uram: innét csak a Kapun át
távozhatunk.
- És ha azt mondom, én inkább maradnék? Gorduin mintha meg sem hallotta volna;
rántott egyet nyílpuskája szíján, hátradobta bő köpenyének szárnyát, és nekivágott a
kaptatónak. A goblin egy darabig csak bámult utána, aztán - ahogy tudatára ébredt a holtak
közelségének - szitkot mormolt, s a nyomába eredt.
A tornyot, mely az Óidőkben kultikus hely, netán a tudomány szentélye lehetett, kyr
dolmenek vették körül. Feketék voltak, akár a mennyekből hulló kövek; az eső és a szél
minden rúnát rég eltűntetett róluk. A bárd harmadik szemét nyitva tartva közelített. A
testetlen fenyegetés, melyet a tölgy árnyékában érzett először, mind nyomasztóbbá vált, irá-
nyát azonban hasztalan próbálta meghatározni. A bejárathoz vezető lépcsőket felverte a gaz, a
hosszú szálú korpafű zöldjébe a hanga vöröse vegyült. Madarak, rovarok sehol. A torony
északi oldalán, ott, ahol a dolmenek már-már a fellazult földbe süppedtek, koponyák sejlettek
át a moha szőnyegen.
Gorduin megtorpant. Arcára árnyék vetült: jobbján kortól vakult pengéjű kard ágált egy
repedésben. A markolatgombba foglalt kámeát százados hályog borította. A bárd nyelt egyet.
Volt valami kimódolt, valami ijesztő a fegyver elhelyezésében. Annak, aki ereje maradékával
ide döfte, a közelben kellene hevernie - ám a csontokat, akár a kardhoz ülő vasgúnya
maradványait, Gorduin hiába kereste. Oldalt lépett, valami sugallat hatására balra nézett - és
mozdulatlanná dermedt.
A torony északi oldalán, az elhevert dolmenek közt egy másik kard ékkövén csillant a
fény. Ha az ilanori másként, a mágiahasználók módján tekintett rá, a kámea úgy vakított, akár
a déli nap.
Gorduin hátrált. Nem lepte meg, amit eközben látott: a jobb oldali kard köve sötét
maradt, a bal oldali azonban eleven szemként követte minden mozdulatát.
Az a valaki, aki mérföldek ezreinek távolából felfedezte a behatolót, a következő
pillanatban éteri sikolyt hallatott.
A goblin, aki épp ekkor érkezett a helyszínre, nem hallotta a kiáltást, a bárd azonban
igen. Félrekapta a fejét, és futásnak eredt; a szeme sarkából látta csak a lépcső két oldalán
felemelkedő alakokat.
"Őr mindig akad", visszhangzott a fülében Gerum igazsága. "És rendszerint abban a
legjobb, amit a leginkább utálsz...!"
Az őrök mostanáig a kövek közt hevertek, s mikor támadásra indultak, a halálra vált
Graum rádöbbent: nem ötödkori tetemeket lát. A csonttá aszott figurák túl épek voltak, cikázó
pengéiket alig kezdte ki a rozsda; avatatlan is láthatta, alig pár esztendeje halottak - tán azért
ilyen elevenek... Gorduinnak, aki a bejáraton túli homályban akadt össze egyikükkel, csak
nehezen sikerült elhajolnia egy csapás elől: a csatacsákány hegye szikrát vetett köveken, az
élőholt fogai megcsikordultak, ahogy a préda mozgását követni próbálta. A bárd - noha egész
valója berzenkedett a megoldás ellen - elsodorta, mielőtt újra nekihuzakodhatott volna. Együtt
zuhantak a földre, magukkal rántottak egy hasas urnát, mely szétcsattant, s porral borította el
15
a küzdőteret. Az élőholt emberfeletti erővel taszította el az ilanorit; Gorduin oldalába

fájdalom hasított, a nyílpuska tusa csaknem a bordáit törte. Leszaggatta magáról a köpenyt,
mire feltápászkodott, s a rögtönzött lepellel hátulról rontott az őrre. Az élőholt vadul kaszált, a
csontujjakat ékítő gyűrűk egyike végigszántott a bárd képén, ő mégis elégedetten zihált,
ahogy messzebb gördült a fekete kelmét szaggató fantomtól. Tudta, hogy a vásári fogás csak
lélegzetvételnyi haladékot biztosít számára - ám ennél többre nem is volt szüksége.
Összpontosított, kiterjesztette testére tudatának hatalmát. A hangok tompábbá, a fények
vakítóbbá váltak, ahogy megiramodott; az élőholt kinyúlt érte, mozdulata azonban
reménytelenül lassú volt, akár a mézbe ragadt rovar rándulása: Gorduin a szemközti falig
viharzott, ahonnét áttekinthette a helyzetet. A lépcsőn rekedt goblint körülvették a Kapu őrei.
Tétovázni látszottak, s ez megerősítette bárd gyanúját; most már biztosra vette, hogy
valamennyien a kámea-szemek gazdája, az ismeretlen toroni boszorkánymester irányítása
alatt állnak.
A boszorkánymester!
A bárd összerezzent, felpillantott. A toronybelső homályából - oldalról és hátulról -
újabb két fantom közelített, hogy lándzsával a falnak szegezze. A koponyák szemgödrében
ugyanaz az éteri fény lobogott, ami odakint vakította el Gorduint; ha csak erre figyel,
alighanem megbénítja a mérföldek szakadékán át felé sugárzó gyűlölet. A toroni, akire a
Kapu őrizetét bízták, eddig csak szemvillanásnyi időre láthatta őt, s valami azt súgta, hiba
volna ezt az ismeretséget elmélyíteni.
A bárd a tehetetlenül lapuló Graum felé nézett. Kivonta kardját. Mestere igazságaira,
Tugoda tanácsaira, a küldetésre és a sikerre gondolt, aztán Kránba a sok bölcsességgel! - a
kockázatosabb megoldást választotta.
A lándzsahegyek már-már elérték, mikor ismét nekilendült. Lelassult belső idejét most a
fénysugarak megzabolázásának szentelte; az élőholtak gyűrűjén át már nem ő, hanem egy
elmosódó, alakját villámsebesen változtató jelenés tört utat, s a goblin felé kapott fegyvertelen
bal kezével. Graumnak csak egy elfúló kiáltásra maradt ideje, mielőtt az emberförgeteg
felragadta, s magával sodorta.
A lomhán forduló őrök pengéi a puszta követ érték az ilanori háta mögött. Gorduin két
ugrással a felsőbb szintekre vezető lépcsőnél termett, s mire a fantomokat irányító akarat
mágikus aurája alapján ismét betájolta, félúton járt már a Kapu felé.
Idefent, a pentagrammára boruló foghíjas tető alatt már nem őrködtek élőholtak.
Csontok és vizslaszemű kardok sem akadtak, mi több, a toroniak gondos munkával
megcsonkították mindazon varázsjeleket, melyek a köralaprajzú helyiség falait díszítették.
Középütt, a padlóba vésett pentagramma szívében sötét folt lüktetett, mely ellenállhatatlanul
vonzotta az érkezők tekintetét, lelkükbe azonban a Semmi iszonyatáriak hidegét csempészte.
- Ez az - zihálta Gorduin. Talpra állította a goblint, és nem teketóriázott: csomagját a
nyílpuskával együtt tüstént a Kapu torkába hajította. - Siess! Eleven lények csak saját
akaratukból juthatnak át rajta!
Graum megbabonázva meredt rá és a jobbjában csillogó kardra.
- Miért..,?
- Gyerünk már! - sziszegte a bárd. Harmadik szeme világosan érzékelte a síkok
háborgását; a boszorkánymester, akit kijátszott és megalázott, elsöprő erejű visszavágásra
készült. - Ugorj, te értetlen marha, különben én öllek meg!
A goblin engedelmeskedett.
Gorduin néhány borzongató pillanatra magára maradt. Talpa alatt remegtek a kövek, ő
mégsem a Kapura, hanem a tető résein átkéklő égboltra tekintett. E szelíd kékség emlékét
vitte magával a túloldalra, miközben a torony - s vele az erdő - éteri lángviharba veszett.
16
A sziget partjaitól tíz-egynéhány mérföldnyire elsikló karakka, az Aspigis parancsnoka

látta a robbanást. Oly hatalmas volt, hogy a toronit, noha három évtizede járta már Antoh
birodalmát, elfogta a félsz. Tartott tőle, hogy hibázott, hogy járőr-útvonaláról letérve Szindvil
közelébe tévedt, ahol az óvatlanokat elemésztik a földmélyi őserők - ám hiába erőltette a
szemét, füstnek vagy tűznek nyomát sem látta a horizontón.
Lepillantott a középfedélzetre. Emberei a tekintetét keresték, bátorítást vártak tőle; ha
menteni akarta tekintélyét, cselekednie kellett. Összeszedte magát, és utasítást adott a vitorlák
kurtítására, széles ívű fordulóba kezdett, hogy távolabb vezesse a hajót az ijesztő
tüneménytől.
Jókora hullámok kapták oldalba őket, két matrózt és egy tisztet halálra sújtottak az
elpattanó kötelek, mire a karakka maga mögött hagyta a veszélyzónát. A parancsnok, akit
szilánkok sebeztek meg, órák múltán vonult vissza, hogy ellenőrizze számításait - s
kabinjában egy szürke kámzsás alakot talált.
- Semmit sem láttál, Parhan - szólt a férfi. Arcát árnyékba vonta a csuklya, hosszú
körmű jobbja a fokbeosztású asztali térképen nyugodott. - Megszabott útvonaladon hajózva
hirtelen vihart kaptál; ez kerül majd a naplódba is. A hullámokra bízod halottaidat, hallgatsz,
amíg csak élsz - ha nem teszed, Tharr lesújt magodra és nemzetségedre, a te sorsod pedig
örök kárhozat lesz.
A parancsnokot ellenségei sem vádolhatták gyávasággal, a leckét azonban rég
megtanulta: "Sose ellenkezz olyasvalakivel, aki ismeretlenül a neveden szólít!" Némán fejet
hajtott a jövevény előtt, s csak akkor vett lélegzetet ismét, mikor a kámzsás eltűnt egy
parázsszín villanásban.
Parhan ablakot nyitott, ellátta sebeit, azután pálinkát hozatott, és ivott - ivott órákon át,
végül elszenderült, s miközben a karakka északnyugatnak siklott a megszelídült hullámok
hátán, ő acsargó kimérákkal álmodott.
17
5.
Gorduin, aki mostanáig csak jól karbantartott Kapukon át közlekedett, valósággal
feloldódott a Semmi örvényében. Talán a kiindulási pontot elpusztító robbanás is
közrejátszott abban, hogy elvesztette tájékozódóképességét - hanyatt-homlok zuhant, s fejjel
előre bukott egy jókora szénahalomba a túloldalon.
- Ő az - állapította meg egy hang. Kezek nyúltak utána, talpra állították, s bár minden
ízében remegett még, kezébe nyomták a kahrei nyílpuskát is. Tekintete fokozatosan tisztult;
egy istállóban állt, körülötte és vele szemben mozdulatlan alakok derengtek.
- Ezt nem bocsátom meg, ember - dünnyögte a goblin valahonnét. - Ezért egyszer még...
A bárd a fejét rázogatta, igyekezett úrrá lenni émelygésén. Párás fonóság, vér- és
verejtékszag elegye fogadta Abaszisz földjén. Jobbra nézett, és az őt támogató fickóban
Tugoda egyik bizalmasára, Omak Dolonra ismert.
- Jól vagy, fiú? - aggodalmaskodott a nagydarab ember. - Mán' attól féltem, át se érsz:
az a ragyaverte Kapu pont mögötted zuhant össze. Mi történt?
Gorduin keserűt köpött.
- Írjátok fel valahová - nyögte -, hogy a toroniak mégsem ostobák. A boszorkánymester,
mikor belátta, hogy nem tud feltartóztatni minket, hatalmas tűzijátékot rendezett; talán az
egész szigetet elpusztította, de a tornyot biztosan... - Nagy levegőt vett. Egek! Ezt soha többé
nem próbálom meg.
Dolon hahotázott, és egy kecskeszagú tömlőből borral kínálta. Az ital mintha lángra
gyúlt volna Gorduin torkában; fojtogatta, de lassanként el is oszlatta a tagjait bénító görcsöt.
Az ilanori körülpillantott. Graum két caedoni fegyveres őrizetében kuporgott a sarokban, a
szemközti falnál tépett gúnyájú férfi térdepelt, s gyűlölködve bámult a rá irányzott
számszeríjakra.
- Megvizsgáltuk, ahogy Ma... - Dolon észbe kapott - ...ahogy az úr parancsolta. -
Varázsjel nem volt rajta, de a tetoválását csak tessék-lássék tüntették el. Jól beszéli az asziszt,
de a tisztelendő esküszik rá, hogy Toronban nevelték. - Várt, hogy mondandójának nagyobb
nyomatékot adjon. - Iker az istenadta. Ezen az oldalon ő őrködött, de sikerült meglepnünk.
- Megöltétek a kutyáimat - sziszegte a fogoly. Ezért fizetni fogtok, dögevők!
- A dögök alszanak - közölte a Gorduin balján álló figura. Kénsárga stólát és maszkot
viselt, hogy Tharr-szerzetesnek nézzék, pedig nem az volt, ha nem Rufat el-Izim, az
Abadanából Caedonba menekült nekromanta. - Hiszed vagy sem, nekem is volt
gyerekszobám. - Elvigyorodott. - Pihenj csak, fakatona! Élvezd a semmittevést... - Gorduinra
nézett, és suttogóra fogta hangját. - Hogyhogy egészben hoztad a goblint? Csak a fejéről volt
szó.
- Valami azt súgta, élve nagyobb hasznát veszem. Rufat merőn bámult rá, aztán
elvigyorodott megint. - Vagyis hiába jöttem - mondta. - De sebaj, utazni mindig tanulságos.
Elfogadsz tőlem egy tanácsot, kölyök?
- Örömmel.
- Soha ne érzelegj; a sors egy nap minden jótéteményért benyújtja a számlát.
Lódobogás hallatszott odakintről.
- Rajta! - sürgette őket Dolon. - Ideje odébbállnunk. Gorduin bólintott. Tekintete
egybekapcsolódott a térdeplő Ikerével.
- Neki sem eshet bántódása.
A nekromanta felszisszent.
- Még ez is? Na ide hallgass, kölök...
18
A bárd leintette, közelebb lépett a fogolyhoz. Kétoldalt pattanásig feszült a számszeríjak

húrja.
- Élni fogsz, fejvadász - mondta az ilanori. - Pár évvel ezelőtt a tieid mentették meg az
életemet. Nagy terhet cipeltem, ideje ledobnom; ha adósotok voltam is, mától nincs
számadásom veletek.Menj békével!
Dolon botja lecsapott: a toroni eszméletlenül roskadt a fal tövébe.
- Ezt szépen mondtad, fiú - dünnyögte a nagydarab ember -, de most már mennünk kell.
A goblinnal mi legyen?
- Az én nyergemben a helye.
- Jól meggondoltad? - firtatta Rufat. - Ez nem :oerepel a tervben. Én végeznék vele.
Útközben is kivallathatom, és...
- Ember! - sikoltotta Graum. - Nem erről volt szó! Gorduin - érkezésük óta első ízben -
elmosolyodott.
- Velem jön - mondta. - Tehetséges fickó; lefogadom, holnap ilyenkorra kerít magának
méretes halászgúnyát is!
19
6.
Timon Zaddar, e szíjas izmú, őszbe csavarodó hajú férfi a tengermellék szülötte volt.
Életének ötven esztendejéből harmincötöt Abaszisz szolgálatának szentelt: fegyvernökként,
testőrként majd vizitorként vérzett az országért és a nagykirályért. Sokat tapasztalt,
megtanulta tisztelni a végzet rendelését - nem berzenkedett hát akkor sem, mikor belátta,
hogy meg kell halnia.
Feladata lehetett volna akár a jól végzett munka jutalma is, pár napos lovaglás festői
tájakon, ám Zaddar, aki tudta, hogyan különböztesse meg a lényegest a lényegtelentől, tüstént
felismerte benne a kelepcét. Értelmetlennek látta, hogy kibúvót keressen vagy berzenkedjék; a
parancs a legmagasabb helyről érkezett, a játszma pedig, melynek része volt, messze
meghaladta az ő illetékességét. Jobb híján köszönetet mondott a kegyért, s az indulásig
maradt két napot függő ügyei rendezésével töltötte: mécsest gyújtott Antoh oltárán, kifizette
pár régi adósságát, istenhozzádot mondott fiai anyjának, homlokon csókolta ifjú ágyasát,
aztán nyeregbe szállt és ment, ahová a kötelesség szólította.
A csapat, .melyet Ifinből északnyugatnak vezetett, húsz lovast számlált - ennyien
biztosították a batárt, melyben a Karnelian-ház ifjú sarja, Calyd utazott. Zaddar parancsa úgy
szólt, hogy kísérje a fiút Tadzeh városába, s bízza a Mordak-ház hercegkapitányának
őrizetére. Az udvar színleg az időt húzta, színleg arra törekedett, hogy megkímélje Abasziszt a
Szigetbirtok örököseinek viszályától - Zaddar azonban, aki hosszú élete során számos
cselszövés eszköze volt, csontjaiban érezte, hogy a döntés már megszületett. Calyd Karnelian
nem juthat el Tadzehbe, nem lelhet menedékre a szabadosságáról ismert Mordak szárnyai
alatt. Az úton kell elpusztulnia, mégpedig úgy, hogy a koronára a gyanú árnyéka se vetüljön:
haramiákkal vívott küzdelemben, melynek a nagykirály vizitorainak egyike is áldozatul esik...
Zaddar keveset konyított a politikához. Fegyverforgatásból élt, tisztességét (maga
mondogatta) rég zálogba csapta, ott is felejtette valami uzsorásnál, lelkével azonban maga
rendelkezett. Büszke ember volt, akinek alantas szerepet szántak - tartozott annyival
megbízóinak, hogy a maga módján tegye emlékezetessé távozását.
Elmosolyodott, valahányszor az Antoh-szentélyben hagyott égőáldozatra gondolt. Sokat
veszkődött, míg olyan helyet talált az üzenetnek, ahol a papok biztosan megtalálják; olaja híg
volt és büdös, remélte, eléri vele a kívánt hatást. A mécses aljára erősített papirosra egy régi
románc részletét másolta: "Kit vihar és vész fenyeget, / Vadvíz mellett meglelheted / Minden
átok, minden álom ! őhozzá száll héjaszárnyon." Vadvízként a Tadzehnél tengerbe torkolló
folyót emlegették, a Mordakok címerállata a héja volt - Zaddar ennél többet a legjobb
akarattál sem tehetett Calyd Karnelianért. Nem tudhatta, kinek továbbítják sorait a csuhások,
de hogy gesztusa nem marad visszhang nélkül, abban egy percig sem kételkedett. Hiába
záratták le a Kapukat az udvari dögevők, hiába alakoskodtak a selyembe öltözött.kamarások,
a sors rendelését nem másíthatta meg más, csakis ő. Ő, aki nem öl kölyköket, nem vállal
cinkosságot ártatlanok halálában - aki kivont karddal, emelt fővel fogadja majd végzetét.
Négy napig rúgtatott északnyugatnak a Vadvíz mentén, négy napon át várta, hogy ideje
kiteljen. Mikor az ötödik nap délutánján a gázlóhoz ért, elkomorult; ösztöne, egész valója
súgta, ez lesz az a hely. Megálljt parancsolt a menetnek, hogy jól szemügyre vehesse.
Az Onpor bércei közt eredő Vadvíz a lapályon folyammá szélesedett, csendes
méltósággal hömpölygött atenger felé. Lösztől sárga hullámain halászbárkák ringtak. Zaddar
falut látott a túlparton - a cölöplábú kunyhók ijedt állatok gyanánt lapultak a vízre hajló fák
árnyékában. Ismerte, ó, hogyne ismerte volna az efféle idillt: a napon szikkadó hálókat szél
rezegteti, a homokba gázoló lábak alatt halgerinc ropog, a sekélyesben fémesen csillan . a
20
porontyok verte tajték. A közelben született ő is, hogy tízévesen megfutamodjék nagyapja,
apja és bátyái sorsa elől a Vizek Úrnöje pedig úgy látta jónak, hogy útja végén ide kelljen
visszatérnie.
Konokul megrázta fejét; s a batár mellé rúgtatott. - Nagyuram!
A fiú kikönyökölt az ablakon. Húszesztendős sem volt még, keskeny szoborarca
azonban idősebbnek mutatta. Göndör haját hátrakötötte, fekete szeméből, ahogy a vizitorra
tekintett, derű és bizalom sugárzott; Zaddar szívébe különös aggodalom költözött a mosolya
láttán.
- Megkezdjük az átkelést, nagyuram - mondta. Bár a víz sekély, ajánlatos a kocsiban
maradnod.
- Maradok - bólintott a fiú. - Eleget lovagoltam mostanság, és lesz még rá alkalmam
bőven, ha Tadzehbe érek.
Zaddar fejet hajtott, és ment, hogy kiadja a szükséges parancsokat.
A gázló jó egy mérföldnyire esett a kanyarulattól. A meder közepén széles homokpad
sárgállott, a vízben kövek, fatörzsek hevertek - látszatra a tavaszi áradás sodorta ide
valamennyit, a vizitorokat azonban nem arra okítják, hogy a látszatnak higgyenek. Zaddar
három csoportra osztotta embereit. Ötfős elővédet állított, négy-négy fegyverest a batárhoz
rendelt, a többit maga mellett tartotta, hogy szükség esetén rohamra küldje őket; ő maga
hátrább húzódott, nehogy a támadók - vagy akár a sajátjai meglephessék. Egyenes derékkal
ült a nyeregben, de ahogy nekiindult, erőt vett rajta a bizonytalanság. Jelet várt, hogy amit tett
és még tenni fog, nem hiábavaló, de bárhogy erőltette a szemét, nem látott mást a két part
között, csak uszadékfát, homokot és köveket. A távolban ringó bárkák gyűrűjéhez fel-fel-
szökkentek, ezüstös hátukat mutatták a hálóba került halak, aztán...
Az első nyílzápor jobb felől, a zátony irányából zúdult a csapatra. Két lovas tüstént
kifordult a nyeregből, egy harmadiknak a hátasa roskadt le vért köhögve; a batár oldalába
tollatlan acélhegyek csapódtak, majd ahogy Zaddar kivonta kardját, fémen csillant a nap
körülötte is: a sekély vízből előbukkanó "haramiák" ellene fordították számszeríjukat.
- Vágjátok őket! - ripakodott embereire a vizitor. Rajta!
Olyan volt, mint valami lidércálom. Zaddar almásderese meglódult, de csakhamar
lendületét vesztette az iszapban; alig vánszorgott, mikor repülnie kellett volna. Mire a
lövészekig ért, három találat érte: az első vessző a nyakába tépett, a második lovasa bal
combját szegezte a nyeregkápához, a harmadik a szügyébe csapódott. A vizitor vérben forgó
szemmel rontott kínzóira. Egyet halálra sújtott, két másikat letiport; nem -átkozódott, szóra
sem méltatta őket, hisz senkik és semmik voltak hozzá képest. Máris fordult, tekintete a batárt
kereste. Az utolsó hajtó épp ekkor hanyatlott alá. A sebzett igások a hámot rángatták, a nehéz
alkotmány veszedelmesen balra dőlt. Zaddar embereinek maradékára újabb nyílzápor zúdult;
a legtöbben máris gyalogosan, combig vízben állva verekedtek az életükért. A hitványabbak a
homokpad felé iparkodtak, és sorra elhullottak az orvlövészek vesszeitől; a lövöldözést
átvészelt lovak szétfutottak, a döglődők habzó szájjal, kifordult szemekkel vergődtek a
sekélyesben.
A vizitor ismét lecsapott, egy támadó átmetszett torokkal bukott hátra. Társai tágították
a kört. Tapasztaltabbak voltak annál, hogy acsarogjanak; azon igyekeztek, hogy újra
felcsörlőzzék számszeríjukat.
Antoh, fohászkodott Zaddar, ne engedd, hogy hiába várjak!
Igyekezett mozgásban maradni, és még három hiénát vágott le, mielőtt az újabb lövések
eltalálták. Egy-a hátát érte, egy a bal karját ütötte át, a többi a lónak jutott; az almásderes
megingott, oldalt zuhant, s a vizitor vele hanyatlott a hullámok közé. Valami reccsent, bal
combja szabaddá vált, de nagy árat kellett fizetnie érte - jobb lábát egyáltalán nem érezte.
21
Szájába, orrába véres víz tolult; köhögve, lova testére támaszkodva emelkedett fel, hogy
gyilkosaival farkasszemet nézzen. A közeledők válla felett látta a batárt, melyet már csak
hárman védelmeztek. Látta a fiút, ahogy a baloldali ablakon kivergődve egy dögevő mellébe
vágja tőrét, aztán egy másikkal összekapaszkodva eltűnik a habokban, s látott még valamit:
egy sajkát, mely a túlparti fák árnyékából egyenest a mészárlás színhelye felé tartott.
Zaddar kirántotta az acélhegyet bal karjából. Beleszédült a fájdalomba, de vigyorgott, s
ez annyira megdöbbentette ellenfeleit, hogy maradt ideje útjára küldeni az alkarjára szíjazott
pengét. Hörgésbe fúló üvöltést hallott. Lám, hogy hátrálnak a hiénák! Azt hitték tán, csak
mert a földijük, rögtön a cinkosukul szegődik?
Felemelte a kardot. Még nem győzték le. Még talpon van, s ha már így alakult,
megtanítja ezt a söpredéket valamire. Valami fontosra, amit nagyapja tanított neki, amire rég
nem gondolt, de amit sosem felejtett el egészen: a kölykök életét az égiek, s nem a halandók
jussa megrövidíteni.
Acélhegy vágódott a mellébe. Feje hátrabicsaklott, elkápráztatta a nap; nem érezte a
melegét, igaz, a hullámok hidegét sem. Vak volt, de nem olyan vak, hogy ne lássa, amit látni
akart, a Vadvíz habjait szelő sajkát. Zsoldosok? Kalandozók? Voltaképp mindegy; csak az
számít, hogy értsék a dolgukat.
A "haramiák" kétfelől rontottak rá. Utolsó vágása érted, hercegem húst és csontot ért,
aztán eljött a végső pillanat. Timon Zaddar, a nagykirály vizitora, emelt fővel fogadta, és - bár
arcát, kezét görbe kések kaszabolták - felkacagott.
Gorduin hallotta a kacajt, hallotta a sikolyokat, látta mindazt, ami alig kőhajításnyira, a
gázlóközepén történt. Kényszerítette magát, hogy csak az evezésre figyeljen - akadt a
sajnálkozásnál fontosabb dolga is. Graum gyakorlott hajósnak bizonyult, nélküle minden
bizonnyal elkéstek volna, a neheze azonban csak most következett: a batár támadói bármelyik
pillanatban felfigyelhettek rájuk.
- Ott a fiú - dünnyögte a bárd, s lapátját mélyebbre merítve jobbra kormányozta a sajkát.
- Húzd, goblin uram, húzd! Mindkét kezemre szükségem lesz...
Graum tette a dolgát, de hátrapillantott olykor a válla felett; oda, ahol az őszbe
csavarodó hajú emberhím végső küzdelme zajlott. Arra gondolt, hogy ha a másik oldalon csak
egy efféle fickó akad, nagyon hosszú lesz az út a aengerig.
Gorduin a sajka fenekére dobta az evezőt. Az aszisz halászok darócingét viselte, akár a
goblin; képét a napokig tartó lovaglás alatt méÍybarnára cserzette a nap, haját dióolajjal
varázsolta még sötétebbé. Pár órája vált el Dolontól és társaitól, akik a túlparti faluig kísérték.
Rufat, miután a goblinnal nem akadt tennivalója, távozóban megvizsgálta a gázlónál rejtőző
"haramiák" auráját, és óvatosságra intette Gorduint: az orvlövészek - bár külsejük nem ezt
sugallta - veszedelmesebbek voltak az út porában lapuló mérgeskígyóknál.
A bárd remélte, hogy elkerülheti a harcot; a lovasok vezetőjének rohama és helytállása
értékes perceket nyert neki. A Karnelian-fiú, Calyd a sajka orrától alig húsz lábnyira taposta a
vizet. A sodrás elragadta, mind sebesebben vitte a kanyarulat felé. Még mindig nem sikerült
leráznia támadóját: az legalább tíz esztendővel tapasztaltabb és ugyanennyi fonttal súlyosabb
volt nála. A kölyök - szerencséjére - jobban úszott, Gorduin pedig épp időben érkezett:
hátulról ragadta torkon a gyilkost, és minden teketória nélkül a nyakát törte.
- Te! - kiáltott a fiúra, ahogy az levegőhöz jutott. Tarts velünk, ha élni akarsz!
- Kik vagytok? - zihálta Karnelian. A sajka peremébe fogódzva küszködött az
áramlattal. Nyilván azt latolgatta, hogy alámerül és partra úszik; Gorduin nem hibázhatta el a
választ.
22
- Antoh jámbor szolgái - sziszegte. - Az a célunk, hogy hazajuttassunk; ez a vidék

kimondottan káros az egészségedre. Pedig vigyáznod kell rá - sokan látnának szívesen apád
trónusán.
A fiú hunyorogva nézett rá. - A vizitor...?
- Halott. Halott mindenki más is; sietnünk kell. Ha kegyeskednél...
Karnelian csak pillanatokig töprengett, aztán nagyot fújt, s a kezét nyújtotta neki.
Ahogy kiemelkedett a vízből, két nyílvessző érkezett süvöltve - az első Graum kulacsába, a
másik a fiú hátába fúródott. A fekete szemek elkerekedtek, az ilanori csuklóját szorító kéz
elernyedt; Gorduinnak csak társa segítségével sikerült a sajkába emelnie az elnehezült testet. -
Ember... - sopánkodott Graum.
- Evezz! - kiáltotta a bárd, és a lapát után kapott. Evezz, vagy mindhárman itt
pusztulunk!
A goblin behúzott nyakkal engedelmeskedett, a sajka az áramlat hátán himbálózva mind
messzebb sodródott a küzdelem színhelyétől. A nap a nyugati horizont felé hajolt, az árnyak
megnyúltak; Gorduin érezni kezdte a testén kiütközött veríték hidegét. Teljes erejével húzta
az evezőt, nem akart - nem mert - hátrapillantani.
- Ember! - jutott a füléig Graum rekedt suttogása. - A kölyök nagyon vérzik. Nem
kellene...
- Hallgass!
A kanyaron túl felgyorsult a folyó futása, a póznával rögzített orrú halászbárkák percek
alatt elmaradtak a menekülők mögött. Gorduin evezett, bár két-két nyíllövésnyinél is
messzebb jártak mindkét parttöl; evezett, hogy ne kelljen a legrosszabbal szembenéznie.
- Ember! - Graum volt az, a vállát szorongatta. "l'ier vagy mi a bánat a neved... elég
már!
Gorduin melléből hosszú sóhajjal szakadt ki a levegő. Behúzta az evezőt, hátrafordult.
A fiú, a vagyont érő zsákmány zihálva hevert az oldalán, ingén és ujjasán egyre terjedtek a
mélyvörös foltok.
- Segíts! - sürgette Graum. - El kell állítanunk a vérzést!
Gorduin lepillantott a kezeire. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára remegni látta őket.
Elég lőtt sebbel találkozott ahhoz, hogy felmérhesse Karnelian esélyeit - s hogy fellángoljon
benne a dac. Erőt vett magán, szemügyre vette az acélhegyet, de nem mozdította meg: alig
hüvelyknyi darab látszott belőle az aszisz útiköpeny redői közt. Ahogy megérintette a fiú
arcát, a fekete szemek tágra nyíltak - még mindig az iménti ámulat tükröződött bennük.
- Allinza... - suttogta a vérhabos száj.
- Zagyvál - állapította meg a goblin. - Mindjárt kialszik a mécsese. Talán okosabb
lenne...
A bárd gyilkos pillantással hallgattatta el. Csíkokat tépett inge ujjából, keresztkötést
rögtönzött a sebesültnek, s közben átkozta magát, amiért a gyógyítás tudománya helyett
inkább a tőrvetés művészetében jeleskedett.
- Allinza - sóhajtott ismét a fiú, aztán összerázkódott és felnézett, mint aki álomból
ébred. - Ó, hát te vagy az, Antoh szolgája? Tartok tőle; hogy a terved... nem sikerült.
- Maradj veszteg - mormolta Gorduin a bogokkal küszködve. - Minden rendben lesz.
Vajákost kerítünk neked, és...
- Rosszul hazudsz - mosolygott a fiú. - Mi történt? Semmit... nem érzek.
- Hátba lőttek - világosította fel Graum készségesen. - Alighanem a gerincedbe kaptad;
alighanem... - Tartsd a szád! - dörrent rá a bárd. - Kushadj, vagy te leszel a következő!
A fiú megragadta a karját.
23
- Hagyd! Igazat akarok hallani; eleget... eleget áltattak egész életemben. Mondd a
neved!
- Tier. Tier Nan Gorduin.
A fiú nagy kínkeservvel elmosolyodott.
- Északi név... kalandozó név. Erionból jössz? - Caedonból.
- Ki fizet neked, hogy megóvd a haláltól... Calyd Karneliant?
- A megbízás közvetítőkön át érkezett. Alighanem Pyarron és a Szövetség áll mögötte.
A fiú elkínzott arcán remegés futott át.
- Mert engem akarnak látni... apám trónusán. Hát a fivérem? Neki milyen sorsot
szánnak?
- Beren a nagykirály és Toron támogatását élvezi mormolta Gorduin. - Kétlem, hogy
kalandozók segítségére szorul.
A fiú félrenézett.
- Berent - suttogta - bábnak hiszik. De igazában... nem ismeri őt senki.
- Hogyan?
- Beren nem.:. báb. Érző ember. Nem gondolt Toronnal... a hatalommal... az apai
örökséggel. Rávette Calydot, hogy ő tanuljon... az Akadémián helyette. Rávette, hogy...
- Ember! - kiáltotta Graum. - Csónakok a folyókanyarban! Követnek minket!
Gorduin bólintott, de nem engedte el a fiú kezét.
- Calyd testvérként szereti Berent - suttogta a sebesült. - S Beren testvérként szereti őt.
Apánk... nem így akarta. Rangos jövendőbelit talált nekem, olyan nőt, akit mindkét fia
szeretett. Csak Ifinben értettem meg; milyen keveset tudok az életről. Kinyílt a szemem és...
Allinzát választottam, akivel szólnom sem szabadna, mert a családja... idegen a mi
partjainkon. Elhatároztam, hogy feleségül veszem, s most... most itt vagyok.
- Értem, Calyd.
A fiúból vérbuborékokkal együtt robbant ki a nevetés.
- Nem érted - mormolta. - Calyd uralkodásra született. Nem engedhettem, hogy
száműzetésben sorvadjon el, nem engedhettem... hogy elválasszanak Allinzától. Ezért... ezért
kellett...
- Megint zagyvál - legyintett Graum. - Elvesztettük a játszmát, ember, most már az
irhánkat kell mentenünk. Tűnjünk el innét!
- Jól beszélsz - zihált a fiú. - Menj, Tier Nan Gorduin! Légy a Vadvíz torkolatánál
holnap alkonyatkor! A várostól egy mérföldnyire... Allinza vár. Mondd el neki, mi történt;
mondd el, hogy Beren Urham-Cetiehir Karnelian örökké... örökké szeretni fogja őt!
24
7.
Tisztázzuk a dolgot - morogta Graum, ahogy a bárd oldalán a parti nádasba taszigálta a
sajkát.
- Ez a Karnelian nem az a Karnelian?
Gorduin szánakozva pillantott a lélekvesztővel együtt ringatózó, holtsápadt fiúra.
- Eltaláltad. Ez Beren, a hercegkapitány elsőszülöttje.
- De hogyan...
- Később, Graum, később! Vigyázz rá, vigyázz a holmira, és állj készenlétben: ha a
parton megszorítanak, itt rejtőzünk el. - Az ilanori visszanézett arra, amerről jöttek; az
üldözők csónakjai is a part felé tartottak már. - Boldogulsz nélkülem?
- Bármikor - dünnyögte a goblin. - De mi lesz a jutalommal?
- Amíg Calyd él, érvényes a megbízatás is. Hogy merre jár, megtudjuk Berentől, ha
megéri a holnapot... - A bárd megtöltötte nyílpuskáját, szívós bőr mellényt kapott magára, s
jókora kerülővel visszatért a vízhez.
A hely, ahol partot értek, keskeny földnyelv volt csupán. Nedves talajába fűzek
fogództak, jobb felől mocsár, balról vadonnak is beillő nádas határolta. Az árnyak hosszan
mutattak keletnek, a vadludak csapatostul húztak el odafent; erősödtek a nyáresti neszek.
Graum tovább bajlódott a sajkával, Gorduin azonban már nem figyelt rá. Igyekezett eggyé
válni a természettel, hogy a küszöbön álló küzdelemben vadállatok módján játszhassa ki a
halált. Üldözői értik a dolgukat, és veszedelmesen jók a fegyvereik - csak abban bízott, hogy
megrészegültek a sikertől, s kétszer is hibáznak, mielőtt bekerítenék és lerohannák.
A csónakok közeledtek. Szegletes orrú, kétevezős alkotmányok voltak, nyilván akadt
belőlük még néhány a gázló felett. A bárd sorra vette a folyó menti települések nevét:
Samaluh, Lammun, Ataqa. orgyilkos klánjaikról sosem hallott, de tisztelettel adózott
teljesítményüknek; eltűnődött, milyen jutalmat remélnek megbízóiktól a ráadás fejekért. A
nyolc "haramia" közül kettő a lapátokat húzta, hat a partot fürkészte. Jobbjukban számszeríj, a
combjukra szíjazott tokban görbe kés. Vértet egyikük sem viselt akárki indította útnak őket,
könnyű prédát látott a menekülőkben. Gorduin a kyr szólásra gondolt, mely szerint a végzet
csak a tökéletes munkában leli örömét, s tudta, hogy ha győzni akar, kevesebbel ó sem érheti
be.
Egy korhadozó fatörzs fedezékébe húzódott, megtámasztotta a nyílpuskát, és célzás
nélkül húzta meg a ravaszt. A vessző az elöl haladó csónak orrába csapódott. Nem okozott
zavart: a lapátok ütemesen merültek a vízbe, a fegyveresek a helyükön maradtak; az
"elsietett" lövés tovább fokozta önbizalmukat. Gorduin számolni kezdett - egy, kettő, három
és négy, egy képzetlen ember vesződik a feszítőszerkezettel - aztán lőtt megint. A találat
"pontatlan" volt, kínos véget jelentett az üldözők egyikének; a többi szitkozódva bár, de
kitartott, a kahrei masina pedig újra és újra halált köpött rájuk. A bárd folyvást csökkentette a
húr feszességét, nehogy a becsapódások ereje leleplezze, túloldalt azonban nem fegyver-
szakértők, hanem gyilkosok álltak, akiknek mind nyomósabb okuk volt rá, hogy átvágják a
torkát.
Öten maradtak mindössze, mire felfedezték. Gorduin változatlanul egyes lövéseket
adott le rájuk: nyakon találta az egyik evezőst, aztán visszahúzódott egy sebtében felé röpített
acélhegy elől. Az asziszok füttyszóval irányították egymás figyelmét búvóhelyére, de
hasztalan próbálták kereszttűzbe fogni; a bárd kúszni kezdett a fatörzs hosszában, s pár lépés-
sel odébb térdelt fel ismét. Ezúttal két vesszőt pocsékolt a látszatra, harmadjára mellbe lőtte
25
azt, aki felfedezte, aztán tárat cserélt, meglapult és várt; a szél zúgását nem, csak saját
szívének súlyos dobbanásait hallotta.
Egész örökkévalóságnak rémlett, mire a füléig jutottak a csobbanások: támadói
hátrahagyták a csónakokat, s kifelé gázoltak a derékig érő vízben. Gorduin maximális átütő
erőre kapcsolta a mechanikát, felegyenesedett, és egész sorozatot zúdított rájuk - a dolog oly
hirtelen történt, hogy a sekélyesből nem érkezett válaszlövés. A bárd lebukott, tárat cserélt,
célt keresett megint, de hiába fáradt: közel-távol nem akadt senki, aki fenyegethette volna. A
csónakok csak most értek partot, s önnön lendületüktől hajtva megfeneklettek a szárazulaton.
Gorduin nekiindult, hogy megbizonyosodjék győzelméről. Összerezzent, mikor
meghallotta a zajt olyan volt, akár egy döglődő kutya szűkölése. Kényszeríttette magát, hogy
csak lásson, és ne érezzen, ahogy lepillantott - maradék szánalmát Beren Karneliannak
tartogatta.
Az egyik aszisz élt még. F3anyatt feküdt a sárban, mindkét kezével a mellébe vágódott
vesszőt szorongatta. Kínlódva lélegzett; vére szurokfeketének látszott az alkonyi fényben.
- A kölyök... - nyögte közös nyelven, erőt merítve végső gaztette emlékéből. - Elkaptuk,
ugye?
A bárd félrenézett; fogalma sem volt, mit kéne felelnie.
- Nem rajtad múlt - suttogta az orvlövész. Szakmabelit sejthetett Gorduinban, mert
mosolyogni próbált, álla alatt meg-megremegett egy izom. - Jól csináltad. Most fejezd be a
munkát, vagy... légy átkozott!
Az ilanori teljesítette óhaját, aztán összeszedte a használható lövedékeket, meglékelte
mindkét csónakot, s a nádas felé indult. Kimerültnek és mocskosnak érezte magát, s percekbe
telt, mire ráébredt saját hibájára: Graum, ha szabadulni akar, keresve sem találhat jobb
alkalmat, hogy végezzen vele.
A goblin a sajka mellett kuporgott. Jobbjában tőr, térdén a cifra köpönyeg darabjai;
pillantása, melyet a bárdra emelt, csendes elismerést tükrözött.
- Átkötöttem a sebet - dünnyögte. - Ez volt a harmadik próba, igaz-e?
Gorduin ügy döntött, meghagyja ebben a hitében. - Az állhatatosságé.
Közös erővel ismét vízre tolták a sajkát, nekifeküdtek az evezésnek. Hamar rájuk
esteledett, a folyó hátborzongató élességgel tükrözte a vörös hold és a csillagok fényét. Ahogy
a sodrás megint erősödni kezdett, fokozták a tempót, pihenőt csak hajnaltájt engedélyeztek
maguknak a torkolatvidék apró szigeteinek egyikén. Nem gyújtottak tüzet. Gorduin ráol-
vasásokkal próbálkozott: sikerült eltávolítania a nyílvesszőt, s megálljt parancsolt a vérzésnek
is. Felforgatta iszákját, övtáskáját, mire megtalálta, amit keresett - egy fiolát, melyet a
Délvidéken vásárolt egy javasembertől, s melyet sosem kellett még használnia.
Feltörte a pecsétet, némi szesszel keverte a hamuszín őrleményt. Graum fintorgott,
ahogy megérezte a szagot, a fiú azonban nem berzenkedett: verítékben fürdő arccal hevert
rögtönzött derékalján.
- Tudod mi ez? - kérdezte a bárd, ahogy visszatért hozzá.
- Szikrafű. Elűzi a fáradtságot, eloszlatja a kétségeket, utóbb... - Beren ajka
megremegett - ...könnyű álmot ad. Aki egyszer megízleli... nehezen mond le róla.
- Ha iszol - mondta Gorduin a szemébe nézve -, jobban leszel. Ha érőre kapsz,
segíthetsz a fivéreden. Meg kell találnom őt.
A sebesült viszonozta a pillantását.
- Megteszed, amire kértelek?
- Ígérem.
Beren mozdulni próbált, tagjai azonban nem engedelmeskedtek.
26
- Calydnak és Allinzának ne említsd, hogy így végeztem. Mondd inkább, hogy harcban
estem el; mondd, hogy az országért... - Mohón ivott, a pálinka patakokban folyt végig állán és
nyakán. - Istenek, micsoda pazarlás!
Vártak. A második hold még ott derengett a horizonton; sarló volt, kráni penge,
vihartépte hajógerinc.
- Mi történt? - firtatta Gorduin. - Hol van Calyd? - Útban a nagyság felé - suttogta
Beren. - Rászolgált, hisz sosem volt szerencséje. Egyazon órában jöttünk a világra, apánk
mégis őt hibáztatta... anyánk haláláért. A nagykirály udvarába küldött minket, hogy ne kelljen
emlékeznie. Úgy intézte, hogy gyűlöljük egymást, de mindenhová... még az ő keze sem ért el.
- Vonásai kisimultak, ahogy vérében lobot vetett a szikrafű pora. - Az idő ráébresztett, hogy
Calyd... különb nálam. Én élni születtem, ő uralkodásra termett; megérdemli Vylliris kezét... a
koronát... a dicsőséget. Első volt az Akadémián, elsőnek kell lennie a hatalomban is... Mikor
hírét vettük apánk halálának, már Allinzát szerettem, de tudtam, hercegkapitányként... sosem
emelhetném magam mellé. Szerepet cseréltem Calyddal. Úgy terveztük, távollétemben
régensként uralkodik majd, s két esztendő múltán jog szerint is... a helyemre lép. Sosem
akartam visszatérni. A közrendűek életére vágytam Allinza oldalán; azt akartam, hogy az
utódaim... fájdalom, és félelem nélkül nőjenek fel. Calyd... az én kíséretemmel tart a
Szigetbirtokra. A flotta zászlóshajóján... biztonságban...
Gorduin egy fűszálat morzsolgatott.
- Apád parancsot adott a meggyilkolására - mondta. - Amit a gázlónál láttál, neki
szánhatták, és az udvar beleegyezésével szervezték meg.
Beren viaszos arcán könnyek peregtek. - Antoh, könyörülj...
- Maradj velem! - sziszegte Gorduin, és megszorította a kezét. - Hosszú évek óta éltek
Ifinben. Hányan képesek rá, hogy felismerjék Berenben Calydot? Hányan vannak a
közelében, akik leleplezhetik?
- A kancellár... Vylliris... a flotta parancsnoka... talán. - A kancellár apád bizalmasa
volt?
A fiú bólintott; szemét bántotta az erősödő reggeli fény.
- Képesnek tartod rá, hogy végrehajtson egy ilyen utasítást?
- Apám bizalmasai... bármire képesek.
- Hát a nő? - Gorduint gyötörte a bizonyosság, hogy elkésett. Egyszerre érezni kezdte a
feladat súlyát, a felelősséget, mely nálánál tapasztaltabb kalandozót kívánt. - Vylliris?
- Valaha szerettem - lehelte a fiú. - Hatalma van a test és a lélek felett. Apánk
választotta, hogy az utamat egyengesse. Ő...
- Ott élt Ifinben?
- Nem. A kancellárral érkezett. Mikor az a jöttment átadta apám gyűrűjét, megcsókolt...
megérintett a hatalmával. Az ágyába akart csalni, de Allinza emléke... megóvott tőle. Azt
akartam, hogy a fivéremmel tartson, hogy az ő... nagyságát szolgálja.
- Calyd bízik benne - mormolta a bárd. - Bolondul érte, és a tervbe is beavatta, igaz?
Beren arcán sajátos kifejezés suhant át. Gorduint, aki hajnal óta harmadik szemét is
nyitva tartotta, megdöbbentette az asztrális rándulás: Ösztönösen döntött: alámerült a fiú
asztrálvilágába, a vég közeledtétől dermedt árnyék-tartományba. Az anyagi testen ütött seb itt
kapuként tátongott, éteri lények seregét szabadítva a lélekre. Azok, amelyeket a kín táplált,
céltalanul vonaglottak, a többi a fiú szorongásából csillapította szomját: az ilanori émelygett
mohóságuk láttán. A kötelékek, melyek Berent az élethez fűzték, pattanásig feszültek. A
szenvedély tüze kihamvadt már, pora alatt azonban sötétlett valami, ami idegennek rémlett
ebben a szférában; valami, amit nem az idő, hanem a mágia ítélt feledésre. Ősi volt, gonosz,
de tehetetlen - kétféle erő kötötte meg, s váltig őrködött felette.
27
Gorduin lázasan igyekezett értelmet rendelni mindhárom hatáshoz. Az egyik Őrzővel

hamar boldogult - köznapi sugallat volt, olyasféle, amivel a Lótusz Leányai fokozzák a
férfiember vágyát. Gyengéd- érzelmekből formálták meg, s ezt az üzenetet rejtették el benne:
"Légy mindig önmagad!"
Allinza? A második Őrzőhöz hosszabb út vezetett. A bárd megmártózott a mana
örvényében, érzékelte a Mindenség Felsőbb Szféráiba vesző háló rezdüléseit, s hagyta, hogy e
rezdülések céljához vezessék. Ujja hideg fémet érintett Beren balján. Egy pecsétgyűrű volt a
Karnelianok régi címerével: smaragdtenger, dagadó vitorlákkal sikló ezüsthajó.
Összerezzent. Akik ezt a holmit készítették; sokat tudtak az álnokságról, s mert arra
törekedtek, hogy maguk irányítsák sorsukat, hatalmat adtak a fémnek a csók és az öl rontása
ellen. Hatalmat az igézők felett, akik ezredévek óta szolgálják viselőit - szolgálták őket a
Karnelianok előtt, s szolgálni fogják azután is, hogy a Szigetbirtok urainak emlékét elmossa a
tenger. Szolgálnak, mert szolgálniuk kelt, de engedelmességükben árulás, hűségükben
bosszúvágy sunyít, örökké tartó, engesztelhetetlen harag...
- Ha ismernéd Vyllirist - suttogta a fiú -, megértenéd Calydot. Ha tudnád...
Gorduin nem szállt vitába vele, bár úgy érezte, mindent tud már, amit Vyllirisről tudni
érdemes. Az a valami Beren lelkén egy boszorkány bélyege volt.
Ahogy a szikrafű hatása kiteljesedett, a fiú mind többet, s mind összefüggéstelenebbül
beszélt. Gorduin, aki úgy érezte, később minden apróság fontos lehet, nem mozdult mellőle,
nem kérdezett, csak hallgatott; felváltva ámult és borzongott monológján.
A töredékekből kirajzolódott előtte Ifin másik arca, a szépek és gazdagok csodavilága,
mely a sikátorok, katakombák népe számára elérhetetlenebb volt a mesés Argurennél. A fiú
szerette Ifint, magáénak érezte minden erkölcstelenségével és vadságával együtt talán azért,
mert élete első esztendeiben, a Szigetbirtok erődjének falai közt csak érzéketlenség jutott
neki. Gyermekkorának emlékei nyomasztóbbak voltak Godon és Krán küzdelmének
krónikájánál, nyomasztóbbak bárminél, amit Gorduin utazásai során tapasztalt. Ismét erőt vett
rajta a szánalom: ha Beren, az elsőszülött így gondol azokra az időkre, Calyd élete földi pokol
lehetett.
Vizet adott a sebesültnek., A fiú már nem volt mohó, az állán végigcsorgó patakok
vöröses színe megrémítette az ilanorit. Mikor a szárazföldet a Szigetbirtokkal összekötő
hajóutakról kérdezett, értelmes válaszokat kapott megint: Beren még a flotta titkos
támaszpontjait is megjelölte a rögtönzött térképen - a Szövetség nagyjai drágakövekkel
fizettek volna minden ónvonásáért.
- Menj Calyd után! - kérlelte a bárdot. - Ne engedd, hogy... vele is ezt tegyék; ne
engedd, hogy Allinzát... Most már csakugyan zagyvált, a távolabb kuporgó
Graum azonban néma maradt. Sok embert látott meghalni - mi tagadás, némelyik az ő
kezétől esett el -, ám ilyen fiatalon egyet sem. Amit érzett, a sajnálat goblin megfelelője volt;
gömbölyűre kopott folyami kavicsot szopogatott komoran.
- Mondd meg az apámnak - suttogta Beren -, hogy nem bántam meg semmit. Mondd
neki: "Az én mezeimen... boldog emberek élnek, az én vizeim mellett nem arat a..." - Hangja
halkult, szemei a távolba révedtek. Gorduin elfordította a fejét, de így is hallotta a sóhajt; a fiú
Antohot, Allinzát - esetleg mindkettőt - szólította, aztán elcsendesedett. Arcán fűzfa lombok
árnya rebbent végig, álmodóvá változtatva a döbbent kifejezést.
- Vége - dünnyögte a goblin.
Gorduin feltápászkodott a halott fiú mellől, a partra vánszorgott. Kőhajításnyira tőle
szalamandrasikló szelte a vizet, a sekélyes napsütötte foltjain apróhalak cikkantak át, valahol
sirályok rikoltoztak; körös körül mozgott, élt minden, de ez sem szerzett könnyebbséget neki.
Zúgó fejjel, kiürült szívvel állt ott, tépett gúnyás parány a menny kék kupolája alatt.
28
Egy idő után megjelent mellette Graum. A bárd nem pillantott rá, nem húzódott odébb.
Ahhoz, amit tenni készült, igazi társra volt szüksége - de még mindig nem tudta biztosan,
megtalálta-e.
- A fivére után indulunk - firtatta a goblin -, vagy a tengerpartra?
Gorduin nem válaszolt; Graum a percek múlásával mind kínosabbnak érezte a
hallgatást.
- Bárkát kell kerítenünk - mormolta. - A sajkával nem jutunk Tadzehnél messzebbre.
- Nincs több próba - szólt az ilanori. He?
- Nincs több játék, Graum, és nincsenek kész tervek sem. Megviszem a hírt Allinzának,
aztán előkerítem és hazajuttatom Calyd Karneliant... ha tehetem. Nem várom, hogy megérts.
Ha elmaradsz, nem neheztelek. - Gorduin odanyújtotta a térképet. - Egészítsd ki belátásod
szerint, és vésd rá, hol keresselek: már az eddigiekért is tartozom neked.
- De hiszen...
- Nem vagyok Krad-lovag, de nem vagyok rabszolgakufár sem. Megdolgoztál a
szabadságodért, menj békével!
A goblin merőn bámult rá; a két szempár ~ a sárga és a fellegszürke - összevillant.
- Nem a pénzért teszed te ezt - vélte Graum. Mostantól biztosan nem. Igaza volt a
hullagyalázó cimborádnak; ha minden kalandozó ilyen Lenne, a dicsőségeteket csapszékek
helyett templomokban zengenék.
- Nekem nincs istenem.
- Csak nehogy saját magadat képzeld annak! Gorduin úgy nézett rá, mintha először látná
életében.
- Úgy fest, godorait fogtam veled - mondta lassan. - Goblin létedre túl jól vág az eszed.
- És ez még semmi a tőrömhöz képest - morogta Graum, ahogy visszaindult a fák alá
kettejük holmijáért.
29
8.
A Sárkányszáj, a Szigetbirtok flottájának büszkesége vaskos gerincű, háromárbocos
szkogg volt; elő- és tatfedélzetén két-két katapultot és tűzköpőt, gyomrában három századnyi
tengerészkatonát hordozott - a matrózok furcsállották, miért vigyázzák mégis idegen
fegyveresek az ifjú trónörökös lakosztályát. Előbb csak a fejüket csóválták, utóbb suttogni
kezdtek; noha honi vizeken jártak, s alig ötnapos utat kellett megtenniük, nyugtalanságuk nőt-
tön-nőtt. Azt beszélték, néhai uruk elsőszülöttjét ugyanaz a kór döntötte ágynak, mely indulás
után a gyűlölt kancellár, Eogan Ervil életét kioltotta. A tatbástya hátsó szobáiba azóta sem
szolgák, sem udvaroncok nem léphettek. Az örökös ellátásáról ágyasa, a szőke Vylliris
gondoskodott; úgy tűnt, nem tart a nyavalyától, bár felőle egy lélek sem tudott biztosat.
Nesztelenül járt, Leeth admirálison kívül csak külországból nemrég megtért testvérbátyjával
érintkezett. A férfi dalnoknak látszott, s jártas lehetett a fájdaloműzés tudományában is, mert
az indulás óta mind gyakrabban tűnt el a kagylócímerrel ékes ajtó mögött.
A matrózok tilalmas imákat mormoltak a Vizek Úrnőjéhez, homlokukat és ajkukat
halvérrel jelölték meg, hogy elűzzék a rontást. Tartottak tőle, hogy új uruk a kancellár mellé,
a raktér borecetes hordóinak egyikébe kerül; iszonyodtak a kórtól, s legalább ennyire a
gazdátlanság gondolatától - a Karnelianok országlásának keserveit legalább ismerték már.
- Patkányok - suttogta Vylliris. Ruhátlanul hevert a hatalmas ágyon, alakját még
éteribbé varázsolta a mozaiküvegen átszűrődő fény. Most, hogy testében elültek a gyönyör
hullámai, ismét érzékelte a legénység gondolatait. Amit így kapott, nem szolgált örömére:
mintha vonagló giliszták közt tapogatózott volna. - Fohászkodnak és rettegnek. Azt lesik, kit
marhatnának, de ha tehetnék, nyomban elhagynák a hajót. Ilyenek voltak mindig; sem a szép
szavak, sem az ütlegek nem változtatnak rajtuk.
- Te tudod - szólt az ágy szélén ülő férfi. Magas volt, erőteljes és fakó sörényű,
napégette bőrén vonásokként derengtek a vastépte hegek. Még így, pőrén sem látszott
esendőnek. Amit akart, megkapta, tökéletesen uralta a helyzetet.
Vylliris bólintott; ó persze, hogyne tudta volna. Alaposan kiismerte a Szigetbirtok
népét: koronként változó arccal és néven jó öt évszázada élt közöttük. Anyja (ritkán gondolt
így a némberre, aki világra hozta) kétszer ennyi ideig tanulmányozta őket a Karnelianok
oldalán. Csoda-e, hogy végül belefáradt, és lankadt az ébersége? A rabszolgát, aki utódot
nemzett neki, nyilván azonnal megölte. Pókösztön lakozott benne - bár Vylliris pókokat is
látott kíméletesebben viselkedni nála. Tízesztendős kora óta leste az alkalmat; hogy végezzen
vele, s még tíz évet kellett várnia, hogy megtehesse: szűkmarkúan mérte a tudást a vén
boszorkány. Kívülről persze nem látszott annak; teste kilencszázhatvan esztendősen is éppoly
feszes volt, mint Vyllirisé, a lelke azonban igenis megvénült, talán el is rothadt a mágiával
átjárt hús börtönében. Azt mesélte a lánynak, hogy övéi K'Harkadból menekültek el, s a
Szigetbirtok uraival együtt telepedtek meg ezen a földön. Talán igaz volt, talán nem; olykor
kedvtelésből is hazudott, vitát, küzdelmet provokált, hogy fásultságát enyhítse. Vylliris
akkoriban nem értette őt. Azt hitte, a Karnelianokkal való játszadozás - istenek, micsoda szó!
- megunhatatlan foglalatosság. Három évszázadnak kellett eltelnie, hogy belássa tévedését,
hogy feltámadjon benne az undor - és a düh. A Szigetbirtok hercegkapitányai fondorlatosak
voltak. Bűbájjal védekeztek bűbája ellen, újra meg újra értésére adták, ki az igazi játékmester.
Persze nem csak velük akadt gondja: emberöltőnként egyszer megalázkodni kényszerült egy
náluk nagyobb hatalom előtt is.
"Toron küldöttei felkeresnek majd" mondta az anyja, "és ifjúsággal fizetnek a
híreidért..."
30
Vylliris a férfira meredt. Gyűlölte és csodálta egyszerre az öleléséért. Úgy rendeltetett,

hogy kéjt osszon, ám a századok múlásával mind ritkábban részesült belőle; olykor hiányolta,
de kémi nem kérte soha; aki megteszi, hatalmát veszti önnön lelke felett. Nézte az öltözködő
férfit - szürke ujjas, makulátlan fehér ing, byzonbőr nadrág, agyafúrt fegyveröv -, s homlokát
ráncolta a tokjába visszasikló tűpenge láttán. Arra gondolt, hogy ez az alak a legveszedelme-
sebb az ágyában eddig megfordult küldöttek közül. Vadállat, látszik a szemén, a tartásán, az
ajka ívelésén, de lappang benne valami ősi előkelőség. Egy Nemes Ház szülötte volna? Ha az,
miért titkolja a nevét? S vajon miért ragaszkodik ahhoz, hogy az ostobák dalnoknak higgyék?
- Ne feledd a fizetséget, Szkald - dorombolta. Hasra fordult, és elégedetten nyugtázta a
villanást a férfi szemében. Lám, ember ez is - de milyen csodás keze és teste van!
- A fizetség várhat, szép hölgy. Mielőtt átadnám, meg kell bizonyosodnom róla, hogy
helyes úton jársz.
- Alapos munkát végzel.
A férfinak ezúttal arcizma sem rándult; kötelesség dolgában nem ismert tréfát.
- Megtagadtad a Nagy Ember parancsát - mondta. - Nem végeztél a másodszülöttjével,
pedig volt rá alkalmad épp elég. Ha pontosan követed az utasításokat, nem kényszeríted ránk
ezt a komédiát. - Arca elsötétült. - Tudtál a szerepcseréről. Miért nem akadályoztad meg?
- Politikai döntést hoztam - felelte Vylliris. - Ne nézz így, kérlek; a tieid tanítottak rá. A
hercegkapitányt elvakította a gyűlölet, mikor Berent választotta. Egész Ifin, ha nem egész
Abaszisz tudja, hogy Calyd járta ki helyette az Akadémiát, és hogy minden tekintetben...
különb nála.
- Te mégis Berennek ajánlkoztál fel, aki másodjára nem kért belőled - suttogta a férfi.
Közelebb lépett, fenyegető árnya az ágyra vetült. - Elutasított, te pedig engedted, hogy a
vesztébe rohanjon, nyomorult szuka! Mindent kockára tettél. Hagynunk kellene, hogy
megvénülj és elrothadj; hagynunk kellene...
- De nem hagyjátok, ugye? - firtatta a lány színlelt rémülettel. Megint látni vélte a
villanást a férfi szemében. Remek! Akiket a harag tüzel fel, rendszerint nem vetik meg az
erőszakot sem. - Nagyobb szükségetek van rám most, mint bármikor: csak én tehetek azért,
hogy az erők egyensúlyban maradjanak, s a Szigetbirtok tovább szolgálja Toron érdekeit.
Beren jöttmentek fészkévé alázta volna örökségét. Ezt mindenképp meg kellett
akadályoznom. Most, hogy itt hagyott bennünket, egyszerűbb a helyzet. Ha Calyd utód nélkül
hal meg, öröksége a nagykirályra száll. Otlokir vagyona, hatalma jócskán megnövekszik,
talán még országa egységét is sikerül helyreállítania. - Ostoba és gyenge hozzá!
- Szívesebben vállalnátok ezt a kockázatot? - A boszorkány érezte a férfi fokozódó
vágyát, s ez erőt adott neki. - Ó, dehogy Nektek Calyd, az én Calydom kell... legalábbis egy
ideig még.
A küldött ajka vonássá keskenyedett.
- Mit akarsz tenni?
- Teljesítem az óhaját. Társa leszek a harcban, amit korábbi társai, az Antoh-hitű
összeesküvők ellen indít; teszek róla, hogy végezzen velük az utolsó szálig. Az asszonya
leszek, aztán az özvegye: szomorú, fekete özvegy... - Vylliris nem mozdult, tekintetével
bűvölte közelebb zsákmányát. - Ugye visszatérsz hozzám, Szkald? Ugye vigasztalsz majd a
nehéz időkben... ugye nem orzod el az ifjúságomat?
- Magasra törsz - mormolta a küldött. - Azt reméled, diktálhatsz nekünk?
Nekünk- ízlelgette Vylliris. - Mindvégig éreztem, s most már tudom, hogy az én
kedvesem nem Pietornak, a császári akarat egyszerű végrehajtójának született. Milyen kár,
hogy nem a bátyám, hogy valószínűleg fattyú, s hogy elkötelezte magát a művészetnek!
Maholnap kancellár válhatna belőle...
31
A férfi, érezvén, hogy fölénye semmivé foszlik, megragadta - de képtelen volt fájdalmat
okozni neki. Jobbja becézni kezdte a boszorkány testét, baljában ismét ott csillogott a
tűpenge.
- Ha csókolni próbálsz, megöllek - sziszegte. - Ha ellenem szegülsz...
Vyllirist szórakoztatta az efféle óvatosság. Ervil kancellár - egy azok közül, akikkel
Beris halála óta szórakozott - meg is kötözte, nehogy a szájával érinthesse. Aztán hibázott, és
most halott. A Nagy Ember a semmiből emelte fel, a fia, Calyd pedig visszaküldte oda,
miután a kancellár felismerte, és tőrt emelt rá. Calyd fürge és erős; sok szempontból a
nagyapjára... nem, inkább a dédapjára emlékeztet. Ha csak feleakkora hévvel tanulmányozta
Ifin éjszakai életét, mint a fivére, hasznos játékszer válhat belőle is.
A boszorkány szabadjára engedte testét, magára maradt legtitkosabb gondolataival.
Beris-Cetiehir halála óta könnyűnek, ihletettnek érezte magát - mint mindig, ha egy
Karnelian távozott az élők sorából. Ez az alkalom persze különleges volt: a Nagy Ember
utódai, egész nemzetsége sorsát bízta rá a pecsétgyűrűvel. Vylliris vad vágyat érzett, hogy a
tengerbe hajítsa, aztán észbe kapott; valami azt súgta neki, előbb-utóbb követné a mélybe. Túl
sok időt töltött a kötélében, túl sokáig küzdött vele az efféle köteléket nehéz, ha ugyan nem
lehetetlen elszaggatni. Beris-Cetiehir holtan hevert koronaerődje cintermében, kincse azonban
változatlanul parancsolt a lánynak: Vylliris Ifinbe sietett, meglelte, elveszítette, meggyűlölte
és megölte Berent, de vele megszabadult (megszabadult?) nyűgétől is. Utasítást adott, hogy a
kölyköt valami narancsligetben kaparják el - így, ha a gyűrű mégis odavonzaná, legalább a
birkák bűzétől nem kell szenvednie. Mindenről gondoskodott; Szkald, ez a bestia sem
hátráltatja már soká. Ha megint megkapja, amit akar, talán felhagy az akadékoskodással, és
átadja az elixírt. Újabb emberöltőnyi ifjúság - apró ajándék ez a nagyhatalmú
Boszorkánymesterektől az engedelmes leányka számára, aki... nos, mostanság nem is olyan
engedelmes. A Szigetbirtok úrnőjével persze másként tárgyalnak majd. Sokhelyütt készülnek
érdekes elixírek: Ifinben és Doranban, Kránban és Pyarronban... Ha él a lehetőségekkel, a fél
világ a kedvét keresi majd. Bosszúja beteljesül, szabad lesz végre.
Szabad! Hátravetette fejét, mézszín haja lepelként terült szét a vánkoson. A küldött azt
hitte, ezekben a pillanatokban csak az övé - pedig Vyllíris tekintete azét az alakét kereste, aki
a szemközti karosszékben hevert szólni, moccanni képtelenül.
Várj még, kicsi Calyd, üzente a szellem korlátokat nem ismerő nyelvén. Rád is sor kerül
hamarosan!
A keskeny arcú, sötét szemű fiú - szakasztott mása Berennek - hallgatott: testét és
akaratát mágia verte béklyóba. Vyllirís zsoldosai lefegyverezték, durván ütlegelték, de nem
fosztották ki; nyakában, a szíve felett aranymedál függött, melyet az Allinza nevű leány
ajándékozott fivérének, s mely - a cserét leplezendő - végül neki, a hazatérőnek jutott.
Hatalma nem vetekedhetett a Karnelian-gyűrűével: az emlékek elevenen tartására, az érzékek
élesítésére szánták, ami lehet áldás, ám akár átok is.
Calyd Ruplert-Cetiehir Karnelian látta az ágyon összefonódó testeket, hallotta a
kimondott és kimondatlan szavakat. Tekintete zavaros, közönye álságos volt - rezzenetlen
szemeiből hajnal óta könnyek peregtek.
32
9.
Tier Nan Gorduint napfény vakította el, ahogy a szobába lépett. A fegyveresek, akik a
fürdőből idáig kísérték, odakint maradtak. Munkájukat elvégezték; a bárdnál nem maradt
semmi, amivel az ajtófélfába - vagy máshová - búcsúüzenetet faraghatott volna. Csodálattal
adózott az épület és a telep tulajdonosának: a padlódeszkákat úgy rögzítették, hogy
recsegéssel válaszoljanak minden lépésre és mozdulatra. Az őrök könnyűszerrel
megállapíthatták, merre, milyen tempóban mozog - módszerüket nyilván ismerte az az öles
termetű, vasszürke hajú férfi is, aki a bejárattal szemközti ablaknál állt, s most lassan az
ilanori felé fordult.
Gorduin viszonozta a kutató pillantást. Nem emelt korlátokat a másik előtt, mi több,
könnyített a zöldarany ragadozószemek gazdájának dolgán; hagyta, hogy a lelkébe tekintsen,
s meglelje ott az igazságot.
Az öles termetű férfi elégedett lehetett az eredménnyel, mert félrenézett. Nem volt
íróasztala, amihez letelepedhetett volna, a helyiségben székek sem akadtak; a falak mellett
ládákat, bálákat és hordókat tornyoztak fel, az ajtóra jókora palatáblát szegeztek - Gorduin
csak most fedezte fel rajta a készletek mennyiségére utaló krétajeleket. Tengerszag áradt
odalentről: az épület hínárral és kagylóval benőtt cölöplábakon állt Tadzeh öblének nyugati -
jövevények bérelte - karéjában.
A bárd ismerte a várost; tíz esztendeje, útban a Délvidék felé pihent meg itt. A dokkok
és raktárak akkortájt szánalmas állapotban voltak, épp hogy átvészelték a Pyarron szerinti
3643. esztendő őszének pusztító viharát. A hullámtörőt mostanra megtoldották, a dokkokat
kiszélesítették, bonyolult zsiliprendszerrel vették körül. A nyugati karéj számos új épülettel
büszkélkedett, mólójánál hajók horgonyoztak - s micsoda hajók! Építőiket láthatóan más
szempontok vezérelték, mint Abaszisz vagy Toron mestereit; ebben nem is volt semmi
rendkívüli, elvégre nem a közelben, hanem a Gályák Tengerének mellékén tanulták ki
szakmájukat.
- Leülhetsz - mondta a ragadozószemű. Két ládát húzott középre, s helyet mutatott
vendégének. Karnyújtásnyira onnét egy bála tetejét Gorduin fekete köpenyével terítették le, s
akkurátusan szétrakosgatták rajta fegyvereit.
- Érdekes darab - szólt a házigazda a nyílpuskára bökve. - Majdnem olyan jó, mint a
Giribichik műszerészeié. - Arca és teste ötven-egynéhány mozgalmas év nyomát viselte. Bal
fülében aranykarika, nyakában és jobb csuklóján vaskos aranylánc csillogott, aranyból
készültek a selyemövébe tűzött tőrhüvely díszei - akadnak, akik a nap minden órájában érezni
akarják vagyonuk súlyát. Magas homloka, merész ívű orra fejedelmi tekintélyt sugárzott, a
hatást csak a torkán fehérlő régi sebhely rontotta valamelyest: - Biorno Vermini con Haggara
- biccentett, s egy ládára zökkent ő is. - Az otthonom itt, a hazám Gorvikban van. Tudom a
neved; tudom, mit tettél a lányomért és családomért. Fogadd köszönetemet, Tier Nan
Gorduin!
A bárd titkon fellélegzett; nem mindenütt hálásak a népek az efféle szolgálatért.
Nehezen vergődött el a tengerig, nehezére esett fájdalmat okozni egy ismeretlennek, de meg
kellett tennie - ha másért nem, hogy meggyőződjék róla, mennyire őszinte Allinza gyásza.
A lány apró volt, szép és bizalmatlan: miután három kísérője átvette Gorduin terhét,
nem szólt többet, s könnyezni sem könnyezett tovább. A negyedik kísérő éjszakai szállást
kínált az érkezőknek. A bárd nem ellenkezett, tartózkodott a hirtelen mozdulatoktól, és
Graumot is erre intette; tudta, hogy a sértett gorvikiaknál csak a gyászoló gorvikiak
veszedelmesebbek.
33
Két órába telt, mire a találkahelytől a város falai alá értek. Valaki - minden bizonnyal a
lány hátvédje - megelőzte őket: a nyugati karéj összes ablakában mécses égett, a menet köré
gyűlő alakok némák, az arcok merevek és rémisztőek voltak a vörös hold fényében. Allinza
eltűnt. A bárdot és a goblint egy kőviskóhoz vezették, lefegyverezték, és felváltva őrizték
reggelig. Noha kimerítette az evezés és a menetelés, Gorduin csak perceket aludt; szorította az
idő, nyugtalanította a házak közt búgó siratóének.
Napkeltekor rányitottak és máshová vitték - a barakkok egyikében fürdő és saját
kitisztított ruhája várta. Graumnak nem engedték, hogy vele tartson; hiába átkozódott,
visszalökték a sóvirágos szalmazsákra.
Most, jó két óra múltán Gorduin a közösség - klán? család? - vezetője előtt állt, s
magában még mindig azt latolgatta, mit kéne éreznie vagy gondolnia.
- Hogy van a lányod? - kérdezte végül.
- Allinza hozzászokott a veszteség fájdalmához. Túl fogja élni. - A gorviki a kahrei
masinát tanulmányozta. - Bölcsen tetted, hogy magaddal hoztad a testet. Kedveltem a fiút:
tudta, mi a tisztesség és a tisztelet.
- Már nem hiszed, hogy...?
- Nem. Megvizsgáltuk a sebet, a fegyveredet, az elmédet; tudjuk, hogy igazat beszélsz.
Ami történt, szomorú és bűnös dolog, de nem változtathatunk rajta. Azért kérettelek ide, hogy
a jövőről beszéljünk. Ételt, italt, netán egy pofa caedoni gyógyvizet? Biorno halványan
elmosolyodott. - Eredetivel is szolgálhatok.
Gorduin nem lepődött meg; voltak elképzelései a bevándorlók üzletének természetéről.
- Shadonban igen keresett mostanság az a víz folytatta a házigazda. - Olyan nagy
tételben szállítjuk, amennyit a lovaim hugyozni tudnak. Állítólag csodákra képes: felfrissíti a
testet és a lelket, elmélyíti a tisztelendőket az Egyetlen hitében. – Még mindig mosolygott. -
Ugyan, kalandozó! Csak nem képzeled, hogy téged is rászednélek'?
- Háláról beszélsz - mondta Gorduin -, miközben fogva tartod a társamat. Milyen sorsot
szánsz neki? - Az efféléket általában cápákkal etetjük fel, ám a kedvedért természetesen
kivételt teszünk. Ami engem illet, nem sokat törődöm az előítéletekkel: szeretem magam
eldönteni, kis ember vagy nagy nyűg az, ami a kezemre került.
- Köszönöm. ..
- Semmiség - biccentett a gorviki. - Kalmárkodni, gyarapodni jöttünk ide; a
legkevesebb, hogy alkalmazkodjunk szokásaitokhoz. Nem keressük a bajt, és
versenytársainkat is erre ösztönözzük. Családomat a szorgalom és a belátás fogja naggyá
tenni, de... Legyintett, az állát dörzsölgette. - Ahogy öregszem, mind nehezebben parancsolok
az indulataimnak. Szíven ütött ez a dolog a fiúval. Nemes szándékkal közeledett a lányomhoz,
kinyilvánította óhaját, hogy a vőm lehessen. A kardját, a hűségét ajánlotta, és én beértem
ennyivel: Allinza boldogsága mindennél fontosabb nekem. - Szünetet tartott, tűnődve babrált
arany fülbevalójával. - Az anyja... az idevezető úton halt meg. A nagyanyja nevelte, tanította
ki mindarra, amit országunk leányainak tudniuk kell. Én magam a fegyverforgatás és a
pénzcsinálás fortélyaiba igyekeztem beavatni, hogy... fiam helyett fiam lehessen. Elértünk
bizonyos eredményeket, ám a család jövőjét csak attól fogva láttam biztosítva, hogy Beren
átlépte a küszöbömet. Neki... - a közös nyelv ideillő szavát kereste - ...ösztönös érzéke volt a
hajózáshoz és a rábeszéléshez. Pompás kalmár, jó apa vált volna belőle. Gyászolom őt; akik
megölték, nem csak egy vőtől, egy fiútól is megfosztottak.
- A lányod idővel vigasztalódik majd - dünnyögte Gorduin. - Neked pedig születhet még
saját fiad.
- Nem - ingatta ősz fejét Biorno. - Nemzetségemet ellenségeinek átka sújtja; a
vajákosok szerint sosem lesz fiam. Ezért hagytam el atyáim földjét, ezért fogadtam el lányom
34
választását jóval azelőtt, hogy Berent megismertem volna. - Előrehajolt, ragadozószemében

szikrák villantak. - A titkaimba avattalak, kalandozó, most rajtad a sor. Tudni akarom, mi tör-
tént és kinek a parancsára; tudni akarom, hol keressem a bűnöst - mindent tudni akarok!
A házigazda dühe valódinak rémlett; Gorduin szívesen hitt volna az őszinteségében, de
számolnia kellett a másik eshetőséggel - azzal, hogy Vermini mögött Gorvik áll, mely a maga
- és pártfogói - javára fordítaná az ő titkait is.
- A lányod - mondta - jártas az asszonyi mágia fortélyaiban. Megváltoztatta Berent,
hozzásegítette, hogy megszabaduljon az apja és a jövendőbelije befolyásától. A
hercegkapitány romlott és aljas volt, a nő viszont boszorkány; hosszú évek óta használta a
fiút. Az efféle fajzatok szerelméről nem szokás lemondani... legfeljebb egy másik boszorkány
kedvéért. - Tudta, hogy hajszálon függ az élete, ám a bizonyosságért cserébe vállalta a
kockázatot. - Kit szolgál a lányod, Biorno Vermini? És kiket szolgálna az én történetem?
A házigazda megfeszítette izmait, de nem pattant fel; a bárd ámulva látta, hogy a
ragadozószemekben felparázslik, aztán kilobban a tűz. Vermini a fejét ingatta, megemelkedő
jobbja lehanyatlott, ökle inkább dobbant, semmint csattant a láda tetején.
- Mit tudsz te rólam? - mormolta. - Mit tudsz a becsületünkről?
- Jártam a hazádban. - Gorduint egyenessé tette a kimerültség. Torkig volt az
összefonódó intrikákkal, a féligazságokkal, a ködös eszmék nevében zajló öldökléssel. -
Hallottam felőled Caedonban. Papokat tartasz, akik tetszésed szerint befolyásolják az időjá-
rást; révben marasztalod, megtépázod, akár el is süllyeszted más kereskedőházak hajóit. A
Mordakok megtűrnek, míg sápot húznak a hasznodból, de ha a családod példáját mások is
követni akarják, újabb kikötőkre lesz szükségetek. A fiú, akit elveszítettél, a Szigetbirtok
örököse volt. Fájdalmat látok a szemedben, de nem tudhatom, kié a kudarc - a tiéd vagy az
országodé?
Vermini sóhajtott, mint akinek súlyos teher nyomja a vállát.
- Csalódott vagy és kimerült - dünnyögte -, másként nem kevernél üzletet és politikát
egy személyes ügybe. - Felnyitotta a balján álló ládát, a fogával rántotta ki a dugaszt egy
butéliából, ivott, aztán Gorduinra nézett megint. - Teszem, amit teszek, nem mentegetőzöm
miatta. Az északföldiektől faszent is lehetnék - számukra minden gorviki Ranagol szállás-
csinálója; ragály terjesztője, alattomban gyilkoló fenevad. Ha az embereim megjelennek
valahol, menten híre kél, hogy egész corgák települtek át Anakadából az Onpor fennsíkjaira.
Félik asszonyaink szerelmét, akik valóban jobban ismerik a sötét tudományt más tájak
asszonyainál, de hűség és akaraterő dolgában is felülmúlják őket. - A ragadozószemek
összeszűkültek, csak úgy áradt belőlük a keserűség. - Allinza lányom, akit boszorkánynak
tartasz, az éjjel megnyitotta az ereit, Tier Nan Gorduin. Követni akarta a férfit, akit sem az ő
praktikái, sem a te karod nem tudott megmenteni.
- Az ég szerelmére...
- Túléli - dünnyögte Biorno. - Kész szerencse, hogy nem foglalkozunk méregkeveréssel:
egy korty Fekete-vér azonnal megölte volna. - Ismét ivott, majd a bárdnak nyújtotta a butéliát.
- Megértesz most már? Hajlandó vagy őszintén beszélni?
A bárd leöblítette kiszáradt torkát, aztán nekikezdett. Elmondott mindent, amit Tugoda,
Graum és Beren révén megtudott; sem oka, sem ereje nem volt a további akadékoskodáshoz.
Azzal fejezte be, hogy hajóra van szüksége, és kész arannyal fizetni érte, ha visszatér. Nem
felejtette el, hogy az adott szó a gyakorlatias gorviki számára többet jelent a pénznél - igaz, a
maguk nyelvén narr'iggionak, azaz a kamat szavának nevezik.
Mikor kimondta a "bűvös" szót, az ősz kalmár elmosolyodott. Csupa fog mosoly volt
ez, lefegyverző és vérfagyasztó grimasz; csak úgy áradt belőle népének messze földön híres,
állati magnetizmusa. - Beszéled a Szent Föld nyelvét?
35
- Ha tehetem, hasznosan töltöm az időmet. És most, ha megengeded...

Biorno felemelte a kezét. Mozdulata oly lendületes, a gesztus oly parancsoló volt, hogy
Gorduin ülve maradt.
- Kapsz hajót - mondta a gorviki. - Ismerek egy útvonalat a szigetek közt, ami csak
alacsony merülésű szkúnok számára járható. Két napot nyersz, ha azonnal indulsz; elébe
vághatsz a Szigetbirtok szkoggjának, és kipihenten, felkészülten várhatod ott, ahol a
megközelítése sem lehetetlen. Ezeket mutatott a tépett köpenyen csillogó fegyverekre ideje
visszavenned. A többi holmiról és a kormányzásról magam gondoskodom.
A bárd nagyot nyelt. Sejtette, mi hajtja Verminit: első kedvesének halála után érzett így,
s hasonló fájdalom gyötörte Beren távoztakor is.
A házigazda felállt. Nyílt az ajtó, tucatnyi szíjas izmú, kőbe metszett arcú férfi sorjázott
be rajta. Nem látszottak sem tengerészeknek, sem kereskedőknek; talpuk alatt alig reccsent a
deszkapadló.
- Ismerkedj meg a számadóimmal, Tier Nan Gorduin - szólt az ősz ember, majd
lepillantott az övébe tűzött ramierára. - Ezt a szerszámot, ha nem tévedek, ismered már.
Gorduin bólintott. Szánakozva gondolt Graumra, akinek pokol lesz a küszöbön álló
utazás - ám, ahogy a pyarroniták mondják, a hírnévért küzdeni, olykor szenvedni kell.
- Van egy szólásunk - mormolta Biorno, ahogy végighaladt a férfiak sorfala előtt. - Csak
olyankor vesszük a szánkra, ha a családunkért harcolunk: Afféle narr'iggio ez is: a hozadékát
fájdalommal szoktuk megfizetni. Neked jut a tisztesség, hogy közösre fordítsd. - Vonásai
megkeményedtek. - Nasce que mita apertu zad'occa a wierra síni forit!
Gorduin vállára vetette a nyílpuskát, magához vette pengéit. A mondat egykettőre
formát öltött benne, a szavak sötéten ragyogtak, akár az olajban edzett acél.
- Véremből vért és könnyet - mondta, ahogy felmarkolta köpenyét is - senki sem
fakaszthat büntetlenül.
36
10.
Amit a krónikás az aszisz korona ékkövének, a geográfus az ország negyedik
tartományának, a köznyelv Szigetbirtoknak nevez, félszáz apróbb-nagyobb szárazulatból áll.
Városnyi csak elvétve akad köztük, s a leghatalmasabb, a Karnelianok fészke sem mérhető
ifini léptékkel. A kopár vagy erdős zátonyokon halászok és hajóácsok, matrózok és kéz-
művesek élnek, a lakatlanok gyakorlóterepként, búvóhelyként, olykor kalózok fészkeként
szolgálnak. Az igazi parányok felett tán sosem lengett még smaragdszín lobogó - e zugokban
vének rejtőznek csupán, akik számon tartják és feljegyzik a régmúlt dolgait. Félisteni lények
és megnevezhetetlen szörnyűségek küzdelméről írnak, fajokról és városokról, melyek
semmibe vették a Nagyok akaratát. Tudni vélik, hogy a Másodkor derekán miattuk sújtott Égi
Pöröly a tengermellékre. Remegtek és meghasadtak a hegyek, nyugatról áradat söpört végig a
földeken, s mire elvonult, e táj kevélyek sírhantja, a tajtékzó tenger és az ágáló szirtek
birodalma lett. Ezredévek kellettek - írják -, hogy az élet visszahódítsa a magáét a
pusztulástól, s további századok, hogy az embernem hajósai a véres legendák honában új
otthont teremtsenek.
A Sárkányszáj, mely az ősök nyomdokán járt, az indulást követő harmadik nap alkonyán
érte el a Kamelian-uradalom határát. Az Otlokirok kieszközölték, hogy a zátonyok
némelyikén világítótornyok épüljenek, a követeket, kalmárokat és utazókat azonban ez sem
nyugtatta meg. Aki tehette, északnyugatról, Toron felől közelített a Szigetbirtok szívéhez itt
mindössze az álló árboccal elsüllyesztett roncsokkal és a nagyon is ép hadigépekkel kellett
számolnia.
Leeth admirális, aki kölyökkora óta hajózott e labirintusban, a rövidebb utat sem találta
túl nehéznek. Lendületesen tört célja felé - csak akkor adott utasítást a vitorlák bevonására,
mikor emberei sűrűsödő ködöt jeleztek. Nem volt ínyére a késedelem, de mert parancsa úgy
szólt, ne kockáztasson, az Éjközép utáni második órában - ekkorra a csillagokat sem látta már
- úgy döntött, horgonyon várja be a reggelt.
A férfi, aki Szkaldnak nevezte magát, nem érzékelte, hogy alábbhagy az imbolygás. Bár
a tatbástya főfolyosóján, a tiszti kabinok egyikében szállásolták el, nem hallotta a
lánccsörgést, a kötélrecsegést, a nagyúr lakosztályát vigyázó zsoldosok mormogását sem.
Sebesen távolodott a hajótól, a világtól, pedig a lehető legfájdalmasabb meditációs pózt vette
fel neheztelt testére azért, amit a boszorkánnyal művelt. Gondolkodó lény nem tesz ilyet, vagy
ha mégis, hát nem így; anyagi vetületének további fegyelmezésre, még több vezeklésre lesz
szüksége.
Vylliris ráérzett a lényegre: a Szkald fattyú volt, fenevad és művész - de nem a
harmóniáé, hanem a fájdalomé. Kora gyereksége óta együtt élt a fájdalommal.
Nemesenszületett anyja eltaszította; apja, egy császári szolgálatban álló senki, egy Pietor nya-
kába varrta. A férfi kém és orgyilkos volt, fiát kemény kézzel formálta saját képére - művét
csaknem bevégezte már, mikor egy küldetésben odaveszett. Vérrokonaira az Obsorok sorsa
várt; a fiú választhatott a sajátkezű torokmetszés és a megszégyenülés között. Szorultsága
vakmerővé tette: az Összetartozás Ünnepének első éjjelén behatolt a birodalmi kémszolgálat
vezetőjének házába, s a Gadhassért, a Bizonyítás Jogáért folyamodott. Egy közrendű suhancot
hasonló helyzetben bebörtönöztek, és - a tizenegyedik nap hajnalán - megfojtottak volna, a
szolgálat vezetője azonban ismerte a jövevény származását, megfordult anyja ágyában, úgy
döntött hát, esélyt ad neki. A könyvekből törölt Pietor fia új névért és tíz év haladékért
cserébe megfogadta: bevégzi a kudarcba fulladt küldetést.
37
Tíz évet kapott, hogy tökélyre fejlessze tudását, hogy megtaláljon és megöljön valakit,
aki talán az, aminek Toronban tartják: az északi Énekmondók Társaságának feje, Alborne
földi helytartója - s Ilanor Vörös Hadurának kémfőnöke.
A fiú okult elődje kudarcából. Apja az álcázás mestere volt, hasonulni próbált áldozatai
környezetéhez, hogy a közelükbe férkőzhessen - ám rajtavesztett, mikor muzsikás
világcsavargónak kellett látszania. A fiú, akit egész élete alkalmazkodásra szorított, fordított
egyet a dolgon. Úgy döntött, a hasonulást a léleknél kezdi, s abba sem hagyja, míg azonossá
nem válik azokkal, akik idővel zsákmányához vezetik. így lett a tarom fattyúból Szkald; a
penge és a húrok művésze, az északföldi bárdok szürke árnyéka. Figyelte, értékelte és
utánozta őket, évről évre tökéletesítette mimikrijét; várt, mint valami rovar, mely összes
mérgét egyetlen szúrásra tartogatja.
Nyolc esztendeje kutatta a préda nyomát. Utazásai során (hisz nem ez volt az egyetlen
feladata) sok értékes trófeával gazdagította mesterét - s persze mestere mestereit, akik most, a
hajóút harmadik éjszakáján ismét színük elé idézték.
A szféra, ahová tudati energiáinak összpontosításával érkezett, határtalan volt és sötét.
Valója madárként csapongott benne, aztán megült a fegyelem sziklatűjének tetején.
Helyreállította magában az "itt" és az "ott", a "fent" és a "lent" fogalmát. Körülötte a
Hatalmasok akaratának változó szelei süvöltöttek, az iszonyú mélységben mintha lángok
lobogtak volna.
- A Három és a Hét helybenhagyta a változást zengett a testetlen hangok kórusa. A
többiek ingadozása mit sem számít, és igent mondott a császár is. Elfogadjuk a némber
ajánlatát. Maradj mellette, míg megszerzi a trónt, aztán jutalmazd meg, és térj vissza -
másoknak, később majd gondjuk lesz rá.
- Veszedelmes - üzente a Szkald a sötét határtalanság azon pontjának, ahol Shulurt
sejtette. - Túl sokat látott a világból, romlott és alantas a szelleme. Mások támogatására
számít, s érti a módját, hogyan szerezze meg.
- A Fekete Lobogó Úrnője résen áll - zúgott a kórus, mely ezúttal mintha kevesebb
hangot számlált volna. - A császár és a testvériség elégedett veled, a Hétnek azonban van még
közlendője:
A Szkald hallgatott. Érdemei szerint Mortor volt, változatlanul kötötték azonban a
kasztrendszer ősi törvényei; gondolatban sem fordulhatott kérdéssel a Mindenkinél
Különbekhez. Tudta, hogy figyelemmel kísérik a küldetést - a Szigetbirtok hűsége létfon-
tosságú Toron számára -, mégis nehezére esett palástolni döbbenetét. A birodalmat irányító
elmék közvetítőkön át, szellemi erejük töredékét koncentrálva szóltak hozzá - ám
kétségtelenül hozzá szóltak.
- Sherchia. Turest ettis' hitesti. Teeporic - hallotta az időleges feloldozás formuláját. -
Érezz és beszélj, ha úgy hozza a szükség!
- Rendelkezzetek képességeimmel.
- Abasziszi forrásaink szerint - suttogták a hangok - az elsőszülött elleni támadást
megzavarták. A végrehajtó klán veszteségei súlyosak, és hiányoznak a siker bizonyítékai is. -
A fiú él?
- A Lammuni Szem sólyma elfogott egy galambot az orgyilkosok üzenetével. Az állt
benne, hogy az elsőszülöttet nyíllövés sebezte meg, de valakik alighanem kalandozók =
kimenekítették a harc sűrűjéből. Az üldözésükre küldött fegyvereseket holtan találták a
Vadvíz mellett. Ismétlő rendszerű számszeríj végzett velük. Aki használta, azonos lehet a
férfival, akinek felbukkanását egy héttel ezelőtt jelezték az Onpor északi lejtőin rejtőző Ikrek.
- Egy héttel ezelőtt? - ámult a Szkald. - De hisz az ifini Kaput...
38
- A Kaput a megszabott időben zárták le - zengte a kórus. - A kalandozó nem, azaz nem
akkor használta. ' Aki megbízta, korán hírét vette a készülődésnek ennek alapján feltételeztük,
hogy nem Erionban, hanem a déli part egy közeli városállamában tanyázik. Felhívást
küldtünk minden Szemhez és Fülhöz a tengermelléken. Caedonból, a Homersek birtokáról
nemrég érkezett a válasz. Az ottani polgárok legtöbbje szerteágazó kapcsolatokkal
rendelkezik Abasziszban, olyan kalandozó azonban, akire tökéletesen illik az Ikrek leírása,
csak egy akad. Északi származék, ismétlő számszeríj a fegyvere - és nyár eleje óta nem látták
a városban. Megbízója szerencsés felhajtó vagy képzett ügynök; harmadik lehetőség nincs.
Ha korábban átlátjuk a szándékát, megállíthattuk volna. A kalandozó Caedonból Ifinbe lova-
golt, s még a zárlat elrendelése előtt átlépett a Kapun. Erionba ment, de nem időzött ott soká -
kémeink sehol sem lelik nyomát. Valószínűleg folytatta az utat északnak, hogy előkerítse
társát, egy alantas, emberalatti lényt, akivel a Vadvíznél látták.
A Szkald valóját átjáró bizsergés az izgalom éteri megfelelője volt.
- Biztos, hogy ugyanaz a kalandozó...?
- A Hét tudja! - mennydörgött a homály. - Felkutatott és használt egyet az Ikrek titkos
Kapui közül. Kijátszotta az átjárót vigyázó kismestert, aki kétségbeesésében elpusztította a
Kaput, aztán előírásos Badr'cyahot hajtott végre. A kalandozót az abasziszi oldalon jól
felszerelt lovascsapat várta. Elég magabiztosak voltak ahhoz, hogy az ottani őrt életben
hagyják. Nem nyúltak az elméjéhez, de közel-távol minden mágikus alakzatot megtörtek - a
rajtaütés híre így csak négy nap múltári jutott Ifinbe. Az őr emlékezett az ismétlő
számszeríjra, ami a Vadvíz gázlójánál fél tucat, de talán még több asziszt ölt meg. Ez az
ember járt ott, Mortor! Elragadta az elsőszülöttet.
- Megbízása nyilván a másodszülöttre szólt. - A Szkald rádöbbent, nem szeretne a
kalandozó helyében lenni. - A némber, ha megneszeli a dolgot, jobb orgyilkosokat fogad. A
számszeríjásznak ilyen zsákmánnyal nincs hová rejtőznie Abasziszban. Ha ki akar jutni,
végeznie kell a fiúval. Én ezt tenném.
A határtalanság szelei némán örvénylettek. A Hét mérlegelte a hallottakat, netán egyéb
terveken, múlt és jövő dolgain tűnődött.
- Előnyünkre válna - morajlott a homály -, ha a kalandozó másként döntene. Ha enged a
vagyon csábításának, és felbukkan a Szigetbirtokon, neked kell megfékezned.
A Szkald meghökkent. - Halálát kívánjátok?
- Nem azonnal - felelték a hangok. - A tudása és az emlékei túl érdekesek számunkra.
Ismeri a caedoni felhajtó nevét, használta a kapcsolatait; ezeknek hasznát vehetjük még. De
nem csak rólunk van szó. Az átjáró abasziszí oldalát őrző Iker, aki egy ideig a foglya volt,
megesküdött rá, hogy a kalandozó bárd. Ha az, kétségtelenül a jobbak közül való. Tipord el,
ürítsd ki, szégyenítsd meg, mielőtt elpusztítanád, és nem kell tovább keresned az
Énekmondók Társaságát. Érted jönnek majd, hogy bosszút álljanak - ám ha bárd öl bárdot,
csak a Kapitányuk ítélkezhet a tettes felett. Itt az idő, Mortor, itt az idő! Használd fel, amit
tanultál; ne feledd, már a nyolcadik évben jársz!
A Szkald igyekezett megőrizni lelke nyugalmát. Nem volt könnyű dolga: büszkeség
gyürkőzött benne a rémülettel, éppoly hevesen követelve jussát, mint a test a boszorkány
kínálta gyönyört.
- Hála és alázat - suttogta a homályba; remélte, a Hét kihallja üzenetéből az odaadás
mélyebb szólamait is. Segítséget kapott tőlük, hogy bevégezze küldetését - minden bizonnyal
más, képességeihez mért feladatot szánnak neki. Jól tudják, kicsoda s ki lehet még, vérük
egyenest az ő véréhez beszél. 4, nem válik méltatlanná a bizalmukra; nem fogja sajnálni az
időt és a fáradtságot, hogy a kalandozó eljöjjön hozzá! Ha kell, menedéket kínál neki, és
megalázkodik Vylliris előtt, hogy engedje élni... csak egy napot.., csak egy órát. Engedelmes
39
lesz, mint még soha - ezt imádja majd az átkozott némber! Nevessen, amíg teheti, mert
nemsokára...
- S születnek utódok - búcsúzott szertartásosan a Hét.
- S elő a... - A Szkald forma szerinti válaszát égető kín zavarta meg: tudatát ingerek
ostromolták az anyag szférájából, melyet ideiglenesen maga mögött hagyott. Rázkódás,
kiáltozás - e fogalmak mit sem jelentettek számára. Csak annyit érzékelt; hogy a mesterek
távolodnak; a sziklatű leomlott, ahogy felrebbent róla, üzenete a világok közti semmibe hullt.
A sötét határtalanság buborékja szétpattant, a Szkald visszatérni képtelenül verdesett a szférák
mezsgyéjén, aztán egy rugaszkodással mégis hazatalált.
Szemei tágra nyíltak, elméje tüstént felmérte környezetét, az alacsony mennyezetű,
tenger- és halolajszagú kabint. Felugrott volna, teste azonban nem engedelmeskedett: görcsbe
ránduló izmokkal oldalra dőlt, s szánalmasan kapkodott levegő után.
A tatbástya folyosóján pengék csaptak össze, sikolyok harsantak. Pár pillanattal később
a Sárkányszáj egész hosszában kürtök bömbölték a riadót.
40
11
Gorduin harmadikként érte el a korlátot, de mire átszökkent rajta, már nem akadt gondja
a tatfedélzet őreivel: a gorvikiak ártalmatlanná tették valamennyit. Jobb híján az ellensúlyos
emelő rögzítésében segédkezett, hogy a többiek feljutását megkönnyítse. A gyors járatú gallo,
amellyel érkeztek, két kötélhossznyi mélységben, árboca csúcsát kivéve láthatatlanul simult a
szkogg oldalához - nála kétszer nagyobb járművet is elrejtett volna a gomolygó köd.
- Kész - sziszegte az egyik gorviki, ahogy lebocsátotta a nehezéket. - Tovább!
A bárd a tatbástya fala mellett indult a bejárat felé. Fekete ruhát és homlokkendőt viselt,
akár a többiek, pengéi közül csak a rövidebbet tartotta meg. Övében és alkarvédőjében egy-
egy hajítótör, nyakában, az ing alatt Vermini ajándéka, az érzékek élesítésére szolgáló medál
lapult.
- Nem csak az ellenség legyőzését könnyíti majd ígérte a ragadozószemű kalmár -,
elvezet Calydhoz is, aki hasonlót hord.
- Biztos ez?
- A lányom Berennek adta a magáét, a fiúnál viszont csak a pecsétgyűrűt találtuk meg. -
Biorno a bárd nyakába akasztotta a vékony bőrszíjra fűzött fémszilánkot. - Érzed?
Gorduin bólintott. Valóban érezte a hívást, a mágikus fonal rándulását, mely Allinza
medálját az övéhez kötötte. Olyan erős volt, hogy átrezgett még a baljára húzott gyűrű auráján
is - e nélkül kevés esélyt adott volna magának a boszorkány ellen. Hasznát láthatja akkor is,
ha igazolnia kell magát Karnelian előtt - ha jól okoskodtak, és csakugyan megtalálják; ha nem
tévedtek, és él még a szerencsétlen...
Ahogy gorvikiaktól fedezett háttal a tatbástya folyosója felé tartott, legyűrte kétségeit.
Arra összpontosított, amit látott és hallott; hagyta, hogy a mágikus fonat rándulásai a helyes
irányba vezessék. Látta a kötelet markolva érkező újabb alakokat, hallotta a tüdejükbe áramló
levegő moraját, a kelmével súrlódó kelme, a fémen sikló fém neszeit, ahogy tőrük, kardjuk
után kaptak - aztán, a folyosó ajtajában szembetalálta magát egy aszisz hajóstiszttel, s nem
rájuk figyelt többé. Jobbja pengéstől felfelé lendült, a markolat állon találta a tisztet, aki oldalt
zuhant; a bárd sarkában érkező fegyveresek elkapták, és odébb vonszolták. Ketten közülük a
mellvéd mögött maradtak, hogy szemmel tartsák a középfedélzetre vezető lépcsőket, hárman
tovább settenkedtek Gorduin után. A sort a goblin zárta - inkább vállalta a kockázatot idefent,
mint Vermini társaságát odalent; az ősz kalmár még mindig nem döntötte el, kit vagy mit
lásson benne.
A folyosó hosszú volt és egyenes. Két oldalán zárt ajtók sorakoztak, lámpás csak
pihenővé szélesedő túlsó végében égett; a nagyúri lakosztályt vigyázó férfiak árnya
pillanatonként nőtt-zsugorodott reszketeg fényében. Gorduin ellenőrizte a mágikus fonalat,
összeszorította balját, hogy nyugalmat merítsen a pecsétgyűrű hidegéből - aztán jelt adott a
támadásra.
Az őrök - északnyugatról jött, alighanem dovori zsoldosok - két ötös csoportba verődve
múlatták az időt. Parancsuk úgy szólt, hogy csak váltva pihenhetek, a hosszadalmas utazás
azonban kikezdte fegyelmüket; nem vártak rajtaütést, s ez meglátszott mozgásukon is. Mire
feleszméltek, a gorviki hajítótőrök kettejüket már leterítették; a túlélők zavarodottan fordultak
szembe a homályból előrontó démonokkal. Évtizedek óta járták a halál iskoláját, értették a
dolgukat, a körülmények azonban nem kedveztek nekik: hosszúkardjuk , túl nehéznek,
pikkelyvértjük túl gyengének bizonyult a ramierák ellen. Számuk hétre, hatra, majd ötre
fogyatkozott; hátráltak, miközben a tatfedélzet átjárója felől újabb gorvikiak érkeztek, hogy
41
kivegyék részüket a küzdelemből. Hátvédjük kétvájatú nyílpuskát markolt, a sereghajtó - övéi

közt valóságos óriás - naftával teli hordót cipelt.
A harc sűrűje felé iparkodó Graumot többen félrelökték. A falhoz szorult, onnét átkozta
a délvidéki csürhét, mikor balján kivágódott egy kabinajtó: aszisz tengerésztiszt bukkant fel,
és magasra emelt karddal rontott a behatolókra. Félretaszított egyet, és levágott egy másikat,
mire a goblin összeszedte bátorságát - hátulról ugrott neki, az oldalába mart, igyekezett
kibillenteni egyensúlyából. A tiszt könyöke fájdalmasat csattant a hátán, egész teste a
levegőbe emelkedett, .körülötte pengék cikáztak, fogásán mégsem lazított - hadd lássák a
gorvikiak, mire képes az izé, akire az ideúton a kenyerüket pazarolták! A nagy test
zuhantában a földre rántotta, a holt súly minden levegőt kipréselt a tüdejéből. Segítő kezeket
várt, de egyedül kellett feltápászkodnia, hogy megszámlálja csontjait: a gorvikiak sebesült
társuk körül foglalatoskodtak. Pillantásuk nem sugallt elismerést; Graum csupán annyit ért el,
hogy létezésének tényét kénytelen-kelletlen tudomásul vegyék.
Mögöttük újabb tiszt pattant a folyosóra, a nyílpuskás hátvéd azonban résen állt, és
mellbe lőtte, mielőtt bajt okozhatott volna. A nagyúri szállás előtt zajló küzdelemből fekete
alak dőlt ki, de nem a bárd volt az - a goblin fellélegzett, ámult magán egy sort, aztán ugrott,
hogy kiékelje a kabinok ajtaját.
A dovori pengék közt forgolódó Gorduin már az alantas fogásoktól sem riadt vissza.
Veszni érezte legfőbb előnyüket, a lendületet: társaik elestével a zsoldosok tért nyertek,
megvetették lábukat, s mind elszántabban, mind zajosabban verekedtek. Ha fellármázzák a
középfedélzet őreit, a gallo nem maradhat sokáig a helyén. Ha a nő, az a Vylliris felismeri a
veszélyt, Karneliannak befellegzett - amit egy boszorkány elvesz, azt Vermini ködkavarója; a
tetovált homlokú pap sem adhatja vissza többé... .
A szisszenés hallatán mozdulatlanná dermedt. Érezte a füle mellett elcikázó vesszők
szelét – a zsoldosok egyike halott volt, az acélhegyek az arcába csapódtak. Ahogy kibukott az
alakzatból, Gorduin nekilendült megint. Alulról került egy döfést, megpördült, és átmetszett
egy torkot; a rázúduló pengék számumsüvöltéssel szelték a levegőt, a dühödt ordítás
égzengésként visszhangzott - szerencsére csak az ő fülében. Lépést váltott, megragadta, és a
legközelebbi zsoldos felé taszítottá áldozatát. A hosszúkard a haldokló vállába tépett; gazdája
iszonyodva hőkölt hátra, védtelenül hagyta az oldalát, s ezzel megpecsételődött a sorsa. Az
utolsó dovorit hajítótőrök terítették le, ahogy Gorduin után vetődött; a padlón heverő testek
tompították zuhanása zaját.
A gorvikiak kioltották a lámpást, és a falhoz lapultak, a nyílpuskás töltött, a sereghajtó
kátránysűrű folyadékot csorgatott hordójából a bejárat környékére. A bárdnak Vermini szavai
jártak az eszében - "Ha teheted, intézd el a dolgunkat a nővel" -, és mert sejtette, hogy enélkül
a maga dolgát, Calyd kiszabadítását sem intézheti el, mély lélegzetet vett, és belökte az ajtót.
A mágikus fonal fájdalmasan megfeszült, nyílegyenesen mutatta az utat a folyosó homályából
a benti sötétségbe.
Gorduin - balján a Karnelianok boszorkányigázó gyűrűjével - nekiiramodott. Futtában
állított belső idején, árnyként szökkent át valami lapos és széles Még egy istenverte íróasztal?
- felett, meglapult, körülnézett, aztán a lakosztály belső részébe nyíló ajtónak feszítette kardja
hegyét, és taszított rajta, egyet.
A hálószoba hatalmas volt, ablakai részét képezték a kormányfülkéig lenyúló
tattükörnek. Odakint a második hold ezüstkékjében örvénylett a köd, híganyfénybe vonta a
vaskos kárpitokat, a szobrokat, harcosok és hajósok kő- és korallfiguráit - a látvány
lenyűgözte, valósággal hipnotizálta a bárdot, aki összerezzent a riadó hallatán. A kürtök
messze mögötte, a középfedélzeten bömböltek; az asziszok nyilván felfedezték az őrök
eltűnését, s a tatbástyára sietve harcba keveredtek Vermini "számadóival". Vajon meddig
42
tarthatják magukat a gorvikiak? Mennyi időbe telik, míg a zászlóshajó összes katonáját
felverik, és hadrendbe állítják ellenük?
Gorduin megborzongott. Az ősz kalmár elképzelése a tűzzel fedezett visszavonulásról
tetszetős ugyan, de mindenekfelett az ő sikerére épít. Milyen sors vár Graumra meg a
többiekre, ha idebent Vylliris mondja ki az utolsó szót?
Két lépést tett előre, s megpillantotta a karosszéket az ággyal szemközti fal mellett. Egy
alak hevert benne, a láthatatlan fonal egyenest a szívére mutatott: Karnelian.
A bárd már-már odaugrott, mikor meghallotta azt a zajt, a mana moraját, ahogy egy
megszűnő varázsenergiái a világra boruló háló legközelebbi csomópontjába áramlottak. Az
ágy felé pillantott, melynek baldachinját hirtelen légáram dagasztotta - s észrevetté a nőt, a
Nagy Ember boszorkányát, akiről úgy foszlott le a láthatatlanság, mint vedlő szalamandráról a
kiszikkadt bőr. Mézszőke haja és bájos gyermekarca volt, földig érő, csillámló anyagból
készült ruhája hibátlan, agárizmú testen feszült. Mosolygott; szemében felragyogott a Gorduin
pengéjéről visszavert holdfény.
- Nem egyedül jöttél - mondta. Hangjából hiányzott minden indulat, minden érzelem. -
Nem vagy egyedül, de megtiltottad a többieknek, hogy kövessenek. - Megindult előre,
tekintete összekapcsolódott a bárdéval. - Miattuk vagy miattam aggódsz, szürkeszemű? -
Felkacagott, és tovább nyomult, Gorduintól három lépésnyire azonban mintha falba ütközött
volna. Görcsösen megvonaglott, arca a gyűlölet maszkjává torzult, ahogy felismerte a
helyzetet. - A gyűrű - suttogta, aztán magasra csapott a hangja: - Hogy jutottál hozzá, te... ?
- Egy ideig Berennel utaztam - világosította fel a bárd. - Üdvözletét küldi.
A boszorkány úgy hátrált, mint aki valami iszonytatót lát; két kezén karommá görbültek
az ujjak.
- Beren halott - sziszegte. - Halott, s te most a fivéréért jöttél. Kalandozó vagy, ugye? Ki
és mennyit fizet a fáradozásodért?
Gorduin a karosszék felé sandított.
- Szűntesd meg a kötést, és elárulom.
Vylliris szembefordult vele, megemelte jobbját, de nyomban kétrét görnyedt a bensőjét
szaggató fájdalomtól.
- Ő... az enyém!
- Csak volt - mondta a bárd. A kürtszóval, a lábdobogással és a kiáltásokkal mit sem
törődve követte a nőt; a gázlónál látottakra, Berenre és Allinzára gondolt, ebből próbált erőt
meríteni ahhoz, amit el kellett végeznie. - Nincs már semmid, boszorkány. Se urad, se
szolgád, se hazád, se gyűrűd; elvesztetted mindazt, amit valaha birtokoltál. Amit adok, a
magam nevében adom... de gyanítom, sokaknak elégtételt szerzek vele.
Vylliris megtorpant. Rőt tűzben égő szemmel meredt rá, kivillantotta foga fehérjét - és
ugrott.
A penge derékmagasságban járta át testét; Gorduin ujjain érezte a sebből áradó
forróságot, arcán a boszorkány leheletének ámbraillatú hevét. Gyors befejezésért
fohászkodott, de nem volt része benne: keskeny kéz taszította mellbe, ellenállhatatlan erő
röpítette Calyd karosszékéig. Jobbjából kifordult a kard, végighasított egy karakkák és
szkoggok csatáját ábrázoló faliszőnyegen, onnét a küszöbön túlra pattant; és messzire gurult
az írószoba szőnyegén. A bárd, ahogy követni próbálta útját, csillanás helyett mozgást látott a
homályban - Graum; a hírnévre szomjazó Graum volt az, tőrét szorongatva osont a belső ajtó
felé.
Gorduin felemelte zúgó fejét, és Vyllirisével találkozott a tekintete. A lány könnyek
közt mosolygott, lágyékán lassan összezárult a seb.
43
- A gyűrű... - suttogta mindinkább erőre kapva - ...önmagában kevés a

megfékezésünkhöz. Kell a Karnelianvér is. Beren, ha tovább él, biztosan elmondja neked.
Odafent mintha tigrisek bömböltek volna; a Sárkányszáj megrázkódott feszülő
horgonyán. Gorduin elismeréssel adózott a gorvikiaknak, akik a hangokból ítélve épp
munkára fogták a tatbástya egyik vagy mindkét - tűzköpőjét; Vylliris mosolyának emléke
helyett ezt a gondolatot akarta magával vinni a túlvilágra. Mozdulatlanul hevert a hátán;
megbénította a tudat, hogy életében először - és alighanem utoljára - vereséget szenvedett.
A Szkald úrrá lett a visszatérés görcsein, s lassan, mint valami sebzett állat, az oldalára
fordult.
- Hajó?
Félkönyökre támaszkodott, de tüstént visszazuhant a gyékénnyel takart deszkára;
összeharapott ajkából állára és nyakára csordult a vér.
A hajó padló ring recseg folyosó hideg fém cseng kürt rikolt
Támadás?
Összeszorított fogakkal feltápászkodott, jobbja ösztönösen a kardmarkolatot kereste.
Képtelenség, hogy támadás legyen. Az írott történelem nem ismer példát olyan esetre, hogy
hazai vizeken kalózok rohantak volna meg egy aszisz hadihajót. A Szigetbirtok lobogóját
különösképp tisztelik; Beris hercegkapitány, a Nagy Ember száz halállal fizetett nekik minden
meggyilkolt katonájáért, ami pedig a Sárkányszájat illeti...
Valami csattant odakint, aztán bevágódott a szomszédos kabin ajtaja. A Szkald fülelt,
ám érzékei nehezen alkalmazkodtak a nyers, evilági neszekhez pillanatok kellettek, hogy
azonosítsa a nyílvesszőtől átjárt mellkasú ember sóhaját, s hogy rádöbbenjen: abból, aki
odakint hever, a vérrel együtt szökni készül a lélek is. Oldalra nyúlt, kivonta kardját - a
largoss puszta látványa megacélozta, a kétségek fölé emelte lelkét. Tudta, hogy harcolnia kell,
s hogy eleinte túlerővel néz majd szembe, kiterjesztette hát tudatát, azonosítani próbálta a
számára legveszedelmesebb ellenfelet.
És összerezzent.
hanyatt a szőnyegen kékfény mindenütt kard sehol
Te? - suttogta döbbenten a Szkald. - Itt?
Hitt az eleve elrendelésben; kölyökkorától vallotta, hagy a sors különleges feladatokat
szán neki. Apja példáját követve nem tisztelt sem hekkát, sem jahorrt, nem tisztelt mást, csak
az isteni lényegben megnyilvánuló erőt. Ez volt a bálványa, ehhez könyörgött világéletében, s
most egy villanással megnyílni látta a fényes ösvényt, mely halálon át újabb halálhoz, azon át
a felemelkedéshez vezet. Ismét kinyúlt, igyekezett közelebb férkőzni prédája, a kalandozó
bárd elméjéhez. Nem lehet akárki, ha sikerült idáig eljutnia. Méltó rá, hogy az ellenfele
legyen, s hogy. sose kelljen megtudnia: halála egy nagyobb terv része csupán. Ha eléri...
hanyatt a ,szőnyegen társak veszte szőke nő megöl A Szkald szemei elkerekedtek, ahogy
a nagyúri lakosztály homályában felragyogott a boszorkány aurája. Az ősi szerzet tombolt,
szellemi energiájának védfala eltaszította a toronit, aki az utolsó pillanatban látta át; mi készül
- átlátta, és felüvöltött.
- Vylliris, ne!
Egy ugrással az ajtónál termett, de nem boldogult vele: Graum rögtönzött éke szilárdan
állt a túloldalon.
- Vylliris; te nyomorult szuka, hozzá ne érj! Reccsenés: szemmagasságában két
acélhegy ütötte át az ajtó lapját. A Szkald hátrált, nekilendült, aztán megszédült, és
visszakozott megint. Nem szólt, levegő után kapkodott - a nyílpuskás gorviki belátásként
értelmezte hallgatását, de mert óvatos ember volt, újabb vesszőket illesztett fegyverébe.
44
- Nem a gyűrű számit - ismételte Vylliris, és közelebb lépve felemelte mindkét kezét -,
hanem a vér.
Gorduin jobbjában ott lapult az ezüsttel futtatott hajítótör - eszményi fegyver mágiával
védett fajzatok ellen -, de érezte, nem lesz módja útjára küldeni. szellemi védfalak nélkül,
pőrén és tehetetlenül hevert a boszorkány előtt. Szeme sarkából látta, hogy Graum szája szóra
nyílik - majd elvakította a hosszú körmű ujjakból előkígyózó energia.
Nem láthatta, hogy a neki szánt villámok oldalra cikáznak, s az ajtó mögött lapuló
goblint érik; mire kitisztult a tekintete már csak a grimaszát kaphatta el, mely nem fájdalmat
tükrözött, hanem határtalan döbbenetet. Graum hátrazuhant, szétvetett karokkal terült el az
íróasztal mellett. Nevezetes csontfüzérének egyik darabja vakítóan tündökölt, bíbor izzással
övezte alakját, aztán... életre kelt. Az izzás fényindákat szült, az indák újabb indákat; a nyers
mana hajtásai egy húsevő növény mohóságával kígyóztak a boszorkány felé. Nekifeszültek az
aurának, mely felfénylett, majd elhalványult - Vyllirist mintha korbácsütés érte volna.
Elfordult áldozatától, az új ellenfelet kereste, s mikor ráakadt, ismét támadott. Lángcsóvája
elegendőnek látszott tíz goblin elpusztításához is, Graumot azonban nagyobb hatalom védel-
mezte: a csontdarab tüzében újabb indák születtek, kobrák módján hajladoztak, szomjasan
nyelték a formázott és formázatlan energiát. A boszorkány megtántorodott. Vadul csapkodott
maga körül, mint aki rovarfelhővel küzd, ám a nyúlványok nem eresztették. Aurájába
hatoltak, más csatornákba irányították a szelleméből nyert, s az azt óvó varázst, szétszaggatták
éteri síkon szőtt hálóját, felemésztették tartalékait - már nem volt egyéb, mint egy csillámló
ruhás, gyermekarcú lány; őrült körtáncot lejtett láthatatlan lovagjával, míg az, játékát elunva,
félre nem taszította.
Vylliris messzebb repült, mint Gorduin vagy a goblin: az ágyra, onnét a padlóra zuhant,
de tüstént felpattant; haja kibomlott, szeme lángolt, ahogy tíz körömmel esett feszes
ruhájának; két lába közt tépte fel, s a combjára szíjazott pengék után kapott. Bűvereje cserben
hagyta, a test és a tapasztalat azonban még szolgált neki - a bárd keserű leckék során át tanulta
meg, milyen veszedelmes lehet mindkettő.
Óvakodott elhajítani a tőrt; ahogy feltápászkodott; oldalt lépett, hogy fedezze a
karosszékben ülő fiút. Bőrét égette a boszorkány keze nyoma. Nem foglalkoztatta a kürtszó, a
csatazaj, csak az, hogy ők ketten... elintézzék végre a dolgukat. Kínos affér volt,
személytelen, fordulatokkal teli - ha nála a nyílpuska, lelkifurdalás nélkül tesz pontot a
végére, így viszont csak tudásában és fürgeségében bízhatott. Tudta, kétszeresen is az életéért
harcol: ha kudarcot vall, Vermini tesz róla, hogy Tugoda szemrehányásait már ne kelljen
hallania.
A boszorkány körözni kezdett, tőreit heggyel hátrafelé az alkarjához szorította. Gorduin
ősi technikára ismert tartásában: a Hatodkor romlásszektái dolgozták ki, s tovább örökítették
Orwellát szolgáló utódaikra. Olyan, akár a tánc, s hasonló adottságokat kíván - de ha valaki
úgy áll kötélnek, hogy nem képes kiszámítani a boszorkány lépéseit, számíthat rá, hogy e
komor pavane végére egy ina, izma sem marad épen.
- Lassú lesz, szürkeszemű - suttogta Vylliris, minta még mindig belelátott volna. - Ha
megölsz is, nem jutsz ki idejében; itt pusztulsz a társaiddal együtt!
Gorduin néma maradt. Tudta, ez a gyermekarcú förtelem éppúgy lehet félszáz, mint
félezer éves, s az igazsággal sincs egyéb célja, mint hogy megzavarja. Kimért léptekkel
körözött ő is; nem a hegyet, nem a pengét, hanem az ellenfelet figyelte, ahogy Haygar Brish
Halandóinak legjobbja, Azed okította egykor. Érezte, hogy az írószobában heverő Graum
körül kilobban a fény. Az éteri háborgás abbamaradt, a külvilág feloldódni látszott a higanyos
derengésben - csak a küzdőtér létezett, melyet szobrok elnyúló szörny-árnyai csíkoztak.
45
Vylliris két jobbkezes, felfelé-oldalra irányuló döféssel indított: Gorduin mindkettőt

"vas nélkül" hárította, aztán hátraugrott; a lány baloldali pengéje alig egy hüvelykkel kerülte
el nyaki ütőerét. Ismét felvette a ritmust, aztán belépett, elhajolt egy keresztvágás elől, s
fogást keresett a boszorkányon. Mintha kígyót próbált volna megragadni: a csillámló ruha
forró volt és síkos, csak most ismerte fel, hogy inkább harci, mint ünnepi öltözék, amolyan
csupa pikkely második bőr - aztán hátrálni kényszerült megint. Vylliris követte. Úgy tűnt,
egyenest a harmadik szemébe néz; hozzászokott, hogy onnan olvassa ki az ellenfél
szándékait.
- Gyerünk, szürkeszemű - sziszegte. Szép vonalú szája hasítékként vöröslött. - Vagy
csak ennyi telik egy kalandozótól?
A bárd nem pocsékolt levegőt a válaszra. Mélyített alapállásán, s oldalazott tovább;
máris úgy érezte, egy örökkévalóság óta tart a tánc. Növelni kezdte a mozdulatok sebességét
és erejét: egy lépés jobbra, kettő balra, azután vissza; döfés és hárítás, fémen szikrázó fém
sikolya. Ha sikerül kifárasztania vagy felingerelnie, a boszorkány talán hibázik majd.
Minden iskolaformát felhasznált, minden változattal próbát tett, Vylliris mégsem
lankadt; ismerte az összes fogást és hárítást, amit e művészet mesterei az utolsó két emberöltő
során kidolgoztak. Fokozta a tempót; Gorduin azon kapta magát, hogy képességeinek
határához közelít. Tudta, sem testét, sem szellemét nem terhelheti büntetlenül. Belső ideje
fokozatosan összhangba került a létezés idejével, a pillanatok multával mind sebezhetőbbé
vált, egyre nagyobb erőfeszítésébe került, hogy a nő szemére koncentráljon, mely
rezdüléseivel jelzi a soron következő mozdulatot.
A támadás váratlanul érte - ha volt is rezdülés, nem észlelte, elvakította az arcán
végigcsorduló veríték. Vylliris jobbra szökkent, átlépte a képzeletbeli felezőt, aztán
villámsebesen megperdülve felfelé rúgott - jobb lába halántékon találta, a falig lökte a bárdot,
aki szédelegve próbálta visszanyerni egyensúlyát. Látta, hogy az ívelt pengék megvillannak;
ahogy oldalt ugrott, a balkezes tőr végighasított a csípőjén, ám félresiklott a selyemöv alatt
viselt derékszíjon, s a seb helyett a levegőbe okádta mérgét. Gorduin átfordult a vállán, fogást
váltott, s oly szerencsésen parírozott, hogy a boszorkány jobbjából kirepült a fegyver.
Egyikük sem figyelte, hová esik. Ismét körözni kezdtek; Gorduin pillantása fájdalmat és
kimerültséget, a lányé csúfondáros diadalt tükrözött.
- Jól csinálod - suttogta -, de nem elég jól. Ég veled, szürkeszemű!
Már-már nekilendült, de a bárd nem ezért hőkölt hátrébb.
A szőnyeget csíkozó árnyak legszélesebbike hirtelen kettévált, karokat, lábakat
növesztett, s hátulról Vyllirisre rontott. A boszorkánynak csak egy félfordulatra maradt ideje,
mielőtt az imént elvesztett penge - tulajdon jobbkezese - a nyakába tépett. Sikolya egy
vénasszony sikolya volt; megroggyant támadója szorításában, s elejtette a balkezes tőrt is.
- A fivéremért - sziszegte Calyd Karnelian. Újra lecsapott, átdöfte a boszorkány testét.
A második sikoly akadozó hörgésbe fúlt; a sebek nem mutattak hajlandóságot, hogy
összezáruljanak. - Ezt pedig a könnyeimért.
Gorduin arra rezzent fel, hogy arcára árnyak vetülnek: kötelek feszültek az ablakon túl,
a tatfedélzeten küzdő gorvikiak egymás után ereszkedtek alá a mélybe. Írószoba felől érkező
társaikból veríték és füst szaga áradt - a bárd, ahogy sarkon fordult, megpillantotta a folyosón
lobogó lángokat.
- Nincs tovább! - kiáltotta a fekete alakok egyike. Társai szobrokkal, zsámolyokkal
zúzták be a mozaiküveget a jobb oldalon. - El innen!
A bárd Karnelianhoz ugrott.
- Jól vagy, fiú?
46
- Meghalt - suttogta Calyd. - A fivérem halott. Ez a némber... - lazított szorításán, karja

hajlatából lassan a szőnyegre hanyatlott a test - ...megölette.
- Vyllirisnek már törlesztettél - sziszegte Gorduin. - Most gyere, hogy megfizethess a
többinek is!
A kölyök száraz szemmel nézett rá, aztán bólintott és ment. A gorvikiak bezárták,
eltorlaszolták a lakosztály ajtaját - a füst és a robaj egy része kívül rekedt. A bárd a goblin
után nézett. Graum már eszméletre tért, de nehezen mozdult, mintha maga sem hinné, hogy
túlélte a történteket.
- Meggondoltam magam - dünnyögte. - Eztán régi ezüstöt gyűjtök.
- Eszedbe ne jusson! - Gorduin felnyalábolta, és az ablakhoz rohant vele. Élénkülő szél
kavarta a ködöt, alant felderengett a gallo karcsú teste. - Mától mindketten hálával tartozunk a
nyavalyás csontjaidnak, bárhonnét kapartad elő őket.
Dörej és rázkódás következett; mindketten felismerték a hangot, ahogy egy keresztrúd
leszakad, és vásznat-tarcsot magával ragadva végigvág a fedélzeten.
- Fősudár - dünnyögte az utolsónak maradt gorviki. Mindkét kezével Karnelian kötelét
tartva fülelt. Kereszttereb..: konzolok és derékszár. Napokba telik, míg kijavítják.
- A tűzköpők?
- Üresek. - Vermini "számadója" elmosolyodott, ahogy a kötél szabaddá vált. - Csak
utánad, uram! Gorduin Graummal együtt leereszkedett. Mire kifújta magát, együtt voltak
valamennyien - a gorvikiak még halottaikat sem bízták az ellenségre.
A tetovált homlokú pap a sebesültekkel foglalatoskodott. A gallo vitorláját friss szél
dagasztotta, Vermini biztos kézzel markolta a kormányt, a horgonyon álló, tűzfénnyel
bevilágított szkogg csakhamar elmaradt mögöttük. Már az erdős szigetek közt jártak, ahová
csak mutatóba jutott a köd nyúlványaiból - az árboccsúcs felett dicsőségük teljében ragyogtak
a csillagok.
- Láttad a nőt? - tudakolta a kalmár. Vasszín üstökét szél cibálta, ragadozószemében
izzássá tompult a lobogás. - Sikerült elintézned a mi dolgunkat is?
- Calyd intézte el helyettem.
A gorviki a fiúra pillantott, s fejet hajtott előtte.
- A határozottság uralkodói erény - mondta. - Üdvözöllek hajóm fedélzetén, sire.
Ismertem és nagyra becsültem fivéredet; örömömre szolgál, hogy e nehéz időkben
szolgálatodra lehetek.
- Allinza apja vagy - szólt Karnelian. - Biorno Vermini, az eronei Haggara
nemzetségből. Beren sokat beszélt rólad. Apjaként szeretett, mert olyasmit kapott tőled, amit
a Szigetbirtokon soha: őszinte szót és megbecsülést. Azon leszek, hogy viszonozzam, amit
érte és értem tettél; azon leszek...
Vermini a vállára tette kezét. Keletre nézett, ahol a menny kárpitja mélykékké fakult;
bámult, mintha lassíthatná a közelgő pirkadatot.
- Sírj, fiú - mondta halkan. - Holnaptól uralkodónak, férfinak kell lenned, de ami az éj
szakából maradt, még a tiéd. Sírj csak; ne hidd, hogy szégyenedre válik!
Gorduin elosont onnét, nehogy megzavarja őket; kívülálló volt, s a hozzá hasonlók közt
lelt menedékre a gallo orrában. A gorvikiak sós hallal és savanyú borral kínálták,
elismerésükről biztosították, még a pap is odabiccentett neki - a homlokán sötétlő kosfej olyan
volt, akár egy régi seb nyoma. A bárd Graum mellé telepedett, hogy megvizsgálja a Vylliris
vesztét okozó csontdarabot. Ujjpercnek látszott, de nem emberi kézről származott, ívét csak
tapintható repedések vagy vésetek hálója borította. Asztrál- és mentálképe oly vad, oly
engesztelhetetlenül idegen volt, hogy Gorduin nem merte újból rányitni harmadik szemét -
beérte annyival, hogy az elfeledett népek egyikének hatalma ez egyszer a javát szolgálta.
47
A gorvikiak addig méregették a goblint, míg az megelégelte a dolgot.

- Mi kell? - mordult rájuk.
- Jól küzdöttél, izé - suttogta a sebesültek egyike. Megköszönném, amit tettél, ha hinni
tudnám, hogy nem az idomítás csodája vagy.
Graum elengedte a füle mellett a kétes értékű bókot.
- Ha még egyszer izének nevezel, átharapom a torkodat - sziszegte. Összerezzent, ahogy
feje mellett hajítótör vágódott a fába, de nem adta fel: - Álmodban, ha épp tudni akarod!
A Szigetbirtok szkoggját rejtő ködből zölden ragyogó csillagpár röppent fel, s messze
nyugaton hullt alá. Vermini emberei összenéztek, ittak, úgy lesték, ismétlődik-e a tünemény.
Ismétlődött: a zátonyokon túli tengerrészre csak úgy záporozott a zölden freccsenő tűz.
- Katapultok - dünnyögte Graum. - Aszisz barátaink vaktában, szél iránt lőnek;
elképzelni sem tudják, hogy egy kalózhaja ilyen időben szél ellen vitorlázzon. Azt hiszik...
- ...hogy nehézkesek vagyunk, mint ők, és a nyílt víz a menedékünk. - .A sebesült intett
egy társának, aki kihúzta és visszaadta neki a tőrt. - Figyelitek? A vakarcs konyít a hajózáshoz
is.
Tengerész voltam! .
A gorvikiak tekintete összevillant.
- Egy bárka, tele ezekkel - sóhajtott valaki. - Ó, Kínok Atyja...
Gorduin már nem figyelt rájuk: azon kapta magát, hogy a tűzfényű ködfoltra bámul.
Mintha éteri hívást hallott volna onnét, valakiét, akit nem ismert, de nem is kívánt
megismerni. Erionban számos történet keringett olyan kalandozókról, akik előre látták vagy
megálmodták haláluk pillanatát, s gyakorta pontosan leírták gyilkosuk arcát is. A bárd, ha a
szkoggra összpontosított, fakó sörényű, égő szemű alakot látott - és sosem tapasztalt iszonyat
borzongatta meg.
- El kellett volna pusztítanunk azt a hajót - mormolta.
A sebesült gorviki a tőrével játszadozott.
- Ősz erre készült, de túl kockázatosnak ítélte a dolgot. Raquan Tüze nem ismer
késedelmet: ha a közelben vagy, mikor fellobban, téged is elemészt.
- Várjunk csak - szólt Gorduin helyett a goblin. Értsük úgy, hogy ez a ti Raquanotok...
pillanatok alatt hamuvá éget egy horgonyon álló szkoggot?
- Nem lassabban, mint egy kőházat, lumazzu. - Micsoda?
- Luma fattya - világosította fel a bárd. - Megrögzött kétkedő. Luma purista filozófus,
Amanovik kortársa volt. Ranagol győzködte egy darabig, aztán eltiporta.
- Nyílt elmével jártad a Szent Földet - biccentett elismerően a sebesült. - Ismered
Raquan Tüzét?
- Csak hírét hallottam. Kráni praktika: hegyekét mozdít, falakat dönt le a Tizenhármak
akaratából... Gorduin a ködfoltra sandított, a baljós előérzet azonban nem támadt fel újra. - Ti
használjátok?
- Sosem szorultunk rá.
- Kerülnötök kell a feltűnést, mi? - vigyorgott Graum. - Nevezd csak nevükön a
dolgokat, késdobáló, hadd lássunk tisztán!
- Ügyes jószág - fordult á gorviki a bárdhoz. - Hát a vízbe dobott rézpénzt felhozza-e?
Folytatták még egy darabig, aztán, ahogy a harci lázat kimerültség váltotta fel,
elcsendesedtek. Gorduin egyedül virrasztott a gallo orrában: hallgatta az alvók neszezését, a
szél zúgását, fel-feltekintett a halványuló csillagokra - s feledésre ítélte Vyllirist, aki csaknem
megfosztotta mindettől.
- Dalnok...?
48
Karnelian állt mellette. Vagy a lépte volt különösen csendes, vagy az ilanori merült ki
jobban, mint hitte, mert nem hallotta közeledni.
- Tier a nevem, sire. Tier Nan Gorduin.
A fiú helyet keresett magának a vitorlavászonnal takart deszkán. Berenhez való
hasonlatossága oly szembeötlő volt, hagy a bárd csak percek múltán fedezte fel a
különbségeket: egy-egy árkot a száj két sarkában, egy sebhelyet az állon, a solymászat és a
lándzsaforgatás nyomát a hosszú ujjú kezeken. A kezekről eszébe jutott a pecsétgyűrű,
lehúzta hát, és Calydnak nyújtotta. Az szótlanul vette át, s a tenyerén méregette, mintha így
akarná felbecsülni értékét - vagy a vele járó áldozatot.
- Biorno elmondta, ki vagy és miért jöttél - szólt halkan. - Hogy mit kockáztattál értem...
és a fivéremért. Hálás vagyok neked.
- Én pedig neked - dünnyögte Gorduin. - Ha nem lépsz közbe, az a nő végez velem. A
legjobb tőrvívó volt, akit valaha láttam; lefogadom, nem egy emberöltő alatt gyakorolta be a
fogásait.
- Biorno szerint - folytatta a fiú - nem vagy szokványos kalandozó. Nem aranyért, nem
is a hírnévért verekszel. Valami más hajt, amit mélyen magadba rejtesz. - A bárdra pillantott,
arca komoly, szeme szomorú volt. - Tudom, hogy egy ideig a védelmezőm leszel. Tudom,
hogy megteszel minden tőled telhetőt, hogy a Szövetség óhaja teljesüljön - hogy az az óhaj
egyben a fivérem óhaja is, különös fintora a sorsnak. Harc lesz az osztályrészem, amíg csak
élek; én döntöttem így, és ha korai halállal kell fizetnem a Karnelianok becsületéért, vállalom
ezt az áldozatot is. Holnaptól nincs több könny, nincs több gyengeség, de most... - a szavakat
kereste - ...szükségem van valakire, akivel barátként beszélhetek.
- Hisz alig ismersz.
- Épp azért. - Calyd a keleti horizontra bámult. Keveset tudok rólad, de érzem; hogy
Biorno nem tévedett: lehetsz kalandozó, de nem vagy zsoldos; lehetsz magányos, de nem
váltál szörnyeteggé, mint az apám. Taníts meg túlélni, északi! Segíts, hogy befejezhessem,
amit elkezdek!
Gorduin természetesnek találta kétségeit és fájdalmát: egy boszorkány hálójából
kiszabadulni többnyire gyötrelmesebb, mint a fogság maga.
- Ideje felhúznod a gyűrűt - mondta. - Arra szolgál; hogy megacélozza a lelket; apád
csak viselte, nem él tovább benne.
- Honnan tudod, hogy...
- Félsz, hogy az ő sorsára jutsz - mormolta a bárd. - Úgy érzed, nem vagy a magad ura;
úgy érzed, a hibáit te is elköveted majd, mert így rendeltetett. Elhúzta a száját. - Mindent
tudok erről az érzésről, sire. Ez volt az első, amit megismertem.
- Apád is... kalandozó volt? - kérdezte a fiú.
- Nem. Ilanort szolgálta, és nem sikerült teljesítenie a küldetését. Volt egy pillanat,
mikor választania kellett kötelesség és boldogság között. A boldogságot választotta. Hazatért
a nővel, akit a becsülete árán mentett meg, utódot nemzett neki... aztán végignézte, hogyan
sorvad el. Anyám a toroni Nemes Házak nyavalyáinak egyikét örökölte. Övéi mágiával tartot-
ták életben; tudta, mi vár rá, ha apámmal tart, mégsem habozott - ez volt az ő választása.
Apám az északi varázstudók segítségében reménykedett, s mikor csalódott bennük, elfordult
az istenektől is. Megkeseredett a száműzetésben, arra nevelt, hogy csak az eszemre
hallgassak. A fájdalmától féltett, tudom, mégis gyakorta lázadok az akarata ellen. Sugallatok-
ra hagyatkozom, ha élet és halál dolgában kell döntenem, és olykor... - Gorduin az elnyílt
szájjal alvó goblinra sandított - ...mellém szegődik a szerencse:
Hallgattak. A második hold a keleti horizont ívét érintette, feloldódni látszott a hajnali
derengésben.
49
- Sosem éreztél kísértést, hogy Toron oldalára állj? - kérdezte Karnelian.

- Egyszer eszembe jutott - mormolta a bárd. -. Ifjúkoromban, miután magamra
maradtam Erionban. Akiket szerettem, elhullottak, amit az életemnek hittem, úgy folyt szét,
mint a száraz homok. Fontolgattam, hogy a Hatalmasok szolgálatába lépek... aztán
megembereltem magam, és inkább apám küldetését próbáltam beteljesíteni. Azóta nincs
választásom. - Hány éves vagy? - Negyvenkettő.
- Harmincnak sem látszol - ámult Karnelian.
- A kyr vér teszi. Mi, ősi fajzatok belülről vénülünk meg, és hirtelen dőlünk ki valami
késpárbaj közben. Calyd nevetett, és felhúzta apja gyűrűjét.
- Hinni a túlélésben... - tűnődött. - Ennyi az egész?
- Némelyek szerint igen. - És most?
Gorduin vállat vont.
- Visszatérsz a Szigetbirtokra. Hercegkapitány leszel.
- A Szövetség oldalán?
- A magadén. Azokén, akik a földedet lakják közölte a bárd. - Az életedért tartozol
Északnak, nem az életeddel. Egyesek csak hálát, mások alázatot várnak majd tőled - te
döntesz, kiket és meddig marasztalsz az asztalodnál. Beren utolsó szavai boldog emberekről
szóltak. Az apja árnyékával küzdött éppen, de amit mondott, útmutatásnak is megteszi.
- "Az én mezőimen boldog emberek élnek..." suttogta a fiú. - Antoh első krédója.
Ifinben tanítottam neki, mikor őseink hitére tért.
Pihentek egy sort. A keleti égbolt mélykékje szürkébe, a szürke fakósárgába olvadt, a
felhők a gallo elnagyolt másaiként vitorláztak a menny vizein.
- Meg kellett volna ölnöm a követet is - dünnyögte a fiú.
- Követet?
- A császár küldöncét, aki az elmúlt napokat Vylliris ágyában töltötte. Úgy beszélt, mint
egy diplomata, úgy öltözött, mint egy szkald, de lerítt róla, hogy gyilkos; valami elixírt hozott
a némbernek, hogy megjutalmazza a szolgálataiért. Láttam és hallottam őket, ahogy a bátyám
haláláról beszélnek, és megtervezik az enyémet - ha valaha elfelejteném, hogy Toron az
ellenségem, emlékeztess erre. Karnelian sóhajtott. - Meg kellett volna ölnöm azt a kese
fenevadat, hogy nekem se legyen választásom. Gondolod, hogy...?
Gorduin már nem figyelt rá. Ismét feltámadt benne a baljós előérzet, csontja velejéig
áthatotta a bizonyosság, hogy találkoznia kell a fakó hajú toronival - s hogy az elkerülhetetlen
összecsapásból csak egyikük kerülhet ki élve. Hajnal hasadt a tenger felett, a gallo óarany
fényhídon siklott a Karnelian-birtok szíve felé, ő mégsem moccant, hogy kinyújtózzék, s
megrettentette a fiút pillantásának hidegével.
- Mondj el mindent arról az emberről - szólt rekedten.
50
12.
Tüzet szüntess! - harsogta Leeth admirális. Ötvenhét nyarat látott, de ha kellett, a
legerősebb matrózok derekát is megroppantotta még; sűrű szemöldöke, oldalszakálla akár az
elhalt hercegkapitányé. Gyalogharcosok kíséretében jelent meg a tatfedélzeten, a megrokkant
korlátba fogódzva tekintett körül. Tudta, hogy támadóik már messze járnak, tudta azt is, hol
keresse őket. Elég volt egy pillantást vetnie az eszméletlen őrökre, a levágott zsoldosokra,
hogy ráébredjen, kik voltak és miért jöttek; kalózok sosem végeznek ilyen "tiszta" munkát. A
feldagadt képű katapulthadnagy nyilván másképp látja a dolgot - az ilyen uracsok könnyen
osztogatják, de annál nehezebben tűrik a pofonokat.
- A főárboc felső keresztrúdja... - zihálta a másodtiszt, egy pörsenéses ezredeskapitány,
aki, állítása szerint, kabinjában aludta át a rajtaütést. Gyáva féreg, mielőbb szabadulni kell
tőle. - A köteleket elvágták, a csigák kiszakadtak, a legtöbb vászon... hosszában végighasadt.
Időre lesz szükségünk, hogy...
- Órák? - kérdezte Leeth.
- Napokba telhet a javítás, uram! Az ácsok most jelentették, hogy valaki járt a
tatárbocon is. Az összes kötelet és tarcsot ellenőriznünk kell, mielőtt...
- Kezdjék nyomban! - sziszegte az admirális. Használjanak pányvákat, szorítóövet;
váltsák egymást és vedeljenek, nem érdekel. Egy napot kapsz, hogy rendet teremts. Ha késel;
elüttetem a jobb kezedet, és ha holnapután estére sem vagyunk menetkészek, a cápákkal
vacsorázol!
- De uram... - Lódulj!
Leeth a lefelé igyekvő tiszt után bámult. Megkönnyebbült, hogy kifújhatta mérgét:
teendői hideg főt, megfontoltságot kívánnak. Jó ideje tudta, hogy hazaérkezésük után komoly
feladat vár rá; arra a pár napra sem felejtette el, míg a némber hatalmába került, csak épp...
megváltozott. Figyelmeztették ugyan, hogy legyen óvatosa Nagy Ember ágyasával, aki
mostanság az örököst részesítette kegyeiben, ő azonban úgy ítélte, egy éjszaka sem neki, sem
a Tervnek nem válhat kárára. Tévedett; a némber sokkal veszedelmesebb volt a vártnál.
Valamit művelt a fejével, a gondolataival - más emberként ébredt mellette. Szótlanul nézte,
ahogy . a néhai hercegkapitány másodszülöttjét leleplezik, s nem nyúlt fegyverért akkor sem,
mikor a kölyök levágta a kancellárt. A némber alaposan kifaggatta a Tervről, Ervil szerepéről,
s ő a legjobb tudása szerint válaszolt minden kérdésére; ó igen, más vágya sem volt, mint
hogy a szolgálatára álljon. Megfeledkezett a becsületéről, pedig - közismert tény - családja a
legősibbek közé tartozik a Szigetbirtokon. Elődei ezredes- és flottakapitányokként véreztek a
Karnelianokért, ő maga Abaszisz admirálisa, a hat Tengeri Báró egyike lett; előjogai és
érdemei eszményi végrehajtójává tették a Tervnek. A némber halálakor mintha nyomasztó
álomból ébredt volna. Újból a helyére került minden, az összes hol, mikor és miért. Ráébredt,
hogy hálával tartozik a támadóknak, akiket nyilván a másodszülött bérelt fel Ifinben, hogy az
útját biztosítsák; ez a fajta óvatosság mindig is jellemző volt a Karnelianokra. A kölyök
bizonyára hazafelé igyekszik, hogy - egyedül vagy velejéig romlott fivérével együtt -
elfoglalja a trónt. Mire a Sárkányszáj horgonyt vet a koronaerőd öblében, valószínűleg
elpusztul mindkettő. Jobb is, ha a piszkos munkát Tharr papjai, Toron bábjai végzik el: amire
ő, Leeth készül, tiszta kezet kíván.
Mikor emberei jelentették, milyen állapotban találták a némbert, erőt vett magán, és
nem sietett a nagyúri lakosztályba. Érzései az első percekben bizonytalanok voltak; hol
zokogni, hol kacagni vágyott, ezért úgy döntött, előbb á rendet állítja helyre - nem árt, ha
51
alárendeltjei megtapasztalják a tiszta kéz erejét. Így. Remek. Most búcsút int Vyllirisnek, és
tisztázza a helyzetet azzal a nyavalyás dalnokfélével is.
A folyosó falai még parázslottak; ahogy gyalogharcosai élén a lakosztály felé csörtetett.
A matrózok zárva tartották a kabinajtókat: a papnak végre sikerült megértetnie velük, hogy a
huzat csak táplálja a tüzet. A legtöbb halottat kivonszolták, a történtekre azonban számos
fegyver és vérfolt emlékeztetett. Leeth fintorgott. El kell bontatnia a felépítményt, ha
szabadulni akar a füstszagtól, de sebaj míg a Terven dolgozik, hajója aligha fut ki a tengerre.
A lakosztály lehangoló látványt nyújtott. Csak az íróasztal maradt ép; a páncél- és
könyvállványokat, a szobrokat és a kardtartókat felborogatták, az ablakokat betörték, a
kárpitokat összeszabdalták. A némber a karosszék mellett hevert, szemfödele a
hercegkapitány címerével ékes ágytakaró volt. A fakó sörényű világcsavargó pár lépéssel
odébb várakozott. Kifelé, a világosodó keleti horizontra bámult - nem úgy festett, mint akit a
nő végzete foglalkoztat.
- Látni akarom - vetette oda egyik lándzsásának Leeth. A fickó féltérdre ereszkedett,
megemelte a véres ágytakarót - s elfordította fejét.
- Elég - mormolta az admirális. Hasztalan kutatott magában érzések után; mintha a
füsttel és a köddel együtt illant- volna el valamennyi. Nem nyugtalanította a dolog - a pap,
akit megingása láttán a hídra rendeltek, valami effélét mondott: "A kiürített kehely idővel
megtelik megint."
- Te! - Leeth előrelépett; jobbját tengerészkardja markolatán tartva nézett a dalnokra. -
Úgy hallom, csónakot akarsz.
A fakó hajú férfi hátrapillantott, bólintott. Valaki mintha az ő kelyhét is kiürítette volna,
pedig - ehhez nem fért kétség - sosem állt a némber befolyása alatt.
- Mi szükséged csónakra? - firtatta az admirális. Azt hiszed, előbb érsz a Szigetbirtokra
nálunk?
- Maradt egy elintézetlen ügyem - mondta a szürkeköpenyes, és megint rávillantotta
nagy, világos szemét. - Nem tűr halasztást. A matrózok szerint napokba telik, mire a hajód
újra vitorlát bont.
- Holnap felszedjük a horgonyt. Legkésőbb holnapután. - Egy órát sem várhatok.
- Csak hiszed. - Leeth intett; tucatnyi lándzsa szegeződött az idegen mellének. - Attól
tartok, toroni barátom, egy darabig nem lesz módod képviselni császárod érdekeit. - Hidegen
felnevetett. - Azt hiszed, bevettem a mesét a vérrokonságról? Kém vagy, muzsikus, de a mi
vidékünkön nem kavarsz több bajt! - Álságos derűvel fordult embereihez: - Fogjátok le!
A toroni ellépett az ablaktól, de nem nyúlt a kardjáért.
- Hibázol - mormolta. - Az enyémek majd...
- ...hálásak lesznek, hogy a zűrzavar elmúltával épen és egészségesen látnak viszont.
Népeink szövetsége egy szebb jövő záloga; nem lesz panaszod az aszisz vendégszeretetre,
biztosítalak. A lantodat természetesen megtarthatod, ami viszont a fegyveredet illeti...
- A császár alattvalója vagyok!
- Áldassék a neve - mosolygott az admirális. Odaintette egyik hadnagyát, és igyekezett
megjegyezni azokat, akik vigyorognak: utóbb tíz-tíz korbácsütés lesz a jutalmuk. - Ne aggódj,
barátom megőrizzük, és ápoljuk pengédet, hogy makulátlan legyen, mikor - vagy inkább ha? -
ismét használnod kell!
52
13.
Mi a nyavalyát keresek én itt? - zsörtölődött Graum.
A hullámverés csakugyan erősebb volt a vártnál. A goblinra és a bárdra sós permet
záporozott - előbbi az orrban, utóbbi a farban húzta az evezőt, Calyd kettejük közt hasalt a
sajka fenekén. Ez volt a cél, ez volt a sorsdöntő éjszaka. A gallo alkonyattájt közelítette meg a
főszigetet, s most az északkeleti oldal erdős zátonyai mögött vetett horgonyt; Vermini és
társai csak fohászokkal kísérhették tovább a trónörökös útját.
A vörös hold magasan állt a Karnelianok koronaerődje felett. Az épület rideg
benyomást keltett: akik megálmodták, nem széplelkek, hanem kalandor hajlamú tengerészek
voltak, olyan hajlékra áhítoztak, mely megóvja őket a természet és a történelem minden
viharától. A klasszikus, négytornyú forma mellett döntöttek, a falakat a legkeményebb aszisz
gránitból emeltették. Három nemzedéknyi idő kellett ahhoz, hogy a külső fal magassága elérje
a hatvan lábat, de nem állapodott meg a tornyok derekánál: az egymást követő
hercegkapitányok még nagyobb biztonságot, hetven, kilencven, száz láb magas falat akartak,
s ennek arányában torzultak a belső vár arányai is. A hatodik nemzedék bástyákká bővítette,
két-két lakószinttel látta el a tartószerepüket vesztett tornyokat, melyeket öt láb széles falak
választottak el a palotává lett belső vár csonkagúlájától. Egyetlen korcs fiatorony emelkedett
odabentről a kőnégyszög pereme fölé - ablakszemeivel úgy kémlelte a láthatárt, akár egy sánc
mögött megbúvó mesterlövész. Az erősség urai mindenre gondoltak: a tetők sipkáiról, a
gyilokjárókról ciszternákba vezették a viharok esővizét, saját kikötőöblöt vájattak a meredek
part szikláiba, melyet éjszakánként rácsozattal, szükség esetén láncokkal tettek
megközelíthetetlenné. Mágikus védművüket a legjobbak közt emlegették - pozíciójukat a
birtok, de még a fősziget eleste sem tudta volna megrendíteni.
Gorduin nyugtalanul figyelte a külső, természetes öböl nyugati részében horgonyzó
szkoggokat. Térképe tarisznyaráknak ábrázolta a szárazulatot, ollóknak az egymás felé ívelő
földnyelveket - a sajka a keleti olló megkerülésével igyekezett a csendesebb vizek felé.
Vermini ragaszkodott ahhoz, hogy vész esetén visszaforduljanak, de mert a "vész" csapdát
jelentett, a bárd nem táplált illúziókat a kijutással kapcsolatban. Mindent egy lapra tettek fel,
mikor nekivágtak. Ha a fiú jól számított, ha Ifinből írt levelei eljutottak Antoh híveihez, ha az
előkészületek valóban megtörténtek a fogadásukra, megérik reggelt - ha nem, Tharr poklában
éjszakáznak mindannyian.
- Látod a jelzést? - suttogta Karnelian. - Nem.
- Milyen messze lehetünk? - Úgy fél mérföldnyire.
A hullámverés alábbhagyott, ahogy a sajka a földnyelv szélárnyékába ért. Gorduin fel-
feltekintett a sárga fényekre a bástyák magasában. Vajon kik és milyen szándékkal figyelnek
onnét? A katapultok és tűzköpők mellett nem látott mozgást, csak a Nagy Ember lobogója
csattogott a mellvéden: fekete négyszög a telihold arca előtt.
- Mit keresek én itt? - nyögte megint Graum. Megmondaná valaki?
- A halhatatlanságot, goblin uram - mormolta a bárd, aztán várt egy sort, a homlokát
ráncolta. Erősödik az áramlat. Biztos, hogy ez a jó irány
- Hisz elmagyaráztam, ember! A dagály második órájában a víz eléri a belső kikötő
barlangjait, és húzni kezd a sziklakapu felé. Rávéstem a térképedre is. Ha most...
- Csend!
A Szigetbirtok szkoggjai pár száz lábnyira vesztegeltek. Gorduin még a tatbástyán
gubbasztó őrök alakját is kivehette a derengésben - azok, ha keletnek fordultak, csak a rőt
csillámlást láthatták a sziklakapu rácsának innenső oldalán. A felszökkenő és
53
visszahulló repülőhalak lármája elnyomta az evezők loccsanásait. Calyd nem látott

hírvivő madarakat a Sárkányszáj fedélzetén, de tévedhetett is: azonnal lefogták, mihelyt a
lakosztályába ért. A szkoggok alighanem az áramlat miatt húzódtak a nyugati oldalra - vagy
azért, mert az a földnyelv laposabb, így riadó esetén vitorláikba foghatják a felette süvöltő
szelet. Ár ellen amúgy sem lenne könnyű a menekülés, s ha ráadásul lezárják az öböl
kijáratát...
Túl sok a ha. Pedig Caedonból nézve milyen egyszerűnek tűnt a dolog!
Az áramlat erősödött, a goblinnak és a bárdnak végül már lassítania kellett a sajka
futását. A sziklakapu ott magasodott előttük. Rácsozatát úgy szerkesztették meg, hogy
minden, csónaknál nagyobb úszó alkalmatosságot kirekesszen, a rések elé egy láb
mélységben cápahálót erősítettek - a sajka azonban, melynek merülése terhelten sem haladta
meg a kétkönyöknyit, utat talált a farudak közt, s a belső kikötő sötét vizén siklott tovább.
- A jelzés? - firtatta Karnelian. Gorduin várt. A meredek part félkaréja kisebb-nagyobb
beszögelléseket, üregeket rejtett, melyek hallható csobogással nyelték a vizet. A goblin
esküdött rá, hogy a tenger legfeljebb kettős telihold idején ér a barlangok mennyezetéig, ő
szíve szerint mégis "` idekint, a kőpárkány fedezékében várakozott volna; egész valója
irtózott a földmélyi labirintusoktól.
- Ott van - mormolta Graum. - Meneglére mondom, ez az!
Jobb kéz felé fény pislákolt fel, a távolság fogytával ragyogássá erősödött; mágia
táplálhatta, mert nem hagyott tükörképet a vízen. A bárd erőt vett magán, rányitotta harmadik
szemét - s lassan kisimult az arca. A forrás körüli mintázatok a remény mintázatai voltak,
ezernyi szállal kötődtek a mindenütt jelenlévő élethez és halálhoz, egyhez a Teremtés őserői
közül. Gorduin megértette, hogy az öböl csendje várakozásteljes csend, Antohé, aki a homály-
ból, a kövek közül, a magasból és a mélységből, teremtményei és papjai szemével követi
választottja útját.
- Megérkeztél, sire - mondta, ahogy ismét vízbe merítette az evezőt. Belévillant a
gondolat, hogy e perctől fogva ő Caedon, sőt, talán az egész kontinens leggazdagabb
kalandozója, a shuluri és az ifini udvar örök ellensége; hogy tette és személye legendává válik
akkor is, ha testét e sziget földjébe temetik - és megborzongatta önnön mulandóságának
tudata. Nézte a fiút, a lassan tápászkodó, összeszorított szájú majdnem-hercegkapitányt, vele
együtt tekintett fel a koronaerőd tömbjére, mely úgy sötétlett előttük, mint a jövendő maga.
- Itthon vagyok, Beren - suttogta Calyd. - Mindketten itthon vagyunk. Akiket illet,
tudják már - és azon leszek, hogy holnapra megtudja az egész világ!
54
14.
Az Intések Éjjele.
Nagy ünnep ez; a Meleg Évszak második harmadában, pyarroni naptár szerint Adron
Kvartjának negyedik havában ülik emberemlékezet óta - hogy miért épp ekkor, ugyanúgy
feledésbe merült, mint a kristályszférák alkotóinak neve, s számos más hagyomány az ég
alatt. Az álmok és az ómenek ünnepe, rendeljenek bár hozzá új vagy ősi liturgiát; arra szolgál,
hogy a halandó lények közelebb kerüljenek halhatatlan lelkükhöz, mely meghallja, s olykor
továbbítja is az istenek üzenetét.
Tharr szertartásait az Intések Éjjelén együtt végzik főpapok, beavatottak és szerzetesek.
Összegyűlnek oltáraik körül, bódító szereik és mágiájuk segítségével egyazon álomba
merülnek valamennyién. Uruk síkja, a Lindigass időtlenségében lebegve megérintik egymás
tudatát, roppant kórust alkotva zengik az erő himnuszát, melyre Tharr sejtelmekkel,
kinyilatkoztatásokkal felel. Akik érdemtelennek vagy bűnösnek találtatnak, erről az útról
sosem térnek vissza. Szellemük a Lindigass homályába vész, testük napok alatt porrá omlik,
kámzsájukat csak ezután vethetik F : vérzsír táplálta tűzbe a társak, hogy megsemmisítsék a
vétkek emlékét is.
Úgy tartják, az Intések Éjjelén a legtöbb szent hely védtelen; nem az éberség, hanem az
elmélyülés ideje ez. Akik gyűlölik és félik a Háromfejű híveit, rendszerint ezt az alkalmat
választják a leszámolásra. Ha nagynéha sikerül kifogniuk a mágikus csapdákon, vadak
módjára esnek a magatehetetlen kámzsásoknak, fejeket, karokat szelnek le, pikkelyes hátakba
vágják acéljukat - aztán iszonyodva bámulnak az Ultimatorra, Tharr bosszúálló démonára,
melyet a kiontott vér táplál, s a gyűlölet növeszt hatalmasra. Korbáccsal és karddal küzd; öl,
míg a Lindigass magának nem követeli a testét összetartó erőket is. Tharr kápolnáiba az
Intések Éjjelén csak olyanok merészkednek, akik elunták a létezés nyűgét; dolgukvégezetten
távozó behatolókat, győztes szentségtörőket nem ismer a hagyomány.
Abaszisz negyedik tartományában, a Szigetbirtokon ugyanazon óra ugyanazon percében
gyűltek össze Tharr hívei, mint Ifinben, Shulurban, vagy épp
Erionban: a távolság ilyen alkalmakkor a szokottnál is kevesebbet jelentett számukra.
Átlényegülésüket toroni főpap - a Háromfejű ynevi helytartója, a császár lélekőre, egy Fekete
Lobogó ura - vezette. Kívül-belül megkérgesedett fajzat volt, élete második századának
végére visszahúzódóvá vált, az Intések Éjjelén azonban évről-évre magához engedett néhá-
nyat a kultusz ígéretes beavatottjai közül. Hagyta, hogy rajongásuk megtisztítsa szellemét az
érzelmek szennyétől, majd a számára fenntartott úton kísérte őket a helyre, ahol újfent
megmérettettek, az isteni energia örvényébe, melyet sok százezer lény hite és odaadása táplál.
A beavatottakból idővel felkentek lettek, a papok megvénültek, eltávoztak, helyüket
újak foglalták el, a Lélekőr azonban mit sem változott. Ismerte a próba minden buktatóját, az
út összes kanyarulatát. Hozzászokott a közös álomból kiszakított társak halálának fáj
dalmához, melyet tüstént enyhített az Ultimator diadala - ami a Pyarron szerinti 3662.
esztendő szertartási éjjelén történt, mégis készületlenül érte.
A kín átható volt, iszonyatos; mintha szétnyitott védvasú tőrt forgattak volna benne,
mintha megfosztották volna egyik végtagjától. Kiáltása a döbbenet sikolya volt, az övé, s
mégsem csak az; szájával maga a Lindigass bömbölt, ahogy a híveitől vigasz nélkül
megfosztott isten szabadjára engedte dühét. A szerzetesek közül a gyengébbek azonnal
szörnyethaltak, de a felkentek némelyike is hosszú kábulatba hullt. A kontinensen szétszórt
kápolnák közt minden kapcsolat megszakadt, órákba telt, mire a Lélekőr újra hangot talált
velük - valamennyivel, a Szigetbirtok földmélyi szentélyét kivéve. Az ottaniak halottak
55
voltak; meghaltak anélkül, hogy testüket megcsonkították, vérüket az Ultimator számára

kiontották . volna. A főpap - bár nehezére esett - előkereste a közös tudatból egyikük utolsó
emlékeit, s elborzadt a sziklaüregbe zúduló fekete áradat láttán. Hitsorsosait vízbe fojtották,
valamely szerkezet segítségével búvóhelyükre irányították a ciszternák tartalékát, aztán újabb
zsilipeket nyitottak meg, hogy az áldozatok a szent helyről a végpusztulásba, Antoh átkozott
tengerébe zuhanjanak. A Lélekőr megízlelte agóniájukat. A kísérők egyike, aki ide is követni
próbálta, holtan zuhant az oltárra - vannak, akik sosem tanulják meg elkülöníteni mások
szenvedését a sajátjuktól. A főpap, kiérezve ura türelmetlenségét a Lindigass morajából,
visszatért a létezés idejébe. A további irányítást egyik bizalmasára, a Thekszeli Vénre bízta,
majd nekiindult, hogy előkerítse - s ha kell, felverje - a császárt a Karnelianok lázadásának
hírével.
Ugyanezen az éjjelen - a hajnal előtti második órában - számos üzenet indult útnak
Shulurból a kontinens különféle zugaiba. A toroniak, ha tehették, nem alkalmaztak
madarakat; jobban kedvelték az ősi, mágikus módszert, mely gyorsabb volt ugyan, ám teret
engedett a hasonló befolyásoknak. Így esett, hogy bizonyos üzenetek nem ott, nem akkor
jelentek meg, ahol és amikor a címzettek várták őket. Napkeltére tudomást szerzett a
fordulatról Doran kémszolgálata, s a messzi délen működő Smaragd Társasága is - ez újabb
üzenetek hullámát indította el a Quiron-tenger partvidékének államai felé. Reggelre kelve
mindazok, akik a Kitekintés pyarroni szertartásában részt vettek, késztetést éreztek, hogy
tudakozódjanak a Szigetbirtok holléte és politikai helyzete felől. Különösképp állt ez Erionra,
a kalandozók városára, ahol egyesek máris összefüggést láttak a tartomány és az Ifinre nyíló
Kapu lezárása között. Ezen a napon bor és vér helyett élénk eszmecsere folyt majd' minden
tavernában, a világcsavargók szájról-szájra adták a papoktól, geográfusoktól és kétes
alakoktól szerzett híreket. Akadtak, akik gondoskodtak róla, hogy késő délutánra világossá
váljon a helyzet; estére nyílt titoknak számított, hogy a Szigetbirtok örökösei - a Karnelian-
fivérek - megtagadták elvetemült apjuk hitét, és Antoh nevében harcba szálltak Tharr
híveivel. Egyesek máris készülődtek, mások - a dörzsöltebbek - a valódi lehetőségre vártak;
biztosra vették, hogy a Szigetbirtokról szóló mese csupán az igazság elleplezésére szolgál.
Toron sem tétlenkedett: ügynökei az éj szaka folyamán j ól fizető megbízatások hírét
terjesztették Érionban, majd átlátva, hogy a lavinát nem képesek megfékezni, az utazáshoz
nélkülözhetetlen készletek felvásárlásával, a kapunyitásra képes varázstudók lefizetésével és
eltűntetésével próbálkoztak. Csak annyit értek el, hogy á város kalandozói komolyan vegyék a
híreket, és megkezdjék a kirajzást északnyugat, a haszonnal és izgalommal kecsegtető
felfordulás felé.
A rákövetkező nap deléig több száz szerencsevadász és zsoldos kelt útra az északi
hercegségekből, a délvidéki találkahelyekről is. A Quiron-tenger mellékén sosem látott
magasságokba szökött a hajók viteldíja, noha a helybélieket kikiáltók figyelmeztették, hogy
ne kísértsék szerencséjüket, és ne merészkedjenek Abaszisz felségvizeire. Az ifini udvar mély
hallgatásba burkolózott, a város kalmárai és pénzemberei azonban mind harsányabban
tiltakoztak: a Kapu tartós zárlata máris komoly veszteséget okozott nekik. Egy számvevő
kikalkulálta, hogy amennyiben az országot újabb három hétre elszigetelik a Nagy Hálótól, a
Meleg Évszak végére áruhiány, majd palotaforradalom várható. Hitelezői a kölcsönök befa-
gyasztásával fenyegették a nagykirályt, az mégsem engedett; suttogták, valamiféle rendszert
lát a zűrzavarban; de nem hitték, hogy képes lesz kézben tartani az eseményeket. A
Szigetbirtok inkább volt Toron előretolt állása, mint az Otlokirok hűbérese, elvesztésébe
beletörődni nem tűnt túl nehéz feladatnak, ám úgy rémlett, ez is meghaladja az agg uralkodó
erejét.
56
A hírek felröppenését követő negyedik napon dzsad karaván érkezett Caedon

gyógyvizéről nevezetes városába. Vezetője az abadanai Kara Nidal bankház jókívánságaival s
néhány értéklevéllel kereste fel Mavin Leh Tugoda kereskedőt. Egy toroni ügynök, aki a
Hatalmasok felhívása óta e kalmár házát is szemmel tartotta, s ismerte a Nidalok kapcsolatát
Pyarronnal, elégedetten indult szállására, hogy jelentést tegyen. A kikötőnegyedig jutott csu-
pán, mikor halálra gázolta egy vízszállító kocsi. A hajtó - bizonyos Dolon - vétlenségét
tucatnyi tanú igazolta; mint mondták, a férfi egy házfal mögül szédült a kerekek alá. A testet
elsőként a szegények doktora, a mindenütt jelenlévő Rufat el-Izim vizsgálta meg, aki papírok
és aranyak helyett csupán egy üres flaskát lelt a szesztől bűzlő szerencsétlennél.
A felfordulás ötödik napjára a kalandozók első hulláma elérte az Ediomad röghegyeitől
nyugatra húzódó partszakaszt. Toron haramiákat és orkokat vetett be ellenük, ám a mind
nagyobb számban érkező szerencsevadászokkal már aquir Valóvérűek sem boldogultak volna.
Táborukat az aszisz cetiehir hitvalló-- kifejezést közösre torzítva Ceithirasként, azaz
Farkaslakként emlegették; a helyén épült városka mindmáig e nevet viseli. A felhajtók
vagyonokat helyeztek kilátásba azoknak a varázstudóknak, akik megfordultak a
Szigetbirtokon, és képesek Kaput nyitni oda, ám komoly jelentkezők egyelőre nem akadtak.
Az északi kalandozók a hatodik napon Anublien erdeiben, a déliek az erioni szórakozó
negyed egy kis terén összegyűlt tömegben törtek céljuk felé. Híre kelt egy mágikus átjárónak,
mely az egyik épület pincéjéből a Sheralon túlra vezet - a dologban annyi igazság sem volt,
amennyi az efféle szóbeszédeket hajnaltól alkonyig élteti. A szerencsevadászok utóbb
előkerítették a felelőst, egy zavarosban halászó tolvajklán főnökét, aki érveik hatására jó útra
tért, s egész hátralévő életében a Nekropolisz kapujánál perselyezett.
A hetedik napon a későn eszmélő kalandozók már csak hírtovábbítással, úton lévő
társaik hajóácsok és -tulajdonosok meggyőzésével múlatták az időt. Az abasziszi szkoggok
elfogták s visszafordították az első keletről jött lélekvesztőket, észak - Toron - felől pedig
roppant viharfront indult délnyugatnak, hogy a tutajozók helyzetét reménytelenné tegye. A
Birodalom szívéből újabb, mind dühödtebb parancsok repültek a négy égtáj felé; a hozzáértők
ezekből vonták le a következtetést, hogy a Karnelian-fiúk ügye győzelemre áll.
A Navila-félsziget öbleit, Karkvin és Szindvil vulkáni szigeteit évezredek óta használja
támaszpontként a toroni flotta, akciói azonban, ha azok Abasziszt érintik, a déli parthoz jóval
közelebbről indulnak.
A Karnelian-uradalmon és a Fynvyneken kívül a helyi geográfusok nem tartanak
számon más szárazulatot. Az aszisz felségvizek határa az emberlakta világ határa is: a
nagykirály és a császár birtokait egy harmadik, a száguldó szelek, toronymagas hullámok
birodalma választja el. Ösvényeit szörnyektől, viharoktól fenyegetetten járják a hajók; a "baj"
rendszerint gyors halált jelent, a roncsokba fogódzó utas nem reménykedhet a menekülésben,
s ha nagynéha mégis parton eszmél fel, a jósorsot áldja - mágia feledteti vele, hogy életét
toroni matrózoknak köszönheti. E matrózok állomáshelye nem a víz alá került hegylánc
valamely magányos csúcsa, nem is afféle csalóka rév, melyet napok alatt építenek, majd órák
alatt elpusztítanak a földmélyi őserők - a Császár-sziget emberkéz alkotta erődítmény, egy, a
flotta tíz előretolt állása közül a Quiron-tengeren.
Az abasziszi partoktól százhúsz mérföldnyire terpeszkedő alkotmány hat hatalmas és
ódon tartóoszlopon, hat kyr óceánjáró fedélzetig lecsupaszított testén nyugodott - ilyen
járműveken érkeztek Ynevre Calouryn lakói, és ilyenekkel távoztak utóbb, az Ötödkor
alkonyán. Gerincüket, bordázatukat a legszívósabb fából ácsolták, hogy átvészeljék a több
évtizedes utazást, mostani terhüket természetfeletti praktikák nélkül is elbírták volna, az
építők azonban nem kockáztattak, s bonyolult varázsjelekkel rótták tele valamennyit. A
háromszögforma szintek nagysága az ifini dokkokéval vetekedett. Lágy forgatták el őket a
57
monstrum hossztengelye körül, hogy csúcsaik az ódon hajók orra felé mutassanak - a "sziget"
madártávlatból hatszögként sötétlett a vizek acélkékjén. Ritkán, s akkor sem parancsnoka
akaratából változtatta helyét; ugyanaz a hatalom irányította, mely Shulur mellől idebűvölte: a
Boszorkányerőd uraié. Felépítménye árnyékában a legvadabb viharok idején sem háborgott a
tenger, a javításra szoruló karakkákat Obsorok serege, a tiszteket kezes rabszolganők hada
várta, a matrózok és harcosok erőnlétéről bőséges ellátmány gondoskodott, a hajótörötteket
papok és kismesterek vették gondjaikba - egyeseknek földi paradicsom, másoknak földi,
pokol.
Parhan kapitány, őfelsége Aspigis nevű kétárbocosának parancsnoka alig egy hétig
élvezhette a támaszpont nyugalmát, mikor érte küldtek - húsz-egynéhány év szolgálat után
nem is várt mást feljebbvalóitól. Tengerjáró ember lévén szabadabb, s mint ilyen,
szabadosabb volt más toroniaknál, a leckéket azonban jól megtanulta: egyenes derékkal állt,
nem kereste, de nem is kerülte a Délkeleti Concitator - egy nálánál fiatalabb, tán csak
származásra nézve különb férfi - tekintetét.
- A Birodalom fontos feladattal bíz meg, kapitány. Tíz hajóból álló rajt vezetsz
délnyugatnak, a Karnelian-birtok főszigetéhez, melyen uraink a nyugtalanság jeleit
tapasztalták. - A Concitator szünetet tartott, végigtekintett a fal mellett vöröslő díszpáncélok
során. - Nem vitorlázol be az öbölbe, nem nyitsz tüzet, és nem szállsz partra, csak arra
ügyelsz, nehogy bajkeverők fussanak át a hálódon. Megértetted?
- Blokád alá vonom a Szigetbirtokot, nagytiszteletű - bólintott Parhan. A "bajkeverő" a
flotta nyelvén kalandozót, zsoldost jelentett; nyilván a halászok népének új urai fordultak
hozzájuk támogatásét. Megelégelték a nagykirály gyámkodását, lelkük rajta` - bár Ifinben
nyilván másképp gondolják. - Mi a teendőm, ha aszisz szkoggokkal kerülök szembe?
A Concitator mosolygott, achátszín szemeiből azonban hidegség sugárzott.
- Átengeded őket... és támadsz, ha a Szigetbirtok urai a segítségedet kérik.
- Uram?
Lassú, gondolta a Concitator. Végtelenül lassú, de állítólag ugyanilyen alapos is.
Másodjára vajon felfogja-e, mi a tét?
- Segítséget nyújtasz a Karnelianoknak a nagykirály ellenében, de emlékezteted őket
tartozásukra, mielőtt visszatérnél. Tengerészkatonákat is partra teszel, ha úgy hozza a szükség
- félszázat vagy félezret, csak rajtad áll. Megjelenésed és fellépésed üzenet lesz ifini
szövetségeseinknek: a császár nem tűri, hogy érdekein csorba essék.
Parhan nagy levegőt vett. Megértette, hogy a nagykirály a szigetek visszafoglalására
készül, s hogy szándéka nem egyezik Toron szándékával - ennél többet nem is kellett tudnia.
- Parancsod szerint, nagytiszteletű.
- Azonnal indulsz - mondta a fiatalabb férfi. - A vihar egy hete dúl a Szigetbirtokon, az
égzengés azonban csak most következik. - Ellépett a tiszt mellől, az ablakhoz ment. -
Tanulmányoztad az asziszokat?
- Kölyökkoromtól fogva.
- Akkor tudod, milyen haragtartó fajta. Atyáink a Ragg-foknál megtörték tengeri
hatalmukat, de nem olyan hosszú időre, mint kívánatos lett volna. Azóta egész nemzedékeik
nőttek fel az irántunk érzett gyűlöletben. Ha küzdened kell velük, küzdj kiméraként, és ne
hagyj túlélőket! A kímélet bosszút, az erő alázatot szül; ha hűséget várunk az asziszoktól, nem
szabad elődeink hibájába esnünk. - A Concitator elbocsátó mozdulatot tett, delfinbőr
öltözékének halálillata meglegyintette az idősebb férfit. - Dicsőség urunknak, kapitány.
- Dicsőség - visszhangozta Parhan, és fejet hajtott előtte. Előbb szavak nélkül, majd
forma szerint kérte bocsánatát, amiért rosszul ítélte meg, amiért nem látott benne elegendő
58
erélyt, hogy irányítsa, s ha kell, eltiporja őt. - Hichag. - Hangja úgy csikorgott, akár a
zsírozatlan kötélcsiga. - Sied sienirtad. Tiéd a hatalom, nagytiszteletű.
Fellélegzett a szinte észrevétlen fejmozdulatra. Lassú volt ugyan, ám nem ostoba; tudta,
a történtekből okulnia kell. Ismerte a Lobogók újabb nagy háborújáról szóló jövendöléseket,
ráébredt, hogy az előtte álló férfi már e harc égi jegyében fogant - s egyszeriben öregnek,
nagyon öregnek érezte magát.
- Megértetted - mondta a Concitator. Nem mozdult az ablak mellől, alakja szoborként
magasodott a ráhulló napfényben. - Most menj; bizonyítsd, hogy van még helyed urunk ege
alatt! Ha sikerrel jársz, véred áldott lesz, fiaid otthona pedig Új-Kyria.
Parhan a nagyok iránti hálával eltelve távozott a teremből. Az alsó fedélzetre sietett,
hogy kiadj. a szükséges parancsokat, hogy hadba vonuljon és győzzön, ahogy toronihoz illik -
tartozott ennyivel a tegnapnak, az élőknek és a majdan-születőknek. Tudta, hogy nem
hibázhat; érezte, hogy a Concitator - s talán nem csak ő - a császári lobogó oroszlánjának
vicsorával figyeli minden mozdulatát.
59
15.
Füstcsíkok kígyóztak a Karnelian-birtok főszigete felett, delejtűként mutatva az utat a
révbe igyekvő hajóknak - de senki nem látta hasznukat. Napszállta után tűzfény alapján
tájékozódhattak a közeledők, ám akik észlelték a rőt villódzást, inkább távol maradtak, a
környező zátonyokon túlról lesték és találgatták, kinek kedvez a hadiszerencse.
A trónörökös érkezését követő éjszaka, az Intések Éjjele keserves küzdelem nyitánya
volt. Noha Tharr papjaitól sikerült megszabadulniuk, Antoh és a trónörökös híveit a Tharr
hitére tért nemesi családok, az Ervilek, Leethek és Durisok ezredei fenyegették. A
flottatisztek ingadoztak: a kikötőöblöt vigyázó szkoggok közül csak kettő maradt a rák ollói
közt, a többi vitorlát bontott, s délkeletnek indult a meredek partok mentén. Calyd nem
törődött velük - első számú feladatának a koronaerőd bevételét tekintette. Diadalában szerepet
játszott, hogy a helyőrség elvesztette víztartalékát, de fontos szerep jutott annak a barlang
járatnak is, melyen át Graum maroknyi fegyveresét a külső falak mögé vezette. Elszántságuk
- és Gorduin néhány szemfényvesztő fogása - megtette a magáét: a kagylós lobogót bevonták,
az Antohpapoknak nem kellett mágiához folyamodniuk. A diadal híre futótűzként terjedt,
Calyd zászlaja alá rajonként, századonként érkeztek a városi garnizon és a környező vidék
falanxharcosai. Hajnaltájt a Nagy Ember vizitorai, akik sokáig a lakótoronyban rejtőztek,
tönkretették a mágikus védműveket, majd öngyilkos rohamot intéztek a trónörökös ellen -
Gorduin napok múltán is összerezzent, ha kövön csendülő fém neszét hallotta, pedig neki a
tízből csak kettő jutott.
A harmadik nap komoly csapatmozgásokat hozott: a Berishez - vagy boszorkányához -
hü famíliák visszavonták erőiket a koronaváros közeléből, hogy soraikat rendezve az Antoh-
hitű Giraldáknak és Franiganoknak rontsanak. Karnelian, aki valósággal kicserélődött a
harcban, pár óra alatt átszervezte, ezredek helyett századokba rendezte katonáit, s a várhegy
lejtőjén délnyugatnak, a síkvidék felé indult velük.
Gorduin a derült időben átlátta végre a teljes küzdőteret. A sziget csakugyan olyan volt,
mint valami rák, mely Abaszisz felé oldalazva épp csak megpihen a sekélyesben. Páncéljának
elülső domborulatán várost és várat, peremén kisebb településeket, kikötőket hordozott - a
hátulsó domborulat, az Ervilek uradalma sem lehetett harminc mérföldnél távolabb. A bárd
erődített udvarházak négyszögeire, erdőkre, és szíjkeskeny szántóföldekre látott. Nyugaton, a
Giraldák földjén máris gyújtogatott az ellenség; talán azt remélte, a füst elég szkoggot és
karakkát csal ide ahhoz, hogy Calyd hívei megfutamodjanak.
Karnelian tizennégy századára három ezred várt a lejtő alján, egy negyediknek, mely
mélyen járt a Franigan-erdő fái között, nyilván most küldték az új parancsokat. Vezetőik
járatlanok voltak a gyalogharc fortélyaiban, a terepet azonban jól ismerték, maguk
választották a felállást, s mindkét oldalról erősítésre számíthattak. Gorduin, ahogy
nyílpuskáját tárazta, azért fohászkodott, hogy Calyd megőrizze hidegvérét - nem egy hasonló
helyzetet élt át, sok bátor embert látott már elvérezni düledező falak, sebtében összehányt
rönksáncok tövében.
A következő óra eseményei éppúgy meglepték, mint a Leethek és a Durisok
ezredeskapitányait. A fiú a lapályra érve jobbra fordult, elkerült minden akadályt.
Századonként vetette harcba övéit egy mérföldesre nyúló arcvonal mentén - majd mielőtt
könnyű fegyverzetű portyázóit legázolták, ingatag sorait áttörhették volna, balfordulóba
kezdett. Megszólaltatta a kürtöket: arcvonala egy toroni dáma acélkarmos legyezőjeként nyílt
szét, a zavarodott Durisokra két félfalanx elsöprő erejű támadása zúdult Calyd pedig -
pillanatnyi túlerejét kihasználva - oldalról rontott a Leethekre. Az ellenséges centrum
60
mozgásba lendült, hogy áttörjön a Franigan-erdő felé, portyázói azonban saját

nehézgyalogsága és a félfalanxok lándzsái közé szorultak, megbontva a sorok egységét,
megízleltetve a pokol kínjait azokkal is, akiknek csak a sikolyokat kellett hallaniuk.
A Durisok a kaptató felé hátráltak, Calyd arcvonala kígyóként követte őket, s újra meg
újra a hátukba mart; Gorduin, aki a fiút és az Antoh-papokat védelmezte a számszeríjászoktól,
csak bámult az egymásba olvadó porfelhők láttán. Karnelian kürtjei máris új parancsot
zengtek: a két félfalanx egymást fedezve hátrálni kezdett, teret engedett a Leetheknek, majd
kitért rohamuk útjából. A meglóduló ék saját erősítését zilálta szét, s mire az
ezredeskapitányok rádöbbentek, mi történt, maguk is visszaszorultak az erdő fái közé. A
Franigan-portyázók nyílzáport nyílzápor után zúdítottak a kavargó tömegre, s a birtokot
északdéli irányban átszelő vízmosásba kergették őket. Százak dobálták el fegyvereiket, s
lekuporodva a trónörökös irgalmát kérték; a tisztek egy része a vízmosás kövekkel elzárt déli
végében fejezte be életét, mások kivergődtek és szétfutottak - Gorduin sejtette, hamarosan
visszatérnek, hogy a győztesnek ajánlják kardjukat.
Calyd időközben összecsukta a "legyezőt", egyesítette a két félfalanxot, s felszámolta az
ellenállás megmaradt gócait is. Háromszáz embert veszített, de háromszor ennyi foglyot ejtett,
s hasonló ütemben nőtt seregének létszáma is; alkonyattájt, mikor az Ervilek két ezrede
felbukkant, már hasonló erőket állíthatott szembe velük. Visszavert egy támadást, csapatainak
felét Tagor Franigan pálcája alatt a Giraldák megsegítésére küldte, majd erődített állásokba
vonult vén szövetségesének udvarháza körül.
Az éjszaka folyamán csapatai tovább gyarapodtak: Ibad Durist, a kőfejtők
haszonbérlőjét saját tisztjei fogták le, s embereik hűségével együtt a trónörökösnek ajánlották.
Beszámoltak a Leeth-család ingadozásáról, az Ervilek készülődéséről, s azokról a sötét
kámzsás alakokról is, akiket valamely mágikus tudomány beavatottjainak véltek. Hogy
kifélék-mifélék valójában, csak Éjközép után derült ki: az Ervilek előrenyomuló ékeit egy-egy
tűzvarázsló kísérte. Nem azokat az iskolaformákat használták, melyeket a bárd Ordanban,
Sogron szent városában látott; fogásaik határozottan támadó jellegűek voltak, s nehéz
pillanatokat okoztak az Antoh-papoknak, akik szakrális hatalmuk javát a lángok
megfékezésére, a sebesültek kínjainak enyhítésére fordították. Az Ervilek négyszer indultak
rohamra a tüzek fényében, ám a védők elszántságát hajnalig sem sikerült megtörniük. Az
északi oldalon már-már elérték a kikötőt, Franigan szkoggjai azonban tűzzel viszonozták a
sogroniták tüzét, és pirkadatra kiűzték őket a fák közül.
A negyedik nap hajnalán Gorduinnak sikerült megközelítenie és lelőnie a kámzsások
egyikét. A többi visszahúzódott, s nem is mutatkozott többé; nyilván az erejüket gyűjtögették,
hogy lángvihart zúdítsanak az udvarházra, Antoh papjai azonban megelőzték őket. Szelet
kavartak, záporral verették végig a környéket, majd egyikük élete árán Vízurat idéztek meg.
Az Ervilek hatodik rohama összeomlott, Karnelian ellentámadása az erdőn túlra vetette vissza
rendezetlen tömegüket. A Vízúr rátalált a sogroniták búvóhelyére, és magával együtt velük is
végzett: a holtakat sodró áradat útját tövestől kifordult bokrok és fák, vértől vöröslő sziklák
jelezték. Tagor Franigan Giralda-portyázókkal megerősített századai épp idejében érkeztek,
hogy elvágják a menekülők útját; az Ervilek kora délutánig vergődtek a halálos szorításban,
majd - miután tisztjeik zöme elesett vagy súlyos sebet kapott - beszüntették az ellenállást.
Mire a zivatar elvonult, Calyd a sziget nagyobbik felét már a magáénak mondhatta: a siker
nyelvén azok is értettek, akikhez nem ért el a hit és a kötelesség szava Alkonyatig a flotta
tucatnyi szkoggja tért meg a kikötőkbe, parancsnokaik hűséget esküdtek a trónörökösnek, aki
a megtisztított partszakaszok biztosítására rendelte őket. Ahogy a vörös hold felragyogott,
csend borult a vidékre. Az őrt álló falanxharcosok tisztán hallották a kiáltásokat és a
61
fegyvercsörgést a zátonyon túl horgonyzó hajók fedélzetén. A csatazaj csak az Éjközép utáni
első órában ült el; egy-egy szkogg lángolt, a többin a Dicsőség, Antoh-ot énekelték.
Calyd pihenőt rendelt csapatainak. Az éjszakát az udvarházban töltötte; parancsokat
küldött szét, tiszteket nevezett ki, és jó darabig tárgyalt a vén Franigannel, akinek két fia
veszett oda a Nagy Ember hadjárataiban, egyetlen unokája, Grengor pedig karon ülő gyermek
volt még, mikor anyját elragadták a Tharr-papok. Gorduin, aki jobb híján a tüzet őrizte,
hallgatott; már nem csodálkozott, hogy a halász, aki tőrét Beris mellébe döfte, megmenekült
üldözőitől. .
Karnelian hajnaltájt tért vissza a tűzhöz. Kortyolt a hallevesből, amit Graum kerített
valahonnét; esztendőkkel látszott idősebbnek, mint a gallo orrában, azon az alig egy héttel
korábbi éj szakán.
- Az öreg elmondta, amit az emberektől hallott - mormolta. - Többen látni vélték, hogy
az ellentámadás alatt... a fivérem harcol mellettem.
Gorduin bólintott; túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy tagadjon vagy magyarázkodjék.
- Hogyan? - firtatta Calyd.
- Mi bárdok rendelkezünk a képességgel, hogy a külsőnket egy időre... megváltoztassuk.
Nem úgy, mint a boszorkányok; amit teszünk, nem egyéb a fények játékánál, de olykor... - az
ilanori mosolygott - ...nagyon hatásos lehet. Hogy mi vitt rá, ne kérdezd; ahogy a felfordulást
bámultam, eszembe jutott, amit kikötés előtt mondtál, és...
- Győztünk - mondta Calyd, és a vállára tette a kezét. - Együtt győztünk, nem számít
semmi más. Csak azt bánom, hogy nem láthattam. - Várt. - Megteszed holnap is?
- Ha kívánod, igen.
- Bolondok vagytok - dünnyögte Graum, aki a sarokban bajlódott a bárd nyílpuskájával.
- Mi a nyavalyát reméltek ettől?
- Belenyugvást - sóhajtott Gorduin, ahogy a szalmazsákra heveredett.
- Igazságot - suttogta a köpenyébe burkolózó Calyd Karnelian.
A Karnelian-fiúk visszatértének és sikereinek híre futótűzként terjedt: a koronaerődbe a
Szigetbirtok minden zugából küldöttek érkeztek, a szkoggok sorra tértek meg, hogy
posztjukon megerősített – vagy frissen kinevezett - tisztjeikkel tüstént tovább vitorlázzanak, s
eljuttassák Leeth admirálishoz a béke üzenetét.
Míg Beren az Ervil-uradalom megtisztítását irányította, Calyd - akinek serege immár
nyolcezer főt számlált - tanácskozásra . hívta a harcban behódolt nemeseket. Egyezségi
ajánlata oly kedvező volt, amilyen győztesé csak lehet; sikerült elérnie, hogy sunyító ebek
helyett emberekhez szólhasson. Beszámolt a Beren elleni merényletről, a kancellár és a
boszorkány haláláról, reményét fejezte ki, hogy a flotta parancsnoka mielőbb hazatér, s
övéivel is elfogadtatja a sors rendelését. Szavainak higgadt bölcsessége elismerést, fivérének
jól időzített felbukkanása üdvrivalgást hozott. Az Ervilek új családfője vele együtt jelent meg
a tanácsban, hogy fejét pálca alá hajtsa - hűségesküjével a Leethek szkoggjai valamennyi
kikötőből kiszorultak. Bár a kagylós lobogót még nem vonták be, felhagytak az ellenségeske-
déssel, kerülték a szállító- és futárhajókat.
Vermini ennek ellenére óvatos maradt: gallója csak a sötétség leple alatt hagyta el
búvóhelyét, hogy a koronaerőd öblébe merészkedjék. Szabadjára engedte "számadóit";
Gorduin elégedetten figyelte, hogyan lelik meg és hatástalaníttják e kétlábú ragadozók Beris
híveinek utolsó csapdáit is. -Az erőd mágikus védműve valódi szakértőket kívánt, de a bárd
úgy sejtette, néhány nap múlva ezekből sem lesz hiány. Vállát ólomsúllyal húzta a fáradtság -
kisebb-nagyobb szünetekkel két napig játszotta a diplomatát Beren alakjában -, de mikor
Vermini egy palack predocit bűvölt elő a köpenye alól, nem mondott nemet.
62
Az ürességtői kongó trónteremben telepedtek le, csatlakozott hozzájuk Calyd, sőt

Graum is - az ősz kalmár ezúttal nem emelt kifogást személye ellen. Ittak, aztán összenéztek a
Nagy Ember kőasztala felett; úgy tűnt, esztendők munkája sem .lesz elég, hogy élet költözzön
e falak közé.
- Egy szkúnon mintha a Mordak-zászlót láttam volna - dünnyögte Vermini. - Tényleg
üzent az a kujon, vagy csak a képzeletem játszott velem?
- Levelet kaptam tőle - mosolygott a fiú. - Dul Mordak, Abaszisz harmadik
tartományának hercegkapitánya barátságáról és támogatásáról biztosítja az ifjú Karneliant, a
partmenti szigetek urát, és sajnálatát fejezi ki a kellemetlenségekért, melyek a hazavezető
úton érték. - Elhúzta a száját. - Pompás iromány, meg kell hagyni; egy szó változtatás nélkül
küldhetné el az utódomnak is!
- Ő az első, aki jelentkezik? - kérdezte Gorduin.
- Mindig ő az első - legyintett Vermini. - A Mordakok híresek arról, hogy megérzik, ha
fordul a szél. Ittak, töltöttek és ittak megint; a trónterem nem vált otthonosabbá, de ahogy
múlt az idő, mind kevésbé bánták.
- Még pár nap, és vége - sóhajtott Calyd. - Ha kiegyezem a Leethekkel, a semleges
hercegkapitányoknak nem kell többé a széljárás miatt aggódniuk.
- Még pár nap, és erős leszel - közölte Gorduin. Csak idő kérdése, hogy a kalandozók
megjelenjenek. Sorban állnak majd az ajtód előtt; annyit fogadsz fel közülük, amennyit
akarsz, és ha jól választasz, egy darabig Torontól is nyugtod lehet.
- Ilyen egyszerű lenne?
- Még egyszerűbb.
Fémcsörgés közeledett a folyosón, olajlámpások fénye csillant. a falanxharcosok ütött-
kopott mellvértjén és karvasain. Odakint maradtak, csak ifjú századosuk merészkedett a
trónterembe; a Franigan birtokon vívott csata hőse volt, nem ijedt meg a saját árnyékától,
most mégis bizonytalannak látszott.
- Az őrjárat két idegent talált a parton, sire - mondta. - Azt állítják, nem csónakon, nem
Kapun jöttek, hanem repülve. Megmutatták, ami a masinájukból maradt. Kialudt a tüze,
aszongyák. Páran látták, ahogy a felhők alá bukik, lefelé kereng, mint a sirály... aztán
szétesik. A váza is olyan, mint a madaraké, a tollai fémbül valók.
- Mit beszélsz?
A százados tanácstalanul vállat vont.
- A fickók aszongyák, a híred már Kahréig ér, sire. Mérnök és metallurgus mind a kettő;
azért utaztak ekkorát, hogy a szolgálatodba lépjenek. - Körülpillantott, mint aki segítséget vár,
aztán kibökte: - Úgy hallották, kancellárt és más efféléket keresel.
- Az első fecskék - mosolygott Gorduin, s kupáját a döbbent csendben Calydéhoz
koccantotta.
63
16.
Hajnaltájt botorkált vissza a kőfülkébe, melyet hálóhelyül választott. Megszabadult
csizmájától és fegyverövétől, végighevert a kemény derékaljon, aludt - és álmodott.
Álmában Beren Karnelian volt, a fűzek árnyékában fekve bámulta a lassan sötétülő
eget. Aztán eljött a pillanat, mikor abból a nagy, ünnepélyes feketeségből érte nyúlt valami, és
magával ragadta. Távolodott a félelemtől, a köves folyóparttól, a férfitól, akit elvesztett, és aki
elvesztette őt. Már nem emelkedett, hanem zuhant. Zuhant az égbolt sötét vizeibe, s közben
megváltozott: emberből gondolat lett, gondolatból emlék, utóbb annyi sem. Zarándokútra
indult az idő tengerén, de mert senki és semmi volt, nem foglalkoztatta, mit talál, ha a
számára rendelt helyre ér.
A bárd szemhéja megrebbent.
Álmában Beris Karnelian volt, átdöfött tüdővel zihált kagylóselyem huzatú vánkosai
közt. Elhomályosuló szemei Vyllirisre néztek: a boszorkány alakja fekete folt a kőszürke
háttér előtt. Látta, ahogy a hosszú ujjú kéz megemelkedik, végigsimít a homlokán - aztán a
körmök végigszántottak az arcán, az állán; hosszú sebeket téptek a nyakán, végül elrabolták
tőle a világosságot is; sikoltania kellett volna, erejéből azonban csak hörgésre futotta, mielőtt
minden kihunyt. Vesztesként távozott az élők sorából, de ugyanabba a közönyös
határtalanságba olvadt át, mint Beren, mint a testőrök s az ősz kardforgató a Vadvíz
gázlójánál - abba a határtalanságba, ami napjai fogytával minden teremtett lényre vár.
Napfény aranyló négyszöge vetült a derékaljra. Gorduin, ha látni nem is látta, lezárt
szemhéján át érezte melegét, és...
...és álmában önmaga volt, aggastyánként hevert apja körházának alacsony mennyezetű
szobájában, ugyanabban a szobában, ahol az anyját meghalni látta. A padlatot napsugarak
csíkozták, odakintről az élet zsongása hallatszott, a vaskos tölgyajtó zárjában azonban
elfordult már a kulcs. Elfordult újra meg újra, olyan zajjal, ahogy rögök dobbannak a kopor-
sófedélen; a vénség, aki hajdan kalandozó volt, egyedül maradt. Aztán fellebbent a fátyol,
ahogyan fellebbent az anyja, az apja, barátai és ellenségei előtt is - de ami a túloldalon várta,
nem Syra, nem Brish, nem szerető vagy társ volt, csak a sötét vizű határtalanság, melyben
emlék és gondolat a fájdalommal együtt enyészik el.
Gorduin felnyögött, szája körül görcsösen feszültek az izmok. A rettegés kitaszította a
maga teremtette jövőből, vissza a vágyak, szenvedélyek és benyomások káoszába, megtörtént
és elmúlt dolgok árnyképei közé. Korlátokon fordult át, nyílpuskáját markolva falakhoz
lapult, kardot húzott és tőrt hajított, néma sokaság előtt pengetett ősi dallamot. A láthatáron
Torof Miigan hajói úsztak, az alkonyi felhőkből kahrei csodamasinák vitorláztak alá, aztán... -
Ébredj, ember!
Egy rándulással minden szertefoszlott. A bárd felriadt, hunyorogva nézett a fölé hajoló
goblinra, aki egyre rázogatta a vállát.
- Ébredj ! - sziszegte. - Menegle szerelmére, mozdulj már!
Gorduin felült. Szédelegve bámulta saját kezét megkönnyebbült, hogy nem a törékeny,
kék erekkel átszőtt förtelmet látja a helyén.
- Itt vagyok - nyögte. - Élek.
- Ki hinné? - Graum összerezzent a süvöltésre, amit tompa kondulás követett; a
lakótorony falai egy közeli becsapódás dörejét visszhangozták. - Calydnak szüksége van rád...
esetleg a fivérére... bár egy tucat katapultnak biztosan nagyobb hasznát látná.
64
Újabb döndülés visszhangja gördült végig a folyosón, odafentről tetőcserepek hullottak.

Gorduin feltápászkodott, és az ablakhoz botorkált. Amit látott, igazában nem lepte meg, torka
mégis elszorult a csalódottságtól.
A külső kikötőben féloldalra dőlve lángolt két kisebb hadihajó, a szélborzolta vízen
apró pontok voltak csupán a közelebbi földnyelv felé úszó emberek. Füst homályosította el a
napot; függönyén túl, a zátonysoron azonban innen hatalmas árny derengett, s a bárd szeme
láttára ismét tüzet okádott a koronaerődre.
A Sárkányszáj megérkezett.
Calyd Karnelian a trónterem ablakánál állt, s tehetetlenül nézte a belső öbölre, a
meredek partoldalban lapuló házakra és a lakótoronyra hulló zöld csillagokat. Papjai és
katonái a sziget békéjét felügyelték, katapultjai és tűzköpői zömét a partvédő csapatokra bízta,
hajóit szétküldte a négy égtáj felé; először, de nem utoljára hibázott, mikor hinni akart az okos
önérdek békéjében.
Helyzete szilárdnak, a további vérontás elkerülhetőnek látszott - s az is volt, egészen
mostanáig. Az admirális, mikor a harc folytatása mellett döntött, nem csak a Leetheknek
üzent. Calyd tudta, hogy az ingadozókból újra ellenségek, a csatlósokból ingadozók lesznek, s
hogy a szövetségesek türelme sem tart örökké, ha a hűség adóját szeretteik vérével kell
megfizetniük. Arra gondolt, hogy voltaképp máris vereséget szenvedett. Nem csatában
kényszerítik térdre, ó nem; a meggyőződését fordítják ellene, hogy ne legyen választása -
hogy harc nélkül kelljen megadnia magát.
A második, s alighanem végzetes hibát fájlalta jobban: tudott a Sárkányszáj
közeledtéről. Alig egy órával azután, hogy a társaság feloszlott, s a kahrei mérnökök is
elvonultak, hogy kialudják magukat, visszatért egy futárhajó. Felépítményét katapultokkal
zúzták szét, legénységének fele holtan vagy sebesülten hevert - Leeth ezt a választ küldte az
üzenetre. A fiú azt hitte, saját birtoka felé fordul majd, ahogy a helyében minden szigeti
nemes tette volna. Előkészületeket tett a fogadására: két ezredet indított útnak, a koronaerőd
utolsó két katapultjaival szerelte fel őket, melléjük adta utolsó két pihent papját, aztán csak
várt - s tévedéséért máris számos ártatlannak kellett lakolnia.
"Jó stratéga vagy" - mondogatta akadémiai kiképzője, a vén ezredeskapitány -, "de
háborút csak érzelmek nélkül nyerhetsz!"
Calyd elhúzta a száját. Üzent a partvédő rajok parancsnokainak, de nem remélt csodát a
felbukkanásuktól: elkéstek a beavatkozással. Nyílt vízen, fürgeségüket kihasználva
megbéníthatták, talán el is süllyeszthették volna a zászlóshajót - az öbölben azonban csak a
tűzerő számít, s egy uralkodó, nem követelhet övéitől hiábavaló áldozatot.
Az ajtónállók karvasa megcsörrent, ahogy a lándzsák súlyba lendültek; a bárd, a goblin
és néhány tiszt érkezett. Odalentről kiáltozás, futó lábak dobogása hallatszott: a palotaőrség
katonái küzdöttek a belső udvaron támadt tűzzel.
- Mióta tart? - kérdezte Gorduin.
- Egy fertályórája. Mióta a két szkúnnal végzett, Leeth a várost és az erődöt lövi; így
üzen, hogy nem tanácsos újabb hajókat küldenem ellene.
- Hány kell, hogy elintézhesd?
- Száz is kevés lenne - ingatta fejét Karnelian. Olyan helyet választott, ahonnét tűz alatt
tarthatja az öböl bejáratát. Ő admirális, én gyalogos . vagyok; semmi esélyem ellene.
- Mi a nyavalyát akar? - firtatta Graum.
- Felfordulást - dünnyögte a bárd. - Rémületet. Zendülést. - Calydra pillantott. - Mihez
fogsz most? - Nincs mit tennem - mondta a fiú. - Nem követel
hetek lehetetlent az embereimtől. Leethnek nem sietős a dolga; hónapokig a nyakunkon
maradhat, ha végigrabolja a környező szigeteket. - Kibámult az ablakon, szemében a füstből
65
kivágódó zöld csillagok fénye tükröződött. - Senki sem ismeri úgy a nehezen hajózható
vizeket, mint ő. Ügyel majd rá, hogy ne férjünk hozzá; egyesével, kettesével intézi el a
szkoggjaimat. A birtok népe védelmet vár tőlem. Ha gyengének mutatkozom, végem - de
nincs bocsánat ama sem, ha ezernyi életet áldozok egyetlen ember miatt.
- Üzent már? Előállt a feltételeivel?
- Nem hiszem, hogy feltételeket támaszt - mormolta Calyd. - Mindössze annyit akar,
hogy a hercegkapitány, bárki legyen is, lemondjon a trónról a javára. - A nagykirály sosem
egyezne bele.
- Már beleegyezett - sóhajtott a fiú. - Attól a pillanattól fogva sejtettem, hogy Leeth
megtámadta a futárhajót, és mikor a saját kikötője helyett ide indult, nem maradtak kétségeim.
Az Abasziszi Bulla kimondja: ha egy kormányzói dinasztiának magva szakad, a nagykirály a
rangban soron következő helyi családból jelöl új uralkodót. Leeth ősapja a hagyomány szerint
az első szigeti Karnelian, Oren kormányosa volt. Magától értetődő választás lenne, ha Beren
halála kitudódna, én pedig... félreállnék az útból.
Gorduin a zászlóshajóra bámult.
- Otlokir irányítja az admirálist?
- Talán mindig is ő irányította. Leeth Ifinben nevelkedett, akárcsak mi, a rangját, a
címeit az udvarnak köszönheti. Rettegett a Nagy Embertől, de az örököseit nem tartja komoly
ellenfélnek. Ismer bennünket; tudja, hogy nincs választásunk.
A következő találat a külső falat érte. A döndülést mindannyian a csontjaikban érezték,
a szikrák a nyitott ablakon át a kőpadlóra záporoztak. Karnelian hátrahúzódott, a tisztek és
katonák arcát fürkészte. Dühükbe máris aggodalom vegyült: sokuk családja a városban, a
partmenti halászfalvakban élt.
- Időt nyerünk - lépett hozzá a bárd. - Tárgyalni fogunk, Calyd. Kitartunk, míg a
kalandozók megérkeznek, míg akad egy varázsló, aki...
- Sire! - kiáltotta a fiatal százados az ablak mellől. - Nézd!
Valamennyien odagyűltek, némán figyelték a három szkoggból álló rajt, mely
váratlanul, az érvényes parancs ellenére vitorlázott be az öbölbe.
- Őrültek - sziszegte Graum. - Menegle elvette az eszüket!
- Nem - dünnyögte Karnelian. - Másról van szó, goblin uram, bár a te változatodnak
jobban örülnék.
A Sárkányszáj tatárbocán kibomlott és megfeszült egy zászló; Gorduin ilyen távolságból
is felismerte rajta a nagykirály színeit.
- Világos beszéd - sóhajtott. - Vajon azonnali választ vár rá?
Calyd rezzenéstelen arccal figyelt; csak a bárd láthatta, hogy kezei ökölbe szorulnak.
- Már meg is kapta.
Az öbölbe merészkedett szkoggok lassan leengedték a Karnelian-lobogót.
A Sárkányszáj kora délután szüntette be a tüzelést: A flotta ingadozó parancsnokai
ekkorra már az admirálishoz pártoltak, a kikötő bejáratát hat szkogg zárta el, s hír érkezett az
első szárazföldi összecsapásról is: Leeth lándzsások támadtak a birtokhatárt vigyázó
félfalanxra. Rohamukat visszaverték, a legyőzött családok azonban elértették a jelzést; az
Ervilek és Durisok zendülése idő kérdése volt csupán.
- Alábecsültem az öreg Otlokirt - mormolta a fiú. - Bebizonyítja, hogy a Karnelian-
utódok alkalmatlanok az uralkodásra, a saját bábját ülteti trónra helyettük - s mindezt az
egység látszatáért, ami csak arra elegendő, hogy a Toronnal kötött Concordia egy-egy "igen"-
jét "talán"-ra cserélje! - Gorduinra pillantott, aki a kőasztal sarkán ülve figyelte a jövés-
menést. `Legyőztek, barátom, de nem látom okát, hogy osztozz kudarcomban. Amit vállaltál,
66
elvégezted; menj, amíg még lehet! Vidd magaddal, amit Berenből őrzöl, emlékezz jó szívvel
mindkettőnkre szolgálataidra nincs szükség többé.
- Az imént barátodnak neveztél - dünnyögte a bárd. - Miért beszélsz úgy, mintha az
alattvalód volnék? Nem akarom, hogy megöljenek.
- Még nem szálltak partra - próbálkozott Gorduin. - Még nem törtek meg. Adj időt a
kalandozóknak, hogy...
- Ami következik, nem kalandozóknak való. Ha hírét veszik a fordulatnak, ők is így
látják majd.
- A kahreiek más véleményen vannak. órák óta dolgoznak odalent, hogy legalább egy
működő katapultod legyen.
- Bolondok - mormolta a fiú. - Akárcsak én.
Calyd a bárd szeme közé nézett, aztán, ahogy a karvasak ismét megcsörrentek, az ajtó
felé fordult. Orkabőr ujjasú, szélcserzette képű tengerésztiszt lépett be - nyilván csónakkal ért
partot, és a koronaerőd északkeleti faláról lógó "futárkötélen" kúszott fel. Most ott állt az
asztal mellett; annak ellenére, hogy haja nedvesen tapadt a homlokához, csizmája pedig
sóvirágtól fehérlett, sok mindennek látszott, csak épp legyőzöttnek nem.
- Sire...
Gorduin elvonult onnét, hogy Karnelian meghallgathassa a jelentést. Az ablakhoz sétált,
a hajókat, a házakat, a város felől szállongó füstöt nézte; fogalma sem volt, mit tehetne azon
kívül, amit Calyd tanácsolt neki.
- Fura egy kölyök ez - dünnyögte a mellé sodródó Graum. - Fel akarja adni a játszmát?
A bárd bólintott.
- Azt reméli, ha Leeth trónra kerül, a szigetlakókat békén hagyják.
- Ostobaság - fintorgott a goblin. - Mennyivel jobb a gyorsnál a lassú halál?
- Calyd úgy érzi, tartozik ezeknek az embereknek. Nem mer az apja módszereihez
nyúlni - pedig nem politikusnak, csak uralkodónak és embernek volt hitvány az öreg.
- Bezzeg az ágya! - sóhajtott Graum. - Meneglei érzés aludni benne. Ha nem lenne
ekkora, magammal vinném.
- Hová?
- Ahová megyünk - suttogta a goblin. - Lefogadom, hogy a derék szigetiek jobban
félnek a tűzesőtől, mint a lelkiismeretüktől; bármit tettünk értük, az urukkal együtt minket is
az admirális kezére adnak. - Körülpillantott. - A feladat oroszlánrészét teljesítettük, nem?
Ideje odébbállnunk.
- Calyd ugyanígy gondolja. A goblin vigyorgott.
- Remélni se mertem, hogy ilyen életrevaló. Szólj neki, hogy nyelje le a drágaköveket,
vegyen fel valami egyszerűbbet, és legyen hajnal előtt a homokos parton - a többit nyugodtan
rám bízhatod!
- Azt mondja, nekünk kell mennünk - világosította fel Gorduin. - Mit forgatsz a
fejedben?
- A gorviki gallo még mindig a zátonyok közt bujkál. Éjszaka kiúszom érte, kerülünk
egy nagyot, aztán felveszünk téged. Reggelre olyan messze járunk, ameddig ezek el se látnak.
- Graum homlokráncolva hajolt közelebb. - Nem tudnád mégis meggyőzni a kölyköt?
Vermini fiának lenni nem utolsó mulatság, a lánya meg igazán...
- Egy pillanat - mormolta a bárd. - Te képes vagy kiúsznia zátonyokig?
- Ha az életem múlik rajta, akár Anvariáig is. Tengerész voltam, nem emlékszel?
Gorduin hallgatott, az állát dörzsölgette. Mesterei arra tanították, hogy egy-egy váratlan
tényező meghiúsíthatja a leggondosabban kimunkált terveket is ilyen tervel most csak az
ellenség rendelkezett, s egyszeriben nyilvánvalóvá vált, hogyan okozhat meglepetést nekik.
67
Mindketten összerezzentek Calyd örömtelen kacajára. Graum nagyot szusszant -

gondolatban nyilván a víz alatt j árt már.
- Narad és Adún nevére, ezt hallanotok kell! - A fiú intett, majd a tengerésztiszthez
fordult megint. - Ismételd, kapitány!
- Toroniak - fújt a bőrmellényes. - Tíz hajóból álló raj észak-északnyugatra, a parttól
legfeljebb húsz mérföldnyire. Közepes és nehéz karakkák tűzköpőkkel, katapultokkal. A
merülésükből ítélve csapatokat szállítanak. Déltájban észleltük őket. Én jártam a legközelebb,
az én szkoggom a legkönnyebb - úgy döntöttem, megbizonyosodom a szándékaik felől. Az
oldalamat csak ketten fedezték, a toroniak mégsem támadtak ránk. Az élen haladó
zászlójeleket adott. Hatan-nyolcan látták rajtam kívül, a papunk szórul-szóra írta le, nem
hinném, hogy tévednénk, de... - Karnelianra sandított, aki még mindig jobbjában tartotta az
ázott pergamendarabot.
- Ő császári felsége Aspigis nevű hadihajójának parancsnoka, Parhan yd-Rador üdvözli
a Szigetbirtok urát - olvasta Calyd. - Ő császári felsége megérti, és minden erejével támogatja
harcodat. Concordiát kínál életed fogytáig, véreidnek pedig örök időkre, míg Új-Kyria áll,
míg az égen két hold ragyog. Ha igényt tartasz a segítségre, üzenj a zászlók nyelvén... -
Felnevetett megint, s a kőasztalra hajította a pergament. - A Birodalom nagyjai
megváltoztatták döntésüket. Ha egy engedetlen hercegkapitány és egy hatalmasabb Abaszisz
között kell választaniuk, mellettem döntenek. Mintha Beren és Vylliris sosem létezett volna!
- A politikájuk nem ismer arcokat, csak érdekeket - mormolta Gorduin. - Ha le akarnak
kötelezni, a legjobb alkalmat választották. Meghívhatod őket az asztalodhoz, de...
- ...de biztosra vehetem, hogy többé nem állnak fel onnét - bólintott Karnelian. -
Ismerem a Concordiáikat. Az apámé kis híján tönkretette a családot, és úgy tudom, a
nagykirálynak sem telik sok öröme a magáéban. - Felsóhajtott. - Hány hajónk maradt az
északnyugati oldalon, kapitány?
- Hat, sire. A többi az admirálishoz állt.
- Vagyis ha a karakkák jönni akarnak, nem állíthatjuk meg őket - mormolta Calyd. -
Térj vissza, és jelezd ennek a Parhannak, hogy tartsa a pozícióját, míg mást nem kérek tőle,
aztán húzd szét a rajvonaladat úgy, hogy lásd, és továbbíthasd neki, ha valóban üzenek! A
környező szigetekről visszatérő hajók felett is te rendelkezel - a parancsnokaik zömmel újak,
engedelmeskedni fognak neked. - Kezdett feltámadni benne a tűz, ami a várhegy lejtőjén és a
Franigan-erdőben győzelemre segítette. - Ha kitartunk, Leeth talán elhagyja a kikötőt, hogy
szembenézzen a toroniakkal. Ha nem... nos, akkor én támadok nekik.
A ritkuló hajú tengerésztiszt a szemébe nézett. Megértette.
- Jó halál - hümmentett. - Veled leszek, sire.
Az érzékeny fülű Graum hallotta meg elsőként a zajt. Megrántotta a szólni készülő
Gorduin ingujját, de nem kellett magyarázkodnia: már az őrök is felneszeltek, s ösztönösen
szorosabbra zárták alakzatukat. A belső udvarról kiáltozás, ütemes duhogás hallatszott; s még
valami, amiben a bárd a feldühödött tömeg morajára ismert.
- Nézz utána, mi történik - fordult Karnelian a fiatal századoshoz. - És adj illő kíséretet a
kapitány mellé: e pillanattól ő a flotta parancsnoka.
A bőrmellényes főhajtással búcsúzott, s egyenes derékkal távozott a fiatalember oldalán.
Gorduin az asztalhoz lépett, kiválasztott egy narancsot a gyümölcstálról, és tőre hegyére tűzte.
Tudta, hogy szorítja az idő: Calyd megtalálta a kedvére való kiutat, a jó halált, melyre minden
katonaember áhítozik, s mely a hősköltemények komor fenségét kölcsönzi a befejezetlen
küzdelmeknek is.
- Graum!
68
A lábnyi magas fickó mellette termett; remélte, a friss hírek csak siettetik a rég esedékes
távozást.
- Egy rakás pénzt ígértem neked, igaz?
- Többet - mormolta gyanakodva a goblin. - Talán meggondoltad magad?
- Épp ellenkezőleg. Megtoldom az ajánlatot a lovammal.
- Kedves tőled. Elárulnád, mit kezdjek vele?
- Eladhatod egy kisebb vagyonért. Ha szerencséd van, akár többször is: tíz esetből
nyolcszor megtalálja a hazavezető utat.
- Pazar - dünnyögte Graum, de gyanakvása nem hagyott alább. - És mit kérsz cserébe?
- Hogy kiússz a zátonyokhoz. A goblin szeme felcsillant.
- Az éjjel?
- Hamarabb. Ha szólok, elindulsz, átadsz egy üzenetet Vermininek, aztán meglapulsz, és
hallgatod a gorviki adomákat - ennyi az egész.
- Miféle üzenet az, ami egy puccos lovat ér?
- Később, Graum, később! - sziszegte a bárd: Végy fel valami egyszerűbbet, és várj a
szobámban; megyek, amint lehet, hogy megbeszéljük a többit.
A goblin a homlokát ráncolta.
- Az utolsó húzás?
- A legutolsó.
- Ajánlom, hogy igaz legyen - fintorgott Graum, de engedelmeskedett; fürgén, szinte
észrevétlenül surrant ki az őrök között.
Calyd századosa röviddel ezután tért vissza. Feldúltnak látszott. Katonái kékbe öltözött,
nyurga polgárt kísértek, aki a gyakorlott udvaroncok magabiztosságával szaporázta lépteit, ám
a trónterem küszöbén megálljt parancsoltak neki a keresztbe zuhanó lándzsák. A százados
megfordult, a szeme közé nézett - s még az ajtót is becsapta előtte, mielőtt urához sietett.
- Heikar Kapelyuk, a koronaváros pénzkölcsönzőinek szószólója, sire. - jelentette. -
Majd' századmagával jött, bár azok a fickók inkább útonállók, mint uzsorások: tőrt, kardot
látni mindegyiknél. Hangoskodnak, békét követelnek... bármi áron. A megbízott felajánlotta,
hogy közvetít a korona és a flotta között. - Nehezére esett palástolni dühét. - Kapelyuk, a béke
követe! Ismerem a patkányt, ismerjük mindannyian: világéletébe' Ifin szekerit tolta. Apád
elmúlta óta nem járt Tharr-ünnepen, de mindenki tudja, hogy az elrabolt asszonyok
némelyike... az ő házába' halt meg. Összejátszik az admirálissal: bujtogatja az eszteleneket,
zsoldosokat csődít ide, és népet meg köznyugalmat emleget a beste! Megengeded, hogy vasra
veressem?
- Nem sokra mennénk vele - mélázott Calyd, aztán a bárdra pillantott. - A jelek szerint
Leeth is hírét vette a toroniak érkezésének. Az ölebe azért jön, hogy megfenyegessen - hogy
döntésre bírjon, mielőtt az erőviszonyok megváltoznak. Ha fellázítja a várost... - Megrázta
fejét. - Nem. Holnap hajnalban véget vetek ennek az őrületnek.
- Nem kell tengerre szállnod, hogy megtehesd dünnyögte Gorduin. - Elég, ha szabad
kezet adsz nekem.
Karnelian felvonta szemöldökét. Arckifejezése dacos volt, hitetlenkedő; gondolatban
máris végső csatáját vívta, s csak egy hajszál választotta el a győzelemmel felérő vereségtől.
- Harcmezőn állsz - folytatta a bárd. - Minden oldalról ellenség fenyeget. Egy tiszted
elterelő manővert javasol, és csak annyi időt kér, amennyi a mai napból maradt. Ha sikerül a
terve, te folytathatod, akár meg is nyerheted az ütközetet - ha nem, teljesíti óhajodat, eltűnik
az arcvonalból, s te mártír lehetsz.
Calyd a szemébe nézett, hallgatott. Az asztal és a bejárat mellől feszengve figyelték
őket a tisztek.
69
- Éjközépig várok - mondta végül a fiú. - Éjközépig, nem tovább.

Gorduin fellélegzett, az ablak felé fordult. A füstfüggöny mintha ritkult volna, a tenger
felett vörösen izzott a délutáni nap. Nem túl nagy haladék, de néhány verssor - s így az egész
vers - megváltoztatásához talán elegendő.
- Mit vársz tőlem? - kérdezte Calyd csendesen.
- Légy önmagad - felelte a bárd, aztán a tisztekre pillantott. - Túl világos van. Hajtsatok
be minden ablaktáblát, aztán sorakozzatok fel a trónszék körül! Én urunk balján fogok állni,
háttal a fénynek. Szemetek se rezdüljön, ha átveszem a szót, és bármit láttok-hallotok, titok
legyen, vagy elkárhoztok!
A tisztek összenéztek, Calyd tekintetét keresték Gorduint megnyugtatta e néma
hűségnyilatkozat.
- Tegyétek, amit mond! - parancsolta a fiú. Csakhamar félhomály borult a teremre. A
bárd a trónhoz kísérte Karneliant, aztán maga is elfoglalta helyét. A tisztek öltözéküket,
fegyverzetüket ellenőrizték, nagy zajt csaptak, de már nem figyelt rájuk. Szabadjára engedte
energiáit, munkába vette az ablaktáblák résein beszüremlő fényt, s ismét felöltötte Beren
alakját. A keskeny arc komoly volt, a vonások szépségében fenyegetés rejlett: egy ember, akit
érintésével megjelölt, s lassanként saját hasonlatosságára formált a halál. Calyd és tisztjei
némán figyelték, ahogy a bal kézben ezüstfejes bot, az övben aszisz dísztőr jelenik meg. Az
illúzió tökéletes volt, hátborzongató; a sötét szemekben mintha szikrák villantak volna.
- Most már bevezethetitek azt az embert - suttogta Gorduin.
Heikar Kapelyuk sima modorú, választékosan öltözött férfi volt, az a fajta, mely nem
mutatja látható jelét a benne lakozó szenvedélyeknek. Tökéletesen uralta vonásait, s mert úgy
akarta, ábrázata most mélységes aggodalmat tükrözött. Nem egy kalandozót elbolondított
volna, Gorduin azonban Erionban járta ki az alakoskodás iskoláját, s rég elszálltak csikóévei
is; harmadik szemével az uzsorás lelke, e sötét kígyóverem legmélyéig látott, és elborzasztotta
a rothadás csak számára érezhető bűze.
A küldött Calydra koncentrált, élénk színekkel ecsetelte a polgárság szenvedését. A
bárd arra használta a haladékot, hogy álcáját a valóságosság újabb elemeivel ruházza fel. Az
ezüstveretek, a drágakövek most már a napszaknak és a világításnak megfelelően tükrözték a
fényt - Kapelyuk a létezés párhuzamos síkjain vak volt és süket, de nem zárhatta ki, hogy jó
megfigyelő.
- Nem várhatunk, nemesenszületett! - ágált az uzsorás. - Papjaink és harcosaink messze
járnak, a ciszternák üresek; ha a Sárkányszáj holnap újra támad, s a szélirány sem változik,
képtelenek leszünk elfojtani a tüzeket! Adj felhatalmazást a tárgyalásra az admirálissal, s én
kieszközlöm a fegyvernyugvást; elkövetek mindent, hogy a szigetek békéje helyreálljon! -
Felsóhajtott. - Érdemdús apád, akit koronként tanáccsal és kölcsönökkel támogattam,
tisztázatlanul hagyott bizonyos kérdéseket. A Leethek jogállása e kérdések közé tartozik, de
úgy látom, a nézeteltérés még rendezhető. Ha felajánlanám a nevedben, hogy látogatást teszel
a zászlóshajón... -. Összerezzent, ahogy a fiatal százados félig kivonta kardját. - Kérlek,
nemesenszületett! Az admirális tiszt és főrangú személy; Abaszisz bárója, akit a Bulla
személyes biztonságod szavatolására kötelez. Amennyiben hozzájárulsz, tüstént felkeresem,
hogy...
- Pontosan ezt fogod tenni - szólt közbe Gorduin, s féloldalas testtartásban, mintha
csakugyan botra támaszkodna, előrelépett. Nem kellett igazítania vonásain: az emlékezetében
őrzött arc, a halódó fiú arca minden tekintetben megfelelt a célnak. - Visszakotródsz a
gazdádhoz, és közlöd vele, hogy Beris Randal-Cetiehir Karnelian örökösei még egyszer béke-
jobbot nyújtanak neki, mielőtt eltipornák. Elmondod neki, amit urának, Otlokirnak is tudnia
kell: sebeim nem oly súlyosak, mint reméli; a fájdalom erőt ad, hogy jogos bosszúmat
70
beteljesítsem. Ha a báró tárgyalni akar, ám legyen - de neki kell atyánk házába jönnie.
Biztonságát a megbeszélés idejére becsületünkkel szavatoljuk; így legyen!
- Sire - suttogta a kalmár. - Remélni sem mertük, hogy te...
- Ebben nem kételkedem - vágott a szavába Gorduin. - Most menj, adj számot a
hallottakról, szolga! És ne feledd figyelmeztetni acsargó ebeidet: akit távozásod után a
kapunál érünk, halál fia.
A kékbe öltözött férfi arcáról szemvillanásnyi időre lehullt az alázat maszkja.
Pillantásából csak úgy sütött a gyűlölet, de elég volt az ugrásra kész tisztekre tekintenie, hogy
feleszméljen, s új álarcot öltsön: ezúttal beletörődőnek látszott.
- Ahogy óhajtod, síre - dünnyögte. - Továbbítom üzenetedet Leeth bárónak, s remélem,
sikerül megtalálnotok a nép számára legüdvösebb megoldást. Az én istenem áldjon meg
mindkettőtöket a rangotokhoz illő bölcsességgel! - Még egyszer "Berenre" sandított,
odabiccentett Calydnak, aztán elsietett; az ajtó jókora döndüléssel csapódott be mögötte.
Gorduin újrarendezte aurája energiáit, szabad utat engedett a ráhulló fénynek - mire á
százados tüntetően ablakot nyitott, önmaga volt megint. Kimerülten mosolygott; remélte, a
szobájában várakozó Graum hagy neki a toroni pálinkából.
- Mi volt ez? - fordult hozzá Karnelian.
- Tanulság. Százat teszek egy ellen, hogy ennek a féregnek csak annyi híve van,
ahányan a kapuban várják, és ezekből is elveszít párat, mihelyt beszámol a hallottakról.
Beren, a sebzett vad: ez elgondolkodtatja majd a társaságot. Eszükbe juttatja a Nagy Ember
erejét - és a tiédet, amivel az Ervileket és a Durisokat elsöpörted. - Megtörölte verejtékes
homlokát. - Ha rám hallgatsz, mielőbb kivégezteted Kapelyukot. Pondrónak látszik, de kobra
a javából; amíg él, sosem lesz nyugtod tőle.
- Gondolod, hogy lesz alkalmam rá?
- Hinni a túlélésben - mormolta a bárd. - Ez a játék lényege, emlékszel?
- Játék - visszhangozta Calyd. Az admirálissal is játszani akarsz?
- Nem. Őt olyasvalakivel hozom össze, akinek sokkal nyomósabb érvei vannak.
Calyd felemelkedett trónjáról, az ablakhoz ment, lepillantott az öbölben gyülekező
hajókra.
- Magad mondtad, hogy csak egy varázsló segíthet rajtunk. . - Mire Leeth elhatározza
magát, és partra száll, itt lesz ő is.
- Egy varázsló?
- Jobb annál - közölte Gorduin. - Északi diplomata.
71
17.
Parhan kapitány az Aspigis hídján állva kémlelte a célt, mely épp hogy látható volt a
szállongó vízpor függönyén túl. Tovább erősödött a szél, a vitorlák festett griffjei kitárták
szárnyukat, a deszkákat eláztatta a felvágódó tajték, a tűzköpők őrlángja azonban tovább
lobogott a karakkák orr- és tatbástyáján. A toroni raj egységei lassan köröztek; a Szigetbirtok
partjaitól öt-hat mérföld, a vonalba fejlődött szkoggoktól olykor csak pár kötélhossz válasz-
totta el őket.
Parhan most azt a hajót figyelte, mely nemrég tért vissza, miután továbbította a
Karnelianoknak a császár üzenetét. Közepes merülésű kétárbocos volt, jól megépített és
felszerelt jószág, ám játékszer csupán a külső kikötőben horgonyzó gigászhoz képest. Ebből a
pozícióból persze a sziget is alig látszott - a raj magitorának sirályokat kellett befognia, hogy
a kapitány az ő szemükkel tanulmányozhassa az asziszok hadállását. Tudta, hogy a két örökös
szorult helyzetbe került - ha valóban szívükön viselik alattvalóik érdekeit, előbb-utóbb
segítséget kell kérniük.
Addig azonban maradt a várakozás. Parhan érkezése óta kétszer bizonyosodott meg a
legénység készenlétéről, négyszer ellenőriztette a kötélzet és a vásznak állapotát; szívesen
felhajtott volna némi forralt bort, ám ezt az élvezetet napszállta utánra tartogatta. A
Hatalmasok kavarta vihar messze északnyugaton, Ediomad röghegyei felett tombolt, lehelete
azonban idáig érzett - a kapitány mészfehér sörényének fonataival babrálva arra gondolt,
bajkeverő legyen a talpán, aki ezekben az órákban nyílt vízre merészkedik.
Felgyűrte köpenye gallérját, majd a főfedélzetre indult, hogy próbát tegyen a
jelzőzászlókkal. Mire odaért, a látótávolság húsz-harminc kötélhossznyira csökkent - a
szemben manőverező asziszok legfeljebb formákat láthattak volna, színeket nem. Parhan a
fejét csóválta, aztán a nedvességtől síkos lépcsőn felhágott az előbástyára. Az Aspigis nagy
tűzköpőjét négyen vigyázták: egy tengerész a tömlőkre ügyelt, hogy szükség esetén
megszűntesse a szivárgást, két másik a pumpát működtette, a negyedik - a legtapasztaltabb -
az irányzéknál állt; a szerkezet wyvernfejet formázó csöve most az ég felé meredt.
A kapitány a jelentéstétel után felváltotta emberét az irányzéknál. Harci nyomást kért,
mikor meghallotta a tömlők csikorgását, tűzfelhőt fúvatott a wyvernnel - elég nagyot ahhoz,
hogy az őrlángot figyelő aszisz matróz felrezzenjen. Parhan elég időt adott neki, hogy
értesíthesse elöljáróját - s elmosolyodott, mikor szemközt jókora lángcsóva lobhant.
- ROSSZ NAP A HALÁLRA - üzente a villanások nyelvén, mely ősibb volt a csőcselék
használta közösnél, sőt, talán az Ősök beszédénél is. Örömét lelte az efféle játékban, noha
tudta, hogy a szkogg parancsnoka maholnap ellenséggé válhat, s akkor ugyanúgy el kell
pusztítania, mint az öbölben horgonyzó monstrum gazdáját, a felfuvalkodott szigeti
admirálist.
- NEM ROSSZABB MÁS NAPOKNÁL - érkezett a válasz. Egy újonc
semmitmondónak vélte volna, Parhan azonban, aki majd' egy emberöltő óta járta a tengert,
kiérezte belőle a támadó élt, mely a küzdelemre készülő hajósok sajátja - s megértette, hogy a
túloldali férfi, bárki legyen is, nem fog utat engedni neki.
- NAGYAPÁM KÜZDÖTT ELLENETEK A RAGG-FOKNÁL - villogtatta, s
élvezettel szívta be a naftaláng bűzét, mely a dübörgéssel, az arcába csapó forrósággal együtt
elei dicsőségére emlékeztetett. - AZT MESÉLTE, AZ ASZISZOK JÓ HARCOSOK.
A szkogg megdőlt egy nagyobb széllökéstől. Előárbocán egy sor háromszögvitorla
bomlott ki, hogy irányban tartsa orrát. Parhan már-már azt hitte, nem kap választ, mikor odaát
ismét felragyogott a tűz.
72
- KÉT NAGYAPÁM MARADT OTT A FOKNÁL - bontakozott ki az üzenet egy sor

rőt lobbanásból. - MÉGIS TUDOM, MILYEN HARCOSOK A TORONIAK.
Parhan összehúzott szemmel figyelte a kisebb hajót. Valahányszor fedélzetet érzett a
lába alatt, nehezére esett fensőbbséggel megvetni, ahogy kölyökkorában tanították - aztán
eszébe jutott a legutóbbi lecke, a Concitator ruhájának halálszaga, a savószín szemek
pillantása, s olyan rémület borzongatta meg, melytől csak vaskos káromkodással
szabadulhatott. Valami végzetszerűvel akarta zárni a párbeszédet, de nem töprenghetett soká:
a tatbástyáról a nevét kiáltották. A hídon hagyott őr mellett egérszürkébe öltözött, vézna alak,
a hajó magitora állt, s karomszerű ujjait táncoltatva is elismételte a hívást.
- SORSUNKRÓL AZ ISTENEK DÖNTENEK üzente Parhan a wyvern szájával, aztán
átadta helyét a fegyverkezelőnek, s megkezdte visszaútját az erősen megdőlt főfedélzeten át.
- Híreket kaptál? - kiáltott oda a magitornak, aki tar koponyájával, megereszkedett
arcbőrével épp olyan volt, amilyennek a bolygó holtakat ábrázolni szokás. A kapitányt nem
érdekelte a látszat; tudta, hogy a sorvadó testben félelmes erők lakoznak - erők, melyeknek
egyszer a győzelmet, másszor a túlélést köszönhette.
A magitor bólintott, s a fedett pihenő felé intett. Parhan, aki készültség idején sosem
vonult félre, tétovázott egy sort - a kis ember grimasza azonban meggyőzte, ezúttal kivételt
kell tennie.
- Rossz hír? - tudakolta halkabbra fogott hangon, ahogy behúzta kettejük mögött a
felépítmény ajtaját. Azokat az eseteket leszámítva, mikor a Hatalmasok akaratának eszközei
személyesen keresték fel, a magitor révén tartott kapcsolatot feljebbvalóival, és más
kapitányokkal. - Leeth megint erősítést kapott?
- Nem - szólt a magitor. Hangja éppoly színtelen volt, akár a szemöldöke. - Ez más...
valami tisztátalan.
- Mit beszélsz?
- Üzenet jött az admirális hajójáról - mormolta a kis ember. - Valaki... azt hiszem, egy a
Néven Nevezhetetlenek közül... szellemnyelven szólt hozzám. Azt mondta, fogoly, de
hamarosan kiszabadul, és... szüksége lesz a hatalmamra a császár szolgálatában.
- Ostobaság - darálta Parhan. - A hatalmadra nekem van szükségem; hamarosan csatába
szállunk! A magitor lassan ingatta fejét.
- Tudom. Mikor ellenkezni próbáltam, R 'ban Hart használt. Nem választhatok, őt kell
szolgálnom. Parhan keze ökölbe szorult: torkig volt a Néven
Nevezhetetlenek praktikáival. Egyetlen rajparancsnok sem nélkülözheti magitora
segítségét, ha védelmi pozíciót kell megingatnia! Megeshet, hogy veszít, s akkor elszámolhat
az életével, sőt, a felelősséget sem hánthatja másra: az a rohadék egy újabb hatalomszóval
megtilthatja, hogy tulajdon varázslója mellette tanúskodjon. A bizonyosság, hogy útját a
Concitator mellett mások is figyelemmel kísérik, csak pillanatnyi könnyebbséget szerzett neki
- gyanította, ha a Hatalmasoknak egy Néven Nevezhetetlen és egy névtelen vitájában kell
dönteniük, feltétlenül az előbbinek adnak igazat.
- Miben mesterkedik az az alak? - sziszegte. - Tán nem tudja, hogy a flotta...
- Nem érdekli sem a flotta, sem az aszisz belviszály. A Birodalom üzenettel küldte ide,
aztán más utasítást kapott. Az admirális lefogatta, túszként őrizteti a hajóján. Megszökhetett
volna, de nem tette: tudta, előbb-utóbb így is eljut a főszigetig.
Orgyilkosságra készül?
- R 'ban Har - sajnálkozott a varázstudó. - Csak annyit mondhatok, hogy nekem kell
bejuttatnom a koronaerődbe.
- Hogyan?
- Azt parancsolta, figyeljem a két részt, és ha jelt ad, tegyem egésszé.
73
- Micsoda?
- Elvették a Fürkészét, de a kötést nem tudták megszűntetni. A térbeli távolság csekély;
az én dolgom, hogy a megfelelő pillanatban semmivé enyésszen.
- Éteri utazás? - ámult Parhan. - Már az is meglep, hogy őt magát érzékelni tudod.
- A Hatalmasok bélyegét hordozza - suttogta a kis ember. - Figyelnem, szolgálnom kell,
aztán kijuttatnom; ha végrehajtja, amire készül, nem maradhat tovább.
- Az én hajómon akar hazatérni? A magitor vállat vont.
- Nem tudom biztosan. Azért szóltam, hogy tudd... és hogy vigyázz vele. Ha hibázunk...
Parhan kiköpött, és faképnél hagyta. Dühtől lángoló arcát gyorsan lehűtötte a széllel
szállongó permet, s önuralmát is visszanyerte, mire szemleútja végén ismét az elülső
tűzköpőhöz ért. A tartályokat már feltöltötték, a wyvern torkában öles őrláng lobogott, az
aszisz szkogg épp ott állt, ahol állnia kellett.
Minden rendben lévőnek látszott, a kapitányban mégis megmoccant valami. Talán a
lelkiismeret, talán az öreg katonák titkos vágya egy sóhajnyi árulásra - bármi volt, legyűrte, s
nem lépett az irányzékhoz. Gondolatban üzent a szigetieknek, akik éppúgy nem hallhatták őt,
ahogyan ő sem hallhatta az anyrok és a magitorok ki nem mondott szavát - azt üzente; hogy
annak az embernek, akit a Néven Nevezhetetlen keres, nem szeretne a bőrében lenni.
74
18.
Az északnyugaton dúló vihar uszálya késő délutánra távolodott el a Karnelian-birtok
főszigetétől. A városban, a halászok fecskefészek-kunyhóiban és a hajókon ismét
felparázslottak a fények s majd mindegyik néma üzeneteket közvetített. A földnyelvek karjai
közt hatalmasan ringó Sárkányszáj nyugtázta a neki szóló híradást, majd útjára küldte saját
parancsait - fedélzetén őrségváltás zajlott, ám a katapultok rendületlenül az erőd koromfoltos
falaira céloztak.
A nap erőtlenül fénylett a délről sodródó füst- és pernyefellegek mögött, a szkoggok,
szkúnok és barkok árnya mind hosszabban mutatott keletnek, mikor ismét mozgás támadt a
zászlóshajón. A nyílt víz felőli oldalon csónakot engedtek le, egy tiszt kiáltására tíz pár evező
merült a hullámokba. Az öblön kívülről bámészkodó parancsnokok aranyló mellvértet láttak
kivillanni egy szél dagasztotta felleghajtó alól, de nem merészkedtek közelebb, hogy az
admirális partraszállásának okát tudakolják Leeth méla megvetéssel kezelte újsütetű
szövetségeseit, zászlójeleiket pedig válaszra sem méltatta.
Gorduin, aki Calyd Karnelian oldalán, a trónterem egyetlen nyitva álló ablakán át
figyelte a csónak lebocsátását, többet látott a zendülőknél - igaz, a legmegbízhatóbb forrásból,
a trónörököstől tudta, kit keressen a katonák és matrózok között. Leeth aranyveretű abbit
díszpáncélját öltötte fel az alkalomra, nem feledkezett meg a Tengeri Báróknak kijáró váll-
szalagról sem. Úgy magasodott a part felé forduló jármű orrában, mintha máris magáénak
érezné a szigetet - összes fegyverforgatójával, bosszúszomjas polgárával és halászával együtt.
- Jönnek - mormolta a bárd, s az ajtó felé pillantott, ahol a százados várakozott
embereivel. - Mindenki a helyére! Ha a falakon belülre érnek, se ablak, se ajtó ne maradjon
fedezetlen; akadhat köztük egy, aki mestere az álcázásnak, a rejtőzködésnek és a gyilko-
lásnak.
Calyd tovább nézte a csónakot, melyet tíz pár evező röpített a belső kikötő öble felé.
- Gondolod, hogy a Szkald... szót értett az admirálissal? Hogy megpróbál az életemre
törni?
- Ezt a kockázatot vállalnunk kell - dünnyögte Gorduin. - Annak alapján, amit
elmondtál, akár szabadúszó is lehet. Esetleg így próbál Leeth bizalmába férkőzni, hogy
később végezhessen vele. Bárdfélékkel sosem lehet elég óvatos az ember.
Az öblöt védő rácsozatot felhúzták, a sziklába vésett lépcsősor két oldalán lámpásokat
gyújtottak a jövevényekre váró falanxharcosok. Az oszlopfőkre a Nagy Ember lobogóját
rögzítették, jelezve, hogy a Szigetbirtok rettegett ura - akinek eltemettetése az utód joga és
kötelessége volt - még nem távozott végképp az élők világából. Calyd nézte a csónakot, benne
a szörnyű öregembert, aki az apja is lehetett volna, aztán a bárdra pillantott megint.
- A válaszában azzal fenyeget, hogy száz városlakót ölet meg minden eltűnő vagy
elpusztuló hívéért.
- Kapelyuk kérhette rá, ő pedig boldog, hogy a kardját csörgetheti. A hozzá hasonlók
rendszerint így leplezik a bizonytalanságukat.
- A kardomat kéne csörgetnem - mormolta Karnelian.
- Nem uralkodói módszer. Nem a te módszered. A zászlóshajó ezt a pillanatot
választotta, hogy fényjelekkel ismételje meg az üzenetet. Ahogy a csónak orra a kikötőbakhoz
koccant, az előbástya katapultja zöld csillagot lőtt ki, mely az erőd mögötti lejtőn csapott be,
sistergő lángözönként zúdult Calyd diadalának színhelyére - mintha maga Tharr próbálta
volna életre kelteni a frissen megforgatott földben pihenő holtakat.
- Hát ez? - kérdezte a fiú.
75
- Még egy kis kardcsörgetés. Csattanó az üzenet végén - felelt Gorduin, ahogy ellépett
az ablaktól. Leeth azt bizonygatja, hogy a Sárkányszáj igazat szól.
- Megvesztél, izé - mormolta Vermini -, és őrült a barátod is!
A gallo kormányállása felett szürke ponyva feszült. Az árbocot kiemelték,
végigfektették a hajótest hosszában, a tartalék vitorlavásznat a kifelé néző oldalon vízvonalig
lógatták - az aszisz megfigyelőknek akkor sem volt esélyük felfedezni, ha rejtekhelye, a csupa
üreg zátony közvetlen közelében haladtak el.
Graum, aki szagok alapján tájékozódott, s többnyire a víz alatt úszott, másfél óra alatt
jutott el idáig. Feleennyi idő alatt megtette volna az utat, ha nincsenek a cápák: az
admirálisnak, esetleg valamelyik tisztjének az a bohókás ötlete támadt, hogy birkabelet és vért
szórasson a vízbe. Hallott valamit harangozni a búvárokról, hát megtette a maga óvintézke-
déseit - a goblin nem kárhoztatta érte. Mindenki a maga dolgát teszi ezen a rohadt világon,
még a felségárulók és a cápák is.
A cápák régi - bár korántsem kedves - ismerősei voltak; jóval azelőtt tanulmányozni
kezdte őket, hogy először idevetődött. Tízesztendős lehetett, mikor apja egy kézi nyílpuskáért
meg egy flaska lőréért eladta a rabszolga-kereskedő Láncbarátoknak, akik a lehető
leghosszabb és legkövesebb úton Toron fővárosába hurcolták. Sötéten látta a jövőt; tudta,
milyen valószínű, hogy tehetős szülők kölykeinek élő céltáblája, netán egy kontár felcser
élettani kísérleteinek alanya lesz. Fellélegzett, mikor Zevir gróf megvásárolta, kacagott a
boldogságtól, mikor közölték vele, hogy tengerész lehet - aztán elkezdődött, amit az az őrült
barom kiképzésnek nevezett, s neki, nem is rövid időre, minden jókedve elpárolgott.
A Shulur körüli vizekben hemzsegtek a cápák. Macskacápák, pörölycápák, fekete-,
fehér- és vöröscápák, lomhák és fürgék, kicsik és hatalmasak. Kölyökszemmel csak egy
közös vonást talált bennük: a simaképűek istenei gyilkolásra teremtették őket, ehhez nagyon
értettek. Ahogy napról napra, hétről hétre versenyt úszott velük a partvidék haldögöktől
bűzlő, hajóroncsokkal zsúfolt öbleiben, megtanulta tisztelni és félni őket. Velük álmodott
éjszakánként, sikoltva ébredt reggelente, de - míg társai tucatjával pusztultak,- valahogy
életben maradt. Időbe telt, míg sikerült újabb közös vonást találnia az uszonyos gyilkosok
különféle fajtái közt, míg felismerte, hogy minden cápa húgyagyú cápa. Húgyagyúak voltak,
igen; az ütemes mozgást és a vért érzékelték, de a kétségbeesetten vergődő orkot csak akkor
tudták megkülönböztetni a felfelé csévélt rozsdás horgonytól, ha már ráharaptak. A pofájuk
úgy nyílt, mint a zsiványerszény, csukódni viszont úgy csukódott, mint a vetemedett ólajtó -
Graum megtanulta, hogyan ússzon el mellettük, miközben a koncért marakodnak, s hogyan
váljon mozdulatlanná, ha egyik-másik mégis felé indul. Tapasztalatainak jó hasznát vette
szökése után, a Karnelian-birtok főszigetének kikötőjében, ahol bujkálásainak hetei alatt
üldözöttből üldözővé, zsákmányból ragadozóvá vált. Ismerte az itt honos fajtákat, kijátszotta
őket most is, de sajnálta az elvesztegetett időt: a bárd azt mondta, el kell készülniük, mire a
zászlóshajó főárbocának árnya az északkeleti földnyelvig ér.
Mostanra az az árnyék fenemód közel járt a földnyelvhez; Graum tudta, semmi esélyük
a sikerre, ha Vermini tovább akadékoskodik. Minél többet látott a világból, annál jobban
értette Gorduint, s ami azt illeti, Karneliant is: pocsék érzés, ha valaki a céltól alig
karnyújtásnyira szenved vereséget.
- Megőrültetek - ismételte az ősz kalmár. Emberei a ponyva alatt gubbasztottak;
pengéiket tisztogatták, de fél füllel a párbeszédre figyeltek. - Látod azokat a szkoggokat? Hát
azokat a hátuszonyokat? Sültbolond, aki most az öbölbe merészkedik, különösen efféle
teherrel. - Vermini ingerült mozdulatot tett, aranylánca megcsörrent. - Az admirális óvatos
fickó. Támadásra számít, máskülönben nem etetné a halakat, és nem járőröztetne olyan
dögevőkkel, mint azok ott! - Egy sajkára mutatott, melyben három zendülő markolta
76
szigonyát, míg egy az evezőt húzta mögöttük. - Legalább tíz ilyen banda cirkál odakint, és
percről percre többen lesznek. Miért nem szólt hamarabb az ilanori? Most már késő
cselekednünk.
- A fiú csak ma dél óta akar lemondani az örökségről - sziszegte Graum. - Legutóbb azt
vette a fejébe, hogy a toroniakkal mészároltatja le magát. Muszáj elintéznünk a zászlóshajót,
és most kell megtennünk, hogy a bárd szavának foganatja legyen!
Vermini homlokráncolva bámult .rá. Feldúltnak látszott; a túlerő közelsége, a kényszerű
várakozás felemésztette lelki tartalékait.
- Honnan tudja egyáltalán, hogy ismerjük Raquan Tüzét?
- Tőlem - dünnyögte az egyik "számadó", akinek vállát és bal karját kötés borította. -
Beszédbe elegyedtünk, és...
- És? És? Megbűvölt talán, hogy a pofádat jártasd? - Azért jöttünk, hogy leszámoljunk a
gyilkosokkal. Arra gondoltunk...
- Nem azért tartalak benneteket, hogy gondolkodjatok! Nem azért vagy az unokaöcsém,
hogy eltold az üzletemet, és főleg nem azért, hogy ez előtt a vakarék előtt vitázz velem!
- Én megpróbálnék odaúszni - mormolta a sebesült. - Ha nem sikerül, mondd meg a
feleségemnek, hogy az én hibám volt. - Félrehúzott egy kötéltekercset, és egy fémesen
csillogó, jókora szelencét emelt át két lába közé. Elvigyorodott. - De miért ne sikerülne?
- A karodat Ranagol tartja a helyén - emlékeztette a tetovált homlokú pap. - Másnak kell
,mennie.
- Szétszaggatják vagy ledöfik, mielőtt eléri a hajót! - sziszegte Vermini. - És hogy jut ki,
ha a Tűz elszabadul?
Graum egész testében viszketett, ahogy hallgatta őket. Hátrapillantott. A nap a
földnyelv peremét érintette, a nyílt tengeren aranyhíd ragyogott, az öbölben mind hosszabbra
nyúltak az árnyak. A Sárkányszáj, középütt terpeszkedett, a koronaerődből, ahol a bárd élete
legnagyobb játszmájára készült, csak a fiatorony látszott: lapuló orvlövész árnya az ég
lazacszín hátterén. A goblin tudta, hogy Gorduin játszani, kockáztatni fog, s tudta, hogy ha
veszít, nincs esélye a túlélésre - itt pusztul a féloldalas vigyorával, a leckével és az ötödkor
elveivel együtt, mert nem lesz képes magára hagyni azt a csapdába esett kölyköt.
Miért nem alapít családot az ilyen? És miért kellett azt a gyönyörű lovát is odaígérnie?
Hirtelen elhatározással a szelencéhez ugrott, felkapta, a palánkhoz szökkent vele.
Teljesíteni fogja a feladatot, ha belegebed is; nem a lóért, nem az aranyakért vagy valami
ködös eszmény nevében - azért, mert ígéretet tett rá az egyetlen embernek, aki mellett nem
kell magát hazátlan tolvajnak; izének, névtelen senkinek éreznie.
- Ezt figyeljétek, lumazzuk! - kiáltotta, s mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a vízbe
vetette magát.
Gorduin nem tévedett, mikor Leeth kardcsörgetését a gyengeség jelének vélte: az
admirális egy időre valóban elbizonytalanodott. Bizonytalan volt és sebezhető - ez utóbbit
talán még a nagykirály tanácsadói sem feltételezték róla, mikor a Terv végrehajtására
kiszemelték. Az udvaroncot látták benne, aki megszabadítja őket a túlontúl önálló
Karnelianoktól; a jövendő helytartót, aki az északnyugati Dal Rasziszok, a délkeleti Amallik
hűségével kormányozza birtokát. Kemény, de megfontolt embernek tartották, pedig udvari
tapasztalata ellenére maradt, ami volt: vérbeli harcikutya, melynek nehezére esik elereszteni a
zsákmányt: Kitanulta, hogyan közelítse meg, miképp terítse le prédáját, egyszerű
elképzeléseihez azonban tűzön-vízen át ragaszkodott, nem tudott mit kezdeni az új
mozzanatokkal - veszedelmes tulajdonság egy katona számára.
Az első aggasztó mozzanat papjának elvesztése volt. A fickó az Intések Éjjelén
kabinjába húzódott, hogy szokásos praktikáit gyakorolja, s elő. sem került többé: másnap
77
délután; mikor rátörték az ajtót, holtan találták egy vérrel írt varázsjel közepén. Sebet hiába
kerestek rajta, hüllőképe a vízbefúltak meredt szemű maszkjává dermedt - kelyhe kiürült, de
legfeljebb az örökkévalóság tölthette újra. Leeth uralkodott magán; de mert érezte, hogy ami
emberével végzett, kárt tehetett a többi csuhásban is, meg-megszakította hazavezető .útját pár
kisebb szigeten. Félelmei igazolódtak: Tharr beavatottjai elpusztultak, vagy mély, időtlen
álomban hevertek mindenütt. Az admirális egy félreeső kikötőben végre talált egy szerzetest,
aki haldokolt ugyan, de annyit még el tudott suttogni, hogy a koronaerőd szentélye - sok tucat
hitsorsosával együtt - megsemmisült.
Leeth gondolkodóba esett. Belátta, hogy alábecsülte a Karnelian-fiúkat - hogy
alighanem fegyverrel kell elvennie tőlük, ami őt illeti. Gondjait tetézte, hogy nem mindenütt
fogadták szívesen: a lázadás az örökösök szárazföldi diadala nyomán futótűzként terjedt. A
Sárkányszáj tizedenként, rajonként két századát tette partra, hogy megtámogassa a nagyki-
rályhoz hű helyőrségeket; az admirálisnak mind több apró hajó támadását kellett visszavernie
- végül a gyors továbbhaladás mellett döntött, nehogy csapdába ejtsék. Utolsó állomásáról
jelentést küldött Ifinbe, de választ hiába várt; Otlokir nyilván arról is "megfeledkezett", hogy
valaha fogadta őt. Hallgatása beszédes volt persze: világossá tette Leeth számára, hogy csak
az az övé, amit elfoglal, és tartani képes; segítségre, tanácsra jó darabig nem számíthat. Ez az
önmagában gyászos felismerés némi könnyebbséget szerzett az admirálisnak. Ha nem
ellenőrzik, nem is kárhoztathatják a módszereiért. Úgy ítélte, nem a küzdelem, hanem a
rendcsinálás lesz igazán mocskos és hosszadalmas: Antoh kultusza - a Nagy Ember
kijelentései dacára, - létezett, sőt virult a szigeteken. Felkentjeinek üldözése a toroníak
rögeszméje volt persze, akik túlpartról jött Tharr-papokkal zsúfolták tele a frissen emelt
szentélyeket: uruk egyetlen lélekről, egyetlen szikrányi hatalomról sem akart lemondani.
Otlokir legalább belátta, hogy tengermelléken élő alattvalóinak tengeristen dukál, s még
Ifinben sem gátolja Antoh egyházának működését.
Leeth, akinek vallása a dogmák szintjén megvetette a pyarroni panteon lakóit,
kiegyezést akart a szigetek óhitű papjaival. Eltökélte ugyan, hogy ha ellene szegülnek, kiirtja
az írmagjukat is - ám most, hogy elszántságuknak tanújelét adták, már nem volt biztos abban,
hogy képes lesz rá. Ujjai szaporán doboltak a híd korlátján, míg a Sárkányszáj a koronaerőd
öble felé tartott. Ha keményen lép fél, talán sikerül visszakergetnie őket a rejtekhelyükre: Ha
gyorsan cselekszik...
A fősziget elleni támadás sikeresnek bizonyult - ez megnyugtatta valamelyest. A
Karnelianok, gyalogosok lévén, a szárazföldi védelemre koncentráltak, fedezetlenül hagyták
kikötőjüket, ahová benyomulhatott; több sem kellett ahhoz, hogy a flotta ingadozó
parancsnokai mellette döntsenek. A város bombázásával is a remélt hatást érte el: elég
zűrzavart és nyugtalanságot keltett ahhoz, hogy Kapelyuk dolog hoz láthasson. Leeth így
ítélte, a két örökös, a két lágyszívű kölyök nem kockáztatja az összecsapást a lakossággal, s a
megadás vagy a menekülés mellett dönt. Az utóbbinak jobban örült volna - még mindig
idegenkedett attól, hogy a Nagy Ember ivadékaira kezet emeljen. Tudta, hogy megadás esetén
Otlokir tömlöce és kínzókamrája, vagyis lassú halál vár rájuk, ám ahhoz a véghez neki már
nem lesz köze; a nép szabadítójaként ünnepli majd, s talán imát mormol korábbi uraiért is,
akik sok száz ember életét váltották meg áldozatukkal.
Ekkor bukkantak fel a toroniak.
Leeth jeges szorítást érzett a gyomrában, mikor megkapta a hírt. Érezte, hogy az új
tényező felborítja a számításokat, de hogy mi módon, egyelőre nem látta át - ehhez igazi
stratégának kellett volna lennie. Élt az alkalommal, és kivégeztette okvetetlenkedő
másodtisztjét; kajánul gondolt rá, hogy az a pörsenéses féreg azóta az öböl cápáinak szájízét
rontja, s hogy ha van igazság Tharr ege alatt, tarisznyarákként születik újjá valahol a déli
78
tengeren. Közérzetén javított a dolog, a tényeket azonban nem másíthatta meg: oldalát
császári karakkák fenyegették, s nem tudhatta, hányadán áll velük. A toroniak mindenre, vagy
még annál is többre képesek. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy őt vegyék célba, de tudta,
papjaik halálát nem hagyják bosszulatlanul; partra szállhatnak, végigprédálhatják a szigeteket,
a Tharr-hitű nagykirály aligha tiltakozik majd - noha a dúlás következményeit hívének, a
tartomány új urának kell megszenvednie.
Leeth e ponton komolyan elbizonytalanodott. Borzongott a gondolatra, hogy az udvar
parancsa nélkül szembeszálljon egy toroni rajjal - ez az Abbit-flotta pusztulása óta érvényben
lévő Concordiá felrúgását jelentette volna -, de nem akart lemondani a koncról sem. Eljátszott
az ötlettel, hogy szabadon bocsátja és tárgyalni küldi a kémet; egy jó órát babrált a dalnok-
forma fickónál talált rézlapocskával, melybe ősi nyilván kyr - jeleket véstek, aztán úgy
döntött, inkább az örökösökkel próbálja dűlőre vinni a dolgot. Ha ő ül a koronaerődben, a
toroniak elvesztik a jogot a beavatkozásra - rágódjanak csak ők, mennyit ér az az átkos
Concordia... ! Máris émelygett a gyomra, pedig alig pár napja bukdácsolt a politika háborgó
vizein. Mit nem adott volna, ha ezt a megpróbáltatást igazi viharra cserélheti!
Kapcsolatba lépett Kapelyukkal, és tárgyalást javasolt a Karnelianoknak, hogy - akár a
becsülete árán - foglyul ejtse őket. A Szigetbirtok lakói, ha értesülnek az okokról, meg fogják
érteni.
Aztán rázúdult az utolsó csapás: az örökösök nem csupán ajánlatát utasították el, de meg
is fenyegették. Megfenyegették, mint holmi kalózvezért; azon a hangon üzentek neki, melyet
apjuk, a Nagy Ember használt, valahányszor lábhoz rendelte hű harcikutyáját. Épp ezt tették
ők is: a trónterembe hivatták, mintha még mindig parancsolhatnának neki; mintha még
mindig az eszközük volna, s nem élvezné a felséges Otlokir bizalmát!
Dühöngött egy sort, aztán erőt vett magán, s megpróbálta értelmezni a helyzetet. És ha a
Karnelianok még mindig összejátszanak a toroniakkal? Ha eddigi kapkodásuk cselvetés
csupán, mellyel a nagykirályt próbálják a Bulla rendelkezéseinek megszegésére bírni?
Lehetséges, hogy valóban módjukban áll elpusztítani a zászlóshajót. Eddig nem viszonozták a
tüzet, ami önmagában is különös. Az uzsorás megfigyelői szerint nincs mivel lőniük, s
elkotródtak a városból víztáncoltató papjaik is - de egy Kapelyukfé1e görény híreire sose
hagyatkozhat az ember. Vagy pelyva az egész, és a kölykök csak az időt húzzák, hátha
erősítés érkezik? Honnét? Mikor? Leeth feje belefájdult a meddő töprengésbe. Eszébe jutott,
hogy ifjúkorában nem egyszer elúszott a családi partszakasz mellett horgonyzó szkoggokig,
bebeverte pár óvatlan hajósinas orrát, akiknek ráadásul visszaütniük sem volt szabad.
Lehetnek olyan ostobák a Karnelianok, hogy búvárokat küldjenek ellene...? Ekkor rendelte el
a jószág leölését, a belsőségek vízbe szórását az öbölben tartózkodó egységeknek - ha a
kölykök efféle játékon törik a fejüket, rajta és a cápákon ne múljék a dolog. Aztán arra
gondolt, hogy Tharr nem a várakozásban, hanem a cselekvésben leli örömét, s úgy döntött,
megjelenik a felkínált találkozón. Megjelenik, és befejezi.
Most, hogy kíséretével a nyomában, őröktől közrefogva a belső vár felé tartott, nem
bizonytalankodott már. Sikerült visszaszereznie a kezdeményezést, s ha minden jól megy,
hamarosan cselekedhet.
Kísérete a zászlóshajó válogatott fegyverforgatóiból, mindenre elszánt harcosokból állt.
Evezősei egy ifini kereskedőház vizitorai voltak - őket a javítások befejezése után, egy
Berishez hű átrakóállomáson bérelte fel. Parancsuk úgy szólt, hogy a zavar első jelére
foglalják el és biztosítsák a belső kikötőt, míg az erősítés - a Sárkányszáj utolsó
gyalogszázada, mely indulásra készen várakozott a fedélzetközben megérkezik. Leethnek már
nem voltak fenntartásai az örökösökkel kapcsolatban. Ha kell, a saját kezével vágja le őket,
különösen a sánta rókát, Berent. Elárulta az apját, elárulta a hazáját; az ilyennek száz halál
79
sem elég. Az a némber meg... Piha! Egy rajtaütést sem tudott tisztességesen megszervezni. A
kölyöknek sosem lett volna szabad idáig jutnia; nem kizárt, hogy Calyd kiszabadítását is ő
tervelte ki. Vérbűnben élnek vajon, hogy ennyit kockáztat érte? Nos, nemsokára
bizonyíthatja, mi mindenhez ért a duhajkodáson és a szóforgatáson kívül. Ha a "küldöttség"
bejut a trónterembe, rövid úton végeznek egymással; a Szigetbirtok históriájának új
fejezeteiben a kis dög nevét sem említik majd!
Bejutni a trónterembe...
Az admirális a Tengeri Bárók egyenes kardját viselte. Társai hajítópengékkel is
felfegyverkeztek - a tisztek öltözékének vizsgálatát a Bulla csak rangbéliek számára tette
lehetővé, ilyenek pedig nemigen akadtak a Karnelianok falanxkatonái közt. Leeth akkor
kezdett ismét nyugtalankodni. mikor észrevette, hogy a folyosókat itt-ott épületkövek halma
szűkíti le. Mellettük lándzsások őrködtek, a várnép saroglyákon, taligákon hordta a
törmeléket, olykor percekre elzárva a továbbhaladás útját.
- Megbocsáss, uram - szólt a palotaőrség századosa, egy vállas, kerek képű ifjonc. - A
parancs szerint gondoskodnunk kell a károk mielőbbi kijavításáról, de arról is, hogy a lehető
leghamarabb uraim elé léphessetek. Kerülünk egyet. Tisztjeid jöhetnek; katonáidat az
enyémek más úton kísérik tovább.
Az admirális bólintott - csak így vehette elejét, hogy az őrség bizalmatlansága
gyanakvássá erősödjön. A Karnelianok nem vétettek a formák ellen, fordulónként csak egy-
két fővel kurtították meg kíséretét, ám mire a trónterem küszöbéig ért, csak hatan maradtak
mellette. Tudta, most már késő szót emelnie; reménykedett a kedvező alkalomban, bízott a
meglepetés erejében, s abban, hogy az örökösök tartva a városra zúduló megtorlástól - nem
mernek kezet emelni rá.
- Őméltósága Abram Leeth báró, Abaszisz admirálisa - jelentette a fiatal százados.
Félrehúzódott az érkezők útjából, majd behúzta mögöttük az ajtót, s oldalt lépett; Leeth
tovább vonult a Nagy Ember trónja felé. A terem ablakai nyitva álltak, kilátást engedtek az
öbölre és a közepén horgonyzó Sárkányszájra. A falakat, az oszlopokat kagylós lobogók
takarták - Beren legalább ebben a kérdésben tartotta magát apja akaratához. Az admirális
eltűnődött, mit szólna a fejleményekhez Beris, ha valami szentségtelen csoda folytán
visszatérne az élők sorába, s oda lyukadt ki, hogy valószínűleg átvágatná mindannyiuk torkát,
de...
De nem vagy itt, hogy megtedd, és hogy ne unatkozz, rövidesen utánad küldöm mindkét
kölyködet!
Nem pillantott hátra; a léptek neszéből próbálta kikövetkeztetni, hány őr szorong a
folyosón. A trónemelvény körül heten álltak szemben az ő hat emberével _- az esélyek
kiegyenlítettnek látszottak. Leeth megállapította, hogy az aranyveretű karszékben Calyd ül. A
kétoldalt várakozó alakok a Karnelian falanx és a palotaőrség tisztjei voltak - kivéve azt a
magas, őszülő halántékú férfit, aki jobbra, egy ablakmélyedésbe húzódva várakozott. Gallér
alatt összekapcsolt fekete incognót viselt, jobbjában hosszú botot szorongatott, s kifelé, az
öbölben horgonyzó hajókra bámult. Profilját az admirális furcsamód ismerősnek találta, de
elnyomta a zavaró érzést. Tekintete legádázabb ellenségét, Berent kereste, s hogy nem sikerült
rálelnie, ismét feltámadt benne a bizonytalanság - és a harag.
A másodszülöttől öt lépésnyire torpant meg. Köpenye szárnyát egy arculcsapás
lendületével dobta hátra; bárki láthatta jobbját a tengerészkard zafírokkal ékes markolatán.
Arca a számító indulat maszkjává torzult, szeme keskeny volt, pillantása fenyegető.
- Hol a fivéred? - sziszegte.
80
19.
Graum most még nehezebben boldogult, mint mikor kifelé tartott az öbölből. A
fémesnek látszó szelence nem volt túl nehéz, de egyik kezét teljesen lefoglalta, s emiatt
minduntalan változtatnia kellett mozgása ritmusán. Nagy levegőket vett, igyekezett minél
mélyebbre merülni. Szemét nyitva tartotta, goblin-érzékeivel fürkészte a homályt, olykor
nyelvét is kipréselte vaskos ajkai résén, hogy idejekorán megérezze a homályban terjengő
vért.
Volt mit éreznie.
Ahogy megkerülte a zátonysorhoz közelebb eső földnyelvet, szinte mellbevágta a víz
halálíze. Ha felfelé nézett, halottakat látott bukdácsolni a hullámokon. Talán felderítők voltak,
talán Leeth legutóbbi győzelmének színhelyéről sodródtak ide az áramlattal - Graum tudta,
hogy a belsőségek felhőiben köröző cápák hamarosan felfedezik őket, mert majd'
mindegyiküket sebek borították, s nehezére esett legyűrni émelygését. Kapisgálta már, mit ért
a bárd alkalmazott logika alatt: vagyok., de nem gondolkodom; nem gondolkodom, hogy
legyek; nem gondolkodom, tehát vagyok - és így tovább. Erőteljes tempókkal haladt befelé.
Ügyelt, hogy mindig a vérfelhők peremén, a víz hidegebb alsó rétegében maradjon;
tapasztalatból tudta, hogy e zóna határa a homály határa is, melyen túl a szigonyosok még
véletlenül sem fedezhetik fel.
A levegővétel ravaszabb dolog volt. Hosszas tervezéssel készített elő minden
kibukkanást, aztán hisz szorította az idő - közelebb merészkedett a Sárkányszáj védelmi
gyűrűjét alkotó szkoggok egyikéhez, s olyan helyet keresett a szusszanásra, ahol biztonságban
lehet a felépítmény őreitől. Azt a zugot választotta, ahol a kormánylapát függőleges rúdja a
tattal érintkezik, és nem kellett csalódnia: felbukkant, kifújta magát, aztán alámerült megint.
A cápák a gyűrű külső ívén, a lassan széthulló bélkötegek körül gyülekeztek, a szegényes
zsákmányt, olykor egymást szaggatták; nem méltatták figyelmükre a goblint, aki a belső íven
araszolt mind közelebb a zászlóshajóhoz.
A negyedik levegővételnél rosszul számított ki egy mozdulatot: a szelence a
kormánylapáthoz ütődött, s tüstént kifordult elgémberedett ujjai közül. Graum villámgyorsan
teleszívta tüdejét, utánnavetette magát; a nyavalyás kétszer is elsiklott a kezei közül, mire -
kötélhosszokkal a homályhatár alatt - sikerült megragadnia. olyan mélyen járt, mint korábban
soha. Sűrű homály vette körül, az ismétlődő lökések áramlat közelségére vallottak.
Alkalmazott logika ide vagy oda, megborzongott a gondolatra, hogy ez az ismeretlen
feketeség bármikor ellene küldheti egy jól megtermett szülöttét, hogy örökre idelent
marassza. Levegője ismét fogytán volt, felfelé rugaszkodott hát, s amennyire égő szemei
engedték, igyekezett felmérni az árnyak fekvését ideiglenes mennyboltja szürkészöldjén.
Mire betájolta magát, már nem válogathatott; látása tompult, tüdeje sajgott, az erő
kezdett elszállni végtagjaiból. Egy szkogg oldala mellett bukkant ki, épp hogy elkerülve egy
vízbe sercintő matróz pillantását. Úgy érezte, az utolsó kötélhosszon a szelence húzta felfelé
őt, nem megfordítva, s ebben lehetett is némi igazság: Raquan Tüze, akárha vad szenvedély
hajtaná, a bordázat felé lendült. Graum rádöbbent, hogy magától keres fogódzót a
hínárszakáll borította fán - pillanatokig küzdött vele, hogy megzabolázza.
- Még nem, te marha! - hörögte. Szomjasan nyelte a levegőt, lábával a szkogg
tőkesúlyába fogódzva megmozgatta mindkét kezét, aztán kiengedte derékszíját, mely emberi
méretre készült, tulajdonosa azonban vélhetőleg könnyen nélkülözte az ereni vízmosás
mélyén, ahol a goblin pár éve rátalált. A koponya vigyora gunyoros volt - Graum igyekezett
nem gondolni erre, ahogy a szíj alá erőltette a szelencét, majd ismét feszesre húzta a csatot.
81
Úgy festett, mint akit gyalogsági pajzs ejtett teherbe, de tudta, a cápák fantáziája nem ilyen
élénk - ők lamantinnak; fókának fogják nézni, s ha eddig nem is tették, most feltétlenül a
nyomába erednek.
Kész szerencse, hogy szabadabban mozoghat. Kész szerencse, hogy nem tüskés ez az
izé.
Kész szerencse, hogy itt lehetek...
Úgy rémlett, egy örökkévalóság óta tempózik már, mikor megpillantotta a falat, azaz azt
a falszerű valamit, amit eleinte a földnyelv talapzatának hitt aztán megérezte a szelence
rándulását, melyet különös, eleven lényre valló nesz kísért, s rádöbbent, hogy a célt látja maga
előtt.
A Sárkányszáj harminc-negyven lábnyira terpeszkedett a vértől és buborékoktól zavaros
vízben. A merülésén látszott, milyen súlyos; alulról-oldalról nézve inkább cetnek, mint
hajónak tűnt. Bordázatát nem fedte hínárszakáll, s hiányoztak róla a fúrókagylók telepei is:
mágikus védelme működött, s a goblin, akinél nem hogy bozótvágó, de egy hitvány zsebkés
sem akadt, hálás volt ezért a sorsnak. Épp azt latolgatta, hová helyezze a szelencét, mikor
újabb bélköteg zuhant a tengerbe mögötte, s ahogy odafordult, nyomban felfedezte a
háromfelől közeledő halál rőt foltjait.
Egy szkún siklott el felette, a balra lendülő kormánylapát majdnem halántékon vágta -
de sikerült megkapaszkodnia benne, mire az első vöröscápák odaértek. Feljebb húzódzkodott
a lapáton, és Menegléhez fohászkodott, hogy a rudat markoló ember ne legyen se túl fürge, se
túl gyors felfogású, és ne lármázza fel rögtön a társait. A cápák elmaradtak mögötte, s mert
szemükben immár a szkún része volt, nem is követték. Sebesen távolodott tőlük és a Sár-
kányszájtól, aggódni azonban nem volt érkezése; a fürge jármű máris fordult, megkerülte a
zászlóshajót, s visszafelé indult az gyűrű belső íve mentén:
Graum eléggé felbátorodott ahhoz, hogy még magasabb fogást keressen a
kormánylapáton, és kidugja fejét levegőért. Tüdeje pillanatok alatt megtelt, ám odafetről
máris két szigony döfött felé. Ha nem tölt ilyen sok időt a mélyben, talán hallja a kiáltásokat -
így csak az aszisz matrózok bömbölésre kerekedett száját látta, aztán kétségbeesett
erőfeszítéssel elrúgta magát a hajótesttől, és hanyatt zuhant a nyomdokvízbe, melyet saját
vére festett vörösre. Nem érezte, a fájdalmat, úgy kellett kitapintania a sebet a derekán, ahol
az acélhegy a húsába tépett. Eszébe ötlött, hogy ha nem engedi ki a szíjat, ha nem húzza
feljebb, talán megússza sértetlenül - majd felrémlett előtte a koponya vigyora, s nem
csodálkozott többé. Most már Emberi nyelvvel is érezte volna a halálízt maga körül. Újabb
ok, hogy hamar elvégezze a munkát, ami idehozta.
Hasra fordult, alábukott és úszni kezdett. Nem ügyelt rá, hogy végtagjai folyvást változó
ütemben mozogjanak; csak gyorsaságában bízhatott, no meg abban, hogy ami történni fog,
megzavarja kissé uszonyos és kétlábú üldözőit.
Ismét megpillantotta a falat, a zászlóshajó mélyen ülő testét, a tempót mégsem
csökkentette. Az utolsó kötélhosszon megint a szelence húzta, mintha meg sem érezte volna a
súlyát; közvetlenül a bordázat előtt torpant meg, aztán fordult egyet, lejjebb siklott s a
tehetetlen goblint is magával ragadta. Graum vadul küzdött a derékszíj csatjával. Orrlyukait
lezárta, megcsikorduló fogai közül azonban kiszabadultak az első buborékok; ha valaki elég
szemes (és az ordítozás a világ minden táján azzá teszi a strázsát) könnyen felfedezheti őket a
felszínen, és akkor...
A csat engedett. A szelence egy rántással kiszabadította magát, s tíz-tizenöt ölnyivel
lejjebb, a tattőkénél tapadt a hajótestre. Graum látni vélte, hogy fémkampókat növeszt, s hogy
azok a fába marnak - aztán morajt hallott, lökés érte, ahogy egy lefelé hajított nehéz lándzsa
elcikázott mellette, s folytatta útját a mélységek felé. Az elsőt tüstént egy második, harmadik,
82
negyedik követte - a Sárkányszáj őrei láthatóan nem vesztegették az idejüket. A goblin kábán
lebegett saját vérének felhőjében. Szeme sarkából látta a szűkülő köröket leírva közeledő
cápákat, majd, ahogy az első félmeztelen, kést szorongató ember is megjelent, menekülőre
.fogta a dolgot. Választás híján lefelé indult, hogy kedvenc trükkjét megismételve átússzon a
hajó hasa alatt - a bökkenő csak az volt, hogy a monstrum "fala" sehogysem akart elfogyni,
Graum pedig tudta, hogy az éltető levegőtől minden karcsapással távolabb kerül.
Visszafordulásra nem gondolhatott: a szemben felbukkanó, kétoldalt elcikázó árnyak értésére
adták, hogy a cápák épp most rontanak az üldözésére küldött búvárokra.
A bordázat enyhe ívű síkjából hirtelen görbület lett, a goblin tekintete azonban már
elhomályosult; csak a száján kirobbanó buborékfelhő sebesen távolodó gyöngyeit látta, s ereje
végső megfeszítésével a nyomukba szegődött. Halványan érzékelte, hogy felfelé tempózik -
ám úgy érezte, évekig tarthat, míg a pyarroni ribanc birodalmából Menegle szabad ege alá ér.
- Hol a fivéred? - sziszegte az admirális, dühtől szikrázó szemmel vizslatva a
jelenlévőket. - Ő miért nem áll elém?
- Nem kíván szólni veled - felelte a másodszülött helyett a fekete incognós férfi.
Előlépett az ablakmélyedésből, botja vége tompán koccant a kőpadlón. Más dolga akadt;
engem kért meg, hogy bizonyos tényekre... rávilágítsak helyette.
Leeth gyűlölködve bámult rá, aztán kényszeríttette magát, hogy újra Calyd felé
forduljon.
- Helyetted is ez a csahos beszél, kölyök? Te is azt hiszed...
- Hallgasd végig! - dörrent rá a fiú. - Nincs más választásod. Tónusa olyan fenyegető,
kitörése oly váratlan volt, hogy az admirális hátrahőkölt tőle. Jobbját változatlanul a
kardmarkolaton tartotta, mellvértjén és vállvasain az alkony hamis aranya csillant.
- Elpusztíthatom a városodat. Kitaszíthatlak alattvalóid szívéből, te korcs!
A botos férfi - Leeth még mindig nem jött rá, kire emlékezteti - elmosolyodott, szeme
azonban hidegen kéklett, akár a frissen vágott jég.
- Nem fogsz lövetni -- mondta. - Quirin Dan Jahir vagyok, az Északi Szövetség
küldötte, Doran misztériumainak beavatottja. Megölhetlek, mielőtt kardot húzol vagy
parancsot kiáltasz - megölhetlek valamennyiőtöket, és egy intésemre elpusztul gyűlöletes
hajód is. Mindent tudok a küldetésedről. Ismerem a szándékaidat... a lelkedet. Esélyt kínálok
neked, hogy megmentsd magad és embereid életét.
Az admirális sápadtan meredt rá, elnyílt szája sarkában habfoszlány remegett.
- Mi keresnivalód a szigeteken? - acsargott. - Melyik démon szellete fújt erre, északföldi
kutya?
- Ott tűnünk fel, ahol a legnagyobb a szükség közölte a mágus. - Ahol ezrek jajszava
hallik, ahol az égi istenek békéjét elvakult zsarnokok fenyegetik. - Megemelte botját, melynek
kalcedon gombja éteri fénnyel ragyogott fel. - Élet vagy halál, pusztulás vagy megadás -
választanod kell.
Leeth még egy lépést tett hátrafelé, s lepillantott öbölben horgonyzó szkoggjára. Az
árbocok árnya kis híján a földnyelvig ért, a fedélzeten aprónak tetsző alakok nyüzsögtek;
mintha valamennyien egy irányba, a tat felé siettek volna. A lassan köröző kisebb hajókon
fáklyák gyúltak, a tajtékcsíkok mintázata a pillanatok múlásával mind rendezettebbnek tűnt.
Újabb búvárok? Valószínű. Ez a halásznépség sosem tanul rendet; kemény leckékre lesz
szükségük, hogy észhez térjenek.
- A válaszodra várok, admirális.
Leeth az északföldire bámult. Jobbjának ujjai meg-megrezdültek, szája és szeme körül
veríték csillogott.
83
- Nem pusztíthatod el a hajómat - szólt rekedten. Nem kockáztathatod a háborút

Toronnal! Egy követ...
- A vendégedre célzol, ha nem tévedek - mosolygott a mágus. - A Birodalom
kifutófiújára; akit Szkaldnak neveznek, s aki főleg a boszorkány ágyában szolgálta a császárt.
- Lassan ingatta őszülő fejét, és az admirális hirtelen ráébredt, hogy arcéle a kémére
emlékezteti. - Tüstént veresd vasra, ha élve távozol innét, s még jobb, ha kezét-lábát töreted: a
dalnokfélékkel sosem lehet elég óvatos az ember.
- Dalnokféle? - Leeth vércseként kapott a szón. Köpenye alá nyúlt, előhúzta a
rézlapocskát - ha nem kapkod úgy, bizonyára észreveszi, hogy a fémbe vésett jelek rőten
derengenek.
- Mondd hát, igazság kútfője, mióta hord efféle holmit egy egyszerű dalnok?
A visszavágás hatása legvérmesebb reményeit is felülmúlta: a mágus rémültnek látszott.
Villódzás támadt körülötte a levegőben; az admirális ösztönösen visszahőkölt, pedig...
Pedig csak a varázslóbot foszlott semmivé.
Pedig csak az őszes haj lett ismét szénfekete. A jó negyedszázadot fiatalodott északföldi
a rézlapra meredt, szürkévé fakuló szemének bogara rőt fényt tükrözött.
- Dobd el a Fürkészt! - kiáltotta. - A tengerbe vele, ostoba!
Leeth eltartotta magától a tárgyat, mely a kesztyűn át is égette a kezét, s jobbjával
kardot húzott.
- Tudtam - hörögte. - Ezért megdöglesz, szemfényvesztő kutya!
_A palotatisztek oltalmazón Calyd elé ugrottak, Gorduin, ahogy az öregember felé
szökkent, a kísérők pengéivel találta szembe magát - egy szemvillanásnyira megdermedtek
valamennyien, mikor Leeth baljában nagyot villant a rézlap: Az admirális végre elhajította;
szikrázó csillagként vágódott az ablaksorral szemközti falnak, aztán tágulni kezdett és nö-
vekedni. Az izzás szívében mintha a Semmi szelei bömböltek volna.
- Csapda! - rikoltotta Leeth. - A fiú! Öljétek meg a fiút!
Övéi nekilendültek. Gorduin fogcsikorgatva oldalt lépett, féltérdre ereszkedett a
köpenye alól előbűvölt nyílpuskával, célzott és lőtt.
A Sárkányszáj ebben a pillanatban robbant fel odakint.
A Szkald lehunyt szemmel, ellazult izmokkal, indulásra készen várt kabinja közepén,
mikor meghallotta a zajt. Futó léptek dobogtak, kiáltások harsantak odakint, ám akár Vylliris
halálának éjjelén, most sem neki szóltak, hát figyelmen kívül hagyta őket. Mindent
megkapott, mindent elrendezett már ezen a hajón, nem foglalkoztatta a legénység és az
admirális sorsa; életük, haláluk érdektelenné vált, mióta a Mindenkinél Különbek útmutatást
adtak neki. Sejtette, hogy az asziszok a partközelben felbukkant birodalmi raj tüzében végzik:
mikor kapcsolatot teremtett a magitorral, részt kapott gondolataiból is. A karakkák
felbukkanása megerősítette hitét az eleve elrendelésben, küldetése és személye fontosságában;
az a mélységes nyugalom hatotta át, melyet hosszú fogsága alatt a leginkább nélkülözött.
A boszorkány halála után lefegyverezték, kabinjába zárták, de nem találtak meg nála
mindent - nem találtak meg semmit, amire a szabaduláshoz szüksége lehetett, testét azonban
napokig kellett sanyargat jelentő zsákmány eltűnése szinte megőrjítette, de mire a
Sárkányszáj folytatta útját, ismét képes volt gondolkodni. Rádöbbent, hogy a késedelem
ellenére sem veszítette el a nyomot - hogy mindenképp beéri a kalandozót. Már tudta, hogy
tévesen ítélte meg: lappang abban az emberben valami vad, korlátokat nem ismerő másság.
Az életét kockáztatta a Karnelianokért; míg a kölyköket veszély fenyegeti, aligha távozik a
főszigetről, ahová Leeth hajója tart.
A Szkald úgy tervezte, horgonyvetés után megszökik, és saját erejéből jut be az erődbe,
Kapelyuk hírei azonban - melyek óvatlan őrei révén hozzá is eljutottak - megváltoztatták
84
elképzeléseit. Mikor a támadás első napjának délutánján minden valamirevaló fegyverest

visszavontak az ajtaja elől, megértette: Leeth merényletre készül az örökösök ellen. Nem
kételkedett benne, hogy egy esetleges tárgyaláson a Karnelian-fiúk őrangyala, a kalandozó is
jelen lesz s rádöbbent, hogy ha nem akar későn érkezni, az admirálissal kell tartania.
Nem tűnt nehéz feladatnak: a vén bolond, mióta elvette tőle, mindenhová magával
cipelte a Fürkészt. A Szkald gyanította, hogy afféle menlevélnek hiszi - az asziszok ritkán
kerülnek szembe a császári akarat mágia oltalmazta végrehajtóival. Az ősi eszköz Leeth
trófeája, pillanatnyi diadalának mementója; a hozzá hasonlók mindig is örömüket lelték a
Toronnal való packázásban.
Fel fogja mutatni az örökösök előtt.
Felmutatja, hogy kérkedjék vele, azután okulni fog, és kárán esetleg tanulnak valamit a
Karnelianok is.
Mikor a karakkák felbukkantak, a Szkald kinyúlt, megérintette a legnagyobb hatalmú
magitor elméjét. A flotta varázstudói kontárok voltak ugyan, de nem kételkedett benne, hogy
a hatalomszó rettenete megteszi a magáét: a fickó eljuttatja majd az erődbe, s ha eljön a
pillanat, kimenekíti onnét - csak így kerülheti el, hogy a hallgatás mellé szertartásos
torokmetszést parancsoljon neki.
Mire az admirális csónakja útnak indult, elkészült az öltözködéssel. Mindenből a
legjobbat vette magára, vállára kanyarította szürke köpenyét, nyakába akasztotta Alborne
szent szimbólumát, melyet egy Shulurban raboskodó, azóta halott haonwelli készített számára
- az ezüstkarikába foglalt ezüstlant felszikrázott az asztalkán égő mécses hideg fényében. A
Szkald elvégzett még egy légzőgyakorlatot, melynek végére arcot váltott: kívülről bárddá lett,
odabent azonban megmaradt annak, ami volt; az ajtóhoz lépett, és őreit szólította.
A két suhanc fél perccel később átvágott torokkal hevert a padlón, s ugyanez a sors várt
arra az elferdült arcú katapulthadnagyra is, akire Leeth távollétében a lagosst bízta. A Szkald
a halott ujjasába törölte tűpengéjét, felcsatolta a fegyverövet, majd ismét kilépett a folyosóra.
Néhány altiszt loholt el mellette holmi búvárt emlegetve - a toroni rájuk mosolygott, az
asziszok azonban vagy nem ismerték, vagy nem akarták megismerni; nehéz lándzsákat
kapkodtak le a fali állványokról, s már ott sem voltak.
A Szkald visszatért saját kabinjába, melynek padlóját kezdte elborítani az őrök vére.
Behúzta az ajtót, középre állt, és elrévedt: kapcsolatot keresett s talált a távoli karakka
magitorával, felé sugározta az indulás jelét.
Dördülés. Az asztalon égő mécses a hajó összes többi lámpájával együtt durrant szét,
mintha valami láthatatlan erő minden tüzet megvadított, urai, ellen fordított volna. A falak, a
pokrócok lángra lobbantak, az ajtó és az ablak vasalásait azonban nem ez hevítette fehér
izzásig: a kabin a tatbástya többi részével és a Sárkányszáj gerincével együtt darabokra hullt -
ám a Szkald ekkorra eltűnt belőle. Rőten kavargó örvény ragadta el, a Semmi szakadékán át
repítette a helyre, ahol a leginkább lenni kívánt; a férfi mellé, aki nem ismerte őt, így nem
tudhatta, milyen kevés maradt számára az életből.
A robbanás iszonyatos volt: mintha a szolga helyett maga az úr, Ranagol nyitotta volna
a zászlóshajóra égő szemét. A nehéz szkogg tatja felemelkedett; a tőkesúlyán ellobbanó
szelence megroppantotta gerincét, tűzviharral tarolta le árbocait, felépítményeit, s a lángoló
roncsot orral előre az öböl fenekére taszította. A robbanás fénye elvakította a sirályszemmel
figyelő toroni kapitányokat, léglökete láthatatlan kézként, hatalmas körben söpört végig a
vízen. A nagykirály lobogója alatt futó szkoggokat, a szigonyosokkal zsúfolt szkúnokat,
sajkákat mintha elfújták volna - nem egy hajó a földnyelveken túlra repült, mások pozdorjává
törtek, megint mások árboc és vitorla nélkül, féloldalra dőlve füstölögtek a hullámok között.
A napnyugta vörösét füst és korom világvégi sötétsége váltotta fel, függönye azonban hamar
85
felszakadozott, láthatóvá tette a vergődő túlélőket és a megcsonkított, néma holtakat. Ott, ahol
pillanatokkal korábban a Sárkányszáj horgonyzott, forrt és örvénylett a tenger - s jaj volt
azoknak az úszóknak, akiket erejük fogytával ez a tölcsér nyelt el.
A dörej visszhangja ott rezgett még a koronaerőd vaskos falai közt; a tornyokból, a
gyilokjárókról sápadt, szóra képtelen emberek bámulták az öblöt. Mozgás csak a belső kikötő
lépcsőjén volt tapasztalható: száznál több falanxharcos küzdött ott egy maroknyi evezőssel,
akik nem sokkal utóbb a megadást választották - választották volna az önkéntes éhhalált is,
csak ne kelljen a vízbe ugraniuk. Roppant hullámgyűrű csapott a partig, de már nem akadt
semmi, amit elsodorjon. A belső öböl sziklakaréja megóvta a katonákat és a vizitorokat e
megpróbáltatástól, ám a következőtől csak a várba vezető kapun túl remélhettek menedéket.
Rohantak valamennyien, összekeveredve, rémült kölykökként lapultak a folyosó falának,
ahogy a mólót, a lépcsőt és a falakat véreső verte végig; a magasból deszkadarabok és
kötélvégek, pörkös vászoncafatok, apróhalak, fémszilánkok és emberi tagok hulltak. Az
általános felfordulás közepette csak a katapultállásban dolgozó kahrei mérnökök őrizték meg
nyugalmukat: tekintetük összevillant ércsapkájuk ellenzője alatt, pár érthetetlen szót
mormoltak, és elismerően biccentettek hozzá.
Roppant tűzpöfeteg emelkedett a sziget fölé, duzzadt, aztán magába roskadva
elenyészett. Most már azok a toroniak is feleszméltek, akiknek nem akadt sirályuk odafent,
magitoraik azonban hasztalan igyekeztek kapcsolatba lépni a vezérhajó varázstudójával - az
Aspigis hallgatott. A szemben álló Karnelian-rajt vaskézzel fogta össze a kapitányból lett
admirális, s a robbanás morajának elültével övéi oldalán zendített az aszisz hajósok dacos
indulójára. Nem tudta, mi történt, de mert ura nem parancsolt mást, tartotta pozícióját; a
karakkák egy kötélhossznyival sem férkőzhettek közelebb.
A dal foszlányait délnek, a kikötő felé sodorta a szél, ám Graumnak nem csak erről az
élményről kellett lemondania: háton fekve, félig vakon, süketen lebegett az öböl füstös
csendjében, s azon tűnődött, hogyan juthatott idáig.
Emlékezett a pillanatra, mikor a felszínre bukkant. Már nem törődött vele, látják-e vagy
sem: mintha elmentek volna hazulról abban a makacs fejében, amit rendszerint gondolkodásra
használt. A lendülettől derékig kiemelkedett a vízből; eltátott szájjal, kitágult orrlyukakkal
nyelte a levegőt, mikor meghallotta a hangot. Ítéletnapi dübörgés volt, vagy egy láncaitól
szabadult démon kacaja, nem tudhatta; a tenger, mint valami óriáskígyó, máris megszorult a
dereka körül. Egész testét átjárta a seb fájdalma, de csak egy villanásra, mert aztán repült,
forogva szállt a forró széllel, tajtékot verve csapódott be valahová, ami sziklának túl puha
volt, tengernek túl kemény.
Nem merült el - zihálva, magatehetetlenül hevert a pozdorja hullámzó szőnyegén,
orrából, füléből vér szivárgott.
Elsőként az tűnt fel neki, hogy a feketeségből, melyet a vakság éjszakájának vélt, égő
csomók hullanak. Aztán szájon csapta valami - kézfej, csizmaszár vagy halfarok lehetett,
képtelen volt eldönteni. Mire utánanézett, már el is tűnt, a mozdulattal csak annyit ért el, hogy
oldalába ismét belemart a fájdalom: felnyögött, aztán megint, ahogy a magasból szörnyűbbnél
szörnyűbb dolgok, lábak, dongák, kötélgörgők, hatalmas gerendák kezdtek zuhogni,
felkavarva pihenőhelye állóvizét. A Sárkányszáj eltűnt, mintha sosem lett volna, körös-körül
tucatjával vergődtek a cápák - még döglődésük 'közben is felé törekedtek, mintha rendezni
akarnák a régi tartozást.
Graum bámulta őket, míg elcsendesedtek, aztán kísérletet tett végtagjainak
megmozgatására. Lába alig rezdült, keze nehezen engedelmeskedett. Tudta, hogy nem (azaz
nem most) kell elmerülnie, s tudta azt is, hogy a maga erejéből nem úszhat partra, hogy
jelenlegi állapotában egy köpőcsészéből sem képes szárazra vergődni - hogy valószínűleg itt
86
patkol el. A kilátás méla undort csiholt ki belőle. Csak abban reménykedett, hogy az apály,
mely hajnaltájt minden ocsmányságot a nyílt tengerre húz, a hátára veszi és elmenekíti a bárd
gyásza elől. A szerencse fia az a nyavalyás - az ő jóvoltából győz, ráadásul az ígéreteit sem
kell betartania...
Graum lebegett, egykedvűen bámulta a tisztuló eget. Várt, hátha akad még egy
szigonyos ebben a hullámzó pusztaságban, aki megszabadítja a további szenvedéstől.
Egy pörölycápa bukkant fel az oldala mellett. Egész testében remegett, lapos feje két
oldalán opálosan szürkéllettek a máskor fekete szemek. Megpróbált átfordulni, hogy
ollószájával a goblinba marjon - Graum azonban nem efféle megváltást képzelt el, és
lecsapott rá egy keze ügyébe akadó uszadékfával. Felsóhajtott, ahogy a pörölycápa felett
összecsaptak a véres habok. Felrémlett előtte az ereni vízmosásban lelt csontváz képe, megint
maga előtt látta a vigyorgó koponyát, pedig mindent megadott volna, hogy többé ne kelljen
látnia.
- Éveken át naponta a bocsánatodat kértem - hörögte. - Fertályórája sincs, hogy
visszaadtam az övedet, és most itt fogok meggebedni... Mit akarsz még tőlem, a fenébe is?
Összerezzent, ahogy az alkony utolsó sugarainál árnyék vetült rá. Nem maradt ereje
harcolni; megadóan várta az ordítozást, a testébe csapódó acél kínját, ám ahogy felnézett,
szkún vagy sajka helyett feszülő vitorlával közeledő gallót pillantott meg. Orrában vasszín
hajú, homlokkendős férfi állt, valami medált szorongatott, s mikor rálelt arra, amit keresett, a
palánkhoz szólította embereit.
A gorvikiak!
Graum hunyorgott. Arra gondolt, hogy talán mégsem kellett volna fattyaknak neveznie
őket, hisz a bárd épp elégszer tanácsolt óvatosságot neki. Ennél jobb alkalmat keresve sem
találnak, hogy megszabaduljanak tőle; egy árva hajítótőrt sem kell rá vesztegetniük, elég, ha a
víz alá nyomják.
A gallo vitorláját bevonva siklott el mellette, szűk íven fordult és visszatért. Vermini
már guggolt az orrában, merőn bámult a törmelék közt lebegő alakra.
- Add a kezed, kicsi ember - szólt halkan, s míg övéi köré gyűltek, jobbját nyújtotta az
elképedt goblin felé.
87
20.
A robbanás hatalmas volt, de mire forró szele a trónterembe vágva üveg- és
ólomdarabokkal szórta tele a küzdőteret, Leeth emberei közül már csak ketten álltak. Gorduin
félredobta a kiürült tárú nyílpuskát - sosem vitte rá a lélek, hogy buzogányként is használja -,
felegyenesedett, és kardot rántott. A palotaőrség egyik tisztje zuhantában kibillentette az
egyensúlyából; mire ismét megvetette a lábát, az admirális rontott rá, hogy
tengerészkardjának csapásával az Öröklét Mezejére küldje. A bárd elkígyózott a penge
útjából, mellbe taszította az öregembert, és a trónemelvény alsó lépcsőjére szökkent. Fogai
összekoccantak, ahogy megérezte a mágikus energiák háborgását. A Fürkész a nekidühödve
küzdő asziszokon túl, az ablaksorral szemközti falnál szórta a fényt - Gorduin nem férhetett
hozzá, és rádöbbent, most már nincs módja elkerülni a találkozást a fakó hajú, égő szemű
toronival.
A Calydot óvó gyűrűből újabb tiszt bukott ki, a palotaőrök lándzsás csapata épp
betaszította az ajtót, mikor a rőt izzás palásttá szélesedett, meghasadt, s mielőtt kihunyt volna,
szürkébe öltözött alakot okádott a trónterem padlójára. Gorduin látta, ahogy a jövevény a
vállán átfordulva talpra ugrik, s a kardjáért nyúl; kiáltani akart, de elkésett vele. A fiatal.
százados, aki a közelharcból kiválva az új ellenfélre támadt, holtan zuhant hátra: torkát
egyenes penge metszette át.
Két palotaőr jutott hasonló sorsra, mire Calydnak sikerült visszaparancsolnia a többit.
Tisztjei hátrahúzódtak, lándzsásai dühtől reszketve álltak az ajtóban, fegyverüket az idegen
mellének szegezték. Az lassan kihúzta magát, s kardját lejjebb eresztve pillantott a trónszék
felé.
- Te? - sziszegte feltápászkodva Leeth. A "szemfényvesztőtől" elszenvedett újabb
sérelem dúvaddá változtatta; talán tudatában sem volt hajója pusztulásán. - Te?
A Szkald biccentett. Hirtelen félfordulatot tett, balja sebesen felfelé és oldalra lendült:
az admirális megmaradt két embere tűpengétől átjárt gégével rogyott a kőre. Ez már sok volt
az öregembernek, s bár Gorduin tudta, mi készül, semmit sem tehetett, hogy megakadályozza.
Leeth korát, meghazudtoló fürgeséggel a fakó hajú férfinak rontott, ugyanazt a kétkezes
csapást irányozta a fejének, amivel korábban a bárdot próbálta megingatni: az erő útját járta,
ezen kívül nem ismert más törvényt vagy szabályt. A toroni - akár Gorduin hárítás helyett a
kitérést választotta, s még arra sem vette a fáradtságot, hogy eltáncoljon a közeléből. A
robbanás léglöketének második hulláma, pernyét sodró számum söpört végig a tróntermen,
újabb ablakok törtek be, ahogy pántjukon ütközésig fordulva a falnak csapódtak, de Gorduin a
szilánkok záporában is tisztán látta Leeth ábrázatát. Az aszisz dühe immár nem a legyőzött
hadvezér, az elbukott összeesküvő, hanem a többszörösen rászedett ember dühe volt - rossz
tanácsadó az ökölharcban, s egyenesen végzetes, ha valakinek képzett, higgadt fegyverforgató
az ellenfele. Ismét támadott, mozdulatai, vágásai azonban mind kiszámíthatóbbakká váltak;
nem lelt rést a fakó hajú védelmén, aki tartotta a távolságot, s előbb az egyik, majd a másik
csuklóján sebezte meg. Fel kellett ismernie, hogy minden a toroni mellett szól, hogy ebből a
küzdelemből csak úgy kerülhet ki élve, ha visszavonulót fúj - ám tudatának az a része,
mellyel érzékelte az öblöt bevilágító tűzfényt, mást parancsolt neki. Sarokba szorított vad
volt, gyilkos ösztönök rabja; eltökélhette, hogy ha buknia kell, legalább egyvalakit magával
ragad.
A következő vágás a homlokát tépte fel, vérrel árasztotta el mindkét szemét. Elbődült, s
félig vakon kínzója felé döfött. Az ajtóban álló lándzsások némelyike lefelé nézett, hogy ne
kelljen látnia, a többi csak bámult elfehéredve - ám úgy tűnt, a toroni is megelégelte a dolgot,
88
mert gyorsított mozgásán, s baljában megjelent a rövidebb, aszisz kegyelemtőrre emlékeztető

penge: Egy erőtlen suhintást elkerülve belépett Leeth két karja közé, mintha baráti ölelésre
készülne, aztán, majdhogynem lendület nélkül, mellbe döfte az admirálist. A vért fel sem
szikrázott, ahogy a rövid penge áthatolt rajta - Gorduin látta, hogy az öregember vérben úszó
szemei elkerekednek a döbbenettől és a fájdalomtól. Elejtette a tengerészkardot, remegni
kezdett, mint akit a hideg ráz. Inai, izmai mintha egyenként hagyták volna cserben; előbb a
válla süppedt be, aztán balja hanyatlott alá, majd megroggyant a térde, ahogy önnön holt
súlya a padló felé húzta. Igyekezett torkon ragadni a fakó hajút, de már annak sem parancsolt,
amire egész életében hagyatkozott: ujjaiból kiszállt az erő, jobbja a levegőbe markolt,
hatalmas, merev teste lassan térdre zuhant, oldalra dőlt; a bárd kívánta neki, hogy meghaljon,
mielőtt a padlón elheverve utolsó - s legmegalázóbb - vereségének tudatára ébred.
Leeth hördült egyet, aztán elcsendesedett; a teremben egyáltalán nem hallatszott emberi
hang. Gorduin végignézett az elesetteken, a falanxharcosok megrendült csoportján. Nem
pillantott a kikötő felé, anélkül is tudta, hogy odakint teljes a pusztulás: a vész közelsége
kiélesítette valamennyi érzékét. Eszébe jutott az álom, a sötét határtalanság a fátyol túlolda-
lán, melybe a fiatal százados és a vén admirális szinte egyszerre merült alá; eszébe jutottak a
balsejtelmek, melyek azóta gyötörték, hogy Karnelian oldalán a szigetre indult. A
lidércnyomás most megelevenedett, s neki nem maradt más választása, mint szembenézni
vele.
Bámulta a fakó hajú férfit, akinek a lélegzete sem lett szaporább, s aki rezzenetlen,
világos szemével visszabámult rá. Különös, borzongató pillanat: enyhén torzító tükörbe, egy
sosemvolt másik jelenbe pillantottak mindketten. Gorduin önnön megszürkült másának látta a
Szkladot, annak az alaknak, akivé válhatott volna, ha azon a bizonyos napon, Erionban mégis
anyja hazája mellett dönt. Arcvonásaiból, mint valami nyitott könyvből, kiolvashatta a
küzdelmes évek keserűségét, a lemondás és reménykedés szülte türelmetlenséget, még azt a
viszolygással vegyes ámulatot is, mely akkor lett úrrá a toronin, mikor felfedezte rajta az ősi
vér jegyeit. Igen; ebben az örökké tartó pillanatban egymás múltjának legmélyére láttak,
megsejtették, mennyi közös vonás akad sorsukban, mely végül - elkerülhetetlenül - ellensé-
gekké tette őket.
A varázs megtört: a Szkald újra mozgásba lendült. A már-már nekitámadó palotaőröket
visszariasztotta kardjának villanása, ahogy az ablakok felé oldalazott, majd előrelépett.
Gorduin felfelé hátrált az emelvény lépcsőjén. Testével fedezte Karneliant, és keservesen
bánta, hogy nem gondoskodott tartalék tárról a kahrei nyílpuskához. A toroni még közelebb
nyomult, alig tízlépésnyire torpant meg; jobbját a karddal az oldala mellé engedte, a baljában
csillogó tőr hegye a feketébe öltözött férfira mutatott.
- Nem a fiúért jöttem - szólt a közös nyelven -, hanem érted.
Gorduin ekkor fedezte fel a nyakában Alborne szent szimbólumát. Megdöbbentette és
elbizonytalanította a dolog. A Szkald két héttel korábban nyilvánvalóan Toron császárát
szolgálta - de kit vagy mit szolgál most? Ha Alborne híve, hogy került hozzá a Fürkész? Ha
nem az övé, hogyan használhatja? Nem kellett ismét a tőrre sandítania, első pillantásra felis-
merte benne a pugosst, a kiválasztott kevesek fegyverét; a jövevény kétpengés technikája az
Ovieran-iskolára vallott, a fellépése, a stílusa viszont... Renegát volna? Ha igen, kinek a
támogatását élvezi, és miért vállal ilyen kockázatot?
- Ez az ember - folytatta a Szkald rekedten, a körülálló asziszokra sandítva - egy élettel
tartozik nekem. Befejeztem helyettetek egy küzdelmet, hogy hozzáférhessek; elvárom, hogy
ne avatkozzatok közbe.
- Ki vagy? - kérdezte Gorduin.
89
- Dalnok, akár te magad. Toron zsoldjában álltam, és hetekkel ezelőtt teljesítettem a

megbízásomat csak azért maradtam, mert nem voltam többé úr a sorsom felett. - A Szkald
Gorduin szemébe nézett. Szerettem Vyllirist, olyan szerelemmel, amit te, északi vándor,
aligha ismersz. Szerettem őt, s nem azért, mert megbűvölt, hanem mert bölcs volt és
különleges; tartozom annyival az emlékének, hogy véredet ontsam az ő véréért.
A bárd érezte, hogy Calyd szólni akar; felemelt baljával idejekorán elnémította. Figyelte
a fakó hajú férfit, a harag szikráit a rezzenetlen, világos szemekben - s még mindig nem tudta
eldönteni, hányadán áll vele. Amit mondott, akár igaz is lehetett; nem a pózában, nem a
szavaiban, az egész lényében volt valami hamis, valami fenyegető. Egy Nemes Ház
kegyvesztett sarja, aki Alborne hitére tért? Egy a ritka kivételek közül, akik két világ lakói, s
szeszélyük szerint szolgálják Toront és a Szövetséget, ezt vagy amazt a kultúrát? Vagy az
egész ámítás csupán, kísérlet a szigetlakók távoltartására? A bosszú a cél, vagy valami más?
Akadtak módszerek, melyekkel megbizonyosodhatott volna a másik kilétéről, maradék
hatalmát azonban az összecsapásra tartogatta - a látottak alapján nem kételkedett benne, hogy
élete legkomiszabb küzdelmének néz elébe.
- Tudom, mit érzel, ifjú Karnelian. - A Szkald most Calydhoz intézte szavait, akit a bárd
egy pillanatra sem hagyott fedezetlenül. - Ha idősebb leszel, talán megérted fájdalmamat,
melyet csak udvaroncod vére csillapíthat. Sajnálom, ami a hajón történt, de nem
változtathatok rajta. Számítok nagylelkűségedre, ha én nyerem a viadalt - ne feledd,
szolgálataimnak egyszer még hasznát láthatod!
Karnelian habozott. A bárd tekintetét kereste, segítséget várt tőle, Gorduin azonban nem
engedhette meg magának, hogy hátrapillantson.
- Hazudsz - mondta toroniul, hogy a fakó hajún kívül ne értse más. - Mi a célod vele?
A Szkald tartása, arckifejezése mit sem változott; éppúgy uralkodott a vonásain, mint
Kapelyuk, éppúgy kézben tartotta a testét, mint Vylliris.
- A pusztulásod, féltestvérem - felelte az ősök nyelvén, kissé pergőbben, mintha azt
próbálgatná, győzi-e az iramot a másik. - Hogy párviadalban vagy másként öllek meg, egyre
megy. Azzal, amit eddig tettél, kiérdemelted a jó halált, de ha nem állsz ki velem, más utat
választok. Ha elutasítasz, a fiúval kezdem, s te, ha meg akarod óvni az életét, nem
mozdulhatsz a helyedről. Védekezésben elhullani dicstelen vég a magadfajtának. - Világos
szemének átható pillantása körbevillant. - Beren halott, igaz? Halálra sebezték a gázlónál; a
hős kalandozó elföldelte, netán magával cipelte a tengeren át, hogy imádott népe körében
nyugodjék... - Elmosolyodott. - Feláldoznád a magad életéért a fivérét is? Meg tudnád tenni?
- Miért akarsz megölni? - firtatta Gorduin. -Miért? - Mondjuk Vyllirisért. A szeretőm
volt, ha nem tudnád.
- Neked és mindenki másnak a Sheral innenső oldalán. Ez nem elég jó ok. A Lyalmur-
család küldött a nyomomba?
A Nemes Házak egyikének említésére a Szkald ajkáról lehervadt a mosoly.
- Túl sokat kérdezel. Ha nem mondasz igent a kihívásra, a fiú meghal, és a lelked, ha
győzöl is, sosem lel nyugalmat: Hogy döntesz, kalandozó?
Calyd zavartan méregette a két férfit; a közös vonások az ő figyelmét sem kerülték el.
- Mit akar? - sziszegte. - Mi ez az egész?
- Ne mozdulj - mormolta az ilanori. - Azt hiszem, bárd-párbajt kell vívnom vele.
- De hisz a boszorkányt... .
Gorduin azonban már döntött: baljával rövidebb pengéjéért nyúlt, s lejjebb lépett a
trónemelvényről, hogy középütt találkozzék ellenfelével.
90
- Nem Vylliris érdekli - dünnyögte. - Valami más, amit titkol.:. és amit úgy kell majd
kivernem belőle. - Elfogadod a kihívást, dalnok? - váltott ismét közösre a toroni. -
Megnyugszol Alborne ítéletében? - Megnyugszom, és elfogadom - bólintott Gorduin.
- Nai ogdan al'onieth, csata halálig; hai vei e'lah atal, csata az ősi módon, ha ennyire
kívánod.
A Szkald rábólintott; az utolsó mondatokat alig hallotta, már csak a kalandozó tartására,
mozgására figyelt. Tudta, milyen követelményeknek kell megfelelnie, eleget tanulmányozta a
bárdok harci fogásait ahhoz, hogy elsajátítsa és begyakorolja őket. Megtanulta, hogyan rejthet
klasszikus cseleket az átvezetésekbe, hogy a tánc még halálosabb, a végeredmény még
biztosabb legyen. Mint rendesen, a tökéletességre törekedett; négy évvel korábban egy élet-
halál küzdelmet is sikerült összehoznia egy ereni és egy erigowi dalnok között. Akkoriban
még nem állt készen, s nem tudott az Énekmondók végső törvényéről sem; csak annyit tudott,
hogy a bárdok kiontott vérének nem szabad a fejére szállnia. Közvetítő útján orkokat
fogadott, kelepcébe csalta és az ugoni határvidék egy üresen álló erődjébe vitette a
dalnokokat. (O maga álarcban, Éjközép idején érkezett, és egy pillanatra sem mutatkozott
előttük; az orkokkal tárgyalt, akik sem nevét, sem valódi célját nem ismerték. Az ő szájukkal
adta a foglyok értésére, hogy halálos párviadalt kell vívniuk, s hogy a győztes szabadon
távozhat. Egy karámba lökette őket, két kardot és két tőrt dobatott utánuk. Tanácsára az orkok
számszeríjjal fegyverkeztek fel - a fáklyafényben álló emberek nem gondolhattak
menekülésre. Az erigowi férfi volt, az ereni nő, de a Szkald elég sokáig figyelte őket ahhoz,
hogy biztosra vegye: az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek. Együtt estek csapdába, s
mélyebb kapcsolat lehetett köztük, mert mintha néma üzeneteket váltottak volna. A toroni
megrettent, új utasításokat adott az orkok főnökének, aki visszatért megfigyelőhelyére, s
közölte a bárdokkal, hogy ha nem küzdenek képességeik szerint, megbecsteleníttete és
megcsonkíttatja mindkettőjüket. Erre már vívni kezdett a két északi - nem teljes
erőbedobással ugyan, de mozgásuk iskolaformáit, a szertartásos kéz- és lábmunkát a Szkald
így is azonosíthatta, emlékezetébe véshette. Az elégedettség óvatlanná tette; a nő, noha
korábban nem adta jelét, hogy jártas az ilyesmiben, megérintette fürkésző elméjével. A
Szkaldot ezúttal valódi rémület járta át: a szuka a bárdok ősi küzdelmének titkaiért cserébe
megszerezte az övét - hogy részben vagy egészben, egyelőre felmérni sem tudta.
Megparancsolta az orkok főnökének, hogy lövesse le mindkettőt, a bárdok azonban
megelőzték, s tőrüket a legközelebbi számszeríjasokba vágva egy-egy tökéletesen kivitelezett
támadással szíven-torkon szúrták egymást. A nő néhány pillanattal tovább élt; fájdalmas
félmosollyal meredt a Szkaldot rejtő sötétségbe - arckifejezése, mintha győzött volna,
diadalmasnak rémlett. A toroni a zűrzavart kihasználva az orkokra rontott, megölte őket,
felégette az erődöt, aztán napokon át vágtatott délnek, s noha a legendás bosszúállók nem
eredtek a nyomába, többé nem rendezett halálig tartó viadalokat; beérte az északi
gyakorlótermek, a bárdok járta tavernák látogatásával. Technikája mostanra a legjobbakéval
vetekedett; a feketébe öltözött férfi aligha veszi észre, hogy sosem vívott még halálos párbajt
fajtájabélivel.
- Felkészültél? - kérdezte Gorduin toroniul.
A Szkald bólintott; nem látta értelmét a további szócséplésnek. Sürgette az idő: az
admirális hajója megsemmisült, emberei vereséget szenvedtek; hazája rajának, mely a
Karnelianok támogatására kapott utasítást, hamarosan távozni kényszerül a sziget közeléből.
Velük tart, vagy itt hal meg - azok után, amit a trónörökös szeme láttára művelt Vyllirissel,
nemigen bízhat Calyd irgalmában. Ha ő ülne a trónon, eddig sem várt volna, és a kölyök
bármikor elhatározhatja magát. Megölje? Nem, a kalandozó sokkal fontosabb és százszorta
veszélyesebb; előbb ezt a munkát kell befejeznie.
91
Oldalt lépett, mindkét kezét derékmagasságba emelve küzdőtartást vett fel. A feketébe
öltözött férfi tükrözte mozdulatát. Nem észlelte, hogy a Szkald bal hüvelykujja kiold egy
kapcsot a pugoss markolatán, nem látta a víztiszta folyadékcseppeket, melyek a tőr hegyén
jelentek meg, s végigfutottak a félholdforma éleken; ők ketten már csak egymást figyelték. A
két szempár, a hidegszürke és a rezzenetlen savószínű pillantása találkozott, az aurák
egymásnak feszültek - s nyomban ezután összecsaptak a pengék is.
A Szkald az első pár hárítás után mindenről megfeledkezett: kezdte örömét lelni a
viadalban. Az északi jó vívó volt, kardja és tőre fürgén, kiszámíthatatlanul cikázott, figyelme
egy pillanatra sem lankadt - de erőinek végén járt, ráadásul mintha tartott volna az erőteljes,
rövid mozdulatokat igénylő belharctól. A toroniban feltámadt a. gyanú, hogy friss sebesülést
titkol. Lehetséges, hogy a dovori zsoldosbanda - vagy maga Vylliris - jobban megszorongatta,
mint a nyomok mutatták? Esetleg a társaival volt kénytelen leszámolni, hogy egymaga arassa
le a babérokat
Támadásba lendült, hogy felderítse a kalandozó gyenge pontjait. Az idegen, ám sok
százszor, sok ezerszer gyakorolt mozdulatok természetesen kapcsolódtak egymáshoz; sem rá,
sem az iskolára nem hoztak szégyent; ahol elleste őket. Az első perc végén sikerült sebet
ejtenie az északi vállán. Most már tudta, hogy kettejük közül ő a jobb vívó; a kalandozó, aki a
nyílpuskát választotta fő fegyveréül, nem jeleskedett az iskolaformákban. A Szkald jólesően
nyugtázta, hogy mimikrije tökéletes, bárdabb lett a bárdnál - ráadásul tiszta a vére, nem úgy,
mint ezé, akit nyilván egy toroni fogoly nemzett valami lószagú nemzetség ringyó
nagyasszonyának ahelyett, hogy tisztességgel átvágta volna a saját torkát!
Indulatai úgy elragadták, hogy a balját is használni kezdte, tőrével vágott végig a
kalandozó szabadon hagyott alkarján. Várta a hatást, az északi mozdulatai azonban csak a
vérveszteség arányában lassultak; korcs szervezete dacolt az ősök ítéletével. A Szkald
nyugalmat parancsolt magára, és újra felvette az ütemet. Győzni fog, mert különb. Győznie
kell, mert tiszta és igaz - ezt az énekmondó spionnal, a fő muzsikással is beláttatja majd, ha az
döntőbíróként lép fel az ügyben, és a színe elé engedi.
Kapott egy sebet a csuklójára, egy másikat az oldalára, de nem sokkal ezután sikerült
átdöfnie a kalandozó bal combját. Hosszabbik pengéje nem sértett eret, a vérzés inkább volt
ijesztő, mint veszedelmes, ám az újabb hátrány voltaképp eldöntötte a küzdelmet. A Szkald
nyugtázta, hogy Karnelian feszülten figyel, akárcsak tehetetlen lándzsásai; arra gondolt, hogy
ha "szeretett" admirálisuk halála nem is, ez a lecke biztosan Toron tiszteletére tanítja őket.
Követte a hátráló, köröző északit, aki igyekezett megosztani testsúlyát ép és sérült lába
között. Kimerültnek látszott, megtörtnek nem; mozdulatai mintha várakozást tükröztek volna.
A küzdelem alig pár perce folyt, a Szkald fogásainak felét sem használta el, most mégis
gondolkodóba esett. Talán hibázott? Lehetséges volna, hogy ennyi vér után egy kis böl-
cselkedés, egy kis filozófia járja? A bárdoktól kitelik az ilyesmi; a bárdoknál sosem...
A kalandozó nekilendült, pengéi kettős szélmalomvágással villantak előre. A Szkald
hárított, eltáncolt, hátrálásra kényszeríttette, s a nyomába eredt. A kardok szikrázva csaptak
össze, a tőrök a réseket kutatták; a szürke szemekben még mindig ott lappangott valami az
iménti értetlenségből, majd egyik pillanatról a másikra tovatűnt. Az északi kiperdült balra,
aztán olyasmit tett, amihez hasonlót a Szkald sosem látott, így fel sem készülhetett rá: mély
alapállásban mozdulatlanná dermedve megkettőzte önmagát; a fekete alakok négy villogó
pengét emelve, kétfelől lódultak a toroni felé.
A Szkaldnak, akit szinte megbénított a döbbenet, csak egy csapása maradt, mielőtt a
kardok elérték. Jobbkezes harántvágása mintaszerűen sikerült, borostás álla alatt találta a
jobboldali kalandozót, de nem ejtett sebet rajta, mert a jobboldali kalandozó pára, káprázat
volt csupán, szerte is foszlott, fénymozaik-szilánkokká robbant, ahogy a toroni a másik ellen
92
fordult - aztán szétrobbant még valami, de nem fénnyé, hanem fájdalommá. A Szkald
megtántorodott, előregörnyedt; a szárnyként lebbenő fekete köpeny után nyúlt, hogy
megfogódzzék benne. A kalandozónak mögötte kellett volna lennie, de nem ott volt, hanem
mindenütt, teste sötét örvénylésbe veszett, szája szivárványos tüzet okádott. Már arca sem
volt, csak keze, amivel valami vörösen izzót vágott a Szkald jobb oldalába. A toroni
hátratántorodott, egyensúlyát vesztve balra zuhant, elterült a kövön. A lagoss odalett, s ahogy
baljával a derekából kimeredő markolatot kereste, kiejtette a pugosst is. Zsibbadt ujjaival
ráfogott az idegen markolatra - kirántotta volna, ám ahhoz sem maradt elég ereje, hogy meg-
mozdítsa. Valami forrót és keserűt érzett a torkában, szája csordultig telt vele. Feljebb
csúsztatta balját, mely a szent szimbólum alatt ismét vasba ütközött hitetlensége ekkor
változott borzongó ámulattá.
A kalandozó hosszabb pengéje a mellkasát járta át.
Gorduinnak nem kellett megszűntetnie a varázst: hatalma egyetlen kombinációra volt
elegendő, s ahogy a mana eltávozott, szertefoszlott az illúzió is: sötét forgatagból sebzetten
ziháló emberré változott vissza, akinek csak nagy üggyel-bajjal sikerült talpon maradnia.
Csizmaszárából előhalászta második tórét, ellenfeléhez vánszorgott, féltérdre ereszkedett
mellette - ahogy a kőre támaszkodott, bal tenyerét véresre sebezte az üvegtörmelék.
A férfi, aki Szkaldnak nevezte magát, áldozatai vérében hevert, s a magáétól fuldokolva
kapkodott levegő után. Fakó sörénye csapzottan terült szét, világos szemei azonban
rezzenetlenek maradtak.
Mi történt? - suttogta. - Hogyan...
- Az ősi mód - felelte Gorduin. - Acél és illúzió. Egy az alapvető iskolaformák közül; ha
bárd lennél, felismerted és háríthattad volna. - Mély lélegzetet vett. - Nem így akartam.
- Gyenge vagy - köpte a szót a Szkald. - Nem kérek az... irgalmadból. Még egy perc,
és... végzek veled; úgy harcoltam, akár egy igazi...
- ...bárd? - Az ilanori elhúzta a száját. - Majdnem. Elárulod most már, ki küldött a
nyomomba?
- A te nyomodba? - A Szkald megpróbálta felemelni fejét, nyakizmai görcsösen
feszültek. - Sokat képzelsz magadról, féltestvérem. Azt hiszed... győztél? Az a szuka, akit
Gro-Ugonban... ő öl meg, nem te.
Gorduin kiszakította a nyakából Alborne szent szimbólumát. A medál fonákjához
lunirból vert keretet erősítettek, ebben apró, kék fiola lapult: Vylliris elixírje. A Szkald meg
sem próbált utánakapni; méltóságán alulinak érezhette a további küzdelmet.
- Nem fogod... felhasználni - suttogta. - Ahhoz... erő kellene, és... idő. Obsor vagy,
féltestvérem, hazátlan senki, aki... elnyomta magában... az ősi vér szavát. Azt hiszed, nyomod
marad? Még így... így is több vagyok nálad... és mindig több leszek!
Gorduin léptek zajára rezzent fel: az asziszok lándzsát szegezve nyomultak közelebb a
küzdelem színhelyéhez. Karnelian a fiatal százados holtteste mellett térdelt, arca a Franigan-
erdőben győztes vezér, a szigeti helytartó arca volt. A bárd, noha sebei mostanra tűzként
perzselték, megkönnyebbült. Átlátta, hogy Calyd újabb ütközetet, s ezzel háborút nyert, mert
a gyűlölet megszabadította kétségeitől. Nézte ezt a dacos kölyköt, s vele Berent, aki tőrt
szegezett végzetének a Vadvíz gázlójánál, aztán lepillantott halódó ellenfelére. Tudta, hogy
hazudik, mert nem ért máshoz; hamis az egész élete, minden gondolata. Tudta, hogy ő, a
hazátlan senki máris nyomot hagyott maga után: Calyd uralkodásának időszaka létezésének
mementója marad, míg Yneven emberek élnek és krónikákat írnak - Toron összes hatalmával
sem változtathat ezen. Megkönnyebbülést érzett, de örömet nem: túl nagy árat fizetett a
diadalért.
93
- Újra eljövünk, kalandozó - mormolta a Szkald, mintha belelátott volna. - Ide és a déli
partra... Godorába és a Fehér-tenger mellé. Mindaz, ami a miénk volt... a miénk lesz megint.
Nem akadályozhatod meg, semmit sem... tehetsz ellene. Perc-emberek vagytok mind: te... a
herceged... az álhatatlan fajtád. Kyria örökké él, de benneteket... elfelejt a világ.
Gorduin bal öklébe zárta a medált, összeszorított fogakkal felegyenesedett, s
félrehúzódott az aszisz harcosok útjából, akik ínyük vörösét ki-kivillantva a toroni köré
gyűltek. Karnelian nem parancsolt megálljt nekik. A bárd ráakadt a Fürkészre, az ablakhoz
sántikált vele, és olyan messzire hajította, amennyire csak bírta; a rézlapon - akár az emelkedő
lándzsahegyeken - megcsillant az alkonyi fény.
- Ez a különbség köztünk, féltestvérem - mormolta Gorduin, s tekintete utoljára
kapcsolódott össze a Szkald rezzenetlen tekintetével. - Egyeseket elfelejt, másokat kitaszít a
világ.
Az ajtónál érte utol a hörgésbe fúló sikoly. Eltöprengett, hogy az, ami a Szkaldból
maradt, látja-e már azt a sötét határtalanságot a fátyol túloldalán.
S ha igen, végre pislog-e.
Parhan kapitány kőmerev arccal állt az Aspigis hídján, a lassan homályba vesző partot
és az útját elzáró szkoggokat figyelte. Látta a füstöt a kikötőöböl felett, s nem kellett tűnődnie
azon, mit jelent. A Karnelianok tehetetlensége látszat volt csupán; a megfelelő pillanatra
vártak, hogy végezzenek a lázadó admirálissal - és ez a pillanat most elérkezett.
Megborzongott a gondolatra, hogy a koronaerőd katapultjainak tüze őt is elemésztette
volna, ha az asziszok vonalát áttörve a közelbe merészkedik. Igaz, sokáig ezt a pozíciót sem
tarthatja már: rajának jobboldali megfigyelői az imént jelentették, hogy délnyugat felől nyolc
közepes és két nehéz szkogg közelít, a földnyelv takarásából sorra bukkantak elő a teljes
vitorlázattal sikló hajók, hogy a védelmet erősítsék. Az erőd fényjelekkel irányította őket, s tíz
perc sem kellett, hogy az Aspigishez legközelebbi egység, az aszisz vezér tűzköpője is
"beszélni" kezdjen:
- KARNELIAN HERCEGKAPITÁNY, ABASZISZ NEGYEDIK
TARTOMÁNYÁNAK HELYTARTÓJA KÖSZÖNTI PARHAN YD-RADOR
PARANCSNOKOT - bontakozott ki az üzenet az őrláng lobbanásaiból. - SEGITSÉGEDRE
NEM TARTUNK IGÉNYT, A FENNÁLLÓ CONCORDIÁT ÉRVÉNYTELENNEK
TEKINTJÜK, S FELHÍVUNK, HOGY TÁVOZZ PARTJAINKTÓL, VAGY
EGYENLŐTLEN HARCBAN PUSZTULSZ EL. VIDD MEG A HÍRT CSÁSZÁRODNAK:
AZ ORGYILKOS TŐR EZÚTTAL CÉLT TÉVESZTETT.
Parhan hitetlenkedve figyelte a villanásokat. A nap már-már alábukott a nyugati
horizonton, utolsó sugarai alvadtvér-vörössel hintették meg a fekete vizet. A szkoggok raja
már tizenkét egységet számlált, s a délkeletiek is közeledtek: a Karnelian-lobogó lengett
mindegyiken.
- Primor! - kiáltotta a kapitány balján álló hadnagy. - Primor, nézd!
Az aszisz vezérhajó tűzköpője új üzenetet villogtatott. Rövid üzenet volt, de tucatszor
elismételték, s a példához más szkoggok is csatlakoztak; a szigetiek rajvonalának hosszában
csakhamar egymást érték a dühödten sziszegő lobbanások.
- "Várunk rátok" - mormolta Parhan, s bár a helyzet nem indokolta, elvigyorodott.
Bizonyos tisztelettel gondolt az örökösökre, akik dacolni mernek a császár és a Hatalmasok
akaratával; ha kölyöknek ilyen komiszak, felnőtt fejjel komoly gondot okoznak még. - Nem
harcolhatok, ezt ti tudjátok a legjobban, hogy a tenger nyelne el mindkettőtöket! Remélem,
hamar egymás torkának estek; remélem, nagy lesz rátok az öregetek palástja, és...
94
- Parancsolsz, Primor? - készségeskedett a hadnagy. Parhan leintette, hajfonataival

babrálva állt a helyén, míg meg nem jelent a magitor. Egyedül jött, s a kapitány kérdő
tekintetére csak a fejét rázta, megerősítve, amit Parhan amúgy is tudott.
- Továbbítottam az üzenetet a Concitatornak dünnyögte. - A rajon belüli kapcsolat
helyreállt; az irányítás a tiéd.
- Értsem úgy, hogy megint a flottát szolgálod?
- Egy pillanatra sem hagytam fel vele - suttogta a kis ember. Parhan észrevette, hogy
aszott képén veríték csillog, s megértette, hogy magitora váratlan vendéget kapott, akár ő
maga az északi parton látott robbanás után; olyasvalakit, aki a Hatalmasok nevében
titoktartást parancsolt neki. Vajon elment már? Vagy épp rá vár odalent...? Megborzongatta az
eshetőség.
- Engedelmet - szólt a magitor, s félrehajtott fejjel figyelt egy éteri üzenetre. - Választ
kaptam a Császár-szigetről, Primor. Kívánod, hogy mindenki előtt ismertessem?
- Felesleges - sóhajtott Parhan, akinek bosszúságát csak a Néven Nevezhetetlen veszte
enyhítette valamelyest. Ezeknek a fickóknak arcuk sincs, nemhogy becsületük; rendjén való,
hogy nyomuk se maradjon a Birodalom emlékezetében. Intett kormányosának, aztán
kieresztette hangját: - Fel a vitorlákat! Irány észak-északkelet! Ő császári felsége
kegyelmében részesíti a szigetek népét: visszavonulunk!
Tiszta lelkiismerettel állt a posztján, figyelte a csillagfényes ég hátterén kibomló
vásznakat - és nem sejtette, hogy a parancs teljesítésének pillanatában Toron egy harminc
esztendővel későbbi háborút veszített el.
- Vitorlát bontanak - állapította meg Calyd Karnelian. Tisztjei és kalandozója
társaságában állt az erőd északi bástyáján, a jeladók munkáját irányította. Odalent; a meredek
part hosszában szakadatlanul cirkáltak, a nyílt vízre sodródott túlélők után kutattak a szkúnok
és a csónakok. - Elmennek!
Gorduin sápadtan támaszkodott a mellvédnek, nagyokat kortyolt az esti szélből. Tudta,
hogy a papok gondjára kellene bíznia magát, de mindenképp maradni, látni akart; kiélvezni a
siker pillanatait, melyek a hozzá hasonlók életében a szikrafű mámorát pótolják. Az imént
valaki visszaadta a kardját, sőt, a vállát is megveregette; ez volt a tetőpont, tudta, halandó
ennél többet nem érhet el - s ahogy erre gondolt, keze a Szkaldtól szerzett szent szimbólum
medáljára tévedt.
- Elmennek - visszhangozta, s a vitorlák négyszögeire bámult, melyek lassan az
északkeleti láthatár indigókékjébe olvadtak. - Nem tehetnek mást. A Szigetbirtok forma
szerint abasziszi föld, a Karnelian család sarja törvényes uralkodó - ezt, ha hírt kap a
történtekről, Otlokir is megerősíti majd.
- Hírt fog kapni - bólintott Calyd. - Magam kérem meg Kapelyukot, hogy adja át neki az
örökösök szívélyes üdvözletét.
A kőlépcsőkön egy hajóstiszt hágott fel, egyenest a fiúhoz sietett.
- Lavanian kapitány raja visszatért, sire - jelentette. - A Leethek hajói bevonták a
nagykirály színeit, és készek megnyitni előttünk a családi kikötőt is. Nehezére esett palástolni
örömét. - Megadják magukat!
- A gorvikiakról mi hír?
- A gallo nemrég vetett horgonyt a belső öbölben, sir. Vermini kereskedő szerint az
apróvad... a goblin életben marad.
Gorduin fellélegzett. Szédült, a mellé lépő kahrei mérnöknek kellett megtámogatnia.
- Rossz bőrben vagy - mormolta, de a távozó karakkákat kísérte tekintetével. - Mióta
verekszel?
- Régebben, mint szeretnék.
95
A mérnök. elmosolyodott. Simára borotvált fején ércsapka, övében különös eszközök

sora csillogott éppúgy lehettek fegyverek, mint egy felcser szerszámai.
- Láttam a nyílpuskádat - mondta. - Régi darab, manapság sokkal jobbakat készítünk.
Meg vagy elégedve vele?
- Sosem hagyott cserben.
- És nem is fog - bólintott a mérnök. Társát figyelte, aki az erőd egyetlen katapultjának
feszítőszerkezetével babrált; a gépet szinte felismerhetetlenné tették a partra zuhant masinából
átszerelt alkatrészek. - Mára vége a táncnak, azt hiszem. Sajnáljuk, hogy így alakult: még pár
óra, és kipróbálhattuk volna, hogyan állja az ellenség Gilron tüzét.
- Ne aggódj - dünnyögte a bárd, s elmázolta homlokán a hideg verítéket. - Ha
maradtok... lesz alkalmatok efféle próbákra bőven.
- Ebben nem kételkedem - somolygott a mérnök, kutató pillantást vetve a feketébe
öltözött, zavaros szemű alakra. - Úgy tűnik, az itteniek bizalmát élvezed. Régóta élsz a
szigeteken?
Gorduinnal egyre sebesebben forgott a világ; minden erejére szüksége volt, hogy
megőrizze egyensúlyát. Valami nincs rendjén, tudta jól, de túlságosan eltávolodott már a
valóságtól ahhoz, hogy érdekelje az ilyesmi.
- Nem mondhatnám. Megeshet viszont, hogy... itt fogok meghalni.
A kahrei sóhajtott.
- Szép hely, valóban, de annyira azért nem szép, hogy egy világlátott ember otthonául
válassza. Fiatal vagy még, dalnok uram. Tucatszor meggondolhatod magad; előtted az egész...
Beszélt, Gorduin azonban alig hallotta a szavát. Birokra kelt az émelygéssel, makacsul
ragaszkodott öntudatának maradékához. Sokat áldozott ezekért a percekért, a tiszta égbolton
ragyogó Sárkánygerinc látványáért, a várost és a tengert bevilágító fények káprázatáért; állt,
mígnem valahonnét - közelről? távolról? - a nevét kiáltották. Mozdulni, lépni akart, de a talaj
kisiklott a lába alól; mellvédtől elváló jobbjával mintha odaintett volna a mérnöknek, ahogy
hátratántorodott, és magatehetetlenül a hideg kőpadlóra zuhant.
96
21.
Mikor magához tért, olyan kába volt, mintha mindkét kulacsát kiürítette volna. Bár moz-
dulatlanul feküdt, lassan forgott vele a világ, szemét égette a hidegszürke hajnali fény.
Derékalja körül papok sürgölődtek - nem arcokként, csak kezekként, köntösökként és
neszekként érzékelte őket. Felnyögött, mikor fejét megemelve csészét tartottak az ajkához, de
ha akarta, ha nem, nyelnie kellett a borsmenta illatú, epénél keserűbb italt.
- Megúszod - hallotta Calyd hangját. Csak most vette észre, hogy mellette ül, pedig akár
meg is érinthette, oly közel kuporgott hozzá. - A tisztelendők szerint csak a rövidebb penge
volt mérgezett. Nawen'yaga, a Választóvíz. Ritka matéria, fegyverre szinte sosem kerül. Kyr
származékoknak nem árt, a kívülállókat azonban kínok közt pusztítja el - anyád vére óvott
meg attól, hogy erre a sorsra juss. Most már biztos, hogy az a fickó a császár orgyilkosa volt;
Iker vagy Ködfivér, ahogy ezeket az alantasokat nevezik. Ha nem intézed el, nyilván rám is
sort kerít. - Közelebb hajolt; a bárd nem látott belőle mást, csak sötét szemei csillogását. -
Megmentettél a haláltól és a megszégyenüléstől. Gyenge voltam, és...
-Ember voltál - suttogta Gorduin. - Maradj mindig az, és sosem... válsz olyanná, mint az
apád.
- Megnéztem őt az éjjel - mormolta Calyd. - Lent jártam a cinteremben; már nem félek
megtenni. Nincsenek szemei, de tudom, hogy látott; remélem, hallotta a mondandómat is.
Hamarosan eltemetjük, és más úton haladunk tovább. - Megérintette Gorduin kezét: kemény
volt és hideg, akár a márvány, de az erekben újra lüktetett a vér. - Az emberek azt beszélik, a
toronit a fivérem győzte le. Mások úgy tudják, én szúrtam keresztül, mert Beren az admirális
hajója elleni támadást irányította. Talán jobb is így; az elkövetkező pár évben mindannyiunk
hasznára válhat egy kis bizonytalanság.
- Beren...?
Calyd átvette a csészét egy Antoh-paptól, pár korty italt diktált Gorduinba.
- Nem titkolhatjuk a sebesülését; a Vadvíz gázlójánál történteknek állítólag néhány
halász is tanúja volt. Szóbeszéd lesz a dologból, de nem számít - nem számit más, csak az
utódok szava. A fivérem trónra lép, megvalósítja mindazt, amit elterveztünk, aztán megpihen
az Eltávozottak Árkában, de most... - Várt. - Fivérem akaratából régens vagyok. Az én tisztem
gondoskodni apánk búcsúztatásáról, nemkülönben arról, hogy északról jött hívünk a legjobb
egészségben hagyhassa el partjainkat. - Megszorította a bárd kezét. - Hallasz, kalandozó?
Megtetted a magadét, mostantól a saját biztonságoddal törődj! Menj délnek, őrizkedj a
toroniaktól és Tharr híveitől; Mordak követe szerint holtan akarják látni a férfit, aki a Nagy
Ember mindkét fiát ellenük fordította.
A bárd zsibbadt ajka mosolyra rándult. Olyan nehezére esett a beszéd, mintha gyógyital
helyett fűrészport nyelt volna.
- Nem... találnak rám. Hamarosan... sok száz kalandozó...
- Tudom - bólintott Calyd. - Némelyik már Tadzehbe ért, és a többi sem lehet messze. A
nagykirály az éjjel megnyittatta az ifini Kaput; így üzen, hogy megnyugszik a sors
döntésében. Igazad volt... és nem csak ebben. - Közelebb hajolt. - Sosem merül feledésbe,
amit tettél, Tier Nan Gorduin. A nevedre talán nem fognak emlékezni a szigetlakók, az alakod
összemosódhat Berenével, mégis te leszel az, s én mindig tudni fogom, mit köszönhetek
neked. Szükséged van valamire? Tehetek érted még valamit?
Gorduin kezdte érezni a karjában, a mellében szétáradó vér melegét, a sebek fájdalmát,
s ez némi könnyebbséget szerzett neki.
- Maradj életben, míg visszajövök - lehelte, aztán megint elvesztette az eszméletét.
97
Alig két napot aludt, de mikor felébredt, úgy érezte, évszázadok viharzottak el felette.
Mellkasán tompa nyomás ült, tagjai azonban könnyen mozogtak, s a fény sem kínozta már.
Teleszívta tüdejét, hosszan köhögött, majd körülnézett. Útiholmival és fegyverekkel zsúfolt
szobáját átjárták a napsugarak, az ajtóba vert kampók egyikén agyonfoltozott fekete köpenye,
a másikon szárazmoszat-köteg lógott, átható illata elnyomta a gyógyfőzetek és -kenőcsök
ispotályszagát. A kép olyan békés, a semmittevés oly magától értetődő volt, hogy Gorduin
elbóbiskolt, s csak az őrizetével megbízott pap lépteinek neszére rezzent fel újra.
A karóvékony, tengerzöld szemű férfi körülményeskedés nélkül válaszolt minden
kérdésére: igen, a régenskapitány jól van, s szépen gyógyul a goblin is; igen, a szigeten teljes
a nyugalom; nem, a lábadozónak nem tilos szeszt innia, sőt, fel is kelhet, ha annyira akar.
A bárd köszönetet mondott Antoh szolgájának, magára kanyarította köpenyét, s a közeli
fürdőkamrába támolygott. Mire a vén rézsárkány forróvízzel telt gyomra kiürült, aggodalmai
is elcsitultak: fején és mellkasán alig látszottak a hegek, és bal combja sem festett rosszul
ahhoz képest, hogy tízhüvelyknyi acélt döftek át rajta nemrég. Hálás volt a segítségért a sziget
herbalistáinak, szakrális gyógyítóinak, de tudta; hogy a kezelést saját erejéből kell befejeznie:
az átvágott izmok rugalmasságát semmiféle mágia nem adhatja vissza - erre a csodára
kizárólag a testgyakorlás képes.
Az önsanyargatás persze várhat, gondolta, ahogy lezökkent a gőztől átmelegedett
kőpadra. Egy kevés pálinkával kiöblítette a száját, aztán csak ült, játszadozott a nyakában
függő szent szimbólummal. Alborne talán megbocsátja, hogy valódi hit nélkül viseli, elvégre
akivel a trónteremben végzett, igazi eretnek volt, minden bizonnyal bárdot, bárdokat ölt,
miután titkaikat kicsikarta. Mondják, létezik egy társaság, mely felkutatja és megbünteti az
efféléket. Vajon érte is bosszút álltak volna? Valószínűtlen: sosem tartozott Alborne
egyházához, s ifjúkora óta hanyagolta első mesterségét. Rádöbbent, hogy a Szkald a maga
módján különb bárd volt nála - nem a közelharcban, hanem a túlélésben maradt alul.
Aztán eszébe jutott, hogy akadnak fontosabb teendői az elmélkedésnél. Visszatért a
szobájába, előkerítette a tengerzöld szemű papot, s elmagyarázta neki, mi mindenre lesz
szüksége. Az bólintott, elsietett, s egy óra múltán szerszámokkal, tégelyekkel és butéliákkal
megrakott tálcával tért vissza. Semmit sem kérdezett; Calyd nyilván személyesen figyel-
meztette, hogy lát majd néhány furcsaságot a feketébe öltözött kalandozótól.
Miután magára maradt, a bárd bezárta ajtaját. A tiszta holmi tárolására szolgáló ládát
közelebb húzta ágyához, s ráhelyezte a tálcát - nem egy alkimistaműhely, de a célnak
megfelel. Szemügyre vette a butéliákat: jobbára helyi párlatok vöröslöttek bennük. Talált egy
palack idinali aszút; ha rajta múlik, ezt választja, ám hiába keresett alkalmas színű viaszt a
pecsét rendbehozatalára, ezért inkább lemondott róla. Végül egy kisebb üveget vett munkába.
Keskeny pengével körbevágta, óvatosan leemelte a címeres pecsétet - néhány szilánk
lepattant, ezeket utóbb pótolnia kell -, kihúzta a dugót, s beleszagolt a borba. A fűszeres
aroma gyermekkora mesterét juttatta eszébe - Gerumot, aki osztozott apja száműzetésében, és
készséggel vállalta, hogy az "anyátlan farkaskölyök" nevelője Jegyen. Bárd volt, a régi
nagyok közül való, de mire Gorduin megismerte, valódi nevét sem viselte már; a gerume -
káromló - sokak szerint jobban illett rá. Elfuserált politikusoknak tartotta a thánokat, a
Szövetség vezetőit, a toroniakat, az isteneket, vérfagyasztó gúnydalokat szerzett és
zümmögött róluk, s bár az íjkészítéstől a hangutánzásig mindenhez értett, legnagyobb örömét
a pálinkafőzésben lelte. Gorduint, ahogy a butéliát forgatta, meglegyintette a szeder- és
áfonyaillatú löttyök emléke, s még a rekedtes hangot is hallani vélte: "Tier, fiacskám, mondd
hát meg nekem: teremtenek ilyet azok a kétbalkezes istenek?"
Mosolyogva rázta a fejét, aztán feltápászkodott, és becsukta az ablakot. Megvárta, míg a
szoba levegője mozdulatlanná válik, levette a medált, eltávolította fonákjáról a fiolát.
98
Visszafojtott lélegzettel felnyitotta, s tartalmát a zárható tégelyek egyikébe öntötte. Abból

indult ki, hogy nem illó anyag; a boszorkánymesterek ritkán készítenek olyasmit, aminek
elfogyasztása külön szertartást kíván. Csillámló folyadékot várt, Vylliris elixírje azonban
száraz volt és szürke, akár az amund múmiák pora, melyet afrodiziákumként és amulettként
kínálnak az élelmes dzsadok. A bárd - egy pillanatra sem felejtette el, kitől származik a szer -
minden rendelkezésére álló eszközzel megvizsgálta, arra lyukadt ki, hogy a látszat ellenére
élet, s nem halál lakozik benne - rádöbbent, ennél többet Csak úgy deríthet ki, ha megízleli.
És meg fogja ízlelni.
De nem most, s főként nem egymagában; ennek a történetnek a végére más befejezés
kívánkozik.
Kortyolt a borból, majd kendőt kötött orra és szája elé. A tégelyből apró ezüstkanállal
töltötte a port a butéliába, aztán várt, de sem pezsgést, sem más rendellenességet nem
tapasztalt. A fény felé tartotta a bort: az ital mély rubinszíne nem változott, a butélia alján sem
kavargott több seprő, mint annakelőtte. Gorduin visszanyomta a dugót, megszabadult a ken-
dőtől, és felsóhajtott; nem hitte volna, hogy baj nélkül jut idáig.
Ablakot nyitott, a párkányra könyökölt, odatartotta verítékes arcát a tengeri szélnek.
Alkonyodott megint, ám a horizont ezúttal belátható, az öböl tiszta volt, az árapály rég
megszabadította a szigetet az utolsó roncsdaraboktól is. Délkelet felől szkogg közeledett lobo-
gója Karnelian-zöld volt, akár a karóvékony pap szeme, akár Antoh birodalma, a címer
azonban hiányzott róla: Calyd más alkalomra tartogatta birtoka színeváltozását. A bárd, aki
gyanította, mi lesz az az alkalom, szusszant még egyet, aztán becsukta az ablakot - ha estére
végezni akar, nem tétlenkedhet tovább.
Visszaült az ágyra a láda mellé, meggyújtotta az apró olajégő kanócát. A kivágott
pecsétdarabot a dugó közepére illesztette, aztán megkereste az azonos színű viaszrudacskát, és
ismét munkához látott.
A napnyugta utáni második órában lépett újra a folyosóra. Tiszta inget viselt,
fegyverövét hátrahagyta, csak a butélia rejtőzött fekete köpenye alatt: így illik, ha az ember
beteglátogatóba indul. Ünnepélyes nyugalom szállta meg; talán a szent szimbólumnak
köszönhette, melytől nem akaródzott megválnia, talán a kétujjnyi pálinkának, amit
közvetlenül indulás előtt nyakalt be - nem tudta, de nem is érdekelte:
Akikkel találkozott, tisztelettel utat engedtek neki; úgy tűnt, végső párviadaláról az
ajtónállóktól a vászoncselédekig mindenki hallott már. Az első meglepetés sem váratott
magára soká: a belső udvaron átsétálva elfeket pillantott meg a falak magasában. Sirenariak
lehettek, mert északi módra öltöztek, rövid íjat markoltak, puzdrájukat pedig nem a hátukon,
hanem az oldalukon viselték. A bárd a "Líthas" gesztusnyelvi megfelelőjével üdvözölte őket,
s féltucat néma "Kalíthast" kapott válaszul - noha sosem találkoztak, egy nagycsalád tagjai
voltak valamennyien, társak a vándorúton, mely a mából a holnapba, onnét a bizonytalan
holnaputánba vezet. Gorduin pár perc múltán, a lakótorony őrparancsnokától tudta meg, hogy
a jövevények másfél napja bukkantak fel a Franigan-erdőben, melynek fái (mint állították)
elég vének ahhoz, hogy Narmiraen ismerje a nevüket. Gorduinnak rémlett, hogy Narmiraen
kalahora, vagyis afféle szent, de hogy honnét ismeri a sziget fáinak nevét, s hogy mi köze
ennek az elfek idejutásához, inkább nem firtatta; beérte a bizonyossággal, hogy Calyd immár
mesterlövészekben sem szenved hiányt.
A Nagy Ember hálóterméhez vezető folyosón ismerős alakba botlott. Biorno Vermini -
aligha véletlenül - az aszisz kalmárok öltözékét viselte, csak temérdek aranya és lefegyverző
mosolya árulkodott déli származásáról. Öleléssel üdvözölte, majd egy benyílóba rángatta a
bárdot, aki a megdöbbenéstől ellenkezni is elfelejtett. A gorviki nem rejtette véka alá, hogy
üzleti ajánlattal járt a goblinnál - akit következetesen embernek címezett -, s beszámolt arról
99
is, ami a toroni raj távozása óta történt. Calyd hajóinak fedélzetén sorra tértek vissza a
száműzött Antohpapok, a nemesi famíliák mozgolódása is abbamaradt, mikor hírét vették,
hogy a flotta parancsnokával toroni bérgyilkos végzett: Abram Leeth legalább halálával jól
szolgálta szűkebb hazáját, a Szigetbirtokot. Míg Gorduin aludt, még két hercegkapitány
fejezte ki szerencsekívánatait a Karnelianoknak; a Függetlenek Ligája, melyet Beris kiválása
a széthullás küszöbéig juttatott, új erőre kapott a nagykirály gyűlöletében. Heikar Kapelyuk, a
koronaváros legtehetősebb pénzkölcsönzője Ifinbe indult, hogy átadja az udvarnak az
örökösök üzenetét - Vermini úgy vélte, értenek majd belőle, bár a borecetben utazó
diplomaták szűkszavúak, és nem mindig kelt jó benyomást az érkezésük.
- Ha távozni akarsz a szigetekről - mondta végül -, a rendelkezésedre állok. Ha mindent
elrendeztél, üzenj a Giralda-birtokra: ma és holnap egy kisebb üzletről tárgyalok ott. Tudasd,
melyik partszakaszon, mikor vegyünk fel, a többire ne legyen gondod; a hősök utaztatása elvi
kérdés, amellett jó befektetés a magamfajtának.
A bárd mosolyogva szorította meg a felé nyújtott jobbot, aztán a masszív tölgyajtón át
Beris Randal Cetiehir Karnelian hálótermébe lépett.
Alacsony mennyezetű, ízlés és figyelem nélkül berendezett helyiségben találta magát.
Egy olyan ember búvóhelyén, akit nagynak neveztek, noha sosem volt az; egy hódító
barlangjában; aki csak az erő maradandóságában hitt, ezért kőből, fémből készíttetett mindent;
ami körülvette. Fegyverállványok, dísz- és gyakorlópáncélok sorakoztak a falak mentén,
melyek a halál hidegét árasztották; mintha nem hónapok, hanem évtizedek múltak volna el
azóta, hogy a gazda távozott, egy sor nyomasztó emléket és egy hatalmas ágyat hagyva maga
után, melyben - így tűnt legalábbis - csak Graum képes nyugodtan álomra hajtani a fejét.
A goblin szívós fajzat volt: miután Vermini papja - szigorúan világi eszközökkel -
ellátta sebeit, már nem szorult Antoh szolgáinak segítségére. Gorduin gyanította, hogy
csontfüzérét és egyéb tisztátalan eredetű tárgyait félti tőlük, de tartozott annyival a
pillanatnak, hogy szó nélkül hagyja a dolgot; Graum azzal, amit az öbölben tett, nála
érdemdúsabb kalandozók elismerését is kivívta volna. Sajnálta, hogy jó darabig nem tudhatja
meg, mit kap ráadásként a jutalma mellé, de hogy érdemes a ráadásra, abban egy percig sem
kételkedett.
- Hallottam a trükködről a dorani varázslóval mondta köszönés helyett a goblin.
Hasmánt hevert Beris ágyán, egy narancsot hámozott éppen. - És arról, hogy utána egy
magadfajta igriccel gyűlt meg a bajod. Beszélik, gyengélkedtél, bár az ilyen fecsegésnek én
nem adok hitelt; Tier Nan Gorduint legfeljebb árvákon tett erőszakkal és más effélékkel lehet
megsebezni. Élő fémből van az az ember, csak hát a szíve... - Felpillantott. - Remélem nem
azért jössz, hogy kérj vagy alkudozz, és hadd közlöm rögtön: nem veszek részt a megtorló
támadásban Toron ellen még akkor sem, ha a lantodat ajánlod cserébe, és mostantól
használhatom a családnevedet is! - Félredobta a narancsot; hogy ülő helyzetbe tornázza
magát; mankóként a Nagy Ember bordás buzogányát használta. - Míg azt a retkes szelencét
cipeltem - mert gorviki barátaid nem nagyon tolongtak, hogy teljesítsék a kérésedet -,
gondolkoztam a dolgokon. A dolgainkon. Rájöttem, mi a módszered: belerángatsz valamibe,
amit elég egyszer megúszni, hogy egy életen át valakinek érezd magad. Aztán rájössz, hogy a
magadfajta mezei valakik túl sokan vannak, és hogy léteznek a világon más, nálad gazdagabb,
híresebb valakik is. Arra kezdesz vágyni, hogy különb lehess, ezért tovább próbálkozol, és
megint, és újra, míg bele nem döglesz; ilyen egyszerű az ügy! - Leugrott az ágyról, fel s alá
járt Gorduin előtt. - Meneglére, látnod kéne, hogy bánnak velem az itteniek! Hős vagyok meg
minden... és tudod mit? Összevissza egy estét voltam boldog miatta! Azóta azon töröm a
fejem, mit pofáznak majd a világban, ha soha többé nem ártom magam mások dolgába, és a
pénzemen kocsmát, fűszerboltot nyitok... vagy ha azt a puccos lovadat ötször adom el egymás
100
után. "Hinnétek róla? Ez volt ott a szigeteken a nagy vész idején. Végigcsinálta az egészet, és
megúszta élve, pedig nem mindennapi dolgokat művelt. Orgyilkosokkal verekedett,
hercegeket mentett meg, csatákban vett részt, egy szál magában hadihajókat égetett fel...
Hogy ez? Ne beszélj... Úgy éljek, hogy igaz! Jó szakember ez, csak mostanság nagyon iszik.
Soha többé nem vállalt komoly feladatot. Nyúltenyésztőnek mondja magát, de azt hallani,
lopásból él. Eltékozolta a tehetségét a szerencsétlen. Milyen kár érte!" - Graum szembefordult
a bárddal. - Miért? Miért kóstoltattad meg velem ezt a mákonyt? Ti kalandozók így
szaporodtok? Vagy épp nem volt...
- Fogd be a szád, és figyelj! - Gorduin a Nagy Ember karszékéhez sántikált, bal lábát
kinyújtóztatva elhelyezkedett benne. - Úgy figyelj, hogy semmit nem mondok el kétszer; ha
megjegyzed, amit hallasz, esetleg a hasznodra válik, ha nem, mehetsz vissza a bányákba vagy
a nyulaid közé, nem érdekel.
Graum meglepettnek látszott. Némán visszamászott az ágyra, onnét bámult
várakozásteljesen; sárga szemei különös tűzben égtek.
- Nem én döntöttem a sorsodról - kezdte a bárd. A híred miatt kerestelek meg, tehát
máris valaki voltál, bár ez aligha számít, ha azt kívánod, bár sose találkoztunk volna. Ami
történt, megtörtént, goblin uram, de ne áltasd magad: ez nem az út eleje, nem is a vége,
egyetlen állomása csupán. A kalandozók sokféle életet élnek, sokféle halált halnak. Nekem az
a szerep jutott, hogy megkíméljelek a legalantasabb végtől, és teljesítettem a küldetésemet -
ha bánni akarod, ám tedd; én nem bántam meg. Most már tudod, ki vagy. Most már tudod, mit
jelent nyerni és veszíteni, dönteni magad és mások életéről. - Halványan elmosolyodott. -
Időre lesz szükséged, hogy megtaláld köztünk a helyed, de lesz elég időd, ígérem. És lesz
módod is, hogy a döntéseidet próbára tedd.
- Ez mind szép, de...
- Még nem fejeztem be. - Gorduin az övtáskájába nyúlt, arasznyi hosszú dzsad szivart
kotort elő, bemetszette a végét, majd meggyújtotta az ágy melletti asztalon álló mécses
lángjánál. Élvezettel ízlelte meg a füstöt, kifújta, aztán megint Graumra nézett. - Azok után,
amit tettem, ostobaság volna visszatérnem Caedonba. Túl nagy kárt okoztunk Toronnak, a
császár keze sokáig fog tapogatódzni azok után, akik kudarcáért felelősek. Engem sokan
ismernek, téged kevesen; engem gyakorta láttak munka közben, téged csak egy szerencsétlen
véletlen leplezhetne le - te mégy el Tugodához a jutalomért_ Dolon és Izim, a fanyüvő meg a
nekromanta igazolja majd a kilétedet. Átveszed az értéklevelek felét: ez a te részed, de nem
rohansz világgá vele. Megkéred a felhajtómat, hogy tegye pénzzé az ingóságaimat, és utalja át
a summát a szokott helyre; amint tudok, jelentkezem érte. A menyasszonyomat is neki kell
értesítenie. Mondja, hogy elpatkoltam és tengeri temetést kaptam, ezért aztán sírom sincs.
Nem akarom megsérteni a családot, még kevésbé a lányt; ahhoz képest, hogy sosem szeretett,
nagyon jól megvoltunk együtt. A ló és mindaz, amit a nyeregtáskában találsz, a tiéd. Van ott
pár könyv is - széphistóriák, életrajzok; némelyik talán érdekel majd:
- Alig tudok olvasni, ember!
- Gyakorolni fogod - közölte a bárd. - És nem csak az olvasást. Mihelyt Caedonban
végzel, Erionba mégy. Felkeresel ott egy Haygar Brish nevű férfit, megmondod neki, hogy
tiszteltetem, és hogy tanulni küldtelek hozzá. Bemutat majd pár alaknak, akiktől hasznos
tudnivalókat sajátíthatsz el, de nem árt figyelned az ő kezét is: korunk egyik legjobb vívója,
jeles színész és igazi úr; a modorod sem lesz a régi, mire utadra enged. Ha elfogadsz egy
tanácsot, osonj be néha a Sigranomói Egyetemre, és hallgass végig pár előadást - nem olyan
sok bennük a pyarroni katekizmus, mint általában gondolják... - Elmosolyodott, szivarja
hamuját a Nagy Ember padlójára verte. - Ha segítségre, tanácsra szorulsz, számíthatsz rám.
Néhány éven belül azt is tudni fogod, hol találsz meg.
101
A goblin elragadtatva bámulta az ujjai közt hunyorgó parazsat, aztán felrezzent, és

oldalra billentette a fejét.
- Most hatódjak meg? Illessem a homlokommal a csizmád szárát? Azt lesheted! Nem ez
az egyetlen választásom.
- Tudom, hogy Vermini munkát ajánlott neked biccentett Gorduin. - Nem rossz iskola
az övé sem; szelencék lerakásában például nagy gyakorlatot szerezhetsz idővel,
megsütögetheted a pecsenyédet Raquan Tüzénél, s ami fontosabb, megtanulhatsz bánni a
ramierával is. Remek fegyver, bár nem mindenütt használják olyan megfontoltan, mint ezek a
derék kereskedők.
- Meg akarsz rémíteni?
A bárd elmosolyodott megint. - Szerinted képes lennék rá?
- Biztosan - dünnyögte Graum. - A legveszélyesebb fickó vagy, akit életemben láttam.
Kész szerencse, hogy hálával tartozol, különben komolyan aggódnék az életemért.
Gorduin arra a nálánál is veszedelmesebb fickóra gondolt, aki halászok és pórok
lándzsája alatt végezte a trónteremben; a légyre, aki darázsnak akart látszani, és
tökéletlenségbe hajló tökéletességéért az életével fizetett.
- Úgy gondolod, rám fér egy kis gyarlóság, mi? Köpenye alá nyúlt, előhúzta a bort,
melybe a fiola tartalmát ürítette. Sokáig bajlódott a pecsét rendbe hozásával; nem
szenvedhette volna, ha méregkeverés gyanújába kerül. Graum így is furcsálkodva nézett rá,
mikor átnyújtotta, neki a butéliát, és elkísérte tekintetével, ahogy az ágy túloldalára sántikált
két kupáért.
- Mi ez?
- A birtok legjobb bora. Nem versenghet Vermini négyfürtös predocijával, de egy
koccintásra megteszi. A címkéje szerint citromfűvel és berkenyével keverik; használ a
búskomorság és a csúz ellen, ami előbb-utóbb minden szigetlakó életét megkeseríti. A bárd
visszatért a kupákkal, és az asztalkára tette őket a mécses mellé. - Felbontod, vagy felbontsam
én?
Graum összehúzott szemmel figyelte, aztán mintha elszégyellte volna magát, feltörte a
pecsétet, s kétfelé töltötte a gyöngyöző italt.
- Ha rászedsz - mormolta -, kóbor árnyként is tudni fogom, hol keresselek.
- Ebben nem kételkedem. - Gorduin végzett a szivarral, kézbe vette a kupát. A bor illata
épp olyan volt, mint minden közepes boré, s magáé az életé: egyszer édes, másszor savanyú,
ámbár talán csak a füst miatt, ami most mintha a szokottnál is jobban csípte volna a szemét.
- Tósztot mondok - dünnyögte Graum. - Arra, hogy egy napon visszaadom a kölcsönt,
ha belegebedsz is; arra, hogy a semmiből felbukkanva fogom megmenteni az irhádat, mikor a
legkevésbé várod. Ha túl kell nőnöm Meneglén, hogy megtehessem, túlnövök; ha a város-
dzsungeleteikben kell élnem, hogy kivárjam, hozzászokom. Nem fogom sajnálni az időt, hogy
letöröljem a képedről az önelégült vigyort, te nyavalyás kalandozó! - Nagyot szusszant, a bárd
kupájához koccintotta a magáét, ivott, aztán elhúzta a száját. - Ha most a padlóra öntöd, ami
neked jutott, lesz még erőm átharapni a torkodat?
- Nem öntöm a padlóra - mondta Gorduin, s feljebb emelte a kupát. Igyekezett erőt
meríteni lidérces álmaiból, sebe fájdalmából; mintha egész eddigi életnek célja ez a szertartás
lett volna. Nem tudta, mit hoz a jövő, csak azt, hogy látni akarja - és rádöbbent, hogy a mai
napig ugyanaz a sóvárgás fűti, melyet a goblin panaszolt fel az imént. Azokra gondolt, akik
eltávoztak, pedig itt lenne a helyük, aztán azokra, akik vele maradtak, pedig nem kérte őket, s
most bizonyára acsarogva szemlélik minden mozdulatát.
- A jövőre - idézte az erioni számvevők híres jelmondatát -, s hogy ott lehessünk!
Aztán elmosolyodott, és fenékig ürítette a kupát.
102
Graum a szertartást követő harmadik nap reggelére eltűnt.

Búcsúüzenete, melyet egy apróddal körmöltetett a Nagy Ember hálótermében talált
egyetlen könyv, a Testi örömök útjai előlapjára - HA A BARÁTODNAK TARTASZ, NEM
HAGYOD, HOGY ÜLDÖZZENEK! - inkább szimbolikus jelentőséggel bírt: azokat a
drágaköveket nyelte le és vitte magával, melyeket Karnelian a bárd kérésére rejtett a kandalló
tűzterének téglái alá. A falakat őrző elfek parancsot kaptak, hogy nézzenek félre, a kikötőöböl
barlangjai közelében szép számmal cirkáltak a megvesztegethető halászok - a goblint azonban
sem ezek, sem azok nem látták. Talán a városba, talán egy másik kikötőbe ment, esetleg
fellopózott egy indulni kész szkoggra; Gorduin elismeréssel adózott stílusának, amiért
évtizedek múltán sem próbálkozott ugyanazzal a módszerrel, noha gyanította, hogy Graum
döntésében szerepet játszott az átmeneti, ám annál erősebb víziszony is.
- Hová ment? - firtatta Calyd a negyedik napon, mikor a bárd felkereste, hogy búcsút
mondjon neki. A fiú ünnepi öltözéket, a férfi egyszerű fekete útiruhát viselt; Karnelianra a
Szigetbirtok új zászlóshajója várt, Gorduin a partra készült, hogy bevárja a gorviki gallót.
Mindketten tudták, hogy a Nagy Ember temetésén kívülálló nem maradhat észrevétlen, úgy
intézték hát, hogy a bárd távolról bár, de tanúja lehessen az eseményeknek. - Miért nem
hozzám jött, ha pénzre volt szüksége?
- A megszokás - mosolygott az ilanori. - Senki nem képes egyik napról a másikra
megváltozni.
Ha valaki, ő aztán tudta, milyen nehéz a változás. A toroni elixír négy napja dolgozott a
testében, készítőinek szenvtelen alaposságával gyúrta át - nem a külsejét, nem a gondolatait,
hanem az érzékelését módosította, kiszakította abból a közegből, melyet a magáénak ismert;
kétsége sem fért hozzá, hogy az újszerű élmények sokasága idővel egész valóját áthatja majd.
A tószt éjszakáján úgy aludt, mint akit agyonvertek, s másnap ahhoz sem érzett elég
erőt, hogy kilépjen a szobájából. Kételyek kezdték gyötörni igazával kapcsolatban;
belévillant, hogy a Szkald becsapta, s vízmélyi sírjából kinyúlva a pusztulásba ragadja őt -
aztán valahogy erőt vett magán, elvánszorgott a fürdőkamráig, és mikor a hátára zúduló
jéghideg vizet forrónak érezte, s még élvezte is, rádöbbent, nem olyan súlyos a baj.
Módszeresen vizsgálni kezdte érzéseit. Amit émelygésnek hitt, nem volt egyéb az élet
sebességének lassulásánál, melynek fordítottját gyakorta idézte elő harc közben szellemi
erejével. Ami szédülésnek tűnt, valójában a látás, a hallás és a szaglás határainak tágulása
volt, egyfajta állati állapot, mely azzal a különös benyomással egészült ki, hogy magára
maradt a mindenségben. Követte útjukon a falról lecsorgó vízcseppeket, s arra rezzent fel,
hogy ráesteledett. Halványan emlékezett rá, hogy valaki felbukkant mellette, egy lábnyi
magas, sárga szemű fickó, aki az anyját emlegette, és percekkel vagy órákkal azután faképnél
hagyta - de sem a sárga szeműnek, sem az őt körülvevő dolgoknak nem volt nevük, s
fokozatosan ő maga is feloldódott ebben a fura közönyösségben.
Mire visszavánszorgott a szobájába, senki és semmi volt. Az ágyra zuhant, a hátára
fordult, úgy bámulta a sötét égen látható sebességgel úszó csillagokat; a vörös hold sarlója
úgy szikrázott, mint egy lecsapni kész fejsze éle, s ő csak nevetett; később valaki az ajtaját
kaparta, de oda sem fordult; s lőn este és reggel, a második nap.
A verőfény térítette eszméletre, és amint felemelte a fejét, tüstént rombolni, ölni akart.
Sejtette, mi történik vele, tudatának azonban nem volt hatalma a test, e zavart fenevad felett.
Gyorsan kellett cselekednie: remegő kézzel vetette papírra Graummal kapcsolatos kéréseit, a
lapot kicsúsztatta a zárt ajtó alatt, fohászkodott, hogy a zöldszemű pap mielőbb megtalálja -
aztán, mivel mind erősebben lobogott benne a pusztítás vágya, vedelni kezdett. Alaposan
kitett magáért: az asztrális lobogás délutánra jótékony eszméletlenségbe olvadt; s lőn este és
reggel, a harmadik nap.
103
Mire úgy-ahogy embert faragott magából, a goblinnak nyomát sem lelte. Talán jobban
bírta a változást, talán így próbált menekülni előle - amit tett, mindenképp az ösztönök
diadalára vallott, s Gorduin nem tudott mosoly nélkül gondolni a pillanatra, mikor barátját -
akár Caedonban, akár másutt - eléri a kijózanodás. Saját belső egyensúlyát a belső vár
gyakorlótermében igyekezett helyreállítani: törte-zúzta a kimustrált páncélokat, emberfeletti
sebességgel cikázott a szögekkel kivert, lengő rönkök erdejében. Az elfek, akik a tetőablakon
át tombolásának tanúi voltak, összesúgtak, a sötét kalahorát, Malliort emlegették - s nem
tudták, milyen szerencsések, hogy nem hallja őket. Egyetlen zúzódás nélkül került elő,
megfürdött, aztán összecsomagolt, és futárt szalajtott Verminihez - felkészült a távozásra.
A negyedik nap délelőttjén még mindig fenevad volt, de már veszélytelen, Calyd pedig,
bár alighanem sejtette, mit tett, nem beszélt róla - Graum miatt aggódott inkább.
- Nem lesz baja - biztosította a bárd. Sajátosan kiélesedett harmadik szeme előtt
felderengtek a lehetséges jövendők azon pillanatai, melyekben ismét találkozik a goblinnal.
Temérdek változatot látott; nehezére esett ellenállni a kísértésnek, hogy összeszámlálja őket. -
Tudni fogja, hol keressen, de ha netán itt bukkanna fel... üzenem neki, hogy ne féljen: a
holnap nem az ellensége.
- Ha felbukkan, átadom neki - mosolygott Karnelian. - Bár jobban teszi, ha vigyáz a
visszatéréssel: egy darabig biztosan nem eresztjük el. A Szigetbirtok mostantól az ő otthona
is... azaz mindkettőtöké.
A bárd tétovázott, aztán, ahogy az aranyozott mellvértű, zöld palástú alak még egy
lépést tett előre, ösztönei átvették az irányítást, s ők ketten összeölelkeztek, akár a testvérek.
- Vigyázz magadra, dalnok - suttogta Karnelian. Antoh kegyelme kísérjen, bármerre
jársz!
Gorduin, kezét a vállvasakon tartva, kedvtelve mérte végig.
- Harcolj, fiú - mormolta. - Mutasd meg nekik! Calyd bólintott, majd, ahogy a lándzsák
csörrenése a nemesi küldöttek közeledtére figyelmeztetette, hátrébb húzódott, s kihúzta
magát.
Van benne méltóság, gondolta a bárd. Pedig milyen fiatal még! Érdekes lesz figyelni,
mire viszi; érdekes lesz visszatérni olykor... most viszont mennem kell, mielőtt rám parancsol,
hogy térden hódoljak neki!
- Az admirális kötele még az ablakban van, sire? érdeklődött komoly képpel.
Karnelian ismét bólintott; méltóságából egy jottányit sem engedett, de nevetett a szeme.
- Ott van, és ott is marad, míg szavunk súllyal bír, míg éltünk fonala meg nem szakad.
Kimondatott az Égi Fény 3362. esztendejében, Krad Kvartjának első havában a Szigetbirtok
régense által, kinek ablaka és szíve mindenkor nyitva áll kedvelt híve, Tier Nan Gorduin
előtt... - Egyenesen a bárd szemébe nézett, s Ilanor nyelvén fejezte be: - Anns na charoban,
barátom!
- Ég veled - mondta Gorduin, s ahogy a benne lakozó fenevad meghallotta a folyosón
közeledő lépteket, eliramodott onnét; csak a falakon őrködő elfek látták aláereszkedni a
kötélen, zsákját vállára vetve távolodni a köves lejtőn, aztán ők is szem elől vesztették, ahogy
az előrehajló sziklák árnyékába ért.
Ott telepedett le, ahol a sziget partjának homokfodrai a hullámokat érték, ahonnét
szemmel tarthatta az északnyugati horizontig húzódó tengert; a hosszabb földnyelvet, amerről
Verminit várta, s a csendes vizet a zátonyokon túl, amerre a Nagy Ember - s minden
Karnelian - utolsó útja vezet.
Csak ült és várt, tán egy órát, tán még többet, míg jobb kéz felől fel nem tűnt a szkogg,
mely félvitorlázattal siklott az Eltávozottak Árka, az uralkodócsalád vízmélyi temetője felé.
Fedélzetén a szigeti nemesek díszruhájában Durisok, Ervilek, Leethek Franiganok és Giraldák
104
álltak, a falanxsorfal lándzsáin megcsillant a szürke nappali fény. Gorduin nyugtázta, hogy a
tatárboc zászlórúdja üresen áll. Sejtette, hol van, hová kerül majd a kagylós lobogó, de meri
egyelőre nem láthatott többet, a partra futó hullámokat és a homokban piszmogó rákokat
kezdte figyelni. A mindenség folyvást tágult körülötte, s nem volt benne egyedül. Az
egyensúly csaknem helyreállt: többé nem érzett késztetést, hogy tőrt vágjon saját lábába, vagy
hogy a lakótorony legközelebbi kilépve együtt körözzön és rikoltozzon a sirályokkal. Foko-
zatosan újra tudatára ébredt önnön korlátainak, halandóságának, mely éppúgy elkíséri
emberfelettien hosszúnak ígérkező életén át, mint az öröm és u fájdalom.
Az apró rákok, melyeket a hatalmas rák - a sziget - éltetett, seregestül oldalaztak el
mellette. Mozgásuk Shadon nehéz léptű gyalogosaiéra emlékeztette Gorduint; elmosolyodott,
aztán hogy fenevad-érzékei valami rendelleneset jeleztek, a tenger felé fordult megint.
Karnelian szkoggja ott horgonyzott a temetőárok felett, a gallo még nem mutatkozott - ám az
ellenkező irányból, északnyugat felől valami közeledett.
A bárd összeszűkült szemmel arrafelé bámult, s egy perc múltán felismerte a járműben a
korg hosszúcsónakot. Tíz-tizenkét barbár evezett benne. A nap, a szél és az eső ellen védő
ponyvát hátrahúzták, az orr fel-felvágódott a hullámokon, a jövevények azonban sem a
hánykolódás, sem a rájuk záporozó hideg permet nem zavarta. Az elfek nyilván látták és
felismerték őket, mert a koronaerőd bástyáin nem fújtak riadót; a korgok hosszú útjuk utolsó
pár mérföldjét zavartalanul tehették meg. Partközelbe érve sorra kiugráltak, s lassú futásban,
kétkezes kardjukat, harci kalapácsukat markolva láboltak szárazra: bikanyakú, kesehajú- és
szakállú, bőrbe-prémbe öltözött férfi volt valamennyi. Az élen haladó, aki a vezetőjüknek
látszott, észrevette Gorduint, s egyenesen felé tartott. Felismervén, hogy kalandozóra lelt,
zord képén mosoly derengett fel.
- Ez Farkas-sziget? - kérdezte.
Beletelt párpillanatba, míg a bárd rájött, mi zavarta meg; az aszisz cetiehir és a közös
ceithiras hasonló hangzású szavak.
- Hitvalló-sziget - mormolta. - Jó helyen jártok.
A korg fellélegzett.
- Te jössz most? - Csúnyán törte a közöst, de ebben nem volt semmi rendkívüli; ő és a
hozzá hasonlók nem szócsépléssel keresték a kenyerüket. - Egyedül, vagy mások is? Úr mellé
őrző még mennyi van?
- Rövidesen odébbállok - felelté a bárd. - Utazó. Elmegyek. Akad az erődben pár elf, de
olyan testőrökre, mint ti, még sokáig szükség lesz.
A barbár bólintott, elvigyorodott.
- Elf jó lövő. Kár, hogy ér szart, ha harc megy közel.
- Valahogy úgy - mosolygott Gorduin. - A legközelebbi kaput a földnyelvvel szemben
találjátok. Sok szerencsét!
- Jó szelet tivornyádba! - kacagott a korg, s a bárd nem érezte tisztességesnek, hogy
ismét kijavítsa. Északnyugaton vihar, nem jó. Kemény, büdös eső. Megvárta, míg övéi köré
gyűlnek. - Itt jó. Lesz jobb, ha jön több korg. Hamar. - Körülpillantott. - Gyerünk!
Futásnak eredt, társai párokba rendeződve követték - csak úgy rengett talpuk alatt a part.
Utolsóként egy szíjas izmú kölyök érkezett. Kese haja csimbókokban hullt a homlokába,
ocelotszőr gúnyáját maga varrhatta, mert úgy állt rajta, mint orkon a tollas kalap. Zsenge
korát ellensúlyozandó, övébe számos hosszabb-rövidebb pengét tűzött, vállára kötéltekercset
dobott; nem mindennapi erő lakozhatott benne, mert ezekkel, s széles fejű csatabárdjával
együtt sem mozgott nehézkesen. Megfigyelőnek sem volt épp utolsó: körvonalairól ismerte
fel a kelmébe csavart lantot Gorduin zsákján.
- Muzsikás? - szólt rekedten, s nagy szemeket meresztett a feketébe öltözött férfira.
105
- Tier - bólintott a bárd, s óvakodott attól, hogy megmosolyogja. - Korán léptél a hadak
útjára, annyi szent. Hány éves vagy?
- Kalidar - fújtatott a suhanc. - Angor vére. Nagybáty híres harcos. Én is az lesz, tegnap!
- Kívánom neked - sóhajtott Gorduin, aztán mert az ifjú korg annyira emlékeztette egy
északi kölyökre, aki tizenöt esztendősen, nincstelenül de büszkén érkezett Erionba, így
folytatta: - Vigyázz a hercegemre, Angor vére Kalidar! Remek fiú, egy nap joggal nevezik
majd Nagy Embernek.
- Vigyáz, vigyáz - bólogatott Kalidar, aztán mintha elbizonytalanodott volna. - Milyen
herceg? Gorduin épp szóra nyitotta a száját, mikor a partot jobboldalt lezáró kőgörgeteg felől
füttyszó harsant: egy korg állt a sziklákon, és pallosát lengetve a suhancot hívta.
- Lát megin' - vigyorgott Kalidar, ahogy eliramodott. - Mikor híres harcos!
A kiáltások távolodtak, a lábnyomokat lassan elmosták a hullámok, csak a viharvert
hosszúcsónak hevert a fövenyen: a kalandozók újabb diadalának mementója a
Boszorkánymesterek praktikái felett. Gorduin a temetőárok felé nézett, de míg a korgokkal
tárgyalt, a legfontosabb pillanatot elmulasztotta; a szkogg ismét vitorlát bontott, hogy néhány
tiszteletteljes kör után visszatérjen, tatárbocán ott lengett már a Szigetbirtok régi-új zászlaja, a
tengerzöld mezőben sikló ezüsthajó.
A bárd felsóhajtott.
Az előző Nagy Ember alászállt tehát, ugyanabba a tengerbe süllyedt, ami a korai halált
halt Berenre vár, a szertartások azonban különböznek, ahogyan nem ugyanazok a szoborszerű
alakok felett összecsapó hullámok sem. Beren testére a dicsőség zászlaja borul majd, hogy
távoztával ismét magasra emelkedjék, ami viszont az apját illeti...
Újabb órát kellett várnia, hogy bizonyságot szerezzen igazáról, de mire a földnyelven
túl megpillantotta a gallo vitorláját, megérkezett a zászló is. A hullámok mosták partra, s
rájuk várt a feladat, hogy szétszaggassák és elhordják, hogy senki ne lássa többé e világ
térségein. Az a zászló volt, mely kiagyalójával együtt emelkedett fel, és vele szállt alá egyszer
s mindenkorra: a néhai hercegkapitány, Beris csupa kagyló lobogója.
106
EPILÓGUS
A Narad és Adún véréből való Calyd Ruplert Cetiehir Karnelian - miként a krónikákban
áll - a kötelező gyász négy esztendejének leteltével, az Égi Fény 3669. évében lépett a
Szigetbirtok trónjára. Tovább járt azon az úton, melyen régenskapitányként indult el, melyet
elődje és testvérbátyja jelölt ki számára - e kivételes tehetségű ifjú, ki másfél évet uralkodott
csupán, ám országlása alatt históriai jelentőségű tetteket vitt véghez. .
Lerázta apja igáját, visszaállította ősei hitét, megtisztította a tartományt Tharr papjaitól,
elűzte a nagykirály haszonbérlőit és Toron prédikátorait; holnapot ajándékozott alattvalóinak,
s bár harcban szerzett sebei mind jobban kínozták, utolsó leheletéig az ő fájdalmukat
orvosolta. Jelmondata - "Az én mezőimen boldog emberek élnek, az én partjaimon nem arat a
halál" - a Pyarron szerinti 3665. esztendő Tengercsend hava óta díszíti a Szigetbirtok régi-új
lobogóját: Beren Urham-Cetiehir Karnelian, Abaszisz tengermelléki szigeteinek
hercegkapitánya ekkor foglalta el helyét ősei jobbján, s a kontinens szabad népeinek szívében.
107
FÜGGELÉK
Igrain Reval, a világutazó Krad-szerzetes a Pyarron szerinti 2447-ben érkezett a
Quiron-tenger déli partjára, hogy anyagot gyűjtsön a Geoframia északi fejezeteihez. Meglett
ember volt már ekkor, aki Kránból való menekülése során a túlélés fortélyait is elsajátította-
ám Abaszisz partmenti szigeteiről jóval kevesebbet tudnánk, ha nem a kor leghíresebb hajósa,
Niles Daray oldalán merészkedik a veszedelmek vizeire.
Daray, akinek életéről és tetteiről számos széphistória szól, a délkeleti városállamok
egyikében - a hagyomány szerint Narvanban - adott találkát mesterének. Haonwelli születésű,
északon nevelkedett ember lévén nem saját járművel és legénységgel érkezett; egy teljes évet
szánt arra, hogy a helyi sajátosságoknak megfelelően ácsoljon hajót, kiválassza a
legrátermettebb matrózokat, ám mire Antoh Tercének második, Áradás havában Reval
csatlakozott hozzá, minden készen állt már.
Hét esztendeig tartó utazásuk számos új ismerettel gazdagította Ynev geográfusait, s
mindazokat, akik a szerzetes személyes hangú prózájában örömüket lelték. A Geoframia
Pyarron szerinti 2458-ban megjelent kiadása már tartalmazza az Abasziszról szóló fejezetet,
benne a Szigetbirtok leírását, mely az alábbi összefoglaló alapját képezi. Mielőtt átadnánk a
szót Revalnak, aki egyben-másban tévedett ugyan, ám zárszavában egy villanásra meglátta a
jövőt, illő megemlékezzünk a második részletet jegyző Daray kultúrtörténeti érdemeiről is,
aki az itt közölt mellett temérdek helyi legenda palimnézisét hagyta ránk - a kontinens
forrásirodalma sokkal szegényebb lenne nélkülük.
108
A SZIGETBIRTOKRÓL ÉS A KARNELIANOKRÓL
A Geoframia részlete, miként az lejegyeztetett a Krad kegyelmében való Igrain Reval
által, az Égi Fény 2454. esztendejében, a Fynvynektől északra, háborgó tengeren
"...ám ha fentebb kimondottam, hogy bajos Abasziszról az Otlokirok némely érdemére,
s kétségtelenül számosabb vétkére való figyelem nélkül szólani, ugyanezt kell mondanom a
Szigetbirtokról és urairól, a Karnelianokról is.
Miként tudnivaló, a medence déli partjának városállamait és törzseit az Égi Fény 1742.
esztendejére egyesítette pálcája alatt az Obaszok nemzetségének kalandor hajlamú hercege, ki
a krónikákban Hiere Otlokirnak mondatik. Tudható, hogy ő és hívei tengeri úton érkeztek a
partszakaszra, hol napjainkban Ifin városa áll, s nehéz harcban hódították el birtokaikat a
Vinisila és a Liorok közt portyázó nomádok seregétől. Bár nem voltak mind tengerészek,
éveket töltöttek a vízen - ez okból nemesi címeik jó része hajóstiszti rangokból ered.
Hercegkapitányként az Ifini-öbölben horgonyt vetett szkoggák parancsnokai uralkodtak azon
földeken, miket fegyverrel vettek meg, s maguk választották királlyá Hiere Otlokirt, ki a Nagy
s az Abbitkardú volt közöttük.
Abasziszt (Obaszok lépte alatti hely) a kezdetekkor nyolc tartományra osztották, ám
némely családoknak az idő teltével magvuk szakadt, s mikor az Égi Fény 1991. esztendejében
Nagy Hiere vérvonalának fiúi ága elsorvadott, vége lett a hercegkapitányok hűségének is.
Nem ismerték el fölöttük valónak az ifini aranytrónusra települt asszonyállatot, ki hogy az
élők közt megmaradhasson, az északnyugatot kormányzó Dal Raszisznak kínálta ölét. Az erre
következő véres háborúságban hasonlott meg egymással az aszisz nemesség, hagyta oda
északkeleti birtokát Oren Palyd-Karnelian hercegkapitány, ki övéitől, Antohban való
szilárdsága okán, a Cetiehir, másként Hitvalló nevet nyerte.
Bár távozását a krónikák ellentől való szorongattatásával magyarázzák, tudnivaló, hogy
miként elei, hajósnak született és nevelkedett. Gyermekségétől otthonának tekintette a föld s
az ég közén háborgó vizeket - könnyen döntött hát akként, hogy új uradalmát a partmenti
szigeteken építi ki. Hatvan szkoggával indult a nagy útra, győzelmet aratott a vesztét kívánó
Dal Raszisz flottája felett, majd tovább vitorlázott nap iránt azon vizekre, miknek alatta a
néphit szerint a Voltak szörnyvárosai alusznak.
Miután Krad kegyelme s Daray barátom tehetsége hozzásegített, hogy útját végigjárjam,
bízvást mondhatom: csakugyan különös vizek ezek. Azon fők; kik a dolgok alakulása mögött
elsőül a természet, s nem az istenek erőit sejtik, e vidék láttán kéregtüzek, Égi Pörölyök
munkáját emlegetnék. Magam hajlok rá, hogy a szigetek létrejöttét a két hatalom összehatá-
sával magyarázzam. Egyes szárazulatokon lefutó csillagok rombolásának nyomaira, egyebütt
gőzlő és parázsló, újszülött zátonyokra leltünk - ám láttunk s megváltottunk a halászok
kezéből oly csontokat, melyek csak eltávozott halhatatlanok termelte förtelmekből
származhattak, s megismertünk oly legendákat, melyek a valaha ehelyt vívott háborúságok
emlékét őrzik. Oren Karnelian idejében, mint mondják, egynémely ősi iszonyatok még a
napvilágon jártak, a Hitvalló azonban nagy bátorsággal s még nagyobb szívóssággal elirtotta
őket választott honából, miután szirtek övezte kikötője fölé a nemzetség smaragdszín,
ezüsthajóval ékes lobogóját tűzte. Ehelyütt vette nőül gyermekkori szerelmét, Neliahot is,
kinek alakját, tetteit temérdek helyi legenda őrzi.
A terület, mit mainapság Szigetbirtoknak mondanak, temérdek kicsiny s nagyobb
szárazföld kétezer négyzetmérföldön szórott összessége. Nyugaton és északon a nyílt
tengerrel, keleten a Fynvynekkel, délen Abaszisz partjaival határos, s noha az avatottak
hónapnál rövidebb idő alatt átszelhetik, idegenek esztendőkön át elbolyonghatnak
109
földdarabjai közt; az összes útvonalakról tán csak az itt születettek legvénebbjeinek van
tudomásuk. A Karnelianok fészke zátonyoktól félkaréjba fogott, termékeny s festői szárazulat
a birtok északkeleti peremén. Bár bővelkedik természettől nyert szépségekben, választásának
fő oka nyilván déli parttól való távolsága volt. E szigetet osztják maguk közt a Hitvalló leszár-
mazottai ősük segítőinek, úgymint kormányosának, vitorla- és harcmesterének, geográfusának
és számvevőjének véreivel, kiknek családja sorrendben Leethnek, Durisnak, Franigannak,
Giraldának és Ervilnek neveztetik. A birtok nemesei ők, kik a hercegkapitány pálcája alatt
népeik, koronként egész Abaszisz javára cselekszenek. Rangjuk éppoly ősi, mint délebbre élő
társaiké, ám becsre kétesebb: a katonáskodáson felül a legkorábbi időktől fogva munkálkodni
kényszerültek, hogy gyökereiket otthonuk földjébe mind mélyebbre ereszthessék. Miként
dologtalan halászt, kőfaragót vagy ácsot, dologtalan nemest sem ismer a hagyomány; az itt
élők kötelességéül adatott, hogy vagyonuk, hajóik egy részét a külső világgal való
kereskedésnek, a javak szertevitelének és behozatalának szenteljék:
A birtok lakói, kik asziszok lévén magukban a legsokfélébb vérvonalakat egyesítik,
munkára szintúgy serények. Többükben vállosak, napos arcúak, sötét szeműek, s nem vetik
meg azon csekély örömöket, melyekkel a föld és a tenger jószélen kedveskedik nekik. Mint
más szigeti népek, koruk kitelte előtt is mélabúra hajlók, kiknek dalaiban egy, a voltnál
derűsebb múlt emléke dereng. Pompás építői és félelem nélküli hajósai az e vizeket szelő
szkoggáknak, szigonyuk másokénál messzebbre ér, hálóikat mélynél is mélyebbre eresztik.
Ha hadba vonulnak, szegekkel kivert bőrvértet öltenek, lándzsát ragadnak, s magukat tisztjeik
szavára oly alakzatokba rendezik, melyekről az aszisz seregek messzi földön s méltán híresek.
Misztikus őseiket, Naradot és Adúnt egész valójuk tiszteli, imáik Antohhoz szállanak -
hitüket, miként írva áll, a hatalmasok változó szeszélye, históriájuk összes buktatója sem
ingatta meg.
Abaszisz Nagy Családjainak öldöklő küzdelme az Égi Fény 2037. esztendejéig tartott.
Az Otlokirok leányága s a velük szövetséges Dal Rasziszok, hogy a vereséget elkerüljék,
igent mondottak a Toron kínálta Concordiára, s szabad mozgást engedtek birtokaikon Tharr
híveinek, akik alig két év alatt javukra fordították a háború menetét - a Háromfejű kultuszát
azonban, mint bánatukra tapasztalhattuk, az eliramlott századok alatt sem sikerült az ország
földjéről kigyomlálni. A szárazföldi hercegkapitányok, kik nem versenghettek Toron rontó
hatalmával, színleg beletörődtek ugyan az udvar győzelmébe, ám titkon esküvést tettek, hogy
a trónt bitorló asszonyállatot övéivel s ágyasával együtt halálnak adják, eképp véve elégtételt
az ország becsületén esett sérelemért. E fogadalmat az Égi Fény 2040. esztendejében, Uwel
Tercének második havában sikerült tettekre váltaniuk. A Dal Rasziszok a béke érdekében
lemondottak a vérbosszúról, ám azzal, hogy az aranytrónusra saját rokonaik egyikét emelték,
újabb viszály magvait vetették el az aszisz televényen.
Oren Karnelian, ki nem kevés áldozattal váltotta meg szigeti birtokát az ott fészkelő
kalóznépségtől és ősi fajzatoktól, eszményének pedig a szélső érzetektől ment nyugalmat
tekintette, kézjegyével látta el II. Otlokir Bulláját, csatlakozott a hercegkapitányok alkotta
Függetlenek Ligájához - ám nemet mondott Toron Concordiájára, s ezzel fejére idézte a
Boszorkánymesterek haragját. Húsz esztendőn át tombolt a harc az északnyugati
szárazulatokért a szkoggák és a karakkok között, s csak a Hitvalló távozásával csendesedett
el, kinek fia, Randal, személyesen eszközölt ki egy emberöltőnyi fegyvernyugvást Toron
császárától. Lelke üdvére esküdött, hogy elsőszülöttjét a Concordia elfogadására neveli - s
Randal nemzette Emant, kinek mesterei shuluriak voltak, s nemzette titkon Ruplertet, kinek
életcéljává bátyja megfékezését tette. Ruplert, ki az egykorú beszámolók szerint nagyapja,
Oren mása volt, három év csatározás után, páros viadalban ölte meg Emant, szívét együvé
110
temette apjáéval, majd világszép ágyasát, Seyenát küldte Ifinbe, aki békét szerzett a
nagykirály és a Karnelianok között.
És Ruplert nemzette Venizát, ki halva született, és nemzette Berint, ki híven szolgálta
Abasziszt két újabb Otlokir hűbéreseként. Uralkodásának huszadik, életének negyvenedik
esztendejében asszonyt hozott a házhoz, ki úgyannyira emlékeztetett apja ágyasára, Seyenára,
hogy a sziget egyszerű népe rontást emlegetett - a szóbeszéd, mely szerint a hercegkapitányok
démonokkal cimborálnak, ekkortájt kapott lábra a tengermelléken, ám a fogatlan vének
halálával el is enyészett. És Berin nemzette Telyahot, kit a Függetlenek egyikéhez adott
feleségül, s nemzette Madont, ki toróniak kezétől esett el, s nemzette Urhamot, ki követte őt a
Szigetbirtok trónján.
Urham, a Kegyes Úr hetvenhét esztendős, midőn e sorokat pergamenre vetem: Krad
kegyelméből egy héten át élvezhettük vendégszeretetét a koronaerődben, melynek falai
küzdelemről és ármányról, lemondásról és nagyságról regélnek az értő füleknek. Pompás
vacsorákat költhettünk el családja körében, s miközben a Kegyes Úr kráni utam részletei felől
érdeklődött, módom volt megismerni elsőszülöttjét, Namolint, ki Erenben tanult, s asszonyát,
Neliahot, ki - a balgáktól engedelmet - a szóbeszéd és a távoli hasonlatosság dacára sem
azonos Oren Palyd-Cetiehir Karnelian legendás hitvesével, s a természetileg meglévő női
bűverőn túl semmifajta varázshatalommaI nem bír.
Ahogy ma látom, a Szigetbirtok jövője elválaszthatatlan Toron, Abaszisz és a Szövetség
jövőjétől. Lakói sorsát az fogja eldönteni, mely tehetséggel folytatják a Karnelianok
megkezdett útjukat, mily biztonsággal fordítják a maguk javára a gyürkőző gigászok dühét.
Nemes fajtájuknak, mint Daray barátom fogalmazta, egyetlen aljas fő bukást jelenthet, s
Toron ideje végtelen - én azonban, kit uram kegyelme Kránból kihozott, láttam az ódon
regéket, és e föld búsongó népével hiszem: Hajósok vasát nem éri rozsda, nem szűnt meg
dobogni hős Oren szíve!"
111
A HITVALLÓ ÚR HAZÁRA LEL

A Szigetbirtok legendáriumának egy lapja, miként azt Niles Daray, ki különb
hajómester, mint tollforgató, az Égi Fény 2452. esztendejében egy vén sorstársa ajakáról
lejegyezte
"A nagy háború idején a mi urunk, Oren Palyd Karnelian, kinek apja Veriz volt, a
Zászlóemelő, őt magát pedig Cetiehirnek nevezték, övéivel együtt tengerre szállt, hogy új
hazát keressen.
Északnyugati földjeit sáskarajként lepte Dal Raszisz hadinépe, ki temérdek szkoggákat
küldött a mi urunk nyomába, bevégezendő az álnokság művét. Oren azonban, kinek már
bölcsőjét hullámok ringatták, a vizek hátán erősebb volt nála: hajóit tűz- és kőzáporral szórta
szét, oldalukat bezúzta, és katonái közül ezreket a halálnak adott, mielőtt a nap leszállt a világ
nyugati peremén túli sötétségbe, hol Narad és Adún lakozik.
Tovább vitorlázott eztán urunk, Antoh kedvező széllel dagasztotta címeres vásznait. Jó
társak kísérték, és vele volt Neliah, a gyermekarcú hölgy, kit mindenki másnál jobban
szeretett, s aki viszontszerette őt; az éjszaka holdjai és csillagai nékik világoltak, s
nappalonként reájuk mosolygott az ég. Eltökélték, hogy felkeresik és birtokba veszik a Voltak
Tengerét, hol kevés, de gyakori a föld, a szigetvilágot a déli part és a messzi Narvilen között,
hol a Nagyok elmúlta óta sem ember, sem más jóakaratú fajzat nem élt.
Abaszisztól a Voltak Tengeréig koronként félszáz napig tart az út, Antoh azonban
kegyes volt Orenhez, nem hagyta csitulni délkelet szelét - így értek célhoz a hajók a
huszonegyedik napon.
Horgonyt vetettek a zátonyok résinél, mi átjárást engedett a külső és belső vizek között.
A sziklákon vakmerők csontjai fehérlettek, a csapongó madarak a Voltak jaját zengték - ezt
látva és hallva nagy félelem szállta meg a mi urunk népét. Kik Dal Raszisz ellen a legkészebb
bátorsággal küzdöttek, most maguk elé bámultak, szívük remegett, s karjukból kiszállt az erő.
Tisztjeik harsány szókkal szapulták őket, már-már vasat húztak rájuk, ám a hercegkapitány, ki
Veriz fia volt, így beszélt övéihez:
- Azért jöttünk, hogy új hazát nyerjünk, s nem azért, hogy kicsinyhitűségből egymást
elveszejtsük. Bizonyos, hogy kik a Voltak Tengerén mostanság tanyáznak, nincsenek jó
szívvel irántunk. Az én seregemben csak orkáknak van helyük, de mert egykor mind azok
voltatok, visszakozhat és megmaradhat szeretetemben, ki életét félti - mi tovább megyünk.
Csendes bölcsességgel mondotta ezeket, Antoh kegyelméből mégis hallották minden
hajón, s kik értették, megnyugodtak döntésében. A zavartakat csónakba parancsolta, azokat
kik erővel próbáltak élelmet és vizet ragadni a néptől, kétfelé sújtotta - így tett rendet a mi
urunk a zátonyok résinél.
A huszonegyedik éjszakát - mi reá emlékezve a Hitvalló Éjinek mondatik - sima vízen
töltötte. A huszonkettedik napon felderítőket küldött a zátonyokon túlra, de azok nem tértek
vissza. Másnap hajnalig várt, a huszonharmadik napon megint felderítőket küldött, de nem
tértek meg azok sem. A huszonnegyedik napon Rungor Franigan, az érdemdús harcmester
jelentkezett indulásra; a hercegkapitány azonban így beszélt hozzá:
- Mi célja volna élted kockára tennem, ki a bajban jobbomon álltál, s kit Antohtól
kaptam támaszul? Magam indulok a sötét hatalmak ellen, s te mellettem leszel, hogy
mindentől megóvjon a karod.
Rábólintottak erre mind, kik a vezérhajón voltak, s Neliah úrhölgy, kinek szépsége és
bátorsága példa nélkül állott korának asszonyai közt, csillámló ruhájában Oren Karnelian
baljára lépett, s a szemét ajánlotta neki, hogy meglelje útját a háborgó vizeken.
112
A huszonnegyedik napon a mi urunk hajója, mit anyja után Alegriának nevezett,

átvitorlázott a zátonyok résein, egész álló nap északnyugatnak tartott, de nem lelte az eltűnt
felderítők nyomát. Alkonyatkor aztán, midőn a víz olyanná vált, mint a vér, megjelent a
fekete hajó, melyet Narad és Adún dalai ismernek, hídján egy yamm-haikannal, ki a belső
tenger őrizőjének mondotta magát. Rámutatott az őt szolgáló holtakra, kik a hercegkapitány
felderítői voltak, és így beszélt Orenhez:
- Ki vagy, és mi mi keresnivalód a múltnak üstjében, hol az ősök városainak csontja
forr? Nem ismered tán az énekek szavát? Ha a halált kerested, most megajándékozlak vele!
És a mi urunk, ki oly erős volt Antohban, hogy Cetiehirként emlegették, eképp válaszolt
neki:
- Oren vagyok, kit otthonából űztek el, ki népével új hazát keres. Apám Veriz Karnelian
volt, a Zászlóemelő, úr az északnyugati földeken. Nem fogadom el a halált a kezedből.
Naradnak és Adúnnak nevében, minden valaha élt és majdan születő véremnek nevében
megveszem e tájat fajtádtól, homály szülötte, s megparancsolom, hogy térj vissza honodba, a
mélybe!
A yamm-haikan nevetett, és az Alegria ellen vezette a fekete hajót. A mi urunkra azok
támadtak, kik éltükben híven szolgálták őt - szájuk most bűzhödött volt, szemük üres, és a
yamm-haikan rendelkezett felettük. A hercegkapitány kardot vont, embereit maga köré
gyűjtve védelmezte életét és Neliah úrhölgyet; együtt erőt vettek az eleven holtakon, örök
nyugodalmat osztottak nekik, és mire beesteledett, a yamm-haikan egyedül maradt. A mi
urunk vöröslő haragjában mellé szökött, hogy őt is halálra sújtsa, ám a yamm-haikan így
beszélt hozzá:
- Bajnok vagy, Veriz fia Oren, de a Voltak hatalmával te sem vetekedhetsz. Ha megölsz,
mások jönnek a fajtámból, s könyörület nélkül elpusztítanak minden népeddel együtt. Ám ha
életben hagysz, s a segítségemre leszel, hogy honomba térjek, szolgálok neked: békét szerzek
közted és az enyémek közt, hogy gyökeret verhess a mi vizeinken.
És a hercegkapitány, a mi Hitvalló urunk elgondolkodott, és megkímélte az életét.
A yamm-haikan pedig, kire rápillantani is iszonyat volt, undok vénember alakját öltötte,
követte a hajójára, s új irányt szabott neki. Északkeletnek tartottak zátonyok gyűrűi közt, hol a
világ kérgének tüze lobogott, s egy szigethez értek a huszonötödik nap reggelén.
Ekkor Neliah úrhölgy, ki mindvégig szerelme balján állott, Orenhez hajolt, és így
suttogott:
- Ne bízz a szörnyetegben, kedvesem, mert rothadó a lelke is; megcsal, hogy
elveszejtsen, ha engeded, véredet veszi!
És a hercegkapitány csendben ezt felelte:
- Tudom.
Ezután a yamm-haikan megmutatta a mi urunknak a szigeten ágáló düledéket, mely
hatalmas palota része lehetett egykoron. Elmondotta, hogy e falak közt búvik meg ama Kapu,
mely bezárult előtte, mielőtt eltávozhatott volna e világ tereiről. Elmondotta, hogy ama
Kapunak három kulcsa van, de hol azok rejteznek, az ő keze nem ér el. Fennszóval kérte
Orent, szerezné meg neki a kulcsokat, hogy honába térhessen, hol, mint ígérte, békét teremt.
A Hitvalló félelem nélkül tekintett rá, s azt tudakolta, hol őrzik ama kulcsokat, s hol
várja majd a yamm-haikan, midőn azokkal együtt visszatér. Az ősi fajzat pedig, ráemelve
vénember-szemét, így beszélt:
- Az Erő kulcsát egy vaynak őrzi, a Gyűlölség kulcsára Snil népe vigyáz, az Emlékezés
kulcsa felett Magános Vadász hál. Ha mindhárom tiéd, jőjj a déli tűzkutakhoz a vashold
fogytakor - ott megtalálsz.
Azzal a vízbe ugrott, és eltűnt, mit senki nem bánt az ottlévők közül.
113
Urunk eztán partra szállott a romoknak szigetén, s a falak közé merészkedvé

megszemlélte ama Kaput, minek kulcsait a yamm-haikan tőle áhította. Kőbe metszett kör volt
az, benne vésett csillag hat sarokkal, körötte sziklaszörnyek meredeztek őrizőn. Neliah
úrhölgy pedig, kinek ruhája csillámlott a homályban, a kör s a hatszög közepére állott, s
kacagott, milyen ostobának hiszi őket a yamm-haikan.
Míg ő s a mi urunk egymás ajkait csókkal illették, Riger Giralda, ki a geográfus volt a
hercegkapitány segítői közt, pergamenre másolta a falak rajzolatját, melyben földabroszt
sejtett, és sejtését a kormányos Kadan Leeth-tel is megosztotta. És látták, hogy egyes
szigeteket rúnákkal jelöltek volt rég elporlott kezek, s míg legtöbbük sötét maradt, három
eleven fényt sugárzott közülük. Az érdemes férfiak, kik ketten minden akadályon eligazodtak,
csakhamar ki tudták, mely utak vezetnek ama kulcsokhoz, mikről a szörnyeteg beszélt.
Az éj szakát a romok közt töltötték, s mint mondják; Neliah úrhölgy a test gyönyörében
részeltette urunkat a Kapu körében, hogy elszánását és találékonyságát megnövelje.
Másnap reggelre kelve aztán vitorlát bontottak, és nyugatnak hajóztak az első kulcs
nyomán. Annak őrizője tengeri órjás volt, nagy erejű, ám oktalan iszony, ki egy hullámok fölé
magasló szirt csöndes vizű barlangjában ütött tanyát. A sziget erdei, miken a yamm-haikan
hatalma megtörött, baráti voltak a mi urunknak, s miként hajóját, őt s társait is árnyukba
vonták.
A fák közt várták be az alkonyt, majd. jókora karéjban tüzeket raktak a barlangszáj
körül, hogy a kirontó vaynakot elvakítsák. Akkor a férfiak felvonták számszeríjukat. Neliah
úrnő minden vessző hegyére cseppentett illatvizéből, Oren pedig, 14i Cetiehir volt, elkiáltotta
Adún Szavát, mi a mélységi fajzatok értelmét kioltja, s kicsiny és hatalmast egyként támadni
ingerel. Mikor az órjás csakugyan megjelent, mind reá lőttek, s míg az hasztalan bömbölve
őket kereste, megint és megint. A vaynak, bár szívét-agyát nem érte vessző, rángott és
felbukott - háromnak kellett testét a tűzektől messzebb vonszolnia. Irháját megnyitva leltek az
Erő kulcsára, mi baljós-feketén csillogó vas volt a gyomor csontja s köve közt. A her-
cegkapitány azt láncára fűzte, és az órjás-dögöt megköpve a partra távozott.
Nyílt vízen éjszakáztak. Örül a gondolkodni serény Katan Ervilt választotta urunk, ki
hajnalra – hisz tiszte volt ez is.- számokba foglalta a déli tűzkutak kitörésinek szabályosságait.
Reggel vitorlát vont az Alegria, s három nap, három éjen át keletnek repült Antoh
hullámain. Negyednap oly vizeken haladt, hol a tenger dagálya szennyes tajtékot köpött, s az
utazók bőrükön érezték a születő zátonyok hevét: A sziget, mit ötödnap értek el, Snil népének
hírmondóit rejtette az égi istenek elől. E jáspisszemű hüllők, kiket birodalmuk veszte óta csak
a bosszú éltetett, várukat sziklákból emelték; vérivó bálványuk szeme és foga rubin, szíve a
Gyűlölség smaragd kulcsa volt. Hogy az éji hideg meg ne ölje őket, alagutakat vágtak a gőzlő
kövekbe, oda húzódtak, s karvastag rácsokkal zárták el odúik száját. A mi urunk Éjközépkor
szállott partra földjükön, s míg maga az őrökkel gyürkőzött, hogy a kulcshoz férjen, övéi
naftát zúdítottak alá a rácsok közein, mi a mélyben tüstént emésztő lángra kapott - Snil népe
így vesztette el egyazon éjen bálványa szívét álmával és életével.
A parázsló sziklaszirtet elhagyván délkeletnek szállott az Alegria. Urunk, nyakában két
kulccsal, derűsnek látta a jövőt - s tüstént odahagyta a jókedv, midőn hetednap a Magános
Vadász szigetére lelt.
Tán azt remélte, embert, s benne könnyű ellenfélt talál, ám csalatkozott: a partokat két-
s négylábú iszonyok vigyázták, miket a Vadász - ha az volt - varázshatalmával ölésre alkotott,
s szélben oldott lelkekkel ruházott fel. Seregük láttán Oren már-már visszafordult hajóiért s
fegyvereseiért, Neliah azonban, ki a népnek gyámola volt, félrevonta, és így beszélt hozzá: Ne
hátrálj, én uram, ne kezdj háborúba! Ha győzöl is, oly sokat vesztesz, hogy nem állsz meg
114
többé a yamm-haikan ellenében. Engedj beszélnem e Vadásszal; ahol a nyers erő nem segít,
célt érhet a szelíd asszonyi szó!
A hercegkapitány pedig, ki lelke felerészét néki adta, két tenyerébe fogta a gyermeki
arcot, s így válaszolt: - Éltünk egy, úrnőm, s talán végzetünk is közös; tedd, amit tenned
adatott, de ne feledd: dolgod van még az oldalamon.
Akkor megcsókolták egymást, azután, bár a mi urunk társai rosszallották, Neliah
csónakba szállott. A Vadász, ki tudott jöttéről, s kinek vágyát már látása égig korbácsolta,
szabad utat engedett neki a toronyig, hol évszázadok óta magában lakozott. Lényei közt a
legéberebbek a falakhoz gyűltek, ám beljebb nem léphetett egyik sem.
Neliah szép szóval adta elő jövetele célját, a Vadász pedig - ki hajdanán Ryek szolgája
volt - boritallal kínálta, s gyengédséget kért tőle az Emlékezés jégből való kulcsáért.
Odanyújtotta a mi urunk jegyesének, hogy kezével illethesse, markába zárhassa; nem égetett
és nem is olvadt, mert a vizet, miből metszették, nem fagy, hanem csillagfény dermesztette
ércnél keményebbé. Viszonzásul azt kérte, hogy kerevetére vonhassa a mi urunk jegyesét, s
kibonthassa annak szőke fürtjeit. Tehette, de midőn engedelem nélkül az övét is megoldotta,
hogy kedvét töltse vele, mint mondják, dereka és nyaka tört - ilyen erőt adott Oren szerelme a
gyermekarcú hölgynek.
A Vadász halálával gyilkos falkája elszéledt; a makacsabbakat a hercegkapitány vágta
1e, mikor Neliah jelére a toronyig nyomult társaival. A mi urunk Antoh nevében felégette az
istentelenségnek eme fészkét, majd láncára fűzte a harmadik kulcsot is, s még hajnal előtt
délnek indult, a yamm-haikan elébe.
Tizednapra értek a tűzkutak vidékére, hol fullasztó gázok köde kavargott a hullámok
felett, és ott cirkáltak még öt napon át, mígnem, a vashold fogytakor, megjelent a fekete hajó,
kinek ura szolgálni tartozott a mi urunkat, mert az teljesítette feltételeit. Ám, miként Neliah
mondta, a yamm-haikan lelke rothadt volt, szája hazug; idejét, mit a hercegkapitánytól nyert,
arra használta, hogy holtakat gyűjtsön egybe a Hitvalló ellen, s mikor az alkony-óra homályán
egymást megpillantották, ezt kiáltotta neki:
- Bajnok s hős vagy valóban, Veriz fia Oren, hisz szavadnak álltál. Add most a
kulcsokat, mikkel ama Kapun át az enyémekhez térhetek, s elvihetem nékik a béke üzenetét!
És a mi urunk, ki övéi által Cetiehirnek neveztetett, eképp válaszolt neki:
- Iszapgödrök mocska, te! Azt hitted, kijátszhatsz minket? Azt hitted, nem tudjuk, mi
vár reánk, ha megnyitod ama szennyes Kaput, minek kulcsait meg nem szerezhetted, s mik
most énnálam vannak? Valóban egyedül bolyongsz itt a fajtádból, de nem azért, mert a
hazavezető út lezárult előtted; azért maradtál, hogy ha eljő az ember, reá és véreire
szabadíthasd a Voltak világának démonait. A kulcsokat azonban, mik ércből, kőből és jégből
valók, én birtokolom, s én is fogom elpusztítani - tégy ellene, ha tudsz!
A yamm-haikan elbődült ennek hallatán, s sírszagú orkánnal az Alegria felé lódította a
fekete hajót. Oxel Duris azonban, kit minden aszisz hajósok legjobbikának ismertek, olyan
vásznakat bontatott, mikkel a mi urunk kihasználhatta még e kriptaszelet is, és elsiklott a
támadó útjából. ismét elbődült az ocsmány fajzat, és haragjától eszét vesztetten a szkogga
üldözésére indult. Fekete hajóján üres szemű; foszlott húsú holtak várták, hogy az Alegriára
zúdulván erőt vehessenek a mi urunkon és vitéz társain, kik egyenest a köpködő lángkutak
felé vették az -irányt. A yamm-haikan, kit dacuk az őrülésig ingerelt, ide is követte őket - ám
a tüzek, mik szétválni, lohadni látszottak a szkogga előtt, előtte épphogy magasra csaptak.
A yamm-haikan látta, hogy kötelei és vásznai égnek, ezért újból szelet kavart, hogy a
szkoggát megelőzve keresztbe vágjon előtte. A mi urunk, kinek jobbján Leeth kormányos és
Ervil, a számok tudója, balján pedig a világszép Neliah úrnő állott, ekkor arrafelé fordult, hol
fertályóránként valóságos tűzerdő nőtt az istenek ege felé, s a yamm-haikant maga után vonva
115
mind mélyebbre hatolt a pokolnak e legmélyebb bugyrába, hol most csendesnek, sőt, túlontúl
simának látszott a tenger. Antohhoz fohászkodtak mindahányan, tekintetüket a vörös köd
fátyolozta csillagokra emelték, s a Vizek Hölgye meghallgatta könyörgésüket. Midőn a vészes
szakaszt elhagyva nyugatnak fordultak, a teljes vitorlájú fekete hajó alatt megnyílott, tűzzé
vált a víz, és a yamm-haikan, kinek szája hamisat szólt, minden szolgájával a lángoknak
örvénylésébe veszett.
Akkor Karnelian hercegkapitány, hősök közt is legkiválóbb, megint fordított egyet a
hajón, és a nehezen megvett kulcsokat, úgymint az Erőét, a Gyűlölségét és az Emlékezését,
mik az iszonyok Kapuját nyitották, ugyanezen lángokba vetette. Tette ezt, az okból hogy
szem ne láthassa őket, míg ama végső napon meg nem szakad a tenger és az ég, majd jegyesét
ölelve, társai oldalán a flottához visszatért.
Övéi, kiket távollétében minden vihar elkerült, zászlóval és dallal üdvözölték Orent. A
mi urunk pedig ahelyt s akkor nemessé tette mind, kik véle jártak a Voltak Tengerén, jutalmat
osztott, imát parancsolt, majd a népet - mi ettől fogva a Szigetbirtok népének mondatik - az új
hazába átvezette, és szolgálatának adta élte napjait."
116
AZ YNEVI NYELVEKBŐL VETT KIFEJEZÉSEKRŐL

Anns na charoban (ila)
Teljes változatában Lehad anns-naona charoban; az íjászok népének egyik rituális
búcsúfordulata. Az ilanori lélek hármasságának egyik aspektusára utal: Szépmező lakói úgy
tartják, hogy szellemük madár-lényege, mely életükben sem kötődik szorosan az anyagi
testhez, mindenkor figyelemmel kíséri szeretteik sorsát. Szó szerinti fordítása: "Sólymom
veled marad."
Badr'cyah (kyr-tor)
Eredeti alakjában (Badar Cayah) "jó halál"-t jelent; Kyria elit harcosai, a Pusztítók ezt
keresték a csatatereken. Toronban az öngyilkosság társadalmilag elfogadott formáját, a
szertartásos torokmetszést emlegetik így.
Concitator (tor)
Flottatiszti rang, mely nemesi méltóságot is jelöl; közösre rendszerint tengernagy-
őrgrófnak fordítják.
Concordia (kyr-tor)
"Szívélyes barátság" értelmű kifejezés; eredete az Ötödkorig nyúlik vissza, ám ekkor
még Kyria tartományainak egységét, tágabb értelemben az ország békéjét értették alatta. A
hetedkori Concordiák olyan szövetségi ajánlatok, melyeket Toron a vele egyező érdekű
államoknak ,(ritkábban vérvonalaknak, sót személyeknek) ajánl; elfogadása, bár írásba
foglalni nem szokás, a hűbéri esküvel számít egyenértékűnek.
Drah'natar (vanir)
Felszólítás az üdvözlésre; csak főrangúak megpillantásakor használatos. Elmulasztása
alig találni példát: a felsőbbség tisztelete a taríni társadalom legmélyebben gyökerező
hagyományai közé tartozik.
Gadhass (tor)
A nemesenszületettek Ryek idejéből származó kiváltsága; jog arra, hogy kiemelkedett
voltukat tettekkel bizonyítsák. Rendszerint örökösödési vitákban jut szerephez, s halálos pái-
viadalba torkollik, de utolsó lehetőségként ehhez folyamodnak a vétkesek is, akiknek
büntetését a próba időtartamára - de legfeljebb tíz esztendőre - felfüggesztik.
Hekka (tor)
Szó szerinti fordításban "jelenlévő"; szellemi esszencia, mely az anyagi testbörtönéből
szabadulva járja a világot, s ómenekkel, sugallatokkal közvetíti Tharr akaratát.
Jahorr (tor)
Szó szerinti fordításban "küldött"; a Lindigass azon létformáit értik alatta, melyek az
Elsődleges Anyagi Síkon - jobbára természeti erőként, szellemi esszenciaként - nyilvánulnak
meg.
Lagoss (tor)
117
Toron fejvadászainak hosszabb (max. 25 hüvelykes) pengéje, melyet előszeretettel

alkalmaznak más helyi iskolák kardforgatói is.
Lah hiltas (vanir)

Ott, amott; a lah (vmi látható) determinatívummal kiegészülve: "Figyelmezzetek!"
Lindigass (kyr)
Tharr misztikus síkja; kyr nyelvű jelentése: "Ahol vértenger háborog".
Magitor (tor)
Varázstudó; vö. olyan személy, aki a mágikua tudományok valamelyikét gyakorolni is,
oktatni is képes.
Mortor (kyr)
Kyria nyelvén a Pusztítókat emlegették így, a Hetedkorban azonban inkább Toron
gyilkolóművészeit értik alatta. Közösre hagyományosan "másképp ölő"-ként fordítják; a
közönséges gyilkosoknak az otrak (ölő) gyökből képzett otrattor jut csupán.
Obsor (tor)
Szó szerint sötétség; a ryeki eredetű kasztrendszer legalsó rétegének elnevezése.
Rabszolgákon és bűnözőkön kívül tagjai lehetnek a felsőbb körökből kitaszított, a császár
vagy a Boszorkánymesterek szolgálatára méltatlanná vált toroniak is.
Pugoss (tor)
Toron fejvadászainak rövidebb (max. 12 hüvelykes) pengéje, az Ikrek hagyományos
fegyvere.
Pietor (tor)
Szó szerint hűség; társadalmi réteg, melynek tagjai a ryeki eredetű kasztrendszer felső
harmadába tartoznak: rendszerint fegyverrel szolgálják a császárt és a Boszorkánymestereket.
Primor (kyr-tor)
Fegyvernemtől független, közrendűek viselte tiszti rang, mely a kyr nyelv "elöljáró"
értelmű szavára vezethető ,vissza; közösre általában parancsnoknak fordítják.
Ramiera (krán-gor)
A gorviki fejvadászklánok kráni eredetű fegyvere; forgatásában egyes alvilági
testvériségek tagjai is gyakorlatot 'szereznek.
R'ban Har (tor)

A Birodalom érdekében eljárók egy ritka hatalomszava; tükörfordítása - "érven túli érv"
- sokat elárul nyomatékáról. A hatalomszónak ellenszegülők hagyományos bűnhődése
végtagvesztés, ritkábban halál, de hasonló szigorral sújt le a törvény azokra is, akik az ősi
formulák valamelyikét jogosulatlanul a szájukra veszik.
Sier'cyah (kyr-tor),
Szó szerint "szükséges halál". Már Kyria fénykorában is a politikai gyilkosság
szinonimája volt; azon ritka kifejezések közé tartozik, melyek évezredek óta őrzik eredeti
118
értelmüket. Toroni felfogás szerint az ember birtokolja; uralja azt, ami felett dönt az én
Sier'cyahom alatt tehát valaki más veszte értendő.
Ultimator (kyr)
Tharr vérből születő démona; olyan jahorr, melyet a szakrális mágia rövid időre anyagi
testtel ruház fel. A Hatodkorban isteni manifesztációt látták benne, s a kelleténél jóval
többször idézték meg - beszélik, a csoportos emberáldozat ekkor vált Tharr liturgiájának
részévé.
Vizitor (kyr-ab)
A Quiron-tenger déli partjának nyelvei megőrizték és Abasziszra hagyták a kyrek
"jövevény" értelmű szavát - az elsőt, amit a calowyni hódítóktól eltanultak. A Hetedkorban
aszisz elitharcosok viselik, akik fegyverük mellett rendszerint hűségüket is áruba bocsátják.
119

Wayne Chapman - Csepp És Tenger

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Wayne Chapman - Csepp És Tenger

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Wayne Chapmen

- Megalkudtunk - mondta, majd ismét a goblinhoz fordult. - Talpra, barátom! Hosszú az

- Tolvaj vagyok - mondta rekedten. - Se hazám, se becsületem...

szigetért, minden lerombolt Antoh-szentélyért és véres győzelemért. - Tugoda elhúzta a

Gorduin a homlokát ráncolta.

biztonságos - azoknak a valamiknek, amik a fák közt kóborolnak, fájdalmas még

- Hallgass - kérte Gorduin.

a küzdőteret. Az élőholt emberfeletti erővel taszította el az ilanorit; Gorduin oldalába

A sziget partjaitól tíz-egynéhány mérföldnyire elsikló karakka, az Aspigis parancsnoka

A bárd leintette, közelebb lépett a fogolyhoz. Kétoldalt pattanásig feszült a számszeríjak

- Antoh jámbor szolgái - sziszegte. - Az a célunk, hogy hazajuttassunk; ez a vidék

Gorduin lázasan igyekezett értelmet rendelni mindhárom hatáshoz. Az egyik Őrzővel

Vylliris a férfira meredt. Gyűlölte és csodálta egyszerre az öleléséért. Úgy rendeltetett,

választását jóval azelőtt, hogy Berent megismertem volna. - Előrehajolt, ragadozószemében

- Ha tehetem, hasznosan töltöm az időmet. És most, ha megengeded...

kivegyék részüket a küzdelemből. Hátvédjük kétvájatú nyílpuskát markolt, a sereghajtó - övéi

- A gyűrű... - suttogta mindinkább erőre kapva - ...önmagában kevés a

Vylliris két jobbkezes, felfelé-oldalra irányuló döféssel indított: Gorduin mindkettőt

- Meghalt - suttogta Calyd. - A fivérem halott. Ez a némber... - lazított szorításán, karja

A gorvikiak addig méregették a goblint, míg az megelégelte a dolgot.

- Sosem éreztél kísértést, hogy Toron oldalára állj? - kérdezte Karnelian.

visszahulló repülőhalak lármája elnyomta az evezők loccsanásait. Calyd nem látott

voltak; meghaltak anélkül, hogy testüket megcsonkították, vérüket az Ultimator számára

A hírek felröppenését követő negyedik napon dzsad karaván érkezett Caedon

mozgásba lendült, hogy áttörjön a Franigan-erdő felé, portyázói azonban saját

Az ürességtői kongó trónteremben telepedtek le, csatlakozott hozzájuk Calyd, sőt

Újabb döndülés visszhangja gördült végig a folyosón, odafentről tetőcserepek hullottak.

Mindketten összerezzentek Calyd örömtelen kacajára. Graum nagyot szusszant -

- Éjközépig várok - mondta végül a fiú. - Éjközépig, nem tovább.

- KÉT NAGYAPÁM MARADT OTT A FOKNÁL - bontakozott ki az üzenet egy sor

- Nem pusztíthatod el a hajómat - szólt rekedten. Nem kockáztathatod a háborút

elképzeléseit. Mikor a támadás első napjának délutánján minden valamirevaló fegyverest

mert gyorsított mozgásán, s baljában megjelent a rövidebb, aszisz kegyelemtőrre emlékeztető

- Dalnok, akár te magad. Toron zsoldjában álltam, és hetekkel ezelőtt teljesítettem a

- Parancsolsz, Primor? - készségeskedett a hadnagy. Parhan leintette, hajfonataival

A mérnök. elmosolyodott. Simára borotvált fején ércsapka, övében különös eszközök

Visszafojtott lélegzettel felnyitotta, s tartalmát a zárható tégelyek egyikébe öntötte. Abból

A goblin elragadtatva bámulta az ujjai közt hunyorgó parazsat, aztán felrezzent, és

Graum a szertartást követő harmadik nap reggelére eltűnt.

A HITVALLÓ ÚR HAZÁRA LEL

A huszonnegyedik napon a mi urunk hajója, mit anyja után Alegriának nevezett,

Urunk eztán partra szállott a romoknak szigetén, s a falak közé merészkedvé

AZ YNEVI NYELVEKBŐL VETT KIFEJEZÉSEKRŐL

Toron fejvadászainak hosszabb (max. 25 hüvelykes) pengéje, melyet előszeretettel

Lah hiltas (vanir)

R'ban Har (tor)

You might also like