Árik Zsófia

Kísérlet az idő és a tér megszentelésére:

statikus és dinamikus kozmológiák

Nem volt semminek nemléte, sem léte, nem volt levegő és fölötte kék ég.
Hol volt a világ? Mi takarta, védte? Hol volt a magasság és hol a mélység?
Az élet még nem vált el a haláltól, egymásban pihent a nap és az éjjel:
lélegzés nélkül lélegzett magától az Egy és magányát dobogta széjjel.
Fekete volt minden, mint mikor éj van, az idő csak készülő óceán volt:
ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban, áttüzesedett és burkából kilángolt.1”

Platón kései filozófiájában, jelesül a Timaioszban, a Törvényekben és a

Philébosz adott szöveghelyein keresem a Világ teremtésének motívumait, a
keletkezés, 'gignomai' és a létezés, 'einai' összefüggéseit. A Világ teremtésének
kozmológiai modellje és a Világ, mint egy ideális közösség, egy kommuna
megalapításának egymásra vetíthetőségét kutatom, azt, hogy hogyan képeződik le
egy égi minta földi síkon, illetve hogy hogyan felelhet meg földi síkon egy közösség
élete, egy geometriai forma vagy egy mozgás, egy dallam az égi mintának.
Mi a 'Démiurgosz' szerepe ebben a teremtéstörténetben? Mi a 'Paradeigma',
modell, Mintakép szerepe a Teremtésben, milyen oksági, idő-és térbeli, logikai
viszonyban áll a 'Teremtő'-vel vagy a 'teremtés anyagá'-val?
Milyen lehetséges teológiai konnotációi vannak az 'eikón', képmás alapján
teremtésnek, mi köze lehet ennek a 'logosz inkarnációjá'- hoz?
A teremtésnek ebben a 'mesterember-típusú modelljé'- ben milyen közelkeleti,
semita teremtésmotívumok húzódnak meg, milyen mitológiákkal rokonítható?
Hogyan lehetne az 'eikón'- t, a képmást, összhangba hozni a 'Paradeigmá'-val,
a mintaképpel és a 'Logosz'-szal ebben a teremtésmodellben?
Milyen relevanciával bírhat mindez a folyamatteológiai elméletekre nézve,
illetve folyamatteológiai elméletek hátterén hogyan értelmeződik?
Mi a teremtés- és a természet fogalma Platónnál és A.N. Whitehead
folyamatfilozófiájában?
Miért fontos, hogy statikus vagy dinamikus teremtéselmélettel-,
kozmológiával-, természet fogalommal definiálunk egy világot?
Hogyan válik ez a Világ szakrálissá és miért fontos hogy szakrálissá váljon az
ökofilozófia szempontjából?
Ezekre a kérdésekre keresem a lehetséges válaszokat, melyek sohasem
tekinthetők véglegesnek és melyek újabb kérdéseket vetnek föl.
Először a szent időt és a szent teret kell megértenünk, a kozmológia, a
teremtéstörténet és a földi világ, a közösség megalapításának analógiáját, majd ebbe
az esztétikai-spirituális-fogalmi keretbe próbáljuk beemelni és ezzel a szemlélettel
ránézve értelmezni a Platón szövegeket - azaz először megteremtjük az időt és a
teret, majd megteremtjük a Világot benne és végül a tökéletes közösséget,
Magnesiát, ami képes 'saját körmozgásait összehangolni az univerzum
körmozgásaival'2, mert modellje az égi mintát követi és az isteni immanenciája és a
Paradeigma alapján képes az istenivel való folyamatos belső-külső kommunikációra,
az istenibe való transzformációra, integrációra, harmóniára.

1
Rig – Véda X, 129.
2
Tim. 90 d.5

1
 Az idő és a tér szakralizációja Eliadénál3

Az ember azért tud a szentről, mert az megnyilatkozik a számára és a profán

létezéstől teljes különbözőnek bizonyul. A szentnek ez a megnyilatkozása görögül
hierophánia, ahol a hierosz 'szent'-et a phainomai pedig 'megjelenni'-t jelent. Minden
hierophánia paradoxon, mert az, amiben megnyilatkozik 'egészen más'-sá lesz és
mégis megmarad annak, ami, azaz valósággal többet tartalmaz saját magánál,
végesként a végtelent s ilyen módon 'ideátuma túlnyúlik az ideáján'4.
A szent mindig egyet jelent az erővel és a valósággal, ezért akar a vallásos
ember mindig a szentben, a szent közelségében élni, szent időben és szent térben,
mert a szent valóságos és léttel telített, erőt tartalmaz.
A vallásos ember számára az egész teremtett természet hierophánia, a szent
megnyilatkozási helyeként jelenik meg. A tér és az idő nem homogén, nem statikus
idő és térpontok egymáson kívüli sorozata, nem egy homogén, semleges dimenzió,
ami üres és betöltetlen, hanem egy léttel telített, heterogén, folyamatos 'tartam', mely
sűrű, jelentőség teli, szent tér és idő, amiben a szent megjelenik.
A szent megnyilatkozásával alapozódik meg tehát ontológiailag is a világ, mert
a hierophánia feltárja benne a szent középpontot és megfordítva: a szent középpont,
a világalapítás nem más, mint ennek a szent térnek a felfedezése, felfedése a profán
térben egy teremtő aktus, rítus által.
A tér és az idő megszentelése vagy projekciója a világteremtéssel analóg,
mert meg kell teremtenünk a világot hogy otthon lehessünk benne és meg kell
teremtenünk az időt minden pillanatban, ezáltal vissza kell kerülnünk a másik, szent
időbe és térbe.
A kozmosz, a rendezett világmindenség rendezettségének előfeltétele tehát
az idő és a tér megszentelése. A közösség alapítása analóg a világ teremtésével,
mert ebben a közösség maga utánozza és újraéli a kozmológiát, hasonló minták
alapján megismétli a világ teremtését, a Démiurgosz munkáját, a teljes kozmológiai
modellt minden teremtés.
A szó szoros értelmében ezért theophániára, hierophániára sincsen szükség,
hiszen a teremtett természet maga theophánia-ként fogható föl, melyben minden
középpont szent középpont és világtengely, axis mundi, minden jellé válik, ami
túlmutat önmagán és magát, belső isteni tartalma alapján az isteni felé
transzcendálja.
A világ teremtése mindig átmenet a káosz-ból a kozmosz-ba s minden ilyen
teremtés újra megalapítja a világot. A földfoglalásban és a közösség
megteremtésében a kozmogónia rituális megismétlése történik és ennek révén a
rendezetlent, a káosz-t a közösség kozmosz-szá változtatja, ebben az ember, mint
mesterember, Démiurgosz és mint törvényadó működik közre amikor a rendezetlen
anyagot találva rendet, mértéket, arányokat szab a paradeigma, minta, modell, vagy
törvény alapján, arra tekintve formál egy második képmást, eikón-t vagyis világot és
ebbe életet lehet azáltal, hogy bevezeti a szent körforgásba, vagyis nyitottá teszi
felfelé és körmozgásait - Platón szavaival élve - összehangolja az Univerzum
mozgásaival5.

3
A téma felvázolásánál Eliade: A szent és a profán (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999) c. könyvére
támaszkodom
4
v.ö.: Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról, Harmadik elmélkedés, 56-57.old (Atlantisz, 1994)c.
könyvében a cogito Istenérvében, „..előbb van meg bennem a végtelen észlelése, mint a végesé”, ill. Levinas:
A filozófia és a végtelen ideája (E.Levinas: Nyelv és közelség, Dianoia, 1997)
5
v.ö.: Platón: Timaiosz, az Azonos, a Lét és a Más körének mozgásaival, a Törvények 'kartánc' leírásaival.

2
 A káosz kozmosz-szá alakítása mindig isteni tevékenység, minden birtokba
vétel ismétli a kozmogóniát, a területek és közösségek kozmikussá tétele mindig
megszentelést jelent. Ebben az újjáteremtésben szenteljük fel a helyet és teremtjük
meg a szent időt azáltal, hogy kiemeljük a külső homogén térből és időből és
beemeljük a belső, inhomogén, szent térbe és időbe. Ez a szent 'időtér' egyfajta
kontinuum, tartam, folyamat, hagyomány, ami életben tart, mert összeköt bennünket
a forrással6.
Lehetetlen a transzcendensre való nyílás nélkül élni. A káosz ez esetben
vízszerű, virtuális, formátlan, rendezetlen, periférikus tartomány a Léthez képest, a
kozmosz pedig mindig a centrumban található, mindig teljes és mindig az égi mintát
követi7.
Minden térbeli hierophánia és a tér minden megszentelése a kozmogóniával
azonosul. A világ annyiban fogható fel kozmosz-nak, rendezett világmindenségnek,
amennyiben mint 'szent világ' jelenik meg, ekkor a profán tér formátlan
meghatározatlanságába belép a szentség és rendet teremt a káosz-ban, ezáltal
lehetségessé válik a síkok áttörése és a transzcendálás, az átlépés, vagyis a
kapcsolatteremtés a kozmikus síkok között és ezzel az istenek művének
megismétlése.
Ugyanígy a szent idő sem homogén, nem statikus időpillanatok egymáson
kívül, lineárisan következő végtelen sora, hanem megfordítható ősidő8, heterogén,
szubjektív, dinamikus, újraélhető múlt és hagyomány, tartam, ciklikus, nem lineáris
szerkezetű, egyfajta dinamikus örökkévalóság9, örök jelen10, egy tágabbá vetített
intenzív11 vagy extenzív kontinuum12, ugyanakkor mitikus ősidő, a teremtés folyton
megújuló, tiszta ideje.
Az ünnepen újra megidéződik az isteni jelenlét és újra lezajlik, jelenvalóvá lesz
és átélhetővé válik az esemény, az ebben a rítusban részt vevők utánozzák az
istenek cselekedeteit, megelevenítik, mutatják a minták szentségét a rituáléban. Az
eredetidőhöz való visszatérés szimbolikus újjászületés13, a kezdetben idejéhez14, a
kreatív pillanathoz tér vissza, ahonnan erőt meríthet, újra visszatérhet az élet
szakrális dimenziójába és kortársává váli az isteneknek azáltal, hogy ennek az
isteninek az újra ismétlésével megszenteli az időt és ezen keresztül a világot, mint
megélt időtartamot, élettartamot. Tiszta, friss és erős világ ez, a teremtés kreatív
pillanata és az ehhez való visszatérés, ez ebben megtisztulás és felfrissülés az, amit
Folyamat és valóságban A.N. Whitehead bibliai kifejezéssel élve zsengék-nek
nevez15.

6
A tartam, kontinuum, időtér részletes leírását lásd még: Árik Zsófia: Folyamat – Teológia – Transzformáció
(http://www.scribd.com/doc/38227184/Folyamat-Teologia-Transzformacio1 )
7
A centrum-periféria elvet lásd még: Schelling: Filozófiai vizsgálódások az emberi szabadság lényegéről és az
ezzel összefüggő tárgyakról ( T- Twins, 1992) illetve Eliade: A szent és a profán (Európa, 1999), 37. old.
8
Eliade: A szent és a profán (Európa, 1999) 61.old
9
v.ö. Whitehead időfogalmában az 'örökké tartó', az 'örökös pusztulás', az 'örök jelen' fogalmait, a 'dinamikus
örökkévalóságot' és az 'objektív halhatatlanságot' és Lewis S Ford saját időkoncepcióját, amiben Isten a
'jövő'-vel azonosul Transforming Process Theism c. könyvében
10
Eliade: A szent és a profán (Európa, 1999) 62. old.
11
Lásd még : Bergson: Teremtő fejlődés c. könyvében az intuíció és annak az evolúcióban betöltött szerepe
kapcsán az 'intenzív kontinuumot' vizsgálja, mely olyan, mint a 'készülőben lévő irányváltoztatás
tendenciája'.mint egy megfeszített rugó, mely intenzitást tartalmaz a következő evolúciós 'lendülethez'.
12
In: Whitehead:Folyamat és valóság (Typotex, 2001)
13
v.ö. Eckhardt: Az örök születésről
14
Kezdetben.
15
Lásd még: A.N. Whitehead: Folyamat és valóság V. Végső értelmezés c. fejezetében (Isten és a Világ, Ideál-
ellentétek)

3
 Az idő az örökkévalóságnak, a Kezdet idejének újra visszatérése16, az
örökkévalóság mozgó képmása17 és örök visszatérés18, anaküklószisz19, de sohasem
ugyanúgy és sohasem ugyanakkor tér vissza, hanem ciklikus és dinamikus, előre és
felfelé, progresszíven előrehaladó 'tartam.'20.
Kozmikus ritmusokon alapuló rítusok tagolják és mutatják a szentet és ebben
megszentelődik minden életfolyamat és rítussá válik minden élettevékenység.
A szent idő és a szent tér tehát egy szent világot feltételez, illetve megfordítva:
egy kozmosz-ként, rendezett világmindenségként felfogott világ maga kozmikus
szentség és a szent időben és a szent térben helyezkedik el.
Az 'áttetsző transzcendencia' révén eleven és szent organizmus, szerves
összekapcsoltság van az univerzumon belül a teremtőn keresztül, így az kozmosz-
ként valami olyasmit tartalmaz, ami túlmutat önmagán s ez alapján az isteni
'bennerejlés', immanencia és szerves, organikus 'összefüggőség' alapján saját magát
folyamatosan az isteni felé transzcendálja.
Ez a 'kozmikus vallás' alapja21 s mivel ez egy másfajta világra való
nyitottságot feltételez, mintául szolgálhat minden ökológiai szemléletnek és
ökofilozófiának.

Platón interpretáció

Ebben a fogalmi-szemléleti keretben szeretném elhelyezni, látni és értelmezni

a választott Platón szövegeket és kísérletet tennék az idő és a tér
megszentelésének, a Világ teremtésének és a közösség megalapításának
bemutatására konkrét Platón szöveghelyek alapján.22 A következendőkben, a téma
és a szöveghelyek kiválasztásában, speciális szempont szerinti értelmezésében
Dominic O’Meara23 koncepcióját követem.
Szokatlan gondolat társadalomfilozófiai elméletek kozmológiai, kozmoteológiai
hátterét vizsgálni vagy kozmológiai elméletek társadalmi megvalósíthatóságát,
lecsapódását, tükröződését. O’Meara alapkoncepciója mégis a kozmológiai- és a
politikai elmélet kölcsönös egymásra vetíthetősége a platóni corpusban. Véleménye
szerint a Timaioszban ismertetett kozmológiai elmélet, vagy teremtéselmélet a
16
Alexandriai Philón, Eckhardt, Logosz inkarnációja
17
Platón:Timaiosz 37d.6
18
Mint Echardt mesternél
19
'Körkörös visszatérés' például az elemek esetében Herakleitosznál és másutt, örökké égő tűz, mely fellobban
mértékre és kialszik mértékre 29(B30).30(B31a) 31.(B31b), v.ö.: Anaximandrosz 19 (A17).
„ Anaximandrosznak az a véleménye, hogy az istenek születés által jöttek létre, hogy nagy időközökben
keletkeznek és ugyanúgy múlnak el s ők a megszámlálhatatlan világok. Mi azonban hogyan tudnánk az
istenséget másként elképzelni, mint örökkévalónak?”20 (A17). Anaximandrosz, Anaximenész, Arkhelaosz,
Xenophanész, apollóniai Diogenész, Leukipposz, Démokritosz és Epikurosz azt hiszik, hogy a világok
végtelenek s a sorozatos világfelfordulások, kataklizmák alkalmával a végtelenben születnek és pusztulnak
el.”..23 (A17): ...”hogy azok a végtelenből születnek és benne vesznek el, miközben egyesek állandóan
keletkezőben, mások elmúlóban vannak, a mozgást pedig örökké tartónak mondják. Mozgás nélkül ugyanis
keletkezés és nincs elmúlás”.
20
Vö: Folyamat – Teológia - Transzformáció (http://www.scribd.com/doc/38227184/Folyamat-Teologia-
Transzformacio1 )
21
v.ö.: Bergson: Az erkölcs és vallás két forrásával (Szent István Társulat, 2002) Whitehead szövegeivel
22
Platon: Timaeus (Loeb Classical Library, Harvard Univ. Press, 2003) 20b-21a, 28a-30d, 90d, Philebus (Loeb
Classical Library, Harvard Un. Press, Cambridge 2001) 64c-e, 66a-b, Laws (Loeb Classical Library, Harvard
Un. Press, 2004)) 628c, 739b-e, 745e-746d,, 757 a-d, 962a-b
23
A professzor úr 'Cosmology and politics in Plato's later dialogues' címmel szemináriumot vezetett az ELTE-
BTK Antik Filozófia Tanszékén doktoranduszok számára, az ő gondolatai inspirálták jelen dolgozatomat,
ezúton is hálámat fejezem ki neki útmutatásaiért, inspirációjáért, továbbá Bene László tanár úrnak a görög
szövegek fordításában való segítségéért és értelmező gondolataiért.

4
Törvényekben megjelenő társadalmi struktúra kozmológiai alapjának tekinthető és
egyik sem érthető meg a másik alapos ismerete nélkül, ezek egymásra
vetíthetőségével foglalkozunk tehát mi is a továbbiakban.
A Timaiosz c. dialógus kerettörténete alapján24 maga a történet is a szent
időbe és a szent térbe van ágyazva, hiszen Timaiosz beszéde a világ teremtéséről
Athéné Panateneia ünnepén hangzik el az istennő tiszteletére, vendégajándékként
és Athénban, a szent városban, melyet Athéné alapított25.
Az előző este folyamán a vendégek beszéltek már az ideális államról, Kritiász
az Atlantisz legendát mesélte el a régi athéniek sorsáról. A történet eredetijét még
Szolóntól hallotta, akinek egy egyiptomi pap mesélte Szaisz városában, melyet a
hagyomány szerint szintén Athéné alapított, ilyen módon függ össze ez a történet a
Panateneia ünneppel. Ezután Hermokratész következik, aki folytatja az atlantiszi
történetet. Az Atlantisz-legenda26 elmesélése után kerül sor Timaiosz beszédére27.
Timaiosz meglepő módon kozmológiai elmélettel áll elő, bár a dialógus valódi
célja a jó állam megalapítása volt. Ez azonnal felveti a kérdést, hogy hogyan függhet
össze egy világ teremtése vagy a Világ teremtése, a kozmológiai modell egy város
konkrét megalapításával, vagy a jó állam megalapításának, kormányzásának
elméletével? A válasz a kérdésre analógiás érvelésen nyugszik: az állam
megalapítása azért olyan, mint a Világ megalapítása, mert az nem más, mint a
kozmológia megismétlése földi keretek között s mint ilyen, illik Athéné ünnepéhez is,
aki a város megalapítója. Ezért kerül kozmológiai keretbe a városalapítás és
megfordítva: a városalapító ünnepén elhangzó beszéd ezért lesz kozmológiai – érvel
O'Meara.

A timaioszi kozmológiai modell koncepciójának

szerkezeti rekonstrukciója

Két szintje van ennek a timaioszi teremtéselméletnek: egy költői-mitológiai-

teológiai és egy filozófiai-természettudományos szintje, olyan, mintha a szöveg két
teremtéstörténetet tartalmazna, mely tematikailag és szempontrendszerileg is eltér
egymástól. Ezt az állítást alátámasztani látszik a két invokáció használata, mindkét
nagyobb szerkezeti egységet egy az istenekhez szóló segélykérő bevezetés indít el.
A kerettörténet és az Atlantisz legenda elmesélése után a 29d-től 47e-ig
terjedő szakaszban Timaiosz először teleologikus perspektívából, a Nous
szemszögéből írja le a világ keletkezését. A Démiurgosz jó és a lehető legjobb
világot akarja létrehozni. Megjelenik a Világlélek, az elemek helyes arányai, a
számarányok, a mérték, a formák, a lélek és a test teremtése.
A 47e5-től 69a-ig terjedő szöveg olyan, mint egy 'második teremtéstörténet',
melyben a szükségszerűség, az ananké és az okság aition, kényszerűség
szempontjából vizsgálja meg Timaiosz a teremtéstörténetet, mert ez még szükséges
a valódi teleológiai okság fogalmához – más szóval az anyag kauzális erői
szempontjából írja le a Világ keletkezését. Ebben a részben is megjelenik a
geometria, ebből vezeti le aztán Platón az anyag dünamiszait.
A 69 a -nál kezdődő szakasz egyfajta integrációs fázis, szintézis az első két
teremtéstörténet elemeiből, mind tematikáját, mind módszertanát vagy szemléletét
tekintve, hiszen itt az ember konstitúciójáról van szó, arról, hogy hogyan működik
24
Timaiosz kerettörténete: 17a – 21b
25
Timaiosz: 26e2 „Ugyan mi jobbat tehetnénk, Kritiász, ennek a helyébe, amelyik rokon tárgyánál fogva az
istennő mostani áldozóünnepéhez is illik..”
26
Timaiosz 21b-27a
27
Timaiosz beszéde:27c -

5
együtt ez esetben a Nous, vagyis az értelem- és az ananké, szükségszerűség
szerinti teremtés mind a kozmosz kialakulásában mind az antropogóniában.

Az első teremtéstörténet a Timaioszban

27 c.1-ben kezdődő invokáció után a 28 a és a 30 közötti szövegben Timaiosz

beszéde hangzik el a világ keletkezéséről, most tehát ezt az 'első teremtéstörténetet'
vizsgáljuk meg részletesebben!
27 d.6 -28 a.7-igterjedő szakaszban így fogalmaz Platón: „Először ezt a
megkülönböztetést kell tennünk: mi az ami örökké (aei) létezik (einai) és nincs köze a
keletkezéshez(genészin de ouk ekhon)) – és mi az, ami folyton keletkezőben van
(gignomenon aei), de sohasem létezik?”Az előbbi belátással ragadható meg (meta
logou), megokolás alapján, - mert mindig egyformán örökké létezik – (periléptón aei
kata tauta on), az utóbbi pedig csak gyanítható megokolható érzékelésen alapuló
vélekedéssel (meta aiszthészeósz alogou), mert keletkezőben (gignomenon) és
elmúlóban(apollümenon) van, valóságosan azonban sohasem létezik.”
„Az áramló világban felmerülő aktuális létező e fogalma alig több, mint egy
Timaiosz-beli mondat kiterjesztése: „ami pedig csak magyarázattal nem szolgáló
érzékelés nyomán, vélekedéssel vélhető, az szüntelenül keletkezőben és
pusztulóban van és valójában sohasem létezik:””28

Keletkezés, gignomai és létezés, einai és a 'doxa versus logosz' különbségtétel

Tim. 28 c.: Ami keletkezett, azt az érzékelhető és észrevevésen alapuló

vélekedéssel (doxa) fogjuk fel, ami ezzel szemben nem keletkezett, örök és
halhatatlan, azt az elmével ragadhatjuk meg és a logosz vonatkozik rá. Közöttük
ontológiailag is különbség van a hierarchiában, nemcsak episztemológiailag., mert
ami létezik, az ontológiailag, metafizikailag-teológiailag és episztemológiailag is
előrébb való, mint mi keletkezik. Az isteni dimenzió általában a Léthez, a Logoszhoz
vagy Nous-hoz, a 'statikus örökkévalóság'-hoz tartozik.29 A létezőt a gondolkodás
képes megragadni, az ész, a logosz segítségével míg az, ami 'keletkezik folyton,
elmúlik és sohasem létezik igazából' a vélemény, doxa tárgya és az észlelet,
aesthesis segítségével érzékelhető, észlelhető.30
Parmenidésznél31 található meg a doxa és a logosz ilyen jellegű - metafizikai-
ontológiai és nemcsak pusztán episztemológiai – szétválasztása. Ami létezik, arra a
logosz vonatkozik, a nemlétezőre vonatkozik a doxa. Parmenidész esetében az
egész világ a nemlétező tartományába olvad a statikus, isteni Lét-tel szembeni
kontrasztként jelenítve meg32.
A 'meta logou':kifejezés fordítása 'a logosz által', 'belátással ragadható meg,
megokolás alapján', ahol a logosz jelenthet beszédet, okot, észt, értelmet,
magyarázatot, kifejtést, érvelést, belátást is. Platón a létezővel köti össze a logoszt, a
28
A.N. Whitehead a Folyamat és valóság 'Extenzív kontinuum' c. fejezetében, a 105.oldalon idézi a Tim. 28A-
t. és ugyanott folytatja: „ Bergson a 'tériesítés' elleni tiltakozása során csupán Platón szavait visszhangozza:
„és valójában sohasem létezik.”ez nyilván az extenzivitásra vonatkozik a jelenségvilág szintjén.
29
Parmenidész: 8B.8: 1-60: A Lét, a létező 'kozmoteológiai' leírása
30
Parmenidész: B 1.:25.5
31
Parmenidész 22. (B 20.): Egyedüli, mozdulatlan az aminek, mint egésznek neve: lét”
32
A doxa- logosz különbségtételhez v.ö.:: Platón: Állam, Ötödik könyvével, ahol a vonalhasonlatban ábrázolódik
a doxa és a logosz. Bene L. tanár úr szerint szerint nem annyira erős, illetve következetes a tudás és a vélemény
dichotómia Platónnál, mert létezik a Jó ideájára vonatkozó doxa, illetve létezik tudás, logosz a világbeli dolgokról,
továbbá létezhetnek téves számítások a matematikában, geometriában, mely egyébként a logosz
tévedhetetlennek hitt területe.

6
logosz képes a létezőt megérteni, mint a Noust Anaxagorasz, vagy Parmenidész
episztemológilailag kitüntetett jelentése van.
Ez a kifejtés a tudáson alapuló kitüntetett fajtákat jelent, ezt hozza létre az ontológiai
distinkciót, ezzel érthető meg a létező a doxával, véleménnyel, észleléssel,
aesthezisszel szemben.
Egyrészt van az arra vonatkozó logoszunk, ami maradandó és szilárd és ez a
gondolkodás segítségével ragadható meg, ami annyira megcáfolhatatlan és
megingathatatlan logoszokkal van leírva, amennyire csak lehetséges és amennyire
illik, amennyire lehetséges és hozzáillik a beszédekhez, hogy megcáfolhatatlanok és
megingathatatlanok legyenek, ebből semminek sem szabad hiányoznia és vannak
azok a logoszok, melyek arra a mintára tekintve vannak leképezve (eikótasz) ami
valószínű. Vannak azok a logoszok, melyek csupán valószínűek, mert képmásra
vonatkoznak és vannak azok, melyek leképezettek és ezek úgy viszonyulnak a
tárgyakhoz, mint ezek a logoszok amazokhoz metaszinten.
Azaz van a szilárd tárgy, az erre vonatkozó is logosz szilárd és
megingathatatlan és van a képmás, az erre vonatkozó logosz csupán valószínű s
mint a költő csak az utánzat utánzatait adja.
És újra a kezdeti distinkció: a 29 c folytatásaként: „Ami a létezés(einai) a
keletkezéshez(gignomai) képest az a meggyőződéshez (pisztisz) képest az
igazság(dianoia)33”.

Tehát a görög gondolkodásban a létezés előrébb való mint a keletkezés. A

létezés pedig statikus örökkévalóságot jelent a keletkezés folyamatosan alakuló,
változó minőségéhez képest. Az isteni ezzel a statikus Létttel asszociálódik, mint
tartammal, ami örök, változatlan, befejezett tökéletesség. Erre az állandó ,
valósággal telített és megszemélyesített Létre irányul a teológia és erre, mint
valóságosra és igazra irányul a tudás.
Ez az örökkévalóság nem dinamikus, mert tökéletes, befejezett tökéletesség,
totalitás, változatlanság és változhatatlanság. Ez az örökkévalóság, ez a lét isteni
tulajdonságokkal rendelkezik, illetve megfordítva: ennek a Létnek a tulajdonságai
Isten tulajdonságaivá válnak.
Erre a Létre vonatkozik a tudás, mert az valami biztosat ragad meg
Parmenidésznél és Platónnál is, míg ezzel szemben a nemlétező valami folyton
keletkezésben lévő, bizonytalan, lárvaszerű tartomány34, ami bizonytalan,
megkérdőjelezhető, cáfolható, ezért az észlelet, aeszthezisz tárgya és a vélemény
doxa irányul rá. Parmenidésznél Isten tartományán kívül minden ilyen, azaz a teljes
természetfilozófia területe ide tartozik. Ilyen módon Parmenidész ismétli a keleti,
indiai típusú Brahman-maya típusú dualizmust a metafizikában, az isteni valósághoz
képest a Világ a látszat, az illúzió állapotába süllyed, vagy onnan nem emelkedik föl
és rá a puszta vélemény vonatkozik, semmi biztosat nem lehet tudni vele
kapcsolatban.
Innen indul ki minden tudáskritika és a legtöbb metafizika. A valóság
megközelítésének minden elmélete, illetve a valóságosságra vonatkozó kérdés, a
gonosz démon argumentumban vagy a cogito érvben, eltünteti a világnak azt a
részét, ami illúzió, hogy eljussunk a 'világos és elkülönített'35, biztos ismeretig. A
Világnak ez a lebontása, ez a metafizikai redukció valamit feltár nemcsak a cogitóról,
33
Ezen a helyen a pisztisz'-t nem fordítjuk hitnek, mert más státuszú, inkább meggyőződést jelent egy
'alacsonyabb', más szinten. v.ö. Pál definíciójával a hitről: 'A hit a nem látott dolgokban való bizonyosság.'
34
v.ö. Eliade leírásával a káoszról, a még birtokba nem vett földterületekről ,melyek körülveszik az általunk
már otthonunkká tett világot.
35
Descartes

7
a cogitácóról vagy az én természetéről, nemcsak a meditációról, vagy az elme
világlebontó és világvetítő képességéről, hanem a Létről, annak statikus vagy
dinamikus szerkezetélről is, arról, hogy az elme – legalábbis a vallásos elme -
hajlamos a Lét statikusságát ruházni fel az isteni tulajdonságával, illetve fordítva a
statikus Lét tulajdonságait hajlamos Istenre, mint szubjektumra vetíteni és iszonyodik
a dinamikus léttől.
Ennek az egyik legkorábbi hivatkozási alapja a parmenidészi töredékeken
kívül ez a Timaiosz szöveghely: „Mi az, ami létezik (mindig) és nincs keletkezése és
mi az, ami keletkezik (folyton) és (valójában) sohase létezik??
Azt gondolom, hogy ez a kérdés az előző gondolatmenet alapján nem pusztán
ontológiai, Létre vonatkozó kérdés, nemcsak episztemológiai, tudásra vonatkozó
vetülete van, hanem egy mélyebb, teológiai alapkérdés húzódik meg mögötte,
aminek helytálló újra gondolása majd Heideggernél található az 'ontoteológiai kérdés'
újrafogalmazásában.
A Létre, mint Istenre és mint minden létező alapjára vonatkozó kérdés, az
'ontoteológiai kérdés' és ennek a Létnek a tulajdonságai válnak teológiailag
relevánssá Isten, mint szubjektum minőségi jelzőivé, jellemzőivé.
Az ami létezik mindig és nincs keletkezése egy isteni dimenzió, valósággal
telített, sűrű, örökkévaló, tökéletes, befejezett, elég önmagának, a 'temporális'- vagy
'atemporális örökkévalóságban' van, az örök jelenben vagy örök jövőben36, ez
alapján vonatkozik majd egy magát újragondoló és megalapozó Létre, egy
mindenhatóságra, mindent tudásra gondviselésre, eleve elrendelésre. Ez az
önmagára reflektált tökéletesség a gömbforma, ez az önmagát gondoló gondolat
formája, ez a befejezett tökéletesség változatlan és változhatatlan, állandóság,
örökké világító Nap, szent középpont, Lét, egy 'statikus', isteni dimenzió, mint
Parmenidésznél vagy a klasszikus teológiában. Míg ezzel szemben ami keletkezik
mindig és sohase létezik az minden más ezen kívül, minden amit a Világ, mint
jelenségvilág jelentéstartománya alatt értünk.

Logosz és Nous viszonya

Más a logosz értelme és más a vélekedés, doxa, más világokra vonatkoznak,

más jelentéstartományokra és más mentális folyamatokra.
Ettől eltérő kérdés, hogy vajon hogyan viszonyul a Logosz a Noushoz?
Mozog-e ez a Nous? Hajlamosak vagyunk azt feltételezni hogy : igen.
A filozófiai hagyomány szerint Anaxagorasz37 az akinél a Nous fogalom
először megjelenik.
Arisztotelész és Tamás Istenképében véleményem szerint ugyanez a Nous
jelenik meg, ő az önmagát gondoló gondolat és ő a vágy tárgya, aki a világot
folyamatosan maga felé transzcendálja. Ez a Nous ugyanakkor sohasem lehet
'mozdulatlan' mozgató, hiszen belülről mozgatja önmagának, mint gondolatnak a

36
Lewis S. Ford koncepciója
37
Anaxagorasz 1. (A1:)”.. elsőnek ő adta hozzá az anyaghoz a nous-t, így kezdve írását: .. Amikor az összes
dolgok együtt voltak, jött az értelem és elrendezte azokat. Ezért Nous-nak, Értelemnek nevezték őt el.”
9(A15). „Anaxagorasz volt az első, aki a világrend őselvének nem a sorsot, nem a szükségszerűséget, hanem
a tiszta és vegyítetlen értelmet tette meg, amely szétválasztja a kevert dolgokban lévő hasonló részeket.”
16(A 41)” .. a mozgás és a keletkezés okának a nous-t tekintette, s szerinte a nous által szétválasztott dolgok
hozták létre a világrendszereket és a többi dolgok természetét”
lásd még: 16(A41) 17(A42), 20(A47), 21(A47), 22 (A49), 24(A55), 25.(A55), 26(A56), 27(A57), 28(A58),
30(A64), 51(A99), 52(A100), 53(A100) 77(B11), 78(B12.) 79(B13), 80(B14),

8
gondolása, saját maga és az 'örök tárgyak' 'intellektuális szemlélete38' és a vágy
tárgya amin keresztül transzcendálja magát a Világ felé és ugyanakkor
transzcendálja a Világot is az isteni - a Világban szubjektíven és immanensen
tartalmazott megvalósítandó - cél felé. Természetesen ez már folyamatteológiai,
vagy ha úgy tetszik neo-neoplatonikus interpretáció.
Hegel Világszellemmé terjeszti ki ezt a Noust és mozgással ruházza fel, mert
a szellem tevékenysége a gondolkodás, belső mozgása van, mivel viszonyul a
tárgyához azáltal, hogy tárgyat teremt, mozgást valósít meg ebben az 'intellektuális
szemléletben'39, a történelemben, a Világ teremtésében és minden folyamatban,
amiben ez a Szellem részt vesz. Ez a mozgás Isten a Világ között a triád tézis-
antitézis-szintézis három státuszán keresztül érkezik el a szintézisig,
transzformációig vagy integrációig az első és a harmadik fázis magasabb szinten
történő megfelelése alapján.
Whitehead nem tesz mást, mint felhasználja ezt a Nous tradíciót a filozófiai és
teológiai hagyományban, a platonikus és neoplatonikus emanációtant és elegyíti
mindezt egy indiai- és kínai típusú buddhista áramlással, de felruházza mindezt a
szeretet személyességével és kiegészíti egy negyedik teremtési fázissal a hegeli
triádot40. Ez az az utolsó teremtési fázis, amin keresztül a Világ, mint 'megvalósult,
objektív halhatatlan tény' részt vesz Isten természetében, illetve amin keresztül ez a
tény Isten természetében, mint 'örök tárgy' vagy idea egy nexusban újra elsajátítható
lesz a világbeli létezők számára, azaz nemcsak szintézis és integráció a konkréttá
válási folyamatban, de ennek beteljesülésekor megtörténik az újabb emanációs fázis
a Világ felé. Ez a negyedik teremtő fázis véleményem szerint az, ami még Platónból,
Plótinoszból, a neoplatonistákból és a hegeli rendszerből szemléletileg talán nem, de
szövegszerűen mindenképpen hiányzik.
Platón Timaioszában is tökéletes körmozgást végez a Nous, ezzel alakítva ki
a bolygó alakját, a Világlélek formáját és ennek analógiájára a fej formáját is, a
körmozgás által hozva harmóniába a mozgásokat és rendezve hierarchiákba,
rétegekbe, szférákba, héjakba vagy burkokba az égi és a földi rendet a gömbön kívül
és belül.
Meglátásom szerint a Nous úgy viszonyul a Logoszhoz, mint a Paradeigma az
eikónhoz, a Logosz pedig úgy viszonyul a doxához, ahogyan az ideák világa a
jelenségvilághoz41. Ismeretelméletileg tehát a Nous-Logosz-doxa a sorrend, a
szellemi(nous), az értelmi(dianoia) és az érzéki- észleleti- (aestheszisz) megismerés,
a teremtés fázisai vagy a világban megjelenő létezők szintjén pedig a Paradeigma
(mintakép) – eikón (képmás) – jelenségvilág hármasságban jelenik meg. Ez az a
hierarchiális sorrend, amin keresztül az 'információ' Isten oldaláról különböző
stációkon át modellezve, vetítve és tükröződve végül a Világ konkrét jelenségeihez
ér el a teremtés során és ez az az út, amin keresztül a különböző szintek
észlelhetőek vagy megismerhetőek a világban létezők számára az 'áttetsző
transzcendencia' alapján.
A Paradeigma és az eikón speciális kapcsolatának és a teremtésben betöltött
szerepének vizsgálatához még visszatérünk a továbbiakban.
38
Schelling
39
Schelling kifejezésével élve
40
A négyes teremtő fázisról lásd még: A.N.Whitehead: Folyamat és valóság (Typotex, 2001) 394. old.
41
v.ö. A purusa-prakriti distinkcióval a védikus irodalomban, ahol a purusa formát, mintaképet jelöl, ami
belép a prakritibe, egy anyaméhszerű, szervesen összekapcsolódott anyagi természetbe. A kettő között az
,akasha, a 'teremtés tere' közvetít, ami egyébként szintén nem üres tér, hanem asztrálisan-virtuálisan vagy
projektálva és potenciálisan már tartalmazza azokat a bekerülő formákat, amelyek a purusában még tiszta,
közvetítetlen potencialitásként, a prakritiben pedig már megvalósult világbeli jelenségekként jelennek meg.

9
 A keletkezés, gignomai ontológiai vagy metafizikai státusza a kozmológiai és
teológiai rendszerek túlnyomó többségében tehát alacsonyabb rendű, mint a
létezésé. A statikus lét az isteni dimenziót jelenti nemcsak a görög gondolkodásban.
Külön öröm megtudni, hogy az aei, 'örök' szó csak később került a szövegbe
egy középkori teremtés-interpretáció hatására és semmi sem volt a helyén az eredeti
Timaiosz szöveghelyeken, csak utólagos értelmezésként került a szövegbe.42
„Mi az ami létezik (örökké) és nincs keletkezése és mi az, ami keletkezik
(folyton) és (soha) nincsen?”
Ezt a kérdést fogjuk újra és újra feltenni, mint a folyamatteológia
szempontjából releváns és alapvető kérdést, mint minden metafizikát, ontológiát,
episztemológiát, teológiát, természetfilozófiát, teremtéselméletet megalapozó kérdést
és ezt a kérdést szeretnénk más módon megválaszolni a folyamatteológia hátterén,
keresve egy dinamikusabb létszerkezetet, egy dinamikus létet s ennek tulajdonságait
Istenre, mint szubjektumra vetítve egy dinamikusabb Istenképet. Egyenlőre pusztán
a kérdést tettük fel és mondtuk el vele kapcsolatban, hogy minden kérdést
megalapozó kérdés és hogy megválaszolása dönt a világkép és az Istenkép
vonatkozásában és lényegileg befolyásolja a világról való tudásunk szerkezetét,
minőségét, a személyiség felépítését, a társadalmi- és ökológiai szemléletet
természettudományos fogalmainkat.

Whitehead és Platón Timaiosza

Whitehead is kozmológiai rendszeralkotásra törekszik. Saját kozmológiai

kísérletét Platón Timaioszához és Newton Scholiumához hasonlítja a Folyamat és
valóságban43. Véleménye szerint a Timaiosz meghaladta a XVII századi
kozmológiákat, Galilei, Descartes, Newton és Locke rendszereit annyiban, hogy
tágabb és rugalmasabb 'társulásokkal' dolgozik, a kozmosz leírását geometriai
arányokkal magyarázza, a Világot, a természetet nem puszta statikus adottság-ként,
hanem folyamatos ön-teremtődésként értelmezi44, ezáltal nyitott az evolúció felé. A
tér, az idő, az anyagi testek és az erők sem statikus adottságok, mint a
természettudományban, fizikában a XVII. századi rendszerekben, hanem
dinamikusak és relációsak.
Azért is több és más ez a 'kozmológiai dokumentum', mert 'metafizikai jellege'
van Whitehead szerint, melyben Platón a dolgok viselkedését összekapcsolja a
dolgok formális természetével45. Az entitások viselkedése az entitásoktól eltekintve
absztrakt és az entitások is absztraktok a viselkedésüktől eltekintve. A létezők
viselkedését 'társulások' alkotják, amelyeket az ifjú istenek hoznak létre, mert ebben
a görög gondolkodásban a természet, phüszisz még nem volt olyan élesen
elválasztva az istenek világától, mint a zsidó-keresztény hagyományban. A Timaiosz
szerzője könnyebben adaptálhatta (volna) a kvantumelméletet, a kvantumok
rezgésekké olvadását, mint a statikus természettudomány és annak filozófiai
megalapozásai.
42
Bene tanár úr állítása szerint. Tehát az eredeti rekonstrukciója így hangoznék: „Mi az, ami létezik (van) és
nincs keletkezése és mi az, ami keletkezik és nincsen.”
43
A.N.Whitehead: Folyamat és valóság 12.old.
44
Natura Naturans, 117.old v.ö. Spinoza: Etika: Natura Naturans és Natura et Naturata fogalmaival, a teremtő
és a teremtődött természet jelentéseivel. Nem mindegy, hogy valami ön-teremő vagy teremtett, statikus vagy
dinamikus
45
U,uo. 118.old.

1
 Platón a létezők felépülését matematikai-geometriai arányviszonyokra vezette
vissza, ezekben a köztük lévő 'kontrasztok' és 'disszonanciák' számarányokkal
fejeződnek ki és meghatározzák az adott létezők tulajdonságait, de Platón a
disszonancia-viszonyok arányaiban vagy azok mögött is a harmóniát kereste.
Whitehead rendszere platonikus, de ugyanakkor hangsúlyozza az
eltéréseket. A Folyamat és valóság Tény és forma c. fejezetében elhatárolódik előző
kijelentéseitől, melyben az 'örök tárgyat' illetve azok univerzumát a 'platóni formák'-
kal azonosította. Az 'örök tárgyak' nem feleltethetőek meg teljesen és minden
vonatkozásukban a platón ideáknak, sem a formáknak, sem a homályos 'lényeg'
kifejezésnek, az örök tárgy ha úgy tetszik 'függetlenebb' a valós világ aktuális
történeseire való vonatkozásában.46 Isten primordiális természete ezen 'örök tárgyak'
'intellektuális szemlélete'47, azaz Isten primordiális természete nem más, mint az örök
tárgyak intellektuális szemlélete, potenciálisként, primordiálisként, 'jövő'-ként48 illetve
ezáltal azok alkalmazása a Világ aktuális létesülői számára. Az örök tárgy mindig
potencialitás az aktuális létezők számára, a platóni ideához hasonlóan működik, de
annál semlegesebb és függetlenebb az aktuális létezőkkel való relevanciájában.
Van még egy vonás, mely a platóni kozmológiában és a whiteheadi
rendszerben közös Whitehead szerint, az, hogy a kozmikus korszak keletkezését
mindkettő egyfajta rendezetlenségre, 'prekozmikus mozgásra' vezeti vissza. A
szerveződés filozófiája ezért evolucionista és ez mindenképpen eltérés a semmiből
teremtő transzcendens Istenképtől és az ezzel dolgozó teremtésfogalomtól.49 Az
anyagnak tehát van saját evolúciója, nem örök, nem a semmiből keletkezett és nem
is statikusan adott.
Whitehead interpretációja szerint a platóni rendszer: „a domináns társulások
új típusain alapuló rend evolúciója”50 és ebben „az aktuális világ folyamata formák
valóságos bekerülése a valóságos potencialitásba, abba a valóságos együttességbe,
ami az aktuális létező maga.”51
„Timaiosz számára a világ teremtése nem más, mint egy kozmikus korszakot
megalapozó rend valamilyen típusának a bekerülése, nem a tényállás kezdete,
hanem a 'társas rend' egy bizonyos típusának52 a bekerülése.53”

Minden ami keletkezik valamilyen ok folytán keletkezik

- oksági viszonyok a teremtésmodellben

Tim. 28 a.7:” Viszont minden, ami keletkezik, valami ok folytán keletkezik, mert
lehetetlen, hogy bármi is ok nélkül keletkezzék”.., hanem ok által, (hüp aition),
szükségszerűen keletkeznek a dolgok.
Tim. 28 a.9 : A mesterember valamilyen örök mintaképre tekintve formál, ezért
a műve szükségszerűen szép lesz, ennek formáját, ideáját és minőségét,
dünamiszát igyekszik elkészíteni.

46
A.N. Whitehead. Folyamat és valóság (Typotex, 2001), Tény és forma, 63.old.
47
u.o. 63. old, a magyar fordítást javítottam. Nem az örök tárgyak 'teljes számbavétele' az 'envisagement',
hanem egyfajta 'belelátás, vizionálás, intellektuális szemlélet', mely egyszerre szemléli, teremti és
vonatkoztatja a tárgyát az aktuális létezők számára.
48
Lewis S. Ford
49
Folyamat és valóság: 119.old
50
u.o.: 120.old.
51
u.o.:120.old
52
paradeigma
53
u.o.: 120.old

1
 Tim. 28 b.1: A világteremtés során ..”...aminek a mestere valami olyasmire
tekint, ami mindig ugyanazon a módon létezik és ilyet használ mintaképül és ennek a
formáját és minőségét igyekszik elkészíteni, minden ilyen mű szükségképpen szép.
Aminek a mestere azonban valami olyanra tekint, ami a keletkezés világába tartozik
és ilyen mintaképet használ, az a mű nem lehet szép.”
Ebben a részben ismét a létezés és a keletkezés világának a hierarchikus
különbsége jelenik meg, ezek szerint mindkét világ rendelkezik mintaképekkel,
paradeigmákkal, melyek a teremtés alapjául szolgálhatnak, az egyik egy örök
Paradeigma az ideák világából, a másik pedig egy keletkezett, teremtett paradeigma
a már létező, aktuálisan megvalósult világból.
Tim. 28 b.9: ...az egész ég vagy világ... ”vajon örökké megvolt-e minden
keletkezés és kezdet(arkhé) nélkül, vagy keletkezett-e, egy bizonyos kezdettől fogva.
Keletkezett..”(gegonen), mert látható, tapintható és teste van, s az ilyenek mind
érzékelhetők (aeiszthétá), (doxé periléptá metá aiszthészeósz: észrevevésen alapuló
vélekedéssel foghatók föl.
Tim. 28 c.3. Minden, ami keletkezett szükségszerű, hogy valami ok által (hüp
aition) jöjjön létre(anankén einai genészthai).
Tim. 28 c: Valami oka mindennek van, így a világnak is, de az, hogy ez az ok
Démiurgosz- típusú ok és nem egy lélek típusú ok az nincs megírva sehol.
Most hogy felfedezzük a világ alkotóját és atyját, de leírni őt lehetetlen, ezért térünk
vissza a Kozmosz keletkezéséhez, hogy milyen mintaképre tekintve formálta meg az
alkotója őt. Vizsgáljuk tovább a kozmoszt!
29 a.1: … „melyik modell, minta, Paradeigma szerint építette meg az építője,
vajon a mindig azonos módon létező vagy a keletkezés világába tartozó szerint-e?”
Az önmagával azonos és egyenlő után lépett a létbe vagy mi után jött létezésbe?
Hogyha a kozmosz szép és a készítője jó, világos, hogy az örökkévalóságra
függesztette a tekintetét, de ellenkező esetben – amit kimondani is bűn - a
keletkezettre tekintett. Mi jelenthetett itt blaszfémiát? Az, hogy a világ nem szép vagy
az, hogy az alkotója nem jó - nyilván ez utóbbi, de ez nem egy lehetséges
alternatíva, ahogyan a leibnizi modellben sem az.
A Világ szép és az alkotója jó,(hei men dé kalósz esztin hode ho kozmosz ho
te démiurgosz agathósz) mert a mestermű tükrözi és nyilvánítja alkotóját, így
világosan érthető mindenki számára, hogy a Démiurgosz az örökre figyelt (prósz tó
aidion eblepen), mert a világ a legszebb a keletkezettek közül és ő a legkiválóbb az
okok közül, így hát az így létrejövő annak mintája után jött létre, amely az ész (nous)
által felfogható és így önmagával azonos mivel így jött létre, (onto gé gegémenósz).
Az észre tekintve van megformálva ezért ész-szerű (prósz tó logó kai fronészei
perileptón hüparkei)54.
Ez a Világ az örökkévaló mintaképre tekintve formáltatott és maga is képmása
valaminek55. A képmás(eikón) és a mintakép (paradeigma) közötti viszonyt a
hasonlóság adja, az állandóról és változatlanról szóló beszéd, a logosz maga is
állandó, igaz és biztos lesz, ami a képmásról(eikón) szól pedig csak valószínű
(eikótasz) lehet, „ mert ahogyan aránylik a keletkezéshez a lét, úgy aránylik a
hiedelemhez az igazság.”56
29 c.4 Nos hát, Szókratész az istenekről és az univerzum születéséről
képtelenek vagyunk számot adni. Ne csodálkozz hát, ha elégedettnek kell lennünk,
emlékezve arra, hogy emberi természettel bírunk és ezekről egy valószínű mítoszt

54
Tim. 29 a.4 -10
55
Tim. 29 b.2
56
Tim. 29 c.3

1
illik elfogadnunk, és ezen túl nem illik kutatni, ezekről a valószínű elbeszélést, az
eikosz mithosz kell elfogadnunk57.
29 d.5 Tehát hallottuk a csodálatra méltó előjátékodat, most tehát add elő a
dallamot, prooimiont, hogy elfogadhatóbb legyen az amit utána fogunk hallani, s
ezután halljuk a főbeszédet, ezzel kapcsolatban a valószínű mítoszt, az eikósz
mítoszt hallgassuk meg, ragadjuk meg képmásként, történetként. Hogyan értsük ezt
a valószínű mítoszt? Retorikailag, matematikailag vagy ontológiailag? Hiszen
mintának kell tekintenünk. A képmás más ontológiai közegben van és képezi le a
Paradeigmát nem az összes sajátságát képezi le és nem úgy, hanem másképp és
más ontológiai közegben. Az eikosz logosz episztemikus státusza tehát analógiás
érvelésen nyugszik.
Van tehát az aktuálisan használt paradeigmánk és ahogyan ennek
tulajdonsága viszonyul a Paradeigmához, úgy viszonyul az aktuálisan keletkező,
keletkezett kozmosz tulajdonsága is a Kozmoszhoz. Másrészről ezek az eikosz
logoszok vagy eikosz mithoszok azért ilyenek, mert egy eikónra, képmásra
vonatkoznak, azaz etimológiai játék is van benne a világleírással kapcsolatban.
Mindig a tárgy határozza meg a megismerést, hogyha eleve irreleváns lenne
az ideák világának vagy a teremtés modelljének megismerésére vonatkozó kérdés
vagy irányulás, akkor nem lenne lehetséges az erre való irányulás gondolatban sem,
mi pedig erre vállalkozunk.

Mindennek van oka, minden valamely ok által keletkezik

Tim. 29 d.8: Mondjuk el azt, hogy mi okból(hüp aition)keletkezik és állítja

össze a keletkezést és a mindent (szüneszthészei és szüszthéma) az alkotója.
Tim. 29 e.1 – 30 a.1. Mivel Isten jó volt és semmivel kapcsolatban nem volt
benne irigység, ezért mindent a lehető leghasonlóbbá akart tenni önmagához hogy
minden (hó pánta) a lehető leghasonlóbbá váljon Őhozzá (paraplészia heautu). Erre
vágyott (boulomai) Isten- azaz mégiscsak képes érzésekre - elsősorban vágyni
szokott a Szép után és örvendezni a teremtés szépségén.

Határ-meghatározatlanság és a prekozmikus mozgás

Timaiosz kozmológiai beszéde elején a Démiurgosz összeállítja a

mindenséget (genéthai, szünészthészei), összeállítja, később, a Tim. 48 utáni
szöveghelyeken már prekozmikus valóságként használja azt amit itt még
összeállításként kezel58. Aki a kozmosznak és a keletkezésnek ezt a legfontosabb
okát, kezdetét venné át az értelmes emberektől az érti, hogy az Isten ugyanis azt
akarná, hogy minden jó legyen lehetőség szerint (kata dünamisz) és hitvány semmi
se legyen. Így hát mindent, ami csak látható volt átvett, (paralambana) mégpedig
nem nyugalomban lévőként, hanem összevissza rendezetlenül mozgóként
(kinumenon).59 Aztán rendbe szedte a rendezetlenségből, mert úgy gondolta, hogy
57
Tim. 29 d.3
58
Van még egy vonás, mely a platóni kozmológiában és a whiteheadi rendszerben közös Whitehead szerint,
az, hogy a kozmikus korszak keletkezését mindkettő egyfajta rendezetlenségre, 'prekozmikus mozgásra'
vezeti vissza. A szerveződés filozófiája ezért evolucionista és ez mindenképpen eltérés a semmiből teremtő
transzcendens Istenképtől és az ezzel dolgozó teremtésfogalomtól. Az anyagnak tehát van saját evolúciója,
nem örök, nem a semmiből keletkezett és nem is statikusan adott
59
Ezt a prekozmikusan mozgó örök anyagot vesd össze a materia primával a filozófiai tradícióban és aztán
vizsgáljuk meg, hogy ez az 'első anyag' vagy a 'teremtés anyaga' milyen közegben (khóra) jelenik meg itt, ezt
a közeget, amit Platón a Tim. -tól kezdve leír nem tekinthetjük 'üres' térnek, hanem inkább afféle 'morfológiai
mezőnek' vagy 'erőtérnek', mely a keletkezőt, azaz annak lehetőségét potenciálisan már tartalmazza. Ezzel a

1
amaz jobb minden tekintetben emennél. Tehát itt a teleológia tudatosságot feltételez,
illetve szinonim kauzalitást.
Elméletileg szükséges egy princípium, mely átszármaztatja a tulajdonságait a
világba, mint egészbe s ezzel alapozza meg a megértés lehetőségét a világban.
A Perasz görög kifejezés 'határ'-t jelent ezzel szemben az apeiron,
'határtalan', végtelen, meghatározatlan, formátlan, végtelen kaotikus anyag,
lárvaszerű állapot60, még a káoszhoz közelebbi tartomány, archaikusabb,
'prekozmikusabb' annál. A dualista teremtéselmélet anyaga, az anaximandroszi
apeironhoz hasonló tulajdonságokkal bír. Ez a rendezetlen mozgást végző valami
független a Démiurgosztól61, ezt az anyagot ő csak átveszi és rendezi, határokat,
formát, minőséget, mértéket, számot ad neki, formákba és mozgásokba rendezi, de
maga ez a prekozmikus mozgás problematikus. Ez egy metafizikailag-ontológiailag-
teológiailag létező valami, egy irracionalitás, 'rossz lélek', rendezetlen mozgásokkal,
amit Isten, mint Démiurgosz rendez el, de ugyanakkor ez független entitás vagy
minőség a Démiurgosztól, mert vele egyformán eredeti léttartomány, ontológiailag.,
metafizikailag-, teológiailag párhuzamos kauzalitásban vannak, egyformán
örökkévaló faktorai a teremtésnek. Azért 'pre-kozmikus' a mozgás, vagyis a kozmosz
előtti, a rendezett világmindenséget megelőző, mert a Démiurgosz a Világnak ezt az
állapotát csak találja, ahogyan a Rig-Védában62, Anaximandrosznál63 vagy a
Genezisben64.
A pre-kozmikus azt jelenti, hogy kaotikus, hogyha a kozmosz rend-ezett
világmindenséget jelent és a maga a teremtés sem jelent más, mint a kaotikus,
prekozmikusan mozgó anyag Paradeigma, mintakép vagy modell szerinti
elrendezését.
Ezt a prekozmikus mozgást máshol65 Platón a lélek halhatatlanságának
bizonyítására használja.
Tim 40 d-47d, 90 b-e: Az égitestek megteremtésének befejezése és a többi
isteni lény, daimón theoi megteremti a többi, világbeli létezőt. Platón a Tim. 40 d7-41
a5 szakaszaiban istent és az istenek világát Hésziodosz Theogóniája alapján írja le,
fogalommal, mint ami a folyamatteológia teremtéselmélete szempontjából releváns nagyon sokat
foglalkoztam a Folyamat –Teológia – Transzformációban http://www.scribd.com/doc/38227184/Folyamat-
Teologia-Transzformacio1 ahol a teremtésnek azt a terét, melyben ez a prekozmikusan mozgó első anyag
megjelenik asszociáltam az 'időtérrel' az 'extenzív kontinuummal', a 'tartammal', a 'prakritivel', a 'mátrix'-
szal, a 'brahm'-mal, az ákásával, az 'aér' rel, 'aithér'-rel, a genezisbeli 'teremtés előtti víz' minőségével, a
'Teremtő aspektussal', az 'apeiron'-nal, sőt a Világlélekkel is. Ez egy 'szellemi közeg', 'lelki víz',
'szuperszubsztancialitás', 'Isten mindenütt jelenvalósága', Szél, 'nousphere' stb..
60
Eliade
61
v.ö. Schelling: „Szabadságtanulmányában ' az Alap és egzisztencia viszonyával.
62
Rig – Véda X, 129: „Nem volt semminek nemléte, sem léte, nem volt levegő és fölötte kék ég. Hol volt a
világ? Mi takarta, védte? Hol volt a magasság és hol a mélység? Az élet még nem vált el a haláltól,
egymásban pihent a nap és az éjjel: lélegzés nélkül lélegzett magától az Egy és magányát dobogta széjjel.
Fekete volt minden, mint mikor éj van. Az idő csak készülő óceán volt: ekkor az Egy, mely ott aludt a
héjban, áttüzesedett és burkából kilángolt”.
63
Anaximandrosz 1(A 1), 8 (A,.9), 9(A 10), 10 (A 11), 11 (A 14), 12 (A 14), 13 (A 14), 14(A15), 17 (A17):
„..elsőnek tételezte a végtelent, hogy a keletkezésekhez bőséges anyag álljon rendelkezésre. A világok
végtelenek és mindegyik világ e végtelen anyagból jön létre.”Ez a végtelen vízhez hasonló, a vízből történő
evolúció, a végtelen attól végtelen, hogy az ellentéteit tartalmazza, örök mozgást tartalmaz az ellentétek miatt
egy dinamikus viszonyt, keletkezést és elmúlást egy végtelen időtartamon belüli ismétlődésben.
64
A Genezisben található teremtéstörténetet a teológiai értelmezés általában a Semmiből mindent teremtő
transzcendens Istenképpel hozza összefüggésbe. Szeretném felhívni a figyelmet a Gen 1:2-re, ahol „ a föld
kietlen és puszta vala és setétség vala a mélység színén és Isten Lelke lebeg a vizek felett”. Az ég és a föld,
illetve a vizek teremtése később zajlik, így ebben az esetben véleményem szerint valami 'prekozmikus
helyszínnel' van dolgunk, amiben a teremtés megjelenik.
65
Phaidónban, Phaidroszban

1
de orfikus theogóniát is ismer Platón. A Tim. 41 a.6 – 41 d.3 szakaszaiban a
Démiurgosz beszéde hangzik el az ifjú istenekhez.
Minden isten felbonthatatlan de a Démiurgosz felbonthatja még az isteneket is
Az istenek a Démiurgosz munkáját utánozzák,66ők teremtik az ember halandó részét.
A Démiurgosz a halhatatlan részt teremti meg a kratérben létrehozza a vegyüléket,
az egy az Azonos és a Más körét, a Világlélekkel megteremti, összevegyítve a
csillagokkal megegyezik a lelkek száma,6768
Van másod-és harmadrendű teremtés, a férfiak és a nők teremtése külön
történik, mint a Genezisben, a lelkek egyenlően kezdődnek el.
Tim 41 d4- 42 e5: -ben a Démiurgosz megteremti az isteni részt és elmondja a
törvényeit. Létrejön bennünk az érzékelés a gyönyör és a fájdalomérzet, vágy az
erósz, a szerelem, ehhez járul később a félelem és a harag és mindenfajta érzelem.
A sorsunk azt szabja meg, hogyan vagyunk képesek igazságosak lenni. Ha jól élünk
visszatérhetünk a csillagra, ahonnan érkeztünk69, ha rosszul, akkor nőként vagy
állatként születünk újjá70
42 e6 -44c. Az istenek megteremtik a testet, a halandó részt az
Empedoklész szerinti négy elemből és hozzáadódik a halhatatlan részhez, ebből
probléma keletkezik, mert a két rész harcol egymással, az elemek is harcolnak a
hasonló a hasonlóhoz vonzódik- elv alapján ezek a mozgások eljutnak a lélekhez,
benyomások formájában. Érzetek keletkeznek a lélekben mozgásból (kineszthai)
származó érzetek és észlelésből( aiszthészeszthai) származó benyomások, érzetek,
érzelmek (pathématai). Ezek összezavarják az Azonos és a Más köreit, a
körmozgásokat.
A Világléleknek vagy egy általános mozgató funkciója, ezt össze lehet kötni az
asztronómiai rendszerrel. A Világlélek mozgatja a bolygókat a pályájukon és teszi
lelkessé a nagy élőlényt, a földet. Ezzel a Lélekkel kapcsolódik az ember egyéni lelke
is. A fejünk pedig azért kerek, mert a körmozgásba beilleszthető és ismétli a
tökéletes gömbformát, mely az univerzumnak is sajátja és a lélek lakhelye, ez a
kozmikus funkció tehát analógiás alapon áthelyeződik az emberbe71
Ez a lélek terápiája. Ebben a lélek széttöredezett körforgásait a Kozmosz
körforgásaihoz igazítjuk. A körmozgás: önmozgás, ebben a kozmoszt utánozza, arra
hasonlít, belülről vezérli a folyamat a lélekben.
A Más és az Azonos köréhez tartozó különbségbeli dolgokhoz kapcsolódik a
lélek jól-rosszul, ebben a folyamatban tanul és neveli magát, nem annyira intenzív a
kifelé észlelésben, a mértéktartás jellemzi mindenben és a befelé figyelés.

A második teremtéstörténet a Timaioszban

66
Ez a 'kettős teremtés' megjelenik majd az alexandriai teológiában, Philónnál.
67
Mint az arab filozófiában, a perzsáknál vagy a káldeusoknál. A csillagok: angyalok, istenek, lelkek.
68
Eudoxosz szerint az Azonos köre az állócsillagok szférájának felel meg a Más köre pedig a többi bolygók
körének (mint az araboknál, káldeusoknál)
69
Bhagavad Gíta: (The Bhaktivedanta Book Trust, 1989) 8.13
70
A Phaidónban már megtalálható a lélekvándorlás mítosz. A Phaidroszban pedig követjük a lelkek útját az
istenek menetét a kocsin. A lény jelleme határozza meg a következő újjászületése testi minőségét. Isten ezek
után szétszórja a lelkeket a különböző égitestekre.
71
Bene szerint Lee a Reason and rotation-ben más mellett érvel. Szerinte a körmozgás hasonló az értelem
megértéséhez és fordítva, az Azonos és a Más köre az értelem és a tárgya viszonyában adódik. Amikor az ideát
látjuk, azt mindenestül látjuk, egyszerre minden oldalról, ebben nincs változás, progresszió, nem diskurzív és
nem következtető észhasználat, hanem az a tárgy ami már ott időz a megismerésben aktív, tökéletes körmozgást
végez az értelmen belül.

1
 Tim. 44d-47d: szöveghelyen az embert kialakítják az istenek, kialakul a fej és
a test, ami azt hordozza. Körmozgást végez a gyönyör és a fájdalom között,
egyensúlyra törekvés jellemzi, ami a harmóniához kell. Vannak az érzelmi és
racionális léleknek is körei. A gömb alakú fej az univerzum formáját utánozza. A test
azért van, hogy a fejünket tartsa, elöl van az arcunk, mert arra haladunk.
Az észleléselmélet kifejtése empedoklészi. A szemből tűz áramlik ki, mely
kapcsolatba kerülve a külső tűzzel, ami megvilágítja a tárgyakat, a hasonló által a
hasonlót ismerve meg, a tárgyat észleljük, a külső tér elveszti homogenitását és
bekerül a lélekbe a tárgy képe. A belső tűz mozgásai a lélekben éjjel álomképeket
hoznak létre, ez a belső képek kiegyenlítődése miatt fontos.
A látás valódi oka, aitionja: a kozmosz látása harmóniába hoz minket, mert
benne szám és mérték valósul meg és a belső filozófiával analóg, így rendeljük
hozzá a belső körmozgásainkat a külső körmozgásokhoz.
A hallás valódi okai, aitionjai. A zene és a művészet minden formája
harmóniába hozza a lelket, a lélek körforgásait az univerzum körforgásaival..
Amikor okokat keresünk találunk valódi okokat (eufrón aitia) és segédokokat,
melyek találomra működnek és más okoknak köszönhetik a működésüket.
Amikor valami okait keressük, a valódi okokat szeretnénk felkutatni,
A Tim 90 b.e szöveghely szerint a megfelelő életmódra kell törekednünk és ez
azt jelenti, hogy visszaállítsuk a lélek rendes körforgásait. Ezt úgy érhetjük el, ha
tanuljuk az isteni dolgokat, így részesülünk a halhatatlanságban s ettől leszünk
boldogok is, mert a megismerő hasonlóvá válik ahhoz, amit megismert. Így vagyunk
képesek a lelkünket harmóniába hozni az univerzummal -ami minden létező, de
különösképpen az ember feladata.

Eszerint vannak a létezők és vannak a keletkezők, van egy isteni dimenzió és

van egy Démiurgosz.
A Démiurgosz jó és ezért a lehető legjobb világot akarja létrehozni, ezért hoz
létre egy tökéletes modellt, egy Paradeigmát és ez alapján hozza létre a kozmoszt, a
racionálisan konstruált világot, ami a Paradeigmához való hasonlatossága által lesz
a lehető legjobb. (Véleményem szerint a Paradeigmát nem a Démiurgosz hozza
létre, csak találja, mint örök mintaképet az univerzumban, az ideák világában, erre
tekintve formál egy második képmást, eikónt s ez alapján teremti aztán a Világot.)
A rend jobb, mint a rendezetlenség, a teremtés, ahogyan láttuk, mindig a
káoszból a kozmoszba való átalakulást jelenti. A teremtési folyamat során Isten nem
egy légüres térben, az üres és statikus nemlétezővel, a semmivel találja szembe
magát, hanem a teremtéshez már készen találja a prekozmikusan, a káosz
állapotában létező, mozgó anyagot, „mindent ami csak látható volt úgy vett át, hogy
nem volt nyugalomban, hanem mozgott szabálytalanul és rendezetlenül, rendbe
hozta rendetlenségéből, mert úgy gondolta: mindenképpen különb a rend.”72

A Démiurgosz

Amikor a mesterember, a Démiurgosz, a világkészítő mester az örök dolgokra

tekint, annak formájára, ideájára és minőségére(dünamisz) és ilyesféle modellt,
(paradeigma) is használ hozzá az szükségszerűen szép lesz.
A jó Isten számára a leghelyesebb, sőt szükségszerű a legszebb dolgot tenni,
és az értelmes szebb, mint az értelmetlen, ész pedig lélek nélkül nem keletkezhetik
senkiben, észt pedig a lélekbe eme megfontolás miatt tett és a lelket a testbe, íly
72
Tim. 30 a.5 – a.9.. a z anyag prekozmikus mozgásához a továbbiakban még visszatérünk

1
módon építette fel a mindenséget, hogy észt tett a lélekbe és lelket a testbe, hogy
olyat alkosson, mely természeténél fogva a lehető legszebb és legjobb73.
Amiről Platón beszél az a racionális Világlélek megalkotása, ebből állítja össze
később az emberi lelket, annak racionális részét és ebből állítják össze az istenek az
emberi lelket és helyezik a testbe74.
Tim. 30 c:...”ez a világ valóban lelkes és eszes élőlénnyé lett az Isten
gondviselése folytán.” Ez a kozmosz valóban élő, 'empszükhon', lelkes élőlény 'zoón-
ként jött létre az Isten igazságán és előrelátásán, pronoia keresztül75.
A Paradeigmához hasonló a kozmosz, ezt képezi le a Démiurgosz. Ahogyan a
tulajdonság viszonyul a kozmoszhoz, úgy viszonyul a létrejövő a képmáshoz. Mivel a
Démiurgosz jó, a világ is jó. Az oka önmaga tulajdonságát származtatja tovább. A
Paradeigma mintakép és a Démiurgosz 'szinoním kauzációban' vannak egymással.
- emiatt a neoplatonikusok össze is mossák néha a kettőt vagy a hármat, a
Paradeigmát és az eikónt, illetve mindezek viszonyát a Démiurgoszhoz.
Mivel Isten jó, ezért a Világ, amit teremtett: szép, mert szépen lett összeállítva
és az örökkévaló mintaképre nézve teremtetett.
Ez a kozmológia teleologikus, céltételező, mert isteni előrelátás (pronoia)
alkotja meg, ebben az isteni előre eltervezett világban a racionális lények a lehető
legjobban vannak elhelyezve76.
Ezután a prooimion után folytatnunk kell a beszédet és elmondanunk, hogy
melyik élőlény hasonlatosságára állította össze (a Világot) az összeállító. Ne
posztuláljuk, hogy egy részleges élőlény mintájára hozta létre, mert ha nem
hasonlítana semmi tökéletesre, akkor egyáltalán nem lenne szép, semmi sem lenne
szép, ami tökéletlenre hasonlítana. Ehhez a leghasonlatosabb minden dolog közül a
kozmosz. Ez egy mindent tartalmazó, mindenhez hasonló élőlény, amihez képest a
kozmosz meg van határozva, mely minden értelmes élőlényt magában foglal és
minden látható teremtényt, minket is, ahogyan az össze többi élőlényt is, amit csak
láthatóként összeállított. A legszebb és a minden tekintetben tökéletes látható
élőlény és ami mindazokat magában bírja és ilyen élőlényként állította össze
természettől fogva (kata phűszin), mely önmagán belül tartalmazza az összes
élőlényt, melyek természetüknél fogva rokonok vele.77

73
Tim. 30b
74
v.ö Deukalyon és Pürrha mitológiájával, az anyagba, agyagba levegőt fújás általánosan megjelenik a
különböző vallások mitológiai, kozmológiai szövegeiben, v.ö. pl: Hermész lélek-öntő szerepével és a
Gen:2.7szöveggel: ” És formálta az Úr isten az embert a föld porából és lehellett vala az ő orrába életnek
lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” A szövegben nefes, nefes hajjá szerepel. Máshol
(http://www.scribd.com/doc/38227184/Folyamat-Teologia-Transzformacio1 ) (12-19.old) foglalkoztam a
Ruah és a Nösama, a nefes és a pszükhé bibliai lélekfogalmak összevetésével, az első kettő Isten lelkének, a
második kettő az ember egyéni, személyes lelkének, személyiségének megjelölésére szolgál az Ó- és
Újtestamentumban. Érdemes lenne ezt összevetni a görög empszükhón fogalommal, ami lelkest jelent, illetve
ezzel a konkrét timaioszi szöveghellyel, a Timaiosz Világlélek és isteni lélek, emberi lélek fogalmaival,
annak kapcsolatát az értelemmel, nous-szal és mindennek kapcsolatát a Nous genealógiával Anaxagorásztól
kezdve.
75
A Világ, mint empszükhón zoón, lelkes élőlény rendelkezik a Világlélekkel.
Tim 30 c.1 illetve Tim. 30 c.9 és 30 d 1-3, 31 a1- 4. alapján egyetlen, de magában tartalmazza az össze
élőlényeket, lelkes és eszes élőlény, - az organicista szerveződésfilozófia nem véletlenül platonikus.
76
Schelling: Filozófiai vizsgálódások az emberi szabadság lényegéről és más ezzel összefüggő tárgyakróÍ(T-
Twins, 1992):44. old.. a szabadság a 'lét illesztéke' az emberben, egyfajta függő függetlenség, a centrumban
és Istenkapcsolatban. v.ö.: Whitehead. Folyamat és valóság (Typotex, 20001): 393.old.: „ Az átmenet utolsó
fázisa Isten természetében örökké növelni magát. Ebben az öröm és szenvedés közvetlenségének teljes
illesztése eléri a teremtés végcélját. Ez a cél nem más, mint eszközként az illesztés tökéletes egységében
létezni..”
77
Tim. 30 d., 31 a 4-ig.

1
 A Démiurgosz-modell az apa-típusú modellje az okságnak és a
teremtésmodellnek.
Felvetődik a kérdés, hogy miért van szükség a Démiurgoszra a teremtésben,
a teremtéshez, hogyha egy folyamatosan teremtődő és részben ön-teremtő
természetről van szó? Mi a Démiurgosz viszonya a Mintaképhez, Paradeigmához, a
képmáshoz, eikónhoz és a logoszhoz? Időben illetve okságilag megelőzik-e
egymást vagy egymással párhuzamos létezők metafizikailag-, teológiailag-,
ontológiailag? Az előbbiekben beszéltünk a „szinoním kauzációról” , két egyként örök
kezdetről a Paradeigma és a Démiurgosz esetében, de vajon időben vagy csak a
megértés szempontjából és logikailag bomlik ki ez a három sík egymást követő
fázisokként, esetleg egymás valóságszintek szerinti vetítési, tükrözési felületei?
A teremtés során a Démiurgosz a Mintaképre tekintve formál, ez a viselkedés
feltételezné, hogy ezt a Mintaképet, vagy Paradeigmát már készen, adottként találja
az ideális természetben és ugyanígy az örök ideákat, melyek - mint jelzőjük is
mutatja - öröktől fogva léteznek. A Démiurgosz-Isten tekint ezekre az örök létezőkre,
azok formájára, az ideákra, látja és valósítja az ideák világát azzal, hogy
vonatkoztatja a valóságra78.
Nagyon szép a következő distinkció is: a Démiurgosz az örök dolgokra, azok
formájára, vagyis ideájára és minőségére, dünamiszára tekint. Mintha más lenne
valaminek a formája, ideája és dünamisza, mintha ugyanazt az örök szépséget
először statikusan önmagában, mint lényeget és utána mozgásában, mint létező ,
hatékony, megvalósulni képes lényeget tekintenénk, a minőség, a dünamisz már
valósultság, olyan mint a hang és a kimondott szó relációja, mint a gondolat, a
hangképzés és a kimondott szó viszonya és hármas szintje Ágostonnál.
Az ideák világa nem előzi meg a Démiurgoszt, hanem ontológiailag-,
metafizikailag-, teológiailag párhuzamosan, szinoním kauzációban létezik vele, illetve
dinamikus kölcsönviszonyban.
Whitehead a Folyamat és valóságban és más helyeken használja ezt a
viszonyt Isten és a Világ leírására79. A Végső ellentétek részben négyes teremtő
fázisról és hármas teremtő aktusról beszél, ebben felhasználja az arisztotelészi
aktus-potenciapárt, illetve Istent több platonikus, neoplatonikus és arisztotelészi
tulajdonsággal ruházza fel, a vágy tárgyaként, Erosként és szubjektív célként belülről
vezérli és transzcendálja maga felé a Világot s ugyanakkor kívülről végső célként is
jelen van, a létező mindkét 'becsapódási oldalánál'. A szubjektív célt adja minden
létező keletkezésénél, mint kiinduló feltételt, ez az adott létesülőre vonatkozó
lehetőségfeltételeket tartalmazza, mely az univerzum abból a szempontból, abból a
tükrözésből, a létfeltételek adott szerveződése. Ez a szerveződés az örök tárgyak
egy bizonyos konstellációjából áll, mely releváns arra az aktuális történésre nézve,
más szóval a lehetőségfeltételek bizonyos szerveződése egy örök tárgy köré, mely
egy bizonyos fénytörésben tartalmazza az univerzumot arra az egyedi jelenségre
nézve, melyre vonatkozik. Isten az örök tárgyak univerzumát azáltal teszi
valóságossá, hogy alkalmazza az örök tárgyak bizonyos konstellációit az aktuális
létesülők számára lehetőségfeltételekként, melyek aztán azokat megvalósítják s
amint elérték és 'konkréttá váltak', az 'objektív halhatatlanságban', adatként, kész,
78
Ezt a 'látó nézést' neveztem az előzőekben Schelling szavaival élve 'intellektuális szemléletnek' és használtam
ezt a Whitehead szöveg fordításának korrekciójában: isten primordiális természete az örök tárgyak
intellektuális szemléletében áll és azok alkalmazásában az aktuális világ létezői számára. Ez az intellektuális
természet nézi és egyben teremti a tárgyát és önmagát ezen a nézésen keresztül, azzal, hogy nézi, teremti,
előrevetíti, vizionálja (envisagement) a jövőbeli alkalmazhatóságot, megvalósulást.
79
Folyamat és valóság (Typotex, 2001): V. Végső értelmezés c. rész : Ideál-ellentétek, Isten és a Világ
fejezetek (379. old - 394.old).

1
megvalósult tényként maguk is az örök tárgyak univerzumába kerülnek, elsajátítható
potenciálissá válnak más, újonnan létesülők számára.
Isten primordiális természetében nézi az örök tárgyak univerzumát s ezzel az
'intellektuális szemlélettel' alkalmazza, vonatkoztatja is azokat az aktuális létesülőkre.
Ez a 'látó nézés80' teremti meg a tárgyat: az objektumot és a szubjektumot és ezt a
kölcsönviszonyt, teremti meg Istent és a Világot is ebben a relációban, az örök
tárgyak, mint kettős funkciójú hidak közvetítő szerepén, alkalmazhhatóságán
keresztül.
Whitehead metafizikailag Platónhoz és a neoplatonikusokhoz hasonló sémát
használ az univerzum hármas rétegzettségében a Démiurgosz, Paradeigma, eikón-
Világ hierarchiájában.
A whiteheadi rendszerben van az ideák világa, a potencialitások síkja,
melyeket örök tárgyaknak, azok univerzumának hív és ez Isten primordiális
természetéhez tartozik, ez felelne meg a Paradeigma szintjének, ezen kívül van a
Világ, az aktuális létezők, létesülők végtelen és folyton keletkező sokaságával, ezek
alkotják Isten következményi természetét, ez jelentené az eikón, a képmás szintjét a
teremtésben, mint megjelenő másodikat, mely az első mintájára jött létre. Az aktuális
létezők ebben a második, 'aktuális Világban' nem lezárt entitások, nem 'létezők' a szó
klasszikus értelmében, hanem 'létesülők,' nem statikus entitások, személyiségek,
annak zárt, önmagát tartalmazó jelentésében, hanem a Világra és a Másikra mindig
is nyitott, reflektált és reflektáló kvantumok, létcseppek vagy monászok, melyek
tartalmazzák és nem tartalmazzák egymást és tükrözik a teljes univerzumot az
adataik között, a csak rájuk jellemző, sajátos fénytörésben. Ebben ér össze majd
tudat és természet és ebben ér össze a természet egy élő, szerves organizmussá,
melyben ezek a monadikus létcseppek, létesülők, kristályosodó 'konkrescenciák',
melyek sokkal inkább események és folyamatok, mintsem személyiségek,
szerveződések, egymásra és a környezetükre reflektált adatai, az érzések mentén
kommunikálva alkotják a Világot, 'negatív és pozitív prehenzióik' által közvetlenül
kommunikálnak egymással és saját környezetükkel az organikus sejtrendszeren
belül kifelé és befelé, a 'szerves összefüggőségen' keresztül és ez a kommunikáció
közvetlen információfelvétel és -közlés, intenzitás- és érzéscsere a világegésszel is
annyiban, hogy az aktuális létezők tükrökként valósítják, aktualizálják az örök tárgyak
speciális, csak rájuk jellemző konstellációját és aztán ennek megvalósult formáját
intenzitásként és érzésként visszavetítik Isten primordiális természetébe.
Isten, mint Teremtőerő felette áll a két fázisnak, oszcillál önmagai között,
megnyilvánul és megnyilvánítódik, ez lenne a Démiurgosz-aspektus. A 'teremtés'
során az örök tárgyak univerzumát alkalmazza a Világban létesülő aktualitásokra,
melyek azt valósítják ebben a tökéletesedési, kristályosodási folyamatban, melyben
feltárul a megvalósult érték és objektív halhatatlan adatként visszakerül az örök
tárgyak univerzumába, ahonnan újra elsajátíthatóvá válik más létesülők számára. Ez
Isten első, primordiális- és második, következményi természetének, az örök tárgyak
univerzumának és a Világnak egymásra hatása. Ahol az 'első' és a 'második' nem
időben és nem logikailag értendő, hanem 'szinonim, szimultán kauzalitásban', két
aspektusként. Isten tehát ebben, mint Démiurgosz az örök tárgyakra tekint, azok
formájára, ideájára és felfénylő minőségére, dünamiszára s ebben az 'intellektuális
szemléletben' azokat előre látja, vizualizálja, létre tervezi azzal, hogy látja,
alkalmazza s 'valósítja' azzal, hogy elsajátíthatóvá teszi más létesülők számára ”és

80
envisagement

1
ilyesféle modellt is használt, Paradeigmát, mint örök mintaképet és ezért az így
megteremtett világ szükségszerűen szép lesz.”81.
A Szép a whiteheadi rendszerben egy disszonancia vagy diszkordancia révén,
egy dinamikus kontraszton keresztül valósul meg, melyben feltárul a mélysége is.82
Kapcsolatban áll az Eros fogalommal is. Whitehead is világvezérlő belső elvvé teszi
a Szépet, másrészről pedig a rendszer etikai hozzáállásának esztétikai lecsapódását
tükrözi, jelesül azt, hogy a whiteheadi rendszerben a 'rossz' egy kreatív lépés a
transzformációban, szükséges kontraszt, hogy a 'jó' meg tudjon jelenni és növekedni
tudjon, fontos eltérés az újdonság felé minden mutáció, az evolúciónak szüksége van
efféle 'tévedésekre', új utakra, így a 'rossz', vagy a 'rút' a kreatív folyamatban az
antitézis stációt képviseli, szükséges, hogy megjelenjen ez a kontraszt és dinamika a
következő, szintetikus fázishoz, annak mélységéhez, alapvetően fontos az evolúciós
dinamikához.
A whiteheadi rendszer, melyen a folyamatteológia alapszik mélyen platonikus
és arisztoteliánus, neoplatonikus, dinamikusabbá forgatja az elődök által lefektetett
ontológiai, teológiai, metafizikai teremtési sémát és mindkét aspektust beemeli Isten
természetébe, aki ezzel veszít hivatalos transzcendenciájából és statikusságából is,
nem befejezett, de örök, nem tökéletes, hanem folyamatosan tökéletesedő, nem
változatlan, hanem folyamatosan változásban lévő, de ez a kommunikáció a dialóg
alapja a Világgal, így lehetséges Istennel kapcsolatba lépni, érzelmeket,
gondolatokat cserélni, intenzitást osztani meg. Nincs hierarchia hanem viszony van,
siet kikerülni a statikus létből, ebben az örökkévalóság is átértelmeződik, az idősíkok
másképpen nyílnak meg, a statikus létből dinamikus lét, az örökkévalóságból
személyiség, befejezett tökéletességből érző, eleven személyiség válik. Ez
radikálisan más, mint a klasszikus teológia Istenképe és a teremtésmodellje is
radikálisan eltér a vázlatosan felrajzolt görög modelltől, mert más az idő és a tér
fogalma, másként tekinti a létezés és a keletkezés hierarchiáját.

A folyamatteológiai kitérő után térjünk vissza az eredeti görög szövegekhez,

elsősorban a Timaioszhoz és vizsgáljuk tovább a teremtés szempontjából releváns
fogalmakat, illetve azok viszonyait egymással, alakulásukat a teremtés folyamán!
Miért van szükség Démiurgoszra a teremtéshez, hogyha a természet
prekozmikus mozgással rendelkezik, önteremtő, lelkes? Mi az a Paradeigma, az a
modell, ami után a mesterember dolgozik? A mesterember teremti meg a
Paradeigmát, vagy azt a természetben már készen találja, mint 'örök' formát s arra
nézve teremt? Hogyha készen van a természetben a Paradeigma és a prekozmikus
mozgás is, a Démiurgosz szerepe pusztán a kettő egymásra vonatkoztatása
maradna. Okságilag-, metafizikailag-, teológiailag megelőzi-e e ez az örök mintakép
a teremtőt, vagy párhuzamosan létezik vele, esetleg általa jön létre a Paradeigma,
vagy ami még ennél is furcsább lehetőség, a Démiurgosz merülne fel a Paradeigma
speciális eseteként, megnyilvánulásaként, személyes aktualizálódásaként,
megszemélyesítéseként?83

81
Tim. 29 a.4, a.7
82
A szép fogalmáról lásd még: A.N.Whitehead: Adventures of ideas c. könyvét
83
Whitehead maga is ingadozik Isten első és második természetének egymáshoz képesti hierarchikus
vonatkozásában, egy egyenlőségben állapodva meg, de a viszonya e kettőnek a problematikus harmadik
természettel, a homályos Teremtőerő fogalommal máig nyitott kérdés. Interpretátorai sokat vitatkoznak és
érvelnek mindegyik verzió mellett, tekinthetjük a Teremtőerőt a legmagasabb aspektusnak, aminek az első
két természet csak speciális esete, felmerülése ennek az alapvetőbb, személytelenebb áramlásnak,
folyamatnak. Van aki az első, van aki a második természet mellett érvel. Én a Teremtőerőt a szintetikus vagy
transzformációs harmadik fázisnak tekintem, mely az első kettő egymásra hatásából, fúziójából jön létre a

2
 Aminek az alkotója a keletkezőkre tekint az a munka nem szép, ezért kell az
örök dolgokat venni mintának.
Amikor a Démiurgosz az örök dolgokra tekint azok formájára, ideájára és
minőségére, dünamiszára és ilyesféle modellt, Paradeigmát használ hozzá, az a
munka szükségszerűen szép lesz és alkotója jó84.

Démiurgosz és Paradeigma

Mi a Paradeigma, a modell és a Démiurgosz viszonya?

Jobb Paradeigmának lenni és nem változni, mint létrejönni és sose létezni
igazán. Mi az ami létezik és mi az ami folyton keletkezik?85Mi az aminek nincs
kezdete és örökkévaló?
A Paradeigma86 mintakép, modell, minta, örökkévaló, a platóni formákkal
analóg, vagy azok formális vagy strukturális összessége?
A Démiurgosz olyan mint egy agyagműves, formát készít és aztán arra
tekintve mintázza meg az igazit. Ennek is köze van Athéné kultuszához, aki az
agyagművesek védőszentje.
A Démiurgosz néha törvényhozó figuraként vagy uralkodóként jelenik meg.
Mindig a legjobbat akarja megalkotni és fenntartani ideális törvények és modellek,
minták alapján.
Tipikusan apafigura, ő az aki a kozmoszt is teremti és ő teremti meg az
isteneket, a 40 d 7- 41 a 5 szakaszban, így Zeuszt is. Ilyen módon a Démiurgosz a
filozófusok Istene és nem a mitológiáké, az istenek születését Hésziodoszra és a
költőkre bízza Platón. A filozófusok istene Xenophanésznál, Parmenidész Lét
fogalmában és Herakleitosz Logosz fogalmában s több más preszókratikus
töredékben megjelent már, szakításként, elkülönülésként az antropomorf mitológiai
hagyománytól. A filozófusok Istene nem képes változni, átalakulni, amire a görög
mitológiában jelenlévő istenek mindannyian képesek.
Platón a Lakomában és a Philéboszban is megkülönböztetést tesz a
filozófusok Istene és az istenek között
A Démiurgoszt a jóság motiválja, nincs benne irigység, bosszúság,
féltékenység, ami az istenekre egyébként jellemző, csak a jóság, ami a világ
rendjében és a politikai életben megnyilvánul, a jó törvényekben, ezért a legjobb, az
örök modellt választja.
Az Államban a filozófuskirályt a festőhöz hasonlítja Platón, ő festi a várost a
formák mintájára. De milyen a jó állam? Milyen modell alapján működik? Ez az, amit
a Törvényekben ír le Platón és ez is kapcsolódik Athénéhez. A kozmoszt a béke, a
harmónia és az értelem alkotja meg, ennek fenntartására törekszik a jó városállam
is.

viszony által és nem fordítva. A három közül valamelyik melletti döntés világkép melletti döntés, Istent, a
Világot, vagy a Teremtőerőt, a személytelenebb áramlást tekintjük elsődlegesnek, vagy megpróbáljuk
mindhármat szimultán, de mégis időben kibomló kauzalitásban látni, a teremtés egyenrangú fokozataiként.
Nyilván nem lehet háromról, különösen nem hierarchiában és időben egymás után megjelenő három
fokozatról beszélni a folyamat esetében, csak a folyamatról magáról, melynek ezek nem állandó, helyhez,
időhöz kötött, saját identitással rendelkező hanem 'folyékony' és relációs fázisai..
84
Tim. 29 a.
85
v.ö. Tim 28 a.
86
A Paradeigma egy szóösszetétel, ahol a Para egy prepozíció, a deigma pedig példát, bizonyítékot jelent. Az
ebből képzett ige a paradeigmatidzó jelentése például 'példát mutat, példálódzik, példának állít, példát
statuál'.

2
 Törvények 628 c. szakaszában így fejezi ki ezt a szöveg: a legfőbb jót kell a
törvényhozónak is akarnia és ez a béke, a test és a város védelme. Ennek
fenntartásához jó törvények kellenek, ennek kozmológiai szintje található meg a
Paradeigmában. A világ, a kozmosz racionális és rendezett, jól vezérelt, önfenntartó.

A Paradeigma

A kozmosz a keletkezés közegében van.

A Paradeigma az örökkévaló minta, mindig ugyanolyan és mindig ugyanúgy
van, nincs köze ebben az értelemben a keletkezéshez, mert az örök-höz van köze és
az állandósághoz.
Az eikón a képmás a kettő közötti ontológiai közegben van tartva, de nem
teljesen világos számunkra az eikón, a képmás és a Paradeigma, mintakép, modell,
minta különbsége, illetve szerepe a teremtésmodellben. Ezek másolatai, utánzatai
egymásnak, hierarchia van köztük a teremtésben.
A mesteremben modellben már implicite benne volt, az hogy először képmást
hoz létre s arra tekintve teremti meg a már látható világot. Ez az képmás az eikón az
ideák világa lenne, amiben az ideák formája és minősége, dünamisza megjelenik s
aztán erre, mint örökre nézve formálja meg a látható világot. Ahogyan a
mesterember is először agyagból formál egy Paradeigmát, majd erre nézve készíti el
a szobrot, nem állja meg a helyét ebben a kontextusban mert itt a Paradeigma egy
tökéletesebb, hierarchiailag, okságilag, metafizikailag teológiailag megelőző formát
jelent, azaz nagyobb, ideálisabb tökéletességet, formát, nem egy tökéletlenebb
vázlatot, hogy a nagyobb tökéletességet elérhessük a látható világban.
- A magam részéről én inkább azzal kísérleteznék, hogy a Paradeigmát az ideák
világával és az eikónt, mint harmadikat magával a Világgal azonosítsam87 -
Továbbra is homályos a Démiurgosz, a Paradeigma és az eikón viszonya.
A Démiurgosz a Mintakép bizonyos tulajdonságait valósítja meg a keletkezés
közegében. A Mintakép természete örökkévaló (aioniosz). Ezt nem lehet a keletkező
Világgal a maga teljességében 'közölni' és összekapcsolni, ezért „az örökkévalóság
mozgó képmását hozza létre a Paradeigmának: az időt”88.
A Világ és a Démiurgosz között a Világlélek lesz a közvetítő közeg, ez az
idővel rokonítható.89 Minden összerendezett(eufranteszisz). Létrejött a szentély90, a
Világ teste91 és a Világnak a lelke92.
A Világ keletkezett, mert látható és teste van93, ezért Timaiosz mondhat egy
teremtéstörténetet és ez egy teleologikus kozmológia. Platón maga is ingadozik az
ideaelméleten belül a különböző szövegekben és korszakokban.
Véleményünk szerint a Paradeigma független a Démiurgosztól, azt adatként,
adottként találja a Démiurgosz a teremtéshez, ahogyan a prekozmikusan mozgó
anyagot is a maga kaotikusságában. Az ideák világa ontológiailag független sík. Nem
fölötte áll, hanem független tőle, máshol van, más időben és más térben helyezkedik
el94. A Démiurgosz és a Paradeigma is egyként örök. Próbáljuk meg definiálni a
köztük lévő viszonyt!
87
Pl Tim 28 b.c. alapján a képmás (eikón) a világot jelenti.
88
Tim. 37 d.7
89
v.ö. Heidegger
90
Tim 37 c.8
91
Tim 32 c.2
92
Tim. 30 b.6, 30 c.2, 34 b.5, 34.c, 35 , 36 e.4, 37 a
93
Tim. 28 b.11.

2
 'Megfejtés' lehet erre a viszonyra az, ha úgy tekintjük, hogy Isten a saját
tartalmait viszi át a keletkezőkre, a saját másik aspektusaként önmagába tekint. Ez
esetben a Paradeigma Isten gondolata lenne az elméjében és ez alapján képezi le a
másik világot, mert az elme külső tárgyakkal dolgozik vagy belső tárgyaival és ezeket
egymásra vonatkoztatja - bár minden valószínűség szerint eredetileg a Démiurgosz
és a Paradeigma két külön entitás lehetett, nem egy entitás két arca vagy aspektusa.
Másik klasszikus megoldás az idő-, a teremtés idejének relativizálása. Mivel a
kozmikus mérőszisztémával együtt jön létre az idő, nincs temporális különbség a
kettő között, nem előzi meg a Paradeigma a Démiurgoszt vagy fordítva. Ezek
párhuzamosan léteznek az időben, a temporalitásban és a kauzalitásban.
Általában a kozmológiával, a Démiurgosszal, vagy a Világ teremtésével
foglalkozunk és kevesebbet a Paradeigmával, a modellel95 Ezért ennek
megnyilvánulását vizsgáljuk tovább kozmológiai és politikai szinten.
A modell több síkon is megjelenik. A Törvényekben politikai modellként jelent
példát, szabályt, törvényt. Először ezzel foglalkozunk és utána a Paradeigma
kozmológiai értelmével. A cél a törvény megalkotása és törekvés a betartására, a
tökéletesség, a jó (agathon) és a szép (kalos) fenntartása.
A Törvényhozó-Démiurgosz figura adja a törvényeket, azt az utat, hogy elérjük
és betartsuk ezeket, melyek az élet védelmét szolgálják. Ezek az állam
legnagyszerűbb egységét tűzik ki célul. A törvény egy eszköz a jó elérésére. Csak az
istenek és az ő gyermekeik volnának képesek ennek első formáját megvalósítani, a
teljes egységben élést, ezután jön a 2. és 3. legjobb forma a kommunizálódás
különböző fokai értelmében, ahol közössé válnak a nők, a gyermekek, a vagyon és
megszűnik az enyém szónak az értelme - ez a maximálisan megvalósítható jóság és
boldogság, ahogyan azt az Államban olvashatjuk. A második legjobb államban van
privát tulajdon de csak bizonyos keretek között, ez az amit az emberek is képesek
megvalósítani, az elsőt csak az istenek. Az állam c. dialógus sem az elsőről szólt, azt
az őrök valósítanák meg.
Miért szükséges egy kasztrendszer, amit az arisztokrácia vezet, hogyha a
végső cél és legfőbb jó az hogy elérjük a teljes egységet?
Törvények 745 e. szövegrészben vizsgálhatjuk a Paradeigma további
jelentésrétegeit. Egy tervrajzot akar készíteni a jó törvényhozó, itt a Paradeigma
ebben a jelentésben szerepel. Ez szép, tökéletes és arányos. Ennek a város
megalapítása előtt lefektetve kell lennie. Ez az emberek számára legjobb állam
tervrajza, modellje, törvénye. Ez a 2. legjobb állam.
A Törvényhozónak teljesen ki kell fejtenie a Paradeigmát, hogy tiszteljék és
tudják, hogy mit kell követniük és csak ezután alapíthatják meg a kommunát, a
közösséget.
Ahogyan az építésznek ismernie kell a ház tervrajzát a házak és terek
megtervezésénél egy ilyen szerződés tartalmazza a létrehozók akaratát,
felelősségét, a földterület nagyságát, értékét, stb..
A törvényhozó létrehozza a modellt, a tervrajzot, adja a törvényeket ennek
megvalósításához, ezután és ez alapján kötik a szerződést a leendő kommuna
tagjai.
Először felépül a Templom, a szent hely és ez olyan szép lesz mint maga a
Paradeigma.

94
v.ö. Platón: Állam X. könyvével, ahol azt írja Platón, hogy Isten teremti a dolgok ideáját és az ember
valósítja meg annak formáját” stb..
95
Állítja Dominic O'Meara

2
 A Paradeigma a Törvényekben szabályt, törvényt, tervrajzot jelent, az építész
modelljét várostervezéshez és politikai modellt is. Ezt az építész, illetve a
törvényhozó alkotja meg mielőtt megalapítaná a várost. A Paradeigma tökéletes, a
valóság változtathat rajta amikor megnyilvánul.
Most nézzük meg, hogy hogyan működik mindez kozmológiai modellben!
A Timaiosz c. dialógusban a Démiurgosz a teremtő figura aki Paradeigmát hoz
létre és erre tekint teremtés közben mint mintaképre.
A polisz és a kozmosz megalapításakor ugyanúgy Paradeigmát használ az
alkotó, ez a Törvényekben a törvények formáját ölti, amit egy csoport tagjai alkotnak
és követnek és így strukturálja a rendezett világot, tökéletesen nem lehet
megvalósítani sem politikai szinten sem a természet szintén: a teremtés folyamán
kompromisszumokat kell hozni, eltérés történik a Paradeigmától ahogyan az
megvalósulásban lenni szokott de a polisz és a kozmosz megalapításakor is az
eredeti, úgymond 'virtuális' Paradeigma tökéletes. A cél mindig a lehető legjobb,
(szkopposz) létrehozása.
A Khora az a tér, amiben a teremtés megjelenik, ez irracionális,
strukturálatlan, kaotikus, benne az 'örök anyag' 'prekozmikus mozgást' végez, ebben
teremt rendet a Démiurgosz és ilyen a környező világ is, amiben a várost
megalapítjuk.

„ A mi világunk a kozmosz, a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta másik világ,
idegen, kaotikus tér, melyben az idegenek laknak… az ismeretlen, idegen, a
mieinktől még be nem népesített terület egyenlőre a káosz cseppfolyós, lárvaszerű
állapotában leledzik. Amennyiben az ember elfoglalja, a kozmogónia rituális
megismétlése révén kozmosszá változtatja.. a káosz kozmosszá alakítása az isteni
teremtés aktusa révén.”96

Ilyen tehát a Világ amiben a várost megalapítjuk. A Paradeigma nem egy az

egyben valósul meg, hanem a környezeti feltételekhez alkalmazkodva. Mit tesz a
Démiurgosz, hogy a Világot a Paradeigma alapján rendezze? Először is matematikai
struktúrák alapján dolgozik, gömböt hoz létre, mert ez a legjobb alak, amit a
kozmosz kaphat ha alakba kell önteni, mert ez a teljesség, az egység, a tökéletesség
alakja, független, önfenntartó, nincs szüksége külső segítségre ahhoz, hogy
tökéletes legyen.
Ez az a mód, ahogyan a Paradeigmát lefordítjuk a Világra a célból, hogy a
kozmoszt megalkossuk.

A geometriai mérték a Paradeigmában és a kozmoszban

A Törvények 757a-d terjedő szakaszában vizsgálom ezt a fogalmat a

továbbiakban.
Az egyenlőség többféle értelmű lehet számban és másképpen kifejezve,
ehhez Zeusz bölcsesség kell, aki képviseli a nagyobb jókat és igazságosan
egyensúlyoz. A 2:3 geometriai mérték, arány, az értéket is tekintve változtatnunk kell
az arányokon, hogy igazságosak legyünk. Az igazság nem teljes egyenlőség, hanem
az igazság az, hogy megadja mindenkinek ami megilleti, az igazság a geometriai
mérték alapelve, vagy fordítva a geometriai mérték az igazság alapelve.

96
Mircea Eliade: A szent és a profán: 24. 25.old, Európa könyvkiadó Budapest, 1999)

2
 Ezután jön létre a Timaioszban a lélek, hogy a geometriai mérték helyére
mindenhol az igazságot helyettesítsük, így lesz a mikro- és a makrokozmosz
egyensúlyban.
Az igazság alapelve szélesebb, mint a geometriai mérték, ez annak csak egyik
kifejeződése, de kifejeződhet ez politikai vagy matematikai struktúrákban is.
Magában a Paradeigmában is megtalálható az igazság alapelve. A kozmosz
szintjén, matematikai szinten, a geometriai mértékben esztétikai és etikai szinten és
később a város megalapításának földosztási motívumaiban.

Mi a viszonya a jó ideájának a formák világához?

Hol helyezhető el ebben a struktúrában a Paradeigma?

A formák vagy ideák működő princípiumok, mint a törvények. Egy sokaság az

ideák világában, melyeknek funkciója a közvetítés az ideális és a reális között, ez a
Paradeigma matematikai, geometriai mérték szerinti megvalósulása.
Ahogyan a kozmoszban megvalósul az egység, béke és harmónia
minőségeiben.
Az ideák világának összessége is lehetne a Paradeigma, mint mintakép vagy
virtuális, mentális univerzum, illetve ezek mindegyike Paradeigmaként, mintaként,
modellként, törvényként működik a reálisra való vonatkoztatottságában.
Ez hasonló ahhoz, amit Arisztotelész mond a platóni metafizikáról. A jó ideája
az Egynek felel meg, mert egység, tökéletesség, teljesség, ami létrehozza a
formákat. De hogyan?
Politikai szinten a törvény hozza létre a törvényeknek és alapelveknek ezt a
sokaságát, melyek mutatják, hogy hogyan lehet a jót realizálni a sokaságban.
Kozmikus szinten a Paradeigma az a szép minta, melyre nézve a kozmosz
teremtetett.
Matematikai szinten a Paradeigma a matematikai törvények szigorúsága, a
matematikai vagy geometriai szabályok összessége.
Hogyan kapcsolódnak a matematikai tárgyak a formákhoz, a Paradeigmához
a Démiurgoszhoz?
Mi a világ racionális és irracionális összetettségének az alapja? Mi a valós és
az ideális viszonya? Hogyan strukturálható az irracionalitás?
Arisztotelész szerint Platón nem azonosítja az ideákat a matematikai
tárgyakkal, ez csak egyik módja a világban való megjelenésüknek. Ahogyan az
igazság alapelve is szélesebb, mint a geometriai arány, ez csak az egyik megjelenési
formája. Így az ideák világa túlnyúlik a matematikán.
Az igazság egy szabály és nem egy dolog, egy entitás -legalábbis ez O’Meara
koncepciója. A forma egy szabály, univerzális, mert mindenre vonatkoztatható. Nem
másolata a dolgoknak és nem egy másik univerzum része, hanem modellje a
világnak. A jó ideája fölötte áll a formák világának, mert a többi idea létezésének
formája és a róluk való tudás forrása. Az igazság az a mód, ahogyan a jót realizálni
tudjuk a világban. Ehhez először a jót kell megismerni, hogy realizálni tudjuk.
Az igazság definíciója az első mindig, a dialógus célja.
Hogyha a formák alkotják a dolgok definícióját és a róluk való tudást, akkor
hogyan szerezzünk az igazságról vagy a jóról szóló meta-definíciót?
Az Államban a törvényhozó festő a Paradeigma után lerajzolja az állam
modelljét. Fokozatosan fejti ki a törvényeket és miután lefektette az alapszabályokat,
megteremti a közösséget.

2
 Hogyan jelenik meg mindez kozmikus szinten a Timaioszban?
Mi a viszonya a Paradeigmának és a Démiurgosznak?
A Démiurgosz, mint Nous gondolja a Világot és gondolatai a formák. A Nous
pedig minden forma összessége. Azzal, hogy gondolja virtuálisan, imaginatíve
létrehozza, megelőlegezi a virtuális térben de nincs azt megelőzően, hanem
párhuzamos kauzalitásban vannak. Ez a párhuzamos vagy szimultán kauzalitás
fontos ontológiailag, metafizikailag és teológiailag. Paradeigma és Démiurgosz
ebben egyenrangú faktorokká válnak a teremtésben.
A Démiurgosz mivel része Timaiosz teremtéstörténetének mintát ad arra
nézve, hogy hogyan zajlik a teremtés, mint a struktúrák megvalósulása.
Van aki szerint csak a Démiurgosz van és ő teremt ilyen struktúrákon keresztül, van
aki szerint a struktúra maga létezik és ami valósul bizonyos vonatkoztatottságban -
ez szemlélet kérdése.
Nem gondolom azt, hogy a Démiurgoszt eliminálni kellene egy
teremtéstörténetből, épp ellenkezőleg, kollektív tudatalatti motívum, hogy létezik egy
építész vagy tervező, vagy mesterember, egy városalapító, törvényhozó, apa- vagy
istenfigura, akire a teremtést, mint akciót vissza lehet vezetni.
Viszont szükséges a Paradeigmát felemelni a hasonló örökkévalóságba és szimultán
realitást engedni neki.
Kozmikus szinten a jó ideája és a formák viszonya olyan, mint az egész
szervezet és a sejtjeinek a viszonya, a ’jó’ egyfajta ’jó működés’-ként interpretálható.
Az egység, az önszerveződés, a függetlenség, az önfenntartás jó a kozmosz és a
polisz esetében is.
Hogyan interpretálhatjuk a jót a Paradeigma szintjén? A formák szabályok
gyűjteményei, amik segítik a jót megvalósítani a sokaságban. Ez politikai és
kozmológiai szinten is működik, de hogyan definiálhatnánk a Paradeigma jóságát
egy másik, külsőbb, reflektált szempontból?
A Szépség kategóriáján keresztül tudjuk a jót értelmezni a Paradeigmában.
Ehhez O’Meara Philébosz szöveghelyeket hoz alátámasztásul.

Szépség, és jóság mint a Paradeigma tulajdonságai a Philéboszban:

Hogyha a formákat, az ideákat akarjuk definiálni, akkor egymáshoz való

viszonyukat is definiálnunk kell, azt hogy milyen interakciókban állnak egymással és
a formák világával. Ez hasonló a szabályok egymáshoz való viszonyához egy
törvénykönyvben. Ez a világ úgy tartalmazza a formákat, ahogyan a szerveket a
szervezet, vagy hangokat a dallam, dallamokat az zenemű.
Úgy érthetjük meg az ideák (vagy örök tárgyak) viszonyait egymással, ha a
világbeli létezőkhöz fűződő interakciójukat vizsgáljuk, annak fényében vetülnek és
fordítva a világbeli létezők definíciójához szükségesek az ideák, hogy értelmezni
tudjuk őket a lényegek mentén. Az interferencia a tükrözésben és az egymást
értelmezésben áll, hasonlóan Whitehead metafizikai rendszeréhez, ahogyan az a
Folyamat és valóságban feltárul, vagy hasonlóan Leibniz Monadológiájához. Ilyen
módon az ideák vagy formák kettős funkciót töltenek be, közvetítenek ideális és
reális között és oda-vissza értelmezik a valóságfokokat.
Ez különbség Arisztotelészhez képest. A szabályok univerzálisak, formálisak,
strukturálisak, örökek, örök formák, kategóriák, egy külön univerzumot formálnak. A
késői és a korai Platón máshogyan gondolkodott az ideák természetéről. Az
ideaelmélet folyamatosan alakul, lehet, hogy nincs is végleges koncepciója a formák
világára vonatkozólag.

2
Mindenesetre a teremtés a világ meg-formálása.
A Paradeigma egy állatokat is tartalmazó szerves élőlény leírása egy másik
helyen, vagyis a világlélek tulajdonságait veszi föl.
Timaiosz 30 c szöveghelyen jelenik ez meg. Hogyan lehet élőlény és hogyan
tartalmazhat más élőlényeket felépítő elemei között? Univerzálisan, formálisan, vagy
individuálisan, kollektív tudattartalomként vagy Gaiaként?
A Paradeigma teljes és tökéletes, ilyen értelemben benne van minden,
mindent tartalmaz egy virtuális síkon. Négy elem - féle létezőkből áll össze, melyek a
kozmosz előtt immár létrejöttek és a teremtés anyagát alkotják különböző minőségek
és különböző geometriai struktúrák, formák és mozgások mentén rendeződve. Ha
nem lenne meg benne ez a különbségtétel, nem tudná az egyeseket strukturáltan
tartalmazni.
Tim 30 d. szerint a Világ egy lelkes élőlény empszükhón zoón, egy szervezet,
mely minden sejtjét szervezettként tartalmazza s mint minta átlátszó, transzparens a
világban, a világbeli létezőkkel való viszonyában, de nem azonos az azokat
tartalmazással, hanem ennek a lelke, azaz a Világlélek.
Vissza a geometriai arányhoz, a mértékhez. Ha a formák matematikai
szabályokkal asszociálódnak, hogyan hathatnak az emberek erkölcsi életére? Nem
matematikailag, hanem meta-matematikailag, általában a szabályokat így értjük,
logikailag, funkcionálisan, de vannak biológiai szabályok a funkcionálás értelmében,
ez a belső kódoltság és vezérlés is univerzális, alkalmas a rend és a harmónia
fenntartására. Ilyen a geometriai arány, a mérték is, ami nyilvánítja az igazságot, és
az egyenlőséget a világban.
Az ideák pedig úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy geometriai arány és
igazság, mérték és szám alapján rendeződnek így valósítva meg a szépséget is.
Ezeket az arányokat ismerjük az asztronómiából és a zenéből, de a
festészetből és a szobrászatból is nemcsak a matematikából. A struktúrákat kell
felfedezni a világban és ezeknek a struktúráknak az egymásra vonatkoztatottságát
illetve mozgásait, egymásba fordulását.
Az hogy ezek a formák vagy ideák szabályok formáját öltik O’Meara
álláspontja. Tudunk élni anélkül is, hogy ismernénk a Mennyország mozgását, mert a
nagy rendszer törvényei azonosak és univerzális összehangoltsággal működnek.

Jó agathosz és szép kalosz, kairosz a Philéboszban

Ezek klasszikusan erkölcsi és esztétikai minőségek. Cornford mindkettőt jónak

fordítja a szövegekben, erre nyilván oka is van.
Azt tudjuk a Timaiosz szöveghelyei alapján is, hogy a Démiurgosz jó és a
lehető legjobb világot akarja megalkotni, ami szükségszerűen szép is, hiszen a
tökéletes és örök mintaképre tekint és a formák minőségét tekinti. Ilyen Paradeigmát
is keres a világ teremtésének modelljének, így az szükségszerűen szép lesz. Így az
hogy szép a Paradeigmának is tulajdonsága, ez alapjáén szép, a rá való hasonlítás
által szép a világ, mely annak tükröződése.
Továbbra sem világos, hogy mi a kapcsolat a Paradeigma szépsége és az
általa létrehozott, rá reflektált világ szépsége között?
Mi teszi széppé magát a Paradeigmát?
Mi a szépnek és a jónak a kapcsolata?

2
 A szép és a jó összekapcsoltsága a ’kalokagatheia’ eszménye a görög
kultúra alapmotívuma

Tim. 29 a. „ Mert mindenki előtt világos, hogy az örökkévalóra tekintett, mert a

kozmosz a legszebb, ami létrejöhetett és az alkotója a legjobb a létrehozó okok
közül.”
Ez a klasszikus kozmoteológiai Istenérv alapja is, mely szerint Isten jóságából
következtetünk az általa teremtett világ jóságára, szépségére, rendezettségére és
fordítva a világ rendezettségéből, tervszerűségéből, 'univerzális hangoltságából'
következtetünk egy Teremtőre, aki azt valamilyen terv alapján és jónak és szépnek
és univerzálisan hangoltnak alkotta meg. Ilyen módon a teremtett természet
hierophánia, theophánia és maga Istenbizonyíték.
Miben nyilvánul meg ez a Szépség?
A Tim. 30 a-b. szakasz alapján olvasva az értelem teszi széppé és jóvá a
világot és a lélek. Mert mindent mérték és arány által rendezett el, ez teszi széppé és
jóvá a létrejött kozmoszt.
A továbbiakban a Törvényekben megtanultakat alkalmazzuk erre a helyzetre.
A Démiurgoszt a Paradeigma és a jó ideája motiválja, mint cél és lényegéből fakadó
önérték, így szépet hoz létre, szép mintát használva hozzá.
A törvényhozó először kifejti a Paradeigmát lépésről lépésre, hogy tisztelete
legyen az általa alapított világ és közösség előtt.
A Philébosz 64 c és e közötti szakaszában az emberi jóról beszél Platón, ez a
tudásból és az élvezetből származik, de sem a tudás sem az élvezet önmagában
nem vezet el a jóhoz magához.
A mérték és a helyes arány az, ami széppé teszi a dolgokat.
Az alapszituáció az, hogy a Jó kapujában állunk amikor a Szépet keressük. A
szépség a jó manifesztációja esztétikai síkon a mérték és a szimmetria által. A szép
a jó egyik megnyilvánulási formája, ebben a mérték és a szimmetria ölt testet.
Platón először definiálja a mérték és a Szép fogalmát, aztán alkalmazza a
kapott definíciót.
Mi a kapcsolat a Timaioszban a Szép és a Jó között?
Isten a világot a lehető legszebbre alkotja meg, mert mérték szerint rendezi el és ez
önmagában önmagán belül is határolja, rendezi, strukturálja, metron, ritmus által
valósítva meg a mértéket és az arányt.
Mivel a Paradeigma önmagában a legjobb és öröktől fogva létezik, vagy
legalábbis egy másik idődimenzióban és párhuzamos kauzalitásban, kifejezi a
mértéket, és a mértéken keresztül a Jót magát nyilvánítja.
Mert a mértékben az igazság rejlik, abban az egyensúly és a harmónia.
Azért lesz a világ szép, mert szép a Paradeigma, ami alapján teremti a
Démiurgosz a világot, de azért szép a Paradeigma, mert a szépség színén, burkán
keresztül a Jó árad belőle, a Jó a mértéken, szimmetrián, arányon, ritmuson
keresztül az igazságot nyilvánítja és az egyensúlyt, az univerzum harmóniáját és
összehangoltságát.
A Szép tehát a Jó manifesztációja, a Jó pedig az igazság manifesztációja a
mértéken keresztül. A mérték az egyensúly manifesztációja, ami a harmóniában
jelenik meg.
A mérték az ami határolja (perasz) a határtalant (aperiron), ami rendezi a
strukturálatlan káoszt rendezett kozmosszá.
Vagyis a metron teszi lehetővé a Jót magát is.

2
 Philébosz 65 a1.2. szövegben Platón azt javasolja, hogyha nem tudjuk a jót
egy ideával megragadni akkor ragadjuk meg három idea segítségével, a jó szépség
kalosz, mérték, és igazság alétheia összeszövött egysége.
Ha nem tudunk magáról a jóról beszélni, beszéljünk az összetevőiről, így azok
minőségein keresztül kerülünk hozzá közelebb.
Egy másik szép definíció a funkcionálás értelmében értendő. Eszerint akkor
szép valami ha működik olyanként, amilyen. Mi ez a funkcionálás a Paradeigma
szintjén? Nem a Paradeigma maga működik, hanem az működtet mindent ami
működik.
A Szépség a Paradeigma alaptulajdonsága.
Philébosz 90 a,c szöveghely fontos forrás a zenéről. A zene az ami összeköti
a három síkot, mert matematikai arányokon alapul, metrika, ritmus van benne és
esztétikailag is értelmezhető, élvezhető. A Platón szövegek fontos források a zene
elméletére nézve is, egyrészt ebben püthagoreus hatásra a matematika a
csillagászat, a számok, az istenségek és a zene összekapcsolódik az őrök
nevelésében az Államban, vagy a körtáncokban leírásában a Törvényekben vagy a
Timaioszban az Azonos, a Más és a Lét mozgásainak, az Univerzum
körmozgásának a leírásaiban. Ez a zeneterápia egyik legkorábbi leírása 97. Tudjuk,
hogy a zene harmóniába hozza a lelket, mivel összehangolja az univerzummal,
azonos frekvenciára hozza makro- és mikroszinten .
Ahogyan majd később még részletesebben visszatérünk rá az univerzum
gömb formájú és a csillagok és állócsillagok szférája veszi körül, ezek asztronómiai
arányai, matematikai arányokat és rezgéseket határoznak meg és a szférák zenéjét,
ami harmónia az univerzumban és a lélekben. Az univerzum körmozgásokat végez98,
ezt ismétli a kozmosz mint élőlény és benne minden létező univerzális
összehangoltsággal. Ezeket a körmozgásokat zenével és tánccal lehet hangolni az
univerzummal való egységre, így valósítva meg egy kozmikus zene- vagy mozgás-
művészetterápiát, euritmiát.
Ebből is látszik, hogy a Szépség esztétikai minőség és élvezhető tartomány,
de mögötte arány és belső egyensúly van, ami harmóniává, élvezhető tartománnyá
teszi. Mi a viszonya a Jónak és a Szépnek? Olyan, mintha a Szép a tartalom
bizonyos megnyilvánulási formája lenne a szimmetriák mentén a Jó pedig önmagára
reflektált és tökéletes.
A Jó önmagában csak egy szabály, így hogyan lehetne önmagában produktív
vagy önteremtő? A Jó pusztán csak alapelv és nem létező entitás, univerzális,
fundamentális, de szükséges hogy reflektált legyen, reflektáltsága a gömbforma. A
Világra vonatkozó megnyilvánulása pedig a Szépen keresztül történik.

A tér és az idő megszentelése, világalapítás, a kozmogónia megismétlése, a

közösség megalapítása: Magnesia

A Törvények 745 b szakaszában Platón kifejti, hogy a város megalapítása

előtt a templomot alapítja meg a törvényhozó és szenteli fel, ami szép és tökéletes
és a Paradeigma földi mása.
Visszatérve a Timaiosz kerettörténetéhez és Athéné Panateneia
ünnepséghez. Ez egy városalapítással és Athéné személyével kapcsolatos

97
Zeneterápia korai forrásaként ezen kívül Dávidra szokás hivatkozni, aki Salamon király számára hárfázott
terápiás célból.
98
Tim. 40 c.5 .. leírni „e csillagok kartáncát..”

2
mitológia, a régi Athén és az új Athén története és az ideális állam megalapításának
gondolata
Kliniasz egy ilyen kolóniát alapított, egy intelligencia vezette harmóniát,
amellyel a legfőbb jót el lehet érni az államban. Törvényekre azért van szükség, hogy
elérjük ezt a legfőbb jót, mint célt, ami a béke és az önfenntartás, önvédelem,
sohasem a terjeszkedés vagy a háború. A törvényhozó alkotja meg a törvényeket,
melyek segítenek megvalósítani a jót a közösség életében. A törvényhozó a
törvényeket fokozatosan bontja ki, hogy tisztelete legyen a kolónia tagjai között és
hogy ezen mint alapszerződésen nyugodjon a kolónia alapítása. Városalapítás a cél,
mint Athéné esetében, itt a 2. vagy a 3. legjobb állam megalapítására törekszünk,
mert az első legtökéletesebb állam létrehozására csak az istenek képesek.
Ezek a törvények Paradeigmák. Olyan struktúrák, melyek a politikai életet
szabályozzák, hogy olyan jó legyen, amennyire csak lehet. Ez egy optimálisan
megvalósítható, nemcsak egy ideális elmélet. A mintakép - város a Magnesia nevet
kapja
Tim 90 b,c: a kozmológia alkotja meg a politikai elmélet alapját, ezt a
kozmológiai keretet pedig a Timaiosz biztosítja, ennek megértése értelmezi a
törvényeket.
Ez a világ teremtéséről szól és az ember teremtéséről.
A Démiurgosz és az istenek először a fejet teremtik meg, mert ez az
intelligencia székhelye és gömb alakú, mikro-makrokozmikus szinten az univerzumot
utánozza, a test ennek csak tartása, kiterjesztése.
Különböző mozgásokat végeznek a folyamatok az univerzumban.
A Tim 90 d szöveg alapján az Azonos és a Más körének körforgása
megzavarodott a születésünkkel és idő amíg helyreáll és összhangba kerül az
univerzum harmóniájával. A szférák mozgásával kell összhangba hozni a
mozgásokat és ez az istenekhez tesz minket hasonlatossá. Az Azonos köre egy
szabályos körmozgás, a Más köre egy ezzel ellentétes körmozgás. Ezek
csillagászati mozgásokra vonatkoznak. Ezek egyrészt metaforák, másrészt létező
folyamatok.
Lee a Reason and rotation c. cikkében az értelmi folyamatokból vezeti le ezt a
kétféle körmozgást a fejben. Ez szerinte metaforikus leírása az értelmi folyamatnak,
ahogyan az a megértésben a tárgyával szembesül. O’ Meara szerint valahol a kettő
között húzódik az értelmezési tartomány, azaz nem teljesen metaforikus, de nem is
szó szerinti értelemben kell vennünk ezeket a körmozgásokat.

Magnesia a város megalapítása, az idő és a tér szakralizációja, a kozmogónia, a

világteremtés megismétlése

Szükséges egy tervrajz, egy Paradeigma a város tervezéséhez. A város terét

és idejét kell először meghatározni. Magnesia egy meghatározott helyet foglal el és
ennek közepe kör alakú, persze a valós világban nem találunk tökéletes körformát.
Ez 12 törzsre oszlik, mint más hagyományokban és mitologikus
felosztásokban. Annyi földterületre van szükség, hogy mindegyik törzs önfenntartó
lehessen, az egész populációt ellássa, a népesség szaporodással is számolva egy
kicsivel több legyen a földterület, mint kevesebb a lakosság ellátására.
Felosztják a földet a családok között, ebben is az igazságosság szabálya
érvényesül, nincsenek sem nagyon szegények sem nagyon gazdagok. Két ház lehet
egy háztartásban egy a centrumban és egy a periférián.

3
 Középen van a közös vallási központ, kívül pedig az önvédelem. Mindegyik
törzsnek saját városa van, középen a vallási szent hely, ez elidegeníthetetlen és a
város istenének a tulajdona. Emellett minden törzsnek vannak istenei. A központi
közös istenhármasság Hesztia, Zeusz és Athéné, ezen kívül mindegyik törzs választ
egy istent a 12 főisten közül és van saját temploma és kultusza és vallási ünnepei.
Ezen kívül számtalan szentély van a környező földeken a tér megszentelődése miatt.
Nemcsak a város terét, de az idejét is a szent határozza meg, folyamatos a
vallásgyakorlás. Minden napra jut valamilyen vallási ünnep így a szent időben-lét
folyamatos. Minden törzsnek két nagy vallási ünnepe van, egy a törzsi és egy a külső
Istennek szentelve. De a szomszédok istenei is körbe mennek az ünneplésben a
hónapok rendje szerint. A vallási rítusok folyamán éneklés, tánc, áldozatok,
tornaversenyek, imák zajlanak, négyféle kórus szervezése van korcsoportonként,
mindenkinek táncolni és énekelnie kell a nagy ünnepek folyamán.
Ki dolgozik Magnesiában, ha mindenki folyamatosan ünnepel? Fontos a szent
és a profán tevékenység közötti helyes arány megtalálása, illetve lehetséges a
profán élettevékenység megszentelése. A filozófia és a földművelési munka helyes
aránya. Ilyen az idő-és a térbeli struktúrája a kozmosznak és Magnesiának is.
Magnesia tökéletes, önmagát tápláló, önfenntartó, önmagát megvédeni képes,
kör alakú város és közösségi tér, az egységet és a tökéletességet szimbolizálja, az
univerzumban..
A Timaioszban a kozmosz maga egy élő istenség, isteni tér és idő és van
Világlelke. Ez még az elemek megteremtése és az észlelés előtt jött létre, geometriai
mérték alapján, a lélek egysége mindennek egysége a mérték alapján. Ugyanez az
analógia érvényes Magnesiára. Ott is van egy közös lelkiség, egység, közösség, egy
határok között tartott geometriai mérték alapján, mely megpróbál egységre törekedni
és igazságos lenni.
Magnesia, maga a város felépítése a törzsek koncentrikus köreivel egy
Naprendszer modelljét utánozza. A Hold, a Nap az öt bolygó az állócsillagok
szférájával. A törzsek tagjai a rítusok folyamán körben táncolnak a városaik körül és
a szomszéd körök körül és végül a központi kör körül is, így szentelve meg a teret,
mint a legtöbb vallási hagyományban, a védikus tűzszertartásban, vagy a későbbi
katolikus körmeneteken, föld és templom szentelésekkor. Ez a terek
megszentelésére alkalmas forma és a bolygók keringését utánozza, így hozva létre
az időt, így rímel egymásra a 12 hónap, a 12 törzs és a 12 Isten tisztelete. Létrejön a
szent idő, az idő folyton ebben a szent időben zajlik, szakadatlan rítusokban és
ünneplésekben. Létrejön az idő, mely a Tim 37d szerint az „örökkévalóság mozgó
képmása”99 és így rendezve kozmoszt és az eget, megalkotja az örökkévalót egy
képmását, ami egy (hen) és folyamatos. Ez az egység egy szám.
Az idő a mennyországok, a bolygószférák mozgásával jön létre. Az idő, a tér,
az univerzum strukturálja a kozmológia és a polisz felépítettsége egymásra vetíthető,
analóg.
Tim 38 c.6 szöveghely szerint az idő egy szám, képmása az örökkévalónak a
szám pedig az egység formája. És a tér és az idő is számokkal tagolódik a mi
világunkban és az ég mozgásaiban is, ugyanazok az univerzális struktúrák jelennek
meg ebben a szférikus struktúrában. A kör az egységet, a személyiséget, a
tökéletességet, az önfenntartást az önvédelmet szimbolizálja. A körmozgások ezt
dinamizálják, harmonizálják az Univerzum mozgásaival.
A lélek hozza létre a mennyei mozgásokat, a Világlélek a Világ mozgásait az
Azonos és a Más körének mozgásain keresztül és a szférákban a bolygók
99
Tim. 37 d.7

3
keringésén keresztül s az egyéni lélek képes kapcsolódni a világlélekkel , így képes
részt venni ugyanazokban a mozgásokban, képes utánozni a mennyei mozgásokat,
ezzel megszentelve a teret és újrateremtve folyamatosan az időt. Az idő: különbség
az azonosságban.
A körmozgásokon keresztül képes az ember a kozmosszal kapcsolódni,
hangolódni egy 'jó ritmusúságban', euritmiában részt venni.
Mert analógia van köztünk és a kozmosz között, ezt a kapcsolatot és
szünesztéziát a Világlélek biztosítja, a mikro-makrokozmikus egységet a
körmozgások hivatottak tagolni, ritmusokba rendezni, folyamatosan fenntartani,
megújítani, összehangolni az univerzum mozgásaival.
Praktikusan hogyan zajlik mindez Magnesiában? Mindenki tanul népszerű
asztronómiát, zenét, csillagászatot, matematikát, mozgásaikat csak így tudják
összehangolni az éggel, a bolygók mozgásaival. Van egy alapoktatás mely egész
életükön át tart, ezeket folyamatosan gyakorolni is kell, mert úgy jobban rögzül ez a
népszerűsített asztronómia. A bolygók isteneket jelenítenek meg, látható istenek,
ezek kultuszát is gyakorolják a bolygómozgásokra hangolódásokkal - az
égitestekben mint istenekben való hit rokon a káldeus, perzsa és arab filozófiával. A
vallás államilag kontrollált, mert ez alkotja a közösség alapját, nincs magánvallás.
A jó élet mindig a mennyei élet utánzása. A részvétel ezekben az akciókban
megtartja és felemeli a közösséget, harmonizálja a testet és a lelket, az összeköti az
egyéni lelket a Világlélekkel és a közösséggel, megteremti és kozmikussá, szentté
teszi a teret és az időt és a közösséget azzal, hogy harmóniába hozza a
körmozgásokat.
Magnesia a kozmosz földi mintája, Imago Dei és Imago Mundi.
Nem lehetséges gömb alakú várost létrehozni, csak kör alakút. Fontos, hogy
megtaláljuk a megfelelő helyet a város alapítására. Sokféle mitologikus történet van
városok alapításáról, a szent hely megtalálásának módjáról vagy a helyek utólagos
megszenteléséről.
Platón Magnesiában megtartja a családot, ami az állam koncepciójában még
teljes nő- és vagyon közösség volt, mert a család az első lépés a közösség egysége
felé, annak első sejtje.
Magnesiának védelme olyan mértékben valósul meg, amennyire képes az
igazságot megtartani és erkölcsileg tökéletes világot fenntartani. A törvény véd meg
minket, belülről alkotva a mértéket. A város belső stabilitását a törvények betartatása
biztosítja. Létezik ki- és bevándorlás, - ahogyan egy sejt is kommunikál a
környezetével, de alapvetően önfenntartó rendszer. Isten a garancia védelmére és
fenntartására, ilyen módon ez azonnali visszajelzést tud adni arról, hogy helyesen
tartjuk-e be a mértéket és helyesen igazodunk-e az istenihez. Az ettől való eltérés
külső-belső problémákat okoz, az ezzel való összehangolódottság pedig külső-belső
védelmet és önfenntartást, stabilitást biztosít.
Magnesia elméletileg, tökéletes mintaképként vagy ideálként megvalósulva
elpusztíthatatlan, halhatatlan élőlény. Vannak vezetői csoportok, akik a törvényeket
hozzák, betartják, fejlesztik, aktualizálják a közösségben, vannak őrök és vannak
küldetésben lévők, mindenki megtalálja a helyét a társadalomban és az egyensúlyt a
társadalmon belül – erre a törvények külső-belső betartása és ennek függvényében
Isten a további garancia.

3
 Kozmosz és Magnesia100

A kozmosz tökéletes, önfenntartó, önvédelemre berendezkedett élőlény, ha

összhangban élünk a kozmosszal, akkor boldogok vagyunk. A kozmosz olyan, mint
Magnesia, Magnesia olyan, mint a kozmosz kicsinyített mása. A Világ önfenntartó,
lelkes élőlény. A Démiurgosz kozmosszá rendezi a káoszt a szabályok struktúrája
alapján, a Törvényhozó rendet és törvényeket hoz és ezzel megalapítja a Világot,
megszenteli a teret és az időt, mert lehetetlen a transzcendensre való nyílás nélkül
élni, meg kell teremtenünk a teret és az időt, hogy otthon lehessünk benne..

Bibliográfia

ELIADE,Mircea, 1999: A szent és a profán, Európa Könyvkiadó, Budapest

Professor Dominic O'Meara: Cosmology and politics in Plato's later dialogues
PLATON, 2003: Timaeus, Loeb Classical Library, Harvard University Press
PLATON 2001 :Philebus , Loeb Classical Library, Cambridge University Press
PLATON 2004: Laws, Loeb Classical Library, Harvard University Press
PLATÓN, 1984: Timaiosz, Philébosz, Törvények, Phaidón, Phaidrosz, Állam, in:
Platón összes művei I-III., Európa Könyvkiadó
DESCARTES, René, 1994:: Elmélkedések az első filozófiáról, Atlantisz
LEVINAS, Emmanuel, 1997: Nyelv és közelség, Dianoia
ÁRIK Zsófia: Folyamat – Teológia – Transzformáció
((http://www.scribd.com/doc/38227184/Folyamat-Teologia-Transzformacio1 )
SCHELLING, W. J, 1992: Filozófiai vizsgálódások az emberi szabadság lényegéről
és az ezzel összefüggő tárgyakról, T-Twins
HEIDEGGER,Martin, 1993,: Schelling értekezése az emberi szabadság lényegéről,
T-Twins
FORD, Lewis S.2000 : Transforming process theism, State University of New York
Press
BERGSON, Henri, 1930: Teremtő fejlődés, Akadémiai Reprint Sorozat
BERGSON, Henri, 2002 : Az erkölcs és a vallás két forrása, Szent István Társulat
ECKHARDT mester: Az örök születésről in: Magyar Filozófiai Szemle, 1991,
35.szám
SPINOZA, Benedictus de, 2001: Etika, Osiris Könyvkiadó
LEIBNIZ, Gottfried 1907: Monadológia in: Értekezések, Franklin Társulat
Anaximandrosz, Anaxagorasz, Herakleitosz, Parmenidész töredékek (in: Görög
gondolkodók sorozat, Kossuth Kiadó , 1992
WHITEHEAD, A.N., 2001: Folyamat és valóság, Typotex
WHITEHEAD, A.N, 1933.: Adventures of ideas , Cambridge University Press
Szent Biblia, 2001 Magyar Bibliatársulat, Budapest, 2001
Bhagavad Gíta, 1989, The Bhaktivedanta Book Trust
Rigvéda: teremtéshimnuszok, 1998, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó

100
A Timaiosz és a Törvények szöveghelyei alapján