Oscar Wilde:

A Boldog Herceg
(feldolgozás)

Narrátor: Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől
talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme és hatalmas
rubin piroslott kardja markolatán. Nemhiába csodálta mindenki.

Városi tanácsos: Legalább olyan szép, mint egy szélkakas, csakhogy nincs annyi haszna!

Kisgyerek: Olyan, mint egy angyal!

Édesanyja: Honnan tudod? Sose láttál még angyalt!

Kisgyerek: Dehogynem, álmomban!

Narrátor: Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak
indultak Egyiptomba, de ő szerelmes lett egy gyöngén hajladozó nádszálba, hát udvarolni
kezdett. De a nádszál nem tudta sehová se követni, így a kicsi fecske ráunt és társai után
indult. Így ért a városba aznap éjjel.

Fecske: Hol töltsem az éjszakát? Remélem, felkészültek a fogadásomra. Jaj, de szép szobor!
Itt fogok megszállni. Pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – Arany a hálószobám.

Narrátor: De a fecske alig dugta fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp.

Fecske: Milyen különös! Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyog minden csillag, és
mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában.

Narrátor: A kis fecske elhatározta, hogy továbbszáll. De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait,
ráhullott egy újabb csepp. Ekkor felnézett és ámultan látta, hogy a Boldog Hercege szeme
könnyben úszik, és a könnyek végigcsorognak arany orcáján. A fecske szánakozva nézett rá.

Fecske: Ki vagy Te?

Boldog Herceg: Én vagyok a Boldog Herceg.

Fecske: Akkor miért sírsz? Teljesen átáztattak a könnyeid!

Boldog Herceg: Amíg éltem és emberi szívem volt, azt sem tudtam, mi a könny, mert a
Gondtalanság Palotájában laktam, ahová nem léphetett be a szomorúság. Nappal, a kertben
játszottam társaimmal, este pedig a Nagyteremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas
fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, mi van a falon túl, olyan szép volt
minden. Az udvaroncaim csak Boldog Hercegnek neveztek. Így éltem és így haltam meg. És
most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden
nyomorát, és bár szívem ólomból van, mást sem teszek, mint sírok.

Fecske: (magában) Úgy, hát belül nem is arany?

1
Boldog Herceg: Messze innen, egy kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen
nyitva van, és én látom, egy asszony ül odabenn. Varrónő, egy báli ruhára hímez
golgotavirágot egy udvarhölgy számára. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia.
Lázas és narancsot kér. De édesanyja csak vizet tud neki adni. Fecském, fecském, kicsi
fecském, nem vinnéd-e el neki a rubintot kardom markolatából?

Fecske: Engem várnak már Egyiptomban. Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött és
beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy irály piramisaiban. Ott
fekszik a király is festett koporsóban. A nyakában halványzöld lánc van és olyan a keze, mint
a száraz levél.

Boldog Herceg: Fecském, kicsi fecském, várhatnál-e még egy éjszakát? Lennél a követem?
A kisfiú olyan szomjas és az édesanyja olyan szomorú.

Fecske: Bár nagyon hideg van és szeretnék már társaimnál lenni, nem bánom. Egy éjszakára
még itt maradok és leszek a követed.

Boldog Herceg: Köszönöm kicsi fecske!

Narrátor: Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából és a tetők fölé
emelkedett. Elszállt a székesegyház tornya mellet, ahol az angyalok fehér márványszobrai
állnak. Elsuhant a palota fölött is, és hallotta a tánc dobogását. Átsuhanva a folyó felett
elérkezett ahhoz a szomorú házhoz és benézett. A kisfiú lázasan köhögött, anyját pedig a
fáradtságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába és letette az asztalra a nagy rubint.
Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát. Majd
visszaszállt a Boldog Herceghez és elmondta, mit végzett.

Fecske: Furcsa. Csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.

Boldog Herceg: Mert jót cselekedtél, azért.

Narrátor: Akis fecske elaludt, majd reggel elszállt a folyóhoz és megfürdött. Később sorra
meglátogatta a műemlékeket és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán. Mikor felelt a
Hold, visszarepült a Boldog Herceghez.

Fecske: Nem üzensz semmit Egyiptomba? Nyomban indulok!

Boldog Herceg: Fecském, fecském, kicsi fecském, maradj velem még egy éjszakára!

Fecske: Várnak már Egyiptomban. Társaim holnap továbbröpülnek a második vízeséshez.

Víziló hűsöl ott a sás között és délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld,
mint a legzöldebb berill és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.

Boldog Herceg: Fecském, fecském, kicsi fecském, messze, a város túlsó végén látok egy
fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal. Haja barna és hullámos, az
ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a
színigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik és az éhség is legyengítette.

Fecske: Itt maradok még egy éjszakára. Vigyek egy rubint neki is?

2
Boldog Herceg: Sajnos nincs több rubinom. Nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka
zafírból valók. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek és vesz érte
élelmet, tüzelőt és be tudja fejezni a darabját.

Fecske: Drága Herceg, én ezt nem tudom megtenni!

Boldog Herceg: Fecském, fecském, kicsi fecském, tedd, ahogy parancsoltam!

Narrátor: A fecske hát kivájta a Herceg fél szemét és elröpült a diákhoz a padlásszobába. A
fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását, de
amikor felpillantott, ott találta a gyönyörű zafírt a kalamáris mellett. Másnap a fecske elrepült
a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán és figyelte a matrózok sürgését-forgását.
Megyek Egyiptomba! – kiáltotta, de senki sem figyel rá. Így aztán, amikor felkelt a Hold,
visszaszállt a Boldog Herceghez.

Fecske: Búcsúzni jöttem!

Boldog Herceg: Fecském, fecském, kicsi fecském, maradj velem még egy éjszakára!

Fecske: Tél van, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban zöld pálmafákra melegen tűz
a nap, az iszapban krokodilusok fekszenek és bután bámulnak a világba, Drága Herceg,
elhagylak, de sose foglak elfelejteni. Tavasszal, visszafelé szállva, majd hozok neked két szép
drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, min t a piros rózsa,
a zafír kék lesz, akár az óceán!

Boldog Herceg: Odalenn a téren álldogál egy gyufaárus lány. A gyufát belejtette a
csatornába, s tönkrement az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt. Nincs se
cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, nem veri
meg az édesapja.

Fecske: Itt maradok még egy éjszakára, de vájhatom ki a másik szemedet, mert akkor
megvakulsz.

Boldog Herceg: Fecském, fecském, kicsi fecském, tedd, ahogy parancsoltam!

Narrátor: Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus
lány mellett és beleejtette a követ a tenyerébe. Majd visszaszállt a Herceghez.

Fecske: Most már vak vagy, így hát veled maradok örökre!

Boldog Herceg: Nem, kicsi fecském, menned kell Egyiptomba.

Fecske: Örökre veled maradok.

Narrátor: Így szólt a fecske és elaludt a herceg lábánál. Másnap pedig a vállára telepedett és
arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban, Mesélt a piros íbiszekről, a
szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él és tud mindent. Mesélt a
holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa. Mesélt a törpékről, akik a nagy tavon élnek
óriási leveleken,és örökös harcban állnak a lepkékkel.

3
Boldog Herceg: Drága kicsi fecském, csodálatos dolgokat mesélsz nekem, de nincs
csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság.
Repülj végig a város felett és meséld el majd nekem, mit láttál.

Narrátor: A fecske végigrepült a város felett, jól megfigyelt mindent. Berepült sötét
sikátorokba és belenézett az éhező gyerekek arcába is, majd visszaszállt a herceghez.

Fecske: A híd alatt két rongyos fiút láttam, akik nagyon éhesek voltak. Szorosan egymás
karjában feküdtek, hogy ne dermessze őket annyira a hideg. De egy őr rájuk kiáltott és
kizavarta őket a híd alól az esőbe.

Boldog Herceg: Aranylemezekkel vagyok borítva. Fejtsd le rólam levelenként, és add a

szegényeimnek. Az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.

Narrátor: A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog
Herceg talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után mind a
szegényeknek vitte és a gyermekek arca kipirosodott, nevetésük, játszadozások felverte az
utcát.
Nem sokkal később lehullott a hó, jött a fagy, a házak ereszéről jégcsapok lógtak. A szegény
kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem
akarta elhagyni. Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy
rászállhasson a Boldog Herceg vállára.

Fecske: Isten veled, drága Herceg. Ugye megengedet, hogy megcsókoljam a kezedet?

Boldog Herceg: Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba. De inkább
az arcomat csókold meg, mert szeretlek.

Fecske: Nem Egyiptomba indulok. A halál házába megyek És a halál, ugye, az álom testvére?

Narrátor: A fecske megcsókolta boldog Herceget, és holtam hullott a lába elé. Ebben a
pillanatban furcsa roppanás hallatszott a szobor belsejéből, mintha eltört volna valami, S
csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.

Polgármester: Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg!

Többiek: Ütött-kopott, de még mennyire!

Polgármester: Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt és aranyos külsejét is elvesztette.

Koldusabb már a koldusnál!

Többiek: Koldusabb már a koldusnál!

Polgármester: És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábamnál. Csakugyan
legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.

Professzor: A szobor pedig, mivel hogy nem szép, nem is hasznos többé.

Polgármester: Ezt a kopott szobrot be kell olvasztani és egy egészen új szobrot kell önteni.
És az legyen az én szobrom!

4
Többiek: Az én szobrom, az én szobrom!

Narrátor: A tanácsos urak tán még most is azon civakodnak, kinek legyen szobra a városban.
Az öntőműhelyben a munkavezető különös dologra lett figyelmes. Boldog Herceg szobrából
minden megolvadt, kivéve a meghasadt ólomszívet. Ki kell dobni, - gondolta a munkavezető
és ki is dobta a szemétdombra, éppen a halott fecske mellé. A Mindenható pedig így szólt
egyik angyalához:

Az Úr: Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb!

Narrátor: És az angyal elhozta az ólomszívet és a halott madarat.

Az Úr: Jól választottál, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben
és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőit majd engemet.