SIDNEY SHELDON

Mesterjátszma
 A középpontban: Kate
Blackwell. Ő a siker
szimbóluma – egy csodálatos
nő, aki az apjától örökölt
vagyonból az egész világot
behálózó óriáscéget
teremtett, kivételes pozíciókra
tett szert a leggazdagabb,
leghatalmasabbak között is.
Élete egy igazi mesterjátszma.
Kate Blackwell legyőzhetetlen,
megingathatalan,
fáradhatatlan, mint az apja,
aki nincstelenből, nyomorult
dél-afrikai gyémántmosóból
lett az élni akarás és a
bosszúállás nagymestere.
Lánya már a manipuláció, a
pénz és a hatalom finomabb
eszközeivel irányítja élete
nagy játszmáját. És ezúttal is,
mint mindig, nyerni és csakis
nyerni akar…
A mű eredeti címe:
Master of the Game
Copyright ©1982 by
Sheldon Literary Trust
Minden jog fenntartva!
Fordította: Csáki Judit
Címlapterv: Cséve
Gábor
HARMADIK KIADÁS
Hungarian translation
©I.P.C. KÖNYVEK Kft.
2005.

Főszerkesztő: Ivanics
István
Felelős szerkesztő:
Talpas János
Kiadja az I.P.C. Könyvek
Kft.
Felelős kiadó: Ivanics
Istvánné
Nyomtatta és kötötte a
Kaposvári Nyomda Kft. -
250125
Felelős vezető: Pogány
Zoltán igazgató
ISBN 963 635 286 0
 Őszinte megbecsülésem
Geraldine Hunger kisasszonynak,
végtelen türelméért
és a kézirat elkészítéséhez nyújtott segítségéért.

OROSZLÁNSZÍVŰ RICHARD
BÁTYÁMNAK
 „Heves indulataink ollyak mint mesterek,
Mindenre ő bennek jutnak az emberek."
Alexander Pope

„A gyémánt annyira ellenáll minden ütésnek, hogy

egy vaskalapács is kettérepedhet és még az üllő is
elmozdulhat. Ezt a legyőzhetetlen erőt, mely dacolni
képes a Természet két legkegyetlenebb erejével, a
vassal és a tűzzel, mégis le lehet győzni - a kos vérével.
De friss és meleg vérbe kell mártani a gyémántot, és
még akkor is: rengeteg ütésre van szükség."
Idősb Plinius
PROLÓGUS

Kate
1982
A hatalmas bálterem tele volt az ismerős kísértetekkel;
mindenki azért jött, hogy részt vegyen a születésnapján. Kate
Blackwell nézte, amint elvegyülnek a hús-vér emberek közé,
és képzeletében egy álomvilágot látott, melyben a más időből
és világból való látogatók együtt siklanak a táncparketten a
szmokingos, estélyi ruhás, gyanútlan vendégekkel. Száz
vendég volt a Cedar Hill House-ban, a maine-i Dark Harborban.
Leszámítva a kísérteteket, gondolta Kate Blackwell keserűen.
Vékony, törékeny asszony volt, királynői tartása
magasabbnak mutatta a valóságosnál. Aki egyszer látta, arcát
is jól emlékezetébe véste. Erőteljes csontozat, hajnalszürke
szem, makacs áll, a skót és holland ősök keveréke. Vékony
szálú, ősz haja volt - valaha csodás fekete zuhatag;
elefántcsontszínű bársonyruhájának laza redői kiemelték
bőrének áttetsző simaságát, az idős kor ritka ajándékát.
Nem érzem a kilencven évet, gondolta Kate Blackwell.
Hová tűntek az évek? Nézte a táncoló kísérteteket. Ők tudják.
Ők ott voltak. Részei azoknak az éveknek, részei az
életemnek. Látta Bandát, sugárzott büszke fekete arca. És ott
volt David, az ő drága Davidje, magasan, fiatalon, csinosan;
amilyen akkor volt, amikor belészeretett, és mosolygott rá, és
ő azt gondolta, nemsokára, drágám, nemsokára. És azt
kívánta, bárcsak David ismerhette volna a dédunokáját.
Kate tekintete a termet fürkészte, és egyszer csak
megpillantotta. Ott állt a zenekar mellett, nézte a zenészeket.
Feltűnően megnyerő fiú volt, majdnem nyolcéves, szőke,
fekete bársonyzakóban, skót kockás gyapjúszövet nadrágban.
Robert szakasztott olyan volt, mint ükapja, Jamie McGregor a
márványkandalló fölötti festményen. Mintha megérezte volna,
hogy nézik, Robert megfordult. Kate egy intéssel magához
hívta, közben ujján megcsillant a gyűrű, benne a húszkarátos
tökéletes gyémánt - amelyet az apja emelt föl a homokos
tengerpartról majd száz évvel ezelőtt - megsokszorozta a
kristály gyertyatartó fényét. Kate gyönyörködve nézte, amint a
fiú feléje tart a táncolók között.
Én vagyok a múlt, gondolta Kate. Ő a jövő. A dédunokám
egy napon átveszi a Kruger-Brent Kft.-t. A fiú odaért, és ő
helyet mutatott neki maga mellett.
- Kellemes a születésnapod, Nagyi?
- Igen. Köszönöm, Robert!
 - A zenekar nagyon klassz. A karmester egyenesen
őrületes.
Kate egy pillanatig zavartan nézett rá, majd felderült az
arca. - Vagy úgy. Gondolom, ez azt jelenti, hogy nagyon is jó.
Robert rámosolygott. - Hát persze. Te aztán nem látszol
kilencvennek.
Kate nevetett. - Maradjon köztünk, nem is érzem annyinak
magam.
A fiú megfogta a kezét, és békésen üldögéltek a
nyolcvankét év korkülönbség teremtette meghittségben. Kate
elfordult, és táncoló unokáját nézte. A lány és a férje voltak a
legszebb pár a parketten, semmi kétség.
Robert anyja látta, hogy fia és nagyanyja egymás mellett
ülnek, és magában ezt gondolta: micsoda asszony. Kortalan.
És senki nem gondolná, mi mindenen ment keresztül.
A zene elhallgatott, a karmester a vendégekhez fordult.
- Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bejelentsem
az ifjú Robert mestert.
Robert megszorította dédanyja kezét, felállt, a zongorához
ment. Leült, komoly, feszült arccal, majd ujjai elindultak a
klaviatúrán. Szkrjabint játszott, játéka olyan volt, mint a
holdfény villódzása a víztükrön.
Anyja figyelte, és azt gondolta, a fia zseni. Ha megnő, nagy
muzsikus lesz. Már nem az ő kisbabája. Már a világhoz
tartozik. Amikor Robert befejezte, őszinte, elragadtatott
tapsorkán köszöntötte.
A vacsorát korábban, a szabadban szolgálták föl. A
hatalmas, szabályosan nyírt kertet ünnepélyessé díszítették
lampionokkal, szalagokkal, léggömbökkel. A zenészek a
teraszon játszottak, inasok és pincérek suhantak az asztalok
között, csendben és gyorsan gondoskodtak arról, hogy a
Baccarat-poharak és Limoges-tányérok mindig teli legyenek.
Felolvasták az Egyesült Államok elnökének táviratát. A
Legfelsőbb Bíróság feje köszöntötte Kate-et.
A kormányzó is magasztalta. „Az egyik legremekebb
asszony a nemzet történetében. Kate Blackwell legendás
nagyvonalúságát több száz jótékonysági intézmény mutatja
szerte a világon. A Blackwell Alapítvány több mint ötven
országban járul hozzá az emberek egészségéhez és jólétéhez.
Hogy az idős Winston Churchillt idézzem, némileg a helyzethez
igazítva: soha ennyien nem tartoztak ennyivel egyetlen
embernek. Nekem megadatott a kiváltság, hogy ismerjem
Kate Blackwellt...”
 A pokolba is!, gondolta Kate. Senki sem ismer engem. Ez
meg mintha egy szentről beszélne. Ugyan, mit szólnának ezek
az emberek, ha ismernék a valódi Kate Blackwellt? Tolvaj
nemzett, és elraboltak, még mielőtt egyéves lettem. Mit
szólnának, ha megmutatnám nekik a golyó ütötte sebhelyeket
a testemen?
Elfordította a fejét, és a férfira nézett, aki valaha
megpróbálta megölni. Majd átsiklott rajta a tekintete, és
megállapodott egy alakon, aki az árnyékban állt, maszkot
viselt, hogy elrejtse arcát. Valahonnan nagyon messziről
hallotta, hogy a kormányzó befejezi beszédét, és őt szólítja.
Felállt, végigmérte a vendégsereget. Amikor beszélt, hangja
erős volt, határozott. „Többet éltem, mint itt bárki. A mai
fiatalok azt mondanák:» nem nagy ügy «.De én örülök, hogy
ennyit éltem, mert így itt lehetek köztetek, kedves barátaim.
Tudom, hogy néhányan közületek távoli országokból jöttek,
hogy velem lehessenek ma este, és bizonyára fáradtak a
hosszú utazástól. És nem lenne méltányos mindenkitől elvárni
annyi energiát, mint amennyi nekem van.” Nevettek,
tapsoltak.
„Köszönöm nektek, hogy emlékezetessé teszitek ezt a mai
estét. Sosem fogom elfelejteni. Akik most vissza akarnak
vonulni: a szobák készen vannak. A többieknek: tánc a
bálteremben.” Ismét taps csattant. „Azt javaslom, menjünk be,
mielőtt rajtunk üt a híres maine-i vihar.”

A vacsorának és a táncnak vége volt, a vendégek

visszavonultak, és Kate magára maradt a kísérteteivel. A
könyvtárban üldögélt, a múlton merengett, és hirtelen
elkeseredett. Senki nincs már, aki Kate-nek hívna. Mind
elmentek. A világa összezsugorodott. Mintha Longfellow
mondta volna: „az emlékezet levelei gyászosan suhognak a
sötétben”. Nemsokára belép a sötétbe, de még nem. Még
hátravan a legfontosabb, gondolta Kate. Légy türelmes, David!
Hamarosan veled leszek.
- Nagyi...
Kate kinyitotta a szemét. A család jött be a terembe.
Végignézett rajtuk, egyiken a másik után, szeme, akár egy
kíméletlen kamera, semmit nem hagyott észrevétlen.
A családom, gondolta Kate. A halhatatlanságom. Egy
gyilkos, egy különc, egy elmebeteg. A Blackwell-csontvázak.
Hát ez a gyümölcse annyi év reményének, kínjának és
szenvedésének?
Az unokája melléje lépett. - Jól vagy, Nagyi?
- Kicsit elfáradtam, gyerekek. Azt hiszem, lefekszem. -
Felállt, a lépcső felé indult. Abban a pillanatban hatalmas
dörrenés hallatszott, kitört a vihar. Az eső verte az ablakot,
akár a gépfegyversorozat. A család nézte, amint az idős hölgy
a lépcső tetejére ér, büszke, egyenes tartású asszony. Villám
hasadt, és egy másodperc múlva hangos mennydörgés
harsant. Kate Blackwell megfordult, rájuk nézett, és amikor
megszólalt, őséi dialektusában beszélt: - Dél-Afrikában ezt úgy
hívtuk, donderstorm.
A múlt és a jelen ismét egymásra csúszott, és amint
végigvonult a hosszú folyosón a hálószobája felé, megint
körülvették ismerős kísértetei.
ELSŐ KÖNYV

Jamie
1883-1906
 1.

- Istenemre, ez igazi donderstorm! - mondta Jamie

McGregor. Bár Skócia magas hegyei közt felnőve komoly
viharokat látott, ilyen fergetegeset, őrültet még soha. A
délutáni égboltot hirtelen rettenetes homokfelhők takarták el,
azonnal besötétedett. A poros eget villámok szaggatták -
weerlig, mondták az afrikaiak -, majd a donderslag jött -
mennydörgés. Azután az özönvíz. Az esőáradat elsodorta a
millió sátrat és bádogkunyhót, és Klipdrift földes utcáit őrülten
vágtató sárfolyammá változtatta. Az égben a mennydörgés
morajlott, mintha tüzérség lőtt volna sort egy égiháborúban.
Jamie McGregor gyorsan oldalt lépett, mellette
nyerstéglából épült ház olvadt bele a sárfolyamba, és a férfi
azon töprengett, vajon marad-e valami Klipdrift városából.
Klipdrift igazából nem is volt város. Szétterült vászonfalu
volt, sátrak, kunyhók és vagonok sokasága nyomakodott a
Vaal folyó két partján, és mindben vad tekintetű álmodozók
laktak, akiket a világ minden tájáról ugyanaz a szenvedély
vonzott Dél-Afrikába: a gyémánt. Jamie McGregor egy volt az
álmodozók közül. Alig tizennyolc éves, jóképű fiú, magas, dús
hajú, meglepően világosszürke szemmel. Vonzó nyíltság áradt
belőle, őszinte törekvés, hogy megkedveltesse magát. Jó
felépítése volt, optimista lelkivilága.
Majdnem tizenkétezer kilométert tett meg: Skócia magas
hegyei közül, az apja farmjáról Edinburgh-be, Londonba,
onnan Cape Townba és most Klipdriftbe. Odahagyta
részesedését a farmból, amelyet bátyjaival együtt művelt, de
Jamie McGregor nem bánta. Tudta, tízszeresen is meglesz
majd a jutalma. Ott hagyta a biztonságos életformát, az
egyetlent, amit ismert, és eljött ide, erre az isten háta mögötti
helyre, mert gazdag akart lenni. Jamie nem félt a kemény
munkától, de a sziklás talajú kis farm műveléséből fakadó
hasznot túl soványnak gondolta. Dolgozott napkeltétől
napestig, bátyjaival, nővérével, Maryvel, apjával és anyjával,
és alig volt valami eredménye. Egyszer elment a vásárba
Edinburgh-be, és látta a pénzen vehető csodákat. A pénz arra
való, hogy kényeztesse a jómódút, és kielégítse szükségleteit.
Jamie túl sok barátot és szomszédot látott szegénységben élni
és meghalni.
Emlékezett, milyen izgatott lett, amikor az első dél-afrikai
gyémántlelőhely hírét meghallotta. A világ legnagyobb
gyémántját találták itt, a homokban hevert, és úgy hírlett, az
egész vidék hatalmas ékszerdoboz, amely arra vár, hogy
kinyissák.
Egy szombat este vacsora után mesélte a hírt családjának.
Ott ültek az edények fölött a szegényes, aládúcolt konyhában,
és Jamie beszélt, szégyenlősen, mégis büszkén. - Elmegyek
Dél-Afrikába gyémántot keresni. Jövő héten indulok.
Öt szempár nézett rá, mint valami csodabogárra.
- Gyémántot akarsz találni? - kérdezte az apja. -
Megőrültél, fiam! Ez mind mese - az ördög kísértése, hogy
eltántorítsa az embert a becsületes munkától.
- Miért nem arról beszélsz, honnan szerzel pénzt az
útra? - kérdezte Ian bátyja. - Az a világ másik felén van. Neked
meg nincs pénzed.
- Ha lenne pénzem - válaszolt Jamie -, nem kéne
gyémántot keresnem. Ott senkinek nincs pénze. Nem fogok
kilógni a sorból. Jó fejem van és erős vállam. Nem vallok
kudarcot!
Mary nővére szólt közbe. - Annie Cord csalódott lesz. Arra
számít, hogy egy napon a menyasszonyod lesz, Jamie!
Jamie imádta a nővérét. Huszonnégy éves volt, de
negyvennek látszott. Soha nem volt egyetlen szép holmija
sem. Majd én változtatok ezen, ígérte Jamie magának.
Anyja némán vette el előle a tányért, melyen még ott volt
az ételmaradék, és a mosogatóhoz lépett.
Késő éjjel megállt Jamie ágyánál. Egyik kezét gyengéden
Jamie vállára tette, ereje a fiúba áramlott.
- Tedd, amit kell, fiam! Én nem tudom, van-e ott
gyémánt, de ha van, te meg fogod találni. - Háta mögül egy
szakadt bőrerszényt húzott elő. - Félretettem néhány fontot.
Nem kell szólnod a többieknek. Isten áldjon, Jamie!
Amikor elindult Edinburghbe, ötven font lapult az
erszényében.

Fáradságos volt az út Dél-Afrikába, és majdnem egy évbe telt,

amíg Jamie odajutott. Pincérként dolgozott egy
munkáscsehóban Edinburghben, amíg újabb ötven fontot nem
tett az erszényébe. Akkor továbbment Londonba. Lenyűgözte
a csillogó város, a hatalmas tömeg, a zaj, és a nagy, ló
vontatta omnibuszok, amelyek óránként tíz kilométerrel
száguldoztak az utcán. Csinos kis taxik suhantak, bennük
elegáns hölgyek nagy kalapban, kavargó szoknyában, kecses,
gombos cipellőben. Csak bámulta, amint a hölgyek kilibbentek
a hintókból, hogy vásároljanak a Burlington Arcade-ban, a kis
boltokban ezüstök, edények, puhák, szőrmék, kerámiák;
megcsodálta a titokzatos üvegcsékkel és tégelyekkel zsúfolt
illatszerüzletet.
Jamie a Fitzroy utca 32-ben talált szállást. Tíz shillingbe
került egy hétre, de ez volt a legolcsóbb, amit látott. Napjait a
kikötőben töltötte, hajót keresett, ami elvinné Dél-Afrikába,
esténként pedig a csillogó városban mászkált. Egyik este egy
pillanatra látta Edward walesi herceget, amint karján gyönyörű
nővel belépett egy étterembe a Covent Garden mellett. A nő
hatalmas, virágos kalapot viselt, és Jamie arra gondolt, milyen
jól állna ez a kalap a nővérének.
Jamie elment egy koncertre a Kristálypalotába, amely az
1851-es nagy kiállításra épült. Megnézte a Drury Lane-t, és a
szünetben belógott a Savoy Színházba, ahol először vezették
be az elektromos világítást. Néhány utcán már volt ilyen
villany, és Jamie hallotta, hogy van egy csodálatos masina,
amellyel a város túlsó végébe is lehet beszélni, a telefon.
Jamie úgy érezte, a jövőbe pillant. Minden újítás és
mozgalmasság ellenére Angliában növekvő gazdasági válság
volt azon a télen. Az utcán munkanélküliek és éhezők
tüntettek, összecsapások voltak. El kell innen mennem;
gondolta Jamie. Azért jöttem el otthonról, hogy kimásszak a
szegénységből: és másnap belépett stewardnak a Walmer
Castle nevű hajóra, amely Dél-Afrikába indult, Cape Townba,
Az út három hétig tartott, megálltak Madeirán és St.
Helénán szénért. Kemény, viharos út volt a tél kellős közepén,
és Jamie mindvégig tengeribeteg volt. De jó kedélyét sosem
vesztette el, hisz minden nappal közelebb került az ékszeres
ládikóhoz. Amikor a hajó az Egyenlítőhöz közeledett, az
időjárás megváltozott. Csodálatos módon a tél egyenest
nyárba fordult, és amikor elérték az afrikai partokat, a
nappalok és éjszakák forrók és párásak lettek.

A Walmer Castle kora hajnalban érkezett Cape Townba;

óvatosan siklott át a keskeny csatornán, amely Robben Island
nagy lepratelepét választotta el az anyaországtól, majd
horgonyt vetett a Table-öbölben.
Jamie már napkelte előtt a fedélzeten volt. Megigézve
bámulta, amint a hajnali köd felszállt, és a Table-hegység
lenyűgöző sziluettje feltárul a város felett.
Abban a pillanatban, amint kikötöttek, felrohant a
fedélzetre egy sereg ember, a legfurcsább teremtmények,
akiket Jamie valaha látott. Különféle hotelek felhajtói voltak
köztük - feketék, sárgák, vörösek. Üvöltöztek a csomagokért,
kisfiúk futkostak újságokkal, édességekkel és gyümölcsökkel.
Egyfogatú, kétkerekű kocsik hajtói, lecsúszott alakok, párszik
vagy feketék kínálták kocsijaikat. Árusok és italokkal
megrakott kerekes kocsit tologató emberek harsogva
ajánlgatták portékáikat. A levegő szinte feketéllett a hatalmas
legyektől. Tengerészek és hordárok kiáltozva törtek utat
maguknak a tömegben, miközben az utasok hiába próbálták
szemmel tartani csomagjaikat. Hangok, nyelvek Bábelje volt
ez. Az emberek beszédéből Jamie egy szót sem értett.
- Yulle kom van de Kaap, neh?
- Het julle mine papa zyn wagen gezien?
- Wat beduidi?
- Huistoe!
Egyetlen szót sem értett.

Cape Town egészen más volt, mint bármi, amit Jamie addig
látott. Nem volt benne két egyforma ház. Egy két- vagy
háromemeletes, óriási, téglából vagy kőből épült raktár mellett
kis bádogkunyhó állt, mellette ékszerüzlet kézi fúvott
ablaktáblákkal, ahhoz viszont kis zöldséges bolt tapadt, az
mellett pedig düledező dohánybolt. Lenyűgözte a hatalmas
tömeg. Megpillantott kaffert, skót kockás hosszúnadrágban,
kabát helyett zsák volt rajta, a megfelelő helyeken lukakkal.
Két kínai férfi mögött ment, akik egymás kezét fogták, hosszú,
kék köpenyt viseltek, lófarkukat gondosan a kúpos
szalmakalap alá gyömöszölték. Látott aztán testes, vörös arcú
búr farmereket, napszítta hajjal, kocsijuk púposra rakva
krumplival, búzával, salátával. Barna bársonynadrágot és
zakót, széles karimájú puhakalapot viselő férfiak szájából
hosszú agyagpipa lógott, feketébe öltözött, vastag, fekete
fátyol mögé rejtett arcú, főkötős asszonyok előtt vonultak.
Párszi mosónők nagy batyuba kötött piszkos ruhával a fejükön
siettek el a piros kabátos, sisakos katonák mellett.
Lélegzetelállító élmény volt.
Jamie először is olcsó szállást keresett, a címet a hajóról
egy tengerész javasolta neki. A háziasszony zömök, dús keblű,
középkorú asszony volt.
Végigmérte Jamie-t, és elmosolyodott.
- Zoek yulle goud?
Ő elpirult. - Sajnálom... Nem értem.
- Angol, igaz? Aranyra vadászik? Gyémántra?
- Gyémántra. Igen, asszonyom!
Az asszony berántotta. - Itt jól érzi magát. Minden megvan
itt, ami az ilyen fiatalembernek kell.
Jamie eltöprengett, vajon a mindenben a nő is benne van-e.
Remélte, hogy nincs.
- Én Mrs. Venster vagyok - mondta tartózkodón, de a
barátaim csak Dee-Dee-nek hívnak. - Elmosolyodott,
kivillantotta az aranyfogát. - Úgy érzem, mi nagyon jó barátok
leszünk. Kérjen tőlem bármit!
- Nagyon kedves öntől - mondta Jamie. - Megmondaná,
hol kaphatok egy térképet?

A térképpel a kezében Jamie felfedezőútra indult. A város

egyik oldalán a szárazföld felé volt Rondebosch, Claremont és
Wynberg, vagy tizenöt kilométernyire elnyúlva a ritkuló
termőföldek és szőlőhegyek alatt. A másik irányban, a víz felé
húzódott Sea Point és Green Point. Jamie végigsétált az
elegáns lakónegyeden, a Strand Streeten és a Bree Streeten,
megcsodálta a tekintélyes, kétemeletes házakat lapos
tetőikkel, homlokzati stukkóikkal, melyekhez meredek
teraszok emelkedtek az utcáról. Addig sétált, míg végül
fedezékbe nem kergette a légyinvázió - úgy tetszett, ezek az
állatok bosszút esküdtek ellene. Nagyok voltak, feketék és
csapatostul támadtak. Amikor hazatért a szállására, a szobája
is teli volt velük. Belepték a falat, az asztalt, az ágyat.
A háziasszonyhoz ment. - Mrs. Venster, nem csinálna
valamit a legyekkel a szobámban? Annyian...
Az asszony szélesen elvigyorodott, és megpaskolta Jamie
arcát. - Myn magtig. Hozzá fog szokni. Majd meglátja.
A higiénia Cape Townban primitív és elégtelen volt, amikor
a nap leszállt, bűzös pára borult a városra, mint egy
veszedelmes takaró. Elviselhetetlen volt. De Jamie tudta, hogy
el fogja viselni. Pénzre volt szüksége, hogy továbbmehessen.
„Nem boldogulsz a gyémántföldeken pénz nélkül”,
figyelmeztették. „Még a levegőért is fizetned kell.”
A második napon talált munkát: lovakat vezetett egy
telepre. A harmadik napon este egy étteremben kezdett
mosogatni. Az eldugott ételmaradékon élt, hazavitte a
szállására, de valahogy furcsának érezte az ízét, vágyott anyja
otthoni, ismerős főztje után. Nem panaszkodott, még magának
sem, nem gondolta, hogy feláldozta az otthonát, a kényelmét
a még több gürcölésért. Ő döntött. Semmi nem tántoríthatta
el, sem a kimerítő munka, sem a bűzös levegő, sem a legyek,
amelyek nem hagyták aludni éjszakánként. Nagyon
magányosnak érezte magát. Senkit nem ismert ezen a furcsa
helyen, hiányoztak a barátai és a családja. Jamie szeretett
egyedül lenni, de a magánytól sokat szenvedett.
Végül elérkezett a nagy nap. Erszényében ott lapult a
bűvös summa: kétszáz font. Készen állt. Másnap reggel elindul
a gyémántföldek felé.

A gyémántmezőkre tartó személyvonatokra a Belföldi Szállítási

Társaságnál lehetett helyet foglalni, a kis faraktárban, a
kikötőnél. Amikor Jamie reggel hétkor odaérkezett, a raktár
olyan zsúfolt volt, hogy a közelébe se jutott. Sok száz
szerencsevadász verekedett a helyekért. Messziről] jöttek,
Oroszországból, Amerikából, Ausztráliából, Németországból,
Angliából. Vagy tucatnyi különféle nyelven kiabáltak,
könyörögtek a jegyárusoknak, hogy találjanak nekik helyet.
Jamie figyelte, amint egy termetes ír mérgesen kinyomul az
irodából a járdára, és átverekszi magát a tömegen.
- Bocsánat - szólította meg Jamie mi folyik ott bent?
- Semmi - mordult rá az ír. - A rohadt vagonokban
minden hely foglalt a következő hat hétre. - Látta Jamie arcán
a rémületet. - És ez még nem a legrosszabb, hapsikám! Ezek a
rohadékok ötven fontot kérnek fejenként.
Ez hihetetlen! - Biztosan másképp is el lehet jutni a
gyémántmezőkre.
- Kétféleképpen is. Mehetsz a holland expresszel vagy
gyalog.
- Mi az a holland expressz?
- Társzekér. Három kilométeres sebesség óránként. Mire
odaérsz, már egy darab gyémánt sem lesz.
 Jamie McGregornak nem állt szándékában addig
késlekedni, amíg elfogy a gyémánt. A délelőtt hátralévő részét
azzal töltötte, hogy más módot keresett az utazásra.
És éppen délelőtt meg is találta. Egy béristálló mellett ment
el, amelynek ajtaján tábla lógott: Postaraktár. Ösztönösen
belépett; bent a legsoványabb ember, akit valaha látott,
hatalmas postazsákokat pakolt egy kétkerekű kis lovas
kocsira. Jamie figyelte egy percig.
- Elnézést - szólította meg -, visz postát Klipdriftbe?
- De mennyire! Épp most rakom fel.
Jamie-n átsuhant a remény. - Utast is visz?
- Néha. - Alaposan végigmérte Jamie-t. - Hány éves
vagy?
Furcsa kérdés. - Tizennyolc. Miért?
- Mert nem viszünk el senkit, aki több huszonegynél.
Egészséges vagy?
Még furcsább kérdés. - Igen, uram!
A sovány férfi fölegyenesedett. - Azt hiszem, beférsz. Egy
óra múlva indulok. Az út húsz font.
Jamie el sem hitte a szerencséjét. - Ez csodálatos. Hozom a
bőröndöm, és...
- Semmi bőrönd. Egy ingnek és a fogkefének van hely.
Jamie szemügyre vette a kis kétkerekű kocsit. Valóban kicsi
volt, és elég rozoga. A kocsiban volt egy üreg, amelybe
belefért a postazsák, felette keskeny, szűk rés, ahol azért -
hátát a vezetőének támasztva - elférhetett egy ember
Kényelmetlen utazásnak nézett elébe.
- Rendben van - mondta Jamie. - Hozom az inget és a
fogkefét.
Amikor visszaért, a kocsis éppen a lovat fogta a kocsi elé.
Két fiatalember álldogált a kocsi mellett. Az egyik alacsony
volt és fekete, a másik magas, szőke svéd. Éppen pénzt adtak
a vezetőnek.
- Várjon csak - szólt oda Jamie a férfinak. - Azt mondta,
én megyek.
- Mind jönnek - felelte amaz. - Másszanak be!
- Mind a hárman?
- Bizony.
Jamie-nek fogalma sem volt, hogyan fémek el majd a szűk
helyen, de annyit tudott, hogy nélküle nem indul a kocsi.
Bemutatkozott utastársainak. - Jamie McGregor.
- Wallach - felelte az alacsony fekete.
- Pederson - mondta a szőke.
 - Szerencsénk van, hogy rábukkantunk erre a járgányra,
nem igaz? És jó, hogy nem tudja mindenki.
- Mindenki tudja, hogy van postakocsi - mondta
Pederson. - Csak vagy nem férnek el, vagy nem elég
elszántak, hogy vállalják.
Mielőtt Jamie megkérdezhette volna, hogyan érti az utóbbit,
megszólalt a vezető. - Gyerünk!
A három férfi - középen Jamie - benyomakodott a szűk
helyre, térdeik összeakadtak, hátuk a vezetőülés kemény fa-
támlájának feszült. Mozdulni, de még lélegezni sem volt hely.
Nem olyan rossz, biztatta magát Jamie.
- Kapaszkodni! - kiáltott a vezető, és egy pillanat múlva
elindultak Cape Town utcáin Klipdrift gyémántmezői felé.
Társzekéren az utazás viszonylag kényelmes lett volna. A
Cape Townból a gyémántmezőkre tartó, utasokat szállító
kocsik nagyok voltak, sátorlapok fedték a tűző téli nap elől.
Mindegyik szekéren vagy egy tucat ember utazott, és több ló
vagy öszvér húzta. Időnként frissítőket adtak, és az út tíz
napig tartott.
A postakocsival más volt. Sosem állt meg, csak ha lovat
vagy vezetőt cserélt. Végig vágtában mentek, végig rossz
utakon, át a szántóföldeken. Nem volt mibe kapaszkodni, és
minden huppanás akár egy robbanás. Jamie összeszorította a
fogát, és azt gondolta, kibírom, míg megállunk éjjelre. Eszem
majd, pihenek egy kicsit, és reggelre jól leszek. De amikor
leszállt az éj, megálltak tíz percre lovat és vezetőt cserélni,
majd vágtattak tovább.
- Mikor állunk meg enni? - kérdezte Jamie.
- Soha - morogta az új vezető. - Majd a végén. A postát
visszük, uram!
Átvágtattak a hosszú éjen, holdfényben száguldottak a
göröngyös utakon, a kis kocsi billegett hegynek föl, völgybe le,
átrepült a bukkanókon. Jamie egész testét horzsolások és
zúzódások borították. Kimerült volt, de nem tudott aludni.
Amint elszundított, egy bukkanó felrázta. Teste
elgémberedett, elzsibbadt, de nem tudott kinyújtózni. Éhes
volt, hányinger fojtogatta a rázkódástól. Fogalma sem volt,
hány nap telik el, amíg enni fog. Ezer kilométeres út várt rájuk,
és Jamie McGregor abban sem volt biztos, hogy túléli. Abban
sem, hogy akarja-e. A második nap és éjszaka végére a
nyomorúság agóniába fordult. Jamie útitársai hasonlóan
szánalmas állapotban voltak, már panaszkodni sem volt
erejük. Jamie most értette meg, miért ragaszkodott az első
vezető ahhoz, hogy az utasok fiatalok és erősek legyenek.
Másnap hajnalban elérték Grand Karroót, ott kezdődött az
igazi szenvedés. A hatalmas préri a végtelenségbe nyúlt, és
könyörtelenül tűzött a nap. Az utasokat a hőség, a por és a
legyek egyszerre kínozták.
Néha, mint a lázálomban, Jamie egy-egy csoport, alig
vonszolódó embert látott. Meg magányos lovasokat, több
tucat szekeret, tizennyolc-húsz ökör által vontatva. A
szekereken rengeteg áru, élelmiszer, sátrak és felszerelések,
faégető kemencék, szén, olajlámpák. De szállítottak rizst is,
kávét, orosz kendert, cukrot, bort, whiskyt, csizmát, gyertyát
és takarót. Az életet a klipdrifti szerencsevadászoknak.
Miután átkeltek az Orange Riveren, megváltozott a halálos,
monoton sivatag. A bozót magasabb lett, és lassan zöldbe
fordult. A föld vörösebb lett, fűcsomók tarkították, és alacsony
fácskák is feltünedeztek.
Sikerülni, fog, gondolta Jamie. Sikerülni fog.
És érezte, hogy elcsigázott testét eltölti a remény. Négy
napon és éjen át utaztak egyfolytában, míg végül megérkeztek
Klipdrift külterületére.
A fiatal Jamie McGregornak ugyan fogalma sem volt arról,
mire számíthat, de amit fáradtan, kimerülten meglátott, azt el
sem tudta volna képzelni. Klipdrift sátrak és szekerek
végeláthatatlan sávja volt, amely ott kígyózott a Vaal folyó
mentén. A hosszú földúton hemzsegtek a kafferek -
pucérságukat csak egy színes köpeny fedte szakállas
talajkutatók, hentesek, pékek, tolvajok és lecsúszott alakok.
Klipdrift központjában egy sor fa- és bádogkunyhó volt az
üzletsor, kocsma, biliárdterem, vendéglő; gyémántfelvásárló
hivatalok és ügyvédi irodák. Egyik sarkon a düledező Royal
Arch hotel állt, rengeteg ablaktalan szobával.
Jamie kimászott a kocsiból, és azon nyomban összeesett,
lába felmondta a szolgálatot. Ott feküdt, a fejét forgatta, míg
végül összeszedte magát. A hotel felé vonszolódott,
átverekedte magát a járdán, és az úttesten hömpölygő
tömegen. A szoba, amit kapott, elviselhetetlenül meleg volt,
kicsi, és feketéllett a legyektől. De volt benne egy ócska ágy.
Jamie ruhástul rádőlt, és azonnal elaludt. Tizennyolc órát aludt
egyhuzamban.
Amikor felébredt, a teste zsibbadt és sajgott, de lelkében
diadal ujjongott. Itt vagyok! Sikerült. Farkaséhesen indult
valami ennivaló után. A hotelben semmit nem talált, de kint
volt egy kicsi, zsúfolt étterem, ahol sült halat evett,
desszertnek koeksistert, sült, szirupba mártott lepényt.
Jamie gyomra a hosszú éhezés utáni evés hatására azonnal
felkavarodott, elhatározta, vár egy kicsit a további evéssel.
Figyelme a környezete felé fordult, szemügyre vette a
szomszéd asztaloknál ülőket; az egyiknél gyémántkutatók
vitatkoztak izgatottan mindenki legfőbb közös témájáról: a
gyémántról.
„Hopetown körül maradt még némi gyémánt, de New
Rushban...”
„Kimberley-ben többen vannak már, mint Joburgban...”
„...a múlt heti dutoitspani felfedezésről? Azt mondják, annyi
a gyémánt, hogy az emberek el se bírják...”
„Új lelőhelyet találtak Christianában. Holnap odamegyek...”
Szóval igaz volt. Mindenütt gyémánt! A fiatal Jamie olyan
izgatott lett, hogy alig bírta meginni hatalmas bögre kávéját.
Aztán fejbe kólintotta a számla. Két font három shilling
egyetlen étkezésért! Nagyon óvatosnak kell lennem, gondolta,
amikor kilépett a zajos, zsúfolt utcára.
Egy hang szólalt meg mögötte. - Még mindig meg akar
gazdagodni, McGregor?
Jamie megfordult. Pederson volt, a svéd fiú, akivel egy
kocsiban utazott.
- Hát persze - mondta.
- Akkor menjünk oda, ahol a gyémántok vannak. A Vaal
folyó arra van - mutatta.
Elindultak.
Klipdrift egy mélyedésben volt, hegyek vették körül,
minden kopár volt, sehol egy kis zöld. Vörös por ült a
levegőben, alig lehetett lélegezni. A Vaal folyó vagy négyszáz
méternyire húzódott, és ahogy közeledtek felé, egyre
hűvösebb lett. Több száz gyémántkutató álldogált a folyó két
partján, néhányan gyémánt után ástak, mások köveket
rakosgattak bölcsőkbe, megint mások rozoga asztaloknál
válogatták. A felszerelés a szakszerű földmosó szerkezettől a
dézsáig és vödörig terjedt. A férfiak napbarnítottak,
borotválatlanok voltak, durva öltözékük gallér nélküli, csíkos
flanelingből, kordbársony nadrágból, széles karimájú kalapból
vagy trópusi sisakból állt. Mindegyiken széles bőröv volt, rajta
zsebekkel a gyémántnak meg a pénznek.
 Jamie és Pederson a folyó széléhez ment, és nézte, amint
egy fiatal fiú és egy idősebb férfi nagy vasdarabot próbál
kifeszíteni a földből, hogy hozzájusson az alatta levő
kavicsréteghez. Ingükön óriási izzadságfoltok. Mellettük egy
másik csoport kavicsot rakott a bölcsőbe, hogy átszitálják. Az
egyik rázta a bölcsőt, a másik pedig vizet öntött bele, hogy
kimossa belőle az iszapot. A maradékot hevenyészett asztalra
öntötték, és izgatottan vizsgálták.
- Könnyűnek látszik - vigyorgott Jamie.
- Ne higgye, McGregor! Beszéltem néhány emberrel,
akik már egy ideje itt vannak. Azt hiszem, be vagyunk csapva.
- Hogy érti ezt?
- Tudja, hány gyémántásó van itt, és mind azt hiszi,
meggazdagszik? Húszezer! És nincs elég gyémánt, haver! De
még ha lenne is, kétlem, hogy megéri. Télen megfősz, nyáron
megfagysz, elver a nyavalyás donderstormjuk, és még bírd ki
a port, a legyeket, a bűzt. Nem fürödhetsz egy jót, nincs egy
rendes ágy, semmi higiénia ebben a rohadt városban. Minden
héten többen belefulladnak a Vaal folyóba. Néhány baleset, de
azt is mondják, hogy sokaknak ez az egyetlen menekülés
ebből a pokolbál. Nem tudom, miért vannak itt ezek-az
emberek.
- Én igen. - Jamie a fiatal fiúra nézett az átizzadt ingben.
-A következő ásónyomért.
De amint mentek vissza a városba, Jamie-nek el kellett
ismernie, hogy Pederson nem beszél hülyeséget. Oszlásnak
indult ökör-, juh- és kecsketetemek hevertek a sátrak előtt,
mellettük széles árok, az volt a vécé. Elviselhetetlen volt a
bűz. Pederson őt figyelte. - Mit akar most csinálni?
- Felszerelést veszek.
A város központjában volt egy üzlet, fölötte rozsdás tábla:
SALOMON VAN DER MERWE, VEGYESKERESKEDÉS. Egy Jamie-vel egyidős
magas, fekete fiú éppen kocsit pakolt ki az üzlet előtt. Széles
vállú, izmos fiú volt. Koromfekete szem, sasorr, erős áll. Volt
benne valami szemérmes tartózkodás, zárkózottság. A vállára
emelt egy puskákkal teli nehéz faládát, és ahogy megfordult,
megcsúszott egy salátalevélen. Jamie ösztönösen feléje nyúlt,
és megragadta. A fekete észre sem vette. Jamie megfordult,
és bement az üzletbe. Egy búr gyémántkutató éppen harisnyát
húzott, kiköpött, és így szólt: - Ez Banda a barolong törzsből.
Mr. Van der Merwének dolgozik. Nem tudom, miért tartja ezt a
beképzelt feketét. Ezek a rohadt bantuk azt hiszik, övék a
világ.
 Az üzletben hűvös volt és sötét, jólesett a meleg, szikrázó
utca után, és csupa különös illat terjengett. Jamie-nek úgy
tűnt, minden talpalatnyi helyen áru van. Bámészkodva
bóklászott az üzletben. Volt itt mezőgazdasági felszerelés, sör,
tej, vajtömbök, cement, dinamit és puskapor, edények, bútor,
fegyver és rövidáru, olaj, festék és lakk, szalonna és szárított
gyümölcs, lószerszámok és hevederek, szappan, pálinka,
papír, cukor, tea, dohány, tubák és szivar. Vagy egy tucat polc
tömve volt flanelingekkel és takarókkal, cipőkkel, sapkákkal és
nyergekkel. Akárkié is ez, gondolta Jamie, gazdag ember.
Halk hangot hallott maga mögött. - Segíthetek?
Megfordult, és egy fiatal lányt látott. Úgy tizenöt évesnek
nézte. Érdekes, szív alakú arca volt, finom vonalú orra, zöld
szeme. Haja sötét és hullámos, és mikor Jamie az alakját is
szemügyre vette, már tizenhatnak nézte.
- Gyémántkutató vagyok - jelentette ki Jamie. -
Felszerelésre van szükségem.
- Milyenre?
Valamiért Jamie úgy érezte, jó benyomást kell tennie a
lányra. - Hát... a szokásosra.
A lány elmosolyodott, a szemében játékos gonoszkodás
villant. - Mi a szokásos?
- Hát... - töprengett egy ásó.
- Ez minden?
Jamie látta, hogy a lány viccel vele. Elmosolyodott és
bevallotta: - Őszintén szólva most kezdem. Nem tudom, mire
van szükségem.
A lány ismét mosolygott, most már igazi, nőies mosollyal. -
Attól függ, hol kíván kutatni, Mr...
- McGregor. Jamie McGregor.
- Az én nevem Margaret van der Merwe. - A lány
idegesen pillantott a bolt hátulja felé.
Örülök, hogy megismerhetem, Miss Van der Merwe!
- Most érkezett?
- Igen. Tegnap. A postakocsival.
- Valakinek figyelmeztetnie kellett volna magát. Már
haltak meg azon az úton... - Ingerültség villant a tekintetében.
Jamie elmosolyodott. - Meg is értem. De én nagyon életerős
vagyok, tudja.
- És most indul mooi klippét keresni...
- Mooi klippét?
- Így mondjuk a gyémántot hollandul. Csinos kis
kövecskék.
 - Maga holland?
- A családom az.
- Én Skóciából jöttem.
Rögtön láttam. - A tekintete ismét a bolt hátuljára rebbent.
- Vannak itt gyémántok, Mr., McGregor, de jól kell kiválasztani,
hol keresi őket. A legtöbb kutató csak rohan az orra után. És
ha az egyik egy forrásra bukkan, mind odatódul. Ha meg akar
gazdagodni, meg kell találnia a saját lelőhelyét,
- Hogyan?
- Az apám talán tud segíteni, ő mindent tud. Egy órán
belül itt lesz.
- Visszajövök - ígérte Jamie. - Köszönöm, Miss Van der
Merwe!
Kilépett a napfénybe, boldog volt; minden kínját, fájdalmát
azonnal feledte. Ha Salomon van der Merwe megmondja, hol
talál gyémántot, biztos a siker. Lefőz mindenkit. Hangosan
fölnevetett, hiszen fiatal volt, élt, és a gazdagság várt rá.

Végigment a főutcán, elhaladt egy kovácsműhely, egy

biliárdterem, vagy fél tucat szalon előtt - így a bárokat
nevezték és egyszer csak megpillantott egy elaggott hotelt,
rajta egy táblát: R-D MILLER, MELEG ÉS HIDEG FÜRDŐ, NYITVA NAPONTA
REGGEL HATTÓL ESTE NYOLCIG, KÉNYELMES ÖLTÖZŐVEL.
Jamie eltöprengett, mikor is fürödtem utoljára? Ja igen, a
hajón. Az pedig... hirtelen rádöbbent, hogy biztosan szaga van
már. Az otthoni, hetenkénti konyhai fürdésekre gondolt, és
szinte hallotta az anyja hangját: „gondosan mosd meg magad
alul is, Jamie.”
Megfordult, és belépett a fürdőbe. Két ajtó volt benn, egy a
férfiaknak, egy a nőknek. Jamie belépett a férfiszakaszba, idős
alkalmazotthoz. - Mennyibe kerül egy fürdő?
- Tíz shilling a hideg, tizenöt a meleg.
Jamie tétovázott. Szinte ellenállhatatlannak tűnt egy meleg
fürdő. - Hideg - mondta aztán. Nem engedhette meg, hogy
luxusra pazarolja a pénzét. Felszerelést kell vennie.
Az alkalmazott kis szappant nyújtott át neki, meg egy
viseltes kéztörlőt, és előremutatott: - Arra.
Jamie belépett egy kis helyiségbe, ahol semmi nem volt,
csak egy kád középen, és néhány kampó a falon. Az
alkalmazott nagy favödrökből kezdte tölteni a kádat.
- Készen van, uram! A holmiját akassza fel azokra! -
mutatott a kampókra.
 Jamie várt, amíg a férfi kiment, majd levetkőzött.
Végignézett kék foltos testén, majd az egyik lábát beledugta a
kádba. A víz hideg volt, ahogy mondták. Összeszorította a
fogát, gyorsan belemászott, és dühödten szappanozta magát
tetőtől talpig. Amikor kilépett a kádból, a víz fekete volt.
Amennyire tudta, megszárította magát, és kezdett felöltözni.
Nadrágja és inge kemény volt a kosztól, utálta magára venni.
Vennie kell egy váltás ruhát is, és erről ismét eszébe jutott,
milyen kevés pénze van. Ráadásul megint éhes volt.
Jamie kilépett a fürdőből, és a zsúfolt utcán az Alkonyathoz
címzett szalonba tartott. Sört rendelt és ebédelt. Birkafasírtot
paradicsommal, kolbászt, krumplisalátát és uborkát. Amíg
evett, ismét a reménykedő beszélgetéseket hallgatta.
„Hallottam, hogy Colesberg közelében találtak egy követ,
ami huszonegy karátot nyom... Hidd el, ha ez az egy ott volt,
van ott még több is...”
„Van egy új lelőhely fent Hebronban. Lehet, hogy
odamegyek...”
„Bolond vagy? A nagy gyémántok az Orange folyónál
vannak...”
A bárpultnál csikós flanelinget és kordnadrágot viselő
szakállas férfi egy sör-limonádé koktélt rázogatott a
poharában. - Leégtem Hebronban. Meló kéne - vallotta meg a
csaposnak.
A csapos nagydarab, kopasz, kövér ember volt, törött
orral,hiúzszemekkel. Nevetett. - Kinek nem? Mit gondol, én
miért rohadok itt? Amint lesz egy kis pénzem, már megyek is
az Orange-hoz - Végigsimított a bárpulton egy koszos törlővel.
- De megmondom, mit csinálhat, miszter! Menjen el Salomon
van der Merwéhez. Övé a vegyeskereskedés a főtéren, meg a
fél város.
- Miért jó az nekem
- Ha megtetszik neki, segít magának.
A férfi ránézett. - Igen? Gondolja, hogy igen?
- Már segített néhány pasasnak, akit ismerek. Maga adja
a munkát, ő a pénzt. Fele-fele.
Jamie McGregor gondolatai előreszaladtak. Bizonyos volt
benne, hogy maradék százhúsz fontja elég lesz a felszerelésre
és az élelmiszerre, de Klipdriftben mellbevágó árak voltak.
Látta Van der Merwe üzletében, hogy ötven kiló liszt öt fontba
kerül. Fél kiló cukor egy shilling. Egy üveg sör öt shilling. A
kekszből három shilling fél kiló, egy tucat tojás hét shilling.
Ilyen árak mellett nem sokáig elég a pénze. Istenem, gondolta
Jamie, otthon egy évig megélünk abból, amibe itt három
étkezés kerül. De ha állna mögötte valaki, aki gazdag, mint
Van der Merwe... Jamie gyorsan kifizette a számlát, és
visszasietett a boltba.
Salomon van der Merwe a pult mögött fegyvereket pakolt ki
egy faládából. Alacsony férfi volt, elgyötört, sovány arccal,
amelyet pofaszakáll keretezett. Őszülő haj, fürge pillantású
fekete szem, gumós orr, lebiggyedt száj. A lánya nyilván az
anyjára hasonlít, gondolta Jamie. - Bocsánat, uram...
Van der Merwe felnézett. - Ja?
- Mr. Van der Merwe? A nevem Jamie McGregor, uram!
Skóciából jöttem. Gyémántot keresek.
- És?
- Hallottam, hogy néha támogat kutatókat.
Van der Merwe felmordult. - Ki a fene terjeszti ezt?
Segítettem néhányat, és mindenki azt hiszi, én vagyok a
Mikulás.
- Van százhúsz fontom - mondta Jamie határozottan. -
De látom, hogy az itt nem sok pénz. Kimegyek a földre
egyetlen ásóval is, ha kell, de szerintem több az esélyem, ha
volna egy tevém és jó felszerelésem.
Van der Merwe rámeresztette kicsi, szúrós szemét. - Miből
gondolja, hogy pont maga fog gyémántot találni?
- Keresztülutaztam a fél világon, Mr. Van der Merwe, és
csak gazdagon megyek el innen. Ha vannak gyémántok, én
megtalálom. Ha segít nekem, mindketten meggazdagszunk.
Van der Merwe megint morgott egyet, megfordult, és
tovább pakolta a puskákat. Jamie sután álldogált ott, nem
tudta, mit mondjon. Amikor Van der Merwe ismét megszólalt,
kérdése váratlanul érte Jamie-t. - A szekérrel jött, igaz?
- Nem. A postakocsival.
Az idős ember megint feléje fordult: - Majd megbeszéljük.

A vacsoránál beszéltek róla, a bolt mögötti szobában, ahol Van

der Merwe élt. Kis szoba volt, egyben a konyha, az ebédlő és a
háló is. Függöny osztotta két részre. A fal alsó fele agyagból és
kőből volt, a felsőt kartondobozok papírja borította, a
dobozokban valaha élelmiszer lehetett. Egy darabon négyzet
alakban kibontották a falat, az volt az ablak. Esős időben eléje
tettek egy táblát, így zárták be. Az asztal hosszú deszka volt,
két farönkre támasztva. Egy oldalára fordított hatalmas doboz
szolgált szekrényként. Jamie látta, hogy Van der Merwe nem
az az ember, aki könnyen megválik a pénzétől.
Van der Merwe lánya csendesen mozgott köztük, készítette
a vacsorát. Időnként lopva az apjára pillantott, de egyszer sem
nézett Jamie-re. Mitől ilyen rémült?, töprengett Jamie.
Amikor az asztalhoz ültek, Van der Merwe azzal kezdte: -
Mondjunk áldást! - és elmondta, majd mikor a végére ért: -
Ámen - és lélegzetvételnyi szünet után folytatta: - Add ide a
húst!
Egyszerű vacsora volt, kevés sült hús, három főtt krumpli
és répalevél. Jamie adagja kicsi volt. A két férfi keveset beszélt
vacsora alatt, Margaret egy szót sem szólt. Amikor befejezték,
Van der Merwe megszólalt. - Ez jó volt, kislányom - és
büszkeség áradt a hangjából. Jamie-hez fordult. - Térjünk az
üzletre, jó?
- Igen, uram!
Van der Merwe kis faszekrényből hosszú agyagpipát vett
elő. Megtöltötte édes illatú dohánnyal, rágyújtott. Szeme
Jamie-t fürkészte a füstfelhőn át.
- A kutatók itt Klipdriftben bolondok. Túl kevés a
gyémánt, sok a kutató. Az ember megszakadhat, mégsem tud
felmutatni mást, csak schlentert.
- Attól tartok, uram, nem ismerem ezt a szót.
- A bolondok gyémántja. Értéktelen. Tud követni? - Igen,
uram. És mi a megoldás?
- Az egyik afrikai törzs odafönn, északon. Ok találnak
gyémántot - nagyokat néha elhozzák nekem, és én árura
cserélem. - A holland halkra fogta a hangját, mintha titkolózna.
- Tudom, hol találják.
- És maga nem tud odamenni?
Van der Merwe felsóhajtott. - Nem hagyhatom itt az üzletet.
Az emberek kilopnák a szemem. Szükségem van megbízható
emberre, aki idehozza a köveket. Ha megtalálom, ellátom
mindennel, amire szüksége lehet. - Elhallgatott, nagyot szívott
a pipából. - Megmondom, hol vannak a gyémántok.
Jamie talpra ugrott, a szíve hevesen kalapált. - Mr. Van der
Merwe, én vagyok az ön embere! Higgyen nekem, uram. éjjel-
nappal dolgozni fogok! A hangja elcsuklott az izgalomtól -
Több gyémántot hozok vissza magának, mint ameddig el tud
számolni.
Van der Merwe némán fürkészte őt, Jamie szerint egy
örökkévalóságig. Amikor végül megszólalt, egyetlen szót
mondott:- Ja.
Jamie másnap reggel aláírta a szerződést. Afrikaans nyelven
volt írva.
- El kell magyaráznom - mondta Van der Merwe. - Azt
tartalmazza, hogy egyenrangú társak vagyunk. Én adom a
tőkét, maga a munkát. És egyformán osztozunk.
Jamie a Van der Merwe kezében lévő szerződésre nézett, és
az érthetetlen szavak között csak egyetlen összeget tudott
kibetűzni: két font. Rámutatott: - Mi ez?
- Azt jelenti, hogy a gyémántok felén kívül hetenként két
fontot kap. Noha tudom, hogy ott van a gyémánt, mégis
előfordulhat, hogy semmit nem talál. így legalább kap valamit
a munkájáért.
Nagyon tisztességesnek tűnt. - Köszönöm, uram! Nagyon
köszönöm - Jamie legszívesebben megölelte volna. - Most
pedig felszereljük.
Két órába telt, amíg kiválasztották a szükséges holmikat:
egy kis sátort, matracot, főzőalkalmatosságot, két szitát és
egy mosóbölcsőt, egy csákányt, két ásót, három vödröt, egy
váltás fehérneműt. Egy fejszét, egy lámpát, paraffinolajat,
gyufát, szappant. Ételkonzervet, gyümölcsöt, cukrot, kávét,
sót. Végül minden együtt volt. A fekete szolga, Banda némán
segített Jamie-nek mindent hátizsákokba rakni. A nagydarab
férfi sosem pillantott Jamie-re, és nem szólt egy szót sem.
Nem beszél angolul, döntötte el Jamie. Margaret ott volt az
üzletben, vevőre várva, és ha tudta is, hogy Jamie jelen van,
hát semmi jelét nem adta.
Van der Merwe lépett oda hozzá. - Kint van a tevéje -
mondta. - Banda majd segít felpakolni.
- Köszönöm, Mr. Van der Merwe - mondta Jamie. - Én...
Van der Merwe egy számokkal teli papírt szemlélt. - Ez
összesen százhúsz font.
Jamie értetlenül nézett rá. - Tessék? Ez a megállapodás
része. Mi...
- Micsoda? - Van der Merwe arcát elfutotta a düh. -
Elvárná, hogy mindezt magának adjam, meg még egy jó tevét
is, meg a társammá tegyem, meg még két font egy hétre a
tetejébe? Ha a semmiért akar kapni valamit, hát rossz helyen
jár. - Kezdte lerángatni az egyik hátizsákot.
Jamie gyorsan felelt. - Nem! Kérem, Mr. Van der Merwe!
Én... csak nem értettem. Teljesen rendben van. Itt a pénz. -
Benyúlt a tárcájába, és utolsó fillérjét is kitette a pultra.
 Van der Merwe tétovázott. - Hát jó - mondta kelletlenül. -
Lehet, hogy félreértés volt. Ez a város tele van csalókkal.
Vigyáznom kell, kivel csinálok üzletet.
- Igen, uram! Hát persze - értett egyet Jamie.
Izgatottságában félreértette az alkut. Szerencsém van, hogy
ad még egy esélyt, gondolta.
Van der Merve e a zsebébe nyúlt, és elővett egy gyűrött,
kézzel rajzolt térképet. - Ebből megtalálja a mooi klippét. A
Vaal északi partján, Magerdamtól északra.,
Jamie tanulmányozta a térképet, és a szíve gyorsabban
vert. - Hány kilométerre van?
- Itt időben mérjük a távolságot. A tevén négy vagy öt
nap alatt megteszi. Visszafelé lassúbb, a gyémántok súlya
miatt.
Jamie elvigyorodott. - Ja.
Amikor Jamie McGregor ismét kilépett Klipdrift utcájára,
már nem volt turista. Kutató volt, ásó, útban a szerencséje
felé. Banda felpakolta a holmit a rozogának látszó teve hátára.
- Köszönöm - mondta Jamie.
Banda megfordult, a szemébe nézett, majd némán elment.
Jamie elkötötte a tevét, majd így szólt. - Gyerünk, társam!
Ideje elindulni.
Észak felé indultak.

Jamie egy patak partján ütött tábort éjszakára, lerámolt,

megetette megitatta a tevét, és magának is készített
harapnivalót Az'éj megtelt furcsa zajokkal. Baglyot hallott,
vadállatokat amint vonultak a vízhez. Védtelen volt, és a világ
legveszedelmesebb vadállatai vették körül egy furcsa, primitív
országban. Minden hangra talpra ugrott. Minden pillanatban
arra számított, hogy mancsok és állkapcsok ragadják meg a
sötétben. Képzelete elszabadult. Otthoni kényelmes ágyára
gondolt, és a biztonságra, amit mindig adottnak vett. Éberen
aludt, álmában oroszlánok és elefántok jöttek, és hatalmas
szakállas emberek próbálták elszedni a gyémántját.
Hajnalban, mire Jamie felébredt, a teve kimúlt.
 2.

Nem hitt a szemének. Sebet keresett az állaton, azt hitte, éjjel

tán vadak támadtak rá, de semmit nem talált. Az állat
álmában múlt ki. Mr. Van der Merwe engem hibáztat majd
érte, gondolta Jamie, de ha sok gyémántot viszek, talán nem
fog számítani.
Nem volt visszaút. Teve nélkül indult tovább Magerdamba.
Hangot hallott fentről - felnézett. Hatalmas, fekete
dögkeselyűk köröztek odafönt. Jamie megborzongott. Gyorsan
újrarendezte felszerelését, eldöntötte, mit hagy ott, a többit
begyömöszölte egy hátizsákba és elindult. Amikor öt perc
múlva visszanézett, a hatalmas dögkeselyűk már beborították
az állattetemet. Mindössze egy hosszú fül látszott ki. Jamie
megszaporázta lépteit.
December volt, nyár Dél-Afrikában: a pusztai vándorlás az
óriási, narancsszínű napkorong alatt maga volt a
lidércnyomás. Ruganyos léptekkel és könnyű szívvel hagyta el
Jamie
Klipdriftet, de ahogy a percek órákba, az órák napokba
fordultak, léptei lassultak, szíve elnehezedett. Amíg a szem
ellátott, az egyhangú sivatag szikrázott tompán és
könyörtelenül, és végeérhetetlennek látszott a szürke, köves,
kihalt táj.
Jamie megpihent, ahányszor vízhez ért, és a vadállatok
hátborzongató éji hangjával aludt el. A hangok már nem is
izgatták. Az élet jelei voltak ebben a szörnyű pokolban, és ettől
kevésbé érezte egyedül magát. Egyik hajnalban Jamie közelről
láthatta, miben áll az oroszlánok büszkesége. Egy nőstény
közeledett a párjához és a kölykéhez, szájában kis impalával.
Az impalát a hím elé dobta, és hátrahúzódott, amaz meg enni
kezdett. A csintalan kölyök előrekúszott, és fogát az impalába
mélyesztette. A hím egyetlen mozdulattal odasózott a
mancsával, halálra sújtotta a kölykét, majd folytatta a
falatozást. Amikor végzett, a nőstény is odafért a maradékhoz.
Jamie lassan hátrált a jelenettől, és ment tovább.
Majdnem két hétbe telt, mire átkelt a Karroón. Többször is
szinte föladta már. Nem volt biztos benne, hogy meg tudja
tenni az utat. Bolond vagyok. Vissza kellett volna fordulnom,
és. kérni egy másik tevét Mr. Van der Merwétől. De mi van, ha
fölmondta volna az alkut? Nem, mégiscsak jól tettem így.
Jamie ment, egyre ment. Egy napon négy alakot látott
közeledni. Képzelődöm, gondolta. De az alakok közeledtek,
Jamie szíve pedig hevesen kalimpált. Férfiak! Itt emberi élet
van! Tűnődött, vajon tud-e még beszélni. Kipróbálta a hangját
a délutáni levegőben; úgy hangzott, mintha egy halott szólalna
meg. A négy férfi közben odaért. Visszafelé tartottak
Klipdriftbe, fáradtan, csalódottan.
- Helló - mondta Jamie.
Bólintottak. Majd egyikük megszólalt: - Semmi nincs arra,
fiú! Megnéztük. Csak az idődet pazarlod. Fordulj vissza!
És elmentek.

Jamie semmire sem figyelt, csak a kihalt pusztát látta maga

előtt. A nap égetett, a fekete legyek elviselhetetlenek voltak,
nem volt hová bújni előlük. A nap elvakította, barna bőre
vörösre égett, és állandóan szédült. Valahányszor levegőt vett,
úgy érezte, szétrobban a tüdeje. Már nem is ment, csak
vánszorgott, tette egyik lábát a másik elé, tompán, bódultan.
Egy délután a heves napsütéstől elcsigázva lecsúsztatta
hátizsákját és összerogyott, egyetlen lépést sem bírt tenni.
Behunyta szemét és azt álmodta, hogy óriási
olvasztótégelyben van, a nap hatalmas gyémánt, és éppen
rásüt, mindjárt elolvasztja. Az éjszaka közepén ébredt föl,
didergett a hidegtől. Kényszerítette magát, hogy egyen
néhány falatot, és igyon a poshadt vízből. Tudta, hogy fel kell
kelnie, tovább kell mennie, mielőtt a nap felkel, amíg hűvös a
föld, és a levegő. Megpróbált felállni nem sikerült. Olyan
könnyűnek tűnt ott maradni örökké, és nem tenni egyetlen
lépést sem. Csak alszom még egy kicsit, gondolta Jamie. De
egy hang belülről azt súgta, sosem ébred fel többé. És ott
találják majd az ő holttestét is, mint oly sok emberét. Nem, az
enyémet nem. Lassan, nagy szenvedéssel lábra állt. A
hátizsákja olyan nehéz volt, hogy nem tudta felemelni. De
elindult, és vonszolta a zsákot. Nem tudta, hányszor rogyott
össze, és állt újra lábra. Egyszer felüvöltött a hajnalodó égre:
„Jamie McGregor vagyok, és nekem sikerülni fog. Élni fogok.
Hallasz, Isten? Élni fogok..." Hangok visszhangoztak a fejében.
 Gyémánt után ácsingózol? Bolond vagy, fiam. Ez mese - az
ördög kísértése, hogy eltérítse az embert a becsületes
munkától.
Miért nem arról beszélsz, honnan szerzed a pénzt? Ez a
világ túlsó felén van. Neked nincs pénzed.
Mr. Van der Menve, én vagyok az, akit keres. Higgyen
nekem, uram, éjt nappá tévé dolgozom. Több gyémántot
hozok majd, mint amennyit meg tud számolni.
És máris vége, mielőtt elkezdte volna. Két lehetőség van,
gondolta Jamie. Mehetsz tovább, vagy itt maradsz, és ...
meghalsz ... meghalsz ... meghalsz...
A szavak egyre dübörögtek a fejében. Tehetsz még egy
lépést. Gyerünk, Jamie fiú? Még egy lépés. Még egy.
Két nappal később Jamie bevánszorgott Magerdam faluba.
Leégett testén a sebek elfertőződtek, folyt belőlük a váladék.
Mindkét szeme begyulladt. Összeesett az utca közepén, egy
halom ruha került alá. Amikor együtt érző sorstársai
megpróbálták levenni a hátizsákját, Jamie maradék erejével
küzdött, és kiabált velük.
- Nem! El a kezekkel a gyémántjaimtól!
Egy egyszerű kis szobában tért magához, három nap
múlva. Meztelen volt, testét kötések borították. Amikor
kinyitotta a szemét, pirospozsgás, középkorú asszonyt látott a
priccse mellett.
- Mmmi... - hangja recsegett. Nem jött ki szó a száján.
- Csak nyugodtan, kedves! Beteg voltál. - Gyengéden
fölemelte bepólyázott fejét, és egy bádogbögréből megitatta.
Jamie-nek sikerült az egyik könyökére támaszkodnia. -
Hol... ? - Nyelt egyet, és megpróbálta újra. - Hol vagyok?
- Magerdamban. A nevem Alice Jardine. Ez az én házam.
Nemsokára meggyógyulsz. Csak pihenned kell! Feküdj vissza!
Jamie-nek eszébe jutottak az idegenek, akik megpróbálták
elvenni a hátizsákját, és megrémült. - A dolgaim... Hol...
Megpróbált felállni a priccsről, de a nő gyengéd hangja
megállította.
- Minden megvan. Ne aggódj, fiam! - A hátizsákjára
mutatott a szoba sarkában.
Jamie visszadőlt a tiszta fehér lepedőre. Ideértem.
Megcsináltam. Mostantól minden rendben lesz.

Alice Jardine igazi áldás volt, nemcsak Jamie-nek, hanem fél

Magerdamnak. Ebben a bányavárosban, amely zsúfolásig telt
álmodozókkal, akik ugyanazt az ábrándot kergették, ő
mindenkit etetett, ápolt, bátorított. Angol asszony volt, annak
idején Dél-Afrikába jött a férjével, aki Leedsben egyszer csak
úgy döntött, hogy feladja tanári állását, és csatlakozik a
gyémántkutatókhoz. De három héttel azután, hogy
ideérkeztek, a férfi meghalt, és az asszony úgy határozott, itt
marad. A gyémántkutatók, a sok ábrándkergető lett a gyereke.
Még négy napig ágyban tartotta Jamie-t, etette, cserélte
rajta a kötést, segített, hogy a fiú visszanyerje az erejét. Az
ötödik napon Jamie fel tudott kelni.
- Szeretném, ha tudná, milyen hálás vagyok, Mrs.
Jardine! Nem tudok fizetni. Most nem. De egy napon kap majd
tőlem egy nagy gyémántot. És ezt Jamie McGregor ígéri önnek.
Az asszony mosolygott a fiatal fiú elszántságán. Nagyon
sovány volt, a szeme még mindig tükrözte a szenvedést, amin
keresztülment, de már volt benne erő, tiszteletre méltó
elszántság. Más, mint a többi, gondolta Mrs. Jardine.
Jamie tiszta ruhájában elindult, hogy fölfedezze a várost.
Olyan volt, mint Klipdrift, csak kisebb. Ugyanolyan sátrak,
szekerek, poros utcák, hevenyészve összetákolt üzletek,
kutatók tömege. Amint elhaladt egy bár mellett, üvöltést
hallott bentről, hát belépett. Zajos tömeg állt körül egy vörös
inges írt.
- Mi történik itt? - kérdezte Jamie.
- El fog áztatni minket.
- Mit fog csinálni?
- Nagy fogást csinált ma, ezért meghívja az egész bárt.
Mindenki annyit iszik, amennyit bír, és ő fizet.
Jamie odaült egy asztalhoz, és bekapcsolódott a morcos -
zsémbes kutatók beszélgetésébe.
- Hová való vagy, McGregor?
- Skóciába.
- Hát nem tudom, mi a franccal etettek meg Skóciában,
de ebben a rohadt országban annyi gyémánt sincs, hogy a
költségeinket fedezze.
A többi lelőhelyről beszéltek: Gong-Gongról, Forlorn Hope-
ról, Delportsról, Poormans Kopjéról, Sixpenny Rushról...
Ugyanazt mondták: hónapok megfeszítő, hátszaggató
munkájáról, szikladarabok görgetéséről. Ásták a kemény talajt,
guggoltak a folyóparton, szitálták a földet. Mindennap találtak
néhány gyémántot; keveset ahhoz, hogy meggazdagodjanak,
de eleget ahhoz, hogy megtartsák az álmot. A város
hangulatában furcsán elegyedett a pesszimizmus és az
optimizmus. Az optimisták jöttek, a pesszimisták mentek.
Jamie tudta, melyik oldalon áll.
Odament a vörösingeshez, annak már fátyolos volt a
tekintete az italtól, és megmutatta neki Van der Merwe
térképét.
A férfi rápillantott, és visszanyomta Jamie kezébe. - Nem ér
semmit. Az egész területet átnézték. A helyedben én Bad
Hope-ot próbálnám.
Jamie nem hitte el. Van der Merwe térképe hozta ide, ez
volt a szerencsecsillaga, ettől remélte a meggazdagodást.
Egy másik kutató szólt közbe. - Menj Colesbergbe! Ott van
gyémánt, haver!
- Gilfillans Kop - ott kell ásni!
- A Moonlight Rushhoz mész, ha rám hallgatsz.

Aznap este a vacsoránál Alice Jardine azt mondta: - Jamie,

egyik hely olyan, mint a másik. Válassz ki egyet, nyomd be az
ásód, és imádkozz! Ez a sok szakember mind ezt csinálja.
Egy ébren töltött, átmorfondírozott éjszaka után Jamie úgy
határozott, elfelejti Van der Merwe térképét. Mindenki tanácsa
ellenére keletnek indul, a Modder folyó mentén. Másnap reggel
elbúcsúzott Mrs. Jardine-től, és elindult.
Három napon és két éjszakán át vándorolt, majd amikor
egy megfelelőnek látszó helyre ért, sátrat vert. Hatalmas
szikladarabok hevertek a folyó mindkét partján, és Jamie,
kemény dorongokat használva emelőként, nagy nehezen
elmozdította mindet, hogy hozzáférjen alatta a talajhoz.
Ásott hajnaltól sötétedésig, kereste a sárga agyagot vagy a
kékes, csillogó sarat, ami arra utalt volna, hogy gyémánt van a
közelben. De a föld üres volt. Egy hétig ásott, és egyetlen
követ sem talált. A hét végén továbbállt.
Egyik nap, menetelés közben ezüstházikót pillantott meg,
ott szikrázott a napfényben. Biztosan megvakultam, gondolta
Jamie. Amint közelebb ért, látta, hogy egy egész falu az, és
mintha minden ház ezüstből lenne. Egy csapat rongyokba
öltözött indián férfi, asszony és gyerek hömpölygött az utcán.
Jamie megbabonázva bámulta. Az ezüstházak fém lekváros
dobozokból készültek, a dobozt kiegyengették,
összekapcsolták, és felszögezték a tetőre. Továbbment, és
amikor egy félóra múlva visszanézett, még mindig látta a
csillogó falut. Ezt a képet sosem felejtette el aztán.
 Ment tovább észak felé. Követte a folyópart vonalát, ahol a
gyémántot sejtette, ásott, amíg csak emelni tudta a karját,
aztán átszitálta a talajt. Amikor besötétedett, elaludt, mint akit
fejbe vágtak.
A második hét végén ismét felfelé indult, Paardspan falutól
északra. Megállt a folyó kanyarulatánál, nyílt tűzőn ételt
készített magának, forró teát, aztán elüldögélt a sátra előtt, és
nézte a csillagokat a végtelen égen. Egyetlen embert sem
látott már két hete, meglegyintette a magány. Mi a fenét
keresek én itt? Ülök az elhagyatott vadon kellős közepén, mint
a bolond, töröm a sziklát, ásom a sarat. Jobb volt a farmon. Ha
szombatig nem találok gyémántot, hazamegyek. Felnézett a
közönyös csillagokra, és felkiáltott. - Hallasz, ugye, hogy a
fene egyen meg? - Jézusom, gondolta, megőrültem.
Csak ült, és lustán szitálta a homokot az ujjai között. A
markába fogott egy nagy követ, megnézte, majd elhajította.
Már vagy ezer hasonlót látott az elmúlt hetekben. Hogy is
hívta ezeket Van der Merwe? Schlenter. És mégis, ebben a
legutolsóban volt valami, ami megragadta a figyelmét. Felállt,
odament és felvette. Sokkal nagyobb volt, mint a többi kő, és
furcsa alakú. Ledörzsölt róla némi földet, és alaposan
szemügyre vette. Úgy néz ki, mint a gyémánt. Csak a mérete
ejtette gondolkodóba. Akár a tyúktojás. Istenem... ha mégis
gyémánt... Hirtelen alig kapott levegőt. Megragadta a lámpát,
és elkezdte vizslatni a földet maga körül. Tizenöt perc alatt
még négyet talált. Egyik sem volt akkora, mint az első, de
ahhoz elég nagyok voltak, hogy Jamie-t óriási izgalom kerítse
hatalmába.
Fent volt már hajnal előtt, ásott, mint az őrült, és délre fél
tucat gyémántot talált. A következő hetet megfeszített ásással
töltötte. Éjszakára elrejtette a zsákmányt, nehogy valaki
megtalálja. Mindennap talált új gyémántokat, és amint nézte
gyarapodó vagyonát, kimondhatatlan öröm kerítette
hatalmába. A vagyonnak persze csak a fele az övé, de az is
gazdagabbá teszi majd, mint amit valaha elképzelt.
A hét végén Jamie vázlatos térképet készített,
körültekintően megjelölte a lelőhelyet. Kiásta elrejtett kincseit,
a hátizsák mélyére süllyesztette, és visszaindult Magerdamba.
A kis épületen tábla lógott: Gyémánt. Jamie bement az
irodába, egy kicsi, levegőtlen szobába, és hirtelen remegés
fogta el. Számtalan történetet hallott, amelyekben
gyémántnak hitt kövekről kiderült, hogy értéktelen vacakok.
Mi van, ha tévedtem? Mi van...
 A kővizsgáló egy rendetlen asztal mögött ült. - Miben
segíthetek?
Jamie mély levegőt vett. - Szeretném, ha felértékelné
ezeket itt.
És komótosan rakta a fürkésző szempár elé a köveket.
Amikor befejezte, huszonhét darab hevert az asztalon, és a
vizsgáló dermedten bámulta. - Hol... hol találta?
- Megmondom, ha előbb megmondja, gyémántok-e. A
vizsgáló fölemelte a legnagyobbat, és lupéval megnézte. -
Istenem! - sóhajtott. - Ez a legnagyobb gyémánt, amit valaha
láttam! - És Jamie rádöbbent, hogy mindeddig visszafojtotta a
lélegzetét. Most legszívesebben felkiáltott volna. - Hol... - fogta
könyörgőre a férfi -, hol találta?
- Találkozunk a kocsmában tizenöt perc múlva -
vigyorgott Jamie. - Ott megmondom.
Jamie összesöpörte a gyémántokat, zsebre vágta, és
kiment. Egy másik irodába ment, két ajtóval odébb.
- Területigényt akarok bejelenteni. Kutatásra. Salomon
van der Merwe és Jamie McGregor nevére.
Bement, mint csóró, és kijött, mint multimilliomos.
A vizsgáló a kocsmában volt, amikor Jamie McGregor
belépett. Jamie beléptekor hatalmas csend lett. Egyetlen ki
nem mondott kérdés ült a levegőben. Jamie a bárpulthoz
ment, és odaszólt a csaposnak: - Mindenki a vendégem - majd
megfordult, és csak ennyit mondott: - Paardspan.

Alice Jardine éppen teázott, amikor Jamie rányitott. A fiú láttán

az arca felderült. - Jamie! Istennek hála, hogy épségben
visszajöttél! Nem sikerült, igaz? Rá se ránts! Igyál velem egy
csésze teát, kedves, és mindjárt jobb kedved lesz!
Jamie szó nélkül a zsebébe nyúlt, kivett egy hatalmas
gyémántot. Mrs. Jardine kezébe tette.
- Megtartottam az ígéretemet - mondta.
Az asszony hosszú ideig nézte a követ, a tekintete fátyolos
lett. - Nem, Jamie, nem - halkan beszélt. - Nem akarom. Nem
látod, gyerek? Ez mindent elront...
Amikor Jamie McGregor visszatért Klipdriftbe, megadta az
érkezés módját. Eladott egy kisebb gyémántot, lovat vett és
kocsit, szépen leírta, mire mennyit költött, hogy be ne csapja a
partnerét. A visszaút könnyű volt és kényelmes, és amikor
Jamie az odautazás gyötrelmeire gondolt, rájött valamire. Ez a
különbség szegény és gazdag közt, gondolta. A szegény
gyalogol, a gazdag kocsin jár. Meglegyintette a lovat, és ment
tovább az alkonyuló nap alatt.
 3.
Klipdrift nem változott, de Jamie McGregor igen. Az emberek
megbámulták, amint végighajtott a városon, és megállt Van
der Merwe üzlete előtt. Nemcsak a drága ló és kocsi miatt- a
fényes jövő ígérete lengte körül a fiatalembert. Láttak már
ilyesmit máskor is, mással is, és ez mindig felszította bennük a
reményt. Hátraléptek, és nézték, amint Jamie leugrott a
kocsiról.
Ugyanaz a nagydarab fekete volt ott. Jamie rámosolygott. -
Helló! Visszajöttem.
Banda egy oszlophoz kötötte a kantárt, és szó nélkül
bement az üzletbe. Jamie követte.
Salomon van der Merwe egy vevővel tárgyalt éppen. A kis
holland felnézett és elmosolyodott, és Jamie tudta, hogy a jó
hír megelőzte. Rejtélyes módon a gyémánt híre a fény
sebességével terjedt szerte a kontinensen.
Amikor Van der Merwe befejezte dolgát a vevővel,
biccentett az üzlet hátsó traktusa felé. - Jöjjön, Mr. McGregor!
Jamie követte. Van der Merwe lánya a tűzhelynél állt,
ebédet készített. - Helló, Margaret!
A lány elpirult, és elfordult.
- Na! Hát hallom a jó hírt! - sugárzott Van der Merwe.
Leült az asztalhoz, és odébb tolta az edényt, hogy helyet
csináljon maga előtt.
- Bizony, uram! - Jamie büszkén elővett egy bőrtasakot a
kabátzsebéből, és az asztalra szórta a gyémántot. Van der
Merwe megbabonázva bámulta, majd egyet lassan felemelt,
aztán a másikat, aztán a harmadikat, utoljára hagyva a
legnagyobbat. Aztán összesöpörte az összeset, bele egy
zergebőr dobozba, és betette a széfbe, majd bezárta.
Mély elégedettség zengett a hangjából, amikor megszólalt.
- Nagyon jól csinálta, Mr. McGregor! Tényleg nagyon jól.
- Köszönöm, uram! Ez csak a kezdet. Több száz van ott
még. Nem is merek belegondolni, mennyit érhet.
- És bejelentette igényét a területre?
- Igen, uram - Jamie előhúzta a zsebéből a papírt. - A
kettőnk nevére.
 Van der Merwe tanulmányozta a papírt, aztán zsebre tette.
- Jutalmat érdemel. Várjon itt! - elindult az üzletbe vezető ajtó
felé. - Gyere, Margaret!
A lány alázatosan követte. Mint egy rémült kis állat,
gondolta Jamie.
Néhány perc múlva Van der Merwe egyedül tért vissza.
- Itt van - kinyitott egy tárcát, kiszámolt ötven fontot.
Jamie zavartan nézett rá. - Mi ez, uram?
- A tiéd, fiam. Mind.
- Nem... nem értem.
- Huszonnégy hétig voltál távol. Az negyvennyolc font.
És adok két font jutalmat.
Jamie felnevetett. - Nem kell a jutalom. Elég a részem a
gyémántból.
- A részed a gyémántból?
- Hát persze, uram! Az ötven százalék. Hiszen társak
vagyunk.
Van der Merwe rámeredt. - Társak? Honnan veszed ezt?
- Honnan veszem? - Jamie ingerülten nézett a hollandra.
- Szerződésünk van róla.
- Bizony. Olvastad?
- Hát nem, uram! Afrikaansul van, de ön azt mondta,
társak vagyunk, fele-fele alapon.
Az idős ember a fejét rázta. - Félreértett, Mr. McGregor!
Nekem nincs szükségem társra. Ön nekem dolgozott. Én
felszereltem önt, és elküldtem a gyémántokért.
Jamie érezte, hogy lassan felforr benne a méreg.
- Nem ön szerelt fel. Százhúsz fontot fizettem a
felszerelésért.
Az öregember vállat vont. - Nem fogom az értékes időmet
ilyen csűrés-csavarásra pazarolni. Megmondom, mit csinálok.
Adok még öt fontot, és kvittek vagyunk. Azt hiszem, ez elég
nagyvonalú.
Jamie kiborult. - És kvittek vagyunk! - Dühében visszajött
skót akcentusa. - Nekem jár a fele. És meg is szerzem. Kettőnk
nevére írattam a területet.
Van der Merwe elmosolyodott. - Akkor megpróbált
becsapni. Ezért börtönbe juttathatnám. - Jamie kezébe nyomta
a pénzt. - Fogja ezt, és menjen innen!
- Beperelem!
- Van pénze ügyvédre? Mert errefelé mind nekem
dolgozik.
 Ez nem is velem történik, gondolta Jamie. Lidércnyomás. A
gyötrelem, amit végigélt, az égető sivatagban eltöltött hetek,
hónapok, a pokoli fizikai munka hajnaltól napestig - most mind
feltolult benne. Majdnem belehalt, és most ez az ember el
akarja venni tőle, ami az övé.
Van der Merwe szemébe nézett. - Ezt nem viszi el szárazon!
Nem megyek el Klipdriftből. Mindenkinek elmondom, mit
művelt és visszaszerzem a részemet.
Van der Merwe lassan hátat fordított a dühöngő
tekintetnek. - Menjen orvoshoz, fiam! - mormogta. - A tűző nap
elvette az eszét.
A következő másodpercben Jamie ott tornyosult Van der
Merwe fölött. Fölemelte a cingár kis figurát, egészen
szemmagasságig- - Még megbánod, hogy valaha rám néztél. -
Ezzel elejtette Van der Merwét, az asztalra dobta a pénzt, és
kiviharzott.

Amikor Jamie McGregor belépett az Alkony bárba, az majdnem

teljesen üres volt, hiszen az összes ábrándkergető úton volt
Paardspan felé. Jamie-ben túlcsordult a düh és az elkeseredés.
Ez hihetetlen. Az egyik pillanatban gazdag vagyok, mint egy
krőzus, a másikban semmim nincs. Van der Merwe tolvaj, és
megtalálom a módját, hogy megbüntessem. De hogyan? Van
der Merwének igaza volt. Jamie-nek nem telt ügyvédre. Idegen
volt itt, Van der Merwe pedig a közösség megbecsült tagja.
Jamie-nek egyetlen fegyvere volt: az igazsága. Elmondja
mindenkinek Dél-Afrikában, hogy mit tett vele Van der Merwe.
Smit, a csapos köszöntötte. - Isten hozta vissza! Mindenünk
van, Mr. McGregor! Mit kér?
- Whiskyt.
Smit kiöntött egy duplát, és Jamie elé tolta. Jamie egy
hajtásra megitta. Nem szokott inni, a kemény ital égette a
torkát és a gyomrát.
- Még egyet!
- Máris. Mindig mondom, hogy a skótok bárkit az asztal
alá isznak.
A második már könnyebben ment. Jamie-nek eszébe jutott,
hogy a csapos tanácsolta az egyik kutatónak, hogy keresse
meg Van der Merwét. - Tudja, hogy az öreg Van der Merwe
tolvaj? El akarja csalni a részemet.
Smit együtt érző volt. - Micsoda? Ez rettenetes. Rémes.
 - De nem fog neki sikerülni. - Jamie hangja elcsuklott. - A
gyémántok fele az enyém. Ő meg tolvaj, és gondom lesz rá,
hogy mindenki megtudja.
- Óvatosan! Van der Merwe fontos ember itt -
figyelmeztette a csapos. - Ha ellene akar fordulni, segítségre
lesz szüksége. Ami azt illeti, véletlenül ismerem a megfelelő
személyt. Éppúgy gyűlöli Van der Merwét, mint maga. -
Körülnézett, nem hallja-e őket valaki. - Van egy régi istálló az
utca végén. Mindent megszervezek. Legyen ott este tízkor.
- Köszönöm - hálálkodott Jamie. - Nem felejtem el. -
Tízkor. A régi istállónál.

Az istálló hevenyészetten összetákolt rozsdás fémlapokból

készült, a város szélén állt, az út mellett. Jamie tízkor érkezett
oda. Sötét volt, igyekezett jól körülnézni. Senkit nem látott.
Belépett. - Helló...
Nem jött válasz. Jamie lassan előrement. Homályosan látta,
hogy lovak neszeznek-mozognak odabenn. Aztán hangot
hallott a háta mögött, megfordult, és abban a pillanatban
óriási vasrúd zuhant a vállára. A földre esett. Egy doronggal a
fejére sóztak, majd egy hatalmas kéz fölemelte, és tartotta a
levegőben, közben ütések és rúgások záporoztak rá. A verés
mintha örökké tartott volna. Amikor már nem bírta a
fájdalmat, és elvesztette az eszméletét, hideg vizet öntöttek
az arcába. Kinyitotta a szemét. Mintha Van der Merwe
szolgáját. Bandát látta volna egy pillanatra, és az ütlegelés
újrakezdődött. Jamie érezte, ahogy törik a csontja. Valami a
lábához csapódott, és ismét hallotta a csont recsegését.

Égett a teste. Valaki smirglivel dörzsölte az arcát, és hiába

emelte a kezét kegyelemért. Megpróbálta kinyitni a szemét,
de úgy bedagadt, hogy nem bírta. Ott feküdt, minden
sejtjében tombolt a fájdalom, közben megpróbálta felidézni,
hol is lehet. Megmozdult, a dörzsölés újrakezdődött.
Kinyújtotta a karját, homokot tapintott. Sebes arca forró
homokra borult. Lassan sikerült feltérdelnie, minden mozdulat
elviselhetetlen gyötrelem volt. Bedagadt szemével nézni
próbált, de csak homályos körvonalakat látott. Valahol a
kietlen Karroo-síkság közepén lehetett, meztelenül. Kora
hajnal volt, érezte, amint a kelő nap máris égeti sebes testét.
Körülnézett, egy falat ételt, egy korty vizet keresett. Semmi.
Ott hagyták meghalni. Salamon van der Merwe. És persze
Smit, a csapos. Jamie megfenyegette Van der Merwét, és Van
der Merwe megbüntette, akár egy kisgyereket. De rá fog jönni,
hogy nem vagyok gyerek Már nem. Bosszút állok. Meg fogok
fizetni! A gyűlölet adott neki erőt, hogy felüljön. Kín volt még
lélegeznie is. Hány bordája törhetett el? Vigyáznom kell, át ne
szúrja a tüdőmet. Jamie megpróbált felállni, de üvöltve
visszazuhant. Jobb lába eltörött, kifordulva feküdt a földön.
Nem tudott menni.
De tudott kúszni.

Jamie McGregornak fogalma sem volt arról, hol van. Kivitték

valahová, ahol senki nem bukkanhat rá, csak a dögevő állatok,
a hiénák meg a dögkeselyűk. A sivatag akár egy hatalmas
kripta. Emberi tetemek széttépett maradványait látta, a
csontokon egy gramm hús sem maradt. Miközben Jamie ezen
tűnődött, szárnysuhogást hallott a feje fölött - keselyűk.
Elfogta a pánik. Vak volt. Nem látta, de érezte őket.
Kúszni kezdett.
A fájdalomra koncentrált. Teste lángolt, minden mozdulatba
beleremegett. Ha bizonyos szögben kúszott, törött lábából
elviselhetetlen fájdalom sugárzott egész testébe. Ha
testhelyzetet váltott, a bordái nyilalltak a mellkasába. Nem
bírta a mozdulatlan fekvést; és nem bírta a mozgás agóniáját
sem.
Kúszott tovább.
Hallotta, amint a keselyük a feje fölött köröznek, várnak rá,
végtelen türelemmel. Fantáziája meglódult. Aberdeen hűvös
templomában volt, szépen felöltözve vasárnapi öltönyében, a
két bátyja között állt. Nővére, Mary és Annie Cord gyönyörei
nyári ruhát, viselt, Annie Cord ránézett és mosolygott. Jamie
felállt, és feléje indult, de bátyjai visszafogták, és
összecsipkedték. A csípések kibírhatatlan fájdalmat okoztak,
és ő kúszott tovább a sivatagban, pucéron, összevert testtel. A
keselyük vijjogása hangosabb lett, türelmetlenebb.
Megpróbálta kinyitni a szemét, hogy lássa, mennyire jönnek
közel. De csak halvány, mozgó foltokat látott, amelyeket
rémült képzelete azonnal hiénákká, sakálokká alakított. A szél
mintha már az ő forró leheletük lett volna.
Kúszott tovább, mert tudta, hogy amint megáll, rögtön
rávetik magukat. Égett a láztól és a fájdalomtól, maradék
bőrét lenyúzta a forró homok. És mégis, nem tudta feladni,
addig nem, amíg Van der Merwe meg nem kapja büntetését -
addig nem, amíg Van der Merwe él.
Minden időérzékét elveszítette. Azt hitte, már vagy egy
kilométert kúszott. A valóságban alig néhány métert haladt,
körbekúszva. Nem látta, honnan indult, merre tart. Egyetlen
dologra tudott koncentrálni: Salomon van der Merwére.
Ismét elájult, és elviselhetetlen fájdalomra ébredt. Valaki
rángatta a lábait, és némi időbe telt, amíg Jamie rájött, hol
van, és mi történik.. Kinyitotta egyik gyulladt szemét. Irdatlan,
fekete csuklyás keselyű támadta meg a lábát, vadul tépte a
húsát, éles csőrével élve enni kezdte. Jamie látta gombszerű
szemét, és a koszos nyaktollazatot. Érezte a testén ülő állat
bűzét. Üvölteni próbált, de nem jött ki hang a torkán.
Kétségbeesetten előrelökte magát, meleg vér folyt végig a
lábán. Látta a hatalmas madárárnyakat maga körül, vártak,
hogy lecsaphassanak. Tudta, ha még egyszer elájul, az lesz az
utolsó. Amint megáll, a vadállatok ismét a húsába vájnak.
Kúszott tovább. Már képzelődött. Hallotta a hatalmas
szárnycsapásokat, a madarak kört formáltak fölötte. Már
gyenge volt harcolni ellenük, ellenállni sem maradt ereje.
Abbahagyta a küzdelmet, és dermedten feküdt az égő
homokon.
Az óriás madarak lakomára készültek.

4.

Szombaton volt a piac Cape Townba, az utcán hömpölygött a

tömeg, az emberek alkudoztak, barátaikkal, szeretőikkel
találkoztak. Búrok és franciák, színes egyenruhás katonák,
fodros szoknyás és húzott blúzos angol hölgyek korzóztak a
város terein felállított pavilonok közt Braameonsteinben, Park
Townban és Burgersdorpban. Mindent árultak: bútort, lovat,
kocsit, friss gyümölcsöt. Lehetett venni ruhát és sakktáblát,
húst vagy könyvet egy tucat nyelven. Szombatonként egész
Cape Town zajos, zsúfolt vásár volt.
Banda lassan baktatott a tömegben, vigyázott, nehogy
rápillantson egy fehér emberre. Túl veszélyes lett volna. Az
utcák tele voltak feketékkel, indiánokkal és színesbőrűekkel,
de a hatalom a fehér kisebbségé volt. Banda gyűlölte őket. Ez
az ő országa volt, a fehérek csak bevándoroltak. Sok törzs élt
Dél - Afrikában: basutók, zuluk, becsuanák, matabelék - mind
bantuk. Maga a szó - bantu - az abantuból jött, és azt
jelentette- nép. De a barolong törzs - Banda törzse - volt az
arisztokrácia. Banda emlékezett nagyanyja meséire a valaha
volt nagy, fekete királyságról Dél-Afrikában. Az ő királyságuk
volt az, az ő országuk. És most leigázta őket egy maroknyi
fehér sakál. A fehérek egyre kisebb területre szorították vissza
őket, míg végül szabadságuk semmivé foszlott. Most csak úgy
tudtak létezni, ha színleg kiszolgálták a fehér hatalmat, és
gyengének mutatták magukat, de belül okosak és elszántak
voltak.
Banda nem tudta, hány éves, mert a bennszülötteknek nem
volt születési anyakönyvük. Korukat törzsi alapon számolták:
háborúk, csaták, a törzsfőnökök születése és halála, nagy
árvizek, földrengések, forradalmak. De az évek száma nem
számított. Banda tudta, hogy ő törzsfőnök fia, és hogy tennie
kell valamit a népéért. A bantuk fölkelnek majd, és ő
győzelemre vezeti őket. A küldetéstudattól egy pillanatra
kihúzta magát, majd egy fehér ember pillantását érezte
magán.
Banda kelet felé sietett, a város külterülete felé, a feketék
lakta környékre. A nagy házakat, vonzó üzleteket lassan
felváltották a bádogkunyhók és a sátrak. Földúton ment végig,
néha hátrafordult, nem követik-e. Egy fakalyibához ért, még
egyszer hátranézett, majd kettőt kopogott és belépett.
Bent vékony, fekete asszony ült a sarokban, és ruhát
varrogatott. Banda bólintott feléje, majd hátrament a
hálófülkébe. Lenézett a priccsen heverő alakra.

Hat héttel korábban Jamie McGregor magához tért, és egy

priccsen találta magát egy nagyon furcsa házban.
Megrohanták az emlékek. Ismét a Karroo-sivatagban volt,
törött testtel, gyámoltalanul. És a keselyük...
Aztán Banda lépett be a kis szobába, és Jamie azt gondolta,
hogy meg akarja ölni. Van der Merwe nyilván megtudta
valahogy, hogy Jamie él, és elküldte a szolgáját, hogy
végezzen vele.
- Miért nem a mester maga jött? - hörögte Jamie.
- Nincs mesterem.
- Van der Merwe. Nem ő küldött?
- Nem. Mindkettőnket megölne, ha megtudná.
 Nem fogta fel a szavak értelmét. - Hol vagyok? Tudni
akarom, hol vagyok.
- Cape Townban.
- Az lehetetlen. Hogy kerültem ide?
- Idehoztam.
Jamie hosszan nézett a fekete szempárba, mielőtt
megszólalt. - Miért?
- Mert szükségem van magára. Bosszút akarok állni.
- Mit tett...
Banda közelebb hajolt. - Nem velem. Én nem számítok. Van
der Merwe megerőszakolta a kishúgomat. Meghalt, amikor a
gyerekét szülte. Tizenegy éves volt.
Jamie elhűlten hanyatlott vissza. - Úristen!
- Amióta meghalt, egy fehér embert keresek, hogy
segítsen nekem. És megtaláltam abban az istállóban, ahol
segítettem agyonverni magát. Aztán kivittük a Karroo-
sivatagba, és megparancsolták, hogy öljem meg. Azt
mondtam, hogy már halott, és visszamentem magáért, amint
tudtam. Majdnem elkéstem.
Jamie képtelen volt elfojtani a borzongását. Ismét érezte,
amint a bűzös madarak belevájnak a húsába.
- A madarak már alaposan nekiláttak. A szekérhez
vittem, és elrejtettem a népemnél. Az egyik orvosunk kezelte
a sebeit, helyrerakta a törött lábát, bekötözte.
- És azután?
- Egy csomó rokonom elindult Cape Townba. Magunkkal
vittük. Többnyire eszméletlen volt. Ahányszor elaludt, attól
féltem, hogy nem ébred fel többé.
Jamie ismét a férfi szemébe nézett, aki majdnem megölte.
Gondolkodnia kellett. Nem bízott ebben a férfiban - de hát
megmentette az életét. Banda rajta keresztül akart bosszút
állni Van der Merwén. Ez mindkettőnknek hasznos lehet,
döntötte el Jamie. A világon mindennél jobban akarta, hogy
Van der Merwe megfizessen azért, amit tett vele.
- Rendben - mondta Jamie Bandának. - Megtalálom a
módját, hogy mindkettőnk nevében megfizessek Van der
Merwének.
Most első ízben halvány mosoly tűnt fel Banda arcán. - Meg
fog halni?
- Nem - felelte Jamie. - Élni fog.
Jamie aznap délután kelt fel először az ágyból, gyenge volt
és szédült. A lába még nem jött teljesen rendbe, kicsit
bicegett. Banda próbált segíteni.
 - Hagyd, hogy egyedül próbáljam! Menni fog.
Banda figyelte, amint Jamie óvatosan végigsántikál a
szobán.
- Szeretnék egy tükröt - mondta Jamie. Biztosan
rettenetesen nézek ki. Mióta nem borotválkoztam?
Banda kis kézitükörrel tért vissza, Jamie maga elé tartotta.
Idegen nézett vissza rá. Szinte teljesen megőszült. Hosszú,
rendetlen fehér szakálla volt. Orra eltört, és kissé el is ferdült.
Arca vagy húsz évet öregedett. Mély ráncok voltak rajta, az
állán pedig egy kékes vágás. De legtöbbet a szeme változott.
Olyan ember tekintete lett, aki túl sok kínt látott és érzett, túl
sok gyűlölet volt benne. Lassan leengedte a tükröt.
- Kimegyek sétálni - mondta.
- Sajnálom, Mr. McGregor! Lehetetlen.
- Miért?
- Mert a fehérek nem jönnek a városnak ebbe a részébe,
miként a feketék sem az övékbe. A szomszédaim nem tudják,
hogy itt van. Éjjel hoztuk ide.
- És hogy megyek el?
- Ma éjjel elviszem.
Most először döbbent rá Jamie, hogy Banda mennyit
kockáztatott érte. Zavartan így szólt: - Nincs pénzem. Munkára
van szükségem.
- Én a kikötőben vállaltam munkát. Ott mindig keresnek
embert. - Pénzt vett elő a zsebéből. - Tessék.
Jamie elvette. - Majd visszafizetem.
- A húgomért fog megfizetni - mondta Banda.
Éjfél volt, amikor Banda kiengedte Jamie-t a kunyhóból.
Jamie körülnézett. Egy nyomortelepen volt, rozsdás
bádogviskók erdejében. Az eső áztatta, sáros föld bűzt lehelt.
Jamie azon töprengett, hogy vajon olyan büszke emberek,
mint például Banda, hogyan tudnak ezen a helyen élni.
- Nincs itt...
- Ne beszéljen — suttogta Banda. — A szomszédaim
kíváncsiak. - Kivezette Jamie-t a telepről, és előremutatott. - A
városközpont arra van. Találkozunk a kikötőben.
Jamie ugyanoda ment, ahol akkor is megszállt, amikor
Angliából megérkezett. Mrs. Venster a pult mögött volt.
- Egy szobát szeretnék - mondta Jamie.
- Igenis, uram - mosolyodott el az asszony, kivillantva
aranyfogát. - A nevem Mrs. Venster
- Tudom.
 - És ugyan honnan tudja az úr? - incselkedett vele. -
Netán a barátai meséltek jó kis történeteket?
- Mrs. Venster, nem emlékszik rám? Tavaly itt laktam.
Az asszony alaposan szemügyre vette heges arcát, törött
orrát, fehér szakállát, és semmi jelét nem adta annak, hogy
felismerné. - Én egyetlen arcot sem felejtek el, drágám! Magát
pedig sosem láttam. De ez nem jelenti azt, hogy nem leszünk
nagyon jó barátok. A barátaimnak pedig Dee-Dee vagyok. És
magát hogy hívják, kedves?
És Jamie, maga is meglepődött rajta, ezt mondta: - Travis,
Ian Travis.
Másnap reggel kiment a kikötőbe.
Az elfoglalt munkavezető azt mondta: - Erős hátakra van
szükségünk. És maga kicsit öregnek látszik erre a munkára.
Csak tizenkilenc éves vagyok - akarta mondani Jamie, de
nem mondta. Eszébe jutott, mit látott a tükörben. - Próbáljon
ki - mondta végül.
Rakodómunkás lett, kilenc shillingért egy napra, ki és be
kellett rakodni a kikötőben veszteglő hajókra. Megtudta, hogy
Banda és a többi fekete rakodómunkás hat shillinget kap.
Az első adandó alkalommal Jamie félrehívta Bandát. -
Beszélnünk kell!
- Nem itt, Mr. McGregor! Van egy elhagyott raktár a
dokk végében. Ott találkozunk műszak után.
Banda már várta, amikor Jamie odaérkezett.
- Beszélj nekem Salomon van der Merwéről! - mondta
Jamie.
- Mit akar tudni?
- Mindent.
Banda kiköpött. - Hollandiából jött Dél-Afrikába. Úgy
hallottam, hogy a felesége ronda volt, de gazdag. Meghalt
valamilyen betegségben, és Van der Merwe fogta a pénzét,
felment Klipdriftbe, és megnyitotta a vegyesboltját. Abból
gazdagodott meg, hogy becsapta a gyémántosokat.
- Ahogy engem?
- Az csak az egyik mód. Van olyan is, hogy a
szerencsések, akik gyémántot találnak, elmennek hozzá, hogy
segítsen megfogalmazni és bejelenteni a területigényüket, és
mire észbe kapnak, már az ő nevén van minden.
- Senki nem próbált visszaütni?
- Hogyan tudnának? A városi hivatalnokokat lepénzelte.
És az a törvény, hogy ha negyvenöt napig nincs bejelentés, a
terület nyitottá válik. A hivatalnok súg Van der Merwének, és ő
lecsap rá. Van egy másik trükkje is. Az igényt ki kell tűzni a
terület határára, karóval, amely pontosan az ég felé mutat. Ha
a karó eldől, a terület szabad. Ha Van der Merwe kedvére való
területről tud, éjjel odaküld valakit, és reggelre a karó a földön
hever.
- Istenem!
- Megalkudott a csapossal, Smittel. Smit alkalmas
alanyokat küld Van der Merwéhez, azok aláírják a szerződést,
és ha találnak gyémántot, Van der Merwe elszedi tőlük. Ha
lázadoznak, hát sok embere van, akik a parancsára várnak.
- Ezt ismerem - mondta keserűen Jamie. - Mi van még?
- Vallási fanatizmus. Mindig imádkozik a bűnösök
lelkéért.
- És a lánya? Annak is benne kell lennie.
- Miss Margaret? Retteg az apjától. Ha csak ránézne egy
férfira, Van der Merwe mindkettőjüket megölné.
Jamie megfordult, az ajtóhoz sétált. Nézte a kikötőt. Volt
min gondolkodnia. - Holnap megint beszélünk.

Jamie Cape Townban döbbent rá a feketék és fehérek közötti

rettenetes szakadékra. A feketéknek semmi joguk nem volt,
néhány kivételezettet leszámítva. Összezárva, gettóban éltek,
csak azért jöhettek ki, hogy a fehéreknek dolgozzanak.
- Hogy bírod ezt? - kérdezte Jamie egy napon Bandától.
- Az éhes oroszlán elrejti karmait. Egy napon majd
megváltoztatjuk ezt az egészet. A fehér a feketétől csak az
izmait fogadja el, de meg fogja tanulni, hogy annak esze is
van. Minél inkább sarokba szorít bennünket, annál jobban fél,
mert tudja, hogy egy napon a megaláztatás és
megkülönböztetés ellene fordulhat. Ennek a gondolatát sem
tudja elviselni. De mi meg fogjuk ezt érni, az isiko miatt.
- Ki az az isiko?
Banda a fejét rázta. - Nem ki. Mi. Nehéz ezt elmagyarázni.
Isiko - a gyökereink. Ahhoz a néphez való tartozásnak az
érzése, amelyik a nevét adta a nagy Zambezi folyónak. Sok
nemzedékkel ezelőtt az őseink meztelenül léptek a Zambezi-
be, maguk előtt terelve a nyájat. A gyengék odavesztek,
krokodilok martalékai lettek, de akik kijöttek, azok erősebbek,
életképesebbek, mint valaha. Ha egy bantu meghal, az isiko
azt követeli, a családja vonuljon vissza az erdőbe, hogy a
többiek ne lássák az elkeseredésüket. Az isiko tartja a
rabszolgában a lelket, mert tőle tudjuk, egyik ember nem több
és nem kevesebb, mint a másik, nyugodtan nézhetünk bárki
szemébe. Hallott John Tengo Jabavuról? - tisztelettel ejtette ki
a nevet.
- Nem.
- Majd fog, Mr. McGregor! - ígérte Banda.

Jamie egyre jobban csodálta Bandát. Eleinte némi zavar volt a

két férfi között. Jamie-nek meg kellett bíznia abban az
emberben, aki majdnem megölte. És Bandának meg kellett
tanulnia tisztelni az ősellenségét - egy fehért. Banda, a többi
feketétől eltérően, tanult ember volt.
- Hol jártál iskolába?
- Sehol. Dolgozom kisfiú korom óta. A nagyanyám
tanított. Egy búr tanítónőnek dolgozott. Megtanult írni, olvasni,
és engem is megtanított. Mindent neki köszönhetek.
Egy szombat délután, munka után hallott először Jamie a
Namib-sivatagról. Ő és Banda éppen az elhagyott raktárban
voltak, sült húst ettek, amit Banda anyja készített. Impala volt,
ízlett is Jamie-nek, bár túlságosan érezte a vad ízét rajta.
Gyorsan üres lett a tányérja, hátradőlt, és úgy kérdezgette
Bandát.
- Mikor találkoztál először Van der Merwével?
- Amikor a gyémántparton dolgoztam, kint a Namib-
sivatagban. Övé a part, van két társa is. Éppen ellopta néhány
kutató vagyonát, és lelátogatott oda.
- Ha Van der Merwe olyan gazdag, miért dolgozik mégis
az üzletben?
- Az üzlet a csali. Így szerzi az új áldozatokat. Így lesz
még gazdagabb.
Jamie arra gondolt, őt is milyen könnyen becsapta. Milyen
naiv volt az a fiatal fiú! Látta maga előtt Margaret ovális arcát
amint azt mondja, apám talán tud segíteni. Azt gondolta akkor
gyerek még a lány, amíg meg nem látta a mellét, és - Jamie
hirtelen felugrott, mosolygott, szinte világított a forradás az
állán. - Meséld el, hogy álltál be hozzá!
- Azon a napon, amikor lejött a partra a lányával - ő
vagy tizenegy éves lehetett -, a gyerek talán unatkozott,
bement a vízbe egyedül, és elkapta az ár. Beugrottam,
kihúztam. Fiatal fiú voltam, de azt hittem, Van der Merwe
megöl. Jamie rámeredt, - Miért?
- Mert átkaroltam a lányát. Nem azért, mert fekete
voltam, hanem mert férfi. A gondolatát sem viseli el annak,
hogy egy férfi a lányához nyúljon. Valaki végül megnyugtatta,
és elmagyarázta, hogy megmentettem a lánya életét. És
visszahozott Klipdriftbe rabszolgának. - Banda hallgatott egy
ideig, majd folytatta. - Két hónap múlva meglátogatott a
húgom. - Nagyon nyugodtan beszélt. - Ugyanannyi idős volt,
mint Van der Merwe lánya. Jamie semmit nem tudott mondani.
Végül Banda törte meg a csendet. - A Namib-sivatagban kellett
volna maradnom. Könnyű munka volt. Kúsztunk a parton,
felszedtük a gyémántot, és beleraktuk egy fémdobozba.
- Várj csak! Azt mondod, csak úgy hevert ott a gyémánt
a homokban?
- Pontosan ezt mondom, Mr. McGregor! De felejtse el,
amire most gondol! Senki nem juthat a közelébe. Az óceán
partján van, a hullámok tízméteresek. Nem is őrzik a víz felől,
fölösleges. Rengeteg ember halt már meg, aki onnan próbált
becsúszni. Vagy a hullám öli meg őket, vagy a zátony.
- Akkor kell lennie más útnak.
- Nincs. A Namib-sivatag az óceán partján van.
- És a gyémántföld bejárata?
- Őrtorony van, elektromos kerítéssel. A kerítésen belül
őrök, fegyverrel, kutyával. És aknák vannak telepítve az egész
területre. Ha nincs róluk térképe, felrobban.
- Mekkora a gyémántpart?
- Vagy ötven kilométer.
Ötven kilométer gyémánt a homokban... - Istenem!
- Nem maga az első, akit izgalomba hoz a namibi
gyémántmező, és nem is maga az utolsó. Én szedtem össze,
ami az emberekből maradt, akik csónakon próbáltak bejutni,
és halálra zúzták magukat a zátonyokon. Láttam, mit
művelnek velük az aknák, és láttam, hogyan harapják át a
kutyák a torkukat. Felejtse el, Mr. McGregor! Én ott voltam.
Tudom, hogy nem lehet bejutni, aztán nem lehet kijutni -
legalábbis élve nem.
Jamie nem tudott aludni aznap éjjel. Az ötven kilométernyi
szikrázó gyémántra gondolt, ami mind Van der Merwéé. Aztán
a tengerre és a zátonyokra, a vérebekre, az őrökre, az
aknákra. Nem félt a veszélytől; nem félt a haláltól. Csak attól
félt, hogy előbb hal meg, mintsem megfizetne Van der
Merwének.
A következő hétfőn Jamie vett egy térképet. Megtalálta a
gyémántmezőt az Atlanti-óceán partján, Lüderitztől északra,
az Orange River Estuarytól délre. A területet pirossal jelölték:
SPERRGEBIET - TILOS.
Jamie alaposan áttanulmányozta a térképet, újra és újra.
Ötezer kilométer széles tenger hullámzott Dél-Amerika és Dél-
Afrika között, benne semmi, ami megfékezné a hatalmas
hullámokat, amelyek mind a dél-afrikai part zátonyain
csapódtak le. Hatvan kilométernyire délre volt egy nyitott
tengerpart. A szerencsétlen flótások nyilván itt próbálták vízre
bocsátani hajóikat, hogy bejussanak a tilos területre, gondolta
Jamie. A térképet nézve megértette, miért nincsenek őrök a
víz felől. A zátonyok lehetetlenné teszik a behatolást.
Jamie a szárazföldi bejutásra fordította a figyelmét. Banda
szerint elektromos kerítés van és fegyveres örök, huszonnégy
órán át. A bejáratnál őrtorony. És ha valakinek mégis sikerülne
becsúsznia a területre, hát ott vannak az aknák és a vérebek.
Másnap, amikor Bandával találkozott, Jamie megkérdezte: -
Azt mondtad, hogy az aknákról térkép van?
- A Namib-sivatagban? A felügyelőknél van a térkép, ők
irányítják a munkásokat. Egyesével mennek, így senki sem
robban fel - tekintete elfelhősödött. - Egy napon a nagybátyám
ment előttem, megbotlott egy kőben, és ráesett egy aknára.
Annyi sem maradt belőle, amennyit a családjának haza
lehetett volna vinni, hogy eltemesse.
Jamie megborzongott.
- Aztán ott van a mis, Mr. McGregor! A namibi mis. Az
óceán felől érkezik, végigsöpör a sivatagon egészen a
hegyekig, és mindent elsodor. Ha elkap valakit, meg sem mer
mozdulni. Akkor az aknatérkép sem ér semmit, mert nem látni,
hol jár. Mindenki ül mozdulatlanul, amíg a mis elmegy.
- Meddig tart egy ilyen?
Banda vállat vont. - Néha néhány óra, máskor néhány nap.
- Banda, láttál te valaha ilyen aknatérképet?
- Nagyon vigyáznak rá - gondterhelten nézett Jamie-re. -
Újra mondom, senkinek nem sikerülhet, amire gondol. Néha
a munkások megpróbálnak kicsempészni egy-egy gyémántot.
Külön fájuk van, azon lógnak. Hogy mindenki lássa: nem
szabad lopni a cégtől.
Az egész lehetetlennek látszott. Még ha bejut is Van der
Merwe gyémántmezejére, nem jut ki. Bandának igaza volt. El
kell felejteni.
 Másnap azt kérdezte Bandától. - Hogy ellenőrzi Van der
Merwe, hogy nem lopnak a munkások?
- Átkutatják őket. Levetkőznek anyaszült meztelenre, és
átnézik őket, minden lyukat, mindent. Volt olyan, hogy egy
munkás sebet vágott a lábába, és abban próbálta kivinni a
gyémántot. Volt, aki kihúzatta a hátsó fogát, és oda dugta.
Minden trükköt kipróbáltak már - sikertelenül - Jamie-re nézett,
és folytatta: - Ha élni akar, el kell felejtenie azt a
gyémántmezőt!
Jamie megpróbálta. De a gondolat nem hagyta nyugodni.
Van der Merwe gyémántjai ott hevernek a homokban, és őt
várják. Öt várják.

Aznap éjjel eszébe jutott a megoldás. Alig bírta kivárni, amíg

ismét találkozott Bandával. Azonnal belevágott.
- Beszélj a hajókról, amik megpróbáltak kikötni.
- Mit mondjak róluk?
- Miféle hajók voltak?
- Mindenféle, amit el tud képzelni. Szkúner. Vontatóhajó.
Motorcsónak. Vitorlás. Négy férfi még evezőscsónakkal is
próbálkozott. Amíg ott dolgoztam, vagy fél tucat kísérlet volt.
A zátonyokon minden hajó darabokra tört. Mindenki meghalt.
Jamie nagyot sóhajtott. - Próbálkozott valaki tutajjal?
- Tutajjal? - meredt rá Banda.
- Igen - Jamie-t egészen elragadta az izgalom. - Gondolj
csak bele! Senki nem jutott ki a partra, mert a hajójuk alját
összetörték a zátonyok. De a tutaj a hullámok tetején átsiklik a
zátonyok felett, ki a partra. És visszafelé ugyanúgy!
Banda sokáig nézett maga elé. Amikor megszólalt, mintha
megváltozott volna a hangja. - Tudja, Mr. McGregor, lehet,
hogy támadt egy jó ötlete...

Játéknak indult, megoldást találni egy megoldhatatlan

rejtvényre. De minél többet beszélt róla Jamie és Banda, annál
izgatottabbak lettek. Ami felelőtlen fecsegésnek indult, egyre
inkább konkrét terv formáját öltötte. Mivel a gyémántok a
homokban hevernek, felszerelésre nincs szükség. A tiltott
területtől hatvan kilométernyire a nyitott parton megépítik a
tulajt, és éjjel észrevétlenül behajóznak rajta. Az őrizetlen
parton nincsenek aknák, az örök csak a belső területet figyelik.
A két férfi közvetlenül a parton zavartalanul összegyűjt annyi
gyémántot, amennyit bír.
- És hajnal előtt már úton lehetünk visszafelé - mondta
Jamie. - A zsebünk teli lesz Van der Merwe gyémántjaival.
- Hogyan jutunk ki?
- Ahogyan be. Kivezetjük a tutajt a nyílt tengerre,
felhúzzuk a vitorlát, és kész.

Jamie meggyőző érveinek hatására Banda kételyei egyre

gyöngültek. Minduntalan újabb és újabb kifogásokkal
hozakodott elő, de Jamie mindenre megfelelt. A terv
sikerülhet. Legcsodálatosabb az egyszerűsége volt, és az,
hogy nem kell hozzá pénz. Csak nagyon jó idegek. - Mindössze
egy jó nagy zsákra van szükségünk, amibe a gyémántot
tesszük - mondta Jamie. Lelkesedése ragadósnak bizonyult.
Banda elvigyorodott. - Legyen két nagy zsák.

A következő héten ott hagyták a munkát, és szekérrel Port

Nollochba utaztak, a tiltott területtől hatvan kilométernyire
fekvő nyitott partszakaszra. Port Nollochban kiszálltak és
körülnéztek. A falu kicsi volt és igen primitív, viskók, sátrak,
néhány üzlet, és egy hófehér partszakasz, mely mintha örök
időktől fogva ott nyújtózott volna a tenger mellett. Ott nem
voltak zátonyok, a hullámok lágyan verődtek a partra.
Tökéletes hely ahhoz, hogy vízre bocsássák a tutajt.
Hotel nem volt, de Jamie talált egy kiadó szobát. Banda
ágyat bérelt a feketenegyedben.
- Találnunk kell egy helyet, ahol titokban megépíthetjük
a tutajt - mondta Jamie Bandának. - Nem lenne jó, ha valaki
jelentené a hatóságoknak.
Aznap délután találtak egy üres raktárat.
- Ez tökéletes - határozott Jamie. - Elkezdhetjük a
munkát.
- Még nem - mondta Banda. - Várunk. Vegyen egy üveg
whiskyt!
- Minek?
- Majd meglátja.

Másnap reggel Jamie-t meglátogatta a körzeti rendőr, egy

nagydarab ember, orrán a megpattant erek árulkodó jeleivel.
 - Jó reggelt! - üdvözölte Jamie-t. - Hallottam, hogy
látogatónk van. Gondoltam, benézek, köszöntöm. Mundy
rendőr vagyok.
- Ian Travis - felelte Jamie.
- Északra tart, Mr. Travis?
- Délre. A szolgámmal Cape Townba megyünk.
- Vagy úgy. Voltam egyszer Cape Townban. Túl nagy, túl
zajos.
- Egyetértek. Megkínálhatom egy itallal, biztos úr?
- Szolgálatban sosem iszom. - Mundy rendőr hallgatott
egy darabig, majd döntött. - Bár most az egyszer kivételt
tehetnék.
- Hát persze. - Jamie hozta az üveg whiskyt, és azon
tűnődött, vajon Banda honnan tudta. Töltött vagy kétujjnyit
egy koszos fogmosópohárba, és átnyújtotta a rendőrnek.
- Köszönöm, Mr. Travis. És az öné?
- Nem ihatom - mondta sajnálkozva Jamie. - Malária.
Ezért megyek Cape Townba. Kezelésre. Csak megálltam itt
néhány napra pihenni. Fáraszt az utazás.
Mundy rendőr alaposan megbámulta. - Egészségesnek
látszik.
- Ha akkor látna, amikor elővesz a roham.
A rendőr pohara üres volt. Jamie újratöltette.
- Köszönöm. Nem bánom. - Egyetlen nyelésre kiitta a
második poharat, és felállt. - Mennem kell. Azt mondja, egy-két
napon belül elmennek?
- Amint megerősödöm kissé.
- Majd visszajövök, meglátogatom péntek körül -
mondta Mundy.
Azon az éjszakán Jamie és Banda kimentek a raktárba,
hogy megépítsék a tutajt.
- Banda, építettél már tutajt?
- Az igazat megvallva, Mr. McGregor, nem.
- Én sem. - A két férfi egymásra nézett. - Nehéz lehet?

Elloptak négy üres, kétszáz literes fa olajoshordót a piac

mögül, és a raktárba vitték. Amikor odaértek, lerakták négy
sarokba. Aztán hoztak négy ládát, és mindegyik olajoshordó
tetejébe raktak egyet.
Banda kétkedőnek tűnt. - Ez nem olyan, mint egy tutaj.
- Még nincs készen - nyugtatta Jamie.
 Deszka nem volt, így aztán azzal fedték le, amit találtak,
ágakkal, gyökerekkel, nagy levelekkel. Jó szorosra nyomták,
majd lekötözték erős kenderkötéllel.
Amikor befejezték, Banda szemügyre vette. - Még mindig
nem úgy néz ki, mint egy tutaj.
Árbocot csináltak egy vastag ágból, és kerestek két lapos
fát evezőnek.
- Most már csak vitorla kell. De gyorsan. Ma éjjel el
akarok menni. Mundy holnap újra jön.
Banda találta meg a vitorlát. Késő este érkezett vissza egy
hatalmas darab, kék vászonnal. - Ez jó lesz, Mr. McGregor?
- Tökéletes. Honnan szerezted?
Banda vigyorgott. - Ne kérdezze! Elég bajunk van már.
Kifeszítettek egy négyzet alakú vitorlát, alul egy
vitorlafával, egy kicsit legfelülre, és készen volt.
- Hajnali kettőkor indulunk, amikor a falu alszik - mondta
Bandának Jamie. - Legjobb, ha addig pihensz egy kicsit.
De egyikük sem tudott aludni. Nem hagyta őket az előttük
álló kaland képzete.

Hajnali kettőkor találkoztak a raktárnál. Feszültek voltak,

kimondatlan félelem volt bennük. Olyan útra indultak, amely
gazdaggá teszi őket, vagy meghalnak. Más lehetőség nincs.
- Ideje indulni - mondta Banda.
Kiléptek. Nyugalom volt. Az éjszaka békés volt és csendes,
hatalmas, mély kékség feszült felettük. Vékonyka hold
világított Jó gondolta Jamie. Nem fognak észrevenni.
Útitervüket bonyolította, hogy éjjel kellett indulniuk, amikor
senki nem veszi észre őket, és következő éjjelre kellett a tiltott
területhez érniük, úgyhogy biztonságban a tengeren legyenek
még hajnal előtt, a sikeres manőver után.
- A Benguela-áramlat valamikor késő délutánra sodor
oda minket - mondta Jamie. - De világosban nem mehetünk
be. Látótávolon kívül kell maradnunk, amíg besötétedik.
Banda bólintott. - Elrejtőzhetünk valamelyik kis szigeten,
kint a tengeren.
- Milyen szigeten?
- Vagy egy tucat is van ott belőlük; Mercury, Ichabod,
Szilvapuding...
- Szilvapuding?
- Még Marhasült is.
Jamie elővette gyűrött térképét. - Ez nem jelzi egyiket sem.
 - Guanószigetek. A britek gyűjtik a madártrágyát.
- Él ott valaki?
- Nem tud. Pokoli büdös. Bizonyos helyeken a guanó
harminc méter vastag. A kormány rabokat alkalmaz a
feltakarításukra. Van, aki ott hal meg, a holttesteket is ott
hagyják.
- Ott fogunk elrejtőzni - döntötte el Jamie.
A két férfi csendben kinyitotta a raktárajtót, és kezdte
felemelni a tutajt. Túl nehéz volt, meg sem bírták mozdítani.
Húzták, rángatták - hiába.
- Várjon itt - mondta Banda.
Kisietett. Félóra múlva hatalmas fahasábbal tért vissza. -
Ezzel próbáljuk. Én megemelem az egyik oldalt, maga meg
alácsúsztatja a rönköt.
Jamie elámult, milyen erővel emelte fel Banda a tutaj egyik
oldalát. Jamie alátolta a farönköt. Aztán ketten megemelték a
másik oldalát, és a tutaj könnyedén csusszant a fán. Amikor a
fa kigurult a tutaj alól, megismételték az egészet. Idegfeszítő
munka volt, mire a tutajt a partra vonszolták, szakadt róluk a
víz. A művelet sokkal tovább tartott, mint Jamie számította.
Majdnem hajnalodott. Sietniük kellett, mielőtt a falubeliek
felfedezik őket, és jelentik, mit láttak. Jamie gyorsan
fölerősítette a vitorlát, és ellenőrizte, minden működik-e. Az a
gyötrő érzése támadt, hogy valamit elfelejtett. Aztán hirtelen
eszébe jutott, és fölnevetett.
Banda zavartan nézte. - Mi olyan vicces?
- Amikor először mentem gyémántot keresni, rengeteg
felszerelést vittem magammal. Most csak egy távcső és egy
iránytű van nálam. Túl könnyűnek látszik.
Banda halkan, komolyan mondta. - Nem hiszem, hogy ez
lesz a problémánk, Mr. McGregor!
- Ideje, hogy Jamie-nek szólíts, és visszategezz!
Banda eltökélten rázta a fejét. - Maga tényleg nagyon
messziről jött. - Elmosolyodott, kivillantak fehér fogai. - A
fenébe is, úgyis csak egyszer köthetnek föl. - Forgatta a száján
a nevet, majd kimondta hangosan: - Jamie.
- Gyerünk azokért a gyémántokért!
Betolták a tutajt a sekély vízbe, felugrottak rá, és evezni
kezdtek. Néhány percbe telt, amíg megszokták a furcsa tutaj
mozgását, billegését. Mintha egy billegő dugón lovagoltak
volna, de azért ment a szerkezet. A kellő irányban méghozzá,
a gyors áramlattal észak felé. Jamie felvonta a vitorlát, és a
nyílt tenger felé fordult. Mire a falubeliek felébrednek, a tutaj
jóval túl lesz a horizonton.
- Sikerült! - mondta Jamie.
Banda a fejét ingatta. - Még nincs vége. - Belelógatta kezét
a hideg Benguela-áramlatba. - Csak most kezdődik.
Siklottak tovább, el az Alexander-öböl mellett, majd túl az
Orange folyó torkolatán; életnek nyomát sem látták a hazafelé
tartó sarki kormoránok pihéin, meg egy csapat színes
flamingón kívül. Noha volt náluk marhahúskonzerv rizzsel,
gyümölcs, és még ivóvíz is, túl idegesek voltak, semhogy enni
tudtak volna. Jamie nem akart az előttük álló veszélyre
gondolni, Banda viszont gondolni sem tudott másra. Ő már járt
ott. Emlékezett a durva, fegyveres, kutyás őrökre, a hústépő
aknákra, és azon töprengett, hogyan hagyhatta belerángatni
magát ebbe az esztelen kalandba. Végigmérte a skótot, és azt
gondolta: „Ő a nagyobb bolond. Ha én meghalok, a
kishúgomért halok meg. De ő miért?”
Délben jöttek a cápák. Vagy fél tucat keringett körülöttük.
- Emberevők - jelentette ki Banda.
Jamie figyelte, amint közelednek. - Mit tegyünk?
Banda idegesen nagyot nyelt. - Őszintén szólva, Jamie, ez
az első ilyen természetű kalandom.
Az egyik cápa farka megbillentette a tutajt, majdnem
felborultak. A két férfi megragadta az árbocot. Jamie felkapott
egy evezőt, és az egyik cápa felé lökte; egy másodperc múlva
két darab fa repült kétfelé. A cápák ekkor körülvették a tutajt,
laza körökben úsztak körülötte, egyre közeledtek óriási
testükkel. Minden egyes lökés másfelé billentette a tutajt.
Bármelyik pillanatban felborulhatott.
- Meg kéne szabadulni tőlük, mielőtt elsüllyesztenek.
- Ugyan hogyan? - kérdezte Banda.
- Add ide az egyik doboz marhahúst!
- Viccelsz. Nem érik be vele. Minket akarnak! Újabb
lökés, a tutaj egészen az oldalára billent.
- A marhahúst! - üvöltötte Jamie. - Add már! Banda
azonnal a kezébe nyomta. A tutaj veszedelmesen ingott.
- Félig nyisd ki! Siess!
Banda előhúzta a zsebkését, és félig felfeszítette a
konzervdoboz tetejét. Jamie ekkor elvette tőle. Ujjaival érezte
az éles fémtetőt.
- Kapaszkodj! - figyelmeztette Bandát.
A tutaj szélére térdelt és várt. Szinte azonnal odaúszott egy
cápa, hatalmasra nyitotta a száját, mutatta hosszú, éles fogait.
Jamie a szemére célzott. Két karjával kinyúlva, teljes erőből
belevágta a félig nyílt dobozt az állat szemébe.
Az megemelte behemót testét, a tutaj egy pillanatra az
egyik sarkára állt, és a víz hirtelen vörösre változott
körülöttük. Hatalmas hullám támadt, amint az összes cápa
sebesült társa felé indult. A tutajról elfeledkeztek. Jamie és
Banda bámulta, amint tehetetlen társukat szaggatják,
miközben a tutaj távolodott, végül szem elől vesztették.
Banda felsóhajtott, és halkan mondta. - Egy napon majd
elmesélem ezt az unokáimnak. Szerinted elhiszik? És nevettek,
hogy patakzott a könny az arcukon.

Késő délután Jamie megnézte a zsebóráját. - Éjfél körül érünk

a gyémántmezőre. Hat tizenötkor kel fel a nap. Eszerint négy
óránk van arra, hogy gyémántot szedjünk, és kettő arra, hogy
eltűnjünk a hely közeléből. Négy óra elég lesz, Banda?
- Száz ember sem élhet elég soká ahhoz, hogy elköltse,
amit azon a parton négy óra alatt összeszedsz. - Csak azt
remélem, hogy mi elég soká élünk ahhoz, hogy összeszedjük...

A nap hátralevő részében kitartóan haladtak észak felé, vitte

őket a szél meg az áramlat. Estefelé kis sziget derengett fel
előttük. Vagy kétszáz méter átmérőjű lehetett. Amint
közeledtek hozzá, az ammónia átható szaga egyre erősödött,
könnyeket csalt a szemükbe. Jamie most értette meg, miért
nem él ott senki. Elviselhetetlen volt a bűz. De tökéletes a
terep az elrejtőzésre sötétedésig. Jamie irányba fordította a
vitorlát, és a tutaj lágyan nekiütközött az alacsony partnak.
Banda kikötötte a tutajt, és kiléptek a szárazföldre. A sziget
teljes felületét beborította a milliónyi madár: kormorán,
pelikán, pingvin, flamingó, szula. Olyan sűrű volt a levegő,
hogy alig lehetett lélegezni. Csak párat léptek, és térdig a
guanóba süllyedtek.
- Gyerünk vissza a tutajra! - suttogta Jamie. Banda szó
nélkül követte.
Amint megfordultak, egy csapat pelikán röppent fel,
szabadon hagyva egy darab földet. Három férfi feküdt ott.
Lehetetlen volt megmondani, mióta lehettek halottak.
Testüket tökéletes épségben őrizte a sűrű ammónia, hajuk
égővörös lett. Egy perc múlva Jamie és Banda a tutajon voltak,
és irány a tenger.
Távol maradtak a parttól, leengedett vitorlával vártak. - Itt
maradunk éjfélig. Akkor bemegyünk.
Csendben ültek, mindegyikük a maga módján készülődött
az előttük álló kalandra. A nap már alacsonyan volt a nyugati
horizonton, vad színekbe vonta az eget. Aztán hirtelen rájuk
zuhant a sötétség. Még vártak két órát, és Jamie kifeszítette a
vitorlát. A tutaj elindult keletnek, a láthatatlan part felé. A
fejük fölött szétnyílt a felhőtakaró, és a hold vékony csíkja
fénylett. A tutaj felgyorsult. A távolban a két férfi meglátta a
part halvány vonalát. Feltámadt a szél, belekapott a vitorlába,
és egyre gyorsabban sodorta a tutajt a part felé. Hamarosan
tisztán látták a part sziluettjét, egy gigantikus méretű sziklát.
Látták és hallották, amint a hatalmas, fehér tarajú hullámok
bombaként robbannak a zátonyokon. Messziről félelmetes
látvány volt, és Jamie azon töprengett, milyen lehet közelről.
Azon kapta magát, hogy suttog. - Biztos vagy benne, hogy
a partot nem őrzik?
Banda nem válaszolt. Csak előremutatott. Jamie
megértette. A zátonyok biztosabban védenek, mint bármilyen
csapda, amit ember ki tud találni. Ők őrizték a partot, és
sosem aludtak, sosem fáradtak el. Csak hevertek ott, és várták
a zsákmányt. Na, gondolta Jamie, túljárunk az eszeteken.
Átsiklunk fölöttetek
Idáig elhozta őket a tutaj. Elviszi tovább is. A part szinte
rohant feléjük, és már érezték a parti hullámok nehéz
ritmusát. Banda szorosan kapaszkodott az árbocba.
- Nagyon gyorsan haladunk.
- Ne aggódj! - nyugtatta Jamie. - Ha odaérünk,
leengedem a vitorlát. Attól lelassulunk. És szépen átcsúszunk
a zátonyok felett.
A szél és a hullámok felérősödtek, sodorták a tutajt a
halálos sziklák felé. Jamie gyorsan felbecsülte a távolságot, és
úgy ítélte meg, hogy a víz most már vitorla nélkül is a partra
viszi őket. Gyorsan leengedte a vitorlát. A sebesség nem
csökkent. A tutaj teljesen a hullámok taraján ült,
kiszolgáltatottan, irányíthatatlanul csúszott egyik óriás taréjról
a másikra. Annyira billegett, hogy a két férfinak mindkét
kézzel kapaszkodnia kellett. Jamie számított rá, hogy a partra
jutás nehéz lesz, de egyáltalán nem számított a kavargó
örvényre, amibe kerültek. A zátonyok félelmetes tisztán
magasodtak előttünk. Látták, amint a hullámok nekivágódnak,
majd mint megannyi gejzír, a levegőbe lövellnek. Az egész
terv sikere egyszerre csak azon múlott, hogy épségben
átkerüljenek a zátonyok felett, hogy legyen mivel
menekülniük. Ha a tutaj nem ússza meg, ők is odavesznek.
Lefelé siklottak a sziklákról éppen, a félelmetes hullámok
hátán. Fülsiketítő szél fújt. A tutajt hirtelen a magasba emelte
egy óriási hullám, és repültek egyenest a sziklák felé.
- Kapaszkodj, Banda! - kiáltott Jamie. - Bemegyünk.
Egy újabb hullám felkapta a tutajt, akár egy doboz gyufát,
és repítette a part felé, át a zátony felett. Mindkét férfi az
életéért küzdött, tartotta magát a sodrásban, amely a víz felé
nyomta őket. Jamie lepillantott, és egy borotvaéles sziklát
látott. Még egy pillanat, átsuhannak fölötte, és máris a part
biztonságában vannak.
És az a pillanat nagy robajjal köszöntött rájuk; egy szikla
letépte az egyik hordót a tutaj aljáról, és messzire röpítette. A
tutaj megbillent, újabb hordó szakadt le, aztán még egy. A
szél, az óriás hullámok, az éhes zátonyok játékszerként
dobálták a tutajt, könnyedén lökték ide-oda. Jamie és Banda
érezte, hogy a gyenge fa lassan enged alattuk.
- Ugorj! - kiáltotta Jamie.
Áthajolt a tutaj oldalán, egy hatalmas hullám megragadta,
és lökte a part felé, mint egy katapult. Az elem, ami a
hatalmába kerítette, iszonyatos erejű volt. Képtelenség
irányítani. Jamie a hullám része lett. Fölötte volt, alatta és
benne. Teste csavarodott és pörgött, tüdeje majd szétrepedt.
Fények gyulladtak a fejében. Megfulladok, gondolta. És teste
hirtelen kivágódott a homokos partra. Jamie ott hevert, levegő
után kapkodott, beszívta a hűvös, friss tengeri levegőt.
Mellkasát és lábait lenyúzta a homok, ruhái rongyokban lógtak
róla. Lassan felült. Bandát kereste. Ott kuporgott néhány
méternyire, éppen tengervizet hányt. Jamie felállt, és
odavánszorgott.
- Jól vagy?
Banda bólintott. Majd nagy levegőt vett, egészen
beleremegett, és felnézett Jamie-re. - Nem tudok úszni.
Jamie talpra segítette. Mindketten a zátony felé fordultak. A
tutajnak nyomát sem látták. Darabokra szakadt a vad
hullámok közt. Bejutottak a gyémántmezőre.
De kiút nem volt.
 5.

Mögöttük a dühöngő óceán. Előttük érintetlen síkság nyúlt el a

tengerparttól a Richterveld hegység távoli, hullámos, lilás
sziluettjéig, a szakadékok, kanyonok, ferde csúcsok vidékéig,
melyet megvilágított a halovány hold. A hegyek lábánál a
Hexenkessel völgy húzódott - a „boszorkánykatlan" sivár,
lakatlan, széljárta csapda. Ősi, háborítatlan vidék,
változatlanul az idők kezdete óta. Az egyetlen jele annak, hogy
ide ember valaha betette a lábát, egy homokba döfött, durva
tábla volt; Verbode Gebied, Sperrgebiet, Tilos.
A tenger felé nem volt menekülés. Csak a Namib-sivatag
felé lehetett indulni.
- Meg kell próbálnunk átmenni rajta, hátha sikerül -
mondta Jamie.
Banda a fejét rázta. - Az őrök azonnal lelőnek vagy
felakasztanak. És ha nagy szerencsével átcsúsznánk rajtuk és
a kutyákon, az aknákon képtelenség. Halottak vagyunk. - Nem
volt félelem a hangjában, csak rezignált tudomásulvétele az
elkerülhetetlennek.
Jamie ránézett Bandára, és mélyen megsajnálta. Ő rángatta
bele a feketét az egészbe, és Banda egyszer sem hányta a
szemére. Még most sem szólt egyetlen szót sem, pedig tudta,
hogy nincs menekülés.
Jamie hátrafordult, a dühöngő hullámokra nézett, és arra
gondolt, az is kész csoda, hogy eddig eljutottak. Hajnali két óra
volt, négy órával a hajnal és a felfedeztetés előtt, és még
mindig egy darabban voltak. Hát én ugyan fel nem adom,
gondolta Jamie.
- Lássunk munkához. Banda!
Banda felkapta a fejét. - Ugyan mihez?
- A gyémántokért jöttünk, vagy nem? Hát szedjük össze!
Banda alaposan végigmérte az égő tekintetű, hófehér hajú
férfit, akiről rongyokban lógott a nadrág. - Miről beszélsz?
- Azt mondtad, azonnal agyonlőnek, nem? Nos,
gazdagon éppúgy agyonlőhetnek. Csoda, hogy itt vagyunk.
Lehet, hogy egy másik csoda segítségével megússzuk. És ha
kijutunk, hát nem szeretnék üres kézzel távozni.
 - Te megőrültél - mondta halkan Banda.
- Egyébként nem lennénk itt - emlékeztette Jamie.
Banda vállat vont. - Végül is miért ne? Nincs más dolgom,
amíg el nem kapnak.
Jamie letépte szakadt ingét. Banda megértette, követte
példáját.
- Hol vannak az óriási gyémántok, amikről beszéltél?
- Mindenütt - ígérte Banda. Majd hozzátette: - Akárcsak
a kutyák és az őrök.
- Velük majd később törődünk. Mikor jönnek le a partra?
- Ha kivilágosodik.
Jamie eltöprengett. - Van itt olyan rész, ahová nem jönnek?
Ahová elbújhatnánk?
- Nincs olyan rész, ahová nem jönnek, és nincs olyan
hely, ahová egy legyet elbújtathatnál. Jamie megveregette
Banda vállát. - Hát akkor gyerünk! Jamie figyelte, amint Banda
négykézlábra ereszkedik, és ujjai közt szitálva a homokot,
elindul kúszva előre. Alig két perc múlva megállt, és fölemelt
egy követ. - Találtam egyet!
Jamie is letérdelt, és elindult. Az első két kő, amit talált,
kicsi volt. A harmadik viszont legalább tizenöt karátos. Ült, és
csak nézte hosszan. Alig hitte el, hogy ekkora vagyont ilyen
könnyen fel lehet szedni a földről. És ez itt mind Salomon van
der Merwéé és társaié. Jamie tovább kúszott.
A következő három óra alatt a két férfi több mint negyven
követ talált, kétkarátostól harminckarátosig. Keleten derengett
az ég. Eredetileg ekkorra tervezte Jamie a visszaindulást.
Immár fölösleges volt ezen töprengeni.
- Nemsokára itt a hajnal - mondta Jamie. - Nézzük, hány
gyémántot találunk még!
- Semmit nem fogunk elkölteni ebből. Te nagyon
gazdagon akarsz meghalni, igaz?
- Egyáltalán nem akarok meghalni.
Folytatták a kutatást, egymás után szedték fel a
gyémántokat, mintha örült szenvedély kerítette volna a
hatalmába őket. Nőtt a gyémánthalom, végül egy királyság
vagyona hevert szakadt ingeikben.
- Akarod, hogy én vigyem? - kérdezte Banda.
- Nem. Mindketten... - és akkor hirtelen rádöbbent, mi
járhat Banda fejében. Akit a gyémántokkal kapnak el, az
lassabban, nagyobb kínok közt fog meghalni. - Én viszem -
mondta Jamie. Összeöntötte a gyémántokat egyetlen
halomba, belekötötte az ingébe. A horizont már világosszürke
volt, és keleten felsejlettek a kelő nap színei.
Mi jön most? Ez itt a kérdés. És mi a válasz? Állhatnak egy
helyben, és meghalhatnak, vagy beljebb mehetnek a
sivatagba, és meghalhatnak
- Menjünk!
Jamie és Banda lassan elindultak befelé, egymás mellett. -
Hol kezdődnek az aknák?
- Vagy százmétemyire innen. - Távolból kutyaugatást
hallottak. - Nem hiszem, hogy aggódnunk kéne az aknák miatt.
A kutyák erre tartanak. A reggeli műszak jön dolgozni.
- Mikorra érnek ide?
- Tizenöt perc. Talán csak tíz.
Majdnem teljesen világos volt. A távoli sejtelmes formákból
kis homokdűnék rajzolódtak ki, messze mögöttük pedig a
hegyek. Nem volt búvóhely sehol.
- Hány őr van egy műszakban?
Banda töprengett. - Vagy tíz.
- Tíz őr nem sok egy ekkora partszakaszra.
- Egy őr is túl sok. Fegyverük van és kutyájuk. Az őrök
nem vakok, mi meg nem vagyunk láthatatlanok.
Közelebbről hallatszott az ugatás. Jamie megszólalt. -
Banda, sajnálom. Nem lett volna szabad belerángatnom téged.
Nem is tetted.
És Jamie értette, mire gondol.
Hangokat hallottak messziről.
Jamie és Banda egy kis dűnéhez értek. - Mi lenne, ha
beásnánk magunkat?
- Már kipróbálták. A kutyák megtalálnának, és
átharapnák a torkunkat. Én gyors halált akarok. Megvárom,
amíg meglátnak, és futni kezdek. Akkor agyonlőnek. Nem
akarom, hogy a kutyák kapjanak el.
Jamie megragadta Banda karját. - Lehet, hogy meghalunk,
de hülyeség rohanni a halál felé. Hadd dolgozzanak meg érte!
Már kivehették a szavakat a távolból. - Mozogjatok, lusta
dögök! - üvöltött egy hang. - Kövessetek! Maradjatok a
vonalban... Aludtatok egy nagyot... Most dolgozzatok egy
kicsit...
Bátor szavai ellenére Jamie úgy érezte, fél a hangtól. Ismét
a tengerre pillantott. A fulladás vajon könnyebb halál? Nézte,
amint a zátonyon szétrobbannak a hatalmas hullámok, és
hirtelen meglátott még valamit, a hullámokon túl. Nem tudta,
mi az. - Banda, nézd...
 Messze, kint a tengeren áthatolhatatlannak tűnő, szürke fal
közeledett feléjük, fújta az erős nyugati szél.
- Ez a tengeri mis! - kiáltott fel Banda. - Kétszer vagy
háromszor jön egy héten.
Amíg beszéltek, a mis közelebb jött; mintha óriási szürke
függöny söpörne végig a horizonton, és takarná el az eget.
A hangok is közelebb jöttek. - A fenébe is! Ez a rohadt mis.
Megint lassulunk. A gazdák nem fognak örülni.
- Van esélyünk! - mondta Jamie. Szinte suttogott.
- Miféle esély?
- A mis! Nem fognak meglátni.
- Nem segít rajtunk. A mis egyszer csak fölemelkedik, és
mi még mindig itt leszünk. Ha az őrök nem tudnak átmenni az
aknák között, mi sem. Ha megpróbálod átszelni a partot a mis
leple alatt, tíz métert sem mész, máris a levegőbe röpülsz. Már
megint a csodára számítasz?
- Kitaláltad, úgy bizony.
Az ég besötétedett. A mis közelebb jött, eltakarta a tengert,
és éppen elnyelni készült a partot is. Félelmetesnek tűnt,
ahogy rohant feléjük, de Jamie azt gondolta, meg fog menteni
bennünket.
Hirtelen hang harsant. - Hé! Ti ott ketten! Mi a fenét
csináltok ott?
Jamie és Banda megfordult. Egy dűne tetején, vagy
százméternyire, fegyveres őr állt. Jamie visszanézett a partra.
A mis vágtatott feléjük.
- Ti! Ti ott ketten! Gyertek ide! - kiáltott az őr. Fölemelte
a puskáját.
Jamie fölemelte a kezét. - Megrántottam a lábam - szólt
vissza. - Nem tudok menni.
- Maradj, ahol vagy! - válaszolta az őr. - Odamegyek
érted. - Leengedte a fegyverét, és elindult feléjük. Hátranézve
látták, hogy a mis elérte a part szélét, és már majdnem takarja
őket.
- Fuss! - suttogta Jamie. Megfordult, és rohant a part
felé, Banda a nyomában.
- Állj!
Egy pillanat múlva éles kattanást hallottak, majd dörrenést,
és a homok porzott előttük. Futottak tovább, hogy elérjék a
nagy, szürke ködfalat. Még egy lövés csattant, ezúttal
közelebbről, és a következő pillanatban a két ember teljes
sötétségben találta magát. A tengeri mis rájuk borult,
betakarta, elrejtette őket. Mintha eltemetkeztek volna. Semmit
nem lehetett látni.
A hangok tompák és távoliak voltak, de jöttek minden
irányból. Hallották, amint egymást szólongatják. - Kruger! Itt
Brent! ... Hallasz?
- Hallak, Kruger...
- Ketten vannak - kiáltotta az első hang. - Egy fehér és
egy fekete. Kint a parton. Küldd szét az embereidet! Lőjenek
azonnal !
- Kapaszkodj belém! - suttogta Jamie. Banda
megragadta a karját.
- Hová mész?
- Kimegyünk innen!
Jamie az arcához emelte az iránytűt. Alig látta. Forgatta,
amíg a tű keletre mutatott. - Erre...
- Várj! Nem tudunk kimenni. Ha nem botlunk egy őrbe
vagy egy kutyába, hát biztosan felrobbanunk egy aknán.
- Azt mondtad, hogy az aknák csak száz méterre innen
kezdődnek. Menjünk el a partról!
Elindultak a sivatag felé, lassan, bizonytalanul, vak
emberek az ismeretlen terepen. Jamie kilépte a métereket.
Valahányszor megbotlottak a puha homokban, felsegítették
egymást, és mentek tovább. Jamie minden néhány méteren
ellenőrizte az iránytűt. Amikor úgy becsülte, hogy már
majdnem száz métert mehettek, megálltak.
- Valahol itt kezdődhetnek az aknák. Van valami
szabály, amikor telepítik? Emlékszel valamire, ami segíthetne?
- Az imádság - felelte Banda. - Soha senki nem ment át
rajtuk, Jamie! Szanaszét vannak a földben, vagy húsz centi
mélyen. Itt kell maradnunk, amíg a mis felemelkedik, és meg
kell adni magunkat.
Jamie a pattogó hangokat hallgatta.
- Kruger! Beszéljünk egyfolytában...
- Oké, Brent...
- Kruger...
- Brent...
Testetlen hangok szólongatták egymást a vaksi ködben.
Jamie agya lázasan forgott, minden lehetséges menekülési
irányt végigjárt. Ha ott maradnak, ahol vannak, megölik őket
abban a pillanatban, amint a mis felemelkedik. Ha mennek
tovább, darabokra szaggatja őket egy akna.
- Láttál valaha ilyen aknát?
- Néhányat magam is eltemettem.
 - Mi hozza működésbe őket?
- Az ember súlya. Negyven kiló fölött robbannak. A kutyák
alatt viszont nem.
Jamie mély levegőt vett. - Banda, lehet, hogy van egy
módja a menekülésnek. Lehet persze, hogy nem működik.
Kockáztatsz velem?
- Mi jár a fejedben?
- Hason csúszunk át az aknák felett. Így a súlyunk
eloszlik a homokon.
- Jesszusom!
- Mit gondolsz?
- Hogy mekkora bolond voltam, amikor eljöttem Cape
Townból.
- Velem jössz? - Alig tudta kivenni Banda arcát a
sötétben.
- Nem hagysz igazi döntési lehetőséget az embernek,
ugye tudod?
- Hát akkor gyere!
Jamie óvatosan végighasalt a homokban. Banda nézte,
nagyot sóhajtott, aztán követte. A két férfi lassan kúszni
kezdett az aknák felé.
- Amikor mozogsz - suttogta Jamie -, ne támaszkodj a
kezedre vagy a lábadra. Csak az egész testedre.
Nem jött válasz. Banda azzal volt elfoglalva, hogy életben
maradjon.

Gomolygó, szürke vákuumban voltak, amelyben semmit sem

lehetett látni. Bármelyik pillanatban belebotolhattak egy őrbe,
egy kutyába, egy aknába. Jamie mindezt igyekezett elfelejteni.
Kínzóan lassan haladtak. Egyikükön sem volt ing, a homok
lehorzsolta a bőrüket. Még ha valami csoda folytán sikerülne is
átkelniük a sivatagon anélkül, hogy lelőnék őket, vagy
felrobbannának, előttük van az elektromos kerítés, és a
fegyveres őr a toronyban a bejáratnál. És nem lehetett tudni,
meddig tart a mis. Bármelyik pillanatban fölemelkedhet,
védtelenül hagyva őket.
Kúsztak tovább,- egyre kúsztak, míg végül teljesen
elveszítették az időérzéküket. A centik méterré, a méterek tíz
méterekké nőttek. Már azt sem tudták, mióta kúsznak.
Leszorították a fejüket, szemük, fülük, orruk teli volt homokkal.
Alig kaptak levegőt.
 És messziről egyfolytában visszhangzott: - Kruger... Brent...
Kruger... Brent...
A két ember néhány percenként megállt pihenni,
ellenőrizték az iránytűt, majd folytatták a végtelen kúszást.
Szinte leküzdhetetlen volt a kísértés, hogy gyorsabban
haladjanak, de ahhoz erősebben kellett volna támaszkodni, és
Jamie szinte érezte, hogy a fémrészecskék szétrobbannak
alatta, egyenest bele a hasába. Lassan kúsztak. Időről időre
más hangokat is hallottak maguk körül, de a köd úgy
letompította őket, hogy nem tudták, merről is jönnek.
Hatalmas sivatag ez, gondolta reménykedően Jamie. Senkibe
nem botlunk bele.
Egyszerre a semmiből hatalmas, szőrös alak ugrott rá.
Olyan hirtelen történt, hogy Jamie nem is látta. Érezte; hogy a
véreb fogai a karjába marnak. Ledobta a gyémántbatyut, és
próbálta szétfeszíteni a kutya állkapcsát, de mivel csak egy
keze volt szabadon, nem sikerült. Érezte, hogy meleg vér
csorog a karján. A kutya mélyebbre süllyesztette fogait,
némán, elszántan. Jamie azt hitte, mindjárt elájul. Tompa
puffanást hallott, aztán még egyet, a szorítás lazult. A
fájdalom függönyén át Jamie látta, hogy Banda a batyuval
nagyokat sújt a kutya koponyájára. Az állat felnyögött, és
mozdulatlanul elterült.
- Jól vagy? - kérdezte Banda aggódva.
Jamie nem tudott megszólalni. Feküdt, és várta, hogy
elnyugodjon a fájdalom. Banda letépett egy csíkot a
nadrágjából, és szorosan elkötötte Jamie karját, hogy elállítsa
a vérzést.
- Mennünk kell tovább - figyelmeztette Banda. - Ha egy
itt van, van itt több is.
Jamie bólintott. Lassan előrelökte a testét, küzdött a
karjában lángoló fájdalommal.
Semmire nem emlékezett az út hátralevő részéből. Félig
öntudatlan volt, akár egy automata. Valami kívülről irányította
a mozgását. Karokat előre, húzni... karokat előre, húzni...
karokat előre, húzni... Az agónia végtelen odüsszeája. Most
Banda nézte az iránytűt, és amikor Jamie rossz irányba kezdett
kúszni. Banda gyengéden megfordította. Örök, kutyák, aknák
gyűrűjében csak a mis védte őket. Mozogtak, kúsztak tovább
az életükért, míg egyszer csak mozdulni sem bírtak már.
Elaludtak.
Amikor Jamie kinyitotta a szemét, valami megváltozott. Ott
feküdt a homokban, teste sajgott és fájt, és próbálta
emlékezetébe idézni, hol is lehet. Látta, hogy Banda ott alszik
tőle két-méternyire, és egyszerre minden eszébe jutott. A tutaj
széttört a sziklákon... aztán a tengeri mis... De valami nem
stimmelt. Jamie felült, és próbált rájönni, mi lehet az. Gyomra
görcsbe rándult. Látta Bandát! Ez volt a baj! A mis
fölemelkedett! Jamie hangokat hallott a közelben. Tekintetét a
foszladozó ködbe mélyesztette. A gyémántmező bejáratánál
voltak. Ott magasodott előttük az őrtorony, ott húzódott az
elektromos kerítés, amelyről Banda beszélt. Vagy hatvan
fekete munkás ment a kapu felé. Vége volt a műszaknak, jött
a váltás. Jamie feltérdelt, odakúszott Bandához, és felrázta.
Banda felült, azonnal éber volt. Az őrtoronyra és a kerítésre
nézett.
- A fenébe is! - mondta hitetlenkedve. - Majdnem
sikerült!
- Sikerült! Add ide a gyémántokat!
Banda átadta a batyuba kötött inget. - Mit akarsz...
- Kövess!
- Azok az őrök ott a kapunál - mondta Banda fojtott
hangon - tudni fogják, hogy nem ide tartozunk.
- Erre számítok - mondta Jamie.
A két férfi az őrök felé fordult, a kifelé menő és a befelé
jövő embertömeg között. Azok hangosan kiabáltak
egymásnak.
- Halálra dolgozhatjátok magatokat, fiúk! Mi jót aludtunk
a misben...
- Hogy intéztétek el a mist, ti rohadékok?
- Az isten hallgat ránk. De rátok nem fog. Mert rosszak
vagytok.
Jamie és Banda a kapuhoz ért. Két nagydarab fegyveres őr
állt ott, és kis bádogkunyhóba terelte a munkásokat, ahol
alaposan átvizsgálták őket. Jamie erősebben szorította a
batyut. Átnyomakodott a tömegen, egyenest az őrhöz. -
Elnézést, uram - mondta. - Kihez kell mennünk munkáért?
Banda halálra váltan nézte.
Az őr Jamie felé fordult. - Mi a fenét keresnek a kerítésen
belül?
- Munkát keresünk. Hallottam, hogy őrre van szükség, a
szolgám meg áshatna. Azt gondoltam...
Az őr nézte a két szakadt, csavargóforma embert. -
Takarodjatok ki innen!
- Nem akarunk kitakarodni - erősködött Jamie. - Dolgozni
akarunk, és azt mondták...
 - Ez tiltott terület, uram! Nem látta a táblát? Tűnjenek
el! Mindketten! - Egy hatalmas szekérre mutatott a kerítésen
kívül, abba szálltak a munkások. - A kocsi elviszi magukat Port
Nollochba. Ha munkát akarnak, ott a cég irodája, ott kell
jelentkezni.
- Vagy úgy. Köszönöm, uram! - mondta Jamie. Intett
Bandának, és kiléptek a kapun, ki a szabadságba. Az őr utánuk
nézett. - Hülye barmok.

Tíz perccel később Jamie és Banda úton volt Port Nollochba.

Félmillió font értékű gyémánt volt náluk.
 6.

A drága kocsi végigrobogott Klipdrift poros főutcáján, két

gyönyörű pej húzta. A gyeplő egy vékony, sportos alkatú férfi
kezében volt, akinek hófehér haj, hófehér szakáll és bajusz
keretezte az arcát. Divatosan szabott szürke öltönyt és húzott
inget viselt, fekete nyakkendőjében gyémánt nyakkendőtű
villant. Szürke keménykalap volt a fején, kisujján nagy
gyémántgyűrű. Mintha idegen lett volna a városban, de nem
volt az.
Klipdrift nagyot változott, amióta Jamie McGregor egy évvel
ezelőtt elhagyta. 1884-re szakadt táborból várossá lett.
Megépült a vasút Cape Town és Hope Town között, mellékág
vezetett Klipdriftbe, és ez bevándorlók egész hadát vonzotta
oda. A város még zsúfoltabb volt, mint amilyenre Jamie
emlékezett, de az emberek mások voltak. Még mindig sok
gyémántmosó vetődött oda, de megjelentek az elegáns
üzletemberek is, jól öltözött hölgyek jártak ki és be az üzletek
ajtajain. Klipdrift szert tett bizonyos tekintélyre.
Jamie elhaladt három új táncterem és vagy fél tucat új bár
előtt. Majd egy új templom és borbélyüzlet előtt, aztán az új
szálloda mellett, melyet Grand Hotelnek hívtak. Megállt egy
bank előtt, leugrott a kocsiról, és a gyeplőt lazán egy fiú
kezébe dobta.
- Itasd meg a lovakat!
Jamie belépett a bankba, és hangosan odaszólt az
igazgatónak. - Százezer fontot szeretnék elhelyezni a
bankjában.
Gyorsan terjedt a hír, Jamie számított is erre; mire kilépett
a bankból, és bement az Alkony bárba, már az érdeklődés
középpontjában állt. A szalon belülről nem változott. Zsúfolt
volt, kíváncsi tekintetek követték, míg a bárpulthoz ért. Smit
tisztelettudóan bólintott. - Mit parancsol, uram? - Nem látszott
az arcán, hogy felismerte volna.
- Whiskyt. A legjobbat, ami van.
- Igen, uram. - Kitöltötte az italt. - Most érkezett?
- Igen.
- Csak átutazik, nemde?
 - Nem. Úgy hallottam, ez jó hely arra, hogy az ember
befektessen némi pénzt.
A csapos arca felderült. - Nem is találhatna jobbat! Valaki
száz... Valaki sok pénzzel még többet kereshet itt. Ami azt
illeti, talán tudnék is segíteni, uram!
- Valóban? Hogyan?
Smit előrehajolt, suttogóra fogta. - Ismerem azt az embert,
aki irányítja a várost. Ő a körzeti tanács elnöke, és a polgári
bizottság vezetője. Ő a legfontosabb ember ezen a vidéken. A
neve Balomon van der Merwe.
Jamie kortyolt egyet. - Sosem hallottam róla.
- Övé az a nagy bolt a túloldalon. Bevihetné magát
néhány jó üzletbe. Megérné találkozni vele.
Jamie McGregor ismét kortyolt egyet. - Hívja ide!
A csapos a hatalmas gyémántgyűrűre nézett, majd a
gyémántköves nyakkendőtűre. - Igenis, uram! Mit mondhatok,
ki várja?
- Travis. Ian Travis.
- Igenis, Mr. Travis! Biztos vagyok benne, hogy Mr. Van
der Merwe találkozni akar önnel. - Töltött még egy italt. - Igya
meg, amíg vár! A ház számlájára.
Jamie a pultnál üldögélt, a whiskyt szürcsölte, és tudta,
mindenki őt nézi a teremben. Előfordult már, hogy valaki
gazdagon hagyta el Klipdriftet, de soha ilyen gazdagon nem
érkezett ide senki. Ilyet itt még nem láttak.
Tizenöt perc múlva a csapos visszatért, Salomon van der
Merwe kíséretében.
Van der Merwe odalépett a szakállas, ősz hajú idegenhez,
kinyújtotta a kezét, és mosolygott. - Mr. Travis, a nevem
Salomon van der Merwe.
- Ian Travis.
Jamie várt, hátha valami feldereng, és Van der Merwe
megismeri őt. Semmi. Végül is, miért? Semmi nem maradt
abból a naiv, tizennyolc éves fiúból, aki valaha volt. Smit nagy
reverenciával egy sarokasztalhoz kísérte őket.
Amint leültek, Van der Merwe azt mondta: - Úgy hallom,
szeretne beruházni Klipdriftben, Mr. Travis!
- Valószínűleg.
- Talán tudok segíteni. Óvatosnak kell lennie! Rengeteg
erkölcstelen ember van itt.
Jamie ránézett. - Biztos vagyok benne.
Teljesen valószerűtlen volt, hogy itt ül, kellemesen
beszélget azzal az emberrel, aki kicsalta a vagyonát, majd
megpróbálta megöletni. Van der Merwe iránti gyűlölete
tartotta életben az elmúlt évben, bosszúszomja adott erőt,
energiát mindenhez. És Van der Merwe tapasztalni fogja ezt a
bosszút.
- Ha nem tekinti tolakodásnak, Mr. Travis, mennyi pénzt
szándékozik befektetni?
- Kezdetnek úgy százezer fontnyit - vágta rá. Nézte,
amint Van der Merwe megnyalja a száját.
- Aztán talán további három-négyszázezret.
- Az már nagyon jó, valóban .... nagyon jó. A megfelelő
irányítással, persze - tette hozzá gyorsan. - És van valami
elképzelése arról, mibe akarja befektetni?
- Gondoltam, körülnézek, mik a lehetőségek. - Ez
nagyon bölcs öntől - bólintott nagyot Van der Merwe.
- Esetleg eljönne hozzám ma vacsorára, és
megbeszélhetnénk? A lányom kitűnő szakács. Nagy
megtiszteltetés volna számunkra.
Jamie mosolygott. - Nagyon szívesen, Mr. Van der Merwe! -
Nem is gondolod, mennyire szívesen, gondolta. Elkezdődött.

Az út a namibi gyémántmezőről Cape Townba eseménytelen

volt. Jamie és Banda eljutott egy kis faluba, ahol egy doktor
bekötözte Jamie karját, majd kocsival Cape Townba mentek.
Nehéz, hosszú út volt, de gyorsan elfelejtették a
kényelmetlenségeket. Cape Townban Jamie beköltözött a
Royal Hotelbe a Plain Streeten, és a királyi lakosztályba
kísértette magát.
- Küldjék ide a legjobb borbélyt! - mondta az
igazgatónak. - És egy szabót meg a cipőkészítőt.
- Máris, uram - felelte az igazgató.
Fantasztikus, mit tud a pénz, gondolta Jamie.

A fürdő a királyi lakosztályban - maga a mennyország. Jamie

végignyúlt a forró vízben, áztatta fáradt testét, és
visszagondolt az elmúlt, hihetetlen hetekre. Lehetséges, hogy
csak néhány hete volt, hogy Bandával a tutajt építették?
Mintha évek teltek volna el. Jamie emlékezetében újra
lejátszódott minden, a tutaj, ami a tilosba vitte őket, a cápák,
aztán a borzalmas hullámok, a sziklák, zátonyok, amik
darabokra zúzták a tutajt. Aztán a tengeri mis, a kúszás az
aknák felett, aztán a véreb... A távoli, tompa hangok, amelyek
örökké ott csengenek már a fülében: „Kruger... Brent...
Kruger... Brent...”
De legfőképpen Bandára gondolt, a barátjára.
Amikor Cape Townba értek, Jamie erősködött: - Maradj
velem!
Banda mosolygott, kivillantak gyönyörű, fehér fogai. - Az
élet túlságosan unalmas veled, Jamie! El kell mennem
valahová egy kis izgalomért.
- Mit fogsz csinálni?
- Nos, hála neked és gyönyörűséges tervednek arról,
milyen könnyű egy tutajjal átsiklani a zátonyok felett, veszek
egy farmot, keresek magamnak feleséget, és csinálok egy
csomó gyereket.
- Hát jó. Akkor menjünk egy szakértőhöz, hogy
odaadhassam a részedet!
- Nem - mondta Banda. - Nem akarom.
Jamie megdermedt. - Micsoda? A gyémánt fele a tiéd.
Milliomos vagy.
- Nem. Nézd meg a bőröm, Jamie! Ha milliomos lennék,
az életem lyukas garast sem érne.
- Elrejthetnéd valahová a gyémántok egy részét. Vagy...
- Csak annyi kell, hogy egy farmot vegyek, és két ökröt,
meg hogy megnősüljek. Két vagy három kicsi gyémánt
mindenre elég, ami nekem kell. A többi a tiéd.
- Ez lehetetlen. Nem adhatod nekem a részedet.
- De igen, Jamie! Mert te viszont nekem adod Salomon
van der Merwét.
Jamie hosszan nézte Bandát. - ígérem.
- Akkor elbúcsúzunk, barátom!
Kezet ráztak.
- Találkozunk még - mondta Banda. - Legközelebbre
találj ki valami igazán izgalmasat mindkettőnknek.
Banda három pici gyémánttal a zsebében ment el.

Jamie küldött egy csekket a szüleinek húszezer fontról,

megvette a legszebb kocsit és lovat, amit talált, és elindult
vissza Klipdriftbe.
Eljött a bosszú ideje.
Amikor Jamie McGregor aznap este belépett Van der Merwe
üzletébe, olyan kellemetlen és kegyetlen érzés fogta el, hogy
meg kellett állnia egy pillanatra, amíg összeszedi magát.
Van der Merwe kisietett az üzlet hátuljából, és mikor
meglátta őt, széles vigyor ömlött el az arcán. - Mr. Travis -
mondta. Üdvözlöm.
- Köszönöm, Mr... uram... Nem emlékszem a nevére.
- Van der Merwe. Salomon van der Merwe. Ne is
mentegetőzzön! A holland neveket nehéz megjegyezni. Kész a
vacsora. Margaret! - kiáltott, miközben Jamie-t a hátsó
szobába kísérte. Semmi nem változott. Margaret a tűzhelynél
állt, háttal nekik.
- Margaret, ő a mi vendégünk, akiről beszéltem, Mr.
Travis.
Margaret megfordult. - Jó estét, Mr. Travis! - Nem ismerte
meg.
- Örülök, hogy találkoztunk - bólintott Jamie.
Kintről csengettek. - Bocsánat, mindjárt jövök - mondta Van
der Merwe. - Érezze magát otthon, Mr. Travis! - Kisietett.
Margaret gőzölgő zöldségestálat és húst hozott az
asztalhoz, és Jamie némán nézte, amint gyorsan a sütőhöz
lépett, hogy kivegye a kenyeret. A lány kivirult az egy év alatt,
amióta nem látta. Nő lett belőle, vibrált benne az asszonyiság.
- Apja azt mondta, hogy maga remek szakács.
Margaret elpirult, - Remélem, uram!
- Régóta nem ettem már házi kosztot. Kíváncsian
várom. - Jamie kivette a jókora tálat a lány kezéből, és letette
az asztalra. Margaret úgy meglepődött, hogy majdnem
elejtette. Nem látott még férfit, aki segített volna egy nőnek.
Megdöbbent tekintetét a férfi arcára emelte. Törött orr és egy
forradás csúfította el az egyébként túlságosan is szép
férfiarcot. A szeme világosszürke volt, intelligenciát sugárzott,
és valami rejtelmes erőt. Ősz haja elárulta, hogy már nem
fiatal, és mégis volt benne valami fiatalos. Magas volt és erős.
- Margaret elfordult, zavarba jött a saját tekintetétől.
Van der Merwe visszasietett a szobába, a kezét dörzsölte. -
Becsuktam az üzletet - mondta. - Üljünk le, fogyasszuk el a
finom vacsorát!
Jamie-t ültették a főhelyre. - Áldást mondunk - mondta Van
der Merwe.
Becsukták a szemüket. Margaret titokban megint kinyitotta,
hogy nyugodtan szemlélhesse tovább az idegent, miközben
apja a szavakat morzsolta.
 - Ámen - mondta Salomon van der Merwe, majd tálalni
kezdett. Ezúttal Jamie-t igazán nagyvonalúan traktálta, és
beszélgettek is, miközben ettek. - Most jár először itt, Mr.
Travis?
- Igen. Először.
- Ahogy látom, nem hozta el a feleségét.
- Nincs feleségem. Még senkit nem találtam, akinek
kellettem volna - mosolygott Jamie.
Ugyan, milyen bolond asszony utasítaná vissza?, tűnődött
Margaret. Lesütötte a szemét, attól tartva, hogy az idegen
olvas a gondolataiban.
- Klipdrift a nagy lehetőségek városa, Mr. Travis! A nagy
lehetőségeké.
- Állok elébe. - Margaretre nézett, a lány elpirult.
- Ha nem veszi tolakodásnak, Mr. Travis,
megkérdezhetném, hogyan szerezte a vagyonát?
Margaret zavarba jött apja durva kérdésétől, de úgy tűnt,
az idegent nem bántja.
- Örököltem az apámtól - vágta rá Jamie könnyedén.
- De, gondolom, komoly üzleti tapasztalatra tett szert.
- Nagyon csekélyre, attól tartok. Hathatós segítségre
van szükségem.
Van der Merwe felragyogott. - A sors akarata, hogy
találkoztunk. Nagyon hasznos kapcsolataim vannak. Valóban
nagyon hasznosak. Majdnem megesküszöm rá, hogy
megduplázom a vagyonát néhány hónap alatt. - Közel hajolt,
és megpaskolta Jamie karját. - Az az érzésem, hogy nagy nap
ez a mai mindkettőnknek.
Jamie csak mosolygott.
- Gondolom, a Grand Hotelben lakik.
- Igen.
- Pofátlanul drága. Bár egy olyan embernek, mint
maga... - sugárzott az arca.
- Azt hallottam, érdekes a vidék errefelé. Tolakodásnak
venné, ha megkérném, hogy a lánya elkísérjen holnap egy
kicsit körülnézni?
Margaret úgy érezte, egy másodpercre eláll a szívverése.
Van der Merwe megdermedt. - Nem tudom. Ő...
A legszigorúbb törvény volt, hogy Van der Merwe sosem
hagyta egyedül férfival a lányát. Mr. Travis esetében azonban
úgy döntött, hogy semmi baj nem származhat abból, ha
kivételt tesz. Ekkora lehetőség láttán nem akart ellenségesnek
látszani. - Nélkülözni tudom Margaretet az üzletben egy rövid
időre. Elkíséred a vendégünket, ugye, Margaret?
- Ha kívánod, apa! - mondta a lány halkan.
- Akkor megállapodtunk - mosolygott Jamie. - Mondjuk,
reggel tízkor?

Miután a magas, elegánsan öltözött vendég távozott, Margaret

teljes kábulatban leszedte az asztalt, elmosogatott. Biztosan
azt hiszi, idióta vagyok. Újra és újra végiggondolt mindent,
amit aznap este mondott. Semmi. Szinte teljesen megkukult.
De miért? Hát nem szolgált már ki sok száz férfit, anélkül,
hogy zavarba jött volna? Azok persze nem néztek rá úgy, mint
Ian Travis. A férfiakban az ördög lakik, Margaret! Nem
hagyom, hogy megrontsák az ártatlanságodat! Apja szavai
visszhangoztak a fejében. Lehet, hogy ez az? A gyengeség és
a remegés, amit akkor érzett, ha az idegen ránézett? Már a
gondolatára is finoman megremegett. Lepillantott a tányérra,
amelyet már háromszor eltörölt, és leült az asztalhoz. Azt
kívánta, bárcsak élne még az anyja.
Az anyja megértené. Margaret szerette az apját, de néha
képtelen volt elfojtani az érzést, hogy a férfi fogságban tartja
őt. Zavarta, hogy apja egyetlen férfit sem enged a közelébe.
Sosem megyek férjhez, gondolta. Addig nem, amíg él. Lázadó
gondolatai bűntudattal töltötték el, gyorsan kiment a szobából,
be az üzletbe, ahol az apja dolgozott a számlák fölé hajolva.
- Jó éjt, apa!
Van der Merwe levette aranykeretes szemüvegét, és
megdörzsölte a szemét, mielőtt átölelte a lányát. Margaret
nem tudta, miért húzódik el tőle.
Amikor egyedül maradt, a hálószobájául szolgáló
elfüggönyözött alkóvban Margaret megnézte arcát a falon
függő kis kerek tükörben. Nem voltak illúziói a külsejével
kapcsolatban. Érdekes arca volt. Szép szeme. Magas
arccsontja. Jó alakja. Közelebb húzódott a tükörhöz. Mit látott
Ian Travis, amikor ránézett? Vetkőzni kezdett. És Ian Travis ott
volt a szobában, nézte őt, égette a tekintete. Lehúzta a
fehérneműjét, és ott állt meztelenül a férfi előtt. Keze
végigsiklott a testén, érezte, hogy mellbimbója
megkeményedik. Majd keze továbbcsúszott lapos hasára, ott a
férfi ujjai az övébe kapcsolódtak, és együtt haladtak még
lejjebb. Már a lábai között voltak, gyengéden simogatták, majd
egyre erősebben, gyorsabban, míg a lányt heves remegés
fogta el, aztán mintha robbant volna benne valami, a férfi
nevét rebegte, és az ágyra hanyatlott.

Jamie kocsiján indultak el, és a férfi ismét elámult a rengeteg

változáson. Ahol azelőtt sátortenger volt, most jómódot
sugalló házak álltak, fából, nádtetővel.
- Klipdrift rohamosan fejlődik - mondta Jamie, amint
végighajtottak a főutcán.
- Gondolom, egy idegennek érdekes ez - mondta
Margaret. És azt gondolta, én eddig gyűlöltem.
Elhagyták a várost, és a Vaal folyó partján mentek. A
rengeteg eső gyönyörű, színpompás kertté dúsította a vidéket,
burjánzó növények, hatalmas virágok, egzotikus fajták,
amilyenek sehol másutt nincsenek, csak itt. Amint elmentek
egy csoport gyémántmosó mellett, Jamie megkérdezte. -
Találtak itt nagy gyémántot az utóbbi időben?
- Igen, néhányat. Ha valaki rábukkan egyre, azonnal
idetódul egy csomó gyémántmosó. Legtöbbjük szegényen és
elkeseredetten távozik. - Margaret úgy érezte, figyelmeztetnie
kell a férfit e szenvedély veszélyére. Apa nem örülne annak.
Amit most mondok, de azt hiszem, rémes munka ez, Mr.
Travis!
- Némelyeknek talán - értett egyet Jamie. -
Némelyeknek.
- Azt tervezi, hogy itt marad egy ideig?
- Igen.
Margaret szíve hevesen dobogott. - Jó. - Majd gyorsan
hozzátette. - Apa örülni fog.

Egész délelőtt kocsikáztak, és valahányszor megálltak, Jamie

szóba elegyedett a gyémántmosókkal. Sokan közülük ismerték
Margaretet, és nagyon tisztelettudóan beszéltek velük.
Ugyanakkor kedvesek voltak, és valami barátságos
könnyedség volt a viselkedésükben, amelyet Margaret sosem
tapasztalt, amikor az apjával volt.
Amikor továbbhajtottak, Jamie megjegyezte. - Magát itt
mindenki ismeri.
A lány elpirult. - Azért, mert apámmal üzletelnek. Ő
támogatja a legtöbb gyémántmosót.
Jamie erre egy szót sem szólt. Csak arra figyelt, amit látott.
A vasút hihetetlen lehetőségeket teremtett. Egy új kartell,
amelyet De Beersnek hívtak a farmer után, akinek a földjén az
első nagy gyémántokat találták, felvásárolta fő riválisa, Barney
Barnato vállalkozását, és sietve összeolvasztotta a sok száz kis
üzletet. Nemrégiben aranyat találtak Kimberley-től nem
messze, meg mangánt és cinket is. Jamie biztos volt benne,
hogy ez csak a töredéke a valóságnak, Dél-Afrika az ásványok
kincsesháza. Tényleg hihetetlen lehetőségek kínálkoztak itt
egy előrelátó ember előtt.
Jamie és Margaret késő délután tért haza. Jamie
megállította a kocsit Van der Merwe üzlete előtt. -
Megtiszteltetés lenne számomra, ha édesapjával együtt a
vendégem lenne vacsorára.
Margaret sugárzott. - Megkérdezem apát. Remélem, igent
mond. Köszönöm a kellemes napot, Mr. Travis! És besietett.

Az új Grand Hotel tágas, négyszög alakú éttermében

vacsoráztak. A helyiség tele volt. Van der Merwe zsörtölődött. -
Nem tudom, ezek az emberek hogyan engedhetik meg
maguknak, hogy itt egyenek.
Jamie kinyitotta az étlapot, belenézett. Egy steak egy font
négy shillingbe, egy krumpli négy shillingbe, egy almás rétes
tíz shillingbe került.
- Rablók! - tört ki Van der Merwéből. - Néhányszor itt
eszik az ember, és máris a szegényházban találja magát.
Jamie eltűnődött, vajon Van der Merwe mitől találná magát
a szegényházban. Szerette volna tudni. Amikor rendeltek,
Jamie figyelmét nem kerülte el, hogy Van der Merwe a
legdrágább ételeket kérte. Margaret csak egy üres levest. Túl
izgatott volt ahhoz, hogy egyen. A kezére nézett, látta, hogy
remeg, erről eszébe jutott, mi történt tegnap éjjel, és
bűntudata támadt.
- Szeretném meghívni egy igazi vacsorára! - fordult
feléje Jamie. - Rendeljen, amit akar.
A lány elpirult. - Köszönöm, de... nem vagyok éhes.
Van der Merwe észrevette, hogy a lány elpirult, és a szeme
élesen villant Margaretről Jamie-re. - A lányom rendkívüli lány.
Rendkívüli, Mr. Travis!
Jamie bólintott. - Teljesen egyetértek önnel, Mr., Van der
Merwe!
Szavai oly boldoggá tették Margaretet, hogy amikor a
vacsorát hozták, még a levest sem tudta megenni. Ian Travis
elképesztő hatással volt rá. Rejtett jelentést tulajdonított
minden szavának és gesztusának. Ha a férfi rámosolygott, ez
azt jelentette, hogy nagyon kedveli; ha elkomolyodott, akkor
gyűlöli. Margaret érzései akár egy érzelmi hőmérőben a
higany, jártak föl-le.
- Látott ma valami érdekeset? - kérdezte Van der Merwe
Jamie-től.
- Nem, semmi különöset - mondta Jamie közönyösen.
Van der Merwe előrehajolt. - Figyeljen rám, uram, ez lesz itt
a világ leggyorsabban fejlődő része! Az okos ember itt fektet
be. Az új vasút második Cape Townt teremt majd.
- Nem tudom - kétkedett Jamie. - Túl sok ilyen, hirtelen
felvirágzott városról hallottam már. Nem szeretném a
pénzemet egy leendő kísértetvárosba fektetni.
- Klipdriftből nem lesz az - bizonygatta Van der Merwe. -
Egyre több gyémántot találnak. És aranyat.
Jamie vállat vont. - Meddig tarthat az?
- Nos, hát, biztosan nem tudja senki, de...
- Hát ez az.
- Ne hamarkodja el a döntést! - biztatta Van der Merwe.
- Nem szeretném, ha kihagyná élete nagy lehetőségét.
Jamie elgondolkodott. - Talán tényleg nem hamarkodom el.
Margaret, elkísérne holnap is?
Van der Merwe már ellenkezésre nyitotta a száját, majd
becsukta. Eszébe jutott, mit mondott Mr. Thorenson, a bankár.
Besétált, betett nagy nyugodtan százezer fontot, és azt
mondta, még rengeteg van.
A pénz jó hatást tett Van der Merwére. - Hát persze, hogy
elkísérné.

Másnap reggel Margaret a vasárnapi ruháját vette fel, készült

a találkozásra Jamie-vel. Amikor apja bejött és meglátta,
elvörösödött a méregtől. - Azt akarod, azt higgye, számító nő
vagy? Hogy be akarod hálózni? Üzletről van szó, lányom! Vedd
le azt a ruhát, és vedd föl a hétköznapit!
- De apa...
- Tedd, amit mondtam!
Nem vitatkozott vele. - Igen, apa!

Van der Merwe nézte, amint Margaret és Jamie elhajt húsz

perccel később. Tűnődött, nem követ-e el hibát.
Ezúttal Jamie az ellenkező irányba indult. A rohamos fejlődés
izgatott jeleit látta mindenfelé. Ha a bányászat így fejlődik
tovább, gondolta, és erre minden esély megvan, több pénz
van itt az ingatlanban, mint a gyémántban vagy az aranyban.
Klipdriftnek több bankra, hotelre, bárra, üzletre, kuplerájra lesz
szüksége... A lista végtelen. Akárcsak a lehetőségek.
Jamie észrevette, hogy Margaret figyeli. - Valami baj van? -
kérdezte.
- Nem, semmi - felelte a lány, és elfordította a fejét.
Most Jamie vette öt szemügyre, és érezte a belőle áradó
feszültséget. Margaret érzi az ő közelségét, férfiasságát.
Értette a lány érzéseit. Nő - férfi nélkül.
Délben Jamie letért a főútról, behajtott a kis erdőbe egy
forrás mellé, és megállt egy majomkenyérfa alatt. A hotelből
hozott ebédet. Margaret leterített egy abroszt, kipakolta a
kosarat. Volt hideg borjúsült, sült csirke, rizs, gyümölcsök,
sütemény.
- Micsoda lakoma! - tört ki Margaretből. - Attól tartok,
nem érdemlem én ezt, Mr. Travis!
- Sokkal többet érdemel ennél - biztosította Jamie.
Margaret elfordult, az étellel babrált.
Jamie a kezébe fogta a lány arcát. - Margaret... nézzen rám!
- Ó, kérem... Én... - remegett.
- Nézzen rám!
Lassan fölemelte a fejét, és a férfira nézett. Az a karjába
húzta, gyengéden megcsókolta, és magához szorította.
Néhány pillanat múlva a lány kiszabadította magát, a fejét
rázta és azt mondta. - Istenem! Nem szabad! Tényleg nem
szabad. A pokolba kerülünk.
- A mennyországba.
- Félek.
- Nincs mitől félnie. Látja a szememet? Magába látok. És
maga tudja, mit látok, ugye? Azt akarja, hogy az enyém
legyen. És az is lesz. És nincs mitől félnie, mert hozzám
tartozik. Tudja, ugye? Hozzám tartozik, Margaret! Mondja ki!
Ianhoz tartozom. Na, mondja ki! Ianhoz tartozom.
- Ianhoz... tartozom.
A férfi ismét megcsókolta, és kezdte kikapcsolni hátul a
ruháját. Egy perc múlva a lány meztelenül állt előtte, és a férfi
lassan lefektette a földre. És a lányságból az asszonyiságba
vezető félelmetes ösvény izgalmas, sűrű élménnyé lett, és
Margaret élőbbnek érezte magát, mint valaha. Erre a
pillanatra örökké emlékezni fogok, gondolta. A levélágy, a
simogató lágy szellő a testén, a majomkenyérfa árnyéka, és
alatta összefonódó testük. Ismét szeretkeztek, ezúttal még
jobb volt. Azt gondolta, egyetlen asszony sem szeretett még
annyira, mint én ezt a férfit.
Amikor elnyugodtak, Jamie a karjaiban tartotta, és a lány
azt kívánta, bár így lenne örökre. Felnézett a férfira, és azt
suttogta: - Mire gondolsz? A férfi elmosolyodott, és
visszasuttogott: - Éhen halok. A lány fölnevetett, fölkeltek, és
megebédeltek a fák árnyékában. Aztán úsztak egyet, és a
napon megszárítkoztak. Majd megint szeretkeztek, és a lány
azt gondolta, bár örökké tartana ez a nap.
Aznap este Jamie és Van der Merwe egy sarokasztalnál
ültek az Alkony bárban.
- Igaza volt - mondta Jamie. - A lehetőségek tényleg
nagyobbak itt, mint gondoltam.
Van der Merwe felragyogott. - Tudtam én, hogy maga túl
okos ahhoz, hogy ezt ne lássa, Mr. Travis!
- Mit tanácsolna, mit csináljak?
Van der Merwe körülnézett, és suttogóra fogta. - Épp ma
hallottam egy új gyémántlelőhelyről Pnieltől északra. Még van
tíz szabad igénylés. Feloszthatnánk kettőnk között. Én beadok
ötvenezret öt igénylésre, és maga is ötvenezret a másik ötre.
Kilószámra van ott a gyémánt. Egyetlen éjszaka milliókat
kereshetünk. Mit gondol?
Jamie pontosan tudta, mit gondol. Van der Merwe
megtartaná a gazdag helyeket, és Jamie-é lenne a többi.
Valamint Jamie az életét tette volna rá, hogy Van der Merwe
egy fillért sem fizetne az igénylésekért.
- Érdekesnek hangzik - mondta. - Hány gyémántmosóról
van szó?
- Kettőről.
- Akkor miért kerül ennyibe? - kérdezte ártatlanul.
- Na, ez okos kérdés volt. - Előredőlt a székén. - Tudja,
ezek tudják, mennyit ér az igény, de nincs pénzük az ásásra.
Itt jövünk mi a képbe. Adunk nekik százezer fontot, és
megtarthatják a gyémánt húsz százalékát.
Oly simán ejtette ki a húsz százalékot, hogy szinte el sem
hangzott. Jamie biztos volt benne, hogy a gyémántmosóktól
kicsalja majd a gyémántot is, a pénzt is. És mind Van der
Merséhez kerül.
- Gyorsnak kell lennünk - figyelmeztette Van der Merwe.
- Amint mások is megtudják...
 - Ne hagyjuk ki! - sürgette Jamie.
Van der Merwe elmosolyodott. - Ne aggódjon, már készen
vannak a szerződések! Afrikaans nyelven, gondolta Jamie.
- Van néhány más ötletem is, Ian!

Mivel fontosnak tartotta, hogy újdonsült üzleti partnere jól

érezze magát, Van der Merwe nem ellenkezett, amikor Jamie
ismét arra kérte Margaretet, hogy kísérje ki a vidékre.
Margaret egyre jobban beleszeretett. Rá gondolt utoljára,
amikor este elaludt, és rá gondolt először, amikor reggel
felébredt. Jamie felszabadította benne az érzékiséget, amiről
azt sem tudta, hogy létezik. Mintha hirtelen ráébredt volna,
mire való a teste, és mindaz, amit szégyenletesnek tudott,
csodálatos, örömszerző ajándékká változott. A szerelem
izgalmas, felfedezésre váró birodalom lett. Rejtett barlangok
és völgyek titokzatos erdeje, méz- és lávafolyam. Nem tudott
betelni vele.
Kint a vidéken könnyű volt elhagyatott helyet találni, ahol
szeretkeztek, és Margaret mindig éppúgy izgult, mint először.
A régi bűntudat apjával kapcsolatban azért még kísértette.
Salomon van der Merwe a holland református egyház
presbitere volt, és Margaret tudta, ha az apja sejtené, mit
művel a lánya, nem volna megbocsátás. Még ebben a durva
közösségben, ahol a férfiak onnan veszik a gyönyört, ahol
találják, még itt sem találna megértésre. Csak kétfajta asszony
volt a világon - rendes nők és kurvák és egy rendes nőhöz nem
érhet férfi, hacsak nem a férje. Ha mégis: kurvának bélyegzik.
Ez olyan igazságtalan, gondolta. A szeretkezésben adni és
kapni is túl gyönyörű ahhoz, hogy romlottság legyen. De
növekvő aggodalma végül arra késztette, hogy szóba hozza a
témát.
A Vaal folyó mentén kocsiztak, amikor megszólalt. - Ian,
tudod, hogy mennyire... - nem tudta, hogyan folytassa. - És
hát te meg én... - Elkeseredetten tört ki belőle: - Mit gondolsz a
házasságról?
Jamie felnevetett. - Kedvemre van, Margaret! Kedvemre
van.
A lány is nevetett. Ez volt a legboldogabb pillanat életében.

Vasárnap délelőtt Salomon van der Merwe meghívta Jamie-t,

hogy csatlakozzon hozzájuk a templomban. A templom nagy,
lehengerlő épület volt, pocsék gótika, az egyik végében a
szószék, a másikban hatalmas orgona. Amikor beléptek a
kapun, Van der Merwét nagy tisztelettel üdvözölték.
- Segítettem a templom építésében - mondta Jamie-nek
büszkén. - Diakónus vagyok itt.
A prédikáció tüzes volt, szenvedélyes. Van der Merwe
feszülten figyelt, buzgón bólogatott, itta a pap minden szavát.
Vasárnap Isten embere, gondolta Jamie, hétköznap az
ördögé.
Van der Merwe a fiatalok közé ült, és Margaret mindvégig
tudatában volt Jamie közelségének. Milyen jó, gondolta, hogy
a papnak fogalma sincs, mire gondolok

Aznap este Jamie ellátogatott az Alkony bárba. Smit állt a pult

mögött. Arca felragyogott, amikor meglátta Jamie-t.
- Jó estét, Mr. Travis! Mit iszik, uram? A szokásosat?
- Ma nem, Smit! Beszélni akarok magával. A hátsó
szobában.
- Igenis, uram! - Smit pénzt szagolt. A társához fordult. -
Figyelj a pultra!
A bár hátsó helyisége alig volt nagyobb, mint egy szekrény,
de legalább magukban voltak. Egyetlen kerek asztal volt
benne négy székkel, az asztal fölött lámpa lógott. Smit
meggyújtotta.
- Üljön le! - mondta Jamie.
Smit leült. - Igen, uram! Miben segíthetek?
- Én segítek magának, Smit! Smit felderült. - Valóban,
uram?
- Igen. - Jamie hosszú, vékony szivart vett elő, és
rágyújtott. - Úgy döntöttem, hogy életben hagylak.
Zavar suhant át Smit arcán. - Nem... nem értem, Mr. Travis!
- Nem Travis. A nevem Jamie McGregor. Emlékszel? Egy
évvel ezelőtt meg akartál ölni. Az istállóban. Van der Merwe
parancsára.
Smit megdermedt. - Nem tudom, miről...
- Fogd be a szád és figyelj! - Keményen koppant Jamie
hangja.
Jamie látta, mennyire dolgozik Smit agya. Látta, hogyan
keresi az ősz hajú férfiban az egy évvel azelőtti fiatalembert,
- Még élek, és gazdag vagyok - elég gazdag ahhoz, hogy
veled együtt porig égessem ezt a kocsmát. Tudsz követni,
Smit?
 Smit megpróbált volna ellenkezni, de hirtelen Jamie
McGregor szemébe nézett, és meglátta benne a veszedelmet.
- Igen, uram...
- Van der Merwe fizet neked azért, hogy
gyémántmosókat küldj hozzá, akiktől aztán kicsalja, amit
találnak. Érdekes kis társas viszony ez a tiétek. Mennyit fizet
neked?
Csend volt. Smit két hatalmas erő közé szorult. Nem tudta,
merre hajoljon.
- Mennyit?
- Két százalékot - mondta vonakodva.
- Én ötöt adok. Mostantól hozzám küldöd a
jelentkezőket. Én majd pénzelem őket. Azzal a különbséggel,
hogy megkapják majd a részüket, és te is a tiédet. Te
komolyan hitted, hogy Van der Merwe odaadta a két
százalékot? Bolond vagy.
Smit bólintott. - Igen, Mr. Trav... Mr. McGregor! Értem.
Jamie felállt. - Nem teljesen. - Áthajolt az asztalon. - Most
arra gondolsz, hogy elmész Van der Merwéhez, és beszámolsz
neki a beszélgetésünkről. És mindkettőnktől beszeded a pénzt.
Csak egy gond van ezzel, Smit - suttogóra fogta. - Ha
megteszed, halott ember vagy.
 7.

Jamie éppen öltözködött, amikor halkan kopogtak az ajtón.

Fülelt, újra kopogtak. Kinyitotta. Margaret állt ott.
- Gyere be, Maggie! - mondta Jamie. - Valami baj van? -A
lány most jött fel először a hotelszobájába. Belépett, és most,
hogy szemtől szembe találta magát a férfival, nem is tudta,
mit mondjon. Egész éjjel ébren volt, azon töprengett, hogyan
mondja meg neki. Attól félt, a férfi nem akarja látni többé.
A szemébe nézett. - lan, nekem gyerekem lesz tőled.
A férfi arca meg sem rezzent, Margaret megrémült, hogy
elveszíti. Majd hirtelen megváltozott, és az öröm úgy ömlött el
rajta, hogy a lány minden kételye szertefoszlott. A férfi karon
ragadta és felkiáltott. - Ez csodálatos, Maggie! Csodálatos!
Megmondtad már az apádnak?
Margaret rémülten hátratántorodott. - Ö... - odament a
kanapéhoz, leült. - Nem ismered apát. Sosem értene meg.
Jamie magára rántotta az inget. - Gyere, megmondjuk neki
együtt!
- Biztos vagy benne, hogy jó lesz ez így?
- Semmiben nem voltam még biztosabb.
Salomon van der Merwe éppen szárított húst mért ki az
egyik gyémántmosónak, amikor Jamie és Margaret
berobbantak az üzletbe. - Ó, lan! Máris jövök! - Gyorsan
végzett a vevővel, és odalépett hozzá. - Jól van ezen a szép
napon?
- Nem is lehetnék jobban - mondta Jamie boldogan. - A
maga Maggie lányának gyereke lesz.
Hirtelen csend lett... - Nem... nem értem - dadogott Van der
Merwe.
- Pedig egyszerű! Teherbe ejtettem.
Van der Merwe arca elfehéredett. Dühödten fordult egyiktől
a másikhoz. - Ez... ez igaz? - Vegyes indulatok kavarogtak
benne. Hogy az ő drága lánya elveszítette a szüzességét...
terhes lett... Rajta fog nevetni a város. De lan Travis nagyon
gazdag ember, és ha gyorsan összeházasodnának...
Van der Merwe Jamie-hez fordult. - Persze azonnal
összeházasodtok.
 Jamie meglepetten nézett rá. - Házasodni? Engedné, hogy a
lánya hozzámenjen egy hülye balekhoz, akitől maga kicsalta
mindenét?
Van der Merwe megszédült. - Miről beszél, Ian? Én soha...
- Nem lan a nevem - vágott közbe Jamie. - Jamie
McGregor vagyok. Nem ismer meg? - Látta az elképedést Van
der Merwe arcán. - Hát persze, hogy nem. Az a fiú meghalt.
Maga ölte meg. De én nem vagyok haragtartó ember. Ezért
megajándékozom magát. A magommal a lánya hasában.
Jamie megfordult és kiment, azok ketten meg kővé
dermedve bámultak utána.
Margaret megrendülten hallgatott. Nem, ezt nem
mondhatta a férfi komolyan. Hiszen szerette!
Salomon van der Merwe dühödten támadt a lányára. -
Kurva! - üvöltötte. - Kurva! Takarodj! Takarodj innen!
Margaret dermedten állt, nem fogta fel azt a borzalmat,
ami történik. lan olyasvalamiért állt bosszút rajta, amit az apja
követett el. lan azt hitte, ő is részese annak a bűnnek. Ki volt
Jamie McGregor? Ki?
- Menj! - Van der Merwe erőből pofon vágta. - Nem
akarlak látni többé!
Margaret csak állt, mintha gyökeret eresztett volna, a szíve
dobolt, levegőért kapkodott. Apja arcából egy őrült nézett rá.
Megmozdult, kiment az üzletből, vissza se fordult.
Salomon van der Menve kétségbeesetten nézte, amint
kimegy. Látta már, mi történik más emberek megesett
lányaival. Felszólítják őket a templomban, pellengérre állítják,
majd kizárják a közösségből. Ez volt a megfelelő és
megérdemelt büntetés, a bűnhöz illő. De az ő Margaretje
tisztességes, istenfélő neveltetésben részesült. Hogyan
árulhatta el őt? Van der Merwe látta maga előtt a lányát
meztelenül, amint azzal a férfival hentereg, fejvesztve,
önkívületben, mint az állatok, és érezte, hogy a nemi szerve
megmerevedik.
Kitette a ZÁRVA táblát a bolt ajtajára, és ledőlt az ágyára,
meg sem bírt mozdulni. Ha elterjed, ami történt, ő gúny tárgya
lesz. Vagy sajnálják, vagy vádolják majd lánya
megbecstelenítéséért. Mindenképpen elviselhetetlen lesz. Meg
kell bizonyosodnia róla, hogy senki nem tudja. Örökre
elzavarta a kurvát a környezetéből. Letérdelt, és imádkozott.
Ó, Istenem! Hogy tehetted ezt velem, hűséges szolgáddal?
Miért pártoltál el tőlem? Haljon meg a lány, uram, haljanak
meg mind a ketten...
Az Alkony bárban a szokásos déli tömeg hömpölygött, amikor
Jamie belépett. A pulthoz ment, és a terem felé fordult. -
Figyelmet, uraim! - Csend lett. - Italt mindenkinek!
- Mi történt? - kérdezte Smit. - Új lelőhely?
Jamie kacagott. - Bizonyos értelemben igen, barátom!
Salomon van der Merwe hajadon lánya terhes. Mr. Van der
Merwe óhaja, hogy mindenki vele ünnepeljen.
- Uramisten! - suttogta Smit.
- Az Istennek semmi köze hozzá. Csak Jamie
McGregornak.

Egy óra múlva egész Klipdrift tudta, mi újság. Hogy lan Travis
valójában Jamie McGregor, és hogy hogyan ejtette teherbe
Van der Merwe lányát. És hogy Margaret van der Merwe
bolonddá tette a várost.
- Nem is úgy néz ki, ugye?
- Lassú víz partot mos, azt mondják.
- Kíváncsi vagyok, a városban még hány férfi mártotta
meg a botját abban a kútban?
- Formás lány. Én is rákeverednék.
- Miért nem kéred meg? Biztosan hajlandó.
És a férfiak röhögtek.
Amikor Salomon van der Merwe aznap délután kiment az
üzletből, már tudta, hogy mit fog csinálni. Azonnal Cape
Townba küldi Margaretet. Ott megszülheti a fattyút, és
Klipdriftben senki nem fog tudni a szégyenről. Van der Merwe
kilépett az utcára, rejtette titkát, halvány mosoly játszott a
szája szélén.
- Jó napot, Mr. Van der Merwe! Hallom, lesz a raktáron
néhány bébiholmi.
- Jó napot, Salomon! Hallom, lesz segítsége a boltban.
- Mi újság, Salomon? Egy madárleső most fedezett fel
egy új fajtát a Vaal folyó mellett. Egy gólyát, igen!
Salomon van der Merwe megfordult, és visszabotorkált az
üzletbe, belakatolta maga mögött az ajtót.

Az Alkony bárban Jamie whiskyt ivott, és hallgatta a

pletykaáradatot. Ez volt a legnagyobb botrány Klipdriftben, és
az emberek örömmel fürdőztek benne. Jó lenne, ha Banda is
velem élvezné, gondolta Jamie. Ez volt a fizetség azért, amit
Van der Merwe Banda húgával tett, és amit Jamie-vel, és... -
hány mással vajon? De ez még csak részlet volt, csak a
kezdet. Jamie bosszúvágya nem csillapodik, amíg teljesen
tönkre nem teszi Van der Merwét. Ami Margaretet illeti, iránta
nem érzett semmit. Ő is benne volt. Mit is mondott az első
nap, amikor találkoztak? Az apám talán segíthetne magának.
Ő mindent tud. Ő is Van der Merwe, és Jamie mindkettőjüket
tönkreteszi.
Smit ment oda Jamie-hez. - Beszélhetnénk egy percre,
uram?
- Mi van?
Smit a torkát köszörülte. - Van itt néhány gyémántmosó,
akinek tíz igénylése van fenn Pnielnél. De nincs pénzük a
felszerelésre. Partnert keresnek. Gondoltam, hátha érdekli.
Jamie alaposan végigmérte. - Ezek azok, akikről Van der
Merwének beszéltél, igaz?
Smit meglepve bólintott. - Igen, uram! De végiggondoltam
az ajánlatát. Inkább magával kötök üzletet.
Jamie elővett egy hosszú, vékony szivart, Smit rohanvást
tüzet adott. - Beszélj!
És Smit beszélt.
Kezdetben Klipdriftben a prostitúció esetlegesen alakult. A
prostituáltak többnyire fekete nők voltak, és piszkos
mellékutcai kuplerájokban dolgoztak. Az első fehér
prostituáltak eleinte bárokban árulták magukat. De ahogy a
gyémántláz terjedt, és a város fejlődésnek indult, egyre több
prostituált jött.
Vagy fél tucat bordélyház működött már a város szélén,
bádogtetős faépületekben. Az egyetlen kivétel Madame
Agnesé volt: tekintélyes külsejű, kétemeletes ház a Bree
Streeten, közvetlenül a Loop Street mellett, hogy a városlakók
feleségének ne bántsa se a szemét, se a jó ízlését. Az
intézményt a férjek patronálták, és azok az idegenek, akik
megengedhették maguknak. Drága volt, de a nők fiatalok és
gátlás nélküliek, és megadták a jó pénz ellenértékét. A szépen
dekorált szalonban italt szolgáltak fel, és szigorú szabály volt
Madame Agnes házában, hogy a vevőt sem siettetni, sem
megrövidíteni nem szabad. Madame Agnes harmincas éveiben
járó, vidám, megtermett asszony volt. Egy londoni kuplerájban
dolgozott, de Dél-Afrikába csábította a könnyű
meggazdagodásról szóló mese. Összegyűjtött annyi pénzt;
hogy saját házat nyisson, és az üzlet kezdettől fogva virágzott.
 Madame Agnes azzal hízelgett magának, hogy ért a
férfiakhoz, de Jamie McGregor rejtély volt a számára. Gyakran
jött, költötte a pénzt, mindig kedves volt a lányokhoz,
ugyanakkor zárkózottnak tűnt, megközelíthetetlennek. A
szeme nyűgözte le Agnest. Halvány, feneketlen mélység,
hidegség húzódott a tekintetében. A többi vendéggel
ellentétben sosem beszélt magáról vagy a múltjáról. Madame
Agnes órákkal azelőtt hallotta, hogy Jamie McGregor
szándékosan teherbe ejtette Salomon van der Merwe lányát,
és nem hajlandó feleségül venni. A rohadék!, gondolta
Madame Agnes. De el kellett ismernie, hogy vonzó rohadék.
Nézte, amint most Jamie lassan keresztülment a vörös
szőnyeges szalonon, jó éjszakát kívánt, és elment.
Amikor Jamie visszaérkezett a hotelba, Margaret a
szobájában volt, az ablakon nézett kifelé. Jamie beléptére a
lány felé fordult.
- Helló, Jamie - remegett a hangja.
- Mit csinálsz itt?
- Beszélnem kell veled.
- Semmi beszélnivalónk.
- Tudom, miért csinálod. Gyűlölöd az apámat. - Margaret
közelebb lépett hozzá. - De tudnod kell, hogy bármit tett
veled, én nem tudtam róla. Kérlek... könyörgök... hidd el!
Engem ne gyűlölj! Én nagyon szeretlek.
Jamie hidegen nézett rá. - Ez a te bajod, nemde?
- Kérlek, ne nézz így rám! Te is szeretsz...
A férfi nem figyelt. Gondolatban ismét a rettenetes úton
járt Paardspan felé, ahol majdnem meghalt... emelgette a
sziklákat, amíg összeesett... és végül, csodával határos
módon, megtalálta a gyémántokat... Átadta Van der
Merwének, és ismét hallotta Van der Merwe hangját.
Félreértettél, fiú! Nekem nem kell társ. Te nekem dolgoztál...
Huszonnégy órát adok, hogy eltűnj a városból... És aztán a
pokoli verés. Újra érezte a keselyűk szagát, érezte, amint éles
csőrük a húsába vájt...
Mintegy távolból, hallotta Margaret hangját. - Nem
emlékszel? Én... hozzád tartozom... szeretlek.
Lerázta magáról az emlékeket, a lányra nézett. Szerelem.
Fogalma sem volt róla, mi az. Van der Merwe minden érzelmet
kiírtott belőle, a gyűlöletet kivéve. Abból élt. A vérében volt,
mint az oxigén. Ez tartotta életben, amikor a cápákkal küzdött,
amikor átsiklott a zátonyon, amikor átkúszott az aknák felett a
gyémántmezőn. A költők írtak a szerelemről, az énekesek
énekeltek róla, és talán valóságos volt, létező. De csak
másoknak. Nem Jamie McGregornak.
- Te Salomon van der Merwe lánya vagy. Az ő unokája
van a hasadban. Tűnj el innen!

Margaretnek nem volt hová mennie. Szerette az apját, vágyott

a bocsánatára, de tudta, hogy soha, soha nem fog
megbocsátani neki. Pokollá teszi az életét. De nem volt
választása. Valakihez mennie kellett.
Kilépett a hotelból, és elindult apja boltja felé. Érezte, hogy
mindenki alaposan megbámulja. Néhány férfi szánakozóan
rámosolygott, ő felvetett fejjel továbbment. Amikor az üzlethez
ért, megtorpant, majd belépett. Az üzlet üres volt. Apja
hátulról jött elő.
- Apa...
- Te vagy? - A megvetés mintha pofon vágta volna. A
férfi közelebb lépett, lánya érezte a whisky szagát a leheletén.
- Azt akarom, hogy eltűnj a városból! Most. Ma éjjel. És soha
többé ne gyere vissza! Hallod? Soha! - Néhány bankjegyet
húzott elő a zsebéből, a padlóra dobta. - Fogd és tűnj el!
- Az unokád van a hasamban.
- Az ördög gyereke van a hasadban! - Még közelebb
lépett, a keze ökölbe szorult. - Ha az emberek meglátnak itt
grasszálni, mint egy kurvát, az én szégyenemre fognak
gondolni. Ha eltűnsz, majd elfelejtik.
A lány hosszan nézte őt, aztán megfordult, és kikóválygott
az ajtón.
- A pénz, kurva! - kiáltott utána. - Itt hagytad a pénzt!

Volt egy olcsó panzió a város szélén, Margaret arra vette útját,
kavarogtak benne az érzelmek. Amikor odaért, Mrs. Owenst, a
háziasszonyt kereste. Mrs. Owens elhanyagolt, de kellemes
arcú, ötvenéves asszonyság volt. A férje hozta Klipdriftbe,
majd elhagyta. Más asszony összeroskadt volna a helyében,
de ő igazi túlélő volt. Rengeteg embert ismert a városban, aki
nagy bajban van, de senki akkorában, mint ez a tizenhét éves
lány, aki előtte állt.
- Engem keresel?
- Igen. Azt gondoltam, hátha... hátha tudna nekem
valami munkát adni.
- Munkát? Milyen munkát?
 - Bármilyet. Jól főzök. Tudok felszolgálni. Beágyazhatok.
Vagy... - elkeseredés áradt a hangjából. - Ó, kérem...
könyörgött. - Bármit.
Mrs. Owens nézte az előtte remegő lányt, és megesett rajta
a szíve. - Azt hiszem, elkél a segítség. Mikor kezdenéd? - Látta,
amint a lány arcát elönti a megkönnyebbülés.
- Most.
- De a fizetés csak... - gondolt egy számot, majd
hozzátett. - Egy font két shilling tizenegy penny havonta,
szállással, koszttal.
- Az nagyon jó - hálálkodott Margaret.

Salomon van der Merwe mostanában ritkán tűnt föl Klipdrift

utcáin. A vevők egyre gyakrabban találták a bolt ajtaján a
zárva táblát egész nap. Egy idő után máshová mentek.
De a templomba minden vasárnap elment Salomon van der
Merwe. Nem imádkozni, hanem azt követelni Istentől, hogy
hozza helyre azt a rettenetes hibát, amit elkövetett az ő
engedelmes szolgájával. A többiek azelőtt mindig nagy
tisztelettel néztek erre a gazdag és hatalmas emberre, de
most érezte a megváltozott tekinteteket, és hallotta az
összesúgást a háta mögött. A mellette ülő család más helyre
ült. Kiközösített pária lett. Ami végképp megtörte, az a pap
egyik prédikációja volt, amelyben igen hatásosan úgy
kombinálta az idézeteket, hogy a következőket mondta: „És az
úr Mózeshez fordult, és mondá neki: ne prostituáld a lányod,
ne tedd kurvává; mert a világ megtelik kurvasággal,
gonoszsággal...”
Attól a vasárnaptól kezdve Van der Merwe többé nem tette
be a lábát a templomba.

Ahogyan hanyatlott Salomon van der Merwe üzlete, úgy

virágzott fel Jamie McGregoré. A gyémántkutatás egyre
drágább lett, hiszen egyre mélyebbre kellett menni érte, és a
gyémántmosóknak nem telt megfelelő felszerelésre. Gyorsan
elterjedt a hír, hogy Jamie McGregor részesedés ellenében
pénzt kölcsönöz, és Jamie sorban kiszorította a többieket.
Ingatlanba fektetett, üzletekbe és aranyba. Halálosan
megbízható, tisztességes üzletember lett, hírneve egyre nőtt,
és egyre többen keresték meg.
 Két bank volt a városban, és amikor az egyik a
szakszerűtlen menedzselés miatt tönkrement, Jamie megvette,
saját embereit tette oda, de a nevét kihagyta az üzletből.
Amihez csak hozzányúlt, beütött. Sikeres volt, és sokkal
gazdagabb, mint amiről valaha is álmodott, de ez nem
jelentett sokat a számára. Sikereit csak Salomon van der
Merwe kudarcaival mérte. A bosszúállás még csak épp
elkezdődött.
Időről időre elment Margaret mellett az utcán. Észre sem
vette. Fogalma sem volt róla, hogy ezek a véletlen
találkozások mit jelentenek Margaretnek. Ha meglátta, elakadt
a lélegzete, és meg kellett állnia, amíg magához tér. Még
mindig szerette, őszintén, mélyen. Ezen semmi nem
változtatott. A férfi arra használta őt, hogy megbüntesse vele
az apját, de Margaret tudta, hogy a fegyver visszafelé is
elsülhet még. Nemsokára megszüli Jamie gyerekét, és ha az
meglátja a gyereket, saját hús-vér gyerekét, el fogja venni
feleségül, és nevet ad a gyereknek. Ő pedig Mrs. Jamie
McGregor lesz, mást nem is kívánt az élettől. Éjszakánként,
mielőtt elaludt, megsimogatta domborodó hasát, és ezt
suttogta: a fiunk. Tudta, bolondság azt hinni, hogy így
befolyásolhatja a születendő gyerek nemét, de hátha. Minden
férfi fiút akar.
Ahogyan nőtt a hasa, Margaret egyre jobban megijedt.
Kívánta, bárcsak beszélhetne valakivel. De a városi asszonyok
nem álltak szóba vele. Vallásuk büntetésre, és nem
megbocsátásra késztette őket. Egyedül volt, idegenek vették
körül. így hát éjszakánként siratta magát és meg nem
született gyermekét.

Jamie McGregor vett egy kétemeletes házat Klipdrift

belvárosában, az lett egyre növekvő vállalkozásának a
középpontja. Egyik nap Harry MacMillan, Jamie főkönyvelője
jött oda hozzá.
- Egyesítjük a vállalatait, uram - mondta Jamie-nek. -
Nevet kellene találni. Van valami ötlete?
- Majd gondolkodom rajta.
És gondolkodott rajta. Hallani vélte a rég hallott hangokat,
amikor Bandával a tengeri mis alatt rejtőztek a Namib-
sivatagban, és tudta, csak egyvalami lehet az a név. Hívatta a
főkönyvelőt. - Az új vállalatot Kruger-Brentnek hívják. Kruger-
Brent Kft.
Alvin Cory, Jamie bankigazgatója kereste meg. - Mr. Van der
Merwe kölcsöneiről van szó - mondta. - Nagyon visszaesett.
Régen jó ügyfél volt, de a helyzete alapvetően megváltozott,
Mr. McGregor! Azt hiszem, le kellene állítanunk a folyósítást.
- Nem.
Cory meglepetten nézett Jamie-re. - Bejött ma reggel, és
pénzt kért a...
- Adják meg neki! Adják meg, amit akar!
Az igazgató felállt. - Ahogy óhajtja, Mr. McGregor!
Megmondom neki, hogy ön...
- Ne mondjon semmit! Csak adja oda a pénzt!

Margaret minden reggel ötkor kelt, megsütötte a nagy kerek,

friss kenyeret és a süteményeket, majd felszolgálta a reggelit
a ház vendégeinek. A vendégek többsége gyémántmosó volt,
vagy útja kezdetén, vagy épp a végén. Annyi időre álltak meg
Klipdriftben, amíg felértékeltetik a gyémántot, lefürdenek, és
meglátogatják valamelyik kuplerájt - rendszerint ebben a
sorrendben. Többnyire primitív, analfabéta kalandorok voltak.
Létezett Klipdriftben egy íratlan törvény: tisztességes
asszonyokat nem szabad molesztálni. Ha egy férfi nőt akart
magának, kurvához ment. De Margaret van der Merwe kihívást
jelentett, mert egyik kategóriába sem illett. A tisztességes,
hajadon lányok nem estek teherbe, és elterjedt, hogy ha
egyszer. Margaret megtévedt, hát boldogan megteszi újra,
csak kérni kell. És kérték.
Néhányan nyíltan és durván tették; mások körülményesen,
finomabban. Margaret mindet nyugodt méltósággal fogadta.
De egyik éjjel, amikor Mrs. Owens éppen lefeküdni készült,
kiabálást hallott Margaret szobájából, a ház hátsó feléből.
Magára kapott valamit, és odarohant. Az egyik vendég, egy
részeg gyémántmosó éppen letépte Margaretről a hálóingét,
és ledöntötte a lányt az ágyra.
Mrs. Owens tigrisként vetette rá magát. Egy vasalót kapott
fel, és azzal ütlegelte. A férfi legalább kétszer akkora volt, mint
ő, de ez sem számított. Dührohamában eszméletlenre verte a
férfit, majd leráncigálta a hallba, és kidobta az utcára. Aztán
visszasietett Margaret szobájába. Margaret éppen a vért
törölgette a szája sarkából. A keze remegett.
- Jól vagy, Maggie?
 - Igen. Köszönöm... köszönöm, Mrs. Owens!
Könnyek szöktek a szemébe. A városban, ahol mindenki
megveti, valaki kedves vele.
Mrs. Owens nézte Margaret növekvő hasát, és azt gondolta:
szegény álmodozó. Jamie McGregor sosem veszi feleségül.

Közeledett a szülés ideje. Margaret egyre fáradékonyabb lett,

nehezére esett a hajolgatás. Egyetlen öröme az volt, amikor a
gyereke rúgását érezte. Ő és a fia teljesen egyedül voltak a
világban. Szinte állandóan beszélt a gyerekhez, mesélt
mindazon gyönyörűségről, amit az élet tartogat a számára.
Egyszer késő este, alig valamivel a vacsora után fekete fiú
jött, és leragasztott levelet hozott Margaretnek. - Megvárom a
választ - mondta.
Margaret elolvasta a levelet, aztán újra, nagyon lassan. -
Igen - mondta. - A válasz igen.
A következő pénteken pontosan délben Margaret
megérkezett Madame Agnes háza elé. A kapun tábla: ZÁRVA.
Margaret bekopogott, ügyet sem vetve a járókelők
pillantásaira. Azon tűnődött, vajon jól tette-e, hogy idejött.
Nehéz döntés volt, és csak rettenetes magányában döntött
így. A levélben ez állt:
„Kedves Miss Van der Merwe, semmi közöm hozzá, de
lányaimmal beszéltünk az ön szerencsétlen és igazságtalan
helyzetéről, és úgy gondoljuk, szégyenletes, ami történik.
Segíteni szeretnénk önnek és gyermekének. Ha nem
kellemetlen önnek, megtiszteltetésnek vennénk, ha velünk
ebédelne. A péntek megfelelne? Tisztelettel: Madame Agnes.
Ui: Nagyon diszkrétek leszünk.”
Margaret azon töprengett, vajon elmenjen-e, amikor
Madame Agnes kinyitotta az ajtót.
Megfogta Margaret karját, és behúzta. - Jöjjön be,
kedvesem! Rettenetes kint a hőség.
Bevezette a Viktória korabeli piros plüss kanapéval,
fotelekkel berendezett szalonba. A szobát feldíszítették
szalagokkal, szerpentinnel, és isten tudja, honnan származó,
színes léggömbökkel. A plafonról táblácskák lógtak, rajtuk a
szöveg: ISTEN HOZTA A BÉBIT... FIÚ LESZ... BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!
A szalonban nyolc lány ült Madame Agnes alkalmazottai
közül; mindenféle korú, termetű, színű. Mind szépen kiöltöztek
az alkalomra. Madame Agnes utasítására és irányításával.
Konzervatív délutáni köntöst viseltek, semmi smink. Sokkal
tisztességesebbnek látszanak, mint a legtöbb feleség a
városban, tűnődött Margaret.
Margaret csak bámult a prostituáltakkal teli szalonban, és
fogalma sem volt róla, mi most a teendő. Néhány arc
ismerősnek tűnt. Margaret már kiszolgálta őket apja
üzletében. Néhány lány fiatal volt és gyönyörű. Mások
idősebbek, teltebbek, és látszott, festik a hajukat. De valami
közös volt bennük: törődtek vele. Barátságosak voltak, nyíltak
és kedvesek; valamint boldoggá akarták őt tenni.
Figyelmesen zsongtak Margaret körül, nagyon vigyázva,
nehogy valami rosszat mondjanak vagy tegyenek. Akármit
mondtak is a városiak, ők tudták, hogy ez itt egy hölgy, és
tudták jól, mi a különbség közte és köztük. Megtiszteltetésnek
vették, hogy eljött hozzájuk, és elszántan igyekeztek, hogy
semmi ne rontsa el a hangulatot.
- Finom ebédet készítettünk, kedves! - mondta Madame
Agnes. - Remélem, éhes!
Bevezették az ebédlőbe, ahol szépen terített asztal állt,
Margaret helyén egy üveg pezsgővel. Amint átmentek a
halion, Margaret a lépcső felé pillantott, amely az emeleti
hálószobákhoz vezetett. Tudta, hogy Jamie jár ide, és
eltöprengett, vajon melyik lányt szokta választani. Talán
mindet. És ismét szemügyre vette őket, találgatta, mit
nyújthatnak Jamie-nek, amit ő nem tud.
Az ebéd igazán ünnepi volt. Isteni hideg gyümölcsleves,
utána friss ponty. Aztán birkahús és pulyka, krumplival,
zöldséggel. Torta, sajt, gyümölcs és kávé. Margaret azon kapta
magát, hogy jó étvággyal eszik, és remekül érzi magát. Az
asztalfőre ültették. Madame Agnes ült a jobbján, és Maggie,
kedves, szőke lány, aki aligha lehetett több tizenhat évesnél,
került a baljára. Kezdetben nehézkes volt a társalgás. A lányok
ugyan rengeteg szórakoztató, vicces történetet tudtak, de
ezek nem Margaret fülének valók. így aztán az időjárásról
beszéltek, meg hogy Klipdrift fejlődik, és Dél-Afrika jövőjéről.
Járatosak voltak a politikában, a gazdaságban és a
gyémántban, hiszen első kézből kapták az információt a
szakemberektől.
Egyszerre a csinos, szőke Maggie azt mondta:
- Jamie éppen most talált egy új gyémántot a... - a
szobában hirtelen csend lett, és ő rádöbbent, milyen
tapintatlan. - A nagybátyám Jamie - tette hozzá idegesen. - A
nagynéném férje.
 Margaret meglepve tapasztalta, hogy féltékenység fogja el.
Madame Agnes sietve témát váltott. Amikor az ebédnek vége
volt, Madame Agnes felállt, mutatta az utat: - Erre, kedvesem!
Margaret és a lányok követték őt egy másik szalonba,
amelyet Margaret addig még nem látott. Dugig volt
ajándékkal, mind gyönyörűen becsomagolva. Margaret nem
hitt a szemének.
- Nem... nem is tudom, mit mondjak.
- Bontsa ki! - mondta Madame Agnes.
Volt ott bölcső, kötött cipőcske, hímzett rugdalózó, hosszú
kasmírkabátka. Gyerekcipő, ezüstcsésze aranyozott
peremmel, kefe és fésű ezüst nyéllel, aranytűcskék és egy
szürke hintaló, rágókarika, játék katonák, színes fakockák, és a
legszebb holmi: egy hosszú, fehér keresztelőing.
Mintha karácsony lett volna. Margaret alig hitte el. Az
elmúlt hónapokban összegyűlt magány és fájdalom hirtelen
kirobbant belőle, sírva fakadt. Madame Agnes átkarolta, a
kanapéhoz vezette, és átölelve tartotta, míg abba nem hagyta
a sírást.
- Sajnálom. Bocsánat - mentegetőzött Margaret. - Nem
is tudom, mi jött rám.
- Semmi baj, kedves! Ez a szoba már sok mindent látott.
És tudja, mit tanultam? Valahogyan a végén minden rendbe
jön. Maga és a gyereke jó kezekben lesz.
- Köszönöm - suttogta Margaret. Az ajándékhalomra
mutatott. - Ezt soha nem tudom eléggé meghálálni magának
és a barátainak...
Madame Agnes megszorította Margaret kezét. - Ne is
próbálja! El sem tudja képzelni, mennyi örömük telt a
lányoknak benne, amíg összeszedték. Ilyesmire nemigen van
alkalmunk. Ha közülünk valaki terhes lesz, az nagy kibaszás. -
Hirtelen a szája elé kapta a kezét. - Ó, bocsásson meg, kérem!
Margaret elmosolyodott. - Szeretném, ha tudná, hogy ez
életem egyik legszebb napja.
- Nekünk meg tényleg megtiszteltetés, hogy eljött
hozzánk, drága! Ami engem illet, szerintem maga többet ér,
mint a város összes asszonya együttvéve. Azok a rohadt
kurvák! Meg tudnám ölni őket, amiért így viselkednek
magával. És ha meg nem sértem, Jamie McGregor
megveszekedett bolond. - Felállt. - Férfiak! Csodás világ lenne,
ha nélkülük élhetnénk! Vagy talán nem is. Ki tudja?
Margaret összeszedte magát. Ő is felállt, és megfogta
Madame Agnes kezét. - Sosem fogom elfelejteni. Amíg élek,
biztosan nem. Egyszer, ha nagy lesz a fiam, elmesélem neki
ezt a napot.
Madame Agnes megdermedt. - Gondolja, hogy jó lesz az
úgy?
Margaret elmosolyodott. - Egészen biztos vagyok benne.
Madame Agnes kikísérte Margaretet. - Van itt egy kocsi, az
majd hazaviszi az ajándékokat. És - sok szerencsét!
- Köszönöm! Nagyon köszönöm!
Ezzel elment.
Madame Agnes állt egy pillanatig, nézte, amint Margaret
végigmegy az utcán. Aztán megfordult, és hangosan így szólt:
- Minden rendben, lányok! Gyerünk dolgozni!
Egy óra múlva Madame Agnes házában minden a régi
kerékvágásban haladt.
 8.

Ideje volt szorítani a hurkon. Az utóbbi hat hónapban Jamie

apránként felvásárolta Van der Merwe partnereinek részét a
különféle vállalkozásokban, ilyenformán lassan a kezében
tartotta őt. De legfőbb célja, valóságos mániája lett, hogy az
övé legyen Van der Merwe gyémántmezője a Namib-sivatag-
ban. Vagy százszorosan megfizetett azért a földért a vérével,
eszével, és majdnem az életével is. A gyémántokat pedig,
melyeket Banda és ő loptak, arra használta, hogy felépítsen
egy birodalmat, amely összeroppantja Salomon van der
Merwét. A munkát még nem végezte el. De most készen állt,
hogy befejezze.
Van der Merwe egyre komolyabb adósságokba sodródott. A
városban mindenki megtagadta tőle a kölcsönt, kivéve azt a
bankot, amelynek titokban Jamie volt a tulajdonosa. Utasítása
a bank igazgatójának változatlanul érvényben volt: „Megadni
Salomon van der Merwének mindent, amit kér."
A bolt már szinte sosem volt nyitva. Van der Merwe
reggelenként inni kezdett, délutánonként ellátogatott Madame
Agneshez, és gyakran az éjszakát is ott töltötte.
Egyik reggel Margaret a hentesnél állt sorban, várt a
csirkére, amit Mrs. Owens rendelt, amikor az ablakon keresztül
megpillantotta az apját, amint kilép a bordélyházból. Alig
ismerte meg az elhanyagolt, tántorgó embert. Én tettem ezt
vele. Istenem, bocsáss meg, én tettem ezt!
Salomon van der Merwének fogalma sem volt róla, mi
történik vele. Annyit tudott, hogy valamiképpen, önhibáján
kívül, tönkrement az élete. Az Isten arra jelölte ki őt - mint
egykor Jóbot -, hogy próbára tegye. Van der Merwe bizonyos
volt benne, hogy végül felülkerekedik láthatatlan ellenségein.
Csak kis időre volt szüksége - időre és több pénzre.
Elzálogosította a boltját, részesedését hat kis gyémántmezőn,
még a lovát és kocsiját is. Már csak Namib-sivatag maradt
meg, és aznap, amikor azt is elzálogosította, Jamie lecsapott.
- Behajtani az összes tartozását - parancsolta az
igazgatónak. - Ha huszonnégy órán belül nem fizet,
végrehajtani.
 - Mr. McGregor, nyilván nem tud ekkora összeget...
- Huszonnégy óra.
Másnap délután pontban négy órakor a bank helyettes
igazgatója megjelent Van der Merwe üzletében egy bírósági
tisztviselővel, és a lefoglalási végzéssel. Jamie a szemben levő
irodájából nézte, amint Van der Merwét kilakoltatják az
üzletéből. Az öregember kint állt, tehetetlenül hunyorgott a
napba, nem tudta, mit tegyen, merre forduljon. Mindenéből
kiforgatták. Jamie bosszúja beteljesedett. Miért van, hogy
semmiféle diadalt nem érzek?, tűnődött. Belül üres volt. A
férfi, akit tönkretett, előbb tönkretette őt.
Amikor aznap este Jamie bement Madame Agneshez, az
asszony azzal fogadta: - Hallotta az újságot, Jamie? Salomon
van der Merwe egy órája kiloccsantotta az agyát.
A temetés a sivár, huzatos temetőben volt, a város
határában. A sírásókon kívül csak ketten voltak: Margaret és
Jamie McGregor. Margaret bő fekete ruhát viselt, amely
elrejtette formátlan alakját. Sápadt volt, fáradtnak látszott.
Jamie magas volt és elegáns, visszahúzódó,
megközelíthetetlen. Álltak egymással szemben a sír két
oldalán, és nézték, amint a fakoporsót leengedik a földbe. A
föld a fának csapódott, és Margaret mintha azt hallotta volna:
Kurva! Kurva!
Apja sírja felett Jamie-re nézett, tekintetük találkozott.
Jamie pillantása hideg volt és közönyös, mintha idegen lenne a
lány. Akkor Margaret gyűlölte. Ott állsz, nem érzel semmit,
pedig éppoly bűnös vagy, mint én. Mi öltük meg, te meg én.
Isten előtt a feleséged vagyok És társad a bűnben. Lenézett a
nyitott sírgödörbe, és látta, hogy az utolsó földdarabok
betakarják a koporsót. - Nyugodj! - suttogta! - Pihenj!
Amikor felnézett, Jamie már elment.

Két faépület volt Klipdriftben, amelyben kórház működött, de

oly koszosak és lerobbantak voltak, hogy többen haltak meg
bennük, mint ahányan életben maradtak. A gyerekek otthon
születtek. Amikor Margaret ideje közeledett, Mrs. Owens
szerzett egy fekete bábát, Hannát. A szülés hajnali háromkor
indult meg.
- Maga csak feküdjön! - mondta Hanna. - A természet
elvégzi a többit.
 Az első fájdalomra Margaret elmosolyodott. Világra hozza a
fiát, és nevet ad neki. Gondoskodik róla, hogy Jamie McGregor
megismerje a fiát. A fiát nem fogja megbüntetni.
Telt az idő, egyik óra a másik után, és ha egyik-másik lakó
bekukkantott Margaret szobájába, hogy lássa, hogyan állnak a
dolgok, gyorsan kizavarták őket.
- Ez személyes ügy - magyarázta Margaretnek Hanna. -
A magáé. Istené, és azé a gazemberé, aki ebbe a bajba
sodorta magát.
- Fiú lesz? - lihegte Margaret.
Hanna letörölte Margaret homlokát. - Azonnal
megmondom, mihelyt szemügyre veszem a szerkezetét. Most
nyomjon! Erősebben! Még erősebben! Még!
A görcsök egyre hevesebbek lettek, a kín átjárta Margaret
testét. Istenem, valami baj van, gondolta Margaret.
- Már jön - mondta Hanna. És hirtelen ijedt lett a hangja.
- Megfordult - kiáltott. - Nem... nem tudom kiszedni!
Valami vörös ködön át Margaret látta, hogy Hanna lehajol,
és megfordítja a testét, a szoba homályba veszett, és hirtelen
nem érzett több fájdalmat. Lebegett a semmiben, egy alagút
végén erős fényt látott, valaki közeledett felé, Jamie volt az. Itt
vagyok, Maggie, drágám! Szép fiút szülsz nekem. Visszajött
hozzá. Már nem gyűlölte. Tudta, hogy soha nem is gyűlölte.
Hangot hallott. - Mindjárt vége - aztán valami megszakadt
benne, felüvöltött a fájdalomtól.
- Most! - kiáltott Hanna. - Jön!
Egy másodperc múlva valami síkosat érzett a lába között,
majd Hanna diadalordítását hallotta. Egy vörös csomagot
emelt fel: - Isten hozott Klipdriftben! Drágám, fia született!
Jamie-nek nevezte el.

Margaret tudta, a kisfiú híre gyorsan eljut Jamie-hez, és várta,

hogy üzenjen neki, vagy küldjön érte. Amikor eltelt néhány
hét, és semmi nem történt, Margaret üzent. Harminc perc
múlva visszatért a küldönc.
Margaret égett a türelmetlenségtől. - Találkozott Mr. Mc-
Gregorral?
- Igen, asszonyom!
- Átadta az üzenetet?
- Igen, asszonyom!
- Mit mondott? - kiáltott rá.
 A fiú zavarba jött. - Azt, hogy... hogy neki nincs fia, Miss
Van der Merwe!
Fiával együtt aznap bezárkózott a szobájába, és nem volt
hajlandó kijönni. - Csak dühös az apád, Jamie! Azt hiszi, az
anyád valami rosszat tett vele. De te az ö fia vagy, és ha
meglát, elvisz bennünket a házába, és nagyon fog szeretni
mindkettőnket. Meglátod, drágám! Minden rendbejön.
Amikor másnap reggel Mrs. Owens kopogott az ajtón,
Margaret kinyitotta. Furcsán nyugodt volt. Jól vagy, Maggie?
- Remekül, köszönöm. - Jamie-t egyik új ruhájába
öltöztette. - Kiviszem Jamie-t délelőtt a kocsijában.
A kocsi. Madame Agnes és a lányok ajándéka, gyönyörű
volt. Brokáttal, plüssel díszítve csillogott, ragyogott, megakadt
rajta a tekintet.
Margaret tolta a gyerekkocsit a Loop Street keskeny
járdáján. Egy idegen megállt, és rámosolygott a kisbabára, de
a városi asszonyok elfordították a fejüket vagy átmentek a
másik oldalra, hogy elkerüljék Margaretet.
Margaret észre sem vette. Egyetlen embert keresett a
szeme. Valahányszor jó volt az idő, felöltöztette a gyereket
valamelyik gyönyörű ruhájába, és kivitte a kocsiban. A hét
végéig egyszer sem botlott Jamie-be az utcán, és ekkor rájött,
hogy a férfi szándékosan kerüli őt. Nos, ha ő nem jön el
megnézni a fiát, majd a fia megy el hozzá.
Másnap reggel Margaret a szalonban találta Mrs. Owenst.
- Elutazom, Mrs. Owens! Egy hét múlva visszajövök.
- A gyerek túl fiatal még az utazáshoz, Maggie...
- A gyerek itt marad a városban.
Mrs. Owens megdöbbent. - Úgy érted, itt?
- Nem, Mrs. Owens, nem itt.

Jamie McGregor háza az egyik hegytetőn volt, kilátással

Klipdriftre. Alacsony, meredek tetős bungalow volt, két jókora
oldalszárny tapadt a főépülethez, nagy verandákkal. A házat
ápolt gyepszőnyeg vette körül, fák és egy dús rózsakert. Hátul
volt a kocsiszín, és külön épület a személyzetnek. A ház ügyes-
bajos dolgaiért Eugénia Talley felelt, egy középkorú özvegy,
akinek hat felnőtt gyereke élt Angliában.
Margaret délelőtt tízkor érkezett a házhoz a csecsemővel;
tudta, hogy ilyenkor Jamie az irodájában van. Mrs. Talley
nyitott ajtót, meglepetten nézett Margaretre és a gyerekre.
Akárcsak mindenki száz kilométeres körzetben, ő is jól tudta,
kik állnak a kapuban.
- Sajnálom, de Mr. McGregor nincs itthon - mondta a
házvezetőnő, és be akarta csukni a kaput.
Margaret megállította. - Nem Mr. McGregorhoz jöttem. Csak
a fiát hoztam el neki.
- Attól tartok, erről semmit nem tudok. Talán...
- Egy hétre elutazom. Aztán visszajövök érte. -
Átnyújtotta a gyereket. - Jamie-nek hívják.
Rémület ült ki Mrs. Talley arcára. - Nem hagyhatja itt! Mr.
McGregor meg fog...
- Választhat - tette hozzá Margaret. - Vagy beviszi a
házba, vagy arra kényszerít, hogy itt hagyjam a küszöbön. Mr.
McGregor annak sem örülne.
Majd egyszerűen az elképedt asszony kezébe nyomta a
csecsemőt, és elment.
- Várjon! Jöjjön vissza! Ezt nem lehet! Miss!
Margaret meg sem fordult. Mrs. Talley ott állt, kezében a
helyes kis csomaggal, és azt gondolta: Istenem, Mr. McGregor
tombolni fog!

Ilyennek még sosem látta.

- Hogy lehetett ilyen bolond? - üvöltötte. - Csak be
kellett volna csapnia az ajtót!
- Nem hagyta, Mr. McGregor...
- Nem fogom itt tartani a gyerekét!
Dührohamában fel-alá járkált, és meg-megtorpant a
szerencsétlen házvezetőnő előtt. - Ezért ki kellene rúgnom
magát!
- Egy hét múlva visszajön a gyerekért.
- Nem érdekel, mikor jön vissza! - kiabált tovább. - Vigye
innen a kölyköt! Most! Szabaduljon meg tőle valahogy!
- Mit javasol, hogyan tegyem, Mr. McGregor? - kérdezte
kimérten.
- Tegye ki valahol a városban! Csak van valami hely,
ahol ott hagyhatja.
- Hol?
- Honnan tudjam?
Mrs. Talley lenézett a karjában fekvő kis csomagra. Az
üvöltéstől a gyerek sírni kezdett. - Nincs árvaház Klipdriftben. -
Ringatni kezdte a gyereket, de az egyre jobban ordított. -
Valakinek vigyáznia kell rá!
 Jamie dühödten beletúrt a hajába. - A fenébe is! Hát jó -
döntötte el. - Maga vette át olyan nagyvonalúan. Majd maga
fog vigyázni rá.
- Igenis, uram!
- És állítsa el ezt a pokoli ordítást! És jól figyeljen ide,
Mrs. Talley! Ne is kerüljön a közelembe! Azt sem akarom tudni,
hogy a házban van. És ha a jövő héten érte jön az anyja, nem
akarom látni. Világos?
A gyerek újult erővel rákezdett.
- Teljesen, Mr. McGregor! - Ezzel Mrs. Talley kisietett a
szobából.
Jamie McGregor egyedül ült a nappalijában, konyakot ivott,
és szivarozott. Hülye liba. Azt hitte, a gyerek látványa majd
meglágyítja a szívem, és rohanok hozzá: szeretlek, a gyereket
is szeretem, el akarlak venni feleségül. Nos, még egy pillantást
sem vetett rá. Semmi köze nincsen hozzá. Nem szerelemből,
még csak nem is kéjből született. Hanem bosszúból. Örökké
emlékezni fog Van der Merwe arcára, amikor megmondta neki,
hogy Margaret terhes. Ez volt a kezdet. A vég pedig a
koporsóra hulló sárgöröngy. Meg kell találnia Bandát, és
közölni vele, küldetésük véget ért.

Jamie hatalmas ürességet érzett. Új célokat kell találnom,

gondolta. Már elképesztően gazdag volt. Sok száz hektáros,
ásványi kincsekben gazdag bányaterület tulajdonosa. A
gyémánt miatt vette meg, aztán végül aranyat, platinát és
vagy fél tucat nagyon ritka ásványt találtak ott. Bankja
kölcsönök révén résztulajdonosa volt fél Klipdriftnek, földje a
Namibtól Cape Townig terjedt. Emiatt elégedett volt, de nem
érezte elégnek. Kérte a szüleit, hogy költözzenek hozzá, de a
család nem akarta elhagyni Skóciát. Bátyjai megnősültek,
nővére férjhez ment. Jamie hatalmas összegeket küldött haza
a szüleinek, és ez boldoggá is tette, élete azonban mégiscsak
üres fennsíkra ért. Néhány évvel korábban még hegyek és
völgyek váltották egymást, úgy érezte, él. Élt akkor is, amikor
Bandával bementek a tutajon a Tilosba. Élt akkor is, amikor az
aknák felett kúszott a homokban. Most úgy érezte: hosszú
ideje már nem él. Nem ismerte be magának sem, hogy
magányos.
Ismét a konyakosüveg után nyúlt, és látta, hogy üres. Vagy
többet ivott, mint gondolta, vagy Mrs. Talley figyelmetlen.
Jamie felállt, és az üres üveggel a kezében kibotorkált a
kamrába, ahol az italt tartották. Éppen nyitotta az üveget,
amikor gyerekgügyögést hallott. Ez! Mrs. Talley nyilván a
szobájában tartja a kölyköt, a konyha mellett.
Engedelmeskedett parancsainak; nem hallotta és nem is látta
a gyereket két napja, amióta betört a házába. Most hallotta,
hogy Mrs. Talley gyengéden dudorászik a csecsemőnek, és
becézgeti, ahogy az anyák szokták.
- Helyes kis baba vagy, tudod-e? - mondta. - Akár egy
kis angyal. Bizony, az vagy. Egy kis angyal.
A gyerek megint gügyögött. Jamie Mrs. Talley szobájának
nyitott ajtajához lépett, és benézett. A házvezetőnő
valahonnan szerzett egy bölcsőt, abban feküdt a gyerek. Mrs.
Talley föléje hajolt, és a gyerek pici ökle szorosan markolta az
asszony ujját.
- Erős kis ördög vagy, Jamie! Ha megnősz, te leszel a... -
hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy gazdája ott áll az
ajtóban.
- Ó... - mondta. - Miben lehetek a szolgálatára, Mr.
McGregor?
- Semmiben. - Odament a bölcsőhöz. - Csak megzavart
ez a hang. - És Jamie, most először, vetett egy pillantást a
fiára. A gyerek nagyobb volt, mint várta, formás kisbaba.
Mintha mosolygott volna Jamie-re.
- Nagyon sajnálom, Mr. McGregor! Olyan jó gyerek. És
egészséges. Nyújtsa csak oda az ujját, mindjárt meglátja,
milyen erős!
Jamie megfordult, és szó nélkül kiment a szobából.
Jamie McGregoraknak több mint ötven alkalmazottja volt
különféle vállalataiban. A kifutófiútól az igazgatóig mindenki
tudta, honnan nyerte a nevét a Kruger-Brent Kft., és mind
nagyon büszkék voltak arra, hogy Jamie McGregornak
dolgoznak. Nemrégiben vette fel a tizenhat éves David
Blackwellt, egyik csoportvezetőjének - aki Oregonból jött Dél-
Afrikába gyémántot keresni - a fiát. Amikor Blackwell pénze
elfogyott, Jamie fölvette, hogy igazgassa az egyik bányát. A fiú
egyik nyáron beállt dolgozni, és Jamie annyira elégedett volt
vele, hogy állandó munkát ajánlott. A fiatal David Blackwell
intelligens volt, vonzó és talpraesett. Jamie azt is tudta, hogy a
fiú tartja a száját, azért is bízta meg ezzel a feladattal.
- David, szeretném, ha elmennél Mrs. Owens
panziójába. Van ott egy nő, Margaret van der Merwének
hívják.
 Ha David Blackwell valaha is hallotta ezt a nevet, hát
semmi jelét nem adta. - Igen, uram!
- Csak vele beszélj! A gyerekét a házvezetőnőmnél
hagyta. Mondd, hogy vigye el onnan még ma!
- Igenis, Mr. McGregor!
David Blackwell fél óra múlva visszatért. Jamie felnézett az
asztala mellől.
- Uram, attól tartok, nem tudom teljesíteni a parancsát.
Jamie felállt. - Miért nem? - horkant fel. - Elég egyszerű
kérés, nem?
- Miss Van der Merwe nem volt ott, uram!
- Akkor keresd meg!
- Két nappal ezelőtt elutazott Klipdriftből. Öt nap múlva
tér vissza. Ha kívánja, megérdeklődhetem, hogy...
- Nem - Jamie ezt aztán igazán nem kívánta. - Semmi
baj. Ez minden, David!
- Igen, uram! - A fiú kiment az irodából.
A fene egye meg! Ha visszajön, hát meg fog lepődni. Viheti
a kölykét.

Aznap este Jamie egyedül vacsorázott otthon. Éppen konyakot

ivott a dolgozószobájában, amikor Mrs. Talley bejött, hogy a
háztartással kapcsolatban megbeszéljen valamit. Egy mondat
közepén hirtelen elhallgatott, fülelt egy darabig, majd ezt
mondta. - Elnézést, Mr. McGregor! Jamie sír.
Jamie lecsapta a poharat, a konyak kilöttyent. A nyavalyás
kölyök! És még volt pofája Jamie-nek nevezni. Nem is úgy néz
ki! Sehogy se néz ki!
Tíz perc múlva Mrs. Talley visszajött. Látta a kilöttyent italt.
- Töltsek másikat?
- Nem szükséges - mondta Jamie fagyosan. - Az viszont
szükséges, hogy maga tudja, kinek is dolgozik. Engem az a
fattyú ne zavarjon meg! Megértette, Mrs. Talley?
- Igen, uram!
- Minél előbb eltűnik innen a kölyök, akit a házamba
engedett, annál jobb mindannyiunknak. Érti?
A nő ajka megfeszült. - Igen, uram! Óhajt még valamit?
- Nem.
A nő elindult kifelé.
- Mrs. Talley...
- Igen, Mr. McGregor?
- Azt mondta, sír. Nem beteg, ugye?
 - Nem, uram! Tisztába kellett tenni.
Jamie undorítónak találta a dolgot. - Ez minden.
Jamie őrjöngött volna, ha tudja, hogy a személyzet órákon
keresztül róla meg a fiáról tárgyalt. Mind egyetértettek abban,
hogy gazdájuk érthetetlenül viselkedik, de tudták, hogy a
téma puszta említése is azonnali kirúgással járna. Jamie
McGregor nem az az ember volt, aki szívesen fogadta mások
tanácsait.

Másnap este Jamie-nek kései üzleti tárgyalása volt. Az új vasút

beruházásáról volt szó. Kis vonal a Namib-sivatagi bányáitól
De Aarig, ahol becsatlakozott a Cape Town-i vonalba, de
azonnal olcsóbbá tette a gyémánt és az arany elszállítását a
kikötőbe. Az első dél-afrikai vasútvonalat 1860-ban építették
Dunbar és Point között, és azóta új szárnyvonalak vezettek
Cape Townból Wellingtonba. A vasút lett az a keringési
rendszer, amely lehetővé tette áruk és emberek szabad
áramlását Dél-Afrika belsejében, és Jamie részt akart vállalni
ebből a folyamatból. Ez még csak tervének kezdete volt.
Aztán, gondolta, a hajó jön. Saját hajóim szállítják majd az
ásványi kincseket át az óceánon.
Későn ért haza, levetkőzött és lefeküdt. Belsőépítészét
Londonból hozatta, aki hatalmas, férfias hálószobát tervezett
óriási ággyal, amit Cape Townban készítettek el. Az egyik
sarokban régi spanyol komód állt, és mellette két hatalmas
szekrény, ötven öltönnyel, és vagy harminc pár cipővel. Jamie
nem törődött az öltözködéssel, de fontosnak tartotta, hogy sok
ruhája legyen. Túl sok időt töltött rongyokban.
Éppen elszunyókált, amikor sírást hallott. Felült,
hallgatózott. Semmi. A gyerek lehetett? Biztosan kiesett a
bölcsőből. Jamie tudta, hogy Mrs. Talley mélyen alszik.
Borzalmas lett volna, ha valami baja esik a gyereknek, amíg az
ő házában van. Akkor ugyanis ő a felelős. A fene egye meg azt
a nőt, gondolta Jamie.
Köntöst vett magára és papucsot húzott, átment a házon,
egyenest Mrs. Talley szobájába. Az ajtó előtt megállt, de nem
hallott semmit. Halkan benyitott. Mrs. Talley mélyen aludt,
hangosan horkolt, fülére húzta a takarót. Jamie a bölcsőhöz
ment. A gyerek hanyatt feküdt, tágra nyílt szemmel. Jamie
közelebb lépett, és szemügyre vette. Tényleg hasonlít!
Határozottan az ő száját és állát örökölte. Szeme kék volt, de
minden gyerek kék szemmel születik. Jamie azonnal látta,
hogy szürke szeme lesz. Hadonászott apró ökleivel, gügyögött,
és rámosolygott Jamie-re. Vagány kis kölyök. Csak fekszik itt,
nem zajong, nem üvölt, mint más gyerek tenné. Bizonyosan
McGregor, semmi kétség.
Jamie kinyújtotta egyik ujját. A baba két kézzel
megragadta, és erősen megszorította. Erős, mint egy bivaly,
gondolta Jamie. Abban a pillanatban a gyerek megfeszült, és
rögtön utána Jamie furcsa szagot érzett.
- Mrs. Talley!
A nő felült az ágyban, rémülten. - Tessék! Mi van?
- Figyeljen a gyerekre! Mindent nekem kell csinálnom?
És Jamie McGregor kiment a szobából.

- David, tudsz valamit a kisgyerekekről?

- Milyen szempontból, uram? - kérdezte David Blackwell.
- Hát tudod... Hogy mivel, szeretnek játszani, meg
ilyenek. A fiatal amerikai elmosolyodott. - Amíg nagyon kicsik,
a csörgőt szeretik, Mr. McGregor!
- Vegyél egy tucatot! - parancsolta Jamie.
- Igen, uram!
Semmi fölösleges kérdezősködés. Jamie-nek ez tetszett.
David Blackwellnek komoly jövője van nála.

Amikor aznap este Jamie hazaérkezett egy kis barna dobozzal,

Mrs. Talley ezzel fogadta: - Elnézést kérek a múlt éjjel
történtekért, Mr. McGregor! Nem tudom, hogy alhattam olyan
mélyen. A gyerek meg nyilván rettenetesen üvöltött, ha ön
még a szobájában is meghallotta.
- Semmi baj - mondta Jamie nagyvonalúan. - Amíg
egyikünk meghallja. - Átnyújtotta a csomagot. - Adja ezt oda
neki! Néhány csörgő, hadd játsszon vele. Nem lehet valami jó
feküdni abban a bölcsőben egész nap, mint egy rab.
- Ő nem rab, uram! Kiveszem belőle.
- És hova viszi?
- Csak ide, a kertbe, ahol rajta tarthatom a szemem.
- Nem nézett ki jól tegnap éjjel - mondta Jamie
rosszallóan.
- Valóban?
- Nem bizony. A színe. Nem szeretném, ha beteg lenne,
mire az anyja elviszi.
- Ó, aligha, uram!
 - Talán megnézném megint.
- Igenis, uram! Idehozzam?
- Igen, Mrs. Talley!
- Máris, Mr. McGregor!
Pár perc múlva már jött is, karján a gyerekkel. A baba kis
kék csörgőt rázott. - Szerintem jó színe van.
- Nos, lehet, hogy tévedtem. Adja ide!
A nő óvatosan átnyújtotta a gyereket, és Jamie most
először a karjába vette a fiát. Az érzés megdöbbentette.
Mintha régóta várt volna erre a pillanatra, mintha ezért élt
volna, anélkül, hogy tudta volna. Ez itt a karjában az ő húsa és
vére, az ifjabb Jamie McGregor. Ugyan, mi értelme egész
birodalmat felépíteni, gyémántot, aranyat gyűjteni, vasutat és
gyárakat működtetni, ha nincs kinek átadni, ha nincs
dinasztia? Milyen bolond is voltam, gondolta Jamie. Eddig
sosem jött rá, mi hiányzik olyan nagyon. Elvakította a gyűlölet.
Nézte a csöpp kis arcocskát, és a dermedtség a bensejében
mintha engedett volna valamit.
- Hozza Jamie bölcsőjét a hálószobámba, Mrs. Talley!

Amikor három nap múlva Margaret megállt Jamie házának

ajtajában, Mrs. Talley azt mondta neki: - Mr. McGregor az
irodájában van, Miss Van der Merwe, de azt kérte, hogy
küldjünk érte, amint maga eljön a gyerekért. Beszélni szeretne
önnel.
Margaret a nappaliban várt, karjában a gyerekkel.
Borzasztóan hiányzott neki. Az elmúlt hét alatt jó néhányszor
majdnem feladta, rohant volna Klipdriftbe a gyerekért, félt,
hogy valami történik vele, beteg lesz vagy baleset éri. De
megkeményítette magát, és a terve sikerült. Jamie beszélni
akar vele! Minden nagyszerű lesz. Most majd együtt élnek
hárman.
Amint Jamie belépett a nappaliba, Margaretet elborította az
ismerős érzés. Istenem, mennyire szeretem. - Helló, Maggie!
A nő gyengéden elmosolyodott. - Helló, Jamie!
- A fiamat akarom.
Margaret szíve kalimpált. - Hát persze, hogy akarod. Mindig
tudtam.
- Gondoskodom róla, hogy megfelelő körülmények közt
nőjön fel. Mindent megadok neki, és persze arra is gondom
lesz, hogy neked is mindened meglegyen.
Margaret zavartan nézett rá. - Nem... Nem értem.
 - Azt mondtam, a fiamat akarom.
- Azt hittem, hogy... úgy gondoltam...
- Nem. Csak a fiút akarom.
Margaret hirtelen dühbe gurult. - Értem már. Hát nem
adom, tudd meg!
Jamie csak nézett rá. - Hát jó. Kössünk kompromisszumot!
Itt maradhatsz vele. Lehetsz a... nevelőnője. - Látta a nő
arckifejezését. - Mit akarsz tulajdonképpen?
- Hogy a fiamnak neve legyen - mondta makacsul. - Az
apja neve.
- Legyen. Örökbe fogadom.
Margaret megvetően nézett rá. - Örökbe fogadni az én
gyerekemet? Hát nem. Nem lesz a tiéd a fiam. Sajnállak. A
nagy Jamie McGregor. Van pénzed, van hatalmad, még sincs
semmid. Szánalmas alak vagy.
És Jamie állt és nézte, amint Margaret kisétál a házából,
karján a gyerekkel.
Másnap reggel Margaret elhatározta, hogy kivándorol
Amerikába.

- Ha elszaladsz, az nem old meg semmit - vitatkozott vele

Mrs. Owens.
- Nem szaladok el. Csak elmegyek valahová, ahol a fiam
és én új életet kezdhetünk.
Nem bírta volna elviselni a megaláztatást, amelyet Jamie
McGregor szánt neki és a fiának.
- Mikor mész?
- Amint lehet. Kocsival Worcesterbe, onnan vonattal
Cape Townig. Elég pénzem van New Yorkig.
- Az nagyon messze van.
- Megéri. Amerika a lehetőségek hazája, nem igaz? Hát
az kell nekünk.

Jamie mindig büszke volt arra, hogy nyugodtan viseli a

konfliktusokat. De most mindenkivel üvöltött, aki a közelébe
ment. Irodája akár a felbolydult méhkas. Semmi nem volt elég
jó. Mindenre panaszkodott, képtelen volt fékezni magát.
Három napja egy percet sem aludt. Egyfolytában a Margarettel
folytatott beszélgetésre gondolt. A fenébe is! Tudhatta volna,
hogy a nő házasságot akar. Ügyes, akár az apja. Ő meg
elszúrta a tárgyalást. Azt mondta, hogy mindene meglesz, de
nem beszélt a pénzről. Hát persze. A pénz. Pénzt kellett volna
ajánlania. Ezer fontot, tízezer fontot, még többet.
- Kényes feladatot bízok rád - mondta David
Blackwellnek.
- Igen, uram!
- Beszélj Miss Van der Merwével! Mondd, hogy felajánlok
húszezer fontot! Tudni fogja, mit akarok cserébe. - Jamie
kitöltötte a csekket. Már rég megtanulta, hogy a pénzt
tapintani kell. - Add ezt oda neki!
- Igenis, uram! - És David Blackwell kiment.
Negyedóra múlva visszatért, és átnyújtotta a csekket a
gazdájának. Félbe volt tépve. Jamie érezte, hogy elvörösödik. -
Köszönöm, David! Ez minden.
Szóval Margaret több pénzt akar. Hát jó. Meg fogja adni
neki. De most majd maga intézi.
Késő délután Jamie McGregor elment Mrs. Owens
panziójába. - Miss Van der Merwét keresem - mondta.
- Alighanem hiába - tájékoztatta Mrs. Owens. - Úton van
Amerikába.
Jamie úgy érezte, a gyomrába öklöztek. - Az nem lehet!
Mikor ment el?
- A déli kocsival indultak Worcesterbe.
A vonat zsúfolásig telt a worcesteri állomáson, utasok
zajongtak minden fülkében, de még a folyosókon is.
Kereskedők meg a feleségük, mentek Cape Townba, árusok,
kafferek, katonák, tengerészek. Legtöbben először ültek
vonaton, és ünnepi hangulatban voltak. Margaretnek sikerült
helyet találnia az ablak mellett, ahol Jamie-t nem nyomhatja
agyon a tömeg. Ott ült, szorította a gyereket, és az eljövendő,
új életére gondolt. Nem lesz könnyű. Bárhová megy, egyedül
lesz a gyerekkel, és ez önmagában is irritálja a társadalmat.
De megtalálja majd a módját, hogy nyugodt, kényelmes életet
biztosítson a fiának. Hallotta a kalauzt: - Beszállás!
Felnézett, Jamie állt előtte. - Szedd a cuccod! - parancsolta.
- Leszállsz.
Még mindig azt hiszi, kifizethet, gondolta Margaret. -
Ezúttal mennyit akarsz ajánlani?
Jamie lenézett a gyerekre, aki békésen aludt Margaret
karjában. - Házasságot.
 9.

Három nap múlva volt az esküvő, rövid, gyors ceremónia. Az

egyetlen tanú David Blackwell volt.
A szertartás alatt Jamie McGregort vegyes érzések
kerítették hatalmukba. Ahhoz szokott, hogy ő irányítson, ő
manipuláljon másokat, és ezúttal őt manipulálták. Margaretre
nézett. Ott állt mellette, és majdnem gyönyörű volt.
Emlékezett a rajongására, odaadására, de ez csak emlék volt
már, semmi több, sem melegség, sem érzelem nem fűzte
hozzá. Bosszúja eszközéül használta Margaretet, az meg
örököst szült neki.
A pap beszélt: - Ezennel házastársaknak nyilvánítalak
benneteket. A férj csókolja meg a feleségét!
Jamie lehajolt, és az ajkát a felesége arcához érintette. -
Gyerünk haza! - mondta. A fia már várta.
Amikor hazaértek, Jamie az egyik szárnyépületbe vezette
Margaretet. - Ez a hálószobád - mondta neki.
- Igen.
- Felveszek egy házvezetőnőt, és Mrs. Talley ezentúl
csak Jamie-vel foglalkozik. Ha bármire szükséged van, szólj
David Blackwellnek.
Margaret úgy érezte, mintha megütötték volna. A férfi úgy
bánt vele, mint egy cseléddel. De nem számít. Neve van a
fiamnak. Ez elég nekem.
Jamie nem jött haza vacsorára. Margaret várta egy ideig,
aztán egyedül megvacsorázott. Majd ébren feküdt az ágyában,
és fülelt minden hangra odakinn. Végül hajnali négykor
elaludt. Utolsó gondolata az volt, vajon kit választott Jamie
Madame Agnes hölgyei közül.

Jamie csak azért járt haza, hogy a fiával legyen. Margarettel

továbbra is hűvös és udvarias volt. Margaret minden reggelinél
a boldog feleséget alakította a személyzet kedvéért, miközben
a férfi hideg érdektelenséggel ült vele szemben. De amikor
Jamie elment, és ő kimenekült a szobájába, szakadt róla a víz.
Gyűlölte magát. Hová lett a büszkesége? Tudta, hogy még
mindig szereti a férfit. Mindig is szeretni fogom, gondolta.
Isten engem úgy segéljen!
Jamie Cape Townba indult, háromnapos üzleti útra. Amint
kilépett a Royal Szállóból, libériás fekete sofőr lépett oda
hozzá. - Kocsit, uram?
- Nem - mondta Jamie. - Gyalog megyek.
- Banda úgy gondolta, inkább kocsival jönne.
Jamie megtorpant, és élesen nézett a férfira. - Banda?
- Igen, Mr. McGregor!
Jamie beszállt a kocsiba. A kocsis meglegyintette az ostort,
és elindultak. Jamie hátradőlt az ülésen. Bandára gondolt, a
bátorságára, a barátságára. Oly sokszor kereste az elmúlt két
évben, sikertelenül. És most találkozni fog a barátjával.
A kocsis a víz felé fordította a hintót, és Jamie abban a
pillanatban rájött, hová tartanak: Tizenöt perc múlva
megálltak egy elhagyott raktárépület előtt, ott, ahol Jamie és
Banda valaha a namibi utazást kitervelte. Micsoda ostoba ifjak
voltunk, gondolta Jamie. Kiszállt a kocsiból, és a raktárhoz
ment. Banda ott várta. Ugyanúgy nézett ki, csak most öltönyt
viselt, fehér inget és nyakkendőt.
Ott álltak, némán vigyorogtak egymásra, majd átölelték
egymást.
- Remekül nézel ki - mosolygott Jamie.
Banda bólintott. - Nem is megy rosszul. Megvettem azt a
farmot, amiről beszéltem. Feleségem van, két fiam. Gabonát
termesztek, és struccot tenyésztek.
- Struccot?
- A tolluk rengeteg pénzt hoz.
- Vagy úgy. Szeretném megismerni a családodat,
Banda!
Jamie a saját családjára gondolt Skóciában, és arra,
menynyire hiányoznak neki. Már négy éve eljött otthonról.
- Próbáltalak megtalálni.
- El voltam foglalva, Jamie! - Banda közelebb lépett. -
Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Baj készül körülötted.
Jamie nézte őt. - Miféle baj?
- A pasas, aki a Namib-sivatagot vezeti - Hans
Zimmerman - rossz ember. A munkások gyűlölik. Ott akarják
hagyni. Ha megteszik, az őreid megpróbálják visszatartani
őket. Akkor pedig lázadás lesz.
Jamie le sem vette a tekintetét Banda arcáról.
- Emlékszel, egyszer beszéltem neked valakiről, úgy
hívják, John Tengo Javabu.
 - Igen. Politikai vezető. Olvastam róla. Ó kavarta fel a
donderstrormot.
- Én pedig az ő híve vagyok.
Jamie bólintott. - Értem. Megteszem, amit kell.
- Remek. Hatalmas ember lettél, Jamie! Örülök neki.
- Köszönöm, Banda!
- És helyes kisfiad van.
Jamie nem tudta titkolni megdöbbenését. - Honnan tudod?
- Szeretem figyelemmel kísérni a barátaim életét. -
Banda felállt. - Egy gyűlésre kell mennem. Megmondom nekik,
hogy rendben lesznek a dolgok a Namib-sivatagban.
- Igen. Biztos lehetsz benne. - Követte a nagydarab
embert a kapuhoz. - Mikor látlak ismét?
Banda elmosolyodott. - A közelben maradok. Nem
szabadulsz meg tőlem egykönnyen.
És Banda elment.

Amikor Jamie visszatért Klipdriftbe, a fiatal David Blackwellért

küldött. - Valami baj van a Namib-sivatagban, David?
- Nincs, Mr. McGregor! - Eltűnődött. - De olyasmit
hallottam, hogy esetleg lehet.
- A felügyelő Hans Zimmerman. Nézz utána, jól bánik-e
a munkásokkal! Ha nem, intézkedj! Azt akarom, hogy te menj
oda!
- Holnap reggel indulok.

Amikor David megérkezett a Namib-sivatagba, a

gyémántmezőre, két órát beszélgetett az őrökkel és a
munkásokkal. Amit hallott, méreggel töltötte el. Amikor
megtudta, amit akart, elment Hans Zimmermanhoz.
Hans Zimmerman valóságos óriás volt. Kétméteres
magasságához vagy százötven kilót nyomott. Izzadós,
disznószerü arcában vöröses szem ült, és a legtaszítóbb férfi
volt, akit David Blackwell valaha látott. Ugyanakkor az egyik
legszorgalmasabb felügyelő, akit a Kruger-Brent Kft. valaha
alkalmazott. Az asztal mögött ült kis irodájában, amely szinte
babaháznak tűnt óriás termete körül. David bement.
Zimmerman fölemelkedett és megrázta David kezét. -
Örülök, hogy látom, Mr. Blackwell! Szólhatott volna előre, hogy
jön.
 David biztos volt benne, hogy Zimmerman már értesült
jöveteléről.
- Whiskyt?
- Nem, köszönöm.
Zimmerman hátradőlt a székében, és elvigyorodott. - Mit
tehetek önért? Nem találunk tán elég gyémántot? Elégedetlen
a gazda? - Mindketten tudták, hogy a Namib „hozama" kiváló.
- Jobban meghajtom a kafferjeimet, mint bárki más - fűzte
hozzá Zimmerman.
- Panasz érkezett hozzánk a körülményekről - mondta
David.
Zimmerman arcáról rögtön leolvadt a mosoly. - Milyen
panasz?
- Hogy rosszul bánnak az emberekkel, és...
Zimmerman felpattant, meglepő rugalmassággal. Dühbe
gurult. - Ezek nem emberek. Ezek kafferek. Maguk csak ülnek
a seggükön a központban, és...
- Figyeljen rám! - vágott közbe David. - Nincs itt...
- Maga figyeljen rám! - hördült föl. - Több rohadt
gyémántot termelek, mint bárki a vállalatnál, és tudja, miért?
Mert megfélemlítem ezeket a rohadékokat.
- A többi telepünkön - folytatta David - ötvenkilenc
shillinget fizetünk havonta, plusz ellátást adunk. Itt maga csak
ötven shillinget fizet.
- Az tán a baj, hogy többet spórolok maguknak? Csak a
profit számít.
- Jamie McGregor nem így gondolja - mondta David. -
Emelje fel a bérüket!
Zimmerman barátságtalanul válaszolt: - Jó. A főnök pénze.
- Hallom, sokszor nyúlnak a korbácshoz,
Zimmerman felhorkant. - Istenemre, nem fáj nekik. Olyan
vastag a bőrük, hogy meg sem érzik. Csak félnek tőle.
- Három munkás például halálra félte magát, Mr.
Zimmerman!
Zimmerman vállat vont. - Van ott még rengeteg, ahonnan
ezek jöttek.
Rohadék állat, gondolta David. És veszélyes. Felnézett a
góliátra. - Ha még egy panasz érkezik, magát leváltják. -
Felállt. - Bánjon emberi módon a munkásokkal! Azonnal hagyja
abba a verést! Megnéztem a szállásukat. Disznóól.
Takaríttassa ki!
Hans Zimmerman csak nézte, igyekezett uralkodni magán.
- Más valamit? - nyögte ki végül.
 - Igen. Három hónap múlva visszajövök. Ha nem tetszik,
amit látok, kereshet magának más munkahelyet.
Viszontlátásra. - Sarkon fordult, és kiment.
Hans Zimmerman sokáig állt ott, forrt benne a düh.
Bolondok, gondolta. Idegenek. Zimmerman búr volt, búr volt
az apja is. Övék volt ez a föld, és a feketéket az Isten is
rabszolgának teremtette. Ha Isten úgy akarná, hogy ember
módra bánjanak velük, nem festette volna őket feketére. Jamie
McGregor ezt nem értette. De mit lehet várni egy idegentől?
Hans Zimmerman tudta, kicsit óvatosabbnak kell lennie. De
azért megmutatja majd nekik, ki az úr a Namib-sivatagban.

A Kruger-Brent Kft. egyre terjeszkedett, és Jamie McGregor

sokat volt távol otthonától. Vett egy papírgyárat Kanadában,
és egy hajógyárat Ausztráliában. Amikor otthon volt, minden
idejét a fiával töltötte, aki napról napra jobban hasonlított rá.
Jamie rendkívül büszke volt a fiára. Hosszú útjaira magával
akarta vinni őt, de Margaret nem engedte.
- Fiatal még az utazáshoz. Ha nagyobb lesz, veled
mehet. Ha vele akarsz lenni, gyere haza!
Jamie szinte észre sem vette, és a gyerek máris egyéves
lett, aztán kettő, Jamie csak nézte, hogy repül az idő. 1887
volt.
Margaret számára az elmúlt két év nehezen vonszolódott.
Egyszer egy héten Jamie vendégeket hívott, ilyenkor Margaret
volt a ház asszonya. A többi férfi szellemesnek, intelligensnek
tartotta, szerettek beszélgetni vele. Azt is tudta, hogy sokan
közülük vonzónak találják, de ezt persze titkolták, hiszen Jamie
McGregor felesége volt.
Araikor az utolsó vendég is elment, Margaret szokás szerint
megkérdezte: - Milyen volt az este?
Jamie szokás szerint így felelt: - Remek. Jó éjt! - és már
ment is ki a gyerekhez. Néhány perc múlva Margaret hallotta,
hogy csukódik az ajtó, Jamie elment.
Éjszakáról éjszakára azon töprengett, milyen is az élete.
Tudta, hogy irigyli a város összes asszonya, és ez szinte fájt
neki, hiszen tudta, nincs okuk rá. Együtt élt egy emberrel, aki
rosszabbul bánt vele, mintha idegen lett volna. Ha legalább
észrevenné! Kíváncsi volt, mi történne, ha egyik reggel
fölemelné a tálat, amelyben a Skóciából hozatott zabpehely
van, és a férje hülye fejére borítaná. Szinte látta a jelenetet
maga előtt, és ettől előbb kuncogni, majd fennhangon nevetni
kezdett, végül hisztérikusan sírásba váltott. Nem akarom
szeretni többé. Nem fogom. Abbahagyom valahogyan, mielőtt
tönkremegyek...

1890-re Klipdrift fejlődése messze felülmúlta Jamie McGregor

számításait. Már hét éve volt ott, és a város egyre nőtt és
virágzott, áradtak a gyémántkutatók a világ minden tájáról. A
régi recept szerint. Jöttek kocsival, vagonokban és gyalog.
Annyijuk volt, amennyit magukon viseltek. Étel kellett nekik,
felszerelés, szállás, kezdő tőke, és Jamie McGregor mindezt
megadta. Több tucat gyémánt- és aranybányában volt
részvényes, nőtt a híre és a hírneve. Egyik reggel
meglátogatta őt a De Beer család ügyvédje, amelynek
hatalmas gyémántföldjei voltak Kimberley-ben.
- Mit tehetek önért? - kérdezte Jamie.
- Egy ajánlattal küldtek, Mr. McGregor! A De Beer család
szeretné felvásárolni az ön vagyonát. Nevezze meg az árát!
Fontos pillanat volt. Jamie elmosolyodott, és azt mondta. -
Nevezze meg az önökét!

David Blackwell egyre fontosabb lett Jamie számára. A fiatal

amerikaiban egykori önmagát látta. A fiú intelligens volt,
őszinte és lojális. Jamie a titkárává tette, aztán személyi
asszisztensévé, végül, amikor a fiú huszonegy éves lett,
főigazgatójává.
David Blackwell számára Jamie McGregor volt a
mostohaapa. Amikor David apja infarktust kapott, Jamie
intézte a kórházat, fizette az orvosokat, és amikor David apja
meghalt, Jamie McGregor intézte a temetést is. Az öt év alatt,
mióta a Kruger-Brentnél dolgozott, David jobban megtanulta
tisztelni és csodálni Jamie-t, mint addig bárkit az életében.
Tudta, hogy valami baj van Jamie és Margaret között, és
mélyen fájlalta ezt, mert mindkettőjüket kedvelte. Semmi
közöm hozzá, mondta magának. Az a dolgom, hogy minden
lehetséges módon segítsem Jamie-t.

Jamie egyre több időt töltött a fiával. A gyerek ötéves volt, és

amikor Jamie először levitte őt a bányába, a gyerek egy hétig
másról sem beszélt. Elmentek kempingezni, sátorban aludtak
a csillagos ég alatt. Jamie Skócia egéhez szokott, ahol a
csillagok tudták, hol a helyük. Itt, Dél-Afrikában mindegyik
máshol állt. A Sarkcsillag máskor ért a zenitjére, és júniusban,
a dél-afrikai tél kellős közepén a Skorpió világított. Bár ez kissé
zavarta, Jamie mégis szeretett hanyatt feküdni a langyos
földön, bámulni az időtlen eget, mellette a fia, és mindketten
ugyanannak az örökkévalóságnak a részei.
Hajnalban keltek, vadászni indultak: fogolyt, gyöngytyúkot
lőttek ebédre. A kis Jamie-nek saját pónija volt, apa és fia
együtt lovagoltak a prérin, óvatosan kikerülték a hatalmas
gödröket, melyeket a hangyászmedve ásott, és amelyekbe
egy ló a lovassal együtt is belefért.
Veszélyes volt a préri. Az egyik kiránduláson Jamie és a fia
egy folyó mellett táboroztak, és majdnem megölte őket egy
csapat gazella. A veszély első jele a láthatár szélén feltűnő
porfelhő volt. Mezei nyulak és sakálok vágtattak el mellettük,
óriáskígyók bújtak elő a bokrokból, és a sziklák alá surrantak.
Jamie ismét a láthatárt fürkészte. A porfelhő közeledett.
- Gyerünk innen! - mondta.
- De a sátor...
- Hagyd ott!
Gyorsan felszedelőzködtek, és egy hegy teteje felé
indultak. Paták csattogását hallották, aztán feltűnt az első
gazella, legalább öt kilométeres oszlop élén. Vagy félmillióan
lehettek, és mindent elsodortak, ami az útjukba került. Fákat
dönttettek ki, bokrokat zúztak porrá, nyomukban sok száz
kisebb állat teteme hevert. Nyulak, kígyók, sakálok,
gyöngytyúkok az összezúzott növényzet alatt. A levegőben
úszott a por, és amikor vége lett, Jamie legalább
háromórányira becsülte.
Jamie hatodik születésnapján így szólt az apja: - Jövő héten
elviszlek Cape Townba, és megmutatom, milyen egy igazi
város.
- Anya is velünk jön? - kérdezte Jamie. - A lövöldözést
nem szereti, de a városokat igen.
Az apa megsimította a fia haját. - Sok dolga van itthon,
fiam! Csak mi megyünk, férfiak, jó?
A gyereket zavarta, hogy anyja és apja oly távol látszottak
állni egymástól, de akkor még nem értette.

Jamie saját vasúti kocsiján utaztak. 1891-re a vasút lett Dél-

Afrika első számú közlekedési eszköze, mert olcsó volt,
kényelmes és gyors. A kocsi, amelyet Jamie építtetett
magának, több mint húsz méter hosszú volt, négy
hálófülkével, amelyekben tizenkét ember fért el, szalonnal,
amely dolgozószobaként is szolgált, étkezővel, bárfülkével, és
mindennel felszerelt konyhával. A hálófülkékben rézágyak
voltak, gázlámpák és széles ablakok.
- Csak mi utazunk? - kérdezte a kisfiú.
Jamie nevetett. - Csak mi. Ez a te vonatod, fiam!
Az ifjú Jamie az út legnagyobb részében kifelé bámult az
ablakon, csodálta, milyen gyorsan rohan a táj.
- Ez Isten földje - mondta az apja. - Drága ásványokkal
töltötte meg nekünk. Mind a földben van; és várja, hogy
felfedezzék. Amit eddig találtak, csak a kezdet, Jamie!

Amikor megérkeztek Cape Townba, az ifjú Jamie-t magával

ragadta az óriási tömeg és a hatalmas épületek látványa.
Jamie elvitte a fiát a McGregor Hajótársasághoz, és rámutatott
a vagy fél tucat ki- és berakodó hajóra. - Látod, fiam? Az mind
a miénk!
Amikor visszatértek Klipdriftbe, a kis Jamie teli volt
élménnyel. - A papáé az egész város! - újságolta. - Nagyon
tetszene neked, mama! Legközelebb velünk jössz.
Margaret átölelte a fiát. - Igen, kisfiam!
Jamie sokszor töltötte házon kívül az éjszakát, és Margaret
tudta, hogy ilyenkor Madame Agnesnél van. Hallotta, hogy az
egyik nőnek vett egy házat, hogy külön is meg tudja látogatni.
Nem tudta, hogy ez igaz-e. Margaret csak azt tudta, hogy bárki
az a nő, meg tudná ölni.

Hogy összeszedje magát, Margaret elhatározta, hogy a

várossal fog foglalkozni. Alapítványt hozott létre új templom
építésére, missziót indított a gyémántkutatók családjának
megsegítésére. Kikövetelte, hogy Jamie egyik vasúti kocsija
ingyen szállítsa a gyémántkutatókat vissza Cape Townba, ha
elfogyott a pénzük és a reményük.
- Azt akarod, hogy szórjam a pénzt, asszonyi - morgott a
férfi. - Hadd gyalogoljanak visszafelé is, akárcsak odafelé!
- De már nem tudnak gyalogolni - vitatkozott Margaret. -
És ha itt maradnak, a városnak kell etetnie és ruháznia őket.
- Hát jó - egyezett bele Jamie. - De bolond ötlet, az
biztos.
 Nézte, amint Margaret kimasírozik az irodájából, és azon
kapta magát, hogy büszke az asszonyra. Jó felesége lehetne
valakinek, gondolta.

Az asszonyt, akinek Jamie házat vett, Maggie-nek hívták,

csinos prostituált volt, aki annak idején Margaret mellett ült az
asztalnál. Furcsa, gondolta Jamie, hogy a felesége nevét viseli,
Csöppet sem hasonlítottak egymásra. Ez a Maggie huszonegy
éves volt és szőke, kerek arccal és még kerekebb idomokkal -
tigris az ágyban, gondolta Jamie. Jól megfizette Madame
Agnest, hogy adja neki a lányt, és Maggie-nek is nagyvonalú
tartásdíjat adott. És nagyon körültekintő volt, valahányszor
ellátogatott a kis házba. Majdnem mindig éjszaka ment,
amikor biztosra vehette, hogy nem látják meg. Valójában
nagyon sokan látták, de senki nem mert kommentárt fűzni a
dologhoz. Ez Jamie McGregor városa volt, azt tehetett, amit
akart.
Ezen az estén Jamie-nek semmiben nem telt öröme.
Gyönyörért látogatott el a kis házba, de Maggie borongós
hangulatban fogadta. Elnyúlt az ágyon, rózsaszín hálóinge
csak fedte, nem takarta kerek kebleit és a selymes arany
háromszöget a combjai között. - Belebetegszem abba, hogy be
vagyok zárva ebbe a rohadt házba - mondta. - Mintha
rabszolga lennék. Madame Agnesnél legalább mindig történt
valami. Miért nem viszel soha magaddal, amikor utazol?
- Már elmagyaráztam, Maggie! Nem...
A nő kipattant az ágyból, és kihúzta magát a férfi előtt. -
Ugyan már! A fiadat mindig viszed! Nem vagyok olyan jó, mint
a fiad?
- Nem - mondta Jamie. A hangja veszedelmesen
nyugodt volt. - Nem vagy olyan jó. - A bárszekrényhez lépett,
és töltött magának egy konyakot. Ez volt ma a negyedik -
sokkal több, mint rendesen.
- Semmit nem jelentek neked! - kiabálta Maggie. - Egy
darab segg vagyok, és kész. - Hátravetette a fejét, és
gúnyosan felnevetett. - A nagy, erkölcsös whiskys ember!
- Skót, de nem whiskys.
- Az ég szerelmére, abbahagynád már az örökös
kritizálást? Bármit csinálok, nem elég jó. Mit gondolsz, ki a
fene vagy te?
 Jamie-nek elege lett. - Visszamehetsz Madame Agneshez
már holnap. Szólok neki, hogy jössz. - Fölvette a kalapját, és az
ajtó felé indult.
- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen, te rohadék!
- ment utána a lány, elvakult dühvel.
Jamie megállt az ajtóban. - Már meg is szabadultam. - És
kilépett az éjszakába.
Nagy meglepetésére azt tapasztalta, hogy tántorog. A feje
zúgott. Bizonyára többet ivott, mint négy konyakot. Maggie
meztelen testére gondolt, amint ingerlően hívogatta őt aznap
este, játszott vele, majd visszavonulót fújt. Csókolgatta,
simogatta, amíg nemi szerve keményen meredt felfelé. Akkor
birkózni kezdett vele, végül ott hagyta, a vágytól égve,
kielégületlenül.
Amikor Jamie hazaért, belépett az előtérbe, és a szobája
felé menet elhaladt Margaret szobája előtt. Fényt látott
kiszűrődni. Az asszony még ébren volt. Jamie hirtelen maga
elé képzelte Margaretet - vékony hálóingében. Vagy
meztelenül.
Eszébe jutott, hogy vonaglott a teste annak idején az övé
alatt, kint az erdőben. Engedett az ital hatásának, kinyitotta az
ajtót, és belépett.
Az asszony lámpafénynél olvasott. Meglepetten nézett fel. -
Jamie... valami baj van?
- Mert meglátogatom a feleségemet? - morzsolta a
szavakat.
Az asszony átlátszó hálóinget viselt, és Jamie a melleit
nézte. Istenemre, gyönyörű teste van! Vetkőzni kezdett.
Margaret kipattant az ágyból, tágra nyílt szemmel. - Mit
csinálsz?
Jamie berúgta maga mögött az ajtót, és odalépett hozzá.
Egy pillanat múlva az ágyra dobta, és máris mellé feküdt,
meztelenül. - Az istenért, téged akarlak, Maggie!
Részegségében nem tudta eldönteni, melyik Maggie-t
akarja. Hogy küzdött ellene! Mint egy vadmacska. Nevetett,
amikor végre sikerült lefognia a nő karjait, szétfeszítenie a
lábait, és amikor ott feküdt kitárva, hirtelen magához vonta az
asszony, és azt suttogta: - Ó, drága, drága Jamie! Olyan
nagyon kívánlak. - És azt gondolta, nem kellene olyan
kegyetlennek lennem hozzá, nem kellene holnap
visszamennem Madame Agneshez...
Amikor Margaret másnap reggel felébredt, egyedül volt az
ágyban. Még mindig érezte a férfi erős testét, és hallotta a
hangját, „Az istenért, téged akarlak, Maggie...” és vad,
féktelen öröm fogta el. Igaza volt mindvégig. A férfi szereti öt.
Megérte ennyit várni, megérte a fájdalmat, a kínt, a
megaláztatást.
Elragadtatott örömben töltötte az egész napot. Fürdött,
hajat mosott, és vagy tucatszor váltott ruhát, mindannyiszor
Jamie feltételezett kedvéért. Elküldte a szakácsot, hogy ő
készítse el Jamie kedvenc ételeit. Újra és újra megterített, míg
végül elégedett volt a gyertyákkal és a virágokkal. Tökéletes
estét akart.
Jamie nem jött haza vacsorára. Éjszakára sem. Margaret a
könyvtárban ült, és várta hajnali háromig, majd egyedül
lefeküdt.
Amikor másnap este Jamie hazament, udvariasan
biccentett Margaret felé, és besietett a fia szobájába. Margaret
megkövülten bámult utána, majd megfordult, és megnézte
magát a
tükörben. A tükör szerint még sosem volt ilyen gyönyörű,
de amikor közelebb lépett, nem ismert rá saját tekintetére.
Egy idegen nézett vissza rá.
 10.

- Jó hírt közölhetek önnel, Mrs. McGregor - sugárzott dr.

Teeger. - Gyermeket vár.
Margaret megdöbbent, és nem tudta, sírjon vagy nevessen.
Jó hír? Még egy gyereket szülni ebbe a szeretettelen
házasságba - lehetetlenség. Margaret nem tudta elviselni a
megaláztatást. Megoldást fog találni, és miközben erre
gondolt, hányinger fogta el, és izzadni kezdett.
Dr. Teeger megszólalt. - Reggeli rosszullét?
- Igen, egy kissé.
Átnyújtott néhány tablettát. - Vegye be! Segít. Ön remek
állapotban van, Mrs. McGregor! Nem kell aggódnia! Menjen
egyenest haza, és mondja meg az örömhírt a férjének!
- Igen - mondta közönyösen. - Ezt fogom tenni.

Vacsoráztak, amikor megszólalt. - Ma orvosnál voltam.

Gyermekem lesz.
Jamie szó nélkül ledobta a szalvétát, felállt, és kiviharzott a
szobából. Margaret ebben a pillanatban rádöbbent, hogy
éppen annyira tudja gyűlölni Jamie McGregort, mint amennyire
egykor szerette.
Nehéz terhessége volt, Margaret többnyire ágyban feküdt,
gyenge volt és fáradt. Elképzelte, amint Jamie a lábainál
hever, bocsánatért könyörög, és vadul szeretkezik vele ismét.
De ez csak képzelgés volt. A valóságban Margaret csapdába
esett. Nem volt hová mennie, és még ha ment volna is, a férje
sosem engedte volna, hogy a fiát is elvigye.
Jamie hétéves volt, aranyos kisfiú, gyors eszű és jó humorú.
Egyre közelebb került az anyjához, mintha érezte volna annak
boldogtalanságát. Kis ajándékokat készített neki, és hozta
haza az iskolából, Margaret mosolygott, megköszönte,
igyekezett titkolni a gyerek előtt depresszióját. Amikor a kis
Jamie megkérdezte, hogy apja miért tölt távol annyi
éjszakát, és miért nem viszi soha el az anyját, azt válaszolta. -
Apád nagyon fontos ember, Jamie, sok dolga van és nagyon
elfoglalt.
 A mi bajunk a miénk, gondolta Margaret, nem akarom,
hogy Jamie meggyűlölje az apját.

Margaret terhessége egyre jobban látszott. Ha kiment az

utcára, az ismerősök megállították. - Már nem tart sokáig,
igaz, Mrs. McGregor? Szerintem éppolyan helyes kisfiú lesz,
mint Jamie. A férje bizonyára boldog.
A háta mögött összesúgtak. - Szegény asszony.
Szomorúnak látszik... nyilván tud a kurváról, akit a férje
kitart...
Margaret megpróbálta felkészíteni a kis Jamie-t a
jövevényre. - Lesz egy húgod vagy öcséd, drágám! Valaki,
akivel játszhatsz majd. Ugye, jó lesz?
Jamie átölelte, és azt mondta: - Inkább neked lesz valakid,
mama!
És Margaret alig tudta visszatartani a könnyeit.

Reggel négykor kezdődtek a fájások. Mrs. Talley Hannáért

küldött, és délre megvolt a gyerek. Egészséges kislány lett, az
anyja száját, az apja állát örökölte, és fekete, göndör haj
keretezte piros kis arcát. Margaret Kate-nek nevezte el. Jó,
erős név. És szüksége lesz az erőre, az biztos. Akárcsak
nekünk. El kell vinnem innen a gyerekeket. Még nem tudom,
hogyan, de majd kitalálom.

David Blackwell kopogás nélkül tört be Jamie McGregor

szobájába. Jamie meglepetten nézett rá. - Mi van... - Lázadás a
Namib-sivatagban!
Jamie felállt. - Micsoda? Mi történt?
- Az egyik fekete fiút elkapták, amikor megpróbált
ellopni egy gyémántot. Lyukat vágott a hónalja alatt, és
odadugta. Hans Zimmerman elrettentésül megkorbácsoltatta
a többiek előtt. A fiú meghalt. Tizenkét éves volt.
Jamie-t elöntötte a méreg. - Jézusom! Az összes bányában
megtiltottam a korbácsolást!
- Figyelmeztettem Zimmermant.
- Dobd ki a rohadékot!
- Nem találjuk.
- Miért nem?
- A feketék elfogták. Nem tudjuk, mi történik.
 Jamie felkapta a kalapját. - Maradj itt, vigyázz a dolgokra,
amíg visszajövök!
- Nem hiszem, hogy biztonságos magának odamenni,
Mr. McGregor! A fekete, akit Zimmerman megölt, a barolong
törzshöz tartozik. Nem felejtenek, és nem bocsátanak meg. Én
inkább...
De Jamie már kiment.

Amikor tizenöt kilométernyire volt a gyémántmezőtől, már

látta a füstöt. Az összes sátor a Namibon. Bolondok, gondolta
Jamie, a saját házukat égetik fel. Ahogy a kocsija közelebb ért,
puskaropogást és üvöltözést hallott. A tömeghisztéria kellős
közepén egyenruhás őrök lövöldöztek a feketékre és
színesekre, akik észvesztve próbáltak menekülni. A fehérek
csak tizedannyian lehettek, de náluk volt a fegyver.
Amikor az őrök parancsnoka. Bemard Sothey meglátta
Jamie McGregort, odasietett. - Ne aggódjon, Mr. McGregor! Az
utolsó rohadékot is kinyírjuk.
- Dehogy nyírják! - üvöltött rá Jamie. - Parancsolja meg
az embereinek, hogy azonnal hagyják abba a lövöldözést!
- Micsoda?! Ha mi...
- Tegye, amit mondtam! - Jamie látta dührohamán át,
amint egy fekete asszony holtan esik össze a golyótüzben. -
Állítsa le az embereit!
- Ahogy parancsolja, uram! - Az őr parancsot adott egy
segédnek, és alig három perc múlva a lövöldözés elhallgatott.
Mindenfelé hullák hevertek. - Ha a véleményem érdekli -
mondta Sothey -, én...
- Nem érdekel a véleménye! Hozza ide a vezetőjüket!
Két rendőr fiatal feketét vezetett Jamie elé. Bilincsbe verték
és csupa vér volt, de nem félt. Magas, volt, egyenes tartású,
tekintete Jamie-ét kereste, és Banda szavára gondolt Jamie a
bantu büszkeségről: isiko.
- A nevem Jamie McGregor. - A férfi kiköpött. - Ami
történt, nem az én hibám. Meg akarok egyezni az
embereiddel!
- Mondd meg az özvegyeiknek!
Jamie Sothey felé fordult. - Hol van Hans Zimmerman?
- Még keressük, uram!
Jamie látta felszikrázni a fekete tekintetét, és tudta, hogy
Hans Zimmermant nem fogják megtalálni.
 A férfihoz fordult. - Most három napra bezárom a
gyémántmezőt. Beszélni akarok az embereivel! Írja össze a
panaszokat, és majd megegyezünk! Megígérem, hogy
tisztességes alku lesz. Mindent megváltoztatok, ami nem jó!
A fekete hitetlenül nézte.
- Új telepvezető kerül ide, és jó munkakörülmények
lesznek. De elvárom, hogy három nap múlva az emberei
felvegyék a munkát.
Az örök főnöke zavartan szólalt meg. - El akarja engedni?
Megölte néhány emberemet.
- Majd ki fogjuk vizsgálni, és...
Lódobogást hallott a háta mögött, Jamie megfordult. David
Blackwell volt, láttára Jamie összerezzent.
David leugrott a lóról. - Mr. McGregor, a fia eltűnt!
A világ hirtelen megfagyott.

Klipdrift lakosságának a fele csatlakozott a kutatáshoz.

Átvizsgálták a vidéket, minden bokrot, csapást, ösvényt.
Nyoma sem volt a fiúnak.
Jamie nem tudott másra gondolni. Csak elcsavargott
valahová. Majd előkerül. Bement Margaret hálószobájába. Az
asszony az ágyban feküdt, a kislányt etette.
- Van valami hír? - követelődzött.
- Még nincs, de megtalálom. - Egy pillantást vetett a
kislányára, aztán megfordult, és szó nélkül kiment.
Mrs. Talley jött be, a kezét a kötényébe törölte. - Ne
aggódjon, Mrs. McGregor! Jamie nagyfiú. Tud vigyázni magára.
Margaret szemébe könnyek szöktek. Senki nem fogja
bántani a kis Jamie-t, ugye? Hát persze, hogy nem.
Mrs. Talley kivette Kate-et Margaret kezéből. - Próbáljon
aludni! - A gyereket a bölcsőbe fektette. Kate felnézett rá,
mosolygott. - Aludj te is, kicsi lány! Sűrű élet áll előtted.
Mrs. Talley kiment a szobából, és becsukta maga mögött az
ajtót.
Éjfélkor halkan kinyílt a szoba ablaka, és egy férfi mászott
be rajta. A bölcsőhöz ment, egy takarót dobott a gyerek
arcára, majd a karjába emelte.
Banda gyorsan tűnt el, ahogyan jött.
Mrs. Talley fedezte fel, hogy Kate eltűnt. Először azt hitte,
Mrs. McGregor éjjel bejött, és elvitte a gyereket. Margaret
szobájába ment, és megkérdezte: - Hol a gyerek?
És Margaret arcán azonnal látta, mi történt.
 Újabb nap telt el, és a fiúnak még mindig nem bukkantak a
nyomára. Jamie az idegösszeomlás határán volt. Megkérdezte
David Blackwellt: - Nem hiszed, hogy baja esett, igaz?
David igyekezett határozottan felelni. - Biztosan nem, Mr.
McGregor!
De biztosan tudta, hogy igen. Figyelmeztette Jamie
McGregort, hogy a bantuk nem felejtenek és nem bocsátanak
meg, és egy bantut kegyetlenül meggyilkoltak. David egy
dologban biztos volt: ha a bantuk fogták el a kis Jamie-t, akkor
kegyetlen halált halt, mert pontosan mérik a bosszút.
Jamie hajnalban ment haza, elcsigázva. Egy csapat embert
vezetett, akik a gyereket keresték.
David várta a dolgozószobában. Amikor belépett, felállt. -
Mr. McGregor, a lányát elrabolták!
Jamie némán nézett rá, halálsápadt lett. Aztán megfordult,
és bement a hálószobájába. Már negyvennyolc órája nem
aludt, kimerülten dőlt az ágyba, rögtön mély álomba zuhant.
Vad álma volt. Mintha a kis Jamie ébresztgette volna:
Oroszlán, papa, ébredj fel! Aztán egyre erösebben rázta:
„Ébredj!”
Jamie kinyitotta a szemét. Banda állt előtte. Jamie beszélni
akart, de Banda befogta a száját.
- Csend! - engedte, hogy Jamie felüljön.
- Hol a fiam? - kérdezte.
- Meghalt.
Forogni kezdett a szoba.
- Sajnálom. Későn érkeztem. Az embereid bantu vért
ontottak. Az embereim bosszút álltak.
Jamie a kezébe temette az arcát. - Ó, istenem! Mit tettek
vele?
Végtelen szánalom áradt Banda hangjából. - Kitették a
sivatagba. Megtaláltam a... holttestét, és eltemettem.
- Nem! Ó, nem!
- Próbáltam megmenteni, Jamie!
Jamie lassan bólintott, felfogta. - És mi van a lányommal?
- Elvittem, mielőtt ők vitték volna el. Most a szobájában
van, alszik. Semmi baja nem lesz, ha betartod, amit ígértél.
Jamie felnézett rá, gyűlölet borította arccal. - Megtartom,
amit ígértem. De tudni akarom, kik ölték meg a fiamat. Fizetni
fognak.
Banda halkan mondta. - Akkor az egész törzsemet meg kell
ölnöd, Jamie!
Ezzel elment.
Csak lidércnyomás volt, de szorosan csukva tartotta a szemét,
mert tudta, ha kinyitja, a lidércnyomás valósággá válik, és a
gyerekei meghalnak. Csukva tartotta a szemét, amíg csak a
kis Jamie kezét nem érezte a vállán. - Minden rendben, mama!
Itt vagyunk. Biztonságban vagyunk.
Három napig ágyban feküdt, nem beszélt senkivel. Dr.
Teeger jött és ment, Margaret nem is tudta. Az éjszaka
közepén, amikor az ágyban feküdt csukott szemmel, hirtelen
hatalmas csattanást hallott a fia szobájából. A kis Jamie
hazajött!
Kipattant az ágyból, végigszaladt a folyosón, a fia szobája
felé. A csukott ajtón át állati hangok szűrődtek ki. Szíve
hangosan dobogott, amikor kinyitotta az ajtót. A férje feküdt a
padlón, eltorzult arccal, megbénult testtel. Az egyik szeme
csukva volt, a másikkal furcsán nézett rá. Beszélni próbált, de
csak vinnyogás jött ki a torkán.
Margaret suttogott. - Ó, Jamie! Jamie...

Dr. Teeger azt mondta: - Attól tartok, rossz hírt kell közölnöm,
Mrs. McGregor! A férje súlyos agyvérzést kapott.
Ötvenszázaléknyi esélye van, hogy túléli. És ha túléli,
magatehetetlen lesz. Intézkedem, hogy olyan intézetbe
szállítsák, ahol megfelelő ellátásban lesz része.
- Nem.
Meglepetten nézett Margaretre. - Mit nem?
- Semmi intézet. Itt marad velem.
A doktor tűnődött egy darabig. - Hát jó. De egy nővérre
szüksége lesz. Majd elintézem...
- Nem kell nővér! Majd én ápolom.
Dr. Teeger a fejét rázta. - Ez lehetetlen, Mrs. McGregor!
Nem tudja, milyen nehéz. A férje semmire nem lesz majd
képes. Teljesen megbénult, és így marad, amíg él.
- Majd én ápolom.
És most végre Jamie teljesen, igazán csak az övé volt.
 11.

Jamie McGregor pontosan egy évig élt az agyvérzése után, és

ez volt a legboldogabb idő Margaret életében. Jamie teljesen
magatehetetlen volt. Sem beszélni, sem mozogni nem tudott.
Margaret ápolta és ellátta a férjét, mellette volt éjjel és nappal.
Napközben kiültette egy tolószékbe, betolta a szobába, ahol
pulóvereket és sálakat kötött neki, közben beszélt hozzá.
Elmondta az összes apró-cseprő háztartási gondot, amit a férfi
azelőtt sosem hallgatott meg, és azt is, milyen jól fejlődik a
kicsi Kate. Éjjelre bevitte Jamie csontsovány testét az ő
hálószobájába, és óvatosan maga mellé fektette az ágyra.
Betakargatta, és folytatták egyoldalú beszélgetésüket, amíg
Margaret elaludt.
David Blackwell vezette a Kruger-Brent Kft.-t. Időről időre
papírokat hozott, hogy Margaret aláírja, és fájdalommal látta
Jamie tehetetlenségét. Ennek az embernek köszönhetek
mindent, gondolta David.
- Jól választottál, Jamie! - mondta Margaret a férjének. -
David rendes ember. - Letette a kötést, és elmosolyodott. -
Egy kicsit emlékeztet rád. Persze olyan okos senki nincs, mint
te, és nem is lesz soha. Olyan jó volt rád nézni, Jamie, olyan
kedves és erős voltál. És nem féltél az álmoktól. És most
minden álmod valóra vált. A cég napról napra nő. - Ismét
kézbe vette a kötést. - A kicsi Kate beszélni kezdett.
Esküszöm, ma reggel azt mondta, „mama” ...
Jamie a tolószékben ült, és fél szemmel bámult maga elé.
- A te szemedet és a te szádat örökölte. Gyönyörű lesz,
ha felnő...
Másnap reggel, amikor Margaret felébredt, Jamie McGregor
halott volt. A karjába vette, szorosan átölelte.
- Pihenj, drágám, pihenj! Mindig nagyon szerettelek,
Jamie! Remélem, hogy tudtad ezt. Nyugodj békében, drága
szerelmem!
Egyedül volt. A férje és a fia elhagyták. Csak ő maradt, és a
lánya. Margaret bement a gyerekszobába, lenézett a
kiságyban fekvő Kate-re. Katherine. Kate. Görög név volt, azt
jelentette: tiszta. Szentek, apácák, királynők viselték ezt a
nevet.
- Te melyik leszel, Kate? - kérdezte Margaret hangosan.
A rohamos fejlődés ideje Dél-Afrikában egyszersmind a
nagy harcok ideje is volt. A hosszú Transvaal-vita a búrok és
az angolok között a csúcspontjához ért. 1899. október 12-én,
Kate hetedik születésnapján a britek háborút indítottak a
búrok ellen, és három nap múlva megtámadták Orange
szabadállamot. David megpróbálta rávenni Margaretet, hogy
Kate-tel együtt hagyja el Dél-Afrikát, de Margaret nem volt
hajlandó.
- Itt a férjem - mondta.
David erre nem tudott mit felelni. - Csatlakozom a búrokhoz
- mondta. - Nem lesz semmi baja?
- Persze, hogy nem - felelte Margaret. - Majd
megpróbálom tovább vezetni a céget.
Másnap reggel David elment.

A britek gyors és könnyű háborúra számítottak, egyetlen

rohamtámadásra, és magabiztos ünneplésbe fogtak.
Londonban, a Hyde Park Barracksban búcsúvacsorát rendeztek
a katonáknak, és a díszes étlap tetején egy katona egy medve
fejét fogta egy tálcán. Aztán a britek alaposan meglepődtek. A
búrok hazai földön voltak, keményen küzdöttek. Az első csata
Mafe-kingben volt, egy kis faluban, és a britek itt döbbentek
rá, mibe is fogtak. Gyorsan további csapatokat küldtek
Angliából. Ostrom alá vették Kimberley-t, és csak nehéz és
véres harcok után álltak tovább Ladysmith-be. A búrok ágyúi
messzebbre hordtak, mint az angoloké, ezért messze hordó
puskákat hoztak az angol hajókról be a szárazföldre,
amelyeket a hajóiktól elszakított tengerészek kezeltek.
Klipdriftben Margaret aggódva hallgatta a híreket, és
környezetével együtt a hírektől függően ingadozott lelkesedés
és elkeseredés között. Egyik reggel az egyik alkalmazott
feldúltan szaladt be az irodájába. - Most hallottam a hírt, hogy
a britek közelednek Klipdrift felé. Mindannyiunkat meg fognak
ölni!
- Képtelenség. Nem mernek hozzánk nyúlni.
Öt óra múlva Margaret McGregor hadifogoly volt.
Margaretet és Kate-et Paardebergbe vitték, a Dél-Afrikában
hirtelenjében felállított sok száz hadifogolytábor egyikébe. A
rabokat hatalmas területen tartották fogva, melyet elektromos
kerítés és fegyveres brit őrök vigyáztak. Elviselhetetlen
körülmények között voltak.
Margaret a karjába vette Kate-et, és azt mondta: - Ne félj,
drágám, semmi baj nem történik veled!
De egyikük sem hitt ebben. Minden nap újabb rettenetet
hozott. Nézték, mint halnak meg körülöttük egyre többen,
tízesével, százával, majd ezrével; egyre kevesebben
maradtak. Nem volt orvos, nem volt gyógyszer a
sebesülteknek, elégtelen és rossz volt az étel. A folyamatos
lidércnyomás három teljes évig tartott. A legrosszabb azonban
a teljes kiszolgáltatottság volt. Margaret és Kate teljességgel
fogva tartóik kezében volt. Tőlük függött, esznek-e, laknak-e,
élnek-e. Kate rettegésben élt. Látta, amint gyerekek halnak
meg körülötte, és félt, ő lesz a következő. Nem tudta volna
megvédeni sem az anyját, sem saját magát, és ezt sosem
felejtette el. Hatalom. Ha van hatalom, van étel. Van
gyógyszer. Van szabadság. Látta, amint az emberek
megbetegszenek és meghalnak körülötte, és a hatalmat az
élettel azonosította. Egy napon, gondolta Kate, hatalmam lesz.
És nem történhetik meg ilyesmi többé.

A véres harcok folytatódtak - Belmont, Graspan, Stromberg és

Spioenkop -, végül a bátor búrok nem bírtak a hatalmas brit
birodalommal. 1902-ben, majd háromévi kegyetlen háború
után a búrok megadták magukat. Ötvenötezren harcoltak, és
harmincnégyezer katona, asszony és gyerek vesztette életét.
De a túlélőket a legmélyebb keserűséggel az töltötte el, hogy
huszonnyolcezren a brit koncentrációs táborokban haltak meg.
De egy napon megnyíltak a tábor kapui. Margaret és Kate
visszatért Klipdriftbe. Néhány héttel később, egy csendes
vasárnapon David Blackwell is megérkezett. Kissé
megkeseredett a háborúban, de még mindig az a töprengő és
kedves David Blackwell volt, akiben Margaret annyira
megbízott. Az elmúlt éveket David a háborúban töltötte.
Egyfolytában Margaretért és Kate-ért aggódott, akikről azt
sem tudta, élnek-e. Amikor otthon találta őket, egészségesen,
hihetetlen boldogság töltötte el.
- Bárcsak megvédhettem volna magukat - mondta
Margaretnek.
- Elmúlt, David! Most a jövőre kell gondolnunk.
A jövő a Kruger-Brent Kft. volt.
 Az 1900-as év tiszta lap volt a világ számára, amelyre majd
történelmet írnak, egy új korszakot, amely békét és korlátlan
reményt ígér mindenkinek. Új évszázad kezdődött, és egy sor
meglepő felfedezést hozott, amelyek az egész földgolyón
megváltoztatták az életet. Tengeralattjárókat építettek és
repülőket. A föld népessége másfél milliárdra nőtt. A fejlődés
és terjeszkedés ideje volt ez, és az elkövetkező hat évben
Margaret és Dávid ki is használta az összes lehetőséget.
Ez idő alatt Kate szinte felügyelet nélkül nőtt fel. Anyját
túlságosan lefoglalta a cég vezetése, úgyhogy alig figyelt rá.
Vad gyerek volt, makacs, elszánt és hajlíthatatlan. Egy
délután, amikor Margaret hazaért egy üzleti tárgyalásról, az
udvaron találta a lányát, amint a sárban két fiúval verekedett.
Margaret dermedt hitetlenséggel nézte.
-A pokolba is! - mormogta maga elé. - Ez a lány fogja egy
nap vezetni a Kruger-Brent Kft.-t! Isten engem úgy segéljen!
MÁSODIK KÖNYV

Kate és David
1906-1914
 12.

1914-ben, egy forró nyári napon Kate McGregor egyedül

dolgozott az irodájában, az új Kruger-Brent főhadiszálláson
Johannesburgban, amikor közeledő autók zaját hallotta.
Letette a papírokat, az ablakhoz ment, és kinézett. Két
rendőrautó és egy rabomobil állt meg az épület előtt. Kate
dermedten nézte, hogy fél tucat rendőr pattan ki a kocsikból,
és gyorsan a két kapu felé rohan. Későre járt, kihalt volt az
utca. Kate egy pillanatra meglátta tükörképét az ablakban.
Gyönyörű nő volt, apja világosszürke szemét, és anyja hibátlan
alakját örökölte.
Kopogtak az ajtón. Kate kiszólt: - Tessék.
Két egyenruhás férfi lépett be. Egyikük a rendőrfőnök volt.
- Mi a csoda történik? - támadt rájuk Kate.
- Elnézést, hogy ilyen későn zavarom, Miss McGregor!
Cominsky rendőrfőnök vagyok.
- Mi baj van, rendőrfőnök úr?
- Jelentést kaptam, hogy egy szökött gyilkos menekült
be az épületbe rövid idővel ezelőtt.
Kate megdöbbent. - Ebbe az épületbe?
- Igen, kisasszony! Fegyvere van, veszélyes alak.
Kate idegesen mondta. - Akkor nagyon örülnék,
rendőrfőnök úr, ha megtalálnák, és kitennék a szűrét innen.
- Pontosan ezt szándékozunk tenni, Miss McGregor!
Semmi gyanúsat nem látott vagy hallott?
- Nem. De egyedül vagyok itt, és az illető nagyon sok
helyen elrejtőzhetett. Szeretném, ha alaposan átkutatnának
mindent.
- Máris hozzálátunk, asszonyom!
A rendőrfőnök a folyosón álló embereihez fordult: - Oszolj!
Kezdjétek a pincében, és haladjatok a padlás felé! - Kate-hez
fordult. - Be vannak zárva az irodák?
- Nem hiszem - mondta Kate. - De ha igen, kinyitom
maguknak.
Cominsky rendőrfőnök látta, milyen ideges a lány, és
nagyon is megértette magában. Még idegesebb lenne, ha
tudná, milyen elkeseredett, gátlástalan fickót keresnek. -
Megtaláljuk - nyugtatta Kate-et.
Kate ismét maga elé húzta a jelentést, amin dolgozott, de
nem tudott koncentrálni. Hallotta, amint a rendőrök
járkálnak az épületben, mennek irodáról irodára. - Megtalálják
vajon?
- reszketett.
A rendőrök lassan haladtak, módszeresen átkutattak
minden lehetséges búvóhelyet az épületben, a pincétől a
padlásig. Negyvenöt perc múlva Cominsky rendőrfőnök
visszatért Kate irodájába.
A nő ránézett. - Nem találták meg.
- Még nem, kisasszony, de ne aggódjon...
- De aggódom, rendőrfőnök úr! Ha egy szökött gyilkos
bujkál az épületben, azt akarom, hogy megtalálják.
- Úgy lesz, Miss McGregor! Bevetettük a kutyákat. A
folyosóról ugatás hallatszott, és egy pillanat múlva rendőr
lépett be, két hatalmas németjuhászt vezetve pórázon.
-A kutyák bejárták a házat, uram! Mindent átkutattak,
kivéve ezt az irodát.
A rendőrfőnök Kate-hez fordult. - Elhagyta az irodát az
elmúlt egy órában?
- Igen. Fölmentem egy aktáért a raktárba. Azt hiszi,
esetleg. .. - Megborzongott. - Szeretném, ha átkutatnák az
irodát.
A rendőrfőnök jelt adott, a rendőr elengedte a pórázt, és a
kutyákra szólt: - Keresd!
A kutyák megörültek. Egy zárt ajtóhoz rohantak, és vadul
ugattak.
- Istenem! - kiáltott Kate. - Ott van bent!
A rendőrfőnök elővette a pisztolyát. - Kinyitni! -
parancsolta.
Két rendőr lépett a zárt szekrényajtóhoz, kibiztosított
pisztollyal az ajtó elé állt, és kinyitotta. A szekrény üres volt.
Az egyik kutya egy másik ajtóhoz rohant, és nekiakaszkodott.
- Az hová vezet? - kérdezte a rendőrfőnök.
- Egy kis fürdőszobába.
A két rendőr azt is kinyitotta. Senki nem volt benn.
A kutyás rendőr zavarba jött. - Eddig nem viselkedtek így.
- A kutyák egyre csak rohangáltak a szobában. - Szagot
kaptak. De hol van?
Mindkét kutya Kate íróasztalához rohant, és a fiók előtt
ugatni kezdtek.
 - Ott a válasz - próbált nevetni Kate. - A fiókban van.
Cominsky rendőrfőnök zavarba jött. - Elnézést a zavarásért,
Miss McGregor! - Majd a társához fordult. - Vidd ki a kutyákat!
- Csak nem megy el? - kérdezte aggódva Kate.
- Miss McGregor, biztosíthatom, hogy teljes
biztonságban van. Az embereim minden zugot átnéztek a
házban. Személyesen garantálom, hogy nincs itt senki.
Valószínűleg hamis tájékoztatást kaptunk. Elnézést kérek.
Kate nagyot nyelt. - Maga aztán tudja, hogyan tegye
izgalmassá egy nő estéjét.
Az ablaknál állt, és nézte, amint az utolsó rendőrautó is
elhúzott az épület elől. Amikor már nem látta őket, kinyitotta a
fiókját, és kihúzott egy pár véres vászoncipőt. Kiment a
folyosóra, egy ajtóhoz, amelyen ott volt a tábla. CSAK
ENGEDÉLLYEL, és kinyitotta. A szoba üres volt, csak egy nagy,
falba épített széf nyílt belőle, amelyben a Kruger-Brent Kft. a
gyémántot raktározta a szállításig. Kate gyorsan feltárcsázta a
kombinációt, és kitárta a hatalmas ajtót. Több tucat kisebb
széf volt a falba építve, mind teli gyémánttal. A helyiség
közepén, a padlón, félig öntudatlanul hevert Banda.
Kate melléje térdelt. - Elmentek.
Banda lassan kinyitotta a szemét, és halványan
elmosolyodott. - Ha tudtam volna, hogy lehet kijutni innen,
tudod, milyen gazdag lennék most, Kate?
Kate óvatosan fölsegítette. A férfi beleremegett a
fájdalomba, amikor a karjához ért. Kate bekötözte, de a vér
átütött.
- Fel tudod venni a cipőd? - A cipőt korábban elvette
tőle, és hogy megtévessze a kutyákat, mászkált benne a
szobájában egy kicsit, mielőtt betette a fiókjába.
- Gyere! Kiviszlek innen.
Banda a fejét rázta. - Majd én. Ha elkapnak, hogy segítesz
nekem, nagy bajba kerülsz.
- Ne aggódj értem!
Banda még egyszer körbenézett a széfeken.
- Akarsz belőlük? Vegyél, amennyit akarsz!
Banda ránézett, látta, hogy a lány komolyan beszél. - Apád
egyszer, nagyon régen, már megtette ezt az ajánlatot.
Kate szárazon elmosolyodott. - Tudom.
- Nem kell pénz. Csak a városból kell elmennem egy
időre.
- Gondolod, hogy kijutsz Johannesburgból?
- Majd csak megtalálom a módját.
 - Figyelj ide! A rendőrség elzárta a kivezető utakat.
Mindenütt őrök állnak. Egyedül semmi esélyed.
A férfi makacsul elutasította. - Eleget segítettél. - Sikerült
fölvennie a cipőjét. Szánalmas alaknak látszott, véres ingben
és zakóban. Arca gyűrött volt, haja szürke, de amikor Kate
ránézett, azt a magas, daliás férfit látta, akit valaha, nagyon
régen először.
- Banda, ha elkapnak, megölnek - mondta halkan. -
Velem jössz.
Tudta, hogy igazat mond az útelzárásokkal kapcsolatban.
Minden Johannesburgból kivezető utat őriznek. Banda elfogása
fontos volt és sürgős, a hatóságok látni akarták élve vagy
halva. A vasutat is figyelték.
- Remélem, jobb terved van, mint apádnak volt annak
idején - mondta Banda erőtlenül. Kate eltűnődött, vajon
menynyi vért veszített a férfi.
- Ne beszélj! Takarékoskodj az erőddel! Bízz rám
mindent!
- Kate nagyobb önbizalommal beszélt, mint amekkorát
magában érzett. Banda élete a kezében volt, és nem tudta
volna elviselni, hogy a férfinak bármi baja essék. Ismét azt
kívánta magában, már vagy századszor, hogy bárcsak Dávid
ne ment volna el. Nos, ezt egyedül kell megoldania.
- Megpróbálom a hátsó kapuhoz hozni a kocsit - mondta.
- Várj tíz percet, és akkor gyere ki! A hátsó ajtó nyitva
lesz. Szállj be, és feküdj le a földre! Lesz ott egy takaró, azt
húzd magadra!
- Kate, át fognak kutatni minden kocsit, ami elhagyja a
várost. Ha...
- Nem kocsival megyünk. Reggel nyolckor indul egy
vonat Cape Townba. Intézkedem, hogy rákapcsolják a
vagonomat.
- A saját vasúti kocsidon akarsz engem kimenekíteni
innét?
- Pontosan.
Banda kipréselt magából egy vigyort. - Ti, McGregorok,
igazán szeretitek az izgalmat.

Harminc perccel később Kate a vasútállomásra hajtott. Banda

a hátsó ülés előtt feküdt, pokróccal letakarva. Simán átmentek
az összes útelzáráson a városban, de most, a vasútállomáson
Kate egyszer csak rendőröket látott. Ismerős alak lépett a
kocsihoz.
- Cominsky rendőrfőnök?
A rendőr megdöbbent. - Miss McGregor, mit keres itt?,
Kate rámosolygott. - Tudja, én csak egy bolondos, gyenge
nő vagyok, rendőrfőnök, és ami ma este történt, halálra
rémített. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a városból, amíg meg
nem találják azt az alakot. Vagy már megtalálták?
- Még nem, kisasszony, de meg fogjuk. Az az érzésem,
hogy erre fog menekülni, a vasúthoz. De bárhová megy,
biztosan elkapjuk.
- Nagyon remélem.
- Hová utazik?
- A vasúti kocsim itt áll egy mellékvágányon. Cape
Townba megyek vele.
- Szeretné, ha egy emberem elkísérné?
- Ó, köszönöm, rendőrfőnök, de azt hiszem, nincs
szükség rá! Most, hogy tudom, hogy ön és az emberei itt
vannak, sokkal nyugodtabb vagyok, elhiheti.
Öt perc múlva Kate és Banda biztonságban volt a vasúti
magánkocsiban. Koromsötét volt.
- Elnézést, de nem akarok lámpát gyújtani -
mentegetőzött Kate. Bandát az ágyra segítette. - Itt jól leszel
reggelig. Amikor elindulunk, elbújsz a mosdóban.
Banda bólintott. - Köszönöm.
Kate lehúzta a rolót. - Van orvos, aki bekötöz Cape
Townban, ha odaérünk?
A férfi ránézett. - Odaérünk?
- Csak nem hitted, hagyom, hogy egyedül utazz, és
kimaradjak a jó kis buliból?
Banda hátravetett fejjel nevetett. Az apja lánya, annyi
szent.
Amikor hajnalodott, egy motorkocsi tolatott a vagon elé, és
kihúzta a fővágányra. A kocsi rázkódott, míg a szerelvényre
kapcsolták. Pontosan nyolckor a vonat elindult. Kate
meghagyta, hogy senki ne zavarja. Banda sebe ismét vérzett,
Kate ellátta. Még nem volt alkalma beszélni a férfival előző
este óta. Most megszólalt. - Mondd, el, mi történt, Banda!
Banda ránézett, és arra gondolt, „hol kezdjem?” Hogyan
magyarázhatnám el, hogy a trekboerek elűzték ősi földjükről a
bantukat. Velük kezdődött vajon? Vagy az óriás Oom Paul
Klugerral, Transvaal elnökével, aki azt mondta a dél-afrikai
parlamentben, hogy „uralkodnunk kell a feketék felett...” Vagy
a birodalomalapító Cecil Rhodesszel, akinek a mottója az volt:
„Afrika a fehéreké?” Hogyan foglalhatná össze népének
történetét egyetlen mondatban? Aztán valami az eszébe
jutott. - A rendőrség megölte a fiamat - mondta Banda.
És ömlött belőle a szó. Banda idősebbik fia, Ntombenthle
politikai gyűlésen vett részt, amikor berontott oda a
rendőrség, hogy szétoszlassa a tömeget. Néhány lövés
dörrent, és kitört a zendülés. Ntombenthlét letartóztatták, és
másnap reggel felakasztva találták a cellájában. - Azt
mondták, öngyilkos lett - mondta Banda Kate-nek. - De én
ismerem a fiamat. Megölték.
- Az istenért, olyan fiatal volt - sóhajtott fel Kate. Azokra
az időkre gondolt, amikor együtt játszottak, és annyit
nevettek. Ntombenthle olyan kedves fiú volt. - Sajnálom,
Banda! Annyira sajnálom. De miért keresnek most téged?
- Miután megölték, én álltam a feketék élére. Vissza
kellett ütnöm, Kate! Egyszerűen nem tudtam nyugton
maradni. A rendőrség az állam ellenségének nyilvánított.
Letartóztattak rablásért, amit nem követtem el, és húszévi
börtönre ítéltek. Négyen megszöktünk. Egy őrt meglőttek és
meghalt. Engem vádolnak vele. Pedig soha életemben nem
volt fegyverem.
- Én hiszek neked - mondta Kate. - Először is olyan
helyre kell mennünk, ahol biztonságban lehetsz.
- Sajnálom, hogy belerángattalak.
- Semmibe nem rángattál bele. A barátom vagy.
A férfi mosolygott. - Tudod, ki volt az első fehér ember, aki
engem a barátjának nevezett? Az apád. - Felsóhajtott. -
Gondolod, hogy ki tudsz engem csempészni a vonatból Cape
Townban?
- Nem megyünk Cape Townba.
- De azt mondtad...
- Nő vagyok. Néha megváltoztatom a döntésemet.
Az éjszaka kellős közepén, amikor a vonat megállt
Worcesterben, Kate megparancsolta, hogy a kocsiját
kapcsolják le, és húzzák holtvágányra. Amikor reggel
felébredt, átment Banda fülkéjébe. Üres volt. Banda elment.
Nem akart több veszélyt hozni rá. Kate sajnálta, de tudta, a
férfi biztonságban van. Sok barátja közül valaki majd gondot
visel rá. David büszke lesz rám, gondolta Kate.
- Nem hiszem el, hogy ilyen bolond vagy! - hördült fel
David, amikor Kate visszatért Johannesburgba, és elmondta
neki az újságot. - Nemcsak a saját biztonságodat kockáztattad,
hanem az egész céget veszélybe sodortad. Ha a rendőrség itt
találja Bandát, tudod, mit tettek volna vele?
Kate dacosan válaszolt. - Tudom. Megölték volna.
David dühében a saját homlokát dörzsölte. - Hát semmit
nem értesz?
- Igazad van, tudom! Értem, hogy rideg vagy és
részvétlen!
- Te pedig még mindig gyerek vagy!
A lány a kezét emelte, hogy megüsse, de David
megragadta a karját. - Kate, fékezd magad!
A szavak visszacsengtek Kate fülében. Kate, meg kell
tanulnod fékezni magad.
Olyan régen történt. Négyéves volt, amikor
összeverekedett egy fiúval. Amikor David feltűnt, a fiú
elszaladt. Kate kergetni kezdte, de David megragadta. - Állj
meg, Kate! Meg kell tanulnod fékezni magad! Ifjú hölgyek nem
verekszenek.
- Nem vagyok ifjú hölgy - szipogott Kate. - Engedj el! -
David elengedte.
Rózsaszín ruhája sáros volt és szakadt, az álla véres.
- Jó lesz, ha megmosdasz és átöltözöl, mielőtt anyád
meglát - mondta David.
Kate sajnálkozva nézett a menekülő fiú után. - Jól
megvertem volna, ha nem lépsz közbe.
David lenézett a szenvedélyes kicsi lányra, és
elmosolyodott. - El is hiszem.
Miután megnyugodott, Kate megengedte, hogy ölbe vegye,
és bevigye a házba. Szeretett David ölében lenni. Mindent
szeretett, amihez Davidnek köze volt. Az egyetlen felnőtt volt,
aki megértette. Ha a városban volt, mindig szánt rá időt. A
pihenés óráiban annak idején Jamie sokat mesélt az ifjú
Davidnek Bandával kapcsolatos kalandjairól, és most David
ezeket mesélte Kate-nek. A kislány bármeddig elhallgatta
volna.
- Most meséld újra, hogyan építették a tutajt!
És David elmesélte.
- Most mesélj a cápákról... A tengeri misről... Most arról
a napról...
Kate nem sokat látta az anyját. Margaretet túlságosan
lekötötték a Kruger-Brent Kft. ügyei. Jamie-ért csinálta.
Margaret minden este beszélt Jamie-vel, éppen úgy, mint a
férfi halála előtt. - David annyit segít, Jamie. Akkor is itt lesz,
amikor Kate fogja vezetni a vállalatot. Nem akarlak
nyugtalanítani, de nem tudom, mit kéne tenni azzal a
gyerekkel...
Kate makacs volt és akaratos. Nem volt hajlandó
engedelmeskedni az anyjának, sem Mrs. Talley-nek. Ha
kiválasztottak számára egy ruhát, Kate kicserélte egy másikra.
Nem evett rendesen. Azt ette csak, amit akart, akkor, amikor
akarta, se fenyegetés, se zsarolás nem változtatott ezen. Ha el
kellett mennie egy születésnapi zsúrra, hát biztosan valami
botrányt kavart. Nem voltak barátnői. Nem volt hajlandó
tánciskolába járni, helyette rögbit játszott tinédzser fiúkkal.
Amikor végre iskolába ment, gyorsan gyűjtötte a rossz
pontokat. Margaret szinte minden hónapban elment az
igazgatónőhöz, hogy kikönyörögte, hadd maradhasson Kate
még egy ideig.
- Nem értem a gyereket, Mrs. McGregor! - sóhajtott az
igazgatónő. - Nagyon okos, de minden ellen lázad. Nem
tudom, mit csináljak vele.
Margaret sem tudta.
Csak David tudta kezelni a lányt. - Hallom, születésnapi
zsúrra vagy hivatalos ma délután - mondta neki.
- Gyűlölöm a születésnapi zsúrokat.
David leguggolt hozzá. - Tudom, Kate! De a kislány papája
a barátom. Nagyon rossz lenne nekem, ha nem mennél el,
vagy ha rosszul viselkednél.
Kate rábámult. - Jó barátod?
- Igen.
- Elmegyek.
És kifogástalan volt a modora aznap délután.
- Nem tudom, hogyan csinálod - mondta Margaret
Davidnek. - Csoda.
- Csak nagyon érzékeny - nevetett David. - Ki fogja nőni.
Az a fontos, hogy ne bántsuk meg az érzékenységét.
- Elárulok egy titkot - mondta Margaret szárazon. -
Többnyire szeretném agyonütni az érzékenységével együtt.

Amikor Kate tízéves volt, azt mondta Davidnek: - Szeretnék

találkozni Bandával.
David meglepve nézett rá. - Azt hiszem, ez nem lehetséges,
Kate! Banda farmja nagyon messze van innen.
- Elviszel oda, David, vagy azt akarod, hogy magam
menjek?
 A következő héten David elvitte Kate-et Banda farmjára.
Jókora terület volt. Banda búzát termesztett, birkát és struccot
tenyésztett. Kör alakú, vályogfalú sátrak álltak rajta. Banda
előttük állt, és figyelte, amint Kate és David a kocsival
odahajtat. Banda nézte a komoly arcú, nyakigláb kislányt
David mellett, és azt mondta: - Megismertelek volna bárhol.
Jamie McGregor lánya vagy.
- Én is megismertelek volna. Banda! - mondta Kate
határozottan. - Azért jöttem, hogy megköszönjem, hogy
megmentetted az apám életét.
Banda nevetett. - Valaki túl sokat mesél neked. Gyere,
ismerd meg a családomat!
Banda felesége gyönyörű bantu asszony volt, a neve Nta-
me. Két fiuk volt, a Kate-nél hét évvel idősebb Ntombenthle,
és egy évvel fiatalabb öccse, Magena. Ntombenthle akár az
apja kicsiben. Büszke tartás, belső méltóság.
Kate egész délután a két fiúval játszott. A kicsi, tiszta
házban megvacsoráztak. David kényelmetlenül érezte magát a
fekete családnál. Tisztelte Bandát, de elvei szerint a két faj
nemigen tartott szorosabb kapcsolatot egymással. Valamint
Davidet kissé zavarta Banda politikai tevékenysége is.
Köztudott volt róla, hogy John Tengo Javabu követője, aki
radikális társadalmi változásokért harcolt. Mivel a
bányatulajdonosok nem kaptak elég helyi munkaerőt a
bányákba, a kormány tízshillinges adót vetett ki minden
bennszülöttre, aki nem a bányában dolgozott, és ezért Dél-
Afrika-szerte lázongások törtek ki.
Késő délután David azt mondta. - Jobb, ha hazaindulunk,
Kate! Hosszú út áll előttünk.
- Még nem - felelte Kate. Bandához fordult. - Mesélj
nekem a cápákról...
Attól kezdve, ahányszor David a városban volt, Kate
rávette, hogy elvigye őt Bandához és a családjához.

David azon reménye, hogy Kate majd csak kinövi hevességét,

egyre inkább elenyészett. Sőt, ha lehet, a lány minden nappal
egyre akaratosabb lett. Egyszerűen semmiben nem volt
hajlandó részt venni, amit a hasonló korú lányok csináltak.
Ragaszkodott ahhoz, hogy David elvigye a bányába, aztán
vadászni, halászni, kempingezni. Kate imádta mindezt. Egy
napon, amikor a Vaalnál horgásztak, Kate büszkén húzott ki
egy pisztrángot, nagyobbat, mint amekkorát David valaha is
fogott. David azt mondta: - Fiúnak kellett volna születned.
A lány zavartan fordult hozzá. - Ne mondj butaságokat,
David! Akkor nem mehetnék hozzád feleségül.
David nevetett.
- Össze fogunk házasodni, ugye, tudod?
- Attól tartok, nem, Kate! Huszonkét évvel vagyok
idősebb, mint te. Az apád lehetnék. Egyszer csak találkozol
majd egy fiúval, egy kedves fiatalemberrel...
- Nem kell a kedves fiatalember - makacskodott a lány. -
Te kellesz!
- Ha komolyan gondolod - mondta David -, akkor
megmondom, mi a férfi megszerzésének titka.
- Mondd már! - sürgette Kate.
- A gyomra. Pucold meg a pisztrángot, és együnk!

Kate-nek a legcsekélyebb kétsége sem volt azt illetően, hogy

David Blackwell felesége lesz. Ő az egyetlen neki való férfi a
világon.
Margaret hetente egyszer meghívta David Blackwellt a
házába vacsorára. Kate általában szívesebben vacsorázott a
konyhában a személyzettel, mert nem kellett figyelnie az
illemszabályokra. De péntekenként, amikor David jött, Kate is
a nagy ebédlőben vacsorázott. David rendszerint egyedül jött,
de alkalmanként hozott magával hölgyvendéget is, akit Kate
azonnal vehemensen utált.
Ilyenkor félrehívta Davidet egy pillanatra, és édes
ártatlansággal azt mondta. - Sohasem láttam még a szőkének
ezt az árnyalatát. - Vagy: - Ennek aztán különleges ízlése van
az öltözködésben, nem igaz? - Vagy: - Nem Madame Agnesnél
dolgozott valamikor?

Amikor Kate tizennégy éves lett, az igazgatónő Margaretért

üzent. - Jó nevű iskolát vezetek, asszonyom! Attól tartok,
leánya, Kate rossz hatással van a hírnevünkre.
Margaret felsóhajtott. - Most mit csinál?
- Olyan szavakat tanít a többieknek, amiket azok még
sosem hallottak. - Szigorú volt az arca. - Azt is hozzá kell
tennem, Mrs. McGregor, hogy némelyiket még én sem
hallottam. Fogalmam sincs, hol szedheti föl. Margaretnek volt
fogalma. Az utcai barátoktól. Nos, gondolta Margaret, ideje
véget vetni ennek az egésznek. Az igazgatónő folytatta. -
Szeretném, ha beszélne vele. Még egy esélyt adok neki, de
aztán...
- Nem. Jobb ötletem van. Elküldöm Kate-et külföldre
iskolába.

Amikor Margaret elmondta Davidnek az ötletét, a férfi

elvigyorodott. - Nem fog neki tetszeni.
- Sajnálom. Az igazgatónő ezúttal Kate stílusára
panaszkodik. Rémes szavakat szed össze azoktól a
gyémántmosóktól, akikkel együtt lóg. Lassan úgy beszél a
lányom, mint ők, úgy is néz ki, és a szaga is olyan. Őszintén
szólva, David, nem értem a lányom. Nem tudom, miért
viselkedik úgy, ahogy. Csinos, okos...
- Talán túl okos.
- Akár túl okos, akár nem, el fog menni iskolába.
Amikor Kate aznap délután hazaérkezett, Margaret közölte
vele az újságot.
Kate tombolt. - Meg akarsz szabadulni tőlem!
- Természetesen nem, drágám! Csak úgy gondolom,
talán jobb lenne...
- Itt lenne jobb. Itt vannak a barátaim. El akarsz
választani a barátaimtól.
- Azokra a csavargókra gondolsz, akik...
- Nem csavargók. Olyanok, mint akárki más.
- Kate, nem fogok vitatkozni veled! Elmész egy ifjú
hölgyeknek való bentlakásos iskolába, és kész!
- Megölöm magam - ígérte Kate.
- Rendben van, drágám! Van fenn borotvapenge, és ha
alaposan körülnézel a házban, biztos vagyok benne, hogy
mindenféle mérget is találsz.
Kate zokogni kezdett. - Ne tedd ezt velem, anya!
Margaret átölelte. - A te érdekedben teszem, Kate!
Hamarosan fiatal nő leszel. Férjhez kell menned! Senki nem
vesz el olyan nőt, aki úgy beszél, úgy viselkedik, úgy
öltözködik, mint te.
- Ez nem igaz - szipogott Kate. - Davidnek nincs
kifogása.
- Mi köze ehhez Davidnek?
- Össze fogunk házasodni.
Margaret felsóhajtott. - Szólok Mrs. Talley-nek, hogy pakolja
össze a holmidat!
 Volt vagy fél tucat angol bentlakásos iskola fiatal lányok
számára. Margaret úgy döntött, hogy a gloucestershire-beli
Cheltenham lesz a legjobb Kate-nek. Ez ugyanis híres volt
szigorú szabályairól. Hatalmas területen feküdt, hegyek vették
körül, és a tájékoztató szerint nemes urak és egyéb „urak"
leányait várták oda. David üzleti kapcsolatban volt az
igazgatónő, Mrs. Keaton férjével, így aztán simán fölvette
Kate-et.
Amikor Kate meghallotta, hová küldik, ismét kiborult. -
Hallottam arról az iskoláról! Borzalmas! Olyan leszek ott, mint
azok a kitömött angol babák. Ezt akarod?
- Azt szeretném, ha némi jó modort tanulnál - felelte
Margaret.
- Nem kell a jó modor! Van eszem.
- A férfiak nem azt keresik először egy nőben - mondta
Margaret szárazon -, és te nő leszel.
- Nem akarok nő lenni - üvöltötte Kate. - Mi a fenének
nem hagysz már békén?
- Ne beszélj így, kérlek!
így ment ez addig a reggelig, míg Kate-nek indulnia kellett.
Mivel David üzleti útra ment Angliába, Margaret megkérdezte.
- Utánanézne, hogy Kate rendben odaér-e az iskolába? A jó ég
tudja, hol köt ki, ha magára hagyja.
- Boldogan - mondta David.
- Te is! Olyan vagy, mint az anyám! Alig várjátok, hogy
megszabaduljatok tőlem!
David mosolygott. - Nincs igazad. Nem várom alig.

Saját vasúti kocsin utaztak Klipdriftből Cape Townba, és onnan

hajóval Southamptonba. Négy hétig tartott az út. Kate túl
büszke volt ahhoz, hogy bevallja, de el volt ragadtatva attól,
hogy Daviddel utazhat. Akár egy nászút, gondolta, csak még
nem vagyunk összeházasodva. Még nem.
A hajón David sokat dolgozott a kabinjában. Kate
összekuporodott a pamlagon, és csendben nézte őt, elégedett
volt, hogy a közelében van.
Egyszer megkérdezte. - Nem unod ezt a sok számot, David?
A férfi letette a tollat, és ránézett. - Ezek nem számok,
Kate! Ezek történetek.
- Milyen történetek?
- Ha tudnál olvasni belőlük, azokról a vállalatokról
mesélnének, amelyeket megveszünk vagy eladunk, az
emberekről, akik nekünk dolgoznak. Sok ezer ember szerte a
világon azért tud megélni, mert apád létrehozta ezt a céget.
- Hasonlítok az apámra?
- Sok mindenben igen. Makacs, önálló férfi volt.
- És én makacs, önálló nő vagyok?
- Te el vagy kényeztetve. Aki feleségül vesz majd, annak
pokol lesz az élete.
Kate álmodozva elmosolyodott. Szegény David!

A tengeri út utolsó estéjén az étteremben David megkérdezte.

- Miért van ilyen nehéz természeted, Kate?
- Tényleg nehéz?
- Tudod, hogy az. Megőrjíted szegény anyádat.
Kate a férfi kezére tette a kezét. - Téged is?
David elpirult. - Hagyd ezt! Nem értelek.
- De értesz.
- Miért nem vagy olyan, mint a többi lány a te
korodban?
- Inkább meghalnék. Nem akarok olyan lenni!
- Istenemre, te aztán nem!
- Ugye, nem fogsz senkit feleségül venni, amíg meg
nem növök, igaz, David? Nagyon igyekszem. Csak ne szeress
bele senkibe, kérlek!
A férfit meghatotta a lány nyíltsága. Megfogta a kezét, és
azt mondta: - Kate, ha megnősülök, szeretném, ha a lányom
pont olyan lenne, mint te.
Kate talpra ugrott, és olyan emelt hangon válaszolt, hogy
zengett az étterem. - Menj a pokolba, David Blackwell! - Azzal
bámuló pillantások kereszttüzében kiviharzott a teremből.

Kate imádta Londont. Az autók és lovas kocsik furcsa együtt-

létezését, a tüllbe és könnyű szaténba öltözött gyönyörű
hölgyeket, csillogó ékszereikkel, a szmokingos férfiakat. A Ritz-
ben vacsoráztak meg a Savoyban. Amikor három nap után el
kellett menniük, Kate arra gondolt, visszajövünk ide. David és
én, visszajövünk ide.
Annikor megérkeztek Cheltenhambe, bekísérték őket Mrs.
Keaton irodájába.
- Köszönöm, hogy fogadja Kate-et - mondta David.
- Nagy örömmel tesszük. És boldogan teszek
szívességet a férjem barátjának.
 Abban a pillanatban Kate rájött, elárulták. David akarta,
hogy elmenjen otthonról. David intézte el, hogy idejöjjön.
Olyan pokoli dühös volt, hogy nem is köszönt el tőle.
13.

A cheltenhami iskola elviselhetetlen volt. Mindent szabályok és

korlátok kerítettek be. A lányoknak egyenruhát kellett
viselniük. A tanítás napi tíz óra volt, minden perce szigorúan
meghatározva. Mrs. Keaton vaskézzel irányította a lányokat és
a személyzetet. A tanulók azért voltak ott, hogy jó modort és
műveltséget tanuljanak, etikettet és stílust, hogy egy napon
szert tehessenek a kívánatos férjre.
Kate azt írta az anyjának: „Ez egy rohadt börtön. A lányok
borzalmasak. Csak a rohadt ruhákról és a rohadt fiúkról
tudnak beszélni. A rohadt tanárok szörnyetegek Nem fogok itt
maradni. Meg fogok szökni.”
Kate háromszor szökött meg az iskolából, és mindannyiszor
elkapták, visszahozták, de hajlíthatatlan maradt.
A tanárok szokásos heti értekezletén, amikor Kate neve
felmerült, az egyik tanár azt mondta: - Ez a gyerek
kezelhetetlen. Szerintem vissza kellene küldenünk Dél-
Afrikába.
Mrs. Keaton válaszolt. - Hajlamos lennék egyetérteni önnel,
de szerintem tekintsük kihívásnak az esetet. Ha meg tudjuk
nevelni Kate McGregort, bárkit meg tudunk nevelni.
Kate ott maradt.
Tanárai legnagyobb megdöbbenésére Kate érdeklődést
mutatott a farm iránt, amelyet az iskola tartott fenn. Zöldséget
termesztettek, baromfit, marhát, disznót, lovat tenyésztettek.
Kate annyi időt töltött ott, amennyit csak lehetett, és amikor
Mrs. Keaton meghallotta, kimondhatatlanul örült.
- Látják - mondta alkalmazottainak csak türelem kellett
hozzá. Kate végül rátalált arra, ami érdekli őt. Egy napon
férjhez megy majd egy földbirtokoshoz, és kiváló segítsége
lesz.
Másnap reggel Oscar Denker, a farm vezetője látogatta
meg az igazgatónőt. - Az egyik tanítványa - kezdte -, az a Kate
McGregor... szeretném, ha távol tartaná a farmtól.
- Miről beszél maga? - kérdezte Mrs. Keaton. - Véletlenül
tudom, hogy nagyon érdeklődő teremtés.
 - Hát az szent igaz, de tudja, hogy mi iránt érdeklődik?
Az állatok párzása iránt, már megbocsásson...
- Micsoda?
- Bizony. Ott áll egész nap, és nézi, hogyan csinálják. - A
pokolba is! - tört ki Mrs. Keaton.

Kate még mindig nem bocsátotta meg Davidnek, hogy

száműzte őt, de nagyon hiányzott neki a férfi. Ez a sorsom,
gondolta borongósan, abba a férfiba vagyok szerelmes, akit
gyűlölök. Számolta a napokat, amióta távol volt tőle, akár a
rab, aki a szabadulást várja. Kate attól rettegett, hogy a férfi
valami retteneteset tesz, például megnősül, amíg ő be van
zárva ebbe a borzasztó csapdába. Ha megteszi,
mindkettőjüket megölöm. Nem. Csak a nőt. Letartóztatnak, és
halálra ítélnek, és amikor ott állok majd az akasztófa alatt,
David rájön, hogy csak engem szeret. De késő lesz.
Bocsánatért könyörög majd. És én azt mondom, David,
megbocsátok neked. Bolond voltál, nem vetted észre, hogy a
legnagyobb szerelem ül a tenyeredben. Hagytad, hogy
elrepüljön, mint egy kismadár És most a kismadarat
felakasztják. Isten veled, David! És akkor az utolsó pillanatban
mégis megkegyelmeznek, és David a karjába vesz, és elvisz
valami egzotikus országba, ahol jobb a koszt, mint ebben a
rohadt iskolában az a szemét, amit felszolgálnak.

Kate levelet kapott Davidtől, amelyben a férfi közölte vele,

hogy Londonba megy, és meglátogatja őt is. Kate képzelete
fellobbant. Miért jön Angliába? Hogy közel legyen hozzá,
természetesen. Miért látogatja meg őt? Mert végre rájött, hogy
szereti, és nem tud meglenni nélküle. Ölbe veszi majd, és
elviszi erről a rettenetes helyről. Alig bírta magában tartani
boldogságát. Annyira elragadta a fantáziája, hogy aznap,
amikor
David megérkezett, Kate körbejárt, és elbúcsúzott a
társaitól, mondván.,, jön a szerelmem, és elvisz innen”.
A lányok néma hitetlenséggel nézték. Mind, kivéve
Georgina Christyt, aki rámordult: - Már megint hazudsz, Kate
McGregor!
- Majd meglátod. Magas és csinos, és megőrül értem.
 Amikor David megérkezett, zavartan vette észre, hogy az
összes lány őt nézi. Aztán elfordultak és suttogtak, kuncogtak,
és ha elkapta a tekintetüket, elpirultak, és másfelé néztek.
- Mintha sosem láttak volna férfit - mondta David Kate-
nek. Gyanakodva nézett a lányra. - Mondtál rólam valamit?
- Természetesen nem - mondta Kate sértetten. - Miért
mondtam volna?
Az iskola nagy ebédlőjében ettek, és David mindent
elmesélt, ami otthon történt. - Anyád csókol. Hazavár a nyári
szünetre.
- Hogy van anya?
- Jól. Sokat dolgozik.
- Jói áll a cég, David?
A férfit meglepte a hirtelen érdeklődés. - Jól. Miért?
Azért, gondolta Kate, mert egy napon az enyém lesz, illetve
a kettőnké. - Csak kíváncsiságból.
A férfi a lány érintetlen tányérjára pillantott. - Nem eszel.
Kate-et nem érdekelte az evés. A varázslatos pillanatra
várt, amikor David azt mondja, Gyere velem, Kate! Most már
asszony vagy, kellesz nekem. Összeházasodunk.
Jött az édesség. Aztán a kávé. Csak a varázslatos pillanat
nem jött.
Aztán a férfi az órájára nézett. - Mennem kell, mert lekésem
a vonatot - és Kate megrémülve döbbent rá, hogy a férfi nem
azért jött, hogy elvigye őt. A gazember hagyja őt itt
megrohadni!
David jól érezte magát Kate-tel. Okos és szórakoztató lány
volt, és féktelensége mintha elmúlt volna. Gyengéden
megpaskolta Kate kezét. - Tehetek valamit érted, mielőtt
elmennék, Kate?
A lány a szemébe nézett, és kedvesen mondta. - Igen,
David, tehetsz! Egy hatalmas szívességet. Kotródj el az
életemből! - Ezzel méltóságteljesen, fölvetett fejjel kivonult a
teremből, a férfi pedig tátott szájjal bámult utána.
Margaret rájött, hogy hiányzik neki Kate. A lány makacs
volt és kezelhetetlen, de mégiscsak az egyetlen ember, akit
Margaret igazán szeretett. Nagyszerű nő lesz belőle, gondolta,
de szeretném, ha igazi hölgy lenne.
Kate hazament a nyári szünetre. - Hogy érzed magad az
iskolában? - kérdezte Margaret.
- Gyűlölöm! Mintha száz apáca közt lennék!
Margaret szemügyre vette a lányát. - A többi lány is ezt
gondolja, Kate?
 - Ugyan, a többiek! - legyintett megvetően. - Látnod
kellene azokat a lányokat. Semmit nem tudnak az életről.
- Ó, drágám, ez borzalmas lehet neked!
- Kérlek, ne nevess ki! Még Dél-Afrikában sem voltak.
Csak az állatkertben láttak állatot. Egyikük sem volt
gyémántmezőn vagy aranybányában,
- Szerencsétlenek.
- Hát jó. De ha egyszer csak olyan leszek, mint ők,
nagyon szomorú leszel.
- Gondolod, hogy olyan leszel?
Kate gonoszul elvigyorodott. - Hát persze, hogy nem!
Megbolondultál?
Egy órával azután, hogy Kate hazaérkezett, már kint
rögbizett az udvaron a személyzet gyerekeivel. Margaret nézte
az ablakon át. Csak a pénzem pazarlom, gondolta. Sosem fog
megváltozni.
Este a vacsoránál Kate közönyösen kérdezte. - David a
városban van?
- Ausztráliában. Holnap érkezik, azt hiszem.
- Jön vacsorázni pénteken?
- Valószínűleg. - Nézte a lányt, aztán megkérdezte. -
Kedveled Davidet, ugye?
A lány vállat vont. - Rendes pasas, azt hiszem.
- Vagy úgy - mondta Margaret. Mosolygott magában,
amikor eszébe jutott Kate fogadalma, hogy feleségül megy
Davidhez.
- Nem utálom őt, anya! Kedvelem is mint embert. Csak
nem bírom mint férfit.
Amikor David péntek este megérkezett vacsorára, Kate
repült feléje. Átölelte, és a fülébe súgta. - Megbocsátok. Olyan
nagyon hiányoztál, David! Én is hiányoztam?
A férfi rávágta: - Igen. - Aztán meglepve gondolta,
istenemre, tényleg hiányzott. Senkit nem ismert, aki ilyen lett
volna, mint ez a gyerek. Nézte, ahogy felnő, és minden
alkalommal meglepődött. Majdnem tizenhat éves volt, és
csaknem kész nő. Megnövesztette fekete haját, és az lazán
hullott a vállára. Vonásai meglágyultak, és furcsa érzékiség
áradt belőle, amit a férfi eddig nem vett észre. Gyönyörű volt,
gyors észjárású, erős akaratú. Jó felesége lesz valakinek,
gondolta David.
A vacsoránál David megkérdezte. - Hogy érzed magad az
iskolában, Kate?
 - Ó, pompásan - ragyogott a lány. - Rengeteget tanulok.
A tanárok nagyon jók, és sok barátom van.
Margaret dermedten hallgatott.
- David, magaddal vinnél a bányába?
- Ott akarod elpocsékolni a vakációt?
- Igen, kérlek!
Az út a bányába egy teljes nap, és ez azt jelentette, hogy
egyfolytában Daviddel lehet.
- Ha anyád beleegyezik...
- Kérlek, anya!
- Rendben van, drágám! Amíg Daviddel vagy, tudom,
hogy biztonságban vagy. - Margaret csak azt remélte, hogy
David is biztonságban lesz.

A Kruger-Brent Gyémántbánya Bloemfontein mellett hatalmas

üzem volt, több száz munkás dolgozott, ásott, válogatott,
mosott itt.
- Ez az egyik legjobban menő bányánk - mondta David.
Az igazgató irodájában ültek, várták, hogy valaki lekísérje őket
a bányába. Az egyik falon óriási tárló állt, teli különféle színű
és méretű gyémánttal.
- Mindegyik gyémántnak megvan a maga
jellegzetessége - magyarázta David. - A Vaal menti gyémántok
hordalékok, megdolgozta őket az idő.
Csinosabb, mint valaha, gondolta Kate. Szeretem a
szemöldökét.
- Ezek a kövek különböző bányákból valók, de könnyen
azonosíthatók. Látod ezt? A méretéről és sárgás színéről
tudható, hogy Paardspanból való. A De Beer-i gyémánt olajos
csillogású és szabályos méretű.
Nagyon okos. Tud mindent.
- Erről is látható, hogy Kimberley-ből jött. A
füstüvegszíntől a fehérig mindenféle van ott.
Kíváncsi vagyok, vajon az igazgató azt hiszi-e, hogy David a
szeretőm. Remélem.
- A gyémánt színe segít megállapítani az értékét. A
színeket számokkal jelöljük, egytől tízig. A tízes a kékesfehér,
az egyes egyfajta barna.
Olyan jó illata van. Olyan... olyan férfias illat. Szeretem a
karját, a vállát. Jó lenne...
- Kate!
- Igen? - kérdezte bűntudatosan.
 - Figyelsz rám?
- Persze. - Meg volt bántva kissé. - Minden szót
hallottam.
A következő két órát a bányában töltötték, aztán
megebédeltek. így képzelt el Kate egy isteni napot.
Amikor késő délután hazaért, Margaret megkérdezte. - Jól
érezted magad?
- Csodálatos volt. A bánya igazán elragadó.
Fél óra múlva Margaret véletlenül kipillantott az ablakon.
Kate kint birkózott az egyik kertész fiával.
A következő évben Kate leveleiből óvatos optimizmus
tükröződött. Ő lett a hokicsapat kapitánya, és tanulmányaiban
is az osztály élére került. Az iskola tulajdonképpen nem volt
annyira rossz, írta, és akadt néhány lány az osztályban, aki
kifejezetten kedves volt. Kérte, hadd hívjon meg kettőt közülük
haza nyárra, és Margaret el volt ragadtatva. A házban ismét
élet lesz, fiatal nevetés. Alig várta, hogy hazajöjjön a lánya. Ő
lett minden reménye. Jamie és én vagyunk a múlt, gondolta.
Kate a jövő. És micsoda fényes, pazar jövő!

Amikor Kate otthon volt, a város összes fiatalembere

randevúért ostromolta, de Kate egyikükkel sem törődött.
David Amerikában volt, és Kate türelmetlenül várta. Amikor
megjött, Kate az ajtóban üdvözölte. Fehér ruhát viselt, fekete
bársony övvel, ami kiemelte remek alakját. Amikor David
átölelte, meglepte a heves viszonzás. Hátralépett, és
végigmérte a lányt. Volt valami különös, árnyalatnyi ragyogás
a szemében, amiről nem tudta pontosan, micsoda, de enyhén
feszélyezte.
A néhány alkalommal, amikor David látta Kate-et azon a
vakáción, a lányt körülvették a fiúk, és a férfi azon kapta
magát, hogy eltűnődik, melyik lesz a szerencsés. Davidnek
vissza kellett mennie Amerikába, és mire hazatért Klipdriftbe,
Kate már úton volt Angliába.

Amikor Kate utolsó éves volt az iskolában, David váratlanul

felbukkant. Látogatásai előtt rendszerint üzent vagy telefonált.
Most azonban csak jött.
- David! Micsoda csodálatos meglepetés! - Kate átölelte.
- Szólnod kellett volna, hogy jössz. Akkor...
- Kate, azért jöttem, hogy hazavigyelek.
 A lány hátralépett, és végigmérte a férfit.
- Valami baj van?
- Anyád nagyon beteg.
Kate dermedten állt egy pillanatig. - Máris elkészülök.
Kate megrendült, amikor meglátta az anyját. Csak néhány
hónapja látta utoljára, és akkor Margaret teljesen
egészségesnek látszott. Most sápadt volt és sovány, a szeme
sem csillogott, mint azelőtt. Mintha a rák nemcsak a testét, de
a lelkét is elemésztette volna.
Kate az ágy mellett állt, anyja kezét fogta. - Ó, anya! Olyan
nagyon sajnálom.
Margaret megszorította a lánya kezét. - Készen állok,
drágám! Azt hiszem, azóta, hogy apád meghalt. - Felnézett a
lányra. - Akarsz valami bolondosat hallani? Még soha nem
mondtam ezt senkinek. - Hallgatott egy kicsit, majd folytatta. -
Mindig aggódtam, hogy apádnak nem viselik rendesen a
gondját. Most majd ott leszek én.

Margaretet három nap múlva temették. Anyja halála mélyen

megrendítette Kate-et. Elvesztette már az apját meg a bátyját,
de őket nem ismerte, csak elképzelte a történetek alapján.
Anyja halála valóságos volt és fájdalmas. Kate tizennyolc éves
volt, és hirtelen egyedül maradt a világban, és ez a felismerés
megrémisztette.
David nézte az anyja sírja mellett könnyeivel küszködő
lányt. Amikor hazaértek, Kate kiborult, és elsírta magát. -
Mindig olyan jó volt hozzám, David, és én olyan rossz gyereke
voltam.
Dávid vigasztalni próbálta. - Csodálatos gyereke voltál,
Kate!
- Csak gondot okoztam neki. Most mindent megadnék,
ha lehetne. Nem akartam, hogy meghaljon, David! Miért tette
ezt vele az Isten?
A férfi várta, hogy Kate kisírja magát. Amikor
megnyugodott kissé, azt mondta neki: - Tudom, hogy nehéz
most elhinni, de egy napon elmúlik majd ez a fájdalom. És
tudod, mi marad, Kate? Boldog emlékek. Arra fogsz emlékezni,
ami jó volt anyáddal és veled.
- Remélem. Csak most olyan pokolian fáj.
Másnap reggel megbeszélték Kate jövőjét.
- Rokonaid vannak Skóciában - emlékeztette David.
 - Nem! - vágott vissza Kate élesen. - Nem a rokonaim.
Csak... távoli rokonaim. - Keserű volt a hangja. - Amikor apám
ide akart jönni, kinevették. Senki nem segített neki, csak az
anyja, aki már meghalt. Nem, semmi közöm nincs hozzájuk.
David töprengett. - Befejezed az iskolaévedet? - Mielőtt
Kate válaszolt volna, hozzáfűzte. - Gondolom, anyád szerette
volna.
- Akkor befejezem. - Meredten bámulta a padlót. - A
pokolba is.
- Tudom - mondta David gyengéden. - Tudom.

Kate osztályelsőként végzett, és David elment az érettségijére.

Amikor Johannesburgból Klipdriftbe utaztak saját vasúti
kocsijukon, David azt mondta: - Tudod, ez mind a tiéd lesz
néhány év múlva. Ez a kocsi, a bányák, a cég - mind a tiéd.
Nagyon gazdag fiatal nő vagy. Sok millió fontért eladhatod az
egészet.
- Gondolkodtam rajta - felelte Kate. A férfira nézett, és
elmosolyodott. - Kalóz volt az apám, David! Egy csodálatos
öreg kalóz. Bárcsak ismertem volna! Nem adom el a vállalatát.
Tudod, miért? Mert a kalóz arról a két gazemberről nevezte el,
akik meg akarták ölni. Hát nem gyönyörű dolog? Néha, amikor
éjjel nem tudok aludni, az apámra és Bandára gondolok, ahogy
kúsztak a homokban, és szinte hallom az örök hangját:
Kruger... Brent... - Davidre nézett. - Nem, nem adom el a
céget. Addig nem, amíg itt maradsz és vezeted.
David halkan felelt. - Addig maradok, amíg szükséged van
rám.
- Elhatároztam, hogy kereskedelmi iskolába megyek.
- Kereskedelmi iskolába? - A férfi meglepődött.
- Ezer-kilencszáztíz van - emlékeztette Kate. - Vannak
olyan iskolák Johannesburgban, ahová nőket is felvesznek.
- De...
- Azt kérdezted, mit akarok a pénzemmel. - A férfi
szemébe nézett. - Hát meg akarom keresni.
 14.

A kereskedelmi iskola izgalmas, új kaland volt. Amikor Kate

Cheltenhambe ment, szükséges rossznak, borzalomnak
tartotta. Ez más volt. Minden évben tanult valami hasznosat,
ami segítheti a cég vezetésében. Tanult könyvelést, vezetést,
nemzetközi kereskedelmet és adminisztrációt. Hetente
egyszer David felhívta, hogy mi van vele.
- Jól érzem magam - mondta neki Kate. - Ez tényleg
érdekes, David!
Egy napon majd együtt fogok dolgozni Daviddel, együtt
késő estig, csak ketten. És az egyik ilyen késő estén David
majd hozzám fordul, és azt mondja: „Kate, drágám, olyan vak
és bolond voltam. Hozzám jössz feleségül? „ Es egy pillanat
múlva már a karjában leszek. De erre még várni kell. Addig
meg rengeteget tanulni. Kate megadóan fordult a házi
feladatához.
A kereskedelmi iskola két évig tartott, és Kate épp időben
érkezett vissza Klipdriftbe, hogy megünnepelje huszadik
születésnapját. David az állomáson várta. A lány
szenvedélyesen átölelte. - Ó, David, olyan boldog vagyok,
hogy látlak!
A férfi elhúzódott, és zavartan mondta. - Én is örülök, hogy
látlak, Kate!
- Valami baj van?
- Nem. Csak... annyi, hogy fiatal lányok nem ölelgetnek
férfiakat nyilvánosan.
A lány ránézett. - Vagy úgy. Megígérem, hogy nem foglak
többé zavarba hozni.
Ahogy mentek hazafelé, a férfi alaposan megnézte Kate-et.
Gyönyörű lány lett, ártatlan és érzékeny, és David megfogadta
magában, hogy soha nem él vissza ezzel.
Hétfő reggel Kate beköltözött új irodájába a Kruger-Brent-
hez. Mintha hirtelen valamilyen egzotikus és izgalmas új
világba csöppent volna, melynek saját stílusa és nyelve volt.
Osztályok, leányvállalatok, csatolt részek, részlegek és külföldi
osztályok zavarba ejtő sokasága. A vállalat által előállított
vagy birtokolt termékek sora végtelennek tetszett. Acélművek,
marhafarmok, vasút, hajógyár, és természetesen a családi
vagyon alapja: gyémánt és arany, cink és platina, magnézium
és más fémek, amelyeket napi huszonnégy órában
bányásztak.
Hatalom.
Szinte túl soknak tűnt. David irodájában ült Kate, és
figyelte, amint a férfi döntéseket hoz, amelyek sok ezer ember
életét érintik szerte a világon. A különböző részlegek igazgatói
javaslatokat tettek, amelyeket David időnként felülbírált.
- Miért csinálod ezt? Nem jól végzik a munkájukat? -
kérdezte Kate.
- De igen, csakhogy nem erről van szó — magyarázta
David. - Mindegyik vezető csak a saját részlegét látja, és ez így
is van rendjén. De valakinek egyben is kell látnia az egészet,
és annak alapján eldönteni, hogy mi a legjobb a vállalatnak.
Gyere! Együtt ebédelek valakivel, szeretném, ha
megismernéd.
David az iroda melletti nagy ebédlőbe kísérte Kate-et.
Szikár, keskeny arcú, szigorú tekintetű fiatalember várt ott
rájuk.
- Ő Brad Rogers - mondta David. - Brad, ő pedig az új
főnököd, Kate McGregor!
Brad Rogers kinyújtotta a kezét. - Örülök, hogy
megismerhetem, Miss McGregor!
- Brad a mi titkos fegyverünk - mondta David. - Éppen
annyit tud a Kruger-Brent Kft.-ről, mint én. Ha valaha is
elmegyek, nem kell aggódnod. Brad itt lesz.
Ha valaha is elmegyek. A puszta gondolat is kétségbe
ejtette Kate-et. David természetesen soha nem hagyja el a
vállalatot. Semmi másra nem tudott gondolni az ebéd alatt, és
amikor befejezték, fogalma sem volt róla, mit evett.
Ebéd után Dél-Afrikáról beszélgettek. - Hamarosan bajba
kerülünk - figyelmeztette David. - A kormány most jelentette
be a fejadót.
- Mit is jelent az pontosan?
- Azt, hogy a feketéknek, a színeseknek és az
indiaiaknak két fontot kell fizetniük minden családtagjukért. Ez
több mint egyhavi bérük.
Kate Bandára gondolt, és ingerült lett. Aztán másra
terelődött a szó.
Kate nagyon élvezte új életét. Minden döntésével több millió
fontot kockáztatott. Minden üzleti akció szellemi torna volt,
bátorság kellett a kockázathoz, és tudni kellett, mikor kell
megállni, mikor rámenősnek lenni.
- Az üzlet játék - mondta David Kate-nek fantasztikus
tétekért folyik, és a versenytársaid profik. Ha nyerni akarsz,
meg kell tanulnod mesterjátékossá lenni.
És Kate éppen erre volt elszánva. Hogy megtanulja.
Kate a személyzetet leszámítva egyedül élt a nagy házban.
Daviddel folytatták a szertartásos péntek esti vacsorákat, de
ha Kate másik napon is meghívta, a férfi mindig talált valami
kifogást, és nemet mondott. Munkaidőben állandóan együtt
voltak, de Kate úgy érezte, David még akkor is falat emel
közéjük, amelyen ő nem tud áthatolni.

A huszonegyedik születésnapján Kate megörökölte az összes

Kruger-Brent;- részvényt. Mostantól hivatalosan is a vállalat
feje volt. - Ünnepeljük meg ezt ma este! - javasolta Davidnek.
- Sajnálom, Kate, de rengeteg a munkám.
Kate egyedül vacsorázott aznap, és azon tűnődött, miért. Ő
az oka vajon, vagy David? Süketnek, némának és vaknak kell
lennie ahhoz, hogy ne lássa, mit érez iránta, mit érzett iránta
mindig. Tennie kell valamit.
A vállalatnak egy hajójárat ügyében tárgyalása volt az
Egyesült Államokban.
- Miért nem mész el Braddel New Yorkba, lezárni az
ügyet? - javasolta David Kate-nek. - Jó tapasztalatokra tehetnél
szert.
Kate szerette volna, ha David megy vele, de túl büszke volt
ahhoz, hogy mondja. Megoldja nélküle is. Valamint sosem volt
még Amerikában. Kíváncsian nézett az út elé.
Az ügylet simán ment. - Ha már ott vagy, nézd meg egy
kicsit az országot! - biztatta David.
Kate és Brad meglátogatta a leányvállalatokat Detroitban,
Chicagóban, Pittsburgh-ben és New Yorkban, és Kate-et
lenyűgözte az Egyesült Államok mérete és energiája. Kate
utazásának fénypontja a maine-i Dark Harborba tett látogatás
volt, ahol a kicsi Islesboro szigetre mentek, a Penobscot
öbölbe. Meghívta vacsorára Charles Dana Gibson, a „művész”.
Tizenketten ültek az asztalnál, és Kate-en kívül
mindegyiküknek volt egy kis háza a szigeten.
 - Ennek a helynek érdekes története van - mondta Kate-
nek Gibson. - Évekkel ezelőtt az itt lakók kis hajókkal jöttek át
Bostonból. Amikor a hajó kikötött, kis kocsik várták őket, azzal
mentek a házukhoz.
- Hány ember él itt?
- Vagy ötven család. Látta a világítótornyot a kikötőnél?
- Igen.
- Egy őr él ott a kutyájával. Valahányszor egy hajó
elmegy, a kutya kiszalad, és megrángatja a kolompot.
Kate nevetett. - Maga viccel,
- Nem, asszonyom! Az a vicces, hogy a kutya süket,
mint az ágyú. A füllét a harangra teszi, hogy érezze, rezeg-e.
Kate mosolygott. - Kedves kis helynek tűnik ez.
- Érdemes lenne itt maradnia, és reggel körülnéznie.
Kate ösztönösen azt felelte. - Miért ne?
A sziget egyetlen szállodájában töltötte az éjszakát. Reggel
kocsit bérelt lóval, az egyik helybéli hajtotta. Elhagyták Dark
Harbor központját, amely áruházból, iparcikkboltból, és kis
étteremből állt, és néhány perc múlva gyönyörű, ligetes
vidéken hajtottak át. Kate észrevette, hogy a kanyargós kis
utcácskáknak nincsen nevük, és a postaládákon nincsen név.
A kocsishoz fordult. - Nem tévednek itt el az emberek?
- Nem. A szigetlakók mindenről tudják, hol van.
A sziget alsó végén temető mellett mentek el. - Megállna,
kérem? - szólt előre Kate.
Kiszállt a kocsiból, bement a temetőbe, sétált a régi
sírkövek között.
JOB PENDLETON, MEGHALT 1794. JANUÁR 25-ÉN, 47 ÉVES KORÁBAN. A
sírfelirat így szólt: E KŐ ALATT SZENDERGEK ÉDESEN; KRISZTUS
MEGÁLDOTTA NYUGHELYEM.
JANE, THOMAS PENDLETON FELESÉGE, MEGHALT 1802. FEBRUÁR 25-ÉN,
47 ÉVES KORÁBAN.
Egy elmúlt kor szelleme lengett itt.
WILLLIAM HATCH KAPITÁNY, MEGFULLADT 1866 OKTÓBERÉBEN,
HARMINCÉVESEN. És a sírfelirat: MINDEN VIHAROKON ÉS AZ ÉLET
TENGERÉN ÁLTALJUTOTTAM.
Kate sokáig maradt ott, élvezte a nyugalmat, a csendet.
Aztán visszament a kocsihoz, és továbbhajtottak. - Milyen itt
télen?
- Hideg. Az öböl rendszerint befagy, és a partról
szánkóval jönnek át. Most persze csak hajóval lehet.
Bekanyarodtak, és alattuk, közvetlenül a vízparton Kate
megpillantott egy gyönyörű, fehér falú, kétemeletes házat,
körötte szarkaláb, vadrózsa, pipacs. A nyolc első ablakon
zöldre festett zsalugáter volt, és a dupla ajtó mellett fehér
padok, nagy virágládák. Mint a mesében.
- Kié a ház?
- A Dreben családé. Drebenné néhány hónapja halt
meg.
- Most ki él itt?
- Senki, azt hiszem.
- Nem tudja, eladó-e?
A kocsis Kate-re nézett. - Ha igen, biztosan az itt élő
családok valamelyikének a fia veszi meg. A szigetlakók nem
szeretik az idegeneket.
Kate meg nem szerette az ilyen választ.
Egy óra múlva egy ingatlanügynöknél volt. - A Dreben-ház
miatt jövök. Eladó?
Az ügyvéd beharapta a szája szélét. - Nos, igen is, meg
nem is.
- Az mit jelent?
- Eladó, de néhányan már érdeklődtek iránta.
A régi szigetlakók, gondolta Kate. - Tettek árajánlatot?
- Még nem, de...
- Én teszek.
Az ügyvéd leereszkedően mondta: - Ez nagyon drága ház.
- Mondjon egy árat!
- Ötvenezer dollár.
- Nézzük meg!
Belül a ház még gyönyörűbb volt, mint Kate elképzelte. A
hatalmas hall egy üvegfalon át a tengerre nézett. A hall egyik
végén nagy bálterem, a másikon nagy nappali nyílt,
gyümölcsfa borítással, és óriási kandallóval. Volt könyvtár,
nagy konyha vastűzhellyel, mellette a raktár és a mosoda. A
földszinten hat hálószoba és egy fürdőszoba a személyzetnek.
Az emeleten egy nagy lakosztály, és négy kisebb hálószoba.
Sokkal nagyobb volt a ház, mint amire Kate számított. De ha
Davidnek meg nekem gyerekeink lesznek, szükségünk lesz
ennyi szobára, gondolta.
A kert egészen lehúzódott az öbölig, ahol saját kikötő is
volt.
Kate az ügyvédhez fordult. - Megveszem.
Úgy határozott, Cedar Hill House-nak fogják hívni. Alig
várta, hogy hazaérjenek Klipdriftbe, hogy azonnal elmondja a
nagy újságot Davidnek. Hazafelé az úton lázas izgalom fogta
el. A Dark Harbor-i ház jel volt, jel arra, hogy ő és David össze
fognak házasodni. Tudta, hogy Davidnek is nagyon fog
tetszeni a ház.

Amint visszaérkeztek Klipdriftbe, Kate máris rohant David

irodájába. A férfi az asztalnál ült, és láttára Kate-nek hevesen
kezdett dobogni a szíve. Nem is tudta, hogy ennyire hiányzott
neki a férfi.
David felállt. - Kate! Isten hozott itthon! - És mielőtt a lány
megszólalhatott volna, így folytatta: - Azt akartam, hogy te
légy az első, aki megtudja: megnősülök!
 15.

Szinte észrevétlenül kezdődött hat héttel korábban. Egy

zsúfolt munkanap kellős közepén David üzenetet kapott, hogy
Tim O'Neil, egy fontos amerikai gyémántfelvásárló jó barátja
Klipdriftben van, és érdeklődik, vajon fogadja-e David, esetleg
elvinné-e vacsorázni? Davidnek nem volt felesleges ideje az
átutazókra, de nem akarta megbántani az egyik fontos vevőt.
Kate-et kérte volna meg, hogy szórakoztassa a látogatót, de a
lány Amerikában volt Brad Rogersszel. Nem tudom megúszni,
döntötte el David. Felhívta a szállodát, ahol Tim O'Neil lakott,
és aznap estére meghívta vacsorázni.
- A lányom is itt van - mondta Tim O'Neil. - Remélem,
nem zavarja, ha magammal hozom este.
Davidnek igazán nem volt kedve egy gyerek társaságában
tölteni az estét. - Csöppet sem - mondta udvariasan. És
remélte, hogy rövid lesz az este.
A Grand Hotelben találkoztak, az étteremben. Amikor David
megérkezett, O'Neil és a lánya már az egyik asztalnál ültek.
O'Neil jó külsejű, ötvenes, őszülő ír-amerikai volt. A lánya,
Josephine pedig a leggyönyörűbb nő, akit David valaha látott.
Harmincas évei elején járhatott, remek alakja volt, lágy, szőke
haja, tiszta kék szeme.
Davidnek elállt a lélegzete, amikor meglátta. - Bocsánat...
sajnálom, hogy elkéstem - dadogta. - Az utolsó percben egy
tárgyalás...
Josephine derűsen nyugtázta a hatást, amelyet a férfira
gyakorolt. - Néha az a legizgalmasabb - mondta ártatlanul. -
Apám azt mondja, maga nagyon fontos ember, Mr. Blackwell!
- Nem igazán... És szólítson Davidnek!
A lány biccentett. - Jó név. Erőt sugároz.
Mielőtt a vacsora véget ért, David úgy döntött, hogy
Josephine O'Neil sokkal több, mint pusztán gyönyörű nő.
Intelligens, jó humorú, és máris elérte, hogy könnyedén,
kényelmesen érezze magát a társaságában. David érezte,
hogy a nő is őszintén érdeklődik iránta. Olyasmiket kérdezett
róla, tőle, amit eddig még soha senki. Mire az este véget ért,
félig már szerelmes volt belé.
 - Hol laknak? - kérdezte Tim O'Neilt.
- San Franciscóban.
- És hamarosan visszamennek? - David igyekezett
nagyon könnyed lenni.
- Jövő héten.
Josephine Davidre mosolygott. - Ha Klipdrift valóban olyan
érdekes, mint amilyennek első látásra tetszik, megpróbálom
meggyőzni apámat, hogy maradjunk kicsivel tovább.
- Igyekezni fogok olyan érdekessé tenni, amennyire csak
lehet - ígérte David. - Nem kíváncsiak egy gyémántbányára?
- Dehogynem - felelte Josephine. - Boldogan
megnéznénk.
Valaha David személyesen kísérte el a fontos vendégeket a
bányába, de ezt hosszú ideje már a beosztottakra bízta. Most
azon kapta magát, hogy egyszerre azt mondja. - Holnap reggel
megfelelne? - Vagy fél tucat találkozója volt beütemezve
másnap délelőttre, de egyszerre mind érdektelenné vált.

Levitte őket egy sziklatárnába, négyszáz méter mélyre. A

tárna két méter széles volt, hat méter hosszú.
- Mindig tudni szerettem volna - kezdte Josephine -,
hogy miért karátban mérik a gyémántot?
- A karátot a szentjánoskenyérfa magja után találták ki,
annak fajsúlya miatt. Egy karát kétszáz milligramm.
- El vagyok ragadtatva - mondta Josephine.
És a férfi azon töprengett, vajon pusztán a gyémántokra
vonatkozik-e az elragadtatás. A lány közelsége üdítő volt.
Davidet izgalomba hozta.
- Látniuk kellene a környéket is - mondta Dávid. - Ha
holnap ráérnek, boldogan körbeviszem magukat.
Mielőtt apja bármit mondhatott volna, Josephine szólalt
meg. - Az csodás lesz.
David attól kezdve mindennap Josephine-nel és az apjával
volt, és mindennap egyre jobban szerelmes lett a lányba. Ilyen
elbűvölőt még nem látott. '

Amikor egyik este értük ment, hogy elvigye őket vacsorázni,

Tim O'Neil azzal fogadta: - Kissé fáradt vagyok ma este, Dávid!
Nem bánja, ha nem megyek, ugye?
David leplezni próbálta örömét. - Nem, uram! Megértem.
 Josephine kajánul nézett Davidre. - Majd megpróbálom
elszórakoztatni - ígérte.
Dávid egy vadonatúj hotel éttermébe vitte a lányt. A terem
teli volt, de Dávidét megismerték, és azonnal lett asztal.
Háromtagú együttes amerikai zenét játszott. - Van kedve
táncolni? - kérdezte a lányt.
- De mennyire!
Egy pillanattal később a karjában tartotta Josephine-t a
táncparketten, és az érzés varázslatos volt. Édes testét
szorosan ölelte, és érezte, hogy a lány hozzásimul.
- Josephine, szeretlek!
A lány a szájára tette az ujját. - Kérlek, David, ne...
- Miért?
- Mert nem mehetek hozzád feleségül.
- Szeretsz?
A lány rámosolygott, a szeme csillogott. - Megőrülök érted,
drágám! Nem látod?
- Akkor miért?
- Mert nem tudnék Klipdriftben élni. Megbolondulnék.
- Megpróbálhatnád.
- David, nagyon szeretném, de tudom, mi történne. Ha
hozzád mennék, és itt kellene élnem, rémes nőszemély válna
belőlem, és előbb-utóbb gyűlölnénk egymást. Inkább így
búcsúzzunk el!
- Nem akarok elbúcsúzni.
A lány felnézett rá, és David érezte, hogy testük szinte
egybeolvad. - David, elképzelhető, hogy te tudnál élni San
Franciscóban?
Képtelen ötlet volt. - Mit csinálnék ott?
- Reggelizzünk együtt! Szeretném, ha beszélnél apával.
Tim O'Neil azt mondta: - Josephine beszámolt nekem a
beszélgetésükről. Úgy látszik, kettőjüknek komoly problémája
van. Én pedig talán tudom a megoldást, ha érdekli.
- Nagyon is érdekel, uram!
O'Neil elővett egy barna bőrtárcát, és kihúzott belőle
néhány tervrajzot. - Tud valamit a fagyasztott ételről?
- Attól tartok, semmit.
- Először 1865-ben kezdtek ételt fagyasztani az Egyesült
Államokban. Az volt a gond, hogyan szállítsák egyik helyről a
másikra úgy, hogy ne engedjen fel. Vasúti fagyasztókocsik már
vannak, de a teherautóval még nem sikerült megoldani.
-O'Neil megtapogatta a tervrajzokat. - Egészen mostanáig.
Szabadalmaztattam egy tervet. Ez forradalmasítani fogja az
egész élelmiszeripart, David!
David a tervrajzokra nézett. - Attól tartok, ezek nem sokat
mondanak nekem, Mr. O'Neil!
- Nem baj! Nem műszaki embert keresek, abból
rengeteg van. Pénzembert keresek, olyan valakit, aki vezetné
az üzletet. Ez nem holmi ködös álom. Beszéltem a legnagyobb
élelmiszergyártókkal. Ez nagyszabású üzlet, nagyobb, mint
amekkorát el tud képzelni. Olyasvalakire van szükségem, mint
maga.
- A vállalat központja San Franciscóban lesz - tette
hozzá Josephine.
David hallgatott, megpróbálta feldolgozni, amit hallott. - Azt
mondja, szabadalmat kapott rá?
- Igen. Minden készen van.
- Megengedné, hogy kölcsönkérjem a tervrajzokat, és
megmutassam valakinek?
- Semmi kifogásom.

David először Tim O'Neilt ellenőrizte. Megtudta, hogy a

férfinak komoly hírneve van San Franciscóban. A
természettudományi tanszék vezetője a Berkeley-n, ahol
nagyon tisztelik. David semmit nem tudott a fagyasztott
ételről, de szándékában állt sokat megtudni róla.
- Öt nap múlva visszajövök, drágám! Szeretném, ha
apád és te megvárnátok.
- Amíg akarod. Hiányozni fogsz - mondta Josephine.
- Te is nekem. - Komolyabban mondta, mint ahogy a
lány értette.

David Johannesburgba vonatozott, és találkozott Edward

Broderickkel, Dél-Afrika legnagyobb húsfeldolgozójának
tulajdonosával.
- A véleményedre vagyok kíváncsi - és ezzel átadta neki
a tervrajzokat. - Tudni akarom, sikerülhet-e a terv.
- Én ugyan semmit nem tudok a fagyasztott ételről, de
ismerek olyanokat, akik tudnak. Ha visszajössz ma délután,
idehívok néhány szakembert, David!
Délután négykor David visszament. Azon kapta magát,
hogy izgatott, bizonytalan, nem is tudja, mit akar: sikerüljön-e
a találkozó vagy sem. Két héttel korábban csak nevetett volna
azon, ha bárki azt javasolja, hogy valaha is hagyja el a Kruger-
Brentet. Hiszen ez az ő élete volt, belőle egy darab. És még
nagyobbat nevetett volna, ha valaki azt mondja, hogy egy kis
élelmiszervállalatot fog vezetni San Franciscóban. Nagy
őrültségnek tűnt, egyetlen elemét leszámítva: Josephine
O'Neilt.
Két férfi ült a szobában Edward Broderickkel. - Bemutatom
Mr. Kaufmant és dr. Crawfordot. Az úr pedig David Blackwell.
Üdvözölték egymást, és David megkérdezte. - Volt
alkalmuk belepillantani a tervrajzokba?
Dr. Crawford válaszolt. - Persze, Mr. Blackwell! Alaposan
tanulmányoztuk.
Dávid mély lélegzetet vett. - És?
- Jól értem, hogy az Egyesült Államok Találmányi
Hivatala szabadalmat adott erre?
- Igen.
- Nos, Mr. Blackwell, aki megkapta ezt a szabadalmat,
nagyon gazdag ember lesz.
David bólintott, vegyes érzelmek hullámzottak benne.
- Olyan ez, mint minden nagy találmány: olyan
egyszerű, hogy nem is értem, miért nem jutott eddig az
eszébe valakinek. De nem lehet kihagyni.

David nem tudta, mit feleljen. Félig-meddig azt remélte, hogy

a döntés valahogyan kikerül a kezéből. Ha Tim O'Neil
találmánya használhatatlannak bizonyul, lett volna némi
esélye, hogy meggyőzze Josephine-t, maradjon Dél-Afrikában.
De O'Neil igazat mondott. A találmány működni fog. Most
Davidnek kellett dönteni.
Semmi másra nem gondolt egész úton visszafelé
Klipdriftbe. Ha elfogadja az ajánlatot, el kell hagynia a
vállalatot, és belevágni egy... teljesen új vállalkozásba. Ő
ugyan amerikai, de Amerika mégis ismeretlen a számára.
Fontos szerepe van a világ egyik legfontosabb vállalatánál.
Szereti a munkáját. Jamie és Margaret McGregor nagyon jók
voltak hozzá. Aztán ott van Kate. Ismeri csecsemőkora óta.
Tanúja volt, amint makacs, koszos kis utcakölyökből kedves,
fiatal nővé érett. A lány élete fényképalbum az
emlékezetében. Csak forgatta az oldalakat, ott volt Kate
négyévesen, nyolcévesen, tíz-, majd tizennégy évesen,
huszonegy évesen - sebezhetően, ártatlanul...
 Mire a vonat megérkezett Klipdriftbe, David döntött. Nem
hagyja ott a Kruger-Brentet.
Egyenesen a Grand Hotelbe ment, fel O'Neil lakosztályába.
Josephine nyitott ajtót.
- David!
Átölelte a lányt, mohón megcsókolta, érezte, hogy a lány
hozzásimul.
- Ó, David, annyira hiányoztál! Nem akarok elválni tőled
többé.
- Nem is kell - mondta David lassan. - Megyek San
Franciscóba...

David növekvő aggodalommal várta, hogy Kate visszajöjjön az

Egyesült Államokból. Most, hogy eldöntötte, már szerette
volna elkezdeni új életét, és feleségül venni Josephine-t. És
most Kate hazatért, ő pedig elébe állt: - Megnősülök. Kate
távolról hallotta a hangját. Majdnem elájult, megmarkolta az
asztal szélét. Szeretnék meghalni, gondolta. Valahogy nagy
nehezen sikerült elmosolyodnia. - Mesélj róla, David! - Büszke
volt magára, milyen nyugodt a hangja. - Ki ő?
- A neve Josephine O'Neil. Itt van az apjával. Tudom,
hogy jó barátok lesztek, Kate! Nagyon kedves nő.
- Bizonyára, ha szereted, David!
A férfi töprengett. - Van még valami, Kate! Itt hagyom a
vállalatot.
Ismét összedőlt a világ. - Csak azért, mert megnősülsz,
még nem kell...
- Nem azért. Josephine apja új üzletet indít San
Franciscóban. Szükségük van rám.
- Szóval... San Franciscóban fogsz élni.
- Igen. Brad Rogers könnyen ellátja majd a munkámat,
és felveszünk majd egy csapatot, amelyik segíti az ő munkáját.
Kate... el sem tudom mondani, milyen nehéz döntés volt ez.
- Hát persze, David! Biztosan... nagyon szereted. Mikor
találkozom a menyasszonnyal?
David mosolygott, elégedett volt Kate viselkedésével. - Ma
este, ha ráérsz.
- Persze hogy ráérek.
Nem sírta el magát, amíg a férfi ott volt.
A McGregor-házban vacsoráztak négyesben. Abban a
pillanatban, amikor Kate meglátta Josephine-t, elsápadt.
Semmi kétség, nagyon szereti a nőt. A puszta jelenlététől Kate
csúnyának és esetlennek érezte magát. Tovább rontotta a
helyzetet, hogy Josephine szellemes volt, okos és elbűvölő. És
szemmel láthatóan imádta Davidet. A fenébe is!
A vacsora alatt Tim O'Neil az új üzletről beszélt Kate-nek.
- Nagyon érdekesnek hangzik - mondta Kate.
- Azért nem a Kruger-Brent Kft., Miss McGregor! Kicsiben
kezdjük, de ha David vezeti, biztosan jól megy majd.
- Daviddel csak nyerni lehet - biztosította Kate.
A vacsora komoly agóniának bizonyult. Egyetlen rettenetes
pillanatban elveszítette a férfit, akit szeretett, a munkatársat,
aki pótolhatatlan a Kruger-Brentnél. Beszélgetett, próbált
helytállni egész este, de később fogalma sem volt arról, mit
mondott, mit csinált. Csak azt tudta, hogy valahányszor David
és Josephine összenézett vagy egymáshoz ért, szerette volna
megölni őket.
Útban a hotel felé Josephine azt mondta. - Ez a lány szeret
téged, David!
A férfi mosolygott. - Kate? Nem. Barátok vagyunk.
Csecsemőkora óta. Nagyon megkedvelt téged.
Josephine mosolygott. A férfiak annyira naivak.
Másnap reggel David irodájában Tim O'Neil és David ültek
egymással szemben. - Körülbelül két hónapra van szükségem
ahhoz, hogy rendezzem az itteni dolgaimat - mondta David. -
Gondolkodtam a finanszírozásról, azzal kell kezdenünk. Ha egy
nagy társasághoz megyünk, az egyszerűen lenyel bennünket,
és csak néhány részvényt enged nekünk. Nekünk magunknak
kellene finanszírozni. Szerintem nyolcvanezer dollárral el lehet
indítani. Nekem van körülbelül negyvenezer dollárom. Kell a
másik negyven.
- Nekem van tíz - mondta Tim O'Neil. - És az egyik
bátyám kölcsönad ötöt.
- Ezek szerint huszonötezer hiányzik - mondta David! -
Megpróbáljuk egy banktól kölcsönkérni.
- Akkor azonnal indulunk San Franciscóba, és mindent
előkészítünk magának.
Két nap múlva Josephine és az apja elutaztak Amerikába.
- Küldd őket a mi vasúti kocsinkkal Cape Townba, David!
- ajánlotta Kate.
- Nagyon kedves tőled, Kate!
 Aznap reggel, amikor Josephine elment, David úgy érezte,
belőle tűnik el egy darab. Alig várta, hogy újra találkozzanak
San Franciscóban.

A következő néhány hétben megpróbáltak egy csapatot

keríteni Brad Rogers mögé. Alapos vizsgálódás után
összeállítottak egy listát a jelöltekről, és David, Kate és Brad
órákig tárgyalt mindegyikről.
- Taylor jó műszaki ember, de nem lesz jó vezető...
- És Simmons?
- Jó, de túl fiatal - mondta Brad. - Kapjon még öt évet!
- Nem rossz ötlet. Gondoljuk végig!
- És Peterson?
- Nem eléggé tartozik közénk. Túlságosan el van
foglalva magával - mondta David. És miközben mondta,
belefacsarodott a szíve, hogy elhagyja Kate-et.
Nézték tovább a listát. A hónap végére kiválasztottak négy
embert. Mind külföldön dolgozott, értük küldtek, hogy
beszéljenek velük. Az első két beszélgetés jól ment. - Nekem
bármelyik megfelel - mondta Bradnek és Davidnek Kate.
A harmadik beszélgetés reggelén David halottsápadtan
lépett be Kate irodájába. - Megvan még az állásom?
Kate izgatottan pattant fel. - Mi baj, David?
- Én... - belezuhant egy karosszékbe. - Valami történt.
Kate odalépett hozzá. - Mondd!
- Kaptam egy levelet Tim O'Neiltől. Eladta az üzletet.
- Hogy érted ezt?
- Elfogadott egy ajánlatot kétszázezer dollárról, és
szabadalmi díjat kap a találmányáért egy chicagói vállalattól. -
David hangja keserű volt. - Az a vállalat felvenne engem
menedzsernek. Ő sajnálja, ha bármi kényelmetlenséget
okozott nekem, de ezt az ajánlatot nem tudja visszautasítani.
Kate döbbenten nézett rá. - És Josephine? Mit mond?
Nyilván nagyon dühös az apjára.
- Tőle is kaptam egy levelet. Azonnal összeházasodunk,
amint San Franciscóba megyek.
- És nem mész?
- Hát persze, hogy nem! - robbant ki David. - Hiszen
eddig más volt a helyzet, nekem is részem lett volna benne.
Nagyvállalattá fejleszthettem volna idővel. De nekik gyorsan
kellett a pénz, úgy látszik.
- Nem... nem is tudom, mit mondjak, David!
 - Semmit nem kell mondani. Azon kívül, hogy majdnem
elkövettem életem legnagyobb baklövését.
Kate visszament az íróasztalához, és fölvette a jelöltek
listáját. Lassan összetépte a papirost.

Az elkövetkező hetekben David beletemetkezett a munkájába,

próbálta elfelejteni keserűségét és fájdalmát. Több levelet
kapott Josephine O'Neiltől, és ezeket olvasatlanul dobta a
kosárba. De a lányt nem tudta elfelejteni. Kate, érezvén David
fájdalmát, igyekezett tudtára adni, hogy ott van, ha a férfinak
szüksége van rá.

Hat hónap telt el Tim Q'Neil levele óta. David és Kate továbbra
is szorosan együtt dolgoztak, utaztak, sok időt töltöttek
egymással. Kate igyekezett David kedvében járni. Neki
öltözött, igyekezett kitalálni, mi okozna örömet a férfinak.
Amennyire meg tudta állapítani, nem járt sikerrel. És végül
elvesztette a türelmét.
Rio de Janeiróba ment Daviddel, egy új bányát megnézni. A
szállodában vacsoráztak, majd Kate szobájában beszélgettek
az üzletről. Kate kényelmes köntösbe bújt. Amikor befejezték,
David nyújtózott egyet, és így szólt. - Mára ennyi. Megyek
aludni.
Kate halkan mondta. - Nem lenne itt az ideje befejezni a
gyászt?
A férfi meglepve nézett rá. - Gyászt?
- Josephine O'Neilért.
- Már semmi közöm hozzá.
- Akkor viselkedj is úgy!
- Szerinted mit csináljak, Kate?
Kate már dühös volt. Dühös David vakságára, az elpazarolt
időre. - Megmondom én, mit csinálj... Csókolj meg!
- Micsoda?
- A pokolba is, David! A főnököd vagyok, vagy nem? -
Odalépett hozzá. - Csókolj meg! - Ezzel ajkát a férfi szájára
nyomta. Érezte, hogy az elhúzódik tőle, próbál ellenállni. Aztán
lassan átkarolta, és megcsókolta.
- Kate...
A lány suttogott. - Azt hittem, sosem történik meg...
Hat héttel később összeházasodtak, A legnagyobb esküvőt
rendezték Klipdrift történetében. A város legnagyobb
templomában volt a szertartás, aztán fogadás a városházán,
ahová mindenkit meghívtak. Hegyekben állt az étel,
számolatlanul fogyott a sör, a pezsgő, a whisky, zenekar
játszott és hajnalig tartott a mulatság. Amikor felkelt a nap,
Kate és David eltűnt.
- Hazamegyek és befejezem a pakolást - mondta Kate. -
Gyere értem egy óra múlva!

A derengő hajnali fényben Kate egyedül lépett be a hatalmas

házba, és fölment a hálószobába. Egy festményhez lépett, és
megnyomta a keretet. A kép megfordult, és feltárult mögötte
egy hatalmas fali széf Kinyitotta, kivett egy szerződést. A
chicagói Húsfeldolgozó Vállalat megvételéről szólt. Mellette
egy másik szerződés, amely arról tanúskodott, hogy a vállalat
korábban megvásárolta Tim O'Neiltől a szabadalmát Kate
habozott egy pillanatig, majd visszatette a papírokat a séfbe,
és bezárta. David már az övé volt. Mindig is az övé volt, És a
Kruger-Brent Kft.-é, amelyet most ketten a világon a
legnagyobb, leghatalmasabb vállalattá fognak fejleszteni.
Ahogyan ezt Jamie és Margaret McGregor is akarná.
HARMADIK KÖNYV

Kruger-Brent Kft.
1914-1945
 16.

A könyvtárban voltak, ahol valaha Jamie szeretett üldögélni,

konyakospohárral a kezében. David arról győzködte Kate-et,
hogy nincs idejük igazi nászútra menni. - Valakinek az üzlettel
is kell törődnie, Kate!
- És velem ki fog törődni, Mr. Blackwell? -
Belekuporodott David ölébe, és a férfi érezte teste melegét a
vékony ruhán keresztül. A papírok, amelyeket olvasott, a
földre hullottak. Az asszony karja már a nyaka körül, a keze
végigsimította a testét. Szorosan hozzásimult, a papírokról
végképp elfeledkezett. Aztán Kate felállt, kibújt a ruhájából.
David nézte, csodálta szépségét. Hogyan lehetett ennyire vak
ilyen sokáig? A nő már őt vetkőztette, és hirtelen ő is
megkívánta. Mindketten meztelenek voltak, a testük
összesimult. Lágyan végigsimogatta az arcát, a nyakát, a
mellét. A nő felnyögött, amikor keze továbbsiklott, a bársonyos
háromszögre. A vastag, puha szőnyegen feküdtek. A férfi
lassan beléhatolt, Kate átvette mozgása ritmusát. Egyre
hevesebben mozgott, hullámokban tört rá a kéj, míg egyszer
csak robbanásszerű gyönyört érzett, valami szétolvadt benne,
és úgy érezte, meghaltam, és most a mennyekben vagyok.
Beutazták a világot, elmentek Párizsba, Zürichbe,
Sydneybe, New Yorkba, intézték a vállalat ügyeit, és
igyekeztek egymásnak is időt szentelni. Késő éjszakáig
beszélgettek, aztán szeretkeztek, felfedezték egymás testét.
Kate kimeríthetetlen gyönyörforrás volt David számára.
Reggelente felébresztette, és hevesen, szinte állati vadsággal
szeretkezett vele, majd néhány óra múlva mellette ült egy
üzleti tárgyaláson, okosabb volt, mint mindenki más. Ösztönös
érzéke volt az üzlethez, ritka és váratlan érzéke.
Kevés asszony kapaszkodott fel komoly magaslatokra az
üzleti világban. Eleinte Kate-et is kedves elnézéssel kezelték,
majd gyorsan tisztelettel respektusra váltottak. Kate élvezte a
játékot. Dávid figyelte, hogyan jár túl a férfiak eszén. Győztes
ösztön vezette. Tudta, mit akar, és tudta, hogyan szerezze
meg. Hatalom.
 A nászutat egy csodálatos héttel fejezték be, melyet a
Cedar Hill House-ban töltöttek, Dark Harborban.
1914. június 28-án hallottak először a háborúról. Kate és
David vendégségben volt Sussexben. Ez volt a hétvégiház
életforma kialakulásának ideje, és a hétvégi vendégek dolga
volt, hogy szentesítsék a rituálét. A férfiak felöltöztek a
reggelihez, aztán átöltöztek délelőttre, az ebédhez újra, aztán
a teához - bársonyzakó -, majd szmokingot öltöttek a
vacsorához.
- Az ég szerelmére! - tiltakozott David. - Úgy érzem
magam, mint egy páva.
- De nagyon csinos páva vagy, drágám! - nyugtatta
Kate. - Ha hazamegyünk, pucéran lehetsz.
A férfi átölelte. - Alig várom.
Vacsoránál jött a hír, hogy megölték Ferenc Ferdinándot, az
Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét és feleségét.
Házigazdájuk, Lord Maney azt mondta. - Ronda ügylet,
lelőni egy asszonyt, nem igaz? De aligha tör ki háború egy kis
balkáni ország miatt.
És a beszélgetés a krikettre terelődött.
Később az ágyban Kate megkérdezte: - Szerinted háború
lesz, David?
- Egy kis trónörökös halála miatt? Aligha.

Rossz jósnak bizonyult. Az Osztrák-Magyar Monarchia,

feltételezve, hogy Szerbia szervezte a merényletet, háborút
indított Szerbia ellen, és októberre a világ legnagyobb
hatalmai már háborúban álltak egymással. Újfajta hadviselés
volt ez. Először használtak motorizált járműveket - repülőt,
hajót és tengeralattjárót.
Azon a napon, amikor Németország is belépett a háborúba.
Kate kijelentette: - Nagyszerű lehetőség ez nekünk, David!
David megdermedt: - Miről beszélsz?
- Az országoknak fegyverre lesz szüksége, lőszerre is.
- Nem tőlünk fogják beszerezni - vágott közbe nyersen
David. - Van elég üzletünk, Kate! Nem csinálunk profitot senki
véréből.
- Nem dramatizálod egy kicsit? Valakinek csak kell
fegyvert gyártania!
- Amíg én ehhez a vállalathoz tartozom, nem mi leszünk
azok. Ne beszéljünk erről többet, Kate! Le van zárva a téma.
 És Kate azt gondolta, a fenét van lezárva. Házasságuk alatt
először külön aludtak. Hogy lehet David ilyen idealista,
tűnődött Kate.
És David arra gondolt, hogyan lehet Kate ilyen hidegvérű?
Megváltoztatta az üzlet. Az elkövetkező napok mindkettőjük
számára borzalmasak voltak. David szenvedett a kettejük
közötti érzelmi feszültségtől, de nem tudta, hogyan oldja fel.
Kate túl büszke és önfejű volt, semhogy engedjen neki, hiszen
tudta, igaza van.

Woodrow Wilson elnök megígérte, hogy az Egyesült Államokat

távol tartja a háborútól, de amikor a német tengeralattjárók
fegyvertelen személyszállító hajókat kezdtek torpedózni, és a
hírek elterjedtek a német atrocitásokról, nyomás nehezedett
Amerikára, hogy segítse a szövetségeseket. „Tegyél meg
mindent a világban a demokrácia biztonságáért!”, ez volt a
jelszó.
David megtanult repülőgépet vezetni, és amikor
Franciaországban amerikai pilóták részvételével megalakult a
Lafayette Escadrille, odament Kate-hez. - Jelentkezem.
Az asszony tiltakozott: - Ne! Ez nem a te háborúd!
- De az lesz - mondta halkan David. - Az Egyesült
Államok nem maradhat ki belőle. És amerikai vagyok. Segíteni
akarok.
- Negyvenhat éves vagy!
- Azért még tudok gépet vezetni, Kate! És most minden
segítségre szükségük van.
Kate nem tudta lebeszélni. Nyugalomban töltötték együtt
az utolsó napokat, elfelejtették a nézeteltéréseket. Szerették
egymást, és csak ez számított.
Az utolsó éjjel, mielőtt David elment Franciaországba, azt
mondta; - Te és Brad Rogers legalább olyan jól fogjátok intézni
az ügyeket, mint én, ha nem jobban.
Mi lesz, ha történik veled valami? Nem tudnám túlélni.
Átölelte. - Nem történik semmi, Kate! Visszajövök hozzád,
mindenféle érmekkel.
Másnap reggel elment.
David hiányába Kate majd belehalt. Oly sokáig tartott, amíg
megszerezte magának, és most minden másodpercét
betöltötte a rettegés, hogy elveszítheti. Mindig vele volt.
Hallotta egy idegen hanglejtésében, egy hirtelen nevetésben
az üres utcán, egy kifejezésben, egy illatban, egy dalban.
Mindenütt ott volt. Hosszú leveleket írt a férjének, mindennap.
Ha levelet kapott tőle, ronggyá olvasta. A férfi jól volt, azt írta.
A németeknek légi fölényük volt, de majd megváltozik. Terjedt
a szóbeszéd, hogy Amerika hamarosan segíteni fog. ír újra,
amint lehet. És szereti. Ne történjen veled semmi baj, drágám!
Gyűlölni foglak, ha nem vigyázol magadra.
Megpróbált a munkába menekülni a magány és a félelem
elől. Franciaországnak és Németországnak volt a lerobban
felszerelt fegyveres ereje Európában, de a szövetségeseknek
nagyobb hadseregük volt, bővebb utánpótlásuk,
Oroszországnak volt a legnagyobb hadserege, de rosszul volt
felszerelve és rossz volt a hadvezetése.
- Segítségre van szükségük - mondta Kate Brad Roger s-
nek. - Tankokra, fegyverekre és lőszerre.
Brad Rogers rosszul érezte magát. - Kate, David nem
örülne...
- David nincs itt, Brad! Te és én döntünk.
De Brad Rogers értette, mire gondol Kate. Én döntök.
Kate nem értette, miért ellenzi David, hogy fegyvert
gyártsanak. A szövetségeseknek fegyver kell, és Kate hazafias
kötelességének érezte, hogy segítsen. Egyeztetett vagy fél
tucat szövetséges ország vezetőjével, és egy éven belül a
Kruger-Brent Kft. fegyvert, tankot, bombát és lőszert gyártott.
És hamarosan a világ egyik legnagyobb konglomerátumává
lett. Amikor Kate meglátta a legfrissebb gazdasági
jelentéseket, Brad Rogershez fordult. - Láttad ezeket?
Davidnek el kell ismernie, hogy tévedett.

Közben Dél-Afrika is forrongott. A pártvezetők támogatásukról

biztosították a szövetségeseket, és felelősséget vállaltak azért,
hogy megvédjék Dél-Afrikát a németektől, de az ország
többsége ellenezte, hogy az angolokat támogassák. Még nem
felejtették el a múltat.
Európában a háború rosszul állt a szövetségesek számára.
A nyugati fronton a harc holtpontra jutott. Mindkét fél beásta
magát Franciaországban és Belgiumban, és a katonák
szenvedtek. Szakadt az eső, a katonák a sarat dagasztották a
lövészárkokban, patkányok rohangáltak. Kate örült, hogy
Dávid a levegőben harcol.
1917. április 6-án Wilson elnök hadüzenetet jelentett be,
David jóslata valóra vált. Amerikában mozgósítás kezdődött.
 Az első amerikai hadtest 1917. június 26-án szállt le John J.
Persing tábornokkal az élén Franciaországban. Új nevek
kerültek be mindenki szókincsébe: Saint-Michael... Cháteau
Thierry... a Meuse-Argonne... Belleau Wood... Verdun. A
szövetségesek rendkívüli mértékben megerősödtek, és 1918.
november 11-én a háború véget ért. A világban helyreállt a
demokrácia. David úton volt hazafelé.
Amikor David hajója kikötött New Yorkban, Kate ott várta.
Egy örökké tartó pillanatig csak álltak és nézték egymást, nem
hallva a zajt, nem érezve a tömeget maguk körül, aztán Kate
David karjába repült. A férfi lefogyott és fáradtnak látszott, és
Kate azt gondolta, istenem, mennyire hiányzott. Ezernyi
kérdést szeretett volna feltenni neki, de ez mind ráért. - A
Cedar Hill House-ba viszlek - mondta. - Ott majd kipihened
magad.

Kate rengeteget alakított a házon, most, hogy David hazajött.

Bebútorozta a hatalmas nappalit, kényelmes karosszékeket
állított a kandalló mellé. Két dupla ajtót nyittatott a verandára,
amely így három oldalról tárta ki a házat. A szobák világosak
és tágasak voltak, gyönyörű kilátással a kikötőre.
Kate körülvezette Davidet a házon, boldogan fecsegett. A
férfi furcsán nyugodtnak látszott. Amikor befejezték a körsétát,
Kate megkérdezte. - Tetszik, amit csináltam vele, drágám?
- Gyönyörű, Kate! Most pedig ülj le, beszélni akarok
veled. Az asszonynak rossz érzése támadt. - Valami baj van?
- Úgy tűnik, a világ felét mi látjuk el hadianyaggal.
- Várj, amíg megnézed a könyvelést! - kezdte Kate. - A
profit...
- Én másról beszélek. Ahogy visszaemlékszem, a profit
elég jó volt azelőtt is. Azt hittem, megállapodtunk, hogy nem
gyártunk hadfelszerelést.
Kate növekvő dühöt érzett. - Te állapodtál meg. Igen. Én
nem. - Igyekezett uralkodni magán. - Változnak az idők, David!
Nekünk is változni kell vele. A férfi ránézett, és halkan
kérdezte. - Te változtál?
Aznap este az ágyban Kate azt kérdezte magától, vajon ő
változott-e vagy David. Talán ő lett erősebb, vagy David
gyengébb? A férfi érveire gondolt a fegyvergyártás ellen.
Gyenge érvek voltak. Végül is valakinek úgyis kell fegyvert
gyártania a szövetségeseknek, és hatalmas profit feküdt
ebben. Mi történt David üzleti érzékével? Mindig úgy nézett fel
rá, mint a világ legjobb üzletemberére. De most úgy érezte, ő
alkalmasabb az üzlet vezetésére, mint David. Ébren töltötte az
éjszakát.
Másnap együtt reggeliztek, és kisétáltak a kertbe.
- Tényleg gyönyörű - mondta David. - Örülök, hogy itt
vagyok.
Kate azt felelte. - Ami a tegnapi beszélgetésünket illeti...
- Befejeztük. Én távol voltam, és te azt tetted, amit
jónak láttál.
Vajon ezt tettem volna akkor is, ha itt vagy?, tűnődött Kate.
De nem mondta ki hangosan. Azt tette, amit a vállalat érdeke
kívánt. Többet jelent nekem a vállalat, mint a házasságom?
Nem mert felelni a kérdésre.
 17.

A következő öt évben óriási fejlődésnek indult a világ. A

Kruger-Brent Kft.-t eredetileg gyémántra és aranyra
alapították, de időközben úgy átalakult, kibővült és
terjeszkedett szerte a világon, hogy a központja már nem Dél-
Afrikában volt. A cég megvásárolt egyebek mellett egy
kiadóvállalatot, egy biztosítótársaságot, és egy kétszázezer
hektáros erdőt.
Egy éjjel Kate gyengén oldalba bökte Davidet. - Drágám, át
kellene helyezni a cég központját!
David álmosan morgott vissza. - Tessék?
- Ma New Yorkban zajlik az üzleti élet. Ott kell lennünk
nekünk is! Dél-Afrika mindentől túl messze van. Valamint
most, hogy már telefonunk és telexünk is van, percek alatt
kapcsolatba léphetünk az itteni részlegekkel, ha szükséges.
- És ez vajon miért nem nekem jutott eszembe? -
dörmögött David. És elaludt.
New-York izgalmas, új világ volt. Korábbi látogatásain Kate
érezte a város lüktetését, de benne élni olyan volt, mint a világ
közepén élni. Mintha a föld is gyorsabban forgott volna.,
minden gyorsabban történt, mint másutt.
Kate és David kiválasztottak egy telket a cég központjának
a Wall Streeten, és az építészek munkához láttak. Kate
keresett egy másik építészt is, aki tizenhatodik századi francia
reneszánsz kastélyt álmodott a Fifth Avenue-ra.
- Ez a város pokoli zajos - panaszkodott David.
Ez igaz volt. Építkezés zaja visszhangzott mindenütt,
felhőkarcdók törtek az ég felé. New York lett a világ
kereskedelmének Mekkája, a hajózás, a biztosítás, a
kommunikáció és a szállítás központja. Páratlan élet lüktetett
benne. Kate imádta ezt, de érezte David boldogtalanságát.
- David, ez a jövő! Itt minden növekszik, és mi is vele
együtt.
- Az istenért, Kate, mit akarsz még?
Az asszony gondolkodás nélkül rávágta. - Mindent!
Az sem értette, miért kérdezte ezt David. A játék a
győzelemre megy, és az győz, aki mindenkit megver. Oly
nyilvánvaló ez. Miért nem látja vajon David? David nagyon jó
üzletember, de valami hiányzik belőle, a vágy a győzelemre,
arra, hogy a legnagyobb, a. legjobb tegyen. Az apjában ez
megvolt, és megvan benne is. Kate nem tudta biztosan, mikor
történt, de élete bizonyos pontján úgy alakult, hogy már a
vállalat lett az úr,és ő a rabszolga. Ő volt a vállalaté, és nem
fordítva.
Amikor megpróbálta elmagyarázni érzéseit Davidnek, a
férfi nevetett, és azt mondta. - Túl sokat dolgozol. - Pont olyan,
mint az apja, gondolta. És nem tudta, miért érez enyhe zavart,
emiatt.
Hogy is dolgozhat valaki túl sokat, tűnődött Kate. Nem volt
nagyobb öröme az életben. Olyankor érezte igazán, hogy él.
Minden nap új problémát hozott, minden probléma új kihívás,
megoldandó rejtvény, új játék, amelyet meg kell nyernie. És ez
neki nagyon jól ment. Már nem a pénz vagy az eredmény
érdekelte; csak a hatalom. A hatalom, amely emberek
ezreinek az életét irányította a világ legkülönbözőbb pontjain.
Miként valaha az övét is. De amióta hatalma van, igazában
nincs szüksége senkire. A hatalom mindennél erősebb
fegyvernek bizonyult.
Kate királyokkal, királynőkkel, elnökökkel vacsorázott, mind
a kegyét kereste, a jóindulatát. Tudták: egy új Kruger-Brent
gyár testesíti meg a különbséget nyomor és gazdagság között.
Hatalom. A vállalat egyre nőtt, az óriás mindig enni akart,
néha áldozatot is kívánt, mert az óriást nem lehet megkötözni.
Kate már értette öt. Ritmusa volt, keringése, és már Kate is
aszerint élt.

Márciusban, egy évvel azután, hogy New Yorkba költöztek,

Kate rosszul érezte magát. David rávette, hogy menjen el
orvoshoz.
- John Harley-nek hívják. Fiatal, de jó híre van.
Kate vonakodva elment hozzá. John Harley vékony,
huszonhat év körüli, komoly külsejű bostoni fiatalember volt,
öt évvel fiatalabb, mint Kate.
- Figyelmeztetem - tájékoztatta Kate hogy nincs időm
betegnek lenni.
- Tudomásul vettem, Mrs. Blackwell! De azért hadd
vizsgáljam meg.
 Megvizsgálta, majd azt mondta. - Biztos vagyok benne,
hogy semmi komoly baja nincsen. Egy-két napon belül
meglesznek az eredmények. Hívjon fel szerdán!
Szerdán kora reggel Kate felhívta. - Jó hírem van, Mrs.
Blackwell! - mondta a férfi vidáman. - Gyermeke lesz.
Ez volt Kate életében az egyik legizgalmasabb pillanat. Alig
várta, hogy elmondja Davidnek.
Még sosem látta Davidet ennyire boldognak. A férfi a
karjába kapta, és azt mondta. - Lány lesz, pont olyan, mint te.
- Magában pedig azt gondolta. Kate-nek éppen erre van
szüksége. Most majd többet lesz itthon. Olyan lesz, mint egy
feleség.
Kate pedig azt gondolta, fiú lesz. És egy napon átveszi majd
a Kruger-Brentet.
Amint közeledett a szülés ideje, Kate kevesebbet dolgozott,
de mindennap bement az irodájába.
- Hagyd a munkát és pihenj! - tanácsolta David.
Azt ugyanis nem értette, hogy Kate-nek a munka a pihenés.
A gyereket decemberre várták. - Megpróbálom
huszonötödikére - ígérte Kate. - Ő lesz a mi karácsonyi
ajándékunk.
Tökéletes karácsony lesz, gondolta Kate. Egy hatalmas
vállalat feje, annak a férfinak a felesége, akit imád, és akinek a
gyerekét várja. Ha volt némi furcsaság ebben a sorrendben,
hát azt nem vette észre.
A teste egyre nagyobb és ügyetlenebb lett, egyre inkább
nehezére esett bemenni az irodába, de ha David vagy Brad
Rogers azt tanácsolta, hogy maradjon otthon, azt felelte: - Az
agyam még működik. - Két hónappal a gyerek várható
születése előtt David Dél-Afrikába utazott, hogy körülnézzen
az egyik bányában, Pnielben. A következő hétre várták haza.
Kate az íróasztala mögött ült, amikor Brad Rogers kopogás
nélkül belépett. Az asszony a férfi keserű arcára nézett, és azt
mondta: - Elvesztettük a Shannon-üzletet!
- Nem. Kate, én... most kaptam a hírt. Baleset történt.
Bányarobbanás.
A nő éles pattanást érzett belül. - Hol? Súlyos? Meghalt
valaki?
Brad mély lélegzetet vett. - Vagy fél tucat ember. Kate...
David köztük volt.
A szavak megtöltötték a szobát, visszacsapódtak a falakról,
egyre hangosabbak lettek, míg egyetlen üvöltéssé álltak össze
a fülében, majd a kín egyre beljebb nyomult, egyre mélyebbre,
míg végül nem kapott levegőt.
És minden sötét lett és néma.

Egy óra múlva megszületett a gyerek, két hónappal előbb a

vártnál. Anthony James Blackwellnek nevezte el Kate, David
apja után. Szeretlek kisfiam, szeretlek apád helyett is!
Egy hónap múlva elkészült a palota a Fifth Avenue-n, és
Kate, a csecsemő meg a személyzet beköltözött. Két kastélyt
szedtek szét Olaszországban, hogy bebútorozzák ezt az egyet.
Valóságos múzeum lett, diófa bútorral, márványpadlóval. A
faborítású könyvtárban a tizennyolcadik századi kandalló fölött
Holbein-ritkaság lógott a falon. Volt trófeaszoba is David
fegyvereivel, és kis galéria, amelyet Kate telerakott
Rembrandtokkal, Vermeerekkel, Velazquezekkel és Bellinikkel.
Volt bálterem, hatalmas ebédlő; a csecsemő szobája
közvetlenül Kate-é mellett, és számtalan hálószoba. A kertben
Rodin, Mai Hol- és Augustus Saint Gaudens-szobrok álltak.
Királyi palota volt. És király fog felnőni benne, gondolta Kate.
1928-ban, amikor Tony négyéves volt, Kate óvodába
küldte. Helyes, nyugodt kisfiú volt, anyja szürke szemét és
makacs állát örökölte. Zenét tanult, és amikor ötéves lett,
táncórákra járatták. De a legjobban akkor érezték magukat,
amikor a Cedar Hill House-ban voltak, Dark Harborban, Kate
vett egy motoros jachtot, Corsair-nek nevezte el, és Tonyval
végighajózott a part menten Maine-ben. Tony imádta. De Kate-
nek változatlanul a munka okozta a legnagyobb örömet.
Volt valami misztikus abban a vállalkozásban, melyet Jamie
McGregor alapított. Élő volt, eleven. A szerelme volt, aki nem
fog meghalni egy téli napon, és nem hagyja el őt soha. Örökké
fog élni. Majd gondja lesz rá. És egy napon a fiának adja.

Az egyetlen zavaró momentum Kate életében a szülőhazája

volt. Mélyen érdekelte Dél-Afrika. A faji problémák egyre
nőttek. Két politikai tábor létezett: a faji megkülönböztetés
hívei, és a felvilágosultak, akik javítani akartak a feketék
helyzetén. James Herzog miniszterelnök és Jan Smuts koalíciót
alkottak, és közös erővel próbálták elfogadtatni az új
földtörvényt. A feketéket kiszórták az állásukból, nem
szavazhattak, nem lehetett földjük. A számtalan különféle
kisebbséghez tartozó több millió embert elűzte földjéről az új
törvény. Azok a területek, ahol nem volt ásvány, ipari
létesítmény vagy kikötő, jutottak a színeseknek, feketéknek,
indiaiaknak.
Kate találkozót szervezett Dél-Afrikában magas rangú
politikusokkal. - Ez időzített bomba - magyarázta nekik. - Önök
megpróbálnak nyolcmillió embert rabszolgaságba
kényszeríteni.
- Ez nem rabszolgaság, Mrs. Blackwell! Az ő érdekükben
tesszük.
- Valóban? Kifejtené?
- Mindegyik fajnak van valami különlegessége. Ha a
feketék összekeverednek a fehérekkel, elveszítik egyéni
karakterüket. Próbáljuk megvédeni őket ettől.
- Ez marhaság - vágott vissza Kate. - Dél-Afrika rasszista
pokol.
- Nem igaz. A feketék ezrével jönnek más országokból
ide. Ötvenhat fontot fizetnek egy hamis útlevélért. Itt jobb
nekik, mint bárhol a világon.
- Akkor sajnálom őket - mondta Kate.
- Primitív gyerekek ezek, Mrs. Blackwell! Az ő
érdekükben történik minden.
Kate rossz érzéssel hagyta ott a találkozót, és mélyen
aggódott hazájáért.
Bandáért is aggódott. A férfi sokat szerepelt a hírekben. A
dél-afrikai újságok Vörös Pimpernelnek nevezték, és alig
leplezett csodálattal írtak róla. Sikerült elszöknie a rendőrség
elől; hol munkásnak, hol sofőrnek, hol portásnak öltözött.
Gerillahadsereget szervezett, mellesleg pedig a rendőrség
köröző listáját vezette. A Cape Times egyik cikke szerint egy
fekete falu tüntetői a vállukon vitték. Faluról falura járt,
beszédet tartott a diákoknak, de valahányszor megneszelte,
hogy a rendőrség arra tart, eltűnt. A szóbeszéd szerint több
száz barátja és követője mintegy személyi testőrként
működött mellette, és minden éjjel máshol aludt. Kate tudta,
Bandát csak a halál állíthatja meg.
Kapcsolatba kellett kerülnie vele. Behívatta az egyik fekete
műszakvezetőt, egy férfit, akiben megbízott. - William, meg
tudná találni Bandát?
- Csak ha ő is akarja.
- Próbáld meg! Találkozni akarok vele.
- Meglátom, mit tehetek.
Másnap reggel bejött hozzá. - Ha ma este ráér, egy kocsi
kiviszi a vidékre.
Kate-et kis faluba vitték, száz kilométerre északra
Johannesburgtól. A sofőr megállt egy kis favázas épület előtt,
Kate bement. Banda várta. Éppen úgy nézett ki, mint amikor
Kate legutoljára látta. És legalább hatvanéves, gondolta Kate.
Évek óta menekült a rendőrség elől, mégis derűsnek,
nyugodtnak látszott.
Megölelte Kate-et, és azt mondta: - Egyre szebb vagy.
Kate nevetett. - Öregszem. Néhány év és negyven leszek.
- Nem látszanak rajtad az évek, Kate!
Kimentek a konyhába, és amíg Banda odatette a kávét,
Kate beszélt! - Nem tetszik nekem, ami itt történik. Banda!
Hová vezet?
- Még rosszabb lesz - mondta egyszerűen. - A kormány
nem fog szóba állni velünk. A fehérek lerombolták a köztünk
levő hidakat, és egy nap majd rádöbbennek, hogy nekik is
szükségük van rájuk. Vannak hőseink, Kate! Nehemiah Tile,
Mokone, Richárd Msimang. A fehérek rosszabbul bánnak
velünk, mint a legelőre csapott marhákkal.
- Nem minden fehér - nyugtatta Kate. - Vannak barátaid,
akik azért harcolnak, hogy ez megváltozzon. Egy napon majd
meg is változik. Banda, de időbe telik.
- Az idő olyan, mint a homokóra. Pereg.
- Banda, mi van Ntaméval és Magenávai?
- A feleségem és a fiam bujkál - mondta Banda
szomorúan. - A rendőrség még mindig szorgalmasan keres.
- Mit segíthetnék? Nem ülhetek tétlenül. A pénz
segítene?
- A pénz mindig segít.
- Elintézem. Mást?
- Imádkozz! Mindannyiunkért.
Másnap reggel Kate visszautazott New Yorkba.

Amikor Tony már elég nagy volt az utazáshoz, Kate magával

vitte üzleti útjaira az iskolai szünidőkben. A gyerek imádta a
múzeumokat, órákig ácsorgott a képek és a szobrok előtt.
Otthon vázlatokat készített a képekről, de szégyellte
megmutatni rajzait az anyjának.
Kedves volt, okos, és volt benne valami szemérmesség,
amit kedveltek az emberek. Kate büszke volt a fiára. Mindig
osztályelső volt. - Mindet lehagytad, igaz-e, drágám? - és
nagyot nevetett, amikor átölelte a fiát.
És a kis Tony még nagyobb erővel igyekezett megfelelni
anyja elvárásának.
1936-ban, Tony tizenkettedik születésnapján Kate éppen
visszaérkezett egy közel-keleti útról. Hiányzott neki Tony, és
már látni akarta. A fiú otthon várta. Átölelte. - Boldog
születésnapot, drágám! Jó napod volt?
- I-igen, m-mama! Cs-csodálatos.
Kate eltolta magától, és ránézett. Sosem tapasztalta, hogy
a fiú dadog. - Minden rendben van, Tony?
- P-persze, anya!
- Nem szabad hadarnod! Beszélj lassabban!
- I-igen, anya!
A következő hetekben romlott a helyzet. Kate elhatározta,
hogy beszél dr. Harley-vel. Amikor megvizsgálta Tonyt, Harley
azt mondta: - Fizikailag semmi baja Tonynak. Nem nyomasztja
őt valami?
- Az én fiamat? Semmi a világon. Hogy kérdezhet
ilyesmit?
- Tony érzékeny kisfiú. A dadogás gyakran valami belső
lelki baj megnyilvánulása. Képtelen megfelelni valami
elvárásnak?
- Téved, John! Tony osztályelső az iskolában. Tavaly
három versenyt nyert. Remek sportoló, és a legjobb a
művészeti tantárgyakban is. Erre nem mondanám, hogy
képtelen megfelelni.,
- Értem. - A férfi alaposan végigmérte az asszonyt. - Mit
tesz ön, ha Tony dadog?
- Természetesen kijavítom.
- Azt javasolnám, ne tegye! Csak feszültebbé teszi.
Kate ingerült lett. - Ha Tonynak bármi pszichológiai
problémája van, és ön a látszat szerint erre gyanakszik, hát
biztosan nem az anyja az oka. Imádom. Ő tudja ezt, és azt is,
hogy szerintem ő a legfantasztikusabb gyerek a földön.
Itt a baj. Egyetlen gyerek sem képes ezzel a tudattal élni,
ennek megfelelni. Dr. Harley a papírjait nézte. - Lássuk csak!
Tony tizenkét éves, ugye?
- Igen.
- Talán jót tenne neki, ha elutazna egy időre. Ha máshol
járna iskolába.
Kate csak bámult rá.
 - Hadd legyen egymaga egy ideig! Csak amíg a
gimnáziumot befejezi. Kitűnő iskolák vannak Svájcban.
Svájc. Az ötlet, hogy Tony ilyen messze legyen tőle,
megrendítő volt. Túl fiatal még, túl korai ez, túl... Dr. Harley őt
figyelte. - Gondolkodom rajta - mondta Kate.
Aznap délután lemondott egy tanácsülést, és korán
hazament. Tony a szobájában tanult éppen.
Azzal fogadta az anyját: - M-ma csupa ö-ötöst kaptam, m-
mama!
- Mit szólnál ahhoz, ha Svájcban járnál iskolába,
drágám?
A gyerek szeme felragyogott. - L-lehetne...
Hat héttel később Kate kikísérte Tonyt a hajóhoz. A gyerek
a La Rosey intézetbe indult, egy kis faluba a Genfi-tó mellé.
Kate ott állt a New York-i mólón, és nézte, amint eloldják a
hatalmas hajót. A pokolba is! Hiányozni fog. Azzal megfordult,
és visszasietett a limuzinhoz, amely várta, hogy visszavigye az
irodájába.

Kate szeretett Brad Rogersszel dolgozni. A férfi negyvenhat

éves volt, két évvel idősebb, mint Kate. Az évek során jó
barátok lettek, és Kate szerette, hogy a férfi a Kruger-Brentnek
áldozza az életét. Brad nőtlen volt, számos barátnő tűnt fel
körülötte, de Kate lassanként rájött, hogy a férfi félig-meddig
szerelmes belé. Többször előfordult, hogy egyértelmű célzást
tett, de Kate nem akarta elérteni, és úgy döntött,
kapcsolatukat üzleti szinten tartja. Csak egyszer szegte meg
ezt a döntését.
Brad akkortájt járt valakivel. Minden este sokáig kimaradt,
és a reggeli megbeszélésekre fáradtan érkezett, látszott, hogy
máshol jár a feje. Ez rossz volt a vállalatnak. Amikor már egy
hónapja így ment, és a férfi egyre szétszórtabb lett, Kate
elhatározta, hogy tenni fog valamit. Emlékezett rá, hogy David
annak idején ott akarta hagyni a céget egy nő miatt. Nem
engedheti, hogy ugyanez történjen Braddel. Egyedül
szándékozott Párizsba utazni, hogy megvegyen egy export-
import vállalatot, de az utolsó pillanatban mégis megkérte
Bradet, hogy kísérje el. Megérkezésük napját tárgyalásokon
töltötték, és este a Grand Véfourban vacsoráztak. Majd Kate
arra kérte Bradet, hogy kísérje fel a lakosztályába, és nézzék
át az új cég papírjait. Amikor a férfi megérkezett, Kate
ingerlően lenge öltözékben fogadta.
 - Elhoztam az ajánlatot - kezdte Brad -, úgyhogy...
- Az várhat - mondta gyengéden Kate. Hívogató volt a
hangja, és a férfi ismét ránézett. - Azt akartam, hogy egyedül
legyünk, Brad!
- Kate...
Az asszony hozzálépett, és átölelte.
- Istenem! - sóhajtott a férfi. - Oly régen vágyom rád.
- Én is rád, Brad!
Bementek a hálószobába.
Kate érzéki nő volt, de ilyen típusú energiáit már régóta
más csatornákon vezette le. A munkája minden szempontból
kielégítette. Bradre másért volt szüksége.
A férfi rajta feküdt, és amikor széttárta a combját, hogy
beléhatolhasson, a pillanatot sem kellemesnek, sem
kellemetlennek nem találta.
- Kate, olyan régen szeretlek...
A férfi mozgott, ősi, időtlen ritmusban, és Kate azt
gondolta, rettenetesen sokat kérnek ezért a cégért. És nem
fognak engedni, mert tudják, hogy nagyon akarom.
Brad közben szerelmes szavakat suttogott a fülébe.
Abbahagyhatnám a tárgyalásokat, és megvárhatnám, amíg
ők jelentkeznek újra. De mi van, ha nem jelentkeznek?
Megkockáztassam, hogy elveszítem az üzletet?
A férfi most gyorsabban mozgott, Kate is besegített.
Nem. Könnyedén találnak másik vevőt. Inkább kifizetem,
amit kérnek. És eladok egy másik céget.
Brad felnyögött a gyönyörtől, Kate szorosabban ölelte.
Megmondom, hogy elfogadom az ajánlatukat.
Hosszú remegés következett, majd Brad azt mondta. -
Istenem, Kate, ez csodálatos volt. Neked is jó volt, drágám?
- Maga a mennyország.
Egész éjjel Brad karjában feküdt, gondolkodott, tervezett,
amíg a férfi aludt. Reggel, amikor felébredt, azt kérdezte tőle.
- Brad, az a nő, akivel...
- Az istenért, hiszen te féltékeny vagy! - nevetett a férfi.
- Felejtsd el! Megígérem, hogy nem találkozom vele többé.

Kate soha többé nem feküdt le Braddel. Amikor a férfi nem

akarta megérteni, miért utasítja vissza, csak annyit mondott: -
Nem tudod, mennyire szeretném, Brad, de attól tartok, nem
tudnánk együtt dolgozni! Fel kell áldozni magunkat.
És a férfi kénytelenül elfogadta.
Ahogy a cég terjeszkedett, Kate mind több jótékonysági
alapítványt hozott létre, egyetemek, templomok és iskolák
számára. Tovább gyarapította a képtárát. Sikerült képeket
vásárolnia a nagy reneszánsz és posztreneszánsz festők
műveiből, Raffaellót, Tizianót, Tintorettót és El Grecót, a
barokkból Rubenst, Caravaggiót, Van Dyckot.
A Blackwell-gyüjteményt a világ leghíresebb
magánképtárának becsülték. Becsülték, mert a meghívott
vendégeken kívül senki nem látta. Kate nem engedte, hogy
lefényképezzék, nem nyilatkozott róla a sajtónak. A sajtóval
kapcsolatban egyébként is szigorú, megmásíthatatlan
szabályai voltak. A Blackwell család életéből semmi nem
tartozott másra. Sem a személyzet, sem a cég alkalmazottai
nem beszélhettek a Blackwell családról. Természetesen
lehetetlennek bizonyult megakadályozni, hogy bizonyos
szóbeszéd, pletyka időnként lábra kapjon, hiszen Kate
Blackwell oly kívánatos téma volt - a világ egyik
leggazdagabb, leghatalmasabb asszonya. Sok kérdést kínált,
de választ szinte semmit.

Kate felhívta a La Rosey igazgatónőjét. - Csak érdeklődöm,

hogy van Tony.
- Ó, remekül, Mrs. Blackwell! Kiváló tanuló. És...
- Nem így gondoltam. Hanem... - töprengett egy ideig,
vonakodott beismerni, hogy bármi apró pötty előfordulhat a
Blackwell családban. - A dadogásra gondolok.
- Asszonyom, nincs semmiféle dadogás. A gyerek
nagyon jól érzi magát.
Kate megkönnyebbülten felsóhajtott. Végig tudta, hogy
csak átmeneti apróságról lehet szó. Ennyit az orvosokról!
Tony négy hét múlva érkezett haza, és Kate kiment elé a
repülőtérre. A fiú jól nézett ki, és Kate-et megint eltöltötte a
büszkeség. - Szervusz, drágám! Hogy vagy?
- N-nagyon jól, m-mama! É-és te?
A szünidő alatt Tony lelkesen vizsgálgatta az új
festményeket, amelyeket anyja a távolléte alatt vásárolt.
Tetszettek neki a mesterek, különösen a francia
impresszionisták nyűgözték le: Monet, Renoir, Manet és
Morisot... Varázslatos világot nyitottak meg Tony előtt. Vett
egy festékkészletet és ecsetet, és leült dolgozni. A képeit
borzalmasnak gondolta, és még mindig nem mutatta meg
senkinek. Hogyan is mérhetnék össze a mesterekkel?
Kate azt mondta neki: - Egy napon ezek a képek mind a
tieid lesznek, drágám!
Ez a gondolat zavarral töltötte el a tizenhárom éves fiút. Az
anyja nem értette őt. Ezek a képek sohasem lehetnek igazán
az övéi, mert semmit nem tett azért, hogy megszerezze őket.
Elszántan próbálta megkeresni a saját útját. Ellentmondásos
érzései voltak azzal kapcsolatban is, hogy távol van az
anyjától, mert az asszony körül minden olyan izgalmas. Óriási
volt a sürgés-forgás körülötte, parancsokat osztogatott,
hihetetlen üzleteket kötött, egzotikus helyekre vitte őt,
érdekes embereknek mutatta be. Fantasztikus figura volt, és
Tony végtelenül büszke volt rá. Azt gondolta, az anyja a
legvonzóbb asszony a világon. És bűntudata volt, mert csak az
anyja jelenlétében dadogott.
Kate-nek fogalma sem volt arról, mennyire rajong érte a fia,
míg egy napon, amikor a gyerek otthon volt a szünidőben,
meg nem kérdezte. - M-mondd, mama, te f-forgatod a v-
világot?-
Az asszony nevetett. - Természetesen nem. De hogy
kérdezhetsz ilyen butaságot?
- M-mert a barátaim az i-iskolában rólad b-beszélnek. Te
aztán v-valaki vagy ám!
- Valaki vagyok - mondta Kate. - Az anyád.
Tony ezt akarta legjobban a világon: kedvére tenni az
anyjának. Tudta, mennyit jelent az asszonynak a cég,
mennyire szeretné, ha egy napon majd ő vezetné, és nagyon
sajnálta, mert tudta, hogy nem fogja. Nem ez volt az életcélja.
Amikor megpróbálta ezt megmagyarázni az anyjának, az
nevetett. - Képtelenség, Tony! Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy
tudd, mit akarsz kezdeni az életeddel.
Es a fiú tovább dadogott.
Tonyt az izgatta, hogy festő legyen. Hogy létrehozza a
csodát, és megörökítse az örökkévalóságnak; ezt remek
dolognak tartotta. Külföldre akart menni, Párizsban tanulni, de
tudta, nagyon óvatosan kell ezt az anyja tudtára hozni.

Csodálatos időket töltöttek együtt. Kate hatalmas birodalom

úrnője volt. Lakása volt Palm Beachen, farmja Kentuckyban, és
Tonyval mindenhová ellátogatott a szünidőben. Megnézték az
amerikai lóversenyt Newportban. Amikor New Yorkban voltak,
a Delmonicónál vacsoráztak, a Plazában teáztak, és vasárnap
Lüchownál ebédeltek. Kate-et érdekelte a lóverseny, az
istállója a világ egyik legjobbja lett. Ha futott valamelyik lova,
és Tony éppen otthon volt, Kate magával vitte a versenyre. A
páholyukban ültek, és Tony csak bámulta, hogy az anyja
rekedtre üvölti magát a drukkolásban. Tudta, hogy
izgatottságának semmi köze a pénzhez.
"Győzni kell, Tony! Ne felejtsd el! A győzelem fontosabb
mindennél!”
Nyugodt, csöndes időket töltöttek Dark Harborban.
Pendletonnál és Coffinnál vásároltak, fagylaltoztak a helyi
cukrászdában. Nyáron vitorláztak és túráztak, és megnézték a
kis galériákat. Télen síeltek, korcsolyáztak, szánkóztak. Ültek
az óriási kandalló előtt a könyvtárban, és Kate történeteket
mesélt a fiának a családról, nagyapjáról és Bandáról, a
gyermekholmikról, amiket Madame Agnes lányai adtak Tony
nagyanyjának. Színes família volt, olyan família, amelyre
büszkének kellett lennie.
- A Kruger-Brent Kft. egy napon a tiéd lesz, Tony! Te
fogod vezetni, és...
- N-nem akarom v-vezetni, mama! N-nem érdekel az
üzlet vagy a h-hatalom.
Kate kirobbant. - Te bolond vagy! Mit tudsz az üzletről vagy
a hatalomról? Gondolod, hogy rosszat hozok én a világra?
Bántom az embereket? Gondolod, hogy a Kruger-Brent
lélektelen pénzcsináló üzem, amely mindent bedarál, ami az
útjába kerül? Nos, hadd mondjak neked valamit, fiam! Ez a
második legjobb dolog Jézus Krisztus után. Mi vagyunk a
menedék, Tony! Százezrek életét mentjük meg. Ha építünk
egy gyárat egy szegény környéken vagy országban, ott az
emberek iskolákat tudnak építeni, könyvtárat és templomot,
enni tudnak adni a gyerekeiknek, öltöztetni tudják őket. -
Kapkodta a levegőt. - Ott építünk gyárat, ahol az emberek
éheznek és nincs munkájuk, és miattunk aztán jól élnek, és
fölvetett fejjel járhatnak. Mi vagyunk a megváltójuk. Nem
akarom többé hallani, hogy nem érdekel az üzlet és a hatalom.
Tony csak annyit tudott kinyögni. - S-sajnálom, m-mama!
És makacsul arra gondolt: művész leszek.

Amikor Tony tizenöt éves volt, Kate azt tanácsolta, hogy töltse
a nyári szünetet Dél-Afrikában. - Én most nem tudok veled
menni, Tony, de nagyon fog tetszeni neked. Mindent
megszervezek.
- V-valahogy azt r-reméltem, hogy a ny-nyarat Dark
Harborban t-tölthetem, mama!
- A következőt - mondta szigorúan Kate. - Ezen a nyáron
Johannesburgba mész.
Kate gondosan megtárgyalt mindent a cég johannesburgi
vezetőjével, és együtt állítottak össze egy útitervet Tonynak.
Minden napot egyetlen cél érdekében terveztek meg: hogy
minél izgalmasabb legyen Tony számára, hogy rádöbbentse,
jövője a cégben fekszik.
Kate napi jelentéseket kapott a fiáról. Levitték az egyik
aranybányába. Két napot a gyémántmezőn töltött.
Végiglátogatta a Kruger-Brent üzemeit, szafarin volt
Kenyában.
Néhány nappal a vakáció vége előtt Kate felhívta a
johannesburgi igazgatót. - Hogy van Tony?
- Ó, nagyszerűen érzi magát, Mrs. Blackwell! Ma reggel
azt kérdezte, nem maradhatna-e még egy kicsit.
Kate-et elfogta a boldogság. - Ez csodálatos! Köszönöm
szépen.
Amikor Tony szünideje véget ért, Southamptonba ment,
Angliába, ahol felszállt a Pan American gépére. Kate mindig
Pan Americannel repült.
Kate fontos üzleti tárgyalást hagyott ott, hogy kimenjen a
fia elé az új La Guardia repülőtérre. Kisfia csinos arca
felragyogott.
- Jól érezted magad, kicsim?
- Dél-Afrika cs-csodálatos hely, m-mama! Tudtad, hogy
elvittek engem a-arra a helyre, a N-namib-sivatagba, ahol
nagyapa ellopta azokat a gy-gyémántokat Van der Merwe
dédnagyapától?
- Nem lopta el, Tony! - javította ki Kate. - Csak elvette,
ami az övé.
- Hát p-persze - húzta ki magát a gyerek. - Akárhogy is
volt, én ott v-voltam. Nem volt h-homokvihar, de v-voltak őrök
meg k-kutyák, meg minden. - Mosolygott. - És nem adtak
nekem egyet sem.
Kate felszabadultan nevetett. - Miért adtak volna? Egy
napon mind a tiéd lesz.
- Ezt m-mondod te. D-de ők nem f-fognak m-majd
hallgatni rám.
 Az asszony megölelte. - Élvezted, ugye? - Végtelen
elégedettség töltötte el, hogy Tony végre érdeklődik az
öröksége iránt.
- T-tudod, mi tetszett a l-legjobban?.
Kate gyengéden mosolygott. - Mi?
- A színek. R-rengeteg tájképet f-festettem. N-nem
akartam eljönni. V-vissza akarok menni és f-festeni.
- Festeni? - Kate igyekezett, hogy a hangja továbbra is
vidáman csengjen. - Gyönyörű hobbinak tűnik ez, fiam!
- Nem. N-nem hobbinak akarom, m-mama! F-festő
akarok lenni. Sokat g-gondolkodtam ezen. P-párizsba megyek
tanulni. T-tényleg azt hiszem, van hozzá tehetségem.
Kate érezte, hogy nő benne a feszültség. - De nem akarod
az egész életedet festegetéssel tölteni, igaz?
- D-de igen, mama! Ez az egyetlen d-dolog, ami érdekel
a világon.
És Kate tudta, hogy veszített.

Joga van eldönteni, hogy mit akar csinálni, gondolta Kate. De

hogy engedhetem, hogy ekkora hibát kövessen el?
Szeptemberben, mindkettőjük kezéből kikerült a döntés.
Európában kitört a háború.
- Szeretném, ha beiratkoznál a kereskedelmi iskolába -
mondta Tonynak. - És két év múlva, ha még mindig festő
akarsz lenni, áldásom rá. - Kate biztos volt benne, hogy két év
alatt Tony meggondolja magát. Felfoghatatlan volt a számára,
hogy a fia azzal töltse az életét, hogy színes festékfoltokat
mázol vászondarabokra, amikor a világ leghatalmasabb cégét
igazgathatná. Hiszen végül is az ö fia.
Kate Blackwell számára a második világháború újabb nagy
lehetőséget jelentett. Világszerte hiány volt fegyverekben és
lőszerben, és a Kruger-Brent kielégítette az igényeket. A cég
egyik ágazata a fegyveres erők számára gyártott felszerelést,
egy másik a civileknek. A gyárak napi huszonnégy órában
termeltek.
Kate biztos volt abban, hogy az Egyesült Államok nem
maradhat semleges. Franklin D. Roosevelt elnök felszólította
az országot, hogy maradjon a demokrácia hazája, és 1941.
március 11-én a kongresszus megszavazta a „Lend-Lease
Act"-et, amelynek értelmében az elnök szabad kezet kapott a
szövetségesek, elsősorban Nagy-Britannia gazdasági
megsegítésében. A szövetséges hajóhadat a német blokád
fenyegette; német tengeralattjárók éjszakánként
megtámadták és elsüllyesztették a szövetségesek hajóit.
Németország megállíthatatlannak látszott. Megszegve a
versailles-i békeszerződést, Adolf Hitler beindította a világ
addigi legnagyobb háborús gépezetét. Az új Blitzkrieg-
stratégia alapján megtámadta Lengyelországot, Belgiumot,
Hollandiát, majd hasonló gyorsasággal lerohanta Dániát,
Norvégiát, Luxemburgot és Franciaországot.
Amikor meghallotta, hogy a németek által elfoglalt Kruger-
Brent-üzemekből koncentrációs táborba szállítják a zsidókat,
Kate akcióba lépett. Két telefon, és a következő héten már
úton volt Svájcba. Amikor megérkezett a zürichi szállodába,
üzenet várta, hogy Brinkmann ezredes látni kívánja.
Brinkmann volt a berlini Kruger-Brent-gyár igazgatója. Amikor
a gyárat átvették a nácik, Brinkmann-nak ezredesi rangot
adtak, és megtarthatta beosztását.
A szállodában látogatta meg Kate-et. Vékony, szőke, nett
kis emberke volt, vékony szálú haját gondosan átfésülte
kopaszodó koponyáján. - Örülök, hogy látom, Frau Blackwell!
Üzenetet hozok a kormányomtól. Felhatalmaztak, hogy
közöljem önnel, hogy amint megnyerjük a háborút, ön azonnal
visszakapja a gyárait. Németország lesz a világ vezető ipari
nagyhatalma, és szívesen vesszük majd olyan emberek
közreműködését, mint ön.
- És mi van, ha elveszítik a háborút?
Brinkmann ezredes enyhén elmosolyodott. - Mindketten
tudjuk, hogy ez nem fordulhat elő, Frau Blackwell! Az Egyesült
Államok bölcsen távol tartja magát ettől az európai belügytől.
Remélem, továbbra is így tesz.
- Biztos vagyok benne, hogy reméli, ezredes! -
Előrehajolt. - Hallottam, hogy összeszedik a zsidókat, és
koncentrációs táborba viszik őket. Igaz ez?
- Brit propaganda, biztosíthatom! Az igaz, hogy a
zsidókat munkatáborokba küldik, de tiszti becsületszavamat
adom, hogy úgy bánnak velük, ahogy megérdemlik.
Kate eltűnődött, vajon mit jelentenek ezek a szavak.
Elhatározta, hogy ki fogja deríteni.

Másnap Kate találkozott egy vezető német kereskedővel,

bizonyos Ottó Buellerrel. Az ötvenes éveiben járó férfi szikár
arcán és tekintetén látszott, ismeri a szenvedést. Egy kis
kávéházban találkoztak, a pályaudvar mellett. Herr Bueller
elhagyott sarokban álló asztalt választott.
- Mondták nekem - kezdte Kate -, hogy ön segít
kicsempészni a zsidókat semleges országokba. Igaz ez?
- Nem igaz, Mrs. Blackwell! Ez bűn lenne a Harmadik
Birodalommal szemben.
- Azt is mondták, hogy ehhez pénzre van szüksége.
Herr Bueller vállat vont. - Mivel nem csempészek zsidókat,
nincs szükségem pénzre hozzá, világos?
Tekintete gyorsan végigpásztázta a kávéházat. Lerítt róla,
hogy olyan ember volt, aki veszéllyel feküdt és veszéllyel kelt
mindennap.
- Azt reméltem, segíthetek - mondta óvatosan Kate. - A
Kruger-Brentnek sok gyára van semleges és szövetséges
országokban. Ha valaki odajuttatná a menekülteket,
alkalmazni tudnám őket.
Herr Bueller tovább szürcsölte keserű kávéját. Aztán
megszólalt. - Semmit nem tudok ezekről a dolgokról. A politika
nagyon veszélyes mostanság. De ha valóban segíteni kíván
egy szenvedőn, van egy nagybátyám Angliában, aki borzalmas
mozgásszervi betegségben szenved, és az orvosok számlái
nagyon magasak.
- Milyen magasak?
- Ötvenezer dollár egy hónapban. Intézkedni kell, hogy
az orvosi kezelésre a pénzt egy londoni bankba fizessék be, és
onnan majd átutalják egy svájci bankba.
- Ezt el tudom intézni.
- A nagybátyám nagyon hálás lenne.
Vagy nyolc héttel később lassan, de biztonságban, kis
csapat zsidó menekült érkezett a szövetséges országokba,
hogy a Kruger-Brent gyáraiban dolgozzon. És több csapat
követte az elsőt.

Tony két év után ott hagyta az iskolát. Felment anyja

irodájába, hogy megmondja neki. - M-megpróbáltam, mama!
T-tényleg. De döntöttem. F-festészetet akarok tanulni. Ha a h-
háborúnak vége, P-párizsba megyek.
Minden szó egy-egy kalapácsütés.
- T-tudom, hogy csalódott vagy, d-de muszáj a saját
életemet élnem. Remélem, j-jó leszek, v-valóban jó. - Látta
Kate arcát. - M-megtettem, amit kértél. M-most te jössz. F-
felvet-tek egy chicagói művészeti iskolába.
 Kate agya lázasan dolgozott. Amit Tony akar, vétkes
pazarlás. De csak annyit mondott: - Mikor akarsz indulni?
- Tizenötödikén kezdődik.
- Ma milyen nap van?
- D-december hatodika.

1941. december 7-én, vasárnap Nakajima bombázóosztagok

és a japán hadsereg gépei megtámadták Pearl Harbort, és
másnap az Egyesült Államok belépett a háborúba. Tony aznap
délután jelentkezett a haditengerészetnél. Virginiába küldték,
Quanticóba, ahol elvégezte a tisztiiskolát, és a Csendes-óceán
déli részébe ment.
Kate úgy érezte, az idegei pattanásig feszülnek. Napjait a
cégre nehezedő nyomás töltötte ki, de fejében állandóan ott
bujkált a rettegés, hogy valami borzasztó hírt kap Tonyról -
hogy megsebesült vagy meghalt.
Japánnal a háború rosszul alakult. Japán bombázók
támadták Guamot, Midwayt és a Wake-szigeteket. 1942-ben
elfoglalták Szingapúrt, majd gyorsan átrohantak New
Britainen, New Irelanden, az Admiralitás-szigeteken. Douglas
MacArthur tábornoknak vissza kellett vonulnia a Fülöp-
szigetekről. A hatalmas hadsereg majdnem meghódította a
világot, az égbolt egyre szürkébb lett. Kate félt, hogy Tony
fogságba esik, és megkínozhatják. Minden hatalma és pénze
csak arra volt jó, hogy - imádkozzon. Tony minden levele
aprócska vigasz volt, kis jeladás arról, hogy - legalábbis
néhány héttel korábban - még élt. „Sötétben tartanak itt
bennünket”, írta. „Nem tudunk semmit. Az oroszok még
kitartanak? A japán katona brutális, de tiszteletre méltó. Nem
fél a haláltól...”
„Mi történik az Egyesült Államokban? A gyári munkások
tényleg béremelésért sztrájkolnak?”
"A hajóink remekül működnek. Ezek a fiúk mind hősök...”
"Neked remek kapcsolataid vannak, anya! Küldj ide
néhányat az új csatahajókból. Hiányzol...”

1942. augusztus 7-én a szövetségesek megkezdték első

offenzívájukat a Csendes-óceánon. Az Egyesült Államok
haditengerészei kikötöttek a Solomon-szigeteken, majd
fokozatosan visszafoglalták a többit is.
 Európában a szövetségesek szinte szakadatlan
győzelmeket arattak. 1944. június 6-án a nyugat-európai
szövetségesek rohamát megsegítették amerikai, brit és
kanadai csapatok a normandiai partokon, és egy évvel később,
1945. május 7-én Németország feltétel nélkül kapitulált.
1945. augusztus 6-án Japánban óriási hatósugarú bombát
dobtak Hirosimára. Három nappal később egy másik Nagaszaki
városát pusztította el. 1945. augusztus 14-én a japánok
megadták magukat. A hosszú és véres háború véget ért.

Három hónap múlva Tony hazatért. Dark Harborban üldögélt

Kate-tel együtt, a teraszról nézték a kikötő fehér szikláit és a
kecses sirályokat.
Megváltoztatta a háború, gondolta Kate. Felnőtt lett a fiú.
Kis bajuszt növesztett, barna volt és sudár Kis vonalkák voltak
a szeme alatt, melyeket Kate korábban nem látott. Biztosra
vette, hogy a tengerentúlon töltött évek megváltoztatták Tony
elhatározását a jövőjével kapcsolatban.
- Mik a terveid, fiam? - kérdezte.
Tony mosolygott. - Ahogy már korábban is mondtam,
amikor oly durván megzavartak bennünket. P-párizsba
megyek, mama!
NEGYEDIK KÖNYV

Tony
1946-1950
 18.

Tony korábban már volt Párizsban, de ezúttal mások voltak a

körülmények. A fény városát sötétbe vonta a német
megszállás, bár a pusztulástól megmenekült, amikor nyílt
várossá nyilvánították. Az emberek sokat szenvedtek, és noha
a nácik átfésülték például a Louvre-t, Tony a várost viszonylag
épségben találta. Különbség volt az is, hogy most élni jött ide,
a város része akart lenni, és nem turista. Lakhatott volna Kate
kis lakásában a Foch marsall sugárúton, amelyet nem ért
bántódás a megszállás alatt. De inkább egy bútorozatlan kis
lakást bérelt a Montparnasse mögött. A lakásban volt egy
nappali, benne kandalló, kis hálószoba, még kisebb konyha,
frizsider nélkül. A hálószoba és a konyha közé ékelődött a
parányi fürdőszoba, ülőkáddal és fém bidével, meg egy törött
ülőkéjű vécével.
Amikor a háziasszony mentegetőzni kezdett, Tony
félbeszakította. - Tökéletes lesz.
Az egész szombatot a bolhapiacon töltötte. Hétfőn és
kedden végigjárta a használtcikk - boltokat, és szerdára
megvoltak az alapvetően szükséges bútorok. Egy kanapéágy,
kisasztal, két túltömött fotel, régi, faragott szekrény, lámpák,
billegő konyhaasztal két székkel. Anyám elképedne, gondolta
Tony. Telerakhatta volna a lakást drága antik darabokkal is,
talán illett volna a Párizsban élő fiatal amerikai művész
szerepéhez. De ő élni akart itt.
A következő teendő az volt, hogy bekerüljön egy jó
művészeti iskolába. A legelismertebb e nemben a francia
Szépművészeti Akadémia volt. Magas színvonal, kevés
amerikai. Tony megpályázott egy helyet. Sosem fognak
felvenni, gondolta. De ha mégis! Valahogy csak meg kell
mutatnia az anyjának, hogy jól döntött. Beküldte három képét,
várt négy hétig. A negyedik hét végén a házigazdája átnyújtott
egy levelet. A következő hétfőn jelentkezzen!
A Szépművészeti Akadémia nagy, kétemeletes kőépület, és
vagy tucatnyi terem volt benne, tele diákkal. Tony az
igazgatónál jelentkezett, Gessand mesternél: nagydarab,
keserű arcú, rövid nyakú férfi a legvékonyabb ajkakkal, amit
Tony valaha is látott.
- A képei amatőr munkák - mondta Tonynak - de
ígéretesek. A bizottság inkább azért választotta ki magát, ami
nem volt a képeken, mint azért, ami volt. Érti?
- Nem egészen, mester!
- Idővel érteni fogja. Cantal mesterhez írom be. Ő lesz a
tanára öt évig - ha kitart addig.
Kitartok, ígérte Tony magának.
Cantal alacsony volt, kopasz fején lila barettet viselt.
Sötétbarna szeme volt, hatalmas krumpliorra, kolbászajka.
Tonyt a következőképp üdvözölte. - Az amerikaiak dilettánsok,
barbárok. Mit keres itt?
- Tanulni szeretnék, mester!
Cantal morgott.
Huszonöt tanuló volt az osztályban, többségük francia.
Állványok álltak körben a teremben, Tony egy ablak mellettit
választott, ahonnan kis munkásbisztróra látott. A teremben
szanaszét görög szobrokról másolt anatómiai ábrák hevertek.
Tony a modellt kereste. Nem volt.
- Kezdjék! - mondta Cantal mester az osztálynak.
- Elnézést - mondta Tony -, nem hoztam magammal
festéket.
- Nem lesz rá szüksége. Az első évben rajzolni tanulunk.
A mester a görög szobrokra mutatott. - Azokat fogják
lerajzolni. Ha túl egyszerűnek látszik a feladat, hadd
figyelmeztessem magukat: mielőtt a tanévnek vége, a csoport
fele kiesik.
- Egyre jobban belemelegedett. - Az első évben
anatómiát tanulunk. A másodikban - már akik továbbjutnak -
élő modell után fognak olajjal dolgozni. A harmadikban -
amikor még kevesebben lesznek - velem fognak festeni, az én
stílusomban, alaposan feljavítva azt, természetesen. A
negyedik és ötödik évben megtalálják a maguk stílusát, a saját
hangot. Most pedig munkára!
Az osztály dolgozni kezdett.
A mester körbejárt a teremben, megállt mindegyik
állványnál, megjegyzéseket tett. Amikor Tonyhoz ért, fagyosan
szólt.
- Nem! Ez így nem fog menni. Egy kar külsejét látom. A
belsejét akarom! Az izmokat, csontokat, inakat. Tudni akarom,
hol folyik benne a vér. Tudja, hogyan kell csinálni?
- Igen, mester! Elgondolni, látni, érezni, aztán lerajzolni.
 Amikor Tony nem az iskolában volt, rendszerint otthon ült,
és vázlatokat készített. Hajnaltól hajnalig tudott volna festeni.
Szabadnak érezte magát, mint még soha. Ha ott ült az állvány
előtt egy ecsettel a kezében, ő volt az isten. Egész világokat
teremtett egyetlen kézzel. Fát, virágot, embert,
világegyetemet. Sorsdöntő élmény volt. Erre született. Amikor
nem festett, kóborolt az utcán, felfedezte magának Párizst. Ez
most az ő városa volt, ahol az ő művészete született. Két
Párizs volt, a Szajna vágta ketté, a bal part és a jobb part, két
külön világ. A jobb part a gazdagoké. A bal part a diákoké,
művészeké. A Montparnasse, a Raspail Boulevard és a Saint-
Germain-des-Prés.
A Café Flore. Henry Miller és Elliot Paul. Tony számára az
otthon. Órákig üldögélt a Boul' Blanche-nál diáktársaival, a
művészetről fecsegtek.
- Hallom, hogy a Guggenheim igazgatója Párizsban van,
és mindent felvásárol.
- Mondd meg neki, hogy várjon meg engem!
Mind ugyanazokat a lapokat olvasták, egymásnak
adogatták, mert drágák voltak.
Tony megtanult franciául a La Rosey-ban, és most
könnyedén összebarátkozott osztálytársaival, hiszen
ugyanarról szólt az életük. Azoknak fogalmuk sem volt Tony
családjáról, maguk közül valóként fogadták el. Szegény
művészek gyülekezőhelye volt a Café Flore, vagy a Boulevard
Saint-Germai-ne-en a Les Deux Magots, és egyikük sem látta a
Lasserre-t vagy a Maximot belülről.
1946-ban a festőóriások bemutatták műveiket Párizsban.
Tony időről időre megpillantotta Pablo Picassót, és egy napon
egy barátjával látta magát Marc Chagallt, feltűnő, nagydarab
ember volt, az ötvenes éveiben járhatott, fején egy makacs
hajtincs épp őszbe fordult. Chagall a kávéházzal szemben ült
egy asztalnál, izgatott beszélgetésben egy csapat emberrel.
- Szerencsénk van, hogy látjuk - suttogta Tony barátja. -
Nagyon ritkán jön Párizsba. Vence-ben él, a Földközi-tengerhez
közel.
Max Ernst szürcsölte italát egy kávéház teraszán, a nagy
Alberto Giacometti sétált végig a Rue Rivolin, úgy nézett ki,
mintha önmaga valamelyik szobra volna, magas és vékony,
szikár alak. Tony meglepve vette észre, hogy dongalábú. Tony
találkozott Hans Belmerrel is, aki azzal tett szert hírnevére,
hogy erotikus képeket festett fiatal lányokról - feldarabolt
babáknak ábrázolva őket. De a legizgalmasabb pillanat Tony
életében talán az volt, amikor bemutatták Braque-nak. A
művész szívélyes volt, de Tony szólni sem tudott.
A jövő festőzsenijei feltérképezték az új galériákat,
vizsgálták a konkurenciát. A Drouant-David Galériában egy
ismeretlen, fiatal művész állított ki, Bemard Buffet, aki a
Szépművészeti Akadémián tanult, valamint Soutine, Utrillo és
Dufy. A diákok rendre összegyűltek a híres és kevésbé híres
galériákban, és szabad idejükben nem győzték kipletykálni
sikeres riválisaikat.

Amikor Kate először látta Tony lakását, kővé dermedt. Bölcsen

nem tett ugyan megjegyzést, de azt gondolta, a pokolba is!
Hogy élhet az én fiam ebben a nyomasztó gardróbban?
Hangosan annyit mondott: - Nagyon bájos, Tony! Nem látok
frizsidert. Hol tartod az ételt?
- Az a-ablakpárkányon.
Kate az ablakhoz ment, kinyitotta, és elvett egy almát. -
Remélem, nem valamelyik modelledet eszem meg, ugye?
Tony nevetett. - N-nem, mama!
Kate nagyot harapott. - Most pedig - mondta határozottan
beszélj nekem a festészetedről!
- M-még nincs mit mondanom róla - vallotta be Tony. -
M-még csak rajzolunk.
- Kedveled Cantal mestert?
- Fantasztikus alak. D-de a fontos kérdés az, hogy ő k-
kedvel-e engem. Csak az osztály egyharmada megy tovább a
következő évre.
Kate nem hozta szóba, hogy Tony lépjen be a céghez.
Cantal mester igencsak fukarkodott a dicsérettel. A
legnagyobb elismerés, amit Tony kaphatott, egy morgás volt:
„Azt hiszem, láttam már rosszabbat” , vagy „már majdnem
látom, mi lehet alatta”. Az iskolaév végén Tony bekerült abba
a nyolcas csapatba, amely folytathatta a tanulást. Hogy
megünnepeljék, Tony és a többi megkönnyebbült diák elment
egy bárba a Montmartre-on, berúgtak, és néhány angol nővel
töltötték az éjszakát, akik turistaútra jöttek Franciaországba.
Amikor az új tanév elkezdődött, Tony olajjal és élő modellel
kezdett dolgozni. Mintha kiengedték volna az óvodából. Egy év
szigorú anatómiai tanulmányok után Tony úgy érezte, ismer
minden izmot, ideget, minden porcikáját az emberi testnek. De
az nem rajz volt - másolás. Most, ecsettel a kezében, modellel
maga előtt Tony alkotni kezdett. Még Cantal mester is
elégedettnek tetszett.
- Van érzéke - mormogta maga elé. - Most a technika
jön.
Vagy egy tucat modell dolgozott velük. Cantal mester
leggyakrabban Carlost, a fiatal orvosegyetemi hallgatót hívta,
Annette-et, egy alacsony, barna nőt, vörös fanszőrzete,
pattanásos háta volt, Dominique Massont, a gyönyörű,
nyúlánk, finom csontú, sötétzöld szemű, szőke lányt.
Dominique ismert művészeknek is állt modellt. Mindenki
kedvence volt. Órák után a diákok köréje sereglettek,
próbálták randevúra hívni.
- Sosem keverem össze a munkát a szórakozással -
mondta nekik a lány. - Valamint - folytatta - nem is lenne fair.
Ti már mind láttátok, mit tudok én felajánlani. Honnan
tudhatnám én, hogy ti mit tudtok?
Tovább viccelődtek, de Dominique sosem randevúzott
közülük senkivel.
Egy késő délután, amikor már csak Tony festette
Dominique-ot, a lány mögéje sétált, és váratlanul azt mondta.
- Túl hosszú az orrom.
Tony zavarba jött. - Bocsánat. Majd kijavítom.
- Nem, nem. A festményen jó. Az igazi orrom túl hosszú.
Tony elmosolyodott. - Attól tartok, azon nem tudok
segíteni.
- Egy francia azt mondta volna: „Tökéletes az orrod,
drágám!”
- Nekem tetszik az orrod, és nem vagyok francia.
- Hát persze, hogy nem. Még sosem kértél tőlem
randevút. Kíváncsi lennék, miért?
Tony megdöbbent. - Nem is tudom. Talán mert mindenki
más kért, és te senkivel sem mentél.
Dominique mosolygott. - Mindenki elmegy valakivel. Na, jó
éjt!
És elment.
Tony észrevette, hogy valahányszor tovább maradt,
Dominique felöltözött, és visszajött mögé, nézte, ahogy fest.
- Nagyon jól csinálod - jelentette ki egyik délután. -
Jelentős festő lesz belőled.
- Köszönöm, Dominique! Remélem, igazad van.
- A festészet nagyon fontos neked, igaz?
- Igaz.
 - Olyan ember, akinek ilyen fontos a festészet, mint
neked, vajon meghívna-e engem vacsorára? - Látta a fiú arcán
a meglepetést. - Nem eszem sokat. Vigyáznom kell az
alakomra!
Tony nevetett. - Hát persze. Örömmel.
Egy bisztróban ettek a Sacré-Coeur mellett, festőkről és a
festészetről beszélgettek. Tonyt elbűvölték a lány történetei a
híres festőkről, akiknek modellt állt. Miközben a tejeskávét
itták, Dominique azt mondta. - Azt hiszem, vagy olyan jó, mint
bármelyikük.
Tony el volt ragadtatva, de csak annyit mondott: - Hosszú
még az út addig.
A kávéház előtt Dominique megkérdezte. - Meghívnál a
lakásodra is?
- Ha van kedved feljönni. Bár attól tartok, nincs mit látni.
Amikor megérkeztek, Dominique körülnézett a parányi,
rendetlen lakásban, és a fejét rázta. - Igazad volt. Nincs itt mit
látni. Ki tartja rendben?
- Egyszer egy héten jön egy takarítónő.
- Rúgd ki! Itt kosz van. Nincs barátnőd?
- Nincs.
A lány nézte őt egy ideig. - Nem vagy buzi, ugye?
- Nem.
- Remek. Nagy pazarlás lenne. Adj egy vödör vizet, és
valami tisztítószert!
Dominique nekilátott a takarításnak, mindent felsúrolt,
aztán rendet rakott. Amikor készen lett, azt mondta. - Egyelőre
ez megteszi. Na, most megérdemlek egy fürdőt.
Bement a kis fürdőszobába, megengedte a vizet. - Hogy
férsz be ebbe a kádba? - kiabált ki.
- Felhúzom a lábam.
A lány nevetett. - Na, azt megnézném.
Negyedóra múlva kijött a fürdőszobából, egy törülközőt
tekert maga köré, göndör, szőke haja a vállára omlott.
Gyönyörű alakja volt, telt melle, keskeny dereka, hosszú,
formás lába. Tony eddig észre sem vette mint nőt. Csak egy
pucér alak volt, akit a vászonra kell vinnie. Furcsamód a
törülköző okozta a változást. Érezte, hogy elpirul.
Dominique figyelte őt. - Szeretnél lefeküdni velem?
- Nagyon.
A lány lassan leengedte a törülközőt. - Hát akkor lássuk.
Tony még sosem ismert ilyen nőt, mint Dominique. A lány
mindent adott és semmit nem kért. Szinte minden este eljött,
hogy főzzön Tonynak. Ha elmentek vacsorázni, ragaszkodott
hozzá, hogy olcsó helyre menjenek. - Spórolnod kell -
figyelmeztette a fiút. - Még egy jó művésznek is nehéz
elindulnia a pályán. Te pedig nagyon jó vagy, drágám!
A Les Halles-ba mentek kora reggel, hagymalevest ettek a
Pied de Cochonban. Kiskocsmákba jártak, ahová turista sosem
téved, elmentek a Pére - Lachaise temetőbe, ahol Oscar Wilde,
Frédéric Chopin, Balzac és Proust nyugszik. Eltöltöttek egy
kellemes hetet egy bárkán, melyet Dominique barátjától
kaptak kölcsön.
Dominique remek partner volt. Fantasztikus humorral bírt,
és ahányszor Tony rosszkedvű volt, mindig sikerült
felvidítania. Mintha mindenkit ismert volna Párizsban, érdekes
társaságokba vitte Tonyt, és bemutatta a kor prominens
alakjainak, például Paul Éluard-nak, André Bretonnak.
Dominique szüntelen energia- és önbizalomforrás is volt. -
Mindnél jobb leszel, drágám! Higgy nekem! Tudom.
Ha Tonynak éjjel kedve támadt festeni, Dominique
boldogan állt modellt, akkor is, ha egész nap dolgozott.
Istenemre, szerencsés vagyok, gondolta Tony. Most először
volt biztos abban, hogy valaki önmagáért szereti, és
dédelgette ezt az érzést. Tony nem merte megmondani
Dominique-nak, hogy a világ egyik legnagyobb vagyonának az
örököse, mert félt, hogy elveszítik egymást. De azért a lány
születésnapjára képtelen volt nem megvenni az orosz
hiúzbundát.
- Ez a legszebb kabát, amit valaha láttam! - Dominique
pörgette a kabátot maga körül, körbetáncolta a szobán.
Hirtelen megállt. - Honnan van? Tony, honnan vetted rá a
pénzt?
A fiú készült. - Lopott holmi, olcsón jutottam hozzá. Egy
kisembertől vettem a Rodin múzeum előtt. Meg akart
szabadulni tőle. Nem került többe, mint egy jó szövetkabát.
Dominique csak bámulta egy pillanatig, majd kirobbant
belőle a nevetés. - Akkor is viselni fogom, ha mindketten
börtönbe kerülünk miatta!
Átkarolta Tony nyakát, és sírva fakadt. - Ó, Tony, te idióta!
Te drága, fantasztikus idióta.
Hát ez megérte a hazugságot, döntötte el Tony.
Egy este Dominique azt tanácsolta Tonynak, hogy
költözzön hozzá. A Szépművészeti Akadémián és az ismert
párizsi festőknél végzett munkájával keresett annyit, hogy egy
nagy, modem lakást bérelt. - Nem kellene ilyen helyen élned,
Tony! Ez borzalmas. Élj velem, és nem kell bért fizetned. Én
intézem a mosást, főzök neked és...
- Nem, Dominique, köszönöm!
- Miért?
Hogy is magyarázhatná meg? Kezdetben még
megmondhatta volna, hogy ő gazdag, de most már késő. A
lány úgy érezné, bolondot csinált belőle. Ezért aztán annyit
mondott. - Az olyan lenne, mintha belőled élnék. Máris túl
sokat adsz nekem.
- Akkor én adom fel a lakásomat, és ideköltözöm. Veled
akarok lenni.
És másnap beköltözött.
Csodálatos, könnyed intimitás volt közöttük. A hétvégeket
vidéken töltötték, kis motelekben szálltak meg, ahol Tony
felállította az állványát, és tájképeket festett. Amikor
megéheztek, Dominique leterített egy abroszt, nagy pikniket
rendezett. Aztán hosszan, gyengéden szeretkeztek. Tony még
sosem volt ilyen tökéletesen boldog.
A munkája is gyönyörűen haladt. Egyik reggel Cantal
mester fölemelte Tony egyik képét, és felmutatta a
többieknek: - Nézzék ezt a testet! Látni, ahogy lélegzik.
Tony alig várta, hogy aznap este elújságolja Dominique-nak
a jó hírt. - És tudod, honnan tudtam a lélegzést odafesteni? A
karomban tartom a modellt minden éjjel.
Dominique izgatottan nevetett, majd elkomolyodott. - Tony,
én nem gondolom, hogy neked még három évig kell iskolába
járnod. Te máris készen vagy. Mindenki tudja ezt, még Cantal
is.
Tony attól félt, hogy nem elég jó, hogy ő csak átlagos festő,
akinek képei elvesznek majd abban az áradatban, amely a sok
ezer festő keze alól hömpölyög elő nap mint nap. Ezt nem
bírta volna elviselni. Győzni kell, Tony! Ne felejtsd el! A
győzelem fontosabb mindennél!
Néha, amikor befejezett egy képet, elragadta a lelkesedés,
és arra gondolt, tehetséges vagyok. Tényleg tehetséges
vagyok. Máskor ránézett a képre, és az jutott eszébe, csak
szerencsétlen amatőr vagyok, nem más.
Dominique biztatására Tonynak egyre nőtt az önbizalma a
festéshez. Már majdnem két tucat saját képe volt. Tájképek,
csendéletek. Volt egy, amin Dominique meztelenül feküdt egy
fa alatt, a nap simogatta a testét. Az előtérben férfizakó és
férfiing hevert, a szemlélő tudta, a nő a szeretőjét várja.
Amikor Dominique meglátta a képet, felkiáltott. - Kiállítást
kell rendezned!
- Megőrültél, Dominique! Még nem vagyok készen. -
Nincs igazad, drágám!
Amikor másnap késő délután Tony hazaérkezett,
Dominique nem volt egyedül. Anton Goerg, egy keskeny arcú
férfi hatalmas pocakkal és dülledt barna szemmel ült ott vele.
A Goerg Galéria tulajdonosa. És Tony képei szanaszét a
szobában.
- Mi folyik itt? - kérdezte Tony.
- Itt az folyik - tört ki Anton Goergből -, hogy az ön
képeit csodálatosnak gondolom. - Megpaskolta Tony hátát. -
Megtiszteltetésnek venném, ha bemutathatnám a
galériámban.
Tony rápillantott Dominique-ra, a lány sugárzott. - Nem...
nem is tudom, mit mondjak.
- Már mindent elmondott - mondta gyorsan Goerg. -
Ezeken a vásznakon.
Tony és Dominique fél éjszaka erről beszéltek.
- Nem érzem még, hogy itt az ideje. A kritikusok meg
fognak ölni.
- Nincs igazad, drágám! Épp itt az ideje. Ez kicsi galéria.
Csak a helybéliek fognak írni róla. Nem fognak bántani. Goerg
nem ajánlaná fel, hogy kiállítja a képeidet, ha nem bízna
benned. Egyetért velem abban, hogy nagyon fontos festő
leszel.
- Hát jó - mondta Tony végül. - Ki tudja? Talán el is
tudok adni képet.
A táviratban ez állt: „SZOMBATON ÉRKEZEM PÁRIZSBA. KÉRLEK,
VACSORÁZZ VELEM! ANYA.”
Amint az anyja belépett a lakásba, Tony legelső gondolata
az volt, milyen csinos asszony. Ötvenes éveiben járt, nem
festette a haját, amelyben ilyenformán ősz csíkok keveredtek
a feketével. Életerő áradt belőle. Tony egyszer megkérdezte,
miért nem ment újra férjhez. Nyugodtan válaszolt. - Csak két
férfi tudott fontossá válni az életemben. Apád és te.
Most, szemtől szemben a kis párizsi lakásban, Tony azt
mondta. - J-jó látni téged, m-mama!
- Tony, remekül nézel ki! A szakáll új! - Nevetett, és
beletúrt az ujjával. - Úgy nézel ki, mint a fiatal Abe Lincoln. -
Tekintete végigsiklott a kis lakáson. - Istenemre, remek
takarítónőd van! Egészen másképp néz ki.
Kate az állványhoz lépett, amelyen Tony félkész festménye
állt. Megállt előtte, és hosszan bámulta. A fiú ott állt a háta
mögött, idegesen várta anyja reakcióját.
Amikor megszólalt, Kate hangja lágy volt. - Ez zseniális,
Tony! Tényleg zseniális. - Nem is próbálta leplezni mérhetetlen
büszkeségét. A művészetben nem lehetett őt becsapni, és
nagy diadal töltötte el, hogy a fia ilyen tehetséges. Feléje
fordult. - Mutasd a többit is!
Két óra hosszat nézték a képeket. Kate mindegyikről
elmondta a véleményét. Nem volt szemrehányás a hangjában.
Nem sikerült a kezében tartania a fia életét, és Tony csodálta,
milyen nagyvonalúan veszi tudomásul ezt a vereséget.
Kate azt mondta. - Elintézek neked egy kiállítást. Ismerek
néhány embert, aki...
- Köszönöm, anya, d-de nem kell! J-jövő pénteken nyílik
a kiállításom. Egy kis galériában.
Kate átölelte Tony nyakát. - Hát ez remek! Hol?
- A G-goerg galériában.
- Nem hiszem, hogy hallottam volna róla.
- Kicsi, de még korai lenne a Hammer v-vagy a
Wildenstein.
Az asszony arra a képre mutatott, amelyen Dominique
hevert a fa alatt. - Nincs igazad, Tony! Én azt hiszem, hogy
ez...
Nyílt az ajtó. - Kívánlak, drágám! Azonnal vedd le a... -
Dominique meglátta Kate-et. - Ó, jaj! Bocsánat. Nem... nem
tudtam, hogy nem vagy egyedül, Tony!
Dermedt csend volt egy pillanatig.
- Dominique, ő az anyám. M-mama, bemutatom neked
Dominique Massont.
A két nő állt egymással szemben, és nézte egymást. - Jó
napot, Mrs. Blackwell!
Kate is megszólalt. - Épp a fiam képét csodáltam magáról. -
A többit nem részletezte.
Kényelmetlen hallgatás telepedett közéjük. - Mondta önnek
Tony, hogy kiállítása lesz?
- Igen, éppen most. Nagyon örülök.
- Itt tudsz m-maradni addig, mama?
- Boldogan megtenném, de holnapután igazgatói
tanácsülés van Johannesburgban, ahonnan nem
hiányozhatom. Bárcsak tudtam volna róla korábban,
átszerveztem volna a programomat!
- Hát persze - mondta Tony. - Megértem. - Tony
aggódott, hogy az anyja talán többet is mond a cégről
Dominique előtt, de Kate a festményekkel volt elfoglalva.
- Fontos, hogy a megfelelő emberek megnézzék a
kiállítást.
- Kik a megfelelő emberek, Mrs. Blackwell?
Kate odafordult Dominique-hoz. - A véleménycsinálók, a
kritikusok. Mint például André d'Usseau - ő feltétlenül.
André d'Usseau volt a legtekintélyesebb művészeti kritikus
Franciaországban. Vérengző oroszlánként őrizte a művészet
szentélyét, egyetlen kritikája eldöntötte egy festő életét.
D'Usseau-t minden kiállítás megnyitójára meghívták, de csak a
fontosabbakra ment el. Galériatulajdonosok és festők várták
remegő lábakkal, amíg a kritikája megjelent. A találó kis
megjegyzések mestere volt, szállóigéi mérgezett szárnyakon
terjedtek Párizsban. André d'Usseau volt a leggyűlöltebb
párizsi művészkritikus, de az ő véleményére adtak leginkább.
Gyilkos szellemességét és kegyetlen kritikáit kimagasló
szakértelme miatt nézték el neki.
Tony Dominique-hez fordult. - Ez az én anyám. - Majd Kate-
hez. - André d'Usseau nem megy el ilyen kis galériába.
- Ó, Tony, ott kell lennie! Egyetlen nap alatt híressé
tehet téged.
- Vagy l-lemoshat a pályáról.
- Nem bízol magadban? - Kate alaposan a fia szemébe
nézett.
- Dehogynem bízik - mondta Dominique. - De nem is
mertük remélni, hogy Monsieur d'Usseau eljönne.
- Talán van néhány barátom, aki ismeri őt.
Dominique arca felderült. - Az nagyszerű lenne! - Tonyhoz
fordult. - Drágám, tudod, mit jelentene, ha eljönne a
megnyitóra?
- Kivégzést?
- Ugyan már! Ismerem az ízlését, Tony! Tudom, mit
szeret. A te képeidet imádni fogja.
Kate közbeszólt. - Nem teszek egy lépést sem, hogy ott
legyen, hacsak te nem akarod, Tony!
- Persze, hogy akarja, Mrs. Blackwell!
Tony nagyot sóhajtott. - F-félek, de mi történhet? P-pró-
báljuk meg!
 - Meglátom, mit tehetek. - Kate hosszan szemlélte az
állványon a festményt, majd visszafordult Tonyhoz. Szomorú
volt a tekintete. - Fiam, holnap el kell mennem Párizsból.
Együtt vacsorázhatnánk?
- Persze, mama - vágta rá Tony. - Mi ráérünk.
Kate megint Dominique-hez fordult, és nagyvonalúan azt
mondta. - A Maximban szeretnétek vacsorázni, vagy a... Tony
gyorsan közbevágott. - Dominique és én ismerünk itt egy kis
cafét a közelben, ahol...
Egy bisztróba mentek a Place Victoire-on. Az étel jó volt, a
bor kitűnő. A két nő szemmel láthatólag kijött egymással, és
Tony mindkettőjükre mérhetetlenül büszke volt. Ez életem
egyik legjobb estéje, gondolta. Az anyámmal vagyok, és a
nővel, akit elveszek feleségül.
Másnap reggel Kate a repülőtérről telefonált. - Felhívtam
néhány embert - mondta. - Senki nem tudott határozott
ígéretet tenni a d'Usseau-ügyben. De akárhogy alakul,
drágám, büszke vagyok rád. A képek csodásak. Szeretlek,
fiam!
- Én is sz-szeretlek, mama!

A Goerg galéria épp akkora volt, hogy már nem lehetett

intimnek nevezni. Tonynak vagy két tucat képe lógott a
falakon, hevenyészett keretben. Egy márványpárkányon sajt
és keksz meg több üveg Chablis állt. Vendég még nem volt,
csak Goerg, Tony, Dominique járkált körbe, és egy fiatal
asszisztensnő akasztgatta az utolsó képeket.
Anton Goerg az óráját nézte. - A meghívó hét órára szólt. Az
emberek bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Tony nem számított rá, hogy ideges lesz. Nem is vagyok
ideges, mondta magának, egyenesen pánikban vagyok!
- Mi van, ha senki sem jön? - kérdezte. - Úgy értem, ha
egyetlenegy ember sem bukkan fel itt?
Dominique elmosolyodott, és végigsimította a fiú arcát. -
Akkor megesszük az összes sajtot, és megisszuk az összes
bort.
Az emberek szállingózni kezdtek. Eleinte lassan, később
nagyobb csoportokban. Goerg az ajtóban állt, és lelkesen
üdvözölte őket. Nem úgy néznek ki, mintha gyűjtők lennének,
gondolta Tony. Fürkésző szeme három csoportba osztotta
őket. Az elsőbe a festők és a tanítványok tartoztak, akik
elmennek minden kiállításra, hogy felmérjék a konkurenciát. A
másodikba a műkereskedők, akik szintén ott vannak minden
kiállításon, és utána becsmérlő véleményeket terjesztenek a
fiatal művészekről. A harmadikba a művészek körül
felbukkanó alakok, jórészt homoszexuálisok és leszbikusok,
akik ott lebzselnek a művészeti élet peremén. Egyetlen
nyavalyás képet sem fogok eladni, állapította meg magában
Tony.
Goerg a terem másik oldalából intett Tony felé.
- Nem. hiszem, hogy bárkivel is meg akarnék ismerkedni
ezek közül - súgta Dominique-nak Tony. - Azért jöttek, hogy
széttépjenek.
- Ugyan már! Azért jöttek, hogy megismerkedjenek
veled. Légy kedves, Tony!
Úgyhogy kedves volt. Mindenkivel beszélt, rengeteget
mosolygott, és alkalmazta az összes megfelelő formulát az
udvarias elismerésekre válaszul. Komolyan gondolják a
bókokat?, töprengett. Az évek folyamán ugyanis kialakult a
szókincs az ismeretlen festők kiállításaira. Frázisok, amelyek
egyszerre jelentenek mindent és semmit.
- Érezni, hogy léteznek ezek a képek...
- Nemigen láttam még ezt a stílust...
- Ez aztán a kép, mondhatom!
- Megérint...
- Nem is lehetne jobb...
Az emberek egyre csak érkeztek, és Tony azon tűnődött,
vajon a képeire kíváncsiak, vagy inkább a sajtra meg a borra.

Eddig még egy képe sem kelt el, de a sajt meg a bor gyorsan
fogyott.
- Legyen türelmes - súgta neki Goerg. - Érdeklődnek.
Először meg kell ismerkedniük a képekkel. Látnak egyet, ami
tetszik nekik, és vissza-visszatérnek hozzá. Aztán majd
megkérdezik az árát, és ráharapnak. Akkor pedig - kész:
beakadt a horog!
- Jesszusom! Mintha versenyhorgászaton lennék! -
fakadt ki Tony.
Később Goerg odanyomakodott Tonyhoz. - Eladtunk egyet!
- lelkesedett. - A normandiai tájképet. Ötszáz frankért.
Tony tudta, hogy erre a pillanatra egész életében
emlékezni fog. Valaki megvette egy festményét! Valaki úgy
érezte, hogy pénzt ér a munkája, hogy a képet haza kell
vinnie, felakasztania a falra a lakásában vagy az irodájában,
nézni akarja, együtt élni vele, mutatni a barátoknak. Egy kis
darab halhatatlanság. Mintha egynél több élete lenne, mintha
egynél több helyen lehetne egyszerre. Egy sikeres festő sok
száz otthonban és múzeumban ott volt, ezreknek, néha
millióknak okozott örömet. Tony úgy érezte, mintha da Vinci,
Michelangelo és Rembrandt pantheonjába lépett volna be. Már
nem amatőr festő volt, hanem hivatásos. Valaki pénzt adott a
képéért.
Dominique hozzásietett, szeme izgatottan csillogott. - Még
egyet eladtak, Tony!
- Melyiket?
- A virágosat.
A kis galéria most teli volt emberekkel, hangos fecsegéssel,
pohárkoccintással; és egyszerre csend lett. Suttogás
hallatszott, minden szempár az ajtó felé fordult.
André d'Usseau lépett be a galériába. Ötvenes évei
közepén járhatott, az átlagosnál magasabb, erős, markáns
arcú, ősz hajú férfi. Bő köpenyt és Borsalino-kalapot viselt, a
nyomában tolult a sleppje. A bent lévők automatikusan utat
engedtek neki. Senki nem volt ott, aki ne tudta volna, ki lépett
be.
Dominique megszorította Tony kezét. - Eljött! - mondta. - Itt
van.
Ekkora megtiszteltetés még sohasem érte Goerget, aki
magánkívül volt, hajlongott a nagy ember előtt, csak épp a
lába nyomát nem csókolta.
- Monsieur d'Usseau - susogta. - Micsoda
megtiszteltetés!
Micsoda öröm! Megkínálhatom egy kis borral, sajttal? -
Átkozta magát, hogy nem vett valami jobb bort.
- Köszönöm - válaszolta a nagy ember. - De csak a
szememet kívánom táplálni. Szeretném megismerni a
művészt.
Tony kövé dermedt. Dominique nyomta előre.
- Itt van - mondta Goerg. - Mr. André d'Usseau, ő Tony
Blackwell.
Tony egyszer csak meg tudott szólalni. - Jó napot, uram!
Köszönöm, hogy eljött.
André d'Usseau enyhén meghajolt, és a képekhez lépett.
Mindenki hátralépett, hogy utat engedjen neki. Lassan ment,
minden képet hosszan és alaposan szemügyre vett, majd a
következőhöz ment. Tony megpróbált olvasni az arcáról, de
képtelenség volt. D'Usseau nem fintorgott és nem mosolygott.
Az egyik kép előtt különösen hosszan időzött - a meztelen
Dominique volt az majd továbblépett. Mindent megnézett a
teremben. Tonyról szakadt a víz.
Amikor André d'Usseau befejezte körsétáját, Tonyhoz
lépett. - Örülök, hogy eljöttem - mindössze ennyit mondott.
Percekkel a híres kritikus távozása után minden festmény
elkelt. Egy új nagy művész született, és a születés pillanatát
mindenki látni akarta.
- Ilyet még nem láttam - harsogott Goerg. - André
d'Usseau eljött a galériámba. Az én galériámba! Holnap egész
Párizs olvasni fogja. „Örülök, hogy eljöttem”. André d'Usseau
nem dobálózik a szavakkal. Ez pezsgőt kíván! Ünnepeljünk!
Késő éjjel Tony és Dominique külön is ünnepeltek.
Dominique nyögött a fiú karjában. - Lefeküdtem már más
festőkkel is - mondta de senki nem volt olyan híres köztük,
mint te leszel majd. Holnapra egész Párizs ismeri majd a
neved.
És Dominique-nak igaza lett.

Másnap reggel ötkor Tony és Dominique gyorsan felöltözött, és

leszaladt megvenni a reggeli újság első kiadását. Épp akkor
érkezett meg a standra. Tony azonnal a művészetnél nyitotta
ki. Azon az oldalon az ő kritikája volt a vezércikk. Tony
hangosan olvasta.
„ Tegnap este egy fiatal amerikai festő kiállítása nyílt meg
a Goerg Galériában. Nagy tanulság volt a számomra. Oly sok
tehetséges művész tárlatát láttam már, hogy el is felejtettem,
hogy néznek ki az igazán rossz képek. De tegnap este
erőteljesen eszembe juttatták...”
Tony arca hamuszürkére váltott.
- Kérlek, ne olvasd tovább! - könyörgött Dominique.
Megpróbálta elvenni Tonytól az újságot.
- De igen! - mondta a fiú.
És tovább olvasta.
„ Először azt hittem, viccről van sző. Nem akartam
tudomásul venni, hogy valaki ki mer akasztani ilyen képeket,
és művészetnek merészeli nevezni őket. Kutattam a tehetség
legapróbb jele után. Hát, hiába. A festőt kellett volna
odaakasztani a képek helyett. Csak annyit tudok tanácsolni
nyomatékosan Mr. Blackwellnek, hogy forduljon eredeti
foglalkozása felé, amely bizonyára a szobafestő kellemes
munkája lehet.”
 - Nem hiszem el! - suttogta Dominique. - Nem hiszem,
hogy nem látta. Ó, a rohadék! - Dominique sírva fakadt.
Tony úgy érezte, ólom van a mellkasában. Alig kapott
levegőt. - Látta - mondta. - És tudja, Dominique! - Fájdalom
csengett a hangjából. - Ez fáj a legjobban. Istenem! Micsoda
bolond voltam! - Elindult.
- Hová mész, Tony?
- Nem tudom.
Csak ment a hideg, hajnali utcán, észre sem vette, hogy a
könny végigcsorog az arcán. Néhány óra múlva mindenki
olvassa Párizsban ezt a kritikát. Nevetség tárgya lesz. De
jobban fájt, hogy becsapta magát. Elhitte, hogy jövője van. De
André d'Usseau legalább megmentette ettől a végzetes
ballépéstől. Az örökkévalóság darabjai!, gondolta keserűen.
Szarok! Belépett az első nyitott bárba, és elkezdett féktelenül
inni.

Amikor végül hazatalált, másnap reggel öt óra volt. Dominique

hisztérikusan nekirontott. - Hol voltál? Anyád egyfolytában
keres! Majd’ belehal az aggodalomba!
- Felolvastad neki?
- Igen, ragaszkodott hozzá.
Csöngött a telefon. Tonyra nézett Dominique, és fölvette a
kagylót. - Igen? Igen, Mrs. Blackwell! Épp most jött haza. -
Tonynak nyújtotta a kagylót. A fiú tétovázott, majd átvette. -
Helló, m-mama!
Kate hangjából keserűség csengett. - Tony, drágám, figyelj
rám! Ráveszem, hogy vonja ezt vissza. Én...
- Mama - vágott közbe Tony szárazon -, ez nem üzleti t-
tranzakció. Ez egy k-kritikus véleménye. És az a véleménye,
hogy engem fel kellene akasztani.
- Drágám, nem bírom ki, ha bántanak. Nem bírom ki -
elcsuklott a hangja.
- S-semmi baj, mama! Játszottam egy kicsit.
Megpróbáltam, n-nem ment. Nincs meg b-bennem, ami ehhez
kell. Ilyen egyszerű. Utálom d'Usseau-t, de ő a legjobb kritikus
a világon, az biztos. Megmentett attól, hogy egy b-borzalmas
tévedés áldozata legyek...
- Tony, bárcsak mondhatnék valamit...
- D'Usseau már mindent elmondott. És jobb, hogy most
tudtam meg, mintha t-tíz év múlva, n-nem? El kell mennem
innen!
 - Várj meg, drágám! Holnap elutazom Johannesburgból,
és együtt visszamegyünk New Yorkba.
- Jó - mondta Tony. Letette a kagylót, és Dominique-hoz
fordult. - Sajnálom, Dominique! Rossz lóra tettél.
Dominique egy szót sem szólt. Csak kimondhatatlan
szomorúság ült a szemében.

Másnap délután a Kruger-Brent párizsi irodájában Kate

Blackwell egy csekket töltött ki. Az asztal túloldalán ülő férfi
felsóhajtott. - Sajnálom. A fia nagyon tehetséges, Mrs.
Blackwell! Nagy festő lehetett volna belőle.
Kate hidegen mérte végig. - Mr. d'Usseau, sok ezer festő
van a világon. A fiam nem arra született, hogy közéjük
tartozzon. - Odatolta a csekket. - Maga teljesítette az alku önre
eső részét, én is teljesítem az enyémet. A Kruger-Brent Kft.
múzeumokat fog létrehozni Johannesburgban, Londonban és
New Yorkban. Önnek kell kiválasztania a képeket - tisztes
honoráriumért, természetesen.
De miután d'Usseau elment, Kate még sokáig ült az
asztalnál, mély szomorúság fogta el. Annyira szerette a fiát.
Ha valaha rájönne, hogy... Az asszony tudta, micsoda
kockázatot vállalt. De egyszerűen nem nézhette tétlenül, hogy
Tony eldobja magától az örökségét. Akármibe kerül, meg
kellett ezt akadályoznia. A céget meg kell mentenie. Kate
felállt, és hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. Ideje,
hogy hazavigye Tonyt. Majd segít neki, hogy túltegye magát
ezen a csapáson, és azzal foglalkozzék, amire született.
Vezesse a céget.
 19.

A következő két évben Tony Blackwell úgy érezte, óriási

taposómalom kerítette hatalmába, és viszi a semmibe. Egy
irdatlan méretű konglomerátum örököse volt. A Kruger-Brent
birodalom tovább terjeszkedett, papírgyárat, légitársaságot,
bankokat és kórházi láncot vásárolt. Tony megtanulta, hogy a
név a kulcs, amely minden ajtót nyit. Léteznek klubok és
szervezetek, ahová a belépő nem pénz és nem összeköttetés,
hanem a megfelelő név. Tonyt fölvette tagjai közé a Union
Club, a Brook és a Links Club. Mindenütt nagy respektussal
fogadták, és ő csalónak érezte magát. Semmit nem tett,
amivel ezt kiérdemelné. Nagyapja árnyéka vetült rá, és érezte,
hogy minduntalan vele vetik össze. Ez nem volt tisztességes,
hiszen nem volt több gyémántmező, amin át kellett volna
kúszni, nem lőttek rá őrök, nem fenyegették cápák. A hajdani
hőstetthez viszont Tonynak semmi köze nem volt. Az még a
múlt századhoz tartozott, más időhöz, más térhez, és egy
idegen vitte végbe.
Tony kétszer annyit dolgozott, mint bárki más a Kruger-
Brentnél. Hajtotta magát kegyetlenül, hogy elfeledje
elviselhetetlen emlékeit. Írt Dominique-nak, de levelei
felbontatlanul jöttek vissza. Felhívta Cantal mestert, de
Dominique már nem állt modellt az iskolában. A lány eltűnt.
Tony jól és kiegyensúlyozottan végezte a munkáját, minden
érzelem nélkül, és ha hatalmas ürességet érzett is belül, hát
ezt senki nem gyanította. Még Kate sem. Heti jelentéseket
kapott Tonyról, és nagyon elégedett volt a fiával.
- Ösztönös érzéke van az üzlethez - mondta Brad
Rogersnek.
Kate számára a legfőbb bizonyítéka annak, hogy Tony
mennyire szereti, amit csinál, az volt, hogy mennyit dolgozik.
És amikor Kate arra gondolt, hogy Tony hajszál híján
eldobta magától a jövőjét, beleborzongott, és
megkönnyebbülten idézte fel, hogy ő megmentette.
1948-ban a Nemzeti Párt volt hatalmon Dél-Afrikában, és a
legvadabb apartheid dühöngött. Az emberek költözését
szigorúan ellenőrizték, családokat robbantottak szét, ha a
kormánynak úgy volt kényelmes. Minden feketének
bewyshoeket kellett magánál hordania, ez több volt, mint az
útlevél, ez volt a születési anyakönyv, a személyi igazolvány, a
munkaengedély, az adóigazolás. Ez szabályozta a mozgást és
az életet. Egyre több lázadás robbant ki Dél-Afrikában, de a
rendőrség mindet kegyetlenül leverte. Kate időről időre
szabotázsról és nyugtalanságról olvasott az újságokban, és
Banda neve is sűrűn szerepelt. Még mindig, kora ellenére, a
földalatti mozgalom vezetője volt. Hát persze, hogy harcol a
népéért, gondolta Kate. Ő, Banda!
Ötvenhatodik születésnapját Tonyval ünnepelte Kate a Fifth
Avenue-n. Arra gondolt, ez a csinos, huszonnégy éves
fiatalember ott az asztal túlsó végén nem lehet az én fiam. Túl
fiatal vagyok hozzá. És a fiú köszöntötte: - Az én f-fantasztikus
anyámra! B-boldog születésnapot!
- Úgy kellene mondanod, hogy az én fantasztikus öreg
anyámra. - Hamarosan visszavonulok, gondolta. De a fiam
majd átveszi a helyem. Az én fiam!
Kate nyomására Tony beköltözött a Fifth Avenue-ra, a
palotába.
- Túl nagy nekem az a hely egyedül - mondta neki. -
Tiéd lehet az egész keleti szárny, és teljesen külön élhetsz. -
Tonynak egyszerűbb volt elfogadnia az ajánlatot, mint
vitatkozni az anyjával.
Tony és Kate mindennap együtt reggeliztek, és a téma
mindig a Kruger-Brent volt. Tony nem győzte csodálni, hogy
anyja milyen szenvedélyesen viszonyul egy arctalan,
lélektelen valamihez, épületek, gépek és számok amorf
tömbjéhez. Mi lehet a titok? Vajon mi hajt valakit, hogy a
mérhetetlen gazdagságra újabb gazdagságot halmozzon, hogy
a felbecsülhetetlen hatalmat további hatalommal tetézze?
Tony nem értette anyját. De szerette. És megpróbált úgy élni,
ahogy elvárta tőle.
A PanAm gépen eseménytelen volt az út Rómából New
Yorkba. Tony szerette ezt a légitársaságot. Kellemes volt és
ügyes. A jelentésein dolgozott attól a pillanattól kezdve, hogy
felszálltak, nem vacsorázott, visszautasította a légikisasszony
megannyi szívélyes kínálását, italt, párnát, mindent, amivel
kedveskedni akart a fontos utasnak.
- Köszönöm, kisasszony! Minden rendben.
 - Ha bármiben a szolgálatára lehetnék, Mr. Blackwell...
- Köszönöm.
A Tony melletti ülésen egy középkorú hölgy valami
divatlapot olvasgatott. Ahogy lapozott egyet, Tony
odapillantott és megdermedt. Egy modell volt a képen, báli
ruhában. Dominique. Kétséget kizáróan ő. Tony szíve
gyorsabban vert.
- Bocsánat - fordult a hölgyhöz. - Elkérhetném ezt az
oldalt?
Másnap korán reggel Tony felhívta a ruhaüzletet, és
megkapta a reklámügynökség nevét. Felhívta őket is. - Az
egyik modelljüket keresem - mondta a központosnak. - Tudná
esetleg...
- Egy pillanat...
- Segíthetek? - kérdezte egy férfihang.
- Láttam egy fotót az e havi Vogue-ban. Az egyik
modellt a Rothman báli ruhájában. Magukhoz tartozik az
ügynökség?
- Igen.
- Megadná a nevét?
- Valószínűleg a Carleton Blessing Ügynökség lesz az. -
Megadta Tonynak a számot is.
Egy perc múlva Tony egy növel beszélt a Blessing
Ügynökségtől. - Az egyik modelljüket keresem mondta. -
Dominique Massont.
- Sajnálom. Nem adunk ki semmiféle információt. - Ezzel
a vonal megszakadt.
Tony csak ült ott, a kagylót bámulta. Muszáj volt
megtalálnia Dommique-ot. Bement Brad Rogers irodájába.
- Jó reggelt, Tony! Kávét?
- Nem, kösz! Brad, hallottál valaha a Carleton Blessing
Ügynökségről?
- Hát persze. A miénk.
- Micsoda?
- Az egyik leányvállalatunkhoz tartozik.
- Mikor vettük?
- Néhány éve. Akkortájt, amikor beálltál hozzánk. Miért
érdekel?
- Az egyik modelljüket keresem. Régi barátom.
- Nem gond. Felhívom, és...
- Hagyd csak! Majd én. Kösz, Brad! - Tonynak rossz
előérzete támadt.
Aznap késő délután Tony elment a Carleton Blessing
Ügynökség irodájába. Bemondta a nevét, és alig egy perc
múlva már az elnök, Mr. Tilton szobájában ült.
- Ez igazán nagy megtiszteltetés, Mr. Blackwell!
Remélem, nincsen semmi baj. Ami az utolsó negyedévi
hasznot illeti...
- Nincs semmi baj. Az egyik modelljük érdekel.
Dominique Masson.
Tilton arca felderült. - Ó az egyik legjobb alkalmazottunk.
Édesanyjának nagyon jó szeme van.
Tony azt hitte, félreértette. - Tessék?
- Az édesanyja személyesen járt közbe, hogy
alkalmazzuk Dominique Massont. Ez az alku része volt, amikor
a Kruger-Brent Kft. megvett bennünket. Benne van az
aktákban, ha parancsolja megnézni...
- Nem. - Tony nem értette, amit hallott. Miért tette
volna az anyja? - Megkaphatnám Dominique címét?
- Természetesen, Mr. Blackwell! Ma kint forgat
Vermontban, de visszajön... - a naptárra nézett - holnap
délután.

Dominique háza előtt sétált Tony, amikor egy fekete kocsi

fékezett, és Dominique szállt ki belőle. Nagydarab, sportos
külsejű férfival volt, ő cipelte Dominique bőröndjét. Dominique
megtorpant, amikor meglátta Tonyt.
- Tony! Istenem! Mit... Hogy kerülsz te ide?
- Beszélni akarok veled.
- Majd máskor, hapsikám - mondta a férfi. - Ma zsúfolt
délutánunk van.
Tony rá sem hederített. - Mondd meg a barátodnak, hogy
menjen el!
- Hej! Mit gondolsz, ki...
Dominique hozzá fordult. - Kérlek, menj el. Ben! Este
felhívlak.
A férfi tétovázott egy darabig, majd vállat vont.
- Oké. - Tonyra nézett, majd beült a fekete kocsiba,
felbőgette a motort, és elhajtott.
Dominique visszafordult Tonyhoz. - Jobb, ha bejössz.
Nagy lakása volt, teli szőnyegekkel és modern bútorokkal.
Egy vagyonba kerülhetett.
- Jól megy neked - mondta Tony.
 - Igen. Szerencsém volt. - Dominique ujjai idegesen
matattak blúza gombjain. - Kérsz valamit inni?
- Nem, köszönöm. Próbáltalak elérni, miután eljöttem
Párizsból.
- Elköltöztem.
- Amerikába?
- Igen.
- Hogy kaptál állást éppen a Carleton Blessing
Ügynökségnél?
- Úgy, hogy... válaszoltam egy hirdetésre.
- Mikor találkoztál először anyámmal, Dominique?
- Párizsban, a lakásodon. Emlékszel, amikor...
- Elég volt a játékból - vágott közbe nyersen Tony.
Érezte, hogy nő benne a vad düh. - Vége van. Még soha nem
ütöttem meg nőt, de ha még egy hazugságot kiejtesz a
szádon, az arcodat nem lehet többé fényképezni.
Dominique mondani akart valamit, de Tony szeme villanása
elhallgattatta.
- Újra megkérdezem. Mikor találkoztál először
anyámmal?
Most nem gondolkodott. - Amikor fölvettek téged a
Szépművészeti Akadémiára. Anyád intézte el, hogy
fölvegyenek modellnek.
A férfi érezte, hogy felkavarodik a gyomra. De tovább
erőltette magát. - Hogy találkozzam veled?
- Igen.
- És fizetett neked, hogy a szeretőm legyél, és hogy
megjátszd, hogy szeretsz?
- Igen. Ez rögtön a háború után volt... borzalmas volt.
Nem volt pénzem. Nem érted? De Tony, hidd el, fontos voltál
nekem! Tényleg fontos voltál.
- Csak a kérdésemre felelj! - Hangja kegyetlensége
megrémítette a lányt. Egy idegen állt előtte, egy bármire
képes őrült.
- És miért?
- Hogy szemmel tartsalak.
A férfi Dominique gyengédségére gondolt, a
szeretkezéseikre - amit anyja nagyvonalúan fizetett neki a
távolból és beteg volt a szégyentől. Mindvégig dróton rángatta
öt az anyja, ellenőrizte, manipulálta. Közben csöppet sem
törődött vele. Nem is volt a fia. Csak a koronás herceg, a
reménybeli örökös. Mert csak a cég számított. Még egy
pillantást vetett Dominique-ra, majd megfordult, és kiviharzott.
A lány bámult utána, szemébe könnyek szöktek, és arra
gondolt, de tényleg szerettelek, Tony, ebben nem hazudtam.

Kate a könyvtárteremben volt, amikor Tony részegen

betántorgott hozzá.
- B-beszéltem Dominique-kal - mondta. - Biztosan
remekül szórakoztatok, a h-hátam mögött ti k-ketten.
Kate-be rémület hasított. - Tony...
- Mostantól azt akarom, hogy tartsd magad távol a
magánéletemtől! Megértettél? - ezzel sarkon fordult, és
kidülöngélt a szobából.
Kate figyelte őt, és hirtelen baljóslatú előérzet fogta el.
 20.

Másnap Tony kivett egy lakást a Greenwich Village-ben. És

nem volt több társasági ebéd a mamával. Kapcsolatukat a fiú
szigorúan személytelen, üzleti alapon tartotta.
Kate időről időre kezdeményezte a békülést, amit Tony
mindig elhárított. Kate szíve fájt. De azt tette, ami a legjobb
volt Tonynak. Mint ahogy egyszer régen azt tette, ami a
legjobb volt Davidnek. Egyikük sem hagyhatta el a céget. Tony
volt az egyetlen ember a világon, akit Kate igazán szeretett, és
most látnia kellett, ahogy a fiú mindjobban magába zárkózik,
elfordul mindenkitől. Nem voltak barátai. Valaha kedves volt
és nyitott, most hűvös és zárkózott lett. Falat épített maga
köré, melyet senki nem tudott áttörni. Feleségre van
szüksége, gondolta Kate. És egy fiúra. Segítenem kell neki.
Muszáj.
Brad Rogers bejött Kate irodájába, és azt mondta: - Komoly
bajok elé nézünk, Kate!
- Mi történt?
A férfi egy sürgönyt tett elé az asztalra. - A dél-afrikai
parlament törvényen kívül helyezte az őslakosok képviseleti
tanácsát, és elfogadta a kommunista törvényt.
- Istenem! - mondta Kate. A törvénynek semmi köze
nem volt a kommunizmushoz. Azt mondta ki, hogy bárki, aki
nem ért egyet a kormány bármely intézkedésével, és
bármilyen módon megpróbál ellenszegülni, a kommunista
törvény hatálya alatt bűnösnek nyilváníttatik, és
bebörtönözhető.
- Így próbálják megtörni a feketék ellenállási mozgalmát
-mondta. - Ha... - A titkárnője szólt közbe. - Tengerentúli
beszélgetés várja. Mr. Pierce Johannesburgból.
Jonathan Pierce volt a johannesburgi kirendeltség vezetője.
Kate fölemelte a kagylót. - Helló, Johnny! Hogy vagy?
- Jól, Kate! Van itt néhány újság, gondoltam, jobb, ha
tudsz róla.
- Például?
- Most kaptam egy jelentést, hogy a rendőrség elfogta
Bandát.
Kate a következő johannesburgi gépen ült. Riasztotta a cég
összes ügyvédjét, nézzenek utána, mit tehetnek Bandáért.
Lehetséges, hogy még a Kruger-Brent hatalma és presztízse is
kevés lesz. Bandát az állam ellenségének nyilvánították, és az
asszony nem mert rágondolni, mi lesz a büntetése. Legalább
látnia kell, beszélnie vele, és felajánlania a segítségét.
Amikor a gép leszállt Johannesburgban, Kate bement az
irodájába, és felhívta a börtönök igazgatóját.
- Elkülönített cellában van, Mrs. Blackwell, és nem
fogadhat látogatókat. De minthogy önről van szó, megnézem,
mit tehetek.
Másnap reggel Kate a johannesburgi börtönben volt,
szemtől szemben Bandával. A férfi kezét és lábát is
megbilincselték, üvegfal volt kettőjük között. A haja teljesen
ősz volt. Kate nem tudta, mire számítson - elkeseredésre,
apátiára -, de Banda elvigyorodott, amikor meglátta, és azt
mondta: - Tudtam, hogy eljössz. Akár az apád. Nem bírsz távol
maradni a bajtól, igaz?
- Még te beszélsz?! - vágott vissza Kate. - A pokolba is!
Hogy a fenébe vigyünk ki innen?
- Egy fadobozban. Csak úgy engednek ki, az biztos. -
Van egy csomó príma ügyvéd, aki...
- Felejtsd el, Kate! Szépen elfogtak. Nekem meg szépen
el kell mennem. Ez így fair.
- Miről beszélsz?
- Nem szeretem a ketrecet, sosem szerettem. És még
nem építettek olyat, amiből ki ne mentem volna.
Kate győzködni próbálta: - Banda, ne próbáld meg! Kérlek!
Meg fognak ölni!
- Nem tudnak megölni. Én túléltem a cápákat, az
aknákat, a kutyákat. - A tekintete bepárásodott. - Tudod, mit,
Kate? Azt hiszem, az volt életem legszebb időszaka.
Amikor másnap Kate meg akarta látogatni Bandát, a
börtönparancsnok azzal fogadta: - Sajnálom, Mrs. Blackwell!
Biztonsági okokból át kellett helyeznünk.
- Hol van?
- Azt nem mondhatom meg.

Amikor Kate másnap reggel felébredt, reggelije mellett az

újságban a következő szalagcímet látta: „SZÖKÉS KÖZBEN
MEGÖLTÉK A LÁZADÓK VEZÉRÉT.” Egy óra múlva a börtönben volt, a
parancsnok szobájában.
- Szökési kísérlet közben lelőtték, Mrs. Blackwell! Vége.
Tévedsz, gondolta Kate, nincs vége. De mennyire nincs.
Banda meghalt, de az álma népe szabadságáról vajon
szintén meghalt?
Két nappal később, miután intézkedett a temetésről. Kate
visszament New Yorkba. A gépről még egy utolsó pillantást
vetett szeretett országára. A föld vörös volt, gazdag és
termékeny, a mélyében kincsek hevertek. Ez volt Isten
kiválasztott földje, és bőkezű volt vele. De átok is ült az
országon. Többé nem jövök vissza, gondolta szomorúan Kate.
Soha.

Brad Rogers egyik feladata az volt, hogy a Kruger-Brent

hosszú távú tervezési osztályát vezesse. Remek érzékkel talált
olyan üzleteket, amelyeket érdemes volt megvenni.
Május elején egy napon bement Kate irodájába. -
Belebotlottam valami érdekesbe, Kate! - Két aktát tett az
asszony elé.
- Két vállalat. Ha bármelyiket meg tudjuk csípni, nagy
fogás volna.
- Kösz, Brad! Ma éjjel átnézem.
Aznap este Kate egyedül vacsorázott, és Brad bizalmas
jelentését tanulmányozta a két cégről, a Wyatt Olajtársaságról
és az International Technologyról. A jelentések hosszúak és
részletesek voltak, mindkettő a NEA betűjellel végződött,
amely a cég kódja volt a „nem érdekelt az eladásban"
formulára, ami azt jelenti, hogyha mégis meg akarják venni,
hát az meglehetősen bonyolult üzleti tranzakciókat kíván. És
mindkettő esetében érdemes, gondolta Kate. Mindkét
vállalatot erős, gazdag és makacs ember irányította, ez a tény
önmagában is megakadályozta, hogy egyszerűen többségi
hatalmat lehessen bennük szerezni. Kihívás volt, és Kate már
régen nem találta szembe magát kihívással. Minél többet
gondolkodott rajta, annál jobban izgatta a lehetőség. Ismét
átnézte az egyenlegeket. A Wyatt Olajtársaság egy texasié,
bizonyos Charlie Wyatté volt. Semmi kétség, a számok alapján
a cég szép kis hasznot hozhatna a Kruger-Brentnek is.
Kate figyelme a másik társaság felé fordult. Az International
Technology egy német grófé, Frederick Hoffmané volt. A
vállalkozás kis acélművel indult Essenben annak idején, és
hatalmas konglomerátummá fejlődött.
A Kruger-Brent a két óriás egyikét vehette volna meg. Kate
tudta, melyik cég érdekli öt. NEA - olvasta a betűket.
Majd meglátjuk, gondolta Kate.

Másnap korán reggel Brad Rogersért küldött. - Szeretném

tudni, honnan szerezted azokat a bizalmas egyenlegeket -
vigyorgott Kate. - Mesélj nekem Charlie Wyattról és Frederick
Hoffmanról!
Brad elvégezte a házi feladatát. - Charlie Wyatt Dallasban
született. Nagydarab, hangos pasas, látványosan vezeti a
birodalmát, pokolian okos. A semmiből indult, szerencséje volt
az olajjal, egyre terjeszkedett, és most az övé fél Texas.
- Hány éves?
- Negyvenhét.
- Gyerekek?
- Egy lány, huszonöt éves. Úgy hallom, igazi szépség.
- Férjnél van?
- Elvált.
- Frederick Hoffman?
- Néhány évvel fiatalabb, mint Charlie Wyatt. Gróf,
kitűnő német család leszármazottja. Özvegy. Nagyapja kezdte
a vállalkozást egy kis fémművel. Frederick Hoffman az apjától
örökölte a céget, de ő fejlesztette hatalmassá. Szinte elsőként
kezdett komputerekkel foglalkozni. Ma már óriási az
érdekeltsége bennük. Valahányszor komputert használunk,
Hoffman gróf jutalékot kap, az biztos.
- Gyerekek?
- Egy lány, huszonhárom éves.
- Milyen?
- Azt nem sikerült megtudnom - mentegetőzött Brad
Rogers. - Nagyon zárkózottan él a család. Csak a saját
köreikben mozognak. - Tétovázott. - Ezzel valószínűleg csak az
időnket pazaroljuk, Kate! Megittam néhány pohár italt mindkét
cég vezető embereivel. Se Wyatt, se Hoffman semmi
érdeklődést nem mutat sem az eladás, sem az egyesülés, sem
a közös vállalat iránt. Mint a számaikból is láthatod, bolondok
is lennének, ha ilyesmire gondolnának.
Kate ismét érezte, hogy elfogja őt a kihívás mámora.
Tíz nappal később Kate-et meghívta az Egyesült Államok
elnöke egy washingtoni konferenciára, amelyet vezető ipari
cégek rendeztek arról, hogyan segíthetnék az elmaradott
országokat. Kate egy telefonnal elintézte, hogy Charlie Wyatt
és Frederick Hoffman is meghívást kapjon a konferenciára.
Kate kialakított magában egy képet mindkét pasasról, és
mindketten majdnem tökéletesen fedték is azt a képet. Kate
még sosem látott szerény texasit - Charlie Wyatt sem volt
kivétel. Hatalmas darab volt - majdnem két méter -, széles
vállal, és egy elhízott futballista termetével. Arca széles volt és
vörös, hangja erős és harsogó. Jó fiúnak látszott - de Kate
átlátott a szitán. Charlie Wyatt nem véletlenül állt akkora cég
élén. Üzleti zseni volt. Kate alig tíz percet beszélt vele, és már
tisztán látta, hogy ezt a pasast semmire nem lehet rávenni,
amit ő nem akar Véleménye volt mindenről, és ahhoz aztán
makacsul ragaszkodott. Se hízelkedéssel, se fenyegetéssel, se
csalással nem lehet rábírni semmire. De Kate meglátta, hol a
gyenge pontja, és ez elég volt.
Frederick Hoffman Charlie Wyatt ellentéte volt. Jóképű férfi,
arisztokratikus arccal, lágy, barna hajjal, benne néhány őszülő
szál. Szabatosan beszélt, régi vágású stílusa, úri modora volt.
A felszínen kellemes és kedélyes volt, de Kate tudta: belül akár
az acél.

A washingtoni konferencia három napig tartott, és jól ment. Az

üléseken az alelnök elnökölt, és rövid időre maga az elnök is
felbukkant. Kate Blackwelltől mindenki el volt ragadtatva.
Vonzó, karizmatikus asszony volt, hatalmas birodalom feje,
amit maga is tovább épített, a többiek úgy hevertek a
nagyasszony lábainál, ahogyan akarta.
Amikor Kate egyedül találta Charlie Wyattet egy pillanatra,
ártatlanul megkérdezte. - Elhozta a családját is, Wyatt?
- A lányom velem van. Elment vásárolni.
- Valóban? Ez nagyszerű. - Senki nem gyaníthatta, hogy
Kate nemcsak azt tudta, hogy a lány ott van, hanem azt is,
hogy milyen ruhát vett Garfinckelnél aznap délelőtt. -
Pénteken vacsorát adok Dark Harborban. Boldog lennék, ha ön
és a lánya vendégeim lennének a hétvégére.
Wyatt nem töprengett. - Rengeteget hallottam a birtokáról,
Mrs. Blackwell! Természetesen szeretném látni.
Kate mosolygott. - Nagyszerű. Elintézem, hogy holnap este
odavigyék magukat.
 Tíz perccel később Frederick Hoffmannal beszélgetett. -
Egyedül van Washingtonban, Mr. Hoffman? Vagy elhozta a
feleségét is?
- A feleségem néhány évvel ezelőtt meghalt - felelte
Frederick Hoffman. - A lányommal vagyok.
Kate azt is tudta, hogy a Hay-Adams hotel 418-as
lakosztályában szálltak meg. - Szűk körű vacsorát adok
pénteken Dark Harborban. Örülnék, ha a lánya és ön velünk
tartanának a hétvégére.
- Vissza kellene mennem Németországba - felelte
Hoffman. Nézte az asszonyt kis ideig, majd elmosolyodott. -
Bár talán egy-két nap nem számít, olyan sokat.
- Csodálatos. Elintézem az utazást.

Kate szokás szerint minden második hónapban adott egy partit

Dark Harborban. A világ legérdekesebb és leghatalmasabb
emberei voltak a vendégei, és az összejövetelek mindig
gyümölcsözőnek bizonyultak. Kate elhatározta, hogy ez a
mostani még a többinél is különlegesebb parti lesz. Az volt a
gondja, hogyan intézze el, hogy Tony is odajöjjön. Az elmúlt
évben a fiú ritkán bukkant fel, és amikor mégis, szigorúan
udvariassági vizitet tett, majd elment. Ezúttal elengedhetetlen
volt, hogy eljöjjön és ott is maradjon.
Amikor Kate említett tett a hétvégéről Tonynak, a fiú
röviden ennyit mondott. - N-nem tudok elmenni. Hétfőn
Kanadába utazom, és előtte r-rengeteg a munkám.
- Ez fontos - mondta Kate. - Charlie Wyatt és Hoffman
gróf is ott lesz, és ők a...
- Tudom, kik ők - vágott közbe Tony. - Beszéltem B-brad
Rogersszel. Egyiket sem fogjuk megvenni.
- Meg akarom próbálni.
A fiú ránézett, és megkérdezte. - Melyiket akarod?
- A Wyatt Olajtársaságot. Legalább tizenöt százalékkal
növelhetné a profltunkat, ha nem többel. Ha az arab országok
rájönnek, hogy a markukban tartják a világot, kartellt
alakítanak, és az olaj ára az égbe szökik majd. Folyékony
arany lesz.
- És a másik?
Kate vállat vont. - Jó cég az is, de ebben rejlik az igazi
lehetőség. Szükségem van rád ott, Tony! Kanada várhat
néhány napot.
 Tony utálta a partikat. Gyűlölte a végtelen, unalmas
fecsegéseket, az üresfejű pasasokat, érdektelen nőket. De ez
üzlet volt. - R-rendben.
Minden el volt intézve.

A Wyatt család Maine-be repült, onnan hajóval, majd egy

limuzinnal mentek a Cedar Hill House-ba. Kate az ajtóban
üdvözölte őket. Brad Rogers igazat mondott Charlie Wyatt
lányával, Lucyval kapcsolatban. Feltűnően gyönyörű lány volt.
Magas, fekete hajú, csillogó barna szemű, szabályos
vonásokkal. Szűk Galanos-ruhája kiemelte tökéletes alakját.
Brad elmondta Kate-nek, hogy a lány két éve vált el egy
gazdag olasz playboytól. Kate bemutatta Lucyt Tonynak, és
figyelte fia reakcióját. Semmi. Egyformán udvariasan
üdvözölte mindkét Wyattet, a bárhoz vezette őket, ahol a
mixer már készítette az italokat.
- Milyen kedves szoba - tört ki Lucyból. Hangja lágy volt
és bársonyos, nyoma sem volt beszédén a texasi akcentusnak.
- Sok időt tölt itt? - kérdezte Tonyt.
- Nem.
A lány várta, hogy a fiú folytassa. Majd: - Itt nőtt fel?
- Részben.
Kate bekapcsolódott a beszélgetésbe, hogy ellensúlyozza
fia hallgatását. - Tony legboldogabb emlékei ehhez a házhoz
kötődnek. De most szegény fiatalember annyira elfoglalt, hogy
nemigen van módja idejönni. Igaz, Tony?
Ridegen pillantott az anyjára, és azt mondta: - Nem. Ami
azt illeti, most is Kanadában kellene lennem, de...
- De elhalasztotta, hogy találkozhasson magukkal -
fejezte
be a mondatot Kate.
- Nos, nagyon elégedett vagyok - mondta Charlie Wyatt.
- Rengeteget hallottam rólad, fiam! Elvigyorodott. - Nem
akarsz nálam dolgozni, igaz?
- Azt hiszem, anyám nem épp ezt forgatja a fejében, Mr.
Wyatt!
Charlie Wyatt ismét elvigyorodott. - Tudom. - Kate felé
fordult, - Az anyja csodás hölgy. Látnia kellett volna, ahogy
mindenkit meghódított és a kisujja köré tekert a Fehér Házban.
Ő... - elhallgatott, amint Frederick Hoffman és lánya belépett a
szobába. Marianne Hoffman halovány mása volt apjának.
Ugyanazok az arisztokratikus vonások, és hosszú szőke haj.
Drapp ruhát viselt. Lucy mellett fakónak látszott.
- Bemutathatom a lányomat, Marianne-t? - mondta
Hoffman gróf - Sajnálom, hogy elkéstünk - mentegetőzött. -A
gép késett a La Guardián.
- Ó, micsoda botrány - sajnálkozott Kate. Tony tudta,
hogy a késést anyja intézte el. Ő szervezte meg, hogy a két
családot külön gépen szállítsák, és Wyatték korábban
érkezzenek, Hoffmanék később. - Épp iszunk valamit. Mit
kérnek?
- Egy whiskyt, köszönöm - mondta Hoffman gróf.
- És maga, kedvesem? - fordult Marianne-hoz Kate.
- Semmit, köszönöm.
Néhány perc múlva megérkezett a többi vendég, Tony
körbejárt köztük, az udvarias házigazda szerepét játszotta.
Kate - en kívül senki nem láthatta, milyen keveset jelent neki
ez az egész. Nem arról volt szó persze, és Kate tudta ezt, hogy
Tony unatkozott volna. Hanem arról, hogy teljesen
eltávolította magát ettől a világtól. Nem érdekelték az
emberek. Ez nyugtalanította Kate-et.
Két asztalnál terítettek a hatalmas ebédlőben. Marianne
Hoffmant egy bíró és egy szenátor közé ültette Kate; Lucyt
pedig Tony jobbjára a másik asztalnál. A teremben minden
férfi - nős és nőtlen egyaránt - Lucyt bámulta. Kate figyelte,
amint Lucy megpróbálja beszélgetésre bírni Tonyt.
Nyilvánvalóan tetszik neki a fiú. Kate mosolygott magában. Jól
indul.
Másnap, szombaton a reggelinél Charlie Wyatt odafordult
Kate-hez. - Jókora jachtocska üldögél ott a kikötőben, Mrs.
Blackwell! Mekkora?
- Nem is tudom pontosan. - Kate a fiához fordult. -
Mekkora, Tony?
Az anyja pontosan tudta, mekkora a Corsair, de Tony
udvariasan válaszolt: - Huszonöt méter.
- Nem sokat foglalkozunk hajókkal odalent Texasban.
Túlságosan sietős az életünk. Többnyire repülőn utazunk. -
Wyatt harsogva nevetett. - De lehet, hogy most kipróbálom,
hátha vizes lesz a lábam.
Kate mosolygott. - Azt reméltem, ma körülvezethetem a
szigeten. Holnap is kimehetünk a hajóval.
Charlie Wyatt elgondolkodva nézte az asszonyt, majd
megszólalt: - Ön nagyon kedves, Mrs. Blackwell!
 Tony csendben figyelte kettőjüket, és nem szólt semmit. Ez
volt az első bekerítő mozdulat, és azon tűnődött, vajon Charlie
Wyatt észrevette-e. Valószínűleg nem. Okos üzletember volt,
de olyan ellenfél, mint Kate, még nem akadt az útjába.
Kate ekkor Tonyhoz és Lucyhoz fordult. - Gyönyörű nap ez a
mai. Miért nem mentek el vitorlázni?
Mielőtt Kate válaszolhatott volna, Lucy szólalt meg. - Ó, de
jó lenne!
- Sajnálom - vágott közbe Tony. - Telefont várok. -
Érezte magán anyja rosszalló tekintetét.
Kate most Marianne Hoffmanhoz fordult. - Nem láttam az
édesapját ma reggel.
- Felfedezőútra indult a szigeten. Korán szokott kelni.
- Hallottam, hogy szeret lovagolni. Szép istállónk van.
- Köszönöm, Mrs. Blackwell! Inkább sétálnék, ha lehet.
- Persze, hogy lehet. - Kate ismét Tonyhoz fordult. -
Biztos, hogy nem akarod vitorlázni vinni Miss Wyattet? -
Hangja akár a fém.
- B-biztos.
Kis győzelem volt ez, de győzelem. Mert a harc
megkezdődött, és Tonynak nem állt szándékában elveszíteni.
Most nem. Anyjának többé nem volt hatalma fölötte. Valaha
eszközül használta őt, és a fiú tudta, hogy ismét meg fogja
próbálni, de ezúttal kudarcot vall. Anyja a Wyatt
Olajtársaságot akarta. Charlie Wyattnek esze ágában sem volt
eladni a cégét. De mindenkinek van egy gyenge pontja, és
Kate megtalálta az övét: a lánya. Ha Lucy beházasodik a
Blackwell családba, valamiféle egyesülés elkerülhetetlen. Tony
a reggelizőasztal fölött megvetően nézett az anyjára. Jól
kitervelte a csapdát. Lucy nemcsak gyönyörű, hanem
intelligens és bájos is. De éppúgy eszköz egy beteges
játékban, mint Tony, akit a világon semmi rá nem bírhat arra,
hogy akár csak megérintse a lányt. Ez a harc az anyja és közte
zajlik.
Amikor megreggeliztek, Kate felállt. - Tony, amíg a telefont
várod, miért nem mutatod meg Miss Wyattnek a kertet?
Tony képtelen volt udvariasan elhárítani a kérését. - Jó. -
Majd nagyon röviden végez.
Kate rögtön Charlie Wyatthez fordult. - Érdeklik a régi
könyvek? Van belőlük néhány a könyvtárban.
- Minden érdekel, amit maga mutatni akar nekem -
mondta a texasi.
 És mintegy mellékesen Kate odaszólt Marianne
Hoffmannak. - Nem bánja, ugye?
- Ó, nem, nagyon jól elleszek, Mrs. Blackwell! Kérem, ne
csináljon gondot belőlem!
Nem fogok.
És Tony tudta, hogy az anyja komolyan beszél. Miss
Hoffman nem tudott hasznot hajtani Kate-nek, ezért aztán
nem is érdekelte. Könnyedén és elegánsan csinálta, de
mögötte ott lapult az a céltudatos kegyetlenség, amelyet Tony
annyira megvetett.
Lucy őt figyelte. - Készen van, Tony?
- Igen.
Tony és Lucy az ajtó felé indult. Még nem voltak
hallótávolságon kívül, amikor Tony meghallotta az anyját. - Hát
nem bájos fiatal pár?
Átsétáltak az óriási, szépen nyírott kerten, le a kikötőhöz,
ahol a Corsair állt. Sok hektár színes virág fűszerezte tömény
illatával a nyári levegőt.
- Maga a mennyország - mondta Lucy.
- Igen.
- Nálunk Texasban nincsenek ilyen virágok.
- Valóban?
- Olyan békés és nyugodt itt minden.
- Igen.
Lucy hirtelen megállt és szembefordult Tonyval. A fiú látta,
hogy a lány dühös lett. - Mondtam valamit, amivel
megbántottam? - kérdezte a fiú.
- Nem mondott semmit. Éppen ezzel bánt meg. Csak
egy igent vagy nemet lehet kihúzni magából. Úgy érzem
magam, mintha... mintha magára akaszkodnék.
- És igen?
A lány nevetett. - Igen. Ha megtaníthatnám beszélgetni,
szerintem jó lenne nekünk.
Tony elmosolyodott.
- Mire gondol? - kérdezte Lucy.
- Semmire.
Az anyjára gondolt, és arra, hogy az mennyire utál
veszíteni.

Kate a tágas, tölgyfa borítású könyvtárat mutatta meg Charlie

Wyattnek. A polcokon első kiadású Oliver Goldsmith-,
Laurence Sterne-, Tobias Smollett- és John Donne-kötetek
álltak. Ben Jonson első fóliója mellett. Volt ott Samuel Butler,
és John Bunyan, egy 1813-ban nyomtatott Queen Mab mellett.
Wyatt elsétált a kincsek mellett, sugárzott a szeme. Megállt
John Keats Endymionjának gyönyörű kötésű példánya előtt.
- Ez Roseberg-kiadás - mondta.
Kate meglepetten nézett rá. - Igen. Csak kettő van belőle.
- Nálam van a másik - mondta a férfi.
- Tudhattam volna - nevetett Kate. - De a jó öreg texasi
legény szerepe megtévesztett.
Wyatt vigyorgott. - Valóban? Nagyon jól szokott nekem ez
jönni.
- Hová járt iskolába?
- Előbb Coloradóba, aztán Oxfordba Rhodes-ösztöndíjjal.
- Nézte Kate-et egy pillanatig. - Mondták, hogy magának
köszönhetem a meghívást a konferenciára.
Az asszony vállat vont! - Csak futólag megemlítettem a
nevét. Boldogok voltak, hogy meghívhatják.
- Ez nagyon kedves öntől, Kate! De most, hogy egyedül
vagyunk, megmondaná, hogy mit is akar tulajdonképpen?

Tony a dolgozószobájában üldögélt egy öblös karosszékben,

amikor hallotta, hogy valaki nyitja az ajtót, és belép.
Megfordult. Marianne Hoffman volt. Mielőtt a fiú jelezhette
volna, hogy ott van, hallotta, hogy a lány felsóhajt.
A festményeket nézte a falon. Tony képeit - azt a néhányat,
amelyet hazahozott párizsi lakásából, és ez volt az egyetlen
szoba a házban, ahol engedte kiakasztani a falra. Nézte, ahogy
a lány körbesétál a szobában, megy képtől képig, és már túl
késő volt megszólalni.
- Hihetetlen - mormolta a lány.
És Tony hirtelen méregbe gurult. Tudta, hogy a képek
annyira azért nem rosszak. Amikor megmozdult, a bőr
megreccsent, a lány megfordult, és észrevette őt.
- Ó, bocsánat - mentegetőzött. - Nem tudtam, hogy van
itt valaki.
Tony felállt. - Semmi baj. - Ridegen csattant a hangja. Nem
szerette, ha zavarják saját szentélyében. - Keres netán
valamit?
- Nem. Én... csak körülnéztem. A maguk képei múzeumi
gyűjteménybe illenek.
- Ezeket kivéve - mondta Tony.
 A lányt meglepte az ellenséges hang. Ismét a képekre
nézett. Most látta meg az aláírást. - Maga festette?
- Sajnálom, ha nem nyerték meg a tetszését.
- Fantasztikusak! - A fiú felé lépett. - Nem is értem. Ha
ilyesmire képes, miért foglalkozik mással? Ez gyönyörű! Nem
úgy értem, hogy maga jó. Maga egyenesen remek.
Tony csak állt ott, nem is figyelt, várt, hogy elmenjen a
lány.
- Festő akartam lenni - mondta Marianne. - Egy évig
Oskar Kokoschkánál tanultam. Aztán abbahagytam, mert
rájöttem, hogy nem leszek annyira jó, mint szeretném. De
maga! - Ismét a képek felé fordult. - Párizsban tanult?
A fiú azt kívánta, bárcsak magára hagyná a lány. - Igen.
- És... abbahagyta?
- Igen.
- Milyen kár. Maga...
- Szóval itt bujkálsz!
Mindketten megfordultak. Kate állt az ajtóban. Nézte egy
darabig őket, majd Marianne-hoz lépett. - Mindenütt kerestem
már, Marianne! Édesapja említette, hogy szereti az orchideát.
Látnia kell az üvegházunkat.
- Köszönöm - morogta a lány. - De én...
Kate ránézett Tonyra. - Tony, talán foglalkozhatnál a többi
vendéggel. - Éle volt a mondatnak.
Belekarolt Marianne-ba, és elment vele.
Szinte élvezte, amikor anyját figyelte, amint manőverezik
az emberek közt. Oly simán csinálta. Egyetlen fölösleges
mozdulat nélkül. Azzal kezdődött, hogy Wyatték korán,
Hoffmanék pedig későn érkeztek. Aztán Lucyt melléje ültette
minden étkezésnél. A magánbeszélgetések Charlie Wyatt-tel.
Oly nyilvánvaló volt, oly átlátszó, de Tony magában mégis
elismerte, hogy csak számára tűnik így, mert ismeri az anyját.
Ismerte a gondolkodását. Lucy Wyatt bájos kislány. Jó felesége
lesz valakinek, de nem neki. És nem Kate Blackwell
támogatásával. Anyja számító, kegyetlen boszorkány, és
amennyire Tony tudta, ő védve volt a manipulációitól.
Kíváncsian várta, mi lesz a következő hadműveleti lépés.
Nem kellett sokáig várnia.
A teraszon koktélt ittak éppen. - Mr. Wyatt volt olyan
kedves, és meghívott bennünket magához a jövő hétvégére
-mondta Tonynak Kate. - Hát nem kedves? - Az arca
elégedettséget sugárzott. - Még sosem láttam texasi farmot.
 A Kruger-Brentnek volt egy farmja Texasban, valószínűleg
kétszer akkora, mint Wyatté.
- Eljössz ugye, Tony? - kérdezte Charlie Wyatt. Lucy
közbeszólt. - Én is kérem.
Frontális támadás volt. Kihívás. Úgy döntött, hogy
elfogadja. - B-boldogan.
- Jó. - Lucy arcán igazi öröm. Kate-én is.
Ha Lucy azt tervezi, hogy elcsábít, gondolta Tony, csak az
idejét pazarolja. Az anyja és Dominique olyan mély sérülést
okozott Tony lelkében a női nemmel kapcsolatban, hogy
mostanság csak a nagyon drága örömlányok szűk rétegével
volt hajlandó foglalkozni. Az egész nemen belül ugyanis őket
találta a legőszintébbnek. Hiszen csak a pénzt akarták, és meg
is mondták, mennyit. Ha fizetett, kapott, és azt kapta, amiért
fizetett. Semmi komplikáció, semmi könnyek, semmi csalás.
Lucy Wyattre meglepetés várt.

Vasárnap kora reggel Tony lement úszni. Marianne Hoffman

már a vízben volt, fehér úszódresszben. Jó alakja volt, magas,
vékony, kecses. Tony figyelte, amint határozottan tempózik,
karjai egyenletesen hasítják a vizet, kellemes látvány volt.
Amikor meglátta Tonyt, odaúszott.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt! Jól csinálja - mondta Tony.
Marianne elmosolyodott. - Szeretek sportolni. Apámtól
örököltem. - Felhúzta magát a medence szélére, Tony
odanyújtotta neki a törülközőt. Figyelte, ahogy önfeledten
szárítgatja a haját.
- Reggelizett már? - kérdezte Tony.
- Nem. Nem tudtam, ilyen korán fenn van-e a szakács.
- Ez itt egy hotel. Huszonnégy órás szolgáltatással. A
lány rámosolygott. - Remek.
- Hol lakik?
- Többnyire Münchenben. Egy régi kastélyban lakunk, a
városon kívül.
- Hol nőtt föl?
Marianne felsóhajtott. - Ez hosszú történet. A háború alatt
elküldtek iskolába Svájcba. Aztán Oxfordba mentem, majd a
Sorbonne-on tanultam, és néhány évig Londonban éltem. - A
fiú szemébe nézett. - Itt éltem én. És maga?
 - Ó, New York, Maine, Svájc, Dél-Afrika, néhány év a
Csendes-óceánon a háborúban, Párizs... - hirtelen elhallgatott,
mintha túl sokat mondott volna.
- Bocsásson meg, ha tolakodónak tűnnék, de elképzelni
sem tudom, miért hagyta abba a festést.
- Nem fontos - hadarta Tony. - Reggelizzünk!

Egyedül ettek a teraszon, nézték a csillogó tengeröblöt. A lány

jó beszélgetőpartnernek bizonyult. Finom modora volt,
méltóságteljes, elegáns, és ez tetszett Tonynak. Nem
kacérkodott, nem fecserészett, nem kacarászott. Őszintén
érdeklődött a fiú iránt. Tony rájött, hogy vonzza öt ez a
nyugodt, érzékeny lány. De nem tudott nem gondolni arra,
vajon mennyi része van a vonzalmában annak a ténynek, hogy
bőszíteni fogja vele az anyját.
- Mikor megy vissza Németországba?
- Jövő héten - felelte Marianne. - Férjhez megyek. Szavai
váratlanul érték a fiút. - Ó - mondta ügyefogyottan.
- Ez nagyszerű! És ki ő?
- Egy orvos. Egész életemben ismertem. - Vajon miért
tette ezt hozzá? Van valami jelentősége?
Tony egyszer csak, a maga számára is váratlanul azt
kérdezte. - Velem vacsorázna New Yorkban? A lány alaposan
meggondolta a választ. - Örömmel. Tony elégedetten
mosolygott. - Akkor megbeszéltük.

Kis tengerparti étteremben vacsoráztak Long Islanden. Tony

egyedül akart lenni Marianne-nal, távol az anyjától. Ártatlan
este volt, de Tony tudta, hogy ha az anyja értesülne róla,
gondoskodna arról, hogy elrontsa. Ez az ő magánügyük volt,
és bármily szűkre szabott volt, Tony nem akarta, hogy bármi
megmérgezze. Élvezte a lány társaságát, még jobban, mint
várta. A lánynak gyors, játékos humorérzéke volt, és Tony
egyszer csak észrevette, hogy többet nevet, mint azóta, hogy
elhagyta Párizst. Szívét könnyűnek és gondtalannak érezte.
Mikor megy vissza Németországba? Jövő héten... Férjhez
megyek.

A következő öt napban Tony sokszor találkozott Marianne -nal.

Elhalasztotta kanadai útját, maga sem tudta pontosan, miért.
Arra gondolt, hogy ez egyfajta lázadás lehet az anyja akarata
ellen, kis ellenszegülés, de ez csak kezdetben volt igaz. Most
már nem. Érezte, hogy egyre jobban vonzódik a lányhoz.
Szerette a nyíltságát. Azt hitte, sosem bukkan ilyesmire többé.
Mivel Marianne turista volt New Yorkban, Tony mindenhová
elvitte. Elmentek a Szabadság-szoborhoz, kishajóval a State
Islandre, felmásztak az Empire Building tetejére, ettek a
Chinatownban. Egész napot töltöttek a Metropolitanben, egy
délutánt a Frick-múzeumban. Azonos ízlésük volt. Óvatosan
kerültek minden személyes témát, és mindketten érezték a
minden testi érintéskor erősödő vágyat. A napok összefolytak,
és egyszer csak péntek lett, péntek, amikor Tonynak a Wyatt-
farmra kellett mennie.
- Mikor megy vissza Németországba?
- Hétfőn reggel - mondta szárazon a lány.

Tony aznap délután elment Houstonba. Mehetett volna az

anyjával is a cég valamelyik gépén, de el akarta kerülni, hogy
egyedül maradjon Kate-tel. Ami őt illeti, anyja csak üzleti
partner a számára: okos és hatalmas, mély és veszélyes.
Rolls-Royce várta Tonyt a houstoni repülőtéren, és egy
Levi's sportingbe öltözött sofőr vitte a farmra.
- A legtöbben egyenest a farmra repülnek - mondta a
sofőr Tonynak. - Mr. Wyattnek bőven van ott helye erre. Innen
még vagy egy óra kocsival a kapuig, és újabb félóra, mire a
házig jutunk.
Tony azt hitte, túloz, de tévedett. A Wyatt-farmról kiderült,
hogy inkább város, mint farm. Keresztülhajtottak a főkapun és
vagy harmincpercnyi út után generátorházak, fészerek,
karámok, vendégházak és személyzeti épületek mellett
hajtottak el. A főépület irdatlan méretű, egyemeletes faház
volt, belenyúlt a pusztába végeérhetetlenül. Tony lehangolóan
pocséknak találta.
Kate már ott volt. Charlie Wyatt-tel a kisebb tó méretű
medence mellett ültek, heves beszélgetésbe merülve. Amikor
Wyatt meglátta Tonyt, azonnal felpattant a mondat közepén.
Tony rájött, hogy róla beszélhettek.
- Itt a fiú! JóI utaztál, Tony?
- Igen, k-köszönöm.
- Lucy azt remélte, korábbi géppel jössz - mondta Kate.
Tony az anyjához fordult. - V-valóban?
 Charlie Wyatt megveregette Tony vállát. - Nagy hússütést
tervezünk itt kinn Kate és a te tiszteletedre. Mindenki odavan
anyádért.
- Ez nagyon k-kedves - mondta Tony. El tudom képzelni.
Lucy bukkant fel, fehér blúzt és szűk farmert viselt, és
Tonynak el kellett ismernie, hogy lélegzetelállítóan csinos.
Odament hozzá, és megfogta a fiú karját. - Tony! Azon
töprengtem, vajon eljön-e egyáltalán?
- B-bocsánat, hogy késtem - mondta Tony. - Dolgom
volt. Lucy kedvesen rámosolygott. - Nem számít, hiszen már itt
van. Mihez volna kedve ma délután?
- Mit tud ajánlani?
Lucy mélyen a szemébe nézett. - Amit akar - mondta
halkan.
Kate Blackvvell és Charlie Wyatt szíve repesett az örömtől.

A hússütés fenomenális volt, még texasi mérték szerint is.

Vagy kétszáz vendég érkezett különgépekkel, Mercedesszel
vagy Rolls-Royce-szal. Két zenekar játszott egyszerre a kert
két végében. Fél tucat mixer töltötte a pezsgőt, whiskyt,
keverte az italokat, négy szakács buzgólkodott a húsok körül.
Volt marha, borjú, csirke és kacsa.
Kondérokban csili bugyogott, egész rákok főttek mellette.
Volt sült krumpli, rengeteg zöldség, hatféle saláta, kekszek,
tészták, torták, négy asztal roskadozott a desszertek alatt,
pudingok, fagylaltok. Ez volt a legesztelenebb pazarlás, amit
Tony valaha látott. Úgy gondolta, ez a különbség a régi és az
újgazdag között. A régi gazdag mottója: „ha pénzed van, rejtsd
el", az újé meg: „ha pénzed van, szórd”.
De ez a pénzszórás hihetetlen mértékű volt. A nők
elképesztő nagyestélyikben pompáztak, rengeteg vakító
ékszerrel. Tony az egyik oldalon állt, és nézte, amint a
vendégek hangosan köszöntgetik egymást. Úgy érezte, mintha
esztelen szertartáson venne részt. Ahányszor megfordult,
szemben találta magát egy pincérrel, aki kaviáros tálaktól
roskadozó tálcát cipelt, vagy pezsgőt, vagy pástétomot. Tony
úgy becsülte, a személyzet legalább akkora, mint a
vendégsereg. Hallgatta a beszélgetést maga körül.
- New Yorkból jött ide, hogy üzletet csináljon velem. De
megmondtam neki, hogy „csak az idejét vesztegeti, miszter,
nincs jó olaj Houstontól keletre...”
 - Légy óvatos a nagydumásokkal! Csak dumájuk van,
más semmi...
Lucy lépett melléje. - Nem eszik. - Nézte a fiút. - Valami baj
van, Tony?
- Nem, minden rendben. Nagyszabású parti ez.
A lány elvigyorodott. - „Nem láttál még semmit, haver!
Lesd csak meg majd a tűzijátékot!”
- Tűzijátékot?
- Aha. - Megérintette Tony karját. - Elnézést a tömegért.
Apa el akarta kápráztatni az édesanyját. Holnapra mind
elmennek.
Én is, gondolta Tony. Hiba volt idejönnöm. Ha anyám olyan
nagyon akarja a Wyatt Olajtársaságot, valami más megoldást
kell találnia. Szeme a tömeget fürkészte, az anyját kereste, és
meg is találta a rajongók gyűrűjében. Gyönyörű volt. Majdnem
hatvanéves, de tízet letagadhatott volna. Arcbőre sima volt,
alakja vékony és formás, hála a napi tornának és
masszázsnak. Anyja éppúgy sokat törődött magával, mint
mindenki körülötte, és furcsamód Tony őszintén bámulta
ezért. A külső szemlélő láthatta, hogy Kate remekül érzi
magát. Felhőtlenül fecsegett a vendégekkel, sugárzott,
nevetett. De magában nagyon utálja az egészet, gondolta
Tony. Mégis mindent kibír, hogy megszerezze, amit akar.
Marianne-ra gondolt, és arra, a lány mennyire gyűlölné ezt az
értelmetlen orgiát. A lány gondolatára is fájdalom nyilallt belé.
Férjhez megyek egy orvoshoz. Ismertem egész életemben.
Félóra múlva, amikor Lucy Tonyt kereste, a fiú már útban
volt New York felé.

Egy telefonfülkéből hívta Marianne-t a repülőtérről. - Látni

akarom.
Azonnal jött a válasz. - Igen.
Tony nem bírta kiverni Marianne Hoffmant a fejéből. Hosszú
ideje egyedül volt, és nem érezte magányosnak magát. De
távol lenni Marianne-tól magány volt, mintha lelkének egy
része hiányzott volna. Ha vele volt, ünnep lett, a vidámság
elűzte a sötét árnyakat, amelyek állandóan vadásztak a fiúra.
Az a borzalmas érzés fogta el, hogy ha elengedi Marianne-t,
elveszett. Szüksége volt a lányra, mint még senkire.
A lány a lakására jött, és amint belépett, Tonyt elfogta a
vágy, amelyet már halottnak hitt. És amikor a lányra nézett,
tudta, hogy az érzés kölcsönös, és nincs szükség szavakra.
 A lány repült a karjaiba, a vágy elragadta őket, hatalmas
erővel röpítette egyre magasabbra, túl a szavakon. Együtt
lebegtek a téren és időn kívüli bársonyos simaságban,
elveszve egymás csodálatos birtoklásában. Aztán csak
feküdtek egymás mellett, a lány haja lágyan omlott a fiú
arcára.
- Feleségül veszlek, Marianne!
A lány a kezébe fogta a fiú arcát, és fürkészőn nézett a
szemébe. - Biztos vagy benne, Tony? - Halkan beszélt. - Van
egy probléma, drágám!
- Az eljegyzésed?
- Nem. Azt felbontom. Hanem az anyád.
- Neki semmi köze...
- Nem. Hadd fejezzem be, Tony! Ő azt szeretné, ha Lucy
Wyattet vennéd feleségül.
- Ezt ő szeretné. - Átölelte a lányt. - Én meg téged.
- Gyűlölni fog engem, Tony! Azt nem akarom.
- És azt tudod, mit akarok én? - suttogta Tony. És újra
kezdődött a csoda.

Negyvennyolc óra telt el, mire Kate Blackwell ismét hallott

Tonyról. A fiú búcsú nélkül tűnt el a Wyatt-farmról, és
visszarepült New Yorkba.
Charlie Wyatt megsértődött, Lucy Wyatt tombolt. Kate
sután mentegetőzött, és aznap éjjel a cég gépén visszarepült
New Yorkba. Amikor hazaért, telefonon hívta Tonyt. Nem vette
fel. Másnap sem. Az irodájában ült, amikor a magánvonalon
csengett a telefon. Az asszony tudta, ki keresi, fölvette. - Tony,
jól vagy?
- R-remekül, mama!
- Hol vagy?
- Nászúton. Marianne Hoffman és én tegnap
összeházasodtunk. - Hosszú, hosszú csend következett. - Ott
vagy, anya?
- Igen. Itt vagyok.
- Gratulálhatsz, vagy kívánhatsz sok boldogságot, vagy
mondhatsz bármit az ilyenkor szokásos frázisok közül. -
Kesernyés irónia csengett a hangjában.
Kate megszólalt. - Igen, persze. Sok boldogságot kívánok,
fiam!
- Köszönöm, mama! - Süket lett a vonal.
 Kate letette a kagylót, és megnyomta a házi telefon
hívógombját. - Bejönnél egy percre, Brad?
Amikor Brad Rogers belépett hozzá, azt mondta: - Tony
most hívott.
Brad csak ránézett az asszonyra, és felkiáltott. - Csak nem?
Csak nem állítod, hogy ezt is megcsináltad?
- Tony csinálta meg - mosolygott Kate. - Ölünkben a
Hoffman-birodalom.
Brad Rogers a karosszékbe zuhant. - Nem hiszem el!
Tudom, hogy milyen makacs tud lenni Tony. Hogy vetted rá,
hogy feleségül vegye Marianne Hoffmant?
- Nagyon egyszerű volt - sóhajtott fel Kate. - Azt
akartam, hogy Lucyt vegye el.
De tudta, hogy valójában ez volt a jó választás. Marianne
remek felesége lesz Tonynak. Elűzi mellőle a sötétséget.
Lucynak kivették a méhét. Marianne majd fiút szül neki.
 21.

Hat hónappal azután, hogy Tony és Marianne összeházasodott,

a Hoffman cég beleolvadt a Kruger-Brent Kft.-be. A szerződést
Münchenben írták alá; gesztus volt ez Frederick Hoffmannak,
aki a leányvállalatot a megállapodás szerint Németországból
irányította. Tonyt meglepte, milyen szelíden vette tudomásul
anyja az esküvőt. Az asszony nem tudott nagyvonalúan
veszíteni, és mégis, nagyon szívélyes volt Marianne-hoz,
amikor visszatértek a nászútjukról, Tonynak azt mondta,
nagyon örül a házasságának. Tonyt az ejtette zavarba, hogy
anyja érzelme őszintének látszott. Túl gyors változás volt ez,
nem jellemző az anyjára. Persze, gondolta Tony, az is lehet,
hogy mégsem ismeri olyan jól, mint gondolta.
A házasság az első pillanattól tökéletes volt. Marianne régi,
kínzó űrt töltött be Tony életében, és mindenki észrevette,
hogy a fiú megváltozott - különösen Kate. Amikor Tony üzleti
útra ment, Marianne elkísérte. Együtt játszottak, nevettek,
szerettek együtt lenni. Őket látva, Kate boldogan gondolta, jót
tettem a fiammal.
Marianne-nak sikerült rendbe hozni anya és fiú kapcsolatát
is. Amikor hazatértek a nászútról, azt mondta: - Szeretném
meghívni anyádat vacsorára.
- Nem. Nem ismered őt, Marianne!
- Meg akarom ismerni. Kérlek, Tony!
A fiú nem örült az ötletnek, de beadta a derekát. Egy
kellemetlen estére készült, aztán meglepődött. Kate feltűnően
boldognak látszott, hogy velük lehet. A következő héten ő
hívta meg őket vacsorára, majd rendszeressé váltak a
meghívások. Kate és Marianne összebarátkozott. Hetente
többször beszéltek telefonon, és legalább egyszer egy héten
együtt ebédeltek. Egyszer a Lutece-ben találkoztak, és amint
Marianne belépett, Kate látta, hogy baj van.
- Egy dupla whiskyt innék - mondta Marianne a
pincérnek.
- Jéggel. - Marianne rendszerint csak bort ivott.
- Mi történt, Marianne?
- Voltam dr. Harley-nál.
 Kate megijedt. - Csak nem vagy beteg? - Nem. Remekül
vagyok. Csak... - és ömlött belőle a szó. Néhány nappal
korábban kezdődött. Marianne nem érezte jól magát, és
találkozót beszélt meg John Harley-val.
- Egészségesnek látszik - mosolygott dr. Harley. - Hány
éves, Mrs. Blackwell?
- Huszonhárom.
- Volt szívbeteg a családjában? - Nem.
- Rák? - Nem.
- Élnek a szülei?
- Csak az apám. Anyám balesetben meghalt.
- Volt mumpsza? - Nem.
- Himlő?
- Tízéves koromban.
- Szamárköhögés? - Nem.
- Valamilyen műtét?
- Kilencéves koromban kivették a mandulámat.
- Azon kívül volt-e valaha kórházban? - Nem. Illetve...
egyszer. Rövid ideig.
- Miért?
- Gyeplabdáztam a lánycsapatban, és az egyik meccs
közben elájultam. A kórházban ébredtem fel. Két napig
tartottak benn. Semmiség volt.
- Megsebesült a játék során? - Nem. Csak úgy...
elájultam.
- Hány éves volt akkor?
- Tizenhat. Az orvos azt mondta, valami serdülőkori ügy
lehetett.
Dr. Harley előredőlt a székben. - Amikor magához tért, nem
emlékszik, hogy a teste valamelyik oldala gyengébb lett
volna, mint a másik?
Marianne gondolkodott. - Ami azt illeti, igen. A jobb
oldalam, de néhány nap alatt elmúlt. És azóta sem fordult elő
hasonló.
- A feje sem szokott fájni? Nincsenek látási zavarai?
- Voltak. De azok is elmúltak. - A lány megijedt. -
Gondolja, hogy van valami bajom, dr. Harley?
- Nem hinném. De szeretnék néhány vizsgálatot
csinálni, csak a biztonság kedvéért.
- Milyen vizsgálatot?
- Agyröntgent. Máris megcsinálhatjuk.
Három nap múlva dr. Harley behívta Marianne-t. - Nos,
megoldottuk a rejtélyt.
 - Valami baj van?
- Semmi komoly. A röntgen szerint, Mrs. Blackwell,
magának kisebb agyvérzése volt. Egy kisebb ér elzáródott, ez
okozta később a fejfájásait. Szerencsére az ilyesmi javul
magától.
Marianne figyelmesen hallgatta, de belül rémült volt. - Mit
jelent ez? Újra megtörténhet?
- Nagyon valószínűtlen. - A férfi mosolygott. - Hacsak
nem óhajt ismét gyeplabdázni - egyébként teljesen normális
életet élhet.
- Tony meg én szeretünk lovagolni meg teniszezni. Ez
vajon...
- Ha nem viszi túlzásba, rendben van. A tenisz is, a szex
is.
Semmi probléma! A lány megkönnyebbülten mosolygott. -
Hála istennek! Amikor felállt, John Harley ismét megszólalt. -
Van még valami, Mrs. Blackwell. Ha gyereket szeretnének, azt
tanácsolnám, fogadjanak örökbe. Marianne megdermedt. - Azt
mondta, egészséges vagyok. - Az is. De a terhesség nagyon
igénybe veszi a szervezetet, az érrendszert különösképp. Az
utolsó hat-nyolc hétben megnő a vérnyomás. Önnél nagy a
rizikó, az előzményeket tekintve. Nemcsak veszélyes lehet -
végzetes is. Manapság könnyű örökbe fogadni. Elintézhetem,
hogy...
De Marianne már nem figyelt. Csak Tony hangját hallotta:
azt akarom, hogy gyerekünk legyen. Egy kislány, aki olyan,
mint te.
- Nem bírtam tovább hallgatni - mondta Marianne Kate-
nek. - Kirohantam az irodájából, egyenesen ide.
Kate minden erővel igyekezett titkolni érzéseit. Szinte fejbe
vágta a hír. De kell lennie kiútnak. Kiút mindig van.
Sikerült elmosolyodnia, és azt mondta: - Hát azt hittem,
sokkal nagyobb a baj.
- De Kate, Tony meg én olyan nagyon akarunk gyereket.
- Marianne, dr. Harley mindent eltúloz. Évekkel ezelőtt
volt egy kisebb problémád, és most Harley megpróbálja
felfújni. Tudod, milyenek az orvosok. - Megfogta Mariann
kezét. - Jól érzed magad, nem igaz, drágám?
- Jól éreztem magam, amíg...
- Hát akkor jó! Nem vagy gyenge, igaz? - Nem.
- Persze, hogy nem, mert elmúlt. A doktor is mondta,
hogy az ilyesmi magától is javul.
- Azt mondta, hogy rizikó...
 Kate felsóhajtott, - Marianne, ha egy asszony terhes lesz,
mindig van rizikó. Az élet tele van rizikóval. Az a fontos, hogy
az ember eldöntse, melyik rizikót érdemes vállalni, és melyiket
nem. Nem gondolod?
- De igen. - Marianne eltöprengett. Aztán döntött. -
Igazad van. Ne mondjunk semmit Tonynak! Csak
megijesztenénk. Ez a mi titkunk marad.
Kate arra gondolt, meg tudná ölni dr. Harley-t, amiért
halálra rémitette szegényt. - A mi titkunk marad - mondta.

Három hónappal később Marianne terhes lett. Tony repesett a

boldogságtól. Kate diadalittas volt. Dr. Harley kétségbeesett. -
Azonnal elintézem az abortuszt - mondta Marianne-nak.
- Nem, doktor! Remekül érzem magam. Megtartom.
Amikor Kate-nek elmesélte, hogy meglátogatta a doktort,
Kate beviharzott Harley irodájába. - Hogy merészel
abortuszt javasolni a menyemnek?
- Kate, megmondtam neki, hogy ha kihordja a gyereket,
belehalhat.
- Azt maga nem tudhatja. Nagyon jól fogja viselni. Ne
rémisztgesse!

Nyolc hónap múlva, egy februári délután négy órakor

elkezdődtek Marianne fájdalmai. Kissé korábban a vártnál.
Nyöszörgése felébresztette Tonyt. A férfi gyorsan öltözött. - Ne
félj, drágám! Máris viszlek a kórházba.
Nagy fájdalmai voltak. - Siessünk, kérlek! Közben arra
gondolt, szólnia kellene Tonynak arról a beszélgetésről dr.
Harley-val. Nem, Kate-nek igaza van. Ezt ő döntötte el. Az élet
oly csodálatos. Isten nem engedheti, hogy valami baj
történjen.
Mire beértek a kórházba, már minden készen állt. Tonyt a
várószobába kísérték, Marianne-t a vizsgálóba. Dr. Mattson
megmérte Marianne vérnyomását. Felnézett, és odaszólt a
nővérnek. - A műtőbe, de gyorsan!

Tony a cigaretta-automata előtt álldogált a folyosón, amikor

egy hang azt mondta mögötte. - Akármi legyek, ha ez nem
Rembrandt. - Tony megfordult. Megismerte a férfit, akivel
Dominique háza előtt találkozott. Hogy is hívták? Ben. A pasas
bámulta Tonyt, és furcsa kifejezés ült az arcán. Féltékenység?
Mit mondhatott neki Dominique? Abban a pillanatban
felbukkant a lány, Benhez fordult. Azt mondja a nővér, hogy
Micheline az intenzíven van. Majd... - meglátta Tonyt,
elhallgatott.
- Tony, mit keresel te itt? -A feleségem szül.
- Anyád elintézte? - kérdezte Ben.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Dominique mondta, hogy anyád mindent elintéz
neked.
- Ben! Hallgass!
- Miért? Ez az igazság, nem, bébi? Nem ezt mondtad?
Tony ránézett Dominique-ra. - Miről beszél ez?
- Semmiről - vágta rá a lány, - Ben, gyerünk innen!
De Ben élvezte a helyzetet, - Bárcsak nekem is lett volna
egy ilyen anyám! Ha egy gyönyörű modellel akarsz lefeküdni,
hát megveszi neked. Ha kiállítást akarsz Párizsban, elintézi
neked. Ha...
- Te megőrültél.
- Tényleg? - Dominique-ra nézett Ben. - Ez nem tudja?
- Mit nem tudok? - csapott le Tony.
- Semmit, Tony!
- Azt mondja, az anyám intézte el a kiállítást Párizsban.
Ez hazugság, ugye? - Látta Dominique arcát. - Ugye,
hazugság?
- Nem. Tényleg anyád intézte.
- Úgy érted, fizetett Goergnek, hogy...
- Tony, neki is tetszettek a képeid.
- Meséld el a kritikust is! - erősködött Ben.
- Most már elég. Ben! - Dominique elindult. Tony
megragadta a karját. - Várj! Vele mi van? Anyám intézte el,
hogy eljöjjön?
- Igen. - Dominique szinte suttogott.
- De hiszen tehetségtelennek tartott.
A lány kihallotta a fiú hangjából a fájdalmat. - Nem, Tony!
André d'Usseau megmondta anyádnak, hogy nagy festő
lehettél volna.
A férfi ott állt, hajszálnyira a felfoghatatlantól. - Anyám
megfizette André d'Usseau-t, hogy kinyírjon?
- Nem hogy kinyírjon. Azt hitte, jót tesz veled.
Tony világa darabokra esett szét. Szóval mindig hazudott.
Soha nem egyezett bele, hogy a saját életemet éljem. És
André d'Usseau! Hogy lehet egy ember megvásárolható? De
persze Kate mindenkit meg tud vásárolni. Mindent a cég
érdekében. És a cég - maga Kate Blackwell. Tony megfordult,
és végigbotorkált a folyosón.

A műtőben az orvosok keményen harcoltak Marianne életéért.

Vérnyomása ijesztően lezuhant, pulzusa ki-kihagyott. Oxigént
kapott és transzfúziót, nem használt. Eszméletlen volt, amikor
az első baba megszületett, és három perc múlva, amikor a
második is világra jött, meghalt.

Tony hangot hallott, - Mr. Blackwell, - Megfordult, Dr., Mattson

állt mellette,
- Két gyönyörű, egészséges kislánya van, Mr., Blackwell!
Tony látta az orvos tekintetét, - Marianne... jól van, igaz?
Mattson mélyet lélegzett. - Sajnálom. Mindent megtettünk.
Meghalt a...
- Mit csinált? - üvöltött. Megragadta Mattson gallérját és
megrázta a férfit. - Hazudik! Nem halhatott meg! - Mr.
Blackwell...
- Hol van? Látni akarom.
- Most nem mehet be. Most készítik elő...
Tony felüvöltött. - Megölted, te rohadék! Te ölted meg! -
Ütni kezdte az orvost, - Két másik szaladt oda, és lefogták
Tonyt.
- Nyugodjon meg, Mr. Blackwell!
Tony küzdött, mint egy őrült. - Látni akarom a feleségem!
Dr. Harley sietett oda a csoporthoz. - Engedjék el -
parancsolta. - Hagyjanak egyedül bennünket.
Dr. Mattson és a másik kettő elment. Tony zokogott. - John,
megölték Marianne-t. Ők ölték meg...
- Meghalt, Tony, és én nagyon sajnálom. De senki nem
ölte meg. Hónapokkal ezelőtt közöltem vele, hogy ha
megtartja a terhességet, belehalhat.
Egy hosszú percig tartott, amíg felfogta a szavakat. - Miről
beszél?
- Marianne nem mondta? Az anyja sem mondott
semmit?
Tony csak bámulta, értetlenül és zavartan. - Az anyám?
- Azt mondta, rémisztgetem a menyét. És biztatta
Marianne-t, hogy csak tartsa meg. Sajnálom, Tony! Láttam az
ikreket, Gyönyörűek, Nem szeretné...
 De Tony már elment.

Kate inasa ajtót nyitott. - Jó reggelt, Mr. Blackwell!

- Jó reggelt, Lester!
Az inas megdöbbent Tony zilált külsején. - Minden rendben,
uram?
- Minden rendben. Készítene egy csésze kávét, Lester?
- Természetesen, uram!
Tony figyelte, amint az inas elindul a konyha felé. Most,
Tony, parancsolta a hang a fejében.
Igen. Most. Tony megfordult, és bement a trófeákkal teli
vadászterembe, A szekrényhez lépett, amelyben a
fegyvergyűjteményt tartották, és csak bámulta a csillogó
halálgyárat.
Nyisd ki, Tony!
Kinyitotta. Kivett egy revolvert, és megnézte, töltve van-e.
Fent lesz az emeleten, Tony!
Tony megfordult, és elindult a lépcsőn. Már tudta, hogy
anyja gonoszsága nem az asszony hibája. Anyja
szenvedélybeteg, és ő majd most meggyógyítja, A cég tartotta
fogva Kate lelkét, ő nem is felelt a tetteiért. Egy lett a céggel,
és ha megöli őt, meghal a cég is. Kate hálószobájának ajtaja
előtt állt. Nyisd ki az ajtót, parancsolta a hang. Tony kinyitotta
az ajtót. Kate a tükör előtt öltözködött, amikor hallotta, hogy
lenyomják a kilincset.
- Tony! Mi a csudát...?
A férfi gondosan célzott, és meghúzta a ravaszt.
 22.

Az elsőszülött joga - a címre és vagyonra - mélyen benne

gyökerezik a történelemben. Európában a királyi családokban
magas rangú örökös születésekor mindig jelen van egy magas
rangú hivatalnok is, hogy amennyiben ikrek jönnek a világra,
ne lehessen vita az elsőszülöttség körül.
Mindenki úgy gondolta, hogy a Blackwell ikrek a legszebb
babák. Egészségesek voltak, rendkívül elevenek, a kórházi
nővérek nem győztek újabb és újabb ürügyeket kitalálni, hogy
bemehessenek hozzájuk, A nagy érdeklődésben persze - noha
ezt senki nem ismerte volna be - része volt azoknak a rejtélyes
történeteknek is, amelyek a családról keringtek, A gyerekek
anyja meghalt a szüléskor. Apjuk eltűnt, de azt mesélték, hogy
megölte az anyját, bár ezt senki nem erősítette meg. Az
újságokban nem volt semmi, csak egy rövid hír arról, hogy
Tony Blackwell ideg-összeroppanást kapott a felesége halála
miatt, és jelenleg gyógykezelés alatt áll. Amikor a sajtó dr.
Harley-t próbálta faggatni, a férfi csak annyit mondott: „No
comment”.
Az eltelt néhány nap amúgy is pokol volt a számára. Amíg
él, nem felejti el, amit Kate Blackwell hálószobájában látott,
amikor az inas kétségbeesett telefonjára odarohant. Kate a
földön hevert eszméletlenül, nyakán és mellén golyó ütötte
seb, a vér a fehér szőnyegre bugyogott. Tony anyja
szekrényéből egyre rángatta elő a ruhákat, és hatalmas ollóval
csíkokra vágta.
Dr. Harley gyors pillantást vetett Kate-re, és azonnal
mentőért telefonált. Kate mellett térdelt, fogta a pulzusát.
Gyenge volt és ritmustalan, az asszony arca elkékült.
Injekciókkal próbált segíteni.
- Mi történt? - kérdezte.
Az inasról szakadt a víz. - Nem... nem tudom. Mr. Blackwell
megkért, hogy készítsek neki egy kávét. A konyhában voltam,
amikor a lövéseket meghallottam. Felrohantam, és itt találtam
Mrs. Blackwellt, így. Mr. Blackwell fölötte állt, és azt
mondogatta: „Nem fog többet bántani, anya! Megöltem.”
Aztán a szekrényhez ment, és elkezdte csíkokra vágni az anyja
ruháit.
Dr. Harley ekkor Tonyhoz fordult: - Mit csinál, Tony?
Kegyetlen nyisszantás. - Segítek anyának. Elpusztítom a
céget. Tudja, megölte Marianne-t. - És vágta, hasította tovább
a ruhákat.
Kate-et egy belvárosi kórházba vitték, a Kruger-Brenté volt
az is. Négy transzfúziót kapott, amíg kioperálták belőle a
golyókat.
Három férfi ápoló kellett hozzá, hogy Tonyt betuszkolja egy
mentőautóba, miután dr. Harley nyugtató injekciót adott neki.
A mentő kihívta a rendőrséget, doktor Harley pedig Brad
Rogerst, hogy foglalkozzon velük. Harley számára érthetetlen
módon másnap az újságok semmit nem írtak a lövöldözésről.
Dr. Harley meglátogatta Kate-et az intenzív osztályon. Az
asszony először ezt suttogta. - Hol van a fiam?
- Vigyáznak rá, Kate! Minden rendben.
Tonyt egy magánszanatóriumba vitték Connecticutba. -
John, miért akart megölni? Miért? - Aggódó volt a hangja.
- Mert magát okolja Marianne haláláért.
- Ez képtelenség.
Dr. Harley nem mondott semmit.
Magát okolja Marianne haláláért.
Miután dr. Harley elment, Kate sokáig feküdt ott, és
képtelen volt felfogni a szavakat. Hiszen szerette Marianne-t,
mert Marianne szerette Tonyt. Minden, amit tettem, érted
történt, fiam! Te voltál minden álmom. Miért nem tudtad ezt?
Hiszen annyira gyűlölte, hogy megpróbálta megölni. Oly
nagyon elkeseredett, hogy meg akart halni. De nem halhat
meg. Azt tette, ami helyes volt. A többiek hibája. A többiek
gyengék Tony gyenge. Mind gyengék voltak. Apja gyenge volt
ahhoz, hogy szembenézzen fia halálával. Anyja gyenge volt
ahhoz, hogy szembenézzen az egyedülléttel. De én nem
vagyok gyenge gondolta Kate. Én szembenézek mindennel.
Élni fogok Túlélni. A cég túlél mindent.
ÖTÖDIK KÖNYV

Eve és Alexandra
1950-1975
 23.

Dark Harborban lábadozott Kate, a nap és a tenger segített

neki. Tony magánszanatóriumban volt, ahol a lehető legjobb
ellátást kapta. Kate Párizsból, Bécsből és Berlinből hívatott
pszichiátereket, az összes vizsgálat elvégzése után mindegyik
ugyanarra a diagnózisra jutottak: a fia közveszélyes paranoiás
és skizofrén.
- Nem reagál se nyugtatókra, se más terápiára, muszáj
szigorú ellenőrzés alatt tartanunk.
- Mit jelent az? - kérdezte Kate.
- Kipárnázott cellában. És a legtöbbször
kényszerzubbonyban.
- Muszáj?
- Ha nem így tennénk, megölne bárkit, aki a közelébe
megy.
Kate fájdalmasan hunyta le a szemét. Ez nem az ő édes,
gyengéd Tonyja, akiről ezek beszélnek. Ez idegen, beteg
valaki. Kinyitotta a szemét. - Semmit nem lehet tenni?
- Nem, hiszen nem jutunk el az agyáig. Gyógyszereljük, de
amint abbahagyjuk, ismét mániás lesz. És nem lehet a
végtelenségig kezelni.
Kate felállt. - Mit javasol, doktor?
- Hasonló esetekben segíteni szokott, ha az agy kis
részét leválasztjuk...
Kate nagyot nyelt.
- Lobotómia?
- Pontosan. A fia mindent fog tudni csinálni, csak nem
lesznek erős diszfunkcionális érzelmei.
Kate leült, borzongott. Az orvos törte meg a csendet. -
Tudom, milyen nehéz ez önnek, Mrs. Blackwell! Ha
gondolkodni akar rajta...
- Ha csak ez állítja meg a tombolást - mondta Kate -,
csinálják meg!
Frederick Hoffman az unokáit akarta. - Visszaviszem őket
Németországba.
Kate-nek úgy tetszett, a férfi vagy húsz évet öregedett a
lánya halála óta. Kate sajnálta, de nem állt szándékában
odaadni Tony gyerekeit. - Asszonyra van szükségük, Frederick!
Marianne is azt akarná, hogy Itt nőjenek fel. Majd eljössz, és
gyakran látogatod őket. A férfi végül beadta a derekát.

Az ikreket beköltöztették Kate házába, külön szárnyat

nyitottak nekik. Kate több nevelőnőt is kikérdezett, végül egy
fiatal franciát vett föl, Solange Dunas-nak hívták.
Kate az elsőszülöttet Eve-nek, a másodikat Alexandrának
nevezte el. Egyformák voltak, nem lehetett megkülönböztetni
őket. Mintha tükörjáték lett volna, ha együtt tűntek föl, és Kate
nem győzte bámulni ezt a dupla csodát, amit Tony és
Marianne létrehozott. Okos, gyors, élénk gyerekek voltak, de
néhány hét után Eve érettebbnek látszott, mint Alexandra. Ő
kúszott, járt és beszélt először. Alexandra gyorsan követte, de
első pillanattól Eve volt a „főnök". Alexandra rajongott érte, és
mindenben utánozni próbálta. Kate annyi időt töltött az
unokáival, amennyit csak bírt. Fiatalnak érezte magát
mellettük. És ismét álmodozni kezdett. Egy napon, ha
megöregszem, és visszavonulok...
Az ikrek első születésnapján partit adott. Egyforma tortájuk
volt, és rengeteg ajándék a barátoktól, a cég alkalmazottaitól,
a személyzettől. És máris eljött a második születésnap. Kate
alig hitte, hogy rohan az idő, és hogy nőnek az ikrek. Egyre
jobban látta a különbséget az ikrek személyiségében: Eve az
erősebb, a bátrabb, Alexandra a gyengédebb, aki boldogan
követi nővérét. Apa és anya nélkül, gondolta Kate, még jó,
hogy legalább ketten vannak, és ennyire szeretik egymást.

Ötödik születésnapjuk előestéjén Eve megpróbálta megölni

Alexandrát. Írva van Mózes I. könyvében: Tusakodnak vala
pedig gyermekek az ő méhében... És mondá az úr őnéki: Két
nemzetség van a te méhedben, és két nép válik ki a te
belsődből, egyik nép a másik népnél erősebb lesz, és a
nagyobbik szolgál a kisebbiknek.
(Mózes I. 25. 22-23.)
Eve gyűlölte a testvérét, mindig is gyűlölte. Néma dühroham
fogta el, ha valaki fölemelte Alexandrát, megsimogatta vagy
ajándékot adott neki. Eve úgy érezte, őt csalják meg. Mindent
magának akart - minden szeretetet és minden szépséget, ami
kettőjüket körülvette. Még egy születésnapja sem lehetett
magában. Gyűlölte Alexandrát, mert úgy néz ki, mint ő, mert
úgy öltözik, mint ő, és mert ellopja nagyanyja szeretetének
egy részét, ami pedig mind neki járna. Alexandra viszont
imádta Eve-et, Eve még ezért is utálta őt. Alexandra
nagyvonalú volt, boldogan adta oda a játékait, babáit, Eve
ezért még jobban utálta. Eve semmit nem akart megosztani.
Ami az övé volt, az az övé volt, de nem volt elég. Azt is akarta,
ami Alexandráé volt. Esténként Solange Dunas figyelmes
tekintete előtt hangosan imádkoztak a lányok, de Eve
magában még hozzáfűzte, hogy az Isten sújtsa halálra
Alexandrát. Mivel az imája nem talált meghallgatásra. Eve
elhatározta, maga jár utána a dolognak.
Az ötödik születésnapig volt még néhány nap, és Eve nem
bírta elviselni a gondolatot, hogy ismét meg kell osztania a
partit Alexandrával. Az ő barátait, az ő ajándékait megint el
akarja lopni a testvére. Meg kell ölnie Alexandrát.

A születésnapjuk előtti éjszakán Eve ébren feküdt az ágyban.

Amikor már úgy gondolta, alszik a ház népe, Alexandra
ágyához ment, és felébresztette. - Alex - suttogta menjünk le a
konyhába, nézzük meg a születésnapi tortát!
Alexandra álmosan mondta: - Mindenki alszik.
- Nem ébresztünk fel senkit.
- Mademoiselle Dunas nem örülne neki. Miért nem
reggel nézzük meg?
- Mert én most akarom. Jössz vagy nem?
Alexandra kidörzsölte az álmot a szeméből. Nem volt ugyan
kíváncsi a tortára, de nem akarta megbántani a nővérét. -
Jövök - mondta.
Alexandra kibújt az ágyból, bele a papucsba. Mindkét lány
rózsaszín nejlon hálóinget viselt.
- Gyere! - mondta Eve. - Ne csinálj zajt!
- Nem fogok - ígérte Alexandra.
Lábujjhegyen végigtipegtek a folyosón, el Mademoiselle
Dunas hálószobája előtt, le a hátsó lépcsőn, a konyhába.
Hatalmas konyha volt, két nagy tűzhellyel, hat sütővel, három
frizsiderrel, és egy külön fagyasztóhelyiséggel.
 A frizsiderben Eve megtalálta a tortákat, amiket a
szakácsnő, Miss Tyler sütött. Az egyiken az állt, hogy „Boldog
születésnapot, Eve” , a másikon meg „Boldog születésnapot,
Alexandra".
Jövőre, gondolta boldogan Eve, csak egy lesz.
Eve kivette Alexandra tortáját a frizsiderből, és a konyha
közepén egy nagy vágódeszkára tette. Kinyitott egy fiókot, és
kivett egy csomag színes kis gyertyát.
- Mit csinálsz?
- Látni akarom, hogyan néz ki égő gyertyákkal. - És Eve
kezdte benyomkodni a gyertyákat a torta tetejébe.
- Ne csináld ezt. Eve! Elrontod, Miss Tyler mérges lesz.
- Á, dehogy! - Eve kinyitott egy másik fiókot, és kivett
két doboz gyufát. - Gyere, segíts!
- Vissza akarok menni az ágyba.
Eve mérgesen fordult felé. - Hát jó! Menjél vissza, te gyáva
nyúl! Egyedül is megcsinálom.
Alexandra töprengett. - Mit csináljak?
Eve odaadta az egyik doboz gyufát. - Kezdd meggyújtani a
gyertyákat!
Alexandra félt a tűztől. Mindkét lányt állandóan óvták attól,
hogy a gyufával játsszanak. Rémes történeteket hallottak
gyerekekről, akik nem fogadták meg ezt a tanácsot. De
Alexandra nem akart csalódást okozni Eve-nek, és
engedelmesen kezdte meggyújtani a gyertyákat.
Eve nézte egy pillanatig. - Kihagyod azokat ott a túloldalon,
te buta - mondta.
Alexandra áthajolt a deszka fölött, hogy elérje a túloldali
gyertyákat is, és hátat fordított Eve-nek. Eve gyorsan
meggyújtott egy szál gyufát, majd a dobozhoz érintette. Amint
a skatulya lángra lobbant. Eve Alexandra lábához dobta, úgy,
hogy a kislány hálóinge rögtön tüzet fogott. Alexandra egy
pillanat alatt felfogta, mi történt. Amikor érezte a lábán a
fájdalmat, felkiáltott: - Segíts! Segíts!
Eve nézte a lángoló hálóinget, élvezte győzelmét.
Alexandra csak állt ott, dermedten a félelemtől.
- Ne mozdulj! - kiáltott rá Eve. - Mindjárt hozok egy
vödör vizet! - És kirohant a konyhából, szívében pedig tombolt
az öröm.
Egy horrorfilm mentette meg Alexandra életét. Miss Tyler, a
ház szakácsa moziba ment aznap este a vőlegényével, egy
rendőr őrmesterrel. De a filmben olyan sok volt a vér, a
kegyetlenség és a hulla, hogy Miss Tyler egy idő után nem
bírta tovább, és egy jelenet közepén így szólt a barátjához. -
Lehet, hogy neked ez a napi munka, de nekem elegem van
belőle.
Richard Dougherty őrmester kelletlenül követte a nőt ki a
moziból.
Egy órával korábban értek a ház elé, mint várható volt, és
amikor Miss Tyler kinyitotta a hátsó ajtót, meghallotta
Alexandra sikolyát. Mindketten berohantak, látták, mi történt,
és azonnal cselekedtek. Az őrmester ráugrott a kislányra,
letépte róla a hálóinget. A lába és a combja megégett, de a
lángok nem érték sem a testét, sem a haját. Alexandra
eszméletlenül esett össze. Miss Tyler egy vödör vizet zúdított a
padlón táncoló lángokra.
- Hívj mentőt! - parancsolta Dougherty őrmester. -
Itthon van Mrs. Blackwell?
- Nyilván fenn alszik.
- Ébreszd fel!
Amikor Miss Tyler befejezte a telefonálást, berohant kintről
Eve, a kezében egy kancsó vízzel, szipogva. - Alexandra
halott? - üvöltötte. - Halott?
Miss Tyler átölelte a kislányt. - Nem, drágám! Meg fog
gyógyulni.
- Az én hibám volt - szipogott. - Meg akarta gyújtani a
gyertyákat a tortáján. Nem lett volna szabad engednem.
Miss Tyler megpaskolta Eve hátát. - Semmi baj! Ne okold
magad!
- A gyufa kiesett a kezemből, és a láng Alexbe kapott.
Borzalmas volt.
Dougherty őrmester együtt érzőn nézett a gyerekre. -
Szegény kislány!

- Alexandrának másodfokú égési sérülései vannak - mondta

Kate-nek dr. Harley -, de meg fog gyógyulni. Csodákat tudunk
művelni manapság az ilyesmivel. Nyoma sem marad. De
higgye el, rettenetes tragédia történhetett volna!
- Tudom - mondta Kate. Látta Alexandra sebeit, és
halálra rémült. Hallgatott egy ideig. - John, engem jobban
aggaszt Eve.
- Eve is megsebesült?
- Nem, fizikailag nem, de szegény gyerek önmagát
okolja a történtekért. Rettenetes lázálmai vannak. Három
éjszaka óta ott kell ülnöm vele, tartanom a karjaimban, míg
elalszik. Nem akarom, hogy mélyen átélje. Eve nagyon
érzékeny.
- A gyerekek gyorsan túlteszik magukat az ilyesmin. Ha
mégis lenne valami gond, majd javaslok egy
gyermekpszichológust.
- Köszönöm - hálálkodott Kate.

Eve tényleg nagyon ki volt borulva. A születésnapi partit

elhalasztották. Alexandra még ezt is elcsalta tőlem, gondolta
keserűn.
Alexandra szépen gyógyult, és tényleg nem maradt semmi
nyoma a sebeknek. Eve-et sem bántotta a bűntudat. Kate
nyugtatta: - Baleset mindenkivel történhet, drágám! Ne vádold
magad!
Eve egyáltalán nem is vádolta magát. Miss Tylert vádolta.
Miért kellett hazajönnie, és mindent elrontania? Tökéletes terv
volt.

A szanatórium, ahol Tonyt ápolták, Connecticut nyugodt, erdős

részén volt. Kate havonta egyszer elment, hogy meglátogassa.
A lobotómia sikerült. Az agresszió legcsekélyebb jele sem
mutatkozott Tonynál. Megismerte az anyját, udvariasan
érdeklődött Eve és Alexandra után, de nem kívánta látni őket.
Egyáltalán: nemigen kívánt semmit. Boldognak látszott. Nem,
nem boldog, javította ki magát Kate, nyugodt. De mit csinál?
Megkérdezte Mr. Burgert, a főigazgatót. - Semmit nem
csinál a fiam egész nap?
- Dehogynem, Mrs. Blackwell! Ül és fest.
A fia, aki a világ ura lehetett volna, ül és fest naphosszat.
Kate igyekezett nem gondolni arra a mérhetetlen pazarlásra,
amit e ragyogó elme hiánya jelent. Mindörökre vége. - És mit
fest?
A férfi zavarba jött. - Képtelenség kitalálni.
 24.

A következő két évben Kate komolyan aggódni kezdett

Alexandráért. A gyerek kifejezetten önveszélyesnek bizonyult,
annyi baleset érte. Eve és Alexandra közös nyaralásán, a
Blackwell család Bahama-szigeteken lévő birtokán AIexandra
hajszál híján megfulladt, miközben Eve-vel játszott az
uszodában, az életét csak a kertész gyors beavatkozása
mentette meg. Egy év múlva, amikor a két lány piknikezni
ment az erdőbe, Alexandra lezuhant egy szakadékba, és csak
azért nem zúzta halálra magát, mert kiállt a sziklafalból egy
nagyobb kő, amiben meg tudott kapaszkodni.
- Szeretném, ha vigyáznál a testvéredre - mondta Eve-
nek Kate. - Úgy látszik, nem tud vigyázni magára.
- Tudom - mondta engedelmesen Eve. - Majd figyelek rá,
nagyi!
Kate mindkét unokáját imádta, de más-más módon.
Hétévesek voltak, egyformán szépek, hosszú, lágy szőke
hajuk, bájos vonásaik, McGregor-szemük volt. Ránézésre
egyformának látszottak, de belül egészen mások voltak.
Alexandra gyengédsége Kate-et Tonyra emlékeztette, míg Eve
inkább olyan volt, mint ő, önfejű és makacs.
Sofőr vitte őket iskolába a család Rolls-Royce-án.
Alexandrát zavarta, hogy osztálytársai látják az autót és a
sofőrt. Eve élvezte. Kate mindkét lánynak heti zsebpénzt
adott, és megparancsolta, hogy számoljanak el vele. Eve
minden alkalommal kifutott a pénzből, és kölcsönkért
Alexandrától. Az elszámolást azonban úgy vezette, hogy
nagyanyja ne tudja meg. De Kate tudta, és alig bírta
visszafojtani a mosolyát. Még csak hétéves, és máris micsoda
könyvelő!
Egy ideig Kate dédelgette magában az álmot, hogy Tony
talán felépül, elhagyja az elmegyógyintézetet, és visszatér a
Kruger-Brenthez. De ahogy telt az idő, az álom egyre
halványult. Nyilvánvaló lett, hogy Tony ugyan elhagyhatja az
intézetet rövid időre egy férfi ápoló kíséretében, de a külvilág
életében többé aligha vehet részt.
 1962 volt, a Kruger-Brent egyre terjeszkedett, és egyre
sürgetőbb szükség mutatkozott új vezetésre. Kate a
hetvenedik születésnapját ünnepelte. Ősz hajával még mindig
figyelemre méltó asszony volt, magas, egyenes tartású,
energikus, de tudta, hogy az idő rajta is fog. Fel kellett
készülnie. A céget a család kezében kellett tartani. Brad
Rogers jó igazgató volt, de mégsem Blackwell. Ki kell
tartanom, amíg az ikrek átveszik. Cecil Rhodes utolsó szavaira
gondolt: „Oly kevés történt - annyi van még hátra”.
Az ikrek tizenkét évesek voltak, már majdnem nők. Kate
eddig is rengeteg időt töltött velük, mostantól azonban még
több figyelmet fordított rájuk. Mert eljött az idő, hogy
meghozzon egy fontos döntést.
Húsvét hetében Kate és az ikrek a cég repülőgépén Dark
Harborba utaztak. A lányok a család összes birtokát
megnézték már az egyetlen johannesburgi kivételével, és
mind közül Dark Harbort szerették a legjobban. Élvezték a
szabadságot, a kis sziget elzártságát. Szerettek vitorlázni,
úszni, vízisíelni, és Dark Harborban mindezt lehetett. Eve
megkérdezte, elhozhatja-e néhány iskolatársát, mint ahogy
tette már a múltban is, de nagyanyja ezúttal megtagadta az
engedélyt. Nagyanyjuk, ez a hatalmas, derék asszony, aki
időnként beszaladt, csókot nyomott az arcukra, hozott egy-egy
ajándékot, elejtett egy-egy megjegyzést arról, hogyan is illik
viselkedni fiatal hölgyeknek, ezúttal egyedül akart lenni velük.
A lányok érezték, hogy most valami rendkívüli dolog történik.
Minden étkezést együtt költöttek el. Nagyanyjuk úszni vitte
őket, még lovagolni is. Kate meglehetős biztonsággal kezelte a
lovát.
A két lány még mindig nagyon egyforma volt, két
aranyhajú szépség, de Kate-et már sokkal jobban érdekelte
belső különbözőségük, mint külső hasonlóságuk. A verandán
ült, nézte, ahogy a lányok teniszeznek, és összefoglalta
gondolatait. Eve a vezér, Alexandra követi őt. Eve makacs,
önfejű. Alexandra rugalmas, hajlékony. Eve mozgáskészsége
remek. Alexandrát mindig baleset érte. Alig néhány nappal
korábban a lányok egyedül mentek vitorlázni, Alexandra ült a
kormánynál, amikor a vitorlába hirtelen belekapott a szél, és a
vitorla-fa elindult Alexandra feje felé. A kislány nem tért ki
idejében, a fa fejbe vágta, átesett a hajó peremén, és
majdnem megfulladt. Egy hajó a közelben volt éppen, és
segített Eve-nek megmenteni testvére életét. Kate azon
tűnődött, vajon van-e köze ennek ahhoz, hogy Alexandra
három perccel később született, bár ez aligha változtatott
bármin is. Kate döntött. Nem volt több bizonytalan pont.
Eve-re fog tenni, és ez tízmilliárd dolláros fogadást jelent.
Talál majd neki egy tökéletes férjet, és ha nyugdíjba megy.
Eve fogja vezetni a Kruger-Brentet. Ami Alexandrát illeti,
kényelmes és gazdag élete lesz. És bizonyára remek munkát
fog végezni a nagyanyja által létesített jótékonysági
alapítványoknál. Igen, ez tökéletes lesz Alexandrának. Oly
édes és jószívű gyermek.

Az első lépés Kate tervének megvalósításában az volt, hogy

megfelelő iskolát találjon Eve-nek. Briarcrestet választotta,
egy kitűnő iskolát Dél-Karolinában.
- Mindkét unokám nagyszerű kislány - mondta Mrs.
Chandlernek, az igazgatónőnek. - Meglátja majd, Eve az
okosabb. Rendkívüli kislány, és biztos vagyok benne, hogy
önnek külön gondja lesz rá.
- Minden tanítványunkra külön gondunk van, Mrs.
Blackwell! Ön Eve-et említette. És a másik kislány?
- Alexandra?' Bájos gyermek. - Lekicsinylőn hangzott.
Kate felállt. - Rendszeresen ellenőrzöm majd, hogyan
haladnak.
Az igazgatónő valamiért úgy érezte, ezeket a szavakat
figyelmeztetésnek szánták.

A két lány imádta az új iskolát, különösen Eve. Élvezte, hogy

távol van otthonról, hogy nem kell mindenről beszámolnia a
nagyanyjának és Solange Dunas-nak. Briarcrestben szigorúak
voltak a szabályok, de ez Eve-et nem zavarta, hiszen mindig
tudta, hogyan kerülje meg őket. Egyedül az zavarta, hogy
Alexandra is ott volt vele. Amikor először hallott Briarcrestről,
könyörgött a nagyanyjának. - Kérlek, nagyi, hadd menjek
egyedül...
- Nem, drágám! - felelte Kate. - Azt hiszem, jobb, ha
Alexandra is veled van.
Eve igyekezett leplezni csalódottságát. - Ahogy gondolod,
nagyi!
Mindig nagyon udvarias és figyelmes volt a nagyanyjával.
Eve ugyanis tudta, hol a hatalom. Az apjuk elmebeteg,
intézetben van. Anyjuk halott. Nagyanyjuknál a pénz. Eve
tudta, hogy nagyon gazdagok. Nem tudta, mennyi pénzük van,
de biztosan rengeteg - elég arra, hogy megvegye mindazt a
gyönyörűséget, amire vágyik. Eve imádta a szép dolgokat.
Csak egy gondja volt: Alexandra.

Az ikrek egyik kedvenc időtöltése Briarcrestben a reggeli

lovaglás volt. A legtöbb lánynak saját lova volt. Kate is vett
egyet-egyet az ikreknek a tizenkettedik születésnapjukra.
Jerome Davis, a tréner figyelte, amint tanítványai egyre
magasabb akadályokon ugratnak át. Davis az egyik legjobb
lovasedző volt az országban. Volt tanítványai közül sokan
nyertek aranyérmet, és kiváló szemmel fedezte fel a
tehetséget. Itt van például az új lány, Eve Blackwell. Akinek
tanítani sem kell, hogyan ülje meg a lovat, hogyan tartsa a
kantárt. Eggyé vált a lovával. Repültek át az akadályokon,
gyönyörű látvány volt ez. Ezt aztán semmi nem állítja meg,
gondolta Mr. Davis.
Tommy, a fiatal segéd Alexandrát kedvelte jobban. Mr.
Davis nézte, amint Alexandra felnyergeli a lovát, készül a
körére. Alexandra és Eve különböző színű szalagokat viseltek a
karjukon, hogy meg lehessen őket különböztetni. Eve segített
Alexandrának, míg Tommy egy másik diákkal volt elfoglalva.
Davist pedig telefonhoz hívták a főépületbe, és ami azután
történt, nagyon zűrzavaros volt.
Amennyire Jerome Davis később össze tudta rakni a
mozaikot, Alexandra felült a lovára, körbement egyszer, majd
elindult az első alacsony gát felé. A lova egyszerre
megmagyarázhatatlanul megtorpant, hátrálni kezdett, és
egyenest a falhoz vágta Alexandrát. A kislány elveszítette az
eszméletét, és csak centimétereken múlott, hogy a megvadult
ló patái nem taposták halálra. Tommy ölben vitte be a házba.
Az iskolaorvos enyhe agyrázkódást állapított meg.
- Semmi komoly, semmi nem tört el - mondta. -
Holnapra teljesen rendben lesz, fel is ülhet a lovára.
- De meg is halhatott volna! - kiabálta Eve.
Eve nem volt hajlandó elmozdulni Alexandra mellől. Mrs.
Chandler úgy gondolta, ilyen ragaszkodó testvért még sosem
látott. Igazán megkapó volt.
Amikor Mr. Davis végül megfékezte Alexandra lovát,
észrevette, hogy a nyeregtartó véres. Fölemelte, és egy
sörösdoboz éles teteje volt alatta, ami belevágott az állat
hátába, épp ott, ahol a nyereg rátámaszkodott. Amikor
jelentette ezt Mrs. Chandlemek, az azonnal vizsgálatot indított.
Az összes lányt kikérdezték, aki a környéken volt.
- Biztos vagyok benne - mondta Mrs. Chandler -, hogy
bárki tette oda azt a doboztetőt, azt hitte, jó viccet csinál,
pedig könnyen tragédia lehetett volna belőle. Tudni akarom, ki
volt az.
Miután senki nem jelentkezett, Mrs. Chandler egyenként
beszélt velük az irodájában. Mindegyik lány tagadta, hogy
bármit tudna a történtekről. Amikor Eve került sorra, a lány
furcsán zavart volt.
- Van valami elképzelésed arról, ki tehette ezt a
testvéreddel?
Eve a szőnyeget bámulta. - Inkább nem mondanám -
mormogta.
- Szóval láttál valamit?
- Kérem, Mrs. Chandler...
- Eve, Alexandra súlyosan megsebesülhetett volna. És
azt, aki tette, meg kell büntetnünk, hogy többé ne tegye.
- Nem gyerek tette.
- Hogy érted ezt?
- Tommy volt.
- A segéd?
- Igen, asszonyom! Láttam. Azt hittem, csak meghúzza a
kantárt. Biztos vagyok benne, hogy semmi rosszat nem akart.
Alexandra örökké parancsolgatott neki, és gondoltam, kicsit
vissza akar vágni. Ó, Mrs. Chandler, bárcsak ne szedte volna ki
belőlem! Nem akarom, hogy bárki bajba kerüljön. - Szegény
kislány már majdnem sírt.
Mrs. Chandler előrejött az íróasztala mögül, és átkarolta. -
Semmi baj, Eve! Jól tetted, hogy elmondtad. Most pedig
mindent felejts el! Én majd elintézem.
Másnap reggel, amikor a lányok kimentek az istállóba, új
lovászfiú volt ott.

Néhány hónappal később ismét kellemetlen incidens történt az

iskolában. Néhány lányt rajtakaptak, amint marihuánát
szívtak, és egyikük bevallotta, hogy Eve szerezte, és ő árulja a
többieknek. Eve dühödten tagadott. Mrs. Chandler alapos
kutatásának eredményeképp megtalálták a marihuánát
Alexandra szekrényében.
- Nem hiszem, hogy ő volt - hajtogatta makacsul Eve. -
Valaki odatette. Tudom.
 Az esetről értesítették Kate-et, és Kate őszintén csodálta
Eve-et, amiért hősiesen védte a testvérét. McGregor, semmi
kétség!

Az ikrek tizenötödik születésnapján Kate a család dél-karolinai

birtokára vitte őket, és nagy partit adott a tiszteletükre. Ideje
volt a legmegfelelőbb férjjelöltet kiszemelni Eve számára,
ezért aztán a környék összes szóba jöhető fiatalembere
meghívást kapott a partira.
A fiúk ugyan éppen abban a korban voltak, amikor a lányok
csöppet sem érdeklik őket, de Kate azon volt, hogy
ismeretségek köttessenek, barátságok alakuljanak ki. Hiszen
lehetséges, hogy ezek között a fiúk között ott van Eve jövője,
és a Kruger-Brent jövője is.
Alexandra nem szerette a partikat, de mindig igyekezett jó
képet vágni, hogy nagyanyját boldoggá tegye. Eve viszont
imádta a felhajtást. Alexandra inkább olvasott vagy
festegetett. Órákig tudta bámulni apja képeit Dark Harborban,
és azt kívánta, bárcsak ismerte volna, mielőtt megbetegedett.
Az apja minden ünnepen feltűnt a házban, férfi kísérője
társaságában, de Alexandra képtelen volt közel kerülni hozzá.
Kellemes, szeretetre méltó idegen volt, akinek semmi
mondanivalója nem volt. Nagyapjuk, Frederick Hoffman
Németországban élt, és beteg volt. Az ikrek ritkán látták.

Másodikos korában Eve terhes lett. Hetek óta sápadt volt és

közönyös, és elmulasztott néhány reggeli órát. Amikor egyre
többször volt hányingere, leküldték az orvoshoz. Azonnal
tájékoztatták Mrs. Chandlert.
- Eve terhes - mondta az orvos.
- De... hát ez lehetetlen! Hogyan történhetett?
A doktor halkan felelt. - Hát ahogy rendesen, gondolom,
- De még gyerek.
- Nos, ez a gyerek anya lesz.
Eve bátran hallgatott. - Senkit nem akarok bajba sodorni -
mondogatta.
Mrs. Chandler valami ilyesfajta választ várt Eve-től.
- Eve, drágám, el kell mondanod, mi történt!
így aztán Eve végül megtört. - Megerőszakoltak - mondta,
és már patakzottak a könnyei.
 Mrs. Chandler megdöbbent. Átölelte Eve remegő testét, és
egyre követelte: - Ki volt az?
- Mr. Parkinson.
Az angoltanára.
Ha nem Eve-ről, hanem bárki másról lett volna szó, Mrs.
Chandler nem hitte volna el. Joseph Parkinson csendes,
nyugodt ember volt, feleséggel, három gyerekkel. Nyolc éve
tanított a Briarcrestben, és ő volt az utolsó, akire Mrs.
Chandler gyanakodott volna. Behívatta az irodájába, és
azonnal látta, hogy Eve igazat mondott. A férfi arcán ideges
rángás futott végig.
- Tudja, miért hívattam, ugye, Mr. Parkinson?
- Gondolom.
- Eve-ről van szó.
- Igen. Gondoltam.
- Azt mondja, maga megerőszakolta.
Parkinson elképedve nézett rá. - Megerőszakoltam?
Istenem! Ha valakit megerőszakoltak, hát az én voltam! -
Olyan izgatott lett, hogy alig bírt beszélni.
- Tudja, mit beszél? - kérdezte Mrs. Chandler
megvetően.
- Ez a gyerek...
- Ez nem gyerek - vágott közbe dühösen. - Maga az
ördög.
- Letörölte az izzadságot az arcáról. - Egész félév alatt
az első padban ült, felhúzott szoknyában. Órák után állandóan
odajött, és zagyva kérdéseket tett fel, miközben hozzám
dörgölőzött. Nem vettem komolyan. Aztán egy délután, úgy
hat héttel ezelőtt eljött a lakásomra, amikor a feleségem és a
gyerekek nem voltak otthon, és... - elcsuklott a hangja. -
Jézusom! Hát nem tudtam ellenállni. - Elsírta magát.
Behozták Eve-et az irodába. Fegyelmezett volt. Mr.
Parkinson szemébe nézett, és a férfi volt, aki először elkapta a
pillantását. Jelen volt Mrs. Chandler, a helyettes igazgató és a
kisváros rendőrfőnöke.
A rendőrfőnök gyengéden noszogatta a lányt. - El akarod
mondani, mi történt. Eve?
- Igen, uram - mondta a lány nyugodtan. - Mr. Parkinson
azt mondta, beszélni akar velem az angoltanulmányaimról.
Megkért, hogy menjek el hozzá vasárnap délután. Egyedül volt
otthon. Azt mondta, mutatni akar valamit a hálószobában,
ezért követtem őt fel a lépcsőn. Ledöntött az ágyra, és...
- Hazugság! - kiáltotta Parkinson. - Nem így történt...
 Kate-ért küldtek, és elmagyarázták neki a helyzetet. Úgy
döntöttek, mindenkinek közös érdeke, hogy az ügy titokban
maradjon. Mr. Parkinsont kirúgták az iskolából, és kapott
negyvennyolc órát, hogy elhagyja az államot. Diszkréten
elintézték az abortuszt Eve-nek. Kate csendesen megszüntette
a helyi bank által az iskolának juttatott támogatást.
Amikor Eve értesült az újságról, felsóhajtott. - Sajnálom,
nagyi! Úgy szerettem az iskolát.

Néhány héttel később, amikor Eve teljesen felépült, Alexandra

és ő beiratkozott egy svájci iskolába, Lausanne közelében.
 25.

Lobogott a láng Eve-ben: nem bírt vele, nem bírt magával.

Nemcsak a szex, az csak egy része. Az élet utáni tomboló vágy
hajtotta, hogy mindent csináljon, minden legyen. Az életbe
volt szerelmes, és Eve minden erejével próbálta leigázni,
meghódítani. Mindenkire féltékeny volt. Amikor balettet
nézett, gyűlölte a balerinát, mert nem ő táncolt odafönt, és
nem neki szólt a tapsvihar. Tudós akart lenni, énekes, sebész,
pilóta, színésznő. Mindent akart, és mindent jobban, mint
bárki. Egészen akarta az életet, most, azonnal.
A völgy túloldalán, szemben az iskolával katonai iskola volt.
Mire Eve tizenhét éves lett, szinte az összes diákkal és a tanári
kar felével volt már kapcsolata. Gátlástalanul flörtölt,
válogatás nélkül állt le mindenkivel, de legalább vigyázott,
mert esze ágában sem volt ismét teherbe esni. Imádta a
szexet, de nem magát a szeretkezést, hanem a hatalmat, amit
érzett tőle. Ő irányított. Lekicsinylően szemlélte a rá
vágyakozó fiúk és férfiak könyörgő tekintetét. Imádta cukkolni
őket, nézni, ahogy egyre jobban begerjednek. Imádta hazug
ígéreteiket is. De leginkább azt a hatalmat imádta, amellyel a
testük felett rendelkezett. Egy csókkal begerjesztette, egy
szóval lehervasztotta őket. Hatalma volt felettük, és ez
mennyei érzés volt. Percek alatt felmérte egy férfi erejét és
gyengéjét. És eldöntötte, az összes férfi bolond.
Eve gyönyörű volt, intelligens, a világ egyik legnagyobb
vagyonának örökösnője, és legalább fél tucat komoly
házassági ajánlatot kapott. Nem izgatta egyik sem. Csak azok
a fiúk vonzották, akik Alexandrának tetszettek.
Egy szombat esti táncmulatságon Alexandra
megismerkedett egy vonzó francia diákkal, René Mallot volt a
neve. Nem volt jóképű, de kedves és érzékeny. Alexandra
egyenesen gyönyörűnek látta. Megbeszélték, hogy vasárnap
találkoznak a városban.
- Hétkor - mondta René.
- Ott leszek.
 Aznap éjjel a szobájukban Alexandra beszámolt Eve-nek új
barátjáról. - Nem olyan, mint a többi fiú. Szégyenlős és
kedves. Vasárnap színházba megyünk.
- Tetszik neked, igaz, kishúgom? - cukkolta Eve.
Alexandra elpirult. - Hát csak most ismertem meg, de úgy
néz ki, hogy... hát tudod...
Eve hanyatt feküdt az ágyon, a kezét összekulcsolta a
tarkója alatt. - Nem, nem tudom. Mondd el! Megpróbált
lefektetni?
- Eve! Nem olyan fiú. Mondtam neked... Szégyenlős.
- Hát, hát... a kishúgom szerelmes.
- Nem vagyok az! Bárcsak ne mondtam volna neked
semmit!
- Örülök, hogy elmondtad - mondta Eve őszintén.
Amikor Alexandra megérkezett a színház elé vasárnap este,
René nem volt sehol. Alexandra több mint egy órát várt a
sarkon, állta a járókelők pillantásait, és rosszul érezte magát.
Végül rossz vacsorát evett egy kis kávéházban, és szomorúan
visszatért az iskolába. Eve nem volt a szobában. Alexandra
olvasott egy darabig, majd lekapcsolta a villanyt. Majdnem
éjjel két óra volt, amikor hallotta, hogy Eve hazatért.
- Már aggódtam - suttogta.
- Barátokba botlottam. És milyen volt a te estéd - isteni?
- Borzalmas. Nem is jött el.
- Szégyellje magát - mondta Eve együtt érzőn. - Meg kell
tanulnod, hogy soha ne bízz a férfiakban!
- Nem gondolod, hogy valami baja történt?
- Nem, Alex! Szerintem talált valakit, aki jobban tetszik
neki.
Hát persze, gondolta Alexandra. Nem is volt meglepve.
Fogalma sem volt róla, milyen szép, milyen vonzó. Egész
életét nővére árnyékában élte. Csodálta, és természetesnek
tartotta, hogy mindenki Eve-et választja kettőjük közül.
Kisebbségi érzése volt, de fogalma sem volt arról, hogy a
nővére milyen gondosan ápolja ezt az érzést benne,
kisgyerekkoruk óta.

Voltak más balul sikerült randevúk is. A fiúknak mintha

tetszett volna Alexandra, azután mégsem látta őket többé.
Egyik hétvégén váratlanul Renébe botlott Lausanne-ban. A fiú
odasietett hozzá. - Mi történt? Megígérted, hogy felhívsz!
- Felhívlak? Miről beszélsz?
 A fiú hátralépett, zavarba jött. - Eve...
- Nem, Alexandra vagyok.
A fiú elpirult. - Bocsánat. Mennem kell. - És elsietett, a lány
pedig zavartan bámult utána.
Aznap este, mikor Alexandra elmondta Eve-nek, mi történt,
a nővére vállat vont, és azt felelte. - Nyilván megbolondult.
Jobb is, hogy semmi közöd hozzá, Alex!

Minden tapasztalata ellenére mégiscsak volt a férfiaknak egy

gyengéje, amellyel Eve nem számolt. Ez pedig az, hogy a
férfiak általában szeretnek dicsekedni hódításaikkal. A katonai
iskola diákjai sem voltak mások. Csodálattal és rajongva
beszélték ki Eve Blackwellt.
„Amikor befejeztük, mozdulni sem bírtam."
„Sosem gondoltam, hogy ilyen jó seggre segít az úristen...”
„A pinája szinte beszél...”
„Istenem, valódi tigris az ágyban...”
Minthogy legalább két tucat diák és fél tucat tanár élvezte
már Eve szexuális tehetségét, ez lett az iskola legnyíltabb
titka. Az egyik tanár elfecsegte a leányintézet egyik
tanárnőjének, aki azonnal továbbmondta Mrs. Collinsnak, az
igazgatónőnek. Titokban vizsgálat kezdődött, amelynek
végeredményeként Eve és az igazgatónő leültek beszélgetni.
- Azt hiszem, az iskola hírnevének igen jót tenne, ha
azonnal elhagyna bennünket.
Eve csak bámult az igazgatónőre, mintha bolondot látna.
-Miről beszél maga?
- Arról, hogy maga kiszolgálja a fél katonai iskolát. A
másik fele pedig izgatottan vár a sorára.
- Soha életemben még nem hallottam ennél nagyobb
hazugságot. - Eve hangja remegett a sértettségtől. - Ne
higgye, hogy nem szólok azonnal a nagyanyámnak. És ha
meghallja...
- Hát ezt én megtakarítom magának - vágott közbe az
igazgatónő. - Szívesen tartanám titokban ezt az egészet az
iskolánk érdekében, de ha nem távozik azonnal szép
csendben, hát van egy listám, amit azonnal elküldök a
nagyanyjának!
- Szeretném látni azt a listát!
Mrs. Collins szó nélkül átnyújtotta. Hosszú lista volt. Eve
átnézte, és látta, hogy legalább hét név hiányzik.
Elgondolkodott.
 Végül felnézett, és győzedelmesen mondta. - Ez nyilván
valami összeesküvés a családom ellen. Valaki a nagyanyámat
akarja megsebezni rajtam keresztül. Ezt pedig nem akarom,
inkább elmegyek.
- Nagyon bölcs döntés - mondta szárazon Mrs. Collins. -
Reggel egy kocsi kiviszi a repülőtérre. Táviratozok a
nagyanyjának, hogy hazamegy.
Eve megfordult, elindult az ajtó felé, majd hirtelen eszébe
jutott valami. - És a testvérem?
- Alexandra itt maradhat.
Amikor az utolsó óra után Alexandra hazament. Eve éppen
pakolt. - Mit csinálsz?
- Hazamegyek.
- Hazamész? A félév kellős közepén?
Eve szembefordult a húgával. - Alex, neked valóban
fogalmad sincs róla, micsoda időpazarlás ez az iskola? Semmit
nem tanulunk. Csak telik az idő semmivel.
Alexandra döbbenten hallgatta. - Nem is tudtam, hogy így
gondolod. Eve!
- Mindig is így gondoltam, amióta itt vagyunk. Csak
miattad maradtam eddig is, mert úgy láttam, hogy te nagyon
élvezed.
- Igen, de...
- Sajnálom, Alex! Nem bírom tovább. Vissza akarok
menni New Yorkba. Oda, ahová tartozunk.
- Mondtad már Mrs. Collinsnak?
- Éppen most.
- És mit szólt?
- Mit gondolsz? El volt keseredve - fél, hogy ez árt az
intézet hírnevének. Könyörgött, hogy maradjak.
Alexandra leült az ágy szélére. - Nem is tudom, hogy mit
mondjak.
- Ne mondj semmit! Téged ez nem érint.
- Dehogynem! Ha te boldogtalan vagy itt... -
elhallgatott. - Valószínűleg igazad van. Tényleg időpazarlás. Ki
a fene akar latin igéket ragozni?
- Pontosan. Vagy ki a nyavalyát érdekel Hannibál?
Alexandra a szekrényhez lépett, kivette a bőröndjét, és az
ágyra tette.
Eve elmosolyodott. - Nem kértem volna, hogy te is gyere,
Alex, de boldog vagyok, hogy együtt megyünk haza.
Alexandra megszorította nővére kezét. - Én is.
 Eve lazán hozzátette. - Tudod, mit? Amíg én pakolok, hívd
fel nagyanyánkat, és mondd meg, hogy holnap hazamegyünk.
Hogy nem akarunk itt maradni. Megteszed?
- Igen. - Alexandra nem mozdult. - Nem hinném, hogy
örülni fog ennek.
- Ne aggódj az öreg hölgy miatt! - nyugtatta Eve. - Én
tudok vele bánni.
Alexandrának nem volt oka, hogy ebben kételkedjen. Eve
többé-kevésbé azt csinált a nagyanyjukkal, amit akart. Elindult
telefonálni.

Kate Blackwellnek barátai, ellenségei és üzletfelei voltak

magas helyeken, és az utóbbi hónapokban zavaró pletykák
jutottak a fülébe. Kezdetben rájuk sem hederített. De csak
nem maradtak abba. Eve túlságosan sok fiúval barátkozik a
svájci katonai iskolában. Eve-nek abortusza volt. Eve-nek túl
lazák az erkölcsei.
Így aztán meglepetéssel vette tudomásul, hogy az unokái
idő előtt hazajönnek. Eltökélte magát, hogy a pletykák végére
jár
Otthon várta a lányokat. Eve-et rögtön a saját szobájába
vitte. - Lehangoló híreket hallottam - mondta. - Tudni akarom,
miért dobtak ki benneteket az iskolából.
- Nem dobtak ki minket - felelte Eve. - Alex és én
akartunk hazajönni.
- A fiúügyek miatt?
- Kérlek, nagyi... Inkább nem beszélnék erről.
- Attól tartok, muszáj! Mit csináltál?
- Én semmit. Alex viszont... - elhallgatott.
- Alex viszont... - Kate elszántan várta a folytatást.
- Kérlek, ne haragudj rá ezért - hadarta Eve. - Biztos
vagyok benne, hogy nem tehet róla. Szeret butaságokat
játszani, például úgy csinált, mint ha ő lenne én. Fogalmam
sem volt, mit művel, amíg a lányok nem kezdtek pletykálni
róla. Úgy tűnik, egy csomó... fiúval jött össze. - Eve zavartan
elhallgatott.
- Azt játszotta, hogy ő volna te? - Kate megdöbbent. -
Miért nem szóltál neki?
- Próbáltam - mondta keserűen Eve. - Azzal
fenyegetőzött, hogy megöli magát. Ó, nagyi, azt hiszem, Alex
kissé... - végül csak kibökte a szót - labilis. Ha csak említed
neki ezt az egészet, nem is tudom, mit fog csinálni. - A kislány
szeme könnyben úszott.
Kate szíve elnehezült Eve szomorúsága láttán. - Eve, ne sírj,
drágám! Nem szólok Alexandrának! A kettőnk titka marad.
- Én... én nem akartam, hogy megtudd, nagyi - szipogta
Eve tudtam, mennyire fájna neked.

Később, tea közben Kate Alexandrát nézte. Gyönyörű kívül és

rohadt belül, gondolta. Elég baj, hogy annyi fiúval kezdett ki,
de hogy a nővérének adja ki magát! Kate egészen fel volt
háborodva.

A következő két évben, amíg a lányok befejezték az iskolát

Miss Porternél, Eve nagyon szolidan viselkedett. Félt, hogy
lelepleződik. Semmi nem ronthatja el a kapcsolatát
nagyanyjával. Az öreg hölgy nem élhet már soká - és Eve
biztos akart lenni benne, hogy ö az örökös.
A lányok huszonegyedik születésnapján Kate elvitte őket
Párizsba, és Coco Chanelnél új ruhákat vett nekik. Aztán este,
egy szűk körű vacsorán a lányok megismerkedtek Alfred
Maurier gróffal és a feleségével, Vivien grófnővel. A gróf
nagyon jóképű, ötvenes férfi, acélszürke hajjal, kisportolt
testtel. Felesége pedig csinos asszony.
Eve csöppnyi figyelmet sem fordított volna rájuk, ha nem
kap el egy megjegyzést. - Irigylem magukat, grófnő! A
legboldogabb házaspár, akit ismerek. Mióta is házasok?
Huszonöt éve?
- Jövő hónapban lesz huszonhat - felelte Alfréd. -
Valószínűleg én vagyok az egyetlen francia férfi a
történelemben, aki sosem csalta meg a feleségét.
Mindenki kacagott, csak Eve nem. Az est hátralévő
részében a grófot és a feleségét nézte. Nem tudott rájönni,
vajon a gróf mit talál vonzónak ebben a középkorú, ráncos
nyakú asszonyban. Maurier grófnak valószínűleg fogalma sincs
arról, milyen az igazi szeretkezés. Dicsekvése hülyeség volt.
És Alfred gróf pedig kihívás.

Másnap Eve felhívta Mauriert az irodájában. - Itt Eve Blackwell.

Valószínűleg nem emlékszik rám, de...
 - Már hogyne emlékeznék, gyermekem! Maga az én
Kate barátnőm egyik gyönyörű unokája.
- Boldog vagyok, hogy emlékszik, gróf! Bocsásson meg,
hogy zavarom, de úgy hallottam, nagyon ért a borokhoz. Egy
meglepetésvacsorát szeretnék adni a nagymamám
tiszteletére. - Kuncogott kicsit. - Tudom, mit adok majd enni,
de fogalmam sincs a borokról. Gondoltam, hátha van olyan
kedves, hogy segít.
- Boldogan - mondta lelkesen a férfi. - Attól függ, mi a
menü. Ha hal az előétel, egy könnyű Chablis...
- Ó, attól tartok, nem tudom ezeket a neveket
megjegyezni! Találkozhatnánk, és akkor felírhatnám? Ha
ráérne ma ebédre...
- Egy régi barát kedvéért...
- Nagyon jó. - Eve lassan tette le a kagylót. Olyan ebéd
lesz, amit a gróf nem felejt el, amíg él.
A Lasserre-nél találkoztak. Röviden megbeszélték a
borokat. Eve türelmetlenül hallgatta Maurier unalmas
szónoklatát, majd egyszer csak közbevágott. - Szerelmes
vagyok magába, Alfred!
A gróf mondat közben megállt. - Tessék?
- Azt mondtam, beleszerettem magába.
A férfi belekortyolt a borba. - Jó évjárat. - Megpaskolta Eve
kezét, mosolygott. - A jó barátok persze, hogy szeretik
egymást.
- Én nem arról a szeretetről beszélek, Alfred!
A gróf a lány szemébe nézett, és azonnal tudta, miféle
szeretetről beszél a lány. Határozottan ideges lett. A lány
huszonegy éves, ő középkorú, és boldog házas. Egyszerűen
nem értette, mi ütött ezekbe a mai lányokba. Zavarban volt,
ahogy ott ült vele szemben, hallgatta, amit mondott, és még
jobban zavarba jött attól, hogy Eve valószínűleg a legszebb és
legkívánatosabb fiatal lány volt, akit ismert. Drapp
selyemblúzt és zöld kardigánt viselt, ami kiemelte kerek, telt
mellét. Nem hordott melltartót, a férfi látta a hegyes kis
bimbókat. Nézte ártatlan arcát, és nem talált szavakat. -
Maga... maga még nem is ismer.
- Kislánykorom óta magáról álmodom. Hogy eljön a férfi
csillogó fegyverzetben, magas lesz, csinos, és...
- Az én fegyverzetem kissé rozsdás, attól tartok...
- Kérem, ne gúnyolódjon velem - kérlelte Eve. - Amikor
megláttam magát tegnap este, nem bírtam máshová nézni.
Nem bírtam másra gondolni. Azóta nem bírom kiverni a
fejemből egyetlen másodpercre sem. - Ez utóbbi majdnem igaz
is volt.
- Nem is tudom, mit mondjak, Eve! Én boldog
házasságban élek...
„ - Ó, nem tudom kimondani, mennyire irigylem a
feleségét! Ő a legszerencsésebb asszony a világon. Nem is
tudom, tudja-e ezt, Alfred!
- Persze, hogy tudja. Mindig mondom neki. - Idegesen
nevetett, és azon töprengett, hogyan tudna témát változtatni.
- Valóban megbecsüli magát? Tudja, hogy milyen
érzékeny maga? Törődik a maga boldogságával? Én csak azt
tenném.
A gróf egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
- Maga gyönyörű, fiatal nő - mondta. - Egy napon majd
megtalálja álmai lovagját, csillogó, nem rozsdásodó
fegyverzetben, és akkor...
- Már megtaláltam, és le akarok feküdni vele.
A férfi körülnézett, hallotta-e őket valaki. - Eve! Kérem!
A lány előrehajolt. - Csak ennyit kérek. És az emlék elkísér
egész életemben.
A gróf határozottan felelt. - Ez lehetetlen. Maga a lehető
legkényelmetlenebb helyzetbe hoz engem. Ifjú hölgyek nem
tesznek ilyesfajta ajánlatokat idegeneknek.
Eve szeme lassan megtelt könnyel. - Ezt gondolja rólam?
Hogy én... Csak egyetlen férfit ismertem életemben.
Eljegyeztük egymást. - Nem törölte le a könnyeit. - Kedves
volt, gyengéd, szerelmes. Meghalt egy hegymászó balesetben.
Láttam, amikor történt. Iszonyú volt.
Maurier gróf a kezére tette a kezét. - Sajnálom.
- Maga annyira emlékeztet rá. Amikor megláttam,
mintha maga Bill tért volna vissza hozzám. Ha csak egyetlen
órát ad nekem, nem kérek többet. Látnia sem kell többé!
Kérem Alfred!
A gróf hosszan nézte a lányt. Mérlegelte a döntést. Hiszen
végül is - francia.

A délutánt egy kis hotelben töltötték a Rue Saint-Anne-en.

Ifjúkori kalandozásai során - még házassága előtt - Maurier
gróf sosem feküdt le olyan lánnyal, mint Eve. Maga volt a
hurrikán, az emésztő tűz, az ördög. Túl sokat tudott. Mire a
délután véget ért, Maurier gróf teljesen kimerült.
 Miközben öltözködtek, Eve megkérdezte. - Mikor látlak
ismét, drágám?
- Majd felhívlak - mondta Maurier.
De nem tervezte, hogy valaha is találkoznak újra. Volt a
lányban valami ijesztő - valami gonosz. Valami, amit az
amerikaiak nagyon pontosan „rossz lapnak” neveznek, és neki
esze ágában sem volt viszonyba keveredni vele.
A dolognak itt vége is lett volna, ha kifelé jövet meg nem
látja őket Alicia Vanderlake, aki a megelőző évben egy
jótékonysági bizottságban együtt dolgozott Kate Blackwell-lel.
Mrs. Vanderlake keményen küzdötte fel magát a társadalmi
ranglétrán, és ezt a fokot maga az ég küldte elé. Látta már az
újságokban Maurier gróf és a felesége meg a Blackwell ikrek
fényképeit. Nem tudta ugyan, hogy melyik lányt látja, de ez
nem is számított. Mrs. Vanderlake tudta a kötelességét.
Felütötte kis telefonkönyvecskéjét, és megtalálta Kate
Blackwell számát.
Az inas vette fel a telefont. - Bonjour!
- Mrs. Blackwell-lel szeretnék beszélni.
- Mit mondhatok, ki keresi?
- Mrs. Vanderlake. Személyes ügyben.
Egy pillanattal később Kate Blackwell volt a vonalban. - Ki
az, kérem?
- Alicia Vanderlake. Mrs. Blackwell, azt hiszem,
emlékszik rám. Tavaly együtt voltunk egy bizottságban, és...
- Ha támogatásról van szó, kérem...
- Nem, nem - vágott közbe Mrs. Vanderlake. - Személyes
ügy. Az unokájáról van szó.
Kate Blackwell majd meghívja őt teára, és szépen
megbeszélik, asszony az asszonnyal. Új barátság kezdete lesz
ez.
- Mi van vele? - kérdezte Kate Blackwell.
Mrs. Vanderlake-nek nem állt szándékában telefonon
tárgyalni az ügyről, de Kate Blackwell barátságtalan hangja
nem hagyott számára választási lehetőséget. - Nos, úgy
éreztem, kötelességem tájékoztatni önt, hogy néhány perccel
ezelőtt láttam az unokáját kiosonni egy szállodából Maurier
gróffal. Nyilvánvaló alkalomból.
Kate hangja fagyos volt. - Nehezen hiszem el. Melyik
unokámról van szó?
Mrs. Vanderlake zavartan fölnevetett. - Nem tudom. Nem
tudom megkülönböztetni őket. De hát senki nem tudja, nem
igaz?
 - Köszönöm az információt. - Kate letette a kagylót.
Ott állt, és próbálta megemészteni, amit hallott. Csak előző
este vacsoráztak együtt. Kate tizenöt éve ismerte Maurier
grófot, de amit most hallott róla, csöppet sem illett a férfi
karakterébe, hihetetlennek tűnt. Bár a férfiak végül is
kiszámíthatatlanok. Ha Alexandra elszánta magát, hogy
lefeküdjön vele...
Kate fölemelte a kagylót, és azt mondta a központnak. -
Svájcba szeretnék telefonálni. Lausanne, Fernwood Intézet...

Amikor Eve hazatért aznap késő délután, boldog volt és

elégedett. Nem azért, mert jólesett a szeretkezés Maurier
gróffal; hanem mert legyőzte őt. Ha ilyen könnyen legyőztem,
gondolta, bárkit legyőzök. Az egész világot. Bement a
könyvtárba, ott találta Kate-et.
- Szia, nagyi! Jó napod volt?
Kate csak bámulta kedves, fiatal unokáját. - Nem nagyon.
És neked?
- Ó, vásárolgattam egy kicsit! De nem találtam semmit,
amire vágytam volna. Te mindent megvettél nekem. Te
mindig...
- Csukd be az ajtót. Eve!
Kate hangjából Eve figyelmeztetést hallott. Becsukta a
nagy tölgyfa ajtót.
- Ülj le!
- Valami baj van, nagyi?
- Ezt majd te fogod nekem megmondani. Ide akartam
hívni Maurier grófot, de gondoltam, talán megtakaríthatjuk ezt
a megaláztatást.
Eve agya lázasan dolgozott. Ez lehetetlen! Senki nem
tudhat róla és Alfred Maurierről. Csak egy órája váltak el. -
Nem értem, miről beszélsz.
- Hát akkor kimondom. Ma délután lefeküdtél Alfred
Maurierrel.
Könnyek szöktek Eve szemébe. - Azt reméltem, sosem
tudod meg, mit tett velem, hiszen a barátod. - Igyekezett
visszafojtani a sírást. - Borzalmas volt. Felhívott, meghívott
ebédre, leitatott, és...
- Fogd be a szád! - Kate hangja szinte metszette a
levegőt. Szeméből megvetés sütött. - Alávaló vagy.
Kate élete legnehezebb óráját élte át, amíg tudomásul
vette, kicsoda is az unokája. Fülében ott csengett az
igazgatónő hangja: Mrs. Blackwell, a fiatal lányok fiatal lányok
ha valamelyiküknek diszkrét kapcsolata van, hát szemet
hunyunk felette. De Eve oly nyilvánvalóan kezdett ki
mindenkivel, hogy az iskola hírneve...
És Eve Alexandrára kente az egészet.
Kate felidézte a baleseteket. A tüzet, amikor Alexandra
majdnem halálra égett. Alexandra lepottyanását a szikláról.
Alexandra eszméletvesztését a hajóban. Aztán ismét Eve
hangját hallotta, amint beszámol arról, hogyan erőszakolta
meg az angoltanár. És eszébe jutott, amikor Briarcrestben
Eve-et azzal vádolták, hogy marihuánát ad el. Majd hamarosan
Alexandrára terelődött a gyanú. És nem Eve terelte rá,
ellenkezőleg: védte a testvérét. Mert ez volt Eve technikája -
gonosz volt, de a nagylelkűt játszotta. Mert esze, az van.
És most nézte a gyönyörű, angyalarcú szörnyeteget. Rád
építettem a jövőmet. Úgy terveztem, hogy te veszed át egy
napon a Kruger-Brentet. Téged imádtalak, téged
kényeztettelek. Megszólalt. - Azt akarom, hogy azonnal hagyd
el a házat! Nem akarlak látni többé.
Eve elsápadt.
- Kurva vagy. Ez még hagyján. De álnok is vagy, ravasz
is, és megrögzött hazudozó. Ezt már nem viselem el.
Minden túl gyorsan történt. Eve kétségbeesetten mondta. -
Nagyi, ha Alexandra hazudott neked rólam, és...
- Alexandra semmiről nem tud. Most beszéltem Mrs.
Collinsszal.
- Erről van szó? - Eve megkönnyebbülést erőltetett a
hangjába. - Mrs. Collins gyűlöl engem, mert...
Kate-et hirtelen iszonyatos kimerültség borította el. - Nem
fog menni, Eve! Többé nem. Vége! Elküldtem az ügyvédemért.
Kitagadlak.
Eve érezte, hogy a világ meginog körülötte. - Nem teheted.
Hogy... hogy fogok élni?
- Adok neked apanázst. Mostantól a saját lábadra állsz.
Azt csinálsz, amit akarsz. - Kate hangja megkeményedett. - De
ha valaha egyetlen botrányról olvasok vagy hallok körülötted,
ha bármilyen módon szégyent hozol a Blackwell névre, az
apanázst is megvonom. Világos?
Eve a nagyanyja szemébe nézett, és látta, most nem tud
fordítani a helyzetén. Tucatnyi kifogás szökött a nyelvére, de
egyet sem tudott kimondani.
 Kate felállt, és remegő hangon mondta. - Nem hiszem,
hogy ez bármit is jelentene neked, de ez... ez a legnehezebb
dolog, amit életemben tettem.
Megfordult, és fölvetett fejjel, egyenes háttal kisétált a
szobából.

Kate a sötét hálószobában azon tűnődött, vajon miért romlott

el minden. Ha David nem hal meg... Ha Tony ismerte volna az
apját... ha Tony nem akart volna mindenáron művész lenni...
Ha Marianne nem halt volna meg... Ha... Kétbetűs szó a
hiábavalóságra... A jövő csak porhüvely, temeti majd napról
napra. A múlt, az mozdíthatatlan, az kemény. Akiket
szerettem, mind elárultak. Tony. Marianne. Eve. Sartre jól
mondta: a pokol a többi ember. Azon töprengett, vajon szünik-
e a fájdalom.
Ha Kate-et a fájdalom töltötte el, Eve-et a düh. Hiszen
mindössze jól érezte magát az ágyban egy kicsit, és nagyanyja
úgy viselkedik, mintha kimondhatatlan bűnt követett volna el.
A vén konzervatív kurva! Nem, nem is konzervatív, szenilis.
Igen, szenilis. Talál majd egy jó ügyvédet, és az új
végrendeletet nevetségessé teszik majd a bíróságon. Apja is,
nagyanyja is beszámíthatatlan. Ót aztán nem fogják kitagadni.
A Kruger-Brent az övé. Hányszor mondta a nagyanyja, hogy
így van!
És Alexandra! Mindvégig áskálódott ellene, a jó ég tudja,
miket suttogott a nagyanyja fülébe róla. Alexandra magának
akarja a céget. Az a rettenetes, hogy most valószínűleg meg is
fogja kapni. Ami ma délután történt, borzalmas, de a tudat,
hogy Alexandra kerül a helyébe, egyenesen elviselhetetlen.
Ezt nem engedhetem, gondolta Eve. Bezárta a bőröndjét, és
elindult megkeresni a testvérét.
Alexandra a kertben olvasott. Eve közeledtére felnézett.
- Alex, elhatároztam, hogy visszamegyek New Yorkba.
Alexandra meglepetten nézett a testvérére. - Most? Nagyi
hajóutat tervez a dalmát tengerparton a jövő héten. Te...
- Kit érdekel a dalmát tengerpart? Sokat gondolkodtam
erről. Saját lakást szeretnék. - Mosolygott. - Nagylány vagyok.
Megkeresem a legcsudálatosabb kis lakást, és hajó leszel,
néha ott alhatsz.
Alexandra aggodalmasan nézte a nővérét. - Nagyi tudja
már?
 - Ma délután megmondtam. Nem örült neki, persze. De
megérti. Állást akartam vállalni, de ragaszkodik hozzá, hogy
apanázst adjon.
- Szeretnéd, ha veled jönnék?
Istenverte, rohadt kis kurva! Előbb kitúrja a házból, aztán
úgy tesz, mintha jönni akarna. Hát nem fognak ilyen könnyen
megszabadulni tőle. Majd megmutatja! Lesz saját lakása - egy
isteni lakberendező majd kitalálja és teljes szabadsága. Azt
tesz majd, amit akar Életében először Isteni lesz.
- Édes vagy, Alex! De kicsit szeretnék magam lenni.
Alexandra ránézett, és mély szomorúság töltötte el. Először
válnak el egymástól. - De gyakran látjuk majd egymást,
ugye?
- Hát persze - ígérte Eve. - Gyakrabban, mint gondolod.
 26.

Amikor Eve megérkezett New Yorkba, egy belvárosi

szállodában szállt meg, ahogy az utasítás szólt. Egy órával
később Brad Rogers telefonált.
- Nagyanyád telefonált Párizsból. Mintha némi súrlódás
lenne köztetek...
- Nem komoly - nevetgélt Eve. - Csak egy kis családi... -
könnyed védekezésbe fogott volna éppen, amikor rádöbbent
ennek veszélyeire. Mostantól nagyon óvatosnak kell lennie.
Eddig ugyanis a pénzre nem volt gondja - az egyszerűen
mindig volt. Most azonban nagy jelentőségre tett szert
hirtelen. Fogalma sem volt arról, mekkora lesz az apanázs, és
életében először félt.
- Említette, hogy új végrendeletet készít? - kérdezte
Brad.
- Igen, mondott valami ilyesmit. - Eltökélte, hogy
higgadt marad.
- Azt hiszem, jobb lenne ezt személyesen
megbeszélnünk. Hétfőn háromkor megfelel?
- Remek, Brad!
- Az irodámban. Jó?
- Ott leszek.
Öt perccel három előtt Eve belépett a Kruger-Brent
épületébe. Nagy tisztelettel üdvözölte a biztonsági őr, a
portás, még a liftes is. Mindenki ismer, gondolta. Blackwell
vagyok. A lift az igazgatósági emeletre vitte, és néhány
pillanat múlva már Brad Rogers irodájában ült.
Brad meglepődött, amikor Kate felhívta, és bejelentette,
hogy ki akarja tagadni Eve-et, hiszen tudta, mennyire imádta
Kate éppen ezt az unokáját, és milyen tervei voltak vele. Nem
tudta elképzelni, mi történhetett. Bár végül is semmi köze
hozzá. Ha Kate megbeszéli vele - jó. Az ő dolga az, hogy
végrehajtsa Kate parancsait. Egy pillanatra megszánta ezt a
szép fiatal lányt itt szemben. Kate sem volt sokkal idősebb,
amikor először találkoztak. És ő sem. Most viszont egy ősz
hajú, vén bolond, aki még mindig azt reméli, hogy egy napon
Kate majd rájön, hogy volt valaki, aki őt nagyon szerette.
 Megszólalt. - Alá kell írnod néhány papírt. Olvasd el, és...
- Nem szükséges.
- Eve, fontos, hogy tudd, mi áll bennük - kezdte
magyarázni. - A nagyanyád végrendelete szerint te vagy a
kedvezményezettje egy jelenleg ötmillió dolláros, letétbe
helyezett kötvénynek. A kezelője a nagyanyád. Rendelkezése
szerint a pénz a te huszonegy és harmincöt éves korod között
fizethető ki. - Megköszörülte a torkát. - Nagyanyád úgy
döntött, hogy harmincöt évesen kapod meg.
Akár egy pofon.
- Mától kezdődően apanázst kapsz: heti kétszázötven
dollárt.
Képtelenség! Egy rendes ruha többe kerül. Ennyiből nem
lehet megélni. Ezzel csak meg akarják őt alázni. Ez a rohadék
nyilván a nagyanyjával együtt találta ki az egészet. És most ül
az íróasztala mögött, nevet magában. Legszívesebben
felkapta volna a súlyos bronz papírnehezéket, és beverte
volna a férfi fejét. Szinte hallotta, amint törnek a csontok a
keze alatt.
Brad folytatta. - Egyetlen számlát sem nyithatsz, és nem
használhatod a Blackwell nevet egyetlen áruházban sem.
Bármit veszel, készpénzben kell fizetned.
Egyre rémesebb lidércnyomás.
- Más. Ha bármi pletyka vagy egyéb felbukkan rólad
bármelyik újságban, az apanázs azonnal megszűnik. Világos?
- Igen - suttogott.
- Alexandra és a te nevedre nagyanyád ötmillió dollár
értékű életbiztosítást kötött az ő életére. Ami téged illet, ez
mától számodra megszűnt. Az év végén viszont, ha nagyanyád
elégedett lesz a viselkedéseddel, az apanázst megduplázza. -
Elhallgatott, majd folytatta. - És van még egy záradék.
Nyilvánosan fel akar akasztani. - Igen?
Brad Rogers zavarban volt. - Nagyanyád soha többé nem
akar látni, Eve!
Én viszont szeretnélek látni még egyszer, öreglány Kínok
közt haldokolni.
Brad hangját mintha saját gondolatai függönyén át hallotta
volna. - Ha bármi problémád van, engem hívj! Többé nem
jöhetsz be ebbe az épületbe, sem a többi családi birtokra.
Ezen megpróbált vitatkozni Kate-tel.
- Istenem, Kate, mégis az unokád. A véred. Úgy bánsz
vele, mint egy leprással.
- Mert maga a lepra.
 Itt volt vége a vitának.
- Van valami kérdésed. Eve?
- Nincs. - Kétségbe volt esve.
- Akkor, ha aláírnád a papírokat...
Tíz perc múlva kint volt az utcán. Táskájában egy
kétszázötven dolláros csekk.

Másnap reggel felhívott egy ingatlanügynököt, és nekilátott

lakást keresni. Álmaiban egy. Central Parkra néző, helyes,
kényelmes kis tetőtéri lakást képzelt el, modern fehér bútorok
a szobákban, szép nagy terasz. A valóság fejbe kólintotta.
Kiderült ugyanis, hogy heti kétszázötven dolláros jövedelemből
nem lehet lakást bérelni a Park Avenue-n. Amit lehetett:
egyszobás lakást egy szegényebb városrészben, ággyá
nyitható kanapéval, egy szeglettel, amit az ügynök némi
túlzással könyvtárnak becézett, aprócska konyhával, még
apróbb fürdőszobával, benne kopott, töredezett csempe.
- Ez... ez a legjobb, amije van? - kérdezte Eve.
- Nem - vágta rá az ügynök. - Van egy húszszobás ház a
Sutton Place-en, félmillió dollár, plusz rezsi.
Dögölj meg, gondolta Eve.
Az igazi csapás másnap délután érte, amikor beköltözött.
Mint egy börtöncella. Otthon az öltözőszobája akkora volt,
mint itt az egész lakás. Alexandrára gondolt, aki most remekül
érzi magát a Fifth Avenue-n. Istenem, miért is nem égett
halálra? Oly közel állt hozzá! Ha meghalt volna, és ő lenne az
egyetlen örökös, másként állnának a dolgok. Nagyanyja nem
merte volna kitagadni.
De ha Kate Blackwell azt hitte, hogy Eve ilyen könnyen
feladja majd az örökségét, akkor nem jól ismerte az unokáját.
Eve-nek nem állt szándékában megpróbálni, hogy kijön-e heti
kétszázötven dollárból. Volt ötmillió dollárja, egy bankban
csücsült, és a gonosz öregasszony nem engedi hozzáférni. De
meg kell kaparintanom azt a pénzt. Megfogom találni a
módját.
Másnap jött a megoldás.

- Mit tehetek önért, Miss Blackwell? - kérdezte Alvin

Seagram hódolatteljesen. A National Union Bank alelnöke volt,
és valóban készen állt bárminemű segítségre. Hiszen nyilván a
jó szerencse vezette hozzá ezt az ifjú hölgyet. Ha leköthetne
egy Kruger-Brent-számlát, vagy legalább egy részét, a
karrierje meglódulna felfelé.
- Letétben van némi pénz a számomra, kötvényben -
magyarázta Eve. - Ötmillió dollár. A szabályok szerint
harmincöt éves koromig nem vehetem fel. - Szélesen
elmosolyodott.
- És az olyan messze van még.
- Abban biztos vagyok - mosolygott a banktisztviselő. -
Mennyi is... tizenkilenc éves?
- Huszonegy.
- És gyönyörű, ha tehetek egy személyes megjegyzést,
Miss Blackwell!
Eve negédesen mosolygott. - Köszönöm, Mr. Seagram! - Ez
nagyszerűbb, mint képzelte. A pasas idióta.
A férfi érezte, hogy a bókja célba talál. Tetszem neki. -
Hogyan segíthetnék?
- Azon gondolkodtam, vajon lehetséges-e, hogy előleget
kölcsönözzek arra a pénzre. Tudja, most nagyobb szükségem
van a pénzre, mint később. Menyasszony vagyok. A
vőlegényem építészmérnök, Izraelben dolgozik, és még három
évig nem is jön haza.
Alvin Seagram csupa együttérzés volt. - Tökéletesen értem.
-A szíve hevesen dobolt. Hát persze, hogy teljesíti a kérését.
Sokszor előfordult, hogy lekötött pénzre előleget vettek fel. És
ha a lány meg lesz elégedve, ideküldi majd a család többi
tagját is, és azoknak is segít. De mennyire hogy segít. Azután
semmi nem állíthatja meg. A National Union
igazgatótanácsának a tagja lesz. Egy napon talán az elnöke. És
mindezt ennek a drága kis szőkének köszönheti, aki itt ül vele
szemben.
- Semmi gond - biztosította Eve-et. - Egyszerű
tranzakció.
Gondolom, megérti, hogy a teljes összeget nem
kölcsönözhetjük, de egymilliót akár azonnal kaphat. Az
megfelel?
- Tökéletesen. - Eve próbálta leplezni
megkönnyebbülését.
- Akkor jó! Adja meg nekem a kötvény adatait... - Tollat
vett a kezébe.
- Lépjen kapcsolatba Brad Rogersszel a Kruger-Brentnél.
Ő mindent elmond majd.
- Máris felhívom.
Eve felállt. - Mennyi ideig tart?
 - Egy-két napig. Személyesen intézem.
A lány kinyújtotta kecses kis kezét. - Maga nagyon kedves.
Amint Eve kilépett a bankból, Alvin Seagram a telefonhoz
nyúlt. - Hívja nekem Mr. Brad Rogerset a Kruger-Brent Kft.-től.
- Már a puszta névtől is borzongás futott végig a gerincén.
Két nap múlva Eve visszament a bankba, és bekísérték
Alvin Seagram irodájába. A férfi azzal kezdte: - Attól tartok,
nem tudunk segíteni önnek, Miss Blackwell!
Eve nem hitt a fülének. - Nem értem. Azt mondta, egyszerű
tranzakció. Azt mondta...
- Sajnálom. Nem voltam a tények birtokában.
Most viszont élénken emlékezett telefonbeszélgetésére
Brad Rogersszel. „Igen, van egy ötmillió dolláros kötvény Eve
Blackwell nevén. Az ön bankjának természetesen jogában áll
ennek terhére pénzt kölcsönözni. De ami engem illet, úgy
vélem, kötelességem figyelmeztetni, hogy Kate Blackwell
barátságtalan gesztusként értékelné.” Fölösleges lett volna
tovább részletezni. A Kruger-Brentnek mindenütt voltak
befolyásos barátai. És ha azok a barátok elviszik a pénzüket a
National Uniontól, Alvin Seagram tudta, mi történne a
karrierjével.
- Sajnálom - ismételte. - Semmit nem tehetek.
Eve megsemmisülten nézte. De azért nem engedhette,
hogy ne vágjon vissza valahogyan. - Köszönöm a fáradozását.
Van még más bank New Yorkban.
- Miss Blackwell - szólt utána Seagram nincs a világon
bank, amely kölcsönt adna arra a kötvényre.

Alexandra meg volt zavarodva. Eddigi élete során nagyanyja

számos módon nyilvánvalóvá tette már, hogy Eve-et kedveli
jobban, és egy éjszaka alatt minden megváltozott. Tudta, hogy
valami rettenetes történhetett Eve és Kate közt, de fogalma
sem volt róla, mi lehet az. Ahányszor megpróbálta szóba hozni
a témát, a nagyanyja azt mondta. - Nincs miről beszélni. Eve a
saját életét éli.
Alexandra nem jutott többre Eve-vel sem.
Kate Blackwell egyre több időt töltött Alexandrával.
Kíváncsi volt rá. A lány nemcsak együtt volt a nagyanyjával,
hanem életének a része lett. Mintha nagyanyja először látta
volna. Alexandrának az a furcsa érzése támadt, hogy -
felértékelik.
 És Kate tényleg először látta az unokáját. És mert egyszer
keserűen csalódott, ezúttal nagyon óvatos volt a
véleményformálásban. Minden lehetséges percet együtt töltött
Alexandrával, kérdezte, faggatta, hallgatta. És végül elégedett
volt.
Alexandrát nem volt könnyű megismerni. Zárkózott
személyiség volt, nem nyílt meg olyan könnyen, mint Eve. A
gyors és gyakorlatias észjárású lányt ártatlansága - amely
szépségét csak kiemelte - még vonzóbbá tette. Mindig
rengeteg meghívást kapott partikra, vacsorára, színházba, de
most Kate döntötte el, melyiket fogadja el, és melyiket
utasítsa vissza. Hogy a meghívó személye megfelelőnek tűnt -
ezúttal kevés volt. Kate ugyanis olyasvalakit keresett, aki segít
majd Alexandrának dinasztiát alapítani és irányítani. Erről
persze nem szólt Alexandrának. Erre ráért majd akkor, amikor
megtalálta a megfelelő férfit az unokája számára. Néha, a
hajnali órákban, amikor nem tudott aludni, Kate Eve-re
gondolt.

Eve remekül élt. A nagyanyjával történt kis epizód úgy

felkavarta, hogy átmenetileg elfeledkezett a legfontosabbról:
hogy mennyire vonzza a férfiakat. Az első partin, amelyre
meghívták, miután beköltözött saját lakásába, hat férfinak
adta meg a telefonszámát - négy nős volt közülük —, és
huszonnégy órán belül mindegyik felhívta. Attól kezdve Eve
tudta: nem kell aggódnia a pénz miatt. Elárasztották
ajándékokkal: drága ékszerekkel, festményekkel, a
leggyakrabban pénzzel.
„Most rendeltem egy új szekrényt, és az apanázsom még
nem érkezett meg. Volnál oly szíves, drágám?” És mindig
voltak oly szívesek.
Ha a nyilvánosság előtt mutatkozott, Eve nagyon ügyelt
arra, hogy csak nőtlen férfiakkal tegye. A nőseket a lakásán
fogadta délutánonként. Eve diszkrét volt. Vigyázott, hogy a
neve ne kerüljön pletykalapok oldalaira, nem mintha az
apanázs leállítása miatt aggódott volna, csak éppen biztos volt
benne, hogy nagyanyja még térden fog csúszni előtte. Kate
Blackwellnek szüksége volt örökösre, aki átveszi a Kruger-
Brentet. Alexandra pedig legfeljebb a hülye háziasszony
szerepére jó, állapította meg Eve.
Egyik délután a Város és vidék című magazint lapozgatta,
amikor megpillantotta benne Alexandrát, amint egy csinos
fiatalemberrel táncol. Eve nem Alexandrát nézte, hanem a
férfit. És rádöbbent, hogy ha Alexandra férjhez megy, és fiút
szül, az minden tervét keresztülhúzza.
Hosszan nézte a fényképet.
Vagy egy évig Alexandra rendre felhívta Eve-et, és hívta
ebédelni vagy vacsorázni, de Eve mindig talált valami kibúvót.
Most azonban úgy döntött, itt az ideje, hogy beszéljen a
testvérével. Meghívta Alexandrát a lakására.
Alexandra még nem látta a lakást, és Eve próbálta
sajnáltat-ni magát. De Alexandra csak ennyit mondott. -
Nagyon bájos. Eve! Olyan meghitt, nem?
Eve mosolygott. - Illik hozzám. Valami intimet szerettem
volna. - Éppen elég ékszert és festményt felhalmozott már,
akár beköltözhetett volna egy nagyobb, szebb lakásba, de
nagyanyja azonnal tudomást szerzett volna róla, és tudni
akarta volna, honnan van a pénz. A pillanatnyi jelszó pedig ez
volt; diszkréció.
- Hogy van a nagyi?
- Nagyon jól. - Alexandra eltűnődött. - Eve, én nem
tudom, hogy mi történt köztetek, de ha bármiben segíteni
tudnék...
Eve felsóhajtott. - Nem mondta?
- Nem. Nem beszél róla.
- Megértem. Szegény drágám, valószínűleg nagyon
bűnösnek érzi magát. Megismerkedtem egy csodálatos fiatal
orvossal. Össze akartunk házasodni. Lefeküdtünk egymással.
Nagyi megtudta. És azt mondta, hogy takarodjak a házból, és
többé nem akar látni. Attól tartok, nagyanyánk kissé
konzervatív, Alex!
Nézte az elképedést Alexandra arcán. - Ez rettenetes.
Mindkettőtöknek oda kell állni elé. Biztos vagyok benne, hogy
most...
- A fiú meghalt repülőszerencsétlenségben.
- Ó, Eve! Miért nem beszéltél nekem erről?
- Mert nagyon szégyelltem magam, még előtted is. -
Megszorította a testvére kezét. - Tudod, hogy neked mindent
elmondok.
- Hadd beszéljek én a nagyival! Megmagyarázom...
- Nem! Ehhez túl büszke vagyok. ígérd meg, hogy soha
nem beszélsz vele erről! Soha!
- De biztos vagyok benne, hogy...
- Ígérd meg!
Alexandra felsóhajtott. - Megígérem.
 - Hidd el nekem, nagyon boldog vagyok itt! Jövök,
megyek, amikor akarok. Ez remek!
Alexandra nézte a nővérét, és arra gondolt, mennyire
hiányzott neki Eve.
Eve átkarolta Alexandrát, és viccelődve kérdezte. - Elég is
ennyi rólam. Most mondd, mi van veled! Megtaláltad már a
nagy őt? Biztos vagyok benne, hogy igen.
- Nem.
Eve figyelte a testvére arcát. A sajátja tükörképe volt, és
elhatározta, megsemmisíti ezt a tükörképet. - Majd
megtalálod.
- Nem sürgős. Most egyelőre dolgozni akarok. Beszéltem
a nagyival erről. Jövő héten találkozom egy reklámügynökség
vezetőjével, és meglátom, mit tud ajánlani.
Egy kis étteremben ebédeltek. Eve lakása közelében, és
Eve ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Semmit nem akart
elfogadni a testvérétől.
Amikor elköszöntek egymástól, Alexandra azt mondta. -
Eve, ha szükséged van pénzre...
- Ne butáskodj, drágám! Rengeteg pénzem van.
Alexandra erősködött. - De mégis, ha elfogyna, mindig
szólhatsz nekem.
Eve mélyen Alexandra szemébe nézett. - Számítok rád. -
Mosolygott. - De tényleg nincs szükségem semmire, Alex! -
Nem kellenek a morzsák Minden kell. A kérdés csak az:
hogyan jut hozzá?

Hétvégén partit rendeztek Nassauban. - Nélküled nem ér

semmit. Eve! Minden barátod ott lesz.
Aki hívta, Nita Ludwig volt, Eve még a svájci iskolából
ismerte. Majd találkozik néhány új férfival. A jelenlegi mezőny
már fárasztotta. - Jól hangzik - mondta. - Ott leszek.
Még aznap délután zálogba tette a smaragdláncot, amelyet
egy héttel korábban kapott egy örökké kimerült biztosítási
tisztviselőtől - feleség és három gyerek vett néhány új nyári
holmit Lord & Taylornál, egy repülőjegyet Nassauba, és
másnap reggel már a gépen ült.
A Ludwig-birtok hosszan elnyúlt a tengerparton. A
főépületben harminc szoba volt, a legkisebb is nagyobb, mint
Eve egész lakása. Eve-et egyenruhás cseléd kisérte a
szobájába, aki kipakolta a táskáját, amíg Eve felfrissítette
magát. Aztán lement, hogy találkozzon a többi vendéggel.
 Tizenhatan ültek a szalonban, egyetlen közös
tulajdonságuk volt: mind gazdagok voltak. Nita Ludwig
szilárdan hitte, hogy a hasonló emberek vonzzák egymást. A
vendégek ugyanazokról a dolgokról ugyanazt gondolták, és jól
érezték magukat együtt, mert ugyanazon a nyelven beszéltek.
Ugyanazokba a legjobb iskolákba és egyetemekre jártak,
ugyanolyan luxusvillákban laktak, ugyanolyan jachtjuk,
magánrepülőgépük és adóproblémáik voltak. Ők voltak a
kiváltságosok, akiket egy akolba terelt a megkülönböztetés
istene. Hadd higgye csak a világ, hogy a pénz nem minden!
Ezek az emberek itt jobban tudják. A pénz gyönyör, szépség,
szerelem és luxus - meg egy hely a mennyországban.
Mindebből Eve egyszer csak kizáratott, együgyű nagyanyja
szeszélye folytán. De nem hosszú időre, gondolta.
Belépett a szalonba, és a beszélgetés félbeszakadt,
Gyönyörű nők ültek odabent, de ő volt a leggyönyörűbb. Nita
körülvitte, és bemutatta azoknak, akiket nem ismert. Eve
elragadó volt és bájos, minden férfit alaposan szemügyre vett,
szakértő szemmel kiválasztva célpontjait. A legtöbb idősebb
férfi nős volt - de ez csak megkönnyíti a dolgát.
Csíkos sortba és színes mintás ingbe öltözött, kopasz férfi
lépett oda hozzá. - Lefogadom, hogy unja már, ha azt
mondják, maga gyönyörű.
Eve meleg mosollyal válaszolt. - Ezt sosem unom, Mr...
- Peterson. Szólítson Dannek. Ön bizonyára hollywoodi
sztár.
- Attól tartok, nincs tehetségem a színjátszáshoz.
- Lefogadom, hogy sok máshoz viszont van.
Eve titokzatosan mosolygott. - Nem tudhatja, amíg nem
próbálta, igaz-e, Dan?
A férfi megnyalta a száját. - Egyedül van itt?
- Igen.
- A jachtom itt áll a kikötőben. Elmehetnénk holnap egy
kicsit hajózni, nem?
- Remekül hangzik.
A férfi elvigyorodott. - Nem is tudom, miért nem
találkoztunk eddig... Ismerem a nagyanyját, Kate-et, évek óta.
Eve változatlanul mosolygott, bár ez most komoly
erőfeszítésébe került. - Ó, a drága nagyi - mondta. - Azt
hiszem, jobb lenne csatlakoznunk a többiekhez.
- Hát persze, drágám! - Kacsintott. - Akkor holnap.
Attól a pillanattól kezdve nem találta egyedül Eve-et. A lány
kerülte az ebédnél, ebéd után pedig kölcsönkért egy kocsit a
vendégeknek fenntartott garázsból, és behajtott a városba.
Lement a vízpartra, nézte a halászhajókat, amint kipakolják
róluk a hatalmas rákokat, teknősöket, halakat, csodás színű
kagylókat, amelyeket majd gondosan kifényesítenek, és
eladnak a turistáknak.
Az öböl csendes volt, a tenger szikrázott, akár megannyi
gyémánt. Eve elnézte, amint a túloldalon egy motorcsónak
elhúz a parttól, felgyorsul, majd hirtelen egy férfialak
emelkedik a magasba a csónak mögött. Gyönyörű látvány volt.
A férfit egy fémrúd kapcsolta össze a csónakkal egy világoskék
vitorla alatt, hosszú teste nekifeszült a szélnek. Eve
elragadtatottan nézte, a motorcsónak közben a kikötőhöz
közeledett. Amikor a dokkhoz ért, éles kanyart vett, egy
pillanatra Eve kivette a csinos, lebarnult férfiarcot, majd az
alak tovatűnt.

És öt órával később besétált Nita Ludwig szalonjába; Eve úgy

érezte, mintha ő varázsolta volna oda. Tudta, hogy felbukkan.
Közelről még jóképübb volt. Majdnem két méter magas,
tökéletes alakú, bronzbarnára sült, fekete szemű. Ha
mosolygott, kivillant hófehér, hibátlan fogsora. Nita bemutatta.
- George Mellis. Ő pedig Eve Blackwell.
- Te jó ég, magának a Louvre-ban a helye - mondta a
férfi. Mély, meleg hangja volt, enyhe akcentussal beszélt.
- Gyere, drágám, bemutatlak a többieknek!
A férfi csak intett. - Ne fáradj! Most már mindenkit ismerek.
Nita elgondolkodva nézett kettőjükre. - Vagy úgy. Nos, ha
tehetek bármit, szóljatok. - Ezzel odébbment.
- Nem volt túl durva hozzá?
A férfi mosolygott. - Nem vagyok felelős a tetteimért és a
szavaimért. Szerelmes vagyok.
Eve fölnevetett.
- Komolyan mondom. Maga a leggyönyörűbb valami,
amit életemben láttam.
Eve-et nem érdekelte, ennek a férfinak van-e pénze.
Elragadónak találta. Nemcsak a külseje miatt. Áradt belőle
valami vonzás, valami erő, ami izgatta a lányt. Még sosem
érzett ilyesmit. - Ki maga?
- Nita megmondta. George Mellis.
- Ki maga? - ismételte.
 - Á, maga filozófiai értelemben gondolja. Az igazi én!
Hát semmi különös, attól tartok. Görög vagyok. A családom
olajbogyót termeszt, meg más egyebeket.
Az a Mellis! A Mellis élelmiszertermékek minden sarki
boltban ott vannak a polcon.
- Nős?
A férfi elmosolyodott. - Maga mindig ilyen célratörő?
- Nem.
- Nem vagyok nős.
A válasz nem várt mértékben jólesett. Eve birtokolni akarta
a férfit, és azt akarta, hogy az is birtokolja őt. - Miért nem volt
itt a vacsorán?
- Az igazat akarja hallani?
- Igen.
- Magánügy. - A lány hallgatott. - Megpróbáltam
lebeszélni egy fiatal lányt az öngyilkosságról. - Közönyös
hangon mondta, mintha mindennapos ügy lenne.
- Remélem, sikerült.
- Egyelőre. Remélem, maga nem öngyilkos hajlamú.
- Nem. És remélem, hogy maga sem az.
George Mellis hangosan felnevetett. - Szeretem - mondta. -
Tényleg szeretem. - Megfogta Eve karját, aki beleborzongott
az érintésbe.
Egész este Eve oldalán maradt, csak rá figyelt, a többiekre
rá sem hederített. Hosszú, finom keze volt, és mindig Eve-ért
ügyködött vele: italt hozott, tüzet adott, finoman megérintette.
Közelségétől tüzet fogott a lány is, alig várta, hogy magukra
maradjanak.
Éjfél után, amikor a vendégek lassan nyugovóra tértek,
George Mellis megkérdezte. - Melyik a hálószobája?
- Az északi folyosó végén.
A férfi bólintott, és lassan lehunyta a szemét.

Eve levetkőzött, megfürdött, és vadonatúj fekete, testéhez

tapadó hálóingbe bújt. Éjjel egykor halk kopogás az ajtón.
Felpattant és kinyitotta - George Mellis belépett. Csak állt ott,
bámulta őt. - Matia mou, a Milói Vénusz hozzád képest rozzant
tyúk.
- Egyébként is előnyben vagyok - suttogta Eve. - Két
karom van.
És két karjával átölelte George Mellist, behúzta a szobába.
A férfi megcsókolta, és ő úgy érezte, mintha valami felrobbant
volna benne. Ajkát a férfi szájára nyomta, nyelve a szájába
hatolt.
- Istenem! - nyögött fel.
A férfi kezdte levetni a zakóját, a lány segített neki. Egy
másodperc múlva ott állt előtte meztelenül. Csodás alakja volt.
És állt a farka.
- Gyorsan - mondta Eve. - Gyere, szeretkezzünk! -
Lángolt a teste, az ágyra dőltek.
- Fordulj meg! - parancsolt rá a férfi. - A segged akarom!
Felnézett rá. - Én... én nem...
És akkor szájon vágta. Rémülten nézte. - Fordulj meg!
- Nem.
Megint megütötte, ezúttal erősebben, a szoba mintha
megbillent volna.
- Kérlek, ne...
És újra ütött, kegyetlenül. Azután érezte, amint erős
karjával megragadja, megfordítja, majd felhúzza a térdére.
- Az isten szerelmére - suttogta -, hagyd abba! Üvölteni
fogok.
Hátulról úgy nyakon vágta, hogy Eve majdnem elvesztette
az eszméletét. Ködben lebegve érezte, amint a férfi megemeli
a csípőjét. Majd szétfeszíti hátulról a combját, és nekifeszül.
Aztán hirtelen keményen beléhatolt - felzubogott benne a kín.
Kinyitotta a száját, üvölteni akart, de félelmében elhallgatott.
Könyörgőre fogta. - Kérlek, ez fáj...
Próbált elhúzódni, de a férfi szorosan fogta a fenekét, újra
és újra belédöfött, szinte szétszakította, felnyársalta hatalmas
péniszével. Elviselhetetlen volt a fájdalom.
- Istenem, ne! - nyöszörögte. - Kérlek, hagyd abba!
De a férfi csak mozgott tovább, mélyebben és gyorsabban,
és Eve utolsó világos pillanatában még hallotta, hogy a férfi
felnyög, majd felüvölt.
Amikor magához tért, és kinyitotta a szemét, George Mellis
a fotelben ült teljesen felöltözve, és cigarettázott. Odalépett az
ágyhoz, és megpaskolta a homlokát. Megborzongott az
érintésétől.
- Hogy vagy, drágám?
Eve megpróbált felülni, de iszonyatos fájdalmat érzett.
Mintha szétszaggatták volna. - Te rohadt állat... - rekedt
suttogás tört fel belőle.
A férfi nevetett. - Gyengéd voltam veled.
A lány elképedve nézett rá.
 Mosolygott. - Néha nagyon eldurvulok ám. - Megsimogatta
a haját. - De téged szeretlek, hát kedves voltam! Majd
hozzászoksz. Megígérem.
Ha fegyver lett volna a keze ügyében, hát Eve biztosan
megölte volna a férfit. - Te őrült vagy!
Látta felvillanni a férfi tekintetét, látta, hogy a keze ökölbe
szorul, és halálra rémült. A férfi valóban őrült volt.
Gyorsan megszólalt. - Nem mondtam komolyan. Csak
éppen... még sosem történt velem ilyen. Kérlek, hagyj most
aludni! Kérlek!
George Mellis nézte egy hosszú pillanatig, aztán ellazult a
tekintete. Felállt, odament a fésülködőasztalhoz, ahová Eve az
ékszereit tette. Fölemelt egy platina karkötőt és egy drága,
gyémánttal díszített nyakláncot, a zsebébe ejtette. -
Megtartom emlékül.
A lány nem mert tiltakozni.
- Jó éjt, drágám! - Az ágyhoz lépett, lehajolt, és
gyengéden megcsókolta Eve száját.
A lány mozdulatlanul várt, amíg kiment, akkor
feltápászkodott az ágyból, a testében égett a fájdalom. Minden
lépésbe majd belehalt. Amikor sikerült bezárnia a szoba
ajtaját, végre biztonságban érezte magát. Nem volt biztos
benne, hogy kijut a fürdőszobába, rádőlt az ágyra, várt, hogy
csillapodjék a fájdalom, Fel sem fogta, milyen iszonyatos kínt
állt ki. A férfi egyszerűen megerőszakolta - durván és
kegyetlenül. Eltöprengett, vajon mit csinálhatott a másik
lánnyal, aki öngyilkos akart lenni.
Amikor végül kivonszolta magát a fürdőszobába, és
belenézett a tükörbe, elborzadt. Arcán kék foltok és
karmolások, az egyik szeme teljesen bedagadt. Forró fürdőt
készített, belemászott, mint egy sebesült állat, és várta, hogy
a víz elmossa a kínt, vagy legalább enyhítsen rajta kissé.
Hosszú ideig feküdt a kádban, majd amikor a víz már hűlni
kezdett, kiszállt, és tett néhány lépést. A fájdalom csökkent,
de még mindig alig viselte el. Ébren feküdt az ágyban egész
éjjel, rettegett, hogy a férfi visszatér.
Amikor hajnalban fölkelt, látta, hogy az ágynemű csupa
vér. Hát ezért megfizet a pasas! Megint óvatosan kibotorkált a
fürdőszobába, és ismét forró fürdőt készített. Az arca még
dagadtabb volt, a horzsolás is jobban látszott. Egy kis kendőt
hideg vízbe mártott, és beborogatta az arcát és a szemét.
Aztán feküdt a kádban, és George Mellisre gondolt. Volt valami
furcsa a viselkedésében, valami, aminek semmi köze a
szadizmushoz. És hirtelen rájött, mi az. A nyaklánc. Miért vette
el?

Két óra múlva lement reggelizni, bár étvágya nem volt. Viszont
nagyon akart beszélni Nita Ludwiggal.
- Istenem! Mi történt az arcoddal? - kérdezte Nita.
Eve erőltetetten elmosolyodott. - Butaság. Éjjel
felébredtem, ki akartam menni a fürdőszobába, és nem
gyújtottam villanyt. Nekimentem az egyik ajtónak.
- Akarod, hogy egy orvos megnézze?
- Semmiség - legyintett Eve. - Csak kis horzsolás. -
Körülnézett. - Hol van George Mellis?
- Kint teniszezik. Az egyik legjobb játékos. Azt kérte,
mondjuk meg neked, hogy majd az ebédnél találkoztok. Azt
hiszem, tényleg tetszel neki, drágám!
- Mesélj nekem róla - mondta Eve lazán. - Kicsoda?
- George? Egy gazdag görög család sarja. Ő a
legidősebb fiú, pokoli gazdag. Egy New York-i tőzsdén
dolgozik, a Hanson & Hansonnál.
- Nem a családi üzletben?
- Nem. Nyilván utálja az olajbogyót. De hát a Mellis-
vagyonnal a zsebében egyáltalán nem kéne dolgoznia.
Gondolom, csak azért teszi, hogy valamivel kitöltse a napjait. -
Elmosolyodott és folytatta. - Az éjszakái úgyis teli vannak.
- Valóban?
- Drágám, George Mellis a legjobb parti szerte a
környéken! A lányok alig várják, hogy lehúzhassák a
bugyijukat. Mind Mrs. Mellis szeretne lenni. De tényleg! Ha a
férjem nem lenne olyan rettenetesen féltékeny, én is
ráhajtanék. Nagyon jó krapek, nem gondolod?
- Fantasztikus - mondta Eve.

George Mellis kilépett a teraszra, ahol Eve üldögélt, és a

lányba azonnal belehasított a félelem.
A férfi odament hozzá. - Jó reggelt, Eve! Jól vagy? - Hangja
őszinte törődésről árulkodott. Végigsimította a lány duzzadt
arcát. - Drágám, olyan gyönyörű vagy. - Odahúzott egy széket,
leült szemben vele, és kimutatott a csillogó tenger felé. - Láttál
már ilyen szépséget?
Mintha semmi nem történt volna az előző éjszaka. Csak
hallgatta George Mellist, aki beszélt, egyre beszélt, és megint
érezte a mágneses vonzást. Még az után a szörnyű éjszaka
után is, még mindig érezte. Hihetetlen volt. Úgy néz ki, mint
egy görög isten. Múzeumba való. Elmegyógyintézetbe.
- Ma este vissza kell mennem New Yorkba - mondta
George Mellis. - Hol hívhatlak fel?
- Most költöztem - vágta rá Eve. - Még nincs telefonom.
Majd felhívlak.
- Remek, drágám! - Mosolygott. - Ugye, tényleg élvezted
az elmúlt éjszakát? - Eve nem hitt a fülének. - Sok mindent
megtanítok majd neked. Eve! - suttogta.
Egyvalamit én is megtanítok neked, Mr. Mellis, ígérte
magának Eve.

Amint hazatért, felhívta Dorothy Hollistert. New Yorkban, ahol

a média túlnyomó része az úgynevezett fontos emberek
életével foglalkozott, Dorothy volt minden információ kútfeje.
Egy társasági előkelőséghez ment férjhez hajdanán, és amikor
az elhagyta öt a huszonegy éves titkárnője kedvéért,
Dorothynak el kellett mennie dolgozni. Olyan állást vállalt, ami
megfelelt a képességeinek: pletykarovat kolumnistája lett.
Mivel mindenkit ismert az ominózus körben, és mindenki
megbízott benne, nem tartottak titkot előtte.
Ha valaki sokat tud George Mellisről, hát az csak Dorothy
Hollister. Eve meghívta őt ebédre a La Pyramide-ba. Hollister
nagydarab nő volt, húsos arccal, sápadtvörös hajjal, érdes
hanggal és rekedt nevetéssel. És beborítva rengeteg ékszerrel
- mind hamis.
Miután rendeltek. Eve fecsegni kezdett. - A Bahamákon
voltam múlt hétvégén. Remek volt.
- Tudom, hogy ott voltál - vágta rá Hollister. - Megvan
Nita Ludwig vendéglistája. Jó volt?
Eve vállat vont. - Sok régi baráttal találkoztam. Meg egy
érdekes férfival, akit... - mintha gondolkodott volna - valami
George-nak hívtak. George Miller talán. Görög.
Dorothy Hollister fölnevetett, hangos, telt nevetése
betöltötte a termet. - Mellis, drágám! George Mellis.
- Tényleg, Mellis. Ismered?
- Láttam már. És azt hittem, sóbálvánnyá válok.
Istenemre, fantasztikusan néz ki.
- Kicsoda ő, Dorothy?
Dorothy Hollister körülnézett, majd bizalmasan előrehajolt.
 - Ezt senki nem tudja, de te is magadban tartod, ugye?
George a feketebárány a családban. A család élelmiszer-
nagykereskedelemmel foglalkozik. Kimondhatatlanul
gazdagok. George-nak kellett volna átvennie az üzletet, de
annyi balhéja volt mindenféle lányokkal, fiúkkal, kecskékkel,
mit tudom én, hogy az apja és az öccsei megelégelték és
kiebrudalták az országból.
Eve minden szót megjegyzett.
- Egyetlen drachma nélkül rúgták ki ezt a szegény fiút,
így aztán el kellett mennie dolgozni.
Ez a magyarázat a nyakláncra!
- Azért persze aggodalomra semmi oka. Jól fog nősülni. -
Eve-re nézett és megkérdezte. - Érdekel téged, drágám?
- Nem igazán.
Nagyon is érdekelte. George Mellis lehet a megoldás az ő
problémájára. A kulcs a vagyonhoz. Másnap korán reggel
felhívta a tőzsdén, ahol dolgozott. A férfi azonnal megismerte
a hangját.
- Nagyon vártam a telefonod, Eve! Ma együtt
vacsorázunk, és...
- Nem. Ebéd és holnap.
A férfi zavartan elhallgatott. Aztán: - Rendben. Egy ügyféllel
kellett volna holnap ebédelnem, de lemondom a pasast.
Eve csöppet sem volt meggyőződve arról, hogy valóban
pasasról van szó. - Gyere fel hozzám! - Megadta a címet. - Fél
egykor.
- Ott leszek. - Hallotta az elégedettséget a férfi
hangjában.
George Mellis meg fog lepődni.

A férfi harminc percet késett. Eve később rájött, hogy ez a

szokása. Nem szándékos udvariatlanság, puszta
figyelmetlenség, valamint a magabiztosság, hogy az emberek
úgyis megvárják. A gyönyör vár rá, és ott van, amikor neki
kedve támad kinyújtani utána a karját. Csodálatos alakjával és
elbűvölő modorával a világot mondhatta magáénak. Egy dolog
kivételével: szegény volt. Ez volt a sebezhető pontja.
George körülnézett a kis lakásban, szakértő szemmel
felmérte az értékeket. - Nagyon kellemes.
Eve feléje lépett, kitárta a karját. - Minden pillanatban rád
gondoltam.
 A lány kitért az ölelés elől. - Várj! Mondanom kell neked
valamit, George!
A férfi a szemébe nézett. - Majd később beszélünk.
- Most beszélünk. - Lassan, tagoltan ejtette a szavakat. -
Ha még egyszer úgy nyúlsz hozzám, megöllek.
A férfi ránézett, halvány mosoly játszott a szája
szegletében. - Micsoda vicc ez?
- Nem vicc. Komolyan gondolom. Üzleti ajánlatom van.
Zavart lett a férfi. - Azért hívtál, hogy üzletről beszéljünk?
- Igen. Nem tudom, mennyit keresel azzal, hogy hülye
vénkisasszonyokra mindenféle részvényeket dumálsz rá, de
biztos vagyok benne, hogy nem eleget.
A férfi arca elkomorult. - Bolond vagy? A családom...
- A családod gazdag, te nem vagy az. A családom
gazdag, én nem vagyok az. Ugyanabban a rozzant csónakban
hajózunk, drágám! És tudom, hogyan változtathatnánk jachttá.
- Figyelte, amint a férfi dühe lassan kíváncsiságba vált.
- Jobb lenne, ha nyíltan beszélnél!
- Egyszerű az ügy. Engem kitagadtak egy hatalmas
vagyonból. A testvéremet, Alexandrát nem.
- Mi közöm nekem ehhez?
- Ha elveszed Alexandrát, a vagyon a tiéd - a miénk.
- Sajnálom. Képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy
hosszú távra lekössem magam.
- Ami ezt illeti - nyugtatta meg Eve nem probléma. A
testvérem mindig balesetbe keveredik.
 27.

A Berkley és Mathews Reklámügynökség volt a diádém a

Madison Avenue-n működő rengeteg ügynökség közt. Évi
forgalma meghaladta két szomszédja forgalmának összegét,
főként azért, mert fő ügyfele a Kruger-Brent Kft. volt, valamint
annak tucatnyi világraszóló hálózata, leányvállalata. Több mint
hetvenöt alkalmazott dolgozott ott - csak a Kruger-Brentnek.
Ezért aztán nem is volt meglepő, hogy amikor Kate Blackwell
felhívta Aaron Berkley-t, akad-e egy helye Alexandra számára,
azonnal akadt egy hely. Ha Kate Blackwell óhajtja, nyilván
azonnal elnököt csináltak volna Alexandrából.
- Azt hiszem, az unokámat a tervezés érdekli -
tájékoztatta Aaron Berkley-t Kate.
Berkley biztosította őt, hogy ott éppen van üresedés, és
Alexandra bármikor beléphet.
A következő hétfőn kezdett dolgozni.

Valójában kevés Madison Avenue-i címet viselő

reklámügynökség székel a Madison Avenue-n, de a Berkley és
Mathews kivétel. Hatalmas, modern épületük a Madison és a
Hetvenötödik utca sarkán magasodott. Nyolc emeleten maguk
voltak, a többit bérbe adták. Hogy bért takarítsanak meg,
Aaron Berkley és partnere, Norman Mathews úgy határozott,
hogy elküldik azt a fiatal tervezőt, akit hat hónappal korábban
vettek fel. A hír gyorsan terjedt. Amikor az alkalmazottak
megtudták, hogy a fiatal nőt csak azért rúgták ki, hogy
fölvegyék az ügynökség legnagyobb kliensének unokáját,
általános volt a felháborodás. Még nem is látták Alexandrát, de
már kialakult a vélemény, hogy elkényeztetett kis kurva, akit
nyilván azért küldenek közéjük, hogy kémkedjen.
Amikor Alexandra munkára jelentkezett, Aaron Berkley
tágas, modem irodájába kísérték, ahol Berkley is, Mathews is
üdvözölte. A két férfi teljesen elütött egymástól. Berkley
magas volt és vékony, sűrű ősz haja volt, Mathews alacsony
volt, zömök és kopasz. Két dologban voltak egyformák: kitűnő
reklámszakemberek voltak, ők ötölték ki az elmúlt évtized
legjobb jelszavait szerte a világon; valamint igazi zsarnokok
voltak mindketten. Alkalmazottaikat az ingó vagyon részének
tekintették, és azok csak azért viselték ezt el, mert aki valaha
ennél az ügynökségnél dolgozott, azt bárhol boldogan
alkalmazták. Ez volt az igazi kiképzőiskola.
Amikor Alexandra megérkezett, az irodában volt Lucas
Pinkerton is, a vállalat alelnöke, mosolygós, szolgalelkű
emberke, hideg tekintettel. Pinkerton fiatalabb volt, mint a
főnökök, de a korhátrányt a beosztottaival szemben táplált
bosszúszomjával kompenzálta.
Aaron Berkley kényelmes karosszékhez kísérte Alexandrát.
- Mit kínálhatok önnek, Miss Blackwell? Kávét, teát?
- Semmit, köszönöm.
- Szóval nálunk akar dolgozni, a tervezőknél.
- Köszönöm a lehetőséget, Mr. Berkley! Tudom, hogy
sokat kell tanulnom, de megígérhetem, igyekszem majd
keményen dolgozni.
- Nem szükséges - mondta gyorsan Norman Mathews.
Majd visszafogta magát. - Ügy értem... nem lehet sürgetni ezt
a tanulási folyamatot. Bőven van ideje.
- Biztos vagyok benne, hogy jól fogja érezni magát -
tette hozzá Aaron Berkley. - A legjobb szakemberekkel fog
együtt dolgozni.

Egy órával később Alexandra azt gondolta, lehet, hogy a

legjobb szakemberek, de biztosan nem a legbarátságosabbak.
Lucas Pinkerton körülvezette és bemutatta öt. Mindenütt
fagyos hangulat fogadta. Üdvözölték, aztán gyorsan sürgős
teendőjük akadt. Alexandra érezte az ellenszenvet, de fogalma
sem volt az okáról. Pinkerton egy füstös tárgyalóterembe
kísérte. Az asztal körül egy nő és két férfi ült, egyfolytában
fújták a füstöt. A nő alacsony volt, rozsdavörös hajú és dundi,
a harminc körüli férfiak sápadtak és nyúzottak.
Pinkerton megszólalt. - Ezzel a tervezőgárdával fog
dolgozni. Alice Koppel, Vince Barnes és Marty Bergheimer. Ő
pedig Miss Blackwell.
Mindhárman rábámultak.
- Nos, akkor itt hagyom, ismerkedjenek össze - mondta
Pinkerton. Vince Barneshoz fordult. - Remélem, az új
parfümhirdetés holnap reggel az asztalomon lesz. Gondja
legyen rá, hogy Miss Blackwellt eligazítsák. - Ezzel kiment.
- Mire van szüksége? - kérdezte Vince Barnes.
 A kérdés váratlanul érte Alexandrát. - Most... most kezdem
tanulni a szakmát.
Alice Koppel mosolyogva mondta. - Akkor a legjobb helyre
jött, Miss Blackwell! A leghőbb vágyunk, hogy tanárosdit
játsszunk.
- Nyugi - szólt Marty Bergheimer.
Alexandra zavarba jött. - Valamivel megbántottam önöket?
Marty Bergheimer válaszolt. - Nem, Miss Blackwell! Csak
éppen hatalmas a nyomás rajtunk. Egy parfümkampányon
dolgozunk, és Mr. Berkley és Mr. Mathews egyelőre
elégedetlenek azzal, amit letettünk az asztalra.
- Igyekszem nem lenni a terhükre - ígérte Alexandra.
- Már az is remek - mondta Alice Koppel.

Később sem lett jobb. Egyetlen mosolyt nem látott egész nap.
Az egyik kollégát kirúgták a gazdag kis kurva miatt, és a
többiek elhatározták, hogy a csaj fizetni fog.
Első napjának végén Aaron Berkley és Norman Mathews
meglátogatták Alexandrát kis irodájában, hogy lássák,
kényelmesen dolgozik-e. A gesztust jól megjegyezték a
kollégák.

Alexandra tanulni akart és dolgozni. Részt vett az

agytornákon, ahol a tervezők afféle ötletrohamot tartottak.
Nézte, amint a művészeti szerkesztők papírra vetik a vázlatot.
Látta, amint Lucas Pinkerton eltépi a vázlatot, amit
jóváhagyásra vittek be neki. Undok, lelketlen pasas volt, és
Alexandra sajnálta a tervezőket, akik neki dolgoztak.
Alexandra emeletről emeletre járt, az osztályok vezetőivel
találkozott, részt vett az értekezleteken, ügyfelekkel való
tárgyalásokon, fotózásokon, stratégiai megbeszéléseken.
Hallgatott, figyelt és tanult. Az első hét végén úgy érezte,
mintha egy hónapja lenne ott. Kimerülten ment haza, nemcsak
a munkától, hanem a feszültségtől is, amit jelenléte keltett.
Amikor Kate megkérdezte, hogy megy a munka, Alexandra
azt válaszolta: - Istenien, nagyi! Nagyon érdekes.
- Biztos vagyok benne, hogy jól csinálod, Alex! Ha bármi
problémád van, keresd meg Berkley-t vagy Mathewst.
Alexandra ezt óhajtotta tenni legkevésbé.
Következő hétfőn Alexandra úgy ment dolgozni, hogy
eltökélte: megoldja a problémáját. Délben és délután
kávészünet volt, laza, kellemes beszélgetésekkel.
- Hallottad, mi történt a Nationalnél? Valami zseni fel
akarta hívni a figyelmet, micsoda évük volt a tavalyi, és a
végelszámolást piros festékkel nyomtatták a New York
Timesban!
- Emlékszel a jelszóra: „A feleséged ingyen repül?”
Óriási sláger volt, mígnem a légitársaság köszönőleveleket
küldött ki a feleségeknek, amire özönlöttek a levelek,
amelyekben követelték, hogy mondják meg, kivel repült a
férjük.
Amikor Alexandra belépett, csend lett. - Adhatok egy kávét,
Miss Blackwell?
- Köszönöm. El tudom venni.
Csend volt, amíg Alexandra bedobta a pénzt a gépbe.
Amikor kiment, folytatták a fecsegést.
- Hallottál a szappanbotrányról? Az angyalarcú
modelljük pornósztár volt...

Délben Alexandra azt mondta Alice Koppelnek. - Ha ráérsz

ebédidőben, gondoltam, talán...
- Sajnálom. Randevúm van.
Alexandra ránézett Vince Barnesra. - Nekem is - mondta a
férfi.
Marty Bergheimer gyorsan rávágta. - El vagyok foglalva.
Alexandra ebédelni sem tudott, olyan dühös lett.
Kiközösítették, és ez bosszantotta. Nem akarta feladni. Utat
akart talál-
ni hozzájuk, megmutatni, hogy a Blackwell név ellenére ő is
csak egy közülük. Hallgatta, ahogy Aaron Berkley, Norman
Mathews és Lucas Pinkerton pocskondiázza a tervezők
munkáját, akik pedig igyekeztek képességeik legjavát
nyújtani. Együtt érzett velük, de azok nem tartottak igényt az
együttérzésére. Sem rá.
Alexandra várt három napot, mielőtt újra próbálkozott.
Alice Koppelhez fordult. - Hallottam, hogy van itt a közelben
egy remek kis olasz étterem...
- Nem eszem olaszt.
Vince Barnes: - Diétázom.
Marty Bergheimer: - Kínaiba megyek.
 Alexandra elpirult. Nem akarnak velem mutatkozni. Nos,
hát a pokolba velük. Elege lett. Igazán mindent megpróbált, és
csak kudarc érte. Másik állást fog keresni, olyan cégnél,
amelyhez a nagyanyjának semmi köze. A hét végén felmond.
De előtte azért csinálok valami emlékezeteset, gondolta
keserűen.

Csütörtökön déli egykor a központoson kívül mindenki

ebédelni volt. Alexandra bent maradt. Megfigyelte, hogy a
különböző irodákban a házi telefonon csak egy-egy gombot
kell megnyomni az alkalmazottak neve mellett. Alexandra
besurrant Aaron Berkley, Norman Mathews és Lucas Pinkerton
irodáiba, és egy óra hosszat cserélgette a neveket. így történt,
hogy kora délután Lucas Pinkerton megnyomta az egyik
tervező nevét, és belemordult a mikrofonba. - Told ide a
pofádat, de rögtön!
Dermedt csend volt egy ideig, majd Norman Mathews
hangja mennydörgött. - Mit mondtál?
Pinkerton megkövült. - Mr. Mathews, maga az?
- Pontosan. És maga tolja ide a pofáját, de rögtön!
Egy perc múlva egy tervező nyomott meg egy gombot. -
Van itt néhány vázlat, le kéne vinni a földszintre.
Aaron Berkley hangja dörrent. - Micsoda?
Ez volt a kavarodás kezdete. Négy órába telt, amíg rendbe
hozták a kártyákat, neveket, a zűrzavart, amelyet Alexandra
okozott, és ez volt a legnagyszerűbb négy óra az
alkalmazottak számára a Berkley és Mathewsnál. Minden
percre jutott egy újabb sztori, hullámzott a szobákban a
nevetés. Az igazgatókat ugrasztották, hogy hozzanak
cigarettát, javítsák meg a törött vécét. A vezérhármas mindent
elkövetett, hogy kiderítse, ki követte el a cseréket, de senki
nem tudott semmit.
Az egyetlen, aki látta, amint Alexandra bement az irodákba,
Fran, a központos lány volt, de jobban utálta a főnökeit, mint
Alexandrát, ezért aztán csak annyit mondott. - Nem láttam egy
lelket sem.
Aznap éjjel Vince Barnesszal feküdt az ágyban Fran, és
elmesélte, mi történt.
A férfi felült. - A Blackwell lány tette? A fenébe is!
Másnap reggel, amikor Alexandra belépett az irodájába, Vince
Barnes, Alice Koppel és Marty Bergheimer várt rá. Némán
nézték. - Valami baj van? - kérdezte Alexandra.
- Semmi, Alex - felelte Alice Koppel. - A fiúk és én arra
gondoltunk, hogy talán velünk ebédelhetnél Mi ismerjük azt a
remek olasz éttermet itt a közelben...
 28.

Eve Blackwell kislánykora óta tudta, hogyan lehet manipulálni

az embereket. Eddig ez játék volt - mostantól halálosan
komoly. Aljasul elbántak vele, áskálódó húga és bosszúálló,
öreg nagyanyja kitagadták a hatalmas vagyonból, ami jog
szerint megilleti. Keményen fognak fizetni azért, amit vele
tettek, és ennek már a gondolata is olyan gyönyörrel töltötte
el őt, amely csak az orgazmushoz fogható. Az életük az ő
kezében volt.
Eve gondosan és aprólékosan dolgozta ki a tervet,
megkomponált minden lépést. Kezdetben George Mellis
vonakodott együttműködni.
- Az istenért, ez túl veszélyes. Nem akarok ilyesmibe
belekeveredni - vitatkozott. - Másként is tudok pénzt szerezni.
- Hogyan? - kérdezte megvetően Eve. - Úgy, hogy
lefekszel egy csomó kövér, ronda vénasszonnyal? így akarod
tölteni a hátralévő életed? És mi lesz, amikor majd felszedsz
néhány kilót meg néhány ráncot a szemed köré? Nem, George,
ilyen lehetőséged nem lesz többé. Ha hallgatsz rám, a tiéd
lehet a világ egyik leghatalmasabb cége. Hallod? A tiéd.
- Honnan tudod, hogy ez a terv működni fog?
- Mert én ismerem a világon a legjobban a testvéremet
meg a nagyanyámat. Hidd el, működni fog!
Eve magabiztosnak tűnt, bár voltak fenntartásai,
elsősorban George Mellist illetően. Azt tudta, hogy a maga
szerepét jól játssza majd, de George Mellisben már korántsem
volt ennyire biztos. A férfi labilis volt, itt pedig hibának nem
volt helye. Egyetlen hiba, és a terv darabokra esik.
Most csak annyit mondott. - Gondold meg! Benne vagy,
vagy nem?
A férfi hosszan nézte őt. - Benne vagyok - közelebb lépett,
és átfogta a vállát. Rekedt volt a hangja. - Egészen benne
akarok lenni.
Eve megborzongott a vágytól. - Rendben - suttogta. - De
most úgy csináljuk, ahogy én akarom.
Az ágyban voltak. A férfi pucéron - a leggyönyörűbb állat,
akit Eve valaha látott. És a legveszélyesebb - de ez csak
fokozta a helyzet és a nő izgalmát. Most volt fegyver a
kezében, amivel kordában tarthatta a férfit. A testét
simogatta, kis mozdulatokkal, finoman, egyre lejjebb, álló,
hatalmas pénisze felé.
- Gyere, George! - mondta.
- Fordulj meg! - Nem, így.
- Azt én nem élvezem.
- Tudom. Szeretnéd, ha szűk seggű kisfiú lennék, ugye,
drágám? De nem vagyok az. Nő vagyok. Gyere fölülre!
A férfi engedelmeskedett, és belévezette péniszét. - Így
nem tudok elélvezni. Eve! A nő nevetett. - Nem baj. Én el
tudok. Mozgatni kezdte a csípőjét, egyre hevesebben, és
érezte, amint a férfi mind mélyebben hatol belé. Gyorsan a
csúcsra jutott, aztán újra meg újra elélvezett. És nézte a férfi
növekvő zavarát, kényelmetlenségét. Aki bántani szerette
volna, fájdalmat okozni neki, de nem merte.
- Még! - parancsolta Eve. És tovább dolgoztatta a férfit,
amíg ismét hörgött a gyönyörtől. - Ahh... na, most elég!
A férfi mellé feküdt. Megfogta a mellét. - Most pedig én... A
nő közbeszólt: - Öltözz fel!
A férfi fölkelt, remegett az izgalomtól és a dühtől. Eve az
ágyból nézte, amint fölveszi a ruháit, és mosolygott. - Jó fiú
voltál, George! Megjutalmazlak. Neked adom Alexandrát.

Egyetlen éjszaka alatt minden megváltozott Alexandra körül.

Az utolsónak tervezett nap a Berkley és Mathewsnál a
győzelem napja lett. Kiközösítettből hős lett. Tettéről zengett
az egész Madison Avenue.
- Legenda lett belőled - mosolygott Vince Barnes. És
most közéjük tartozott.
Élvezte a munkáját, különösen a minden reggeli tervező-
üléseket. Tudta ugyan, hogy aligha ezt akarja csinálni egész
életében, de nem tudta, mit akar. Legalább egy tucat
házassági ajánlatot kapott, egy vagy kettő fölkeltette ugyan az
érdeklődését, de azokból is hiányzott valami, Egyszerűen nem
találta a megfelelő embert.
Péntek reggel telefonált Eve, és ebédelni hívta, - Nyílt egy
új francia étterem. Azt mondják, isteni a konyhája.
Alexandra boldog volt, hogy a nővéréről hall. Hetente
kétszer-háromszor felhívta őt, de Eve vagy nem volt otthon,
vagy nem ért rá találkozni vele. Most, bár volt már egy
randevúja, mégis azt mondta: - Boldogan ebédelek veled. Eve!
Az étterem divatos volt és drága, a bárban sokan álltak
asztalra várva. Eve-nek a nagyanyja nevét kellett bemondania,
hogy asztalhoz jusson. Ez bosszantotta. Arra gondolt, egy
napon még könyörögni fogtok, hogy a nyavalyás
éttermetekben egyek. Eve már ült, amikor Alexandra
megérkezett. Nézte, amint a teremfőnök az asztalhoz kíséri a
húgát, és az a furcsa érzése támadt, mintha önmagát látná.
Arcon csókolták egymást. - Csodásan nézel ki, Alex! Látom,
tetszik a munka.
Rendeltek, aztán elmesélték, hogy áll az életük éppen. -
Milyen a munkád? - kérdezte Eve.
Alexandra mindent elmesélt. Eve pedig egy gondosan
szerkesztett változatot adott elő. A beszélgetés közben Eve
felpillantott. George Mellis állt mellettük. Nézte kettőjüket,
zavartan. Te jó ég, döbbent rá Eve, nem tudja, melyik vagyok
én!
- George! - szólalt meg.
A férfi megkönnyebbülten fordult hozzá. - Eve.
- Milyen kellemes meglepetés - a húga felé biccentett. -
Azt hiszem, még nem ismered a húgomat. Alex,
bemutatom neked George Mellist.
George megfogta Alexandra kezét, és azt mondta. - El
vagyok bűvölve. Eve említette ugyan, hogy ikrek, de nem is
gondoltam arra, hogy ennyire egyformák. Alexandra
elragadtatottan nézte George-ot.
- Leülsz hozzánk? - kérdezte Eve.
- Bárcsak tehetném! De máris késésben vagyok. Talán
majd máskor - Alexandrára pillantott. - Nemsokára, nagyon
remélem.
Nézték, amint elmegy. - Te jó ég! - sóhajtott fel Alexandra. -
Hát ez meg ki volt?
- Nita Ludwig egy barátja. Nála találkoztam vele.
- Megbolondultam vagy tényleg ilyen pokoli jóképű? Eve
felnevetett. - Nem az én zsánerem, de a nők általában
bolondulnak érte. - Azt elhiszem! Nős?
- Nem. Nem mintha a nők nem próbálkoznának. George
nagyon gazdag. Voltaképpen mindene megvan: külső, pénz,
származás - majd Eve mesterien témát váltott.
Amikor Eve a számlát kérte, a főpincér azt mondta, Mr.
Mellis már rendezte.
Alexandra egyszerűen nem tudott nem gondolni George
Mellisre.
Hétfő délután Eve telefonált. - Úgy tűnik, hatalmas sikered
volt, drágám! George Mellis hívott, és elkérte a
telefonszámodat. Odaadhatom?
Alexandra meglepődve vette észre, hogy mosolyog. - Ha
biztos vagy benne, hogy téged nem érdekel...
- Mondtam már, Alex, hogy nem az én zsánerem...
- Akkor odaadhatod neki a számom. Fecsegtek még pár
percig, aztán Eve letette a kagylót.
George-ra nézett, aki meztelenül feküdt mellette az ágyon.
- A hölgy igent mondott.
- Akkor mikor?
- Majd szólok.
Alexandra próbálta elfelejteni, hogy George Mellis hívni fogja,
de minél inkább próbálta, annál többet gondolt rá. Eddig
nemigen vonzották a jóképű férfiak, mert úgy találta, hogy
többnyire magukkal vannak elfoglalva. De George Mellis,
szögezte le magában Alexandra, másnak látszott. Különös
vonzás áradt belőle. Kezének puszta érintése is felkavaró volt.
Bolond vagy, mondta magának. Csak két percig láttad.
A férfi egész héten nem telefonált. Alexandra előbb
türelmetlen, aztán sértődött, aztán dühös lett. Pokolba vele!
Biztosan talált valaki mást. Remek!
Amikor a következő hét végén csengett a telefon, és
Alexandra meghallotta a kedves, rekedt hangot, minden
mérge elszállt.
- Itt George Mellis. Emlékszik, találkoztunk, amikor a
testvérével ebédelt. Eve azt mondta, felhívhatom magát.
- Nekem is említette, hogy esetleg telefonál - mondta
Alexandra lazán. - Ja, köszönjük az ebédet.
- Maga többet érdemel. Sokkal többet. - Alexandra
nevetett. - Azon tűnődöm, vajon hajlandó lenne-e velem
vacsorázni valamelyik este.
- Nos, miért is ne. Nagyon szívesen!
- Boldog vagyok. Ha nemet mondott volna, megölöm
magam.
- Kérem, ne tegye! Utálok egyedül enni.
- Én is. Ismerek egy kis olasz éttermet a Mulberry úton.
Furcsa hely, de az étel...
- Ó, azt én is ismerem. Remek hely! - kiáltott fel
Alexandra. - A kedvencem!
 - Ismeri? - a férfi hangja meglepett volt.
- Igen.
George ránézett Eve-re, és szélesen elvigyorodott. Bámulta
a lány zsenialitását. Kifaggatta mindenről, mit szeret és mit
nem Alexandra. Mindent tudott, amit csak lehetett, Eve
testvéréről.
Amikor letette a kagylót. Eve arra gondolt, elkezdődött.

Ez volt a legkellemesebb este Alexandra életében. George,

várható érkezése előtt egy órával, egy tucat rózsaszín
luftballont küldött, közepén egy orchideával. Alexandra
megijedt, hogy képzelete túl gyorsan túl messzire ragadja, de
amint meglátta George Mellist, minden félelme elszállt. Ismét
érezte a mágneses vonzást.
Otthon ittak valamit, és elmentek az étterembe.
- Megnézi az étlapot? - kérdezte George. - Vagy
rendelhetnék én magának?
Alexandrának megvoltak ugyan a kedvencei, de örömet
akart szerezni a férfinak. - Rendeljen maga!
A férfi kiválasztotta Alexandra kedvenceit, és a lány úgy
érezte, a gondolatai közt olvas. Töltött articsókát, borjút és
isteni tésztát ettek. A salátát George keverte az asztalnál,
nagy szakértelemmel.
- Tud főzni? - kérdezte Alexandra.
- Ó, ez az egyik komoly szenvedélyem! Anyám tanított.
Remek szakács volt.
- Jóban van a családjával, George?
A férfi elmosolyodott, és Alexandra úgy érezte, ennél
gyönyörűbb mosolyt még nem látott.
- Görög vagyok - mondta nagyon egyszerűen. - Három
öcsém és két húgom van, és imádjuk egymást - tekintete
elfelhősödött. - Borzasztó, hogy el kellett hagynom őket. Apám
és öcséim könyörögtek, hogy maradjak. Óriási a cég otthon, és
úgy érezték, szükség van rám.
- És miért nem maradt?
- Most biztosan bolondnak néz, de szeretem a saját
utamat járni. Mindig nehezemre esett ajándékot elfogadni, és
a cég ajándék lett volna apámtól és nagyapámtól. Nem
fogadhatok el semmit csak úgy. Inkább az öcséimnek adtam a
részem.
Hogy csodálta Alexandra!
 - Valamint - tette hozzá George -, ha Görögországban
maradok, sosem találkozom magával.
Alexandra érezte, hogy elpirul. - Sosem volt nős?
- Nem. Naponta volt egy eljegyzésem - viccelődött -, de
az utolsó pillanatban mindig rájöttem, hogy valami nem
stimmel - előrehajolt, a hangja most őszinte volt. - Gyönyörű
Alexandra, maga most biztosan nagyon régimódinak gondol,
de ha egyszer megnősülök, az örökre szól. Egy asszony elég
nekem, de annak a megfelelő asszonynak kell lennie.
- Szerintem ez remek - dünnyögte Alexandra.
- És maga? - kérdezte a férfi. - Volt már szerelmes?
- Nem.
- Milyen pech ez valakinek. És milyen szerencse...
Abban a pillanatban megjelent a pincér a desszerttel.
Alexandra rettenetesen kíváncsi volt a mondat végére, de félt
megkérdezni. Még sosem érezte magát ennyire
felszabadultnak senkivel. George Mellis olyan őszintén
érdeklődött iránta, hogy azon kapta magát, már a
gyerekkoráról beszél, az életéről, a tapasztalatairól.
George Mellis büszke volt arra, hogy ért a nőkhöz. Tudta,
hogy a legszebb nők gyakran a legbizonytalanabbak
önmagukban, mert a férfiakat rendszerint csak a szépségük
érdekli, és úgy bánnak velük, mint a tárgyakkal. Ha George
gyönyörű nőve! volt, sosem beszélt a szépségéről. A nő
gondolatai iránt érdeklődött, az érzései, álmai iránt. Ez
rendkívüli élmény volt Alexandra számára. Mesélt George-nak
Kate-ről, Eve-ről is.
- A nővére nem magukkal él?
- Nem. Ő... külön akart lakni.
Alexandra fel nem foghatta, miért nem vonzódik Eve-hez
George. De bármi is az ok, Alexandra hálás volt. A vacsora
alatt Alexandra észrevette, hogy a teremben az összes nő
George-ot nézi, de a férfi egyszer sem nézett körbe, le sem
vette a szemét róla.
A kávé fölött George megkérdezte. - Nem tudom, szereti-e
a dzsesszt, van egy kis klub a St. Mark téren...
- ...ahol Cecil Taylor játszik!
Megdöbbenve nézett Alexandrára. - Már volt ott?
- Gyakran! - nevetett Alexandra. - Imádom! Hihetetlen,
mennyire azonos az ízlésünk!
George halkan ismételte. - Ez valóságos csoda!
Hallgatták Cecil Taylor világraszóló zongorajátékát, a zengő
futamokat, amelyekbe beleremegett a terem. Aztán egy bárba
mentek a Bleecker Streeten, ahol a vendégek ittak és
pattogatott kukoricát ettek, meg nyíllal célba dobtak, zenét
hallgattak. Alexandra nézte, amint George beszállt egy
nyíldobó versenybe. Ellenfele jó volt, de vele szemben
esélytelen. George félelmetes biztonsággal játszott. Mintha az
életéért ment volna. Ez a férfi győzni született, gondolta
Alexandra.
Hajnali kettőkor jöttek el a bárból, és Alexandra sajnálta,
hogy véget ért az este.
George a sofőrrel együtt bérelt Rolls-Royce-ban Alexandra
mellett ült. Nem szólt. Csak nézte a lányt. Beleremegett a két
lány hasonlóságába. Látta maga előtt Alexandrát meztelenül,
remegve, üvöltve a kíntól.
- Mire gondol?
Elfordította a fejét, nehogy a lány olvasson a tekintetében.
- Ki fog nevetni.
- Nem. Megígérem.
- Kinevethet, nem bánom. Azt hiszem, engem valamiféle
playboynak tart a világ. Tudja, milyen élet az, jachtok, partik,
meg ami vele jár.
- Igen...
Sötét szemével merőn nézett Alexandrára. - Azt hiszem,
maga az egyetlen nő, aki változtatni tudna ezen. Örökre.
Alexandra szívverése felgyorsult. - Nem... nem is tudom,
mit mondjak.
- Kérem. Ne mondjon semmit! - Ajka szinte a lányén volt
már, és Alexandra nem mozdult. De ő sem. Ne használd ki a
kínálkozó alkalmat!, figyelmeztette Eve. Ne az első éjszakán!
Ha megteszed, egy leszel a sok Rómeó közül, akik mind rá
akarnak tenyerelni Alexra és a vagyonra. Hagyd, hogy ő lépjen
először!
Ezért aztán csak gyengéden a kezében tartotta a lány
kezét, amíg a kocsi lassan megállt a Blackwell-ház előtt.
George a kapuhoz kísérte Alexandrát. A lány felé fordult, és
azt mondta. - El sem tudom mondani, mennyire élveztem ezt
az estét.
- Számomra is varázslatos volt.
Alexandra ragyogó mosolya bevilágította az éjszakát. - Jó
éjt, George! - suttogta. És belépett.
Negyedóra múlva szólt a telefon. - Tudja, mit csináltam?
Felhívtam a családomat, és meséltem nekik arról a ragyogó
nőről, akivel a ma estét töltöttem. Aludjon jól, drága
Alexandra!
 Amikor letette, George Mellis azt mondta, ha
összeházasodunk, tényleg felhívom őket, és megmondom
nekik, hogy megbaszhatják magukat, meg a vagyonukat is.
 29.

George Mellis ezután nem jelentkezett. Sem aznap, sem

másnap, sem egész héten. Valahányszor csengett a telefon,
Alexandra rohant, hogy fölvegye, de mindig csalódnia kellett.
Fogalma sem volt, mi történhetett. Állandóan arra az estére
gondolt.
Azt hiszem, maga az egyetlen nő, aki ezen változtatni
tudna. Örökre. És: Felhívtam a családomat, és beszéltem nekik
arról a csodálatos nőről, akivel az estét töltöttem. Alexandra
egész sor okot talált ki, amiért a férfi nem telefonált. Valami
módon, tudta nélkül megbántotta. A férfinak túlságosan is
tetszett, attól félt, hogy belészeret, és elhatározta, nem akarja
látni többé. Eldöntötte, hogy a lány nem az esete. Súlyos
balesete volt, és tehetetlenül fekszik valamelyik kórházban.
Meghalt.
Amikor már nem bírta tovább, felhívta Eve-et. Sikerült
majdnem egy egész percig semmiségekről fecsegnie, és csak
akkor robbant ki belőle. - Eve, nem hallottál mostanában
véletlenül George Mellisről?
- Nem. Azt hittem, felhív téged, és elvisz vacsorázni.
- Voltunk vacsorázni, a múlt héten.
- És azóta nem hallottál róla?
- Nem.
- Biztosan el van foglalva.
Annyira senki nincs elfoglalva, gondolta Alexandra.
Hangosan csak annyit mondott. - Biztosan.
- Felejtsd el George Mellist, drágám! Van egy nagyon
vonzó kanadai ismerősöm, akit szeretnék bemutatni neked.
Van egy légitársasága, és...
Amikor Eve letette a kagylót, hátradőlt, és elmosolyodott.
Azt kívánta, bárcsak tudná a nagyanyja, milyen szépen
eltervelt mindent.

- Mi baj van? - kérdezte Alice Koppel.

- Semmi. Elnézést - felelte Alexandra.
 Mindenkit megbántott aznap reggel. Már két teljes hete
nem hallott George Mellisről, és Alexandra nagyon dühös volt -
már nem a férfira, hanem önmagára, amiért nem tudja kiverni
a fejéből. A férfi semmivel nem tartozik neki. Idegenek, akik
együtt töltöttek egy estét, és ő mindjárt elvárná, hogy a férfi
feleségül vegye. Ugyan már! George Mellis bárkit elvehet.
Miért pont őt akarná?
Még a nagyanyja is észrevette, milyen ingerült lett. - Mi van
veled, kislányom? Túl sokat dolgozol?
- Nem, nagyi. Csak... újabban nem alszom valami jól.
És ha mégis aludt, erotikus álmai voltak George Mellisről. A
fenébe! Azt kívánta, bárcsak Eve ne mutatta volna be neki.

Másnap délután az irodában csöngött a telefon. - Alex? George

Mellis. - Mintha ugyan nem ismerné meg ezt a hangot álmában
is. - Alex! Ott van?
- Igen, itt. - Vegyes érzések fogták el. Nem tudta, sírjon
vagy nevessen. A férfi önző, érzéketlen alak, és egyáltalán
nem akarta látni újra.
- Már előbb akartam hívni - mentegetőzött George de
csak néhány perce érkeztem meg Athénból.
Alexandra szíve megolvadt. - Athénban volt?
- Igen. Emlékszik az estére, amikor együtt
vacsoráztunk? - Alexandra emlékezett. - Másnap reggel az
öcsém, Steve telefonált. Apám szívrohamot kapott.
- Ó, George! - Bűntudata támadt, amiért megvádolta a
férfit. - És hogy van?
- Jól lesz, hála istennek! De úgy éreztem, mintha
darabokra szaggatnának. Könyörgött, hogy térjek haza, és
vegyem át a családi üzletet.
- És? - visszafojtotta a lélegzetét.
- Nem.
Kifújta a levegőt.
- Már tudom, hogy itt a helyem. Nem múlt el egyetlen
nap vagy egyetlen óra, hogy ne gondoltam volna magára.
Mikor láthatom?
Most! - Ma este ráérek.
A férfi kísértésbe esett, hogy ismét Alexandra valamelyik
kedvenc éttermét nevezze meg. De végül csak annyit
mondott. - Csodálatos. Hol szeretne vacsorázni?
- Mindegy. Nem számít. Szeretne nálunk otthon?
 - Nem. - Még nem akart Kate-tel találkozni. Bármit
csinálsz, egyelőre kerüld Kate Blackwellt. Ö a legkomolyabb
akadály. - Nyolckor magáért megyek.
Alexandra letette a kagylót, megcsókolta Alice Koppéit,
Vince Barnest és Marty Bergheimert. - Elrohantam a
fodrászhoz. Holnap találkozunk.
Nézték, amint kiviharzik az irodából.
- Pasas van a dologban - mondta Alice Koppel.
A Maxwell Plumban vacsoráztak. A teremfőnök átvezette
őket a zsúfolt bárhelyiségen, fel az étterembe. Rendeltek.
- Gondolt rám, amíg nem voltam itt?
- Igen. - Úgy érezte, hogy ezzel a férfival teljesen
őszintének kell lennie, hiszen oly nyílt, oly sebezhető. - Amikor
nem hallottam magáról, azt hittem, valami komoly baj történt.
Megijedtem. Nem hiszem, hogy még egy napig kibírtam volna.
Csillagos ötös Eve-nek gondolta George Mellis. Maradj a
seggeden!, mondta. Majd szólok, mikor hívjad. Most először
George őszintén hitte, hogy a terv működni fog. Mindeddig
hagyta, hogy csak úgy az élete peremén foglalkoztassa, csak
eljátszadozott a gondolattal, hogy egyszer majd az övé lesz a
hatalmas Blackwell-vagyon, de nem mert igazán hinni benne.
Csak játék volt. Eve és az ő játéka. De most, ahogy Alexandrát
nézte, akinek a tekintetéből nyíltan áradt a csodálat, George
Mellis tudta, hogy ez már nem játék többé. Alexandra az övé.
Ez volt az első lépés a tervben. A többi lépés lehet veszélyes,
de Eve segítségével majd túljut rajtuk.
Végig együtt vagyunk ebben a dologban, George, és a
végén pontosan felezünk.
George Mellis nem hitt a partneri viszonyban. Ha meglesz,
amit akar, és megszabadult Alexandrától, majd gondja lesz
Eve-re is. Már az ötlet nagy boldogsággal töltötte el.
- Mosolyog - mondta Alexandra.
A kezére tette a kezét, érintése jólesett. - Arra gondoltam,
milyen kellemes volt ez a mi együttlétünk itt. Milyen kellemes
a mi együttlétünk bárhol. - Egy kis dobozt vett elő a zsebéből.
- Hoztam magának valamit Görögországból.
- Ó, George...
- Nyissa ki, Alex!
Egy gyémánt nyaklánc volt benne.
- Ez gyönyörű.
Ez volt az, amit elvett Eve-től. Nyugodtan nekiadhatod,
mondta Eve. Sosem látta.
- Ez túl sok. Valóban.
 - Ez semmiség. Élvezni fogom, ha majd viseli.
- Én... - Alexandra remegett. - Köszönöm.
A férfi a tányérjára nézett. - Maga semmit nem evett.
- Nem vagyok éhes.
Ismét látta a tekintetét, és érezte az ismerős, növekvő
hatalmat. Oly sok asszony szemében látta már ugyanezt:
gyönyörű nőkében, csúnya nőkében, gazdagokéban,
szegényekében. Használta őket. Így vagy úgy, mind adtak neki
valamit. De ez itt többet fog adni, mint az eddigiek
együttvéve.
- Mit szeretne csinálni? - rekedt hangjában nyílt invitálás
volt.
És elfogadta, nyíltan, egyszerűen. - Magával akarok lenni.
George Mellis joggal volt büszke a lakására. Valóságos
ékszerdoboz volt, hálás szeretők - férfiak és nők - bútorozták
be, akik a drága ajándékokkal próbálták megvenni a
vonzalmát, és egy időre sikerült is nekik.
- Kedves lakás - csodálta őszintén Alexandra.
A férfi hátulról átölelte, gyengéden megfordította, úgy,
hogy a gyémánt nyaklánc felszikrázott a fényben. - Illik
hozzád, drágám!
És gyengéden megcsókolta, aztán újra, sürgetőn, és
Alexandra alig emlékezett rá, mikor vezette be a hálószobába.
A szoba kék tónusú volt, ízléses, férfias bútorral. A közepén állt
a hatalmas ágy. George ismét átölelte Alexandrát, és érezte,
hogy a lány remeg. - Jó! vagy, kale' mou?
- Kicsit izgulok. - Rémülettel töltötte el a gondolat, hogy
csalódást fog okozni a férfinak. Mély levegőt vett, és kezdte
kigombolni a ruháját.
- Majd én - suttogott George. Kezdte vetkőztetni a lányt,
közben Eve szavaira gondolt. Fékezd magad! Ha bántod
Alexandrát, ha rájön, micsoda mocskos disznó vagy valójában,
sosem látod többé. Megértetted? Az öklödet tartogasd a
kurváidnak, és a helyes kisfiúkáidnak.
Így aztán George gyengéden levetkőztette Alexandrát, és
nézte meztelen testét. Akárcsak Eve-é: gyönyörű, érett, telt.
Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy összekarmolja ezt a
hófehér, sima, bársonyos bőrt: hogy megüsse a lányt, hogy
hallja az üvöltését. Levetkőzött, és magához vonta Alexandrát.
Ott álltak, nézték egymást, aztán George az ágyhoz vezette,
és csókolgatni kezdte, lassan, szeretettel. Nyelve és ujjai
alaposan bejárták a lány testének minden zugát, míg az
egyszerre nem bírta tovább.
 - Kérlek - nyögte -, most, most! Akkor fölébe került és
beléhatolt.
A lány olyan eksztázisban tört ki, hogy alig viselte el.
Amikor végre elnyugodott a karjában, felsóhajtott: - Ó,
drágám, remélem, neked is csodálatos volt.
Hazudott, és azt felelte: - Hát persze.
A lány átölelte, és sírva fakadt. Nem is tudta, miért sír, csak
hálás volt a gyönyörért meg az örömért.
- Drágám! - csitítgatta George. - Minden csodálatos.
Az is volt. Eve büszke lett volna rá.

Minden szerelmi románcban vannak félreértések, apróbb

zörrenések, kis fájdalmak - de nem így George és Alexandra
kapcsolatában. Eve körültekintő irányításával George
mesterien játszott Alexandra érzelmeivel. George ismerte
Alexandra félelmeit, szenvedélyeit és gyenge pontjait, és
mindig ott volt, készen arra, hogy azt nyújtsa a lánynak, amire
szüksége van. Tudta, mitől sír, mitől nevet. Alexandra el volt
ragadtatva a szeretkezéseiktől, George pedig alig bírta ki.
Amikor ágyban volt vele, és hallotta a lány kéjes sikolyait,
izgatottságát, ez szinte a végletekig felizgatta őt is. Ütni
szerette volna, hogy kegyelemért könyörögjön, hogy végre ő is
kielégüljön. De tudta, ha így tenne, mindent elrontana.
Frusztrációja egyre nőtt. Minél többet szeretkeztek, annál
rosszabbul bírta Alexandrát.
Voltak helyek, ahol George Mellis kielégülést talált, de
tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Késő éjjel indult vadászatra
szakadt bárokban, homoszexuális diszkókban, magányosok
szórakozóhelyein: magányos özvegyeket szedett fel, akik egy
estényi vigaszt kerestek, szeretetre éhes homokos fiúkat, vagy
pénzre éhes prostituáltakat. A West Side-ra vitte őket,
valamelyik lerobbant motelbe, vagy a Boweryre, vagy a
Village-be. Sosem ment kétszer ugyanoda, nem mintha
szívesen látták volna. Szexuális partnereit ugyanis vagy
eszméletlenül vagy félájultan találták meg, testük
megkínozva, nemegyszer cigarettával összeégetve.
George kerülte a mazochistákat. Azok élvezték a kínt, amit
okozott nekik, ez pedig megakadályozta az ő örömét. Nem, ő
az üvöltést és a könyörgést akarta hallani, ahogy az apja
hallotta őt üvölteni és könyörögni, amikor kisfiú volt. A
legkisebb fegyelmezetlenségért verés járt, gyakran az
eszméletlenségig. Amikor George nyolcéves volt, apja
rajtakapta egy szomszéd kisfiúval meztelenül, és addig verte,
amíg orrán, száján, fülén dőlt a vér, és akkor egy égő szivart
nyomott a péniszére. A seb begyógyult, de a belső seb még
mindig lángolt.
George Mellis ősei szenvedélyes, hellén természetét
örökölte. Nem tudta elviselni, ha irányítják. Elege volt a
folyamatos megaláztatásból is, amelyet Eve Blackwelltől volt
kénytelen elviselni, csak mert szüksége volt a nőre. Ha a
kezében lesz a Blackwell-vagyon, szándékában állt nagyon
megbüntetni a lányt, amíg majd azért fog könyörögni, hogy
ölje már meg. Az Eve-vel való találkozás volt a legnagyobb
szerencse, ami eddig érte. Szerencse nekem, vigyorgott
George. Pech neki.
Alexandra váltig csodálta, hogy George mindig tudta,
milyen virágot küldjön, milyen lemezt vegyen, milyen könyvvel
lepje meg. Ha múzeumba mentek, ugyanazok a képek hozták
izgalomba. Hihetetlen, mennyire egyforma az ízlésük. Egyetlen
apró kis hibát keresett George Mellisben, de nem talált. A férfi
tökételes volt. Egyre jobban szerette volna, hogy találkozzon
Kate-tel.
De George mindig talált valami kibúvót.
- Miért, drágám? Imádnád. És hát be akarlak mutatni
neki.
- Biztos vagyok, hogy imádnivaló - mosolygott George. -
De rettegek, hogy nem talál majd elég jónak hozzád.
- Ez nevetséges! - A férfi szerénysége megindította. - A
nagyi csodálni fog.
- Nemsokára - mondta Alexandrának. - Amint
összeszedtem a bátorságomat.
Egyik este megbeszélte Eve-vel.
A nő töprengett egy ideig. - Hát jó! Előbb vagy utóbb túl
kell esned rajta. De nagyon figyelj! A vén kurva nagyon okos.
Egy pillanatig se becsüld alá! Ha gyanút fog, kitépi a szívedet,
és a kutyák elé veti.
- Miért van rá szükségünk egyáltalán?
- Mert ha megpróbálnád Alexandrát szembefordítani
vele, mind pórul járnánk.

Alexandra még sosem volt ilyen ideges. Először készültek

együtt vacsorázni, George, Kate és Alexandra, és imádkozott,
hogy semmi baj ne legyen. A világon mindennél jobban akarta,
hogy nagyanyja és George megkedveljék egymást.
 Kate még nem látta az unokáját ilyen boldognak. Alexandra
találkozott már néhány nagyon is megfelelő fiatalemberrel, de
egyik sem érdekelte. Kate elhatározta, hogy alaposan
szemügyre veszi azt, aki így rabul ejtette az unokája szívét.
Rengeteg tapasztalata volt a hozományvadászok terén, és
eltökélte, hogy Alexandrát meg fogja kímélni tőlük. Kíváncsian
tekintett a George Mellisszel való találkozás elé. Az volt az
érzése, hogy a férfi vonakodik találkozni vele, és azon
tűnődött, vajon miért. Hallotta, hogy csöngetnek, és egy perc
múlva Alexandra karon fogva bevezetett egy csinos, jóképű
idegent.
- Nagyi, ő George Mellis!
- Végre - mondta Kate. - Már kezdtem azt hinni, hogy
kerül engem, Mr. Mellis!
- Ellenkezőleg, Mrs. Blackwell, el sem tudja képzelni,
mennyire vártam ezt a találkozást. - Már épp azzal akarta
folytatni: „Ön még gyönyörűbb, mint Alex mondta", de
elharapta a mondatot.
Légy óvatos! Semmi hízelgés, George! Akár a vörös posztó
az öreg hölgynek.
Az inas jött be, italt kevert, és halkan eltűnt. - Kérem,
foglaljon helyet, Mr. Mellis!
- Köszönöm.
Alexandra mellé ült a kanapéra, szembe a nagyanyjával.
- Úgy tudom, elég sokat találkozik az unokámmal.
- Ez az én nagy boldogságom, igen.
Kate alaposan végigmérte világosszürke szemével. -
Alexandra azt mondja, egy tőzsdeirodán dolgozik.
- Igen.
- Őszintén szólva furcsának találom, Mr. Mellis, hogy ön
fizetett alkalmazottként dolgozik valahol, miközben
vezethetne egy nagyon is jól menő családi vállalkozást.
- Nagyi, már elmagyaráztam, hogy...
- Mr. Mellistől szeretném hallani, Alexandra!
Légy udvarias, de az isten szerelmére, ne alázkodj meg
előtte! Ha gyengének mutatkozol, darabokra tép.
- Mrs. Blackwell, nem szokásom a magánéletem
részleteiről beszélni. - Hallgatott egy ideig, aztán mintha
döntött volna. - Ugyanakkor a körülmények miatt úgy
gondolom... - Kate Blackwell szemébe nézett. - Én nagyon
független ember vagyok. Nem fogadok el ajándékot. Ha én
alapítottam volna a Mellis és Társait, ma én vezetném. De a
nagyapám alapította, és az apám fejlesztette igazán virágzó
cégé. Ennek a vállalkozásnak rám nincsen szüksége. Három
fiútestvérem tökéletesen el tudja vezetni. Én inkább vagyok
fizetett alkalmazott, ahogy ön mondta, amíg majd csinálok
valamit, amire büszke lehetek.
Kate lassan bólintott. Ez nem olyan ember volt, amilyenre
számított, nem ám. Egy playboyt várt, hozományvadászt, azt a
fajtát, akik régóta járnak már az unokái sarkában. Ez mintha
más lett volna. És mégis, volt benne valami zavaró, amit nem
tudott meghatározni. Túl tökéletesnek látszott.
- Úgy tudom, a családja gazdag.
Csak annyit kell elhinnie, hogy veszettül gazdag vagy, és
veszettül szerelmes Alexbe. Légy elbűvölő! Fékezd magad, és
minden rendben lesz!
- A pénzre persze szükség van, Mrs. Blackwell! De
rengeteg dolog van, ami jobban érdekel.
Kate ellenőriztette a Mellis és Társai anyagi helyzetét, tiszta
hasznuk a jelentés szerint eléri a harmincmillió dollárt.
- Jóban van a családjával, Mr. Mellis?
George arca felderült. - Talán túlságosan is. - Engedte,
hogy kedves kis mosoly játsszon a szája sarkában. - Van egy
mondás a családunkban, Mrs. Blackwell! Ha egyikünk elvágja
az ujját, a többinek vérzik. Egyfolytában kapcsolatban vagyunk
egymással. - Több mint három éve senkivel nem beszélt a
családjából.
Kate egyetértőleg bólintott. - A szoros családi kötelékben
hiszek magam is. - Aztán az unokájára pillantott. Csodálat ült a
lány arcán. Egyetlen tovaszáguldó pillanatig ez önmagára és
Davidre emlékeztette, amikor valaha régen, annyira szerették
egymást. Az évek nem halványították el az egykori érzés
emlékét.
Lester lépett a szobába. - Tálalva van, madame!
Vacsora közben a beszélgetés oldottabb lett, bár Kate
kérdései most is nagyon célratörőek voltak. George viszont
felkészült a legfontosabb kérdésre.
- Szereti a gyerekeket, Mr. Mellis?
Rettenetesen akar egy fiúunokát. Jobban, mint bármit a
világon.
George meglepetten fordult Kate felé. - Szeretem-e a
gyerekeket? Hát mit ér egy férfi utódok nélkül? Attól tartok, ha
megnősülök, szegény feleségem nagyon el lesz foglalva.
Görögországban a férfi értékét azzal mérik, hány gyermeket
nemzett.
 Őszintének látszik, gondolta Kate. De az ember nem lehet
eléggé óvatos. Holnap megkérem Brad Rogerset, ellenőrizze a
fiú anyagi helyzetét.

Mielőtt Alexandra lefeküdt, felhívta Eve-et. - Alig várom, hogy

halljam, mi történt, drágám! - mondta Eve még a látogatás
előtt. - Amint elment, hívj fel, és számolj be mindenről!
És most Alexandra beszámolt. - Azt hiszem, a nagyira jó
benyomást tett.
Eve-en végighullámzott a kielégülés. - Mit mondott?
- Legalább száz személyes kérdést tett fel. De George
remekül válaszolgatott.
Szóval viselkedett.
- És ti, madárkáim, összeházasodtok?
- Én... még nem kérte meg a kezem, de azt hiszem, meg
fogja.
Alexandra hangjából sugárzott a boldogság. - És a nagyi
beleegyezik?
- Ó, szerintem biztosan! Most ellenőrizteti az anyagi
helyzetét, de hát azzal semmi probléma nem lehet.
Eve szíve nagyot dobbant.
Alexandra folytatta. - Tudod, milyen óvatos.
- Igen - mondta lassan Eve. - Tudom.
Végük van. Ha csak gyorsan ki nem talál valamit. - Hívjál
majd újra - mondta Eve.
- Hívlak. Jó éjt!

Amint Alexandra letette. Eve rögtön George-ot tárcsázta. A

férfi még nem ért haza. Tízpercenként hívta, és amikor végre a
férfi fölvette, rátámadt. - Tudsz szerezni gyorsan egymillió
dollárt?
- Mi a fenéről beszélsz?
- Kate ellenőrizteti az anyagi helyzetedet.
- Tudja, mit ér a családom. Azt,..
- Nem a családodról beszélek. Hanem rólad. Mondtam,
hogy a vénasszony nem bolond.
Csend volt. Aztán: - Honnan szerezzek egymillió dollárt?
- Van egy ötletem - mondta Eve.
Amikor Kate másnap megérkezett az irodájába, szólt az
asszisztensének. - Kérje meg Brad Rogerset, hogy ellenőrizze
George Mellis személyes anyagi helyzetét! A Hanson &
Hansonnál dolgozik...
- Mr. Rogers elutazott, és holnap jön vissza. Ráér
holnapig vagy...
- Ráér.

Manhattan legalsó részén, a Wall Streeten a Hanson & Hanson

tőzsdeirodában egy íróasztalnál ült George Mellis. Az iroda
nyitva volt, a teremben hullámzott a zaj meg a pára.
Kétszázhuszonöt alkalmazott dolgozott a tőzsde központjában:
alkuszok, elemzők, könyvelők, ügyintézők és a vásárlók
képviselői, és mindenki lázas iramban végezte a dolgát.
George Mellist kivéve. Ő ugyanis kővé dermedve ült az
asztalánál. Amit tenni készült, simán börtönbe juttatja, ha nem
sikerül. Ha sikerül - a világot nyeri meg vele.
- Nem veszed fel a telefonodat?
Az egyik társa állt fölötte, és George rádöbbent, hogy a
telefonja csörög mióta is? Normálisan kell viselkednie, nehogy
gyanút ébresszen. Felkapta a kagylót. - George Mellis - szólt
bele, és nyugtatólag mosolygott a társára.
George egész délelőtt rendeléseket vett fel eladásra és
vásárlásra, de a feje Eve ötletén járt, amellyel megszerezhetik
az egymilliót. Egyszerű, George! Mindössze néhány
részvényigazolást kell kölcsönvenned egyetlen éjszakára.
Reggel visszaviheted, és senki nem veszi észre.
Minden tőzsdeirodán van jó néhány milliónyi értékű
részvény és kötvény a saját páncélszekrényben, a vásárlók
kényelmére. A részvények és kötvények egy része a
tulajdonos nevére szól, de többségük valami más nevet és
kódszámot visel, és a kódszám azonosítja a tulajdonost. A
részvényigazolások nem ruházhatók át, de George Mellis nem
is akarta készpénzre váltani ezeket. Máson törte a fejét. A
Hanson & Hansonnál a részvényeket és kötvényeket egy nagy
páncélteremben tartották a hetedik emeleten. A területet
fegyveres őr biztosította, és kapu őrizte, amit csak speciális
kártyával lehetett kinyitni. Neki nem volt ilyen kártyája. De
ismert valakit, akinek volt.
Helen Thatcher a negyvenes éveiben járó özvegyasszony
volt. Kellemes arca, és elég jó alakja volt, valamint remekül
főzött. Huszonhárom évig volt férjnél, és amikor a férje
meghalt, óriási űr támadt az életében. Szüksége volt valakire,
akinek a gondját viseli. Az volt a problémája, hogy a cégnél
dolgozó nők fiatalabbak voltak nála, és jobban vonzották az
ügynököket. Rá pedig senki nem vetett szemet. A könyvelési
osztályon dolgozott, a George Mellis feletti emeleten. Amikor
Helen először meglátta a férfit, eldöntötte, hogy ő lesz
számára a tökéletes férj. Legalább fél tucatszor meghívta már
„házi vacsorára" , ahogyan nevezte, és finoman érzékeltette,
hogy nemcsak ételt szolgálna ott fel, de George mindig kitért
előle.
Ezen a reggelen, amikor a telefonja megcsörrent, fölvette,
és beleszólt: - Könyvelés, itt Helen Thatcher.
George hangát hallotta: - Helen? Itt George.
Kedves volt a hangja, és ő máris elolvadt. - Mit tehetek
érted, George?
- Kis meglepetést tartogatok a számodra. Le tudsz jönni
hozzám?
- Most?
- Igen.
- Attól tartok, hogy a kellős közepén...
- Ó, ha el vagy foglalva, sebaj! Várhat.
- Nem, nem. Máris megyek.
George telefonja ismét csengett. Rá se hederített. Fölvett
egy köteg papírt, és a lift felé indult. Körülnézett, és amikor
meggyőződött arról, hogy senki nem látja, továbbment a hátsó
lépcsőhöz. Fölment egy emeletet, és amikor látta, hogy Helen
már kiment az irodájából, ő bement. Ha rajtakapják... gondolni
sem mert rá. Kinyitotta az asztal középső fiókját, tudta, hogy
Helen ott tartja a kis kártyát a páncélszobához. Ott volt. A
zsebébe csúsztatta, és visszament a saját helyére. Amikor
odaért, Helen épp a nyakát nyújtogatta utána.
- Bocsánat - mondta George. - De elhívtak egy
pillanatra.
- Nem baj. Mi a meglepetés?
- Egy kismadár azt csiripelte, hogy ma van a szülinapod.
Szeretnélek meghívni ebédre. - Nézte a nő arcát. Az vívódott,
megmondja-e az igazat, és ezzel elszalassza-e a déli randevút.
- Ez nagyon kedves tőled - mondta végül. - Boldogan
ebédelek veled.
- Rendben. A Tonynál találkozunk egykor. - Ezt ugyan
telefonon is megbeszélhette volna vele, de Helen Thatchernek
ez eszébe sem jutott.
 Amint a nő elment, George akcióba lépett. Sokat kell
végeznie, mielőtt visszajuttatja a kis kártyát. Lifttel fölment a
hetedikre, a biztonsági területre, ahol a fegyveres őr állt a
rácsos kapu előtt. George bedugta a kártyát, a kapu kinyílt. Az
őr pedig megjegyezte. - Azt hiszem, még nem láttam magát.
George szíve rákapcsolt. Mosolygott. - Nem itt dolgozom.
Csak most az egyik vevőm látni akarja az igazolásait, úgyhogy
nekem kell előásnom. Remélem, nem megy rá az egész rohadt
délután.
Az őr együtt érzőn mosolygott. - Jó szerencsét. - Figyelte,
amint George belép a páncélszobába.
A szoba tízszer öt méteres betonhelyiség volt. George
végigment a tűzbiztos szekrények előtt, és kihúzott néhány
fémfiókot. Szakértő kézzel és szemmel pörgette végig a
papírokat, míg végül innen-onnan kiemelt igazolásokat
egymillió dollár értékben. A belső zsebébe süllyesztette,
becsukta a fiókot, és visszament az őrhöz.
- Ez gyorsan ment - jegyezte meg az őr.
George a fejét rázta. - A komputer rossz számokat dobott
ki. Majd holnap délelőtt utánanézek.
- Azok a nyavalyás komputerek - morogta az őr. -
Mindannyiunkat tönkretesznek.
Amikor George visszatért az íróasztalához, szakadt róla a
víz. De eddig minden rendben ment. Felhívta Alexandrát.
- Drágám, ma este szeretnélek látni a nagyanyáddal
együtt.
- Azt hittem, üzleti vacsorán vagy ma este, George!
- Úgy volt, de lemondtam. Valami nagyon fontosat
akarok mondani neked.

Pontban egy órakor George Helen irodájában volt, és

visszatette a kártyát a helyére, miközben a nő az étteremben
várta. Nagyon szerette volna magánál tartani, mert tudta,
hogy másnap is szüksége lesz rá, de nem merte, mert tudta
azt is, hogy az este le nem adott kártyát másnap reggel a
komputer érvényteleníti. Tíz perccel egy után Helennel
ebédelt.
Megfogta a nő kezét. - Szeretném, ha gyakrabban sort
kerítenénk ilyesmire - mondta neki, miközben mélyen a
szemébe nézett. - Ráérsz holnap is?
A nő sugárzott. - Hát persze, George!
Amikor George Mellis aznap délután elhagyta a munkahelyét,
egymillió dollár értékű részvényigazolás lapult a zsebében.
Pontosan hétkor érkezett meg a Blackwell-házba, és
azonnal a könyvtárba kísérték, ahol Kate és Alexandra várta.
- Jó estét! - köszönt George. - Remélem, nem
haragszanak az erőszakosságomért, de mindkettőjükkel
beszélnem kell. - Kate-hez fordult. - Tudom, hogy nagyon
régimódinak fog most gondolni, Mrs. Blackwell, de megkérem
öntől az unokája kezét. Szeretem Alexandrát, azt hiszem, ő is
szeret engem. Mindkettőnket boldoggá tenne, ha az áldását
adná ránk, - A zakója zsebébe nyúlt, kivette a papírokat, és
Kate elé tette az asztalra. - Egymillió dollárt adok neki
házassági ajándékul. Az ön pénzére nincsen szüksége. De az
áldására mindkettőnknek szüksége van.
Kate a papírokra nézett. Az összes részvényen szereplő
társaság nevét ismerte. Alexandra odalépett George-hoz,
sugárzott a boldogságtól. - Drágám! - Aztán a nagyanyjához
fordult: - Nagyi?
Kate kettőjükre nézett, és nem volt miért nemet mondania.
Egy rövidke pillanatig irigyelte is őket. - Áldásomat adom.
George elmosolyodott, és Kate-hez lépett. - Szabad? - és
arcon csókolta az asszonyt.
Aztán két óra hosszat beszéltek izgatottan az esküvői
előkészületekről. - Nem akarok nagy esküvőt, nagyi - mondta
Alexandra. - Nem is kell, ugye?
- Egyetértek - szólt közbe George. - A szerelem
magánügy.
Végül megegyeztek, hogy kis szertartás lesz, közjegyző
jelenlétében.
- Eljön az édesapád az esküvőre? - érdeklődött Kate.
George nevetett. - Nem is tudnám távol tartani őket. Az
apám, az öcséim, a húgaim, mind eljönnek.
- Örülök, hogy megismerem őket.
- Szeretni fogja őket, tudom. - Aztán Alexandrához
fordult.
Kate egész este meg volt hatva. El volt ragadtatva az
unokájától, büszke volt rá, hogy olyan emberhez megy, aki
ennyire szereti. Nehogy elfelejtsem megmondani Bradnek,
hogy hagyja a fenébe az ellenőrzést.
Mielőtt George elment, egyedül maradt Alexandrával. - Azt
hiszem, bölcs dolog egymillió dollárt nagyobb biztonságban
tartani. Beteszem a széfembe egyelőre, jó?
 - Nagyon megköszönném - mondta Alexandra.
George fölvette a papírokat, és zsebre vágta.
Másnap délelőtt megismételte az egész procedúrát Helen-
nel. Amíg a nő úton volt hozzá, ő kivette a kártyát. Aztán adott
neki egy Gucci-sálat - „megkésett születésnapi ajándék" és
megerősítette az ebédrandevút. Ezúttal könnyebben bejutott a
páncélszobába. Visszatette a papírokat, aztán a kártyát is, és
megebédelt Helennel.
Most a nő fogta meg a kezét. - George, olyan boldogan
főznék neked valamit ma este...
- Sajnos, lehetetlen, Helen! Megnősülök.

Három nappal az esküvő előtt George összetörten toppant be

a Blackwell-házba. - Most kaptam a rettenetes hírt - mondta. -
Apám újabb szívrohamot kapott.
- Ó, nagyon sajnálom - mondta Kate. - Felépül?
- Egész éjjel telefonon beszéltem velük. Remélik, hogy
felépül, de persze nem lehetnek itt az esküvőn.
- Elmehetnénk nászútra Athénba, és meglátogathatjuk
őket - javasolta Alexandra.
George megsimogatta az arcát. - Más terveim vannak a
nászútra, édesem! Semmi család, csak mi.
A házassági szertartás a Blackwell-ház szalonjában volt.
Egy tucatnál kevesebb vendég voltjelen, köztük Vince Barnes,
Alice Koppel és Marty Bergheimer. Alexandra könyörgött a
nagyanyjának, hogy Eve is ott lehessen, de Kate
megmakacsolta magát. - A testvéred soha többé nem lépi át
ennek a háznak a küszöbét.
Alexandra szemébe könnyek szöktek. - Nagyi, kegyetlen
vagy. Én mindkettőtöket szeretlek. Nem tudsz neki
megbocsátani?
Egy pillanatig Kate úgy érezte, mindent el kellene
mondania Alexandrának a testvére dolgairól, de aztán
meggondolta magát. - Azt teszem, ami szerintem mindenkinek
a legjobb.
Egy fényképész dolgozott ott végig, és Kate hallotta, amint
George megkéri, készítsen több másolatot, hogy el tudja
küldeni a családjának. Milyen figyelmes ember, gondolta.
A tortafelvágás után George azt súgta Alexandrának. -
Drágám, egy órára el kell tűnnöm.
- Valami baj van?
 - Dehogyis. De az irodából csak úgy tudtam elszabadulni
a nászutunkra, ha befejezem a tárgyalást egy fontos ügyféllel.
Nem tart sokáig. És a gépünk csak ötkor indul.
A lány mosolygott. - Siess vissza! Nem akarok egyedül
nászútra menni.
Amikor George megérkezett Eve lakására, a lány kihívó
neglizsében fogadta. - Élvezted az esküvődet, drágám?
- Igen, köszönöm. Kicsi, de elegáns. Semmi gond nem
volt.
- És tudod, miért nem, George? Miattam. Ezt ne felejtsd
el!
A férfi ránézett, és komolyan mondta. - Nem fogom. -
Mindenben társak vagyunk.
- Természetesen.
Eve mosolygott. - Hát jó. Szóval elvetted a kistestvéremet.
George az órájára nézett. - Igen. És most vissza kell
mennem.
- Még nem - mondta Eve.
- Miért nem?
- Mert először velem szeretkezel. Baszni akarok a
testvérem férjével.
 30.

A nászutat Eve tervezte meg. Drága volt, de figyelmeztette

George-ot: - Nem szabad garasoskodnod!
Eladott három ékszert, amelyeket egy lelkes hódolójától
kapott, és a pénzt George-nak adta.
- Igazán köszönöm, Eve! Én...
- Vissza fogom kapni.
A nászút tökéletesen sikerült. Jamaica északi részén, a
Montego Bayben lakott George és Alexandra. A szálloda hallja
kis fehér épületben volt, amelyet tucatnyi gyönyörű
magánbungaló fogott gyűrűbe. A házikók a tiszta, kék
tengerhez futó hegyoldalban álltak. A Mellis házaspár a Noel
Coward-bungalót kapta, saját medencével és szobalánnyal, aki
a reggelijüket készítette el, amit aztán a nyitott ebédlőben
fogyasztottak el.
George bérelt egy kishajót, vitorlázni és horgászni mentek.
Úsztak, olvastak, szeretkeztek. Alexandra mindent elkövetett
az ágyban, ami csak eszébe jutott, hogy boldoggá tegye
George-ot, és amikor a férfi hörgését hallotta szeretkezésük
csúcspontján, boldog volt, hogy ekkora kielégülést okozott
neki.
Az ötödik napon George Alexandrához fordult. - Alex, üzleti
ügyben be kell szaladnom Kingstonba.
- Remek - mondta Alexandra. - Veled megyek.
A férfi megdermedt. - Jó volna, de fontos telefont várok. Itt
kellene maradnod, hogy átvedd az üzenetet.
Alexandra csalódottnak látszott. - A porta nem tehetné
meg?
- Túlságosan fontos. Nem szívesen bíznám rájuk.
- Akkor jó. Maradok.
George bérelt egy kocsit, és Kingstonba hajtott. Késő
délután érkezett meg. A főváros utcáin színesen hullámzott a
nagy hajókból kiáramló turistafolyam. Kingston kereskedelmi
város, de gyönyörű régi épületei, múzeumai és könyvtára
vonzották a látogatókat.
George-ot azonban egyik sem érdekelte. Csak a pokoli vágy
hajtotta, az elmúlt hetekben felgyülemlett feszültség. Az igazi
kielégülést hajszolta. Bement az első bárba, és beszélt a
mixerrel. Öt perc múlva egy tizenöt éves, fekete prostituálttal
ment fel egy olcsó hotel lépcsőjén. Két órát töltött vele. Amikor
elhagyta a szobát, egyedül volt, beült a kocsiba és visszament
Montego Baybe, ahol Alexandra azzal fogadta, hogy senki nem
telefonált.
Másnap reggel a kingstoni lapok közölték, hogy egy turista
megvert és megcsonkított egy prostituáltat, aki életveszélyes
állapotban van.
A Hanson & Hansonnál a tulajdonosok George Mellisről
tárgyaltak. Számos kliens panaszkodott már rá, főként
számlavezetési lazaságaira. Már eldöntötték, hogy ki fogják
rúgni. De most valahogyan új szempont került előtérbe.
- Elvette Kate Blackwell egyik unokáját - mondta
egyikük. - Ez más megvilágításba helyezi a dolgokat.
- Hát persze - erősítette meg a másik. - Ha
megszerezhetnénk a Blackwell-vagyon kezelését...
A levegőben szinte kézzelfogható volt a kapzsiság. Úgy
döntöttek, hogy George Mellis megérdemli, hogy kapjon még
egy esélyt.

Amikor George és Alexandra visszatért a nászútról, Kate azzal

fordult hozzájuk. - Szeretném, ha ideköltöznétek. Óriási a ház,
nem lennénk egymás útjában.
George közbevágott. - Ez nagyon kedves öntől. Igazán. De
azt hiszem, jobb lenne, ha külön laknánk. - Nem állt
szándékában egy fedél alatt élni az öregasszonnyal, hogy az
kikémlelje minden lépését.
- Megértem - felelte Kate. - Akkor viszont hadd vegyek
nektek egy házat! Ez lenne a nászajándékom.
George átölelte. - Ez nagyon nagyvonalú ajándék - hangja
rekedt volt a túláradó szeretettől. - Alex és én hálával
elfogadjuk.
- Köszönöm, nagyi - mondta Alexandra. - Keresünk
valamit itt, nem messze.
- Úgy bizony - értett egyet George. - Közel akarunk
lenni, hogy szemmel tarthassuk Kate-et. Nagyon vonzó
asszony ám maga, ugye, tudja!
Egy héten belül találtak egy gyönyörű, a Parkra néző, régi,
háromemeletes barna téglás házat, alig néhány saroknyira a
Blackwell-épülettől. Egy nagy hálószoba, két vendégszoba,
személyzeti traktus, nagy, régi konyha, ebédlő, elegáns
nappali és könyvtár - ez volt a ház.
- A berendezést bizony egyedül kell csinálnod, drágám
-mondta George. - Nagyon el vagyok foglalva az ügyfelekkel.
Valójában szinte nem is töltött időt az irodájában, az
ügyfeleivel is alig törődött. Napjait sokkal érdekesebb passzió
töltötte ki. A rendőrségre számos feljelentés érkezett férfi és
női prostituáltaktól, magányos nőktől, akik különféle bárokat
látogattak, hogy megtámadták őket. Támadójukat vonzó
külsejű, kulturált megjelenésű férfinak mondták, vélhetően
külföldi származású lehet, talán latin. Akik hajlandók voltak
végignézni a rendőrségi nyilvántartást, nem tudták
azonosítani.

Eve és George egy kis belvárosi étteremben ebédelt, ahol

aligha láthatták meg őket.
- Rá kell venned Alexet, hogy készítsen új
végrendeletet, lehetőleg Kate tudomása nélkül.
- Hogy a fenébe csináljam?
- Meg fogom mondani, drágám...

Másnap este George és Alexandra New York egyik

legelegánsabb francia éttermében, a Le Plaisir-ben beszéltek
meg randevút. A férfi majdnem fél órát késett.
Pierre Jourdain, a tulajdonos ahhoz az asztalhoz kísérte,
ahol Alexandra már várta. - Bocsáss meg, angyalom! - lihegte.
- Az ügyvédemnél voltam, és tudod, milyenek.
Agyonbonyolítanak mindent.
- Valami baj van, George? - kérdezte Alexandra.
- Nem. Csak megváltoztattam a végrendeletemet. -
Megfogta a nő kezét. - Mostantól, ha bármi történik velem,
mindenem a tiéd.
- De drágám, én nem akarom...
- Ó, ez nem sok a Blackwell-vagyonhoz képest, de azért
kényelmesen megélhetsz belőle.
- Semmi nem fog történni veled, George! Semmi.
- Persze, hogy nem, Alex! De az élet néha nagyon
furcsán alakul. Nem kellemes ilyesmivel foglalkozni, de jobb
előre tervezni és felkészültnek lenni, nem gondolod?
A lány eltöprengett. - Nekem is meg kéne változtatnom a
végrendeletemet, nem?
 - Miért? - Meglepetést színlelt.
- Te vagy a férjem. Mindenem a tiéd.
A férfi visszahúzta a kezét. - Alex, engem csöppet sem
érdekel a pénzed.
- Tudom, George, de igazad van. Jobb előre tervezni és
felkészültnek lenni. - Könnyek szöktek a szemébe. - Tudom,
hogy hülye vagyok, de olyan boldognak érzem magam, hogy
nem tudom elgondolni sem, hogy valami bajunk történhet.
Szeretném, ha minden örökre így maradna.
- Így marad - mormogta George.
- Holnap beszélek Brad Rogersszel a végrendeletem
megváltoztatásáról.
A férfi vállat vont. - Hát ha ezt akarod, drágám - majd
váratlanul így folytatta: - Gondold csak végig, lehet, hogy jobb,
ha az én ügyvédem intézi a változtatást. Ő ismeri a
helyzetemet, és össze tudná hangolni az ügyeket.
- Ahogy akarod. Nagyi úgy gondolja...
Végigsimította a lány arcát. - Hagyjuk ki ebből a
nagyanyádat! Imádom őt, de nem gondolod, hogy nekünk is
lehetnek magánügyeink?
- Igazad van, drágám! Nem szólok a nagyinak.
Összehoznál nekem egy megbeszélést az ügyvédeddel
holnap?
- Majd juttasd eszembe, hogy hívjam fel! Most viszont
éhen halok. Kezdjük talán homárral...
Egy hét múlva Eve lakásán beszélgettek. - Alex aláírta az új
végrendeletet?
- Ma reggel. És jövő héten, a születésnapján megörökli a
részét a cégből.

A következő héten a Kruger-Brent részvényeinek

negyvenkilenc százaléka Alexandráé lett. George felhívta Eve-
et, és elújságolta. - Remek! Gyere át ma este! Ünnepelünk.
- Nem lehet. Kate partit ad Alex születésnapjára.
Csend. - Mi lesz a menü?
- Honnan a fenéből tudjam?
- Tudd meg! - Letette.
Negyvenöt perc múlva a férfi visszahívta. - Nem tudom,
miért olyan fontos ez neked, de figyelj. - És elsorolta szépen,
egyenként a finom és különleges fogásokat.
- Kösz, George! Akkor ma este látlak.
- Nem, Eve! Nem hagyhatom itt Alexet...
 - Majd kitalálsz valamit.
Az átkozott kurva! George dühösen lecsapta a telefont, és
az órájára nézett. Egy fontos ügyféllel kellett volna találkoznia,
akit már kétszer is lemondott, és most is késésben volt. Tudta,
hogy a főnökei árgus szemekkel figyelik minden lépését, és
csak azért tartják még, mert beházasodott a Blackwell
családba. Nem engedhette meg magának, hogy elrontsa a
helyzetét. Nagy nehezen kialakított egy képet magáról
Alexandrában és Kate-ben, és ezt semmi nem rombolhatta
szét. Nemsokára ugyanis nem lesz rájuk szüksége.
Apjának küldött egy házassági meghívót, de az öreg még
csak nem is válaszolt. Egyetlen gratuláló szót sem. Nem
akarlak látni többé. Halott vagy, érted? Halott. Nos, hát az
apja meg fog lepődni. A tékozló fiú feltámad.

Alexandra huszonharmadik születésnapi partija hatalmas

sikert aratott. Negyven vendég jött el. Kérte a férjét, hívja el a
barátait, de a férfi visszautasította. - Ez a te partid, Alex!
Jöjjenek a te barátaid!
Az igazság az volt, hogy George-nak nem voltak barátai.
Magányos farkas volt, ahogy büszkén mondogatta magának.
Nézte, amint Alexandra elfújta a gyertyákat a tortán, és
némán kívánt valamit magában. Tudta, hogy a kívánságban ő
is benne van, és azt gondolta, hosszabb életet kellett volna
kívánnod, drágám! El kellett ismernie, hogy Alexandra
csodálatosan néz ki. Hosszú, fehér selyemruhát viselt, kecses
ezüstcipőt, és gyémánt nyakláncot, Kate ajándékát. A nagy,
körte alakú kövek egy platinaláncon lógtak, és ragyogtak a
gyertyafényben.
Kate rájuk nézett, és arra gondolt, emlékszem az első
évfordulónkra, amikor Dávid a nyakamba tette ezt a
nyakláncot, és azt mondta, nagyon szeret.
George pedig arra gondolt, ez a nyaklánc legalább
százötvenezer dollárt ér.
George egész este tudatában volt, hogy Alexandra barátnői
szemmel tartják, kihívóan mosolyognak rá, és meg-megérintik,
ha beszélnek hozzá. Rohadt kurvák, gondolta megvetően. Más
körülmények közt kockáztatott volna, de Alexandra
barátnőivel nem mert. Nem attól félt, hogy bepanaszolják
Alexandránál, hanem attól, hogy szólnak a rendőrségnek. A
dolgok túl simán mennek, nem szabad fölösleges rizikót
vállalni.
 Egy perccel tíz óra előtt úgy helyezkedett, hogy telefon
közelébe kerüljön. Amikor az egy perc múlva megcsörrent,
felvette. - Halló. - Mr. Mellis?
- Igen.
- Itt az üzenőszolgálat. Azt kérte, tízkor hívjuk fel.
Alexandra ott állt mellette. A férfi ránézett, és ijedt arcot
vágott. - Mikor telefonált?
- Mr. Mellis?
- Igen.
- Meghagyta, hogy tízkor hívjuk, uram!
Alexandra még mindig ott állt mellette.
- Nagyon jó - mondta a telefonba. - Mondják meg neki,
hogy máris indulok. A PanAm Clubban találkozunk.
George lecsapta a telefont.
- Mi baj van, drágám?
Alexandrához fordult. - Az egyik idióta társam utazik
Szingapúrba, és az asztalán felejtett néhány szerződést,
amelyre szüksége van. Beszaladok érte, és kiviszem utána a
repülőtérre.
- Most? - Alexandra arcán elkeseredés tükröződött. -
Nem tehetné ezt valaki más?
- Csak bennem bíznak - sóhajtott George. - Mintha én
lennék az egyetlen alkalmas ember az irodában. - Átkarolta a
nőt. - Sajnálom, drágám! Nem akarom elrontani a partit! Te
csak maradj, és jövök, amint tudok!
A lány mosolyt erőltetett az arcára. - Hiányozni fogsz.
Alexandra nézte, ahogy elmegy, aztán körülpillantott a
termen, jól érzik-e magukat a vendégek.
És eltűnődött, vajon Eve mit csinál a születésnapjukon.

Eve ajtót nyitott George-nak. - Sikerült! - mondta. - Okos pasas

vagy.
- Nem maradhatok. Eve! Alex...
A nő megfogta a kezét. - Gyere, drágám! Meglepetés lesz. -
Bevezette a kis étkezőbe. Az asztal két személyre megterítve,
gyönyörű ezüsttel, fehér damasztszalvétával, gyertyákkal.
- Mi ez?
- A születésnapom, George!
- Hát persze - mondta a férfi vontatottan. - De... nem
hoztam semmi ajándékot.
A nő megpaskolta az arcát. - De hoztál. És majd később
átadod. Ülj le!
 - Kösz. De nem tudok enni. Most vacsoráztam.
- Ülj csak le!
George a szemébe nézett, és jobbnak látta leülni. Ugyanaz
volt a menü, fogásról fogásra, mint a Blackwell-házban.
Eve szemben ült vele, és nézte, amint George magába
erőlteti az ételt. - Alex és én mindig mindent megosztottunk
-mondta Eve. - Most ő is megosztja velem a születésnapi
partiját. De jövőre már csak ketten ünnepelünk. Elérkezett az
idő, drágám, hogy a testvéremet baleset érje. És azután
szegény öreg nagyi belehal a fajdalomba. Minden a miénk
lesz, George! És most gyere a hálószobába, és add át a
születésnapi ajándékomat.
Rettegett ettől a pillanattól. Férfi volt, erős és uralomra
termett, és Eve leigázta őt, megalázta, hogy impotensnek
érezte magát. Lassan levetkőztette a nőt, aztán az is őt, majd
ügyesen fel is izgatta.
- Na ugye, drágám - mondta, majd megfordult, és a
fenekét a férfihoz dörzsölte. Ó, ez isteni! - Azután rámászott,
és mozogni kezdett. - Te nem tudsz elélvezni, igaz-e,
szegénykém? És tudod, miért? Mert nem vagy normális, azért.
Nem bírod a nőket, igaz-e, George? Csak kínozni szereted
őket. Most engem is szeretnél, ugye? Mondd, hogy szeretnél
megkínozni.
- Szeretnélek megölni.
Eve kacagott. - De nem fogsz, mert pont úgy akarod a
vagyont, mint én... Sosem fogsz bántani, George, mert ha
valami történne velem, egy barátomnál van egy levél, ami
azonnal a rendőrséghez kerül.
A férfi nem hitt neki. - Blöffölsz.
Eve végigkarmolta a férfi meztelen mellkasát. - Lehet. De
erről csak egy módon tudnál megbizonyosodni, nem igaz? -
cukkolta.
Hirtelen rájött, hogy a nő igazat mond. Sosem fog tudni
megszabadulni tőle! Mindig ott lesz, hogy leigázza, hogy
uralkodjon felette. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy
ennek a kurvának a kényére tegyen egész életében. És akkor
valami felrobbant benne. Vörös köd ereszkedett a szemére, és
attól kezdve nem tudta, mit csinál. Emlékezett, hogy lelökte
magáról Eve-et, megfordította, aztán szétfeszítette a combját,
és emlékezett a fájdalmas kiáltásokra is. Valamit ütött, csak
ütött, az egész leírhatatlanul gyönyörű volt. Valami
megremegett benne, hosszan reszketett, aztán kitört, majd
újra meg újra meg újra. Istenem! Oly rég várok erre!
Valahonnan messziről valaki pokolian üvöltött. A vörös fátyol
lassan kitisztult, és ő lenézett. Eve hevert az ágyon, vér
borította. Az orra beverve, testén karmolások és égő cigaretta
okozta sebek, szeme bedagadva, nem is látszott. Állkapcsa
eltört, csak a szája sarkán lökte ki a hangot. - Hagyd abba...
hagyd abba... hagyd abba!
George megrázta a fejét, hogy magához térjen. Amikor
rádöbbent a valóságra, elfogta a pánik. Ezt aztán sosem fogja
tudni megmagyarázni. Mindent elrontott. Mindent!
A lány fölé hajolt: - Eve?
A lány résnyire nyitotta egyik bedagadt szemét. - Orvost...
hívj orvost! - Kín volt számára minden szó. - Harley... John
Harley.

George Mellis a telefonba csak annyit mondott. - Tud jönni

azonnal? Eve Blackwellt baleset érte.
Amikor John Harley belépett a szobába, csak egyetlen
pillantást vetett Eve-re és a vérrel festett ágyra, falakra, és
kirobbant belőle. - Istenem! - Kitapintotta Eve akadozó
pulzusát, George-hoz fordult. - Hívja a rendőrséget! Mondja
meg nekik, hogy küldjenek mentőt!
A kín függönyén át Eve felnyöszörgött. - John...
John az ágy fölé hajolt. - Minden rendben lesz. Meg fogsz
gyógyulni. Kórházba viszünk.
A lány kinyúlt, és megfogta a kezét. - A rendőrséget ne!
- Ezt jelentenem kell.
Megszorította a kezét. - Ne...
A férfi végignézett bevérzett arcán, törött állkapcsán, a
cigaretta okozta sebeken. - Ne beszélj!
A fájdalom elviselhetetlen volt, de Eve az életéért küzdött. -
Kérem... Ne... magánügy... Nagyi... sosem bocsátana meg...
Rendőrséget ne... Autóbaleset...
Nem volt idő vitatkozni. Harley a telefonhoz lépett, és
tárcsázott. - Itt doktor Harley. - Megadta Eve címét. - Azonnal
küldjenek mentőt! Keressék meg dr. Keith Webstert, és
mondják meg, hogy jöjjön be a kórházba! Sürgős. Készítsék elő
a műtőt! - Hallgatott egy pillanatig, majd folytatta. -
Autóbaleset. - Lecsapta a kagylót.
- Köszönöm, doktor - sóhajtott fel George.
Harley doktor Alexandra férje felé fordult, a tekintetében
undor és megvetés. George magára hányta a ruháit, ökle még
vörös volt, a keze és az arca véres. - Nekem ne köszönje! A
Blackwell családért teszem. Egyetlen feltétellel. Maga elmegy
egy pszichiáterhez.
- Nincs szükségem...
- Akkor hívom a rendőrséget, te rohadék! Nem
mászkálhatsz szabadon! - Harley a telefonért nyúlt.
- Várjon! - George felpattant, és gondolkodott. Már
majdnem minden elveszett, de most, csodával határos módon,
még egy esélye támadt. - Rendben. Elmegyek egy
pszichiáterhez.
A távolból sziréna vijjogott.

Végigtolták egy hosszú alagúton, színes fények villogtak

mellette. Testét könnyűnek, levegősnek érezte, megpróbálta a
karját mozdítani, de valami nem engedte. Kinyitotta a szemét,
egy hordágyon sietve tolták végig a folyosón, két férfi rohant
mellette zöld maszkban és zöld sapkában. Valami darabban
játszom, gondolta Eve. De nem emlékszem a szövegre. Amikor
ismét kinyitotta a szemét, nagy fehér teremben feküdt a
műtőasztalon.
Vékony, törékeny férfi hajolt fölé. - A nevem Keith Webster.
Meg fogom operálni.
- Nem akarok ronda lenni - suttogta. - Ne hagyja, hogy
ronda legyek!
- Semmi esetre sem - ígérte Webster. - Most elaltatom.
Engedje el magát!
Jelt adott az aneszteziológusnak.

George-nak sikerült lemosnia a vért magáról, és feltakarítania

Eve fürdőszobáját, de elkáromkodta magát, amikor az órájára
nézett. Hajnali három volt. Remélte, hogy Alexandra alszik, de
amikor belépett a nappaliba, az asszony ott várta.
- Drágám! Halálosan aggódtam! Jól vagy?
- Jól, Alex!
Megölelte. - Már a rendőrséget akartam hívni. Azt hittem,
valami rettenetes dolog történt.
Mennyire igazad van, gondolta a férfi. - Kivitted a
szerződéseket?
- Szerződéseket? - Hirtelen eszébe jutott. - Ja, igen. -
Mintha évekkel ezelőtt hangzott volna el az a hazugság.
- És mi tartott ilyen sokáig?
 - Késett a gépe. És azt akarta, hogy vele maradjak. Egy
ideig azt hittem, mindjárt elmegy, aztán meg már túl késő volt
ahhoz, hogy telefonáljak.
- Nem baj, fő, hogy itt vagy.
George Eve-re gondolt, látta maga előtt, ahogy vitték a
hordágyon. Törött, ferde száján azt suttogta. - Menj haza...
nem történt... semmi. - De mi van, ha Eve meghal?
Letartóztatják gyilkosságért. Ha Eve túléli, minden rendben;
minden olyan lesz, mint azelőtt. Eve majd megbocsát, mert
szüksége van rá.
George ébren feküdt egész éjjel. Eve-re gondolt, hallotta,
hogy kiabál, kegyelemért könyörög. Érezte, hogy a csontjai
roppannak az ökle alatt, érezte az égő hús szagát, és abban a
pillanatban majdnem szerette a lányt.

Kimondhatatlan szerencse, hogy John Harley elő tudta keríteni

Keith Webstert Eve-nek. Dr. Webster ugyanis a világ egyik
legjobb plasztikai sebésze volt. Magánpraxisa a Park Avenue-
n, magánklinikája a belvárosban volt, ahol csupa olyan
emberrel foglalkozott, akik valamilyen torzulással születtek. Az
emberek annyit fizettek neki, amennyit megengedhettek
maguknak. Dr. Webster kezelt baleseteseket is, de amikor
megpillantotta Eve Blackwell összezúzott arcát, megrendült.
Látott már a lányról képeket újságokban, és az ilyen
gyönyörűség szándékos elrondítása hatalmas dühvel töltötte
el.
- Ki csinálta ezt, John?
- Cserbenhagyásos autóbaleset, Keith!
Keith Webster felhorkant. - Aztán a sofőr kiszállt, és
elnyomta a fenekén néhányszor a cigarettáját?
- Nem beszélhetek erről. Rendbe tudod hozni?
- Azt próbálom, John, rendbe hozni.
Majdnem dél volt, amikor dr. Webster végre odaszólt az
asszisztensének. - Készen vagyunk. Vigyék az intenzívre! És
hívjanak, bármi van!
A műtét kilenc óra hosszat tartott.
Két nap múlva Eve-et kihozták az intenzívről. George
bement a kórházba. Látnia kellett Eve-et, beszélnie vele,
megbizonyosodni, hogy nem tervez semmi rémes bosszút.
- Miss Blackwell ügyvédje vagyok - mondta George az
ügyeletes nővérnek. - Ő hívatott. Csak néhány percig
maradok.
 A nővér végigmérte a jóképű fiatalembert. - Nem fogadhat
látogatókat, de szerintem magát beengedhetem egy percre.
Eve külön szobában volt, laposan feküdt a hátán, kötések
mindenütt, és csövek, amelyek fura szerkezetekhez vezettek.
Csak a szeme és a szája látszott ki.
- Helló, Eve...
- George... - Karcos suttogás volt a hangja, a férfinak
közel kellett hajolnia, hogy értse, amit mond. - Nem
mondtad... Alexnek?
- Nem, persze, hogy nem. - Leült az ágy szélére. - Azért
jöttem, mert...
- Tudom, miért jöttél... Minden... megy tovább... a terv
szerint...
Leírhatatlan megkönnyebbülés fogta el. - Nagyon sajnálom,
Eve! Tényleg. Én...
- Valakivel hívasd fel Alexet! Mondja meg, hogy
elutaztam... néhány hétre!
- Jó.
Két vérben úszó szem nézett fel rá. - George... tegyél meg
nekem egy szívességet.
- Igen?
- Halj meg kínok között!

Elaludt. Amikor felébredt, dr. Keith Webster állt az ágyánál. -

Hogy van? - Gyengéd, simogató volt a hangja.
- Nagyon fáradt vagyok... Mi volt... a baj velem?
Dr. Webster elgondolkodott. Magában végigfutotta a
hosszú és rémes listát.
- Mi? - ismételte Eve.
- Eltört az arccsontja. Az orra is. A szemgödre
megsérült. Az izom, amelynek segítségével nyitja és csukja a
száját, összezúzódott. És égő cigaretta nyomai voltak magán.
De minden rendbe fog jönni.
- Szeretnék egy tükröt - suttogta.
Esze ágában sem volt teljesíteni a kérést. - Sajnálom, nincs.
Félt az újabb kérdéstől. - Hogy fogok kinézni a kötések
nélkül?
- Gyönyörűen. Pontosan úgy, mint a balesete előtt.
- Nem hiszek magának.
- Majd meglátja! Most pedig elmondja, mi történt? Meg
kell írnom a rendőrségnek a jelentést.
Hosszan hallgatott. - Egy teherautó elütött.
 Keith Webster ismét eltűnődött, vajon ki próbálhatta meg
szándékosan elpusztítani ezt a törékeny szépséget. Bár már
régen nem táplált illúziót az emberi faj ösztöneit és
kegyetlenségre való hajlamát illetően, mégis tudni akarta. -
Egy névre van szükségem - mondta gyengéden. - Ki csinálta?
- Mack.
- Vezetéknév?
- Teherautó.
Zavarba jött a hazudozástól. Előbb John Harley, aztán Eve
Blackwell.
- Ilyen esetekben - magyarázta - muszáj a rendőrségnek
jelenteni.
Eve megragadta a férfi kezét, és megszorította. - Kérem, ha
a nagyanyám vagy a testvérem megtudja, belehalnak. Ha szól
a rendőrségnek... megtudják az újságok, Nem szabad... kérem.
- Nem tudom azt írni, hogy cserbenhagyásos baleset
volt. Hölgyek ritkán futkosnak pucéron az utcán.
- Kérem!
Ránézett és megsajnálta. - Gondolom, előfordulhatott, hogy
megcsúszott és leesett otthon a lépcsőn. A nő megszorította a
kezét. - Pontosan ez történt. Dr. Webster felsóhajtott. - Ezt
gondoltam.
Keith Webster mindennap meglátogatta a lányt, előfordult,
hogy naponta több alkalommal is beugrott hozzá. Virágot és
más apró ajándékot vitt neki. Eve mindennap aggódva
kérdezte. - Csak fekszem itt egész nap. Miért nem történik
velem semmi?
- Most a társam dolgozik magán - felelte Webster. - A
társa?
- A természet. Ezek alatt a rémisztő kötések alatt
gyönyörűen gyógyul. - Néhány naponként levette a kötéseket,
és megvizsgálta a lányt.
- Hadd nézzek tükörbe - könyörgött Eve.
Mindig ugyanazt a választ kapta. - Még nem.
Ő volt Eve egyetlen társasága, és Eve várni kezdte a
látogatásait. Ellenszenves férfi volt, vékony, ritkás hajjal, kissé
dülledt, barna szemmel, és állandóan pislogott. Zavarban volt
Eve előtt, és ez szórakoztatta a lányt.
- Nős? - kérdezte Eve.
- Nem.
- Miért nem?
- Nem... nem is tudom. Biztosan nem lennék valami jó
férj. Állandóan elhívhatnak.
 - De biztosan van barátnője.
A férfi elpirult. - Nos, hát...
- Na mondja - kajánkodott Eve.
- Rendszeres barátnőm nincsen.
- Gondolom, az összes nővér megőrül magáért.
- Nem. Nem vagyok valami romantikus alkat.
Annyi biztos, gondolta Eve. És mégis, amikor a nővérekkel
és más orvosokkal beszélt Keith Websterről, úgy emlegették a
férfit, mint valami istent.
- Csodákra képes - bizonygatta az egyikük. - Bármit meg
tud tenni egy emberi arccal.
Meséltek neki arról, miket művel a férfi torz kisgyerekekkel
meg bűnözőkkel, de amikor a férfitól megkérdezte
ugyanezeket, elhárította. - Sajnos a világ a külső alapján ítéli
meg az embereket. Megpróbálok segíteni azoknak, akik
valamilyen torzulással születtek, mert ez sokat javíthat az
életükön.
Eve zavarban volt. A férfi nem pénzért csinálta, amit
csinált, nem is a dicsőségért. Teljesen önzetlen volt. A lány
még nem találkozott ilyen emberrel, és eltűnődött, vajon miért
ilyen. De ez csak puszta kíváncsiság volt. Nem érdekelte Keith
Webster, csak az, amit a férfi érte tenni tud.

Két héttel azután, hogy Eve kórházba került, átszállították egy

magánklinikára New Yorktól északra.
- Ott kényelmesebben lesz - biztosította Keith Webster.
Eve tudta, hogy a férfinak így sokkal többet kell utaznia, de
így is eljött mindennap.
- Más betege nincsen?
- Olyan, mint maga, nincs.
Öt hét múlva Keith Webster levette a kötést. Mindkét
oldalra elfordította a nő fejét.
- Érez fájdalmat?
- Nem.
- Feszül?
- Nem.
Dr. Webster a nővérre nézett. - Hozzon Miss Blackwellnek
egy tükröt!
Eve rettegni kezdett. Hetek óta ez járt a fejében. És most,
hogy eljött a pillanat, pokolian félt. A saját arcát akarta látni,
nem egy idegenét. Amikor dr. Webster odaadta a tükröt,
halkan suttogta. - Attól tartok...
 - Nézze meg magát! - biztatta a férfi.
Lassan fölemelte a tükröt. Csoda történt! Az ő arca volt...
semmi változás. Semmi nyoma a vágásnak. Semmi. Szeme
megtelt könnyel. Felnézett, és azt mondta. - Köszönöm - és
odahajolt, hogy megcsókolja a férfit. Futó csókra készült, de
érezte, hogy a férfi mohón tapad rá.
Aztán elhúzódott, zavartan. - Örülök, hogy elégedett.
- Nagyon is. Mindenkinek igaza volt. Maga tényleg
csodákra képes.
A férfi szégyenlősen mondta. - Micsoda anyagom volt
hozzá.
 31.

George Mellist megrendítette, ami történt. Életveszélyesen

közel került ahhoz, hogy mindent elrontson. Mintha nem lett
volna tudatában annak, milyen sokat jelent a számára a
Kruger-Brent Kft. Eddig elégedett volt a magányos hölgyek
ajándékaival, de most Blackwell lányt vett el, és egyszerre
karnyújtásnyira került tőle egy cég, nagyobb, mint az apjáé.
Ide nézz, papa! Nagyobb cégem van, mint neked. Ez már nem
volt játék. Tudta, hogy ölni is képes azért, hogy megszerezze.
Sokat áldozott arra, hogy a tökéletes férj látszatát keltse.
Minden lehetséges időt Alexandrával töltött. Együtt
reggeliztek, elvitte ebédelni, aztán igyekezett, hogy este korán
otthon legyen. Hétvégén kimentek a kis házba, amely
tulajdonképpen Kate-é volt Long Islanden, a tengerparton. De
Dark Harbor volt George kedvenc helye. Szerette az érdekes,
öreg épületet, gyönyörű régiségeivel, felbecsülhetetlen
festménygyűjteményével. Órákig mászkált a tágas termekben.
Nemsokára mindez az enyém, gondolta. Felséges érzés volt.
Kate szemében is tökéletesnek mutatkozott. Rengeteg
figyelmet fordított a nyolcvanegy éves asszonyra, aki még
mindig a Kruger-Brent Kft. igazgatótanácsának elnöke volt, és
meghökkentően energikus, erős. George-nak gondja volt rá,
hogy Alexandrával együtt hetente egyszer vele
vacsorázzanak, néhány naponként felhívta telefonon, és
elfecsegett vele. Gondosan megalkotta a képet.
Senki nem gyaníthatta, hogy meg akarja ölni azt a két
embert, akit annyira szeret.

George Mellis elégedettségét alaposan beárnyékolta egy

telefonhívás. John Harley volt.
- Megbeszéltem a találkozót a pszichiáterrel. A neve dr.
Peter Templeton.
George kedvesen válaszolt. - Azt hiszem, ez tényleg nem
szükséges, dr. Harley. Én...
 - Nem érdekel, mit hisz. Megállapodtunk - én nem szólok
a rendőrségnek, maga elmegy a pszichiáterhez. Ha fel akarja
borítani a megállapodást...
- Nem, dehogy - hadarta George. - Ha ezt akarja, hát
legyen.
- Dr. Templeton száma: 555-3161. Várja a hívását. Ma. -
Ezzel lecsapta a kagylót.
Mit nyüzsög ez itt, dühöngött George. Erre aztán igazán
nem akart időt pazarolni, de engedelmeskednie kellett dr.
Harley-nak. Majd felhívja ezt a Templetont, elmegy hozzá
egyszer vagy kétszer, aztán vége.

Eve az irodában telefonált rá. - Itthon vagyok. - És... jól... - félt

megkérdezni jól vagy?
- Gyere és nézd meg! Ma este.
- Ma este nehéz lenne. Alex és én...
- Nyolckor.
Alig hitt a szemének. Eve ott állt előtte, gyönyörűen, mint
azelőtt. Alaposan megnézte az arcát, nyomát sem látta a
borzalmas pusztításnak, amit végzett rajta.
- Ez hihetetlen! Te... pont úgy nézel ki!
- Igen. Még mindig gyönyörű vagyok, igaz-e, George? -
mosolygott, egy macska mosolya volt ez, közben arra gondolt,
mit fog tenni a férfival. A pasas beteg állat, nem érdemli meg
az életet. Nagyon megfizet mindenért, de nem most. Még
szüksége van rá. Ott álltak, mosolyogtak egymásra.
- Eve, el sem tudom mondani, mennyire sajnálom...
Fölemelte a kezét. - Ne beszéljünk róla! Vége. Semmi nem
változott.
De George-nak eszébe jutott, hogy valami változott. -
Felhívott Harley - mondta. - Szerzett nekem valami hülye
pszichiátert.
Eve a fejét rázta. - Nem. Mondd meg, hogy nincs időd.
- Megpróbáltam. Ha nem megyek el, szól a
rendőrségnek.
- A fenébe is! - Aztán elgondolkodott. - Ki az?
- A pszichiáter? Valami Templeton. Peter Templeton.
- Hallottam róla. Jó neve van.
- Ne aggódj! Majd fekszem ötven percig a kanapéján, és
nem mondok semmit. Ha...
 Eve nem figyelt rá. Valami eszébe jutott, azon töprengett.
George-hoz fordult. - Lehet, hogy nagyon is kapóra jön ez
nekünk.

Peter Templeton a harmincas évei közepén járt, magas, széles

vállú férfi, inkább hátvédnek, semmint orvosnak látszott. E
pillanatban éppen egy bejegyzést tanulmányozott a
naptárában: George Mellis - Kate Blackwell unokájának a férje.
A gazdagok problémái nemigen érdekelték Peter
Templetont. Legtöbb kollégája imádta a magas rangú
pácienseket. Amikor Peter Templeton elkezdte pályáját, neki is
kijutott belőlük, de hamarosan rádöbbent, hogy képtelen
osztozni gondjaikban. Főrendek özvegyei üvöltöztek
hisztérikusan a rendelőjében, mert nem hívták meg őket
valamely magas rangúakat összegyűjtő eseményre;
milliárdosok fenyegetőztek öngyilkossággal, mert veszítettek a
tőzsdén: mázsás hölgyek ingadoztak a zabálás és a
fogyókúrázás között. A világ teli. volt problémákkal, és Peter
Templeton már régen eldöntötte, hogy ő nem ezeknek a
gondoknak a megoldásában fog segítséget nyújtani.
George Mellis. Hagyta, hogy John Harley rábeszélje, fogadja
őt. - Küldhetnéd máshová, John - mondta neki. - Nagyon
elfoglalt vagyok.
- Tedd meg ezt a szívességet!
- Mi a gond?
- A te területed.
Hát jó! Mondd meg, hogy hívjon fel! És most ott volt. Dr.
Templeton megnyomta a gombot az asztalán. - Küldje be Mr.
Mellist!
Látott már képeket róla az újságokban, mégis meglepte a
férfi lendülete, életereje, sodrása. Mintha a karizma szó új
jelentését szimbolizálta volna. Kezet fogtak. - Üljön le, Mr.
Mellis! George a díványra nézett. - Oda? - Ahová jólesik.
George a szemben lévő székre ült. Ránézett az orvosra, és
mosolygott. Azt hitte, félni fog ettől a pillanattól, de amióta
mindent megbeszélt Eve-vel, tudta, hogy dr. Templeton a
szövetségese lesz: tanú.
Peter tanulmányozta a szemben ülő férfit. Amikor a
páciensei először jöttek hozzá, rendszerint nagyon idegesek
voltak. Megesett, hogy leplezni próbálták hallgatással vagy
épp fecsegéssel. De ezen a férfin nyomát sem látta
idegességnek. Ellenkezőleg, mintha kifejezetten jól érezte
volna magát. Érdekes, gondolta Peter.
- Dr. Harley azt mondja, valami problémája van. George
felsóhajtott. - Valójában kettő.
- Mondja el!
- Nagyon szégyellem magam. Ezért is... ragaszkodtam
ahhoz, hogy eljöhessek magához. - Előredőlt kissé. - Olyat
tettem, amit még soha életemben. Megütöttem egy nőt. Peter
várt.
- Vitatkoztunk, egyszer csak elsötétült a világ, és amikor
magamhoz tértem, már megütöttem. - Hangja mintha kissé
elcsuklott volna. - Rettenetes volt.
Peter Templetonnak valami azt súgta, már tudja, mi George
Mellis problémája. Szerette bántalmazni a nőket.
- A feleségét ütötte meg?
- A sógornőmet.
Peter látta már néhányszor a Blackwell ikreket a sajtóban,
amikor feltűntek egy-egy társasági vagy jótékonysági
eseményen. Egyformák voltak és gyönyörűek. Szóval ez a férfi
megütötte a sógornőjét. Ezt kicsit érdekesnek találta. Valamint
azt is, hogy úgy hangzott, mintha egyszer-kétszer pofon vágta
volna, és kész. Azért pedig Harley aligha küldte volna hozzá,
- Azt mondja, megütötte. Súlyosan megsérült?
- Ami azt illeti, súlyosan. Mint említettem, doktor, nem
emlékszem. Amikor magamhoz tértem, nem... nem hittem el.
Amikor magamhoz tértem. A klasszikus védekezés. Nem én
csináltam, hanem bennem az a másik.
- Van valami elképzelése, mi okozta ezt magánál?
- Az utóbbi időben meglehetősen nagy nyomás alatt
élek. Apám súlyos beteg. Több infarktusa volt. Nagyon
aggódom érte. Összetartó család a miénk.
- Apja itt él?
- Görögországban.
Az a Mellis. - Azt mondta, két problémája van.
- Igen. A feleségem, Alexandra... - elhallgatott.
- Gondjai vannak a házasságával?
- Nem úgy, ahogyan ön érti. Nagyon szeretjük egymást.
Csak arról van szó, hogy... - megállt. - Alexandra újabban nincs
jól.
- Fizikailag?
- Lelkileg. Állandóan depressziós. Mindig az
öngyilkosságról beszél.
- Elment orvoshoz?
 George szomorúan mosolygott. - Nem hajlandó. Az baj,
gondolta Peter. Valamelyik Park Avenue-i orvosnak egy
vagyont húznak ki a zsebéből. - Beszélt erről már dr. Harley-
val?
- Nem.
- Mivel ő a család orvosa, azt javaslom, vele beszéljen
erről. Ha úgy gondolja, majd javasol egy pszichiátert.
George Mellis ideges lett. - Nem. Nem akarom, hogy
Alexandra azt higgye, a háta mögött intézkedem. Attól tartok,
dr. Harley...
- Rendben van, Mr. Mellis! Majd én felhívom!
- Eve, bajban vagyunk! Nagy bajban.
- Mi történt?
- Azt tettem, amit mondtál. Azt mondtam, hogy
aggódom Alexandráért, mert mindig öngyilkosságról beszél.
- És?
- Az a rohadék felhívja dr. Harley-t és megbeszéli vele.
- Jesszusom! Ezt nem engedhetjük!
Eve járkálni kezdett fel-alá. Hirtelen megtorpant. - Hát jó.
Majd én elintézem Harley-t. Megbeszélted a következő
találkozót Templetonnal?
- Igen.
- Menj el!

Másnap reggel Eve felkereste dr. Harley-t az irodájában. John

Harley kedvelte a Blackwell családot. Látta, ahogy felnőttek a
gyerekek. Ott volt Marianne tragikus halálánál, ott volt Kate
megtámadása után, látta, hogy Tonyt elmegyógyintézetbe
vitték. Kate annyit szenvedett. Aztán a szakítás Kate és Eve
között. Elképzelni sem tudta, mi lehet az oka, de azt tudta,
hogy neki semmi köze hozzá. Az ő dolga az, hogy gondja
legyen a család egészségére.
Amikor Eve belépett, Harley ránézett. - Keith Webster
fantasztikus munkát végzett. - Az egyetlen nyom az alig
látható, vörös csík volt a lány homlokán. Eve megjegyezte. -
Dr. Webster a vágást is eltünteti egy hónap múlva.
Dr. Harley megsimogatta Eve karját. - Igazán gyönyörű
vagy. Eve! Elégedett vagyok. - Egy székhez kísérte. - Mit
tehetek érted?
- Most nem rólam van szó, John, Alexról!
Dr. Harley megdermedt. - Valami baja van? George miatt?
 - Ó, dehogy - vágta rá Eve. - George tökéletesen
viselkedik. Sőt, valójában George aggódik. Alex újabban
furcsán viselkedik. Nagyon depressziós. Öngyilkosságról
beszél.
Harley Eve-re nézett, és szárazon ennyit mondott. - Nem
hiszem. Alexandra nem ilyen.
- Tudom. Én sem hittem, ezért meglátogattam. És
megdöbbentem, úgy megváltozott. Most is depressziós.
Tényleg aggódom, John! Nagyinak nem szólhatok... Ezért
jöttem magához. Tennie kell valamit! - Elhomályosult a
tekintete. - Elvesztettem a nagyanyámat. A testvéremet nem
veszíthetem el.
- Mióta tart ez?
- Nem tudom. Könyörögtem, hogy beszéljen róla
magával. Először nem volt hajlandó, de végül meggyőztem.
Segítenie kell rajta.
- Természetesen fogok. Mondd meg, hogy jöjjön be
holnap reggel! És ne aggódj. Eve! Vannak új gyógyszerek,
lehet segíteni rajta.
Dr. Harley kikísérte. És azt kívánta, bárcsak Kate ne lenne
olyan könyörtelen. Eve olyan önzetlen személyiség.
Amikor Eve hazament, gondosan letörölte a vékony vörös
vonalat a homlokáról.

Másnap reggel tízkor Harley asszisztense bejelentette: - Mrs.

Mellis van itt, doktor úr.
- Küldje be!
Lassan, bizonytalanul belépett a lány. Sápadt volt, sötét
árkok húzódtak a szeme alatt.
John Harley megfogta a kezét. - Örülök, hogy látlak,
Alexandra! Mondd el, mi bajod!
Halkan beszélt. - Bolondság, hogy ilyesmivel zavarom,
John! Semmi komoly bajom nincsen. Ha Eve nem ragaszkodott
volna hozzá, hogy eljöjjek, nem is jöttem volna. Fizikailag jól
érzem magam.
- És lelkileg?
- Nem alszom valami jól.
- Egyéb?
- Azt fogja hinni, hogy hipochonder vagyok, de...
- Jobban ismerlek annál, Alex!
A lány lesütötte a szemét. - Állandóan rossz kedvem van.
Ideges vagyok meg... fáradt. George mindent elkövet, hogy
boldoggá tegyen, programot csinál, de az a baj, hogy nekem
sehová nincs kedvem menni. Minden olyan... reménytelennek
látszik.
A férfi nagyon figyelt, - Más?
- Gondoltam, hogy... végzek magammal, - Alig
hallhatóan suttogott. - Meg fogok bolondulni?
A férfi a fejét rázta. - Nem. Nem hiszem, hogy meg fogsz
bolondulni. Idegkimerültséged van. Az okozza ezeket a
tüneteket. Ez meglehetősen gyakori, és vannak rá jó
gyógyszerek, Nincs mellékhatásuk, és gyorsan hatnak. Meg
foglak
vizsgálni, de biztos vagyok benne, hogy nincs szó semmi
másról.
Amikor megvizsgálta, és a lány felöltözött, Harley így szólt.
- Fölírok egy új antidepresszív gyógyszert. Remek készítmény.
Szeretném, ha egy hét múlva felkeresnél. Közben, ha bármi
problémád van, hívj fel! - Átnyújtotta a receptet.
- Köszönöm, John! Remélem, ez az álmot is megszünteti.
- Milyen álmot?
- Jaj, azt hittem, mondtam. Ugyanazt álmodom minden
éjjel. Egy csónakban vagyok, fúj a szél, és hallom, hogy
hívogat a tenger. A korláthoz lépek, lenézek, és látom magam
a vízben fuldokolva.
Kiment Harley irodájából. A ház falának támaszkodott, mély
levegőt vett. Sikerült, gondolta Eve diadalittasan. Sikerült!
Eldobta a receptet.
 32.

Kate Blackwell fáradt volt. Sokáig tartott az értekezlet. Nézte a

három férfit és a három nőt, az igazgatótanács tagjait.
Fiatalnak, életerősnek látszottak. Nem az értekezlet volt
hosszú, gondolta Kate. Én élek túl régen. Nyolcvankét éves
leszek. Öregszem. A felismerés elkeserítette, nem mintha félt
volna a haláltól, csak még nem állt készen rá. Nem akart
meghalni addig, amíg a Blackwell családból valaki át nem
veszi a Kruger-Brentet. És az Eve-ben való keserű csalódás
után terveit Alexandrára próbálta építeni.
- Tudod, hogy bármit megtennék érted, nagyi, de
egyszerűen nem érdekelnek a cég dolgai. George-ból remek
igazgató lenne.
- Egyetértesz, Kate? - kérdezte Brad Rogers.
A kérdés visszazökkentette a jelenbe. Zavartan pillantott
Bradre. - Mi volt a kérdés?
- A Deleco-üzletröl tárgyalunk. - Türelmes volt a hangja.
Brad Rogers aggódott Kate Blackwellért. Az asszony figyelme
újabban elkalandozott a tanácsüléseken, de amikor Brad arra
a következtetésre jutott, hogy az asszony öreg és szenilis,
egyszer csak előállt valami meghökkentő, remek ötlettel.
Elképesztő asszony. Hajdani röpke viszonyukra gondolt, és
ismét elmerengett, vajon miért szakadt vége oly hirtelen.

George Mellis megint felkereste Peter Templetont. - Sok

kegyetlenség érte önt a múltban, Mr. Mellis?
George a fejét rázta. - Nem. Irtózom a kegyetlenségtől. -
Ezt ne felejtsd el, te rohadék! A bíró megfogja kérdezni.
- Azt mondja, a szülei sosem bántalmazták fizikailag.
- Sosem.
- Engedelmes, szófogadó gyerek volt?
Vigyázat, csapda! - Az átlag, gondolom.
- Az átlagos gyereket időnként megbüntetik, mert
megszegi a felnőttvilág szabályait.
George rosszallóan mosolygott. - Gondolom, nem szegtem
meg azokat a szabályokat.
 Hazudik - gondolta Peter Templeton. A kérdés csak az:
miért? Mit akar eltitkolni? Felidézte a beszélgetést, amelyet
Harley-val folytatott a Mellisszel való első találkozás után.
- Azt mondta, megütötte a sógornőjét, John, és...
- Megütötte! Valósággal lemészárolta, Peter! Összezúzta
az arcát, betörte az orrát, eltörte három bordáját, és
cigarettával égette meg a fenekét és a talpát!
Peter Templetont elfogta az undor. - Ezt nem említette.
- Gondoltam - horkantott Harley. - Azt mondtam, hogyha
nem megy el hozzád, feljelentem a rendőrségen.
Peter emlékezett George szavaira is. Szégyellem magam.
Ezért akartam eljönni magához. Szóval erről is hazudott.
- Mellis azt mondja, a felesége depressziós.
Öngyilkosságról beszél.
- Igen, ez igaz. Alexandra járt nálam néhány napja.
Adtam neki gyógyszert. Aggódom érte. Mit gondolsz George
Mellisről?
- Még nem tudom. Az az érzésem, veszélyes a pasas.

Dr. Keith Webster nem tudta kiverni a fejéből Eve Blackwellt. A

lány akár egy istennő; megközelíthetetlen, távoli. Könnyed volt
és szellemes, ő viszont unalmas, gátlásos és szégyenlős. Keith
Webster sosem nősült meg, mert nem talált olyan nőt, akit
elég érdektelennek gondolt ahhoz, hogy a felesége legyen. A
munkáját leszámítva ugyanis semmire sem tartotta magát.
Erőszakos anyja árnyékában felnőve csak gyenge apját látta
maga körül. Webster szexuális igénye csekély volt, és azt is a
munkájában élte ki. De most elkezdett Eve Blackwellről
álmodozni, és amikor reggel visszaemlékezett az álmaira,
zavarba jött. A lány teljesen meggyógyult, és már nem volt
miért jönnie hozzá, de tudta, hogy látnia kell megint.
Felhívta otthon. - Eve? Itt Keith Webster. Remélem, nem
zavarom. Valamelyik nap eszembe jutott... hogyan is lehet?
- Remekül, Keith, köszönöm. És maga hogy van? -
csöppnyi viccelődés volt a hangjában.
- Nagyon jól. - Aztán hallgatott. Majd összeszedte
magát. - Gondolom, túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy
valamikor velem ebédeljen.
Eve mosolygott magában. Olyan helyes kis emberke ez.
Nem is lenne rossz. - Boldogan, Keith!
- Valóban? - meglepődött. - Mikor?
- Holnap megfelel?
 - Nagyon is. - Gyorsan elbúcsúzott, nehogy a lány
meggondolja magát.
Eve élvezte az ebédet. Dr. Keith Webster úgy viselkedett,
mint egy szerelmes kisdiák. Elejtette a szalvétáját, kiöntötte a
bort, felborította a vázát. Eve elragadtatottan figyelte, senki
nem gondolná, micsoda remek sebész.
Amikor megebédeltek, Keith Webster szégyenlősen
megkérdezte. - Máskor is ebédelhetnénk együtt?
A lány határozottan felelt. - Inkább ne, Keith! Attól félek,
beleszeretnék magába.
A férfi elpirult, és nem tudta, mit mondjon. Eve
megpaskolta a kezét. - Sosem felejtem el. A férfi megint
felborította a virágvázát.

John Harley a kórház büféjében ebédelt, amikor Keith Webster

odalépett hozzá.
- John, megígérem, hogy bizalmasan kezelem, amit
mondasz, de szeretném tudni az igazat: mi történt Eve
Blackwell-lel?
Harley előbb töprengett, majd vállat vont. - Hát jó. A sógora
tette, George Mellis.
És Keith Webster úgy érezte, szereplője lett Eve titkos
világának.

George Mellis türelmetlen volt.

- A pénz megvan, a végrendelet megváltoztatva - mi a
fenére várunk?
Eve a díványon ült, hosszú lábát maga alá húzta, és csak
nézte, amint járkál a férfi fel-alá.
- Be akarom fejezni már ezt az egészet, Eve! Elveszti a
türelmét, rosszak az idegei, gondolta a lány. Pedig akár a
kígyó. Veszélyes. Egyszer elkövette azt a hibát, hogy
túlságosan is felingerelte, és ez majdnem az életébe került.
Nem fogja ismét elkövetni.
- Egyetértek - mondta lassan. - Itt az idő. A férfi megállt.
- Mikor?
- Jövő héten.

Az ülés már majdnem véget ért, és George Mellis egyszer sem

említette a feleségét. Egyszer csak hirtelen azt mondta. -
Aggódom Alexandráért, dr. Templeton! Egyre mélyebb a
depressziója. Tegnap éjjel a fuldoklásról beszélt. Nem tudom,
mit csináljak.
- Beszéltem John Harley-val. Adott neki gyógyszert,
reméli, segít.
- Én is remélem, doktor úr! Nem élném túl, ha bármi
történne vele.
És Peter Templeton, akinek füle a ki nem mondott szavakra
is éles volt, kényelmetlenül érezte magát. Mintha rejtvényt
kellene megfejtenie. Ebben a férfiban halálos kegyetlenség
lapul. - Mr. Mellis, milyennek minősítené a nőkkel való
kapcsolatát? - Normálisnak.
- Előfordult, hogy dühös lett rájuk, hogy elvesztette a
fejét? George Mellis látta, hová vezetnek a kérdések. - Soha. -
Túl okos vagyok én hozzád, te nyavalyás! - Mondtam már,
hogy undorodom a kegyetlenségtől.
- Előfordul, hogy néhány embernél a durvaság az
érzelem kifejezésének egy formája.
- Értem, mire gondol. Van egy barátom, aki szereti
megverni a kurvákat.
Van egy barátom. Figyelmeztető jel. - Beszéljen erről a
barátjáról!
- Utálja a kurvákat. Mindig megpróbálják megvágni. Ezért
azután, amikor készen van velük, megveri őket egy kicsit -
csak hogy megtanulják, kivel állnak szemben. - A pszichiáter
arcát figyelte, de nem látott rajta rosszallást. Belemelegedve
folytatta. - Emlékszem, egyszer együtt voltunk Jamaicában.
Egy kis fekete kurva felment vele a szobába, és amikor levette
a nadrágját, azt mondta, több pénzt kér a kialkudottnál. -
George elmosolyodott. - Hát majdnem agyonverte. Biztos,
hogy többé nem próbálkozik ilyesmivel.
Elmebeteg, állapította meg Peter Templeton. Szó sincs
barátról, természetesen. Magáról beszél. Ez a pasas
megalomániás és veszélyes is.
Peter úgy döntött, újra beszél John Harley-val, amint
lehetséges.

Együtt ebédeltek a Harvard Clubban. Templeton nehéz

helyzetben volt. Minden információra szüksége volt George
Mellisről, de nem sérthette meg sem a saját, sem a másik
titoktartási kötelezettségét.
- Mit tudsz George Mellis feleségéről? - kérdezte.
 - Alexandráról? Kedves. Őt is, a testvérét is ismerem,
csecsemőkora óta. Hallottunk már egyforma ikrekről, de ezek
aztán igazán nagyon egyformák.
Peter lassan visszakérdezett. - Nagyon egyformák?
- Képtelenség megkülönböztetni őket. Kiskorukban
csináltak is mindenféle viccet ebből. Emlékszem, egyszer Eve
beteg volt, injekciót kellett adnom neki, végül valahogyan
Alexandrának adtam be. - Belekortyolt az italába. - És most,
hogy felnőttek, még így sem tudom megkülönböztetni őket.
Erre gondolt Peter. - Azt mondtad, hogy Alexandra járt
nálad, és öngyilkosságról beszélt.
- Pontosan.
- John, honnan tudod, hogy Alexandra volt az?
- Eve homlokán még van egy halvány kis vágás. Szóval
ez zsákutca, - Vagy úgy.
- Hogy állsz Mellisszel?
Peter eltűnődött, vajon mennyit mondhat. - Még nem tudok
mindent. Rejti magát. Próbálom megfejteni.
- Légy óvatos! Ha érdekel a véleményem, a pasas őrült.
- Látta maga előtt Eve összezúzott, véres testét.
- Mindkét lány hatalmas vagyon örököse, ugye?
Most John Harley-n volt a töprengés sora. - Nos, ez a család
magánügye, de a válasz nem. A nagyanyjuk Eve-et kitagadta.
Alexandra örököl mindent.
Aggódom Alexandráért, Mr. Templeton! Depressziója egyre
mélyebb. Minduntalan a fulladásról beszél. Nem bírnám ki, ha
valami történnék vele.
Klasszikus előtörténet egy gondosan kitervelt
gyilkossághoz, gondolta Peter Templeton. Csak az nem illik a
képbe, hogy George Mellis maga is hatalmas vagyon örököse.
Nincs szüksége arra, hogy pénzért öljön. Már megint
képzelődsz, figyelmeztette önmagát Peter.
Egy asszony fuldoklott a hideg tengerben, ő megpróbált
odaúszni, de a hullámok elsodorták. Tartson ki, kiáltotta oda a
nőnek. Jövök. Próbált gyorsabban úszni, de a karja és a lába
mintha ólomból lett volna, és tehetetlenül nézte, amint a nő
ismét elsüllyed. Amikor odaért, ahol a nő eltűnt, körülnézett,
és hatalmas fehér cápát látott közeledni. Peter Templeton
felriadt. Lámpát gyújtott, és elgondolkodott az álmon.
Aztán másnap korán reggel felhívta Nick Pappas nyomozót.
Nick Pappas nagydarab ember volt, vagy százhúsz kilót
nyomott. Bármelyik bűnöző megesküdött volna rá, hogy a
százhúsz kilóban egy deka zsír nincs, mind csupa izom. Pappas
a gyilkosságiakkal dolgozott Manhattan Selyemharisnya nevű
körzetében. Peter néhány évvel azelőtt találkozott vele egy
gyilkossági ügy kapcsán, és jó barátok lettek. Pappas
szenvedélyes sakkozó volt, és havonta egyszer leültek
játszani.
- Gyilkossági. Pappas.
- Itt Peter, Nick.
- Helló, barátom! Hogy állunk a lélek rejtélyeivel?
- Próbáljuk kifürkészni. Hogy van Tina?
- Kiválóan. Miben segíthetek?
- Információra van szükségem. Vannak még
görögországi kapcsolataid?
- Naná! A rengeteg rokon, és mindnek pénz kell.
Amilyen hülye vagyok, küldök. Talán engem is analizálnod
kéne.
- Túl késő - mondta Peter. - Reménytelen eset vagy.
- Tina is ezt mondja. Mit akarsz tudni?
- Hallottál valaha George Mellisröl?
- Az élelmiszergyáros családból?
- Igen.
- Nem ismerem jól, de tudom, kicsoda. Mi van vele?
- Kíváncsi vagyok, van-e pénze.
- Te viccelsz. A családja...
- Úgy értem, hogy saját pénze.
- Ellenőrzöm, Peter, de csak az idődet fecsérled. Azok
kőgazdagok.
- Mellesleg ha bárkivel megkérdezteted az apját, legyen
óvatos az illető, mert az öregnek több infarktusa volt
mostanában.
- Oké. Telexezek nekik.
Peternek eszébe jutott az álma... - Nick, nem lehetne
inkább telefonon? Még ma?
Pappas hangja megváltozott. - Szeretnél nekem mondani
valamit, Peter?
- Nincs mit mondanom. Csak a kíváncsiságom akarom
kielégíteni. Fizetem a telefont.
- A fenébe is, ki is fizettettem veled, akárcsak a
vacsorát, amikor majd elmondod, miről is szól ez a zavaros
történet.
 - Megállapodtunk. - Letette a telefont. Kicsivel jobban
érezte magát.

Kate Blackwell viszont nem volt jól. Az íróasztalánál ült éppen,

amikor érezte, hogy megfordul vele a szoba. Megragadta az
asztal szélét.
Brad lépett be. Az asszony sápadt arcára nézett, és
megkérdezte. - Baj van, Kate?
- Csak megszédültem. Semmi komoly.
- Mikor látott utoljára orvos?
- Nincs arra időm, Brad!
- Hát találj! Szólok Annette-nek, hogy beszéljen meg
neked egy találkozót John Harley-val.
- Ugyan már, Brad! Abbahagynád?
- Meglátogatod?
- Hát ha utána békén hagysz...
Másnap reggel Peter Templeton titkárnője kapcsolta Pappas
nyomozót.
- Helló, Nick!
- Beszélgetnünk kéne, haver!
Peternek hirtelen összerándult a gyomra. - Beszéltél
valakivel Mellis ügyében?
- Magával az öreg Mellisszel. Először is soha életében
nem volt infarktusa. Másodszor azt mondta, hogy ami George
fiát illeti, a számára halott. Évekkel ezelőtt kitagadta
mindenből. Amikor megkérdeztem, hogy miért, letette a
kagylót. Akkor felhívtam egy régi havert a központban. Ez a te
Mellised igazi gyönyörű eset. Kisfiúkat és kislányokat ver.
Utolsó áldozata, mielőtt elhagyta Görögországot, egy tizenöt
éves fiú prostituált volt. A holttestét egy hotelben találták
meg, miután Mellisszel volt. Az öreg Mellis lefizetett valakit,
így a fiú kiszökött az országból. Hát ennyi. Elég?
Több mint elég volt, kifejezetten borzasztó. - Kösz, Nick!
Majd viszonzom.
- Nem. haver! Ezt az ügyet akarom. Ha a pasas megint
rossz útra tévedt, jobb, ha szólsz.
- Amint lehet, szólok, Nick! Üdvözlöm Tinát. - Letette.
Volt min elgondolkodnia. George Mellist délre várta.
John Harley éppen vizsgálat közben volt, amikor az
asszisztense beszólt. - Mrs. Mellis van itt, doktor úr! Nincs
megbeszélve, és mondtam, hogy rengeteg a dolga, de...
- Ültesse le az irodámban!
A lány még sápadtabb volt, mint legutóbb, az árkok még
sötétebbek a szeme alatt. - Sajnálom, hogy így betörtem, John,
de...
- Szóra sem érdemes, Alexandra! Mi baj van?
- Minden. Borzalmasan érzem magam.
- Rendesen szeded a gyógyszert? - Igen.
- És még mindig depressziósnak érzed magad?
A kezét tördelte. - Ez rosszabb annál. Mintha nem lennék
ura magamnak. Nem bírom magam elviselni. Félek, hogy...
hogy valami szörnyűt teszek.
- Fizikailag semmi bajod - nyugtatta John Harley. - Ezt
elhiheted. Csak lelki problémáról van szó. Adok egy másik
gyógyszert. Ez mindig hat. Néhány nap alatt érezned kell. -
Felírta a receptet, átnyújtotta. - Ha péntekre nem vagy jobban,
hívj fel! Lehet, hogy elküldelek egy pszichiáterhez.
Félóra múlva otthon Eve letörölte a krémet az arcáról.
Felgyorsult az események tempója.

George Mellis szemben ült Peter Templetonnal, mosolyogva,

magabiztosan.
- Hogy van?
- Sokkal jobban, doktor úr! Ez a néhány beszélgetés
rengeteget segített.
- Igen? Hogyan?
- Hát csak azzal, hogy kiönthettem a lelkem valakinek.
Erre épül a katolikus vallás is, nemde? A gyónásra.
- Örülök, hogy jobban érzi magát. És a felesége?
George megdermedt. - Attól tartok, ő nem. Ismét elment
John Harley-hoz, de mind többet beszél az öngyilkosságról.
Elviszem valahová. Szerintem környezetváltozásra van
szüksége.
Peter úgy érezte, mély előrejelzés van a szavakban. Vagy
megint csak képzelődik?
- Görögország kellemes hely - mondta lazán. - Elvitte
már a családjához?
- Még nem. Pedig az otthoniak nagyon szeretnének már
találkozni Alexszel. - Elmosolyodott. - Csak az a baj, hogy
ahányszor találkozom az apámmal, nem hagy békén a jó öreg,
hogy maradjak otthon, és vegyem át a családi üzletet.
Abban a pillanatban Peter tudta, hogy Alexandra Mellis
nagy veszélyben van.

Miután George Mellis elment, hosszú ideig tanulmányozta a

jegyzeteit. Majd a telefon után nyúlt.
- Egy szívességre kérlek, John! Tudd meg, hová vitte
George Mellis a feleségét nászútra!
- Azt kapásból megmondhatom, Jamaicába.
Eszébe jutott a sztori, amit Mellis mesélt Jamaicáról. De
még mindig nem volt bizonyítéka arra, hogy George Mellis
meg akarja ölni a feleségét. John Harley megerősítette, hogy
Alexandra öngyilkosságról fantaziál. Nem az én gondom,
próbálta nyugtatni magát. De tudta, hogy éppen az ő gondja.
Peter Templetonnak keményen meg kellett dolgoznia az
iskolában. Apja egy egyetem gondnoka volt, és az ösztöndíj
ellenére Peter nem engedhette meg magának a jobb iskolák
valamelyikét. Kerülő úton azért kitanulta a pszichiátriát. És
kezdettől fogva sikeres volt. Pedig csak annyi volt a titka, hogy
őszintén szerette az embereket, és érdekelte, mi történik
velük. Alexandra Mellis nem volt a páciense, de azért törődött
a sorsával. És úgy nézett ki, ő a puzzle hiányzó darabja. Talán
ha beszél vele, az segít a rejtvény megoldásában. Felhívta
telefonon.
- Mrs. Mellis, a nevem Peter Templeton. Én...
- Ó, tudom, kicsoda ön, doktor úr! George beszélt
magáról.
Peter meglepődött. Lefogadta volna, hogy George Mellis a
nevét sem említi meg otthon. - Szeretnék találkozni
magával. Ebédelhetnénk együtt?
- George-ról van szó? Valami baj van?
- Semmi. Csak beszélni szeretnék magával.
- Természetesen, Mr. Templeton!
Másnapra beszélték meg a találkozót.

Az étteremben a sarokasztalnál ültek. Attól a pillanattól

kezdve, hogy Alexandra belépett a helyiségbe, Peter nem
tudta róla levenni a szemét. Pedig a lány egyszerűen öltözött,
fehér blúzt és szoknyát viselt, ami azért kiemelte remek
alakját, és kis gyémántlánc volt a nyakában. Peter a fáradtság
és a depresszió jeleit kutatta rajta. Semmit nem látott.
- A férjem jól van, nemde, Mr. Templeton?
- Igen. - Ez sokkal nehezebbnek látszott most, mint
korábban. Hajszálvékony ösvényen haladhatott csak. Nem
szeghette meg az orvosi titoktartást, ugyanakkor érezte, hogy
figyelmeztetnie kell Alexandrát.
Miután rendeltek, Peter megkérdezte. - Tudja, miért jár
hozzám a férje?
- Igen. Mert nagy nyomás nehezedik rá mostanában. A
tőzsdei társaságnál a társai minden felelősséget az ő vállára
raknak. És George nagyon lelkiismeretes, mint ezt ön is tudja,
doktor úr!
Elképesztő volt. Semmit nem tud a nővére elleni
támadásról. Miért nem mondta neki senki?
- George mondta, hogy mennyivel jobban érzi magát,
hogy megbeszélheti a problémáit valakivel. - Hálásan pillantott
Peterre. - Nagyon örülök, hogy segít neki.
Ez a nő teljesen ártatlan és gyanútlan! Isteníti a férjét. Amit
mondani akart neki, az ledönti a bálványt. Hogyan mondhatta
volna el, hogy a férje pszichopata, aki meggyilkolt egy fiatal
prostituáltat, akit kitagadott a családja, és aki brutálisan
bántalmazta a sógornőjét? És hogyan hallgathatná el mindezt?
- Nagyon jó lehet pszichiáternek lenni - folytatta
Alexandra. - Annyi emberen segít.
Hozták az ételt. Miközben ettek, kellemesen elbeszélgettek,
Petert elbűvölte a lány. És hirtelen az a kényelmetlen érzése
támadt, hogy irigyli George Mellist.
- Nagyon kellemesen érzem magam - mondta végül
Alexandra de maga mintha okkal akart volna találkozni velem,
nemde, Mr. Templeton?
Eljött az igazság pillanata.
- Ami azt illeti, igen. Én...
Elhallgatott. A most következő szavak beárnyékolhatják a
lány egész életét. Eredetileg azzal a szándékkal érkezett erre
az ebédre, hogy elmondja a nőnek, mire gyanakszik, és
javasolja, hogy a férjét helyezzék el egy intézetben. De most,
hogy találkozott vele, minden sokkal bonyolultabbnak tetszett.
Ismét eszébe jutottak George Mellis szavai: Rosszabbul van.
Aggaszt, hogy állandóan az öngyilkosságról beszél. Peter
viszont úgy látta, sosem látott még boldogabb,
kiegyensúlyozottabb asszonyt. Lehet, hogy a gyógyszertől
ilyen? Ezt legalább megkérdezheti. - John Harley azt mondta,
hogy maga...
George Mellis hangja harsant. - Itt vagy, drágám!
Hazatelefonáltam, és azt mondták, itt talállak!
Peterhez fordult. - Örülök, hogy látom, dr. Templeton!
Leülhetek?
A lehetőség elillant.
- Miért akart Alexszel találkozni? - kérdezte Eve.
- Halvány fogalmam sincs. Hála istennek, meghagyta, hová
ment, ha netán keresném. És épp Templetonnal! Pillanatok
alatt odaértem!
- Nem tetszik ez nekem.
- Hidd el, nem történt semmi! Utána alaposan
kifaggattam, de azt mondta, nem beszéltek semmi különösről.
- Azt hiszem, jó lenne meggyorsítani a terv
végrehajtását. George Mellis szinte szexuális izgalmat érzett.
Oly régen várt erre a pillanatra. - Mikor?
- Most.
 33.

A szédülés egyre gyakoribb lett, és a dolgok is mindinkább

összekeveredtek Kate Blackwell fejében. Ült az asztalánál, és
egy üzleten töprengett, majd hirtelen rádöbbent, hogy az
üzletet tíz évvel ezelőtt megkötötték. Ez megrémítette. Végül
megfogadta Brad tanácsát, és elment John Harley-hoz.
Harley doktornak régóta nem sikerült rábeszélnie Kate-et
egy alapos kivizsgálásra, most aztán élt az alkalommal.
Alaposan megvizsgálta, majd amikor befejezte, leültette az
irodájában. John Harley zavarban volt. Kate Blackwell ugyan
korához képest remek állapotban volt, de mutatkoztak azért
aggasztó jelek. Az érelmeszesedés az oka lehetett a gyakori
szédülésnek és a gyengülő memóriának is. Már évekkel ezelőtt
vissza kellett volna vonulnia, de makacsul kitartott, nem
akarta átadni a kormánypálcát.
Milyen alapon beszélek én?, kérdezte magától. Nekem is
rég nyugdíjban a helyem.
Most a vizsgálati eredményekkel a kezében Harley azzal
kezdte. - Bárcsak olyan állapotban lennék, mint te, Kate!
- Hagyd a szöveget, John! Mi bajom van?
- Főleg a kor. Egy kis érelmeszesedés, és...
- Arterioszklerózis?
- Ó, így mondják ezt az orvosok? Hát ha így, akkor
neked ez van.
- Milyen fokú?
- A korodnak megfelelő. Mondhatnám, normális. Ez
persze relatív.
- Tudsz adni valamit, amitől nem szédülök? Utálok
elszédülni egy csomó pasas előtt. Rossz fényt vet a nememre.
A férfi bólintott. - Ezt meg tudom oldani. Mikor akarsz
visszavonulni, Kate?
- Amikor a dédunokámnak át tudom adni a céget.
A két régi barát most alaposan végigmérte egymást az
asztal két oldaláról. John Harley ugyan sokszor nem értett
egyet Kate-tel, de mindig csodálta az asszony bátorságát.
Mintha olvasott volna a gondolataiban, Kate felsóhajtott. -
Tudod, mi volt életem legnagyobb csalódása, John? Eve. A
világot adtam volna neki, de nem törődött mással, csak
magával.
- Tévedsz, Kate! Eve nagyon is törődik veled.
- Ugyan már!
- Véletlenül tudom. Nemrégiben egy... - óvatosan
válogatta a szavakat - borzalmas balesete volt, majdnem
belehalt.
Kate érezte, hogy meglódul a szíve. - Miért nem szóltál?
- Mert nem engedte. Annyira aggódott érted,
megtiltotta, hogy szóljak.
- Ó, istenem! És most... jól van?
- Igen.
Kate csak ült, bámult a semmibe. - Köszönöm, hogy
elmondtad. Köszönöm, John!
- Felírok egy gyógyszert. - Kezdte kitölteni a receptet, de
mire befejezte, Kate Blackwell már elment.

Eve ajtót nyitott, és csak bámult hitetlenkedve. A nagyanyja

állt a küszöbön, egyenesen, szikáran, mintha semmit nem
öregedett volna.
- Bejöhetek?
Eve arrébb lépett, de nem fogta fel, mi történik. - Persze.
Kate bement, és körülnézett a kis lakásban, nem tett
megjegyzést. - Leülhetek?
- Bocsánat... Persze, kérlek! Bocsáss meg, de...
Hozhatok valamit? Kávét, teát?
- Nem, köszönöm. Jól vagy. Eve?
- Igen, köszönöm. Jól.
- Most jövök John Harley-tól. Mondta, hogy baleseted
volt.
Eve nézte a nagyanyját, próbálta kifürkészni, hová akar
kilyukadni. - Igen...
- Azt mondta... majdnem meghaltál. És nem engedted,
hogy szóljon nekem, mert nem akartad, hogy aggódjak.
Szóval ez az. Már határozottabb volt. - Igen, nagyi!
- Ebből azt szűrtem le - Kate hangja elcsuklott -, hogy
törődsz velem.
Eve elsírta magát a megkönnyebbüléstől. - Hát persze,
hogy törődöm. Mindig is törődtem. - Egy pillanat múlva már a
nagyanyja karjában volt.
Kate szorosan átölelte, és ölébe szorította szőke fejét.
Aztán suttogni kezdett. - Bolond öregasszony voltam. Meg
tudsz nekem bocsátani? - Zsebkendőt vett elő, és kifújta az
orrát. - Nagyon keményen bántam veled. De nem bírtam volna
elviselni, ha valami bajod esik.
Eve megsimogatta nagyanyja két eres kezét. - Minden
rendben, nagyi! Jól vagyok.
Kate felállt, visszafojtotta a könnyeit. - Mindent
újrakezdünk, jó? Makacs voltam és könyörtelen, akár az apám.
De mindent rendbe hozok. Először is visszaveszlek a
végrendeletbe, hiszen ott a helyed.
Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! - Nem érdekel a pénz.
Csak te érdekelsz.
- Te vagy az örökösöm - te és Alexandra. Ti vagytok a
családom.
- Nekem ugyan nincs szükségem a pénzre, de ha ez
téged boldoggá tesz...
- Nagyon is boldoggá tesz, drágám! Nagyon boldoggá,
valóban! Visszaköltöznél a házba?
Eve töprengett egy percig. - Azt hiszem, jobb volna, ha itt
maradnék, de annyit találkozunk, amennyit csak akarod. Ó,
nagyi, nem is tudod, milyen magányos voltam!
Kate megfogta unokája kezét. - Meg tudsz bocsátani?
Eve a szemébe nézett, és ünnepélyesen mondta. - Meg
tudok bocsátani.

Amint Kate elment. Eve töltött magának egy dupla whiskyt, és

lerogyott a kanapéra, hogy újragondolja az iménti jelenetet.
Üvölteni tudott volna az örömtől. Ő és Alexandra a Blackwell-
vagyon kizárólagos örököse.
Alexandrától könnyű lesz megszabadulnia. George Mellisre
gondolt. A férfi hirtelen akadállyá vált.
- Megváltozott a terv - mondta George-nak Kate
visszavett a végrendeletébe.
George éppen rágyújtott, megállt a keze. - Valóban?
Gratulálok.
- Ha most bármi történne Alexandrával, nagyon gyanús
lenne. Vele majd később foglalkozunk, amikor...
- Azt hiszem, nekem a később nem megfelelő.
- Hogy érted ezt?
- Nem vagyok hülye, drágám! Ha bármi történik
Alexandrával, én öröklöm a részét. És szeretnél kitörölni a
képből, nemde?
 Eve vállat vont. - Fogalmazzunk úgy, hogy fölösleges
bonyodalom vagy. De megalkuszom veled. Válj el, és amint
hozzájutok a pénzhez, adok neked...
A férfi kacagni kezdett. - Vicces vagy. Nem lesz ez jó, bébi!
Semmi nem változott. Alex és én péntek este Dark Harborban
találkozunk. Ott leszek.

Alexandra kitörő örömmel fogadta a jó hírt. - Ismét egy család

vagyunk - lelkendezett.

A telefon.
- Halló. Remélem, nem zavarom. Keith Webster vagyok.
Hetente kétszer-háromszor felhívta. Félénk gátlásossága
eleinte szórakoztatta Eve-et, de újabban inkább idegesítette.
- Most, nem tudunk beszélni. Az ajtóból jöttem vissza.
- Ó - nyújtotta el bocsánatkérő hangon. - Akkor nem is
tartom fel. Jövő hétre van két jegyem a lovasbemutatóra.
Tudom, hogy szereti a lovakat, és...
- Sajnálom. Valószínűleg nem leszek itthon a jövő héten.
- Vagy úgy. - Csalódott volt a hangja. - Akkor talán az
utána következőn. Veszek színházjegyet. Mit szeretne látni?
- Már mindent láttam - mondta barátságtalanul Eve. -
Most pedig sietek. - Letette a kagylót. Ideje volt öltözni. Rory
McKennával volt randevúja, egy fiatal színésszel, akit egy Off-
Broadway-darabban látott. A férfi öt évvel volt fiatalabb nála,
és olyan akár egy ifjú mén. Csak elképzelte a szeretkezésüket,
és máris izgalomba jött. Rendkívüli este elé nézett.

Útközben hazafelé George Mellis megállt, hogy virágot vegyen

Alexandrának. Túláradó jókedve volt. Élvezte a helyzet
iróniáját: az öregasszony visszavette ugyan Eve-et a
végrendeletébe, de ez semmin nem változtatott. Alexandra
balesete után majd gondja lesz Eve-re. Megtette az
előkészületeket. Péntek este Alexandra fogja várni Dark
Harborban. - Csak mi ketten - kérte, amikor megcsókolta. -
Küldd el a személyzetet, drágám!

Peter Templeton képtelen volt Alexandra Mellist kiverni a

fejéből. Visszhangoztak benne George Mellis szavai: „Elviszem
valahová. Változásra van szüksége.” Minden ösztöne azt
súgta, hogy Alexandra veszélyben van, de nem tehetett
semmit. Nem mehetett Nick Pappashoz a gyanújával. Nem volt
bizonyítéka.
A város túlsó felén, a Kruger-Brent igazgatói irodájában
Kate Blackwell aláírta új végrendeletét, amelyben minden
vagyonát két unokájára hagyta.

New York állam északi részén, egy kisváros szélén Tony

Blackwell állt festőállványa előtt egy szanatórium kertjében.
Az állványon kép, a képen kavargó színek, mintha egy
tehetségtelen gyerek kente volna oda. Tony hátralépett, hogy
szemügyre vegye, és elégedetten mosolygott.

Péntek, délelőtt 10 óra 57 perc.

A La Guardia repülőtéren taxi fékezett az Eastern
légitársaság épülete előtt, és Eve Blackwell pattant ki belőle.
Százdollárost nyújtott át a sofőrnek.
- Nem tudok visszaadni, lady! Nincs kisebb pénze?
- Nincs.
- Akkor váltsa fel odabent!
- Nincs időm. El kell érnem a következő gépet
Washingtonba. - Az órájára pillantott, döntött. - Tartsa meg! -
vetette oda az elképedt sofőrnek.
Besietett a hallba. Szinte futott a kapuhoz, amely a
washingtoni géphez vezetett. - Egy retúrt Washingtonba
-mondta elfúlva.
A férfi a faliórára nézett. - Ezt két perccel lekéste. Most száll
fel.
- Fel kell rá szállnom. Találkoznom kell a... nem lehetne
tenni valamit? - Pánikba esett.
- Nyugodjon meg, hölgyem! Egy óra múlva megy a
következő.
- Az túl... hogy a fene egye meg!
A férfi nézte, amint úrrá lesz indulatain.
- Hát jó. Megvárom. Van itt valahol egy presszó, ahol
ihatnék egy kávét?
- Nincs, asszonyom! De van egy kávéautomata a folyosó
végén.
- Köszönöm.
 A férfi utánanézett, és azt gondolta, micsoda szépség,
irigylem a pasast, akihez ennyire rohan.

Péntek, délután két óra.

Második nászutmk lesz, gondolta Alexandra. Tetszett neki az
ötlet. Küldd el a személyzetet! Kettesben akarok maradni
veled, angyalom! Csodás hétvégénk lesz. Épp indulni készült,
sietett Dark Harborba. Késésben volt. Ebédre találkozott
valakivel, és tovább tartott, mint előre tervezte. A
szobalányhoz fordult. - Indulok. Hétfőn jövök.
Amint a bejárati ajtóhoz ért, megcsörrent a telefon. Hadd
csörögjön, gondolta, és kisietett a kapun.

Péntek, este hét óra.

George Mellis újra meg újra átnézte Eve tervét. Minden
stimmelni látszott. „Egy motorcsónak fog várni Philbrookban.
Vezesd Dark Harborba, vigyázz, ne vegyenek észre! Kösd a
Corsair tatjához! Éjszakai vitorlázásra fogod vinni Alexandrát.
Ha kiértek a tengerre - töltsd vele a kedved, ahogy akarod, de
vigyázz, vér ne maradjon sehol Dobd át a holttestet a
korláton, és szállj át a motorcsónakba! A Corsairt hagyd a nyílt
vízen! Vidd vissza a motorcsónakot Philbrookba, majd a
lincolnville-i komppal menj át Dark Harborba! Taxival menj a
házhoz! Valamilyen ürüggyel hívd be a sofőrt a házba, hogy ő
is lássa: a Corsair eltűnt a kikötőből! Amikor látod, hogy
Alexandra nincs otthon, hívd a rendőrséget. Sosem találják
meg Alexandra holttestét. A sodrás kiviszi a tengerbe. És két
remek orvos fog megesküdni rá, hogy feltehetően
öngyilkosság volt.”
Megtalálta a motorcsónakot Philbrookban, a terv szerinti
helyen várta. Lámpa nélkül szelte át az öblöt, a holdfény
vezette. Elment egy sor kikötött hajó mellett, majd befutott a
Blackwell-kikötőbe. Leállította a motort, gyorsan a Corsair-hez
kötötte a csónakot.
Az asszony éppen a nappaliban telefonált, amikor belépett
a házba. Intett neki, majd befogta a mikrofont: - Eve. -
Hallgatott egy kicsit, majd: - Most mennem kell. Megérkezett a
drágám. Jövő héten együtt ebédelünk. - Letette a kagylót, és
George-hoz sietett, hogy átölelje. - Korán jöttél. Úgy örülök.
- Hiányoztál, ezért mindent lecsaptam, és hozzád
rohantam.
 Megcsókolta. - Szeretlek.
- Én is szeretlek, matia mou! Elküldted a személyzetet?
Az asszony mosolygott. - Csak ketten vagyunk. Találd ki,
mit csináltam? Muszakát, neked.
A selyemblúzon át gyengéden megfogta a nő mellét. -
Tudod, mire gondoltam egész délután? Hogy elviszlek
vitorlázni. Remek szél van. Menjünk ki egy-két órára!
- Ha kedved van. De a muszaka...
- A vacsora várhat. Én nem.
A nő nevetett. - Hát jó. Átöltözöm. Egy perc.
Nézem az órát.
Ő is felment, másik nadrágot vett, pulóvert, hajóscsizmát.
Most, hogy eljött a pillanat, vad izgalom fogta el, robbanás
előtti feszültség.
Hallotta a felesége hangját. - Készen vagyok, drágám!
Megfordult. Az asszony mögötte állt, fekete nadrágban,
pulóverben, vászoncipőben. Hosszú, szőke haját hátul kék
szalaggal fogta össze. Istenemre, gyönyörű!, gondolta. Szinte
kár elpusztítani ezt a szépséget.
- Én is - mondta George.
Az asszony észrevette a vitorlához kötött motorost. - Ez
minek?
- Van egy kis sziget az öböl végén, amit mindig meg
akartam nézni - magyarázta a férfi. - Átszállunk a
motorcsónakba, hogy ne legyen gondunk a sziklákkal.
Elkötötte a hajót, és kikormányozta a kikötőből. A
szélirányba fordult, felhúzta a fővitorlát és az orrvitorlát is. A
szél belekapott, a Corsair nekilódult. A nyílt víz felé tartott.
- Vad és gyönyörű ez, drágám! - mondta a nő. - Olyan
boldog vagyok.
Elmosolyodott. - Én is.
Furcsa módon, valóban örült George Mellis, hogy Alexandra
boldog, hogy boldogan fog meghalni. Végigpásztázta a
horizontot, megbizonyosodott, hogy nincs a közelben hajó.
Csak nagyon messze látott halvány fényeket. Eljött az idő.
Automata kormányzásra kapcsolt, még egyszer
körbenézett, és a korláthoz lépett, szíve a torkában dobolt. -
Alex! Gyere ide, nézz körül!
A nő odalépett mellé, és együtt nézték az alattuk vágtató
vad, sötét vizet.
- Gyere közelebb! - rekedt parancs jött ki a torkán.
 A nő a karjába dőlt, ő erősen megcsókolta. Átölelte, és
érezte, ahogy a teste elernyed. Megfeszítette az izmait, és
kezdte fölemelni a korlát fölé.
A nő ellenszegült. - George!
Magasabbra emelte, érezte, hogy próbálja eltolni magát,
erősebben szorította. Szinte már a korlát felett volt, a lábával
vadul kapálózott, de még mindig szorította őt. Hirtelen erős
fájdalmat érzett a mellkasában. Első gondolata az volt:
infarktust kaptam. Kinyitotta a száját, mondani akart valamit,
vér buggyant ki rajta. Karját leengedte, és hitetlenkedve
nézett le a mellkasára. Vér ömlött egy nyílt sebből. Fölnézett,
az asszony ott állt szemben vele, véres késsel a kezében, és
mosolygott. George Mellis utolsó gondolata ez volt: Eve.
 34.

Este tíz óra volt, amikor Alexandra megérkezett Dark

Harborba. Megpróbálta hívni George-ot, de nem vette fel a
telefont. Remélte, hogy a férfi nem lesz rá mérges a késésért.
Bolond egy kavarodás volt. Kora délután, amikor már kilépett
a házból, és a telefont is hagyta csöngeni, a szobalány
utánaszaladt. - A testvére keresi, Mrs. Mellis! Azt mondja, hogy
nagyon sürgős!
Amikor Alexandra felvette a telefont. Eve hadarni kezdett. -
Drágám, Washingtonban vagyok! Nagy bajba kerültem.
Találkoznunk kell.
- Persze. Most indulok Dark Harborba, de hétfőn
visszajövök, és...
- Nem várhat addig - szakította félbe Eve. - Ott tudsz
lenni a La Guardián? Az ötórás géppel jövök.
- Szeretnék, de azt mondtam George-nak, hogy...
- Nagyon fontos, Alex! De persze, ha el vagy foglalva...
- Várj! Rendben. Ott leszek.
- Köszönöm, drágám! Tudtam, hogy számíthatok rád.
Eve oly ritkán kért tőle valami szívességet, hogy nem
utasíthatta vissza. Majd a későbbi géppel megy a szigetre.
Felhívta George-ot az irodában, de a férfi már elment. Üzent
neki a titkárnővel. Egy óra múlva taxiba ült, és kiment a La
Guardiára, az ötórás géphez. Eve nem volt rajta. Alexandra
várt két órát, és még mindig nem tűnt fel. Fogalma sem volt
róla, hol érhetné el Washingtonban. Végül, miután egyebet
nem tehetett, elrepült a szigetre. Amikor a Cedar Hill House-
hoz ért, minden sötét volt. Pedig George-nak már rég itt kellett
lennie. Szobáról szobára ment, felgyújtotta a villanyokat.
- George!?
Semmi nyomát nem látta. Felhívta Manhattanben. A
szobalány vette fel.
- Mr. Mellis otthon van?
- Nincs, Mrs. Mellis! Azt mondta, mindketten elmennek a
hétvégére.
- Köszönöm, Marie! Valahol nyilván feltartóztatták. Kell,
hogy valami oka legyen a távollétének. Nyilván egy üzleti ügy
az utolsó pillanatban, és mint rendesen, a többiek ezt is
George-ra bízták. Bármelyik pillanatban itt lehet. - Feltárcsázta
Eve-et.
- Eve! - kiáltott a kagylóba. - Mi a csuda történt veled?
- Veled mi történt? Vártam a Kennedyn, és amikor nem
kerültél elő...
- A Kennedyn? A La Guardiát mondtad.
- Nem, drágám, a Kennedyt!
- De... - Már nem számított. - Sajnálom - mondta
Alexandra. - Nyilván félreértettem. Jól vagy?
- Most igen. Pokolian éreztem magam. Viszonyba
keveredtem egy pasassal, aki egyébként magas rangú
politikus Washingtonban. Pokoli féltékeny, és - fölnevetett. -
Nem mondhatom el telefonon. A telefontársaság
mindkettőnket kikapcsolna. Majd hétfőn elmesélem.
- Rendben. - Alexandra megkönnyebbült.
- Érezd jól magad hétvégén! Hogy van George?
- Nincs itt. - Alexandra igyekezett nyugodtan beszélni. -
Gondolom, valami üzleti ügy jött közbe az utolsó pillanatban.
- Biztosan hallasz róla hamarosan. Jó éjt, drágám!
- Neked is, Eve!
Alexandra letette a telefont, és azt gondolta, milyen jó
lenne, ha Eve is találna magának valakit. Jót és kedveset, mint
George. Az órájára nézett. Majdnem tizenegy volt. Nyilván
telefonált volna már a férje, ha tud. Felhívta az irodát. Nem
vették fel. A klubot. Nem, ott nem látták Mr. Mellist. Éjfélkor
már nagyon aggódott, szinte pánikban volt. Nem tudta, mit
tegyen. Elképzelhető volt, hogy George egy ügyféllel volt
valahol, és nem jutott telefonközeibe, vagy el kellett repülnie
valahová, és nem tudta öt értesíteni. Nyilván egyszerű a
magyarázat. Ha értesíti a rendőrséget, és George megérkezik,
hülyén fogja érezni magát.
Hajnali kettőkor felhívta a rendőrséget. Islesboro szigetén
nem volt rendőrőrs, a legközelebbi Waldo megyében volt.
Álmos hang szólt a kagylóba. - Waldo megyei seriff
hivatala. Lambert őrmester.
- Itt Mrs. George Mellis a Cedar Hill House-ból.
- Igen, Mrs. Mellis! - A hang hirtelen éber lett. - Miben
segíthetek?
- Őszintén szólva, nem is tudom. Itt kellett volna
találkoznom a férjemmel, de még mindig nem érkezett meg.
 - Értem. - A válasz bármit jelenthetett. Az őrmester
legalább három okot el tudott képzelni, amiért egy férj nem
érkezik haza hajnali kettőre: szőke, barna, vörös.
- Nem lehetséges, hogy üzleti ügy miatt késik? -
kérdezte óvatosan.
- De... de olyankor telefonál.
- Nos, tudja hogy van ez, Mrs. Mellis! Néha olyan a
helyzet, hogy nem lehet telefonálni. Biztos vagyok benne,
hogy hamarosan hall róla.
Most aztán igazán hülyén érezte magát. Hát persze, hogy a
rendőrség semmit nem tud csinálni. Valahol olvasta, hogy
legalább huszonnégy órának el kell telnie, mielőtt a rendőrség
egyáltalán hozzálát a kereséshez, és hát George nem tűnt el,
csak késik.
Biztosan igaza van. Sajnálom, hogy zavartam.
- Nem zavart, Mrs. Mellis! Biztos vagyok benne, hogy a
hétórás komppal meg fog érkezni.

Nem érkezett meg a hétórás komppal, és a következővel sem.

Alexandra ismét hazatelefonált. George nem volt otthon.
Az elkeseredés kezdett úrrá lenni rajta. George-ot baleset
érte: kórházban van valahol, beteg vagy meghalt. Bárcsak ne
lett volna ez a keveredés a repülőtéren Eve-vel! Talán George
ott járt a házban, de mert öt nem találta, elment. Bár ebben
túl sok volt a megmagyarázhatatlan elem. Hagyhatott volna
cédulát. Lehet, hogy betörőt kapott rajta, megtámadták és
elrabolták. Alexandra végigjárta a házat, szobáról szobára,
hátha talál valami nyomot. De minden érintetlen volt. Lement
a kikötőbe. A Corsair ott volt, kikötve.
Ismét felhívta a seriff irodáját. Philip Ingram őrmester volt
szolgálatban. Már tudta, hogy George Mellis nem volt otthon
az éjjel. Erről beszélt az őrsön mindenki, leginkább
szabadosan.
- Semmi nyoma, Mrs. Mellis? Jó. Magam megyek ki. -
Tudta, hogy csak az időt fecsérli. A férj nyilván valami cicuskát
kerget. De ha egy Blackwell telefonál, a paraszt ugrik,
gondolta. Bár ez igen kedves hölgy. Találkozott vele
néhányszor az elmúlt években.
- Körülbelül egy óra múlva itt vagyok - hagyta meg az
ügyeletes őrmesternek.
Ingram őrmester meghallgatta Alexandra történetét, végijárta
a házat és a kikötőt, és arra a következtetésre jutott, hogy
Alexandra Mellis komoly problémával találta magát szemben.
George Mellisnek előző este találkoznia kellett volna a
feleségével Dark Harborban, de nem került elő. Noha az
őrmester úgy gondolta, ez nem az ö baja, tudta, csak jól jöhet,
ha megpróbál a Blackwell család egyik tagjának segíteni.
Felhívta a sziget repülőterét, és a kompállomást Lincolnville-
ben. George Mellis sehol nem bukkant fel az elmúlt
huszonnégy órában. - Nem jött Dark Harborba - mondta
Alexandrának. Mi a fenét jelenthet ez? Miért tűnik így el egy
férfi? Az őrmester megalapozott véleménye szerint épeszű
férfi nem hagy el olyan asszonyt, mint Alexandra.
- Érdeklődünk a kórházakban és a hul... - elharapta a
szót és másutt is, azután kiadunk egy körözést.
Alexandra igyekezett uralkodni érzelmein, de az őrmester
látta, micsoda erőfeszítésébe kerül. - Köszönöm, őrmester! El
sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok azért, amit tesz.
- Ez a dolgom.
Amikor Ingram őrmester visszament az őrsre, felhívta a
kórházakat és a hullaházakat. Semmi. Nem érte baleset
George Mellist. Aztán felhívta egy riporter barátját a Maine-i
Kurirnál. Aztán kiadta az eltűnt személyre vonatkozó körözést.
A délutáni lapok szalagcímben hozták a sztorit: „A
BLACKWELL-ÖRÖKÖSNŐ FÉRJE ELTŰNT”.

Peter Templeton először Nick Pappastól hallotta a hírt. - Peter,

emlékszel, hogy nemrégiben arra kértél, nézzek utána George
Mellisnek? - Igen...
- Hát eltűnt.
- Mit csinált?
- Eltűnt, köddé vált, felszívódott. - Várt, amíg Peter
megemészti a halottakat.
- Elvitt magával valamit? Ruhát, pénzt, papírokat?
- Semmit. A jelentés szerint, amit Maine-ből kaptunk,
egyszerűen köddé vált. Te vagy a pszichiátere. Gondoltam,
hátha van némi elképzelésed arról, miért tehette ezt. -
Fogalmam sincs, Nick! - felelte őszintén.
- Ha bármi eszedbe jut, tudasd velem! Biztosan forró az
ügy.
- Jó. Tudatom - ígérte Peter.
Félóra múlva Alexandra Mellis felhívta Peter Templetont, aki
azonnal észrevette az asszony hangjában a rémületet. -
George eltűnt. Senki nem tudja, mi történt vele. Reméltem,
hogy magának talán mondott valamit, ami most esetleg
nyomra vezethet, és... - elhallgatott.
- Sajnálom, Mrs. Mellis! Fogalmam sincs, hogy mi
történhetett.
- Ó!
Peter azt kívánta, bárcsak segíthetne a nőnek. - Ha
eszembe jut valami, visszahívom. Hol érem el?
- Most Dark Harborban vagyok, de ma este
visszamegyek New Yorkba. A nagyanyám házában leszek.
Alexandra nem tudta elképzelni, hogy magára maradjon.
Többször is beszélt Kate-tel aznap délelőtt.
- Ó, drágám, hidd el, nincs ok aggodalomra! - nyugtatta
Kate. - Biztosan valami üzleti ügyben van távol, és elfelejtett
felhívni.

Eve látta a George eltűnéséről szóló hírt a tévében. Képeket

mutattak a Cedar Hill House belsejéről, Alexandráról és
George-ról az esküvő után, majd egy közelít George-ról, tágra
nyílt szemmel. Ez a kép a halála előtti pillanatra emlékeztette
Eve-et. A kommentátor azt mondta: - Egyelőre nem merni fel a
gyanúja zsarolásnak vagy emberrablásnak. A rendőrség
lehetségesnek tartja, hogy George Mellis baleset áldozata, és
jelenleg amnéziában szenved. - Eve elégedetten mosolygott.
Sosem fogják megtalálni a holttestet! A sodrás kivitte a
tengerbe. Szegény George! Tökéletesen követte a tervet. De ő
bizony megváltoztatta. Maine-be repült, ott egy motorcsónakot
bérelt, azzal a közeli dokkba ment, ott átült egy másikba, azzal
ment Dark Harborba, ott megvárta George-ot. A férfi teljesen
gyanútlan volt. Ő viszont nagyon óvatos, ezért alaposan
feltörölte a fedélzetet, mielőtt visszavitte a jachtot a kikötőbe.
Azután már egyszerű volt George motorosát visszavinni a
helyére, majd visszamenni a saját hajójához, majd New Yorkba
repülni, és várni Alexandra hívását, amelyben teljesen biztos
volt.
Tökéletes bűntény volt. A rendőrség rejtélyként fogja
lezárni az ügyet.
A riporter már másról beszélt. Eve kikapcsolta a tévét. Nem
akart elkésni, mert Rory McKenna várta.
Másnap reggel hatkor egy halászhajó megtalálta George Mellis
holttestét az öböl torkolatánál, a hullámtörő gáton. Az első
jelentés szerint megfulladt, és véletlen baleset történt. Azután
változott a történet. Az újabb jelentés szerint amit először
cápaharapásnak véltek, valójában szúrt seb volt. Az esti lapok
világgá kürtölték: „GEORGE MELLIST VALÓSZÍNŰLEG MEGGYILKOLTÁK...
KÉSSZÚRÁSSAL MEGÖLTÉK A MILLIOMOST...”

Ingram őrmester az előző esti ár-apály időpontokat

tanulmányozta. Amikor befejezte, zavart arckifejezéssel dőlt
hátra a karosszékben. George Mellis holtteste kisodródott
volna a nyílt tengerre, hacsak nem akad meg a hullámtörő
gátban. Az őrmestert az zavarta meg, hogy a holttestet
egyértelműen Dark Harbor felől sodorta az áramlat; onnan
tehát, ahol George Mellis nem járt.

Nick Pappas nyomozó Maine-be repült, hogy elcsevegjen kicsit

Ingram kollégájával.
- Azt hiszem, a csoportom tudna segíteni ebben az
ügyben - mondta. - Van némi érdekes háttér információnk
George Mellisről. Tudom, hogy ez kívül esik a mi
hatáskörünkön, de ha ön az együttműködésünket kémé,
boldogan megadnánk.
" Ingram őrmester húsz éve dolgozott a helyi seriff
irodájában, és az egyetlen említésre méltó esemény ez idő
alatt az volt, amikor egy részeg turista lelőtte egy jávorszarvas
fejét a helyi vadászbolt faláról. A George Mellis-gyilkosság
elsőoldalas sztori volt a lapokban, es Ingram megérezte az
esélyt arra, hogy a nevét ismertté tegye. Kis szerencsével akár
a New York-i rendőrségen is állást kaphatna, ott, ahol az igazi
élet zajlik. így aztán felnézett Nick Pappasra, és azt mormogta.
- Nem is tudom...
Mintha olvasott volna gondolataiban, Nick Pappas így
folytatta. - Nem akarunk fontoskodni. Iszonyatos nyomás lesz
ezen az ügyön, és sokkal jobban járnánk, ha gyorsan le
tudnánk zárni. Kezdhetnénk azzal, hogy mindent elmondok
magának George Mellisről...
Ingram őrmester úgy döntött, nem veszthet semmit. - Hát
jó, akkor megállapodtunk.
Alexandra ágyban feküdt, erősen begyógyszerezve. Agya
egyszerűen nem fogadta be a hírt, hogy George Mellist
meggyilkolták. Hogyan is tehették volna? Senkinek a világon
nem volt oka rá. A rendőrség szúrt sebet emleget, de nyilván
téved. Biztosan baleset volt. Senkinek nem volt oka megölni...
Aztán hatott a gyógyszer, amit John Harley adott. Elaludt.
Eve megdöbbent, amikor megtudta, hogy megtalálták
George Mellis holttestét. Bár lehet, hogy így jó. Alexandrát
fogják gyanúsítani. Ő volt a szigeten.
Kate a kanapén ült Eve mellett a nappaliban. Borzasztó
sokk volt számára a hír.
- Miért akarta volna bárki megölni George-ot? -
kérdezte.
Eve felsóhajtott. - Nem tudom, nagyi! Egyszerűen nem
tudom. Megszakad a szívem szegény Alexért.

Philip Ingram őrmester kihallgatta a Lincolnville-Islesboro

komp alkalmazottját. - Biztos benne, hogy sem Mr. Mellis, sem
Mrs. Mellis nem járt itt péntek délután?
- Nem, amíg én voltam szolgálatban, Phil, és azután
megkérdeztem a délelőttöst is, ő sem látta őket. Biztosan
repülővel jöttek.
- Még egy kérdést, Lew! Idegen nem ment át a komppal
pénteken?
- Ugyan már! Tudod, hogy ilyenkor képtelenség. Nem
mondom, nyáron még akad egy-két turista, de novemberben?
Ugyan!
Ingram őrmester elment az Islesboro repülőtér
igazgatójához. - George Mellis biztosan nem repülővel
érkezett, Phil! Csakis komppal jöhetett.
- Lew azt mondja, nem látták.
- Hát... hacsak át nem úszott, nem igaz?
- És Mrs. Mellis?
- Ő igen. Tíz körül érkezett meg a gépével. A fiam,
Charley vitte el a Cedar Hill House-hoz. - Milyen hangulatban
volt Mrs. Mellis?
- Érdekes, hogy megkérdezed. Olyan pokoli ideges volt,
hogy még a fiam is észrevette. Mindig nyugodt, mindenkihez
van egy kedves szava. De aznap este pokolian sietett.
- Még egy kérdés. Jött valaki idegen aznap este?
 - Senki - rázta a fejét. - Csak a szokásos.
Egy óra múlva Nick Papasszal tárgyalt telefonon Ingram. -
Amit eddig tudok, pokolian zavaros. Péntek este tíz órakor Mrs.
Mellis megérkezett az Islesboro repülőtérre, de a férje nem
volt vele. A férfi se repülővel, se komppal nem jött ide. Semmi
jele, hogy egyáltalán itt járt volna.
- Kivéve a víz sodrását.
- Hát igen.
- Bárki is ölte meg, nyilván átdobta egy hajó korlátján,
és arra számított, hogy a sodrás kiviszi a nyílt tengerre.
Átnézte a Corsairt?
- Igen. Semmilyen nyom.
- Szeretném a szakembereimet odaküldeni. Van valami
kifogása?
- Nincs, amíg betartja a megállapodásunkat.
- Betartom. Holnap találkozunk.

Másnap reggel megérkezett Nick Pappas, és a szakértőgárda.

Ingram a Blackwell-kikötőbe kísérte őket, ahol a Corsair állt.
Két óra múlva az egyik vegyész azt mondta. - Mázlink van,
Nick! Vérnyomok vannak az egyik korlát alján.
Aznap délutánra a laboratóriumi vizsgálat kiderítette, hogy
a vér azonos George Mellis vércsoportjával.
Manhattan „selyemharisnyás” rendőrségi
nyomozóalakulata elfoglaltabb volt, mint valaha. Egy éjszaka
termése, narkósok, kurvák, részegek és garázdák töltötték
meg a cellákat. A zaj és a bűz elrémisztette Peter Templetont,
miközben Nick Pappashoz kísérték.
- Helló, Peter! Kedves, hogy meglátogatsz. - Korábban a
telefonban azt mondta: „Ide figyelj, haver! Vagy bejössz
hozzám hat előtt, vagy kiküldök érted egy rohadt rohamkocsit,
és behozatlak.”
- Miért, Nick? Mi baj van?
- Megmondom én, mi baj van. Az, hogy valaki túl okos.
Tudod, mit találtunk? Egy hullát, aki eltűnt arról a szigetről,
ahol aznap este nem is járt.
- Ennek semmi értelme.
- Hát akkor ide hallgass! A kompnál és a repülőtéren
megesküsznek, hogy nem is látták George Mellist aznap.
Másként pedig nem mehetett oda, legfeljebb még
motorcsónakkal. Átnéztük a környéken az összes
motorcsónak-kölcsönzőt. Sehol semmi.
 - Talán nem is volt aznap Dark Harborban.
- A laborosok mást állítanak. Bizonyítékuk van rá, hogy
bent járt a házban, átöltözött öltönyből vitorlásruhába, abban
is találták meg.
- A házban ölték meg?
- A Blackwell-jachton. A holttestet átdobták a korláton.
Aki tette, nyilván arra számított, hogy a sodrás Kínáig viszi.
- Hogyan...
Nick Pappas fölemelte a kezét. - En jövök. Mellis a
páciensed. Biztosan beszélt a feleségéről.
- Mi köze lehet neki ehhez?
- Minden. Ó az első, a második és a harmadik számú
gyanúsított.
- Te megbolondultál.
- Hej, azt hittem, ti sose mondjátok ki ezt a szót!
- Nick, miből gondolod, hogy Alexandra Mellis megölte a
férjét?
- Mert ott volt, és mert volt rá oka. Aznap késő este
érkezett a szigetre, valami zavaros magyarázattal, hogy azért
késik, mert rossz repülőtéren várt a nővérére.
- És mit mond a nővére?
- Várj egy kicsit! Ugyan mit is mondhatna. Ikrek ugyanis.
Mi tudjuk, hogy George Mellis ott járt aznap este, de a felesége
megesküszik, hogy nem látta. Az nagy ház, Peter, de nem
annyira nagy. Azután Mrs. Mellis elküldte a személyzetet.
Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt felelte, a férje ötlete
volt. És George-ot nem tudom megkérdezni.
Peter mélyen elgondolkodott. - Azt mondtad, oka volt rá.
Micsoda?
- Rövid a memóriád, haver! Te árultad el nekem. A hölgy
férjhez ment egy elmebeteghez, aki még aberrált is volt.
Nyilván alaposan verte is. Lehet, hogy megelégelte az egészet.
El akart válni. A pasas erre viszont nem volt hajlandó. Miért is
vált volna el? Biztonságban érezhette magát. A nő aligha ment
volna a bíróságra, mert túlságosan zaftos botrány kerekedett
volna az ügyből. Nem volt más választása. Meg kellett ölnie. -
Ezzel hátradőlt.
- És mit akarsz tőlem?
- Információt. Tíz nappal ezelőtt együtt ebédeltél Mrs.
Mellisszel. - Megnyomta az asztalon álló magnó
felvevőgombját. - Ez kihallgatás, Peter! Mesélj arról az
ebédről! Hogyan viselkedett Alexandra Mellis? Feszült volt?
Mérges? Hisztérikus?
 - Nick, sosem láttam még ilyen kiegyensúlyozott, boldog
férjes asszonyt.
Nick Pappas rámeredt, miközben kikapcsolta a magnót. -
Ne nézz hülyének, barátom! Meglátogattam ma reggel John
Harley-t. Aki éppen azért gyógyszereli Alexandra Mellist, hogy
ne kövessen el öngyilkosságot. Az ég szerelmére!

John Harley alaposan zavarba jött a Nick Pappasszal való

találkozón. A nyomozó ugyanis azonnal fején találta a szöget. -
Meglátogatta önt Mrs. Mellis mostanában?
- Sajnálom - ingatta a fejét. - Nem áll módomban a
betegeimről nyilatkozni. Attól tartok, nem lehetek a
segítségére.
- Oké, doki! Megértem. Maguk régi barátok. Szeretné
nyugiban tartani az ügyet. Én megértem. - Felállt. - Itt viszont
gyilkosságról van szó. Egy óra múlva itt vagyok, hivatalos
paranccsal, hogy átnézzem a betegei listáját. Es ha
megtalálom, amit akarok, elmesélem az újságíróknak.
Dr. Harley eltöprengett.
- A másik lehetőség, hogy szépen elmondja nekem, amit
tudni akarok, és én mindent elkövetek, hogy a lehető
legkisebb botrány legyen az ügyből. Oké?
- Üljön le! - Leült. - Alexandrának az utóbbi időben
érzelmi problémái voltak.
- Mifajta érzelmi problémák?
- Súlyos depresszió. Öngyilkosságot emlegetett.
- Késről is beszélt?
- Nem. Azt mondta, van egy visszatérő álma, hogy
megfullad. Adtam neki gyógyszert. Visszajött, azt mondta,
nem segít, adtam egy másikat. Nem tudom, ez vajon segített-
e.
Nick Pappas lázasan próbálta összekapcsolni a
láncszemeket. Aztán felnézett. - Más valami?
- Ez minden.

De volt még más is, és Harley lelkiismerete nyugtalan volt. A

doktor ugyanis szándékosan nem említette George Mellis
brutális támadását Eve Blackwell ellen. Részben mert úgy
gondolta, hogy akkor kellett volna jelentenie a rendőrségnek,
de főként azért, mert védeni akarta a Blackwell családot.
Képtelen volt megtudni, vajon van-e valamilyen kapcsolat az
Eve elleni támadás és George Mellis halála között, de ösztönei
azt súgták, jobb, ha nem beszél erről. Mindent megtett, hogy
védje Kate Blackwellt.
Negyedórával azután, hogy így döntött, a titkárnője beszólt:
- Keith Webster van a vonalban, doktor úr!
Mintha lelkiismerete szólalt volna meg. - John,
meglátogatnálak ma délután. Ráérsz?
- Megoldom. Mikor?
- Öt óra jó?
- Kitűnő. Akkor látlak.
Szóval hallgatni sem olyan egyszerű.
Ötkor bekísérte Keith Webstert az irodájába. - Iszol valamit?
- Nem, John, köszönöm! Bocsáss meg, hogy ilyesmivel
zavarlak!
John Harley-nak úgy tűnt, hogy Keith Webster mindig
bocsánatot kér valamiért. Szerény, örökké zavarban lévő kis
ember volt, mindig védekezett, mindig boldogan állt bárki
rendelkezésére - mintha csak arra várt volna, hogy
megsimogassák a fejét. Hihetetlennek tűnt, hogy a sápatag,
vértelen külső ilyen remek sebészt rejtsen. - Mit tehetek érted,
Keith?
Keith Webster mélyen beszívta a levegőt. - Arról... tudod,
arról van szó, amikor George Mellis megverte Eve Blackwellt.
- Mi van vele?
- Tudta, hogy a nő majdnem meghalt?
- Igen.
- Nos, hát, arról az ügyről, a rendőrség nem tud. De
most, hogy ez történt, azon gondolkodom, nem kellene-e
mégis szólnom nekik.
Szóval ez az. Nem lehetett megkerülni a problémát. - Tedd,
amit a legjobbnak látsz, Keith!
- Hát persze. Csak éppen semmit nem tennék, amivel
megbántom Eve Blackwellt. Nagyon különleges nő.
Dr. Harley figyelmesen nézte. - Igen, az.
Webster felsóhajtott. - Csak az a baj, hogy ha én hallgatok
róla, és a rendőrség később rájön, kényelmetlen helyzetbe
kerülök.
Én is, gondolta Harley. De látott kiutat. - Nem nagyon
valószínű, hogy a rendőrség rájön, igaz? Eve biztosan nem
mondja el, és te tökéletes munkát végeztél. Azt a kis vágást
leszámítva semmi nyoma.
Keith Webster szeme elkerekedett. - Milyen kis vágást?
 - A kis csíkot a homlokán. Azt mondta, egy-két hónap
múlva azt is eltünteted.
Keith Webster most már szaporán pislogott. Ez valami trükk
lehet, gondolta Harley.
- Nem emlék... Mikor láttad utoljára Eve-et?
- Vagy tíz nappal ezelőtt eljött hozzám, hogy
megbeszéljen valamit a testvérével kapcsolatban. Ami azt
illeti, csak innen tudtam, hogy nem Alexandra ül előttem.
Merthogy egyformák, mint tudod.
Keith Webster lassan bólintott. - Igen. Láttam róla képeket
az újságokban. Fantasztikus a hasonlóság. Szóval azt állítod,
hogy csak a vágásról tudtad, hogy Eve-vel beszélsz?
- Pontosan.
A férfi az alsó ajkát harapdálta. Aztán megszólalt. - Talán
mégsem mennék a rendőrségre. Még gondolkodom a dolgon.
- Ami azt illeti, magam is így gondolom, Keith!
Mindketten kedves, fiatal hölgyek. Az újságok azt sugallják,
Alexandra ölte meg George-ot. Ez képtelenség. Emlékszem,
amikor még kislányok voltak...
De Webster doktor már nem figyelt rá.

Amikor elment Harley-tól, beletemetkezett gondolataiba.

Bizonyos volt benne, hogy semmiféle vágást nem hagyott
azon a gyönyörű arcon. John Harley mégis látta. Persze
lehetséges, hogy Eve megkarcolta valamivel, de akkor miért
hazudott az orvosnak? Nem volt semmi értelme.
Alaposan végiggondolta a dolgot minden szemszögből, és
amikor eljutott a következtetéshez, azt gondolta, ha igazam
van, ez megváltoztatja az egész életemet...
Másnap reggel felhívta John Harley-t. - Bocsáss meg, hogy
zavarlak, John, de mintha azt említetted volna tegnap, hogy
Eve a testvéréről, Alexandráról akart beszélni veled, nem?
- De igen.
- És Eve látogatása után Alexandra is meglátogatott?
- Igen. Mindjárt másnap. Miért?
- Csak kíváncsiságból. Megmondhatod, hogy Eve
testvére miért járt nálad?
- Mély depresszióban volt. Eve próbált segíteni neki.
Eve-et kegyetlenül megverte, majdnem megölte Alexandra
férje. Most a férfit megölték, és Alexandrát vádolják.
Keith Webster mindig tudta, hogy nem nagyon okos. Az
iskolában keményen kellett dolgoznia azért, hogy egyik
osztályból átevickéljen a másikba. Osztálytársai tréfáinak
örökös kereszttüzében állt. Sem remek atléta, sem remek
tudós nem volt, még gátlásosnak és visszahúzódónak is
tartották. Majdnem nem létezett. A családjánál jobban senki
nem volt meglepve, amikor fölvették az orvosegyetemre.
Amikor a sebészetet választotta, sem a társai, sem a tanárai
nem hitték, hogy jelentős eredményeket érhet el választott
szakterületén. Mindannyiukat megdöbbentette. Nem kevesebb
rejtőzött benne valahol nagyon mélyen, mint a zsenialitás.
Fantasztikus szobrász volt, aki élő hússal dolgozott, és
hamarosan ennek megfelelő hírnévre is tett szert. De sikerei
ellenére nem tudta túltenni magát gyerekkora
megpróbáltatásain. Belül még mindig az a kisfiú volt, akit
mindenki gyorsan elunt, és akit kinevettek a lányok.
Amikor végül felhívta Eve-et, a tenyere nyirkos volt az
izzadságtól. A lány azonnal felkapta a telefont. - Rory? -
Hangja mély és fülledt volt.
- Nem. Keith Webster.
- Ó! Helló! - Már más volt a hangja.
- Hogy van? - kérdezte a férfi.
- Remekül. - Hallotta, hogy a lány türelmetlen.
- Találkozni szeretnék magával.
- Nem találkozom senkivel. Ha olvasta az újságokat,
tudja, hogy a sógoromat meggyilkolták. Gyászban vagyok.
A nadrágjába törölte a tenyerét. - Emiatt akarok találkozni
magával, Eve! Van néhány információm, amit magának is
tudnia kell.
- Miféle információ?
- Nem szívesen beszélnék róla telefonon. - Szinte
hallotta, hogy töpreng a lány.
- Hát jó. Mikor?
- Most, ha lehetséges.
Amikor fél óra múlva megérkezett Eve lakására, a lány
rögtön ajtót nyitott.
- Nagyon sok a dolgom. Miért akart találkozni velem?
- Ezért - mondta Keith Webster bocsánatkérően.
Kinyitott egy borítékot, egy fényképet vett elő, és átnyújtotta a
lánynak. - Őt ábrázolta.
A lány zavartan nézte. - És?
- Ez magáról készült.
- Azt látom. Na és?
- Közvetlenül a műtét után.
- És?
 - Nincs vágás a homlokán, Eve!
Nézte, amint megváltozik a lány arca. - Üljön le, Keith!
Leült szemben vele a kanapé sarkára, és csak bámulta. Sok
gyönyörű nőt látott már életében, de Eve Blackwell
egyszerűen megbabonázta.
- Gondolom, legjobb, ha elmondja, amiért jött.
És elkezdte. Elmondta, hogy járt doktor Harley-nál, beszélt
a rejtélyes vágásról, és közben a lány szemét nézte.
Kifejezéstelen volt a tekintete.
Amikor Keith Webster befejezte, Eve azt mondta. - Nem
tudom, mire gondol, de azt hiszem, csak húzza az időmet. Ami
azt a vágást illeti, csak egy kis viccet csináltam a
testvéremmel. Ilyen egyszerű. És most, ha befejezte -
rengeteg a dolgom.
A férfi nem mozdult. - Sajnálom, ha zavartam. Csak
gondoltam, beszélnem kellene magával, mielőtt a rendőrségre
megyek. - És látta, hogy most igazán magára vonta a nő
figyelmét.
- Mi a csudának menne a rendőrségre?
- Jelentenem kell, amit George Mellis csinált magával. És
aztán itt van ez az eset a vágással. Én ugyan nem értem, de
nekik biztosan el tudja magyarázni.
Eve most először érezte, hogy belényilall a félelem. Ez a
hülye, jelentéktelen kis ember itt előtte, akinek fogalma sincs
arról, mi történt, el tudja indítani a rendőrségi lavinát.
George Mellis gyakori vendég volt a lakásában. A rendőrség
nyilván talál majd tanúkat, akik látták. Ő meg hazudott,
amikor azt mondta, Washingtonban volt a gyilkosság éjjelén.
Nem volt igazi alibije. Nem gondolta, hogy valaha szüksége
lesz rá. Ha a rendőrség megtudja, hogy a férfi majdnem
megölte őt, ez elindítja őket egy úton. El kell hallgattatnia ezt
az embert.
- Mit akar? Pénzt?
- Nem!
Látta a sértettséget az arcán. - Hát akkor?
Dr. Webster a szőnyeget bámulta, zavart volt és elpirult. -
Én... én annyira kedvelem magát. Eve, hogy nem tudnám
elviselni, ha valami bántódása esnék.
A lány mosolyt erőltetett magára. - Semmi bántódásom
nem fog esni, Keith! Nem tettem semmi rosszat! Higgye el,
ennek semmi köze George Mellis halálához. - Megfogta a férfi
kezét. - Nagyon hálás lennék, ha elfelejtkezne erről az
egészről! Rendben?
 A férfi megszorította a lány kezét. - Szeretnék, Eve!
Tényleg szeretnék. De szombaton lesz a halottkémi tárgyalás.
Én orvos vagyok. Kötelességem ott megjelenni, és eskü alatt
elmondani mindent, amit tudok.
Látta, hogy a nő tekintetében rémület villan.
- Nem kell ezt tennie!
Megpaskolta a kezét. - De igen. Eve! Erre esküdtem
valamikor. Egyetlen dolog tarthat vissza ettől. - Elhallgatott.
- Micsoda?
Gyengéden folytatta. - Egy férj nem köteles vallomást tenni
a felesége ellen.
 35.

Az esküvőt két nappal a halottkémi tárgyalás előtt tartották. A

puszta ötlet, hogy férjhez menjen Keith Websterhez,
libabőrössé tette Eve-et, de nem volt más választása.
A marha azt hiszi, hogy így is marad. Amint az eljárásnak
vége, érvényteleníti az egészet, és ezzel kész.

Nick Pappas nyomozónak volt egy kis problémája. Úgy

gondolta, hogy biztosan tudja, ki ölte meg George Mellist, csak
éppen nem tudja bizonyítani. Minduntalan beleütközött a
konspiráció falába, ami körülvette a Blackwell családot, és
áthatolhatatlannak bizonyult. Megbeszélte gondját főnökével,
Harold Cohn kapitánnyal, aki legalulról küzdötte fel magát a
ranglétrán.
Cohn nyugodtan végighallgatta. - Ez smafu, Nick!
Szemernyi bizonyítékod sincs. Szemünkbe röhögnek a
bíróságon.
- Tudom - sóhajtott Nick Pappas. - De igazam van.
Gondolod, hogy beszélhetnék Kate Blackwell-lel?
- Jézusom! Minek?
- Próba, szerencse alapon. Ő a család feje. Lehet, hogy
tud valamit, amiről azt sem tudja, hogy tudja.
- De nagyon vigyázz!
- Vigyázni fogok.
- És légy vele kedves! Hiszen öregasszony.
- Erre számítok - felelte a nyomozó.

Aznap délután találkozott Kate Blackwell-lel az irodájában. Úgy

számította, hogy az asszony a nyolcvanas éveiben járhat, de
meg kell adni, jól viselte a korát. Nem látszott izgatottnak,
pedig a nyomozó tudta, hogy izgul. Nem szerette a
nyilvánosságot, most pedig arra kényszerült, hogy tehetetlenül
figyelje, amint a Blackwell név a botránykrónikába kerül.
- A titkárom szerint sürgős ügyben óhajtott találkozni
velem, felügyelő úr!
 - Igen, asszonyom! Holnap van a halottkémi tárgyalás
George Mellis ügyében. És jó okom van hinni, hogy az
unokájának szerepe van az ügyben.
Kate megkeményedett. - Nem hiszem.
- Kérem, hallgasson meg, Mrs. Blackwell! Minden
rendőrségi vizsgálat azzal kezdődik, hogy a tett kinek állhatott
érdekében. George Mellis hozományvadász volt és
veszedelmes szadista. - Látta a döbbenetet az asszony arcán,
de folytatta. - Elvette az unokáját, és ezzel rátette a kezét egy
hatalmas vagyonra. Gondolom, sokszor megverte Alexandrát,
aki el akart válni, de ő ebbe nem egyezett bele. Csak úgy
tudott megszabadulni tőle, ha megöli.
Kate sápadtan bámulta.
- Bizonyítékot kerestem, amivel megtámogathatom
teóriámat. Tudtuk, hogy George Mellis a házban járt, mielőtt
meggyilkolták. Csak kétféle módon juthatott oda: repülőn vagy
komppal. A helyi rendőrség szerint egyiket sem használta.
Nem hiszek a csodákban, még kevésbé hiszem, hogy George
Mellis tudott volna a vízen járni. Egyetlen lehetőség maradt:
motorcsónakot bérelt valahol. Elindultam ezen a vonalon, és
belebotlottam valamibe. Aznap délután négykor egy nő bérelt
motorcsónakot, és azt mondta, a barátja majd később érte jön.
Készpénzzel fizetett, a nyugtára a Solange Dunas nevet
írta. Ismerős ez önnek?
- Igen. Ő volt a lányok nevelőnője. Évekkel ezelőtt
visszament Franciaországba.
Pappas bólintott, elégedettnek látszott. - Kicsivel feljebb
ugyanazon a partszakaszon az asszony kibérelt egy másik
motorcsónakot. Ezt elvitte, majd három óra múlva visszavitte.
Ott is a Solange Dunas nevet használta. Mindkét helyen
megmutattam Alexandra fényképét. Mindketten felismerték,
bár azt mondták, hogy a nő barna volt.
- Akkor miből gondolja, hogy...
- Mert parókát viselt.
- Nem hiszem, hogy Alexandra megölte a férjét - vetette
közbe Kate makacsul.
- Én sem hiszem - vágta rá Nick Pappas. - A testvére
volt. Eve.
Kate Blackwell meg sem rezdült.
- Alexandra nem tehette. Ellenőriztem minden lépését a
gyilkosság napján. Délelőtt New Yorkban volt egy barátjával,
utána egyenesen a szigetre repült. Nem bérelhette ki azt a két
csónakot. így aztán a külsőre ugyanolyan Eve-re gondoltam;
csak ő lehetett, hiszen a Solange Dunas nevet használta. A
motiváció után kezdtem nyomozni. Megmutattam George
Mellis fényképét néhány embernek abban a házban, ahol Eve
lakik, és kiderült, hogy a férfi gyakran járt ott. A gondnok
elmesélte, hogy az egyik éjjel George Mellis majdnem
agyonverte Eve-et. Tudott ön erről?
- Nem. - Szinte suttogott.
- Mellis tette. Beleillik a képbe. És ez volt Eve indítéka -
a bosszú. Kicsalta Dark Harborba, és megölte. - Kate-re nézett,
és bűntudata támadt, amiért ezt zúdítja az idős asszonyra. -
Eve az alibije szerint Washingtonban volt aznap. A
taxisofőrnek, aki a reptérre vitte, egy százdollárost adott, hogy
bizonyosan emlékezzen rá, aztán bent nagy cirkuszt csinált,
mert lekéste a washingtoni járatot. De nem hiszem, hogy
elment Washingtonba. Viszont fölvett egy sötét parókát, és
elrepült Maine-be, ahol kibérelte a csónakokat. Megölte Mellist,
a holttestét behajította a tengerbe, aztán kikötötte a jachtot,
és a fölöslegessé vált motorcsónakot visszavitte a
kölcsönzőbe, ami akkor már zárva volt. Kikötötte, ott hagyta.
Kate némán nézte egy hosszú pillanatig. Aztán lassan azt
mondta. - Csak közvetett bizonyítékai vannak, nemde?
- Igen. És a halottkémi tárgyaláson közvetlenekre van
szükségem. Maga ismeri az unokáját a legjobban, Mrs.
Blackwell! Szeretném, ha mindent elmondana, ami a
segítségemre lehet.
Kate csak ült ott, elgondolkodva. Végül megszólalt. - Azt
hiszem, mondhatok valamit, ami segít önnek.
Nick Pappas szíve meglódult. Szóval bejött a merész húzás.
Az idős hölgy megtört. Előrehajolt. - Igen, Mrs. Blackwell?
Kate lassan, tagoltan beszélt. - Azon a napon, amikor
George Mellist megölték. Eve unokám és én együtt voltunk
Washingtonban.
Látta az elképedést a nyomozó arcán. Te bolond, gondolta
Kate. Valóban arra számítottál, hogy feláldozok neked egy
Blackwellt? Hogy a sajtó a Blackwell néven csemegézzen?
Nem. Majd én megbüntetem Eve-et.
A halottkémi tárgyalás után az ítélet az volt, hogy George
Mellist ismeretlen elkövető vagy elkövetők ölték meg.

Alexandra meglepetésére és megelégedésére Peter Templeton

jelen volt a halottkémi tárgyaláson. - Csak erkölcsi támogatást
nyújtani jöttem - mondta. Peter úgy gondolta, Alexandra
meglepően jól tartja magát, bár látta a feszültséget az arcán
és a tekintetében. Az eljárás szünetében elvitte ebédelni egy
kellemes kis étterembe.
- Ha ennek vége, gondolom, jó lenne elutaznia egy
időre.
- Igen. Eve kért, hogy menjek el vele egy időre. Még
mindig nem fogtam fel, hogy George meghalt. Tudom, hogy ez
történt, de... még mindig nem hiszem el.
- Ez természetes. Nem fogjuk fel a megrázkódtatást,
csak ha már el tudjuk viselni a fájdalmat.
- Olyan értelmetlen, ami történt. Hiszen olyan kedves
ember volt. - Peterre nézett. - Maga ismerte jól. Beszélt
magával. Nem gondolja, hogy csodálatos ember volt?
- De - mondta lassan. - Igen, az volt.
- Érvénytelenítést akarok, Keith - mondta Eve.
Keith meglepetten pislogott a feleségére. - Mi a csudának
akarsz érvénytelenítést?
- Ugyan már, Keith! Te sem gondoltad komolyan, hogy a
feleséged maradok, nem?
- Dehogynem! A feleségem vagy, Eve!
- Mire pályázol? A Blackwell-vagyonra?
- Nem kell a pénzed, drágám! Remekül keresek.
Mindent meg tudok adni neked, amit kívánsz.
- Megmondtam, mit kívánok. Érvénytelenítést.
A férfi sajnálkozva rázta a fejét. - Sajnálom, azt nem lehet.
- Akkor beadom a válópert.
- Nem hiszem, hogy tanácsos. Tudod, semmi nem
változott, Eve! A rendőrség még mindig nem tudja, ki ölte meg
a sógorodat, így az ügy nyitva van. És nincs határidő, drágám!
Ha elválsz, arra kényszerülök, hogy...
- Úgy beszélsz, mintha én öltem volna meg.
- Persze. Mert te tetted. Eve!
- Honnan a csudából tudod?
- Mert másként nem jöttél volna hozzám.
A nő megvetően mérte végig. - Te rohadék! Hogy teheted
ezt velem?
- Egyszerű. Mert szeretlek.
- Én meg gyűlöllek. Érted? Megvetlek!
A férfi szomorúan mosolygott. - Én meg annyira szeretlek.
Lemondta az utazást Alexandrával, amikor az felhívta. -
Nászútra megyek Barbadosra - mondta neki. Barbados Keith
ötlete volt.
 - Nem megyek - mondta Eve szárazon. A nászútnak már
az ötlete is undorította.
- Furcsa lenne, ha nem mennénk nászútra - vetette
ellene a férfi. - És nem akarjuk, hogy az emberek mindenfélét
kérdezzenek, igaz, drágám?

Alexandra hetente egyszer együtt ebédelt Peter Templetonnal.

Eleinte azért, mert beszélni akart neki George-ról, és ezt
mással nem tehette. De néhány hónap múlva beismerte, hogy
nagyon is élvezi Peter Templeton társaságát. Volt a férfiban
valami szilárdság, megbízhatóság, ami vonzotta őt. Intelligens
volt és szórakoztató.
- Amikor szigorló orvos voltam - mesélte egyszer -,
kemény télben mentem ki az első hívásra. A beteg lerobbant
öregember volt, nagyon köhögött. Meg akartam hallgatni a
mellkasát, de mivel nem akartam megijeszteni, elhatároztam,
hogy kicsit megmelegítem a hallgató membránját. Rátettem a
radiátorra, amíg megnéztem a torkát és a szemét. Aztán
fogtam a hallgatót, és rátettem a mellkasára. Úgy ugrott ki az
ágyból, mint a macska. A köhögés rögtön elmúlt, az égési seb
csak két hét múlva.
Alexandra nevetett. Hosszú idő óta most először.
- Jövő héten is találkozhatnánk? - kérdezte a férfi.
- Hát persze.

Eve nászútja sokkal jobban sikerült, mint várta. Mivel Keith-

nek érzékeny, hófehér bőre volt, nem ment ki a napra, így Eve
mindennap egyedül járt le a tengerpartra. De nem volt sokáig
magányos. Rajongó úszómesterek, parti amorózók, playboyok
vették körül. Egy hatalmas svédasztalról válogatott
mindennap. Mindig mást választott. És duplán élvezte
szexuális kalandjait, mert tudta, hogy a férje közben fent várja
őt. Mindent megtett érte. Követte, ha akarta, mint egy
kiskutya, leste a kívánságait, és ha voltak, azonnal teljesítette.
A nő pedig ott bántotta, ahol tudta, bosszantotta, dühítette,
megalázta, hogy engedje már el a férfi, de annak szerelme
rendíthetetlen volt. A vele való szeretkezésnek már a
gondolata is elborzasztotta, de szerencséjére a férfinak
gyengécske libidója volt.
Az évek lassan utolérnek, gondolta Kate Blackwell. Annyi volt
belőlük, mind gazdag és eseménydús.
A Kruger-Brent Kft. erős irányítást kívánt. Valakit, akiben
Blackwell-vér folyik. Nincs, aki átvegye, ha meghalok.
Rengeteg munka, kockázat, fáradság. Mindez miért? Hogy
idegen kézbe kerüljön egy napon. A pokolba is! Ezt nem
engedhetem!

Egy héttel azután, hogy visszatértek nászútjukról, Keith

bocsánatkérően mondta. - Vissza kell mennem dolgozni,
drágám! Rengeteg műtétem gyűlt fel. Kibírod napközben
nélkülem?
Eve alig bírt uralkodni magán. - Megpróbálom.
Keith rég elment, mire Eve felébredt másnap reggel, és
amikor a nő kiment a konyhába, meglepve látta, hogy a férfi
kávét főzött, reggelit készített neki. Nagyvonalú bankszámlát
nyitott a nevére, és mindig feltöltötte. Ő pedig rendületlenül
költötte a pénzét. És Keith boldog volt. Eve drága ékszereket
vásárolt Rorynak, akivel a délutánjait töltötte. A férfi alig
dolgozott.
- Nem vállalhatok el akármit - panaszolta Eve-nek. -
Sértené az önérzetem.
- Megértelek, drágám!
- Valóban? Mi a fenét értesz te a show-businesshez?
Aranykanállal a seggedben születtél.
És Eve vett egy különösen drága ékszert, hogy
megvigasztalja. És fizette a házbérét, elegáns ruhákat vett a
meghallgatásaira, drága ebédeket fizetett előkelő
éttermekben a producerekkel. Legszívesebben huszonnégy
órát töltött volna vele naponta, de hát ott volt a férje. Este hét-
nyolc körül hazament, és otthon találta Keith-et, aki éppen
vacsorát készített neki Csókold meg a szakácsot! feliratú
kötényben. Sosem kérdezte, merre járt.

Az elkövetkező év folyamán Alexandra egyre gyakrabban

találkozott Peter Templetonnal. Fontosak lettek egymás
számára. Peter elkísérte, amikor meglátogatta apját az
intézetben, könnyebbé tette számára a helyzetet.
Egyik este találkozott Kate-tel, amikor Alexandráért ment. -
Szóval maga a doktor? Én már vagy egy tucatot eltemettem,
és még mindig itt vagyok. Ért maga az üzlethez?
 - Nem nagyon, Mrs. Blackwell!
- Van vállalkozása?
- Nincs, Mrs. Blackwell!
Az asszony felhorkant. - A fenébe is. Semmit nem tud.
Először is egy jó adószakértőre van szüksége. Majd
összehozom az enyémmel. Be kell magát vinni egy...
- Köszönöm, Mrs. Blackwell! Megvagyok így is.
- A férjem is makacs ember volt - mondta Kate.
Alexandrához fordult. - Hívd meg vacsorára! Hátha tudok
beszélni a fejével.
Amikor kimentek, Peter azt mondta. - A nagyanyja gyűlöl
engem.
Alexandra nevetett. - Kedveli magát. Hallania kellene,
hogyan beszél azokkal, akiket tényleg gyűlöl.
- Kíváncsi vagyok, mit szólna, ha megmondanám, hogy
el akarom venni feleségül, Alex!
A nő ránézett, ragyogott. - Mindketten el lennénk
ragadtatva, Peter!

Kate nagy érdeklődéssel szemlélte Alexandra románcát Peter

Templetonnal. Kedvelte a fiatal orvost, és úgy gondolta, jó
férje lenne az unokájának. De szíve mélyén igazi kereskedő
volt. Szemben ült velük a kandalló előtt.
- Be kell vallanom - hazudta hogy nagyon meg vagyok
lepve. Mindig azt vártam, hogy Alexandra jó üzletemberhez
megy, aki majd átveszi a Kruger-Brentet.
- Ez nem üzleti ajánlat, Mrs. Blackwell! Alexandra és én
szeretnénk összeházasodni.
- Ugyanakkor - folytatta Kate, mintha meg sem hallotta
volna a közbevetést - maga pszichiáter. Érti, hogyan működik
az emberek esze és lelke. Biztosan remekül tudna tárgyalni.
Szeretném, ha belefolyna a kft. ügyeibe. Talán...
- Nem - vágott közbe ismét Peter. - Orvos vagyok. Nem
érdekel az üzleti élet.
- Ez nem üzleti élet. Nem a sarki zöldségesről
beszélgetünk. A család tagja lenne, és nekem szükségem van
valakire, aki...
- Sajnálom - határozottan csengett a férfi hangja. -
Semmi közöm a Kruger-Brenthez. Erre valaki mást kell
találnia...
Kate most Alexandrához fordult. - És te mit szólsz ehhez?
- Azt akarom, ami Petert boldoggá teszi, nagyi!
 - Pokoli hálátlanság - sistergett Kate. - Önzők vagytok
ám. - Felsóhajtott. - Hát jó. Ki tudja? Meggondolhatjátok még
magatokat. - Ártatlanul tette hozzá. - Gyereket terveztek?
Peter nevetett. - Ez magánügy. Az az érzésem, maga nagy
manipulátor, Mrs. Blackwell, de Alex és én a saját életünket
fogjuk élni, és a gyerekeink is - ha lesznek - a sajátjukat.
Kate kedvesen mosolygott. - Én is így gondolom, Peter!
Alapelvem, hogy sosem avatkozom mások életébe.
Két hónappal később, amikor Alexandra és Peter visszatért
a nászútról, Alexandra terhes volt. Amikor Kate értesült róla,
azt gondolta, remek. Fiú lesz.

Eve az ágyban feküdt, és nézte, amint Rory meztelenül kisétál

a fürdőszobából. Gyönyörű teste volt. Eve imádta a
szeretkezéseiket. Egyszerűen nem tudott betelni vele.
Gyanította, hogy a férfinak van más szeretője is, de félt
megkérdezni, nem akarta felmérgesíteni. A férfi odalépett
hozzá, végigsimított az arcán, a szeme alatt. - Hé, bébi, van itt
néhány ráncocska. Édesek.
Minden szava halálos szúrás, emlékeztetés a
korkülönbségre, és a tényre, hogy már huszonöt éves. Megint
szeretkeztek, de most először Eve gondolatai másutt jártak.
Majdnem kilenc óra volt, amikor hazaérkezett. Keith sültet
készített. Arcon csókolta. - Helló, drágám! Az egyik
kedvencedet csináltam.
- Keith, azt akarom, hogy eltüntesd ezeket a ráncokat!
A férfi pislogott. - Milyen ráncokat?
Mutatta. - Ezeket.
- Azok a nevetéstől vannak, drágám! Nekem tetszenek.
- De nekem nem! Gyűlölöm! - üvöltött.
- Hidd el, Eve, ezen nem...
- Az ég szerelmére, meg akarok szabadulni tőlük. Neked
meg ez a szakmád, nemde?
- Igen, de... Hát jó - mondta békítően. - Ha ettől boldog
leszel, drágám...
- És mikor?
- Úgy hat hét múlva. Most épp tele vagyok...
- Én nem egy nyavalyás páciensed vagyok. A feleséged.
Azt akarom, hogy megcsináld - holnap!
- Szombaton zárva van a klinika.
 - Akkor nyisd ki! - Istenem, milyen hülye pasas! Alig
várja, hogy megszabaduljon tőle. De meg fog. így vagy úgy.
Hamarosan.
- Gyere be a másik szobába egy percre!
Leült egy erős lámpa alá, és a férfi alaposan szemügyre
vette az arcát. Hirtelen alázatos kisegérből zseniális sebésszé
alakult. A nőnek eszébe jutott, milyen csodás munkát végzett
az arcán. Ez a műtét a férfi számára nyilván lényegtelen, de
téved. Létfontosságú. Eve a gondolatát sem viselte el annak,
hogy elveszíti Roryt.
Keith lekapcsolta a villanyt. - Semmi gond - mondta. -
Reggel megcsinálom.

Másnap reggel bementek a klinikára. - Rendszerint van egy

asszisztensem. De ilyen kis ügyhöz nem is kell.
- Ezzel is csinálhatnál valamit, ha már itt vagyunk - Eve
a torkára mutatott.
- Ha kívánod, drágám! Most elaltatlak, hogy ne érezz
semmit! Nem akarom, hogy az én drágám szenvedjen!
Eve figyelte, amint gondosan felszívja a fecskendőt, és
beadja az injekciót. Nem bánta volna, ha érzi a fájdalmat.
Roryért csinálta. A drága Rory! Látta maga előtt feszes testét,
és a kívánást a tekintetében. Alomba zuhant.
Ágyban ébredt fel. Keith mellette üldögélt egy széken. -
Hogy ment? - Álmos volt a hangja.
- Csodálatosan - mosolygott Keith.
Eve bólintott, és ismét elaludt.
Keith ott volt, amikor újra felébredt. - Rajta hagyjuk a
kötést néhány napig. Itt maradsz, és mindenről gondoskodni
fognak.
- Jó.
A férfi mindennap megnézte az arcát, bólintott. - Tökéletes.
- Mikor nézhetem meg?
- Péntekre meggyógyul - biztosította a férfi.
Az asszony megkérte a főnővért, hozzon be neki egy külön
telefont. Azonnal felhívta Roryt.
- Bébi, hol a csudába csavarogsz? - horkant föl a férfi. -
Kívánlak.
- Én is, drágám! De itt kell még maradnom ezen a
nyavalyás konferencián Floridában. Jövő héten otthon leszek.
- Ajánlom is.
- Hiányzom?
 - Pokolian.
Eve suttogást hallott a háttérben. - Van ott valaki?
- Igen. Egy kis orgiát rendezünk. - Rory imádott viccelni.
- Mennem kell. - Letette.
Eve felhívta Alexandrát is, és unottan hallgatta testvére
fecsegését a terhességről. - Alig várom - mondta neki. - Mindig
is nagynéni akartam lenni.
Eve ritkán látta a nagyanyját. Valami furcsa hűvösség
támadt a viszonyukban. Majd előkerül, gondolta Eve.
Kate sosem kérdezett Keith-ről, és Eve nem tett magában
szemrehányást ezért, hiszen a férfi senki volt. Egy napon talán
majd beszél Roryval arról, hogyan szabadulhatnának meg tőle.
Ez aztán örökre hozzákötné Roryt. Képtelenségnek tartotta,
hogy mindennap megcsalja a férjét, aki még csak nem is
törődik ezzel. Hála istennek, hogy valamihez azért van
tehetsége. A kötést pénteken leveszi.

Eve korán ébredt pénteken, és türelmetlenül várta Keith-et. -

Majdnem dél van - panaszolta. - Hol a fenében voltál eddig?
- Sajnálom, drágám! - mentegetőzött a férfi. - Műtőben
voltam egész délelőtt, és...
- Csöppet sem érdekel. Vedd már le, a kötést, látni
akarom!
- Hát jó.
Eve felült, mozdulatlan maradt, amíg a férfi óvatosan
levette a kötést. Hátralépett, megnézte, és a nő látta a
szemében az elégedettséget. - Tökéletes.
- Adj egy tükröt!
Kisietett a szobából, és egy tükörrel tért vissza. Büszke
mosollyal adta át.
Eve lassan az arca elé emelte, és a tükörképére meredt.
Aztán üvölteni kezdett.
EPILÓGUS

Kate
1982
 36.

Kate-nek úgy tűnt, mintha felgyorsult volna az idő. A tél

tavaszba, majd nyárba, majd őszbe váltott, végül az év
egyetlen nagy folttá mosódott össze. Nyolcvanas évei végén
járt. Nyolcvan... mennyi is? Néha elfelejtette, hány éves. Az
öregséget el tudta viselni, a látszatát nem, ezért nagy gondot
fordított megjelenésére. Ha a tükörbe nézett, egyenes tartású,
ápolt, büszke, erős, hajthatatlan asszonyt látott.
Még mindig mindennap bement az irodájába, de ez már
csak gesztus volt, a halál elijesztése. Részt vett minden
igazgatói tanácsülésen, de már nem látta olyan tisztán az
ügyeket, mint valaha. Mintha mindenki túl gyorsan beszélt
volna körülötte. A legzavaróbb azonban az volt, hogy időnként
furcsa trükköket csinált vele az emlékezete. A múlt és a jelen
minduntalan egymásba játszott. A világa egyre kisebb lett.
Ha volt egy vezérfonal, valami, amihez szenvedélyesen
tapadt, hát az az a mély meggyőződése volt, hogy a családból
valakinek át kell vennie a Kruger-Brentet. Nem állt
szándékában idegeneket beengedni abba a birodalomba,
amelyet Jamie McGregor és Margaret, ő és David építettek fel
annyi vérrel és szenvedéssel. Eve, akihez kétszer is komoly
reményeket fűzött, gyilkos. És szörnylény. Kate-nek már nem
kellett büntetnie. Egyszer látta. Amit tettek vele, az elég
büntetés volt.

Aznap, amikor meglátta magát a tükörben. Eve megpróbált

öngyilkos lenni. Lenyelt egy fiola altatót, de Keith kimosta a
gyomrát, hazavitte, és gondosan ápolta. Amíg a kórházban
volt, nővér ügyelt rá éjjel, nappal.
- Kérlek, hagyj meghalni! - könyörgött a férjének. -
Kérlek, Keith! Nem akarok így élni.
- Most hozzám tartozol - mondta a férfi. - És én mindig
szeretni foglak.
 Arcának képe beleégett Eve tudatába. Meggyőzte a férjét,
hogy küldje el a nővért. Senkit nem akart maga körül, nem
akarta, hogy lássák.
Alexandra újra és újra telefonált, de Eve nem volt hajlandó
találkozni vele. Ha bármit hoztak a házhoz, letették az ajtó elé.
Csak Keith láthatta. Csak ő marad neki. Ő volt az egyetlen
kapocs, ami a külvilághoz fűzte, belesápadt a gondolatba,
hogy a férfi elhagyhatja, és magára marad a csúfságával.
Keith minden reggel ötkor kelt, hogy bemenjen a kórházba.
Eve mindig korábban fenn volt, elkészítette a reggelijét.
Minden este vacsorát főzött, és ha a férfi késett, tele volt
nehezteléssel. Mi lesz, ha talál egy másik nőt? Mi lesz, ha haza
sem jön?
Ha meghallotta a kulcs zörgését, rohant az ajtóhoz, ölelte,
csókolta a férfit. Sosem kezdeményezte a szeretkezést, mert
félt, hogy a férje visszautasítja, de ha Keith-nek szottyant
kedve rá, mint valami mennyei ajándékot fogadta.
Egyszer félénken megkérdezte. - Drágám, nem gondolod,
hogy már eléggé megbüntettél? Nem hoznád helyre az
arcomat?
A férfi ránézett, és büszkén mondta: - Sosem lehet rendbe
hozni.
Ahogy telt az idő, Keith egyre követelődzőbb lett, egyre
zsarnokibb, végül Eve már a rabszolgája volt, figyelte minden
sóhaját. Csúfsága szorosabban kötötte a férfihoz, mint
bármilyen bilincs.

Alexandrának és Peternek fia született. Robert okos, helyes

kisgyerek volt. Kate-et Tonyra emlékeztette. Robert már
majdnem nyolcéves volt, koraérettnek tűnt. Nagyon is
koraérett, gondolta Kate. Figyelemre méltó kisfiú.
A család minden tagja ugyanazon a napon kapta meg a
meghívót. „Mrs. Kate Blackwell tisztelettel meghívja
kilencvenedik születésnapjára a Cedar HILL HOUSE-BAN,
szeptember 24-én nyolc órára. szmoking, nagyestélyi.”
Amikor Keith elolvasta, Eve-re nézett, és azt mondta: -
Megyünk.
- Nem. Én nem! Tudod...
- Mindketten megyünk - mondta Keith.
Tony Blackwell a szanatórium kertjében festegetett, amikor az
egyik társa odament hozzá. - Leveled van, Tony!
Tony kinyitotta a borítékot, halványan elmosolyodott. -
Nagyon jó - mondta. - Szeretem a születésnapi partikat.
Peter Templeton gondosan tanulmányozta a meghívót. -
Nem akarom elhinni, hogy az idős hölgy kilencvenéves.
Csodálatos!
- Ugye? - értett egyet Alexandra. Majd elgondolkodva
hozzátette. - Képzeld, Robert is megkapta a külön meghívóját.
Az ő nevére jött.
 37.

A vendégek már mind elmentek, a család összegyűlt a

könyvtárban. Kate egyenként végignézett rajtuk, és most
különösen tisztán látta őket. Tonyt, ezt a mosolygó
magatehetetlent, aki meg akarta ölni, a fiát, aki minden
reménye volt egykoron. Eve-et, a gyilkost, aki a világot
mondhatná magáénak, ha nem lett volna eredendően gonosz.
Micsoda iróniája a sorsnak, hogy a büntetése attól a kis
senkitől jött, akihez hozzáment. És ott volt Alexandra.
Gyönyörű, kedves és jó - a legkeserűbb csalódás mind közül.
Saját boldogságát a cég elébe helyezte. Nem érdekelte a
Kruger-Brent, és hozzáment valakihez, aki nem volt hajlandó
beszállni a cégbe. Árulók, mindketten. Vajon a múlt minden
szenvedése hiábavaló volt? Nem, gondolta Kate. Nem
hagyom, hogy így legyen vége. Nem lehet, hogy
elpazaroltassák. Egy büszke dinasztiát építettem fel. Cape
Townban egy kórház a nevemet viseli. Iskolákat, könyvtárakat
hoztam létre, segítettem Banda népének. Megfájdult a feje. A
szoba megtelt kísértetekkel. Jamie McGregor és Margaret -
milyen gyönyörű -, és Banda mosolygott rá. És a kedves, drága
David nyújtotta felé a karját. Kate megrázta a fejét. Még nem
áll készen. De hamarosan, gondolta. Hamarosan.

Még egy családtag volt a szobában. Dédunokája felé fordult: -

Gyere ide, drágám!
Robert odament, megfogta a kezét.
- Nagyszerű parti volt, nagyi!
- Köszönöm, Robert! Örülök, hogy jól érezted magad.
Hogy állsz az iskolában?
- Csupa jeles, ahogy kérted. Osztályelső vagyok.
Kate ránézett Peterre. - A Whartonba kellene küldened, ha
idősebb lesz. Az a legjobb üzleti...
Peter fölnevetett. - Az isten szerelmére, Kate, drágám,
sosem adod fel? Robert azt fogja tenni, amihez kedve van.
Figyelemre méltó zenei tehetség, és klasszikust szeretne
játszani. Ő dönt az életéről.
 - Milyen igazad van - sóhajtott fel Kate. - Én öregasszony
vagyok, nincs jogom beleavatkozni. Ha zenész akar lenni,
legyen az. - A fiúhoz fordult, szeretettel nézett rá. - Tudod,
Robert, nem ígérhetek neked semmit, de megpróbálok
segíteni. Ismerek valakit, aki jó barátságban van Zubin
Mehtával.