Professional Documents
Culture Documents
Sidney Sheldon - Mesterjátszma
Sidney Sheldon - Mesterjátszma
Mesterjátszma
A középpontban: Kate
Blackwell. Ő a siker
szimbóluma – egy csodálatos
nő, aki az apjától örökölt
vagyonból az egész világot
behálózó óriáscéget
teremtett, kivételes pozíciókra
tett szert a leggazdagabb,
leghatalmasabbak között is.
Élete egy igazi mesterjátszma.
Kate Blackwell legyőzhetetlen,
megingathatalan,
fáradhatatlan, mint az apja,
aki nincstelenből, nyomorult
dél-afrikai gyémántmosóból
lett az élni akarás és a
bosszúállás nagymestere.
Lánya már a manipuláció, a
pénz és a hatalom finomabb
eszközeivel irányítja élete
nagy játszmáját. És ezúttal is,
mint mindig, nyerni és csakis
nyerni akar…
A mű eredeti címe:
Master of the Game
Copyright ©1982 by
Sheldon Literary Trust
Minden jog fenntartva!
Fordította: Csáki Judit
Címlapterv: Cséve
Gábor
HARMADIK KIADÁS
Hungarian translation
©I.P.C. KÖNYVEK Kft.
2005.
Főszerkesztő: Ivanics
István
Felelős szerkesztő:
Talpas János
Kiadja az I.P.C. Könyvek
Kft.
Felelős kiadó: Ivanics
Istvánné
Nyomtatta és kötötte a
Kaposvári Nyomda Kft. -
250125
Felelős vezető: Pogány
Zoltán igazgató
ISBN 963 635 286 0
Őszinte megbecsülésem
Geraldine Hunger kisasszonynak,
végtelen türelméért
és a kézirat elkészítéséhez nyújtott segítségéért.
OROSZLÁNSZÍVŰ RICHARD
BÁTYÁMNAK
„Heves indulataink ollyak mint mesterek,
Mindenre ő bennek jutnak az emberek."
Alexander Pope
Kate
1982
A hatalmas bálterem tele volt az ismerős kísértetekkel;
mindenki azért jött, hogy részt vegyen a születésnapján. Kate
Blackwell nézte, amint elvegyülnek a hús-vér emberek közé,
és képzeletében egy álomvilágot látott, melyben a más időből
és világból való látogatók együtt siklanak a táncparketten a
szmokingos, estélyi ruhás, gyanútlan vendégekkel. Száz
vendég volt a Cedar Hill House-ban, a maine-i Dark Harborban.
Leszámítva a kísérteteket, gondolta Kate Blackwell keserűen.
Vékony, törékeny asszony volt, királynői tartása
magasabbnak mutatta a valóságosnál. Aki egyszer látta, arcát
is jól emlékezetébe véste. Erőteljes csontozat, hajnalszürke
szem, makacs áll, a skót és holland ősök keveréke. Vékony
szálú, ősz haja volt - valaha csodás fekete zuhatag;
elefántcsontszínű bársonyruhájának laza redői kiemelték
bőrének áttetsző simaságát, az idős kor ritka ajándékát.
Nem érzem a kilencven évet, gondolta Kate Blackwell.
Hová tűntek az évek? Nézte a táncoló kísérteteket. Ők tudják.
Ők ott voltak. Részei azoknak az éveknek, részei az
életemnek. Látta Bandát, sugárzott büszke fekete arca. És ott
volt David, az ő drága Davidje, magasan, fiatalon, csinosan;
amilyen akkor volt, amikor belészeretett, és mosolygott rá, és
ő azt gondolta, nemsokára, drágám, nemsokára. És azt
kívánta, bárcsak David ismerhette volna a dédunokáját.
Kate tekintete a termet fürkészte, és egyszer csak
megpillantotta. Ott állt a zenekar mellett, nézte a zenészeket.
Feltűnően megnyerő fiú volt, majdnem nyolcéves, szőke,
fekete bársonyzakóban, skót kockás gyapjúszövet nadrágban.
Robert szakasztott olyan volt, mint ükapja, Jamie McGregor a
márványkandalló fölötti festményen. Mintha megérezte volna,
hogy nézik, Robert megfordult. Kate egy intéssel magához
hívta, közben ujján megcsillant a gyűrű, benne a húszkarátos
tökéletes gyémánt - amelyet az apja emelt föl a homokos
tengerpartról majd száz évvel ezelőtt - megsokszorozta a
kristály gyertyatartó fényét. Kate gyönyörködve nézte, amint a
fiú feléje tart a táncolók között.
Én vagyok a múlt, gondolta Kate. Ő a jövő. A dédunokám
egy napon átveszi a Kruger-Brent Kft.-t. A fiú odaért, és ő
helyet mutatott neki maga mellett.
- Kellemes a születésnapod, Nagyi?
- Igen. Köszönöm, Robert!
- A zenekar nagyon klassz. A karmester egyenesen
őrületes.
Kate egy pillanatig zavartan nézett rá, majd felderült az
arca. - Vagy úgy. Gondolom, ez azt jelenti, hogy nagyon is jó.
Robert rámosolygott. - Hát persze. Te aztán nem látszol
kilencvennek.
Kate nevetett. - Maradjon köztünk, nem is érzem annyinak
magam.
A fiú megfogta a kezét, és békésen üldögéltek a
nyolcvankét év korkülönbség teremtette meghittségben. Kate
elfordult, és táncoló unokáját nézte. A lány és a férje voltak a
legszebb pár a parketten, semmi kétség.
Robert anyja látta, hogy fia és nagyanyja egymás mellett
ülnek, és magában ezt gondolta: micsoda asszony. Kortalan.
És senki nem gondolná, mi mindenen ment keresztül.
A zene elhallgatott, a karmester a vendégekhez fordult.
- Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bejelentsem
az ifjú Robert mestert.
Robert megszorította dédanyja kezét, felállt, a zongorához
ment. Leült, komoly, feszült arccal, majd ujjai elindultak a
klaviatúrán. Szkrjabint játszott, játéka olyan volt, mint a
holdfény villódzása a víztükrön.
Anyja figyelte, és azt gondolta, a fia zseni. Ha megnő, nagy
muzsikus lesz. Már nem az ő kisbabája. Már a világhoz
tartozik. Amikor Robert befejezte, őszinte, elragadtatott
tapsorkán köszöntötte.
A vacsorát korábban, a szabadban szolgálták föl. A
hatalmas, szabályosan nyírt kertet ünnepélyessé díszítették
lampionokkal, szalagokkal, léggömbökkel. A zenészek a
teraszon játszottak, inasok és pincérek suhantak az asztalok
között, csendben és gyorsan gondoskodtak arról, hogy a
Baccarat-poharak és Limoges-tányérok mindig teli legyenek.
Felolvasták az Egyesült Államok elnökének táviratát. A
Legfelsőbb Bíróság feje köszöntötte Kate-et.
A kormányzó is magasztalta. „Az egyik legremekebb
asszony a nemzet történetében. Kate Blackwell legendás
nagyvonalúságát több száz jótékonysági intézmény mutatja
szerte a világon. A Blackwell Alapítvány több mint ötven
országban járul hozzá az emberek egészségéhez és jólétéhez.
Hogy az idős Winston Churchillt idézzem, némileg a helyzethez
igazítva: soha ennyien nem tartoztak ennyivel egyetlen
embernek. Nekem megadatott a kiváltság, hogy ismerjem
Kate Blackwellt...”
A pokolba is!, gondolta Kate. Senki sem ismer engem. Ez
meg mintha egy szentről beszélne. Ugyan, mit szólnának ezek
az emberek, ha ismernék a valódi Kate Blackwellt? Tolvaj
nemzett, és elraboltak, még mielőtt egyéves lettem. Mit
szólnának, ha megmutatnám nekik a golyó ütötte sebhelyeket
a testemen?
Elfordította a fejét, és a férfira nézett, aki valaha
megpróbálta megölni. Majd átsiklott rajta a tekintete, és
megállapodott egy alakon, aki az árnyékban állt, maszkot
viselt, hogy elrejtse arcát. Valahonnan nagyon messziről
hallotta, hogy a kormányzó befejezi beszédét, és őt szólítja.
Felállt, végigmérte a vendégsereget. Amikor beszélt, hangja
erős volt, határozott. „Többet éltem, mint itt bárki. A mai
fiatalok azt mondanák:» nem nagy ügy «.De én örülök, hogy
ennyit éltem, mert így itt lehetek köztetek, kedves barátaim.
Tudom, hogy néhányan közületek távoli országokból jöttek,
hogy velem lehessenek ma este, és bizonyára fáradtak a
hosszú utazástól. És nem lenne méltányos mindenkitől elvárni
annyi energiát, mint amennyi nekem van.” Nevettek,
tapsoltak.
„Köszönöm nektek, hogy emlékezetessé teszitek ezt a mai
estét. Sosem fogom elfelejteni. Akik most vissza akarnak
vonulni: a szobák készen vannak. A többieknek: tánc a
bálteremben.” Ismét taps csattant. „Azt javaslom, menjünk be,
mielőtt rajtunk üt a híres maine-i vihar.”
Jamie
1883-1906
1.
Cape Town egészen más volt, mint bármi, amit Jamie addig
látott. Nem volt benne két egyforma ház. Egy két- vagy
háromemeletes, óriási, téglából vagy kőből épült raktár mellett
kis bádogkunyhó állt, mellette ékszerüzlet kézi fúvott
ablaktáblákkal, ahhoz viszont kis zöldséges bolt tapadt, az
mellett pedig düledező dohánybolt. Lenyűgözte a hatalmas
tömeg. Megpillantott kaffert, skót kockás hosszúnadrágban,
kabát helyett zsák volt rajta, a megfelelő helyeken lukakkal.
Két kínai férfi mögött ment, akik egymás kezét fogták, hosszú,
kék köpenyt viseltek, lófarkukat gondosan a kúpos
szalmakalap alá gyömöszölték. Látott aztán testes, vörös arcú
búr farmereket, napszítta hajjal, kocsijuk púposra rakva
krumplival, búzával, salátával. Barna bársonynadrágot és
zakót, széles karimájú puhakalapot viselő férfiak szájából
hosszú agyagpipa lógott, feketébe öltözött, vastag, fekete
fátyol mögé rejtett arcú, főkötős asszonyok előtt vonultak.
Párszi mosónők nagy batyuba kötött piszkos ruhával a fejükön
siettek el a piros kabátos, sisakos katonák mellett.
Lélegzetelállító élmény volt.
Jamie először is olcsó szállást keresett, a címet a hajóról
egy tengerész javasolta neki. A háziasszony zömök, dús keblű,
középkorú asszony volt.
Végigmérte Jamie-t, és elmosolyodott.
- Zoek yulle goud?
Ő elpirult. - Sajnálom... Nem értem.
- Angol, igaz? Aranyra vadászik? Gyémántra?
- Gyémántra. Igen, asszonyom!
Az asszony berántotta. - Itt jól érzi magát. Minden megvan
itt, ami az ilyen fiatalembernek kell.
Jamie eltöprengett, vajon a mindenben a nő is benne van-e.
Remélte, hogy nincs.
- Én Mrs. Venster vagyok - mondta tartózkodón, de a
barátaim csak Dee-Dee-nek hívnak. - Elmosolyodott,
kivillantotta az aranyfogát. - Úgy érzem, mi nagyon jó barátok
leszünk. Kérjen tőlem bármit!
- Nagyon kedves öntől - mondta Jamie. - Megmondaná,
hol kaphatok egy térképet?
4.
Egy óra múlva egész Klipdrift tudta, mi újság. Hogy lan Travis
valójában Jamie McGregor, és hogy hogyan ejtette teherbe
Van der Merwe lányát. És hogy Margaret van der Merwe
bolonddá tette a várost.
- Nem is úgy néz ki, ugye?
- Lassú víz partot mos, azt mondják.
- Kíváncsi vagyok, a városban még hány férfi mártotta
meg a botját abban a kútban?
- Formás lány. Én is rákeverednék.
- Miért nem kéred meg? Biztosan hajlandó.
És a férfiak röhögtek.
Amikor Salomon van der Merwe aznap délután kiment az
üzletből, már tudta, hogy mit fog csinálni. Azonnal Cape
Townba küldi Margaretet. Ott megszülheti a fattyút, és
Klipdriftben senki nem fog tudni a szégyenről. Van der Merwe
kilépett az utcára, rejtette titkát, halvány mosoly játszott a
szája szélén.
- Jó napot, Mr. Van der Merwe! Hallom, lesz a raktáron
néhány bébiholmi.
- Jó napot, Salomon! Hallom, lesz segítsége a boltban.
- Mi újság, Salomon? Egy madárleső most fedezett fel
egy új fajtát a Vaal folyó mellett. Egy gólyát, igen!
Salomon van der Merwe megfordult, és visszabotorkált az
üzletbe, belakatolta maga mögött az ajtót.
Volt egy olcsó panzió a város szélén, Margaret arra vette útját,
kavarogtak benne az érzelmek. Amikor odaért, Mrs. Owenst, a
háziasszonyt kereste. Mrs. Owens elhanyagolt, de kellemes
arcú, ötvenéves asszonyság volt. A férje hozta Klipdriftbe,
majd elhagyta. Más asszony összeroskadt volna a helyében,
de ő igazi túlélő volt. Rengeteg embert ismert a városban, aki
nagy bajban van, de senki akkorában, mint ez a tizenhét éves
lány, aki előtte állt.
- Engem keresel?
- Igen. Azt gondoltam, hátha... hátha tudna nekem
valami munkát adni.
- Munkát? Milyen munkát?
- Bármilyet. Jól főzök. Tudok felszolgálni. Beágyazhatok.
Vagy... - elkeseredés áradt a hangjából. - Ó, kérem...
könyörgött. - Bármit.
Mrs. Owens nézte az előtte remegő lányt, és megesett rajta
a szíve. - Azt hiszem, elkél a segítség. Mikor kezdenéd? - Látta,
amint a lány arcát elönti a megkönnyebbülés.
- Most.
- De a fizetés csak... - gondolt egy számot, majd
hozzátett. - Egy font két shilling tizenegy penny havonta,
szállással, koszttal.
- Az nagyon jó - hálálkodott Margaret.
Dr. Teeger azt mondta: - Attól tartok, rossz hírt kell közölnöm,
Mrs. McGregor! A férje súlyos agyvérzést kapott.
Ötvenszázaléknyi esélye van, hogy túléli. És ha túléli,
magatehetetlen lesz. Intézkedem, hogy olyan intézetbe
szállítsák, ahol megfelelő ellátásban lesz része.
- Nem.
Meglepetten nézett Margaretre. - Mit nem?
- Semmi intézet. Itt marad velem.
A doktor tűnődött egy darabig. - Hát jó. De egy nővérre
szüksége lesz. Majd elintézem...
- Nem kell nővér! Majd én ápolom.
Dr. Teeger a fejét rázta. - Ez lehetetlen, Mrs. McGregor!
Nem tudja, milyen nehéz. A férje semmire nem lesz majd
képes. Teljesen megbénult, és így marad, amíg él.
- Majd én ápolom.
És most végre Jamie teljesen, igazán csak az övé volt.
11.
Kate és David
1906-1914
12.
Hat hónap telt el Tim Q'Neil levele óta. David és Kate továbbra
is szorosan együtt dolgoztak, utaztak, sok időt töltöttek
egymással. Kate igyekezett David kedvében járni. Neki
öltözött, igyekezett kitalálni, mi okozna örömet a férfinak.
Amennyire meg tudta állapítani, nem járt sikerrel. És végül
elvesztette a türelmét.
Rio de Janeiróba ment Daviddel, egy új bányát megnézni. A
szállodában vacsoráztak, majd Kate szobájában beszélgettek
az üzletről. Kate kényelmes köntösbe bújt. Amikor befejezték,
David nyújtózott egyet, és így szólt. - Mára ennyi. Megyek
aludni.
Kate halkan mondta. - Nem lenne itt az ideje befejezni a
gyászt?
A férfi meglepve nézett rá. - Gyászt?
- Josephine O'Neilért.
- Már semmi közöm hozzá.
- Akkor viselkedj is úgy!
- Szerinted mit csináljak, Kate?
Kate már dühös volt. Dühös David vakságára, az elpazarolt
időre. - Megmondom én, mit csinálj... Csókolj meg!
- Micsoda?
- A pokolba is, David! A főnököd vagyok, vagy nem? -
Odalépett hozzá. - Csókolj meg! - Ezzel ajkát a férfi szájára
nyomta. Érezte, hogy az elhúzódik tőle, próbál ellenállni. Aztán
lassan átkarolta, és megcsókolta.
- Kate...
A lány suttogott. - Azt hittem, sosem történik meg...
Hat héttel később összeházasodtak, A legnagyobb esküvőt
rendezték Klipdrift történetében. A város legnagyobb
templomában volt a szertartás, aztán fogadás a városházán,
ahová mindenkit meghívtak. Hegyekben állt az étel,
számolatlanul fogyott a sör, a pezsgő, a whisky, zenekar
játszott és hajnalig tartott a mulatság. Amikor felkelt a nap,
Kate és David eltűnt.
- Hazamegyek és befejezem a pakolást - mondta Kate. -
Gyere értem egy óra múlva!
Kruger-Brent Kft.
1914-1945
16.
Amikor Tony tizenöt éves volt, Kate azt tanácsolta, hogy töltse
a nyári szünetet Dél-Afrikában. - Én most nem tudok veled
menni, Tony, de nagyon fog tetszeni neked. Mindent
megszervezek.
- V-valahogy azt r-reméltem, hogy a ny-nyarat Dark
Harborban t-tölthetem, mama!
- A következőt - mondta szigorúan Kate. - Ezen a nyáron
Johannesburgba mész.
Kate gondosan megtárgyalt mindent a cég johannesburgi
vezetőjével, és együtt állítottak össze egy útitervet Tonynak.
Minden napot egyetlen cél érdekében terveztek meg: hogy
minél izgalmasabb legyen Tony számára, hogy rádöbbentse,
jövője a cégben fekszik.
Kate napi jelentéseket kapott a fiáról. Levitték az egyik
aranybányába. Két napot a gyémántmezőn töltött.
Végiglátogatta a Kruger-Brent üzemeit, szafarin volt
Kenyában.
Néhány nappal a vakáció vége előtt Kate felhívta a
johannesburgi igazgatót. - Hogy van Tony?
- Ó, nagyszerűen érzi magát, Mrs. Blackwell! Ma reggel
azt kérdezte, nem maradhatna-e még egy kicsit.
Kate-et elfogta a boldogság. - Ez csodálatos! Köszönöm
szépen.
Amikor Tony szünideje véget ért, Southamptonba ment,
Angliába, ahol felszállt a Pan American gépére. Kate mindig
Pan Americannel repült.
Kate fontos üzleti tárgyalást hagyott ott, hogy kimenjen a
fia elé az új La Guardia repülőtérre. Kisfia csinos arca
felragyogott.
- Jól érezted magad, kicsim?
- Dél-Afrika cs-csodálatos hely, m-mama! Tudtad, hogy
elvittek engem a-arra a helyre, a N-namib-sivatagba, ahol
nagyapa ellopta azokat a gy-gyémántokat Van der Merwe
dédnagyapától?
- Nem lopta el, Tony! - javította ki Kate. - Csak elvette,
ami az övé.
- Hát p-persze - húzta ki magát a gyerek. - Akárhogy is
volt, én ott v-voltam. Nem volt h-homokvihar, de v-voltak őrök
meg k-kutyák, meg minden. - Mosolygott. - És nem adtak
nekem egyet sem.
Kate felszabadultan nevetett. - Miért adtak volna? Egy
napon mind a tiéd lesz.
- Ezt m-mondod te. D-de ők nem f-fognak m-majd
hallgatni rám.
Az asszony megölelte. - Élvezted, ugye? - Végtelen
elégedettség töltötte el, hogy Tony végre érdeklődik az
öröksége iránt.
- T-tudod, mi tetszett a l-legjobban?.
Kate gyengéden mosolygott. - Mi?
- A színek. R-rengeteg tájképet f-festettem. N-nem
akartam eljönni. V-vissza akarok menni és f-festeni.
- Festeni? - Kate igyekezett, hogy a hangja továbbra is
vidáman csengjen. - Gyönyörű hobbinak tűnik ez, fiam!
- Nem. N-nem hobbinak akarom, m-mama! F-festő
akarok lenni. Sokat g-gondolkodtam ezen. P-párizsba megyek
tanulni. T-tényleg azt hiszem, van hozzá tehetségem.
Kate érezte, hogy nő benne a feszültség. - De nem akarod
az egész életedet festegetéssel tölteni, igaz?
- D-de igen, mama! Ez az egyetlen d-dolog, ami érdekel
a világon.
És Kate tudta, hogy veszített.
Tony
1946-1950
18.
Eddig még egy képe sem kelt el, de a sajt meg a bor gyorsan
fogyott.
- Legyen türelmes - súgta neki Goerg. - Érdeklődnek.
Először meg kell ismerkedniük a képekkel. Látnak egyet, ami
tetszik nekik, és vissza-visszatérnek hozzá. Aztán majd
megkérdezik az árát, és ráharapnak. Akkor pedig - kész:
beakadt a horog!
- Jesszusom! Mintha versenyhorgászaton lennék! -
fakadt ki Tony.
Később Goerg odanyomakodott Tonyhoz. - Eladtunk egyet!
- lelkesedett. - A normandiai tájképet. Ötszáz frankért.
Tony tudta, hogy erre a pillanatra egész életében
emlékezni fog. Valaki megvette egy festményét! Valaki úgy
érezte, hogy pénzt ér a munkája, hogy a képet haza kell
vinnie, felakasztania a falra a lakásában vagy az irodájában,
nézni akarja, együtt élni vele, mutatni a barátoknak. Egy kis
darab halhatatlanság. Mintha egynél több élete lenne, mintha
egynél több helyen lehetne egyszerre. Egy sikeres festő sok
száz otthonban és múzeumban ott volt, ezreknek, néha
millióknak okozott örömet. Tony úgy érezte, mintha da Vinci,
Michelangelo és Rembrandt pantheonjába lépett volna be. Már
nem amatőr festő volt, hanem hivatásos. Valaki pénzt adott a
képéért.
Dominique hozzásietett, szeme izgatottan csillogott. - Még
egyet eladtak, Tony!
- Melyiket?
- A virágosat.
A kis galéria most teli volt emberekkel, hangos fecsegéssel,
pohárkoccintással; és egyszerre csend lett. Suttogás
hallatszott, minden szempár az ajtó felé fordult.
André d'Usseau lépett be a galériába. Ötvenes évei
közepén járhatott, az átlagosnál magasabb, erős, markáns
arcú, ősz hajú férfi. Bő köpenyt és Borsalino-kalapot viselt, a
nyomában tolult a sleppje. A bent lévők automatikusan utat
engedtek neki. Senki nem volt ott, aki ne tudta volna, ki lépett
be.
Dominique megszorította Tony kezét. - Eljött! - mondta. - Itt
van.
Ekkora megtiszteltetés még sohasem érte Goerget, aki
magánkívül volt, hajlongott a nagy ember előtt, csak épp a
lába nyomát nem csókolta.
- Monsieur d'Usseau - susogta. - Micsoda
megtiszteltetés!
Micsoda öröm! Megkínálhatom egy kis borral, sajttal? -
Átkozta magát, hogy nem vett valami jobb bort.
- Köszönöm - válaszolta a nagy ember. - De csak a
szememet kívánom táplálni. Szeretném megismerni a
művészt.
Tony kövé dermedt. Dominique nyomta előre.
- Itt van - mondta Goerg. - Mr. André d'Usseau, ő Tony
Blackwell.
Tony egyszer csak meg tudott szólalni. - Jó napot, uram!
Köszönöm, hogy eljött.
André d'Usseau enyhén meghajolt, és a képekhez lépett.
Mindenki hátralépett, hogy utat engedjen neki. Lassan ment,
minden képet hosszan és alaposan szemügyre vett, majd a
következőhöz ment. Tony megpróbált olvasni az arcáról, de
képtelenség volt. D'Usseau nem fintorgott és nem mosolygott.
Az egyik kép előtt különösen hosszan időzött - a meztelen
Dominique volt az majd továbblépett. Mindent megnézett a
teremben. Tonyról szakadt a víz.
Amikor André d'Usseau befejezte körsétáját, Tonyhoz
lépett. - Örülök, hogy eljöttem - mindössze ennyit mondott.
Percekkel a híres kritikus távozása után minden festmény
elkelt. Egy új nagy művész született, és a születés pillanatát
mindenki látni akarta.
- Ilyet még nem láttam - harsogott Goerg. - André
d'Usseau eljött a galériámba. Az én galériámba! Holnap egész
Párizs olvasni fogja. „Örülök, hogy eljöttem”. André d'Usseau
nem dobálózik a szavakkal. Ez pezsgőt kíván! Ünnepeljünk!
Késő éjjel Tony és Dominique külön is ünnepeltek.
Dominique nyögött a fiú karjában. - Lefeküdtem már más
festőkkel is - mondta de senki nem volt olyan híres köztük,
mint te leszel majd. Holnapra egész Párizs ismeri majd a
neved.
És Dominique-nak igaza lett.
Eve és Alexandra
1950-1975
23.
Két óra múlva lement reggelizni, bár étvágya nem volt. Viszont
nagyon akart beszélni Nita Ludwiggal.
- Istenem! Mi történt az arcoddal? - kérdezte Nita.
Eve erőltetetten elmosolyodott. - Butaság. Éjjel
felébredtem, ki akartam menni a fürdőszobába, és nem
gyújtottam villanyt. Nekimentem az egyik ajtónak.
- Akarod, hogy egy orvos megnézze?
- Semmiség - legyintett Eve. - Csak kis horzsolás. -
Körülnézett. - Hol van George Mellis?
- Kint teniszezik. Az egyik legjobb játékos. Azt kérte,
mondjuk meg neked, hogy majd az ebédnél találkoztok. Azt
hiszem, tényleg tetszel neki, drágám!
- Mesélj nekem róla - mondta Eve lazán. - Kicsoda?
- George? Egy gazdag görög család sarja. Ő a
legidősebb fiú, pokoli gazdag. Egy New York-i tőzsdén
dolgozik, a Hanson & Hansonnál.
- Nem a családi üzletben?
- Nem. Nyilván utálja az olajbogyót. De hát a Mellis-
vagyonnal a zsebében egyáltalán nem kéne dolgoznia.
Gondolom, csak azért teszi, hogy valamivel kitöltse a napjait. -
Elmosolyodott és folytatta. - Az éjszakái úgyis teli vannak.
- Valóban?
- Drágám, George Mellis a legjobb parti szerte a
környéken! A lányok alig várják, hogy lehúzhassák a
bugyijukat. Mind Mrs. Mellis szeretne lenni. De tényleg! Ha a
férjem nem lenne olyan rettenetesen féltékeny, én is
ráhajtanék. Nagyon jó krapek, nem gondolod?
- Fantasztikus - mondta Eve.
Később sem lett jobb. Egyetlen mosolyt nem látott egész nap.
Az egyik kollégát kirúgták a gazdag kis kurva miatt, és a
többiek elhatározták, hogy a csaj fizetni fog.
Első napjának végén Aaron Berkley és Norman Mathews
meglátogatták Alexandrát kis irodájában, hogy lássák,
kényelmesen dolgozik-e. A gesztust jól megjegyezték a
kollégák.
A telefon.
- Halló. Remélem, nem zavarom. Keith Webster vagyok.
Hetente kétszer-háromszor felhívta. Félénk gátlásossága
eleinte szórakoztatta Eve-et, de újabban inkább idegesítette.
- Most, nem tudunk beszélni. Az ajtóból jöttem vissza.
- Ó - nyújtotta el bocsánatkérő hangon. - Akkor nem is
tartom fel. Jövő hétre van két jegyem a lovasbemutatóra.
Tudom, hogy szereti a lovakat, és...
- Sajnálom. Valószínűleg nem leszek itthon a jövő héten.
- Vagy úgy. - Csalódott volt a hangja. - Akkor talán az
utána következőn. Veszek színházjegyet. Mit szeretne látni?
- Már mindent láttam - mondta barátságtalanul Eve. -
Most pedig sietek. - Letette a kagylót. Ideje volt öltözni. Rory
McKennával volt randevúja, egy fiatal színésszel, akit egy Off-
Broadway-darabban látott. A férfi öt évvel volt fiatalabb nála,
és olyan akár egy ifjú mén. Csak elképzelte a szeretkezésüket,
és máris izgalomba jött. Rendkívüli este elé nézett.
Kate
1982
36.