A romák kirekesztése és deportálása

A cigány holokauszt kutatásáról

Szita Szabolcs

Az 1930-as években a cigányság kirekesztő megkülönböztetése fölerősödött. A

közigazgatásban fölmerült a javaslat: a magyarországi „cigányügy” megoldását nem
munkalehetőségek biztosításával, szociális gondozással, hanem – mint 1934-ben
vitéz Endre László, a gödöllői járás főszolgabírája mondta – a társadalomtól való
elkülönítéssel, munkatáborokkal, koncentrációs táborokkal kíséreljék meg.

Igaz, hogy csak javaslat maradt, de megjelent a Magyar Közigazgatás c. közlönyben

Vassányi István szolgabíró javaslata: a törzskönyvezés mellett a cigányokat –
hatéves kortól, nemre való tekintet nélkül – eltávolíthatatlan vegyszerrel
megjelöljék. „Pl. F. m. = Fejér vm. móri járás. A megjelölést nem feltűnő, de
mégis könnyen hozzáférhető helyen, pl. a bal felsőkar belső, testfelőli oldalán
kellene alkalmazni. […] A megjelölés a cigányra rögzítőleg fog hatni.”

Budapesten 1940. május 31-én alapították meg a Magyar Nemzetbiológiai Intézetet,

melytől többek között a magyarság „fajtaelemeinek” genetikai elemzését, a
nemzetet összetevő „fajelemek és népcsoportok biológiai értékéről” kataszter
készítését, a cigányok és a magyarok kereszteződéséből született utódok „élettani
sajátságainak” vizsgálatát várták. Augusztusban a csendőrség központi nyomozó
parancsnokságán megindították egy országos cigánynyilvántartás készítését.
Ujjlenyomattal kilenc hónap alatt 2475 cigányt regisztráltak. Több közigazgatási
tisztviselő radikális „cigányszabályzatot” követelt, a veszélyes vagy beteg cigányok
büntető munkatáborokba gyűjtését, gyermekeik menhelyeken történő felnevelését
sürgette. Mások a cigány népesség gyors csökkentését, a sterilizálást ajánlották
„megoldásul”.

Az 1941. évi népszámláláskor – Magyarország mai területét tekintve – anyanyelv

szerint 18 640, nemzetiség alapján 27 033 cigány lakost írtak össze; részarányuk
mindössze 0,2% volt.

Munkásszázadok, gettótervek

A Magyarországot 1944. március 19-én megszálló németek, Adolf Eichmann SS-

Sondereinsatzkommandója számára a cigányok érdektelenek voltak. A cél a zsidók
elleni hadjárat, fizikai és gazdasági megsemmisítésük volt. A német hatóságok
feltehetően azért sem mutattak nagy érdeklődést a cigányok iránt, mert a
cigányoktól nem volt mit elvenni.
Néhány megszállott, gyűlölettől fűtött vidéki magyar tisztségviselő ugyan a
zsidókkal együtt a cigányoktól is „megszabadult” volna, emiatt több megyében
cigány névjegyzékek készültek. De a cigányok elleni intézkedések végrehajtása
egyelőre nem jött szóba.

1944 kora nyarán előfordult, hogy a magyar hatóságok a gettókba zsúfolt zsidókhoz
cigányokat zártak, vagy a zsidóság elhurcolása után cigányokat telepítettek
helyükre Kelet-Magyarország több településén. Az is előfordult, hogy csoportokban
kényszermunkára vezényelték őket.

A cigányok munkaszolgálatra kötelezése a zsidó deportálások befejezése után,

júliusban került napirendre. (Közben egyes magyarországi nemzetiségieket –
szerbeket, románokat, ruszinokat – tömegesen behívtak munkaszolgálatra,
esetenként a hadműveleti területre is kivittek.) A cigányokat a katonai kormányzat
nem kezelte nemzetiségként, közülük az alkalmasakat „normál” katonai szolgálatra
hívta be.

A vármegyék tisztviselői viszont saját hatáskörükben intézkedhettek. Az 1939:II.

tc.-re, a honvédelmi törvényre hivatkozva honvédelmi munkajeggyel elhurcoltattak
cigány családokat, elsősorban mezőgazdasági munkára, betakarításra. Kelet-
Magyarország megyéiben, Szolnok megyében és Bács-Kiskunban ez gyakorlattá vált.
Éppúgy, mint Nyugat- és Dél-Magyarországon: pl. Sárváron, Szekszárdon,
Pécsváradon, Véménden. Zala megyében hatóságilag összegyűjtött cigányokat
vittek Nagykanizsáról a Magyarországhoz visszacsatolt Csáktornya térségébe
munkára. Közben tárcaközi tárgyalások folytak „a munkakerülők munkásszázadokba
való beszervezéséről”, Szentkirályszabadján honvéd építőtábor felállításáról.

A Honvédelmi Minisztérium augusztus 24-én rendelte el a cigány munkásszázadok

felállítását. A rendelet szerint „az összegyűjtésüket szeptember 20-ra kell
befejezni. Kb. 50-60 munkásszázadra (10 000–12 000 fő) lehet számítani.”

A Belügyminisztériummal együttműködve az ország egész területén a kóbor

cigányok és a letelepedett, de foglalkozás nélküli cigányok közül a 18–52 éves,
tehát az 1892-től 1926-ig született „összes munkabíró cigány férfiakat” kívánták
összegyűjteni. A cigány munkásszázadok létszámát 213 főre tervezték. (A hiányos
adatok alapján néhány helyen meg is történt.)

Szeptemberben több lap közölte, hogy cigánygettókat állítanak fel a vármegyék és

városok. Örömmel üdvözölték, hogy a háborús idők „meghozzák a cigánykérdés
rendezését”. Fontos rendelkezésnek tartották, hogy „a cigánygettókat csak a hét
egyetlen napján hagyhatják el lakóik”. A Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE)
lapja szerint a legnagyobb szigort Debrecen tanúsította. „Ott a cigányok csak
ünnepnapokon mehetnek be a városba, s akkor is előbb jelentkezniük kell a
rendőrségen. Aki a rendeletet megszegi, örökre kitiltják Debrecen területéről.”

Munkaszázadok

Szeptemberben már voltak olyan munkásszázadok, melyekben a cigány

munkaszolgálatosok szakaszai néhány zsidóval együtt robotoltak. A cigány
munkásszázadok felállítása azonban akadozott. Az Alföld legtöbb területéről azt
jelentették, hogy „összegyűjthető” cigány nincs. Cegléden viszont 8 cigányt
„leadtak” a helyi katonai állomásparancsnokságnak. Kassán „73 cigányszármazású
egyén”, Gyöngyösön 40 jutott erre a sorsra. Többhelyütt a fogdákból, börtönökből
is átadtak cigányokat a honvédségnek.

Somogy és Baranya megyében összeszedték a cigányokat, később a Dráva menti

erődítéseknél, de a Muraközben is dolgoztak. Zala megyében a kiskomáromiakat
Iharosberénybe, sáncmunkára vitték. Hódmezővásárhelyen 100 munkaképes cigányt
vettek jegyzékbe és átadták őket munkaszolgálatra. Szeptember végén a
celldömölki járásban 78 cigány jutott erre a sorsra. Zemplén megyében még a
cigányzenészeket is begyűjtötték.

Cigány katonai munkásszázadot állítottak fel Véménden, Szekszárdon is. Közben

cigány családokat továbbra is elvittek „munkaszolgálat” címen, erdei és erődítési
munkákon (pl. körmendi járás), legtöbbször a földeken, a legteljesebb
kiszolgáltatottságban dolgoztak.

A katonai munkaszolgálatból megszökött, elfogott cigányokat kivégezték. 1944

végén, 1945 elején ez történt a 13. gyalogos törzspótszázadnál, azonos sorsra
jutott 8 cigány munkaszolgálatos, akiket Piliscsaba környékén, a téglagyárból
történt szökésük után a csendőrök fogtak el. A m. kir. 3. honvéd hadsereg
parancsnokságának tábori bírósága rögtönítélő bíróságként 1945 januárjában szökés
bűntette miatt – többek között – 9 cigány munkaszolgálatost kivégeztetett.

A fennmaradt veszteséglisták cigány munkásszázadban meghaltak neveit is őrzik.

Az 1039/1. cigány munkásszázadról annyi ismert, hogy a 39. bevonulási központ
állította fel. A század október 10–12. között 58 halottat, eltűntet jelentett.

Deportálások

A cigányokat az ősszel újraindult deportálás is elérte. Az elsődleges források

hiányában az összesítő adatok meghatározása nagyon nehéz. Esetenként még
becslésre sem vállalkozhatunk. Az elhurcolt cigányok száma településenként is
aprólékos kutatást igényel. Előzőleg a lakóhely elhagyásának tilalmát október 16-án
a déli hadműveleti terület kormánybiztosa, valamint a m. kir. pécsi IV.
csendőrkerület parancsnoksága is előírta. Kihirdették, hogy a cigányok állandó
tartózkodási helyükön kötelesek maradni, a lakóhely változtatását, bármilyen
utazást előzetes engedélyhez kötötték.

November 3-tól Baranya, Zala, Vas és Sopron vármegye több járásában elfogták,
gyűjtőhelyre kísérték a cigányokat. Ez történt Salgótarjánban is. Kisebb-nagyobb
csoportjaikat elhurcolták Újpestről, Csepelről, Pesterzsébetről, Kispestről,
Rákospalotáról és Budafokról. A deportálás előtti gyűjtőhelyük az óbudai téglagyár
volt. A Pest megyei, a borsodi és a szabolcsi cigányokat is újabb, a korábbinál
súlyosabb üldöztetés érte.

A cigánytelepi razziákon összegyűjtött dunántúli cigányokat a deportáláshoz a

komáromi Csillagerődbe hurcolták. (Ide szállították százával a politikai foglyokat,
az elfogott zsidókat, internált magyarokat és szerbeket, rendőrileg összegyűjtött,
az állam rendjére veszélyesnek tartott, „nemkívánatos elemeket”.) Azokról, akik a
komáromi erődrendszerben raboskodtak, csak szórványos adatok maradtak ránk.

A munkára alkalmatlan cigány nőket, gyermekeket a deportálás lezárultával,

december 28-a táján részben Dunaszerdahely, Galánta irányába útnak indították.
Másokat – bármilyen igazolás, ellátás nélkül – szabadon engedtek.

A Komáromból kiszállított romák november 14–20. között érkeztek Dachauba. A

volt koncentrációs táborban működő archívumban neveik meghatározóan a 128 500–
129 500 közötti fogolyszámok tartományában találhatók. A dachaui SS-
lágerrendszer 20 075 magyar foglyából 1126 volt magyar cigány. (A cigányok
együttes létszáma 1340-et tett ki.) A Bogdán, Balogh, Kalányos, Kolompár, Lakatos,
Rigó, Sztojka nevek ismétlődően feltűnnek, de a hiányos akták miatt sok magyar
cigány sorsa homályba veszett. Egyes adatok szerint Dachauban közülük meghalt
161. Más lágerba áthelyeztek 818-at, felszabadult 144. A buchenwaldi
táborrendszerben összesen 11 593 magyar fogolyról maradt adat. Közülük 1944
novemberében magyar cigányként regisztráltak 153-at. 18-an még decemberben
meghaltak.

Elhurcolt magyar cigányok neveit találtuk meg a mauthauseni koncentrációs tábor

fennmaradt fogolylistáin, Bergen-Belsenben és Ravensbrückben (az utóbbiban
álorvosi kísérleteket is folytattak a roma nőkön) és több német munkatábor
dokumentációjában. A burgenlandi magyar cigányok tragédiája a Sopronhoz közeli
lackenbachi táborhoz kötődik, a helyi temetőben emlékművük van. A fekete kövek
a cigány csecsemőkre is emlékeztetnek, akiket az SS mérgezett tejjel ölt meg.
Szabadjára engedett gyűlölet

A nyilaskeresztes uralom idején Magyarországon súlyos cigányellenes atrocitások,

vérengzések történtek. Alapvetően a szabadjára engedett gyűlöletből, a féktelen
öldöklési vágyból eredtek. Esetileg mondvacsinált ürüggyel, kitalált okból indított,
azonnali „megtorlások” voltak. Egyelőre csak szórványos adatokat ismerünk
azokról, de néhány tényt alább felsorolunk.

Szalontai és kötegyáni lakosokat, gyerekeket, terhes asszonyt, férfiakat, összesen

20 oláhcigányt lőttek halomra a csendőrök október 6-án a Békés és Gyula közt
található Dobozon. A Tolna megyei Völgység egyik kisközségében, Lengyelben
november 30-án ugyancsak cigányok estek áldozatul. 14-en haltak meg, emléküket
újabban kopjafa őrzi. Debrecentől keletre, a bihari Pocsaj községben ugyancsak
cigányellenes merénylet történt.
1945 januárjában a 2800 lakosú Veszprém megyei nagyközségben,
Lajoskomáromban cigány nagycsaládokat gyilkoltak le. Sírjaik máig jelöletlenek.
1945. január végén, február elején Székesfehérvárról Várpalotára hurcoltak száz-
százötven cigányt. A nyilaskeresztes fegyveresek a határban puskatűzzel kioltották
életüket. Ugyanebben az időben Szolgaegyháza községben ismeretlen katonai
alakulat fegyvereseitől 28 cigány osztozott ebben a szomorú sorsban. A Zala megyei
Lentiben is öltek meg cigányokat. Többeket valószínűleg a közeledő front is
józanságra intett. A muraszombati járásból a főszolgabíró március 22-én
jelentette, hogy „munkakerülő és csavargásból élő cigány járásom területén nincs,
így szükségtelen […] a cigányok összegyűjtése és kitelepítése”. Ez a magatartás
Nyugat-Magyarország több járásában előfordult.

A magyar cigány áldozatok számáról eltérő adatokkal találkozunk. Aprólékos,

összetett kutatási feladat, hogy a nagy eltérésű, ötezer és ötvenezer közötti,
inkább becsült veszteségadatokat a további tudományos kutatás szűkebb határok
közé vonja.

A cikk megjelent: História, XXVI. évfolyam 2-3. szám, 61-64.