Alekszej Tolsztoj

Első Péter

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1965

FORDÍTOTTA: NÉMETH LÁSZLÓ
ötödik kiadás 60 101-126 550
 ELSŐ KÖNYV

Első fejezet

1
Szanyka leugrott a kemencéről, farát beleverte a megdagadt ajtóba. Szanyka után Jaska,
Gavrilka és Artamoska is lemászott szaporán; egyszerre mindnek ihatnékja támadt, s a
savanykás szagú szobából, ahonnét gőz- és füstgomoly csapott ki, a pitvarba ugrottak. A
hóval bevert ablakocska alig kéklő fénnyel jelezte a hajnalt. Kemény hideg volt, a
vizeshordó befagyott, a famerőt jég borította.
A gyerekhad lábát kapkodva ugrált: mezítláb voltak. Szanyka fején kendő, Gavrilka és
Artamoska egy szál köldökig érő ingben.
– Az ajtót, eszeveszettek! – kiáltott ki anyjuk a szobából. A kemence előtt állt. A
kemenceszájban ragyogóan izzott a fenyőforgács. A tűz az anya ráncos arcába világított.
Agyonsírt szeme ijesztően villogott ki a szakadt kendő alól, mint valami szentképé.
Szanyka, ki tudja, miért, megrémült s teljes erejéből becsapta az ajtót. Aztán merített az
illatos vízből, kortyintott egyet, szétharapott egy kis jégdarabot s az öccseit is megitatta.
– Fáztok? – suttogta. – Ha nem, kiszaladunk az udvarra, megnézzük, amint apus befog.
Az udvaron az apjuk épp a lovat fogta a szánba. Csendes kis hó esett, az égen hófelhők,
a magas sövényen varjak ültek; itt nem is volt olyan dermesztő hideg, mint a pitvarban.
Apjuk, Ivan Artyemics – így hívta az anyjuk; az emberek s ő maga is azonban csak
Ivaskának, a gúnynevén Brovkinnak – magas prémsipkáját haragos szemöldökébe húzta.
Rőt szakállát Mária oltalma óta nem fésülte. Daróc kaftánja, jó mélyen, háncskötéllel volt
megkötve, kebléből durva kesztyű meredt elő, bocskora dühösen csikorgott a trágyás
havon: sehogy sem bírt a lószerszámmal. Foszlott volt, csupa csomó. Bosszúságában a
hollófekete lovacskát szidta, amely éppolyan volt, mint apus: kurtalábú, puffadt hasú.
– Ne bomolj, tisztátalan lélek.
A gyerekhad elvégezte a ház előtt a kisszükségét, a fagy átjárta őket, de azért ott
szorongtak a jéglepte küszöbön. Artamoska, a legkisebb, alig tudta kimondani:
– Nem baj, a kemencén majd megmelegszünk.
Ivan Artyemics befogott végre, s a lovat kezdte a vödörből itatni. A ló sokáig ivott,
bozontos oldala felpuffadt. „Ha már koplaltatnak, legalább teleiszom magam.” Apus
fölhúzta, a kesztyűt s kivette a szánkóból, a szalma alól az ostort.
– Szaladjatok be a szobába, különben lesz nemulass! – kiáltott rá a gyerekhadra.
Féloldalvást a szánra dőlt s a kapun kihajtva, csendes ügetésben ment a hóval lepett magas
fenyők alatt Volkov nemesember fiának a portája felé.
– Tyű, de hideg van, kegyetlen idő – mondta Szanyka.
A gyerekhad berohant a sötét házba, fogvacogva másztak föl a kemencére. Anyjuk
kenyeret dagasztott. A fekete mennyezet alatt meleg, száraz füst gomolygott, az ajtó fölötti
tolóablakon húzódott ki: a szobának nem volt kéménye. A ház mégis tehetős volt: ló, tehén,
négy tyúk. Ivaska Brovkinról azt mondták: jól bírja magát. A tűztartóról elszenesedett
forgácsdarabkák estek sisteregve a vízbe. Szanyka fölhúzta magára és kis öccseire a
báránybőrbundát, s a bunda alatt megint a különféle rémekről kezdett el sutyorogni:
azokról, akiknek a nevét sem szabad kimondani, s éjszakánként a pincében zörögnek.
 – A minap, folyjon ki a szemem, úgy megijedtem… A küszöbön ott a szemét, a
szeméten a seprű. Lenézek a kemencéről, uram, el ne hagyj! A seprű alól… valami borzas
néz ki… a bajsza, akár a macskáé.
– Jaj-jaj-jaj – rémüldöztek a bunda alatt a kicsinyek.

2
Az alig járt út erdőn vitt át. Százados fenyők takarták el az eget. Vihar szaggatta fák,
bozót; keserves vidék. Ezt a földet harmadéve kapta meg örök adományként, amikor a
maga lábára állt, Vaszilij, Volkovnak, egy Moszkvában szolgáló nemesnek a fia. A Nemesi
Birtokszék négyszázötven gyeszjatyinát ruházott Vaszilijra, parasztot hozzá harminchét
lelket családostul.
Vaszilij házat épített rá, s tönkrement belé, a föld felét el kellett zálogosítania egy
kolostornak. A barátok magas kamatra adták a pénzt: húsz kopejka egy rubel után. A
hűbéri feltételek szerint jó lóval, páncélban, kardosán, mordállyal kellett az uralkodó
szolgálatára állnia, s három parasztját kellett; mint katonát, magával vinnie, azokat is
lovon, bőringben, kardosán, nyíllal és tegezzel. A kolostortól kapott pénzen, alig tudta ezt a
fölszerelést kiállítani s maga miből éljen? A házanépét miből etesse? Aztán a kamatot
fizetni a barátoknak!
A cári kincstár nem ismer könyörületet. Ahány év, annyi új rendelet, új pénzteher:
takarmány, útvám, adó, földbér. Mi marad meg magának? S mindent a földbirtokoson
kérnek számon: miért sajtolja ki olyan renyhén az úrbért? Csakhogy a parasztról sem lehet
egynél több bőrt lenyúzni. Az a sok háború, zavargás és lázadás a boldogult Alekszej
Mihajlovics cár alatt kimerítette az államot. Amióta Sztyenyka Razin, az az átkozott tolvaj,
az országot végiggarázdálkodta, a parasztok megfeledkeztek Istenről. Mihelyt egy kicsit
jobban szorítod őket, farkasmódra vicsorítanak. A terhek elől a Dob vidékére futnak; onnét
aztán sem cári parancs, sem kard vissza nem téríti őket.
A ló csendesen poroszkált, egészen belepte a dér. Ágak csapták meg a járomfát, hullott a
hópor. A fatörzsekhez simulva, bozontos farkú mókusok nézték az arra hajtót; töméntelen
volt a mókus az erdőn. Ivan Artyemics a szánjában feküdt és gondolkozott; a parasztnak
egyebe sem maradt: gondolkozhatott.
„Na, jó. Add ezt, add azt. Fizess ennek, fizess annak. Csakhogy telhetetlen ám az ilyen
állam! Lehet is azt jóllakatni! A munkától nem futunk meg, szenvedünk. De Moszkvában a
bojárok aranyhintón kezdenek járni. Adj nekik, a sátán-fiaknak, még hintóra is. No, jó…
Csikard ki a pénzt, vedd el, ami neked kell, de ne légy komisz. Márpedig ez, két bőrt
nyúzni: komiszság. Az állami emberek elszaporodtak mostanában: köpj egyet, ott ül egy
íródeák, kancellista vagy az italmérő, s már írja is. A paraszt meg egymaga van. Hej,
gyerekeim, jobb, ha elszököm, ha széttép is az erdőn a vadállat, inkább a halál, mint ez a
komiszság… Nemsoká zabáitok már rajtunk…”
Lehet, hegy így gondolkozott Ivaska Brovkin, lehet, hogy másképp. A szánkóban
térdelve, Cigány hajtott ki – ez volt a gúnyneve – az erdőből az útra; ő is Volkov parasztja,
fekete, őszes ember. Tizenöt éven át volt szökevény, egyik majorból a másikba hányódott.
De kijött az ukáz: a szökött jobbágyokat haladéktalanul vissza kell a földesuruknak
szolgáltatni. Cigányt Voronyezs alatt fogták el, s visszaadták az idősebb Volkovnak.
Megint nyakába szedte a lábát, de megfogták; parancsba jött, hogy Cigányt kíméletlenül
meg kell korbácsolni és Volkov portáján a börtönben tartani, mihelyt pedig a bőre behegedt
kicsit, húzzák ki s verjék meg másodszor is kíméletlenül, aztán hajítsák megint a börtönbe,
hogy elmenjen a kedve a gazembernek a szökéstől. Cigány csak úgy került ki a bajból,
hogy Vaszilij birtokrészére írták át.
– Adjon Isten – mondta Cigány Ivannak, és átült az ő szánkójára.
 – Adjon Isten.
– Nem hallatszik semmi?
– Semmi jó, úgy látszik.
Cigány lehúzta téli kesztyűjét, megcsavargatta bajszát, szakálla eltakarta a huncutságát.
– Egy emberrel találkoztam az erdőn; a cár, azt mondja, haldoklik.
Ivan Artyemics fölállt kissé a szánkóban… Félelem fogta el. – Hóha! – Levette a
süvegét, keresztet vetett.
– Kit tesznek meg most cárnak?
– Senki mást, azt mondja, mint azt a kisfiút, Péter Alekszejevicset. Alig választották el
az anyja mellétől.
– No akkor, pajtás! – Ivan fejébe igazította a kalapját s a szeme fehére megnőtt. – No
akkor, pajtás, bojár-cárságra számíthatsz. Mind belepusztulunk.
– Lehet, hogy bele, de lehet, hogy nem lesz semmi, úgy ám… – Cigány egészen melléje
húzódott. – Ez az ember azt mondta – kacsintott rá –, hogy lázadások lesznek. Meglehet,
valami jót is érünk? Hiszen láttunk már egyet-mást. – Cigány kivicsorította szatír fogát;
fölnevetett; az erdő csak úgy harsogott tőle.
A mókus levetette magát a fatörzsről, s a havat fölverve, átröpült az úton; egészen
oszlopnyi tűlevél táncolt, csillogott a ferde fényben. Az út végén, a domb fölött, a Volkov-
tanya magas sövénye, meredek tetők és füstoszlopok felett nagy bíborvörös nap ült…

3
Ivaska és Cigány a magas kapu mellett hagyták a lovukat. A kapu fölött, a nyerges tető
alatt, az Úr keresztre feszített teste. Odébb átjárhatatlan palánk húzódott az egész nemesi
porta körül. A tatár ellen is megtenné… A parasztok levették a süvegüket. Ivan megfogta a
kiskapu Karlkáját.
– Jézus Krisztus Urunk, Isten fia, könyörülj rajtunk – mondta, ahogy illik.
Nyikorgó bocskorban Averjan, a kapus jött ki házikójából, kinézett a résen: idevalósiak.
Rámondta az áment, nyitotta a kaput.
A parasztok bevezették lovukat az udvarba. Levett süveggel álltak, a bojárház
csillámablakaira sandítva. Oda, az urasági házba, meredek lépcsőjű tornác vitt. Szép,
faragott fa-tornác, hagymatetős. A tornác fölött: sátorforma házfödél, rajta dísznek két
félhordó, az orma aranyozott. A ház alsó szintje hatalmas gerendákból volt összeróva.
Vaszilij Volkov raktárul építette a téli és nyári készletek: gabona, szalonna, sózott hús,
csalamádé számára. De a parasztok tudták, hogy a kamrában nincs más, csak egér. Hanem
a tornác, akármelyik fejedelemnek is megtenné: a tornác, az gyönyörű!
– Averjan, miért hívott lovastul az úr? Mit követelnek megint? – kérdezte Ivaska. –
Amennyire tudom, nem tartozunk semmivel.
– Katonákat visztek Moszkvába.
– Megint lovat nyúzni?
– Mért, történt valami? – kérdezte Cigány közelebb húzódva. – Háború? Kivel? Vagy
lázadás?
– Nem terád tartozik és nem is rám. – Az ősz Averjan meghajolt. – Parancs, hát viszed.
Ma egy szekér botot hoztak, az ilyenféléknek, mint ti.
Averjan merev lábán elment a kapusházikóba. A téli szürkületben itt-ott egy kis ablak
világított. Az udvaron sok mindenféle épület volt összezsúfolva: istállók, pincék, házak,
kovácsműhely. De felerészben használatlan. Házkörüli szolgája Volkovnak mindössze
tizenöt lélek volt, de azok is kvaszon és kenyéren tengődtek. Dolgoztak persze; szántottak,
vetettek valahogy, szállították a fát, de hát megél ebből az ember? Jobbágymunka.
Mondták, hogy Vaszilij felküld valakit Moszkvába, hogy ott a templom előtt kéregessen; az
hoz egy kis pénzt. Kettő meg kosárral megy Moszkvába, kanalat, bocskort, játéksípot ad
el… De az alap mégis: a parasztocskák. Azok táplálják.
Ivan és Cigány ott álltak a szürkületben az udvaron és gondolkodtak. Nem volt hova
sietniük. Jót nincs honnan várni. Öreg parasztok azt mesélik, hogy régebben – könnyebb
volt; ha itt nem tetszett, elment az ember más földesúrhoz. Ez most tilos – ahol rendeltetett,
ott kell élned. Neked az rendeltetett, hegy Vaszilij Volkovot tápláld; tetszik vagy nem:
táplálod. Mindnyájan jobbágyok lettünk. Várjuk sorát: nehezebb is lesz még.
Valahol megnyikordult egy ajtó, a havon egy födetlen fejű szolgáló rohant oda, egy
szégyentelen személy.
– Az úr azt parancsolta, fogjatok ki. Itt maradtok éjszakára. Adjatok a lónak, de nehogy
az uraság szénájához nyúljatok…
Cigány szerette volna megcsípni ostorával a lány gömbölyű fenekét, de elfutott már. Jó
kényelmesen kifogtak. Bementek a cselédházba lefeküdni. A béresek, nyolc ember;
faggyúgyertyát loptak a bojártól, holmi elzsírozott kártyával verték az asztalt, s el-elnyerték
egymás kopejkáit. Kiabálás; veszekedés, egyik pofazacskójába próbálta dugni a pénzt; a
másik fölszakítja a szájaszélét. Naplopók, s lám: jóllakottak!
Oldalvást a padon hosszú vászoninges fiú ült, bocskor a lábán. Aljoska, Ivan Artyemics
fia. Az ősszel, éhségükben örökös szolgaságra kellett adni a bojárnak, a tartozás fejében.
Nagyszemű fiú, akár az anyja. Az üstökén rögtön látni, hogy verik itt. Ivan a fiára sandított,
megsajnálta, de nem szólt semmit. Aljoska sem szólt, csak mélyen meghajolt az apja előtt.
Ivan odaintette a fiát:
– Vacsoráztatok már? – kérdezte suttogva.
– Vacsoráztunk.
– Ejnye, nem hoztam hazulról kenyeret. – Ravaszkodott: volt egy karéj kenyér a
keblében, egy kis rongyba csavartan. – Szerezz valahonnét. S tudod mit, Aljosa… Reggel
az úr lába elé akarok esni: sok a dolgom. Könyörüljön meg rajtam, menj te helyettem
Moszkvába.
Aljoska komolyan bólintott: „Jól van, apus.” – Ivan kezdte levetni a bocskorát.
– Mindennap ilyen jókedv van nálatok, fiúk? – kérdezte elevenen és gyors beszéddel,
mint aki jókedvű és tele van a gyomra. – Könnyen éltek, hej! Esztek, isztok.
Egy jól megtermett szolga odavágta a kártyát s megfordult:
– Te ki vagy itt, hogy a szemünkre hányod?…
Ivan nem várta be, amíg fülön vágják, fölmászott a hálópolcra.

4
Vaszilij Volkovnál a vendég: Mihail Tirtov szomszéd, egy kisbirtokos nemes fia, ott
maradt éjszakára. Korán megvacsoráztak. A cserépkályha közelében nemeztakarót, párnát,
medvebundát terítettek a széles padokra. De az ifjú vér nem hagyta aludni őket. A szoba
forró volt. Alsóruhában ültek a padkán. A homályban beszélgettek, ásítoztak, hányták
szájukra a keresztet.
– Téged – mondta a vendég lassan és csendesen – sokan még irigyelnek is… De bújj az
én bőrömbe. Tizennégyen vagyunk testvérek. Heten megkapták az örökrészüket, s
műveletlen földeken vergődnek, kinek két parasztja, kinek három a többi megszökött. Én
nyolcadik vagyok, most jelentkezem cári szolgálatra, holnap kapok birtokot. Odaadnak egy
leégett falut meg egy mocsarat békástul… Hogy éljek meg ott, mi?
– Most mindenkinek nehéz – mondta Vaszilij s fél kézzel morzsolgatni kezdte a térde
közt lelógó ciprusfa-olvasót. Mind vergődünk… Hogy éljünk másképp?
– Nagyapám föntebb ült Golicinnál – mondta Tirtov –, éjjel-nappal ott állt Mihail
Fjodorovics koporsójánál. Mi meg otthon bocskorban járunk… A szégyent megszoktuk
már. Nem a tisztességre gondolunk, hanem: hogyan maradjunk életben. Apám a homlokát
töri, annyit kér, hajbókol a Nemesi Birtokszéknél; az ember egy kis jó baksis nélkül
manapság nem is kérvényezhet. A fődeáknak adni kell, az íródeáknak adni, az írnoknak
adni. S még el sem veszik; elhúzzák rá a szájuk. Valami kisebb dolgot kértünk Sztyopka
Remezovtól, a kancellistától; küldtünk ajándékot, tíz háromkopejkást, azt a pénzt is
nehezen szedtük össze, meg egy pud szárított kárászt. A pénzt elvette a részeges kapzsija,
de a kárászt az udvarra szóratta. Mások, akik ügyesebbek, segítenek magukon. Vologyka
Csemodanov kérvényével a cár elé jutott, két kis falucskát adtak neki örök birtokul. Pedig
Vologyka, mindenki tudja, az első háborúban ész nélkül megfutott a csatatérről, az apja
pedig háromszor futott meg Szmolenszk alatt… S most ahelyett, hogy a juttatott földjüktől
megfosztanák, a házukból kivetnék őket: falvakat ajándékoznak nekik… Nincs igazság.
Elhallgattak. A kályhából dőlt a meleg. Szárazon cirpelt a tücsök. Csend, unalom. Még a
kutyák is abbahagyták a csaholást az udvaron.
– Szolgálatába vehetne bennünket valami király – szólalt meg Volkov elgondolkozva. –
Velencében vagy Rómában, vagy Bécsben. Habozás nélkül elmennék. Vaszilij Vasziljevics
Golicin egy könyvet ajándékozott a keresztapámnak, elhoztam, hogy majd elolvasom.
Minden nép gazdagságban, elégedettségben él, csak mi vagyunk koldusok… Moszkvában
voltam nemrég, fegyverkovácsot kerestem, a kukuji telepre küldtek, a németekhez. No hát,
nem igazhitűek: Isten majd megítéli őket… De ahogy bementem a kapun: az utcákon
látszik a söprés, a házak tiszták, kedvesek, a kertekben virág. Megyek, s egészen
megszeppenek; olyan csodálatos, mintha csak álmodnám… Az emberek nyájasak, pedig
hát itt élnek, mellettünk. S az a gazdagság! Az egy Kukuj gazdagabb, mint egész Moszkva.
– Kereskedjék az ember? Ahhoz megint csak pénz kell. –Mihail a meztelen lábára
nézett. – Sztrelecnek menjen? Abban nincs semmi haszon. Amikorra százados leszel,
összetörik a derekadat. Nemrég egy lovász járt apámnál a cári istállóból. Danyilo
Mensikov, azt mesélte: a kincstár két és félévi zsoldjukkal adós a sztrelec-ezredeknek. S aki
megy s lármát üt, azt a rács mögé ültetik. Pizsov ezredes kihajtja a sztreleceket Moszkva
alatti birtokára, úgy dolgoznak ott, mint a cselédek. S ha panaszra mennek: korbáccsal
verik el a kérvényezőket az ezredirodától. Hű, dühösek is a sztrelecek… Mensikov azt
mondja: várjatok, ezek még megmutatják nekik.
– Azt hallani, akin bojárbunda van, ne menjen túl a Moszkva folyón.
– És mit akarsz? Mind koldussá lettünk… adó, úrbér, vám, olyan terhet rak ránk, hogy
az ember úgy elfut, vissza se néz. Mensikov mesélte: a külföldiek, azok aztán kereskedne,
Arhangelszkben, Holmogoriban kőházakat építenek. Külföldön megveszik egy rubelen,
nálunk meg eladják hármon. A mi kereskedőink meg mohóságukban inkább elrohasztják az
árut. A városlakók elszöknek a kíméletlen teher elől, ki vidékre, ki a vad pusztába. Idén
lék-pénzt kezdenek szedni, a folyó jegén a lékek után… És hová megy a pénz? Mensikov
mesélte; Vaszilij Vasziljevics Golicin palotát építtetett a Nyeglinnaja folyónál. Kívül csupa
rézlap borítja, belül aranyozott bőr.
Vaszilij fölemelte a fejét. Mihailra nézett. Az is fölszedte lábát a padkára, s ő is
Vaszilijra pillantott. Az előbb, még szelíd ember ült itt; most megváltozott, gúnyosan
mosolygott, a lába megreszketett – a pad csak úgy járt alattuk.
– Mi bajod? – kérdezte Vaszilij halkan.
– Az elmúlt héten Vorobjov falu alatt megint szétvertek egy szekérkaravánt. Hallottad?
– Vaszilij elkomorodott, az olvasója után nyúlt. – Posztóscéhbeli kereskedők vittek szövött
árut. Siettek, hogy vacsoraidőre Moszkvába érjenek; nem értek oda… Egy kalmár maradt
csak életben, az jelentette. Rohantak, hogy a haramiákat elfogják, de csak a nyomukat
találták ott, azt is befújta a hó.
Mihailnak megrezzent a válla, fölnevetett.
– Ne ijedj meg, nem voltam ott, Mensikovtól hallottam. – Vaszilijhoz hajolt. – A
nyomok, azt mondják, egyenest Varvarkába vittek. Sztyopka Odojevszkij udvarába…
Odojevszkij herceg kisebbik fiához… Velünk egyidős.
– Feküdjünk le, ideje már – mondta Vaszilij mogorván.
Mihail megint dühösen nevetett.
– Igaz, kibolondoztuk magunkat, aludjunk.
Fölkelt könnyű mozdulattal a padjáról, megropogtatta az ízületeit és kinyújtózott, egy
fakupába kvaszt öntött és hosszan ivott; a csésze fölött Vaszilijt nézte.
– Huszonöt főnyi, karddal és tüzelőfegyverrel fölszerelt embere van annak a Sztyopka
Odojevszkijnak… Elszánt nép… Rászorította őket: több mint egy évig nem etette,
éjszakára kiengedte őket a városkapu elé, harácsolni. Valóságos farkasok.
Mihail lefeküdt a padra, magára húzta a medvebőr bundát, kezét a feje alá dugta, szeme
villogott.
– Feljelentesz azért, amit beszéltem?
Vaszilij fölakasztotta az olvasóját, némán lefeküdt, arccal a fenyőfal félé, amelyen
kiütött a gyanta.
– Nem, dehogy jelentlek – felelte jó idő múlva.

5
A Földsánc-kapun túl, a gidres-gödrös út kanyargós utcákon vitt, magas és keskeny,
emeletes, gerendából rótt házak mellett. Hamurakás, dög; törött korsó, eldobált rongy
mindenfelé, mind az utcára szórva.
Aljoska a gyeplőt fogva lépdelt a szán mellett, amelyben három szolga ült, kóccal tömött
pamutvászon katonasapkában, magas gallérú és vastagon bélelt merev nemezkabátban.
Ezek voltak Vaszilij Volkov katonái. Páncélingre nem futotta, tűzdelt kabátba bújtatta hát
őket, noha félt: nem szégyenítik és nem szidják-e meg a szemlén, hogy csal, s a felszerelés
nem felel meg a feltételeknek.
Vaszilij és Mihail Cigány szánjában ültek. Mögöttük a szolgák, akik a lovakat vezették;
Vaszilij lován gazdag takaró, perzsa nyereg, a Mihailé, egy tönkrement heréit, szegényesen
és hitványul volt fölnyergelve.
Mihail komor arccal ült ott. Kiáltozva s a lovakat korbácsolva, sok nemesember és
bojárfi előzte meg őket; a nagyapai páncél és vérting volt rajtuk, újonnan varrt köntös,
törökös kaftán: az egész kerület összeszaladt a Lubjanka térre; a szemlére, a hűbéri földek
kiosztására és revíziójára. Az emberek egytől egyig felkacagtak Mihail heréltjének láttára.
„Hé, a dögkertbe viszed? Vigyázz, nem ér oda…” Ahogy elkerülték, odasuhintottak az
ostorukkal; a heréit a farára roskadt. Rikoltozás, hahota, füttyszó.
Átkeltek a Jauza hídján, ahol a meredek parton több száz kisebb malom forgott.
Vágtában mentek át a téren, a szán és a szekérsorok mögött a vedlett, négyszögletes tornyú,
fehér fal alatt, amelynek lőrésén ágyúk meredeztek. Az alacsony Mjasznyickaja-kapu előtt
kiabálás, szitkozódás, lökdösés: mindenki első szeretne lenni; ökölcsapások esnek, sapkák
repülnek, a szánok recsegnek, lovak ágaskodnak. A kapu fölött örökmécses a sötét szentkép
előtt.
Aljoskának kijutott az ostorcsapásból, a sapkáját is elvesztette, de csakhogy életben
maradt! Kiértek a Mjasznyickajára… Letörülte orráról a vért s körülnézett: „Tyű, a
mindenit!”
A nép sűrű tömegben özönlött a keskeny, trágyás utca hosszában. A deszkabódékból
szatócsok hajoltak ki és kiabáltak, elkapták az arra menők ruhája szélét, letépték a
sapkájukat, a boltjukba hívogatták őket. A magas kerítések mögött kőházak, meredek vörös
és ezüst tetők, tarka templomkupolák. Templom ezrével. Nagy ötkupolások és egészen
aprók,, az útkereszteken, az ember alig fér be az ajtón, tíz ember, nem tud megfordulni
odabenn. A nyitott előcsarnokokban gyertyalángok, Térdelés közben elaludt
öregasszonyok. Kócos hajú, iszonyú koldusok rázzák a rongyaikat, kapnak az ember lába
után-orrhangon siránkozva meztelenítik le rongyokba burkolt véres testüket. Ijesztő szemű,
állástalan pópák dugják kalácsukat az arra menők orra alá: „Kereskedő, gyere misét
mondatni… Különben beleharapok a kalácsba…” A kis templomok fölött varjúfelhők.
Alig tudtak a Lubjankára kivergődni: ez egész téren lovas katonacsoportok nyüzsögtek.
Messze, a Nyikolszkij-kapu előtt egy bojár magas, kürtőforma cobolysüvege, az íródeákok
prémes sapkája és a választott „jobb emberek” sötét kabátja látszott. Egy hosszú szakállú,
nyurga ember kiáltozott abból az irányból, valami írást lobogtatva. Kiáltására egy-egy
nemes nyargal elő, ki gazdag, ki szegényes fegyverzetben, egyedül vagy a katonáival, s az
asztalhoz vágtat. Leszáll a lováról, mélyen meghajol a bojár és a diákok előtt. Azok
megvizsgálják fegyverzetét, lovait, elolvassák a feljegyzéseket, hogy sok hűbérföldet
kapott-e. Veszekedés. A nemes esküdözik, mellét veri, mások esdekelnek, sírnak, hogy
egészen elszegényedtek, éhen halnak, s a hideg veszi meg őket a földecskéjükön.
Ősrégi szokás szerint így folyt le évről évre, a tavaszi hadjáratok előtt az uralkodó
hűbéreseinek, a nemesi fölkelőknek a szemléje.
Vaszilij és Mihail lóra ült. Cigány és Aljoska lovát kifogták. Volkov két szolgáját
ültették rá nyereg nélkül, a harmadikra, a gyalogosra, ráparancsoltak, hogy mondja azt,
hogy lova az úton eltörte a lábát. A szánokat ott hagyták.
De Cigány a kengyel után kapott: „Hová hajtjátok a lovamat? Bojár! Kegyelmes uram!”
Vaszilij megfenyegette a korbácsával: „Lármázz csak!” De amikor elment. Cigány
elátkozta az anyja kínját is, a szánkóba dobta a hámot és az igát; maga meg bosszúságában
fejét a szalmába fúrva, lefeküdt.
Aljoskáról megfeledkeztek. A lószerszámot ő is betette a szánba. Ott üldögélt,
fagyoskodott sapka nélkül a rossz bundácskájában. Paraszti sor, szenvedni kell. Az orrát
egyszer csak csábító szag csapta meg. Egy váralji árus jött arra, fején nyúlbőrsapka,
gömbölyű, kisszemű ember. A hasán, az áruládában friss sült bélés gőzölgött A sátánfajzat!
Aljosára sandított, s fölemelte a ruha sarkát: „Forró, ropogós.” Az illat odacsalta Aljoskát a
süteményhez.
– Mibe kerül, bácsika?
– Félpénz párja. Megnyalod az ujjad utána.
Aljoskának épp egy félpénze volt a pofazacskójában; a mamája adta, amikor szolgának
elment, a rossz napokra. A pénzt is sajnálja, de a hasa is korog.
– Adjad hát – mondta Aljoska nyersen. Megvette a bélest s megette. Életében sem evett
ilyet. De amikor a szánkóhoz visszament, sem ostor, sem járomfa, sem nyakló, sem
farhám: elvitték. Rohant Cigányhoz, az csak szidta a szalma alól. Aljoskának
megereszkedett a lába ina; a fejében: üres zúgás. Leült a szán szélére sírni. Aztán
fölpattant, az arra menőkhöz rohant: „Nem látták a tolvajt?” Nevettek. Mitévő legyen?
Átfutott a téren, az urát kereste.
Volkov a lován ült, csípőre tett kézzel; fején rézsisak, mellén és hasán a fagy dérrel
vonta be a pikkelyes páncélt. Vaszilijra rá sem lehet ismerni: igazi dalia! Mögötte lovon a
két szolga, darócköpenyükben olyanok, mint a hordó, a vállukon lándzsa. Maguk is
érezték: micsoda katonák ők! Valódi pojácák. Vigyorogtak.
Aljoska szétkente arcán a könnyét s részvétkeltő orrhangon mondani kezdte a baját.
– Magad vagy a hibás – kiáltotta Vaszilij. – Apád majd elrak. S ha új szerszámot nem
szerez, én verem el őt. Menj, ne forogj a ló előtt.
 A hórihorgas fődiák most őt szólította, valami írással hadonászva. Volkov kiugratott a
helyéből, a szolgák, gebéiket bocskorukkal döfködve, utána: a Nyikolszkij-kapuhoz
futottak, ahol az asztalnál magas süvegben és két bundában – egy bársonyborításúban és
fölötte az irhabundában – a rettenetes Fjodor Jurjevics Romodanovszkij herceg ült.
„Most mit tegyen? Sem sapka, sem szerszám…” Aljoska a téren ténferegve, csendesen
sírdogált. Valaki odaszólította, s vállon fogta. Mihail Tirtov volt.
– Aljoska – mondja a lóról lehajolva, s magának is könny van a szemében, a szája széle
meg reszket. – Aljoska, fuss, az Isten szerelméért, a Tveri-kapuhoz, kérdezd meg, hol van
Danyilo Mensikovnak, a lovásznak a háza. Amint belépsz, háromszor hajolj földig előtte.
Mondd meg, Mihail alázatosan köszönti: A lova, mondd, megsántult… Nagy szégyen…
Nem adna egy napra valamiféle lovat a szemlére? Megjegyezted? Mondd neki:
megszolgálom. Akár embert is ölnék egy lóért. Sírj, könyörögj…
– Könyörgök én, de ha elutasít? – kérdezte Aljoska.
– Vállig verlek a földbe! – Mihailnak kimeredt a szeme; orrcimpái kitágultak.
Aljoska ész nélkül futott, ahová mondták.
Mihail egész nap nem evett s szinte odadermedt a nyergére. A nap fagyos ködbe
hanyatlott. A hó kékes színűre vált. Csengőbben csikorogtak a lópaták. Beállt a szürkület.
A haranglábakban és tornyokban Moszkva-szerte vecsernyére harangoztak. Vaszilij Volkov
nyargalt el mellette, komoran, lehorgasztott fejjel. Aljoska még mindig nem jött. És nem is
jött egyáltalán…

6
A forróra fűtött teremben a szentképek mécsesei alacsony boltozatot s azon sötét
festményt világítottak meg: paradicsomi madarakat és növényindákat.
A sötét szentképek alatt, a széles pádon, törékeny testével a hattyúpelyhes párnák közé
veszve, a cár, Fjodor Alekszejevics haldoklóit.
Régen várták már ezt: a cárnak skorbutja volt, lába meg-puffadt, a reggeli misén nem
bírta az állást, leült egy kis székre, arról is lefordult. Odarohantak – alig vert a szíve. A
szentképek alá tették. Lába a víztől megdagadt, mint a tuskó, a hasa is puffadni kezdett.
Elhívtak egy német orvost. Az lecsapolta a vért, a cár nyugodtabb lett, csendesen
haldoklott. Szemürege elsötétedett, orra kihegyesedett. Egyszer suttogott valamit, nem
tudták megérteni, mit akar. A német odahajolt vértelen szájához: Fjodor Alekszejevics
tagolatlanul, szinte csak a leheletével, latin verseket mondogatott. A doktornak úgy rémlett,
hogy a cár Ovidius verseit suttogja… Halálos ágyon Ovidius? Nem kétséges, a cár nincs
eszméletén.
Most még a lélegzetét sem lehetett hallani. A zúzmarás ablaknál amelynek kerek
üvegein a holdfény csillogott, Joakim pátriárka ült összecsukható olasz székben: rideg volt
és viasz-sárga, fekete papi köpeny volt rajta, szerzetesi süvegén nyolcágú, fehér kereszt;
összegörnyedve és mozdulatlanul ült, mint a halál víziója. A falnál magánosán Marfa
Matvejevna cárné állt; könnyei ködén át nézett arra, ahol a párnák mélyéből haldokló
férjének kicsiny homloka és megnyúlt orra meredt elő. A cárné mindössze tizenhét éves
volt, s szépségéért hozták: a szegény Aprakszin-házból az udvarba. Csak két hónapig volt
cárné. Sötét szemöldökű, ostoba arcocskája a sírásban fölpuffadt. Gyermekmódra sírdogált,
csak az ujjait ropogtatta, jajveszékelni félt.
A terem másik végében, a bolthajtás homályában, ott sutyorgott a népes cári család:
nővérek, nagynénik, nagybácsik s a benső udvari bojárok: Ivan Makszimovics Jazikov,
kicsiny, testes ember, jóságos, szelíd, rendkívül ügyes, az udvari modor nagy szakértője; a
kegyes, ösztövér öreg: Alekszej Tyimofejevics Lihacsov, könyvmoly és első kamarás, és
Vaszilij Vasziljevics Golicin herceg, festeni való szépség: állat szabadon hagyó göndör
szakáll, felpödrött bajusz, lengyelesen rövidre nyírt haj, lengyel köntös, magas sarkú puha
csizma, a termete közepes.
Kék szeme izgatottan csillogott. Sorsdöntő óra ez: új cárt kell kikiáltani. Kit? Pétert
vagy Ivant? Nariskina vagy Miloszlavszkaja fiát? Még mind a kettő éretlen kisfiú, ereje
mindeniknek a családja, Péter: eleven eszű, testre erős, Ivan: együgyű, beteges, az ujjad
köré csavarhatod. Melyik lenne jobb? Kit válasszanak meg?
Vaszilij Vasziljevics oldalt fordult a rézdísszel kivert szárnyas ajtóhoz, s fülét hegyezve,
hallgatózott: a szomszédos trónteremben zúgtak a bojárok. Reggeltől étlen-szomjan
izzadtak bundájukban: a Nariskinok cimboráikkal, a Miloszlavszkijak is cimboráikkal. A
terem tele: egymást szidják, a bántalmakat emlegetik, fülelnek: ma lesz, aki fölülkerül, s
lesz, aki száműzetésbe megy.
– Micsoda lárma az úr közelében? – suttogta Vaszilij Vasziljevics és odament
Jazikovhoz: – Te, Ivan Makszimovics – mondta neki csendesen, lengyelül –, mégiscsak
megkérdezhetnéd a pátriárkát, ő ki mellett van?
A pirospozsgás Jazikov, akinek buja növésű, göndör, szőke haja volt, fölnézett rá, s
szelíden elmosolyodott; a hőségben megizzadt s rózsaolaj szaga volt.
– A főpap, és mi is, a te szavad várjuk, kedves herceg… Mi már annyi, mintha
határoztunk volna.
Lihacsov odalépett hozzájuk, fölsóhajtott, fehér kezét óvatosan szakállára tette.
– Ebben a nagy fontosságú órában nem lehet megoszlani, Vaszilij Vasziljevics. A mi
véleményünk az: Ivannak nehéz a cári korona, nem uralkodna soká, törékeny. Nekünk erős
kézre van szükségünk.
Vaszilij Vasziljevics lesütötte szempilláját, szép ajka szegletében gúnyos mosoly villant
fel. Megértette, hogy vitatkozni most veszélyes.
– Legyen úgy – mondta. – Legyen Péter a cár. Fölemelte kék szemét s az a szem hirtelen
megreszketett, gyöngéd pára lepte be. A belépő cárleányra nézett, a cár hatodik nővérére,
Szofjára. Nem simán, hattyúmódra, ahogy hajadonhoz illik – nagy sebbel-lobbal lépett be.
Tarka ruhájának, amely telt mellén össze sem volt gombolva, szétcsapódott az alja, csúcsos
fejékén vörös szalagok lengtek. Nem szép arcán a fehér, piros kendőzés alól foltok ütöttek
ki. A cárlány széles csontú volt; zömök, erős és nagy fejű. Domború homloka, zöldes
szeme, összeszorított szája férfias volt, nem lányos. Vaszilij Vasziljevicsre nézett, s nyilván
megértette, miről beszélt az imént, és mi volt a felette.
Orrcimpái megvetően reszkettek. A haldokló ágya felé fordult, összecsapta kezét, ujjait
összeszorította s a szőnyegre ereszkedett, homlokát az ágyhoz nyomta.
A pátriárka fölemelte fejét, homályos pillantása Szofja tarkóján állapodott meg, lehulló
hajfonatán. Akik a teremben voltak, mind odafigyeltek. Az öt cárevna keresztet vetett. A
pátriárka fölemelkedett és sokáig nézte a cárt. Hátradobta fekete ruhaujját, széles
mozdulattal keresztet vetett rá, a távozók imáját kezdte mondani.
Szofja a tarkójához kapott vadul s egy éleset kiáltott, majd mély hangon felüvöltött.
Nővérei is fölsírtak. Marfa Matvejevna cárné arccal a padra omlott. A bátyja, Fjodor
Matvejevics Aprakszin – nagy szál, kövér ember, sarkig érő bundában – odament hozzá s a
cárné hátát kezdte simogatni. Jazikov a pátriárkához futott, térdre esett, s karjánál fogva
maga után húzta. A pátriárka, Jazikov, Lihacsov és Golicin gyorsan a trónterembe mentek.
A bojárok nyájként tódultak hozzájuk, a ruhaujjuk lengett, szakállukat előreszegezték s
szégyen nélkül méregették a szemüket: Mi az, no, mi történt, szentatyám?
– Fjodor Alekszejevics cár megvált ettől a világtól… Bojárok, zokogjunk…
Senki sem hallgatott rá: a bojárok tolakodva, az ajtóban egymást lökdösve, a halotthoz
siettek, térdre estek, homlokukat a szőnyeghez verték, s fölkelve, a már összekulcsolt,
viaszos kezét csókolgatták. A fülledt levegőben a szent mécsek sercegni kezdtek, kialudtak.
Szofját elvezették, Vaszilij Vasziljevics eltűnt, Jazikovhoz a két Golicin testvér lépett oda.
Pjotr Alekszejevics herceg meg Jakov Dolgorukij – fekete, erős szemöldökű, félelmetes
képű ember – s a fivérei: Luka, Borisz és Grigorij.
– Kést vettünk magunkhoz és páncél van a ruhánk alatt – mondta Jakov. – Mi legyen,
kikiáltsuk Pétert?
– Menjetek ki a lépcsőtornácra, a nép közé. A pátriárka is kimegy, akkor majd
kikiáltjuk… S ha Ivan Alekszejevicset kezdenek kiáltani, vágjátok bele a tolvajokba a
késeteket.
A pátriárka egy óra múlva kiment a Vörös-tornácra s megáldotta az ezrekre menő
tömeget: sztreleceket, bojárfiakat, szolgálattevőket, kereskedőket, váraljaikat, s
megkérdezte, hogy a cárevicsek közül ki legyen a cár.
Máglyák lobogtak. Túl a Moszkva folyón akkor nyugodott le a hold. Jeges fénye ott
derengett a kupolákon.
– Péter Alekszejevicset akarjuk! – kiáltották a tömegből. S egy másik rekedtes hang:
– Ivan legyen a cár…
Emberek rohantak a hang felé, az elhallgatott s a tömegben most már hangosabban
kiabáltak:
– Pétert! Pétert!

7
Danyilo udvarában két láncos kutya rohant a dühtől fuldokolva Aljosának. Egy kislány,
akinek varas volt az ajka, bundácskája a fejére dobva, rászólt és fölküldte a jeges lépcsőn a
szobába. Aztán ok nélkül fölvihogott s a lépcső alá surrant, a házaljba, ahol a sötétben fa
lángolt a kemencében.
Aljoska, miközben a lépcsőn fölment, hallotta, hogy odafenn valaki úgy visít, mintha
nyúznák. „Na – gondolta – élve nem jutok ki inné…” A simára gyalult kis fakolonc után
nyúlt, amely egy madzagon lógott, s nagy nehezen fölrántotta a bedagadt ajtót. A fűtött
szoba hősége, retek- és pálinkaszag csapott az orrába. A szentképek alatt, a terített asztalnál
ketten ültek: egy varkocsos pópa, rőt seprűforma szakállal, s egy alacsony, himlőhelyes,
hegyes orrá ember.
– Verj észt belé a hátsó kapun! – kiabáltak, a serleggel csörömpölve.
A harmadik – testes ember, akin övetlen, lilásvörös ing volt – térde közé szorított valakit
s szíjjal verte mezítelen hátulját. A sovány, hurkás far lötyögött s ide-oda fordult. „Jaj; jaj,
apuskám!” – visította, akit vertek.
Aljoska megmeredt.
A himlőhelyes rápillantott csupasz szemhéjával. A pópa kitátotta nagy száját és dörgő
hangon kiáltotta:
– Még egy fattyú, rakd el azt is egy fáradsággal.
Aljoska megvetette bocskoros lábát s kinyújtotta a nyakát. „Na végem van.” A testes
ember hátrafordult; nadrágját fölkapva, egy kerek, világoskék szemű kisfiú ugrott ki a lába
közül. Az ajtóhoz rohant és eltűnt. Aljoska ekkor, ahogy megparancsolták neki, a testes
ember lábához omlott, s háromszor a földhöz érintette homlokát. A testes ember gallérjánál
fogva fölemelte, s rezes, izzadt arcához vitte, forró pálinkaszag csapta meg Aljoskát.
– Miért jöttél? Lopni? Szimatolni? Az udvarban körülnézni?
Aljoska fogvacogva kezdett Tirtovról beszélni. A rezesképű embernek kidagadt
homlokán az ér: semmit sem értett az egészből.
– Miféle Tirtov? Miféle lovat? Lóért jöttél hát? Lótolvaj vagy?
 Aljoska elsírta magát, fogadkozott, három ujjal hányta a keresztet. A rezesképű ember
erre dühödten a hajába markolt, csizmájával taposta, vonszolta, lábával kilökte az ajtót, s
Aljoskát a jeges lépcsőre lódította.
– Kergessétek ki a tolvajt az udvarból – ordította, megtámolyodva. – Sarok, Brovka,
fogd meg!
Danyilo Mensikov, az ajtóban leszegve fejét, mint a bika, visszatért az asztalhoz.
Szuszogva töltötte teli a kupáját. Egy csipet retket vett hozzá:
– Te, pópa, ismered az írást, tudnod kell ezt – dörögte. –A fiam kicsúszott a kezemből.
Eltolvajodott az a kutya kölyök. Megöljem, mi? Hogy mondja az írás? He?
A pópa, Filka, méltósággal felelt:
– Az írásban ez vagyon: fenyítsed fiatalságától a te fiadat s békés lesz a te öregséged. S
ne fáradj bele az ifjú verésébe: ha vasvesszővel vered, akkor sem hal meg, hanem még
egészségesebb lesz; testén üss sebeket, így mented meg a lelkét a haláltól.
– Ámen – sóhajtott a hegyes orrú.
– Várj csak, kifújom magam s megint fölhívom – mondta Danyilo. – Ö, rossz világ ez,
fiam… Évről évre rosszabb… A gyerekek elrugaszkodnak, kiveszett belőlük a régi
becsület. A cártól két éve nem kaptunk fizetést. Betevő falatunk sincs már… A sztrelecek
fenyegetőznek, hogy fölgyújtják Moszkvát mind a négy sarkán. Nagy a nyugtalanság a
népben… Ha így megy, mind elpusztulunk.
Foma Podscsipajev, a hegyes orrú, himlőhelyes könyvmoly ezt mondja:
– Nyikon pátriárka hívei megtörték az ősi hitet, pedig – az ujját fölemelte – az volt a
földi élet alapja. Új hit nincsen. A gyerekek bűnben születnek, verd akár halálra, mit
használ: nincs lélek bennük. Koruk gyermekei. Nyikoniánusok… A nyáj pásztor nélkül:
sátán eledele. Avvakum protopópa írja: „Te, nyikoniánus, arra vetemedel, hogy Krisztus
osztályrészét megkísértsd, magaddal együtt zsákmányul vidd atyádnak, a Sátánnak.” A
Sátánnak! – Megint fölemelte az ujját. – S ezt mondja tovább: „Ki vagy te, nyikoniánus?
Mocskosság vagy, bűz vagy, rühös kutya vagy.”
– A kutyák! – Danyilo az asztalra vágott.
– A nyikoniánus pópák és protopópák selyem csuhában járnak, képük majd kicsattan a
jóllakottságtól, az átkozott kutyáknak! – mondta Filka pópa.
Foma Podscsipajev megvárta, amíg kifogytak a szitkokból, s újra rákezdett:
– Erről mondatik Avvakum protopópánál: „Barátom, Ilarion, rjazanyi érsek! Emlékezz
vissza, hogyan élt Melkisédek a Tábor-hegyen, az erdő sűrűjében. A fák hajtásaival
táplálkozott s ital helyett a harmatot nyalta a levelekről. Igaz, szent volt; nem rajnai és
olasz bor, pálinka, szűrt bor és kardamoniummal fűszerezett sör járt az eszében. Barátom,
Ilarion, rjazanyi érsek! Látod, hogyan élt Melkisédek. Nem abban lelte örömét, hogy holló
lovakon, hintóban hajtson. Pedig királyi sarj volt. S te ki vagy, kis papocska? Hintóba ülsz
s ahogy a hintóban a párnára veted magad, szétterpedsz, mint a hólyag a vízen, felbodrozod
a hajad, mint valami jóféle, s amint hajtasz, kidugod a téren a pofádat, hegy a
szemérmetlen nők beléd szeressenek. Ó, jaj neked, te szegény. Nyilván megvakított téged
az ördög. Nem láttad és nem tudod, mi az a lélek szerint való élet.”
Filka pópa behunyta szemét, arca belerázkódott, ahogy fölnevetett. Danyilo újra töltött.
Kiitták.
– A sztrelecek szétszaggatják már a nyikoniánus könyveket s elhajigálják – mondta. –
Adná az Isten, hogy fölkeljenek a régi hit mellett.
Megfordult. A kutyák fölcsaholtak. A tornác lépcsője meg-nyikordult. Az ajtó előtt az
Úr imáját mondta valaki. „Ámen…” – felelt a három beszélgető. Egy magas sztrelec lépett
be, a Pizsov-ezredből: Ovszej Rzsov, Danyilo sógora. Keresztet vetett a sarok felé.
Hátradobta homlokából a haját.
 – Ti lakomáztok! – mondta nyugodtan. – De milyen dolog folyik odafenn, tudjátok-e? A
cár meghalt… A Nariskinok Dolgorukijjal Pétert kiáltották ki. Ez olyan csapás, amire nem
számítottunk. A bojárok és a nyikoniánusok rabságába kerülünk mindannyian.

8
Aljoska bukfencezve gurult le a lépcsőn a hórakásba. A sárgafogú kutyák odarohantak,
nekiestek. Eldugta a fejét. Szemét összeszorította… És nem tépték szét… Ez aztán a csuda.
Isten megmentette! A kutyák acsarkodva mentek odébb. Valaki Aljoska mellé guggolt s
megbökte ujjával a fejét.
– Hé, ki vagy?
Aljoska kikandított félszemével. A kutyák nem messze megint elmordultak.
Aljoska mellett az a kisfiú guggolt, akit csak az imént poroltak ki.
– Hogy hívnak?
– Aljoskának.
– Ki fia vagy?
– Brovkinok vagyunk, falusiak.
A kisfiú kutyamódra nézegette Aljoskát, közben hol az egyik, hol a másik vállára
hajtotta fejét. A hold a csűr teteje mögül nagyszemű arcába sütött. Hű, ez bizonyosan ügyes
fiú.
– Gyerünk, melegedjünk meg – mondta. – Ha nem jössz, vigyázz, én téged úgy…
Akarsz verekedni?
– N-e-m – s Aljoska sietve lefeküdt megint. Újra egymást nézegették.
– Hagyj – nyújtotta el a hangját Aljoska –, nem szabad. Én nem bántottalak. Elmegyek.
– De hova mégy?
– Magam sem tudom, hova… Azt ígérték, vállig földbe vernek… S otthon is
agyonütnek…
– A papád ver?
– A papám eladott örökbe, most nem ver. A cselédek, meghiszem azt, hogy vernek. S
amikor otthon laktam, akkor is vertek, hogyne vertek volna?
– Egy szó, mint száz, szökevény vagy?
– Még nem… Téged hogy hívnak?
– Alekszaskának… Mi Mensikovok vagyunk. Engem a papa egy nap kétszer, de néha
háromszor is elver. A faromon csak a csont maradt, a hús mind le van szaggatva.
– Ej, te szegény fiú.
– Na, gyere, melegedjünk.
– Jó.
A kisfiúk a házaljba szaladtak, ahol Aljoska az imént tüzet látott a kemencében. Meleg
és száraz hely volt; friss kenyérszag érzett s egy faggyúgyertya égett a csavart
vasgyertyatartóban. A befüstölt, gerendából rótt falakon svábbogarak nyüzsögtek. Ó,
Aljoska soha el nem menne innen!
– Vaszenyka, papának ne szólj semmit – szólt oda Alekszaska az alacsony, vénasszony
szakácsnénak. – Vesd le a lábbelid, Aljoska. – Levette nemezcsizmáját, Aljoska is a
bocskorát. Fölmásztak a kemencére, amely a pincehelyiség felét elfoglalta. Ott a sötétben
egy szempár világított, pislantás nélkül. Az a lány volt, aki Aljoskának kaput nyitott az
imént. Egészen hátrabújt, a kémény mögé.
– Beszélgessünk valamiről – suttogta Alekszaska. – Az én anyukám meghalt. Papa egész
nap részeg, meg akar nősülni. Félek a mostohától. Most vernek, akkor majd a lelkem is
kirázzák.
– Ki azt – hagyta helyben Aljoska.
A kislány a kémény mögött az orrát húzogatta.
– Én is azt mondom… Nemrég a Szerpuhovi-kapunál láttam egy cigánytábort,
medvéjük van. Dudálnak. Tánc, ének… Híttak engem is. Elmegyünk a cigányokkal
kóborolni?… Mi?
– A cigányoknál éhezik az ember – mondta Aljoska.
– Akkor a kupecekhez szegődünk el valami munkára. Nyáron meg ellépünk. Az erdőn
medvebocsot lehet fogni… Ismerek egy váralji embert, az megfogja és kitanítja. Te a
medvét vezeted, én meg énekelek, táncolok… Minden nótát tudok. Szilajabb táncos nincs
nálam Moszkvában.
A kislány a kémény mögött mind sűrűbben szipákolt. Alekszaska oldalba bökte.
– Hallgass, te utálatos. No jó, őt is magunkkal visszük, nem bánom.
– Nyárra elvisszük gombát szedni; ostoba liba, de a gombaszedésben szörnyen ügyes.
Most bekapunk egy kis káposzta-levest, engem fölhívnak imádkozni, utána jön a verés.
Aztán visszajövök. Lefekszünk. S hajnalra ellépünk Kitajgorodba, átszökünk a Moszkva
folyón, körülnézünk. Ott vannak ismerősök. Már rég elszöktem volna, csak társam nem
akadt
– Egy kereskedőt kéne keresni, elszegődni, bélest árulni – mondta Aljoska.
A tornácon ajtó csapódott; a vendégek mentek el, a lépcső nyikorgott alattuk. Danyilo
fenyegető hangja Alekszaskát hívta az emeletre.

9
Alacsony, hatablakos ház áll a Varvarkán, kúpcserepes és kakasdíszes: a csapszék, cári
italmérés. A kapu felett: koskoponya. A kapu tárva-nyitva: az lép be, aki akar. Az udvaron
a vizelettől sárga hóbuckákon s a trágyadombon részegek henteregnek: kinek a pofája van
véresre verve, kinek a csizmáját, süvegét vették el. Sok parasztszán meg festett támlájú
kereskedő-szánkó áll a kapunál és az udvaron.
Az ivóban, a pult mögött, a szigorú, fekete szemöldökű italmérő. A polcon pintes
korsók, ónkupák. A sarokban a fekete szentképek előtt örökmécsek. A falnál pad, hosszú
asztal. A válaszfal mögött egy másik tiszta terem a kereskedőnépnek. Ha valami kis
rendőrségi írnok vagy részeg váralji szatócs betéved oda, az italmérő felhúzza a
szemöldökét és rákiált, ha pedig nem ismer becsületet, megragadja a nadrágja hátulját, s
egy szuszra kipenderíti a kocsmából.
Ott, a másik szobában lassú, komoly beszélgetés; a kereskedőnép gyömbéres sört iszik
és forró mézbort. Alkusznak, megállapodást kötnek, egymás tenyerébe csapnak. Az üzleti
ügyeiket tárgyalják: azok az ügyek most olyanok, hogy az ember a tarkóját vakarja.
Az elülső szobában, a pultnál kiáltozás, zsivaj, szitkozódás. Igyál, mulass, csak fizess. A
kincstár szigorú. Ha pénz nincs, leveszik a bundád. S ha az ember mindenét elitta, az
italmérő int a hivatali írnoknak, az odaül az asztal végére, füle mögött libatoll, nyakában
kis tintásüveg s firkálja már. Térj eszedre, részeg fej! A bölcs írnok egy okmányt irkái s
jobbággyá tesz. Szabad emberként jöttél a cári kocsmába s pőre jobbágyként mégy el.
– Manapság könnyebb az ivás – mondogatja az italmérő, a pálinkát az ónserlegbe öntve.
– Eljön érted a barátod, rokonod, vagy a feleséged fut oda s elvisz, mielőtt a lelkedet elittad
volna. Mi az ilyet most elengedjük, nem szorítjuk, amíg mindenét itt nem hagyta. Menj
Isten hírével. De a boldogult uralkodó, Alekszej Mihajlovics alatt úgy volt: idejön egy
ilyen barát, el akarja vinni a részeg embert, nehogy az utolsó garasát eligya. „Állj…
Megkárosítod a kincstárt.” A kincstárnak szüksége van arra a garasra. Tüstént hívják az
őrséget. A rendőrök azt, aki a részeget az ivásról lebeszélte, megfogják s viszik a törvény
elé. Ott már kész is az ítélet, levágják a bal kezét, jobb lábát s kidobják a jégre… Igyatok,
sólymocskáim, igyatok, nem kell félni, most nem vágjuk le a kezetek, lábatok.

10
A kocsma előtt az emberek ma ott tolonganak egymás hegyén-hátán, úgy nézegetnek be
a kis ablakon. Az udvaron, a bejáratnál nem lehet keresztültörni. Sok a sztreleckaftán:
vörös, zöld, áfonyaszínű. Szorongás, lökdösés: „Mi az? Kit? Miért?…” Benn a kocsmában,
a tisztaszobában sztrelecek és tisztes, piaci kereskedők állnak. A szorongásban tele lett a
szoba párával, az ablakocskáról patakban folyik a víz. A sztrelecek egy félig holt embert
hoztak a szobába; ott feküdt a padlón s nyögött, majd kiszakadt a lelke. Ruhája rongyokra
tépett, a teste jól táplált. Szürke hajába belealvadt a vér. Orra, arca mind szétzúzva.
A sztrelecek rámutattak:
– Ti is így jártok hamarosan – kiabálták.
– Alusztok? Ők, a Kukujban nem alusznak.
– Gyerekek, miért veri a német a mieinket?
– Szerencse, hogy éppen arra mentünk, közbeléptünk… agyonverték volna.
– Megtörténhetett-e ilyesmi a boldogult cár alatt?… Megengedték volna, hogy átkozott
idegenek a mieinket bántsák?
Ovszej Rzsov, a Pizsov-ezredbeli sztrelec csendesítgette a társait, aztán meghajolt s ő
szólt a piaci kereskedőkhöz.
– Ínségünkben jöttünk hozzátok, tiszteletre méltó kalmár urak, jó nevű kereskedők. Nem
tudjuk, hogy feleségünkkel, kis gyerekeinkkel együtt hová legyünk… Végleg
elszegényedtünk… Fizetést másodéve nem kapunk. Az ezredeseink nehéz robottal
gyötörnek. Miből éljünk? A városban kereskedni nem engednek, a telepeken sokan
vagyunk… A németek mindent hatalmukba kerítettek. Idén a lent és a fonalat már szárán
összevásárolták. A bőrt is fölvásárolják és maguk cserzik, az ördögei, Kukujban. Az
asszonyok a mi, telepen készült cipőinket semmiképp sem akarják megvenni, a német cipőt
keresik. Nem lehet megélni… S ha ki nem álltok értünk, sztrelecekért, ti, kereskedők is
odavesztek. A Nariskinok beszabadultak a királyi kincstárba. Pénzsóvár nép. Olyan adókat
és vámokat várhattok, hogy mindenetek rámegy. De Moszkvában még rosszabbra is
számíthattok: Matvejev bojár visszajött a száműzetésből. Annak a szívét megkeményítette a
düh. Egész Moszkvát elnyeli.
Szörnyűek voltak az összevert ember nyögései. Szörnyűek, sötétek a sztrelec szavai… A
kereskedők összenéztek. Nemigen hitték, hogy a kukuji németek verték félholtra ezt a
szatócsot. Homályos ügy. Hanem a sztrelecek beszédében azért sok igaz van. Rossz lett az
élet, minden évvel ínségesebb, nyugtalanabb. Ahány új írás: – „a cár ezt mondta, a bojárok
megszavazták” – annyi új nyomorúság: fizess, hajtsd föl azt a rengeteg pénzt… Kinek
panaszolod, ki oltalmaz meg? A főbojárok? Azok egyet tudnak: pénzt sajtolni a népből a
kincstárba; hogy a pénzt hogyan szerzik, az egészen mindegy nekik. Húzd le az utolsó
ingedet s add oda. Olyanok Moszkvában, mint az ellenség.
A körbe, amely az összevert embert körülállta, egy kereskedő lépett, ezüstgyűrűs
ujjaival hadonászva.
– Mi, vagyis a Vorobjovok – mondta –, nyersselymet vittünk Arhangelszkbe a vásárra.
De azok, vagyis a németek, összebeszéltek maguk közt s egy háromkopejkást sem adtak a
selyemért. A bírójuk, a német Vulfius, azt kiáltotta nekünk: ;,Megcsináljuk, hogy a
moszkvai kiskereskedők az adósságukért deresre kerüljenek s rákényszeríti ük őket, azaz
minket moszkvaiakat, hogy csak bocskorral kereskedjenek.”
 A szobában zaj támadt.
– Mit mondjunk még? – kiabálták a sztrelecek. – Hamarosan bocskor sem lesz!
Bordan Zsigulin, egy fiatal kereskedő, a kör közepére ugrott s megrázta göndör haját.
– Én a Fehér-tenger mellékéről jövök – kezdte elevenen –, bálnazsírért voltam. Ahogy
odamentem, úgy jöttem vissza: üres fogatokkal. Az idegenek, Makszelin és Birkopov, tíz
évre előre megvettek minden bálnazsírt a halászoktól. A tengermentiek mind fülig adósaik.
Az idegen negyedáron veszi el tőlük a bálnazsírt s nem engedi, hogy másnak eladhassák. A
tengermentiek koldusbotra jutottak, a tengerre sem járnak már ki, bálnára vadászni, hanem
mindenfelé elszéledtek. Nekünk, oroszoknak, már nincs keresnivalónk északon.
A sztrelecek megint kiáltozásban törtek ki s feltűrték a kabátujjukat. Ovszej Rzsov a
szablyájához kapott, megcsörrentette s a fogát vicsorgatta.
– Adjatok időt rá, leszámolunk az ezredeseinkkel… S akkor a bojárokhoz is
odakapunk… Megverjük Moszkva fölött a vészlármát. Az egész váralja mellettünk van.
Csak ti, kereskedők, segítsetek… Úgy, úgy, gyerekek, emeljétek föl és menjünk tovább.
A sztrelecek fölkapták az összevert embert. Feje ide-oda himbált. – Jaj, megölte-e-k –
hörögte, s a népet szétlökdösve kivonszolták a házból a Vörös térre, hogy az embereknek
megmutassák.
A kereskedők a kocsmában maradtak. Zavaros idők! Gyanús história! A sztrelecekkel
szövetkezzenek? Azoknak a semmiháziaknak nincs mit veszíteniük. S ha nem
szövetkeznek, akkor meg a bojárok falják föl az embert

11
Alekszaskát ez alkalommal, az esti ima után, kíméletlenül megrakták, alig tudott a
földszintre levánszorogni. A takaró alá bújt, hallgatott, a fogát vicsorgatta. Aljoska kását és
tejet vitt neki a kemencére. Nagyon sajnálta.
– Ejnye, hogy elbántak veled, fiú…
Alekszaska egy egész éjjelt és napot feküdt a kémény mellett a meleg kemencén, végre
kissé magához tért, megjött a szava:
– Az ilyen apát kerékbe kell törni, a gonosz áspiskígyót, Aljoska, hozz egy kis faolajat a
szentképek alól, de meg ne lássák, bekenem a farom, reggelre megszárad, akkor kereket
oldunk. Haza nem jövök, ha az árokban döglök is meg.
A gerendafal mögött egész nap bömbölt a vihar. A kemence kürtőjében kísértetek
üvöltöztek. A szakácsné lánya csendben sírdogált, Aljoska álmában az anyját látta: ott áll a
füstben; a szoba közepén, és sír, a szeme nem pislant, folyton a fejéhez kapkod és
panaszkodik. Aljoska majd elepedt utána álmában.
Alig virradt. Alekszaska megbökte.
– Elég legyen az alvásból, kelj föl.
Nagy vakarózás közben gondosan húzogatták a kapcát, lábbelit. Találtak egy félcipónyi
kenyeret, elvitték. Füttyentettek a kutyáknak, félretolták a kapu alól a deszkát s kimásztak
az udvarból. A reggel csöndes volt, ködös. Nyirkos idő. Jégcsapok hullanak csörrenve.
Sötét, kanyargós, gerendapadlós utcák. A favároson túl, egészen közel, ködös, véres
sávokban árad a hajnalpír…
Az utcán lomha őrök elrakták az úttorlaszokat, amelyeket éjszakára a csavargók és
tolvajok ellen állítottak. Koldusok, nyomorékok, félkegyelműek cammogtak, szitkozódtak:
most, hajnalban foglalták el helyüket a templomok kapujában. Vozdvizsenszkojén végig
barmokat hajtottak a trágyás úton: itatni a Nyeglinnaja patakra.
A fiúk a barmokkal együtt értek a Borovickij-kapu kerek tornya alá. Az öntöttvas-ágyúk
mellett egy német muskétás szunyókált báránybőr bundában.
 – Itt óvatosan lépj, nincs messze a cár – mondta Alekszaska.
A Nyeglinnaja meredek partján, a hamu- és szeméthalmokon át eljutottak az Iverszkij-
hídhoz s átmentek rajta. Hajnalodott. A város fölött szürke felhők vonultak. A Kreml fala
körül mély árok húzódott. Itt-ott egy nemrég elvitt vízimalom korhadó cölöpéi meredeztek.
A partján akasztófák álltak: két oszlop meg egy keresztgerenda. Az egyiken hosszú,
bocskoros ember lógott, hátracsavart könyökkel. Lefelé horgadó arcát madarak vájták ki.
– S itt van még kettő – mondta Alekszaska. Lenn az árok fenekén két holttest hevert,
félig behordta a hó. – Tolvajok, megkapták a magukét.
A tér az Iverszkaja-templomtól a kék lábazatú és kék kupolájú, fehér Vaszilij
Blazsennij-székesegyházig üres volt. Szánút kanyargott rajta a Szpasszkij-kapuhoz. A kapu
és a széttárt szárnyú aranysas fölött rengeteg varjú keringett, tavaszias nyugtalansággal
károgva. A fekete óra mutatója a nyolcas felé közeledett, a külföldön készült zenélőóra
harangjátéka megszólalt. Aljoska lekapta sipkáját s keresztet vetett a torony felé.
Félelmetes hely volt.
– Gyerünk, Alekszaska, még meglátnak.
– Ne félj, amíg engem látsz, bolond.
Átmentek a téren. A túlsó felén deszkaboltok, vásári bódék és gyékénysátrak sorakoztak
sűrűn egymás mellett. A kereskedők levették már az ajtóról a lakatot, kiakasztották az árut
a póznákra. A kalácsos soron füstölögtek a kemencék, szállt a bélés szaga. A
mellékutcákból ömlött a nép.
Alekszaska nem bánta, tarkón verik-e, megszidják-e, mindenbe beleegyezett. A tömegen
át odanyomakodott a boltokhoz, szóba állt a szatócsokkal, az árakat kérdezte, tréfákat sütött
el. Aljoska csak a száját tátotta s alig ért a nyomába. Alekszaska meglátott egy kövér,
posztóbundás asszonyt, akinek rókaprémsipka volt a fejkendője fölött. Alekszaska húzni
kezdte a lábát, úgy vánszorgott hozzá.
– Nyo-ny-nyomorult á-á-ár-vának – dadogta reszketve –, b-bojárné-anyuskám, m-m-
meghalok éhen…
Az özvegy kereskedőné fölemelte a szoknyáját, két félkopejkást vett ki a hasa alatt
csüggő zacskóból méltóságos mozdulattal keresztet vetett s odaadta. Ők meg futottak bélest
venni, forró szörpöt inni.
– Mondom neked, velem nem veszhetsz el – mondta Alekszaska.
Egyre új néptömeg özönlött oda. Egyesek azért jöttek, hogy az embereket nézzék s
hallgassák, mit beszélnek; mások az új ruhájukkal büszkélkednek, megint mások az
őrizetlen holmit emelik el. Egy mellékutcában, ahol mint valami nemeztakaró hevert a
havon a lenyírott haj, borbélyok hívják a népet s ollójukat csattogtatják. Volt, akit fölállított
fahasábra ültettek; fazekat borítottak a fejére, úgy nyírták. A legnagyobb zsivaj a cérnások
során volt. Az asszonyok itt úgy kiáltoztak, mintha tűzvész lenne, adták, vették a fonalat,
tűt, gombot, a különféle varrókellékeket. Aljoska, hogy el ne vesszen, Alekszaska övébe
kapaszkodott.
Amikor megint kiértek a térre, egy ember futott el arra s valamit kiáltozott. A
Varvarkáról nagy tömeg özönlött fölfelé. Fülsiketítőén kurjongattak és fütyültek.
Sztrelecek hoztak egy összevert embert a karjukon.
– Igazhitű emberek – mondták könnyes szemmel, hol erre, hol arra fordulva –, nézzétek,
mit műveltek ezzel a kereskedővel.
Az embert egy nyírfaszánba tették. Ovszej Rzsov sztrelec fölmászott a szánra s még
mindig ugyanazt hajtogatta: a németek gonoszságukban majdhogy agyon nem verték ezt a
jóravaló kereskedőt, a főbojárok pedig idestova egész Moszkvát eladják a külföldieknek…
Alekszaska meg Aljoska egészen a szánhoz tolakodtak.
Aljoska leguggolt s az összevert emberben rögtön fölismerte ugyanazt a puffadtképű,
apró, nyúlszemű árust, akitől Lubjankán a két sült bélest vette. Pálinkaszag dőlt belőle. Már
belefáradt a nyögésbe. Az oldalán feküdt, arca a szalmában.
– Ó-ó – ismételgette halkan. – Eresszetek el, az Isten szerelmére.
Ovszej Rzsov keresztet vetett és meghajolt a templom és az emberek felé. A sztrelecek
sugdolózva izgatták a népet. A düh egyre jobban forrt. Hirtelen kiáltozás: „Lovasok,
lovasok.” A Szpasszkij-kapu felől a szánkónyomon két lovas nyargalt arra. Az elülső
áfonyaszínű sztrelec kaftánban és félrecsapott csákóban. Gyémánttal kirakott görbe kardja a
bársony nyeregtakaróhoz verődött. Nem is lassított, a kantárt eleresztve, a tömegbe vágta
magát. Ijedt kezek elkapták a ló zabláját. A lovas gyorsan forgatta fejét – széles homlok,
beesett szem, durvaszálú szakáll – és kivillantotta ritkás, sárga fogát… Tararuj volt, ahogy
Moszkvában nevezték. Ivan Andrejevics Hovanszkij herceg, vajda, ősi nemesvérből eredő
bojár, nagy gyűlölője a felkapaszkodott Nariskinoknak. A sztrelecek, látva, hogy sztrelec-
kaftánban van, kiáltozni kezdtek.
– Ő velünk tart, velünk, Ivan Andrejevics! – s odafutottak hozzá.
A másik, aki nem ilyen sebesen jött, Vaszilij Vasziljevics Golicin volt.
– Lázongtok, igazhitűek? – kérdezte lova nyakát megveregetve. – Ki bántott meg,
mivel? Beszéljetek, beszéljetek! Éjjelnappal a nép sorsát hordjuk szívünkben. A cár
meglátott benneteket föntről, gyerek lévén, megijedt s bennünket küldött le, tudakozódni.
Az emberek eltátották a szájukat, úgy néztek a brokát bundájára – fél Moszkvát meg
lehet venni ezen a bundán –, a drágaköves gyűrűket nézték a kezén, amivel a lovát
veregette: szikrát hánytak azok a gyűrűk. Vaszilij Vasziljevics gúnyosan mosolyogva
közelebb ment s kengyel kengyel mellett állt oda Hovanszkijhoz.
– Adjátok kezünkre az ezredeseket, majd magunk tartunk rajtuk ítéletet: fejjel lefelé a
harangtoronyból! – kiáltottak a sztrelecek. – Mit gondolnak odafönn a bojárok? Miért
ültették azt a kisfiút, azt a Nariskin fattyút, cárul a nyakunkba?
Hovanszkij a kesztyűje szélével simogatta félig ősz bajuszát. Fölemelte a kezét.
Mindenki elcsendesedett.
– Sztrelecek! – emelkedett föl nyergében, az erőlködésbe egészen belevörösödve,
úgyhogy harsány hangját a legtávolabb állók is meghallották. – Sztrelecek, magatok
látjátok most, milyen elviselhetetlen jármot raktak a bojárok rátok… Isten tudja, miféle cárt
választottak most is… Nem én kiáltottam ki… S meglátjátok, nemhogy pénzt, de ennivalót
sem kaptok. Dolgoztok, mint a rabszolgák. Gyermekeitek a Nariskinok örök szolgaságára
jutnak. De jön még rosszabb is… Eladnak titeket s minket, mindnyájunkat a
külföldieknek… Moszkvát tönkreteszik s az igaz hit gyökerét is kiirtják. Hej, erős volt
hajdan az orosz, de hol van most az ereje?
Erre mindenki olyan rettenetes kiáltozásba fogott, hogy Aljoska megijedt: „Mindjárt
agyontaposnak…” Alekszaska Mensikov ott ugrált a szánon s a két ujja közt fütyült. A
zajban csak azt lehetett megérteni, amint Tararuj erőlködve kiáltozza:
– Sztrelecek! Át gyorsan a folyón, az ezredekhez, ott beszélünk majd…

12
A téren csak a kifogott szán maradt és Aljoska meg Alekszaska. Az összevert árus
fölemelkedett, bedagadt szemrésén át körülnézett s hosszan szipákolt.
– Bácsika – mondta neki Alekszaska Aljoskára kacsintva –, mi majd hazaviszünk,
megsajnáltunk.
A váralji árus nem tért egészen magához. A fiúk vezették, ő valamit mormogott,
gyakran meg-megbotlott. Hirtelen félretolta a fiúkat: „Állj!” – fenyegetett meg valakit, s
toppantott egyet puffadt nemezcsizmájával. A folyón túlra mentek, a Szerpuhov-kapu felé.
Útközben megtudták, hogy hívják: Fegyka Zajac. Portája a váralján nem volt nagy,
kertjében egyetlen fa, rajta fészkek, de a kapu és a ház új.
– Itt vannak, ni, a kalácsaim, a béleseim – örült meg Zajac, amikor a házát meglátta –,
ők, galambocskáim, a mézeskalácsok, kirántanak a bajból…
A kisajtót egy ragyás öregasszony nyitotta ki, akinek félszeme ki volt folyva. Zajac
félrelökte. Alekszaska – és Aljoska besurrant a nyomában. „Hát ti hova mentek? Mi
dolgotok itt?” – esett volna már nekik, de aztán csak legyintett s bement a házba. Leült az
új gyékénnyel befedett padra s elkezdte nézegetni magát, csupa rongy volt rajta minden.
Megcsóválta a fejét és elsírta magát.
– Összevertek – mondta a félszemű asszonynak, – Ki vert, mért, nem emlékszem rá. Adj
tiszta ruhát. – Hirtelen a padra csapott és felordított: – Fűtsd be a fürdőt, azt parancsolom,
félszemű kutya!
Az asszony az orrát fintorgatta s kiment. A fiúk közelebb húzódtak a kemencéhez,
amely a szoba felét elfoglalta. Zajac tovább beszélt.
– Kihúztatok a bajból, gyerekek. Most, amit akartok, kérjetek. A testem össze van
zúzva, nincs egy ép bordám, vegyem a ládát s menjek árulni? Ó, jaj nekem… A munka
pedig nem vár.
Alekszaska megint odakacsintott Aljoskára.
– Minekünk nincs jutalomra szükségünk – mondta –, csak az éjszakát tölthessük itten. –
Amikor Zajac bebicegett a fürdőbe, a fiúk fölkapaszkodtak a kemencére.
– Holnap mi megyünk helyette bélest árulni – suttogta Alekszaska. – Mondtam, hogy
énvelem nem veszel el.
Alig hajnalodott, a félszemű hozzálátott, hogy fánkot, gyümölcslepényt, fonott kalácsot,
töltött bélest süssön; a böjtölőknek borsóval, répával, sózott gombával, azoknak, akik nem
böjtölnek: nyúllal, marhahússal és metélttel. Fegyka Zajac ott nyögött a bunda alatt a
padon, egyetlen tagját sem tudta mozdítani. Alekszaska fölsöpörte a szobát, vízért, fáért
rohant az udvarra, kivitte a hamut, a moslékot. Aljoskát kiküldte, hogy Zajac állatait
megitassa; csak úgy égett a kezében a munka s folyton tréfált közben.
– Úgyes fickó – nyögte Zajac –, kiküldenélek a bélesemmel a piacra. De elszököl a
pénzzel, meglopsz… Nagyon is szemfüles vagy.
Alekszaska megcsókolta a mellén hordott keresztet s megesküdött, hogy nem lopja el a
pénzt, a falról levette a „negyven szentet” s az ikont is megcsókolta. Itt nem volt mit
beszélni. Zajac hitt neki. Az asszony kétszáz bélest rakott egy rongy alá az áruládákba.
Alekszaska és Aljoska fölkötötte a kötényt, a kesztyűt az övük mögé dugták, fogták a
ládákat s kimeritek az udvarból.
– Itt a finom bélés, pirog meg a mézes, félkopejka párja; forró, mint a kályha – kiáltotta
csengő hangon Alekszaska; a járókelők szemébe nézve, – Tessék, tessék, kapkodjuk szét!
– Amikor az ott ácsorgó sztrelec-csoportot észrevette, odatáncolt s úgy mondta a
mondókáját. – Ez a bélés cári, tessék megpróbálni. A Kremlből jön egyenest Kaptunk
hozzá nyaklevest Nariskinok falják, a hasuk elcsapják.
A sztrelecek nevettek s szétkapkodták a bélest. Aljoskának is megvolt a mondókája,
amit kiáltozzon. El sem jutottak a folyóig s már vissza kellett fordulniuk új áruért.
– Gyerekek, titeket az Isten küldött hozzám – csodálkozott Zajac.

13
Mihail Tirtov harmadik hete ődöngött már Moszkvában, de se szolgálat, se pénz. Akkor
a Ljubjanka téren az íródiákok csúfot űztek belőle. Földet, parasztot nem adtak.
Romodanovszkij herceg megszidta és megszégyenítette s ráparancsolt, hogy jövő évre
jöjjön el megint, de ne ilyen lator módra, hanem rendes lovon.
A térről éjszakára egy fogadóba ment Az úton találkozott a bátyjával, az is szidta a
szégyenért s elvette tőle a herélt lovat. Arra nem gondolt, hogy kardját s az ezüst lapokkal
díszített, sávos selyemövét, a nagyapait, elvegye tőle. Ugyanaznap este a kantinban, a
fokhagymás pálinkától feltüzelten, Mihail a kardját és az övét is otthagyta zálogban az
állami italmérőnél.
Két szemfüles moszkvai akaszkodott Mihailra: az egyik kereskedő-gyereknek mondta
magát, a másik íródeáknak, valójában azonban egyszerű kocsmatöltelékek voltak;
dicsérgették Mihailt, szájon csókolgatták, megígérték, hogy elszórakoztatják. Mihail egy
hetet mulatott velük. Levitték egy föld alatti helyiségbe, valami göröghöz; ott vízzel töltött
ökörszarvból dohányt szíttak, kábára szívták magukat; mindenféle ördöngösség játszott
vele, édes félelem fogta el.
Elvitték a cári fürdőbe – a Moszkva folyó népfürdőjébe –, nem annyira gőzölni
magukat, mint inkább nézni és nevetni, amikor a közös vetkezőben a füstfelhőből, söprűvel
takargatva magukat, meztelen asszonyok ugrálnak ki. Mihail ezt is kábulatnak érezte, nem
rosszabbnak a dohányénál.
Rábeszélték, hogy menjen el velük egy kerítőnőhöz, egy vén boszorkányhoz. De Mihail,
az ő ifjúságában félt még a tilalmas dologtól. Eszébe jutott, ahogy apja az esti imádság után
ujjával leszedte a hamvat a gyertyáról, fölütötte az ősrégi, rézkapcsos, bőrkötéses könyvet,
átfordította a zsíros sarkú könyvlapot s az asszonyról olvasott…
„Micsoda az asszony? A csábítás hálója. Arca fényes, nagy szeme hunyorgó, lába
táncosán játékos, amivel is sok sebet ejt, az ember tagjaiban emésztő tüzet gerjeszt…
Micsoda az asszony? Kígyófészek, betegség, az ördög serpenyője, esztelen gonoszság,
pokolbeli kísértés, a sátán maszlagja…”
Ki nem ijed meg ettől?
Egyszer elvitték őt a Pokrovszkij-kapuhoz, egy kocsmába. Le sem ülhettek, a
gyékényfüggöny mögül kibontott hajú, alacsony nőszemély ugrott ki; szemöldöke az orra
tövétől a halántékáig feketére festve, szeme kerek, füle hosszú, arca céklával egészen kékes
színre kenve. Ledobta magáról a rongytakarót, meztelen volt, kövér és fehér, táncolni
kezdett Mihail előtt s karpereceit csörgetve, hol az egyik, hol a másik rézgyűrűs kezével
csalogatta.
Mintha ördög lett volna, olyan rettenetes, olyan iszonyú volt a meztelensége… A
lehelete szeszes; forró verejtékszag dőlt belőle… Mihail fölszökött, haja égnek állt, vadul
fölkiáltott, a lányra emelte kezét, de nem ütötte meg, csak kiugrott az utcára.
Sárga, tavaszi alkonyat derengett, az elcsöndesedő utca távolában. A levegő részegítő.
Vékony jég recseg a csizma alatt A vaszászlós, szürke-kék várbástya mögött, egy hegyes
tető mögül rézvörösen kúszik elő a hold tányérja s arcába süt Mihailnak. Félelem fogta el.
A foga összeverődik, mellében hidegség támad. A kocsma ajtaja megnyikordul, s a ház
előtt ugyanaz a lány állt fehér árnyékként, szétvetett lábbal: „Mit félsz tőlem? Gyere vissza,
kedves.”
Mihail ész nélkül elrohant
A pénzének hamar nyakára hágott. Társai otthagyták. Mihail sajnálta, amit megevett,
megivott, amit látott s érintetlen hagyott, s így kóválygott a házak között. Hogy az apjához;
vidékre visszamenjen, arra gondolni sem akart.
Végül is eszébe jutott kortársa, keresztapjának a fia, Sztyopka Odojevszkij;
bekopogtatott a házába. Haramia képű szolgák fogadták, barátságtalanul. „Mit rontasz be
fedett fővel a házba” – tépte le az egyik Mihail sapkáját. De csak fenyegették; tovább
engedték. A tágas, meleg pitvarban, amely a padokra terített vadbőrökkel volt díszítve, egy
kamasz fogadta^ olyan szép, mint valami mézesbáb, atlaszing és csodaszép szattyáncsizma
volt rajta. Pimaszul a szemébe nézett s hízelgő hangon kérdezte:
 – Mi dolgod van a bojárral?
– Mondd meg Sztyepan Szemjonicsnak, a barátja, Miska Tirtov, alázatosan kér tőle
valamit.
– Megmondom – mondta éneklősen a siheder és selymes fürtjeit megrázva, lomhán
kiment. Várnia kellett. Szegény ember nem büszke. A siheder megint megjelent s intett az
ujjával: – Gyere be.
Mihail bement a fogadóterembe. Elfogódott s buzgón hányta a keresztet a sarok felé,
ahol aranycsipkés brokátfüggönyök előtt függtek a szentképek. Lopva körülnézett: így
élnek hát a gazdagok. Milyen fejedelmi pompa! A falakat bordásbársony kárpitozza. A
padlón kisebb-nagyobb szőnyegek. Micsoda tarkaság! A padokon bársonytakarók. Az
ablakdeszkán gyönggyel kivarrt futó. A fal mellett ruhásládák és arannyal meg bársonnyal
fedett ladikok. Akármelyik takaró elég volna egy ujjasra, köntösre. De arról álmodni sem
lehet… Az ablakkal szemben kis tornyocska, rajta óra, fölötte rézelefánt.
– Á, Miska, Isten hozott – szólt oda az ajtóból Sztyopka Odojevszkij. Mihail odament
hozzá, meghajolt előtte, ujja a szőnyegen. Sztyopka viszonzásul bólintott. De azért
kézszorításra nyújtotta kezét, nem úgy, mint jobbágynak, hanem mint nemesgyereknek.
– Ülj le, légy vendégem.
S maga is leült, botjával játszogatva. Leült Mihail is. Sztyopka borotvált fején
drágakővel kirakott házisapka volt. Homloka domború, mint a hordó, szemöldöke nincs,
szemhéja vörös, orra görbe, pici állán ritkás pihe. „Az ilyen korcsot egy tüsszentés elfújja, s
ilyennek áll a gazdagság” – gondolta Mihail, s ahogy nyomorulthoz illik, megalázkodva
kezdte mesélni kudarcait, szegénységét, amely fiatal éveit megrontotta.
– Sztyepan Szemjonovics, az Istenre kérlek, oktass ki, szolgádat, mire adjam a fejemet.
Kolostorba menjek tán…? Vagy az országútra álljak ki szöges buzogánnyal? – Sztyopka
ezeknél a szavaknál elrántotta s a fal felé fordította a fejét, kiálló szeme megüvegesedett.
De Mihail nem árulta el magát, mintha csak együgyűségből beszélt volna szöges
buzogányról. – Sztyepan Szemjonovics, nincs több erőm ezt az átkozott szegénységet
elviselni.
Hallgattak egy darabig. Mihail halkan, illemtudóan felsóhajtott. Sztyopka rosszféle
mosollyal húzta végig botja végét a szőnyeg szárnyas állatján.
– Milyen tanácsot adjak, Misa… Az okosnak sok út kínálkozik, az ostobának meg csak a
börtön s a koldustarisznya. Itt van például Vologyka Csemodanov, két jó kis falut perelt el
a szomszédjától, Leontyij Pusztoroszlev kezéről meg nemrég egy szép portát ütött el.
– Hallottam, csodálkoztam is… De hogy fogjon az ember ehhez a dologhoz? Hogy üsse
el a birtokot a más kezéről? Nem tréfadolog az!
– Nézd ki a falut és feketítsd be a gazdáját. Mind így csinálják…
– De hát hogy feketítsem be?
– Hát így: veszel egy kopejka ára tentát, a vásári írnoknál papírt s megszerkeszted a
feljelentést.
– De mivel vádoljam meg? Miről szóljon a feljelentés?
– Fiatal vagy te, Misa, nem száradt meg a szádon a tej. Itt van Ljovka Pusztoroszlev,
elment Csizsovhoz névnapot köszönteni, de nem annyira ivott, inkább hallgatózott, s
amikor kellett, helyeselt is. Az öreg Csizsov ezt kottyantja el az asztalnál: „Adjon az Isten a
nagyhatalmú uralkodónak, Fjodor Alekszejevicsnek egészséget, de azt mondják, a böjt
végét sem éri meg, a Kremlben a múlt éjjel egy tyúk kakashangon kukorékolt.”
Pusztoroszlev sem volt ostoba, felszökött. „Szó és tett!” – kiáltotta. S a vendégek a
névnapját ülő házigazdával együtt már benn is voltak a titkos ügyek hivatalában.
Pusztoroszlev elmondja, hogy így meg így volt, Csizsov az uralkodót gyalázta Csizsovnak
kitekerték a kezét s föl a kínpadra. És megindították a vizsgálatot a tyúk miatt, amely
kakashangon szólt. Pusztoroszlevnek hű szolgálatáért a Csizsov birtoka, Csizsovnak meg
örökös Szibéria… Így csinálja az okos ember… – Sztyopka Mihailra emelte mozdulatlan
halszemét. – Vologyka Csemodanov már egyszerűbben csinálta; beadta, hogy a szomszédja
udvarában agyon akarták verni s a zsákmány harmadrészét ígérte a főíródeáknak. A
szomszéd szívesen odaadta az ingét is, csakhogy a bíróságtól megszabaduljon.
Mihail elgondolkozott, azután sapkáját forgatva, ezt mondta:
– Nem vagyok én járatos ezekben a bírósági dolgokban, Sztyepan Szemjonics.
– Ha járatos volnál, nem is oktatnálak. – Sztyopka olyan gonoszul nevetett, hogy Mihail,
amint a kicsiny, lekopott fogaira nézett, odébb húzódott tőle. – Bírósági dolgokhoz
tapasztalat kell… Különben, vigyázz, magad jutsz a kínpadra… Úgy bizony, Miska, az
erőssel ne köss ki, csak a gyengét üsd. Hozzám például, látom, félelem nélkül jöttél.
– Hogyan… félelem nélkül, Sztyepan Szemjonics?
– Hallgass, meg kell tanulni hallgatni. Én barátságosan beszélgetek veled, de másokkal,
tudod-e, hogy szokott lenni? Unatkozom, mondjuk. A tenyerembe csapok. A szolgáim
berontanak a szobába… Szórakoztassatok, hű rabjaim… Megfogják a fehér kezed s ki az
udvarra, játszani, mint a macska az egérrel. – Megint elnevette magát, de csak a szájával, a
szeme halott volt. – Ne ijedj meg, reggel óta tréfás kedvemben vagyok.
Mihail óvatosan felemelkedett, búcsúzni készült. Sztyopka megérintette a botja végével
s visszanyomta.
– Bocsáss meg, Sztyepan Szemjonics, ha együgyűségemben fölöslegeset mondtam.
– Fölöslegeset nem mondtál, csak a rangodhoz, helyzetedhez, családodhoz képes
túlságosan vakmerő vagy – felelte Sztyepan hidegen s fontoskodva. – No, Isten bocsásson
meg neked. Máskor az előcsarnokban várj be, s ha a terembe szólítanak, szabadkozz, ne
gyere. Hellyel kínállak: ne ülj le. Üdvözölni sem mély meghajlással tartozol, a lábamhoz
kell esned.
Mihailnak reszketett az orrcimpája, de erőt vett magán, alázatosan köszönetet mondott
az oktatásért. Sztyopka ásított, keresztet vetett a szájára.
– Igen, igen, segíteni kell a nyomorúságodon. Van itt egy ügy, ami gondot okoz nekem.
Értesz a hallgatáshoz? No, jól van. Látom, értelmes fiú vagy. Ülj közelebb… – Koppantott
a botjával. Mihail sietve mellé ült. Sztyopka merően vizsgálgatta. – Hol szálltál meg,
fogadóban? Gyere éjszakára hozzám; Rendes dolmányt, köntöst, nadrágot, csizmát adok; a
magad kopott holmiját dugd el egyelőre. Egy bojárasszonynak kell kedvére tenned.
– Abban a tekintetben? – Mihail arcát sűrű pír öntötte el.
– Éppen abban, az ördögöt kell mulattatnod. Munka nélkül megtelik a zsebed… Előkelő
bojárasszony. Kincses ládákon ül, s az ördög csiklandozza… Megértettél, Miska? Ha
engedelmeskedel, megcsináltad a szerencsédet. De ha megcsalsz, a medvék vermébe
dobatlak, csontodat sem találják meg. – Kiszabadította gyöngyös ruhaujjából a tenyerét és
tapsolt. Az iménti hetyke kamasz jött be. – Feoktyiszt, vidd el ezt a nemes úrfit a fürdőbe,
adj rá tiszta alsót s egy jó öltözet ruhát… Vacsorára idehozd hozzám.

14
Szofja cárlány megjött a miséről – elfáradt. Ma két nagyböjti istentiszteletet állt végig.
Fekete kenyeret és káposztát evett, s azt is alig valamit. Apja külföldről hozott székében
ült, térdére rakta a hímzett kendőbe burkolt áldozati kenyeret. Ezt a széket nemrég hozták
ide az ő rendeletére a Gránit-teremből. Natalja, az özvegy cárné, amikor ezt megtudta,
fölkiáltott: „A cárlány nemsokára a trónt is a szobájába hurcoltatja.” De csak
bosszankodjék Natalja cárné!
A márciusi nap forrón vert be tarka sugarával a két kis ablak sűrű táblácskáin. A
szobácskában tisztaság, egyszerűség, szárított füvek szaga. Fehér fala, mint valami celláé.
A padkás, csempézett kemencébe alaposan begyújtottak. Az egész berendezés, pad, asztal,
mind vászonnal fedve. A homokórán lassan forog a rózsákkal 'kifestett számlap. A kis
könyvszekrényen a függöny összehúzva: a nagyböjt nem a könyvek, szórakozások ideje.
Szofja posztópapucsos lábát egy kis zsámolyra rakta, szemét félig behunyta, s
szenderegve ringatta magát. Tavasz, tavasz, a bűn ott kószál a világban, betör az édes
lányszobákba is… A nagyböjt napjaiban! Leeresztené a függönyt az ablakocskákon,
kioltaná a tarka sugarakat, de nincs kedve felállni, nincs kedve szolgálót hívni. Még az ősi,
jámbor dallamok járnak az emlékezetében, s hallása izgatottan lesi: nem nyikorog-e a
padlódeszka, nem jön-e életem fénye, nem jön-e a bűn… Ej, mit számít, leimádkozom.
Gyalog járok be minden szent helyet. Csak jöjjön.
A szobában szendergő csend, csak az inga koppan. Sok könny omlott ki itten.
Nemegyszer rohant Szofja le-föl, ezek közt a falak közt. Kiáltozz, harapdáld a kezed –
egyremegy, az évek múlnak, az ifjúság elvirágzik. Örökös hajadonságra van ítélve a
cárleány, fekete fátyolra. Ebből a szobából egyetlen ajtó nyílik: a kolostoré. Hányan
kiáltoztak itt éjszakánként – hány cárlány vad hangon a párnájába, a haját tépve – és senki
nem látta, nem hallotta.
Hányan élték le itt meddő életüket, s alusznak a kolostor kőkockái alatt. A nevüket is
elfeledték ezeknek a keserű lányoknak. Egynek jutott csak ki a boldogság, hogy mint a
bomlott madár, kitépje magát ebből a hajadoni börtönből. Engedélyt adott a szívének:
szeresd… S milyen nagyszerű ember ez a Vaszilij Vasziljevics, az ő szeme világa, nem
holmi nehézcsizmás, korbácsos férj; édes szavakkal szeretteti magát, kedveskedő és
türelmetlen szerető. Ó, bűn, bűn! Szofja félretette az áldozati kenyeret, aztán fölemelte a
kezét, mintha a bűnt akarna elkergetni, így mosolygott, a szemét föl sem nyitva, az ablak
meleg sugaraira s a forró látomásokra.

15
A padlódeszka megnyikordult. Szofja felszökött, merőn nézett az ajtóra, mintha arany
köntösben, tüzes szárnyon a megrontó repülne be mindjárt. Ajka reszketett, megint a
bársonyos könyöklőre támaszkodott, tenyerébe horgasztotta arcát Szíve hangosan vert.
Az alacsony ajtóban meghajolva, Vaszilij Vasziljevics Golicin lépett óvatosan a
szobába. Nem szólt, csak megállt. Szofja, mint a tenger hulláma, úgy ölelte volna izgatott
testével. De tettette, hogy szunnyad, így illendőbb volt: a cárlány kifáradt, míg a misét
végigállta s mosolyogva pihen.
– Szofja – szólította Vaszilij Vasziljevics alig hallhatóan. Brokát ruhája suhogott, ahogy
föléje hajolt. Szofja ajkai elnyíltak. Illatos bajusz csiklandozta meg az arcát, meleg ajak
közeledett s tapadt az övére keményen. Szofja összerándult, kimondhatatlan vágy futott
végig a hátán s forró görcsben olvadt szét széles medencéjében… Fölemelte karját, hogy
Vaszilij Vasziljevics fejét átölelje, és… eltolta magától.
– Ó, menj innét… Mit csinálsz, vétek, hiszen péntek van.
Felnyitotta okos szemét, s mint mindig, elcsodálkozott Vaszilij Vasziljevics szépségén.
Megérezte, hogy a férfi türelmetlen. Megrázta fejét, s elöntötte az öröm.
– Szofja – mondta –, Ivan Mihajlovics és Ivan Andrejevics Hovanszkij odalenn várnak;
nagy hírrel jöttek. Menj le hozzájuk. Halaszthatatlan ügy.
Szofja megragadta a kezét, melléhez szorította s megcsókolta. Szempillája elnedvesedett
túláradó szerelmétől. Odament a tükörhöz, megigazította fejdíszét s szórakozottan siklott
végig a tükörképén: „Szépnek nem vagyok szép, de lám, szeret.”
– Gyerünk.
Egy kis csúcsíves ablaknál, magas süvegükkel a mennyezet boltját súrolva, Hovanszkij
és Ivan Mihajlovics Miloszlavszkij, a cárevna nagybátyja állt; széles arccsontú, aprószemű
ember, új bundában; egészen megizzadt, arca pirosodott a jó élettől és az izgalomtól. Szofja
gyorsan odament hozzá és apácamódra fejet hajtott. Ivan, amennyire lehetett, előrenyújtotta
szakállát és ajkát: potroha nem engedte, hogy közelebb lépjen.
– Matvejev már Troicában van. – Szofja zöldes szeme kitágult. – A szerzetesek cárként
fogadták… Május tizenkettedikére várják Moszkvába. Most ért ide nyargalvást Troica alól
az unokaöcsém, Petyka Tolsztoj. Ő beszélte el: Matvejev a mise után az egész nép füle
hallatára szidott és gyalázott hennánkét, Miloszlavszkijakat. „Varjak szálltak, azt mondja, a
cári kincstárra… A sztrelecek kopjáin akarnak a palotába bejutni… De abból nem lesz
semmi!… Leverem a lázadást, a sztrelec-ezredeket a vidéki városokba s a határmentére
küldöm. A fő-bojároknak letöröm a szarvát. Megcsókolom a keresztet, úgy esküszöm
hűséget Pjotr Alekszejevicsnek, a cárnak. Kiskorúsága alatt pedig kormányozzon az anyja,
Natalja Kirillovna, nem halok meg addig, amíg ez be nem teljesedik.”
Szofja arca elszürkült. Ott állt, fejét, karját lecsüggesztve. Csak csúcsos fejdísze rezzent
meg, s a vastag fonat mozgott a nyakán. Vaszilij Vasziljevics távolabb állt, az árnyékban.
Hovanszkij komoran nézett a lába elé.
– Beteljesedik valami – mondta –, de nem ez… Matvejevnek nincs helye Moszkvában.
– De legjobban Vaszilij Vasziljevics herceget szidta és gyalázta – suttogta még
gyorsabban Miloszlavszkij. – „Ez a Vaszka Golicin a cári koronára vágyik, le kell ütni a
fejét.”
Szofja megfordult lassan, tekintete a Vaszilij Vasziljevicsével találkozott. Az gúnyosan
mosolygott, de szája sarkában egy gyenge, szánalmas kis ránc jelentkezett. Szofja
megértette: Vaszilij életéről döntenek, az ő fejére megy a játék. Ezért a ráncért akár rögtön
felperzselte volna Moszkvát.
– S mit mondanak a sztrelecek? – kérdezte Szofja, izgalmát lenyelve.
Miloszlavszkij szuszogni kezdett. Vaszilij Vasziljevics nesztelenül végigment a termen,
kipillantott az ajtón, visszafordult és Szofja háta mögé állt. Szofja nem türtőztethette
magát, félbeszakította a mesélni kezdő Hovanszkijt:
– Natalja Kirillovna cárné vérre szomjas… De miért? Még mindig nem tudja elfeledni
alacsony származását, hogy apjánál, anyjánál még bocskorban járt. Mindenki tudja, hogy
amikor Matvejev szánalomból a házába vette, egy váltás inge sem volt. Palotatermet
életében sem látott, a férfiakkal egy asztalnál itta a bort. – Szofja telt nyakát, amelyet
szorosan vett körül az ing gyöngygallérja, a düh pírja öntötte el, arcán foltok ütköztek ki. –
A cárné vígan élte világát boldogult apuskámmal, de még Nyikon pátriárkával is sok tréfát
engedtek meg maguknak. Mi, akik az asszonyszobában éltünk, tudjuk ezt… Petrusa
öcsénk, ő a bizonyíték, igazi csoda; sem arcra, sem járásra nem hasonlít az apjához… –
Szofja úgy összeszorította az ujját, hogy a gyűrűi megcsörrentek, s kezét a mellére
szorította. – Én hajadon vagyok, szégyellek a cár dolgairól beszélni veletek. De ha Natalja
Kirillovna vérre szomjazik, megkapja… Vagy pedig mindnyájatoknak oda a fejetek, én
meg a kútba ugrom.
– Jól, nagyon jólesik az ilyen beszédet hallani – szólt Vaszilij Vasziljevics. – Mondd
csak el, Ivan Andrejevics herceg, a cárevnának, mi történik az ezredeknél.
– A Sztremjannij-ezredet kivéve, minden ezred melletted van, Szofja Alekszejevna –
mondta Hovanszkij. – A sztrelecek mindennap nagy számban sereglenek össze az
ezredirodák előtt, kővel, bottal verik be az ablakokat, az ezredesek anyja kínját szidják.
(Hm – köszörülte meg a torkát erre a szóra Miloszlavszkij. Vaszilij Vasziljevics ijedten
hunyorgott, Szofja azonban szemöldökét sem rándította meg…) Buhvosztov ezredest és
Boborikin századost, aki szigorúan rájuk szólt s csendesíteni akarta őket, a sztrelecek
fölvitték a harangtoronyba, s lelökték. „Ez, ez kell nekünk!” – kiabálták. A parancsokat
meg sem akarják hallgatni; a telepeken, a Fehér-városban, s a Kitajban csoportokba
gyűlnek, a piacokon lazítják a népet, a nyilvános fürdő elé mennek, s azt kiabálják: „Nem
akarjuk, hogy a Nariskinok és Matvejev kormányozzanak bennünket, kitekerjük a
nyakukat.”
– Ordítozni, azt tudnak, mi azonban nagy dolgokat akarunk látni tőlük. – Szofja
kiegyenesedett s szemöldöke megrándult dühében. – Ne féljenek, döfjék csak kopjavégre
Artamon Matvejevet, Jazikovot, Lihacsovot, az ellenségeimet s az egész Nariskin
fajzatot… Azt a kisfiút, Natalja fattyát, taszítsák csak le egészen bátran. Az a mostoha, az a
mostoha! Átkozott a méhe… Itt van, fogd! – Szofja letépte ujjáról minden gyűrűjét, öklébe
szorította s Hovanszkijnak nyújtotta. – Küldd el nekik és mondd meg, mindent megkapnak,
amit kérnek. Zsoldot, földet, kiváltságot. Csak ne szeppenjenek meg, amikor szükség van
rájuk. Mondd meg: kiáltsanak ki engem cárnőnek…
Miloszlavszkij ijedtében csak legyintett Szofja beszédére, Hovanszkij, aki eszeveszett
tűzbe jött, a fogát vicsorgatta, Vaszilij Vasziljevics befedte széniét a tenyerével, ki tudja,
miért? Meglehet, nem akarta, hogy e szavak alatt gőgös arcát lássák.

16
Alekszaska és Aljosa tavaszig a bélesén jól kihíztak. Különb életet kívánni sem lehet.
Zajac is meghízott, ellustult. „Megdolgoztam a magamét, most ti dolgozzatok rám,
gyermekek.” Egész nap a ház előtt ült, a tyúkokat és verebeket nézte. Rákapott a
diórágcsálásra. A lustaságtól és jóllakottságtól ilyen gondolatai támadtak: „Hátha a kisfiúk
egyszer csak eldugnak a pénzből? Lehetetlen, hogy legalább egy kicsit ne lopogassanak.”
Esténként, a keresetet számolgatva, kikérdezte őket, civakodott, a zsebükbe, szájukba
nyúlt, az elcsent pénzt kereste. Éjszakánként rosszul aludt, egyre azt gondolta: „Akinek
pénz van a keze ügyében, annak lopnia kell.” Egy eszköz maradt: jól ráijeszteni a kisfiúkra.
Alekszaska és Aljoska egy nap jókedvűen jöttek meg a vacsorára és átadták a keresetet.
Zajac átszámolta s pörlekedni kezdett. „Egy kopejka hibázik… Elloptátok! Hol a kopejka?”
Fogta a nyers botot, amit még reggel vágott, belekapaszkodott Alekszaska üstökébe s
elkezdte a verést:
– Egy Alekszaskának, kettő Aljoskának – számolta közben. Amikor a gyerekeket
elintézte, föladatta a vacsorát.
– Így la – mondta, száját a borsos-ecetes kocsonyával teletömve –, egy megvert gyerek
manapság két veretlent ér. Embert nevelek belőletek, fiúk, magatok köszönitek meg
később.
Ette Zajac a disznóhúsos káposztalevest, a mézes és gyömbéres tyúkzúzát, a tyúkhúsos
metéltet, a sült húst. Falta a tejeskását. Majd a kanalat a terítetlen asztalra tette s böffent
egy picit. Arca csak úgy reszketett a jóllakottságtól, szeme elveszett a zsírban. Kigombolta
nadrággombját.
– Hálát adtok még értem az Istennek, drága magzataim. Jó ember vagyok én. Egyetek,
igyatok, érezzétek, hogy apátok vagyok.
Alekszaska hallgatott, elhúzta a száját, nem nézett a szemébe. Vacsora után azt mondta
Aljoskának:
– Apámtól a verés miatt szöktem el, ettől még inkább elmegyek. Rászokik a
verekedésre, a vadkan.
Aljoskának nehezére esett a jó életet otthagyni. Persze, hogy jobb lenne verés nélkül. De
hol találni olyan helyet a világon, hiszen mindenütt vernek. A kemencén titokban sírt is. De
nem hagyhatta cserben a pajtását. Reggel a fiúk fogták a kosarat s elmentek útjukra.
Friss volt a májusi reggel. Kékes-szürkék a tócsák. A nyírfákon illatozó levél. A
seregélyek a nap felé emelték fejecskéjüket s fütyörésztek. A kapuk előtt bomlott lányok
álltak, lusták a dologra. Egyik-másik mezítláb volt, egy szál kendervászon ingben, de fején
nyírkéreg fejdísz, a copfjában pántlika. Vadul nézelődtek. A tetőn a seregélyek
csalogányként csattognak, az erdőbe, a zöld gyepre csalják a lányokat. Micsoda tavasz! „Itt
van a friss, mézben sült béles!”
Alekszaska elnevette magát.
– Várhatja Zajac a mai keresetet…
– De nem, Alekszaska, ez mégiscsak… lopás.
– Te falusi tökfilkó… Hát adott nekünk fizetést az a sátánfajzat? Ingyen törtük érte két
hónapon át magunkat. Hé, végy belőle, sztrelec, nyúlhússal van töltve. Forró még, párját
egy garasával.
A kapuk előtt egyre több asszonyba és lányba botlottak, a keresztutakon tolongott a nép.
Futva jöttek a sztrelecek, alabárdjukat zörgettek, a nép szétvált s ijedten nézte őket. Minél
közelebb értek a fiúk a Moszkva folyón átvivő Vszehszvjatszkij-hídhoz, annál több lett a
nép közt a sztrelec. A partot, mint a legyek, emberek lepték el: a trágyadombokra másztak,
hogy a Kremlt lássák. A sima vízen, amely folytában alig mozdult, nyugodtan tükröződtek
a zöldcsúcsú bástyák, a téglafalak oromzata, a Kremlbeli templomok, kápolnák,
székesegyházak kupolája.
De a nép közt nyugtalan beszéd folyt. A megerősített falak mögött, ahol a bojárházak s a
cári kastély furcsa, díszes tetői tarkálltak, ezen a májusi reggelen valami nyugtalanító dolog
történt… Hogy voltaképpen mi, nem tudták még. A sztrelecek zúgtak, de nem mentek át a
hídon, amelyet a Kreml oldalán két ágyú őrzött. Gyalogos és lovas nemeseket lehetett ott
látni; a cári testőrségben szolgáló bojárfiak voltak. Fehér kaftánjuk fölé, a hátukra
rézcsattal hattyúszárny volt erősítve. Nem sokan voltak, nyilván megszeppentek, látva,
hogy Balcsug felől ezrével tódul a nép.
Alekszaska, mint valami ördög ugrált ide-oda a híd előtt. A bélesén ő is, Aljoska is
hamar túladtak, az áruládájukat elhajították. Nem kereskedni való idő ez. Félelmetes volt és
mulatságos. A tömegben hol itt, hol ott kezdődött kiáltozás. Mindenkiben forrt valami.
Megelégelték, hogy ilyen rendben éljenek. Fenyegetve rázták a Kreml tornya felé az
öklüket. Egy váralji öreg fölmászott egy szemétdombra és levette sapkáját kopasz fejéről.
– A boldogult Alekszej Mihajlovics alatt – mondta lassan – épp így kelt föl a nép…
Kenyér nem volt, só nem volt, a pénz nem ért semmit, az ezüstrubelt a kincstár
átolvasztotta rézre. A bojárok mohón itták a nép vérét. A nép erre föllázadt, leszedte a
lováról Alekszej Mihajlovicsot, a bundáját összetépte. Sok bojár udvarházat kiraboltak,
fölgyújtottak, a bojárokat megölték. Délen is fölkelt a nagyszívű, kozák Razin. Ha akkor
meglett volna a szabadság, a nép gazdagon és szabadon élne… De nem támogatták. A nép
gyenge, csak az ordítozáshoz ért. S ha nem tartotok össze, most is ez vár rátok: vérpad,
akasztófa, legyőznek a bojárok titeket.
Tátott szájjal hallgatták. S még zavarosabb, aggasztóbb lett minden. Annyit értettek
csak, hogy a Kremlben nincs hatalom, s az idő alkalmas volna az évszázados vár
megdöntésére. De hogyan?
Más helyen egy sztrelec ugrott a nép elé:
– Mit vártok? Matvejev bojár, alig virradt, megérkezett Moszkvába. Nem ismeritek
Matvejevet, mi? Míg a Kremlben a bojárok igazi vezető nélkül egymásra csaholtak, még
meg lehetett élni. Most megjött az igazi uralkodó, ez meghúzza a gyeplőt… Olyan adót,
beszolgáltatást nyom rátok, amilyet még nem értetek meg. Ma kell föllázadni, holnap már
késő lesz.
Szédül a fej az ilyen szótól. Holnap már késő. Vér öntötte el az emberek szemét.
Lázálomnak rémlett a folyóban lomhán tükröződő Kreml, az ősz fejű, a tilalmas, hitszegő,
arannyal teli Kreml. A falakon az ágyúknál egyetlen tüzér sincs. Mintha minden kihalt
volna. És fönn a Kreml fölött: lebegő keselyűk.
 A híd túlsó felén, a szárnyas várlakók közt mozgolódás támadt, hallani lehetett gyenge
kiáltásaikat. Egy lovas tűnt föl köztük, hófehér lován forgolódva. Nem engedték tovább,
széles alabárdjukkal hadonásztak. A lovas nekik rontott, a lovát táncoltatta s süvegét
elhagyva, vadul nyargalt az úszó hídnak; a deszkák közt víz fröccsent föl – cupp, cupp –, a
vékonylábú ló vidáman csapkodott a sörényével.
Az ezerfejű nép elcsendesedett. A túlsó partról magános lövés dördült a lovas után. Az a
tömegbe vágta magát s fölegyenesedett kengyelében; kékre borotvált fején megmozdult a
bőr, hosszúkás, nagyorrú arca kigyúlt a vágtában; kifúlva lihegett s barna szeme csak úgy
villogott vastag szemöldöke alatt, amelyet mintha szénnel mázoltak volna oda.
Megismerték.
– Tolsztoj… Pjotr Andrejevics, Miloszlavszkij unokaöccse… Velünk tart…
Hallgassátok, mit mond!
Pjotr Andrejevics magas, kibicsakló hangon kiáltotta:
– Emberek… Sztrelecek… Baj van… Matvejev és a Nariskinok csak az imént fojtották
meg Ivan cárevicset; ha nem siettek… Pétert is megfojtják. Hamar a Kremlbe, különben
késő lesz!
A tömeg morogni, zúgni, kiáltozni kezdett s bőgve rontott a híd felé. Ezernyi fej
hullámzott. Tolsztoj fehér lova ott forgolódott köztük. A híd megnyikordult, megreszketett,
az emberek térdig gázoltak a vízben. A sztrelecek a népet szétlökdösve, némán és vadul
mentek át rajta, század század után. Valahol megkondult egy harang – bum-bum-bum –,
mind gyorsabban és izgatottabban. Válaszoltak a tornyok; ide-oda hánykolódtak, zúgva
lengtek a harangok, negyvenszer negyven moszkvai harang mind a vészlármát verte.
A csendes Kremlben, a napban fölcsillanva, becsapódott valahol egy ablak, aztán a
második.

17
A sztrelec-ezredek türelmetlenségükben összezavarodva, a Gránit-palotához és a
Blagovescsenszkij-székesegyházhoz rohantak. Sokan, az úton elmaradva, a bojár paloták
erős kapuira törtek, fölmásztak a tornyokba, hogy a harangokat félreverjék; ezerpudos
basszusával félelmetesen búgott a Nagy Ivan. Az udvarházak, a kolostorok kőkerítései, a
hosszú hivatalépületek sárga falai közt megölt emberek hevertek és sebesült bojárcselédek
csúsztak-másztak nagyokat nyögve. Megbokrosodva száguldozott néhány felnyergelt ló, az
emberek nevetve vadásztak rájuk. Nagy kiáltozás közben kővel verték be az ablakokat.
A sztrelecek, a nép, egy sereg kisfiú – Alekszaska és Aljoska is – a tarka cári palotát
bámulták, amely a Kreml területének egynegyedét foglalta el. Kő- és fapaloták, magas
asszonyszobás épületek, alacsony házikók, csarnokok, tornyok és tornyocskák, az egyik
vörös, a másik zöld, kék deszkával burkolt vagy gerendából összerótt; az egészet rengeteg
folyosó és lépcső kötötte össze. Száz meg száz sátor és hagyma alakú tető, csodás házorom
– szögletesek, hasasak vagy csipkések, mint a kakastaréj – csillogott, mint az ezüst vagy az
arany. Itt él a föld ura. Isten után az első.
Valahogy mégiscsak félelmetes. Ide nemcsak, hogy az egyszerű embernek nem volt
szabad fegyverrel közelíteni, de a bojár is a kapuban hagyta lovát, gyalog dagasztotta a
sarat, s a cári ablakra sandítva lekapta sapkáját.
Álltak, nézelődtek. A Nagy Ivan szívettépő hangja szinte mellbe verte az embereket. S
most hetyke fickók ugrottak a tömeg elé.
– Fiúk, mit tátjátok a szátokat? Ivan cárevicset megfojtották, Péter cárral azonnal
végeznek. Gyerünk, támasszuk neki a létrát, törjünk a lépcsőre.
Zúgás futott végig a sok ezer főnyi tömegen. Élesen megperdültek a dobok. – Gyerünk,
gyerünk! – üvöltöttek vad hangok. Vagy két tucat sztrelec ugrott ki, átmásztak a rácson,
kirántották görbe kardjukat, fölszaladtak a Vörös-tornácra. Megdöngették a rézajtót, s
nekivetették a vállukat. – Gyerünk, gyerünk előre – bőgte a tömeg. A fejek felett, ki tudja,
honnét szerzett létrák inogtak. Odatámasztották a Gránit-palota ablakához, a lépcsőtornác
oldalsó korlátjának. Fölkapaszkodtak. Fogcsikorgatva kiabálták: „Ide Matvejevvel, ide a
Nariskinokkal!”

18
– Agyonvernek, megölnek bennünket! Mit tegyünk, Artamon Szergejevics?
– Az Isten könyörületes, cárné. Kimegyek, beszélek velük…. Hé, elküldték a
pátriárkáért? Fusson el még valaki.
– Artamon Szergejevics, ezek ők, az ellenségeink! Jazikov a tulajdon szemével látta: két
Miloszlavszkij van álruhában a sztrelecek közt.
– Tedd, amit egy asszonynak kell: imádkozz, cárné!
– Jön, jön – kiáltottak az előcsarnokból. Joakim pátriárka lépett be, hegyes pásztorbotját
a tölgyfapadlóba bökve; sötét-árkú, izgatottan csillogó szeme a bolthajtás alatt az alacsony
ablakokra meredt. Kintről a tornácra felkapaszkodó sztrelecek feje tapadt a színes
ablaküveghez. A pátriárka fölemelte száraz kezét s megfenyegette őket, a fejek
visszahőköltek.
Natalja Kirillovna a pátriárka elé rohant. Telt arca sápadt volt, mint a fehér fejkendő a
fekete rózsasapkája alatt. A pátriárka jeges kezébe kapaszkodott, összevissza csókolta, úgy
dadogta: – Ments meg, ments meg, szentatyám!
– Szentatyám, baj van – mondta komoran Artamon Szergejevics. A pátriárka feléje
fordította tágra nyílt szemét. Matvejev négyszögletes, szürkébe vegyült szakálla
megrándult. – Összeesküvés, nyílt lázadás… Maguk sem tudják, mit kiabálnak…
Matvejev, aki sas szemével, vékony orrával régen festett szentképhez hasonlított,
nyugodt volt: hosszú életében sok mindent látott, nemegyszer járt közel a halálhoz.
Egyetlen érzés maradt benne: a büszke hatalom szeretet. Türtőztette dühét, amely
öregemberes szemhéját megremegtette.
– Csak a Kremlből távolítsuk el őket – mondta –, aztán majd elbánunk velük.
Az ablak alatt aggasztó ütések és kiáltások hallatszottak. A teremben lábujjhegyen egyik
ajtótól a másikig futott, akit a sztrelecek és bojárok a sátánnál is jobban gyűlöltek, a cárné
bátyja, Ivan Kirillovics Nariskin, a szépséges piperkőc; huszonnégy éves korára már bojár
volt, mondják, hogy már a cári koronát is fölpróbálta a fejére. Kis fekete bajuszát mintha
úgy ragasztották volna elzöldült arcára; mintha a holnapi kínvallatást látta volna, s
rettenetes halálát a vesztőhelyen.
– Itt van Szofja! – kiáltotta lengyeles ruháját lebegtetve, s eltűnt az ajtó mögött. Utána a
gyermektermetű törpe bicegett görbe lábán. Kezében csörgősipkáját szorongatta, ráncos
arca csupa könny, mintha erezné, hogy holnapra elárulja az urát.
Szofja, Vaszilij Vasziljevics Golicin és Hovanszkij lépett sietve a terembe. Szofja arca
vastagon kipirosítva. Tetőtől talpig aranybrokátban volt, fején magas gyöngydiadém. Kezét
a mellére tette s mélyen meghajolt a cárné és a pátriárka előtt. Natalja Kirillovna
hátratámolyodott tőle, mint valami kígyótól, csak pislogott, de nem szólt.
– A nép haragszik, meg kell tudni, miért – mondta Szofja hangosan. – Menj ki
öcséimmel a nép elé, cárné. Isten tudja, mit nem kiabálnak, mintha a- gyerekeket megölték
volna. Beszélj a lelkükre, ígérj új kegyeket nekik, különben berontanak a palotába.
Ahogy beszélt, fehér foga vacogott, zöld szemében örvendező izgalom csillogott.
Matvejev egy lépést tett feléje.
– Nincs annak ideje, hogy asszonyi számadásokat intézzünk.
 – Akkor menj ki te magad.
– Nem félek a haláltól, Szofja Alekszejevna.
– Ne veszekedjetek – mondta a pátriárka, pásztorbotjával a padlót megkoppintva. –
Mutassátok meg nekik a gyerekeket, Ivant és Pétert.
– Nem! – kiáltotta Natalja Kirillovna, a halántékához kapva. – Szentatyám, nem
engedem… Félek!
– Vigyétek ki a gyerekeket a Vörös-tornácra! – ismételte meg a pátriárka.

19
S íme megcsikordult a Vörös-tornác rézajtaján a zár. A tömeg közelebb húzódott,
elcsendesedett, mohón figyelt. A dobok elhallgattak.
Alekszaska ott lógott kézzel-lábbal kapaszkodva a hasas tornácoszlopon. Aljoska nem
maradt el tőle, noha rettenetesen félt.
Az ajtó föltárult. Natalja Kirillovna cárnét pillantották meg, fekete özvegyi ruhában,
aranybrokát köpenyben. Az ezer meg ezer rámeredő szemre pillantva, a cárné megingott.
Egy kéz egy szűk, tarka kaftánba bújtatott fiút nyújtott oda neki. A cárné erőlködve,
előredülledt hassal emelte fel s a tornác korlátjára állította. A Monomach-sapka a fiú egyik
fülére csúszott, látni lehetett rövidre nyírt fekete haját. Szeme kerek, akár az egéré. Kis
szája ijedtében összeszorult.
A cárné mondani akart valamit, de elakadt, feje hátrahanyatlott. Matvejev lépett elő a
háta mögül. A tömegen fenyegető morgás futott végig. Egy másik, idősebb fiúcskának a
kezét fogta, akinek sovány, közönyös arca s lelógó ajka volt.
– Ki hazudta nektek – szólalt meg Matvejev öreges, de még erős hangon, szemöldökét
összevonva –, ki hazudta azt, hogy a cárt és a cárevicset megfojtották? Nézzetek ide, Pjotr
Alekszejevics cár itt van, a cárné karján… Egészséges és jókedvű… Itt van Ivan cárevics is
– fölemelte a közönyös kisfiút s megmutatta a tömegnek. – Isten kegyelméből mind a
ketten élnek. – A tömegben egymásra pillantottak; ők azok, nincs benne csalás. –
Sztrelecek! Menjetek nyugodtan haza. Ha valami kell, kerestek vagy panaszotok van,
küldjétek föl a kérelmezőket.
Hovanszkij és Vaszilij Vasziljevics a lépcsőtornácról a nép közé ment. Kezüket a
sztrelecek az egyszerű emberek vállára tették; rábeszélték, hogy oszoljanak szét, de mintha
gúnyolódtak volna. Az elcsendesedett tömegből dühös hangok hallatszottak.
– No és aztán, ha élnek is…
– Magunk is látjuk, hogy élnek.
– A Kremlből azért nem megyünk el.
– Azt hiszik, bolondjukra találtak. Ismerjük a mézes szavaitokat…
– A bűnügyi hivatalban aztán levágnátok az orrunkat.
– Adjátok ki a Matvejeveket és Nariskinokat!
– Ivan Kirillics Nariskint… Fölpróbálta a cári koronát.
– Vérszopók, bojárok! Adjátok ki Jazikovot, Dolgorukijt.
A hangok, ahogy a gyűlölt bojárok nevét sorolták, mind bőszebben zúgtak. Natalja
Kirillovna megint elsápadt, s átölelte a fiát. Péter forgatta kerek fejét, egy hang nevetve
kiáltotta: „Nézzétek, tisztára, mint a macska.” A tornácról Mihail Dolgorukij herceg, a
sztrelecek főparancsnokának a fia, egy átyolt-pátyolt, gőgös ember, talpig vörös
bársonyban, cobolyprémben; csörgő fegyverrel leszaladt a lépcsőn s korbácsát suhogtatva
kiabált a sztrelecekre:
– Örültök, mi, szukafiak, hogy apám betegen fekszik… El innét, rabszolgák, kutyák.
 A sztrelecek meghátráltak a fütyülő korbács előtt… De nem olyan idők voltak ezek!
Nem így kellett volna beszélni most. Lihegve, szuszogva nyomultak felé…
– Toronyból nem repültél még?… Ki vagy te nekünk, kutyakölök? Üssétek, fiúk!
Elkapták a vállszalagját, letépték, a bársony kaftán foszlányokra szakadt. Mihail
Dolgorukij kirántotta szablyáját, s hátrálva, csapkodva ment föl a lépcsőn. A sztrelecek
kopját szegezve rohantak utána. Elkapták. A cárné vadul fölsivított. Dolgorukij
szétterpesztett teste fölrepült a levegőbe s eltűnt a tömegben, amely eltaposta és széttépte.
Matvejev és a cárné az ajtó felé húzódott. De késő volt már: a Gránit-terem
előcsarnokából Ovszej Rzsov ugrott ki a cimboráival.
– Üsd Matvejevet! – kiáltották.
– Úgy van, üsd! – ordította a tömeg.
Ovszej Rzsov hátulról esett Matvejevnek. A cárné fölemelte karját s Artamon
Szergejevicshez tapadt. Ivan cárevics, akit félrerúgtak, elesett és felsírt. Péter kerek arca
eltorzult, félrehúzódott, mindkét kezével Matvejev tarka szakállába kapaszkodott.
– Lökd félre, ne félj, tépd le – kiáltották a sztrelecek, kopjájukat a magasba emelve –,
dobjátok ide nekünk!
A cárnét félretuszkolták, Pétert, mint valami macskakölyköt, odébblódították, Matvejev
hatalmas teste – a lába szétterpesztve, szája tátva – hirtelen a magasba emelkedett, majd a
föltartott kopjákra zuhant.
A sztrelecek, a nép, a kisfiúk – Alekszaska és Aljoska – berontottak a palotába, s
szétfutottak a szobák százain. Az eszméletlen cárné a két cáreviccsel még mindig a
tornácon hevert. Hovanszkij és Golicin megint odamentek azokhoz, akik a téren maradtak.
– Ivant akarjuk cárnak – kiáltozták a tömegben. – Mind a kettőt… Szofját akarjuk…
Úgy van… Szofját akarjuk cárnak… A Vörös-téren oszlopot akarunk, emlékoszlopot, hogy
örökös legyen a szabadságunk.

Második fejezet

1
A sztrelecek kitombolták magukat. A következő bojárokat irtották ki: a cárné fivéreit:
Ivan és Afanaszij Nariskint, Jurij és Mihail Dolgorukij hercegeket, Grigorij és Andrej
Romodanovszkijt, Mihail Cserkasszkijt, Matvejevet, Pjotr és Fjodor Szaltikovot, Jazikovot
és más, alacsonyabb származású embereket. Megkapták sztrelec zsoldjukat,
kétszáznegyvenezer rubelt, azonfelül még minden egyes sztrelec tíz rubelt ajándékul. (A
városokból össze kellett szedni az arany- és ezüstedényt, pénzt verni belőle, hogy a
sztreleceket kifizethessék.) A Vörös téren oszlopot emeltek, arra fölírták négyfelől a megölt
bojárok nevét, a bűnüket, rossz cselekedeteiket. A sztrelecek kiváltságlevelet követeltek,
amelyben a bojárok megesküsznek, hogy a sztreleceket sem most, sem a jövőben
semmiféle sértő szóval nem illetik, lázadónak, árulónak nem nevezik, ok nélkül nem
büntetik, száműzetésbe nem küldik.
Miután a Kreml élelmiszerkészleteit fölették, a sztrelecek el-széledtek telepeikre, a
váralji nép a külvárosokba. S maradt minden a régiben. Semmi sem történt: Moszkva, a
városok, a mérhetetlen földen szétszórt kerületek százai fölött a százados homály erjedt:
nyomor, szolgasors, kisemmizés.
A véresre vert fenekű paraszt eltúrogatta valahogy a gyűlöletes földet. A váralji nép
fűtetlen házában a tűrhetetlen adók és szolgáltatások miatt jajveszékelt. A szatócsok
nyögtek. A kisbirtokos nemes elszegényedett. A föld kimerült; ha a mag a háromszorosát
meghozta – hála neked, jó Isten. – Még a bojárok és híres nagykereskedők is sóhajtoztak.
Mi kellett a régi jó időkben a bojárnak? A cobolyprémes bunda meg a magas süveg, s
megvolt a becsület. Otthon meg ő is csak a káposztalevest kanalazta, sózott hússal; aludt s
imádkozott. Most nagyobbra lát a szem: nem akarnak rosszabbul élni, mint a lengyel pánok
vagy a livlandiak és németek; sok mindent láttak és hallottak. Szívüket kigyújtotta a
mohóság. Száz leiekre menő udvart kezdtek vinni. De lábbelit, címeres ruhát adni rájuk,
étellel tartani a telhetetlen bandát: ahhoz nem a hajdani pénz kellett. Illetlen dologgá vált
faházban lakni. Régen a bojár vagy felesége egylovas szánon hajtott ki az udvarból, a
szolga a járomív mögött a lovon ült. Az igára, zablára, lószerszámra rókafarkat akasztottak,
hogy az emberek irigykedjenek. Most Danzigból kellett aranyozott kocsit hozatni és négy
lovat fogni belé, különben nem volt becsület. De hol a pénz rá? Szűken jön, igen szűken. A
kereskedés rosszul megy. Az itthoniaknak sokat nem adhat el az ember, azok
ágrólszakadtak. Külföldre nem szállíthat, nincs min. A tenger idegeneké. Az egész tengeren
túli kereskedést külföldiek kaparintották kezükbe. S ha azt kell hallani, más országokban,
hogyan folyik a kereskedés, az ember szétverné a fejét bosszúságában. Ö, Oroszország, te
elátkozott orosz föld, mikor mozdulsz már helyedből?
Moszkvában most két cár volt: Ivan és Péter, fölöttük Szórja, a kormányzó cárevna. Az
egyik bojárt fölváltotta a másik. Ennyi volt az egész. Unalmas világ. Az idő megállt. Nem
volt mit várni. A sztrelecek emlékoszlopánál, a Vörös téren egy idegen alabárdos őr állt, de
aztán eltűnt valahová. Az egyszerű nép mindenféle vacakot dobált az oszlop köré. S a
piacokon újra zúgolódni, súgni-búgni kezdtek az emberek. A sztreleceket kétség fogta el,
nem fejezték be akkor a dolgot, nagy volt a lárma, de kevés az értelme. Nem kéne-e
befejezni, amíg nem késő?
Az öregek azt mesélték, hogy a régi világ szebb volt; olcsóbb, jóllakottabb,
erkölcsösebb. A parasztok falun körtáncot jártak az asszonyaikkal. A külvárosokban a nép
lomhaságában elhájasodott. Útonállásról nem lehetett hallani. Így volt, de elmúlt az az idő.
A sztrelec-telepeken hat raszkolnyik jelent meg, írásmagyarázók, szárazak, mint a csont,
rendíthetetlen férfiak. „Egy menekvés van – mondták a sztreleceknek –, egyetlen
mentségetek: taszítsátok le a nyikoniánus pátriárkát s az egész bojártanácsot, amely
elnyikoniasodott és ellengyelesedett, s térjetek vissza az istenfélő hithez, a régi élethez.” A
raszkolnyikok a Szolovecki-kolostorból hozott füzetekből olvastak fel nekik; arról szóltak
ezek: hogyan kerülhetik el a nyikoniánus csábítást s menthetik meg lelküket és életüket. A
sztrelecek sírtak, amíg hallgatták. Nyikita Pusztoszvjat, egy öreg raszkolnyik a piacon, egy
kocsin állva, ezt olvasta a népnek a szolovecki füzetből:
„Láttam, atyámfiai, az Antikrisztust, úgy igaz, láttam. Egy alkalommal, ahogy
elbúsultomban azon gondolkoztam, miképpen jön el az Antikrisztus, imát mondtam, s
közben, megátalkodott lélek, álomba merültem. És íme, egy réten töméntelen embert látok.
Mellettem is áll valaki. Azt mondom neki: „Miért gyűlt össze ez a rengeteg nép.« Ű pedig
feleli: »Az Antikrisztus közeleg, állj meg és ne borzadj.” Én rátámaszkodom kétágú
botomra és megállók bátran. És íme, egy mezítelen embert hoznak elő, teste csupa bűz és
felette utálatos, szájából tüzet fú, orrlikából és füléből bűzös láng csap ki. Mögötte a mi
cárunk lépked és a többi hatalmasság, bejárok, udvari nép, tanácsbeli urak. Én ráköptem és
rosszul lettem, borzalom fogott el. Tudom az írásokból: most már nemsokára el kell
jönnie…”
Most már tudták, mit kell követelniök. A sztrelecek a Kremlbe rohantak. A sztrelec-
hivatal főnöke, Ivan Andrejevics Hovanszkij, az óhit mellé állt. A hat csontos raszkolnyik,
Nyikita Pusztoszvjattal az élén, hárem nap egy morzsát sem evett s egy csöppet sem ivott,
szentképtartókat, fakereszteket, öreg könyveket hurcoltak fel a Gránit-terembe, s Szofja
fülehallatára szidták, gyalázták a pátriárkát és az egyházi rendet. „A régi hitet, a régi
világot akarjuk” – kiabáltak a sztrelecek a Vörös téren. Mások még keményebben
beszéltek: „Ideje, hogy az uralkodó cárlányt kolostorba vigyék, fenekestül fölkavarja a
birodalmat.” Egy eszköz maradt még, és Szofja dühében ezzel fenyegette meg őket.
 – Hát csuhással, tudatlan paraszttal akartok fölcserélni minket? Ha így van, nekünk,
cároknak, nincs itt maradásunk, elmegyünk más városba, romlásunkat pedig, s a ti
árulástokat, az egész népnek hírül adjuk.
A sztrelecek megértették, mivel fenyegetőzik s megijedtek.
„Hátha Moszkva ellen indítja a nemesi felkelést? …” Meghátráltak. Tárgyalni kezdtek.
Vaszilij Vasziljevics Golicin parancsára pedig már hordták is ki a cári pincékből a térre a
pálinkás és sörös sajtárokat. Meginogtak a sztrelecek, megszédült a fejük. „Ördög vigye a
régi hitet, papok dolga ez; üssétek agyon a raszkolnyikokat.” Az egyik csontos öregnek
azonnal levágták a fejét, kettőt megfojtottak, a többi alig vitte el az irháját.
Leitatták az átkozott bojárok az egyszerű embereket, kihúzták magukat a csávából.
Moszkva zúgott, mint a kaptár. Mindenki a maga baját kiáltozta. Nem akadt vezető,
mindenki a maga szakállára háborgott. Szétverték a cári kocsmákat. A kormányszékek
íródeákjait megfogták s darabokra tépték. Moszkvában se gyalog, se kocsin nem lehetett
járni. Ostrom alá fogták a bojárudvarokat, a bojárok puskatűzzel nagy nehezen verték
vissza őket; nagy harcok folytak azokban a napokban. Egész házsorok égtek. Az utcákon és
a piacokon el nem takarított holttestek hevertek. Az a hír jött, hogy a bojárok Moszkva ,
alatt vonták össze a nemesi fölkelést s egy csapásra véget akarnak vetni a lázadásnak. S a
sztrelecek és a szökött jobbágyok tömegei megint fölmentek a Kremlbe, kopjahegyen vitték
az írást, amelyben egytől egyig minden bojár kiadását követelték, hogy törvény elé állítsák
őket és végezzenek velük. Szofja kiment a Vörös-tornácra, sápadt volt a dühtől:
– Hazudtak nektek, eszünkben sem volt az a felkelés, megcsókolom a keresztet, hogy
nem – kiáltotta, letépve melléről a tündöklő gyémántkeresztet. – Matvejka cárevics hazudja
ezt nektek. – S a tornácról csak az egyetlen Matvejka cárevicset, az elszegényedett tatár
sarjadékot dobták oda a sztrelec-kopjákra: fulladjatok meg rajta!
Matvejkát ízekre szedték; ezzel jóllakatták dühüket s megint üres kézzel mentek el,
Moszkva három nap, három éjjel háborgott, varjúsereg rebbent föl a félrevert harangok
szavára. Ekkor született meg a legelszántabbakban a határozat: le kell ütni a fejet, megölni
a két cárt és Szofját. De amikor Moszkva negyednapra fölébredt, a Kreml üres volt; sem
cárok, sem cárevna: elmenekültek a bojárokkal együtt. Borzalom fogta el a népet.
Szofja Kolomenszkoje faluba ment, s a kerületekbe követeket küldött, akik a nemesi
fölkelést összehívják. Egész augusztusban Moszkva körül keringett, a falvakban és
kolostorokban; a templomkapukban zokogott, a sérelmek s a nagy pusztulás miatt
panaszkodott. A Kremlben Ivan Andrejevics Hovanszkij maradt a sztrelecekkel.
Gondolkozni kezdtek: ne kiáltsák-e ki cárnak, kedves ember, ősi család, a régi erkölcsöket
követi. Az egyszerű népnek meglesz a maga cárja.
A nemesek a gazdag jutalom reményében fürgén lóra szálltak. Hatalmas, kétszázezer
főnyi fölkelő sereg gyűlt össze Troica-Szergijevo alá. Szofja pedig, mint a madár, egyre
Moszkva körül körözött. Szeptemberben egy előreküldött lovasosztag Sztyopka
Odojevszkijjal az élén, hajnalban rátámadt Puskino falura. Ivan Andrejevics Hovanszkij,
aki sztreleceivel a Moszkva alatti vidéket járta be, épp ott töltötte egy halmon emelt
sátorban az éjszakát. A sztrelecek gondtalanul aludtak; Álmukban koncolták fel őket. Ivan
Andrejevics ingben-gatyában ugrott ki a sátorból, úgy hadonászott az alabárdjával. Mihail
Tirtov a lóról egyenest a vállára ugrott. Ivan Andrejevicset a nyergére kötözték, s
Vozdvizsenszkoje faluba vitték, ahol Szofja éppen neve napját ünnepelte. A bojárok a
faluszélen; a kihordott padokon ültek; a háborús időkhöz illően sisak és köpeny volt rajtuk.
Mihail Tirtov ledobta nyergéből a ruhátlan Hovanszkijt; az keserűségében és szégyenében
odatérdelt a fűre s elsírta magát. A duma íródeákja, Saklovitij, felolvasta bűnei jegyzékét.
– Hazugság! – kiáltotta Ivan Andrejevics dühösen. – Ha én nem vagyok, rég térdig
járnánk Moszkvában a vérben.
A bojárok nehezen szánták rá magukat, hogy ilyen régi családok sarjának a vérét
kiontsák. Vaszilij Vasziljevics a hónál fehérebben ült ott. Ö és Hovanszkij is Gegyimin-
ivadékok voltak s a Gegyiminovicsokon most alacsony származású, frissen felkapaszkodott
emberek ülnek törvényt! Ingadozásukat látva, Ivan Mihajlovics Miloszlavszkij a
lovasokhoz ment s odasúgott Sztyopka Odojevszkijnek valamit. Ez teljes iramban nyargalt
végig a falun. Szofja cárevna selyem sátrához, s ugyanilyen iramban, tyúkot és gyereket
taposva, tért vissza.
– A kormányzónő azt parancsolta, ne habozzatok, végezzetek a herceggel. – Vaszilij
Vasziljevics elhúzódott s befödte a szemét a kendőjével. Amikor Mihail Tirtov a haját
megragadta s az út porába vonszolta, Hovanszkij vadul felkiáltott. Itt a faluszélen vágták le
a fejét.
A sztrelecek vezető nélkül maradtak. A kivégzés hallatára elborzadtán rohantak a
Kremlbe, eltorlaszolták a kapukat, megtöltötték az ágyúkat, készülődtek az ostromra.
Szofja Troica-Szergijevóba sietett, a bevehetetlen falak védelmébe. A felkelés vezetését
Vaszilij Vasziljevicsre bízta. Így állt, egymást fenyegetően a két fél, s várta, melyik ijed
meg előbb. A sztrelecek ijedtek meg s kérelmezőket küldtek Troicába. Bűnvallást tettek.
Ezzel ért véget a szabadságuk. A Vörös téren az oszlopot lehordták. A szabadságleveleket
visszavették. A sztrelec-hivatal főnökévé a megtorlásban gyorskezű Saklovitijt nevezték ki.
Sok ezredet más városba küldtek. A nép csendesebb lett a víznél, alacsonyabb a fűnél. S
Moszkva és az egész ország fölé megint reménytelen csöndesség borult. Múltak az évek.

2
Alekszaska ott futott a szürkületben, végig az utcán a kerítések alatt. A szíve szúrt,
veríték borította el a szemét. Egy messze lángoló ház komor pírt vetett a kerékvágás
tócsájára. Vagy húsz lépésre Alekszaska mögött, csizmájával dobogva, a részeg Danyilo
Mensikov futott. Ez egyszer nem korbács volt a kezében, hanem görbe kés csillogott.
– Állj meg! – kiáltotta Danyilo rettenetes hangon. – Megöllek! – Aljoska régen elmaradt
mögötte, fölmászott valahol egy fára.
Alekszaska több mint egy éve nem látta az apját, s íme, itt akadt össze vele, ennél a
szétdúlt és fölgyújtott kocsmánál. Danyilo pedig rögtön a fia után vetette magát.
Alekszaska és Aljoska ez alatt az idő alatt, ha éhezve is, de vidáman élt. A telepeken jól
ismerték a két fiút; szívesen látták éjszakára. A nyarat Moszkva körül a berkekben, patakok
mentén ténferegték el. Énekes madarat fogtak, s eladták a kereskedőknek. A kertekben
gyümölcsöt és zöldséget loptak. Folyton az járt a fejükben, hogy fognak egy medvét és
kitanítják, de a vad nem egykönnyen akadt kézre. Horgászgattak is.
Egy alkalommal, ahogy horgukat a csendes és tiszta Jauzába vetették, amely a Losziny-
sziget őserdeiben eredt, a másik parton egy kisfiút pillantottak meg, aki az állat
föltámasztva ült ott. Furcsa öltözet volt rajta: fehér harisnya, vörös kihajtós, zöld, nem
orosz kabát, ragyogó gombok. Nem messze egy dombon, a hársfák lombsátra mögött, a
preobrazsenszkojei kastély oromtetői emelkedtek a magasba. Valaha egészen jól lehetett
látni, tarkán-takarosan tükröződött a folyóban, most benőtte a lomb.
A kapu előtt és a mezőn asszonyok futkostak és kiáltoztak valaki után, bizonyára a
kisfiút keresték. De az mogorván ült a lapulevelek mögött s a füle botját sem mozdította.
Alekszaska ráköpött a féregre s átkiáltott a folyón:
– Hé, elijeszted a halunkat. .. Vigyázz, levetjük a nadrágunkat, átúszunk s elrakunk!…
A fiú csak szaglászott, az orrát húzogatta.
– Ki vagy, ki fia? – kérdezte Alekszaska megint. – Kisfiú…
– Ha levágatom a fejedet – mondta a fiú tompa hangon –, akkor majd megtudod.
– Nézd csak, hisz ez a cár – súgta oda most Aljoska Alekszaskának s eldobta a horgot,
hogy azon nyomban elszaladjon. Alekszaska kék szemében huncut fény csillant föl.
– Várj, elfutni ráérünk még. – Bevetette a horgot s nevetve nézegette a fiút.
– De megijedtünk; épp az ilyenek vágják le az ember fejét. S mit ülsz ott? Keresnek.
– Ülök, elbújtam az asszonyok elől.
– Ahogy nézlek,.. nem te vagy a cárunk? Mi?
A fiú nem felelt rögtön, nyilván csodálkozott, hogy ilyen vakmerőén beszélnek vele.
– No s ha a cár vagyok? Mi közöd hozzá?
– Hogy mi?… Szedhetnéd magad s hozhatnál nekünk, egy kis cukros kalácsot. – Péter
merőn nézte Alekszaskát, el sem mosolyodott közben. – Bizonyisten, fuss el, és hozzál,
mutatok egy fortélyt. – Alekszaska levette sapkáját, a béléséből egy tűt húzott ki. – Ide
nézz, tű ez vagy sem? Ha akarod, keresztülhúzom a fonállal együtt az arcomon, s nem
történik semmi.
– Hazudsz csak? – kérdezte Péter.
– Itt van, keresztet vetek rá. Ha akarod, a lábammal is keresztet vetek. – Leült, gyorsan
kezébe vette meztelen lábát s keresztet vetett vele. Péter még jobban csodálkozott.
– Még csak az kéne, hogy a cár szaladjon neked kalácsot hozni – mondta dörmögő
hangon. – Áthúzod pénzért is a tűt?
– Egy ezüstpénzért háromszor áthúzom s nem lesz bajom.
– Nem hazudsz? – Péter csak úgy pislogott a kíváncsiságtól. Fölkelt, a lapulevelek
mögül a kastély irányába nézett, ahol még mindig sürgölődtek, kiáltoztak, jajveszékeltek
valami asszonyok, s a patak túlsó partján a hidacskához futott.
Ahogy a híd végéhez ért, háromlépésnyire volt Alekszaskától. A víz fölött szitakötők
surrogtak. Felhő s egy villámsújtotta szomorúfűz tükröződtek a folyóban. Alekszaska a
fűzfa alatt állva bemutatta Péternek a fortélyt; háromszor bökte keresztül a képén a tűt és
benne a fekete fonalat, s nem történt semmi, egy csöpp vér sem buggyant ki, csak három
mocskos pötty maradt az arcán. Péter nagy bagolyszemmel nézte.
– Add ide a tűt – mondta türelmetlenül.
– Hogyne … s a pénz?
– Nesze!
Alekszaska elkapta röptében az odadobott rubelt. Péter elvette tőle a tűt, hozzáfogott,
hogy áthúzza az arcán. Belebökte, átnyomta s göndör fejét hátravetve nevetett:
– Nekem is megy úgy, mint neked, megy úgy, mint neked! – Elfeledkezett a kisfiúkról,
a kastély felé szaladt, bizonyára a bojárokat akarta megtanítani, hogy kell az arcukon
áthúzni a tűt.
A rubel szép új volt; egyik oldalán a kétfejű sas, a másikon Szofja kormányzónő.
Alekszaska és Aljoska soha ennyi pénzt nem keresett. Ettől fogva rákaptak, hogy kijárjanak
a Jauza partjára, de Pétert csak messziről látták. Hol törpe lovacskáján nyargalt, s mögötte
kövér bácsik lovagoltak, hol a dobot verve lépdelt holmi gyerekek előtt, akiken német
kabát volt, a vállukon fapuska, s megint azok a bácsik sürögtek körülötte, kezükkel
hadonászva.
– Csak haszontalanságokon jár az esze – mondta Alekszaska a villámsújtotta fűz alatt
ülve.
A nyár végén mégis kiravaszkodta, hogy vett a cigányoktól fél rubelért egy sovány
medvebocsot, amelynek olyan púp volt a hátán, mint valami disznónak. Aljoska vezette
Karlkán. Alekszaska énekelt, táncolt s a medvével birkózott. De beállt az ősz s az esős
időben a moszkvai utcákon és tereken térdig kellett dagasztani a sarat. Nem volt hol
táncolni. Házba az állattal nem engedték őket. Hozzá még a medve is sokat zabált; egész
keresetüket megette, s azonkívül mind azon igyekezett, hogy téli álomra dőlhessen;
veszteséggel kellett eladni. Télen Aljoska minél szánalomkeltőbben öltözve, koldulni járt.
Alekszaska ott vacogott övig meztelenül a templomtereken, a fagyon, mintha néma és béna
lenne; sok pénzt kicsalt az emberekből. Isten elleni vétek lett volna panaszkodni, nem éltek
rosszul a télen át.
S a föld megint fölszikkadt, a berkek kizöldültek, a madarak elkezdték éneküket.
Tennivalójuk volt bőven: kora hajnalban halat fogni a ködös folyón, napközben a piacon
ténferegni, este a kiserdőn hurkot vetni. Alekszaskának sokszor mondták az emberek:
„Vigyázz, apád régen keres, Moszkva-szerte azzal fenyegetőzik, megöl.” Alekszaska jó
nagyokat köpött ilyenkor a foga közül. S amikor nem is várta, egyszer csak beleakadt.
Alekszaska már az egész régi Baszmannaján végigfutott s lába lankadni kezdett. Nem
nézett többé vissza, a csizma – hallotta – egyre közelebb dobog a háta mögött. Danyilo úgy
lihegett, szinte fütyült. Most vége.
– Segítsé-é-é-g! – kiáltotta vinnyogó hangon Alekszaska. Ebben a pillanatban egy
magas, rengő hintó fordult ki egy mellékutcából a Razguljajra. Az egymás mögé fogott két
ló erős vágtában haladt. Az elülső lovon harisnyás, széles kalapos német ült; Alekszaska
azonnal a két hátulsó kerék közé tapadt, a tengelyre akaszkodott s a hintó hágcsójára
mászott. Ahogy Danyilo észrevette ezt, elordította magát: „Állj!” De a német
nekihuzakodott, végigvágta az ostorával, úgyhogy Danyilo átkot lihegve a sárba esett. A
hintó tovább ment.
Alekszaska a hágcsón ült és nagyokat fújt. Lehetőleg minél messzebb kerülni erről a
helyről. A Pokrovszkij-kapun túl a hintó egy sima útra fordult s gyorsabban robogva,
csakhamar egy magas léckerítéshez ért. A kapuból egy külföldi ember jött elő s valamit
kérdezett. A hintóból egy fej hajolt ki. hosszú fürtjei voltak, mint valami pópának, arca
azonban borotvált. „Franz Lefort” – felelte a fej. A kapu kinyílt s Alekszaska a Kukujban, a
német telepen találta magát. A kerék homokon nyikorgott. A kis házak ablakaiból
barátságos fény esett az alacsony kerítésekre, megnyírt fácskákra, a karókra tűzött
üveggolyókra. A házak előtt, a kertekben virágok fehérlettek és csodálatosan illatoztak. A
padokon és a ház előtti tornácokon itt-ott kötött sipkájú németek ültek, kezükben hosszú
szárú pipa.
„Szent atyám, itt aztán tisztán élnek!” – gondolta Alekszaska, fejét a hintó mögött ide-
oda forgatva. Lángok kápráztak előtte. Négyszögletű tó mellett haladtak el, a partján kerek,
zöld dézsákban kis fák álltak, közöttük olajmécsek égtek; néhány ladikot világítottak meg,
azokban mélyen kivágott ruhás, könyökig meztelen karú asszonyok ültek, a fejükön tollas
kalap, szoknyájukat felhúzták, hogy össze ne gyúródjék, kacagtak, énekeltek. Ugyanitt, a
szélmalom tövében, a vendégfogadó – vagy ahogy nálunk mondják: a kocsma –
megvilágított ajtajában, párba kapaszkodott lányok és férfiak táncoltak.
Muskétások jártak mindenfelé; a Kremlben szigorúak és hallgatagok voltak, itt
kigombolt kabátban, fegyver nélkül, összekarolva, harag nélkül, szelíden nótáztak,
kacagtak. Itt olyan békés, barátságos minden, mintha nem is földön volna. – az embernek
dörzsölnie kell a szemét.
Hirtelen egy széles udvarba hajtottak, amelynek közepén egy kis kerek halastóból víz
szökött föl. Az udvar mélyén téglavörösre festett házat lehetett látni, előtte fehér oszlopok.
A hintő megállt. A hosszú hajú ember kiszállt s észrevette a hágcsóról leugró fiút.
– Te meg ki vagy, mit keresel, honnét jöttél ide? – kérdezte nevetséges kiejtéssel. –
Téged kérdezlek, kisfiú… Mi vagy? Tolvaj?
– Én tolvaj? Üss agyon, ha tolvaj vagyok. – Alekszaska vidáman pillantott a pisze orrú
ember borotvált képébe, kicsiny, mosolygó szájára. – Nem láttad, hogy futott utánam az
apám a Razguljajon a késével?
– Á, á! Igen? Láttam… Nevettem is: a nagy a kicsiny után.
– Az apám engem úgyis megöl. Fogadj, kérlek, a szolgálatodba … bácsika.
 – A szolgálatomba? És mihez értesz?
– Mindenhez. Először is az énekhez, azt énekelek, amit akarsz. De dudálni is tudok,
játszom a kürtön, ha kell, kanálon is, meg tudom nevettetni az embereket, sokszor majd
megpukkadnak nevettükben. Estétől reggelig táncolok s nem izzadok bele. Amit
parancsolsz, azt tudom.
Franz Lefort megfogta Alekszaska hegyes állat. A fiú szemmel láthatólag megtetszett
neki.
– Tyű, te nem mindennapi gyerek vagy. Hanem végy szappant s mosakodj meg, mert
mocskos vagy; akkor majd adatok ruhát rád. Szolgálatomba veszlek. De ha lopni találsz . . .
– Avval mi nem foglalkozunk, van ám itt ész, vagy nem? – mondta Alekszaska olyan
meggyőződéssel, hogy Franz Lefort hitt a szavának. Odakiáltott valamit a lovászának
Alekszaskáról s fütyörészve a ház felé indult; bokáját kifelé fordította s szinte táncolva járt,
talán azért, mert a tavacskától nem messze zene játszott s a német lányok ingerkedve
visongattak.

3
– No, elég lesz mára, Nyikita Mojszejevics; nehogy a gyermek feje belefájduljon…
Alig mondta ezt ki Natalja Kirillovna, Péter cár, a szó derekán abbahagyta az Apostolok
cselekedeteinek olvasását; tentafoltos ujjával sietve keresztet vetett s nem várta be, amíg
tanítója és nevelője, Nyikita Mojszejevics Zotov, szabályosan földig hajlik előtte,
megcsókolta mamácskája kezét, amely erőtlenül kapkodott, hogy megfogja s egy rövid
percre visszatartsa a fiát – s a folyosók és lépcsők nyikorgó padlóján és fokain már
türelmetlenül kongtak csámpás lépései; az élemedett asszonyságok a preobrazsenszkojei
kastély sötét zugaiban belerezzentek.
– A sapkád! Megsüti a fejed a nap! – kiáltott utána a cárné.
Nyikita Zotov áhítatosan és egyenesen állt, mint a templomban, a cárné előtt, fésült és
tiszta volt, a lábán puha csizma, sötét köntöse finom posztóból készült, gallérja hátul a feje
fölé meredt. A lágyajkú, göndör szakállal körített tisztes arc az áhítattól hátrafeszült.
Hűséges ember, annyi szent. Mondd neki: Nyikita, dőlj ebbe a késbe – beledől. A kutyánál
is hűségesebb, túlságosan jámbor, szelíd lélek. Nem ilyen nevelő kellene ennek az önfejű
fiúnak. *
– Többet olvass vele, Nyikita Mojszejevics, vallásos könyveket. Nem olyan, mint egy
cár… Észre sem vesszük, s már nősülnie kell. Máig sem tanulta meg, hogyan kell járni,
folyton futkos, mint valami közönséges gyerek. No nézd, ott van…
A cárné kinézett az ablakon s csendesen összecsapta a kezét. Péter ott szaladt az
udvaron, siettében meg-megbotlott Mögötte nyurga legények, a kastélybeli cselédségből,
vállukon muskéta s hosszú nyélre szerelt kicsi fejsze. A kastély előtt csinált játékvár
földsáncán, palánk mögött, a faluból összeterelt parasztok álltak, fejükön széles Karlmájú
német kalap. A parancs szerint még pipát is kellett a szájukban tartani. Ijedten néztek a
szökdelve futó cárra s elfeledték, mit is kell játszaniuk. Péter dühösen kiabált rájuk
kakashangján. Natalja Kirillovna megrendültén nézte Péter dühödt, kiugró szemét.
Fölkúszott a vár tetejébe, muskétájával haragosan rávágott a játszó parasztok egyikére, s az
ijedtében válla közé húzta a fejét.
– Ha nem kedve szerint megy, képes agyonverni – mondta Natalja Kirillovna –, honnan
került belé ez a tüzes természet?
A játék újra kezdődött. A hórihorgas, fejszés legények sorakoztatása közben Péter
megint megharagudott, hogy nem akarják megérteni. Ez baj volt: ha tűzbe jött, összevissza
kezdett beszélni, sietségében elfulladt, mintha jóval többet akart volna mondani, mint ami a
nyelvére jött.
 – Miért rángatózik úgy a kis feje? – mondta Natalja Kirillovna s félelemmel nézett a
fiára. Hirtelen betömte a fülét. A várbeli parasztok odagurították és elsütötték a
tölgyfaágyút, amelyet a cárné szigorú parancsára minél puhább dolgokkal: párolt répával
vagy almával kellett megtölteni. Rögtön utána el is hajították a fegyverüket, s kezüket a
megadás jeleként, fölemelték.
– Nem adhatjátok meg magatokat! Harcolnotok kell! – kiáltotta Péter, meg-megránduló
fejét ide-oda forgatva. – Elölről! Mindent elölről!…
– Nyikita Mojszejevics, csukd be az ablakot, nagyon nagy lármát csapnak, belefájdult a
fejem – szólt a cárné.
A színes üvegű ablak becsukódott, Natalja Kirillovna lehajtotta fejét; ujjait alig
mozgatva, az Athosz-hegyről hozott olvasó szent kagylószemeit morzsolgatta. A szíve
elnehezedett. Natalja Kirillovna ezekben az években a bánattól és a könnyektől
megöregedett, szépségéből csak a szemöldöke s valamikor tüzes, sötét szeme maradt meg.
Mindig feketében járt, fejét fekete kendő borította. Így élt valaha Marja Nagaja cárnő is a
szerencsétlen Dmitrijjel Uglicsban…
Csak itt is olyan Szerencsétlenség ne történjék… Szofja kormányzónőnek csak azon járt
az esze, hogyan esküdhetnék meg és uralkodhatna Golicinnal. Már a koronát is
megrendelte a német mestereknél…
A preobrazsenszkojei kastély kihalt, csak a cselédség futkos benne lábujjhegyen, s a
sötét sarokban sutyorognak az öregasszonyok: dajkák és dadák. A cár fiatal ugyan, de az
öregasszonyszagot nem szívelheti: meglátja, amint viasszal telecsepegtetett ruhájában egy
dada a fal mentén lopakszik, eléje dobban: az öregasszony szinte eszét vesztve kúszik a
sarokba.
Bojárok Preobrazsenszkojéban nemigen fordulnak meg; itt se tisztesség, se haszon.
Mind a Kremlbe tódul, a nap közelébe. Hogy ne legyen egészen szégyenteljes a dolog,
Szofja elrendelte, hogy Péter cár udvarában is tartózkodjék négy bojár: Mihail Alegukovics
Cserkasszkij, Likov, Trojekurov és Borisz Alekszejevics Golicin hercegek. De mi haszon
van belőlük. Lomhán másznak le a lépcsőnél a lóról, kézcsókra járulnak a cárné elé,
leülnek és hallgatnak, sóhajtoznak. Miről is beszélnének egy kegyvesztett cárnéval?
Beszalad Péter a szobába, a bojárok meghajolnak a nem uralkodó cár előtt, tudakolják
őfelsége egészségét, és megint felsóhajtanak, megcsóválják a fejüket: nagyon ugrabugra
lesz ez a cár; lám, karcolás a képén, a keze repedezett. Illetlen dolog.
– Nyikita Mojszejevics, azt mesélték nekem, hogy Mityiscsiben van egy asszony,
Vorobjiha a neve, a kvasz sűrűjéből jósol, s olyan jól, hogy minden beteljesedik – mondta a
cárné. – El kéne küldeni érte! De félek egy kicsit! Hátha rosszat jósol …
– Felséges anyám, mi rosszat jósolhatna felségednek az a Vorobjiha nevű nőszemély? –
felelte Zotov kellemes hangján, éneklősen. – Ez esetben az is kevés volna, ha azt a
Vorobjihát darabokra vágnák…
Natalja Kirillovna fölemelte ujjacskáját s odaintette Zotovot. Az engedelmesen odalépett
puha csizmájában.
– Mojszejics… Egy sztrelec özvegye mesélte, aki egy szita gyümölcsöt hozott a
konyhára, hogy Szofja mit kiáltozott nemrég mindenki hallatára a kastélyban: „Kár, azt
mondja, hogy a sztrelecek akkor az anyafarkast kölkestül meg nem fojtották.”
Natalja Kirillovnának reszketett a szája széle, dupla álla megrándult a fekete kendő
keretében, nagy szemét elöntötte a könny.
Mit feleljen az ember? Mivel vigasztalja? Szofja kezében ott vannak a sztrelec-ezredek s
mögötte ott az egész nemesi felkelés. Péternek meg mije van: harminc ostoba kamasz
játékkatona meg a répával töltött faágyú. Nyikita Zotov széttárta a tenyerét s fejét
hátravetette, úgyhogy tarkója a kemény gallérba ütközött.
– Menjetek el Vorobjiháért – suttogta a cárné. – Mondja csak meg az igazat, ha még
olyan rettenetes is.
Hosszú és unalmas egy ilyen nyári nap. Fehér felhők úsznak, vagy tán nem is úsznak a
Jauza fölött. Fülledtség. Legyek. A délibáb Moszkva számtalan kupoláját mutatja, a
vártornyok csúcsát. Errébb, a német templom hegyes tornya s a kukuji szélmalmok. A
tyúkok álomba szenderítően kodácsolnak. A konyhában csattog a kés.
Alekszej Mihajlovics életében mindennapos volt a lárma és a nevetés
Preobrazsenszkojéban; emberek tolongtak, lovak nyerítettek. Mindig volt valami mulatság:
vadászat vagy medvehecc, lóverseny. Most nézz körül: a kaputól lejövő utat is benőtte a fű.
Eliramlott az élet. Ül az ember s az olvasóját morzsolgatja.
Az ablakon koppant valami, Zotov kinyitotta, Péter állt a hárs alatt, csupa por, föld,
izzadság, mint valami paraszt siheder.
– Nyikita, írj egy ukázt… – kiáltotta. – A parasztjaira nem valók semmire, minél
vénebbek, annál ostobábbak… Hamar!
– Mit parancsolsz, miféle ukázt írjak, felséges cár? – kérdezte Nyikita.
– Száz derék, fiatal parasztra van szükségem. De gyorsan!
– De mit írjak, mire kellenek azok a parasztok?
– Katonásdira… Küldjenek muskétát is, de nem töröttet, meg puskaport belé… S két
öntöttvas ágyút, hogy lőhessenek velük… De minél előbb… Majd aláírom s egy futárt
elküldünk vele.
A cárné félrehajtott egy hárságat és kihajolt az ablakon.
– Péterkém, világom, elég legyen az örökös háborúsdiból. Pihenj egy kicsit, ülj ide
mellém…
– Nincs időm, mamácska, majd később, mamácska.
Elfutott. A cárné hosszú sóhajjal kísérte fiát, Zotov keresztet vetett, kivett zsebéből egy
lúdtollat meg egy zsebkést, megfaragta nagy gonddal a tollat, s a körmén kipróbálta. Még
egyszer keresztet vetett, elmondott egy imát s ruhaujját fölhajtva, leült. ,,Mi, Isten
kegyelméből legfenségesebb és legfőbb hatalmú cár és nagyherceg – írta szép folyóírással
–, Péter Alekszejevics, egész Nagy-, Kis- és Fehér-Oroszország egyeduralkodója…”
A cárné unalmában a kis Péter irkáját kezdte olvasgatni. A füzet teli volt tintapacával, az
írás összevissza mászkált, s olvashatatlan volt. „Kivonási példa… Sok adósákom van,
pénzem meg kevesebb, mint az adósak, le kell tehát vonnom, sokat kell-e még fizetnem.
Akkor így járunk el: fölül jön az adósak, alá a pénz, minden lenti számot el kell vennünk a
felsőből. Például: eggyet a ketőből. marad eggy. Fölül írom a ketőt, alája az eggyest, az
eggyes alá egy vonalat huzzok, a vonal alá a számot, amit kaptam.”
A cárné ásított, tán enni volna kedve, vagy másvalami kéne.
– Nyikita Mojszejevics, elfelejtettem: uzsonnáztunk ma vagy nem?…
– Felséges anyánk, Natalja Kirillovna – Zotov letette a tói-lat, fölkelt és meghajolt. –
Ahogy megebédeltünk, méltóztatott szundítani egyet s fölkelvén, uzsonnázni gyümölcsöt
adtak fel tejszínnel, körtebefőttel és kolostori mézet.
– Igaz ám… Hamarosan vecsernyére kell mennünk.
A cárné nagy lomhán fölkelt s a hálószobájába ment. Ott az örökmécses fényénél – az
ablak be volt függönyözve –, a leterített ládákon, a fal mellett mérges vénasszony-élősdiek
ültek és suttogva hánytorgattak régi sérelmeket. Egyszerre keltek föl, mintha csont nélkül,
rongyból lettek volna, s meghajoltak a cárné előtt. Az leült egy magas hátú velencei székbe,
a szentképek alá. Az ágy mögül egy folyós szemű nő, az udvari bolond mászott elő s
gyerekesen pityeregve a cárné lábához feküdt; az élősdiek megsértették valamivel.
– Meséljetek valamit, ostoba némberek, valami álmot – mondta Natalja Kirillovna. –
Egyszarvúval egyiketek sem álmodott?
A nap végét jelezve, a kastélytemplom tornyocskájában megszólalt lassan a harang. A
pitvarban, a lépcsőkön duzzadt szemüket dörgölve, bojárgyerekek jelentek meg,
törpebirtokos kurtanemes családok fiai, a kamarások, akiket Szofja Péter udvarába rendelt.
Köztük volt Vaszilij Volkov is; apja összeverte homlokát a nagy hajlongásban, míg végre
ezt a kis állást a fiának megszerezte. Az élet bőséges volt és könnyű, a fizetés hatvan rubel
egy évre. De ez az unalom… A kamarások szinte éjt-napot átaludtak.
A harang vecsernyére kondított. A cár nem volt semerre sem. A kamarások
elcammogtak, keresgéltek az udvaron, a kertben, a folyó mentén, a mezőn. A cárné vagy
két tucat jó hangú dadát küldött a segítségükre. Az egész környéket tűvé tették,
összelármázták, a cár sehol. Istenkém, csak nem veszett a vízbe? A kamarások szeméből
mintha kiűzték volna az álmot. A nyergeletlen lóra dobták magukat; kiáltozva, zsivajogva
széledtek el az estébe borult földeken. A kastélyban nagy zűrzavar támadt. Az
öregasszonyok szaporán sugdolóztak a sarkokban. ,,Ez föltétlenül az ő kezemunkája –
Szonykáé. Az imént valami ember járt a kastély körül… Kést is láttak a csizmaszárában.
Megölte, megölte a mi tápláló atyánkat.”
Natalja Kirillovnát annyira vitték ezzel a gonosz suttogással, hogy eszét vesztve rohant
ki a tornácra.
A sötét földekről kis füst húzódott erre; harismadarak csörögtek a nyirkos
horpadásokban. Messze, a fekete szokolnyiki fenyves fölött komor, homályos csillag jelent
meg. Natalja Kirillovna szívét bánat járta át: kezét tördelte, úgy kiáltozta:
– Péterkém, fiam!

Vaszilij Volkov, ahogy lován a folyó mentén nyargalt, egy halászmáglyához ért; a
halászok ijedten ugrottak föl, a sügérrel teli kondér a tűzbe borult.
– Emberek, nem láttátok a cárt? – kérdezte Volkov lihegve.
– Nem ő csónakázott erre az elébb?… Úgy rémlett, egyenesen Kukujnak tartott. A
németeknél keressétek.
A német telep kapuja nem volt még becsukva. Volkov arra vágtatott az utcán, amerre a
németek tolongtak. A cárt már a lóról megpillantotta, mellette egy hosszú hajú,
középtermetű ember, kurta kabátjának a szárnya kétfelé állt, mint a pulyka szárnya. Egyik
kezében, testétől eltartva, a kalapját fogta, másikban a botját – s a kutya fia! –, fesztelen
nevetve beszélgetett a cárral. Péter hallgatta, közben a körmét rágta. S a németek is mind
szemérmetlen fesztelenséggel álltak ott. Volkov leugrott a lováról, keresztülfurakodott a
tömegen s a cár elé térdelt.
– Kegyes uralkodóm, anyád, a cárné, egészen odavan. Isten tudja, mit gondolt már
felségedről. Méltóztassék hazamenni, a vecsernyén részt venni.
Péter türelmetlenül rántott egyet a fején, a válla felé.
– Nem akarom… Pusztulj innét! – És mert Volkov térden állva továbbra is áhítatosan
tekingetett rá, a cár dühbe jött: – El innen, szolga!
Volkov mélyen meghajolt, s oda sem nézve a nevetőkre, komoran, lassú ügetésben
ellovagolt a cárnénak jelentést tenni. Egy kedélyes, dupla rózsásállú német – mellény,
kötött sapka és hímzett papucs rajta –, Ivan Mons borkereskedő, aki azért jött ki a
fogadóból, hogy a fiatal cárt megnézze, kivette szájából a porcelán pipát.
– A cár őfelsége jobban érzi magát nálunk, mint otthon, itt vidámabb a kedve.
A körülálló idegenek is kivették szájukból a pipát, bólogattak, s jólelkű mosollyal
hagyták rá.
– Bizony, minálunk vidámabb!
S közelebb húzódtak, meghallgatni, hogy mit mond a hórihorgas, hosszú gyermeknyakú
cárnak az a csinosan öltözött, pompásan bodorított parókájú ember, Franz Lefort. Péter a
Jauzánál találkozott vele; egy nehéz bárkán mentek, a cselédség összevissza evezett,
zörgette az evezővillákat. Péter a hajó orrán ült, lábát maga alá szedve. Az alkony fényében
lassan közeledtek a cseréptetők, a hegyes házormok, a megnyírt fák csúcsai, szárnyas
malmok, galambdúcok. Kukujból furcsa zene jött arra. Mintha a mesebeli királyság
valamelyik városát látná ébren, azét az operenciántúli országét, amelyről már a bölcsőben
is sutyorogtak neki a dajkái.
A parton, a szemétdombon egy ember jelent meg, akin oldalt elálló bársonykabát és kard
volt, meg a három oldalán feltűrt szélű fekete kalap: Franz Lefort kapitány. Péter látta már
a Kremlben, a külföldi követek fogadásakor. Bal kezét, amelyben a pálcája volt, az oldalára
téve, levette kalapját, egy lépést tett hátra és meghajolt; parókájának bodor fürtjei elfödték
az arcát. Nagyon is fürgén egyenesedett ki s szája sarkát felhúzva elmosolyodott.
– Cár őfelsége szolgálatára állok – mondta tört orosz nyelven.
Péter ránézett s kinyújtotta a nyakát, mint valami csodára, olyan ügyes, virgonc volt ez
az ember, nem látott még ilyet.
– Megmutathatom a vízimalmot – mondta Lefort, fürtjeit megrázva –, amely a
burnótnak való dohányt őrli, a kölest zúzza, szövőszéket mozgat, egy óriási hordóba
szivattyúzza a vizet. Megmutathatom a malomkereket is, amelyben egy kutya fut s úgy
hajtja. Mons borkereskedő házában van egy zenélő láda, tizenkét lovag és hölgy van a
fedelén, meg még két madár is, olyan, mintha élne, de csak körömnyi nagyságú. A
madarak úgy énekelnek, mint a csalogány, a farkukat és a szárnyukat rázzák, noha mindez
csak a mechanika igen furfangos törvényeinek segítségével történik. Megmutatom a
látcsövet, amelyen a holdba néznek, s tengert és hegyet látnak rajta. A patikárusnál egy
nőnemű magzatot lehet látni spirituszban; az arca másfél hüvelyknél szélesebb, a teste
csupa szőr, kezén, lábán csak két-két ujj van.
Péter szeme mind tágabbra nyílt a kíváncsiságtól. De hallgatott, összeszorította
kicsinyke száját. Nem tudni, mért, úgy érezte, ha ilyen hosszú kézzel és nyurgán kimászik a
partra, Lefort kineveti. Elfogultságában bosszúsan szipogott s nem szánta rá magát, hogy
kimásszék, noha a ladik már a partba fúródott. Lefort ekkor leszaladt a vízhez; jókedvű
volt, szép és nyájas, megfogta Péter összeKarlstolt, rágott körmű kezét s a szívéhez
szorította.
– A mi derék kukuji embereink tiszta szívből örülnek, ha őfelségét megláthatják. Igen
mulatságos fortélyokat mutatnak majd.
Úgyes, furfangos ember volt ez a Lefort. Péter még magához sem tért s már ott lépdelt
mellette, karját lóbálva, a telep kapuja felé. Jóllakott, vörös képű kukujiak vették itt körül,
mindenik meg akarta neki mutatni a házát, a malmát, ahol a kutya fut a kerékben, vagy
homokos ösvényű kertecskéjét, amelyben a nyírott bokrok vannak s nincs egyetlen
fölösleges fűszál. A fortélyos fogásokat is, amelyekről Lefort beszélt, mind megmutatták.
Péter csodálkozott s egyre azt kérdezte: „Ez mire való? Ez miért van? Ezt hogyan
csinálják?” A kukujiak csóválták a fejüket s helyeslően mondogatták: ,,A fiatal Péter
Alekszejevics mindent tudni akar, ez dicséretre méltó.”
Végül is odaértek a négyszögletes tóhoz. Besötétedett már. A vízre fény esett a fogadó
nyitott ajtajából. Péter egy piciny csónakot pillantott meg, a szélcsendben lecsüngő piciny
vitorlával. Fiatal lányka ült benne, fehér rózsaként, pompázó ruhában. Fölfésült haját
virágok díszítették, meztelen karján lantot tartott. Péter szörnyen elcsodálkozott, ki tudja,
mért, még félős érzése is támadt. A kislány feléje fordította arcát, amely a homályban
csodásnak látszott, a húrokba csapott s vékony hangocskáján németül olyan panaszos és
kellemes dalba kezdett, hogy mindenkinek az orrát csiklandozta. A nyírt fák zöld gömbjei
és kúpjai közt édesen illatozott a dohányvirág. Az érthetetlen benyomástól Péternek vadul
kezdett verni a szíve.
– Az ön tiszteletére énekel – mondta neki Lefort. – Nagyon szép lányka. Johann Mons
tehetős borkereskedőnek a lánya.
 Maga Johann Mons, a pipáját ki sem véve szájából, vidáman emelte fel a kezét s
tenyerével intett Péternek.
– A fogadóban mindjárt összegyűlnek a lányok – suttogta Lefort csábító hangja. – Lesz
tánc és fejerverk, vagyis tűzijáték.
A sötét utcán lópaták közeledtek eszeveszett csattogással. A kamarások csoportja tört
utat a cárhoz, a cárné szigorú parancsával: hazamenni. Most aztán engedelmeskedni kellett.

4
A külföldiek, akik a Kremlben megfordultak, csodálkozva mondogatták, hogy a cári
udvar – nem úgy, mint a párizsi, bécsi, londoni, varsói vagy stockholmi – valami nagy
kereskedőházra emlékeztet. Sem gáláns mulatság, sem bálok, sem játék, sem finom zenei
élvezet. Az aranytól csillogó, bundás bojárok, a büszke hercegek, a híres vajdák másról
sem beszéltek alacsony és forró kremli szobáikban, mint üzletkötésekről, kenderre,
bálnahájra, gabonára, bőrre, hamuzsírra. Az árakon vitatkoztak, veszekedtek. Sóhajtoztak,
hogy az ország gazdag, minden bőviben van, a kereskedés mégis lanyha, a bojárbirtokok
kiterjedtek, de eladni nincsen mit. A Feketetengeren a tatár az úr, a Balti-tengerre nem
lehet kijutni. Kína messze van, északon minden az angolok kezén. Tengert kéne
kiverekedni, de nincs rá elég erő.
S hozzá nehézkesek is az oroszok. Medvemódra élnek moszkvai udvarházaikban, erős
kapuk és áthághatatlan kerítések mögött. Egy nap három istentiszteletet ácsorognak végig.
Négyszer esznek, mindig derekasan, illemből és az egészség kedvéért még nappal is
alusznak. Szabad idejük nem sok marad: a bojárnak a palotába kell menni, várakozni, amíg
a cárnak kedve kerekedik, hogy valami szolgálatot kívánjon tőle, a kereskedőnek a boltja
előtt ülni, a járókelőket hívogatni, az íródeáknak az írása fölött szuszogni.
Az oroszok még sokáig vakarták volna az oldalukat, nyögve és panaszkodva, de valami
váratlan dolog történt: beállított hozzájuk a szerencse. Sobieski János lengyel király
követséget küldött Moszkvába, hogy a törökellenes szövetségről tárgyaljanak. Nem lehet
megengedni, mondták a lengyelek nyájasan, hogy a mocskos török a keresztényeket
gyötörje, s nem helyes dolog, hogy az igazhitű oroszok a török szultánnal s a krími kánnal
békében legyenek. Moszkvában rögtön megértették, hogy a lengyelnél szorul a kapca s itt
az ideje alkudozni vele. Úgy is volt, alig szabadult meg Lengyelország – az osztrák császár
szövetségeseként – a töröktől, északról már a svédek fenyegették. Mindenkinek
emlékezetében volt még a pusztító harmincéves háború, amikor az osztrák birodalom
megrendült, Németország elnéptelenedett, Lengyelország pedig majdhogy svéd birtokká
nem vált. A tenger gazdái a franciák, hollandok, törökök voltak, s az egész Balti-tenger
partján a svéd volt az úr. Világos, hogy mit akartak a lengyelek: orosz sereggel védeni meg
a török szultán ellen az ukrán pusztát.
A cári nagypecsét őre s az állam külügyeinek irányítója, Vaszilij Vasziljevics Golicin
herceg, novgorodi helytartó Kijevet követelte vissza a lengyelektől: „Adjátok vissza
nekünk a cárok ősi birtokát, Kijevet, a környező városkákkal együtt, s akkor a jövő évben
katonaságot küldünk Krímbe a kán ellen.” Három és fél hónapot vitatkoztak a lengyelek.
„Veszítsünk el inkább mindent, mintsem hogy Kijevet odaadjuk.” Az oroszok nem siettek,
kitartottak a magukén; attól fogva, hogy Oroszország keresztény hitre tért, felolvastak a
lengyeleknek minden krónikát. És kiülték, túlvitatkozták őket.
Jan Sobieski, akit a törökök Besszarábiában tönkrevertek, sírva írta alá Moszkvával az
örök békét és Kijev meg a környező kisvárosok visszaadását. A siker nagy volt, de most
már nem lehetett meghátrálni: össze kellett szedni a sereget, s menni a kán ellen.

5
 A Golicin-udvarban, az Ohotnij rjaddal szemben, tiszta és rangos volt az élet.
Tündöklőn sziporkáztak földtől a tetőig a ház rézzel vert falai. A bejáratnál kis
szőnyegeken két jól megtermett muskétás állt, vassisakos, ökörbőr vértű svájciak. Másik
kettő az aranyozott, rácsos kaput őrizte. A kapu előtt, az Ohotnij rjadon lézengők egész
csapata bámulta a svájciak jól táplált arcát, a színes kőlappal kirakott hatalmas udvart, a
pompás, csupa-üveg hintót, amelybe négy sárga volt fogva – a pecsétőrnek, a kormányzó-
cárnő kedvesének réztől csillogó házát.
Maga Vaszilij Vasziljevics ebben az elviselhetetlen hőségben az ablak közelében ült a
légjárásban, s latinul társalgóit de Neville-el, egy Varsóból érkezett külföldivel. A
vendégen paróka és francia ruha volt, amilyet mostanában kezdtek viselni XIV. Lajos
udvarában. Vaszilij Vasziljevics paróka nélkül volt, de ő is francia öltözetben; harisnya,
vörös cipő, rövid, pántlikás bársonynadrág, elöl s a csípőjén a rövid bársonykabát alól
finom csipke-fehérnemű buggyant ki. Szakállát borotváltatta, de bajuszát meghagyta.
Előtte a francia asztalkán tekercsek, füzetek, pergamenbe kötött latin könyvek, térképek,
építészeti vázlatok hevertek. Az aranyos bőrrel tapétázott falon arcképek, vagy ahogy
újabban mondták, portrait-k függtek: a Golicin hercegeké; egy pompás velencei keretben
pedig a kétfejű sas, Szofja arcképével a karmai közt. A francia gobelin és az olasz brokát
karosszékek, a tarka szőnyegek, több falióra, a perzsa fegyverek, egy réz földgömb, az
Angliában készült hőmérő, az öntett ezüst gyertyatartók és csillárok, a könyvek kötése s a
bolthajtásos mennyezeten az arannyal, ezüsttel és azúrral festett szférák – sokszorosan
verődtek vissza az ablakok közti falon s az ajtók között levő tükrökben.
A vendég jóakarata kíváncsisággal nézegette ezt a félig ázsiai, félig európai berendezést.
Vaszilij Vasziljevics egy lúd-tollal játszott, lábát keresztbe vetette s nagylelkűen
mosolyogva beszélt, csak néha akadt meg a latin szavakban, amelyeket kissé moszkvaiasan
ejtett.
– Megmagyarázom önnek, Neville úr. A mi birodalmunknak alapja két társadalmi rend:
a tápláló és a hivatalviselő: másképp: a parasztság és a nemesség… Ez a két réteg jelenleg
nagy szükséget lát, épp ezért az államnak semmi haszna belőlük, inkább kára. Nagy
szerencse volna, ha a földesurakat a parasztoktól elszakíthatnánk, mert a földesúr most
puszta mohóságból kíméletlenül szipolyozza a jobbágynépet, s ezt megsínyli a paraszt meg
a birtokos meg az állam is.
– Mély értelmű és bölcs szavak ezek, kancellár úr – szólt de Neville. – De hogy véli
megoldani ezt a nehéz feladatot?
Vaszilij Vasziljevics arca mosolyra gyűlt; felvett az asztalról egy szattyánbőrbe kötött
füzetet, amelyet saját kezével írt. ,,A polgári életről vagy az összes államügyek reformjáról,
úgy, hogy az az egész nemzetnek hasznára váljék…”
– Nagy és igen fáradságos munka egy egész népet gazdaggá tenni – mondta, s olvasni
kezdett a füzetből. – ,,Sok millió gyeszjatyina föld hever parlagon. Ezeket a földeket föl
kellene szántani és bevetni. A jószágállományt gyarapítani. A gyatra orosz birkát
kiselejtezni s helyette a finomgyapjas angol juh tenyésztését tenni kötelezővé. Az
embereket a különféle iparokra, a bányaművelésre ösztökélni, s az igazságos hasznot
megadni nekik. A rengeteg elbírhatatlan váltságot, robotot, adót, járandóságot eltörölni, s
egyetlen, mérsékelt, fejenkénti adót vetni ki. Ez azonban csak akkor valósítható meg, ha a
földet elveszik a földbirtokostól s szabad parasztokat telepítenek reá. Minden korábbi
jobbágyi kötöttséget meg kell szüntetni, ezentúl senki se legyen más ember jobbágya, talán
a nem nagyszámú udvari cselédséget kivéve.”
– Kancellár úr – kiáltott fel de Neville –, a történelem nem tud példát arra, hogy egy
kormányzónak ilyen nagy és sorsdöntő tervei lettek volna. (Vaszilij Vasziljevics gyorsan
lesütötte a szemét s színtelen arca megrózsásodott.) De beleegyezik-e ellentmondás nélkül a
nemesség, hogy földjét a parasztnak odaadja s rabszolgáit fölszabadítsa?
 – A birtokosok a föld helyett fizetést kapnak. A katonaságot csak a nemességből fogják
toborozni. A rabszolga és jobbágyregruták állítását megszüntetjük. A paraszt foglalkozzék
csak a maga dolgával. A nemesek szolgálatuk fejében nem földet és jobbágylelket kapnak,
hanem nagyobb fizetést, amelyet a cári kincstár az általános adóból nyer. Az állam
jövedelmének több mint kétszeresére kell emelkednie.
– Mintha egy ókori filozófust hallanék – suttogta de Neville.
– „A nemesek gyermekeit még serdülőkorukban Lengyelországba, Franciaországba,
Svédországba kell küldeni, hogy a katonai tudományt kitanulják. Akadémiákat kell
alapítani, a tudományokat beplántálni. Művészetekkel ékítjük magunkat. Pusztaságainkat
munkaszerető parasztokkal telepítjük be. A vad népet kiműveljük, a piszkos kunyhót
kőépületté változtatjuk. A gyávák bátor harcosokká válnak. A nélkülözők gazdagokká.
(Vaszilij Vasziljevics az ablakra sandított, az utcán a tollat és szalmát fölkavarva, forgószél
tekergett.) Kikövezzük az utcákat. Moszkvát kőből és téglából építjük újjá. Bölcsesség
ragyog fel a szegény ország felett.”
Lúdtollat le sem tette, felugrott karosszékéből s a szőnyegen le-föl járva, még sok
szokatlan gondolatot fejtett ki vendége előtt.
– Az angol nép maga semmisítette meg az igazságtalan rendet, de dühében nagy vétekre
vetemedett, felkent főt illetett kezével. Mi félünk ezektől a borzalmaktól, s egyformán
szomjazzuk minden réteg üdvét. Ha a nemesség kezdésünknek ellenszegül, erőszakkal is
megtörjük ősi makacsságát…
A beszéd félbeszakadt. Egy libériás szolga, az ijedtségtől kerekre tágult szemmel,
lábujjhegyen a herceghez ment s odasúgott valamit. Vaszilij Vasziljevics arckifejezése
feszült és komoly lett. De Neville észrevette, s nagy hajlongások közt az ajtó felé hátrált.
Vaszilij Vasziljevics éppen ilyen hajlongások közt követte, gyűrűs és csipkekézelős kezét
kerek mozdulattal vitte a szívétől lefelé.
– Nagyon elszomorít, egészen kétségbe ejt, de Neville úr, hogy ilyen hamar itt
méltóztatik hagyni.
Amikor egyedül maradt, megnézte magát a tükörben, s szaporán kopogó sarokkal
átment a hálószobába. Ott a dupla ágyon, a vörös selyem baldachin alatt, amelyet fönt
strucctollak díszítettek, halántékát a csavart oszlophoz szorítva, Szofja kormányzónő ült.
Mint mindig, most is titokban érkezett, zárt kocsiban a hátsó bejárat felől.

6
– Jó napot, Szonyuska, napvilágom.
Szonya nem felelt, fölemelte komor arcát, s zöld, paraszt szemével merően nézte
Vaszilij Vasziljericset. Az tanácstalanságában megállt, s nem ment oda az ágyhoz.
– Valami baj van, felség?
Ezen a télen Szofja titkon magzatot hajlott el. Telt arca, amelyen a szájzugban erős
izmok jelentek meg, nem volt már olyan piros, mint régen: a gondok, tűnődések, izgalmak
utálkozó kifejezést nyomtak raja. Pazarul öltözködött, még mindig leánymódra, de
megjelenése asszonyos, testes, magabiztos lett. Szenvedett a kényszerűségtől, hogy Vaszilij
Vasziljevics iránt érzett szerelmét el kell rejtenie. Noha mindenki tudott róla, az utolsó
konyhalány is, s az utolsó időben a bűnös és szégyenletes ,,szerető” elnevezés helyett
illemtudó idegen szót találtak: „galánt”, mégis mérgező, kényelmetlen volt tudnia, hogy
szerelmének törvénytelenül, áldás és esketés nélkül adta oda már nem fiatal estét. Ezen a
tavaszon, lám, teljes asszonyi erejében, édes kínban gyermeket kellett volna szülnie…
Rávették, hogy pusztítsa el magzatát. Szerelme is nyugtalan volt, nem korához illő: szép,
ha a tizenhét éves lány így szeret: örök izgalomban rejtőzködve, folyton rágondolva,
éjszaka az ágyon emésztődve. Máskor viszont gyűlölet szorította össze a torkát: hisz tőle
jött minden kín, tőle volt az elhajtott magzat. S neki micsoda az egész; megrázza magát és
semmi köze hozzá.
Ott ült az ágyon, szélesen, földet nem érő lábbal, a nehéz ruha alatt forrón és nyirkosan
és barátságtalanul nézegette Vaszilij Vasziljevicset.
– Tiszta nevetség, hogy kiöltöztél – szólalt meg. – Mi ez rajtad: francia klepetus? Ha a
nadrág nincs, egészen asszonyöltözet. Kinevetnek érte. – Elfordult s egy sóhajt nyomott el.
– Bizony baj van, apácskám. Nem sok az örülnivalónk.
Szofja az utóbbi időben mind gyakrabban jött hozzá komoran, ki nem mondott
gondolatokkal. Vaszilij Vasziljevics tudta, hogy a két nő-udvaribolond, akik bizalmasai,
egész napon át a palota zugaiban settenkednek, kihallgatják a bojárok beszédét és
suttogását, s amikor Szofja aludni megy, mindenről jelentést tesznek neki.
– Szóra sem érdemes, felség – mondta Vaszilij Vasziljevics. – Mit számít, mit fecsegnek
az emberek, ne búsulj, ügyet se vess rá.
– Úgyet se vessek? – Körmével az ágy oszlopára koppintott, fogai kissé gonoszul nyíltak
szét. – Tudod, miről beszélnek Moszkvában? Hogy gyengék vagyunk a birodalom
kormányzására…
Vaszilij Vasziljevics ujjával a bajuszához ért s vállat vont. Szofja rásandított: „Ó, milyen
szép, ó, én kínszenvedésem. De gyenge, asszonyi természet. Hogy kicicomázkodott,
csipkébe.”
– Úgy bizony, apácska… A könyvolvasásban nagy mester vagy, az íráshoz is értesz, a
gondolataid világosak, magam is tudom. De tegnap vecsernye után Ivan Mihajlovics
nagybátyám azt mondta rólad: „Vaszilij Vasziljevics jobbágyokról és parasztokról olvasott
nekem a füzetéből, csodálkoztam, ép-e a feje a hercegecskének?” S a bojárok nevettek.
Vaszilij Vasziljevics, mint valami kislány, elpirult, azúrkék szeme fölvillant a hosszú
szempillák alatt.
– Nem az ő eszüknek írtam!
– Már akármilyennek is, okosabb szolgánk nem adatott. Magam is szenvedek. Úgy
szeretnék táncolni, ahogy a lengyel királyné táncol, vagy hosszú szoknyában, oldalvást ülve
menni sólyomvadászatra. De hallgatok. Nem tehetek semmit: azt mondanák, eretnek
vagyok. A pátriárka így is úgy dugja oda nekem a kezet, mint valami lapátot.
– Szörnyetegek közt élünk – suttogta Vaszilij Vasziljevics.
– Tudod, mit mondok én neked, apácskám… Vedd le a csipkéid, harisnyád, ölts tábori
köpenyt s végy szablyát a kezedbe. Vigy végbe nagy tetteket.
– Mi az?… Megint a kánról folyt a beszéd?
– Mindenkinek egy jár az eszében: a Krím meghódítása. Ezt nem kerülhetjük el,
galambom. Ha győztesen térsz vissza, azt teheted, amit akarsz. Erősebb vagy az erősnél.
– Értsd meg, Szofja Alekszejevna, nem viselhetünk háborút… Másra kell a pénz…
– A más majd a Krím után jen – mondta keményen Szofja. – Én már az írást is
elkészítettem: te leszel a fővezér. Éjjelnappal emlegetni foglak az imáimban, folyton
térdepelek, gyalog zarándoklom végig a kolostorokat, én uram… Ha győztesként térsz
vissza, ki mer egy szól is szólni? Nem bujkálunk többé szégyenkezve. Én hiszek, hiszek
abban, hogy Isten megsegít a kán ellen. – Szofja fölkelt az ágyról, s lentről fölfelé nézett
Vaszilij Vasziljevics elfordított szemébe. – Vaszja, féltem megmondani neked… Tudod,
mit suttognak még? Preobrazsenszkojéban egy erős cár nő fel. A cárevna pedig csak
haszontalan nyűvi a hermelint. Légy részvéttel a gondolataim iránt… Nem jó dolgokat
gondolok. – Forró tenyerébe fogta Vaszilij Vasziljevics reszkető kezét. – Már tizenöt éves
múlt, olyan, mint egy égimeszelő. Ukázt küldött ide, hogy az összes lovászokat és
solymászokat sorozzák be a játékseregébe. S a kardjuk és muskétájuk most már vasból
van… Vaszja, ments meg a bűntől. Dmitrijről, Uglicsról duruzsolnak a fülembe. Ez bűn,
ugye? – Vaszilij Vasziljevics kirántotta kezét a kezéből; Szofja lassan, panaszosán
elmosolyodott. – Én is azt mondom, bűn ilyen dolgokra még csak gondolni is… Az a
régmúlt időkben volt. Egész Európa hall majd a hőstetteidről. Akkor nincs mit félni többé
tőle, csak bolondozzon.
– Nem viselhetünk háborút! – kiáltott föl Vaszilij Vasziljevics keserűn. – Nincs rendes
seregünk, nincs pénzünk! Az én nagy terveim, eh, mind hasztalan! Ki becsüli, ki érti meg?
Uram, csak három vagy legalább két évet háború nélkül…
Reménytelenül legyintett csipkés kézelőjével… Beszélni, meggyőzni, ellentmondani –
úgyis hiábavaló volt.

7
– De hát fuss utána, keresd meg – szidta Natalja Kirillovna Nyikita Zotovot. – Alig
hajnalodott, elrohant az udvarból, keresztet se vetett, egy falat étel nem volt a szájában.
Csakhogy Pétert megkeresni nem volt olyan egyszerű; ha egyszer a berekben elkezdődik
valahol a lövöldözés s a dobszó, akkor a cár is ott van: a játékkatonáival rakoncátlankodik.
Nyikitát hányszor fogták el és kötözték a fához, csak ne zaklassa a könyörgésével, hogy
menjen déli misére vagy hallgasson meg egy Moszkvából érkezeti bojárt. Hogy Nyikita el
ne unja magát a fánál, Péter egy pintes üveg pálinkát állíttatott elébe. Így Zotov lassan
hozzászokott a poharazáshoz, s előfordult, hogy maga kéredzkedett fogságba valamelyik
nyírfa alá. Amikor Natalja Kirillovnához csüggedten visszatért, széttárta a karját.
– Minden hiába, felséges anyám, nem jön a mi sólymunk. Péter be nem tellett a játékkal,
képes volt egy éjt s napot alvás nélkül eljátszani, mindegy, akármit, csak zajos, vidám,
mulatságos legyen – szóljon az ágyú, verjék a dobot. Cári istállófiúkból,
sólyomvadászokból, sőt az előkelőbb családok ifjaiból is, most már vagy háromszáz főnyi
játékkatonája volt. Hadjáratokba szállt velük, szerte a Moszkva körüli falvakban és
kolostorokban. Némelyik barátot félholtra ijesztették: déli hőségben, amikor a nyírfán egy
levélke sem mocorog, csak a méhek búgnak lomhán a hársfák alatt, az emberen a szender
erőt vesz, az erdőcskéből ördögi kiáltozás közt egyszerre csak valami zöldkaftános alakok
ugrálnak ki, nyilván nem oroszok és – bum, tarara – ágyúikból fagolyókkal veretik a békés
kolostor falát. S a barátokon még nagyobb ijedség vesz erőt, amikor a hórihorgas, sárral,
lőporfüsttel bekent, féktelen ifjúban a cárt ismerik fel.
A játékhadseregben a szolgálat nehéz volt: sem az alvásra, sem az evésre nem jutott elég
idő. Esik vagy elviselhetetlen a hőség, a cárra rájön és menni kell, az ördög tudja, hová és
miért, jámbor lelkeket ijesztgetni. Néha éj közepén ébresztették fel a játékkatonákat. „A
parancs: bekeríteni az ellenséget. Úszva kell átkelni a folyón…” Néhányan bele is vesztek a
vízbe éjnek idején.
Lustaságért vagy eloldalgásért, ha valaki elunta, hogy értelem nélkül járja az utakat,
lelapult s haza akart szökni – botozás járt. Az utóbbi időben vajdát, vagy ahogy most
mondták, generálist állítottak a sereg élére, Artamon Golovint. Iszonyú buta ember volt, de
jól ismerte a katonai gyakorlatozást s szigorú rendet vezetett be. Péter az első zászlóaljban,
amelyet preobrazsenszkojeinek neveztek, az ő vezetése mellett, rendeden játék helyett most
már komolyan tanulta a katonatudományt.
Franz Lefortnak nem volt állandó állása Péternél, hisz a Kremlben volt elfoglalva, de
gyakran megjelent lovon a seregnél s tanácsot adott, mit hogyan szervezzenek meg. Az ő
közvetítésével vették föl Fjodor Sommer külföldi kapitányt, mint a tűz- és gránátharc
szakértőjét, őt is generálissá léptették elő. A tüzérségi hivatalból tizenhat ágyút szereztek, a
játékkatonákat most már vasbombával tanították lőni; a tanítás szigorúan ment: Fjodor
Sommer nem akarta megszolgálatlan venni föl a fizetését. Ez nem volt többé játék. A
földeken különféle állatokat öltek meg s embereket nyomorítottak el.
 8
A kukuji külföldiek gyakran beszélgettek a fiatal Péter cárról. Esténként összegyűltek a
homokkal felszórt terecskén a nyírott fák alatt s rácsaptak tenyerükkel az asztalkára.
– Hé, Mons, egy korsó sört!
A kötöttsipkás, zöldmellényes Mons fölbukkant a fogadó megvilágított ajtajában,
ötösével hozta két kezében az agyagkorsókat. A korsó fölött habkorona. Az este csöndes és
kellemes. Az orosz égen kipattogzanak a csillagok, igaz, nem olyan ragyogók, pompásak,
mint Thüringiában, vagy Badenben, vagy Württembergben: de azért az orosz csillagok alatt
sem muszáj rosszul élni.
– Mons, meséld el nekünk, hogy volt, amikor Péter cár vendégségben volt nálad!
Mons odatelepedett az asztalhoz, a vidám társaság közé, kortyintott egyet egy idegen
korsóból, kacsintott s elkezdte:
– Péter cár igen kíváncsi ember. Hallott a csudálatos zenélő ládáról, amely az
ebédlőmben áll. A feleségem apja Nürnbergben vette ezt a ládát.
– Ó, ismerjük mind a te nagyszerű ládádat – erősítették meg a hallgatók. Egymásra
pillantottak s bólogatva lógatták pipájukat.
– Egy kicsit megijedtem, amikor Lefort és Péter cár egyszer csak belép az ebédlőmbe.
Nem tudtam, hogyan kell viselkednem… Az oroszok ilyenkor térdre vetik magukat. Én
nem akartam. De a cár rögtön azt kérdezte:
„Hol van a ládád?”
,,Ott ni, fölkent felséges uram” – feleltem én.
A cár ekkor azt mondta:
„Johann, ne hívj engem fölkent, felséges uramnak, ebbe beleuntam otthon, szólíts csak
úgy, mintha a barátod lennék,”
Lefort meg azt mondta:
„Igen, Mons,, mi mindnyájan csak Herr Péternek fogjuk nevezni.”
– Sokáig nevettünk mind a hárman ezen a tréfán. Ezután odahívtam a lányomat,
Annchent s felhúzattam vele a ládát. Rendesen csak évente egyszer húzzuk fel, szenteste,
mert nagyon értékes láda. Annchen rám nézett, de én azt mondtam: „Nem baj, csak húzd
fel.” S ő felhúzta: a gavallérok és a hölgyek táncoltak, a madaracskák énekeltek. Péter
csodálkozott s azt mondta: ,,Meg akarom nézni a szerkezetét.” „Na, oda a zenélő láda” –
gondoltam. De Annchen nagyon okos lányka. Szép bókot csinált és ő szólt Péternek, Lefort
pedig lefordította: „Felséges uram – mondta Annchen –, én is tudok énekelni és táncolni,
de jaj nekem, ha kedve jön megnézni, hogy belülről milyen vagyok, miért énekelek és
táncolok; az én szegény szívem bizonyosan összetörik belé…” Lefort, miközben fordította,
elnevette magát, én is nagyot kacagtam, nevetett Annchen is, mint az ezüstcsengő. Péter
azonban nem nevetett: veres lett, mint a bikavér, s úgy meredt Annchenre, mintha valami
madárka lenne. S én azt gondoltam: „Tyű, ebben a fiatalemberben ezer ördög kuksol.”
Annchen is elvörösödött s elfutott, könnyes volt a kék szeme…
Mons szuszogott s kortyintott egyet az idegen korsóból. Csodálatosan és megkapóan
tudott elbeszélni. Kellemes éji szél mozgatta a beszélgetők kötöttsipkáján a bojtot. A
megvilágított ajtóban Annchen bukkant fel, a csillagokra emelte ártatlan szemét, boldogat
sóhajtott és eltűnt. A vendégek szítták a pipájukat s azt mondták, hogy az Isten Johann
Monsnak szép leányt adott. Az ilyen lány gazdagságot hoz a házba. Gerrit Kist, a szakállas,
vörös képű, hatalmas termetű kovács, egy zaandami születésű hollandus, azt mondta.
– Én úgy látom, ha ésszel fogunk a dologhoz, a fiatal cárnak sok hasznát vehetjük.
Mire az öreg Ludwig Pfeffer, órásmester, így felelt neki:
– Ó, nem. Ez hasztalan remény. Péter cárnak nincs hatalma. Szofja kormányzónő
sohasem engedi uralkodni. Kegyetlen és elszánt asszony. Most kétszázezer főnyi
hadsereget gyűjt, hogy a krími kánt megtámadja. Mihelyt a sereg Krímből visszatér, tíz
pfenniget sem adok a cár életéért.
– Helytelenül vélekedik így, Ludwig Pfeffer – felelt neki Mons. – Nemegyszer mesélt
nekem erről Theodor von Sommer generális, aki nemrég még egyszerűen csak Sommer
volt. – Mons kitátotta a száját és fölkacagott, s mind nevettek a tréfáján. – Nemegyszer
mondta: „Várjon csak, adjon egy vagy két évet nekünk, és Péter cárnak két zászlóalj olyan
katonasága lesz, hogy a francia királynak vagy akár Szász Móric hercegnek sem kéne
szégyellnie.” Ezt mondta Sommer.
– Na, ez jó – mondogatták a beszélgetők, és jelentősen néztek egymásra.
Ilyen beszéd folyt esténként Johann Mons fogadójának ajtaja előtt, a felsöpört térségen.

9
Az udvari hivatal bolthajtásos termeiben: hőség és fülledtség, megfullad az ember. A
hosszú asztal mögött írnokok ülnek, a fejük oldalt hajtva, hajuk a szemükben, tollukat
percegtetik. A tintában legyek. Az ember szája szélére, verejtékes orrára legyek tapadnak.
Az íródeák teleette magát béléssel, a padján ül és szendereg. Ivan Vaszkov írnok egy iratot
másol be a könyvbe.
„…A nagyhatalmú uralkodók parancsára német ruha készíttetett a nagyhatalmú cár és
nagyherceg, Péter Alekszejevics, egész Nagy-, Kis- és Fehér-Oroszország egyeduralkodója
számára, s erre a célra a francia Lefort generális úrnál a következő áruk vétettek: két cséve
aranyfonál: az ára egy rubel, 13 altin és két félkopejkás, kilenc tucat gomb, hat altin
tucatja; alsóruhára: hat tucat gomb, két altin meg négy félkopejkás tucatja, továbbá selyem
és vászon tíz altin, álhaj: három rubel.”
Vaszkov ráfújt egy légyre s fölemelte lankadt szemhéját.
– Hallod-e, Petruha, az „álhajat” hogy írjam, nagybetűvel vagy kicsivel?
A szemben ülő kancellista elgondolkozott s így felelt.
– Írd kicsivel.
– Mi az, a kisebbik cárnak nincs magának haja?
– Te, vigyázz az ilyen beszédért…
Vaszkov balra hajtotta fejét, hogy ügyesebben írjon s csendesen göcögött a nevetéstől;
nagyon furcsának találta, hogy az uralkodónak a német telepen, német asszonyoktól
vesznek hajat s három rubelt fizetnek az efféle szemétért.
– Te, Petruha, hova akasztja azt a hajat?
– Őfelsége gondja; ahová kedve tartja, oda akasztja. S ha még egyszer kérdezel,
bepanaszollak a főíródeáknak.
A fődeákot is bosszantották a legyek. Kivette selyem zsebkendőjét, meglengette maga
körül és megtörölte arcát, kecskeszakállát.
– Hé, alusztok! – kiáltott föl lomhán. – Hát írnokok vagytok ti, kancelláristák? Egy sem
dolgozik, az állam pénzét zabáljátok. Nincs félelem bennetek, elfeledkeztek az Istenről,
haszontalan naplopók. Megbotoztatom az egész hivatalt, akkor majd megtudjátok, hogyan
kell dolgozni.. A világ minden tintája sem elég nektek, meg az a töméntelen papír! A
mennykő üssön belétek, ti sátán nemzete.
A főíródeák kendőjét bágyadtan meglengetve, megint elszunnyadt. Szomorú idők
köszöntöttek be: sem kérvényezők, sem ajándékok. Moszkva kiürült: a sztrelecek, a
bojárgyerekek, a földbirtokosok mind elmentek Krímbe hadakozni. Csak a legyek, meg a
por meg az apró kincstári ügyek.
– Petruha, de meginnék egy kis kvaszt! – szólt Vaszkov, s az íródeákra pillantva
kinyújtózott, megtekeredett, úgyhogy a nyűtt kiskabát felrepedt a hóna alatt. – Este egy
özvegyhez megyek, ott majd iszok kvaszt. – A kobakját megrázva megint hozzálátott az
íráshoz:
„A nagyhatalmú cár és nagyherceg, Péter Alekszejevics, egész Nagy-, Fehér- és Kis-
Oroszország egyeduralkodójának a parancsára elrendeltetik, hogy küldjék el hozzá, a
nagyhatalmú cárhoz és nagyherceghez, egész Nagy-, Fehér- és Kis-Oroszország
egyeduralkodójához Kolomenszkoje faluba Jakim Voronyin, Szergej Buhvosztov, Danyila
Kartyin, Ivan Nagibin, Ivan Jevlev, Szergej Csertkov és Vaszilij Buhvosztov
lovászmestereket. Fentnevezett lovászmesterek, a parancs szerint mint tüzérek vétetnek fel
a játékseregbe s rendeltetik nekik fizetés: fejenként öt rubel készpénz, továbbá öt csetverty
rozs és ugyanannyi zab…”
– Petruha, ezek aztán szerencsés emberek!
– Ki beszélget még, hé, nyughatatlan kutyák! – fenyegetőzött félálomban a deák.

10
A német ruhát és parókát Vaszilij Volkov kamarás vette át nyugta ellenében, s nagy
vigyázattal az uralkodó hálószobájába vitte. Még alig szürkült és Péter felszökött már a
padkáról, ahol a kisbunda alatt egy nemezdarabon aludt. Először a paróka után kapott,
próbálgatta, szűk! Egy kisollóval már éppen sötét fürtjeit akarta levágni; Volkov alig tudta
kikönyörögni, hogy ne tegye. Végre mégiscsak sikerült neki: fejébe szorította a parókát, s
belemosolyodott a tükörbe. Kezét ez alkalommal szappannal mosta meg, körme alól
kitisztogatta a piszkot, és sietve felvette új ruháját, ahogy Lefort tanította, fehér kendőt
kötött a nyakára, csípőjére pedig, a szétálló kabát fölé, fehér selyemszalagot. Volkov,
miközben kiszolgálta, csodálkozott: Péter nem szokott ennyire vesződni a ruhájával. Ahogy
keskeny cipőjét felpróbálta, a fogát csikorgatta. Hívták az inast; Sztyopka Medvegyet, egy
jónövésű legényt, hogy tapossa ki a cipőt. Sztyopka belepréselte a „lábacskáit” s föl-le
futott a lépcsőkön. Kilenc órakor, az új időszámítás szerint, megjött Nyikita Zotov s hívta a
reggeli misére. Péter türelmetlenül felelt:
– Mondd meg anyuskának, halaszthatatlan államügyeim vannak… Majd magam
imádkozom. Te meg, tudod mit, gyere mindjárt vissza, de nyargalvást, hallod-e!
Hirtelen hátravetette a fejét s fölnevetett, ahogy szokta, mintha úgy préselné ki a
nevetést magából. Nyikita látta, hogy a cár megint valami csínyt sütött ki, a német telepen
kioktatták az ilyesmiben. De engedelmeskedett, puha csizmájában elfutott, s csakhamar
vissza is tért, tudta, hogy a maga veszedelmére. Úgy is történt.
– Mint Bacchus hellén isten nagykövete – parancsolt rá Péter, a szemét forgatva –
elmégy, s mély hódolattal üdvözlőd a névnapját ünneplőt.
– Szolgálatjára, felséges Péter Alekszejevics – felelte buzgón Zotov. S ahogy
parancsolták, azonnal magára vette a kifordított nyúlbőrbundát, fejére háncsot tett, afölé
egy fürdőseprűből készült koszorút, kezébe serleget fogott. Hogy az anyjánál ne legyen
fölösleges beszéd, Péter a hátsó kijárón ment ki a kastélyból s az istállóudvarba futott. Ott
az egész cselédség nagy nevetés közben négy jól megtermett kandisznóra vadászott. Péter
is odarohant, hogy segítsen, kiabált, birkózott, sürgött-forgott. A kanokat megfogták;
amikor a földön feküdtek, rájuk rakták a hámot, befogták őket egy aranyozott, alacsony,
faragott kerekű kocsiba. (A boldogult Alekszej Mihajlovics vőlegényi ajándéka: Natalja
Kirillovna azt parancsolta, úgy őrizzék, mint a szemük fényét.) Az istállómester reszkető
ajakkal nézte a pusztítást és garázdaságot. A cselédség nagy fütyülés és kacagás közben
taszigálta be Nyikita Zotovot a hintóba. Péter a bakra ült. Volkov, kardosán, háromszögletű
kalapban, elöl ment és fehér meg vörös répát szórt a kanoknak. A lovászok kétfelől ostorral
nógatták. Kukuj felé tartottak.
 A telep kapujában egy csomó külföldi fogadta őket. „Jó, nagyszerű, ez aztán a tréfa –
kiabálták tapsolva. – Megszakad az ember nevettében.” – Péter vörösen, ajkát
összeszorítva, dühödt képpel, kiegyenesedve ült a bakon. Az egész telep összefutott. Az
emberek oldalukat fogták nevettükben, ujjukkal mutogattak a cárra, s a hintóbeli, hánccsal
borított fejre, a félelemtől félholt Zotovra. A kanok ki próbáltak törni, mind másfelé, s
belekavarodtak a szerszámba. Péter az egyik lovász kezéből hirtelen kirántotta az ostort s
veszettül végigcsapott a disznókon. Azok fölsivítottak s elragadták a hintót. Volt, akii
levert a lábáról, volt, aki a kerék alá esett, az asszonyok a gyerekeiket kapkodták. Péter –
fölállva még mindig a kanokat ostorozta – bíborvörös volt, kurta orrán szétfeszültek a
cimpák. Kerek szeme vörös volt, mintha a könnyeit fojtaná vissza.
Lefort udvara előtt a lovászok nagy nehezen összeterelték a disznófogatot, s
beirányították a kitárt kapun. Az udvaron már futott is, botjával és kalapjával hadonászva, a
névnapját ülő Lefort. Mögötte a tarkán kiöltözött vendégek. Péter esetlenül ugrott le a
bakról, s gallérjánál fogva, Zotovot is kituszkolta a hintóból. Még mindig dühösen meredt
Lefort szemébe, mintha félt volna oldalt sandítani, hátha meglát a tömegben valakit.
– Mein lieber General – mondta elfúló hangon –, elhoztam Bacchus hellén isten
nagykövetét, hatalmas viváttal. – Arcán nagy cseppben ütött ki a verejték, még mindig a
Lefort szemébe nézve, végignyalta az ajkát: – Mit herzlichem Gruss…; – mondta ki nagy
nehezen. – Vagyis: mély hódolatát fejezi ki… A disznókat és a hintót ajándékba küldi…
Ess térdre, hajolj meg – súgta Zotovnak, akit még mindig görcsösen fogott.
A gyönyörű, berizsporozott és beparfümözött Lefort, csipkés, rózsaszín
bársonyruhájában, azonnal megértett mindent. Magasba emelte a kezét, harsogón elkacagta
magát:
– Ez aztán a nagyszerű tréfa – mondta hol Péter, hol a vendégek felé fordulva. –
Vidámabb csínyt életemben sem láttam. Azt hittük, mi tanítjuk mulatságos tréfákra, s lám,
ő tanít meg rá: mi a tréfa. Hé, zenészek, egy indulót Bacchus követének a tiszteletére.
Az orgonabokrok mögött megdördültek a dobok és az üstök, megszólaltak a trombiták,
Péter válla lehorgadt, arcából lefutott a pír. Fejét hátravetve, harsányan fölkacagott. Lefort
karon fogta, Péter végigfutott szemével a vendégeken s meglátta Annchent, aki csillogó
fogacskáit mutogatva mosolygott rá. Válla meztelen volt, mintha neki dugta volna ki a
rózsapazarságú ruhából.
Vad zavar fogta össze megint a torkát. Ott ment a vendégek előtt. Lefort mellett, a ház
felé; mint a daru, úgy szedegette a lábát. A lépcsőház előtt énekesek álltak vérvörös orosz
ingben. Nagy füttyszó közt vágtak bele egy talpalávalóba. Egy kékszemű, hetyke fickó
kiugrott a sorból – haj, dudu dudu dudu – rikoltotta, leguggolt, sarkával verte a taktust, a
homokot csapkodta tenyerével, megfordult, fölszökött, pörgött, mint a csiga. Hij, te!
– Rajta, Alekszaska.

11
Egy hegedű s a brácsák, oboák, üstdobok a karzaton régi német dalokat, orosz
talpalávalót, ünnepélyes menüettet, vidám anglézt játszottak. Dohányfüst gomolygott a két
ablaksoros terem kerek ablakocskáin betörő fényben. A vendégeknek fejébe szállt a bor:
olyan szavak jöttek a szájukra, hogy a lányok pirultak, mint a hajnal, a rózsás, szép
asszonyok pedig a pompás, hordónyi krinolinban s nehéz sleppben mint az eszeveszettek
kacagtak. Péter első ízben ült asszonyokkal egy asztalnál. Lefort ánizspálinkával kínálta.
Péter először kóstolt szeszesitalt. Az ánizspálinka lángot öntött az ereibe. A nevető
Annchent nézte. A zenétől minden táncolt benne, nyaka megduzzadt. Állcsontját
összeszorította, a még homályos, kegyetlen vágyakat gyűrte magában. A zsivajban nem is
hallotta, hogy a vendégek poharukat feléje nyújtva mit kiáltoznak. Annchen foga huncutul
csillogott, s le nem vette róla csábító szemét.
A lakoma elnyúlt, mintha a napnak sosem lenne vége. Pfeffer órás répahosszúságú orrát
burnótszelencéiébe dugta s nagy tüsszögésbe fogott, parókáját lerántotta a fejéről és
csupasz koponyája. fölött lengette. Meg kellett szakadni bele! Péter ide-oda himbálózott,
hosszú karjaival fölborogatta az előtte álló edényt. Olyan hosszúnak érezte a karját, hogy
elég átnyújtani az asztalon s ujját Annchen hajába eresztheti, fejét kezébe szoríthatja,
ajkával megízlelheti azt a mosolygó szájat. S a nyaka megint megduzzadt, szemét sötétség
lepte el.
Amikor a nap a malom mögött leszállt s a nyitott ablakon át egy kis hűvösség csapott be,
Lefort odanyújtotta kezét a nyolcpudos molnárnénak, Schimmelpfenníg asszonynak, s
menüettre hívta. Karjával kerek mozdulatot téve megrázta aranypúderrel beszórt hajfürtjeit,
leguggolt és meghajolt, közben epedve forgatta a szemét. Schimmelpfennigné elégedetten
és boldogan lebegett tova a hatalmas szoknyában, mint egy negyven ágyús, zászlókkal
díszített hadihajó. A vendégek a nyomukban a teremből mind a kertbe özönlöttek, ahol a
virágágyakban az ünnepelt monogramját rakták ki virágokból, a bokrokra és fácskákra
szalagokat kötöztek, arany- és ezüstpapírból készült virágokkal, az utacskák pedig, mint a
sakktábla, világos és sötétebb négyszögekre voltak osztva.
A menüett után vidám contredanse-ba kezdtek. Péter félreállt, a körmét rágta. A hölgyek
mélyen meghajolva többször is fölkérték. Ö dörmögve rázta meg a fejét: „Nem értek
hozzá, nem tudok…” Ekkor Schimmelpfennigné asszony, Lefort kíséretében, bokrétát
adott át neki. Ez azt jelentette, hogy őt választották meg bálkirálynak. A visszautasítás
lehetetlen volt. Péter lopva Lefort vidám, de kemény szemébe sandított s görcsösen
megragadta a hölgy kezét, Lefort kifelé fordított lábhegyén Annchenhez rohant s Péterrel
szemben állt fel a contredanse figuráira. Annchen lecsüggesztett kezében egy kendőcskét
tartott s úgy nézett rá, mintha kérne valamit. Fülsiketítően dördült meg az üstdobok reze,
dörgött a dob, szóltak a hegedűk, trombiták, a vidám zene denevéreket riasztva csapott az
esti égre.
És mint az imént a disznófogaton, Péter fékét vesztette, forró lett, esztelen.
– Első figura! – kiáltotta Lefort. – A hölgyek előre, aztán hátralépnek, majd a gavallérok
megforgatják hölgyeiket!
Péter elkapta Schimmelpfennigné asszony derekát s úgy megforgatta, hogy ruha, slepp,
krinolin, forgott, mint az örvény. „Ó, mein Gott” – jajdult fel a molnárné. Péter otthagyta, s
olyan táncolásba fogott, mintha a zene rángatná kezét-lábát. Összeszorított szájjal és tág
orrlikakkal olyan ugrálást és szökdelést vitt végbe, hogy a vendégek a hasukat fogták,
ahogy raja néztek.
– Harmadik figura! – kiáltotta Lefort. – A hölgyek gavallért cserélnek.
Annchen hűvös kezecskéje került a vállára. Péter egyszerre meghunyászkodott,
őrjöngése elült. Egész testében vacogott. S a lába szinte magától vitte, ahogy a pihekönnyű
Annchennel tovaperdült. A fák közt, ahogy a kanóc kigyújtotta, mécslángok futottak körbe.
Haragosan sisteregve egy rakéta repült a magasba. Két tűzsáv tükröződött Annchen
szemében.
– Ah – suttogta vékonyka hangján. – Milyen csudaszép ez! S milyen jól táncol ön, Péter.
A kertben mindenfelől rakéták szálltak a magasba. Tüzes körök forogtak, transzparensek
világlottak fel. A röppentyűk akkorát pukkantak, mint az ágyú, ropogtak, szökőkútszerűen
hullott a szikra. A szürkületet lőporfüst sötétítette el. Nem a preobrazsenszkojei kastély
unalmában álmodta ezt? A ledér Lefort vágtatott el szökdelve mellette egy gránátos
termetű hölggyel.
– Cupido nyila átjárja a szívet! – kiáltott Péter. A táncban kigyúlt Annchenből friss,
gyönyörűséges illat áradt.
– Ah, Péter, elfáradtam – nyögdécselte még vékonyabb hangon, karjára nehezedve.
 Röppentyű pukkant szét a fejük felett, tűzkígyók ragyogták be a kislány fáradtságtól
megnyúlt, csodálatos arcát. Péter nem tudta, hogy csinálják az ilyet, átölelte Annchen
meztelen vállát, összehúzta a szemét, két ajak nedves érintését érezte. De az érintés éppen
csak elsiklott a száján. Annchen kitépte magát a karjából. Pokoli ropogással szakadtak szét
a tűzkígyók százai. Annchen eltűnt. A füstfelhőből egy nyúlszőrbunda bukkant elő s
Bacchus követének háncskoszorúzta feje. A tökrészeg Zotov vánszorgott elő, mindenféle
zagyvaságot mormogva, a serleg még mindig a kezében. Megállt, megingott.
– Idd ki, fiacskám – adta oda a serleget Péternek. – Igyál, hisz úgyis végűnk van mind a
kettőnknek. Eljátszottuk az üdvösségünket, megszegtük a böjtöt. Idd ki fenékig, felséges
uram, egész Nagy- és Kis…
Meg akart fenyegetni valakit s egy bokorba henteredett. Péter kiitta és elhajította a
serleget. Az öröm a tűzijáték kerekeként forgott benne.
– Annchen! – kiáltotta s futásnak eredt… A ház megvilágított ablakai, a mécslángok, a
transzparensek összemosódtak előtte. Fejéhez kapott és szétterpesztette a lábát.
– Gyere, megmutatom, hol van – súgta fülébe, háta mögül egy hízelgő hang. A
vörösinges énekes volt, a szúrós szemű. Alekszaska Mensikov. – A lányka hazament…
Péter némán futott mögötte valahová a sötétben. Átmásztak egy léckerítésen, kutyákba
botlottak, s egy sövényen át a vendéglő előtti térre, a malomhoz jutottak. Fönn egy
hosszúkás ablakocska fénylett.
– Ott van! – mondta Alekszaska suttogva, s homokot dobott az ablakra. Az ablak kinyílt.
Annchen hajolt ki rajta: vállán kendő, feje csupa papírszarvacska.
– Ki az ott? – kérdezte halkan; jobban odanézett, meglátta Pétert, s megrázta a fejét. –
Nem lehet… Menjen haza aludni, Herr Péter.
Ezekkel a szarvacskákkal még kedvesebb volt. Becsapta az ablakot, a csipkefüggönyt
lebocsátotta. A fény kialudt.
– Rátartós lány – suttogta Alekszaska. Jól megnézte s erősen átölelve Péter vállát, a
padhoz vonta. – Ülj le inkább… Majd idehozom a lovakat. Haza tudsz lovagolni?
Amikor a két felnyergelt lovat a zablájánál fogva, visszatért, Péter még mindig olyan
görbén ült, összeszorított ökle a térdén, Alekszaska az arcába pillantott.
– Sokat ittál? – Péter nem felelt. Alekszaska nyeregbe segítette, maga is fölszökött a
lovára, s Pétert támogatva, lépésben kiment a telepről. A mezőkön köd terült szét. Szerte az
égen pazarul ontották fényüket az őszi csillagok, Preobrazsenszkojéban már a kakasok
kukorékoltak. Péter jéghideg keze, amivel Alekszaska vállába kapaszkodott, merev volt,
akár a halotté. A kastély közelében hirtelen hátradobta és hányni-vetni kezdte magát,
Alekszaska nyakába kapaszkodott s hozzásimult. A lovak megálltak, Péter melle fütyült, a
csontjai ropogtak.
– Fogj, fogj erősebben – mondta rekedtesen. Karja kis idő múlva ernyedten lehullt. –
Gyerünk – sóhajtott fel nyögve. – Csak el ne menj tőlem. Aludjunk együtt…
A lépcsőn Volkov ugrott elé.
– Felség! Ó, én Istenem… Mi meg…
Kamarások, lovászok futottak oda. Péter belerúgott föntről a tömegbe, maga kúszott le a
lóról, s Alekszaskát el nem eresztve, bement a kastélyba. A sötét folyosón keresztet
hányva, egy öreg anyóka suhant el, azt félrelökte. Egy másik, mint a patkány, a lépcső alá
surrant.
– Gyalázatos pletykafészkek, fecsegők, pukkadjatok meg – mormogta.
A hálószobában Alekszaska lehúzta a cipőjét, kabátját. Péter a nemeztakaróra feküdt,
Alekszaskát maga mellé fektette. Fejét a mellére hajtotta. Egy darabig hallgatott.
– Légy a hálóinasom – mondta aztán. – Holnap megmondom a diáknak, majd ír egy
ukázt. Olyan jól mulattam, olyan jól… Mein lieber Gott.
 Kis idő múlva gyermekmódra felsírt és elaludt.

Harmadik fejezet

1
A nemesi fölkelés egész télen át gyülekezett. Nehéz volt a földesurakat a falusi
magányból kihúzni. Vaszilij Vasziljevics Golicin fővezér fenyegető ukázokat küldött szét:
kegyvesztéssel és vagyonelkobzással rémítgette őket. De az urak nem siettek lemászni
meleg kemencéjükről. Mi jutott eszükbe, Krímet meghódítani?! A kánnal, hála Isten, örök
a béke; ami adót fizetünk, nem sérelmes, mit nyugtalanítják haszontalan a nemességet. Ez a
Golicinok dolga: más hátán akarnak a magasba kapaszkodni.
Hivatkoztak betegségre, ínségre, kihúzták magukat a szolgálat alól. Mások
rakoncátlankodtak; tél idején unalmában és tétlenségében sok minden eszébe jut az
embereknek. Borisz Dolgorukij és Jurij Scserbatij kamarások, a hadjárat alól nem
bújhatván ki, lovasaikat fekete ruhába bújtatták, maguk is hollófekete lovon, tiszta
feketében jöttek a seregbe, mint aki a sírból kelt ki; majd halálra ijesztettek mindenkit. „Baj
lesz ebből – mondogatták az ezredeknél –, nem jövünk vissza élve a hadjáratból.”
Vaszilij Vasziljevics megdühösödött s írt Moszkvába Fjodor Leontyevics Saklovitijnak,
akit Szofja mellé állított: „Légy szíves, járj ki az én megbántóim ellen egy ukázt, hogy
ezért a garázdaságukért romlásba döntsem őket, életfogytiglan kolostorba küldjem,
falvaikat a vagyontalanok közt szétosszam; példát kell mutatni a szigorúságra, hogy
mindenki reszkessen.”
A rendeletet elkészítették, de Vaszilij Vasziljevics jóságában megbocsátott a
komiszkodóknak, akik könnyek közt kérték a kegyelmet. Alig simult el a dolog, az a hír
futott végig a seregen, hogy Golicin herceg szállásán éjszaka koporsót raktak a pitvarba. Az
emberek reszkettek, amíg ezt a borzasztó dolgot egymásnak elsuttogták. Vaszilij
Vasziljevics ezen a napon, úgy mondják, leitta magát, a sötét pitvarba rohant, kardjával
vagdosta az üres sötétséget. Az előjelek nem voltak jók. Az érkező szekérkaravánok fehér
farkasokat láttak; félelmetesen üvöltöztek a puszta dombjain. A lovak ismeretlen okból
elhullottak. Egy szeles márciusi éjszakán az ezred kecskéje – sokan hallották a
társzekereknél – emberi hangon kiáltotta: „Baj lesz.” A kecskét agyon akarták verni, de a
pusztába inait.
A hó leolvadt, délről enyhe szél fújt, a folyók és tavak partjain kizöldültek a füzesek,
Vaszilij Vasziljevics sötétebben járt, mint a felhő. Moszkvából nem valami örvendetes
hírek jöttek, Mihail Alekszejevics Cserkasszkij, Péter cár bizalmas bójára, a Kremlben
nagy hangon kezd beszélni, a bojárok állítólag hajlanak hozzá, s nevetnek a krími
hadjáraton. A krími kán már nem is várja Vaszilij Vasziljevicset. Krímben,
Konstantinápolyban s egész Európában csak legyintenek erre a hadjáratra. Sokba kerülnek
a cári kincstárnak a Golicinok. Még Joakim pátriárka is, aki nagy támogatója volt Vaszilij
Vasziljevicsnek, se szó, se beszéd, kidobatta Barasiban a templomból a miseruhákat és
kaftánokat, amelyeket Golicin ajándékozott, s megtiltotta, hogy istentiszteletet tartsanak
benne. Vaszilij Vasziljevics nyugtalan leveleket írt Saklovitijnak, hogy éber szemmel
figyelje Cserkasszkijt, s nézze, hogy a pátriárka minél kevesebbet legyen fönn Szofjánál.
„Ami pedig a bojárokat illeti, azokat az ősi örökletes kapzsiság emészti, nagy dolgokra egy
garast is sajnálnak megvonni maguktól…”
Szomorú hírek jöttek külföldről is. A francia király, akitől a nagykövetek – Jakov
Dolgorukij és Jakov Miseckij – hárommillió livre kölcsönt kértek, pénzt nem adott, s még
fogadni sem akarta a követeket. A hollandiai követről, Usakovról is azt írták, hogy „ő és az
emberei végképp garázdákká váltak, sok helyütt lakomáztak és tivornyáztak, sok
közönséges beszédet tettek, amiből a cárok őfelségéire nem kis gyalázat hárult.”
Május végén Golicin százezernyi seregével megindult végre dél felé, s a Szamara
folyónál egyesült Szamojlovics ukrán hetmannal. A sereg lassan nyomult előre, számtalan
társzekeret vonva maga után. A városkák és őrhelyek elmaradtak, beértek a Vadföld
pusztáiba. Rekkenő hőség ülte meg a pusztaságot, az emberek vállig gázoltak a fűben. A
forró égen keselyűk keringtek. A távoli szemhatáron délibáb hullámzott. Az alkonyok
rövidek voltak, sárgászöldek. Szekérnyikorgással, lovak nyerítésével lett teli a puszta. A
száraz trágyamáglyák füstje százados szomorúságot lehelt. Az éjszaka gyorsan szállt le.
Félelmetesen égtek a csillagok. A puszta elhagyott volt, sem út, sem ösvény. Az elővéd
ezredei messze előrementek, s nem találtak élő lélekre. A tatárok nyilván homokos,
víztelen vidékre csalták az orosz népfölkelést. Mind gyakrabban tűntek föl szakadékos,
kiszáradt vízmedrek. Itt csak a tősgyökeres kozákok tudták, honnan lehet vizet szerezni.
Július közepe volt már, s a Krím még mindig messze derengett, mintegy délibábban. Az
ezredek a sztyepp egyik szélétől a másik felé húzódtak. A fehér fénytől és a száraz tücsök-
cirpeléstől szédült az ember feje. Lusta madarak röpültek az elesett lovak fölpuffadt
oldalára. Sok volt az elhagyott szekér. Sok fuvaros paraszt, szomjúságtól elepedve, a
szekérnél maradt. Mások északnak, a Dnyeper felé vánszorogtak. Az ezredek zúgolódtak.
A vajdák, ezredesek, zászlóaljparancsnokok Golicin vászonsátra közelében gyűltek
össze ebédre, és nyugtalanul nézegették a lekonyult zászlót. De senki sem szánta rá magát,
hogy bemenjen s azt mondja: „Vissza kell fordulni, ameddig nem késő. Minél messzebb
megyünk, annál borzasztóbb lesz, Perekopon túl a halott homoksivatag következik.”
Vaszilij Vasziljevics ilyenkor sátrában pihent; levetette kabátját, cipőjét, s szőnyegeken
heverve, Plutarchoszt olvasta latin nyelven. A könyv lapjaiból kikelő nagy árnyak
bátorságot öntöttek levert lelkébe. Nagy Sándor, Pompeius, Scipio, Lucullus, Julius Caesar
római sasokként lebegtek a tücsök bágyasztó cirpelése közben. „A dicsőség, a dicsőség
felé!” Abból is erőt merített, hogy el-elolvasta Szofja levelét: „Napvilágom, Vaszenyka
testvérem! Élj sokáig jó egészségben, kedvesem! Adja Isten, hogy ellenségeidet legyőzd.
Alig tudom elhinni, világom, hogy egyszer még visszatérsz hozzánk. Csak akkor hiszem el,
ha a karomban tartalak, én szemem fénye. Mért írod, világom, hogy imádkozzam, mintha
bizony vétkes és méltatlan lennék az Isten előtt. Ha bűnös vagyok is, vagyok olyan merész,
hogy kegyelmében reménykedjem. Hej! Állandóan kérem, hogy az én szemem fényét
boldogságban lássam. Ezek után áldjon az Isten, én szemem fénye, számtalan évekig…”
Amikor a hőség alábbhagyott, Vaszilij Vasziljevics fölvette a sisakot és köpenyt, s
kiment a sátrából. Az ezredesek, zászlóaljparancsnokok, kozák kapitányok, ahogy
meglátták, lóra ültek. Szólt a trombita, elnyújtottan rivalltak a kürtök. A katonaság most
éjszaka nyomult előre, a déli hőség beálltáig.
Így volt ezen a napon is. Vaszilij Vasziljevics egy kunhalom tetejéről számtalan máglya
füstjén, csapatok sötét foltjain, ködbevesző társzekérsorokon jártatta a szemét. A köd ma
különösen erős volt, porfelhőként lepte be az egész láthatárt. A szellőtlen levegőben nehéz
volt lélegzeni. Az alkonyat vörös felhőként folyt szét az ég alján. Madárfalkák szálltak,
mintha menekültek volna. A nap leszállóban felpuffadt s ködös lett, ijesztő… Alig villantak
föl a csillagok, fátyol vonta be őket. Füstös tűz-fény gyulladt ki s hunyorgott. Fojtó szél
támadt. Táncoló lángnyelvek váltak mind tisztábban láthatóvá, gyűrűalakban vették körül
az egész sereget…
Egy csoport lovas állt meg a halmon. Egyikük súlyos szökésekkel a sátorhoz nyargalt.
Lemászott s megigazította magas süvegét. Vaszilij Vasziljevics Szamojlovics hetman zsíros
képére és szürke bajuszára ismert.
– Baj van, herceg – mondta halkan –, a tatárok fölgyújtották a sztyeppét.
A hetman lógó bajsza alatt nem lehetett a gúnyos mosolyt észrevenni, szemére árnyék
esett.
 – Ég körös-körül – mutatta a korbácsával. Vaszilij Vasziljevics sokáig nézegette a pírt.
– Hát aztán! A gyalogosokat lóra ültetjük, s keresztülvágunk a tűzön.
– S hogy menjünk tovább a hamun? Sem ennivaló, sem víz. Elpusztulunk, herceg.
– Visszaforduljak?
– Tedd, amit jónak látsz. A kozákok nem mennek át az égő pusztán.
– Korbáccsal kell a tűzön átkergetni. – Vaszilij Vasziljevics nem tudta türtőztetni magát
haragjában. Ide-oda futkosott a halmon, vasalt csizmasarkát a száraz földbe döfte. – A
kozákok, rég látom, nem szívesen jönnek velünk. Csupa nevetség: szunyókálnak a
nyeregben. A krimi kánt bezzeg fürgébben szolgálták. S te is képmutatóskodol, hetman.
Vigyázz… Moszkvában nem ilyeneket húztak üstöküknél fogva a tőkére. Te kis pópafi, rég
volt, hogy gyertyával és hallal kereskedtél?
A kövér Szamojlovics fújt, mint a bika, ahogy ezeket a sértéseket hallgatta. De okos volt
és ravasz – hallgatott. Szuszogva mászott a lovára, levágtatott a dombról s eltűnt a szekerek
közt. Vaszilij Vasziljevics a kürtöst hívatta. Rekedten szólaltak meg a kürtök a füstlepte
pusztán. A lovasság, a gyalogos nép, a társzekerek átnyomultak a tűzön.
Hajnalra látnivaló volt, hogy nem lehet tovább menni; a puszta holtan, feketén hevert
előttük. Csak tekergő poroszlopok kószáltak fölötte. A déli szél erősebb lett, felhőszám
hajtotta a hamut. Látni lehetett, amint a távolban a kozák osztagok elsőnek fordulnak
vissza. Délben a vajdák, ezredesek és atamánok a szekértáborba gyűltek. A hetman is
odajött komoran, a hetmanbotot a csizmaszárba dugta, s pipára gyújtott. Vaszil Vasziljevics
gyűrűs kezét a vértjére szorította.
– Ki állhat meg az Úr kezével szemben? – mondta könnyek közt, büszkeségét
megfékezve. – Megmondatott: ember, fékezd meg a te kevélységedet, hisz halandó vagy.
Az Úr nagy szerencsétlenséget küldött ránk… Sok száz versztányira se táplálék, se víz.
Nem a halált félem, hanem a gyalázatot. Vajdák, gondolkozzatok, beszéljetek! Mitévők
legyünk?
A vajdák, ezredesek, atamánok gondolkoztak, s azt mondták:
– Vissza kell menni, haladék nélkül, a Dnyeperhez.
Így végződött a dicstelen krími hadjárat. A sereg sietve húzódott vissza, nagy
emberveszteséggel, a társzekereket otthagyva, s csak Poltava közelében állt meg.

2
Szolonyina, Lizogub, Zabela, Gamalej ezredesek, Ivan Mazepa kozák jeszaul, Kocsubej
főíródeák titokban Vaszilij Vasziljevics sátrába mentek és azt mondták neki:
– A pusztát a kozákok gyújtották fel, a hetman küldött ki embereket a felgyújtására. Itt
van a följelentés a hetman ellen, olvasd el és küldd fel késedelem nélkül Moszkvába, mert
nem tűrhetjük már az önkényességét; meggazdagodott, a nemességet elpusztította, még a
kozákok vénjei sem tarthatják fenn a süvegüket előtte. Mindenkit szid. Az orosznak
hazudik, a lengyellel összejátszik s annak is hazudik; a maga örök hatalma alá akarja vetni
Ukrajnát, a mi szabadságainkat megsemmisíteni. Küldjenek Moszkvából ukázt, hogy más
hetmant választhassunk, Szamojlovicsot meg letegyük.
– S mért nem akarná a hetman, hogy én a tatárt megverjem? – kérdezte Vaszilij
Vasziljevics.
– Azért nem akarja – felelte Ivan Mazepa jeszaul –, mert amíg a tatár erős, ti gyengék
vagytok, de ha a tatárt megveritek, Ukrajna hamarosan Moszkva hűbérbirtoka lesz… De ez
mind üres fecsegés… Mi nektek, oroszoknak, öcséitek vagyunk, egy veletek a hitünk s
mind örömest élünk a moszkvai cárok felsőbbsége alatt.
– Jól mondtad – hagyták rá földre meredt szemmel a szürke fejű kozák ezredesek –, csak
Moszkva a mi régi nemesi szabadságunkat megerősítse.
Vaszilij Vasziljevicsnek eszébe jutottak a fekete füstfelhők, a számtalan sírhalom, amit a
pusztában hagytak, az utakon heverő lóbordák. Arca kigyúlt, ahogy álmai Nagy Sándor
hadairól eszébe jutottak. Megjelentek előtte a kremli palota szűk folyosói, ahol a bojárok,
ellenségei, meghajolnak majd előtte s ujjukkal födik el bajuszukat, hogy a gúnymosolyt
elrejtsék.
– Úgy, hát a hetman gyújtotta föl a pusztát?
– Ő bizony – erősítették meg az ezredeset
– Jól van. Legyen kedvetek szerint
Vaszilij Tirtov két lóval még ezen a papon Moszkvába nyargalt, süvegébe varrva a
hetman elleni feljelentés. Amikor a sereg Poltavába ért és tábort vert, a nagy cároktól itt
volt az írásbeli válasz. „Szamojlovics a véneknek s az egész kisorosz seregnek nem lévén
kedvére, a nagy cárok zászlajától, a hetman bottól és minden katonai jelvényétől
megfosztatván, erős őrizet alatt, egy nagyorosz városba küldessék. Helyette pedig az tétetik
hetmanná, akit ők, a vének, az egész kisorosz sereggel együtt jónak látnak.”
A sztrelecek még azon éjszaka szekértáborral vették körül a hetman szállását; reggel
pedig a tábori templomban elfogták, egy rossz szekérre dobták, s Golicinhoz vitték. Ott
kivallatták. A hetman feje nedves ronggyal volt körülkötve, szeme csupa gyulladt. Ijedten
ismételgette:
– Hazugság az egész, Vaszilij Vasziljevics. Bizonyisten hazugság. Mazepának, az én
ellenségemnek az álnoksága… – Ahogy a belépő Mazepát, Gamalejt és Szolonyinát
meglátta, elvörösödött és megrázkódott: – Rájuk hallgatsz? Csak arra várnak a kutyák,
hogy Ukrajnát a lengyeleknek eladják.
Gamalej és Szolonyina kirántott karddal rohant felé. De a sztrelec-századosok kiszedték
a hetmant a kezükből. Éjjel láncraverten északra vitték. Sietni kellett az új hetman
megválasztásával, a kozák ezredek a málhás kocsikon szétverték a pálinkás hordókat,
felkoncolták a hetman szolgáit és kopjahegyre tűzték a gyűlölt gadjackiji ezredest. Az
egész táborban kiáltozás, énekszó, puskaropogás hallatszott. A moszkvai ezredek is
nyugtalankodtak már.
Mazepa lépett be hívatlan Vaszilij Vasziljevics sátorába. Szürke gúnya volt rajta,
egyszerű báránysüveg, csak a derekán lógott aranyláncon egy drága szablya. Ivan
Sztyepanovics gazdag ember volt, híres nemesi családból származott, sokat élt
Lengyelországban és Ausztriában. Itt a hadban, mint valami nagyorosz, szakállt eresztett, s
moszkvai módra nyiratkozott. Mint egyenlő az egyenlő előtt, méltóságteljesen meghajolt s
leült. Kidülledő okos szemét Vaszilij Vasziljevicsre szegezte, közben szakállát csipkedte
hosszú ujjaival.
– A herceg úr tán latinul óhajt beszélni? – Vaszilij Vasziljevics hidegen bólintott;
Mazepa hangját le nem eresztve, latinra fordította a szót. – A kisorosz ügyben nehéz
kiismerned magadat. A kisoroszok ravaszak, zárkózottak. Holnap új hetmant kell kikiáltani
s úgy hírlik, Borkovszkijt akarják. Akkor már jobb lett volna le sem tenni Szamojlovicsot:
Moszkvának nincs veszedelmesebb ellensége, mint Borkovszkij. Barátként beszélek.
– Magad is tudod, hogy mi a ti kisorosz ügyeitekbe igazán nem akarunk beleavatkozni –
felelte Vaszilij Vasziljevics. –Nekünk akármilyen hetman jó, csak barát legyen.
– Jólesik okos beszédet hallani. Nincs mit rejtegetnünk; mi Moszkva védelmében mintha
Krisztus keblén volnánk. (Vaszilij Vasziljevics arcán gyors gúnymosoly futott át s lesütötte
a szemét.) Ti a mi nemesi földjeinket nem veszitek el, szokásaink iránt türelmesek vagytok.
Nincs mit titkolni: vannak köztünk, akik Lengyelországhoz húznak. Mohóságukban ők
Ukrajna megrontói, vagy nem tudjuk tán: ha Lengyelországnak alávetjük magunkat, a
pánok elkergetnek minket a földjeinkről, katolikus templomokat építtetnek, mindnyájunkat
jobbággyá tesznek. Nem, herceg, mi a nagy cároknak hű szolgái vagyunk. (Vaszilij
Vasziljevics nem emelte föl a szemét, hallgatott.) Nos, az Isten nem volt mostoha hozzám
kegyelmében. A múlt évben Poltava közelében titkos helyen egy kis hordót ástam el:
tízezer rubel aranyat, nehéz időkre. Mi, kisoroszok, egyszerű emberek vagyunk, nagy
ügyért nem sajnáljuk az életünket sem odaadni… Mi lenne a szörnyű? Ha a hetman-botot
valami áruló vagy tökfilkó kapná; ez az, ami szörnyű lenne.
– Nos, Ivan Sztyepanovics, Isten adjon sok szerencsét! Kiáltsátok csak ki holnap az új
hetmant. – Vaszilij Vasziljevics fölkelt és meghajolt vendége előtt. Habozott, aztán
megfogta a vállát s háromszor megcsókolta.
Másnap a tábori sátortemplom előtt egy miseruhával letakart asztalon ott feküdt a bot, a
zászló és a hetmani jelvények; Kétezer kozák állt körülötte. A templomból perzsa vértben,
kurta köpönyegben és málnavörös tollú sisakban Golicin herceg jött ki, mögötte a kozák
vének, valamennyien. Vaszilij Vasziljevics fölállt egy padra, kezében selyemkendő, másik
kezét a szablyájára tette s ezt mondta a közelebb húzódó kozákoknak:
– Dicsőséges kisorosz hadsereg, cár őfelségéik megengedik nektek, hogy régi katonai
szokástok szerint hetmant válasszatok. Mondjátok meg, kit kedveltek s az lesz az. Ha
Mazepa a kedves vagy valaki más, legyen akaratotok szerint.
– Mazepát akarjuk! – kiáltotta Szolonyina ezredes. Több hang szegődött hozzá, az egész
mező zúgta: – Mazepa legyen a hetman!
Ugyanezen a napon négy kozák egy földtől fekete hordót hozott Golicin herceg sátrába,
benne az arany.

3
Azt az erősséget, amelyet két évvel ezelőtt a Jauzánál a preobrazsenszkojei kastély alatt
építettek, ezen az őszön Franz Lefort és Simon Sommer tábornok tervei alapján
újjáépítették; a falakat megvastagították és dúcokkal támasztották meg, körül mély árkot
ástak, a vár sarkain erős, lőréses bástyákat emeltek, fűzfavesszőből font sánckosarak és
homokzsákok födték el a bronzágyúk, mozsarak és tarackok sorait. Az erőd közepén ötszáz
emberre való étkezőházat állítottak. A bástyán, a kapuk fölött harangjáték szólt.
Ami igaz, igaz: ez a vár is játékvár volt csak, de szükség esetén meg lehetett húzódni
benne. A széles, lekaszált mezőn reggeltől estig folyt a két zászlóalj – a preobrazsenszkojei
és a szemjonovszkiji – gyakorlatozása és Simon Sommer nem kímélte sem a torkát, sem
pedig az öklét. A katonák a muskétát maguk elé tartva, úgy masíroztak, mintha felhúzták
volna őket. „Vigyázz, halt!” A katonák megálltak, kivágták a jobb lábukat és megmeredlek.
„Jobb váll előre! Vortwärts. Nem jó! Lumpok! Gazfickók! Vigyázz!” A tábornok a lován
ült, vörös volt, mint a pulyka. Ahogy elment előtte, még Péter is – aki most altiszt volt –
kihúzta magát, s ijedten forgatta a szemét
A német telepről még két külföldit vettek föl: Franz Timmermannt, aki a matematikához
és az asztrolabium kezeléséhez értett, s az öreg Karten Brandtot, aki hajós dolgokban volt
szakértő. Timmermann matematikára és erődítéstanra kezdte Pétert oktatgatni. Karten a
hajóépítésnek látott neki, annak a csodálatos csónaknak a mintájára, amely Izmajlov falu
egy fészeréből került elő s oldalvitorlájával szél ellen is tudott menni.
Moszkvából mind gyakrabban jöttek le bojárok, tulajdon szemükkel akartak
meggyőződni, miféle játékokat játszanak ottan a Jauzánál. Mire megy a sok pénz s a
rengeteg fegyver a fegyvertárból… A hídon nem mentek át, a folyó túlsó partján maradtak:
elöl lovon a bojár, drága bundában, kövér, mint valami dunyha, szakálla, akár a söprű, arca
kerek, duzzadt; mögötte a nemesek; három-négy kaftánt is fölvettek egymás fölé, egyik
drágább, mint a másik. Ott álltak mozdulatlanul egy órát s még többet is. A folyó túlsó
partján homokkal és rőzse-köteggel megrakott szekerek húzódnak; katonák gerendát
vonszolnak; egy magas háromlábú állványon csigák nehéz sulykokat emelnek a magasba,
puff, rávág a cölöpre; a lapátokról repül a fölei, külföldiek járkálnak tervekkel, körzővel,
fejsze kopog, fűrész nyikorog, a munkafelügyelők rőfjükkel futkosnak. És ott – uramisten,
ti jóságos szentek – a cár; nem aranyozott székecskéből nézi, valahonnét egy dombocskáról
a mulatságot; kötött sapkában, egy szál német nadrágban, mocskos ingben üget a pallón a
talicskával.
A bojár leveszi negyven cobolybőrből készült süvegét, leveszik sapkájukat a nemesek s
mélyet hajolnak arrafelé. Széttárt karral nézik. Apáik és nagyapáik bonthatatlan falként
álltak a cár körül, vigyáztak, hogy egy porszem vagy legyecske se szálljon felkent
felségére. Kis híján mint élő istent vitték ki ritka napokon a nép elé, megtartották az ősi
bizánci pompát… De ez itt micsoda? Miket eszel ki ez a fiú? Mint szolga a szolgákkal,
méltatlan bohócként futkos a pallón a szégyentelen: szájában a pipa, teli azzal az undok
gyommal, amit dohánynak hívnak. Az alapzatok ingának meg. Ez nem játék, már nem
csintalanság. Ni, hogy vigyorognak azok a szolgák odaát.; Némelyik bojár összeszedi
bátorságát és szakállát megrázva; reszkető hangon odakiált:
– Öless meg, uram, az igazságért, de vén vagyok hallgatni, szégyen, gyalázat nézni is…
ilyet még nem látott emberfia.
Péter, mint valami hosszú karó, kimászik a rőzsével befont sáncra, összehúzza a szemét
s visszakiált:
– A, te vagy az?… Hallod-e… mit ír Golicin, meghódította-e már a Krímet vagy még
most se?
S a sáncok mögött az átkozott külföldiek hahotába törnek ki, utánuk az oroszok is,
akiknek nem ordítani kéne, hanem térdre esni, amikor a cárhoz olyan közelálló embert
megpillantanak. Az is megesik, hogy a bojár, ha leröpül is válláról a feje, megmakacsolja
magát s nem hagyja abba az intést, pirongatást. „Atyádat az ölemben tartottam, éjt-napot
virrasztottam az uralkodó koporsójánál, a családunk Ruriktól ered, fejedelmi trónuson
ültünk magunk is valaha. Gondolj a becsületünkkel; térj eszedre, menj a fürdőbe, eredj
Istennek templomába.”
– Alekszaska – mondta Péter –, add a kanócot. – Beirányítja és a bojárra süt egy
tizenkétfontos, borsóval töltött tarackot. Sommer tábornok a hasát fogja nevettében. Lefort
is nevet, jólelkűen mosolyog a hallgatag Timmermann, rázkódik a tagbaszakadt, alacsony
Karten Brandt, az arca, mint sült alma, csupa nevető ránc. S a külföldiek és oroszok mind
fölugrálnak a sáncra, onnan nézik, hogy repül le a magas süveg, s halálra-váltan hogy dűl a
bojár a kísérő nemesek karjába, hogyan ágaskodnak, rúgnak ki a lovak. Egész napra futja a
nevetésből és meséből.
A vár neve Preschburg székváros lesz.

4
Alekszaska Mensikov, amióta akkor éjjel befutott Péter ágyasházába, ott is maradt.
Úgyes volt, szemfüles a sátán-fajzat, a gondolatot is kitalálta; a fürtjei lobognak – fordul,
rohan – s már teljesítette. Megfoghatatlan, mikor alszik, csak végighúzza képén a tenyerét,
s mint aki megmosdott, vidám, derült szemű, mulattató. Csaknem olyan növésű, mint
Péter, de vállban szélesebb, csípőben vékony. Ahol Péter van, ott van ő is. A dobot verni,
muskétából lőni, karddal vágni: gyerekjáték neki. Elkezd bolondozni, s meg kell szakadni;
mint a medve, úgy mászik be mézért az odúba s botlik egy méhrajba; pópa-ként ijesztgeti a
kupecnét, hogy misét mondasson vele, vagy két dadogó veszekedését utánozza. Péternek
könnye potyog nevettében, ahogy nézi, mintha szerelmes volna Alekszaskába. Kezdetben
mindenki azt hitte, a cár udvari bolondja lesz. De ő magasabbra törekedett; hisz kész nála a
tréfa, szójáték is; máskor azonban összedugják fejüket a tábornokok, mérnökök,
elgondolkoznak, hogy csinálják ezt vagy azt, tervekbe merülnek. Péter türelmetlenségében
a körme bőrét rágja, s egyszer csak Alekszaska nyúlik ki valakinek a válla mögül és sebes
szóval, hogy el ne zavarják, odaszól:
– Így kell ezt csinálni, nincs ennél egyszerűbb.
– Ó-ó-ó-ó – mondják a tábornokok. S Péternek kigyúl a szeme.
– Igaz!
Ha sebtiben kell elintézni valamit, Alekszaska pénzt vesz magához és sövényeken,
zöldségeskerteken át Moszkvába lovagol, s megszerzi, ami kell, a föld alól is. Később,
amikor Nyikita Zotovnak – aki a játékhivatalt vezette – a számlát átadja, az szipákol,
hunyorog s fontoskodva felsóhajt, ő meg hetykén kijelenti:
– Akármit mondanak, ebben egy garasnyi csalás sincs.
– Alekszaska, Alekszaska – csóválja Zotov a fejét –, ki látott ilyet, hogy fenyődúcért
három altint fizessen valaki. Szép ár érte az egy altin. Ej, Alekszaska.
– Ha nem sietős, egy altin, de így, hogy sürgős, drágább. Gyorsan fordultam azokkal a
dúcokkal, az került sokba, hogy a mi Péter Alekszejevicsünk el ne epedjen.
– Ej, fölakasztanak még egyszer a huncutságodért.
– Uramisten, mit akar, miért sért meg ilyen oktalan, Nyikita Mojszejics – mondja
Alekszaska panaszosán, a képét elfordítva s kék szeméből könnyeket dörgölt ki.
Mire Zotov rendszerint megfenyegeti a tollával.
– Na jól van, menj. Ez egyszer elhiszem, de vigyázz…
Amikor Alekszaskát tisztiszolgává tették meg, Lefort megdicsérte Péternek: „Ez a fiú
sokra viszi, hű, mint a kutya, okos, mint az ördög.” Alekszaska állandóan Leforthoz
szaladgált a német telepre, és sohasem jött meg ajándék nélkül. Az ajándékot rettentően
szerette, akármivel ajándékozták meg. Lefort kabátját és kalapját hordta. Az oroszok közül
elsőnek rendelt parókát, óriási nagy volt és tűzvörös, ünnepnap azt vette fel. A szájaszélét,
arcát beretválta, púderezkedett. A cselédségből egyesek Alekszandr Danyilovicsnak
kezdték tisztelni.
Egy nap egy komoly ifjút vitt Péterhez, akin tiszta ing, új becskor, vászonkapca volt.
– Min Herz – Alekszaska gyakran így szólította most Pétert –, parancsold meg neki,
hogy mutassa be, milyen ügyes dobos. Aljosa, fogd a dobot…
Aljoska Brovkin letette szép kényelmesen a sipkáját, elvette az asztalról a dobot,
unatkozó pillantással a mennyezetre nézett s belevágott, mintha borsót pergetett volna;
gyülekezőt, ébresztőt, indulót vert ki: „Fuss, szúrd, vágd, hurrá!” aztán talpalávalóba vágott
– tyű, a teringettét! Úgy állt, mint a bálvány, csak a kézízülete meg a dobverők repdestek,
de úgy, hogy látni sem lehetett.
Péter odarohant hozzá, megfogta a fülét, csodálkozva nézett a szemébe s többször is
megcsókolta.
– Az első században leszel dobos.
Így a zászlóaljban is ott volt Alekszaska keze. Amikor a napok rövidülni kezdtek, száraz
hideg verte vasba a földet, s az alacsony felhőkből esett a dara, a német telepen
megkezdődtek a bálok s a zenés esti sörözések. A külföldiek Alekszaska közvetítésével
Péter cárt is meghívták: a szép papiroson, oszlopokból és szőlővesszőkből font keretben
meztelen, pókhasú férfi lovagol a hordón, fönn egy meztelen fiúcska lövi ki az íját lenn egy
öreg teszi le maga mellé a kaszát. A középen, aranytintával kis német rigmus:
„Szíves köszöntéssel hívjuk egy korsó sörre, táncra”, s ha csak a kezdőbetűket olvassa
az ember, az jön ki: „Herr Péter”.
Ahogy sötétedett, Alekszaska a ház elé állt az egylovas kordéval. (Lovagolni Péter nem
szeretett, nagyon hosszú volt hozzá.) Kettesben hajtottak Kukujba.
– Az imént befutottam a fogadóba, min Herz, hogy könnyű sört rendeljek, ahogy
parancsolta – mondta Alekszaska az úton. – Láttam Anna Ivanovnát… Megígérte, hogy ma
okvetlenül ott lesz.
Péter szuszogott, hallgatott. Félelmetes erő húzta ezek felé az esték felé. A fagyott
kerékvágáson zörög a megvasalt kerék, a gáton csupasz ágak közt üvöltöz a szél. Hirtelen
barátságos fények. Alekszaska figyelmesen nézi, s azt mondja: „Balra, balra, min Herz,
fordulj be ebbe a sikátorba, erre nem jutunk oda…”
Meleg fény ömlik az alacsony holland ablakokból. A kerek ablaküvegek mögött
hatalmas paróka. Meztelen asszonyvállak. Zene. Párok forognak. A háromágú, tükrös
gyertyatartók mulatságos árnyékokat vetnek a falon.
Péter nem lépett be csak úgy egyszerűen – a szemét mindig valahogy furcsán
düllesztette; hosszú volt, arcán semmi pirosság, kis száját keményen összeszorítva, hirtelen
jelent meg a küszöbön. Reszkető orrcimpával szívta be az édes, asszonyi illatot, a
pipadohány és sör kellemes szagát.
– Péter! – kiáltotta hangosan a gazda. A vendégek fölugráltak, kedélyesen kinyújtott
kézzel mentek elébe, a hölgyek meghajoltak a különös ifjú, a barbárok cárja előtt, mély
bókolásuk közben kimutatták merev halcsonttal magasba peckelt, buja mellüket.
Mindnyájan tudták, hogy az első contredanse-ra Péter Annchen Monsot hívja fel, aki
boldog meglepetésében minden alkalommal elpirult. Annchen napról napra szépült. Most
volt virágjában. Péter elég sokat tudott már németül, hollandul; Annchen figyelemmel
hallgatta szaggatott, mindig sietős elbeszéléseit, s néha egy-egy okos szót szúrt közbe.
Ha valami fiatal muskétás sarkantyúit pengetve felkérte, Péter homloka elborult, a
zsámolyra görbedt és sandán nézte, hogy röppen széjjel a gondtalan táncoló Annchen
szoknyája, hogyan forog sötétszőke fejecskéje, hajlik a muskétás felé a nyaka, amelyet
aranyszíves bársonyszalag fogott körül.
Szíve hangosan dobogott, olyan kívánatos, hozzáférhetetlenül csábító volt a lány.
Alekszaska a tiszteletre méltó hölgyekkel táncolt, akik koruk miatt elhagyottan ültek a
fal mellett; a csinos legényt hétszer is kiverte velük a veríték. Tíz óra felé az ifjúság elment,
eltűnt Annchen is. A tekintélyes vendégek nekiültek a vacsorának, ették a véres kolbászt, a
töltött disznófejet, a csodálatos édességű és laktató földi almát, amelyet kartoffelnek
neveztek. Péter sokat evett, a sör elűzte szerelmes dermedtségét, rágta a retket, s szívta a
dohányt. Reggel felé Alekszaska felültette az egyfogatúba. A sötét földeken jeges szél fújt
megint.
– Ha malmom lenne a telepen vagy bőrgyáram, mint Timmermannnak… Az volna
valami – mondta Péter, az ülés vaskorlátjába kapaszkodva.
– Van mit irigyelni rajta… Fogózzon erősebben: árok.
– Ostoba… Láttad, hogy élnek? Jobban, mint mi…
– Akkor meg is nősülne.
– Hallgass, képen váglak.
– Vigyázzon… megint lementünk az útról.
– Holnap számadás anyámnak. Fürdőbe menni, gyónni, áldozni, bemocskolódtam…
Moszkvába menni… ennél rosszabbat nem is tudok. Vegyem fel a cári díszruhát, fél nap
istentisztelet, fél nap trónon ülök a bátyámmal, lejjebb, mint Szonyka. Vanyecska
bátyámnak büdös az orra. S ezek az álmos bojárpofák, beléjük rúgnék a csizmámmal…
Hallgassak, tűrjek… Cár! Megölnek, tudom…
– Oktalan beszél; ezt csak úgy gondolja, részeg fővel.
– Szonyka alattomos kígyó. A Miloszlavszkijok: mohó sáskahad. Nem felejtem el a
kardjaikat, dárdáikat. Le akartak dobni a tornácról, de a nép szörnyen kiabált. Emlékszel?
– Emlékszem!
– Vaszka Golicin egy egész sereget elveszített a pusztában s rábízták, hogy másodszor is
menjen le a Krímbe. Szonyka és a Miloszlavszkijok alig várják, hogy a sereggel
visszatérjen. Százezer emberük van… Rám uszítják, félreverik a harangot.
– Bevesszük magunkat Preschburgba.
– Egyszer már próbáltak megmérgezni… Egyszer meg késsel küldtek rám valakit. –
Péter fölszökött, körülnézett… Sötétség, semmi fény. Alekszaska elkapta az övét, leültette.
– Az átkozottak, az átkozottak!
– Hóha! Ott van végre a gát. – Alekszaska megnógatta a lovat a gyeplővel. Az ágak
fütyültek a szélben. A jó ló nekiiramodott a meredek partnak. Preobrazsenszkoje fényei
földerengtek. – A sztreleceket, min Herz. vészlármával sem lehet most talpra állítani, az az
idő elmúlt, kérdezd meg, akit akarsz, kérdezd meg Aljosa Brovkint, ő gyakran jár a
telepeiken. Nem nagyon kedvelik a nővérkédet.
– Itt hagylak az ördögnek titeket, elszököm Hollandiába, okosabb, ha órásmester leszek.
– Akkor aztán örökre istenhozzád, Anna Ivanovna! – füttyentett Alekszaska. Péter a
térde fölé horgadt. Egyszer csak elköhentette magát és fölnevetett. Alekszaska jóízűt
kacagott s végigcsapott a lovon…
– Anyuskája hamarosan megházasítja… Nős ember, tudvalevő dolog, a maga lábán áll.
Nem tart már soká, tűrjön… Egy a baj, hogy ő német, lutheránus. Különben mi lenne jobb
és egyszerűbb? Nem igaz?
Péter odahúzódott hozzá, szájaszéle vacogott a fagytól, ahogy Alekszaska szemébe
próbált nézni.
– És mért ne lehetne?
– Mit nem akarnál, Anna Ivanovnából cárné? Akkor aztán lesz ám vészlárma!

5
Annchen csábító szoknyácskája csak vasárnaponként pergett a táncban. Hetente csak
egyszer volt mámor és vidámság. Hétfőn a kukujiak fölvették a kötött sipkát, a tűzdelt
mellényt s szorgoskodtak, akár a méhek. A munkát erősen tisztelték, a kereskedő éppúgy,
mint az egyszerű iparos: „Becsülettel megdolgozik a kenyérért” – mondták, s fontoskodva
emelték fel az ujjukat.
Hétfőn alig hajnalodott, Alekszaska fölébresztette Pétert s jelentette, hogy Karten Brandt
s a mesterek meg a segédek megérkeztek már. Preobrazsenszkoje egyik termében
hajóépítő-műhelyt rendeztek be; Karten Brandt amszterdami rajzok alapján épített
hajómodelleket. A német mesterek és inasaik, a segédek, akiket egy ukáz alapján a benső
kamarások és ügyesebb játék katonák közül választottak, a kicsiny gálya- és hadi-
hajómodelleket gyalulták, esztergálták és szegezték; a kötélzetet feszítették ki, vitorlát
varrtak, díszeket faragtak. Az oroszok itt tanulták a számtant és a mértant is.
Az álmos kastélyt kopogás, hangos piaci lárma, énekszó; Péter éles kacagása verte fel. A
kis öregasszonyok elaléltak ijedtükben. Natalja Kirillovna cárné csend után vágyódva; a
palota túlsó végébe, egy toldaléképületbe költözött, s ott a tömjénfüstben, a szent mécsesek
derengésében egyre Petrusán tűnődött.
Hűséges asszonyaitól mindent megtudott, ami a Kremlben történik. „Az a Szonyka
pénteken megint bezabált halból; hogy nem féli a bűnt… Tokhalat hoztak neki
Asztrahanyból – de öleseket. S legalább egy rossz kis tokocskát küldött volna neked,
anyám. Fukarkodik, szolgáit éhen veszti.” Elmondtak, hogy Vaszilij Vasziljevics után
búsulva, egy tudós szerzetest vett magához a kastélyba, Szilveszter Medvegyevet, ő most a
„galant” és asztronóm; selyemcsuhában jár, gyémántkeresztje van, a gyűrűit forgatja,
nyírott szakálla, mint a holló szárnya, kellemes illat dől belőle. Minden időn bejárása van
Szonykához, varázslással foglalkoznak. Szilveszter fölmászik az ablakba, egy csövön nézi
a csillagokat, jeleket ír s ujját orrához téve, olvas belőlük. Szonyka meg a mellével
hozzádől, s egyre kérdi: „No hogy van hát, mondd, hogyan?” Ez a Szilveszter tegnap –
megfigyelték – egy zsákban kiásott emberi lábnyomot, csontot és gyökeret vitt,
meggyújtott három gyertyát, bűbájos szavakat suttogott s a gyertyán elégette valaki haját
Szonyka remegett, szeme kidülledt, kéken ült ott, mint a halott.
Natalja Kirillovna az ujjait ropogtatva az elbeszélőhöz hajolt és suttogva kérdezte:
– Kinek a haját égette el? Nem sötét haj volt?
– Sötét cárné anyám, sötét Isten látja.
– Göndör?
– Éppenhogy göndör… Mind azt gondoljuk, vajon nem a mi atyuskánk, Péter
Alekszejevics haját égette-e el.
Még azt is beszélték Szilveszter Medvegyevről, hogy a kenyérimádó eretnekséget
tanítja, amely a boldogult Szimeon Polockijtól s a jezsuitáktól ered. Irt egy könyvet,
„Manna” a címe, abban úgy bölcselkedik, okoskodik, hogy a kenyér nem az „add hát
uram” szavaknál alakul át Krisztus testévé, hanem csak a „vegyétek, egyétek” szavaknál.
Moszkvában most szegények és gazdagok, palotában és piacon, nem is beszélnek s
vitatkoznak másról, mint a kenyérről, hogy melyik szavaknál alakulhat át? Az emberek feje
szédül: nem tudják, hogyan imádkozzanak, hogy időben felkészüljenek az átváltozásra.
Ebből az eretnekségből aztán sokan a raszkolnyikok közé mennek át.
Moszkvában egy vörös pópa jár-kel; Filka; amikor odagyűlnek köréje, önkívület fogja
el: „Istentől küldettem, hogy az igaz hitet tanítsam nektek; Péter és Pál apostolok
törzsökéből származom. Két ujjal vessetek keresztet, ne hárommal: a három ujjon Kika
ördög ül, fügemutatás az, benne az egész pokol, fügét mutatva vetítek a keresztet…” Sokan
tüstént hitelt adnak neki és összezavarodnak. És nem lehet megfogni semmiféle furfanggal.
A krími hadjárat adóiba mindenki beleszegényedett. Azt beszélik: a második hadjáratra
az utolsó bőrt is lenyúzzák az emberekről. A telepek és a külvárosok elnéptelenedtek. A
nép ezrével fut a raszkolnyikokhoz: Ural szikláin túl, a Fehér-tenger partjára, a Volga
mentére, a Don felé. S ezek a raszkolnyikok az Antikrisztust várják; vannak, akik látták is
már. Hogy legalább a lelküket megmentsék, a szakadár prédikátorok bejárják a községeket
és tanyákat s arra beszélik rá a népet, hogy élve égesse el magát a csűrökben, fürdőkben.
Azt kiáltozzák, hogy a cár s a pátriárka s az egész papi rend az Antikrisztus küldötte.
Bezárkóznak a kolostoraikba, szembeszegülnek a cári sereggel, amelyet azért küldtek, hogy
békóba verje őket. A paleosztrovi kolostorban két század sztrelecet vertek szét, s amikor
fogytán volt már az erejük, bezárkóztak a templomba s élve elégették magukat. Hvalinszk
alatt, a hegyekben harminc raszkolnyik boronákkal sáncolta el magát egy
gabonaszárítóban, meggyújtották, és élve égtek el. Nyizsnyij alatt, az erdőkben is
faházaikban égnek el az emberek. A Donnál, a Med-vegyica folyónál egy szökött jobbágy,
Kuzma, pópának adja ki magát, a nap felé veti a keresztet s azt mondja: „A mi Istenünk az
égen van, a földön nincs többé Isten, a földön az Antikrisztus az úr: a moszkvai cár s a
pátriárka meg a bojárok az ő szolgái…” A kozákok seregestül jönnek ehhez a pópához s
hisznek neki. Az egész Don-vidék mozgolódik.
Natalja Kirillovna elszörnyedt az ilyen beszédeken, s halálos bánat fogta el. Petyenka
mulat, szórakozik s nem tudja, a feje fölé milyen felhő húzódik. A nép elfeledte, mi a
szelídség és a félelem… Élve veti magát a tűzbe, hát nem rettenetes ez a nép?!
Natalja Kirillovnának Sztyenyka Razin véres lázadása jutott az eszébe s reszketett.
Mintha tegnap lett volna. Akkor is az Antikrisztust várták, Sztyenyka atamánjai két ujjal
vetették a keresztet. Kétségbeesetten nézte Natalja Kirillovna a színes mécsesek
lángocskáit, nyögve térdre ereszkedett, homlokát hosszan szorította az elvásott szőnyeghez.
Azt gondolta: „Meg kell házasítani Petrusát, megnyúlt, rángatózik, bort iszik; német
nőkkel, ringyókkal van folyton. Ha megnősül, megnyugszik. Aztán majd végig kell járni
vele és a fiatal cárnéval a kolostorokat, boldogságot esdekelni az Istentől, védelmet
Szonyka bűbájossága ellen, erőt a nép vadságával szemben”
Meg kell házasítani, meg bizony, Petrusát. Régebben, ha bizalmas bojárjai eljöttek, egy
órácskát legalább elüldögélt velük apja trónján, a rozzant fogadóteremben. Most meg
mindenre: „Nincs rá időm…” A fogadóteremben kétezer vedres kádat állítottak fel; kis
hajókat eresztenek rá, fújtatóval fújják a vitorlát, kis ágyúkból valódi puskaporral lőnek. A
trónt fölgyújtották, az ablakot kitörték.
A cárné elsírta baját öccsének. Lev Kirillovicsnak. Az csüggedten sóhajtott:
– Akkor hát házasítsd meg, nővérkém, rosszabb nem lesz. Lopuhinéknak, Larion
kamarásaknak, van egy férjhez adó lányuk, Jevdokija, az a legszebb virágában van:
tizenhat éves. A Lopuhinok jó nagyszájú emberek, népes, elszegényedett család. Olyanok
lesznek körülötted, mint a kutya.
Ahogy az első hó lehullott, Nalalja Kirillovna könyörgés színe alatt elment a
Novogyevicsij-kolostorba. Egy bizalmas asszony útján figyelmeztették Lopuhinékat. Azok,
az egész, nagyszámú család – mintegy negyven ember – a kolostorba sietett s zsúfolásig
töltette a templomot; mind soványak voltak, dühösek, alacsony termetűek, a szemük csak
úgy ugrált a cárnén. Zárt kocsiban, nagy elővigyázattal, a félelemtől félhalott Jevdokiját is
elhozták. Natalja Kirillovna kézcsókra bocsátotta, megnézegette. Bevitte a sekrestyébe s
ott, amikor kettesben maradt a lánnyal, titkon mindenét megvizsgálta. A lány megtetszett
neki. Ez alkalommal nem mondtak még semmit, Natalja Kirillovna elment. A
Lopuhinoknak égett a szemük.
A nagy bánat és csüggedés közt örvendetes dolog is történt: Vaszilij Vasziljevics
unokatestvére, Borisz Alekszejevics Golicin herceg, aki a krími hadseregből, Poltava alól
visszatért, épp a kormányzónő születése napján részt vett az Uszpenszkij-székeségyházban
a misén; ott állt Szofja szeme előtt tökrészegen, később az asztalnál pedig Vaszilij
Vasziljevicset szidta: „Szégyenbe hozott bennünket Európa előtt, nem sereget kéne
vezetnie, ülne inkább egy lugasban s írogatna szerencsés ötleteket egy füzetbe.” A belső
bojárokat is szidta, pirongatta, hogy „a hasukkal gondolkoznak, szemüket benőtte a zsír,
Oroszországot csak az nem hódítja meg puszta kézzel, aki lusta rá”. S ettől az időtől fogva
sűrűn vendégeskedett Preobrazsenszkojéban.
Ahogy a preschburgi építkezéseket, a preobrazsenszkojei és szemjonovszkiji zászlóaljak
gyakorlatozását nézte, Borisz Alekszejevics nem csóválta gúnyosan mosolyogva a fejét,
mint más bojárok, hanem kíváncsiskodott, dicsérő szavakat mondott. Amikor a
hajóműhelyt megnézte, azt mondta Péternek:
– Antiumnál kalózhajók kerültek a rómaiak kezére, de nem tudták, mihez fogjanak
velük, a réz orrukat levágták s a rostrákra, vagyis a Fórum szószékeire erősítették. De
amikor megtanulták, hogy maguk ácsoljanak és szereljenek fel hajókat, a tengert s az egész
világot meghódították.
Soká beszélt Karten Brandttal, próbára tette tudását s azt javasolta, építsenek egy
játékhajógyárat a Perejaszlav tavon, százhúsz versztányira Moszkvától. Egy kocsi latin
könyvet, vázlatot, rézmetszetet küldött a műhelybe – holland városok, kikötők, hajók és
tengeri ütközetek képeit. A könyvek fordítására egy tudós mór törpét ajándékozott
Péternek, Ábrámot, két társával, Tomoszával és Szekával; azok is törpék voltak, egyiknek
nagysága tizenkét hüvelyk, a másiké tizenhárom és egynegyed; furcsa kis kaftánt és
pávatollas turbánt viseltek.
Borisz Alekszejevics gazdag és hatalmas volt, rendkívül éles eszű ember, tudásban nem
maradt az unokatestvére mögött, de természetére: mértéktelen ivó s mindennél jobban
szerette a mulatságot s a vidám kompániát. Natalja Kirillovna kezdetben félt tőle: nem
Szofja küldte-e titkos megbízással? Mi oka lenne ilyen előkelő hatalmasságnak az erősektől
a gyengékhez hajlani? De nincs nap, hogy be ne dübörögne Preobrazsenszkoje udvarára
egy terebélyes, négylovas hintő; két szörnyű szerecsen a hátsó hágcsóján. Borisz
Alekszejevicsnek első dolga az anyacárnéhoz kézcsókra járulni. Piros volt, az orra jókora,
szeme alatt puffadt zacskók remegtek, kipödrött bajuszából, középen kissé kiborotvált
szakállából mosuszillat áradt… Ahogy a fogaira néz az ember, elmosolyodik: olyan
fehérek, vidámak.
– Hogy méltóztattál pihenni, cárné? Csak nem láttál megint egyszarvút álmodban? Én
már megint itt vagyok nálatok. Ha untatlak, bocsáss meg.
– Dehogyis, apám, mindig örülünk neked. Mi hallatszik Moszkvában?
– Unatkozunk, cárné, szörnyű unalmas az élet abban a Kremlben… Az egész kastélyt
pókháló szőtte be.
– Mit mondasz? Ugyan, eredj már…
– A termekben bojárok szunyókálnak a padon. U-unalmas! A dolgok rosszul mennek,
senki sem törődik semmivel. A kormányzónő harmadnapja már, hogy az arcocskáját sem
mutatja, bezárkózott. Bekukkantottam kézcsókra Ivan cárhoz; a cár őfelsége rókabundában,
szőrcsizmában fekszik a kemencén, csupa búbánat. „Igaz-e, Borisz, mondja nekem,
unalmas minálunk? A kéményben üvölt a szél, olyan szörnyű. Mit jelenthet?”
Natalja Kirillovna végre rájött, hogy csak tréfál. Rávetette tekintetét s elnevette magát.
– Attól, ami nálatok van, bezzeg megéled az ember, cárné. Derék fiút szültél, várd el az
idejét, meglátod, okosabb az mindenkinél. Éber szeme van.
Elmegy, de Natalja Kirillovnának még sokáig csillog a szeme. Izgatottan járkál a
hálójában, gondolkozik. A vaksötét esőben így pillant át a száguldó felhőkön egy kék folt s
ígér napsütést. Nem biztos hát Szonyka alatt a trón, ha ilyen sasok odább szállnak.
Péter megszerette Borisz Alekszejevicset; ha találkoztak, szájon csókolta, sok mindent
megtanácskozott vele, pénzt kért tőle, s a herceg nem tagadott meg semmit. Gyakran
elcsalta '
Pétert a tábornokaival, mestereivel, inasaival és bohócaival együtt Kukujba mulatni és
duhajkodni – s szokatlan mulatságokat eszelt ki. Ha a bor fölhevítette, nemegyszer
fölugrott, egyik szemöldöke lelógott, a másikat fölhúzta, a foga villogott, orra bíborszínre
vált. S latinul szavalt Vergiliusból:
– Dicsérjük az isteneket, akik bőkezűen töltik borral a serlegeket, jókedvvel a szívet s
édes táplálékkal a lelkünket.
Péter elbűvölten nézett rá. Az ablakok alatt zúgott a szél; végigszáguld az ezer
versztányi rónán, erdők és mocsarak mélyein, megcibálja a szalmát a tyúkólon, hóbuckák
közé dönti a részeg parasztot s megkondítja a ferde harangláb fagyos harangját. Itt pedig
borzas parókák, vörös arcok, a hosszú pipákból dől a füst, sisteregnek a gyertyák. Zsivaj.
Jókedv…
– Alapítsunk sérthetetlen ivó-nagytanácsot. – S Péter ráparancsolt Nyikita Zotovra, hogy
írjon ukázt: „A mai naptól minden boriszáknak és eszelősnek vasárnap össze kell gyűlnie s
karban dicsérni a görög isteneket.” Lefort azt ajánlotta, jöjjenek össze nála. Így is történt;
Zotov, mint a legelszántabb ivó, a főpap címet kapta s egy kulacsot láncon a nyakába.
Alekszaskát azon pőrén egy söröshordóra ültették; olyan nótákat énekelt, hogy a bele
szakadt ki mindenkinek a nevetéstől.
Moszkvába is eljutott ezeknek az összejöveteleknek a híre. „Kukujban azok az átkozott
németek végképp rákapatták a cárt az ivásra – suttogták a bojárok ijedten –, az Istent
káromolják, az ördögöt imádják.” – Egy jámbor öreg, Priimkov-Rosztovszkij herceg
kiment Preobrazsenszkojéba, földig hajolt Péter előtt, s egy óra hosszat beszélt arról –
ószláv nyelven, nagy cikornyásan –, hogy a tiszteletre méltó bizánci szokásokat és
jámborságot meg kell őrizni, mert Oroszországnak az a talpköve. Péter némán hallgatta –
Alekszaskával sakkozott az . ebédlőteremben, szürkült már –, aztán eltolta a táblát és a
bábukat, s körmét rágva föl-alá kezdett járni. A herceg egyre beszélt, fölemelte nehéz
bundája ujját, száraz volt és hosszú szakállú. Nem ember – nyomasztó árnyék, fogfájás,
unalom. Péter Alekszaska füléhez hajolt, az mint a macska, prüszkölt s vigyorogva elment.
A szán csakhamar előállt. Péter beültette a herceget s elvitte Leforthoz.
Az asztalnál Nyikita Zotov egy magas széken ült, fején papírkorona, kezében pipát és
lúdtojást tartott. Péter nem nevetett, meghajolt előtte s áldását kérte, a főpap a pipával és a
tojással nagy komolyan megáldotta az italozásukat. Erre orrhangon mindnyájan – vagy
húsz ember – egy templomi énekre zendítettek. Priimkov-Rosztovszkij herceg, aki a cár
előtt félt udvariatlanul viselkedni, a bunda szárnya alatt titkon keresztet vetett s alattomban
kiköpött. Amikor azonban serleggel a kezében egy meztelen ember mászott a hordóra.
Nagy- és Kis-Oroszország cárja és nagyhercege pedig ujjával rámutatott s harsogó hangon
így szólt: „Ez a mi istenünk, Bacchus, aki előtt térdet hajtunk”, a halálra vált Priimkov-
Rosztovszkij herceg megtántorodott. Az öreget eszméletlenül vitték a szánkóba.
Péter ettől a naptól Zotovot Bacchus isten legiszákosabb pápájának és főpapjának
címezte, Lefort gyülekezetét pedig a leghabarodottabb és legkorhelyebb gyülekezetnek.
Szofja fülébe is eljutott ennek a híre. Dühében egy bizalmas bojárját, Fjodor Jurjevics
Romodanovszkijt küldte el, hogy Péterrel beszéljen. Az eltűnődve jött vissza
Preobrazsenszkojéból.
– Móka és mulatság van ott sok – jelentette a kormányzónőnek –, de dolog is.
Preobrazsenszkojéban nem szunyókálnak.
Szofja szívét gyűlölet és homályos félelem szorította össze. Észre sem vette az ember, a
farkaskölyök felnőtt…

6
Vaszilij Vasziljevics váratlan itthon termett. Alig pitymallott még, s a kastély előszobáin
és folyosóin nem lehetett már keresztültörni. Olyan zúgás volt, mint valami kaptárban.
Szofja éjszaka nem aludt. Arannyal kivarrt, gyöngyös hálóval fedett ruhája – egy púdnál
nehezebb – a rubinnal, smaragddal és gyémánttal rakott cári válldísz. a nyakék s az
aranylánc nyomta .a vállát. Az ablaknál ült, összeszorította az ajkát, hogy ne remegjen.
Verka, bizalmas asszonya, ráfújt a befagyott ablaküvegre.
– Anyácskám, galambom, jön!
Fölsegítette a cárevnát a könyökénél fogva, s' Szofja kipillantott; az éjszaka esett havon,
a Nyikolszkij-kapu felől almásszürke hatosfogat jött vágtában, a lovak fején csótár, a
bársonyszerszámon földig érő díszbojt, a lovak előtt fehérkaftános fullajtárok futnak.
„Félre! Félre!” – kiáltják; az alacsony, brokáttal bevont szánkó ajtajánál vaspáncélos, kurta
köpenyű tisztek nyargalnak. A Vöröstornác előtt álltak meg. A nemesek a szorongásban
egymás bordáját törve, rohantak a herceget kisegíteni.
A kormányzónő előtt elborult a világ. Verka megint fölemelte: „Ah, mennyit vágyódott
a szívecském!”
– Verka, add ide a Monomach-sapkát! – mondta rekedten Szofja.
Vaszilij Vasziljevicset csak akkor pillantotta meg, amikor a Gránit-teremben a trónra
lépett. A csillárokban égtek a gyertyák. A bojárok ott ültek a padjaikon. Vaszilij
Vasziljevics pompás öltözetben állt ott, de mintha kikezdte volna a moly: szakálla és
bajusza megnőtt, szeme beesett, arca sárgás, ritka haja a fejére tapadt Szofja alig
türtőztethette a könnyeit. Telt, forró kezét, amelyet feszesen fogott körül a karperec,
elrántotta a könyöklőről. A herceg letérdelt, érdes ajkait hozzáértette, megcsókolta. Szofja
nem ezt várta s összeborzadt, mintha rossz előérzete támadt volna.
– Örömmel látunk, Vaszilij Vasziljevics herceg. Tudni szeretnénk, hogy szolgál
egészséged? … – Megköszörülte a torkát, hogy a hangja ne legyen olyan rekedtes. –
Kegyelmes volt-e az Isten reád bízott dolgainkban?
Aranyosan, testesen, kipirosítva ült a rozmárfoggal díszített atyai trónon. Az udvari
szabályzat szerint négy apród állt mögötte, szelíd és csendes kamaszok, talpig fehérben,
fejükön hermelinsapka, kezükben kis ezüstalabárd. A bojárok, mint a szentek a
mennyországban, úgy vették körül kétfelől a trón vörös posztóval fedett, háromlépcsős
dobogóját. Minden gyönyörűen folyt, a bizánci császárok ősi etikettje szerint. Vaszilij
Vasziljevics térdet hajtva, lecsüggesztett fővel hallgatott, a karja szét volt tárva.
Szofja befejezte a beszédét. Vaszilij Vasziljevics fölkelt s megköszönte a kegyes
szavakat. A duma két tisztviselője kimért mozdulattal egy összecsukható széket állított oda
neki. A legfontosabbra került a sor, arra, amiért jött. Vaszilij Vasziljevics fürkészve,
bizalmatlanul nézett végig az ismerős arcok során; némelyik aszott volt, mint a
szentképeké, más rézvörös, gonosz pillantású, lustaság puffasztotta, a homlok csupa ránc –
s most kiegyenesedetten várták, mit mond Golicin herceg, hogyan nyúl
pénzeszacskójukhoz. Vaszilij Vasziljevics messziről kezdte a beszédet.
– Nagyhatalmú uralkodónk, Nagy-Oroszország stb. cárjai és nagyhercegei, én a ti
rabotok és jobbágyotok, földig hajolok előttetek, az én nagyhatalmú uraim előtt, hogy ti,
nagyhatalmú cárok, irántam, a ti rabotok, Vaszka és társai iránt kegyelmeteket, mint idáig,
ezentúl is kimutassátok, s elrendeljétek, hogy a mi szentséges úrnőnknek. Isten anyjának,
könyörületes égi királynőnknek, a szeplőtlen Szűz Máriának a képét a Donszkoj-
kolostorból, nagyhatalmú cárok, legyőzhetetlen és diadalmas seregetekhez küldjétek, hogy
a szeplőtlen istenanya maga vezérkedjék a ti seregetek előtt, azt minden veszedelemtől
megvédje s ellenségeiteket legyőzvén, dicsőséges diadalokat arasson.
Sokáig beszélt. A fülledt levegő s a bojárok verejtéke sugárzó köddel vette körül a leégő
gyertyákat. Kérését, a donszkoji istenanya képéről, befejezte. A bojárok a rend kedvéért
gondolkoztak egy kicsit s megszavazták: el kell küldeni. Megkönnyebbülve lélegeztek fel.
Vaszilij Vasziljevics nagy bátran most már a fődologról kezdett el beszélni: a sereg
harmadik hónapja nem kapta meg a fizetését. A külföldi tisztek – Patrick Gordon ezredes
például – meg vannak bántva, a rézpénzt a földhöz verik s ezüstben kérik a fizetést vagy
legalább co-bolyprémben. Az emberekről levásott a ruha, nemezcsizmájuk sincs, az egész
sereg bocskorban jár s még abból sincsen elég. Pedig februárral megindul a hadjárat…
Nehogy megint szégyenletesen üssön ki.
– Mennyi pénzt kérsz tőlünk? – kérdezte Szofja.
– Ötszázezret ezüstben és aranyban.
A bojárok feljajdultak. Némelyek elejtették botjukat, mankójukat. Nagy zsivaj támadt.
Fölugráltak s csípőjüket csapkodták a bundaujjal: „Jaj nekünk…” Vaszilij Vasziljevics
Szof-jára nézett. Szofja egy égő pillantással felelt.
– Két varsói ember volt nálam a táborban, barátok, jezsuiták – folytatta Vaszilij
Vasziljevics még bátrabban. – A francia királytól van megbízólevelük. Nagy dolgot
javasolnak – fölállt s meghajolt Szofja előtt –, a felséges cároknak nem kis haszna
származhat belőle. Ezt mondták: a tengereken sok a kalóz mostanában, a francia hajóknak
veszélyes a világot megkerülniük, sok áru pusztul el haszontalanul. Az orosz földön át
pedig egyenes és könnyű út van keletre, Perzsiába, Indiába, Kínába is. Tinektek úgy sincs
min kivinni az áruitokat, a ti moszkvai kereskedőitek pénztelenek. A francia kereskedők
viszont gazdagok. Mit zárjátok le haszontalan a határaitokat, engedjétek át a mi
kereskedőinket Szibéria felé s még tovább, ahová kedvük tartja. Utat vágnak a
mocsarakban, versztajelző oszlopokat állítanak, pihenőállomásokat építenek. Szibériában
szőrmét vesznek, és arannyal fizetnek, s ha netalán ércet találnak, a bányászatot is
kifejlesztik.
Az öreg Priimkov-Rosztovszkij herceg nem fojthatta tovább magába a szót,
félbeszakította Vaszilij Vasziljevicset.
 – A kukuji eretnekeinktől sem tudjuk, hová legyünk. S te még idegeneket hozol a
nyakunkra… Vége az igazhitnek!
– A boldogult uralkodó alatt alig szabadultunk meg az angoloktól – kiáltott föl
Boborikin, a duma tagja –, s most a francia üljön a nyakunkra? Soha!
– Nekünk azon kell lennünk – tört ki vadul egy másik, Zinovjev –, hogy az ő régi
dölyfüket, a külföldiekét, végképpen megtörjük… Nem pedig azon, hogy az ipart és
kereskedést megengedjük nekik. Tanítsuk meg szerénységre őket… Mi vagyunk a
harmadik Róma.
– Igaz, igaz – zsivajogtak a bojárok.
Vaszilij Vasziljevics körülnézett, szeme fölfénylett a dühtől, orrcimpája reszketett…
– Nekem is fáj úgy az állam dolga, mint nektek. – Megemelte a hangját. – A mellemet –
gyűrűjével páncéljára csapott –, a mellemet téptem a körmömmel, amikor megtudtam,
hogy a francia miniszterek hogyan szégyenítették meg a mi nagyköveteinket, Dolgorukijt
és Miseckijt. Úres kézzel mentek pénzt kérni, ezen vesztették el a becsületüket. (Sok bojár
hangos szuszogásba kezdett.) Ha előnyös ajánlattal mennek a francia királyhoz, a
hárommillió livre rég itt van a cári kincstárban. A jezsuiták az evangéliumra esküdtek meg:
ha a nagyhatalmú cárok ajánlatukba beleegyeznek s a duma is jóváhagyja, akkor fejükkel
állnak jót a hárommillió livre-ért, amit még a tavaszig megkapnánk.
– Nos, gondolkozzatok rajta, bojárok - mondta Szofja –, fontos dolog.
De könnyű azt mondani, hogy ilyen dolgon gondolkozzanak. Valóban volt idő – a nagy
zűrzavarai után-, amikor a külföldiek úgy csaptak Oroszországra, mint a keselyűk,
megkaparintották az ipart és kereskedelmet, leverték mindennek az árát. A földesuraknak a
lent, a kendert és a gabonát majdnem hogy ingyen kellett odaadniok. Ők tanították meg – a
külföldiek – az oroszt, hogy spanyol bársonyt, holland vásznat, francia selymet hordjon,
hintón járjon, olasz széken üljön. A boldogult Alekszej Mihajlovics cár alatt lerázták a
külföldi igát: „Magunk visszük az áruinkat a tengerre.” Hollandiából elhozatták Karten
Brandt mestert, nagy fáradsággal megépítették a „Sas” nevű hajót. De ezzel be is fagyott az
egész; tengerre való ember nem találkozott. A pénz szűken volt. A vesződség is nagy. A
„Sas” ott állt a Volgán, Nyizsnyij-Novgorodnál és elkorhadt. S most megint idejönnek a
külföldiek, s azon vannak, hogy könyökig másszanak az orosz zsebbe… Mit lehet itt
kiokoskodni? Az ötszázezer rubelt a kánnal vívott háborúra ki kell vetni – Golicin nem
megy el pénz nélkül… Lám, ügyesen csalogat a hárommillióval. Az ember beleizzad a
gondolkozásba.
Zinovjev ökölbe fogta a szakállát s azt mondta:
– A külvárosokra és telepekre még ki lehetne valami adót vetni… A sóra esetleg.
– A bocskorra még nincs adó – felelte Volkonszkij herceg, az éles eszű öreg.
– Igaz, igaz – zúgtak a bojárok –, a paraszt tizenkét párt is elhord egy évben, két pénz
adót kell kivetni egy pár bocskorra, és megverjük a kánt.
Megkönnyebbültek a bojárok. Megoldották a dolgot. Egyesek a verítéküket törölték,
mások nagyot fújva az ujjúkat forgatták. Megint mások megkönnyebbülésükben rossz
levegőt eresztettek a bundájukba. Túljártak Vaszilij Vasziljevics eszén. ö azonban nem adta
meg magát: megtörte az etikettet, fölugrott, a botjával kopogott.
– Esztelenek! Koldusok vagytok, s kincset dobtok a sárba! Éhesek vagytok, s eltoljátok
a kezet, amely kenyeret nyújt. Tán az Isten homályosítja el az eszeteket? A kereskedelem
minden keresztény országban virágzik, pedig van, amelyik akkora sincs, mint egy
kerületünk, a népek gazdagszanak, mind a maga hasznát nézi. Csak mi szunyókálunk
egyedül fölébreszthetetlenül… A nép, mint dögvész idején, kétségbeesetten szétfut … Az
erdők haramiával teli. S még azok is mennek, amerre szemük lát. Nemsokára pusztaság
lesz az orosz föld neve! Jön a svéd, angol, török, s birtokába veszi.
 Vaszilij Vasziljevics kék szeméből a mértéktelen bosszúság könnye tört elő. Szofja
körmével a könyöklőbe kapaszkodott s előrehajolt a trónon: neki is reszketett az arca.
– A franciát nincs miért ideereszteni – szólalt meg mély hangon a bojár Fjodor Jurjevics
Romodanovszkij herceg. Szofja majd átdöfte a pillantásával. A bojárok elcsendesedtek.
Ingó potrohhal csúszott a pad szélére s fölkelt: lába rövid volt, háta széles, vállába-szaladt,
a feje apró, simára nyírt. Az embert elfutotta a hideg, ha kancsal, sötét szemébe nézett.
Szakállát nemrég leborotválta, bajuszát fölfelé pödörte, vastag ajka fölött horgas orr ült. –
Nincs szükségünk francia kereskedőkre: az utolsó ingünket is elviszik… Úgy bizony…
Nemrég Preobrazsenszkojéban voltam az uralkodónál… Játék, mulatság… Igaz, de a
játéknak is van néha értelme. A németek, hollandok, kézművesek és hajóácsok, tisztek…
értik a dolgukat. A két ezred, a szemjonovszkij és a preobrazsenszkojei… nem olyanok,
mint a sztreleceink. Külföldi kereskedőkre nincs szükségünk, külföldiek nélkül azonban
nem lehetünk meg… Ki kell fejleszteni vasiparunkat, a vászon-, bőr-, üvegipart. Mint
Kukujban, malmokat állítani a fűrésztelepek alá. Flottát építeni: erre van szükség. Hogy ma
adót szavazzunk meg a bocskorra…? Az ördög bánja, szavazzátok meg, nekem egyremegy.
Mintha haragudna, megrázta kövér arcát, pödrött bajuszát, hátralépett s leült a padjára.
A bojárduma ezen a napon nem hozott végleges határozatot.

7
Egy fagyos este sok vendég gyűlt össze a fogadóban. A fél-kegyelmű szolga egyre
hányta a tűzre a nyírfatuskót. – „Micsoda jó meleg van nálad, Mons!” – A vendégek
kockáztak, kártyáztak, nevettek, énekeltek. Johann Mons a harmadik hordó sört csapolta
meg. Ledobta a vattás mellényt s egy szál trikóban maradt. A nyaka kék volt. „Hej, Johann,
ki kellene állnod a fagyra egy kicsit, sok a véred.” Mons szórakozottan elnevette magát,
maga sem értette, mi lelte. A hangok zsivaja, mintha messziről érne hozzá, szeme könnybe
borult. Föl akarta kapni a tíz korsó sört, de nem bírta, ellötyögtette. Ólmos fáradtság terjedt
végig a testén. Meglökte az ajtót, kiment a fagyra s az eresz oszlopának támaszkodott.
Három hatalmas szivárványló kör közepén magasan állt a jeges hold. A levegő csillogó
jégtűvel volt tele. A földön, a bokrokban, a tetőkön: hó. Idegen föld, idegen ég, mindenütt
– halál. Sűrűbben kapkodta a levegőt. Hihetetlen gyorsasággal közeledett feléje valami. Ó,
ha még egy pillantást vethetne kedves Thüringiájára, a kedélyes városkára, a tó mellett, a
hegyek közt a völgyben! Éles fájdalom szorította össze a szívét. Kitapogatta az ajtót, nagy
nehezen kinyitotta; a gyertyák fénye, a vendégek arca mintha szürke volna. A melle
megvonaglott, eljajdította magát és elesett.
Így halt meg Johann Mons. Halála a németek közt még sokáig keltett szomorúságot és
csodálkozást. Az özvegye – Matild –, négy gyerek s három vállalat maradt utána; a fogadó,
a malom s egy ékszeres bolt. Nagyobbik leányát, Modesztát, ezen az őszön, hála Isten,
sikerült egy tiszteletre méltó emberhez, Fjodor Balkához férjhez adni. Anna s a két kicsiny:
Fili-mon és Villim ott maradt árván. Ahogy ez gyakran megtörténik, a vagyoni helyzet a
családfő halála után nem bizonyult túlságosan kedvezőnek, adóslevelek kerültek elő. A
malmot és az ékszerkereskedést az adósságok fejében el kellett adni. Lefort ezekben a
keserves időkben pénzzel és vesződséggel segítette őket. A ház és a fogadó megmaradt az
özvegynek. Matild és Annchen most éjjel-nappal sírták benne a keserű könnyeket.

8
– Mamácskám, hívatott?
– Ülj le, Petyenka, angyalom.
Péter egy párnás zsámolyba fúrta magát s bosszúsan nézegette anyuskája ágyasházát.
Natalja Kirillovna, aki szemben ült vele, nyájasan és kissé gúnyosan nézett rá. Ó, milyen
mocskos, a ruhája is szakadt. Az ujja egy ronggyal van bekötve. A haja milyen borzas. A
szemhéja alatt árnyék, szeme nyugtalan.
– Petrusa, angyalom, ne haragudj! Hallgass meg!
– Hallgatlak, mamácskám.
– Meg akarlak házasítani.
Péter vadul fölugrott, s karját lóbálva szaladgált, a mécsfény megvilágította szentképek
és az ajtó közt, összevissza a szobában. Leült. Feje megrándult. Nagy lábfeje heggyel
befelé fordult.
– Kivel?
– Kinéztük, kiszemeltük már, szép kis teremtés, akár a fehér galamb.
Natalja Kirillovna a fia fölé hajolt, megsimogatta a haját, szemébe akart nézni. Péter
fülét sűrű pír futotta el. Kibontakozott anyja karjából s megint fölugrott.
– Nincs időm, anyuskám… Igazán, dolgom van. Ha meg kell lennie, hát házasíts meg.
Más gondom van.
Vállát az ajtóba vágva, kiment, görbén és soványán; mint az eszeveszett futott végig a
folyosókon s valahol messze becsapott egy ajtót.

Negyedik fejezet

1
Ivaska Brovkin, Aljoska apja, egy kocsi fagyasztott baromfit, lisztet, borsót s egy hordó
káposztát hozott szánúton Preobrazsenszkojéba. Vaszilij Volkovnak volt ez az asztali
járandósága; a sáfárja összeszedte a faluból, s hogy el ne romoljon, az úr szolgálati helyére
vitte, ahol Volkovnak, mint kamarásnak, a kastélyban külön szobája és éléskamrája volt.
Ahogy az udvarba behajtott, Brovkin megijedt s lekapta a sipkáját. Rengeteg gazdag
szán és szántalpas kocsi állt a tornác előtt. Egy csomó szépruhás szolga beszélgetett a
reggeli fagyon; a róka- és farkasfarkkal díszített lovak ficánkolva rúgták a tiszta havat, a
pihent csődörök dühösen nyerítettek. A füstölgő trágya körül verebek sürgölődtek.
A nyitott lépcsőn aranykabátos kamarások és vöröskihajtós külföldi ruhájú, bodros,
asszonyi hajzatú tisztek jártak, szaladgáltak. Ivaska Brovkin a maga urát is felismerte:
Vaszilij Volkov a cári koszton meghízott, szakálla kigöndörödött, méltóságteljesen járt-
kelt, keze a selyemövén.
„Hej, megváratnak, nem jó időben jöttem” – gondolta Ivaska. Levette a lóról a hámot,
egy kis szénát vetett neki. Odajött egy cári kutya, sárga szemével szigorúan nézegette
Ivaskát s rámordult; ő nyájasan húzta szét arcán a ráncokat: „Kutyuskám, lelkem, mit
akarsz, mi?” A jóllakott zsIvany otthagyta, nem harapta meg, hála Isten. Egy vállas lovász
ment el mellette.
– Mi jut eszedbe, csavargó, idetelepedtél etetni?
De a lovászt, hála Isten, elszólították, különben nem került volna el innét ép bőrrel.
Összeszedte a szénát, a lovat megint fölszerszámozta. Ebben a pillanatban a kastély
tornyában megszólalt a harang. A szolgák megelevenedtek: egyesek a lógós lóra szöktek,
mások a hátsó hágcsóra ugrottak, a vadképű, nagyfenekű kocsisok a gyeplőt igazgatták. A
lépcső minden fokán kamarások álltak félrecsapott süvegben. A nászkíséret kiözönlött a
kastélyból: szentképvivő fiúk, ifjak, üres csésze a kezükben, drága süvegek, zöld, brokát,
vörös bársonykabátok és bundák gyúltak ki a havon, a zúzmarával beszórt szomorúfüzek
alatt Brovkin illendően keresztet vetett. Kijöttek a bojárok. Köztük egy sokbundájú
asszony, egyik drágább a másiknál. Szemöldöke, a csipkés fejkötő alatt, vastagon
kifehérítve; szemhéja szürkéskék s egészen halántékáig kifestve, képe kerek, áfonyaszínre
pirosított. Arca, mint a lepény. A kezében berkenyeág. Szép és vidám volt, nyilván kapatos
már. Karonfogva hozták le a lépcsőn.
– Nézzétek csak, leányok, a házasságszerző – kiáltották az Ivaska mellett elfutó
cselédlányok. – Az ágyasházat jött kidíszíteni.
– Ágyat vetni a fiataloknak.
A lovászok rikoltoztak, a levegő csengőszóval telt meg, nyikorgott a szántalp, hullott a
nyírfáról a dér; a menet a rónán át Moszkva szürkéskék füstjei felé húzódott. Ivaska nézte,
s eltátotta a száját.
– Ocsúdj, te máié – kiáltott rá egy durva hang.
Vaszilij Volkov állt előtte, ahogy úrhoz illik, dühösen húzta össze a szemöldökét, szeme
szigorú, átható.
– Mit hoztál?
Ivaska a hóig hajolt, kivette kebléből az ispán levelét s odaadta. Vaszilij Volkov
szétvetette a lábát, összevonta képét s olvasni kezdte:
– „Kegyes jó uram, fényességes parancsolom, itt küldjük kegyelmességednek az
asztalravalót. Az Isten szerelmére, bocsásd meg, hogy az előző évihez képest kevesebbet
gyűjtöttünk be: a vágott lúd kevesebb, pulyka meg egyáltalán nincs. Kegyelmességed
falucskájában a népecske egészen elszegényedett, öt lélek most is szökésben van, nem is
tudjuk, hogy feleljünk előtted. Mások meg éhségtől alig élnek, a kenyér éppen hogy Mária
oltalmáig tartott, a labodát eszik. Ezért nem tudtunk mindent begyűjteni.”
Vaszilij Volkov a szekérhez rohant.
– Mutasd!
Ivaska, a félelemtől reszketve, felhajtotta a gyékényt. Sovány libák, kék tyúkok, csomós
liszt.
– Mit hoztál? Mit hoztál nekem, te rühes kutya! – kiáltozta Volkov eszeveszetten. –
Latrok! Megloptatok! – Lekapta a szekérről az ostort s csapkodni kezdte Ivaskát. Az ott állt
süveg nélkül, nem húzódott el, csak pislogott. Ravasz volt a paraszt, látta: a javán túl van,
csak csapkodjon, a bekecsen át nem fáj.
Az ostor nyele kettétört, Volkov dühében Ivaska hajába kapaszkodott. Ebben a
pillanatban két katonakabátos ember futott oda a kastély felől. Ivaska azt gondolta:
„Segíteni jönnek neki – elvesztem…” Az elülső, alacsonyabb növésű, hirtelen Volkovnak
rohant s oldalba vágta… Az úr, ahogy Ivaska haját eleresztette, majdnem elesett. A másik,
aki valamivel magasabb volt, kékszemű, hosszúarcú, hangosan felnevetett. S mindhárman
nagy veszekedésbe, szitkozódásba fogtak; Ivaska nem vette tréfára a dolgot, megint térdre
esett.
– Nem tűröm ezt a gyalázatot! – lármázott Volkov. – Mindkettő jobbágyom. Majd
megmutatom, hogy kíméletlenül elverem… Nekem a cár nem parancsol!
A kékszemű erre hunyorítva, félbeszakította.
– Várj csak, ismételd meg. „A cár nekem nem parancsol.” Aljosa, hallottad ezt az
undorító beszédet? – Ivaskához. – Hallottad?
– Várj, Alekszandr Danyilics… – Vaszka Volkovnak egyszeriben elszállt a dühe. – Nem
voltam eszemen, amikor mondtam, bizonyisten nem voltam… Lám, ez az én jobbágyom,
csaknem hogy halálra…
– Gyerünk Péter Alekszejevicshez, ott majd tisztázzuk. Alekszaska a kastély felé indult.
Volkov utána – félúton megragadta a ruhaujját. A harmadik a kocsinál maradt.
– Apuskám, én vagyok az – mondta Ivaskának halkan. –Nem ismertél meg? Én…
Aljosa.
Ivaska végképp megszeppent. Odasandított. Egy tiszta ifjú áll előtte, drága posztó,
ragyogó gomb rajta, válláig érő vendéghaj, az oldalán pallos. De azért hátha mégis
Aljosa… Mit csinál ilyenkor az ember? Ivaska kétértelműén felelt.
– Persze, hogyne ismerném meg… Ha az ember egyszer apa.
– Szép jó napot, atyus.
– Szép jó napot, becsületes ifjú.
– Mi újság odahaza?
– Hála Isten.
– Megvagytok valahogy?
– Hála Isten…
– Atyus, nem ismersz meg…
– Minden lehetséges…
Ivaska, amikor látta, hogy verés és szenvedés nem lesz több, föltette sapkáját, fölszedte
a törött ostort, s födni kezdte nagy haragosan a kibontott szekeret. A legény csak nem ment
el, nem maradt el tőle. De hátha csakugyan az elveszett Aljoska az? Mi haszna abból is:
magasra röpült a madár. Értelmes dolog-e megismerni, hátha illendőbb meg sem ismerni…
De Ivaska szeme azért ravaszul kezdett hunyorogni.
– Innét Moszkvába kéne mennem, az öregasszony meghagyta: vegyek sót, de pénzem
egy kopejka sincs. Ha vagy öt vagy nyolc kopejkát adna, nálunk nem vész el, ismerősök
vagyunk, megadjuk.
– Atyus, kedves.
Aljoska egy marék pénzt rántott ki a zsebéből, de nem rézpénz volt az: ezüst, három
rubel vagy még több. Ivaska megdermedt. S amikor kérges, merőkanálforma kezébe vette a
pénzt, megreszketett, térde magától bebicsaklott, hogy elébe boruljon. Aljoska legyintett,
elszaladt. „Ah, fiacskám, ah, fiacskám” – sopánkodott halkan Ivaska. Összehunyorított
szemével gyorsan széttekintett: nem látta-e valaki a pénzt a cselédségből? Két pénzt
biztonság okáért a szájába dugott, a többit a süvegébe. Lerakta gyorsan a szekeret, az úr
szolgájának nyugta ellenében odaadta a holmit, megcsapta gyeplővel a lovat s Moszkvába
hajtott.
Vaszka Volkov szava: „Nekem a cár nem parancsol” – rosszul sülhetett volna el:
megismerkedhetett volna a Titkos Hivatal hóhérlegényeivel. De ahogy Alekszaska
nyomában a pitvarba ugrott, a karjába kapaszkodva, egy darabon a földön vonszoltatta
magát és sírva kérte, fogadjon el tőle egy rubingyűrűt, s már húzta is le az ujjáról.
– Vigyázz, nemesi sarj, ebadta gazembere – mondotta Alekszaska, a drága gyűrűt a
középső ujjara húzva –, utolszor mentelek ki… De még Aljoska Brovkinnak is adsz pénzt
vagy posztót a sérelemért. Megértetted?
A rubinra nézett, gúnyosan rázta meg a parókáját, s elment, himbálózó vállal, magas
cipősarkán… Nem is olyan régen az emberek a piacon hajánál fogva rángatták, amikor a
romlott nyúlhússal készült bélest megszagolták. Milyen hatalomra vergődött azóta! Volkov
fejét lógatva vánszorgott be a kamrájába. Kinyitotta a csengőzárú ládáját, s vigyázva egy
darab posztót keresett ki. Könny szökött a szemébe, annyira sajnálta, bántotta… Kinek?
Egy parasztgyereknek, szolgának, akinek korbács kéne a képére – ajándékba! Elbúsulta
magát.
– Vidd el ezt – kiáltott a szolgájára – Alekszej Brovkinnak; az első preobrazsenszkojei-
század dobosának: megmondod: üdvözlöm, s legyen egyetértés közöttünk… – Hirtelen
összeszorította az öklét s fenyegetően szólt rá a szolgára. – Te ne vigyorogj, mert kiütöm a
fogad. Aljoskával szelíden beszélj, emberséggel, óvatosan, veszélyes most az az aljas
teremtés.
Alekszaska Mensikov mindenütt kereste Pétert, végig a termeken, ahol a szolgák az
ünnepre díszes takaróval födték a padokat, ablakpárkányokat, szőnyegeket terítettek, a
szentképekre fölakasztották a hosszú évek óta ládákban heverő függönyöket és gyönggyel
hímzett fátylakat… A mécseseket feltöltötték. Kopácsolás és lótás-futás hallatszott végig a
kastélyon.
Pétert egyedül találta a hálószobában, amelyet a házasságszerző asszony csak az imént
díszített fel – egy toldaléképületben, ahol nem volt földréteg a mennyezet fölött, hogy a
fiatalok ne a föld alá feküdjenek, mint a sírban. Péter a kisfogadásokon szokásos cári ruhát
viselte. Kezében még ott volt a selyemkendőcske, amelyet akkor adtak neki, amikor a
házasságszerző asszonnyal találkozott. A kiskendőt a fogával darabokra tépte. Futólag
Alekszaskára pillantott s elpirult.
– Szépen kidíszítették – mondta Alekszaska dallamosan –, tisztára mintha angyaloknak
készítették volna a mennyországban.
Péter felnyitotta összeszorított fogsorát s fölkacagott. Az ágyra mutatott.
– Micsoda szamárság.
– Ha a fiatal lány szép lesz és tüzes, nem szamárság. Fusson ki a szemem, min Herz,
nincs ennél édesebb.
– Mit össze nem hazudsz…
– Tizennégy éves koromtól próbálom… Pedig miféle némberekkel akadtam össze. A
tied meg, azt mondják, gyönyörűséges tündér.
Péter egy kurtát sóhajtott. Megint körülnézett a gerendából ácsolt ágyasházban, amelyet
három falán, jó magasan, színes ablakok törtek át. Az ablakok közt a falon: teheráni
szőnyegek, a padló madár- és egyszarvú-mintás szőnyegekkel leterítve. A sarkokba négy
nyíl volt beszúrva, negyven-negyven cobolyprém mindeniken s egy kalács. Két összehúzott
padon huszonhat rozskéve, azon hét dunyhára egy selyemágy volt vetve, rengeteg
gyöngyöshuzatú párna, a tetejükben egy prém-süveg. Lábtól egy nyesttakaró. Az ágy
mellett hárshordók, bennük búza, rozs, zab és árpa.
– Hogyan, te nem is láttad még? – kérdezte Péter.
– Aljoskával megvesztegettük a cselédséget és fölmásztunk a tetőre… Nem sikerült… A
menyasszony a sötétben ül, az anyja egy lépésre sem tágít tőle: a szemveréstől fél, nehogy
megrontsák. A szemetet nem szabad a szobájából kivinni… A Lopuhin-nagybácsik karddal
és mordállyal járnak éjjel-nappal az udvaron.
– Szofjáról megtudtál valamit?
– Hát, bizony, dühöngött, de megtilthatja-e, hogy házasodj. Vigyázz, min Herz, mikor a
menyecskével az asztalnál ülsz, ne egyél, ne igyál semmit. S ha mégis inni akarsz, pillants
rám, én majd adok egy serleget, abból igyál.
Péter megint beleharapott a széttépett kendőbe.
– Elnyargalunk a német telepre? Hogy senki meg ne tudja… Egy rövid kis óra… Mi?
– Ne kérd, min Herz, most ne is gondolj a Mons-lányra.
Péter kinyújtotta nyakát, elsápadt, orrcimpái megfeszültek.
– Hogy mersz így beszélni velem! – Elkapta Alekszaska mellét, a gombok lepattantak
róla. – Nagyon elpimaszodtál! – Szuszogva megrázta még egyszer, de aztán elengedte, s
nyugodtabban mondta: – Hozz egy rosszabbfajta bundát… Kimegyek a kertbe, állj oda a
szánnal.
 2
Az esküvőt Preobrazsenszkojéban tartották meg. Meghívott, a Nariskinokon és a
menyasszony családján kívül, kevés volt: néhány közelálló bojár, Borisz Alekszejevics
Golicin meg Fjodor Jurjevics Romodanovszkij; Natalja Kirillovna őt hívta meg
örömapának. Ivan cár nem jöhetett el a betegsége miatt, Szofja ezen a napon zarándoklatra
ment.
Minden az ősi szokás szerint történt. A menyasszonyt elhozták reggel a kastélyba, s
megkezdődött az öltöztetés. A fürdőházban kimosdatott szobalányok szakadatlan énekeltek.
Erre az alkalomra felkoszorúzták, és meleg pruszlikba bújtatták őket. Amíg ők daloltak, a
bojárasszonyok és nyoszolyólányok könnyű inget, harisnyát húztak a menyasszonyra, a
csuklónál gyönggyel kivarrott, hosszú, vörösselyem inget, egy kínai, selyem nyári ruhát,
amelynek bő ujja a padlót verte, s csudás növények és állatok voltak ráhímezve, nyakán az
egész vállát elborító, gyémántos hódprém, ami úgy összeszorította a torkát, hogy Jevdokija
majd elájult tőle. A selyemruha fölé bő, áfonyaszínű posztó felsőruha került, százhúsz
zománcozott gombbal, még afölé egy ezüsttel átszőtt, könnyű prémmel bélelt lepel s egy
gyönggyel dúsan hímzett palást. Az ujjait elborították gyűrűvel, fülét csengő függők húzták
le. Haját olyan feszesre fésülték, hogy pislogni sem tudott; a hajfonatába rengeteg szalagot
kötöttek, fejére magas, várforma koronát tettek.
Három óra felé Jevdokija Larionova félig halott volt már, viaszsápadtan ült egy
cobolyprém párnán. Még az édességre sem tudott ránézni, amelyet a vőlegényétől hoztak
egy tölgyfaládikóban ajándékba: cukorból formált állatok voltak benne, mézeskalács,
amelybe a szentek képét préselték, mézbefőtt uborka, dió és mazsola, ropogós rjazanyi
alma. A ládákban a szokásnak megfelelően volt egy csont varródoboz s egy másik ládikó,
aranyozott rézből, benne gyűrűk és fülbevalók. Fölül egy nyaláb nyírfavessző: a virgács.
A menyasszony apja, Larion Lopuhin kamarás, akit ettől a naptól Fjodornak kellett
hívni, minduntalan bejött a szobába, a száraz szája szélét nyalogatva:
– Na, hogy vagyunk, mit csinál a menyasszony? – Eres kis orra egészen
megcsontosodott… Végigtipegett a szobán, valami eszébe ötlött és sietve ment is már. Az
anya, Jevsztyignyeja Anyikitovna, már régen félájultan ült, a falnak támaszkodva. A
szobalányoknak, akik hajnal óta nem ettek, rekedtes lett a hangjuk.
A házasságszerző asszony rontott be, három rőfös ruhaujja csak úgy lobogott:
– Készen van-e a menyasszony? Hívjátok a nászkíséretet. A lakodalmas kenyeret hamar,
gyújtsátok meg a lámpásokat… A táncos-leányok hol vannak? Hű, ilyen kevesen vagytok?
Odojevszkij bojárnál tizenketten táncoltak, mi meg itt cárt házasítunk. Nézzétek,
kedveseim, ezt a kis menyasszonyt; milyen leírhatatlan szép… Nincs ennek párja, nincs
sehol… Ó, kedveseim, ti drágák, mit tettetek, kés nélkül öltetek meg… A
menyasszonyunkon nincs fátyol… A legfontosabbat elfelejtettétek… Hol van a fátyol? A
fátyolt ide!
A menyasszonyra, a koszorú fölé fehér kendőt borítottak, karjait a kendő alatt a mellén
összekulcsolták, fejét lehorgasztva kellett tartania. Jevsztyignyeja Anyikitovna csendesen
fölzokogott. Larion szaladt be, mintha rohamra menne: egy szentképet hozott az áldáshoz.
A táncos-leányok kendőiket lengették, topogtak, keringtek.

Lakodalmon fő a komló.
Attól lesz az ember bomló.
Egy kis bomló kedvnél nincs jobb,
Bomoltok, ha komlót isztok.
 A szolgák fölemelték a tálakat, amelyeken a lakodalmas kenyér volt. Utánuk a
lámpásvivők jöttek, a rudakra erősített csillámlámpásokkal. Két gyertyavivő a pudnyi
nehéz menyasszonyi gyertyát vitte. A vőfély, – Petyka Lopuhin, a menyasszony
unokatestvére – ezüstös kabát, mellén ferdén átkötött gyolcskendő – egy tálat hozott,
amelyen komló, több selyemkendő, coboly- és mókusprém s egy marék arany volt.
Mögötte két Lopuhin nagybácsi, a legfürgébbek, híres patvarkodók és cselszövők: ők
tartották az utat; vigyáztak, hogy a menyasszony előtt senki át ne fusson. Utánuk a
házasságszerző asszony meg a segédje Jevdokiját hozta karonfogva; a nehéz ruhától,
böjtöléstől és a félelemtől összecsuklott a lába szegénykének. A menyasszony mögött két
öreg bojárasszony egy-egy tálat hozott: az egyiken egy bársony női fejkötő, a másikon a
zsebkendők, amelyekkel a vendégeket ajándékozzák meg.
Aztán Larion jött, gazdag prémben, amelyet az egész családból szedett össze, egy
lépésre mögötte: Jevsztyignyeja Anyikitovna, a legvégén a menyasszony rokonsága
özönlött ki, a szűk ajtókban és folyosókon lázasan tolakodva.
Így léptek be a fogadóterembe. A menyasszonyt a szentkép alá ültették. A komlóval,
prémmel és pénzzel teli edényt, a tálakat, amelyeken a lakodalmas kalács volt, az asztalra
állították, a sótartó, borsos szelence, az ecetes üveg már rajta volt. Leültek, ki-ki rangja
szerint. Hallgattak. A Lopuhinok száraz szemmel, feszesen ültek, féltek, hogy valami hibát
találnak elkövetni. Nem moccantak, nem lélegeztek. A házasságszerző asszony megrántotta
Larion ruhaujját.
– Ne várass tovább.
Szép lassan keresztet vetett, s elküldte a menyasszony vőfélyét, értesítse a cárt, hogy
ideje a menyasszonyért jönni. Petyka Lopuhinnak, amikor elment, reszketett a simára
borotvált, beesett tarkója. A mécsesek sercegtek, a gyertyák lángja meg sem ingott. Sokáig
kellett várni. A házasságszerző asszony időnként megcsiklandozta a menyasszony bordáját,
hogy lélegezzen.
A folyosón megcsikordultak a lépcsők. Jönnek!
Két apród jelent meg nesztelenül s az ajtóba állt. Az örömapahelyettes, Fjodor Jurjev
Romodanovszkij lépett be. Szemét a csillogó szentképkeretre szegezte, keresztet vetett,
kezet fogott Larionnal és ujjait összekulcsolva, leült a menyasszonnyal szembe. Megint
hallgattak egy darabig.
– Menjetek és kérjétek meg egész Oroszország cárját és nagyhercegét – mondta Fjodor
Jurjevics, vastag hangon –, hogy méltóztassék késedelem nélkül eleget tenni feladatának.
A menyasszony családja hunyorgott és nyelte a nyálát. Egyik nagybácsi az uralkodó elé
ment. A cár közeledett már – fiatal volt, türelmetlen. Tömjénfüst-gomolyagok csaptak be
az ajtón. Egy jól megtermett, dús hajú ember lépett be, a Blagovescsenszkij-székesegyház
protopópája, egyik kezében réz ereklyetartó-kereszt, a másikkal egy füstölőt lóbált; meg a
fiatal udvari pap, akit csak kevesen ismertek – azt tudták, hogy Péter Bitkának hívta –, s
szenteltvízzel hintette be a vörösposztó-futót. Köztük a gyengehangú, fonnyadt metropolita
jött teljes egyházi díszben.
A menyasszony rokonsága fölugrott, Larion kiszaladt az asztal mögül s a terem közepén
térdre esett. Borisz Alekszejevics Golicin, a násznagy, karonfogva hozta a vőlegényt, Péter
a cári válldíszt viselte s atyjának arany díszruháját, amely alig a térdéig ért. A Monomach-
sapkát Szofja nem adta ki neki. Péter hajadonfőtt volt, sötét hajfürtjei elválasztva, sápadt,
szeme üveges, merev, a szája szélén megfeszültek az izmok. A házasságszerző asszony
még erősebben karolta át Jevdokiját, érezte, amint kis bordái megremegnek a keze alatt.
A vőlegény után Nyikita Zotov jött, a szertartásmester, akinek az volt a feladata, hogy a
lakodalomtól a bűbájosok rontását távol tartsa, s az etikettre vigyázzon. Józan volt, tiszta és
derült. A Lopuhinok, az öregebbje, összenéztek: a pápaherceg, a szégyentelen dorbézoló.
Nem ilyen szertartásmestert vártak. A cárnét Lev Kirillics és az öreg Sztresnyev vezette.
Erre a napra kiszedték a ládából régi díszholmiját, a kedves őszibarackszínű nyári ruhát, a
tengeren túli gyöngyből finom növénydísszel kihímzett köntöst. Amikor ráadták, Natalja
Kiril-lovna megsiratta visszahozhatatlanul elszállt ifjúságát. Most pedig olyan szépen,
délcegen lépdelt, mint a régmúlt esztendőkben.
Borisz Golicin odament a menyasszony mellett ülő Lopuhinhoz s a sipkában levő
aranyakat megzörgetve, jó hangosan így szólt:
– Meg akarjuk venni ezt a helyet a hercegnek.
– Olcsón nem adjuk – felelte Lopuhin, s ahogy illett, karjával elzárta a menyasszony felé
az utat.
– Vas kell, vagy ezüst, vagy arany?
– Arany.
Borisz Alekszejevics egy tányérba szórta az aranyakat. Lopuhint kézen fogta s elvezette
a helyéről. Péter, aki a bojárok közt állt, gúnyosan elmosolyodott; szelíden előrébb tolták.
Golicin megfogta a könyökét s a menyasszony mellé ültette. Péter érezte csípője forró
gömbölyűségét s elhúzta a lábát.
A szolgák behozták s föladták az első fogás ételt. A metropolita, szemét az ég felé
fordítva, elmondta az imát és megáldotta az ételt és italt. De senki sem nyúlt a tálakhoz. A
házasságszerző asszony övig hajolt Larion és Jevsztyignyeja Anyikitovna előtt.
– Adjátok rá áldástokat, hogy a menyasszonyt megfésüljük, haját befonjuk.
– Isten adja az áldást – felelte Larion. Jevsztyignyejának csak az ajka mozgott. Két
gyertyavivő egy át nem látszó kendőt feszített a vőlegény és menyasszony közé. Az ajtóban
álló szobalányok, s az asztalnál ülő bojárnék és bojárkisasszonyok szomorú, elnyújtott
hangon lakodalmi énekre zendítettek. Péter odasandított s látta, amint a mozgó lepel
mögött a házasságszerző asszony sürög-forog a segédjével. „Vidd már ezeket a szalagokat
– súgja. – Tedd föl a fonatot, csavard rá… A főkötőt, a főkötőt adjátok.” Jevdokija csendes
gyermeki hangon sírdogált… Péternek hevesen dobogott a szíve; egy tilos, asszonyi,
nedves valami sírt mellette, titokzatosan készülődve valamire, aminél nincs édesebb a
földön… Közelebb húzódott a kendőhöz, s érezte a lélegzetét. A kendő fölött a
házasságszerző asszony pirosra festett arca, fülig szaladó szája bukkant föl.
– Légy türelmes, cár, nem soká kell várnod.
A kendő leesett, a menyasszony megint elfödött arccal ült ott, de már asszonyi díszben.
A házasságszerző asszony a két kezével komlót vett ki a tálból s beszórta Pétert és
Jevdokiját. Miután beszórta, cobolyprémmel lesöpörte. A tálban levő kendőket és
aranyakat a vendégek közt dobálta szét. A nők vidám nótába kezdtek. A táncosok pörögtek.
Az ajtó mögött megdördültek a dobok és az üstök. Borisz Golicin megszegte a lakodalmas
kenyeret és a sajtot s a kéztörlőkkel együtt szétosztotta rang szerint az asztalnál ülő
vendégek közt.
Erre a szolgák behozták a második fogást. A Lopuhinok közül senki sem evett, nehogy
azt gondolják, hogy éhesek; eltolták a tálat. Rögtön hozták a harmadik fogást is, a násznagy
jó hangosan mondotta:
– Adjátok rá áldástokat, hogy a fiatalokat az esküvőre vezessük.
Natalja Kirillovna és Romodanovszkij, Larion és Jevsztyignyeja fölemelték a
szentképeket. Péter és Jevdokija, akik egymás mellett álltak, mélyen meghajoltak. Az áldás
után Larion Lopuhin leoldotta övéről a korbácsot és háromszor végigvágott jó erősen – a
leánya hátán.
– Eddig az apai korbácsot ismerted, leányom, átadlak férjednek, engedetlenségedben
most nem én, a férjed ver ezzel a korbáccsal.
És meghajolva átadta a korbácsot Péternek. A lámpavivők fölemelték a lámpásokat, a
násznagy megfogta a vőlegény könyökét, a házasságszerző asszony a menyasszonyét. A
Lopuhinok az utat őrizték; egy szolgálót, aki szükségét végezni lélekszakadva át akart futni
az úton, úgy megrúgtak, hogy a szolgák félholtan hurcolták el. Az esküvői menet a
folyosókon és lépcsőkön át lassan haladt a kastélytemplom felé. Nyolc óra felé járt már, A
metropolita szép kényelmesen végezte az istentiszteletet. A templomban hideg volt, a
gerendafalakon befújt a szél. A fagyos ablakocskák rácsa mögött: vak sötét. A tetőn
panaszosán nyikorgott a vas-zászló. Péter az elfátyolozott, láthatatlan nőnek csak az egyik
kezét látta: gyenge volt, két ezüstgyűrű rajta, a körme festett. Ahogy a csöpögő gyertyát
fogta, remegett: kék erek, rövid kisujj. Reszket, mint a bárány farka. Elfordította a szemét.
Az alacsony szentképtartófal lángjára hunyorított…
… Tegnap mégsem sikerült Annchentől elbúcsúznia. Amikor az özvegy Matild az
egyszerű szánban odahajtó Pétert meglátta, hozzárohant, összecsókolta a kezét s zokogott,
hogy elpusztulnak Ínségükben, nincs sem fa, sem egyéb a házban, szegény Annchen
harmadnapja lázas önkívületben fekszik… Ö félretolta az özvegyet, fölszaladt a lépcsőn a
leányhoz… A kis hálókamrában egy olajmécs lángja, a padlón réz mosdótál, szétdobált
papucsok, fülledtség. Egy muszlinfüggöny mögött zilált, forró hajtincsek. Annchen
homloka és szeme nedves törülközővel körülkötve, a lázas szájon kiütés… Péter
lábujjhegyen kiosont s egy marék aranyat nyomott az özvegy tenyerébe, Szonyka
lakodalmi ajándékát. Alekszaskának megparancsolta, hogy éjjel-nappal ott inspekciózzon
az özvegynél; ha patikába kell menni vagy a beteg valami külföldi ételt kíván – a föld alól
is teremtsék elő…
A protopópa és Bitka pap nem sajnálták a tömjént, a gyertyák mintha ködben derengtek
volna, a diakónus bőgve, mint egy Jerikói kürt, hosszú életet kívánt a fiataloknak. Péter
melléből mintha egy hideg dühbuborék nőne. Hirtelen kirántotta Jevdokija kezéből a
gyertyát és megszorította törékeny, élettelen kezét. A templomon ijedt suttogás futott
végig. A metropolita kopasz feje megreszketett. Borisz Golicin odaugrott hozzá, súgott
valamit. A metropolita kapkodni kezdett, az énekesek gyorsabban énekeltek. Péter még
mindig erősen szorította Jevdokija kezét; látta, amint a lepel mögött a menyasszony feje
mind mélyebbre konyul.
Körülvezették őket a szentképtartó asztal körül. Péter sebesen lépdelt, Jevdokiját a két
nyoszolyóasszony támogatta, különben elesett volna… Most már házastársak voltak…
Odanyújtották nekik csókra a hideg rézkeresztet. Jevdokija térdre ereszkedett s arccal a
férje szattyáncsizmája elé esett. A metropolita mintha angyalhangon szólna, lassan,
éneklősen mondta:
– Hogy a lelkét megmentse, bottal kell a férjnek az asszonyt fenyíteni, mivelhogy a test
vétkes és erőtlen.
Jevdokiját fölemelték. A nyoszolyóasszony megfogta a lepel csücskét: ,,Nézd, nézd,
uram” – s fölszökve kissé, letépte a fiatal cárnéról. Péter mohó pillantást vetett rá. Mélyen
lehorgasztott, elgyötört, félig gyermeki arcocska. Könnytől puffadt száj, puha kis orr,- a
menyasszonyt, hogy sápadtságát elrejtsék, kifehérítették és kipirosították. Az ura izzó,
tágrameredt pillantása elől megszégyenülten a ruhaujjával takarta el magát. A
nyoszolyóasszony elhúzta a karját. „Ne rejtsd el, cárné, az arcodat, nem illik, vesd fel a
szemecskéd.” Mind a fiatalok köré tömörültek. – Sápadt kicsit – mondta Lev Kirillics. A
Lopuhinok hangosan ziháltak, készek voltak a vitára, ha a Nariskinok leszólják a
menyecskét. Jevdokija fölemelte könnybe borult barna szemét, Péter egy csókot nyomott az
arcára. Jevdokija ajka, ahogy a csókra felelt, mozdult egy kicsit. Péter mosolyogva szájon
csókolta; a fiatalasszony fölzokogott. Megint abba a terembe kellett menni, ahol
megáldották őket. Útközben a két nyoszolyóasszony lennel és kenderrel szórta be a
fiatalokat. Egy lenszem Jevdokija alsó ajkára tapadt, ott is maradt. Vörös ingbe öltözött,
tiszta parasztok, akiket erre a célra hoztak ide Tverből, gyönyörűen és egyszerűen
játszottak a sípon és a dobon. A táncos-leányok énekeltek. Megint hideg és meleg ételeket
adtak föl, a vendégek most már tele szájjal ettek. De a fiataloknak nem illett enniök.
Amikor a harmadik fogást – a hattyúhúst – behozták, ő elébük egy sült tyúkot tettek. Borisz
kivette két kézzel a tálból, begöngyölte egy asztal-kendőbe, meghajolt Natalja Kirillovna és
Romodanovszkij, Lopuhin és Lopuhinné előtt:
– Adjátok rá áldástokat, hogy a fiatalokat nyugodni vigyük.
A már kissé becsípett rokonok, vendégek csapatostul kísérték a cárt és a cárnét
hálószobájukba. Az úton, a sötétben, valami asszony, akin kifordított bunda volt – nem
lehetett megismerni, kicsoda –, egy vederből, nagy nevetés közt, megint beszórta őket
lennel és kenderrel. A nyitott ajtóban Nyikita Zotov állt, a kezében csupasz szablya. Péter
megfogta Jevdokija vállát, aki összehúzta a szemét, s ellenkezve hátravetette magát –
belökte a hálószobába és szilajul fordult a vendégek felé. Azok, amikor a szemét meglátták,
abbahagyták a nevetést, meghátráltak. Ő becsapta maga mögött az ajtót, feleségére nézett,
aki mellére szorított ököllel állt az ágy mellett s rágni kezdte a körömbőrét. Az ördög tudja,
kellemetlen, csúnya volt valahogy… Ez az átkozott esküvő! Örömük telik ezekben az
ócska szokásokban. Ez a leányka meg itt áll és reszket. Letépte a válldíszt, átvetette fején a
díszruhát, az asztalra dobta.
– Na ülj le … Avdotya … Mit félsz?
Jevdokija szelíden, engedelmesen bólintott, de a feltornyozott ágyra nem tudott
felmászni s zavarba jött. A búzáshordóra ült, ijedten sandított a férjére és elpirult.
– Akarsz enni?
– Igen – felelte suttogva.
Az ágy lábánál, egy tálon ott állt a sült tyúk. Péter letört egy combot, s azonnyomban –
kenyér, só nélkül – enni kezdte. Letörte a szárnyát is.
– Nesze.
– Köszönöm.

3
Február végén az orosz hadsereg megint megindult Krím felé. Mazepa azt tanácsolta,
hogy a Dnyeper partján menjenek, s útközben építsenek megerősített táborokat, de Vaszilij
Vasziljevics előtt célozni sem lehetett efféle késlekedésre; hamar, minél előbb akart
Perekophoz jutni, s harcban mosni le a gyalázatot.
Moszkvában még szánkáztak, s itt már boglárkától bársonylottak a kunhalmok, a
kizöldülő síkon szél fodrozta az ártéri tavakat, amelyekben térdig gázolt a lő. A tavaszi
felhők résein vakítóan tört át minduntalan a nap. S milyen fekete, termékeny volt itten a
föld, aranybánya! Ha erdő- és mocsárvidéki parasztokat lehetne idehozatni, fülig járnának a
gabonában. De körös-körül egyetlen élő lélek sem volt csak a darvak falkái szálltak,
elnyújtottan kiáltozva a magasban. Rabok könnye öntözte a pusztát. Oroszok milliói
haladtak el erre századokon át, akiket a tatárok hajtottak rabságra a konstatinápolyi
gályákra, Velencébe, Genovába, Egyiptomba.
A kozákok magasztalták a pusztát: „A termés itt gyerekjáték, a hússzorosát is meghozza:
köpj egyet, s fa nő a helyén. Ha az átkozott tatár nem volna, tanyákat építenénk ide.” Az
északi kormányzóságokból jövő harcosok bámulták a buja földet. „Ez igazságos háború –
mondták –, hát lehetséges az, hogy ilyen föld kihasználatlan heverjen?” A nemesi fölkelés
földesurai a majorjaiknak néztek ki helyet, az osztályon civakodtak. Vaszilij Vasziljevics
sátrába futottak. „Abban az esetben – esdekeltek –, ha Isten megengedné, hogy ezeket a
helyeket meghódítsuk, nem ajándékozhatna meg engem az uralkodó ezzel a földsávval,
attól a szakadéktól addig a kőbálványos dombig?”
Májusban a százhúszezer főnyi moszkvai és ukrán sereg eljutott a legelőben és vízben
gazdag, széles Zöld-völgybe. A kozákok itt egy „nyelvet” hoztak Vaszilij Vasziljevicshez –
egy jó erős, naptól fényesre sült, vörös szakállú, vattásköpenyű tatárt. Vaszilij Vasziljevics
orrához emelte zsebkendőjét, hogy ne érezze a tatár birkaszagát, s megparancsolta, hogy
kérdezzék ki. A „nyelv”-ről letépték köpenyegét; a tatár az apró fogait vicsorgatta s ide-oda
forgatta kékre borotvált fejét. Egy hatalmas kozák jól nekihuzakodott s barna vállára sújtott
a korbácsával: „Apuskám, apuskám, én mindent megmondani” – hajtogatta a tatár. „A
tarfejű azt mondja, fordították le a kozákok, hogy a horda nincs messze ide s maga a kán is
vele van.” Vaszilij Vasziljevics keresztet vetett és Mazepáért küldött. Estefelé a sereg
hadirendbe fejlett – a lovasság a jobb-és balszárnyon, középen a társzekerek és az ágyúk – s
a tatár ellen nyomult.
A mély, összetapodott síkság fölött alig kelt föl a narancsszínű, cipókerek nap, az
oroszok meglátták a tatárokat. Lovascsapataik összeverődtek s megint szétoszlottak.
Vaszilij Vasziljevics, aki egy szekéren állt, a látcsövén tarka köpenyeket, hegyes sisakokat,
csontos, gonoszul vidám arcokat, lófarkas kopjákat s zöldturbános komoly mullahokat
látott. A horda elővédje volt.
A lovascsapatok megfordultak, egy csomóba nyargaltak, tömött tömegekbe verődtek.
Por szállt a magasba. Megindultak! Vágta közben fejlődtek hadrendbe. Éles üvöltés
hallatszott Az oroszok arcába fújt por eltakarta a tatárokat. A látcső meg-reszketett Vaszilij
Vasziljevics kezében. Lova, amely egy kocsihoz volt kötve, fölágaskodott, elszakította a
kötőféket, nyakából tollas nyíl meredt ki… Végre! – az ágyúk elbődültek, muskéták
ropogtak, fehér füstgomoly borított el mindent. Vaszilij Vasziljevics páncélján nyíl vasa
csordult: épp a szíve irányában. Összerezzent, keresztet vetett arra a helyre.
Egy óránál tovább tartott a lövöldözés. Amikor a füst eloszlott, a síkságon néhány ló
vergődött, s vagy százra menő holttest hevert. A tüzeléssel elzavart tatárok eltűntek a
láthatáron. Parancs jött, hogy ebédet kell főzni, a lovakat megitatni. A sebesülteket szekérre
rakták.
Alkonyat előtt nagy elővigyázattal megint megindultak a Fekete-völgy felé, ahol a kán
állt hordájával a Koloncsak folyócskánál.
Éjszaka a tenger felől erős szél kerekedett. A csillagokat felhő vonta be. A távolban
morgott-dörgött. Az átláthatatlan felhőkben csodálatos villózás kezdődött, a szürke róna –
homok, ürömbokor, szikes – annak a fényében állt. A sereg lassan nyomult előre. Öt óra
felé az ég fölhasadt s a társzekerekre tűzoszlop zuhant, megolvasztott ágyút, megölte a
tüzéreket. Szél kerekedett, az embereket leütötte a lábukról, letépte róluk a köpenyt és a
sapkát, a szekerekről a szénát. Szemetvakító villámok lobbantak föl. Elrendelték, hogy a
donszkoji istenanyját hozzák elő, s járják körül vele a sereget.
Hajnalra dőlt az eső. Szélhajtotta leplén át a jobbszárnyon álló csapatok meglátták a
hordát: a tatárok félholdalakban közeledtek. Nem adtak az oroszoknak az ocsúdásra időt, a
lovasságot megszalasztották, az elővédet a szekerek közé zavarták. Az ágyúk kanóca nem
gyúlt be, a puskákban átnyirkosodott a puskapor. Az eső csobogása elnyomta a sebesültek
kiáltását. A szekerek hármas sora előtt a tatárok megálltak. Íjaik húrja átnedvesedett, s
nyiluk erőtlen esett le.
Vaszilij Vasziljevics gyalog futkosott ide-oda a szekerek közt, korbáccsal verte a
tüzéreket, kerekeket ráncigált, kitépte az emberek kezéből a kanócot. Az eső szemébe,
szájába vert. A tüzérek végre mégiscsak kiügyeskedték: bundájuk alatt tüzet csiholtak,
száraz port töltöttek az ágyúkba, s azok csak úgy okádták az ólomgolyót a tatár lovakra. A
balszárnyon Mazepa elkeseredetten vagdalkozott a kozákjai élén. És íme, a mullahok
elnyújtott kiáltása hallatszott, a tatárok visszavonultak, s az esős ködbe vesztek.

4
„Az én uramnak, örömömnek, Péter Alekszejevics cárnak. Élj boldogul, én szemem
fénye, sok-sok esztendőn át…”
Jevdokija egész eltörődött az írásban. Az ujjahegyét, mind a három ujjáét, amellyel
görcsösen fogta legvégén a lúdtollat, telemázolta tintával. A harmadik lapot tette tönkre:
vagy a betűk nem sikerültek jól vagy pacát ejtett. Pedig olyan kedveset szeretett volna írni,
hogy Petyenka megörüljön a kis írásának.
De hát el lehet azt mondani, papíron, tintával, hogy a szíved mivel van teli? Az udvaron
április. A nyírfák, mintha csibe-pehely borítaná, kizöldültek. Hófehér felhők úsznak,
köztük kék tisztások…
Jevdokija nézi, nézi őket, s szempilláját könny önti el – ó, milyen ostobaság… Az ajtóra
sandított, nem jön-e, nem látja-e az anyósa. Megtörölte szemét a ruhaujjával. Összeráncolta
kicsi homlokát… Mit írhatna még neki? … „Elment a galambom, a Perejaszlavi-tóra, s
nem írja, mikor várhatja vissza. Ha itt volna, együtt böjtölnének, együtt mennének a
húsvétreggeli misére… Együtt ennék az első húst.” Jevdokijának eszébe jutott a tyúk, hogy
ették az esküvő után – elpirult s magában fölnevetett. Ünnep első napján lányokat lehet
hívni, játszanának a mezőn, tojást görgetnének. Lenne tánc, ének. Hintáznának,
nevetnének, szembekötősdit játszanának. Erről írjon tán? „Petyenka, kedvesem, galambom,
gyere, vágyódom utánad.” Hát lehet azt írni – nincs is arra betű.
Fogta megint a tollat s a szájaszélét mozgatva ezt írta:
„Tedd meg ezt a szívességet, ne késlekedj, kérlek, gyere vissza hozzánk, én uram… A
kis feleséged, Dunyka, alázattal köszönt.”
Átolvasta és megörült, nagyon szépen megírta. „Hanem én szeles teremtés! Hol volt a
fejem, az anyósomat meg sem említettem! Most leírhatom negyedszer…” Ah, az anyósa,
Na-talja Kirillovna – szigorú egy kicsit! Akárhogy hízelkedik neki, mindig talál valami
hibát. „Mért vagy, azt mondja, ilyen sovány?” Pedig nem is sovány; olyan, amilyennek
lenni kell…; kis gömbölyű… „Mért ugrott meg tőled Petrusa a második hónapban a
Perejaszlavi-tóra? Mi vagy te: áporodott teremtés vagy unalmas liba talán, hogy az
uradnak, mint a pestistől, a világ végére kell előled futnia?” – „Pedig hát nem is liba, nem
is pestises. Ők a hibásak, mért engedték el hozzá Lefortot, Alekszaskát meg a németeket,
ők csalták el a kis mókust a Perejaszlavi-tóra s még valami rosszabb helyre is elcsalják.”
Jevdokija haragosan dobta félre a tollat. De fölemelte a szemét: a nyírfák zöldjén át gyér
fény esett be a nyitott ablakon, az ablakpárkányon egy galamb fútta fel begyét és tipegett
ide-oda s még valami madarak fütyörésztek … Rétszag volt. S a negyedik tiszta lapra.– egy
csöpp könnyecske… Íme a büntetés!

5
Nem múlik el nap: levél a feleségétől vagy az anyjától; unatkozunk, azt mondja,
nélküled, megjössz-e hamarosan? Nem mehetnénk el együtt Troicába… Ó, ez az unalmas,
régi nóta! Péter nemhogy nem felelt, de a levelek olvasására sem volt ideje. Egy frissen
ácsolt házban lakott, közvetlen a hajógyárnál, a nagy Perejaszlavi-tó partján, ahol két hajó
csaknem befejezve állt a sólyákon. A fedélzet burkolása készen volt, tatján a fapofák
faragását befejezték, a harmadik hajót, a „Preschburg főváros”-t már vízre bocsátották,
harmincnyolc lépés volt a vízvonala mentén, meredek orrát aranyozott sellő díszítette,
magas tatjára tiszti fülkét építettek. A kajüt tetején, amelyet esztergályozott korlát vett
körül: parancsnoki híd s egy nagy üveglámpás. A felső fedélzet alatt, a nyitott hajóréseken
mindkét oldalon nyolc-nyolc ágyú meredt ki. A fölfelé vékonyodó hajófal kátránytól
feketéllett.
Reggel, amikor a tó fölött egy kis köd ült, a háromárbocos hajó mintha a levegőben
függött volna, úgy, mint a csodálatos holland festményeken, Borisz Golicin ajándékain…
Csak a szelet várták, hogy az első útnak nekivágjanak. Mintha csak a bosszantásukra lenne,
második hete egy levelecske sem mozdult a fán. Lomhán szálltak a tó fölött kék
tisztásaikkal a felhők. A felhúzott vitorlák csak csapkodtak, csüggedeztek. Péter nem
mozdult el Karten Brandt mellől. Az öreg még februárban megbetegedett, nedves köhögés
szaggatta a mellét. De kis bundájába bugyolálva egész nap a hajógyárban volt, dühöngött,
kiabált, néha még verekedett is az emberek lomhasága és ostobasága miatt. Külön ukázzal
másfélszáz kolostori parasztot hoztak a hajógyárba: ácsot, hosszfűrészest, kovácsot,
földmunkást, s megbízható fehérnépet vitorlát varrni. Félszáz játékkatonát, akiket az
ezredekből vettek ki, a matrózságra tanítottak ki: a kötelet kivetni, megkötni, árbocra
mászni, a vezényszónak engedelmeskedni. Egy külföldi tanította őket, portugáliai
jövevény, Pamburg, horgasorrú, fekete, csutak-bajszú ember, bősz sátánfajzat, tengeri
haramia. Az oroszok azt mondták róla, hogy viselt dolgai miatt többször is fölakasztották,
de az ördög megsegítette, életben maradt, s idekeveredett mihozzánk.
Péter veszettül türelmetlen volt. A munkásokat, alig virradt, dobbal verette fel, de néha
bottal is. A tavaszi éjszakák rövidek, sok ember leesett a lábáról a fáradtságtól, Nyikita
Zotov alig győzte írni a nagyhatalmú cárnak és nagyhercegnek. Nagy-, Kis- és Fehér-
Oroszország egyeduralkodójának ukázait a szomszédos birtokosoknak, hogy élelmet
szállítsanak, kenyeret, baromfit, húst hozzanak a hajógyárba. A birtokosok ijedtükben
hozták is. Nehezebb volt pénzt szerezni. Szofja is örült, hogy a kisöccse még messzebb
keveredett Moszkvától, forduljon fel ott a játékhajóján, de a Udvarnagyi Hivatal
pénztárában „macska sírt a pénz után”: mindent elnyelt a krími háború…
Amikor Franz Lefort el-elszabadult a szolgálatából és beállított a perejaszlavi
hajógyárba: megkezdődött a mulatság.
Bort, kolbászt, édességet hozott s nagy hunyorgatások közt Anna Mons üdvözletét;
meggyógyult, még szebb lett s kéri Herr Pétert, méltóztassék tőle ajándékba két citromot
elfogadni.
Az újonnan ácsolt házikóban ebéd és vacsora alatt sűrűn emelgették a nagy perejaszlavi
flottára a poharat. Külön háromsávos zászlót eszeltek ki neki, fehér-kék-pirosat. A
külföldiek hajdani hajóutakról, viharokról, tengeri csatákról meséltek. Pamburg szétvetette
a lábát, s a bajuszát mozgatva, portugálul kiabált, mintha valóban kalózhajón lenne. Péter a
szemével-fülével itta ezt a beszédet. Honnét szállt a szárazföldi patkányba a tengernek ez a
szeretete? De ő éjszakánként, ahogy Alekszaska mellett a priccsén feküdt, álmában
hullámokat, a víz térsége fölött szálló felhőket, kísértetként repülő hajókat látott.
Kaláccsal se lehetett Preobrazsenszkojéba csalni. Amikor már sokat bosszantották a
leveleikkel, ezt írta vissza:
,,Hőn szeretett, tulajdon életemnél drágább anyuskámnak, Natalja Kirillovna cárnénak, a
te méltatlan Petrunyka fiad, aki. nyakig van munkában. Áldásodat kérem, és egészséged
felől szeretnék hallani. Amit parancsolni méltóztattál, hogy Preobrazsenszkojéba menjek,
arra kész is vagyok, csak dolgom van, sajnos: a hajókat most fejezzük be s a kötélzet miatt
megállt a munka. Épp azért azt a szívességet kérem, hogy ezeket a köteleket a tüzérségi
hivatal haladék nélkül megküldje. Addig itt kell maradnunk. Ezek után kérem áldásodat,
méltatlan Petrusád.”

6
Aki most Ivaska Brovkin háza mellett elment, levette süvegét. Az egész falu tudta,
Ivaska fia, Alekszej, fejes ember, a cár jobbkeze, Ivaskának csak hunyorítania kell, s már
kapja is a pénzt, amennyire szüksége van, annyit szórnak a tenyerébe. Aljoska pénzén –
három és fél rubelen – Brovkin vásárolt: egy jó borjút másfél rubelért, egy birkát harmincöt
kopejkán, négy malacot három-három kopejkán, rendbe hozatta a lószerszámot, új kaput
állíttatott, s a parasztoktól a tavaszi búza alá nyolc gyeszjatyina földet bérelt, amiért
pénzben egy rubelt meg egy veder pálinkát adott s a termés minden ötödik kévéjét ígérte
oda.
Lábra állt ez az ember. Nem hánccsal övezte magát a csípején, hanem moszkvai övvel a
melle alatt, hogy teli hasát kidüllessze. A sipkáját egészen szemöldökébe húzta, szakállát
előre feszítette. Az ilyennek megemeli az ember a kalapját. S ő még azt mondja: ,,Vári
csak, őszre elmegyek a fiamhoz, pénzt szerzek: malmot építtetek”. Volkov ispánja már nem
tegezte és Ivaskázta, hanem kitérőén Brovkinnak nevezte. A robot alól fölmentette…
A fiai – a segítségei – fölnőttek. Jakov ezen az egész télen a szomszéd faluba járt a
sekrestyésékhez: írni tanult. Gavrilka csinos legénnyé serdült, a kisebbik, a csendes
Artamoska sem volt értelem híján. A gyerekeire Ivaska nem panaszkodhatott. Lánya,
Szanyka után már kérők jártak, de mostani helyzetében meg kellett gondolni: odaadja-e
holmi magaszőrű, bocskoros parasztnak.
Júliusban az a hír jött, hogy a sereg hazatér a Krímből. Várni kezdték a harcosokat:
apákat, fiúkat. Az asszonyok esténként kimentek a dombra: az utat nézni. Egy arra tévedt
zarándokembertől megtudták, hogy a szomszéd falvakba csakugyan visszatértek már. Az
asszonyok sírásra fakadtak: ,,A mieinket megölték”... Végül megjelent a faluban egy
katona. Cigány, vasszínű szakálla egészen benőtte az arcát, szeme kiverve, az ing, a nadrág
szétfoszlott a testén.
Brovkin családjával az udvaron vacsorázott, káposztalevest füstölt hússal. A kapun
kopogtattak: ,,Az apa, fiú és szentlélek Isten nevében…” Ivaska leeresztette a kanalat,
gyanakodva lézett a kapura…
– Ámen – felelte. Majd hangosabban: – Vigyázz, dühös kutyáink vannak, óvakodj tőlük.
Jaska elhúzta reteszt, Cigány jött be. Megnézte az udvart, a családot, s fölnyitva kivert
fogú száját, rekedten rikácsolta:
– Jó egészséget! – s leült az asztal melletti tuskóra. – A hűvösön vacsoráztok? A házban
sok a légy, ugye, nem hagynak nyugton?...
Ivaska összehúzta a szemöldökét. De Szonyka engedelem nélkül egy tányér levest tolt
Cigány elé, megtörölte kötényében a kanalat s odaadta.
– Egyél velünk, apuskáni.
Brovkin csodálkozott Szanyka merészségén… „Várj csak – gondolta –, majd elkapom a
varkocsodat! Így odavetni minden jöttmentnek a javainkat…” De szégyellt vitatkozni vele.
Cigány éhes volt, evett, összehúzta a szemét.
– Harcoltatok? – kérdezte Brovkin.
– Harcoltunk… – s megint a leves után nyúlt.
– Aztán, hogy volt mégis? – firtatta Brovkin, a padkán fészkelődve.
– Ahogy már szokás. Ahogy harcolnak, úgy harcoltunk,
– Legyőztétek a tatárt?
– Le. Perekop alatt vagy húszezer maradt a mieinkből a mezőn, s ugyanennyi, ahogy
hazajöttünk.
– Ej, ej – Brovkin megcsóválta a fejét. – Nálunk meg azt mondják: a kán meghódolt
nekünk.
Cigány kivillantotta ritka, sárgás fogát.
– Azokat kérdezd meg, akik Krímben maradtak s ott rothadnak, hogyan hódolt meg
nekünk a kán… Hőség van, víz nincs, balra: a rothadó tenger, jobbra a Fekete; annak a
vizét nem lehet inni, a kutakat meg a tatárok döggel tömték meg… Ott állunk Perekopnál:
sem előre, sem hátra. Ember, ló; úgy hullott, mint a légy… Harcoltunk…
Cigány szétsimította a bajszát, megtörölte száját, véres szemével s a másik holt
szemhéjával Szanykára nézett:
 – Köszönöm, kislány. – Felkönyökölt.
– Ivan… Amikor a háborúba mentem, maradt egy tehenem.
– Mi mondtuk is az ispánnak, hogy mit kezdel, ha visszajössz, tehenecske nélkül. Nem
hallgatott rám, elvette.
– Úgy… és a disznók? A kan és a két koca; kértem a községet, hogy nézzenek utána.
– Néztek, galambom, néztek… Az ispán igen szorongatott minket az úr eleségivel… Azt
gondoltuk: hátha megölnek a háborúban… .
– Volkov a disznaimat is megzabálta?
– Megette, megette.
– Úgy. – Cigány a fésületlen vasszínű hajába túrt s megvakarta. – Jól van… Ivan!
– No.
– Hallgass róla, hogy nálad jártam.
– Kinek is beszélnék? Így is mindig hallgatok.
Cigány fölkelt. Szanykára sandított. Csendben a kapu felé ment. Onnét fenyegetően
visszaszólt.
– Vigyázz, fogd be a szádat, Ivan… Isten veled… – És eltűnt. Attól fogva nem is látták
a faluban.

7
Ovszej Rzsov ingadozva állt a varvarkai kocsma kapujában, a tenyerén levő pénzt
számolta. Nyikita Gladkij és Kuzma Csermnij, sztrelec-félszázad parancsnokok léptek
hozzá.
– Adjon Isten, Ovszej.
– Hagyd abba a garasok számolását, gyere velünk…
– Beszélnünk kell – súgta oda Gladkij –, csúnya dolgok hallatszanak.
Csermnij megcsörgette zsebében az ezüstöt s fölkacagott.
– Elég lesz egy kis mulatságra.
– Tán kiraboltatok valakit? – kérdezte Ovszej. – Ej, sztrelecek, mit csináltok?!
– Bolond – mondta Gladkij –, őrségen álltunk a kastélyban. – Értesz? – S mind a ketten
megint fölkacagtak. Elvitték Ovszejt a kocsmába. Egy sarokba ültek; az öreg, mogorva
bormérő egy pint bort hozott s gyertyát. Csermnij rögtön eloltotta a gyertyát, az asztal fölé
hajolt, úgy hallgatta, amit Gladkij suttogott.
– Kar, hegy nem voltál velünk az őrségen. Ott állunk… Jön Fjodor Leontyevics
Saklovitij. ,,A cárleány, azt mondja, a hű és kifogástalan szolgálatért öt-öt rubelt küld
nektek…” S odaad egy zacskó ezüstöt… Mi hallgattunk, hova lyukad ez ki. Ő nagy
keserűen fölsóhajt.–.. „Hej, sztrelecek, hű szolgák, azt mondja, nem soká éltek ti
feleségetekkel túl a Moszkva folyón, gazdag portáitokon.”
– Hogyhogy nem soká? – kérdezte Ovszej.
– Hát csak így… „El akarnak költöztetni titeket innét, azt mondja, szétküldeni a vidéki
városokba, engem kitenni a Sztrelec Hivatalból, a cárleányt kolostorba küldeni… Az öreg
cárné, Natalja Kirillovna kavarja az egészet… Pétert is ezért házasította meg… Az ő
rábeszélésére a szolgák, egyelőre még nem tudtuk kideríteni, kicsoda, Ivan cárnak lassan
ható mérget adtak be, az ajtaját meg tűzifával, gerendákkal torlaszolták el, úgyhogy most a
hátsólépcsőn jár. Ivan cár nem lesz hosszú életű. Ki fog szeretni benneteket akkor? Ki vesz
védelmébe?”
– És Vaszilij Vasziljevics? – kérdezte Ovszej.
– Egy embertől félnek: Vaszilij Vasziljevicstől. A bojárok most az ő fejét akarják
odadobni a krími gyalázatért. Pétert ültetik a nyakunkba…
– Még mit nem… Majd várnak azzal! Nem először verjük félre a harangot s fogunk
fegyvert.
– Ne ordíts úgy! – Gladkij a gallérjánál fogva közelebb húzta Ovszejt, s alig hallhatóan
mondta: – A harangok félreverésével nem segítünk magunkon, ha mind agyonverjük is,
mint öt évvel ezelőtt, de a gyökerét nem szaggatjuk ki. A vén anyamedvét kell elküldeni…
S a medvebocsot mért hagynánk meg? Mi áll az utunkba? Dárdahegyre őt is, magunkat kell
menteni, fiúk.
Sötétek, rettenetesek voltak Nyikita Gladkij szavai. Ovszej megreszketett. Csermnij
megtöltötte a kannából a kis ónkupákat.
– Zaj nélkül kell a dolgot nyélbe ütni… Félszáz hű embert összeszedni s
Preobrazsenszkojét éjszaka felgyújtani. A tűzben majd késhegyre kapjuk őket, tiszta
munkát végzünk.

8
A sztrelec-ezredek rég elhelyezkedtek a telepeiken, a fölkelő földbirtokosok visszatértek
birtokukra, s a kurszki és rjazanyi úton még mindig vánszorogtak Moszkva felé a
sebesültek, nyomorékok és szökevények. A templomkapukban szorongtak, rettenetes
sebeiket, fekélyeiket mutogatták, s üvöltve nyújtogatták a könyörületes emberek felé
karcsonkjukat, s forgatták ki halott szemhéjaikat.
– Tapogassátok ki, igazhitűek, itt van a nyíl a mellemben.
– Kegyes lelkek, mind a két szemem kifolyt, olyan embertelenül verték a fejem
kancsukával, jaj-jaj jaj!
– Szagold csak meg, kereskedő, nézd, könyökig elrothadt a karom.
– Nekem meg szíjat hasítottak a hátamból.
– Ez a fekély a kancatejtől van… Szánjatok meg, jó-tévőim!
A jószívű templomba menők elszörnyedtek ezen a sosem látott nyomorékságon, s
osztogatták a félkopejkást. Éjszaka pedig elhagyott helyeken levágott fejű embereket
találtak. Az utakon, hidakon, sötét mellékutcákban folyt a rablás. A háború nyomorékjai
tömegesen húzódtak a moszkvai piacokra. De Moszkvában is ínség volt. A kereskedő-
sorokon sok üzlet bezárt, más kereskedőket az adó pénztelenített el, mások jobb időre
dugták el az árujukat és pénzüket. Minden megdrágult, pénze senkinek sem volt. Ami
gabonát hoztak, tele volt szeméttel, a hús férges. A hal, mintha még az is apróbb, böjtösebb
lett volna a háború után. Zajac, a közismert bélesárus olyan dohos árut hozott ki a
ládájában, felfordult az ember bele tőle. Mérges légy jelent meg: szúrásától fölpuffadt az
ember ajka, képe. A piacokon nem lehetett keresztültörni, s ha körülnézel, csak fürdőseprűt
árulnak. Dühösen, tétlenül, éhesen zúgott a hatalmas város.

9
Mihail Tirtov, ahogy a ménjét zabolázta, megigazította süvegét. Szép volt, takaros,
dolmányának a gallérja fejénél magasabbra ért, szájaszéle kipirosítva, szeme a halántékáig
festett. Görbe kard csörgött a perzsa kengyelhez. Sztyopka Odojevszkij hajol le Mihailhoz
a tornácról:
– Hallgasd ki, mit beszélnek… Amíg ki nem hallgattad: ne kiabálj.
– Jó.
– Aztán csak vágd ki: a cárné meg Lev Kirillovics minden gabonát összevásárolt,
szándékosan éheztetik Moszkvát… A mérges légyről se feledkezz meg; mondd, hogy az ő
bubájuktól van…
– Jó.
Tirtov fölpillantott hideg szemével a ló két füle közt, aztán előrehajolt s teljes vágtában
nekieresztette a nyitott kapunak. Az utcán por és bűz csapta meg. Egy derékig meztelen
csavargó, aki tele volt piros folttal rákiáltott s széttaszigálta az embereket, hogy a ló patája
alá vesse magát. Tirtov végigvágta a korbácsával. Mindenfelől emberek nyomakodtak a
gazdag bojár felé, földes, ótvaros tenyerüket nyújtogatták… Mihail összehúzta
szemöldökét, öklét csípőjére csapta, úgy tört át a sűrű tömegen.
– Szép uram, adjál valamit.
– Vess egy félkopejkát.
– Elkapom a számmal.
– Pénzt, pénzt adj.
– Vigyázz, bekenlek sárral, adj inkább.
– Eladok egy marék tetűt, vedd meg, ingyen adom.
– Taposs agyon, taposs agyon, zabálni akarok.
A ló nyugtalanul harapta a zablát, s büszke szemével a lebegő rongyokra, borzas fejekre,
szörnyű arcokra sandított. A koldusok és csavargók mind pimaszabbul másztak rá. Így
vergődött el az Iljinka végéig. Itt a szentkép alatt egy írás volt az oszlopra szögezve. Egy
méltóságos külsejű ember harsány hangon olvasta.
,,Mi, nagyhatalmú uralkodók, téged, belső bojárunkat és pecsétőrünket, Vaszilij
Vasziljevics Golicin herceget, irántunk tanúsított sokféle buzgó szolgálatodért, s azért,
hogy a szent kereszt és az egész kereszténység vad és ősi ellenségét, cári seregeink élén
olyan soha nem hallott, de nem váratlan módon, mocskos lakhelyeiken megverted,
legyőzted, elűzted…”
Egy rekedt hang a tömegből:
– Kit vertek meg, kit győztek le? Minket vagy a tatárokat? A tömeg haragosan zúgott föl
rögtön:
– Hol győztük le mi és mikor a tatárokat?
– A színüket se láttuk a Krímben.
– Láttuk, amikor mint az eszeveszettek futottunk előlük…
– Ki az az ostoba, az ott, aki az írást olvassa?
– Kancellista a Kremlből.
– Golicin lakája, hű kutya.
– Rajta, húzd le a kabátjánál fogva.
A tisztes külsejű ember erőlködő hangon olvasta:
„… a tatárok maguk dúlták fel lakóhelyeiket, perekopi telepeiket és községeiket
felgyújtották, s kétségbeeséssel és rémülettel eltelten, mocskos hordájukkal nem is
mutatkoztak a színed előtt… És hogy te harcosaiddal, felülmondott világhírű győzelmeid
után, miként Mózes, aki az izraelitákat Egyiptom földjéből kivezette, határainkra épségben
visszatértél, mindezért kegyelmesen és igen kegyesen megdicsérünk.”
Egy félszemű, fekete ember, akinek vasszínű haja volt, megint elkiáltotta magát:
– Hé, olvasó, rólam nincs semmi az írásban?
Fölnevettek. Néhányan káromkodva odébbálltak. Sárgalacsin repült az írásnak…
„Őrség!” – kiáltotta az olvasó, karját maga elé emelve. Tirtov széttolta lovával a népet s a
félszemű tele nyomult. De Cigány csak az állcsontjait vicsorította s eltűnt. Másvalaki
elkapta a ló zabláját: „Ezt kellene levetkőztetni!” Valaki egy árral beleszart a lóba, az
megbokrosodott és horkantva ágaskodott. Fütyöltek, mint a haramiák. Egy röpülő kő
fölhorzsolta Tirtov arcát. Ordítozás, füttyszó, kurjongatás közt száguldott ki a tömegből.
 A Nyikolszkij kapunál két lovast pillantott meg: Sztyopka Odojevszkijt és egy sápadt,
hajlott orrú s szép bajszocskájú embert. Ruhája merev ráncain észre lehetett venni, hogy a
köpönyeg alatt páncélinget visel. Tirtov lekapta a süvegét s lova sörényéig hajolt Fjodor
Leontyevics Saklovitij előtt. Okos arca komor volt, felsőajka szorosan födte az alsót.
Dühösen hunyorító szemmel nézte a tömeget.
– Kiabáltál nekik, Misa? – kérdezte Odojevszkij.
– Menj, kiabálj magad – Tirtovnak égett az arca. – Ezeknek az éhes ördögöknek minden
mindegy, akár Szofja cárné, akár Péter. Vagy két század sztrelec kéne ide, hogy ezt a gaz
népet szétkergesse, s minden rendben volna.
– Úgyesebb embert kell közébük küldeni – mondta a foga közt Saklovitij –, fölbujtani,
hegy Precbrazsenszkojéba menjenek, s kenyeret kérjenek. Csak lássák el a dolgukat a játék-
katonák… A németek Péter cár parancsára ölik az. oroszokat, mondjuk meg… –
Odojevszkij fölnevetett. – Menjetek, ne őgyelegjetek itt, erről szájaljatok a sztreleccknek.
Én pedig megbízható embereket küldök a piacokra… A népet el kell Moszkvából
távolítani, vészlármára nincs szükség, a sztrelecek segítségével is elintézzük a dolgot.

10
Az erdő sűrűjéből porlepte batár hajtott ki a Perejaszlavi-tó partján. Négy különböző
színű ló húzta. A méltóságos kocsis és a mezítlábas fullajtár, aki a baloldali lógóson ült,
körülnézett. Mindenfelé szétdobált deszka és gerenda, forgácshalom, széttört szurkos
hordók. És egyetlen élő lélek sem, csak itt-ott hallatszott mély horkolás. A parttól nem
messze négy beszurkozott hajó állt: magas tatjuk, amelyet fafaragás díszített, négyszögletes
ablakaival a zöldes vízben tükröződött. Az árbocok közt sirályok röpdöstek.
A batárból Lev Kirillovics mászott ki, arcát elhúzva, derekát dörgölgetve: eltörődött az
úton, noha nem volt még öreg, de a mértéktelen ivástól jó testes. Várta, mikor jön oda
valaki. Minthogy kiáltani lusta volt, csak sóhajtozott. A kocsis a napra hunyorított.
– Pihennek… – mondta – ebédidő.
Valóban, a hűvösön, a gerendák és hordók mögött, hol egy bocskoros láb, hol a csupasz
derékra gyűrt, mocskos ing, hol egy fésületlen fej látszott. A fullajtár segítségére jött a
bojárnak s fürgén odakiáltott:
– Hé, igazhitűek, ki él ott közületek…
Mire a batár közelében a kötelek mögül egy részeg, nem orosz arc emelkedett föl –
fekete bajusza minden irányban negyed rőf, s tört orosz nyelven kiabálta:
– Mit kiapálni, polond.
A kocsis visszanézett a bojárra: nem kell-e végigvágni rajta az ostorral. De Lev
Kirillovics leintette: ki ismeri ki magát ezek közt? Péter cárnál generálisok is fetrengenek
részegen a földön. Anélkül, hogy méltóságából engedett volna, megkérdezte, hol van a cár?
– Az ördög tudja, hol fan – felelte a bajuszos fej, s megint a kötelekre henteredett. Lev
Kirillovics tovább ment a parton, oroszos külsejű embert keresett, s most már nem
teketóriázott, egynek a bocskorába rúgott. Az fölugrott, egy paraszt ács volt, s hunyorogva
felelt.
– Ma reggel Péter Alekszejevics kihajózott és ágyúval lőtt; bizonyosan elfáradt és most
pihenni méltóztatik.
Pétert egy ladikban találták meg; fejét beburkolta a kabátjába és aludt. Lev Kirillovics
mindenkit elküldött a ladiktól s bevárta, amíg az unokaöccse magához méltóztatik térni.
Péter édesen horkolt. A bő holland nadrágból kinyúlt vékony meztelen lába.– harisnya
nélkül húzta rá a cipőt. Vagy kétszer egymáshoz dörzsölte, a legyeket hajtotta álmában, s
ez különösképp lehangolta Lev Kirillovicsot. A cárság: egy hajszálon függ, s őt, lám, a
legyek bosszantják.
A bojárok most már nyíltan mondták a Kremlben: …Péternek egyenes útja van a
kolostorba. Dorbézoló katonák cimborája, eljátssza kockán a kocsmában a cári koronát.” A
Kremlben megint részeg sztrelecek tántorogtak; ha valami fölöttes ment el mellettük,
pimaszul csípőjükre vágták a kezüket. Szofja, akit ezek a részeg kardcsörtetők félelmetessé
tettek, tombolt esztelenségében. A dicstelen hadvezér, Golicin, mint egy varjú, komoran ült
rézzel kivert palotájában, csak Saklovitijt és Szilveszter Medvegyevet engedte a szeme elé.
Mindenki látta, hogy most vagy gyalázattal vonul vissza az ügyektől, vagy vérrel is
megszerzi a trónt. A Kreml fölött fenyegető felhő függött…
Ez meg itt alszik a ladikban, mintha nem is rátartozna.
– Á, bácsika. Kandur Kirillics, adjon Isten.
Péter a ladik peremére ült, napbarnított képpel, mocskosán és boldogan. Szeme kissé
puffadt, orra vedlett, alig sarjadó bajszocskájának a vége fölkunkorodott.
– Mért jöttél?
– Éretted, uram – felelte szigorúan Lev Kirillovics –, és nem azért, hogy valami kegyet
kérjek; a dolgok úgy állnak, hogy okvetlenül Moszkvában kell lenned, nélküled vissza sem
megyek.
Lev Kirillovics telt arca megreszketett, halántékán, a sipka alatt kigyöngyözött a
verejték. Péter elámulva nézett föl rá: áhá, nyilván rosszul áll a dolgunk, ha a lusta
nagybácsi így összerázatta magát. Péter áthajolt a ladik szélén, vizet kortyolt a markából s
fölhúzta a nadrágját.
– Na, jól van, a napokban megyek.
– Nem a napokban, ma. Nem lehet az időt vesztegetni. – Lev Kirillovics közelebb
húzódott, alig fért az unokaöccse füléhez. – Múlt éjszaka, közvetlen Preobrazsenszkoje
alatt, a Jauza túlsó partján, a bokrok közt. több mint száz sztrelecet fedeztek föl, lesben
álltak (Péter füle és nyaka egy szemvillantás alatt sötétvörösre gyulladt). A mi
preobrazsenszkojei katonáink egész éjjel égő kanóccal álltak az őrségen és kürtöltek. Azok
ott óvakodtak is átjönni a folyón… Moszkvában később hallottuk, Ovszej Rzsov sztrelec
mondta el, úgy beszélték meg, hogyha éjszaka a preobrazsenszkojei kastélyban riadalom
támad, legyenek készenlétben, s akit a kastélyból kiadnak nekik, vágják le, akárki is az.
Péter hirtelen eltakarta a szemét, ujjai görcsbe húzódtak. Lev Kirillovics tovább beszélt;
hogyan küld Saklovitij bujtogatókat a piacokra feluszítani az éhes népet, hogy
Preobrazsenszkoje elpusztítására menjen.
– A nép elszánt, egyetlen gondolata: betörni, fosztogatni. Szofja is csak az új
zavargásokat várja… A hozzá közelálló sztrelecek a Szpasszkij-toronyban már a kötelet is
fölkötötték a lárma-harangra. Rég félreverték volna, de a sztrelec-ezredek, kereskedőcéhek
s a külvárosok haboznak: elunták már a vészlármát. Az idő olyan, hogy a bojárok, mint
valami ostromlott várban, úgy ülnek az udvarházaikban. A húgocskám, Natalja Kirillovna,
már egészen fejét vesztette. – Lev Kirillovics Péter vállára omlott s atyafiságos lélekkel
fölzokogott. – Petrusa, az Istenre kérlek, mutasd meg magad, teljes cári hatalmadban,
dörrents rájuk. Cár után vágyódnak, toppints a lábaddal, mi majd segítünk. Vaszka Golicin
nemhogy nekünk, de az ellenségeinknek is terhére van már, Szonykával is torkig van
mindenki.
Péter gyakran hallott efféle beszédet, de bácsikájának zokogással kevert suttogása
félelembe ejtette. Mintha újra hallaná a kiáltásokat, amelyektől haja égnek mered, látná a
sok ferdére tátott szájat, kidagadt nyakat, a fölfelé tartott dárdák élét, amint Matvejev teste
súlyosan rájuk zuhan… A gyermekkor napjainak testi borzadása… S neki magának is
félregörbült a szája, szeme kimeredt, láthatatlan penge hatolt füle alatt a nyakába.
– Petyenyka! Felség, az Isten szerelmére! – Lev Kirillovics átölelte öccse vonagló vállát.
Péter tajtékot hányva vergődött a bátyja karjában. Összefüggéstelen kiáltásaiban düh,
borzalom, zavarodás volt. Az emberek fölugráltak s rémülten vették körül a dühöngő
Pétert. A nagybajszú Pamburg pálinkát hozott egy cserépkorsóban. Péter, mint a csecsemő,
prüszkölt csak, nem ivott, úgy összeszorult a foga. Lev Kirillovics hintájába vonszolták, de
ő kapálózott s megparancsolta, hogy a fűre fektessék. Elcsendesedett. Aztán fölült, átfonta
csontos térdét. A tó fényes színét nézte, ahol a hajóárbocok fölött sirályok kerengtek.
Tántorogva Nyikita Zotov bukkant elő valahonnét. Még a pápahercegi lebernyeg volt rajta,
amelyet a reggeli játékcsatára vett fel, fésületlen volt. a bozontjában, szakállában
szénaszálak. Péter mellé guggolt, s úgy nézegette, mint valami szakállas némber.
– Péter Alekszejevics, hallgass meg engem, bolondot – mondta részvevően.
– Menj a pokolba.
– Megyek, apuskám… Vége a játékunknak… abba kell hagyni. Gyerekjátékok ezek.
Péter elfordult. Nyikita a térdén odább mászott, hogy a másik oldalról nézzen az arcába.
Péter ellökte s némán szállt be a hintóba. Lev Kirillovics sietve keresztet vetett s odafutott
hozzá.

11
Az Uszpenszkij-székesegyházban vége felé járt a mise. A pátriárka énekkara a baloldali
kóruson, az uralkodó szolgáié a jobboldalin, fölváltva, hol serdülök édes hangjával, hol
erős torkok bőgésével töltötte be a sötét-arany bolthajtásokat. Az arany szentképfoglalatok
előtt a rengeteg gyertya halkan sustorogva világította meg a bojárok arcát. A misét a
pátriárka szolgáltatta; mintha a szuzdali festőiskola vértanúja jött volna le az oltárképről;
csak a szeme élt meg gyenge karja s keskeny, köldökig érő szakálla, amely ide-oda mozgott
a nehéz miseruhán. Tizenkét vad külsejű, buja hajzatú diakónus-óriás csörömpölt a nehéz
füstölőkkel. A pátriárka s két oldalán a metropoliták és érsekek a tömjénfüst gomolyában
úsztak. A fő-diakónus kiáltásai, mint nehéz bor, töltötték meg a székesegyházat. A
harmadik Róma volt ez. Boldog öröm fogta el a büszke orosz szívét.
A cárok helyén, a bíborsátor alatt ott állt Szofja. Jobb keze felöl Ivan cár, szeme félig
lecsukva, beteg arcán égő foltok. „Bal felől a hórihorgas Péter állt, mintha egy parasztot
öltöztettek volna karácsonyi maskarára, a nem termetére szabott cári ruhába. A bojárok
szájukhoz emelték a kendőjüket s gúnyosan tekingettek rá: félszeg fiatalember, állani sem
tud, mint a lúd tipeg-topog, csámpás, a nyakát sem tudja egyenest tartani… Szofja legalább
ért az uralkodói méltósághoz. Lába alatt, hogy magasabb legyen, kis zsámoly. Arca
nyugodt, tenyere a mellén összetéve, karja, melle, válla és füle, a koronája drágakövek
forró lényében izzik. Mintha maga a kazanyi istenanya állna a sátor alatt… Ennek pedig,
kukuji dorbézoló-nak, csomók dudorodnak a szája szegletében, mintha mindjárt harapni
akarna, csak gyenge a harapókája… Bősz, büszke szem. Mindenki láthatja: az
istenfélelemnek nyoma sincsen benne.
A mise véget ért. A templomszolgák sürögtek-forogtak. A kórus-zászlók, a
csillámlámpások, keresztek s a kézben tartott ikonok ide-oda ingadoztak. A menet az utat
nyitó bojárokon – és nemeseken át megindult. A diakónusok támogatta pátriárka meghajolt
a cárok előtt s megkérte őket, vegyék át, ahogy szokás, a kazanyi Szűz Mária képét s
menjenek a Vörös térre, a Kazanyi-székesegyházba. A moszkvai metropolita odavitte a
képet Ivannak. A cár ritka szakállát tapogatta s Szofjára pillantott. Az a csillámablak fényét
nézte, mozdulatlanul, mint valami bálvány.
– Én nem viszem – mondta Ivan szelíden –, elejtem.
Ekkor a metropolita, Péter előtt elhaladva, Szofjához vitte a képet. Az szétnyitotta
gyűrűktől nehéz kezét s keményen és mohón ragadta meg a képet. Még egyre a fénysugarat
nézve, lelépett zsámolyáról. Vaszilij Vasziljevics, Fjodor Saklovitij, Ivan Miloszlavszkij –
mind a hárman cobolybundában – rögtön a kormányzónő mellé léptek. A székesegyház
elcsendesedett.
– Add ide… – Mindenki hallotta, kivehetetlenül és tompán mondta valaki. – Add ide. –
Most már hangosabban, gyűlölködőbben. És mikor a pillantások Péterre tévedlek, már
tudták, hogy ő az… Arca bíborvörös, szemét úgy forgatta, mint a bagoly, s úgy szorította a
sátor csavart aranyoszlopát, hogy az csak úgy remegett belé.
De Szófia éppen csak megállt egy pillanatra, nem nézett körül, nem jött izgalomba.
Péter szaggatottan mondta, mint valami kocsis, az egész székesegyház hallhatta:
– Ha Ivan nem megy, én megyek… Indulj a szobádba… Add ide a szentképet… Nem
asszony dolga… Nem engedem…
Szofja, édesen, mintha nem ebből a világból való volna, az égre emelte szemét.
– Énekesek – mondta –, énekeljétek a nagy körmeneti himnuszt.
S a lépcsőn lelépve, szép lassan haladt végig a bojárok sorfala közt – tömzsin és
pompázatosán. Péter utánanézett s kinyújtotta a nyakát. A bojárok a kendőjükbe temették
arcukat: szomorú, de nevetnivaló, Ivan, aki óvatosan lépdelt a nővére után, ezt suttogta:
– Hagyd, Petrusa, békülj ki vele… Mit pöröltök, mit osztozkodtok!

12
Saklovitij előrehajolt széliében, s merően nézte Vaszilij Vasziljevicset. Szilveszter
Medvegyev. akin málnavörös selyem-reverenda volt, óvatosan fogta és harapdálta ápolt,
hollófekete szakállát; ő is Golicint nézte. A hálószobában, az asztalon egyetlen gyertya
égett, az ágy baldachinja fölött strucctollak vetettek árnyat az egész mennyezetre, amelyen
szárnyaslovak, röpülő fiúcskák és mezítlábas lányok egy hőst koszorúztak meg, akinek arca
a Vaszilij Vasziljevicsé volt. Vaszilij Vasziljevics a medvebőrrel fedett padon feküdt.
Vacogtatta a láz, amelyet még a krími hadjáratban szerzett. Orrig burkolózott a
mókusbundába, kezét a bundaujjba dugta.
– Nem – mondta, hosszú szünet után –, nem hallgathatok meg ilyen beszédet… Az életet
Isten adta, csak Isten veheti el.
Saklovitij bosszúsan csapott süvegével a térdére s Medvegyevre pillantott. Az nem sokat
gondolkozott.
– Megmondatott: „Bosszúállót fogok küldeni.” Ezt így kell érteni: nem Isten veszi el az
életet, hanem az ő akaratából egy embernek a keze.
– A templomban úgy ordít, mint a kocsmában – vágott bele hevesen Saklovitij. – Szofja
Alekszejevna még mindig nem tért magához, annyira megijesztette… Farkaskölket
neveltünk, vad dolgot fog ez még kezdeni. Várjatok, Moszkvának jön a játékkatonáival,
van vagy háromezer, ha nem több… Pihent mének… jól mondom, Szilveszter?
– Az emberek romlását, az igazhitű egyház sérelmét, kiontott vér patakjait várhatjátok
tőle. Amikor a horoszkópját fölállítottam: hajam az égnek meredt, a szavak, a számjegyek,
a vonalak vértől duzzadtak. Bizonyisten… Rég megmondatott: várjátok ezt a horoszkópot.
Vaszilij Vasziljevics felkönyökölt, sápadt volt, földszínű.
– Igazat mondasz, pópa? – Szilveszter megrázta a mellén levő keresztet. – Miket
beszélsz itt?
– Rég vártuk már ezt a horoszkópot – ismételte meg Medvegyev olyan különösen, hogy
Vaszilij Vasziljevicsnek fagyos borzongás futott végig a hátán. Saklovitij fölugrott,
ezüstlán-cocskái megcsördültek, kardját és süvegjét hóna alá csapta.
– Késő lesz, Vaszilij Vasziljevics… Vigyázz, karóba húzzák a fejünket… Habozol,
vonakodol, megkötöd a kezünket.
Vaszilij Vasziljevics behunyta a szemét. ¦
 – Nem kötöm meg a kezeteket – mondta.
Egy szót sem vettek ki többet belőle. Saklovitij elment, az ablak alatt hallani lehetett:
vadul nyargalt a kapu felé. Medvegyev Golicin feje felől ült és Joakim pátriárkáról kezdett
el beszélni: kétszínű, ostoba, gyenge ember. Amikor a sekrestyében öltöztetik, a
metropoliták ide-oda lökdösik s a mulatság kedvéért fügét mutatnak a háta mögött. Fiatal,
tudós pátriárkára van szükség, hogy az egyház, mint a szőlőskert, vidámságban virágozzék.
– Az egyház ennek az isteni kertnek a vesszejéből fonná meg, herceg, a te koronádat. –
Rózsaolajjal itatott, ébenfafekete szakálla megcsiklandozta Golicin fülét. – Én, mondjuk,
én a világért sem utasítanám vissza a pátriárka ornátusát. Milyen virágzás jönne… Vaszka
Szilin, a látnok, a Nagy Ivan harangtornyából, az ujja résein át fölnézett a napra s ott látott
mindent, a napba róva… Beszélj csak Szilinnel… Ami pedig Joakimot illeti, annak minden
szombaton négy veder kárászt küldenek titokban Preobrazsenszkojéból… S elfogadja.
Medvegyev is elment. Vaszilij Vasziljevics most felnyitotta szárazon égő szemét.
Hallgatózott. Az ajtó mögött a kamarás horkolt. Az udvar kőlapjain az őrök lépése
hallatszott. Vaszilij Vasziljevics fogta a gyertyát, kinyitotta a függöny mögött a titkos
kisajtót, s a meredek kis lépcsőn megindult lefelé. Láz vacogtatta, gondolatai
összekavarodtak. Meg-megállt, feje fölé emelte a gyertyát s ijedten nézett le a sötétségbe.
„Lemondjon a nagy tervekről, menjen el az uradalmába? Múljék el a zavar, marakodjak,
dühöngjék ki magukat őnélküle? De a gyalázat, a becstelenség? Sereget vezetett s most
libákat őriz az a herceg, Vaszilij.” – A gyertya megreszketett dermedt kezében. – ,,A
korona után nyúlt, s most tyúkokat tapogat.” – Vacogó foggal futott lefelé néhány lépcsőt.
„Hát csak az marad, amit Szofja, Saklovitij, Miloszlavszkij akar? Megölni! Ha nem ő, hát
őt? No és ha nem győzünk? Sötét dolog, kétes bizonytalan. Uram, világosíts meg.” – A
téglafalnak támaszkodott, hogy keresztet vessen. „Jó volna forrólázba esni erre az időre…”
Vaszilij Vasziljevics, ahogy leért, félrehúzta nagy nehezen a vasreteszt, s a bolthajtásos
föld alatti helyiségbe lépett, ahol a sarokban Vaszka Szilin, a varázsló feküdt, fél lábbal a
falhoz láncolva, egy rongydarabon.
– Bojár, kegyelmes uram, mért tetted ezt velem? Hiszen én…
– Kelj föl.
Vaszilij Vasziljevics a gyertyát a padlóra tette, s szorosabbra fogta a bundáját. Néhány
nappal ezelőtt megfogatta Vaszka Szilint, aki Medvegyev udvarában élt, s láncra verette.
Vaszka fölösleges dolgokat fecsegett arról, hogy fejes emberek bájitalnak való füvet
vesznek nála, fönn a palotán olyasvalakinek adják be ezt az italt, hogy mondani is szörnyű,
ő Moszkvában palotát kap ezért ajándékba, s pénz nélkül is mulathat.
– A napba néztél? – kérdezte Vaszilij Vasziljevics. Vaszka mormogott valamit, a herceg
lábához esett s lába előtt két helyen megcsókolta a földpadlót. Aztán megint fölkelt:
alacsony volt, tömzsi, kopasz; orra, mint a medvéé, s orratövétől a füle fölé, a göndör
hajáig, sűrű szemöldök húzódott ferde ívben; mélyen ülő szemében féktelen huncutság
lángolt. – Korán reggel felvittek a harangtoronyba, s pont délben másodszor. Nem
titkolom, mit láttam.
– Nehezen hihető – szólt Vaszilij Vasziljevics –, égitest az, miféle jelek lehetnek azon?
Hazudsz te…
– Jelek vannak, jelek… Az a szokásunk, hogy az ujjunk közt nézzük: olyasféle érzésem
támad, mintha prófétálnék, úgy látom, mintha könyvből olvasnám. Mások, persze, a kvasz
seprőjéből vagy a hold elé rakott szitából olvasnak… Aki ért hozzá, mért ne… Hej,
atyuskám. – Vaszka Szilin a medveorrával hirtelen szippantott egyet s ide-oda himbálva
magát, áthatóan nézett a hercegre. – Hej, kegyelmes uram… Mindent láttam, mindent
tudok. Ott áll az egyik cár, hosszú, sötét, a korona a hátán himbál. A másik cár ragyogott…
ah, mondani is szörnyű, három gyertya a fejecskéjében. S a cárok közt: két ember,
sszeakaszkodnak, s úgy forognak körbe, mint férjfeleség, úgy forgolódnak. Mind a kettőn
korona, a nap csak úgy perzsel köztük.
– Nem értem, mit beszélsz – Vaszilij Vasziljevics fölemelte a gyertyát s hátralépett.
– Minden úgy lesz, ahogy akarod. Ne félj semmit. Állj keményen. Az én füvem meg add
be neki, csak add be, biztosabb lesz úgy. Ne hagyj békét a lánynak, hevítsd, hevítsd.
(Vaszilij Vasziljevics az ajtóban volt már.) Kegyelmes uram, ezt a láncot vetesd le rólam. –
Mint a megláncolt kutya, úgy iramodott felé. – Atyuskám, ételt küldess, tegnap óta nem
ettem.
Mikor az ajtó becsapódott, fölordított, s láncát csörgetve, dühödten jajveszékelt.

13
Kuzma Csermnij, Nyikita Gladkij és Obroszim Petrov, sztrelec-félszázad parancsnokok,
minden erejükből lazították a sztrelec-telepeket. Bementek a házakba, dühösen tépték föl az
ajtót: „Mit alusztok itt az asszonyaitokkal, hamarosan mindnyájatoknak letépik a fejét…”
Rettenetesen kiáltoztak az ezrediroda udvarán: „Szurokkal jelöljük meg a bojárudvarokat és
a kereskedők boltjait: az üzleteiket kiraboljuk, holmijukat szétosztjuk… Itt van megint a
szabadság.” A piactereken röpiratokat szórtak szét és vadul átkozódva olvasták fel a
népnek.
De a sztrelecek sisteregtek csak, mint a nedves fa, nem gyúltak ki: a lázadás lángja nem
lobbant föl. Még féltek is: „Nézzétek csak, mennyi csőcselék verődött össze Moszkvába, ha
vészlármát vertek, mindent széthordanak, a maga holmiját sem menti ki az ember.”
Egy alkalommal a Mjasznyickij-kapunál korán reggel négy sztrelec-őrt találtak
eszméletlenül, fejük betörve, az ujjaik levágva. Becipelték őket a Sztremjannij-ezredhez, az
ezredirodára. Elküldték Fjodor Leontyevics Saklovitijért, az ő jelenlétében így beszélték el
a dolgot:
– Ott állunk őrségen a kapuban. Isten ments, nem voltunk berúgva. Épp hajnalodott. A
beépítetlen tér felől egyszer csak lovasok nyargalnak elő és se szó, se beszéd, fejszével,
csákánnyal, szöges buzogánnyal ütni kezdenek bennünket. A leggonoszabb egy kövér volt,
fehér atlaszkaftán volt rajta és bojársüveg. A többiek türtőztették: „Elég lesz a verésből,
Lev Kirillovics, agyonütöd őket”… De ő azt kiabálja: „Jön egyéb is még, megfizetek az
átkozott sztreleceknek a bátyáimért.”
Saklovitij mosolyogva hallgatta. Megnézegette a sebüket. Egy levágott ujjat a kezébe
vett s a tornácról fölmutatta az odasereglett népnek és a sztreleceknek:
– Igen – mondta –, látnivaló, hogy hamarosan titeket is a lábatoknál fogva hurcolnak
el…
S csudálatos dolog: nem akarták elhinni, hogy Lev Kirillovics hirtelen ilyen
bolondságokat követ el… Pedig Gladkij, Petrov és Csermnij szétkürtölték az
elővárosokban, hogy Lev Kirillovics és társai éjszakánként az utcákon nyargalásznak,
megnézik az embereket, és ha ráismernek valakire, aki hét évvel ezelőtt a Kremlben
garázdálkodott, azt halálra verik. „Hát persze – felelték békésen a sztrelecek –, a
garázdaságért nem simogatják meg senkinek a fejét…”
Elmúlt három nap, s a Pokrovszkij-kapunál ugyanazok a lovasok, a kövér bojár
vezetésével megint nekimentek az őrségnek, csákánnyal, korbáccsal, szabijával verték,
sokat megsebeztek… Az ezrednél itt-ott félreverték a harangot, de a sztrelecek végképp
megijedtek, nem jöttek ki. Éjszakánként el-elszöktek az őrségről… Azt követelték, hogy
száznál kevesebbet ne küldjenek belőlük strázsára, azt is ágyúval. Mintha szemmel verték
volna meg őket, a sztrelecek egészen megszelídültek.
Azután az a hír terjedt el, hogy ezeknek a lovas csínytevőknek egyikét-másikát
felismerték: Sztyopka Odojevszkijt és Miska Tirtovot, aki mint a szeretője lakott vele, meg
Péter Andrejevics Tolsztojt; a fehér kaftánban is, mintha nem bojár lett volna, hanem
Matvejka Sosin kancellista, a cárleány bizalmasa. Az emberek széttárták a karjukat: mit
akarnak elérni ezzel a csínnyel? N
Nem jó, nyugtalan világ volt Moszkvában. A Kremlbe minden éjjel vagy ötszáz főnyi
őrségei küldtek. Részegen jöttek vissza. Gyújtogatásra számítottak. Híre járt, hogy
furfangos szerkezetű kézigránátokat készítettek. Nyikita Gladkij titkon
Preobrazsenszkojéba vitte s az útra szórta, amelyen Péter cárnak kellett mennie, de nem
robbantak föl. Mindenki várt valamit, titkolódzott.
Preobrazsenszkojéban, amióta Péter visszajött, állandóan szóltak az ágyúk. Az utakon, a
torlaszok mögött, asszonyhajú, borotvált katonák álltak, kalapban, zöld kiskabátban. A
piacon kiáltozó csavargó nép néhányszor nekiindult már, hogy Preobrazsenszkojéba megy
és kirabolja a magtárakat, de a Jauzához érve, mindenütt katonákra bukkant, akik lövéssel
fenyegetőztek. Mindenki unta már; bár fölfalna végre valaki valakit: Szofja Pétert vagy
Péter Szofját. Csak megszilárdulna valahogyan a helyzet.

14
Vaszilij Volkov törtetett át lovon a Mjasznyickaja sorompóin. Minden lépésnél
megállították: „Péter cár kamarása vagyok – felelte –, cári ukázzal jövök.” A Lubjanka
téren a máglyák fénye zömök bástyát, védő, fogazott falakat világított meg, amelyek a
Nyeglinnaja irányában a sötétségbe vesztek. A csillagokkal tele augusztusi égbolt még
feketébbnek látszott, a teret körülvevő léckerítések és sövények mögött a bozót még
sűrűbbnek. Az alacsony templomocskák keresztjei csillogtak. Ezen a kései órán a rengeteg
kereskedő-bódé rég néptelen volt. Jobbra a Sztremjannij-ezred hosszú ezredházánál
alabárdos emberek ültek.
Volkovnak az volt a megbízása – valami jelentéktelen ügyben küldték a Kremlbe –,
hogy nézze meg, mi történik a városban. Borisz Alekszejevics Golicin adta a megbízást: ő
most éjt-napot Preobrazsenszkojéban töltött. Ott vége most az álmos életnek. Péter úgy jött
haza a Perejaszlavi-tóról, mint akit kicseréltek. A régebbi mulatságokról egy mukkanás se
hallatszott. Amikor a kazanyi Szűz Mária ünnepéről megjött, úgy dühöngött, hogy alig
győzték szenteltvízzel szórni. Lev Kirillovics és Borisz Golicin voltak most a bizalmasai.
Bezárkóztak, szüntelenül sugdolóztak és Péter hallgatott rájuk. A játékcsapatoknak
növelték az ellátmányát, új övet és kesztyűt adtak ki, a pénzt rá Kukujban vették kölcsön.
Péter sem az udvarra, sem a földekre nem ment ki legalább tíz felfegyverzett kamarás
nélkül. S mintha mindig hátranézett volna, mintha nem bízott volna senkiben: mindenkit
átfúrt a tekintetével. Ma, amikor Volkov lóra szállt, Péter kikiáltott neki az ablakon:
– Ha rólam kérdeznek, hallgass. Ha nyújtópadra vonnak, akkor is hallgass.
Volkov körülnézett az üres téren és ügetésre nógatta a lovát.
– Állj, állj! – kiabálták ijesztően a sötétségből. Egy jól megtermett sztrelec futott oda s
állta el az útját, kovás puskáját a hátáról lerántva. – A mennykőbe, hova mégy? – s elkapta
Volkov lovának a zabláját.
– Na, na, csak vigyázz, cári kamarás vagyok.
A sztrelec füttyentett az ujja közt. Még vagy öt társa futott oda.
– Ki vagy? Kamarás? Épp erre van szükségünk. Maga repült a kezünkbe. – Körülvették
s az ezredház felé vitték. Volkov a tűzrakás fényénél a termetes sztrelecben Ovszej Rzsovra
ismert. Összehúzódott: rosszul állt a dolga. Ovszej nem engedte el a kantárt.
– Hej, ki a legfrissebb, fussatok, keressétek meg Nyikita Gladkijt.
Ketten nagy kényszeredetten elmentek. A sztrelecek fölkeltek a tűz mellől, az őrség háza
melletti földhányásról s a gyékényt visszahajtva, kimásztak a szekereikből. Vagy ötven
ember gyűlt össze. Zaj nélkül álltak ott, mintha nem tartozna rájuk a dolog. Volkov
nekibátorodott.
 – Nem szépen viselkedtek, sztrelecek… Tán két fejetek van, mi? Én cári parancsot
hozok, s ti megfogtok, ez gazság, árulás.
– Hallgass – Ovszej fenyegetően emelte fel a puskáját. Egy öreg sztrelec megállította:
– Ne bántsd, nem a maga embere.
– Ez az igazság, nem vagyok a magam embere. Cári szolga vagyok. S ti kinek vagytok a
szolgái? Vigyázzatok, sztrelecek, meg ne tévedjetek. Hovanszkij valamikor kegyben állt, s
mit tettek vele? Ti is kegyben álltatok s hol van az oszlop a Vörös térről, hol a
szabadságtok? –
– Elég a fecsegésből, szuka! – kiáltotta Ovszej.
– Sajnállak titeket. Nem eleget harcolt a pusztában Golicin? Segítsetek neki, csak
segítsetek, elvisz majd egy harmadik hadjáratba is. Udvarról udvarra jártok majd, a falat
kenyeret kéregetni. – A sztrelecek még mogorvábban hallgattak. – Péter cár nem kicsiny
gyerek már, elmúlt az az idő, amikor félt tőletek. Csak ti meg ne ijedjetek tőle… Hej,
sztrelecek, hagyjatok föl ezzel a garázdasággal…
– Hű! – kiáltott föl valaki olyan vadul, hogy a sztrelecek összerezzentek. Volkov hördült
egyet, fölemelte a karját s a földre zuhant. Nyikita Gladkij vágtában, hátulról, egy ugrással
Volkov lovára szökött: nyakon kapta s vele együtt a földre henteredett. Megpördült, ráült, a
képébe vágott, leverte a süvegét, letépte a kardját. Azután fölszökött, elkacagta magát, s
megrázta a kardot; himlőhelyes, széles homlokú, nagyszájú ember volt.
– Láttátok, itt van a kardja. A Péter cárét is így tépem le. Fogd s vidd a Kremlbe Fjodor
Leontyevicshez…
A sztrelecek fölemelték Volkovot, s a kitajgorodi fal mentén, a poshadt Nyeglinnaja
partján, a hollófészekkel rakott, bogas, öreg fűzfák tövén, az akasztófák és a rúdra tűzött
kerekek alatt levitték a dombról. Háta mögött Gladkij ment, dőlt belőle a szeszszag. A
Kremlbe a Kutafja-tornyon át léptek be. A kapun túl máglyák égtek, néhány száz sztrelec
ült a kastély fala mentén, a füven hemperegtek, szerteszéjjel csavarogtak. Volkovot egy
sötét folyosón tuszkolták át, s egy lámpásokkal megvilágított alacsony terembe lökték.
Gladkij fölment a palotába. Az ajtónál békés képű, ráncos őr állt. Alabárdjára támaszkodott
s csendesen mondta:
– Ne haragudj, nincs mit tennünk, látod… Ha azt parancsolják: üt az ember… Éhesek
vagyunk, bojár… Tizennégy lélek otthon a család… Régebben kereskedtünk, de most: amit
fizetnek, abból élünk. Meglehet, hogy Péter cár ellen lázadunk fel. Uralkodjék rajtunk, aki
akar.– így vagyunk.
Szofja lépett be – leányosan – hajadonfett, cobolyprémmel díszített, fekete bársony
ruhában. Komoran ült az asztalhoz. Mögötte a szép Saklovitij, fehér fogán mosoly
csillogott. Csalánszínű sztrelec-kaftán volt rajta. Szofja mellé ült. Nyikita Gladkij együgyű
mosollyal – mint afféle hű szolga – az ajtófélfához lépett. Saklovitij az ujja közt forgatta
Péter levelét, amelyet Volkov zsebéből szedtek ki.
– Az uralkodónő átolvasta ezt a kis levelet, jelentéktelen dolog. Mért zavartak ide ilyen
sietve éjidőn?
– Hírszerző – mondta a foga közt Szofja.
– Szívesen beszélgetünk veled, cár kamarása… Egészséges Péter cár? Egészséges a
cárné? Még soká akar haragudni ránk? – Volkov hallgatott. – Felelj, különben
rákényszerítünk.
– Rá – ismételte meg csendesen Szofja, súlyosan, férfimód pillantva rá.
– Elég készlete van a játékseregnek? Nem szenvednek szükséget valamiben? Az
uralkodónő mindent tudni akar – mondta Saklovitij. – S mért állítottak őrt az utakra,
mulatságból vagy féltek valakitől? Nemsokára be sem lehet jönni Moszkvába tőletek.
Gabonás szekereket fogtok el. Hát rend ez?
 Volkov, ahogy megparancsolták neki, hallgatott s leszegte a fejét. Rettenetes volt ez a
hallgatás. Minél türelmetlenebbül kérdezősködött Saklovitij, annál fenyegetőbben
komorodott él Szofja s annál makacsabbul szorult össze Volkov szájászéig. Ő maga sem
örült a dacosságának. Sok erő halmozódott fel benne, mialatt Preobrazsenszkojéban a hátát
támasztotta. S a szíve is tűzbe jött: gyötörjetek, no csak gyötörjetek, nem mondok
semmit… Ha Saklovitij most késsel veti rá magát, hogy a hátából szíjat hasítson, pimaszul
és hetykén pillant a szemébe. S Volkov csakugyan fölvetette a fejét s pimaszul és hetykén
kezdett pillantgatni. Szofja elsápadt, orrcimpája kitágult, Saklovitij fölugrott és bőszen
toppantott.
– A nyújtópadon akarsz felelni?
– Nincs mit felelnem nektek – szólt Volkov (maga is el-szörnyedt), a lábát kirakta s
megrántotta a vállát. – Menjetek magatok Preobrazsenszkojéba, van elég sztrelecetek, aki
elkísérjen…
Saklovitij egész erejéből a szíve gödrébe vágott. Volkov levegő után kapott,
hátratántorodott s látta, ahogy Szofja fölemelkedik; dühtől elöntött, kövér arca csak úgy
reszket.
– Vágjátok le a fejét – mondta rekedtesen.
Nyikita Gladkij és az őr az udvarra hurcolták Volkovot.
– Hóhér! – kiáltotta Nyikita. Volkov ott csüggött a karjában. Eleresztették, arcra esett. A
sztrelecek közül néhányan odamentek, tudakozódni kezdtek: ki az, mért vágják le a fejét.
Nevetgélve kiáltoztak; az egész sötét téren hallani lehetett, amint egy önkéntes hóhért
hívtak. Gladkij maga húzta volna ki a kardját a hüvelyéből. „Szégyenletes dolog, Nyikita
Ivanics – mondták neki –, ilyen dologgal vérezni be a kardodat.” Gladkij káromkodva
futott a palotába. Ekkor az öreg őr odahajolt s megérintette a dermedt Volkov vállát.
– Menj el békével. Ne a kapun át menj, fuss a fal mentén, s kússz át valahol.
A Lubjanka téren a tüzek kialudtak (csak egy izzott még a ház előtt), senki sem akarta a
fát hordani, akármennyit lármázott is Ovszej. A sötéttel sok sztrelec elment haza, mások
aludtak, vagy öt ember a kerítéshez ment, a terebélyes tölgyek árnyékába, s csendben
beszélgetett.
– Gladkij azt mondja: a rjazanyi udvarban Borisz Golicinnál hatvan csörgő ezüstlánc
van elrejtve. Azt mondja, majd szétosztjuk egymás közt.
– Gladkij rablásra áhítozik, de aligha beszél rá valakit
– Ki bízna benne? Ő rabolna, mi meg felelnénk érte.
– A kamarás jól mondta: nehogy Péter cár hamarosan ránk ijesszen.
– Ahhoz nem is sok kell.
– Ez a mi cárevnánk, az egyiknek pénzt ad, a másik pedig éjt-napot az őrségen álldogál,
otthon meg pusztul a háztáj.
– Én bizonyisten, nem haboznék, elmennék játékkatonának;
– Végül is ő győz, fiúk.
– Bizonyosan.
– Haszontalan töltjük itt az. időt… A hurkot várjuk a nyakunkba.
Elhallgattak, körülnéztek. A Kreml felől valaki teljes iramban nyargalt arrafelé. „Megint
Gladkij… Ugyan mi az ördög hajtja?…” Gladkij részegségében nekihajtotta a lovát a
tűznek, leugrott s rájuk kiáltott:
– Mért nincsenek ott a sztrelecek a gyülekezőn? Mért nem állítottak őrséget? A
Kremlben mindenki kész, s nálunk még a tüzek sem égnek! Alusztok, sátánfajzat! Hol van
Ovszej? Küldjétek ki érte a telepekre! Mihelyt a Szpasszkij-toronyban félreverik a
harangot, mindenkinek fegyverbe kell állni.
 Káromkodva, széthányt lábbal futott be a házba. A hársak alatt állók ekkor ezt mondták
egymásnak:
– Vészlárma.
– Ma éjszaka.
– Nem szedik össze az embereket.
– Nem.
– S mi lenne, fiúk, ha… He?… – Összedugták a fejüket és alig hallhatón:
– Ott meghálálják…
– Nyilván.
– Lesz jutalom és más efféle.
– Fiúk, itt csúnyán áll a dolog.
– Azt tudjuk. Ki megy el? Kettő kellene.
– No, ki?
– Dmitrij Melnov, elmégy?
– Elmegyek.
– Jakov Ladigin, elmégy?
– Én? Jól van, elmegyek.
– Igyekezzetek hozzá magához bejutni… A lábához estek: így és így. Gyilkosságot
terveznek ellened, nagyhatalmú cár… Mi, a te hű szolgáid, akik megcsókoltuk a
keresztet…
– Ne taníts, magunk is tudjuk… Majd megmondjuk…
– Menjetek, fiúk.

15
Két zászlóaljjal – a preobrazsenszkojeivel és a szemjonovszkijival – háborút viselni: erre
gondolni sem lehetett. A harmincezer sztrelec, a testőrség, a külföldi gyalogság. Gordon
tábornok ezrede úgy szétlapította volna a játékkatonákat, mint a legyet. Borisz Golicin azon
volt: várják ki Preobrazsenszkojéban nyugodtan a tavaszt. Az őszi sár, fagy nemsokára
beáll, a sztreleceket bunkóval sem lehet a kemence mellől harcba hajtani. Tavasszal aztán
majd meglátjuk. Rosszabb már nem lehet; rosszabbá a helyzet, ha meggondoljuk, csak
Szofja és Vaszilij Vasziljevics számára válhatik. A tél folyamán a bojárok végképp
összevesznek, Preobrazsenszkojéba kezdenek szökdösni, a sztreleceknek nem adják ki a
zsoldot, a kincstár üres. a nép éhezik, a váralja, az iparosok tönkremennek, a kereskedőnép
nyög. Ha Szofja mégis vészlármát üt és sereget állít, a játékkatonákkal Troica-Szergijevóba
kell menni, a bevehetetlen falak védelmébe, az kipróbált hely, egy évet vagy még többet is
ki lehet ülni benne.
Borisz Golicin tanácsára Preobrazsenszkojéból titkon ajándékokat küldözgetett
Troicába, Vikentyij archimandritának, Borisz Alekszejevics két ízben maga ment el,
beszélt az archi-mandritával s védelmet kért. Sommer tábornok nap mint nap
tartotta a szemlét, ellenőrzést, az ágyúlövésektől a palotában majd minden üveg betört.
De amikor Péter Moszkváról kezdett beszélni. Sommer komor képpel pusmogta a bajszába:
;,Hát persze, védekezni fogunk.” Lefort is eljött, de nem gyakran: józan volt, udvarias,
félénk kis mosoly a száján, az ő viselkedése ijesztette meg Pétert legjobban… Már
Lefortban sem bízott. Az éjszaka közepén gyakran ébresztette föl Alekszaskát, valahogy
magukra hányták a ruhát s szaladtak az őröket ellenőrizni. A nyirkos éjszakában soká
elálldogáltak a Jauza partján. Péter Moszkva felé tekingetett: sötét volt, semmi fény, rosszat
sejtető csönd.
 Megvacogott a hűvösségtől, mogorván szólította Alekszaskát s hazaballagott, lefeküdni.
Visszatérése után csak az első éjszakákon aludt a feleségével, aztán megparancsolta,
hogy a toldaléképületben, egy alacsony, egyablakos, kamraféle helyiségben ágyazzanak; a
cárnak a padon, Alekszaskának a földön, egy nemeztakarón. Jevdokija kisírta a szemét,
várta a kedvest – negyedik hónapós állapotos volt –, várta s a könnye megint csak nem
akart, elapadni. Amikor az ura megjött, elébe akart futni, az útra, de az öregasszonyok nem
engedték. Kitépte magát, a pitvarba rontott a drága ura elé – az olyan hosszú, sovány,
különös volt. Ahogy bejött, ő az arcával, karjával, mellével, hasával hozzátapadt… A
kedves pedig érdes ajkával megcsókolta: csupa kátrány- és dohányszag volt. Ahogy
tenyerét felesége gömbölyödő hasán gyorsan végigsimította, annyit kérdezett csak: „Ej, ej,
hát erről mért nem írtál?” – s arca futólag meglágyult. Elment feleségével együtt az
anyjához: köszönteni. Szaggatottan, érthetetlenül, vállát rángatva beszélt s folyton
vakaródzott. Natalja Kirillovna végül is azt mondta: „Petyenykám, uram, a fürdőszobát
reggel óta fűtjük.” Ő furcsállón nézett az anyjára: „Anyuskám, nem a piszoktól viszket.”
Natalja Kirillovna elértette s könny folyt végig az arcán.
Jevdokija csak három éjszakára csalta a hálószobájába. Hogy várta, szerette, mennyire
számított rá, hogy majd simogatja! De félszeg lett, megzavarodott, jobban még, mint az
esküvő utáni éjszaka, nem tudta, miről kérdezze a kedvest. S ostobán, értelmetlenül feküdt
a gyönggyel kivarrt párnán. Péter össze-összerezzent s. álmában is vakaródzott. Ő félt
megmozdulni. És amikor Péter elment abba a kamrába aludni… Jevdokija szégyenében
nem tudta, hova rejtse az emberek előtt a szemét… De Péter mintha megfeledkezett volna a
feleségéről. Egész napja gondok közt, futkosásban telt el, Golicinnal dugta össze a fejét.
Így kezdődött az augusztus. Moszkvában rosszindulatú csend, Preobrazsenszkojéban
csupa félelem és éberség.

16
– Min Herz, hátha írnál a római császárnak, hogy sereget adjon?
– Ostoba.
– Én-e? – Alekszaska négykézlábra ugrott a nemeztakarón. Odamászott hozzá. A szeme
csak úgy ugrált. – Nagyon is nem. ostobát mondok, min Herz. Vagy tízezer gyalogost kell
kérnünk. Nem többet… Beszéld meg Borisz Alekszejeviccsel.
Alekszaska az ágy fejéhez ült. Péter az oldalán feküdt, térdét fölhúzta, a takarót fejére
rántotta. Alekszaska a szájaszélén harapdálta a bőrt…
– Pénzünk persze nincs rá, min Herz… Pénz .kellene… Majd becsapjuk… Csakugyan
nem lehet egy kicsit becsapni a császárt? Magam ugranék el Bécsbe. Hej, hogy mennénk
Moszkva s a sztrelecek ellen, bizonyisten.
– Menj a pokolba.
– No jól van… – Alekszaska megint bebújt éppolyan fürgén a bundája alá: – Nem
mondom, hogy a svédekhez menj hajbókolni vagy a tatárokhoz… Ennyit én is tudok… Ha
nem akarod, hát nem kell… A te dolgod…
– Későn gondoltál rá – szólalt meg Péter a takaró alól, homályosan, mintha
összeszorított fogán át mondaná.
Elhallgattak. A kis kamrában forróság volt, egy egér kaparászott a kemence alatt.
„Vigyázz!” – hallatszott messziről: az őrök kiáltottak a Jauzánál. Alekszaska lélegzése
egyenletes lett.
Pétert álmatlanság kínozta ezeken az éjszakákon. Ahogy a párnára veti a fejét, hangtalan
jajveszékelést hall: „Tűzvész, tűzvész!” S a szíve úgy remeg, mint a bárány farka. Az álma
– oda. Megnyugszik, de a füle a neszre figyel, mintha messze a házban, a gerendafalak
mögött sírna valaki… Sok mindent átgondolt ezeken az éjszakákon. Eszébe jutott: ha
elnyomottan és szinte a hátsóudvaron is, de gondtalan folytak az évek
Preobrazsenszkojéban, vidáman, zajosan, esztelenül, s milyen ostobán. S most kiderül,
hogy idegen mindenkinek… Farkas-kölyök, katonák komája. Kitáncolta, kijátszotta magát
– s itt van a gyilkos kés a szíve előtt.
Az álom újra elszállt. Péter még jobban összehúzódott a takaró alatt…
„… A néném, a néném, a szégyentelen, a vérszopó… A széles csípejű, zsíros nyakú.”
Eszébe jutott, hogy állt a sátor alatt a székesegyházban. Parasztosan pirosított arccal, mint
egy mészárosné… Gránátokat szóratott az útra. Késelőket küld a… A konyhában tegnap
egy kis hordó kvasz került elő; jó, hogy előbb megnyalatták a kutyával: megdöglött.
Péter elhessentette a gondolatokat… De a düh magától is a halántékerébe szökött…
Megfosztani őt az élettől! Egyetlen állat, egyetlen ember nem akart talán még ilyen
mohósággal élni, mint Péter.
– Alekszaska… Alszol, ördögfajzat? Adj kvaszt. Alekszaska kábultan ugrott ki a bunda
alól. Kaparózva hozta egy merőkanálban a kvaszt, előbb maga kóstolta meg, aztán odaadta.
Ásított… Egy kicsit elbeszélgettek. „Vigyázz” – hallatszott szomorúan és álmatlanul a
messzeségből.
– Aludjunk, min Herz.
Péter lerúgta a padról meztelen, sovány lábát… Most nemcsak rémlett: valóban súlyos
léptek kongtak szaporán a folyosón. Hangok, kiáltások… Alekszaska egy szál alsóruhában,
két pisztollyal állt az ajtónál.
– Min Herz, errefelé szaladnak.
Péter az ajtóra nézett. Közelednek… Az ajtónál megálltak… Egy reszkető hang:
– Uram, ébredj, baj van.
– Min Herz, ez Aljoska.
Alekszaska félrehúzta a reteszt. Nehezen zihálva Nyikita Zotov lépett be, mezítláb,
szemefehére villogott; mögötte preobrazsenszkojei katonák. Alekszej Brovkin és a
nagybajszú Buhvosztov, két sztrelecet tuszkol be, mintha csont nélküli zsákok volnának:
szakálluk, hajuk borzas, a szájukszéle lelóg, tekintetük együgyű.
– Melnov és Ladigin a Sztremjannij-ezredből, Moszkvából, átszöktek – suttogta Zotov,
félelmében hangját vesztve.
A sztrelecek már a küszöbön a földre omlottak, szakállal a nemeztakaróra s hevesen,
lehetőleg minél félelmetesebben kiáltozták.
– Ó, jaj, ó, jaj, felséges atyánk, oda a fejecskéd, ó, jaj, ó, jaj… Mit ki nem eszeinek
ellened, édes atyánk ellen,, mérhetetlen erő gyülekezik, acélkéseket köszörülnek. A
Szpasszkij-toronyban zúg a vészlárma, mindenfelől szalad össze a nép.
Péter egész testében remegve, összetapadt fürtjeit rázva, bal lábával rúgott egyet s még
rettentőbbet kiáltott, mint a sztrelecek. Ellökte Nyikitát, s úgy, ahogy volt, egy szál ingben
futott végig a folyosókon. Az ajtóban mindenfelől félhalott öregasszonyok dugták ki a
fejüket.
A hátsólépcsőnél az agyonijedt cselédség tolongott. Látták, ahogy valaki kiugrott: fehér
volt, hórihorgas, mintha vak. volna, úgy nyújtotta maga elé kezét… „Atyuskám, a cári”
Ijedtükben néhányan a földre estek. Péter áttört az embereken, kitépte a kantárt és
korbácsot az őrtiszt kezéből, nyeregbe szökött, közben nem talált bele a kengyel vasba, és
lovát megcsapva, elvágtatott és eltűnt a fák mögött.
Alekszaska nyugodtabb volt: sikerült fölhúznia a kabátját: „Fogd a cár ruháját, nyargalj
utána” – kiáltott Aljoskára s egy más őrnek a lován Péter után vágtatott. Csak a
Szokolnyiki-ligetben érte utol, ahol kengyel és kantár nélkül száguldozott.
– Állj meg már, min Herz.
 A ligetben, a magas facsúcsok közt, őszies tisztaságukban ragyogtak a csillagok.
Susogás hallatszott, Péter körülnézett, reszketve rúgta lovát a sarkával, hogy megint
nekivágjon. Alekszaska elkapta a lovát és haragos suttogással ismételte:
– De várj már, hova mégy nadrág nélkül, min Herz?
A harasztból zajos horkantás: összevissza csapkodó szárnnyal egy fajdkakas röpült ki s
szállt át árnyként a csillagok előtt. Péter csak meztelen melléhez kapott, ahol a szív van.
Alekszej Brovkin és Buhvosztov hozták a ruhát. Hárman nagy kapkodva valahogy
felöltöztették a cárt. Még vagy húsz ember nyargalt oda, kamarások és tisztek. Óvatosan
jöttek elő a ligetből. Moszkva irányában gyenge pír derengett, s mintha vészlárma
hallatszana.
– Troicába – mondta Péter a fogán keresztül.
Ösvényeken, elhagyott földeken át vágtattak ki a troicai útra. Péter a kantárt odavetve
nyargalt, háromszögletű kalapja a szemébe csúszott… Időről időre kegyetlenül rásuhintott
korbácsával a ló nyakára. Előtte és mögötte huszonhárom ember. A patkók lendületesen
verték a száraz utat. Dombok, mélyedések, nyárfás és nyíres ligetek. Keleten megzöldült az
ég. A lovak föl-fölhorkantak, a szél fülükbe fütyült. Egy helyen valami árnyék iramodott
tovább, nem láthatták, állat volt-e vagy paraszt, aki éjszakai lólegeltetésre jött ki, s a
félelemtől eszét vesztve vetette magát a fűbe…
Szofja előtt kellett Troicába érniük. A sárga és vigasztalan hajnalfény egyre erősödött.
Néhány ló kidőlt. A következő postaállomáson átnyergeltek s pihenő nélkül nyargaltak
tovább. Amikor a távolban a vártornyok hegyes tetői fölmerültek, s a fölgyúló hajnalfény a
kupolákon megcsillant, Péter megállította a lovát, visszafordult, s mosoly villant meg a
fogán. Lépésben mentek be a kolostorkapun. A cárt levették a nyeregből, s a szégyentől és
kimerüléstől félholtan vitték be az archimandrita cellájába.

11
Az történt, amit sem Moszkvában, sem Preobrazsenszkojéban nem vártak. Szofja nem
tudta a sztreleceket összeszedni, a Szpasszkij-toronyban nem verték félre a harangokat,
Moszkva közönyösen aludt ezen az éjszakán. Preobrazsenszkoje kiürült… Natalja
Kirillovna az állapotos menyével, a meghitt bojárok, kamarások, a háznép, a cselédség s a
két játékezred, ágyúival, mozsaraival, harci eszközeivel együtt, mind Troicába ment.
Amikor Szofja másnap a palota templomában a misét hallgatta, Saklovitij nyomakodott át a
bojárokon. Arca félelmetes volt. Szofja elámulva emelte föl a szemöldökét Saklovitij torz
mosollyal hajolt hozzá:
– Péter cárt elkergettük Preobrazsenszkojéból; egy szál ingben ment el a sátánfajzat,
nem tudni, hová.
Szofja fölhúzta a szája szélét.
– Joga van, hogy fusson, ha megveszett – mondta szárazon. Mintha semmi jelentős
dolog nem történt volna. De ugyanezen a napon ismeretessé vált, hogy Lavrentyij Szuharev
sztre-lec-ezrede teljes egészében Troicába vonult; érthetetlen, mikor és kinek sikerült
elcsalnia, bizonyára Borisz Golicin volt az, Lavrentyij régi ivócimborája. Moszkvában
nagy sugdolóz-zás kezdődött. Éjszakánként nyikorogtak a kapuk, hol itt, hol ott egy
bojárkocsi gördült ki, s a dübörgő gerenda-úttesten teljes iramban vágtatott a Jaroszlavli
útra.
Vaszilij Vasziljevics Golicin éjszakákat töltött Medvegyevvel, s varázslattal igyekezett a
sorsát kitalálni. Nappal pedig álmosan ténfergett a palotában, s mindenbe beleegyezett.
Saklovitij az ezredeket járta be. Szofja dühét titkolva várakozott..
A félszázadok parancsnokaival és a sztrelecek egy részével váratlanul Ivan Cikler
ezredes is átment Troicába. Hét évvel ezelőtt ő ráncigálta elő templomi búvóhelyéről, az
oltár alól a cárné bátyját, Ivan Kirillovicsot. Szofja bizalmasa volt. Miközben Péter
bocsánatát kérte, bizonyosan felfedte előtte a cárné terveit.
Amikor Cikler átállásáról tudomást szerzett, Szofja elvesztette a fejét. Kiben bízzék,
amikor ilyen hű kutyák elszöknek? Troicából pedig mind a tizenkilenc sztrelec-ezredhez
követek kezdtek szivárogni írásokkal (Borisz Golicin kézírása, alattuk a tintafoltos, ferde
aláírás: „Ptr.”), amelyekben az ezredeseknek és tiszteknek megparancsolják, hogy fontos
államügyekben haladéktalanul Péter cárhoz menjenek.
A követeket az őrségeken megverték, az írásokat elvették tőlük, de néhányuknak sikerült
az ezredekhez átvergődni s az ukázt felolvasni. Szofja ekkor közhírré tétette: „Aki Troicába
merészel menni, leütik a fejét.” Az ezredesek azt mondták rá: „Jól van, nem megyünk.”
Vaszilij Vasziljevics arra gondolt, hogy megbízható embereket küld azokhoz a sztrelec-
asszonyokhoz, akiknek a férje Péterhez állt, s ijesztgetéssel ráveszi őket, hogy írjanak az
uruknak, s kérjék, jöjjön vissza. Így is tettek, de értelme nem sok volt.
Elküldték Troicába Joakim pátriárkát, hogy beszélje rá Pétert a békülésre. A pátriárka
készségesen elment, de ott is maradt, még csak nem is írt vissza Szofjának. Új írások jöttek
Pétertől az ezredekhez, a kereskedőnéphez, a kézműves céhekhez, a telepekre, a
külvárosokba. „Haladéktalanul jelenjenek meg a troicai kolostorban,- ha valaki nem jelenik
meg, halálbüntetés vár rá.” Kiderült, hogy itt is, ott is elütik a fejüket. Nyecsajev,
Szpiridonov, Normatszkij, Durov, Szergejev és ötszáz tiszt, rengeteg köz-sztrelec, a
kereskedőnép és a vár-alji részek képviselői nagy ijedtükben elmentek Troicába. Péter cár a
tornáclépcsőn állva, orosz öltözetben – mellette Borisz Golicin, a két cárné és a pátriárka –
egy pohár pálinkával kínálta az érkezőket, s azok könnyek közt, jajveszékelve kérték, hogy
vessenek véget a zűrzavarnak. Ugyanezen a napon a Szuharev-ezrednél elkiáltották:
„Gyerünk Moszkvába, fogjuk meg a gonosztevőket!”
Vaszilij Vasziljevics beteget jelentett. Saklovitij félt mutatkozni s a palota
legeldugottabb szobáiban tartózkodott. Gladkij társaival Medvegyev udvarában
rejtőzködött. A Kreml kapuit bezárták. Ágyúkat görgettek a falakra. Szofja nem találta
helyét, az elhagyott termekben ténfergett, léptei súlyosak voltak, karjait melle alá
szorította. Jobb a nyílt harc, a fölkelés, a mészárlás, mint ez a haldokló csönd a palotában.
Mint az álom az emlékezetből, úgy tűnt el a hatalom, úgy ment el az élet.
De a városban mintha minden nyugodt lett volna. A terek és piacok zsivajogtak, mint
mindig. Éjszakánként az őrök kereplői hallatszottak, kukorékoltak a kakasok. Senkinek
sem volt kedve harcolni. Szofjáról, úgy látszik, mindenki megfeledkezett, magában ült a
Kreml fala mögött.
S ekkor elszánta magát, augusztus huszonkilencedikén, egyedül a Verka leánnyal,
hintóba ült, és csekély számú kísérettel elhajtatott Troicába.

18
A Jaroszlavli út éjjel-nappal porban úszott: Moszkvából gyalogosok és lovasok jöttek,
hintó gördült. A troicai kolostor falai alatt, a vár alján, a nyílt mezőn, szekérsorok
szorongtak, máglyák füstöltek, a helyért, kenyérért, eleségért minduntalan lárma és
veszekedés tört ki. A kolostorban nem számítottak ilyen ideözönlésre, a csűrök hamarosan
kiürültek, az asz-tagokat a mezőkről széthurcolták. Márpedig a sztreleceket és a katonákat
bőségesen kellett táplálni. Élelemszerző osztagokat küldtek a közeli falvakba, s azokban
hamarosan egy csirke. sem maradt. Troicában mégis szűken voltak és éheztek. Sok magas
rangú bojár sátorban lakott, ki az udvaron, ki meg éppen az utcán. Kinn ültek a ház előtt a
napsütésen, a cár kivonulását várták s egy darab száraz kenyeret eszegettek. Nehezükre
esett ilyen tolongásra, jövés-menésre cserélni békés moszkvai udvarukat, ahová egy idegen
madár se repült be. De mind tudták, hogy nagy dolog dől el, hatalomváltozás lesz.
Csakhogy jót hoz-e? Habár rosszabb, mint most, nem lehet már: az egész Moszkva, az
egész nép, az egész Oroszország csupa seb, rongy, koldusbot. Esténként, ahogy a tűznél
ültek, a szekerek alatt feküdtek, az emberek szabadon, kedvükre beszélgettek. A kolostor
körül az egész föld emberhangtól zsi-vajlott, tűzfénytől vöröslött. Varázslathoz értő
parasztok bukkanták föl valahonnan, furcsán hunyorgatva, babot szórtak a sapkájukba,
leguggoltak, kisebb kendőt terítettek a földre; akinek kedve volt hozzá, jósoltak neki a
babból; három csomóba hányták, ujjaikkal elsimították, s halk, bensőséges hangon
jövendölték:
– Amit akarsz, megkapod, amin gondolkozol, abban ne kételkedj, tarts attól, aki nem
bocskorban jár, nem hord birkabőrt, arca fehér. A harmadik udvar előtt ne menj el, három
csillagnál ne vizelj. Amire vársz, nemsokára megkapod, lehet, hogy nem, ámen. Köszönetet
ne mondj, add ide a szádból a fél-, kopejkást.
A varázslók, ahogy a sötétben a szekerek közt jártak, ködös jóslatokkal bódították el az
embereket.
– A cárleánynak a gerince megroggyant – suttogták. – Vaszilij Golicin herceg nem éri
meg az első havat. Okosan tetted, hogy eljöttél tőlük… Péter cár zöld még, de a cárné és a
pátriárka gondolkodik helyette is, ők az egésznek koronája… Ők kiállnak a dolog
magváért… A dolog magva pedig ez: a bojároknak nem engedik meg, hogy hintóban
járjanak, mindegyiknek csak egy-egy portát hagynak, éppen, hogy megéljen. A kereskedők
meg a telepek választott legjobbjai, ők járnak föl a palotába, s mondják meg kereken: ezt
csináljátok, ezt pedig nem szabad… A külföldieket kiverik Oroszországból, portékáit
prédára bocsátják. A parasztnak és a szolgának szabadsága lesz, ott él, ahol akar,
embertelen robot, beszolgáltatás nélkül.
Így beszéltek a jósok és bűvölök, így gondolkoztak, akik hallgatták. A kolostor fölött
állandóan búgott az ünnepi harangszó.
A templomok és a székesegyházak nyitva álltak, gyertyafényben úsztak, éjjel-nappal
hallatszott a komor kolostori ének.
Alig virradt, Péter cár – jobbján az anyacárné, balján a pátriárka – lejött a lépcsőn, hogy
misét hallgasson. Utána a cárné jelent meg a nép előtt, s maga vitt az újonnan
érkezetteknek pálinkát, a pátriárka pedig, aki a böjtölésben és imádkozásban egészen
kiszáradt, de emelkedett hangulatban volt, azt mondta:
– Istennek tetszőn jártok el, hogy a gazemberektől eljöttök s a cárt tisztelitek – és szeme
Péterre villant. A cár orosz ruhában volt, tiszta kezében selyemkendőcske: szelíd volt, fejét
lehorgasztotta, az arca sovány. Harmadik hete, hogy nem vett pipát a szájába, s nem ivott
bort. Amit az anyja, a pátriárka vagy Borisz Golicin mondott, azt megtette, a kolostor fala
mögül nem jött ki, mise után beült az archimandrita cellájába, a szentképek alá, s csókra
nyújtogatta a bojároknak a kezét. A hadaró beszédet, szemmeregetést elhagyta,
méltóságteljesen és csendesen felelt, nem a maga esze, hanem az idősebbek tanácsa szerint.
Natalja Kirillovna egyre azt ismételgette meghitt bojárjainak:
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg az Istennek, észre tért a mi urunk, olyan igazi,
olyan méltóságteljes most.
A külföldiek közül csak Lefort jutott a közelébe, de az sem a fogadásoknál vagy az
étkezéseknél; esténként, amikor nem került, a pátriárka szeme elé, akkor jött a cár
cellájába. Péter némán fogta meg az arcát, szájon csókolta, s megkönnyebbülten sóhajtott
föl. Szorosan egymás mellé ültek, tréfált, bátorította, s mókáiba életrevaló gondolatokat
szőtt
Látta, hogy Péter gyötrelmesen szégyenkezik, amiért egy ingben megszökött, s Bronius
„Históriájából” hozott fel példákat királyokról és dicső hadvezérekről, akik ravaszsággal
mentették meg az életüket. „Egy francia herceg kénytelen volt asszonyi ruhába öltözni, s
egy férfival egy ágyba feküdni, de másnap hét várost bevett… Nectarius hadvezér, látva,
hogy az ellenség győz, kopaszságával rémítette, s futamította meg ellenségeit, később
azonban mégsem kerülte el a szégyent, kopaszságát szarvak díszítették, de ez sem vont le
dicsőségéből, mondja Bronius.” Lefort nevetett s erősen megszorította Péter viasszal
becsöpögtetett kezét.
Péter tapasztalatlan volt és heves; Lefort egyre azt ismételgette, hogy a Szofjával vívott
harcban mindenekelőtt óvatosságra van szükség, nem szabad harcba bocsátkozni, a harcot
mindenki megunta; a kolostor ünnepélyes harangszava mellett inkább békét és jólétet kell
ígérni a Moszkvából ideözönlő népnek. Szofja magától ledől majd, mint a szúette oszlop.
– Járj méltóságosan, Péter – suttogta Lefort –, beszélj szelíden, nézz csendesen, végy
részt a miséken, amíg csak a lábad bírja, s mindenkinek kedves leszel. Lám, mondják majd,
milyen urat küldött nekünk az Isten, ezalatt majd kipihenjük magunkat… A kiabálást és a
huzakodást hagyd Borisz Golicinra.
Péter csodálkozott Franz kebelbarátjának az okosságán. „Franciául azt nevezik
politikusnak, aki tudja a maga hasznát – magyarázta Lefort. – XIV. Lajos, francia király,
ha szüksége volt a parasztra, a közönséges paraszthoz is elment vendégségbe, s amikor arra
volt szüksége, a híres hercegeknek vagy grófoknak is levágta kímélet nélkül a fejét. Nem
annyira hadakozással, inkább politikával foglalkozott: róka volt és oroszlán, ellenségét
tönkretette, az államot meggazdagította.”
Különös volt hallgatnia: táncos szoknyavadász, mókacsináló, s itt hirtelen arról beszélt,
amiről az oroszok egy mukkot sem szóltak: „Nálatok mindenki széthúz, az államra
senkinek sincs gondja.– egyiknek a haszon a kedves, másiknak a becsület, a harmadiknak:
hogy a hasát megtömje. Ilyen vad népet talán csak Afrikában lehet találni; sem ipar, sem
hadsereg, sem flotta… Egy marad: három bőrt lenyúzni, de az a bőr is sovány.”
Merészen mondta ezeket a szavakat, nem félt, hogy Péter kiáll a harmadik Rómáért…
Mintha gyertyával hatolt volna Péter vad, mohó, fölingerelt agyának bozótjába. Szent Szer-
giusz képe előtt a lámpás lángja már a zöld üveget nyalta, az ablak alatt elcsendesült az
őrök lépése, s Lefort egy nevettető tréfa után, megint a magáéra tért vissza.
– Te nagyon okos ember vagy, Péter… Én sokat kószáltam a világban, sokféle embert
láttam… Kardom és életem a tiéd. – Szeretettel pillantott Péter kimeredt, gesztenyebarna
szemére, amely csendes volt, s mintha éveket élt volna át ezekben a napokban.
– Hű és okos emberekre van szükséged, Péter… Ne siess, várj, új embereket találunk,
olyanokat, akik az ügyért, egy szavadért tűzbe mennek, apjukat-anyjukat nem sajnálják. A
bojárok csak civódjanak maguk közt állásért, tisztességért, új fejet nem adsz nekik, s a
fejüket levágni sohasem késő. Várd ki, majd megerősödöl, gyenge vagy még arra, hogy a
bojárokkal harcolj. Lesz még mulatság, jó lakoma, zsivaj, szép leány.. a Amíg a véred
tüzes, tombolj; a kincstárból futja, te vagy a cár.
Vékony ajkai közel hajolva suttogtak, pödrött bajuszkája Péter arcát csiklandozta: hol
nyájas, hol kemény pillantása észt és élvvágyat lehelt. A szeretett ember a gondolataiban
olvasott, s kimondta, ami Péter fejében mint homályos vágy kóválygott.
Natalja Kirillovna nem győzött csodálkozni, honnét van Petrusában ennyi belátás; nem
tudott betelni szép viselkedésével: anyját és a pátriárkát tiszteli, a közelálló bojárokat
meghallgatja, a feleségével alszik, fürdőbe jár. Natalja Kirillovna, mint ősszel a rózsa,
kivirágzóit a kolostorban: tizenöt évet élt elhanyagoltságban, s íme, a nagy családból való
hercegek megint könyökükkel lökdösődnek, hogy az anyacárné előtt meg-. hajoljanak; a
környezetében levő bojárok a száját lesik, hogy megbízásaival elrohanhassanak. Misén az
első helyen áll, a pátriárka először hozzá viszi a keresztet. Ha kivonul, a nép a földre veti
magát, a szent őrjöngők, nyomorékok, koldusok jajveszékelve dicsőítik, s odatolakodnak,
hogy ruhája szegélyét érintsék. Natalja Kirillovna hangja nyugodt és lassú lett, pillantása
parancsoló. Cellájában bojárok ülnek, a hőség miatt mozdulatlanul, parádés bundájukban a
padokon, ládákon; a legbizalmasabb, aki Pétert már mint kisgyereket becézte, Tyihon
Nyikityevics Sztresnyev, száján boldog mosoly, szemét nagy szemöldök árnyalja be, hogy
az emberek meg ne ítélhessék, ravasz-e vagy okos; aztán a széles képű, szigorú és vörös
Ivan Boriszovics Trojekurov herceg; Péter Abramovics Lopuhin sógor, akinek feszesbőrű
arccsontja égett, csupasz szemhéja vörös – az alacsony, száraz öreg olyan türelmetlenül
vágyik a hatalomra; a kemencének támaszkodva, kezét nyugodtan összetéve, a cigányos
képű, görbe orrú Mihail Alegukovics Cserkasszij herceg szunyókál. A hónap közepén
Fjodor Jurjevics Romodanovszkij is beállított, s bajuszát simogatva, ő is ott üldögélt a
cárnál, dülledt, üveges szemét forgatta, föl-fölsóhajtott, s nagy hasát himbálta.
A cárné, ahogy cellájába bement, mindeniket a kereszt- és atyai nevén szólította, leült az
egyszerű székre, ujja közt egy kivett ostyadarabot tartott. Mellette a fivére. Lev Kirillovics,
piros képpel, kövéren, méltóságosan. A bojárok szép kényelmesen beszélték meg velük az
államügyeket: mit tegyenek Szofjával, mi történjék a Miloszlavszkijakkal, kit küldjenek
száműzetésbe, kit kolostorba, melyik bojár melyik hivatalt vezesse.
Borisz Alekszejevics Golicin ritkán fordult meg a cárnénál, csak a legnagyobb szükség
idején; szégyellte az unokatestvérét, meg nem is ért rá: éjjel-nappal írásokat készített.
Moszkvával tárgyalt, az ezredeket csábítgatta, kihallgatásokat vezetett, a sereg ellátásával
vesződött. Senkinek a tanácsát meg nem hallgatta, fennhéjázóbb volt Vaszilijnál. Könnyű
aranyozott vért, vöröstollas olasz sisak volt rajta, pompázóan, kissé becsípetten, kipödört
bajusszal nyargalt ezredtől ezredig tüzesvérű kancáján, amelynek aranyzsinór volt a
sörényébe és a farkába fonva. Bársonynyergéből lehajolva, összecsókolódzott az újonnan
érkezett ezredesekkel. Csípőre rakott kézzel odaugrott a sztrelecekhez, akik mint a lekaszált
fű, estek térdre.
– Adj isten, legények! – kiáltotta rekedt torokkal, s állán a borotvált utacska
kivörösödött. – Isten megbocsát nektek, a cár megkönyörül. Fogjátok ki a lovakat, főzzétek
a kását, az uralkodó egy hordó bort ajándékoz nektek.
– Lám, milyen vidám ez a Borisz – mondták a sztrelecek szekértáborukban az
asszonyaiknak –, itt, úgy látszik, jó világ van, szerencse, hogy átszöktünk.
Borisz Golicin egyedül szorgoskodott mindenki helyett. A bojárok örültek, hogy nem
kell izgatniuk magukat; a cárné cellájában ülni, gondolkozni nyugodtabb dolog. Csak a
Dolgoru-kijok, Jakov és Grigorij, akik egy szőnyeg-sátorban laktak a metropolita udvarán,
voltak dühösek Boriszra.– „Hét évet szenvedtünk Vaszilijtól, most meg, lám, Borisz ül a
nyakunkon. Eben gubát cseréltünk.” A pátriárka sem szerette, amiért Péterrel Kukujban
részegeskedett, latinul beszélt s kedvelte a külföldieket. De egyelőre a pátriárka is
hallgatott.
Augusztus huszonkilencedikén egy sztrelec ugratott a kolostor vasalt kapujához, sipka
nélkül volt, kaftánja rendetlenül lobogott, poros arcából csak a kimeredt szemefehérét
lehetett látni. Borzas kecskeszakállát a kaputorony felé emelte.
– A cár ügyében! – kiáltotta rettentő hangon. Kinyitották a nyikorgó kaput, a sztrelecet
leszedték az
agyonhajszolt lóról; keménykötésű férfi volt, de mintha nem tudott volna járni, annyira
tűzbe jött, olyan igyekezettel száguldott a cár dolgában; karon fogva óvatosan vitték Borisz
Golicinhoz. Jártában feje ide-oda ingott. Amikor Boriszt a tornácon meglátta, a herceg
lábához esett.
– Szofja tíz versztára van innét, Vozdvizsenszkojéban.

19
Az előőrsök Vozdvizsenszkoje faluban állították meg a kormányzónő hintaját. Szofja
fölnyitotta az üvegajtót s amikor néhány sztrelecet arcról fölismert, áruló júdásoknak szidta
s öklével fenyegette őket. A sztrelecek megijedtek, lekapták sapkájukat, de amikor a hintó
megint megindult, alabárdjuk nyelével elzárták az utat s megragadták a lovakat. Erre Szofja
ijedt meg: megparancsolta, hogy vigyék az első útjukba akadó portára.
A parasztok, férfiak s asszonyok a kiskapun dugták ki fejüket; a fiúk, hogy lássanak, a
tetőre másztak, a kutyák fogukat vicsorgatták a hintóra. Szofja hátravetette magát s a
szégyentől és dühtől magába roskadtan ült, Verka a lábához esett a bohócsipkás rőfnyi
törpe, Ignaska, akit unaloműzőül hoztak az útra, zokogott ráncos kis arcával. Szofját egy
gazdag bor-mérő házába vitték. Szofja a háziakat kiparancsolta, s bement a nagyszobába,
ahol Verka a cárevna kendőivel azonnal letakart ágyat, ládát, padot, meggyújtotta a
lámpásokat, Szofja pedig lepihent. A rossz előérzet vasabroncsként szorította a fejét…
Nem telt bele két óra, lódobogást hallott, a kengyelen kard csörrent. Engedélyt se kérve,
mintha kocsmába lépne, Ivan Ivanovics Buturlin kamarás lépett a szobába, keze” a
zsebében, süvege félrecsapva: „Hol van a cárleány?”:
Verka szétterpesztett ujjal rohant hozzá s visszalökte.
– Menj, menj, szégyentelen … hiszen alszik …
– Úgy, alszik? Akkor hát mondd meg a cárleánynak, hogy ne jöjjön a kolostorba.
Szofja fölriadt. Addig nézett Buturlinra, amíg az le nem vette a sapkáját.
– Elmegyek a kolostorba, mondd meg az öcsémnek, jövök.
– A te dolgod… De az uralkodó azt parancsolta, hogy itt várd be a követét, Ivan
Boriszovics Trojekurov herceget, s amíg az ide nem ér, el ne engedjünk innen.
Buturlin elment. Szofja megint lefeküdt. Verka, hogy ne vacogjon, betakarta a bundával.
A szoba csillámablaka elsötétedett Egy pásztor ostorcsördítése hallatszott, tehenek bőgtek;
kapu nyikorgott, aztán megint csönd. Ignaska süvegén panaszosán csörrentek meg a
csörgők: a tréfacsináló lábát lógatva, csüggedten ült a ládán. „Már ez is temetni készül
engem”… Düh rázta meg Szofját. Ha kezével elérné, lelökné a ládáról. De karja ólmosan
hevert az oldala mellett.
– Verka – szólalt meg csendesen, mély hangon. – Ne feledkezz meg róla, hogy Vanyka
Buturlint, amikor a kolostorban leszek, eszembe juttasd.
Verka hideg szájaszéle végigsiklott a kezein. A szürke homályban Vanyka meztelen háta
derengett föl, a megkötözött, elkékült kar: egy penge villant meg, lapockái földagadtak és
összeestek, a feje helyén: véres hólyag… Ne pimaszkodj! Szofja magát türtőztetve
fölsóhajtott.
Trojekurov jön követként Troicából. Két héttel ezelőtt ő küldte a Kremlből Péterhez:
visszajött, nem ért el semmit. Szofja akkor dühében nem engedte, hogy a kezét
megcsókolja. Megsértődött vagy megrettent? A bojár észre nagyon is középszerű ember
volt, csak a külseje félelmetes. Szofja lelógatta telt lábait az ágyról, s szoknyája alját a
bársony cipőcskékre húzta. – Verka, add ide a ladikot.
Verka egy vasalt ladikot helyezett a dunyhára, sarkára viaszgyertyát erősített: olyan soká
csiholta a tűzszerszámot, hogy Szofja válla bosszúságában megint összerándult. A tapló
bűzölögni kezdett, Verka meggyújtotta rajta a papírt, azon a gyertyát: Szofja a tűz fölé
hajolt, arcából a beléhulló hajat félresimítva. Beteg öccse, Ivan cár levelét olvasgatta:
Péternek írt, hogy béküljenek ki, elég vér folyt már; a pátriárka jóságos támogatásáért
könyörgött, hogy Péter és Szofja elkeseredett szívét szeretetre bírja.
Olvasta, s rosszfajta mosoly surrant át a száján. No, mindegy: át kell esni ezen a
megaláztatáson is. Csak ki tudná csalni Troicából a farkaskölyköt… Olyan erősen
gondolkozott, hogy nem hallotta, amint a kapun bejöttek. Amikor Trojekurov vastag
hangja a pitvarban felőle kezdett kérdezősködni, felkapott az ágyról egy fekete kendőt,
fejére dobta, s állva fogadta a herceget. Az oldalvást nyomult be a keskeny ajtón és
meghajolt – ujja a földön –, majd kiegyenesedett; rezesképű ember volt, feje a mennyezetet
verte, a szeme árnyékban, a gyertyácska lángjában csak nagy orra villogott. Szofja a cár és
a cárné egészsége felől tudakozódott. Trojekurov mély hangon búgta, hogy hála Isten,
mind egészségesek. Végigsimította szakállát, megvakarta az állat, de aztán csak nem
kérdezte meg, hogy Szofja hogy van. Szofja erre elhidegedett. Le kellett volna ülnie, nem
alázkodni meg még jobban, de nem ült le mégsem.
– A kolostorban akarom az éjszakát tölteni – mondta. – Itt nincs mit ennem,
kényelmetlenebb is. – S azon volt, hogy a homályon át a herceg szemébe pillantson.
Belevérzett a büszkesége, hogy íme, ő, a kormányzónő, fél ettől a hárombundás tökfilkótól,
s ettől a rég elfeledt némber-félelemtől feje a válla közé húzódik…
– Meggondolatlan dolog volt fedezet, csapatok nélkül jönni hozzánk, cárevna – szólalt
meg Trojekurov –, az utak veszélyesek…
– Nincs mit félnem: több seregem van, mint nektek.
– De mi hasznukat látod?…
– Azért is jövök testőrség nélkül: nem akarok vérontást; békét akarok.
– Miféle vérontásról beszélsz, cárevna? Vér nem fog folyni… Ha az a rabló lázadó,
Fegyka Saklovitij meg a cimborái még mindig vért szomjaznak, majd kézre kerítjük őket.
– Te miért jöttél ide? – kiáltott föl fojtottan Szofja. (A herceg egy tekercset húzott ki
zsebéből, vörös zsinórján pecsét.) – Ukázt hoztál? Verka, vedd el az ukázt a bojártól. Az én
ukázom meg ez lesz: fogd be a lovakat, a kolostorban akarom az éjszakát tölteni.
Trojekurov elhárította Verka kezét, kigöngyölte a tekercset és sietség nélkül,
ünnepélyesen olvasni kezdte.
– „Egész Nagy-, Kis- és Fehér-Oroszország urának, a cárnak és nagyhercegnek a
rendeletéből megparancsoltatik neked, hogy késedelem nélkül térj vissza Moszkvába, s ott
várd be őfelsége akaratát, hogy ő, az uralkodó, mit mond felőled…”
– Kutya! – Szofja kikapta kezéből a tekercset, összegyűrte, elhajította… A fekete kendő
leesett fejéről. – Az ezredemmel térek vissza, s a te fejed röpül le elsőnek!
Trojekurov nyögve lehajolt, fölemelte az ukázt, s mintha Szofja nem is dühösködött
volna, szigorú hangon fejezte be:
„És ha megátalkodol, hogy a kolostorba hatolj, elrendeltetett, hogy gyalázatos módon
bánjanak veled”… Úgy bizony. Szofja fölemelte karját, körmét a tarkójába mélyesztette s
egy lendülettel az ágyra esett. Trojekurov a padka szélére helyezte óvatosan az ukázt,
megint megvakarta szakállát; gondolkozott, hogyan kell neki, mint követnek, ebben az
esetben viselkednie: meghajoljon vagy ne hajoljon meg? Szofjára sandított: az ott feküdt,
hason, bársonycipős lába, mint valami halotté, úgy meredt ki a szoknyája alól. A herceg
lassan föltette sapkáját, s köszönés nélkül kinyomakodott az ajtón.

20
… Hogy te ilyen fontos dologban késlekedel, az a legeslegrosszabb…”
A levél reszketett Vaszilij Vasziljevics kezében. Közelebb hozta a gyertyát, úgy
nézegette a sebtiben odafirkált szavakat Újra meg újra átolvasta, azon volt, hogy megértse,
s a maga gondolatait összeszedje. Unokatestvére, Borisz azt írta: „Gordon ezredes Troicába
vezette a Butirszkij-ezredet s kézcsókra engedték; Péter Alekszejevics megölelte, könnyek
közt többször is megcsókolta. Gordon pedig megesküdött, hogy haláláig szolgálni fogja…
Külföldi tisztek jöttek vele, dragonyosok és vértesek… Ki maradt nálatok? A sztrelecek kis
része, akiknek semmi kedvük a boltjukat, iparukat, fürdőházukat odahagyni… Vaszilij
herceg, nincs még késő, meg tudlak menteni – holnap késő lesz már. Fegyka Saklovitijt
holnap kínpadra vonjuk.”
Borisz igazat írt; attól a naptól fogva, hogy Szofját nem engedték be a kolostorba,
semmivel sem lehetett megállítani á katonák és hivatalbeliek szökését Moszkvából. A
bojárok arcátlanul, fényes nappal utaztak el. A megvesztegethetetlen és szigorú katona.
Gordon, eljött Vaszilij Vasziljevicshez s megmutatta Péter ukázát, amely szerint Troicába
kell mennie.
– Fejem ősz, testemet seb födi – mondta Gordon, a szemöldökét összehúzva és borotvált
arcát ráncokba szedve –, a bibliára tettem esküt és híven szolgáltam Alekszej
Mihajlovicsot, Fjodor Alekszejevicset és Szofja Alekszejevnát Most elmegyek Péter
Alekszejevicshez. – Bőrkesztyűs kezét hosszú szablyájának a markolatára tette s
megkoppantotta a padlót – Nem akarom, hogy fejem a vérpadon repüljön le.
Vaszilij Vasziljevics nem szólt ellene, hasztalan lett volna; Gordon belátta, hogy Péter és
Szofja viszályában Szofja vesztett. S elment még azon a napon, kibontott zászlóval, dobszó
mellett. Ez volt az utolsó és legerősebb csapás. Vaszilij Vasziljevics napok óta úgy élt már,
mintha nehéz álom nyűgözte volna: látta Szofja hiábavaló erőlködését, s nem tudta sem
segíteni, sem otthagyni. Megrémült a gyalázattól s érezte, hogy az közeli és kikerülhetetlen,
mint a sír. Mint főpecsétőr és fővezér, legalább húsz ezredet hívhatott volna össze, s
elmehetett volna Troicába, Péterrel tárgyalni… De kétség fogta el, hátha az ezredek
ahelyett, hogy engedelmeskednének, rablót, lázadót kiáltanak. Habozásában tétlen maradt,
kerülte, hogy Szofjával négyszemközt legyen, s épp ezért beteget jelentett. Borisz
bátyjához egy hű emberével latin nyelvű levelet küldött titokban Troicába, azt kérte, ne
kezdjenek katonai tevékenységet Moszkva ellen, Szofja és Péter kibékítésének különféle
módjait ajánlotta, s a maga cári szolgálatban szerzett érdemeit és fáradozásait magasztalta.
Minden hiába volt. Éppúgy, mint álmunkban, valaki, aki látható és mégis
megfoghatatlan, rávetette magát, a lelke nyögött és elszörnyedt, de egyetlen tagját se volt
képes mozdítani,
A félig leégett viaszgyertya lángjába egy légy repült: leesett és megtekeredett. Vaszilij
Vasziljevics az asztalra könyökölt, fejét két kezébe fogta.
Előző éjszaka megparancsolta fiának, Alekszejnek s a feleségének, Avdotyának – aki
már rég elhagyottan és elfeledten élt –, hogy utazzanak haladéktalanul Medvedkovóba,
Moszkva alatti birtokára. A ház kiürült. Az ablaktáblák és a tornácok beszegezve. De maga
késlekedett. Volt egy nap, amikor úgy látszott, megfordul a szerencse. Szofja Troicából
visszatérve, kezet sem mosott, egy falatot sem evett, küldöncöket és kikiáltókat menesztett
mindenfelé, hogy a sztreleceket, a kereskedőket és a tanácsadók céheit, a váralji népet s
minden jóembert a Kremlbe hívjanak. Kivezette Ivan cárt a Vörös-tornácra; az állni sem
tudott, egy oszlop mellé ült s panaszosán mosolygott; látni való, hogy élet is alig van már
benne. Az ő vállán fekete kendő, haja dísztelen, úgy, ahogy az útról megjött.
– Minekünk a béke és szeretet mindennél drágább – kezdett a néphez szólani. –
Írásainkat Troicában el sem olvassák, követeinket elkergetik… S íme, én imádkoztam,
kocsiba szálltam s magam mentem el, hogy Péter öcsémmel a dolgot szeretetben
megtárgyaljam… De csak Vozdvizsenszkojéig engedtek… ott megszégyenítettek és
megaláztak, leányzónak neveztek, mintha nem volnék cárevna, nem is tudom, hogy értem
élve vissza. Huszonnégy óra alatt csak egy pici áldozókenyeret ettem. A környező falvakat
Lev Nariskin és Borisz Golicin parancsára mind kirabolták… Péter öcsémet agyonitatják…
Egész nap részegen alszik a kamrájában… Haddal akarnak Moszkvának jönni, Vaszilij
herceg fejét levágatni… Az ittlétünk nem soká tart már… Mondjátok meg: ha nem kellünk
nektek, elmegyünk Ivan öcsémmel valahová messze, egy cellát keresni magunknak.
Szeméből kibuggyant a könny. Nem tudott beszélni, fogta az ereklyés keresztet és feje
fölé emelte. A nép nézte a keresztet, a hangosan síró cárleányt és Ivan cárt, ahogy a szemét
összehunyorítva ott kónyadozott. Levették a süvegüket, sokan föl-fölsóhajtottak, szemüket
dörgölték. Amikor a cárevna megkérdezte: „Nem mentek-e el ti is Troicába, lehet-e bízni
bennetek?” – azt kiáltották: „Lehet, lehet… Nem hagyunk el…”
Eloszlottak. Amikor eszükbe jutott, amit a cárleány beszélt, az orrukat tekergették.
Persze, nem illik cserbenhagyni, de hogy ne hagyja cserbe az ember? A kenyér
Moszkvában megfogyatkozott. A szekérkaravánok Troica felé fordulnak, a városban
rablóvilág, rend nincs. A piacokon megszűnt a kereskedés. Minden munka áll, teljes a
zűrzavar. Az ember elunja. Ideje véget vetni. Akár Vaszilij, akár Borisz Golicin: egykutya.
Ugyanezen a napon vagy tízezer ember özönlött a Kremlbe, Péter írásának a másolatát
lengették, amely azt parancsolta, hogy Fegyka Saklovitijt, a lázadót és rablót, cimboráival
együtt, láncok közt vigyék a troicai kolostorba. „Adjátok ki Fegykát!” – kiabálták s az
ablakokhoz s a Vörös-tornácra özönlöttek, éppúgy, mint sok évvel ezelőtt. „Adjátok ki
Nyikita Gladkijt, Kuzma Csermnijt, Obroszim Petrovot s a pópát, Szeliversztka
Medvegyevet!” Az őrség eldobta fegyverét, szétfutott. A cselédség, a kastélybeli asszonyok
és leányok, bolondok és törpék a lépcső alá, a pincébe rejtőztek.
– Menj ki, mondd meg a vadállatoknak, hogy nem adom ki Fjodor Leontyevicset –
mondta lihegve Szofja s ruhaujjánál fogva húzta Vaszilij Vasziljevicset az ajtóhoz… Az
maga sem tudta, hogyan jutott ki a Vörös-tornácra: a közvetlen közelébe nyomult tömeg
forróságot, gyűlöletet, fokhagymaszagot lehelt, dárdák, kardok, kések felmeredő éle szúrta
a szemét, ő kiáltott valamit – nem is emlékszik, mit – s farral visszahátrált a pitvarba… Az
ajtó a nekifeszülő vállak alatt azon nyomban megreccsent. Szofját látta, felakadt, fehér,
pupillátlan szemmel… „Nem lehet megmenteni” – mondta neki. Az ajtó nagy reccsenéssel
kinyílt, az emberek beözönlöttek… Szofja hátával Vaszilijnak szorult, teste egyre
súlyosabban nyomta. Támogatni akarta. Szofja mély, üvöltő hangon fölkiáltott, ellökte s
elrohant… Amikor mindketten a Gránit-teremben álltak, Fegyka Saklovitij rút kiáltozását
hallották. A cárleány fürdőszobájában fogták el.
És Vaszilij Vasziljevics még mindig halogatta a szökést. Az útihintó már estétől ott
várakozott a hátsólépcsőnél, a háznagy s néhány öreg szolga á pitvarban szunyókált.
Vaszilij Vasziljevics a gyertya előtt ült s kezébe szorította a fejét. Az égett szárnyú légy ott
hevert lábacskáival fölfele. A hatalmas ház csendes volt, halott. A zodiákusz jelei alig
csillogtak a mennyezeten: a görög istenek a herceget nézték a sötéten át Élő csak a
fájdalom volt, amely Vaszilij Vasziljevicset szaggatta. Nem tudta megérteni, mért történt
mindez így. Ki a bűnös ebben? Ah, Szofja, Szofja!… Nem titkolta ~ már maga előtt: tilos
rejtekéből egy kendőzetlen asszony, mohó szerető, súlyos, nem szeretett arca merült föl –
hatalmaskodó, durva, rettenetes… Dicsőségének az arca!
Mit mond Péternek, mit felel az ellenségeinek? Hatalmat hált ki egy asszonnyal, a
Krímben megszégyenült, de írt egy füzetet: „A polgári életről vagy az összes államügyek
reformjáról, hogy az az egész népnek hasznára váljék”… Lekapta tarkójáról az öklét s az
asztalra ütött… Szégyen! Szégyen! Iménti dicsőségéből csak a szégyen maradt!
Az ablaktábla résén homályos pirosság szűrődött be … Csakugyan a hajnal? Vagy véres
hold kelt Moszkva fölé? Vaszilij Vasziljevics fölállt, körülnézett a bolthajtásos terem
csillogó homályában, feje fölött a zodiákusz jelei. Csaltak az asztrológusok, a jósok, a
varázslók… Nem lesz kímélet… Lassan egészen szemöldökébe húzta sapkáját, két pisztolyt
tett a zsebébe, s figyelte, hogy ég tövig a gyertyatartóban a gyertya: a kanóc megolvadt, a
viaszba esett és sisteregve kihunyt.
A sötét udvaron lámpás emberek sürögtek-forogtak. Távoli tűzfényen tompán derengett
át a hajnal. Vaszilij Vasziljevics beleült útihintajába s egy kulcsot adott át a háznagynak.
– Hozd ide.
A hintóba bőröndöket raktak, hátul kosarakat kötöttek föl. A háznagy visszatért, a
láncait csörgető Vaszka Szilint tolta maga előtt. A jós hangosan sóhajtozott s keresztet
vetett a négy égtáj felé és a csillagokra. A cselédek belökték a kocsiba Vaszilij Vasziljevics
lábához.
– Isten segítségével! – mondta halkan, komolyan a kocsis. A hat pihent ló erős vágtában
fordult ki a gerenda-úttestre.
 A Tverszkaján hegynek kanyarodtak. Az utcák még elég néptelenek voltak. Egy
tehénpásztor kürtjét fújva ballagott el a porban a kapuk előtt, ahonnét bőgve jöttek ki a
tehenek. A templomkapukban vacogva ébredeztek a koldusok: vakarództak, egymást
szidták. Egy-egy templomszolga ásítozva nyitotta az alacsony ajtót. „Szenet vegyenek!” –
kiabálta egy mellékutcában a szeneskocsin egy paraszt. Asszonyok a moslékot öntötték ki,
a hamut szórták az utcára, s szájtátva nézték az el-száguldó hófehér lovakat, a magas
nyeregben föl-leszökdelő pávatollas lovasokat, a vadképű kocsist – kinyújtott mancsában
tizenkét fehér selyemgyeplő –, a hintó hátsó hágcsóján a két meztelen kardú óriást. Az
asszonyoknak a veder is kiesett a kezükből, a járókelők lekapták sapkájukat, néhányan
óvatosságból még le is térdepeltek.
Utolszor repült így végig Moszkván Vaszilij Vasziljevics. Mi lesz holnap? Száműzetés,
kolostor, kínvallatás? Útibundája gallérjába rejtette az arcát. Úgy látszott, szunyókál. De
amikor Vaszka Szilin mozdulni próbált, a herceg teljes erejéből belerúgott.
– No lám – csodálkozott Vaszka. A hercegnek lehunyt szeme alatt megrándult az arca.
Amikor a sorompón kiértek, Vaszilij Vasziljevics csendesen így szólt:
– Hazugság, csalás, rablás a te bűvészeted… Kutya, gazfickó, csirkefogó…
Agyonkorbácsolni téged, az is kevés.
– Nem, ne kétkedj, édesapám, minden meglesz, a cári – korona is.
– Hallgass, hallgass, tolvaj.
Vaszilij Vasziljevics hátravetette magát, s eszeveszetten taposta a varázslót, amíg az fel
nem nyögött
Medvedkovótól egy versztányira egy jeladó-muzsik, ahogy a kocsit meglátta,
meglengette a süvegét, egy nyírliget szélén egy másik felelt, túl a szakadékon, a dombokon,
a harmadik. „Jön, jön!” Az ötszáz főre menő cselédség, homlokával a gyepig hajolva,
térden fogadta a herceget. Kiemelték a hintóból, bundája szegélyét csókolgatták… Ijedt
arcok, kíváncsi szemek. Vaszilij Vasziljevics barátságtalanul vizsgálgatta a cselédséget;
nagyon is mélyen hajladoznak, igyekeznek, sürögnek-forognak. A gerendaház sűrűn
üvegezett ablakára nézett, a két félkör alakú lépcsőre… Körül a tágas udvaron istállók,
pincék, vászonszövő műhely, üvegházak, baromfiudvar, galambdúc.
„Holnap – gondolta – beállítanak ide az írnokok, összeírják, lepecsételik, tönkreteszik…
Elpusztul minden…” Vaszilij Vasziljevics méltóságos lassúsággal ment be a házba. A
pitvarban fia, Alekszej rohant elé, viselkedése s arca, melyet zsenge pihe borított, apjáéhoz
volt hasonló. Reszkető ajka az apja kezére tapadt, orra hideg volt. Az ebédlőteremben
Vaszilij Vasziljevics kényszeredetlen, szinte bosszankodva keresztet vetett, leült az
asztalhoz, szembe a velencei tükörrel, amelyben simára gyalult falak, az ablakközökben
gobelinek, a polcokon drága szőnyegek tükröződtek… Mindez semmi lesz! Egy pohár
pálinkát töltött, letört egy darab fekete kenyeret, belenyomta a sóba, s nem itta ki, nem ette
meg – elfeledte… Felkönyökölt s lehorgasztotta a fejét. Alekszej lélegzet nélkül állt
mellette, készen, hogy nekifogjon, s elmondjon valamit.
– Nos? – kérdezte Vaszilij Vasziljevics szigorúan.
– Apuskám, már voltak itt.
– Troicából?
– Huszonöt főnyi dragonyos, egy főhadnaggyal és Volkov kamarás.
– Ti mit mondtatok?
– Azt mondtuk: apuska Moszkvában van, nem is gondol rá, hogy idejöjjön. A kamarás
azt mondta: a herceg siessen Troicába, ha nem akarja, hogy gyalázatba essék.
Vaszilij Vasziljevics arca torz mosolyra húzódott. Kiitta a poharát, befalta a kenyeret és
nem érezte az ízét. Látta, hogy a fia alig uralkodik magán – a válla lelóg, bokája szolgamód
befelé áll –, a padló lassan reszket alatta. Vaszilij Vasziljevics majdhogy rá nem förmedt,
de ijedt arcára pislantott és megszánta:
– Mit reszketsz úgy, ülj le.
– Azt parancsolták, hogy én is veled menjek, apuskám, Troicába.
Vaszilij Vasziljevics erre elvörösödött, fölemelkedett, de a büszkesége megint
visszatartotta. Lehunyta a szemhéját. Egy második pohárkával töltött s vágott a
fokhagymás kocsonyából. A fia sietve húzta oda az ecetet.
– Készülj, Aljosa – szólt Vaszilij Vasziljevics. – Pihenek, éjszaka indulunk… Isten
könyörületes. – Falta az ételt, keserű gondolatokba merült. A verejték egyszer csak kiütött
a homlokán, pillantása ide-oda szökdelt. – S még egyet, Aljosa: egy parasztot hoztam
magammal… Menj, nézz utána, hogy vigyék le a folyóhoz, a fürdőházba, oda zárják be, s
úgy vigyázzanak rá, mint a szemük világára.
Amikor Alekszej elment, Vaszilij Vasziljevics leeresztette a kést, végén a reszkető
kocsonyadarabbal, meggörnyedt, arca ráncba vetődött, szemhéja alatt zacskók támadtak,
ajka kifordult…

Vaszka Szilin a fürdőházban ült, a szakadék alatt folyó víz partján. Egész nap kiabált,
üvöltött, hogy adjanak enni neki. De körülötte, a kihalt helyen, csak a bokrok zúgtak, s a
csukák elől menekülő piros szárnyú pontyok ficánkoltak a folyóban, meg a vándorútra
készülő seregélyfalka röpdösött csillogó szárnnyal az ég kékségében, amelyet a varázsló a
tolóablakon át látott. A madarak elfáradtak, a mogyoróbokorra ültek, csipogtak-
fütyörésztek, az emberi sóhaj nem ijesztette el őket.
– Ó, Poltava, szülőhazám – suttogta a varázsló –, az ördög hozott ebbe az átkozott
Moszkvába! Hogy a dög pusztítson el, oszoljatok szét a világ négy tája felé, essen porrá az
egész városotok.
Az alkonyati nap fénnyel öntötte el a keskeny kis ablakot, s az erdő facsúcsai mögé
ereszkedett. Vaszka Szilin belátta, hogy ennie nem adnak, lefeküdt a hideg deszkára, feje
alá egy seprűt tett. Elszundított, de hirtelen fölriadt s ijedten meresztette a szakállát fölfelé:
Vaszilij Vasziljevics állt a küszöbön. A fején fekete háromszögletű kalap. Az útibunda alatt
fekete külföldi ruha, kardja hátul farkként meredezik.
– Mit mondasz most, próféta? – kérdezte furcsa hangon a herceg.
Vaszka Szilin tudománya csütörtököt mondott, megreszketett, vacogni kezdett. Látnia
kellett volna, hogy a hercegnek maradt még hite a jóstudományban. El kellett volna kapnia
keményen a kezét s fölüvölteni: „Halálos kínra mégy a cárhoz! Menj, ne félj… A négy
vadállat behúzta körmét… a négy varjú elröpült… A halál odább állt… Látok, mindent
látok.” Vaszka éhségében, ijedtében, ahelyett még mindig a cári koronáról zagy vált,
fölsírt, esdekelt:
– Bocsáss haza, a Krisztus szerelmére kérlek, Poltavába. Tőlem sem kár, sem
haszontalan beszéd nem származik rád.
Vaszilij Vasziljevics dühös szemmel nézett reá a küszöbről. Hirtelen kiugrott, egy hasáb
fával eltorlaszolta a fürdő előterének ajtaját s ráakasztotta a lakatot. Ide-oda szaladgált a
fürdőház körül. Vaszka megértette.– rozsét hord oda! Elkiáltotta magát: „Nem szabad!”
„Sokat tudsz, pusztulj!” – felelte a herceg. És köhécselve fújta, élesztgette a taplót.
Égésszag érzett. Vaszka fölkapott egy vödröt, szétzúzta az ajtón, de az ajtó nem tört ki.
Fejét oldalvást keresztülpréselte a tolóablakon, kiabálni kezdett, de a füst torkába csapott…
A kigyúlt rőzse recsegett-ropogott. A gerendák közt a rések fényleni kezdtek. A tűz zúgó
falként emelkedett. Vaszka – hogy a hőség elől meneküljön – a legmélyebb polc alá
kúszott. A tető meghajolt. A falak égtek.
A csillagokat kioltva, az éjszakai szélcsöndben magas lángok lobogtak a folyó fölött. És
a hat szürke ló s a Jaroszlavli úton száguldó fekete bőrkocsi vöröses árnya még sokáig
szállt a tarlón, hol egy vizenyős szakadék mélyén siklott át, hol egy hegyoldalon kúszott
föl, hol egy nyírliget törzsein tört meg, tovacsúszva.
– Hol ég? Apám… Nem minálunk? – kérdezte Alekszej nem egyszer, nem kétszer.
Vaszilij Vasziljevics nem felelt, a hintó sarkában szunyókált.

21
A marhaudvaron, egy föld alatti üregben, ahol a zavaros időkben puskaporos pince volt,
most azonban a kolostor készleteit tartották, az ácsok szabad helyet csináltak, az alacsony
bolthajtások alatt; a téglaoszlopok közé keresztgerendát erősítettek, rajta csiga és hurok,
lenn pedig egy fekvő gerendát bilinccsel – ez volt a kínpad. Az íródeákoknak, akik a
vallomást írták, padot, asztalt állítottak, egy másik vörös posztóval bevont padot a
méltóságoknak, a pincéből föl a kő-magtárba pedig, ahol Fegyka Saklovitij másodnapja ült
megvasalva, meredek lépcsőt készítettek.
A vallatást Borisz Alekszejevics vezette. Moszkvából, a bűnügyi hivatalból elhozatták
Jemeljan Szvezsovot, a hóhérmestert, aki arról volt híres, hogy első korbácsütésével
szólásra bírja az embereket. A piactéri büntetéseknél, a szégyenoszlopnál tudott kímélettel
is ütni, de ha kímélet nélkül ütött, a tizenötödik ütésre a gerincoszlopáig szelte az embert.
Sok mindenféle embert kihallgattak már, egyesek maguk jelentkeztek besúgásra,
vallomástételre. Sikerült Kuzma Csermnijt is elfogni. Ravasz csellel Obroszim Petrov
rendőrfőnököt is elfogták, Szofja bizalmas emberét, aki kardjával kétszer vágta ki magát az
alabárdok közül. Nyikita Gladkij és Medvegyev pópa azonban elszökött, s elfogatásukra
minden vajdaságba írásokat küldtek.
A sor most Fjodor Saklovitijra került. A vádakra, amelyeket a besúgások, vallomások és
vallatások alapján olvastak a fejére, Fegyka a tegnapi kihallgatáson nagy hevesen csak
annyit felelt: „Rágalom, az ellenségeim akarnak elpusztítani, semmi bűnömről nem
tudok…” Mára Jemeljan Szvezsovot tartották készenlétben, hogy szembesítsék vele, de ő
nem tudott róla, s mint eddig, most is tagadni készült; a lázadást nem ő szervezte, az
uralkodó élete ellen merényletet nem szőtt.
Péter a vizsgálat kezdetén nem volt ott a vallatásnál; Borisz Alekszejevics ment el hozzá
estenként az íródeákkal, ő olvasta föl a vallomások hasábjait. De amikor Csermnijt és
Petrovot meg a cimboráikat, Ogrizkovot, Sesztakovot, Jevdokimovot és Csecsotkát
elfogták, amikor halálos ellenségei szólaltak meg, hallani akarta a beszédjüket. Egy kis
széket vittek le neki a pincébe, ott ült oldalvást a penészes bolthajtás alatt. Könyökét a
térdének támasztotta, állat az öklére tette, nem kérdezett, csak hallgatott. Amikor a kínpad
először reccsent meg – övig meztelenül a széles mellű, izmos Obroszim Petrov függött
rajta, himlőhelyes arca elszürkült, füle megnyúlt, vicsorító foga fájdalomtól csikorgott –,
Péter székével a téglaoszlop mögé, az árnyékba húzódott s mozdulatlanul ült a vallatás
egész ideje alatt. Ezen az egész napon sápadt volt és tűnődő. De lassacskán megszokta, el
sem rejtőzött már.
Ma Natalja Kirillovna tartóztatta fel a reggeli misénél: a pátriárka beszélt s üdvözölte
abból az alkalomból, hogy a zavarok szerencsésen véget értek. Valóban: Szofja még a
Kremlben van, de hatalma már nincsen. A Moszkvában maradt ezredek elküldték
képviselőiket, hogy Péter cár lába elé esve, bocsánatot és irgalmat kérjenek, belenyugodtak,
hogy akár Asztrahanyba vagy a határra is elmennek, csak az életüket, családjukat és
iparukat meghagyják.
A székesegyházból Péter gyalog jött. A marhaudvar tele volt sztrelecekkel. ,,Urunk, add
ki nekünk Fegykát – zsivajogtak –, mi majd beszélünk vele.” Fejét lehajtva, karját sebesen
lóbálva, a régi magtár felé futott el mellettük s a lépcsőkön meg-megcsúszva, a pince
nyirkos sötétjébe ereszkedett. Bőr-és egérszag fogadta. Áttört a ládák, zsákok, hordók közt
s be-lökte az alacsony ajtót. Az asztalon, amelynél az íródeák ült, gyertya; sárgán
világította meg a boltozat pókhálóját, a földpadló szemetét, a kínpad frissen gyalult
gerendáit. Az íródeák s a másik padon egymás mellett ülő Borisz Alekszejevics, Lev
Kirillovics, Sztresnyev és Romodanovszkij komolyan meghajoltak. Amikor megint leültek,
Péter meglátta Saklovitijt. Térden állt, egy lépésre tőlük, göndör feje lecsüggesztve, a drága
kaftán, amiben a palotában elfogták, hóna alatt felrepedve, az inge csupa szennyfolt.
Fegyka lassan fölemelte beesett arcát s szeme a cáréval találkozott. Pupillája lassan
kitágult, szép ajka elnyílt s mintegy hangtalan zokogástól, megreszketett. Egészen
előrehajolt, nem vette le Páterről a szemét. Borisz Golicin is rásandított a cárra s óvatosan
elmosolyodott:
– Parancsolod, hogy folytassuk, felség?
– Ha lázadni tudtál, tudj felelni is – szólalt meg Sztresnyev a sűrű bajuszán át. – Mit
vergődünk itt veled? Az uralkodó az igazat akarja tudni.
Borisz Alekszejevics megemelte a hangját:
– Egy a válasza mindig: ilyen szavakat nem mondtam, ilyen dolgokat nem
cselekedtem… De a vizsgálat szerint vaj van a fején. Kínpadra kell vonni.
Saklovitij, mintha meglökték volna, az egér fürgeségével oldalt kúszott a térdén –
mintha a bőrhalmok, sózotthal szagú hordók mögé akarna rejtőzni – és elvágódott.
Megmeredt. Péter hozzálépett: ott látta lába előtt kövér, borotvált nyakát. Kezét köntöse
zsebébe dugta. Leült – tekintélyes volt, megvető –, megcsukló, fiatalos hangon mondta:
– Csak mondja meg az igazat.
– Jemeljan – kiáltott oda Borisz Alekszejevics.
A kínpad mögül, a bolthajtás alól, egy hosszú, keskeny vállú ember jött ki, vörös inge a
térdéig ért. Saklovitij bizonyára nem várta ilyen hamar, sarkára ült, fejét a válla közé húzta
s Jemeljan Szvezsov közönyös lóképébe nézett; homloka szinte nincs is, csak szemöldöke
meg nagy álla. Odament, fölemelte Fegykát, mint a gyereket, megrázta, talpra állította. A
ruha-ujját húzva, óvatosan és ügyesen lerántotta róla a kabátot kigombolta a gyönggyel
hímzett gallért, fehér selyemingét ujjával köldökéig tépte, lerántotta, övig meztelenítette…
Fegyka nagyot szeretett volna kiáltani, de csak rekedt, értelmetlen hang tört ki belőle.
– Uramisten, mindent megmondok.
A bojárok a padon egyszerre rázták meg a fejüket, szakállukat, képüket. Jemeljan
hátrarántotta Fegyka karját, csuklóban megkötötte, bőrhurkot dobott rá s meghúzta a kötél
másik végét. Saklovitij elámulva állt ott. A csiga megnyikordult s karja a háta mögött
emelkedni kezdett. Izmai megfeszültek válla fölpuffadt, ő maga meghajolt. Jemeljan ekkor
erősen derékon lökte, leguggolt mellé s megrántotta. Karjai kifordultak a vállából s a feje
fölé emelkedtek. Fegyka fojtottan felnyögött, a teste ott függött két arasznyira a föld felett,
szája elnyílt, szeme tágra meredt, hasa beesett, lábfeje befelé fordult. Jemeljan
megerősítette a kötelet, s levette a szögről a rövid nyelű korbácsot.
Borisz Alekszejevics intésére az íródeák föltette vaskeretű szemüvegét s száraz orrát a
gyertyához közelítve, olvasni kezdte:
– S a vallatás során ugyanaz a Filip Szapogov kapitány ezt mondta: „Az elmúlt év
júliusában, hogy melyik nap, arra nem emlékszem, a nagyhatalmú uralkodónő, Szofja
Alekszejevna Preobrazsenszkoje faluba jött, őfelsége Péter Alekszejevics ekkor nem volt
Preobrazsenszkojéban, s a cárleány csak délig maradt ott. Vele volt Fjodor Saklovitij és sok
különféle ezredbeli ember; Fjodor arra fogadta fel őket, hogy Lev Kirillovicsot és a
nagyhatalmú cárnét, Natalja Kirillovnát megöljék… Ugyanekkor ő, Fjodor kijött a
kastélyból a pitvarba s azt mondta neki, Filip Szapogovnak: „Figyeljétek, ha a kastélyból
kiáltást hallotok.” Ugyanebben az időben a cárné kemény szavakkal dorgálta a cárleányt s a
kastélyban nagy volt a kiáltozás… »Ha kiáltást hallotok, legyetek mind készen: akiket a
kastélyból kiadunk, üssétek agyon.«„
 – Ilyen szavakat nem mondtam, Filip haszontalanul hazudozik – préselte ki torkán
Saklovitij.
Borisz Alekszejevics intésére Jemeljan hátralépett s megnézte.– alkalmas lesz-e? Testét
hátravetette, a korbácsot meglendítette s előreesve, úgy odavágott, hogy fütyült. Görcs
vonaglott végig Fegyka finom, sárga testén. Felkiáltott. Jemeljan másodszor is odavágott.
– Három – mondta gyorsan Borisz Alekszejevics. (Harmadszor is odavágott.) Saklovitij
tajtékozva üvöltötte oda neki:
– Részeg voltam, részeg fővel mondtam, nem voltam eszemnél…
– „S a továbbiakban – folytatta az olvasást a deák, mikor a kiáltozás elhallgatott – ádáz
szavakat mondott Filipnek Péter Alekszejevics cárról: „Iszik, a Kukujba jár és semmiféle
rendszabállyal nem lehet észre téríteni, minthogy részegre issza magát. És jó volna lopva
kézigránátokat helyezni őfelsége pitvarába, hogy ezekkel a gránátokkal őt, a cárt,
megöljék.”
Saklovitij hallgatott.
– Öt! – parancsolta keményen Borisz Alekszejevics. Jemeljan nekihuzakodott, de
rémülten eresztette le három rőfnyi ostorát. Péter odaugrott Saklovitijhoz – olyan magas
volt, hogy szeme egy szinten volt az övével –, és Fegyka kábult szemébe nézett… Háta,
karja, tarkója csak úgy reszketett.
– Az igazat mondd, te kutya. – Megragadta a bordáját. –Sajnáljátok, hogy kicsi
koromban meg nem öltetek? Így van, Fegyka, így? Ki akart megölni? Te? Nem? Ki?
Gránátos embereket küldtetek? Kit? Nevezd meg… Mért nem öltetek meg, mért nem
vágtatok le?
Fegyka valami védekezést mormogott a cár vörösfoltos, gömbölyű arcába, a kicsiny,
eltorzult szájba – erei megduzzadtak az erőlködéstől.
– Egy szavamra emlékszem csak: „Hogy a cárnét és fivéreit mért nem intézték el már
akkor?” De hogy késsel vagy gránáttal, olyan nem volt, nem emlékszem. A cárnéról
Vaszilij beszélt olyan gazul.
Alighogy Vaszilij Vasziljevicset említette, Borisz Alekszejevics fölpattant a padjáról és
dühödten kiáltotta a hóhérnak:
– Üsd!
Jemeljan vigyázva, hogy a cárt ne érje, a négyszögletű korbácsvéggel úgy odahúzott
Fegyka lapockája közé, hogy húsig hasította a bőrt… Saklovitij fölordított, ádámcsutkája
egészen kimeredt belé… A tizedik ütésre feje lekonyult, mellére esett.
– Vedd le – mondta Borisz Alekszejevics s megtörölte szájaszélét selyem
zsebkendőjével. – Óvatosan vidd föl, dörgöld meg pálinkával, s vigyázz rá, mint a
kisgyerekre. – Hogy holnap beszéljen…
Amikor a bojárok a pincéből a marhaudvarba fölmentek; Tyihon Nyikityevics
Sztresnyev, a füléhez hajolva, megkérdezte Lev Kirillovicsot:
– Láttad, Lev Kirillovics, hogy tett a herceg, ez a Borisz?
– Ne-em… Mi volt ez?
– Hogy fölpattant a padról… Hogy a Fegyka száját betömje…
– Miért?
– Fegyka fölöslegeset mondott: ez a Borisz és Vaszilij egy vérből valók… A maga vére,
úgy látszik, drágább neki, mint a cár dolga…
Lev Kirillovics éppen egy trágyacsomón állt meg, rendkívül elcsodálkozott, fölemelte a
karját s combjára ütött.
– Ah, ah, mi pedig megbízunk ebben a Boriszban.
– Bízzál, de légy körültekintő.
 – Ah, ah…

22
A kéménytelen kunyhóban fűlt a kemence s olyan füst állt benne, hogy az embert csak
derékig lehetett látni, a függőpolcokon pedig semmit sem. A világító fáklya lángocskája
szegényesen derengett, a széndarabkák sisteregtek, ahogy a vízzel telt sajtárba estek.
Taknyos kisgyerekek futkostak, kiálló köldökű hasuk meztelen, faruk mocskos,
minduntalan odapuffanlak s bőgicséltek. Egy állapotos asszony, akinek a dereka
gyékénykötéllel volt átkötve, kézen fogva lökdöste ki őket az ajtón: „Az ördög vigyen
benneteket, megesztek engem, eszeveszettek!”
Vaszilij Vasziljevics és Alekszej tegnap óta ült már a kunyhóban; a kolostorkapun nem
engedték be őket: „A nagyhatalmú uralkodó azt parancsolta, maradjatok a váralján, amíg
sor kerül rátok…” Várták az órájukat. Étel, ital nem ment le a torkukon. A cárnak nem volt
kedve a mentségeiket hallgatni. Mindent várt Vaszilij Vasziljevics, az úton a legrosszabbra
is elkészült, csak a füstös kunyhóra nem.
A nap folyamán a vidám és becsületes Gordon ezredes jött el hozzá, részvéttel volt
iránta, csettintett a nyelvével, úgy veregette meg Vaszilij Vasziljevics térdét, mint valami
egyenrangúét… „Oda se neki – mondta, ne lógasd az orrod, Vaszilij Vasziljevics herceg,
borúra derű.” S elment, a nagy sarkantyúit pengetve, a szabadember, a szerencse fia.
Nem volt kit a kolostorba küldeni, hogy körülnézzen. A váraljai nép még a sapkáját sem
kapta le a cárlány hajdani kedvese előtt. Szégyellt az utcára kimenni. A bűztől,
gyermeknyivákolástól szédült a feje, szemét ette a füst. És ki tudja, miért, újra meg újra
eszébe jutott' az átkozott varázsló, fülébe csengett a kiáltása, a kisablakból, a tűzön át:
„Nyisd föl az ajtót, elvesze], elveszel.” Késő este az őrséggel egy tiszt rontott be a
kunyhóba, köhögött a füsttől.
– Nálatok lakik Vaszka Golicin? – vetette oda az állapotos asszonynak.
Az asszony rábökött szabad könyökével.
– Ott ül.
– A kastélyba vagy rendelve, szedelőzködj, herceg. Vaszilij Vasziljevics – fiával együtt
– gyalog ment be az őrök között, mint valami szegényparaszt, a kolostor kapuján. A
sztrelecek fölismerték, fölugráltak, kacagni kezdtek, egyik az orrára húzta a sapkáját, másik
a szakállához kapott, a harmadik pimaszul szétvetette a lábát.
– Maradjatok veszteg… Tábornok jön két patán… De hol van a lova? Ahá, a lába
közt… Csak bele ne essék valahogy a vajda a sárba.
Ezen a gyalázaton is átestek. A metropolita tornácára Vaszilij Vasziljevics futva ment
föl. Fogadására egy ismeretlen, szegényes öltözetű íródeák jött ki, mutatóujjával nagy
komolyan megállította Vaszilij Vasziljevicset, kigöngyölt egy írást, lassan, hangosan
olvasta, minden szava egy ütés a fejére:
– … Mindezen felyülmondott bűneidért a nagyhatalmú uralkodók, Péter Alekszejevics
és Ivan Alekszejevics elrendelték, hogy te, Vaszilij Golicin, tisztedtől és bojárságodtól
megfosztatván, feleségeddel és gyermekeddel egyetemben, örök száműzetésbe, Kargopolba
küldessél. Hűbéri és örökölt birtokaidat, moszkvai udvarodat, valamint egész vagyonodat a
nagyhatalmú uralkodók magukra íratják. Embereid, a jobbágyok és személyi szolgáid, a
parasztok és a parasztok gyermekeinek kivételével, szabadon bocsáttatnak.”
Amikor a hosszú felolvasást befejezte, a deák. összegöngyölte az írást s a rendőrfőnök
előtt Vaszilij Vasziljevicsre mutatott; az alig állt a lábán, hajadonfőtt volt. Alekszej
támogatta karjánál fogva.
– Vegyétek őrizetbe, s tegyétek, ami megmondatott.
 Megfogták. Elvezették. A templom udvara mögött az apát és fiút szekéren egy
gyékénydarabra ültették, hátul a rendőrfőnök és egy dragonyos ugrott föl. A szakadt
köpenyű, bocs-koros kocsis megrántotta a gyeplőt, s a gyatra kis gebe lépésben vontatta ki
a szekeret a kolostorból a mezőre. Éjszaka volt, nyirkos pára vonta be a csillagokat.

23
A troicai hadjárat véget ért. Úgy, mint hét évvel ezelőtt, a kolostorban kiülték Moszkvát.
A bojárok, a pátriárkával és Natalja Kirillovnával, hosszas gondolkozás után ezt írták Péter
cár nevében Ivannak:
„… És most, bátyámuram, itt az ideje, hogy az Istentől kettőnkre bízott birodalmat,
minthogy a megfelelő életkorba léptünk, magunk kormányozzuk, a harmadiknak, a
gyalázatos személynek, a mi nővérünknek azonban nem engedjük meg, hogy velünk,
férfiemberekkel, címben s a dolgok vitelében osztozkodjék.”
Szofját különösebb zaj nélkül, éjszaka átvitték a Kremlből a Novogyevicsij-kolostorba.
Saklovitijt, Csermnijt és Obroszim Petrovot lefejezték, a többi gazembert a váralján, egy
téren megkorbácsolták, nyelvüket kivágták, s örök időkre Szibériába űzték. Medvegyev
pópát és Nyikita Gladkijt később fogta el a dorogobuzsi vajda. Szörnyen megkínozták és
lefejezték őket.
Jutalmat osztogattak, földet és pénzt: a bojároknak háromszáz rubelt fejenként, az udvari
főméltóságoknak kétszázhetvenet, a duma nemeseinek kétszázötvenet. A kamarások, akik
Péterrel jöttek a kolostorba, pénzben harminchét rubelt kaptak, akik rögtön utána:
harminckét rubelt; az augusztus 10-ig érkezők harminc rubelt, az augusztus 20. után
érkezők huszonhét rubelt. A vidéki városok nemeseinek ugyanezen rend szerint tizennyolc,
tizenhét és tizenhat rubelt adományoztak. Minden köz-sztrelec egy-egy rubelt kapott
hűségéért, földet azonban nem.
Mielőtt Moszkvába visszatértek, a bojárok szétosztották maguk közt a hivatalokat, az
elsőt és legfontosabbat – a külügyit – Lev Kirillovicsnak adták, de már a pecsétőri cím
nélkül. Minthogy a háború és egyéb zűrzavarok elmúltak, Borisz Alekszejevics Golicinról
egészen el lehetett volna feledkezni, a pátriárka és Natalja Kirillovna sok mindent nem
tudott megbocsátani neki: legfőképpen azt, hogy Vaszilij Vasziljevicset megmentette a
korbácstól s a vérpadtól, de a bojárok illetlen dolognak tartották, hogy ilyen előkelő
nemzetséget minden tisztjétől megfosszanak: „Ha ebbe beleegyezünk, kereskedők,
nemtelen deákok, idegenek s mindenféle alávaló emberek alólunk is kihúzzák hamarosan a
hivatalokat, lám így is csak úgy nyüzsögnek Péter cár körül, a zsákmány és hivatal
reményében.” Borisz Alekszejevicsnek, az ellátására, s a becsület kedvéért, a kazanyi
udvari hivatalt adták. Amikor megtudta, köpött egyet s aznap leitta magát. „Az ördög vigye
őket – kiabálta –, megleszek a magamén” – s részegen a Moszkva alatti birtokára nyargalt
kialudni magát.
Az új miniszterek – a külföldiek ekkoriban kezdték így nevezni őket – kidobták a
hivatalokból az egyik deákot a kancellistával, s másikat ültettek be, de a régi szokás szerint
gondolkoztak és kormányoztak tovább. Különös változás nem történt. Csak a Kreml
palotájában járt-kelt Ivan Miloszlavszkij helyett Lev Kirillovics; fekete cobolyprém volt
rajta, hatalmaskodón csapkodta az ajtót s keményen kopogott a sarkán.
Vén, jól ismert emberek voltak: pusztuláson, megvesztegetésen, rendetlenségen kívül
semmit se lehetett várni tőlük? Moszkvában és Kukujban is, a céhbeli kereskedők, bérlők,
váraljai árusok és iparosemberek, a külföldi kereskedők és hajóskapitányok – hollandusok,
hannoveriek, angolok – nagy türelmetlenséggel várták az új rendet s az új embereket.
Péterről különféle hírek jártak, sokan beléje vetették minden reményüket. Oroszország, ez
az aranybánya, évszázados iszap alatt hevert. Ha az új cár sem ébreszti életre, hát kicsoda?
 Péter nem sietett Moszkvába. A kolostorból hadseregével Alekszandrov-telepre vonult,
ahol IV. Ivan cár félelmetes kastélyának még álltak korhadó maradványai. Sommer
tábornok itt egy hadgyakorlatszerű csatát rendezett. Egész héten át tartott, amíg csak a
puskapor futotta. Itt ért véget a Sommer pályafutása; lesett lováról a szegény, és
elnyomorodott.
Októberben Péter, egyes-egyedül a játékezredeivel, bevonult Moszkvába. Tíz
versztányira, Alekszejevszkoje faluban nagy néptömeg fogadta. Szentképeket, templomi
zászlókat, tálon kerek kenyeret vittek elébe. Az út két oldalán gerendák és tönkök hevertek,
a fejsze beléjük verve; a nyirkos földön, nyakuk a farönkön, sztrelecek feküdtek, azoknak
az ezredeknek a küldöttei, amelyek nem voltak Troicában. De a fiatal cár nem vágatta le a
fejüket és nem dühösködött, noha barátságos sem volt.

Ötödik fejezet

1
Lefort nagy ember lett. A Kukujban élő és a kereskedelmi ügyekben Arhangelszkből és
Vologdából érkező külföldiek nagy tisztelettel beszéltek róla. Az amszterdami és londoni
kereskedőházak képviselői leveleikben sűrűn emlegették, s üzletkötéseknél azt tanácsolták,
küldjenek holmi kis ajándékot neki, legjobb lesz a jó bor. Amikor a troicai hadjárat után
tábornoki címmel tüntették ki, a kukujiak pénzt adtak össze, s egy kardot ajándékoztak
neki. Amikor a ház előtt elmentek, jelentősen egymásra hunyorítottak, s azt mondták: „Ez
már igen.” Szűk lett a háza, annyi ember akart kezet szorítani, egy szócskát váltani vele
vagy egyszerűen emlékezetébe idézni magát. A késő őszi idő ellenére sürgős munkába
kaptak: a házra emeletet kellett húzni, kibővíteni: oldalföljárós kőlépcsőt építettek, a
homlokzatot oszlopokkal, szobrokkal díszítették. Az udvar helyén, ahol régebben a
szökőkút volt, tavat ástak a vízi mulatságok és tűzijáték számára. Kétoldalt őrházat
építettek a muskétásoknak.
Lefort a maga jószántából talán nem adta volna rá a fejét ilyen költekezésre, a fiatal cár
akarta így. A troicai tartózkodás idején Lefort olyan nélkülözhetetlenné vált neki, mint
okos anya a gyermeknek: Lefort fél szóból is megértette az óhaját, óvta a veszélytől,
megtanította a maga előnyét, hátrányát látni, s mintha maga is rendkívül megszerette volna,
állandóan ott volt a cár mellett: nem azért, hogy – mint a bojárok, akik csüggedten verték
homlokukkal lába előtt a földet – falvacskákat és jobbágyokat kérjen, hanem a kettőjük
közös ügye s közös mulatságaik kedvéért. Csinosan, beszédesen és kedélyesen jelent meg
Péter hálószobájában, mint az ablakon besütő reggeli nap – hajlongott, mosolygott – s a
nap vígságban, örvendetes gondban, boldog várakozásban kezdődött. Péter a maga kedves
gondolatait szerette Lefortban; a tengeren túli országokat, gyönyörű városokat, hajóval teli
kikötőket, a dohány- és rumszagú, méltóságos járású kapitányokat – mindazt, ami a
külföldről hozott festményeken, metszeteken gyermekkora óta ott derengett előtte. Még
Lefort ruhájának a szaga sem volt orosz; másféle, rendkívül kellemes.
Péter azt akarta, hogy kedvencének a háza ennek a csábító idegenségnek legyen kis
szigete; Lefort kastélya a cár mulatságára szépült ki. A pénzt, amennyit csak az anyjából és
Lev Kirillovicsból kipréselhetett, nem sajnálta. Amióta Moszkvában az övéi voltak fölül,
Péter fék nélkül vetette magát a szórakozásba. Szenvedélyei elkapták, s most különösen
nagy szüksége volt Lefortra: nélküle csak az akarata lett volna meg, a tudása nem… Mit
tanácsolhattak volna az övéi, az oroszok? Valami sólyomvadászatot vagy vak parasztokat,
kik panaszos énekeket kántálnak. Pfuj! Lefort fél szóból is megértette a kívánságát. Olyan
volt, mint a komló levele Péter szenvedélyéinek sötét sörében.
Preschburg székvárosban ugyanakkor újra megindult a munka: kis várat készítettek a
tavaszi katonai játékokra. Az ezredeknek új ruhát varrattak: a preobrazsenszkojeiek zöld
kabátot kaptak, a szemjonovszkijiak azúrkéket. Gordon Butirszkij ezrede vöröset. Az egész
ősz lakomázás és tánc közt telt el. A külföldi kereskedők és iparosok Lefort kastélyában,
mulatságok közben is tovább szőtték a maguk ügyeit.

2
Az újonnan épített táncterem nyirkos volt még. A magas, félkerek ablakokat, s szemben
a vakfalon az ablakforma tükröket pára lepte el a két hatalmas kandalló melegétől. A
tölgyfaparkettás padló frissen volt beeresztve viasszal. Noha még csak most kezdett
szürkülni, a tükrös, háromágú, fali gyertyatartókban meggyújtották a gyertyákat… Puha
pelyhekben hullott a hó. Az udvarra, a behavazott agyag- és forgácshalmok közt, szánok
hajtottak be: hattyúforma hollandiak, feketére és aranyosra festve, hosszú ládaforma
oroszok, amelyeket párnával és medvebőrrel dobáltak tele, nehéz, szántalpas bőrkocsik,
előttük hat ló egymás mögé fogva, egyszerű bérszánok, amelyekben lábát fölhúzva,
nevetve ült valami külföldi, aki két kopejkáért fogadta meg a parasztot Lubjankától
Kukujig.
A kőtornácon, a hóval behordott szőnyegeken, a két bolond – Tomosz és Szeka –
fogadta a vendégeket. Az egyiken övig érő fekete spanyol köpeny és varjútollas
szalmakalap, a másik töröknek öltözött, fején két arsinnyi gyékényturbán, amelyre elöl
disznófül volt varrva. A holland kereskedők különös gyönyörűséggel nevettek a
spanyolruhás bohócon, orrát fricskázták, a spanyol király egészsége felől kérdezősködtek.
A fényes előcsarnokban, ahol a tölgyborítású falat kék fajansztálak díszítették, a vendégek
libériás hajdúknak adták át bundájukat és süvegüket. A táncterem ajtajában Lefort fogadta
őket; ezüsttel kivarrt fehér atlaszkabát volt rajta és ezüstös púderrel behintett paróka. A
vendégek odamentek a forróságot árasztó kandallóhoz, magyar bort ittak, pipára gyújtottak.
Az oroszokat feszélyezte a némaságuk – még kevesen tudtak közülük hollandul, angolul,
németül –, és később érkeztek, közvetlenül az étkezésre. A vendégek elfogulatlanul
melengették a tűznél farukat, feszes harisnyába bújtatott combjukat, s üzleti ügyekről
beszéltek. Csak a házigazda röpködött, kabátja szétálló szárnyait lengetve, mint a pillangó,
vendégtől vendégig, összeismertette őket, az egészségükről, útjukról tudakozódott, hogy
kaptak-e megfelelő szállást, s a tolvajoktól, haramiáktól óvta őket.
– Ó, igen, nekem is sokat meséltek az orosz csőcselékről – felelte a vendég –, nagy
bennük a hajlam, hogy a gazdag utasokat kirabolják, sőt meg is öljék.
– Az az ország – mondta az angol Sidney, egy fakereskedő, a foga közt –, ahol a
lakosság huncutsággal szerzi a mindennapiját, rossz ország. Az orosz kereskedők azért
könyörögnek az Istennek, hogy csalásaikban megsegítse őket, ők ezt ügyességnek nevezik.
Ó, én jól ismerem ezt az átkozott országot… Ide a ruha alatt fegyvert kell hozni.
Hamilton, egy szegényebb kereskedő, kukuji bennszülött, Hamilton peer unokája, aki
valaha Cromwell szörnyűségei elől menekült Moszkvába, nagy tisztelettel közeledett a
beszélgetőkhöz.
– Még akit az a szerencsétlenség ért, hogy itt született, annak is nehéz hozzászoknia az
oroszok durvaságához és jellemtelenségéhez. Mintha mindet az ördög szállta volna meg!
Sidney végigpillantott az emigránson, aki az angol szót rosszul ejtette, s ízléstelenül,
régimódian volt öltözve; meg-vetően húzta a szájaszélét, de a ház iránti tiszteletből mégis
válaszolt neki.
– Mi nem szándékozunk itt élni; a nagykereskedelemre pedig, amelyet folytatunk, az
oroszok becstelenségének nincs nagy befolyása.
– Ön fával kereskedik, sir?
– Igen, én fával kereskedem, sir… Arhangelszk alatt jelentős fakoncesszióra tettünk
szert.
A holland Van Leyden, ahogy a fakoncesszió szót hallotta, közelebb tolta a beszélőkhöz
hegyes, spanyol-szakálló, pillátlan, erősen vörös arcát, amely háromszoros tokával
dörgölődött a hatalmas, keményített gallérhoz.
– Ó, igen – mondta –, az orosz fa szép dolog, hanem azok a pokoli szelek a Jeges-
tengeren s a norvég kalózok… – Eltátotta a száját, még sűrűbb pír öntötte el,
összehunyorított kis szeméből két könnycseppet sajtolt ki: kacagott.
– Semmi – felelte a sárga színű, magas és csontos Sidney. – Az árbocfát huszonöt
kopejkán szerezzük meg, és Newcastle-ban kilenc shillingért adjuk el… Kockáztathatunk.
A hollandus csettintett a nyelvével: kilenc shilling egy fa-. törzsért! Azért jött
Moszkvába, hogy lenfonalat, vásznat, kátrányt és hamuzsírt vegyen. Két hajója volt téli
pihenőn Arhangelszkben. Az ügyei lanyhán mentek; az uralkodó megbízottai – a moszkvai
nagykereskedők, akik a kincstárnak vásárolják föl az árut – hallottak a két hajóról, s
arcátlanul magas árat szabtak, a kis viszontelárusítók áruja meg semmit sem ért Ez az angol
pedig, ha nem hazudik, nyilván jó üzletet köt Igazán bosszantó.
– Az egész világ kátrányának háromnegyede, a legjobb árbocfa s az egész kender az
orosz cár birtokában van – mondta, oldalt sandítva, hogy nincsenek-e oroszok a közelben…
– De mindezt éppolyan nehéz megszerezni, mintha a holdban volna… Nem, sir, ön nem
sok hasznot lát a koncessziójából: Észak néptelen, tán a medvéket tanítja meg a
favágásra?... Azonkívül, sir, a három hajóból kettőt a norvégek vagy a svédek süllyesztenek
el, a harmadik egy jéghegyen törik össze – s ismét fölnevetett, érezte, hogy sikerült
kellemetlenséget mondania a fennhéjázó angolnak. – Igen, igen, ez gazdag ország, mint
ahogy az Újvilág gazdagabb Indiánál, de amíg a bojárok kormányozzák, csak kárt és kárt
látunk itt… Moszkvában nem értik a tulajdon hasznukat, a moszkvaiak úgy kereskednek,
mint a vademberek… Igen, ha a Balti-tengeren kikötőjük volna és megfelelő útjaik, s úgy
foglalkoznának a kereskedelemmel, mint becsületes polgárok, akkor itt nagy forgalmat
lehetne csinálni.
– Igen, sir – felelte Sidney méltóságteljesen –, élvezettel hallgattam és egyetértek
önnel… Nem tudom, hogy van önöknél, de azt gondolom, hogy éppen úgy, mint
Angliában, ott sem építenek többé apró tengeri hajókat… Anglia hajógyáraiban négy-
ötszáz tonnás hajók vannak épülőben. Nekünk most hatszor annyi fára és lenfonálra van
szükségünk. Minden egyes hajóhoz nem kevesebb, mint tízezer yard vitorlavászon kell…
– Ó-ó-ó-ó! – nyögték elámulva, akik a beszélgetést halottak.
– És a bőr, sir! Elfelejti, hogy orosz bőrben mily nagy a szükséglet? – szakította félbe
Hamilton.
Sidney rosszallóan pillantott a faragatlan emberre. Összeráncolta csontos állat s
összehúzott szemével egy ideig a tűzbe meredt.
– Nem – felelte –, nem feledkezem meg az orosz bőrről, de nem kereskedem bőrrel. A
bőrt a svéd kereskedők viszik ki. Anglia, hála Istennek, gazdagszik s nekünk nagyon sok
építőanyagra van szükségünk… S az angolok, ami kell nekik, megszerzik. Mi is meg
fogjuk szerezni.
Befejezte a beszélgetést, leült egy karosszékbe, s vastag cipőtalpát a kandalló rácsára
téve, nem hederített többé senkire… Lefort röppent be. Alekszaska Mensikovot hozta
karon fogva. Kék posztókabát Volt rajta, vörös kihajtós, rézgombos, lovaglócsizmáján
hatalmas ezüstsarkantyú; pazar parókával keretezett arca púderes, csipkegallérjában
gyémánttű, vidám szeme, amely átlátszó volt, mint a víz, zavartalan nézegette a
vendégeket. Úgyesen meghajolt, fázósan húzta össze erős vállát, háttal állt a kandallónak, s
a pipa után nyúlt.
– Őfelsége ebben a pillanatban megérkezik.
A vendégek összesúgtak, a tekintélyesebbek előrébb álltak, arccal az ajtó felé… Sidney,
aki nem értette, amit Alekszaska mondott, egy kicsit még ki is nyitotta a száját s
csodálkozva nézegette ezt a legényt, aki gondtalanul tolt félre tiszteletre méltó embereket a
kandallótól. „Cári kegyenc – súgta oda neki Hamilton –, ordonáncból nemrég léptették elő
tisztnek, nagyon fontos személyiség” – és Sidney, jóindulatú ráncokat szedve a szeme köré,
Alekszaskához fordult.
– Rég ábrándozom a szerencséről, hogy a nagyhatalmú cárt meglássam… Én csak
szegény kereskedő vagyok, de hálát adok az én istenemnek a váratlan alkalomért, amelyről
gyermekeimnek és unokáimnak is mesélni fogok. Lefort lefordította…
– Megmutatjuk, megmutatjuk – felelte Alekszaska, s ahogy nevetett, kivillantak fehér,
egyenletes fogai. – Ha az iváshoz és tréfához értesz, olyat mulathatsz vele, hogy
megemlegeted. Lesz mit mesélni az unokáidnak… (Leforthoz.) Kérdezd csak meg, mivel
kereskedik? Á, fával. Bizonyosan parasztokat jött kérni, favágókat… (Lefort megkérdezte,
Sidney mosolyogva bólintott.) Miért ne? Ha az uralkodó ad egy kis írást Lev
Kirillovicshoz… Csak járjon utána.
Az ajtóban Péter jelent meg váratlanul, ugyanolyan – vállban és mellben szűk –
preobrazsenszkojei egyenruhában, egészen behavazva. Kipirult arcán két gödröcske, szája
összeszorítva, de sötét szeme nevet. Levette a háromszögletű kalapot, egyenes orrú, térden
fölülérő, durva csizmájával toppintott egyet, a havat verte le.
– Guten Tag, meine Herrschaften – mondta ifjúi basszusán. (Lefort előrehajolva, egyik
karja elöl, a másik mint a mérlegkar, oldalt a testétől, már röpült is hozzá.) –
Farkasétvágyam van … Menjünk gyorsan az asztalhoz.
Odahunyorított a lélegzetüket visszafojtó külföldiekre, megfordult – hajlott volt s
csaknem olyan magas, mint az ajtó – s az előcsarnokon át a Speisesaalba, az ebédlőterembe
ment

3
A vendégeknek már vörös volt az arcuk, és félrecsúszott a parókájuk. Alekszaska levette
a kendőjét, eljárta fürgén a trepakot, aztán megint ivott, de a bortól csak sápadtabb lett. A
bolondok, akik azt tettették, hogy másoknál is részegebbek, bakugrásokat csináltak, s
száraz borsóval teli hólyagot Csapkodtak a vendégek fejéhez. Mindenki egyszerre beszélt.
A gyertyák félig leégtek már.
A kukuji hölgyeknek hamarosan meg kellett érkezniük a táncra.
Sidney mereven és tartózkodón, de kancsalító, kivörösödött szemmel beszélt Péternek.
(Hamilton fordította, aki a székeik mögött állt.)
– Ezt mondja meg, sir, őfelségének: nekünk, angoloknak, az a véleményünk, hogy
országunk boldogsága a tengeri kereskedelem sikerétől függ… A háború: drága és szomorú
kényszerűség, a kereskedelem azonban: az Úr áldása…
– Úgy van, úgy – helyeselt Péter. A zaj és a vita jókedvre hangolta; különösen pedig az
idegeneknek ezek a furcsa nézetei államról, kereskedelemről, kárról és haszonról. És a
boldogságról! Furcsa! – Na, tovább, beszélj csak tovább, hallgatom.
– Őfelsége, az angol király és a tiszteletre méltó lordok nem erősítenek meg soha
egyetlen törvényt sem, ha az a kereskedelemnek árthat. De teli is van őfelsége kincstára. Az
angol kereskedő tiszteletre méltó személy az országban. S mi mind készek vagyunk, hogy
vérünket ontsuk Angliáért és királyunkért. Hanem őfelsége, az ifjú uralkodó ne haragudjék,
ha kimondom, hogy Oroszországban sok a rossz és haszontalan törvény. Ó, a jó törvény: az
nagy dolog! Nálunk is vannak szigorú törvények, de hasznunkra válnak, s tiszteljük őket.
– Mi az ördögöt beszél ez! – Péter nevetett és közben fölborított egy magas, madárlábú
serleget. – Beszélne így a Kremlben… Franz, hallod, elájulnának… Na, jól van, mondd el,
mi a rossz nálunk? Hamilton, fordítsd!
 – Ó, ez nagyon komoly kérdés, és én nem vagyok józan – felelte Sidney. – Ha őfelsége
megengedné, holnap, eszem teljes birtokában, beszámolhatnék a rossz orosz szokásokról,
meg arról is, hogy mitől gazdagszik az állam, és mire van ehhez szükség.
Péter belemeredt kancsalító, furcsán okos szemébe. Az a gyanúja támadt: hátha csak
nevet a kereskedő az ostoba oroszokon? De Lefort gyorsan a vállához hajolt.
– Érdekes lesz meghallgatni – súgta – ezt a filozófiát, hogy kell egy országot gazdaggá
tenni.
– Jól van – mondta Péter –, csak mondja meg, mi az utálatos nálunk.
– Jó – Sidney magához tért egy kicsit a részegségéből. –Ahogy a mi kedves
házigazdánkhoz jöttem, valami téren hajtottam át, ahol az akasztófa van, ott egy kis
darabon eltisztogatták a havat s egy katona áll.
– A Pokrovszkij-kapu előtt – szólt közbe Alekszaska, aki hozzájuk húzta a székét.
– Úgy van… S egyszerre csak azt látom, hogy a földből egy asszonyi fej mered ki és
pislogat. Nagyon megijedtem és megkérdeztem az útitársamat: „Miért pislog az a fej?” Azt
mondja: „Él még. Ez orosz büntetés: férjgyilkosságért ássák földbe az ilyet, s néhány nap
múlva, amikor meghal, lábbal fölfelé fölakasztják.”
Alekszaska elvigyorodott: „Hű!” Péter rápillantott majd meg a finoman mosolygó
Lefortra.
– No és? Hisz megölte… Ősidőktől így büntetik. Tán meg kéne bocsátani neki?
– Felséges uram – mondta Sidney –, kérdezze meg azt a boldogtalant, mi vitte erre a
szörnyű gaztettre, s ő bizonyára meglágyítja erényes szívét… (Péter elnevette magát.) Én
hallottam és megfigyeltem egyet-mást Oroszországban… A külföldi tekintete éles… Az
orosz asszony élete a női szobákban az állat életéhez hasonló. – Végighúzta kendőjét
verejtékező homlokán, érezte, hogy fölösleges dolgot mond, de a büszkeség és a mámor
már megoldotta a nyelvét. – Milyen példa a jövendő polgárnak, ha az anyját a földbe ássák,
s utána lábánál fogva gyalázatosán fölakasztják! William Shakespeare, egyik költőnk,
meghatóan írja egy gyönyörű színjátékában, hogy a gazdag olasz kereskedő fia hogyan ölte
meg magát méreggel egy nőért… Az oroszok pedig bottal és ostorral félholtra verik az
asszonyt s még a törvény is erre sarkallja őket… Amikor én Londonba, a hazámba
visszatérek, az én tiszteletre méltó feleségem jóságos mosollyal fogad, gyermekeim félelem
nélkül rohannak hozzám, s házamban békét és jó erkölcsöt találok. A feleségemnek soha
eszébe sem jut, hogy meggyilkoljon engem, aki jó vagyok hozzá.
Az angol meghatottságában elhallgatott s lehorgasztotta a fejét. Péter vállon ragadta.
– Hamilton, fordítsd neki… – S jó hangosan, oroszul kiáltozta Sidney fülébe: – Magunk
is látjuk… Nem dicsekszem, hogy nálunk jó. Azt mondtam az anyámnak, ötven
kamarásomat külföldre akarom küldeni, a legokosabbakat, hogy nálatok tanuljanak… Az
ábécé… minekünk azzal kell kezdeni… Te a szemembe vágod: vadak, koldusok, ostobák,
állatok… Tudom, az ördögbe is! De várj, várj csak!… Fölkelt, félrelódította az útban álló
széket.
– Alekszaska, a kocsit.
– Hova, min Herz?
– A Pokrovszkij-kapuhoz.

4
A fej lassan fölemelte szemhéjait… A halál nem jön, nem… A föld hidege szorította a
testét… A földet nem lehet fölmelegíteni… A sírban nem lehet moccanni… Fülig
beásták… (Puha hópelyhek hulltak a hátravetett arcra.) Bár az ájulás megint elfátyolozná a
szemét, hogy ne szánná úgy magát… Vadállatok az emberek, vadállatok…
 … Élt egy kislány, a mezők virágaként… Dasa, Dasenyka – így hívta a szülőanyja…
Miért is szült engem?... Hogy az emberek élve a földbe ássanak… Nem vagyok bűnös…
Látsz engem, látsz?
… A fej szétfeszítette ajkait, száraz nyelve megszólalt: „Mama, mamácska, meghalok.”
Folyt a könnye. Szemhéjára hópihék ültek…
A fej mögött, a sötét téren, az akasztófán, megnyikordult a gyűrűben a kötél… S ha
meghalsz, akkor sem nyugszol meg, fölakasztják a tested… Ó, hogy fáj, hogy fáj, rám dőlt
a föld… Derekamba egy rög fúródott… Ó, ez a fájdalom, micsoda fájdalom. (A fej
eltátotta száját s hátrafeszült.) „Uram, oltalmazz. Mamácska, mondd neki, mamácska…
Nem vagyok bűnös… Nem voltam eszemnél, amikor megöltem… A kutya is harap… Még
az a kis ló is…” Nem volt ereje kiáltani. A fájdalom elviselhetetlenné vált. Szeme kitágult,
elhomályosodott. A fej oldalvást hajlott.
„… Megint… Hó esik… Még nem a halál… Lassan a harmadik napja… A szél
nyikorgatja a kötelet… A tehén harmadik napja nincs megfejve… Ez a vörös fény
micsoda? Ó, hogy félek… Fáklyák… Szánkók… Emberek… Idejönnek… Újra
megkínoznak?” Rúgni akart a lábával – földgöröngyök szorították össze, a kisujját sem
tudta mozdítani.
– Hol van? Nem látom – mondta hangosan Péter. – Mi az, fölfalták tán a kutyák?
– Őr, alszol? Hé, strázsa! – kiáltották a szánon ülők.
– I-itt – felelt egy elnyújtott hang; báránybőr bundájába kavarodva az őr futott oda a
hulló havon át… Futtában puhán, medvemódra esett Péter lábához, homlokát a földbe verte
s ott maradt térden.
– Itt van beásva az az asszony?
– Itt, felséges atyuska…
– Él?
– Él, uram.
– Miért ítélték halálra?
– Leszúrta késsel az urát.
– Mutasd!
Az őr odafutott, leguggolt, bundája szélével szolgálatkészen leverte az asszony arcáról,
összefagyott hajáról a havat.
– Él, él, uram, pislog…
Péter, Sidney, Alekszaska s vagy öten Lefort vendégei közül odamentek a fejhez, két
csillogó vassisakos muskétás a magasba tartotta a fáklyát. A hóból egy lapos, hófehér arc
nézett nagy, beesett szemmel az emberekre.
– Miért ölted meg az uradat? – kérdezte Péter.
Az asszony hallgatott. Az őr nemezcsizmájával megérintette az arcát.
– Maga az uralkodó kérdez, bolond!
– Mi az, vert, gyötört? – Péter föléje hajolt. – Hogy hívják? Darja… No, Darja, beszélj,
hogy volt?
Az hallgatott. A szolgálatkész őr melléje guggolt s a fülébe súgta:
– Valld be a bűnödet, lehet, megkönyörülnek… Még bajba hozol engem, asszonyka.
A fej ekkor elnyitotta fekete száját, tompán, rekedten, gyűlölettel mondta:
– Megöltem… s még egyszer megölném a vadállatot. Behunyta a szemét. Mind
hallgattak. A fáklyákról sisteregve hullott a szurok. Sidney gyorsan mondani kezdett
valamit, de fordítója nem akadt. Az őr megint megbökte az asszonyt a csizmájával, az
megingott, mint a halott. Péter élesen köhögött s a szánhoz ment… Halkan odaszólt
Alekszaskának…
 – Lövesd agyon.

5
Némán és átfázva tért vissza Lefort ragyogóan kivilágított házába. A táncterem karzatán
játszott a muzsika. A tükrökben tarka ruhák, arcok, gyertyák kettőződtek. A meleg párán át
Péter rögtön meglátta a szőke Anna Monst. A lány a falnál ült; tűnődő arc, leeresztett,
meztelen váll.
A karzaton ebben a pillanatban vontatott hangon – lassú tánczene volt – megszólaltak a
réztrombiták s Annchenről énekeltek neki, pompás, rózsás ruhájáról, térdén nyugvó,
ártatlan kezéről… Miért, miért is szaggatja olyan féktelen szomorúság a szívét? Mintha ő
volna nyakig beásva a földbe s a hóviharon át reménytelen messzeségből hívná a szerelmét.
Anna szeme megreszketett, ő látta meg először Pétert az ajtóban. Fölkelt, odarepült
hozzá a viaszozott padlón… S a zene most már vidámabban dalolt a jó Németországról,
ahol tiszta, tiszta ablakocskák előtt rózsaszín mandulafa virágzik, a jó papa és mama
jóságos mosollyal pillantanak Hansra és Gretelre, akik az örök szerelmei jelentő mandulafa
alatt állnak, s ha napjuk az éjszaka kékjébe hanyatlik, nyugodt mosollyal mennek a sírba…
Ah, milyen reménytelen messzeség!
Péter átölelte Annchent – a rózsaszínű selymen át érezni lehetett teste melegét, s némán
táncolt vele, olyan soká, hogy a zenészek kizökkentek az ütemből.
– Anna? – mondta Péter.
Az bizakodva, derülten, tiszta pillantással nézett a szemébe:
– Szomorú ma, Péter?
– Annuska, szeretsz?
Anna erre csak a fejét horgasztotta le gyorsan; a nyakára bársonyszalag volt kötve… A
táncoló és ülő hölgyek mind megértették azt is, amit a cár kérdezett, és azt is, amit Anna
Mons felelt. Amint a teremben körbementek, Péter azt mondta:
– Veled boldog vagyok.

6
A pátriárkát karonfogva vezették be. Megáldotta az öreg cárnét, a bátyját, a bojárokat,
ridegen dugta ajkukhoz csontos, aszkéta kezét. Péter cár még mindig nem volt itt. Joakim
leült a magas támlájú, kemény székre s mélyen lehorgasztotta fejét, a süveg elfedte az
arcát. A Gránit-terem tarka boltívei alatt, a mély ablakréseken bevert a napsugár. Mind
hallgattak, összerakták a kezüket, szemüket lesütötték. A nyugalmat csak egy galamb
szárnyas árnyéka zavarta meg, amely kívül, a behavazott ablakpárkányra ült. A kék
cserépkályából dőlt a hőség, tömjén- és viaszszag terjengett. Az első és legfontosabb dolog
az volt: így ülni, méltóságteljes hallgatásban, őrizni a rangot és szokást. Hadd törjenek meg
ezen a mozdulatlanságon az emberi hullámok, a világ zűrzavara. Elég a kísértésből,
újításból. Oroszország védőbástyája itt van, ám legyünk szegényebbek, de igazak… A
többin pedig majd segít az Isten…
Hallgattak, az uralkodó érkezését várták. Natalja Kirillovna jámborán elszundított, az
utóbbi hónapokban teltebb lett, az egészsége gyöngébb. Sztresnyev óvatosan nyögdécselve
emelte föl az olvasót, amely térdéről a szőnyegre esett. A teremben Szofja idejében egy
állóóra volt. Elvitették innét, a ketyegése idegesített; azt mondták: „Senki sem tudja az
óráját…” Az időt mérni annyi, mint magunkat megcsalni. Csak röpüljön minél lassabban,
csendesebben Oroszország fölött.
Az előcsarnokban ajtócsapás hallatszott, fagyos hangok szaggatták föl a nyomasztó
csendet, a cárné ásítását visszafojtva, keresztet vetett a szájára. Egy apród, egy csendes
kamasz, tisztelettudóan jelentette a cár érkezését. A bojárok meggondolt mozdulattal vették
le magas süvegüket. Natalja Kirillovna összeráncolt arccal nézett az ajtóra, de Péter, hála
Isten, orosz ruhában volt, már az ajtón kívül elnyomta nevetését, s nagy méltósággal lépett
be… „Darulába van, nehéz neki, a galambocskámnak, illő méltósággal bevonulni” –
gondolta a cárné, s üdvözletül felsugárzott az arca.
Péter áldásra a pátriárka elé járult, s beteg bátyjának állapota felől érdeklődött…
Sürgős szükség volt pénzre, ezért is jött el engedelmesen az anyja levelére, Joakimot
meghallgatni. Fölült a trónra; mint valami pehelyágyba, belesüppedt a terem szendergő
csöndjébe; száját, felkönyökölve, elfödte tenyerével arra az esetre, ha egy ásítás mégiscsak
kicsúszna. Joakim a fekete köpeny alól egy füzetet húzott ki – keze öregesen reszketett –,
lassan lapozgatott, fölemelte a szemét, ujjait jó soká rajta tartotta süvegén, a nyolcágú
kereszten, keresztet vetett s halkan, nyomatékosan, lassan fokozódó éllel, olvasni kezdte:
– „Ne kérkedjetek azzal, hogy a zendülést leverve, békét hoztatok az emberek közé s a
világba… Bánkódik az én lelkem, mert nem lát egyetértést és virágozást a nemzetek közt.
Itt a székesfőváros: hontalan szerzetesek és apácák, pópák és diakónusok méltatlanul
lézengenék az utcán s más dologkerülő emberek is – a nevük légió – bekötözik kezüket,
lábukat, mások a szemüket kötik be vagy húzzák össze, ténferegnek az utcákon s
képmutató ravaszsággal alamizsnáért esdekelnek… Ilyen a virágzó szőlőskert? Látom
továbbá, hogy a házakban részegeskedés, álomfejtés, varázslat s kétségbeejtő fajtalankodás
folyik. A férj kitépi felesége haját, s mezítelen kergeti ki a kapun, a feleség pedig megöli
férjét, s a gyerekek, mint az esztelenek, nőnek a gyomhoz hasonlatosan. Ilyen a virágzó
szőlőskert? Látom továbbá, hegy a bojárfi, az iparos, a paraszt szöges buzogányt ragad s
fölgyújtva udvarát, elmegy az erdőre vadságát kitölteni. Paraszt, hol van a te ekéd?
Kereskedő, hol van a mértéked? Bojárfiú, hol van a becsületed?”
Így olvasott a mindenfelé terjedő nyomorúságról. Pétert nem fogta már az ásítás. Natalja
Kirillovna szenvedőn tekingetett hol a fiára, hol a bojárokra, azok, ahogy illik, szakállukat
előremeresztve, szótlankodtak. Mind tudták, hogy az állam ügye rosszul áll. De hogy
segítsenek? Tűrni – azt lehet csak.
– „Mi a mi nyomorult eszecskénkkel – olvasta Joakim – elhatároztuk, hogy
megmondjuk nektek, nagyhatalmú uralkodók, az igazságot… Mind az ideig nem lesz rend
és bőség az országban, amíg az istentelenség, az utálatos latin, lutheránus, kálvinista és
zsidó eretnekség burjánzik benne… Bűneink miatt szenvedünk. Harmadik Róma voltunk,
második Sodorna és Gomorrha lettünk… Felséges uralkodók, nem szabad megengednetek
a külföldieknek, hogy imaházakat építsenek; amelyeket pedig megépítettek már, szét kell
dúlni… Tiltsátok meg, hogy a seregben átkozott eretnekek legyenek a tisztek… Az igazhitű
katonaságnak mi haszna lehet belőlük? Csak Isten haragját vonják rá… Farkasok
parancsnokoskodnak a bárányok fölött! Meg kell tiltani, hogy igazhitű az eretnekkel
barátkozzék. Külföldi szokásokat és semmiféle viseletben változást nem szabad behozni, az
idegeneket pedig, mihelyt kissé összeszedtük magunkat, s az igaz hitben megerősödtünk, ki
kell verni Oroszországból, a német telepet, ezt a gyehennát, bűnfészket fölgyújtani!”
A pátriárka szeme lángolt, arca reszketett, reszketett keskeny szakálla, lila keze is. A
bojárok lesütötték a szemüket, nagyon is élesre fordította Joakim a szót, ilyen ügyben nem
lehet fejjel menni a falnak.
Romodanovszkij szeme kidülledt, mint a ráké. Natalja Kirillovna, aki nem értett meg
semmit, a beszéd végén is mosolyogva bólogatott tovább. Péter hátradűlt a trónon, s mint
egy kisfiú, előrecsucsorította ajkát.
A pátriárka eltette a füzetet, s apró ujjait végighúzta a szemén.
– Kezdjük kicsin a nagyot. Szofja Alekszejevna idejében, az én könnyek között tett
kérésemre, elfogták Kukujban Kvirin Kulmannt, az átkozott eretneket… A kihallgatásnál
azt mondta: „Megjelent neki Amszterdamban fehér öltönyben valaki, s azt parancsolta,
hogy Moszkvába menjen; ott a hitetlenség sötétjében pusztul a nép.” – Joakim izgalmában
elhallgatott egy pillanatra – „Ti pedig, mondta a kihallgatáson, vakok vagytok: nem
látjátok, hogy a fejem körül dicsfény van, s számból a szentlélek beszél…” És Jakov
Böhme és Christophor Bartut1 bűnös tanításából idézett… Ő maga pedig elcsábított
Moszkvában egy Marja Szelifontova nevű ringyót, félelmében férfiruhába öltöztette, s a
lány vele él a kamrájában… Álló nap részegek, hegedülnek és cimbalmon játszanak, ő
kidugja fejét az ablakon s veszett hangon kiáltozza, hogy a szentlélek megszállta. S a hozzá
jövőknek prófétál, s az altestét csókoltatja. Uramisten, hogy lehet egy percig így nyugodtan
az ember, amikor itt már a sátán ujjong!... Kérem a hatalmas uralkodókat, bocsássanak ki
ukázt Kvirin Kulmann ellen, s égessék el élve, a könyveivel együtt.
Mind Péter felé fordították fejüket, s ő megértette, hogy Kvirin Kulmann dolga rég el
van intézve. Ezt olvasta anyja nyugodt szemében is. Csak Romodanovszkij mozgatta
rosszallóan a bajszát. Péter egyenesen ült, fölemelte a kezét, körmét rágta. Életében most
követeltek tőle először államügyekben döntést. Félelmetes volt, de a szívébe dühös hideg
szállt már. Eszébe jutott a múltkori beszélgetés Lefortnál, a külföldiek okos, méltóságos
arca… Az udvarias megvetés… ,,Oroszország nagyon soká volt ázsiai ország – mondta
Sidney a következő nap –, félt az európaiaktól, pedig nincs veszedelmesebb ellenségetek,
mint ti magatok…” Eszébe jutott, mily szégyenletes volt ezt hallgatni… Akkor
megparancsolta, hogy Sidneynek egy cobolybundát ajándékozzanak, s hogy Leforthoz ne
járjon többé, menjen Arhangelszkbe. Mit mondana az angol, ha ezt a beszédet hallaná?
Feldúlni az idegen városrész imaházait és templomait? Visszaemlékezett: nyáron a nyitott
ablakon a német templom csilingelő harangja csapott be… Ebben a korai hangban
becsületesség volt és rend, a kukuji takaros házikók illata, Anna Mons ablakában a
csipkefüggöny. Te őt is megégetnéd, élő holttest, fekete varjú! Hamurakásokat hagynál
Kukujban! Most már Péter szeme perzselte a pátriárkát. De a dühénél hatalmasabban – nem
Lefort leckéje ez? – emelkedett benne a makacsság és a furfang. Jól van, kormányzó
bojárok, szakállasok! Rájuk kiabálni nem nagy dolog lett volna; pofájukkal a szőnyegre
henterednek, anyuska elsírja magát, a pátriárka térde közé dugja az orrát, s csinálják tovább
a maguk módján, s még a pénzzel is szűkmarkúskodnak.
– Szentatyám – mondta Péter illemtudó dühvel (Natalja Kirillovna csodálkozva húzta fel
szemöldökét) –, keserűség nekem, hogy nincs köztünk egyetértés… Mi a te egyházi
dolgaidba nem avatkozunk, de te beleavatkozol a mi katonai ügyeinkbe… A mi terveink,
meglehet, nagyok; ismered őket? A tengert akarjuk meghódítani.. Országunk boldogulását
a tengeri kereskedelem sikerében látjuk. A kereskedelem: Isten áldása… Külföldiek nélkül
katonai dolgokban én nem boldogulok… De próbáld meg: nyúlj a templomokhoz,
imaházakhoz, mind szétszaladnak… Mire való ez? – Végignézett sorra a bojárokon. – Le
akarjátok vágni a szárnyamat?
A bojárok csodálkoztak, hogy Péter ilyen férfiasán beszél. „Ohó – pillantottak össze –,
hát ilyen legény ez! Kemény keze van!” Romodanovszkij bólintott: úgy, úgy, igaza van. A
pátriárka száraz orrát a trón felé tolta, s nagy szenvedéllyel kiáltotta:
– Nagyhatalmú cár! Ne vedd ki a kezemből Kvirin Kulmannt, a sátáni eretneket…
Péter összehúzta a szemöldökét. Ebben, érezte, engednie kell a szakállasoknak. „Uram,
apuskám” – rebegte Natalja Kirillovna, s könyörögve rakta össze a tenyerét… Péter
Romodanovszkijra sandított, az széttárta kissé a karját.
– Kulmann minket nem érdekel – mondta Péter –, tégy vele, amit akarsz. (A pátriárka
leült s ernyedten hunyta le a szemét.) – Hanem most mit mondok, bojárok: nyolcezer
rubelre van szükségem, katonai és hajóépítési célokra…
Ahogy a palotából kijött, Péter fölvette a szánjába Fjodor Jurjevics Romodanovszkijt, s
1
Jakov Böhm és Christophor Bartut: misztikus könyvek szerzői. (A. N. Tolsztoj)
elment hozzá a Lubjankára ebédelni.

7
Mityiscsi faluból egy Vorobjiha nevű fehérszemélyt hoztak a fiatal cárnéhoz. Jevdokija
annyira megörült neki, a szánkóból egyenest az ágyasházba hozatta az asszonyt. A cárné
hálószobája a gerendából, épült felső traktuson volt, két vakoskodó ablaka a nap ellen
befüggönyözve. A forró kemencepadkán bundában és nemezcsizmában állandóan ott
szunyókált a bábaasszony. Jevdokijának minden pillanatban megkezdődhetett a szülése, s
néhány napja már fel sem kelt hattyúpárnáiról. Persze, szeretett volna kijutni a fülledt
zugból s lélegzeni egyet, végigszánkózni a havas Moszkván, ahol kékesszürke a füst, a nap
alacsonyan jár, s a mellékutcákban szomorúfüzek ezüstös ága érinti a szán járomívét. De az
öreg cárné, s az asszonyok körülötte: Isten ments, az kéne, szánkázni! Feküdj, ne mozdulj,
vigyázz a hasadra: cári magzatot hordasz… Csak azt engedték meg, hogy Istennek tetsző
végű meséket hallgasson. Sírni – azt nem lehet: a kisgyermek elbúsulja magát.
Vorobjiha áhítatosan, de elevenen jött be. Tiszta asszony volt, új bocskor rajta;
vászonszoknyája alatt, hogy jó illata legyen, egy nyaláb zsályát hordott. A szájaszéle puha,
tekintete egérforma, arca, ha öreg is, de piros; szünet nélkül beszélt… A küszöbről éles
szemmel nézett végig mindent, mindent észrevett, az ágyacska előtt térdre esett, s a fiatal
cárné kegyesen odanyújtotta neki nyirkos kezét:
– Ülj le, Vorobjiha, mesélj… Verd el az unalmat… Vorobjiha megtörölte tiszta száját, s
mesélni kezdett nagyapjáról, öreg anyjáról, pópa-lányokról, aranyszarvú kecskebakról…
– Várj csak, Vorobjiha – Jevdokija fölemelkedett s odanézett: szunyókál-e a
bábaasszony –, jósolj nekem.
– Ó, én édes napvilágom, nem értek én ahhoz.
– Hazudsz, Vorobjiha… Nem mondom meg senkinek, jósolj, ha babból is…
– Ó, a babért halálra korbácsolják most az embert… Tán zablisztből inkább,
szenteltvízzel hígra keverve?
– Mikor kezdődik? Hamarosan? Félek… Éjszakánként elhal, megmered a szívem,
megáll… Fölriadok: él-e a kicsi? Ó, uramisten!
– Rúg-e a lábacskájával? Merrefelé?
– Itt rúg a kis lábacskájával, forgolódik, mintha a kis térdével meg a könyökével szép
puhán dörgölődne.
– A nap irányában forog, vagy szemben vele?
– Így is, úgy is… Nagyon játékos…
– Fiú.
– Ó, igazán?
Vorobjiha egérszeme meghatottan pislogott:
– S még miről jósoljak? – suttogta. – Látom, kimondhatatlan szépség, titkos kérdés van
a szádon. Ide a fülecskémbe, cárné…
Jevdokija a fal felé fordult, duzzadt ajka, arca, amely homlokán és halántékán fahéjbarna
foltokkal volt tele, rózsás pírba borult.
– Megcsúnyultam, vagy mi, nem tudom…
– De hisz olyan szép vagy, ki sem lehet azt mondani.
– Ó, hagyd el – Jevdokija elfordult, barna szeme könnyel telt meg. – Szán, szeret? Tárd
föl előttem… Hozd azt a zablisztet.
Kiderült, hogy Vorobjiha tarsolyában minden ott volt: az agyagtál, a vizespalack, a sötét
por… „Páfránymag, – Szent Iván napján szedtem” – suttogta. Elkeverte, a tálat az ágy
melletti padkára állította, s valami érthetetlen varázsigét mormolva, elvette Jevdokija
jegygyűrűjét, a tálba ejtette s ráparancsolt, hogy nézzen bele.
– A titkos gondolatodat gondold: ha tetszik, fennhangon, ha tetszik, csak úgy… Mért
van kétség benned?
– Amióta a kolostorból megjött, megváltozott – mondta Jevdokija alig mozgó ajakkal. –
A beszédemet nem hallgatja meg, mintha utolsó bolond lennék… „Olvashatnál egy kis
történelmet… Hollandul, németül tanulj…” Megpróbáltam, nem értek semmit. De hisz az
asszonyt könyv nélkül is lehet szeretni.
– Régen nem alusztok együtt?
– Harmadik hónapja. Natalja Kirillovna megtiltotta, félti a magzatot.
– A gyűrű közepébe nézz, égi angyal, látsz valami zavarosat?
– Mint valami arc volna.
– Nézd még… asszonyé?
– Talán… asszonyé…
– Ő az. – Vorobjiha jelentősen szorította össze a száját, s mint valami lyukból, úgy
pillantott ki rá gyöngyszemével… Jevdokija nehezen, zihálva föltápászkodott, keze
meredek hasáról a melle alá csúszott, ahol rabságba esett madárként vergődött a szíve.
– Mit tudsz? Mit rejtegetsz előlem? Ki az?
– Hát ki, ki az a viperafajzat, az a német nő… Egész Moszkva erről suttog, de mondani
nem meri… Szerelmi itallal itatják meg a német városban. Ne izgasd föl magad, csibikém,
korai még bánkódni… Majd segítünk … Fogd ezt a tűt… – Vorobjiha egy tűt húzott ki
fürgén a fejékéből, nagy suttogás közt a cárnénak adta. – Fogd az ujjacskádba, ne félj
semmitől… Mondd utánam… „Gonosz kígyó, undorító, ergye-kerge, Anna, sanda, te
kiszáradt csenevész, vissza se nézz, menj a Fafer-hegyen túlra, hol a nap nem kel reggel, az
édes hold nem világít, három ölre bújj a földbe, a nyirkosba, puszta helyet, végső helyed ott
leled, Anna, mindörökké ámen.”
– Bökjed, bökjed azzal a tűvel, a gyűrű közepébe, az arcát bökjed.
Jevdokija bökte, amíg a tű a tálon el nem törött. Elhajította, befödte könyökével a
szemét, duzzadt ajkát zokogás reszket-tette meg. Este a dajkák és dadák, a bábák és udvari
bolond asszonyok sürgölődve nyikorgatták az ajtókat, a padlót: „A cár megérkezett…”
Vorobjiha egy darabka tömjént dobott a gyertyára, hogy a levegőt felfrissítse, maga meg
elosont valahová… Péter három lépcsőt ugrott, úgy szaladt föl. Fagy és szeszszag áradt
belőle, amikor a felesége ágya fölé hajolt.
– Adjon Isten, Dunya, még mindig nem könnyebbültél meg? Én már azt gondoltam…
Elmosolyodott, olyan távoli volt, vidám, a gömbölyű szeme idegen… Jevdokijának
elhidegedett a melle:
– Szívesen tennék kedvére – mondta hangosan. – Látom, mindenki elunta a várást…
Hibás vagyok…
Péter félrehúzta a száját, azon volt, hogy megértse, mi lelte. Leült, kezét a padkára rakta,
sarkantyújával a szőnyeget kaparászta.
– Romodanovszkijnál ebédeltem… Azt mondták, minden percben meglehet…
Gondoltam, elkezdődött már…
– Ha a szülésbe belehalok, úgyis megtudja… Azt megmondják majd.
– Abba nem halnak bele, hagyd az ilyet…
Ekkor Jevdokija teljes erejéből lehajította a takarót meg az ágyruhát s a hasára mutatott.
– Itt van, látod… Kínlódni, sikítani: nekem kell, nem neked… Nem halnak bele! Te
tudod meg utoljára… Nevess, mulass, igyál… Menj, menj arra az átkozott német telepre…
(Péter szája elnyílt, rámeredt.) Az emberek előtt szégyellem… mindenki tudja már.
 – Mit tudnak?
Péter maga alá húzta a lábát, dühös volt, kandúrhoz hasonlított. De Jevdokijának most
mindegy volt.
– Arról az eretnek nőről, a németedről! A kocsmároslányról! Mivel itatott meg?
Péter arcát elöntötte a vér, a verítéke is kicsordult Ellódította a padkát. Olyan rettenetes
volt, ahogy ott állt, hogy Jevdokija akaratlanul is arcához emelte a kezét. Ő csak állt
Antikrisztusi szemmel meredt a feleségére…
– Buta jószág! – csak ennyit mondott Jevdokija összecsapta a kezét, fejéhez kapott.
Hangtalan zokogás rázta meg. A gyermek puhán és türelmetlenül fordult meg a hasában.
Húzó, vonagló, szörnyű fájdalom vette körül érthetetlen erővel a medencéjét…
A mély, állati üvöltést hallva, a dajkák és dadák, bábák és bolondok a fiatal cárnéhoz
szaladtak. Eszeveszett szemmel; idétlenül, eltátott szájjal kiabált… Az asszonyok sürögtek-
forogtak… Levették a szentképeket, kigyújtották a lámpásokat Péter elment. Amikor az
első fájások elmúltak, Vorobjiha és a bábaasszony Jevdokiját karonfogva a forróra fűtött
fürdőszobába vezette szülni.

8
Egy fehér szemű csóka megijedt valamitől és kirepült a szalmaeresz alól, egy fára ült s
leverte a deret. A félszemű Cigány fölemelte fejét, a havas ágak mögött málnaszínűen
ömlött szét a téli hajnal. Füstgomolyok emelkedtek lassan, gazdasszonyok fűtötték a
kemencét. Csizmanyikorgás, köhécselés mindenfelé, kis kapuk nyikorognak, fejsze kopog.
Az ezüstös nyírfák közül világosabban válnak ki a meredek tetők, rózsaszínű füstben
gomolygott az egész túlsó part: a sztrelecek erős házai, a kereskedőnép magas magtárai, a
különféle váraljai nép – bőrcserzők, harisnyakötők, kvaszkészítők – kunyhói.
A sürgölődő szarka ágról ágra ugrált s hóval szórta be Cigány szemét. Az haragosan
fenyegette meg bőrkesztyűjével. Fölhúzta a kútból a jéglepte vödröt s a vályúba öntötte az
illatozó vizet. Ezen az üde, vasárnapi reggelen keserű düh gyötörte a szívét. „Átkozott sors,
rabságra jutottam… Az ember, akár az állat… Így, mint ti, magam is elgazdálkodtam
volna.” A vödör vasa csörömpölt, a kútgém nyekergett, a végéhez kötött, törött kerék
himbálózott.
A ház elé kijött a gazda. Ovszej Rzsov, a sztrelec, irhabekecse övben vörös
gyapjúkendővel átkötve. Krákogott egyet a fagyba, a sipkát homlokába rántotta, kétujjas
gyapjúkesztyűjét meghúzta, a kulcsaival zörgött.
– Teleöntötted a vályút?
Cigány csak rávillantott az egyetlen szemével, bocskora le-siklott a vályú mellett a jeges
dombról. Ovszej elment, s kinyitotta az istállót: a jó gazda maga itatja meg az állatot.
Vörösen pettyezett, fehér nemezcsizmájával menet félrerúgott egy karót, amely nem volt a
helyén.
– Még nem húztam végig rajtad ezzel a karóval, ebadta. Megint mindent széthányt az
udvaron…
Kinyitotta az ajtót, egy hasábbal kitámasztotta, sörényénél fogva kivezette a két jól
táplált heréit lovat, megveregette, füttyentett – azok itták a fagyos vizet, fölvetették a
fejüket, a hajnal fénye felé néztek, meleg szájukról csöpögött a víz. Az egyik fölnyerített,
megrázkódott. „Csitt te, ne bomolj” – mondta csendesen Ovszej. Kihajtotta az istállóból a
teheneket, s a szürke, fiatal bikát, utánuk csikorgó patával, szorosan egymás mellett a
birkák futottak ki. Cigány még mindig húzta a vizet, majd megszakadt, a nadrágját
összelocsolta.
– Kevés jó érzés van benned, gonoszság annál több – mondta Ovszej. – Nemhogy
barátságos lennél az állathoz, csak egyet tudsz: átdöfni a szemeddel… Nem tudom, miféle
ember vagy.
– Ahogy tőlem telik, úgy teszem.
Ovszej gonoszul mosolygott: „Na, na!” El nem mozdult, amíg Cigány etetett és friss
almot vetett az állatok alá. Cigány vagy tízszer is elment az udvar túlsó végébe, a hóval
behordott szalmakazalhoz, ahol a széttúrt polyván verebek sürögtek-forogtak. Fát vágott,
behordta. Az ég kékjén nyírfák havas csúcsa fénylett föl a napban. A templomokban
harangoztak. Ovszej szép lassan keresztet vetett. A tornácra kerekképű kislány ugrott ki,
szeme kék, akár a csókáé.
– Apám, gyere hamar enni.
Ovszej leverte csizmájáról a havat és belépett az alacsony ajtón, amelyet gazdaként
csapott be. Cigányt nem hívták. Várt egy darabig, kifújta az orrát, hosszan törülgette a
szakadt kozák kaftánja szélébe s bement hívás nélkül a sötétes, meleg pincehelyiségfélébe,
ahol a gazdáék ettek. Odasomfordált az ajtó melletti padra. Káposztalevesszag érzett, hús is
volt benne. Ovszej és a fivére, Konsztantyin, az is sztrelec, szép kényelmesen kanalazták az
ételt. Egy magas, szigorú, halottpillantású öregasszony adta az asztalra.
A két testvérnek boltja volt a gyékényes soron, nyilvános fürdőjük a Balcsugon,
szélmalmuk, Odojevszkij hercegtől tizenkét gyeszjatyina szántót és kaszálót béreltek.
Régebben maguk dolgoztak – a krími hadjáratba nem mentek el –, de most Péter cártól
nem volt nyugtuk; az ember hol őrségre, hol gyakorlatra számíthat nap mint nap. A
sztrelecnek nem engedik meg, hogy a boltjában, fürdőjében legyen. Munkásra bízni nem
lehet. Dolgozni a feleségüknek, nővéreiknek kell, egyszóval az asszonyoknak. A férfierő a
cár mulatságára megy.
– El nem gondolhatom, mi lesz a nyáron a szénacsinálással – mondta Ovszej. A kerek
cipót melléhez szorította; vászoningét a kenyérhéjával összekarcolva, szelt a bátyjának s
magának. Fölsóhajtottak, haraptak, s húst halászva a kanalukra, hozzáláttak nagy mohón a
káposztaleveshez.
– A béresekkel vigyázni kell most – mondta Konsztantyin –, új ukáz jött ki. A
kóborlókat, akik kezesség nélkül élnek a telepeken vagy a kocsmákban, fürdőkben,
téglaégetőkben, okvetlen ki kell adni.
– Hogyan, ha dolgoznak?
– Akkor is felelsz értük, éppúgy, mint egy haramiáért. Vettél te Cigánytól kezességi
írást? Ki, miféle ember?
– Az ördög tudja… Hallgat…
– Nem volna jobb- elküldeni, hogy baj ne legyen? – Amikor Cigány bejött, szakálláról
ledörzsölte a jeget s tekintetét a testvérekbe fúrta. Ovszej hangosan azt mondta:
– Úgyis meguntam már.
Hallgattak. Kanalazták a levest. Cigány megreszketett a kenyér és a káposztaleves
szagától. Egy kis jégdarabot a küszöb alá dobott.
– Úgy hallom, rólam folyik a beszéd – szólt rekedtesen.
– Hát aztán? – Ovszej letette a kanalát. – Hetedik hónapja zabálod itt a kenyeret, s az
ördög tudja, ki vagy. Sok-sok magadfajta jómadár kóborol egyik háztól a másikig.
– Miért volnék én jómadár… Megloptalak? – kérdezte Cigány.
– No, azt még nem tudom.
– Lám, nem tudod!
– S tán jobb volna még, ha lopnál… Mért döglött meg két birkám? Mért kedvetlenek a
teheneim? A tej büdös, kiköpni való. – Ovszej közelebb húzódott az asztal széléhez s
ráütött az öklével. – Mért fetrengtek az asszonyaink egész őszön hasfájásban? Miért? Itt
rontás van. Fekete szem veri őket.
 – Elég lesz az ostoba beszédből, Ovszej – szólt Cigány fáradtan –, s még téged
mondanak okos embernek!
– Konsztantyin, hallod? Engem gyaláz! Még hogy ostoba beszéd! – Ovszej kijött az
asztal mögül, az ujjait mozgatta, ökölbe szorította. Cigánynak nem volt kedve vitatkozni, a
két testvér erős, jól táplált ember volt. Óvatosan fölemelkedett. Nem akkor kedves az
ember, ha jó, hanem akkor jó, ha kedves.
– Megdolgoztam a gazdaságodban Ovszej, köszönöm… – Meghajolt. – Ha rossz
emléked lesz is rólam, nekem egyre megy. Csak a becsületesen megszolgált pénzemet
fizesd ki…
– Miféle pénzedet? – Ovszej a fivéréhez és az öregasszonyhoz fordult, aki halott
pillantásával nézte a veszekedést… – Tán megőrzésre adott ide pénzt? Vagy én vettem
kölcsön tőle?
– Ovszej, féld az Istent. Fél rubel havonta, két és fél rubelt becsülettel megszolgáltam. –
Ovszej erre odaugrott hozzá s dühödten ráordított:
– Pénzt neked! S még élve akarsz eljutni innét! Kurafi, eredj innen! – Elkapta a
nyakánál a köpenyét, fültövön vágta, vadul felkiáltott, s ha Cigány le nem hajol,
másodszorra agyonüti. Konsztantyin visszafogta bátyja remegő vállát; Cigány ingadozó
léptekkel kiment, Konsztantyin utána sietett, hátba lökte, s az utcára taszította. Cigány
sokáig nézte az egy szemével a kaput, mintha föl akarná gyújtani…
– No, csak várj, várj – mondta baljóslatú hangon. Végigsimította az arcát: vér. Emberek
mentek arra, megfordultak, nevettek. Ő hátravetette a fejét, s bocskorával a lépést jól
megnyomva, elballagott valamerre.

9
– Neki, neki, nyomakodj!
– Hova szalad a nép?
– Bámészkodni: embert égetnek.
– Valami kivégzés?
– Nem is maga kívánta.
– Vannak, akik maguk égetik el magukat
– Azok a hitért teszik, raszkolnyikok…
– S ezt miért?
– Német…
– Hála neked, jó Isten, szóval rájuk is sor kerül.
– Legfőbb ideje: az átkozott dohányszívókra… A mi verejtékünkön híztak meg.
– Nézd csak, füstöl már.
Cigány is lement a partra, ahol a telepbeliek tolongtak a hamurakáson. Kettő rég föltűnt
már neki. Ugyanolyanok, mint ő, hontalanok. Igyekezett közelükben maradni. Talán egy
kis élelem is kerül. Ezek a jó emberek nyilván kínvallatáson estek át. Az egyiknek, a
himlőhelyesnek, ronggyal volt bekötve az arca, így rejtette el az izzó vassal rásütött
bélyeget. Judának hívták. A másik, aki majdnem kétrét hajolt, két kurta botra támaszkodott,
de a járása fürge volt, szakálla előrefeszült. Szeme vidám. A foltozott parasztköpeny fölött
gyékénylap. Ovdokimnak hívták. Nagyon megtetszett Cigánynak. Ovdokim is hamarosan
észrevette, hogy egy szétvert pofájú, félszemű, fekete paraszt forgolódik körülöttük,
fölemelkedett a botjain s nyájasan mondta:
~ Körülöttünk nem sokra mégy, galambom, magunk is lopásból élünk…
Juda félrehúzta a száját.
 – A Titkos Hivatal embere, az is így sompolygott körülöttünk – mondta a foga közt –,
egy lékbe eresztettük.
„Ahá – gondolta Cigány –, ezek elszánt emberek…” S még erősebb vágy fogta el, hogy
velük legyen.
– A halál, az átkozott, nem visz el – mondta dérlepte pillájával pislogatva – meg kell
élni valahogy… Bevehetnétek, fiúk, magatok közé… Közösen könnyebb.
– Nem valami spicli-e? Mi? – szólt oda Juda a foga közt megint Ovdokimnak.
– Nem, nem, azt látom – mondta Ovdokim éneklő hangon s fejét forgatva, alulról fölfelé
Cigány szemébe nézett.
Többet nem beszéltek. Lent, a jégen a didergő sztrelecek csizmájukkal topogtak,
kesztyűjükkel csapkodtak; egy hevenyészett állványt vettek körül, amelynek tetejéig ér az
odadobált fa. Nem messze ott meredt a pellengér oszlopa, és fehéren füstölgött a tűz,
amelyen a vasat izzították. A nép várt, fagyoskodott.
A város irányából lovas dragonyosok tűntek fel. Ráhajtottak a jégre. Mögöttük egyszerű
szánon, háttal a ló felé, ott ült a német, s valami férfisapkás leány. Távolabb, lovon egy
bojár, kamarások, az íródeák. Leghátul egy otromba, fekete, bőrfedelű fogat.
A sztrelecek, utat engedve, szétváltak. Az íródeák lemászott a lóról. A fogat, amikor
odaért, oldalt fordult, de nem szállt ki senki sem belőle… Mind a fogatot nézték:
csodálkozó suttogás futott végig az embereken.
Az állvány mögött Jemeljan Szvezsov jelent meg, vörös süveg volt rajta, a vállán
korbács. Segédei kivették a szánból a lányt, odarugdalták az oszlophoz, letépték róla a
bundácskáját, s széttárt karral az oszlophoz kötötték. A diák a pecsétjeit himbálva hangosan
olvasta a kigöngyölt tekercset. De hangját a ropogó fagyban alig lehetett hallani; csak
annyit értettek meg, hogy az a cafat: Máska Szelifontova, a német pedig Kulkin vagy
valami ilyen… A szánból ide látszott fölhúzott válla és kopasz tarkója.
Jemeljan lóarcán mozdulatlan mosoly. Odament kényelmesen az oszlophoz. Vette a
korbácsot. Csak az éles füttyentést hallották s a vörös nyomot látták keresztben a lány
meztelen. vállán. Visított, mint a malac. Öt ütést mértek rá, de csak félerőből. Eloldották az
oszloptól, s az ingadozó teremtést a máglyához vitték, Jemeljan lekapta a parázsról a vasat,
s a lény arcához szorította. Az fölvisított, összeroskadt, rángatózott Fölemelték, ruhát adtak
rá, berakták a szánba, s lépésben haladva a Moszkva-folyó mentén, elvitték valahova, egy
kolostorba,-
A deák még mindig az írást olvasta. A németre került s sor. Kimászott a szánból,
alacsony volt, keménykötésű, maga ment az állványhoz. Hirtelen összekulcsolta reszkető
tenyerét, fölemelte duzzadt arcát, amelyet sötét borosta nőtt be, s hadart; habart, a szukafi
németje, aztán hangosan felzokogott Elkapták, s az állványra hurcolták. Ott Jemeljan
mindent letépett róla, hogy meztelen maradt, a földre lökte és zsíros, rózsaszín hátára rakta
eretnek könyveit és füzeteit, s a lentről föladott üszőkkel meggyújtotta. Így rendelte az írás:
a könyveit és füzeteit a hátán kell elégetni.
– Kulkin, melegedj – kiáltottak a partról, ahol Cigány állt De a kiabálóra – egy
vastagszájú legény volt – ráförmedtek:
– Hallgass, szégyentelen… magad melegedj így.
A nagyszájú azonnal eltűnt. A négy végén felgyújtott állványról szürke füst
hömpölygött. A sztrelecek dárdájukra támaszkodva álltak ott. Csend volt. A füst lassan
kúszott az ég felé.
– Megfullad, mielőtt megégne, nyirkos a fa.
– Német, német! De azért mégis: elevenen megégetni… Hej, uramisten!…
– Írást tanult, füzetet írt, s no lám, itt van, nesze neked..;
A bőrborítós kocsiból – most mindnyájan látták – az ablakon át egy halott arc nézett a
füstre, a levegőbe kapkodó lángokra – mintha egy régi szentképről szállt volna le.
– Nézd csak, hogy villog a szeme… félelmetes.
– Nem való a pátriárkához, hogy kivégzésre járjon… A hitükért égetnek meg
embereket… Ó, a lélek pásztorai!
Ezt Ovdokim mondta, hangosan, félelem nélkül… Akik mellette álltak, elhúzódtak, csak
Juda és Cigány nem ment el… A botjával topogva újra rákezdett:
– No és aztán, ha eretnek… Ahogy érti, úgy hiszi. A mi hitünk, mondjuk, nem kell
neki… És ezért égjen… Gyötrelmek közt élünk, kínpadon.
A hatalmas máglya zúgott és ropogott, a szikra és a füst tölcsérszerűen tekergeti fölfelé.
Néhányan mintha látták volna a lángon át, hogy a német megmozdul. A kocsi elhajtott. A
nép lassan szétszéledt.
– Gyerünk, Ovdokim – unszolta Juda.
– Nem, nem, gyermekeim. – A szeme nevetett, de vörös arca, mely tiszta volt, mintha
fürdőből jött volna, egyre sírt; kecskeszakálla rázkódott. – Ne keressétek az igazságot; a
pásztorok és parancsolok, az aranyat csörgető adószedők felöltötték vadságuk köntösét…
Fussatok, gyermekeim, ti kínpadravontak, tűzzel bélyegzettek, kerékbetöröttek, fussatok
ész nélkül, az őserdőbe.
Csak jó idő múltán sikerült elvinni Ovdokimot, egy oldalutcába mentek, a kocsmába,
hármasban.

10
Cigány megmarkolta a kanalat; keze reszketett, amikor a kenyérszeletre csöpögő, böjtös
káposztalevest a szájához vitte. Nagyon félt, hogy nem viszik magukkal a kocsmába,
útközben egyre az életét panaszolta, s bőrkesztyűjével dörgölte a szemét. Ovdokim
hallgatagon futott a botjain, mint a svábbogár. A kapuban egyszer csak megkérdezte:
– A lopáshoz értesz?
– Ha többedmagammal csinálhatom! Akár az erdőre is kiállók egy buzogánnyal.
– Jól beszél.
– Mit gondolsz rólunk, mik vagyunk mi? – kérdezte Juda.
Cigány megszeppent. „Meg akarnak szabadulni tőlem.” Bánatosan nézett a kajla kapura,
az udvar hóbuckáira, amelyekre ráfagyott a mosogatóié, a gyékénnyel burkolt ajtóra,
amelyen olyan pompás illat áradt, hogy beleszédült.
– Mindenképpen igaz emberek vagytok – mondta csendesen. – S ha loptok is,
kétségbeesésből teszitek, nem jószántotokból… A nép fele az erdőnek megy most…
Kedveseim, ne kergessetek el, adjatok valamit ennem.
– Mi, tisztelt uram, néha részvevők vagyunk, néha meg részvétlenek – mondta
Ovdokim. – Vigyázz – s bal kezébe véve két botját, megfenyegette: – Ha hozzánk verődtél,
nem hátrálhatsz meg!… Juda, galambocskám, szereztél valamit? Juda egy pénzeszacskót
húzott ki a zsebéből s tenyerébe szórta a rézpénzt. Hármasban összeszámolgatták a
zsákmányt
– A madár nem arat, nem vet, az Úr mégis táplálja – mondta Ovdokim vidáman. – Sokra
nincs szükségünk, csak ami a táplálékunkhoz kell… Gyere velünk, félszemű.
A kocsmában egy távoli sarokba ültek, ahova alig ért el. a pult faggyúgyertyájának a
fénye. Nép volt elég; egyesek átizzadt bekecsüket kigombolva, részeg fővel zsivajogtak,
mások a padokon aludtak. Ovdokim fél pintet rendelt s egy köcsög káposztalevest. Amikor
odatették, koppintott a kanalával.
– Edd, félszemű. Istentől van.
 Ivott a pintes kancsóból s szaporán, nyúlmódra falt. Szeme fénylett a nevetéstől.
– Mesét mondok, gyermekecskéim… Meghallgatjátok vagy nem? Élt két ember, az
egyik vidám, a másik szomorú… A vidám szegény volt, amije volt, a bojárok, íródeákok
meg a bírák mind elvették tőle, viselt dolgaiért megkínozták, a kínpadon gerincét törték,
meghajolva járt… Na, jól van… A szomorú meg bojárfiú volt, gazdag és fösvény. A
házbeli cselédek éhségükben szétszaladtak tőle, az udvart benőtte a laboda… Ott ül,
üldögél nap nap után, egyedül az arannyal, ezüsttel teli ládán… Így élnek, éldegélnek… A
vidámnak nincs semmije, harmatban mosdik, tuskó előtt vet keresztet,, ha enni van kedve,
lop vagy kér a Krisztus szerelmére; némelyek, azok, aki nem gazdagok, mindig adnak:
megértik… És jár, bolondozik, éjjel-nappal; így telik az idő. A szomorú meg mindig azon
gondolkozott, hogy el ne vegyék a pénzét. És félt, hogy meghal, gyermekecskéim. Ó,
szörnyű a gazdagnak meghalni… És minél több kincse van, annál kevesebb az öröme
benne… Ő is pudnyi gyertyákat állított, kincset ajándékozott a templomoknak, folyton
azon gondolkozott, hogyan tolná ki Isten a halála óráját.
Ovdokim fölnevetett, szakállával verte az asztalt. Hosszú karját kinyújtotta a kanállal,
mert a káposztalevesből, nyúl módjára falt, s újra kezdte:
– És ez a gazdag ugyanaz az ember volt, aki a vidámat megkínozta, és világgá
kergette… Egyszer a vidám bemászott hozzá, hogy lopjon; egy husángot vitt magával…
Ide-oda járt a termekben, látja, hogy a gazdag ott alszik a padon, a pad alatt meg ott a láda.
A ládát nem vette észre, megragadta hajánál fogva a gazdagot: „Te akkor, azt mondja,
mindenem elvetted, adj most valamicskét a táplálásomra” … A gazdagnak a halál is
szörnyű, a .pénzt is sajnálja, megátalkodik: nem és nem … A vidám fogta a husángot s
páholni kezdte, hol az oldalát, hol a pofáját… (Juda kivicsorította a fogát, csuklott az
élvezettől.) Na jól van, verte-verte, amíg magának is nevetni kellett. Rendben van, eljövök
holnap éjszakára, készíts nekem egy teli süveg pénzt.
A gazdag sem volt bolond, írt a cárnak; a cár őrséget küldött neki… De a jókedvű
paraszt ügyes ám… Mégiscsak kijátszotta a strázsát, bekeveredett a gazdaghoz, elkapta a
haját: itt van-e a pénz? Az reszket, esküdözik, hogy nem és nem… A vidám ember megint
táncoltatni kezdte a husánggal; annak majd kiugrik a lelke. „Rendben van, azt mondja,
eljövök harmadik éjszaka is, készíts most már egy láda pénzt.”
– Helyes dolog – mondta Cigány.
– Megtáncoltatta már – nevetett Juda.
– Na jól van… Hanem akkor a cár egy ezredet küldött, hogy a gazdagot őrizze. Mit
csináljon most? De a vidám: ravasz paraszt volt: „Hé, őrség, kinek a jószágát őrzitek?” „A
gazdagét, cári rendeletre” – felelik azok. „Sok fizetést kaptok-e érte?” Azok hallgatnak.
„Na, mondja a vidám, bolondok vagytok ti: ingyen őrzitek az idegen jószágot, a gazdag
úgy döglik meg, mint a kutya, azon a kincsen, ti meg dörgölhetitek a szemeteket.” S úgy
föltüzelte őket, hogy fogták magukat a katonák, letépték a pincékről, vermekről a zárat,
evéshez láttak, leitták magukat, persze a sérelem is dolgozott bennük. Éjszaka feltörik az
ajtót s látják, hogy a gazdag ott reszket a ládáján, összevissza verve, agyonrondítva. A mi
élelmes sztrelecünk elkapta a haját: „Nem adtad ide, mondta, amikor a magamét kértem,
most odaadsz mindent” – s odalódította a katonáknak, azok meg darabokra tépték. A vidám
meg elvett annyit, amennyire a maga életéhez szüksége volt, s elment az útjára.
Az asztalhoz, amelynél Ovdokim mesélt, mások is odaültek; hallgatták, helyeseltek.
Egyikük részeg volt, vagy nem volt egészen az eszén, minduntalan fölzokogott, széttárta a
karját; nagy kopasz homlokához kapott… Amikor szóhoz jutott, annyira hadart, hogy a
nyála csak úgy fröcsögött, egy szavát sem lehetett érteni… Az emberek nevettek:
– Elnézett Kuzma a bojárokhoz… Az alsó kapun verték belé az észt.
A pultnál lekoppantották a gyertyáról a kormot, hogy jobban lássanak nevetni. Kuzma
tömpe orrú arca, amelyet bozontos szakáll keretezett, egészen fölpuffadt, a nyomorult
nyilván szünet nélkül ivott. A testén egy szál nadrág s övetlen, szakadt ing.
– A keresztjét is elitta. l
– Egy hete lézeng itt.
– Hova is menne? Mezítláb a fagyon…
– Az én bánatom az egész népé! – kiáltott föl Kuzma a nadrágjához kapva. – Itt van ni!
A bojár Trojekurov rajta hagyta a kezenyomát! – Letolta gyorsan a nadrágját s megmutatta
puffadt fenekét, amelyen kék hegek és véraláfutások voltak. Mind pukkadoztak a
nevetéstől. Még a bormérő is újra lecsípte ujjával a kormot és áthajolt a pulton. Kuzma
fölhúzta a nadrágját.
– Ismertétek Kuzma Zsemovot, a kovácsot, akinek a Varvara-templomnál volt a
műhelye… Tizenöt évig voltam ott… Zsemov kovács. Nem találkozott még olyan tolvaj,
aki az én záramat kinyitotta. A sarlóimat Rjazanyig is elvitték. Kinek a sarlóit? Zsemovét…
A páncélt, amit én csináltam, nem járja át a golyó… Ki patkolja meg a lovat? Ki húzza ki a
fehérnépnek, a parasztnak a fogát? Zsemov. Tudtátok-e ezt?
– Tudtuk, tudtuk – kiáltozták nevetve –, mesélj tovább.
– De azt nem tudtátok, hogy Zsemov éjszakánként nem alszik. – Kopasz koponyájához
kapott. – Merész esze van Zsemovnak… Más országban nagy ember lett volna belőlem…
Itt meg disznót hizlalhatok az eszemmel… Majd még gondoltok rám! – Összeszorította
széles öklét, megfenyegette a párával bevert négytáblás ablakocskát, a téli éjszakát. –
Csalán növi be a sírotokat… És Zsemovot még emlegetni fogják…
– Várj csak, Kuzma, mért döngettek el?
– Mondd el, nem nevetünk …
Mintha csak most vette volna észre őket, csodálkozva kezdte nézegetni a környező
fényes orrokat, összekuszált szakállakat, hahotára kész, tátott szájakat, a látványra éhes
szemek tucatjait. Körülötte nyílván minden összefolyt, összekeveredett.
– Jó de kikötöm: ne nevessetek… Hisz úgy fáj a lelkem.
Összehajtott papírt kotorászott elő, jó sokára, egy zacskóból. Szétterítette az asztalon. (A
pultról odahozták a gyertyát.) Körmét a papírlapra nyomta, amelyre két szárny volt
rajzolva, olyanféle, mint a denevéré meg hurkok, emelők. Puffadt orcái kidagadtak.
– Csodálatos, nagyszerű szerkezet – mondta fennhéjázva. – Csillámszárnyak, hosszában
három rőf, széltében egy rőf és tizenkét hüvelyk mindenik. Úgy jár, mint a denevéré,
emelők mozgatják, láb- vagy akár kéznyomásra is. Szentül hiszem, hogy az ember is tudhat
röpülni. Angliába szököm… Ott majd megcsinálom ezt a szárnyat… Kiugróm a
harangtoronyból, s nem esik semmi bajom. Az ember repülni fog, mint a daru. (Megint egy
dühös mozdulat a nedves ablak felé.) Trojekurov, az a bojár, elszámította magát! Az Isten
az embert kúszó féregnek teremtette, én megtanítom repülni!…
Ovdokim odahúzódott hozzá s nyájasan megveregette a vállát:
– Mondd el szép rendben, kisöreg, hogy bántottak meg? Kuzma összevonta
szemöldökét, az orrát húzogatta.
– Nehézre csináltam, megtévedtem egy kicsit… Szegény ember vagyok én… Kicsi
szárnyakat csináltam háncsból, bőrből, ami éppen akadt… Otthon a háztetőről ugrottam le
a széllel szemben, ötven lépésre elvitt… S a fejem már csupa tűz… Kioktattak: elmentem a
sztrelec-hivatalba, s elkiáltottam magam: „Őrség!” Megfogtak, el akartak verni… Ne
üssetek, vigyetek be a bojárhoz, fontos államügyet tudok: – Bevittek. Ott ül a sátánfajzat,
akkora pofája van, hogy három nap sem rondítod tele. Trojekurov… Azt mondom neki,
tudok repülni, olyanformán, mint a daru, adjon nekem huszonöt rubelt, utaljon ki csillámot
és hat héten belül repülök… Nem hiszi… Mondom, küldje az íródeákot az udvaromra,
megmutatom a kis szárnyakat, csakhogy azokon az uralkodó előtt nem illik repülni. Hímez-
hámoz, de nincs mit tennie, azok az én őreim mindent hallottak… Szidott, hajamba
markolt, megcsókoltatta az evangéliumot, hogy nem csalok. Tizennyolc rubelt adott rá. S
én megcsináltam a szárnyat a kikötött idő előtt. Nehéz lett… Itt a kocsmában már értem.
Részeg fővel megértettem! A csillám nem jó rá, pergamen kell, fakereten… Elvittem a
Kremlbe, próbára… Na és nem repült fel, a képem egész összetörtem.;; Mondom
Trojekurovnak: a kísérlet nem sikerült, adjon még öt rubelt és repülni fogok; ha nem,
levághatja a fejemet… A bojár nem hisz már semmit: ;,Tolvaj, huncut, kiabálja. Eretnek!
Okosabb akarsz lenni az Istennél”… Kétszáz botot rendelt a szeme előtt..; Elviseltem,
testvérek, mind a kétszáz botot, csak a fogam csikorgott… S elrendelte, hogy meg kell
venni rajtam azt a tizennyolc elvesztegetett rubelt, eladni a műhelyem, eszközöm, a kis
udvaromat… Hova legyek most ilyen pőrén: az erdőbe, egy buzogánnyal?
– Csak az marad, csak ez az egy marad, vén szenvedő a szólalt meg Ovdokim halkan, de
érthetően.
Kuzma Zsemov beállt Ovdokim bandájába Csizmát, zubbonyt vettek neki a zsibvásáron.
Most már négyesben jártak Moszkva-szerte a piacokon, nyilvános fürdőkbe, a Kitajgorod
szűk utcáiba. Juda zsebtolvajkodott. Cigányt megtanították úgy forgatni a szemét, hogy a
szemgolyója ijesztően kiforduljon a héjából meg sirámokat énekelni. Kuzmának kötelet
kötöttek a nyakára, Ovdokim mint háborodottat és reszketőst vezette: „Egy kis alamizsnát
az eszelősnek, félre, félre, angyalkáim, nehogy nektek essen.” A nap folyamán
összeszedtek annyit, amennyi az élethez kellett s néha még egy pintre valót is. A fáradság
sok volt, de a félelem még több, mert az ilyeneket cári parancsra most összefogdosták s
törvény elé vitték.
A nagyböjt véget ért. Moszkva fölé mind magasabbra szállt a tavaszi nap. A napsütésben
minden csöpögött, olvadt: rossz szagok kezdtek terjengeni. A trágyával kevert hó nem
nyikorgott a szántalpak alatt. Ovdokim egy este így szólt a kocsmában:
– Ideje, fiacskám, hogy útra készülődjünk… Senkit sem sajnálunk itthagyni. Csak a
dombocskák szikkadjanak fel. Megyünk a nagyvilágnak.
Juda vitatkozott volna:
– Kevesen vagyunk, fegyvertelen, az erdőben éhen pusztulunk.
– Mi azonban, mielőtt elindulnánk – mondta Ovdokim –, gonosz dologra szánjuk el
magunkat… (Ijedten tekintettek rá.) Ami kell, mindent megszerzünk… Egyetlen bűn nem
nyomja le a mi szenvedéseinket… És ha lenyomja, mit bánjuk: akkor a szentírásban sincs
igazság. Ne reszkessetek, galambjaim, mindent magamra vállalok.

11
Tavasszal kezdődött: a macskának mulatság, az egérnek siralom. Háborút üzent a két
király: a lengyel és Preschburg székváros királya. A preschburgi királyhoz álltak a
játékkatonák, a Butirszkij- és Lefort-ezredek; a lengyelhez: a sztrelecek java: Sztremjannij,
Szuharev, Cikler, Krovkov, Nyecsajev, Durov, Normackij, Rjazanov-ezred, Preschburgi
királynak megtették Fjodor Jurjevics Romodanovszkijt, ő volt Fridrichus, lengyelnek: Ivan
Ivanovics Buturlint – részeges, rosszindulatú, megvesztegethető ember, a mulatságban,
bolondozásban azonban nagy mester. Fővárosul Sólyom-udvart jelölték ki, a
szemjonovszkiji mezőn.
Kezdetben azt gondolták, mindez Péter régi bolondsága. De ahány nap, annyi ukáz,
egyik nyugtalanítóbb, mint a másik. A bojárokat, udvari méltóságokat, kamarásokat udvari
szolgálatra a két király mellé rendelték. Péter játéka kezdte túllépni az illendőség határait.
A bojárok közül sokan elkeseredtek: a családi írásokban ilyen nem fordult elő, hogy
rangokkal bolondozzanak… Elmentek a cárnéhoz, Natalja Kirillovnához, s bepanaszolták
óvatosan a fiacskáját. Ő széttárta puha kezét, nem értett semmit se. „Mi mit tehetünk? –
mondta Lev Kirillovics bosszúsan. – A nagyhatalmú cár adta ki az ukázt, rajta a pecsét…
Menjetek őhozzá magához, kérjétek, változtassa meg.” Attól azonban óvakodtak, hogy
Péterhez menjenek, azt gondolták, valahogy majd csak kijátsszák… De Pétert nem lehetett
kijátszani. Egyik-másik bojárnak katonák törtek váratlanul az udvarába, erőszakkal udvari
ruhába öltöztették s elvitték Preobrazsenszkojéba, arra a bolondos szolgálatra. Az öreg
Priimkov-Rosztovszkij hercegnek megbénult ijedtében a lába. Mások megpróbáltak beteget
jelenteni, de nem segített. Nem volt hova bújni. El kellett menni szégyenszemre.
Preschburgban – nyolcszögletű gerendatornyait, az ágyúval megrakott gyepes falakat,
fehér sátrakat messziről lehetett már látni – eszét vesztette az orosz ember. Mint valami
rossz álom, játék vagy nem játék, de mintha minden igazán folyna. A tarkán kifestett
sátorban, a málnavörös baldachin alatt, ott ült az aranyozott trónon elhenteredve Fridrichus
király; kobakján rézkorona, fehér atlaszköntöse csillagokkal kivarrva, afölött
nyúlprémköpeny, lovaglócsizmáján csörgő sarkantyú, agyara közt: pipa… Szeme úgy
villogott, mint aki nem tréfál. De ránéz az ember, és Fjodor Jurjevics az. Köpni nem lehet.
Zinovjev, a duma nemese, undorában mégis kiköpött a parasztszekéren, tisztségétől
megfosztva, még aznap száműzetésbe vitték; Natalja Kirillovnának magának kellett
Preobrazsenszkojéba jönni, kérni, hogy megbocsássanak neki és visszatérhessen…
Péter cár pedig – itt már csak az égre emelheti az ember a kezét – minden rang nélkül
van, katonaköpenyben. Odamegy Fridrichus trónjához, térdet hajt, s az a pokoli király, ha
úgy hozza a sor, rákiált, mint valami közemberre. A bojárok s az udvarnagyok ülnek és
gondolkoznak a bolondos sátorban, követeket fogadnak, preschburgi ukázokat
készítgetnek, s bánkódnak szégyenükben… Éjszakánkéit meg lakoma és részegeskedés
Lefort kastélyában, ahol a másik, az éjszakai parancsosztó uralkodik: az az istentelen, akire
pillantani is szegyén, a paraszt Nyikita Zotov, a leghóbortosabb kukuji pápaherceg.
Később – hogy teljes legyen a romlás – bizonyára átkozott külföldiek rábeszélésére,
Moszkvából vagy ezer fiatal íródeákot és kancellistát hajtottak oda, kivették őket a
hivatalukból, fölfegyverezték, lóra ültették s kíméletlen katonai oktatásra fogták. Fridrichus
a dumában azt mondta:
– Hamarosan mind idehozzuk, nem soká ülnek a svábbogarak a hasadékokban. Mind
megkóstolják a katonakásánkat.
Péter, aki az ajtónál állt (leülni a király jelenlétében nem mert), ezekre a szavakra
hangosan felnevetett. Fridrichus bőszen feléje toppintott a sarkantyújával, a cár befödte a
száját … Sírni kellett volna, a bűneikre emlékezni és esedezve közösen a cár lábához esni:
„Vágd le a fejünket, kínozz meg, dühöngj, ha nem tudsz meglenni mulatság nélkül… De te,
a bizánci császárok utódja, feneketlen szakadékba rántod az orosz hazát… Vagy nem az
Antikrisztus árnyéka van a hátad mögött?” De hát nem futotta a bátorságból, nem tudták
megmondani.
Ugyanilyen udvara volt a lengyel királynak, Vanyka Buturlinnak is
Szemjonovszkojéban. De ott mégsem kellett ennyire törniük magukat, a szolgálat
nyugodtabb, a bojárok és udvarnagyok ott ültek a játékdumában a fal mellett, a padon, s
kabátujjukba ásítoztak, amíg csak az ablakocskában meg nem jelent a kékes szürkület,
akkor bementek Moszkvába éjszakára. A király, ez a Kain Vanyka, gonoszságból és
huncutságból megpróbálta rákényszeríteni őket, hogy lengyelül beszéljenek, de a bojár
makacsságot megtörni nem tudta, maga is elunta velük a játékot: hagyta, szunyókáljanak
kedvükre.
De még bele sem szoktak – új meglepetés: alig födte el az erdőt egy kis zöldes fátyol,
Buturlin követet küldött Fridrichus királyhoz, megüzente a háborút, s az ezredeivel,
társzekereivel és bojárjaival Preschburg ellen indult. A sztrelecek dühösen mentek a
hadjáratba; vetés ideje volt, minden nap drága, s az ördög itt bolondoztatja a cárt.
Az ostromot a parancs szerint az összes szabályok betartásával kellett vezetni, sáncokat
és futóárkokat ásni, aknákat fúrni, rohamra menni. Kemény mulatság volt. A puskaport
nem sajnálták. A mozsarakból agyagkorsókat lőttek ki, amelyek ügy robbantak, mint a
bombák. A várból mocskot és trágyás vizet zúdítottak s rudakkal döfködtek, amelyeknek a
végén égő szösz volt, tompa karddal vagdalkoztak. Megégették az ember képét, kiverték a
szemét, eltörték a csontját. Ez majdnem annyi pénzbe került, mint egy igazi háború, s így
tartott heteken, az egész tavaszon át. A pihenőkben a két király Péterrel és kegyenceivel
dőzsölt.
Elmúlt a nyár, Buturlin nem vette be Preschburgot, harminc versztányira húzódott vissza
az erdőbe, ott tábort vert. Most Fridrichuson volt a sor, hogy megtámadja. A sztrelecek,
akiket ez az élet felbőszített, nem vették tréfára a verekedést. Tucatjával olvasták az
agyonvert embereket. Gordon tábornoknak egy mozsárból lőtt korsó betörte a, fejét, alig
heverte ki. Péternek megégett az arca és a szemöldöke, flastromokkal leragasztva járt. A
sereg fele véres hasmenésben kínlódott. S csak amikor az egész puskaport ellövöldözték, a
fegyverek eltörtek, a katonák és sztrelecek ronggyá nyűtték a ruhájukat, amikor Lev
Kirillovics az öreg cárné levelével jött a táborba s könnyek közt könyörgött, hogy ne
követeljenek több pénzt, hisz a kincstár anélkül is üres: Péter csak akkor csillapodott le, s a
király akkor adta ki a csapatoknak a parancsot, hogy telepeikre menjenek.
A nép körében sokat beszéltek a játékhadjáratról: „Ilyen nagy pénzt nem vertek volna el
puszta mulatságra. Itt lappang valami. Péter még fiatal, ostoba: amire kioktatják, azt
csinálja… Ebben a pénzszórásban valaki nyilván meg akarja szedni magát…”

12
Szegényes, unalmas volt az élet. Szofja idejében még csak volt valami fék – most az
erősek és a kevésbé erősek is a lelkét rázták ki a közembernek. A bírák ítélkezése hamis
volt, nagy a vesztegetés, az államnál a lopás. Sokan az erdőkbe szöktek rabolni. Mások a
rengetegek mélyébe, az északi folyókhoz húzódtak ebből az átkozott életből, hogy ne
kelljen a vajdák, földbirtokosok, deákok, kancellisták, italmérők és falusi bírák igáját
vonniuk, akik törvény és részvét nélkül szítták a vérüket. Ott, északon elfeledetten éltek; a
folyó, az erdő táplálta őket. Tisztásokat irtottak, árpát vetettek. Százados fenyőből
cölöpökre házakat építettek, jó tágasakat, távol egymástól, parasztpalotákat. Örökre
elhagyott szülőhelyükről csak meséiket, mondáikat és csüggeteg énekeiket hozták el ebbe a
magányba. Hittek a házi és erdei manókban. Imádkozni a szigorú raszkolnyik remetékhez
jártak, akik áfonyás liszttel áldoztatták őket. „A világban az Antikrisztus az úr – mondták
nekik a remeték –, csak azok menekülnek meg, akik elszöknek a cár és a pátriárka elől…”
De megtörtént, hogy ebbe a mélységes rengetegbe, erre a világvégére is eljutottak az
Antikrisztus szolgái, akiket azért küldtek, hogy az engedetleneket és káromlókat
felkutassák. A parasztok ilyenkor otthagyták a házakat s a jószágot; asszonyostul,
gyerekestül a remete udvarába vagy a templomba gyűltek, rálőttek a katonákra, s ha nem
volt mivel lőni, egyszerűen szitkozódtak és nem adták meg magukat, s hogy ne kerüljenek
kezükre, kiáltozás és jajveszékelő ének közt magukra gyújtották a házat és a templomot.
Könnyelmű emberek, akik az ínség és a jobbágyság elől az erdőbe futottak, s fejüket
zsiványéletre adták, lassacskán arra húzódtak, ahol melegebb és gazdagabb világ volt: a
Volga és a Don felé. De még ott is érződött az orosz szellem, cári ukázok repültek ki és
igazhitű pópák hadakoztak, úgyhogy fegyveres bandákban sokan még messzebb mentek:
Dagesztánba, Kabardába, túl a Terek folyón vagy török uralom alá, Krímbe, a tatárokhoz
kéredzkedtek. A szabad délen nem a szürkületi hazajáró lélekben, hanem a görbe kardban s
a jó lóban hittek inkább.
Nem volt kedves, barátságos az orosz föld: rosszabb mindenféle keserű jobbágyságnál;
ezer éven át bocskorok taposták ki, bosszúsággal túrta az eke, szétdúlt falvak hamuja,
jeltelen sírok borították. Boldogtalanság, vadság.
 13
– Apus, mi ez? Nem úgy harangoznak.
– Mi az, hogy nem úgy?
– Jaj, apus, nem úgy… Mostanában ritkán kongatnak, ez meg… Apus, még valami
bajunk történik, ne menjünk el innen?
– Hagyd már, te liba…
Ivan Artyemjev Brovkin – azt az Ivaskát az emberek elfeledték, ha valaha úgy hívták is
– ott állt a Mjasznyickaján, az ősrégi templomocska tornácán. Kék posztóval borított, új
bársonybunda borzaskodott rajta, az új nemezcsizma most került le a kaptafáról, a nyaka
köré tekert új gyapjúkendő egészen fölpeckelte fejét. Átható szél fújt, csak úgy vágta az
arcot, suhogva hajtotta a sötét utcán a fagyott kerékvágásba csapódó havas darát. A boltok
előtt sok nép állt, hallgatóztak: valamennyi templomban kongatni kezdett a kis harang,
hamisan, összevissza, így-úgy húzták, mintha dühből tennék.
Szanyka Brovkina már tizennyolcadik évében járó, jól öltözött, szép, kerek,
menyasszonynak való lány, megint meghúzta az apja kabátujját, hogy menjenek már;
Moszkvában ritkán járt még, ha pedig ott volt: igen vert a szíve, félt, hogy elgázolják. Ma
azért jött be az apjával, hogy párnapihét vegyen, hozományba. A háztűznézők egyre ott
kóvályogtak Brovkin háza körül, de Ivan Artyemjev minél többre vitte, annál magasabbra
nézett. A fia, Aljoska, már bombavető főtüzér volt s a cár megbecsülte. Volkovék
jószágigazgatója vendégségbe járt Brovkinék új, gazdag udvarába, Ivan Artyemjev mezőt
és szántót vett Volkovtól árendába. Fával kereskedett. Nemrég malmot épített. A barma
külön nyájban járt. Preobrazsenszkojéba, a cári udvarba szállította az eleséget. Az egész
falu derékig hajolt előtte, mindenki adósa volt, kinek elengedte, kinek meg nem, vagy tíz
paraszt dolgozott nála jobbágyi sorban.
– Mit várunk itt? – kérdezte Szanyka.
Ebben a pillanatban a rőtszakállú Filka pópa jött oda a templomtornácra. Az utolsó tíz
évben úgy megtestesedett, hogy majd elrepedt rajta a prémes reverenda. Hátba lökte az
orrát lógató nyápic sekrestyést.
– Menj, te átkozott csuhás, eredj, Belzebub…
A sekrestyés megbotlott a lakatba kapaszkodott, s nyitni kezdte a templomajtót. Filka
meglökte:
– A kezed reszket, megrögzött korhelye. Megmondtam már tegnap este, tegnap este – a
hajlott sekrestyéi púpjára ütött –, menj harangozni… Megint én feleljek érted…
A sekrestyés benyomult a félig nyitott vasajtón s fölmászott a harangtoronyba. Filka a
templomtornácon maradt. Ivan Artyemjev új bőrkesztyűs kezével levette a süvegét s lassan
meghajolt.
– Tán valami ünnepféle van ma? Mi itt a lányommal nem tudjuk bizonyosan… Mondd
meg, apuskám, légy szíves…
Filka végighunyorított az utcán, szemben a szakállát lengető, darát fúvó széllel, s
hangosan mondta, hogy sokan hallják:
– Az Antikrisztus eljövetele.
Ivan Artyemjev majdhogy rá nem ereszkedett ijedtében az új csizmájára. Szanyka a
melléhez kapott, hányni kezdte a keresztet s elsápadt, annyit értett csak, hogy félelmetes
dolgot hall. A Mjasznyickij-kapu felöl dőlt a tömeg, valamit kiáltoztak. Füttyszó
hallatszott, vad kacagás. Az ácsorgó nép némán bámészkodott. A boltokat becsukták.
Rongyos koldusok másztak elő valahonnét, reszketők, övig meztelenek, orratlanok. Egy
ősz őrjöngő, akinek a mellén láncok és lakatok csörögtek felüvöltött: „Nabukodonozor,
Nabukodonozor!”
 Ivan Artyemjevnek csizmájába szállt a bátorsága. Szanyka halkan suttogva nyögdécselt,
s a templom rácsos ablakocskájának dőlt, az örökmécses alatt… A leányka egész testében
reszketett.
És íme, meglátták… Az utca egész hosszában, disznóhúzta szekerek jöttek szép lassan,
mindenik előtt hat darab; aztán szánkók, előttük szurokkal bekent s tollban
meghempergetett tehenek, alacsony, kétkerekű kecske- és kutyafogatok. A szánkókban,
szekerekben, kiskocsikban háncssipkás emberek ültek zsákvászon bundában, a csizmájuk
szalma, a kesztyűjük egérbőr. Másokon tarka rongyokból varrt öltöny volt, rajta
macskafark, macskaláb.
Az ostor pattogott, a disznók visítottak, a kutyák csaholtak, a maskarás emberek
nyávogtak, bégettek, a képük vörös, mind részeg. A menet közepén tarkafoltos gebék,
nyakukon fürdő-seprű, az arany cári hintót húzták. Az üvegen át látni lehetett: elöl a fiatal
Bitka pópa ült, Péter dorbézoló társa… Fejét lógatva aludt, a hátsó ülésben ketten
henteregtek; egy nagyorrú férfi drága bundában és pávatollas sapkában, mellette egy
gömbölyű, zsíros asszony, kipirosítva és kifeketítve, csupa cobolyprém; a fülében függő,
kezében borospalack. A férfi Jakov Turgenyev volt, az új cári bolond, Szofja hajdani
kamarása, aki a kegyvesztést a csörgősipkával váltotta meg, és Susera asszony, egy
sekrestyés özvegye. Harmadnapja Turgenyevet összeadták Suserával, s egyik vendégségből
a másikba vitték, minden pihenő nélkül.
A hintó mögött a két király jött: Romodanovszkij és Buturlin; köztük a pápaherceg:
„Őszentsége, a preschburgi Janyikita.” Bádog püspöki süvegben, vörös köpenyben, két
keresztberótt pipa a kezében. Mögöttük tömegesen jöttek a bojárok s a két királyi udvar
méltóságai. A Seremetyeveket, a Trubeckojokat, Dolgorukijokat, Zinovjevet, Boborikint
fel is ismerték… Ilyen gyalázat Moszkva fennállása óta nem esett. A nép ujjal mutogatott
rájuk, csodálkozott, sóhajtozott, borzadozott… Mások közelebb mentek és gúnyosan
meghajoltak a bojároknak.
A bojárok után egy kerékre szerelt hajót hoztak, havas szél himbálta az árbocát. A lovak
előtt Péter jött, bombavető egyenruhában. Állcsontját előreszegezte, kerék szemét ide-oda
jártatta az embereken s verte a dobot. Még meghajolni is féltek előtte, hátha tilos. Az
őrjöngő, amikor meglátta őt a dobbal, megint felüvöltött: „Nabukodonozor!” – de a
jámbort berántották a tömegbe, s elrejtették. A hajón holland matróznak öltözve ott állt
Lefort, Gordon, a nagy bajuszú Pamburg, Timmermann s az újonnan kinevezett ezredesek:
Wide, Mengden, Grage, Bruce, Levingstone, Salm, Schlippenbach… Nevettek, a tömeget
nézték, pipájukat szítták s toporogtak a fagyon.
Mikor Péter a templommal egy vonalba került, Ivan megrántotta a sem élő, sem halott
Szanykát s térdre esett. „Hajolj meg hát, bolond – suttogta szaporán –, nem az én
eszemnek, nem is a tiednek való ez a dolog.” Filka pópa eltátotta nagy száját s mély
hangon fölkacagott (még a cár is arra fordult), kezét kacagva a magasba emelte, sarkon
fordult s így, fölemelt kézzel, bement a templomba …
A menet elvonult. Ivan Artyemics fölkelt a térdeplésből, mélyen szemébe húzta a
sipkáját.
– Igen – mondta elgondolkozva –, hát persze… Igen… De azért mégis… Aj jaj!… Na
jól van! – Majd Szanykának haragosan: – No, elég legyen már, térj magadhoz…
Megvesszük azt a pihét.

14
Csodálkoztak, honnét veszi a sátánfajzat az erejét. Más, évre, erőre érettebb ember, rég
elpatkolt volna. Hetente legalább kétszer részegen hozták meg a német városból. Alszik
vagy négy órát, magához tér, s már megint azt nézi: milyen új mulatságot eszeljen ki.
 Karácsonyra azt találta ki, hogy a pápaherceggel, a két királlyal, a tábornokokkal s a
trónhoz közelálló bojárokkal – ezeket megint szigorú ukázzal rendelte ki – végigjárta az
ismerős házakat. Mind felöltözve, maskarában. A karácsonyi móka fejévé egy moszkvai
nemest nevezett ki, nagy trágárt, patvarkodót, dühös szitkozódót, Vaszilij Szokovnyint. A
„próféta” nevet adták neki, kapucinus csuhába öltöztették, a fenekén hasíték. Ezeken a
karácsonyi ünnepen betelt az előkelő, különösen pedig a hercegi és öreg bojárházak végső
megszégyenítése és gyalázata. Füttyszó és kiáltozás közt vagy száz főnyi tömeg tört be
hozzájuk, kezükben dombra, duda, üstdob. Az istenfélő házigazdának égnek állt a haja,
ahogy a nagy ugrabugrálást és a vigyorgó alakokat nézte. A cárt megismerték a termetéről,
holland matrózruhájáról térdig érő buggyos posztónadrág, gyapjúharisnya, fapapucs, kerek
törökforma sipka volt rajta. Vagy az arca van virágos kendővel bekötve, vagy hosszú orrot
ragasztottak neki.
Zene, dobogás, kacagás; a társaság nem nézte, hova ül, az asztalokhoz rohant, káposztát,
sült tojást, kolbászt, borsos pálinkát, táncoló lányokat követelt… A ház csak úgy reszketett,
dohányfüstben, gőzben ittak rogyásig, a házigazda kétszer annyit, mint más, ha nem bírta:
erővel töltötték bele…
Minél előkelőbb családból való a ház ura: annál különösebb csínyeket találtak ki.
Beloszelszkij herceget nyakassága miatt meztelenre vetkőztették, a pucér farával tyúktojást
törtek egy dézsában. Boborikint, hogy a hájasságát csúffá tegyék, székek közt nyomták át,
amelyek közt sovány embernek is lehetetlen keresztül mászni. Volkonszkij hercegnek
gyertyát vertek a fenekébe, meggyújtották és zsoltárt énekeltek körülötte, míg csak mind el
nem dőltek a kacagástól… Szurokkal és, kátránnyal kenték be az embereket és tótágast
állították őket Egy nemest, Ivan Akakijevics Mjszanijt, a fenekén át fújtatóval fújták fel,
hamarosan bele is halt.
A karácsonyi mulatság olyan keserves dolognak bizonyult, hogy sokan úgy készülődtek
ezekre a napokra, mint a halálra.
Csak tavasszal lélegzettek föl. Péter elment Arhangelszkbe. Ebben az évben megint
megjött Van Leyden és Henrich Pöltenburg holland kereskedő. Kétszer annyi árut
vásároltak, mint az előző évben: a kincstártól préselt kaviárt, fagyasztott lazacot, különféle
prémet, halenyvet, nyersselymet, s mint azelőtt is, kátrányt, kendert, vásznat és hamuzsírt.
Az iparosoknál orosz bőrből és esztergált csontból készült árut vettek. Lev Kirillovics, aki
megvette a külföldi Marszelisz tulai fegyvergyárát, különféle cizellált fegyvert varrt volna
a hollandok nyakába, de úgy felverte az árát, hogy elálltak a vásártól.
Tavaszra hat hajó állt megrakodva. Csak azt várták, mikor indul meg az Északi-tengeren
a jég. Lefort (a hollandok kérésére) váratlanul arra figyelmeztette Pétert, hogy jó volna
kirándulni Arhangelszkbe, ott igazi tengeri hajókat látni. Már más-nap lovascsapatok és
tisztek száguldottak a vologdai országúton, s vitték a vajdáknak az írást. Péter a régi
társaságával indult útnak: Janyikita egyházfejedelem, a két király, Lefort, a két király
bojárjai, ezenkívül azonban tapasztalt embereket is vittek magukkal: Viniuszt, a duma
íródeákját, Borisz Golicint, Trojekurovot, Aprakszint, a boldogult Fjodor cár sógorát, s
félszáz katonát a vakmerő Alekszaska Mensikov vezetésével.
Vologdáig lovon mentek, ott, a városon túl, fogadásukra kijött a papi- és kereskedőrend.
De Péter sietett, még ugyanezen a napon hét magas párkányú, folyami bárkába ültek, s a
Szuhonyon Usztug Velikijig hajóztak, onnét meg az Északi Dvinán Arhangelszkig.
Péter először látta bővizű folyók ilyen térségeit, határtalan erdők ilyen tömegét. A föld
kitágult a szem előtt: nem volt vége. Komor sorban úsztak a felhők. Madárkaravánok
rebbentek fel a bárkák előtt. Zord hullámok verték a hajó oldalát, tele szél dagasztotta a
vitorlát, az árbocok nyikorogtak. A parti kolostorokban hajnali misére harangoztak, s az
erdőkből, a sűrűbe rejtőzve, a raszkolnyikok nem szunnyadó szeme figyelte az Antikrisztus
dereglyéit.
 15
A szőnyeggel letakart asztalon két gyertya olvadozott. Gyantacseppek csurogtak a
frissen gyalult gerendafalon. A tiszta padlón nedves lábnyomok, egyik sarokból a másikba,
az ablakhoz, az ágyhoz. A cipők sárral beverten hányódtak, egyik a szoba közepén, másik
az asztal alatt. A kis ablakon túl, a fehér éjszaka csillagtalan homályában ismeretlen,
nedves szél zúgott, hullámok csapkodták a közeli partot.
Péter az ágyán ült. Alsónadrágja, térde nedves volt, meztelen lábafeje befelé állt.
Könyökével a térdére támaszkodott. kicsiny állat az öklébe szorította, s gyűlölködően nézte
az ablakot. A válaszfal mögött a két király hortyogott, egymással versengve. Az egész
házban – amelyet a cár érkezésére építettek a Maszejev-szigeten –, egymás hegyén-hátán
hevertek az emberek. Péter mindenkit agyonhajszolt ezen a napon.
… Ma pirkadattal érkeztek Arhangelszk alá. Csaknem mind először jártak északon. A
fedélzeten álltak, onnét nézték, amint a soha nem látott hajnal a mogorva, réteges felhőkön
szétfolyik… Az erdők sötét széle fölött szokatlan nagyságú nap kelt, sugarai szétszóródtak
az égen, a partba, kövekbe, fenyőkbe verődtek. A Dvina kanyarán túl, amerre a gályák
erőlködő evezővel úsztak, hosszú épület merült fel, mint valami vár, hat tornyával,
bástyáival, paliszádjával: a külföldiek házai. A négyszögön belül erős magtárak,
cserépfedelű, tiszta épületek, a sáncokon tarackok és mozsarak. A part mentén: cölöpökön
nyugvó kőhidak húzódtak, famellvédek, a bála-, zsák- és hordóhegyeket fedő ereszek,
hajókötél tekercsek, a fűrészelt fa rakásai, A kikötőhídnál vagy két tucat óceánjáró hajó
állt, s vagy háromszor annyi a folyón horgonyoz. A hatalmás árbocok a kötélzet
pókhálóival erdőként emelkedtek a levegőbe, a faragvánnyal díszített magas tatrészek
ingadoztak. A zászlók – holland, angol, hamburgi – vászna csaknem a vízig ért. A
bekátrányozott hajófalon hosszú, fehér sáv húzódott végig, a nyitott réseken ágyúk
meredtek ki…
A jobb parton – a keletin – a toronyban misére harangoztak. Ott a mindig egyforma
Oroszország: harangtornyok, mintegy lomha unalomban szétdobált házacskák, kerítések,
trágyadombok. A partnál: ladikok százai, sekély járatú teherhajók, áruval megrakva,
gyékénnyel letakarva. Péter Lefortra sandított, egymás mellett – álltak a hajófaron; Lefort,
aki csinos volt, mint mindig, botocskájával koppintgatott, bajszocskája alatt édes kis
mosoly, duzzadt szemhéja közt is mosoly, bepúderezett arcán apró gödör… Elégedett,
vidám és boldog … Péter szipogott, nagy kedve támadt, hogy kedves Franz barátjának a
képére kenjen… Még a pimasz Alekszaska is, aki Péter lábánál ült a padon, megcsóválta a
fejét. „Jaj-jaj-jaj!” – mormogta maga elé. Az európai part gazdagon és komolyan, arannyal
és ágyúval fenyegetve, több mint száz éve nézte meg-vetően a keleti partot, mint úr a
rabszolgáját.
A legközelebbi hajó párkányáról kis felhő szállt föl, a tovagördülő dörgés elnyomta a
harangszót. Péter fölpattant a kormányról, letaposta az evezősök lábát, a háromfontos kis
ágyúhoz szaladt, s kirántotta a bombavető kezéből a kanócot. A lövés el puffant, de hát
lehetséges egy tengerészágyú dörgésével versenyezni? Válaszul a cári üdvözlésre,
valamennyi külföldi hajó füstbe burkolódzott. A partok mintha megremegtek volna…
Péternek égett a szeme. „Jól van, jól” – hajtogatta. Mintha a gyermekkori képek
elevenedtek volna meg. Amikor a füst eloszlott, a bal parton, a kikötőfalon néhány külföldi
tűnt föl, a kalapjukat lengették… Van Leyden és Pöltenburg… Péter lekapta háromszögletű
kalapját, válaszul vidáman meglengette s valami üdvözlésfélét kiáltott. De ahogy Aprakszin
Romodarovszkij s bölcs Viniusz deák feszült arcát látta, haragosan azonnal elfordult.
… Az ágyán ült s az ablakon túli szürke homályt nézte. A kukuji telepen a németek, az ő
tulajdon németjei voltak. Itt azonban nem tudni, ki is a gazda. Milyen végtelenül
szánalmasnak érezte ezeket az otthon készített gályákat, ahogy a hajó magas párkánya alatt
elhaladtak… Szégyenletes dolog. Ezt érezték mind: az elkomorodott bojárok, a barátságos
külföldiek a parton, a kapitányok, s a hátsó fedélzeten sorakozó, tagbaszakadt, óceánedzette
tengerészek… Nevetséges… Szégyenletes… A bojárok, s talán még Lefort is, aki
megértette, mit kell Péternek éreznie, csak egyet akartak: méltóságukat megőrizni. A
bojárok gőgösen felfújták magukat, ezzel akarták legalább kimutatni, hogy Nagy-, Kis- és
Fehér-Oroszország cárja nem kíváncsi az efféle kereskedőhajócskákra… Ha szükség lesz
rá, épít magának, nem nagy dolog… S ha arra jön kedve, hogy ezek a hajók a Fehér-
tengerbe többé be ne jöjjenek, semmit sem tehetnek, a tenger a miénk.
Ha Péter nem hosszú csónakokon érkezik ide, rá is átragad a gőg. De ő jól értette s újra
maga előtt látta ezeknek a nyugati embereknek nyájas mosollyal fedett büszke megvetését
– az ősz szakállú, kivert fogú matróztól a spanyol bársonyba öltözött kereskedőkig. Ott,
magasan a hajófaron, a lámpánál, egy tagbaszakadt, napbarnította, szigorú ember állt,
csupa aranypaszomány, fején strucctollas kalap, lábán selyemharisnya. Bal kezében a
csípejéhez szorítva egy távcső, jobb keze botra támaszkodik. A kapitány az, minden tenger
rablójával és kalózával verekedett már. Nyugodtan pillantott föntről lefelé, az ormótlan
csónakban a csúnya, nyurga ifjúra, a barbárok cárjára… Így tekingetett föntről lefelé
Madagaszkárban vagy a Fülöp-szigeteken is, amikor parancsot adott, hogy kartácsra töltsék
az ágyút.
S Péter ázsiai ravaszságával megérezte, milyennek kell mutatkoznia ezek előtt az
emberek előtt, mi az egyedüli módja, hogy fölébük kerüljön… Azzal kell őket csodálatba
ejteni, amit soha életükben nem láttak, hogy otthon legyen mit mesélniük a rendkívüli
cárról, aki köp arra, hogy ő cár… A bojárok csak fújják föl magukat, így még jobb. Ő,
Péter Alekszejev, a perejaszlavi flotta alkormányosa, s így is viseli magát; mi, azt mondja,
munkásemberek vagyunk, szegények és okosak, s főhajtással jövünk hozzátok a mi
szegénységünkből, kérünk, tanítsatok meg, hogy kell a fejszét fogni…
Parancsot adott, hogy egyenesen a partnak evezzenek. Elsőül ugrott ki a térdig érő
vízbe, fölmászott a kikötőfalra, átölelte Van Leydent és Pöltenburgot, a többivel keményen
kezet fogott, s megveregette a hátukat. Német és holland szavakat keverve, víziútjáról
mesélt, nevetve mutatta a bárkáikat, amelyeken még sóbálvánnyá meredten álltak a
bojárok… „Ilyen – csónakocskákat álmotokban sem láttatok.” Mértéktelenül lelkesedett a
sokágyús hajókért, ide-oda topogott, sovány combját csapkodta: „Ah, nekünk kéne egypár
ilyen!” – s rögtön közbeszúrta, hogy Arhangelszkben haladék nélkül hajógyárat alapít.
„Magam fogok ácsolni, a bojáraimmal veretem a szögeket…”
S a szeme sarkából látta, hogyan enyésznek el a tettetett mosolyok. A tisztelettudó
kereskedők csodálkozni kezdtek: ilyet valóban nemigen láttak… Maga kéredzkedett
hozzájuk ebédre, s odahunyorított: „Vendégeljetek meg jól, meglesz a haszna, ha az
ügyeinket megbeszéljük…” A kikötőfalról a bárkájukba ugrott, a Maszejev-szigetre
hajózott, a frissen épített házba, ahol Matvejev vajda szent félelemmel fogadta. De Péter
vele már másképpen beszélt: egy félóra múlva dühödten rúgta ki az ajtón. (Még az úton
panasz érkezett Matvejev ellen, hogy zsarolja az idegeneket.) Utána Leforttal és
Alekszaskával vitorlásra szállt, a hajókat megnézni. Este a külföldi házban volt lakoma.
Péter annyit táncolt az angol, és a hannoveri nőkkel, hogy a cipősarka lerepült.
A külföldiek életükben először láttak ilyet…
És most itt van az álomtalan éjszaka… Bámulni bámult, de mi haszna abból. Amilyen
volt – álmos, koldus, nehézkes –, most is csak olyan Oroszország. Itt nem is lehet
szégyenről beszélni! Szégyenkezniük a gazdagoknak, erőseknek lehet… Itt azonban azt
sem látni, hogy miféle erők segélyével rázza fel az embereket s adjon szemet nekik …
Emberek vagytok, vagy ezer év alatt, a könny- és vérhullalásban, elvesztettétek hiteteket az
igazságban és boldogságban, elkorhadtatok, mint a mohára hajló fa?
„Az ördög munkája, hogy ilyen országban kellett cárrá születnem!” S eszébe jutott, amit
azon az őszi éjszakán kiáltott oda Alekszaskának, mialatt a jeges szelet nyelte: „Inkább
lennék Hollandiában mesterlegény, mint cár itten.” S mit végzett ezekben az években?…
Az ördögbe is, semmit: bolondoskodott! Vaszka Golicin kőházakat építtetett, s ha dicsőség
nélkül is, háborút vezetett, békét kötött Lengyelországgal… Mintha karmok fognák a
szívét, úgy gyötörte a bűnbánat, a düh, az övéi, az oroszok ellen, az irigység az önelégült
kereskedők iránt – kibontják szabad vitorláikat s hazahajóznak csodálatos országukba… Te
meg – a moszkvai nyomorúságba… Tán valami szörnyű ukázt adjon ki? Akasztasson,
veressen… De kit? Kit? Az ellenség láthatatlan, megfoghatatlan, az ellenség mindenütt ott
van, az ellenség benne van magában.
Péter hevesen nyitotta föl a szomszéd kamrába vivő kis ajtócskát.
– Franz! – (Lefort duzzadt szemét meresztve, leugrott a padról.) – Alszol? Gyere csak!...
Lefort odaült egy ingben Péter ágyára.
– Rosszul vagy, Péter? Hányhatnál talán?
– Nem, nem az… Két hajót akarok venni, Franz, Hollandiában.
– No lám, ez derék dolog.
– De itt is építünk… Magunk szállítjuk ki az áruinkat.
– Kitűnő.
– S mit tanácsolsz még?
Lefort csodálkozva pillantott a szemébe, s mint mindig, könnyebben igazodott ki sietős
gondolatai zűrzavarában, mint ő maga.
– Várj csak, nadrágot húzok, hozom a pipám… – Öltözködés közben különös hangon
mondta a kamrájából: – Rég vártam ezt, Péter… Abban a korban vagy, amikor nagy
tettekre érett az ember…
– Mifélékre? – kiáltotta Péter.
– A római hősök, akikről most is példát veszünk… – Megfordult, megigazította
parókáján a fürtöket. Péter mohó pillantással követte. – Ezek a hősök dicsőségüket a
háborúban keresték…
– Kivel? Megint Krímbe menjünk?
– A Fekete- és Azovi-tenger nélkül nem lehetsz meg… Pöltenburg az imént kérdezte
meg, a fülemhez hajolva, igaz-e, hogy az oroszok még mindig adót fizetnek a krími
kánnak. (Péter tekintete ide-oda szaladt s tűként állt meg legkedvesebb barátján.) – És a
Balti-tenger nélkül sem lehetsz meg, Péter… Ha magad nem, hát a hollandok
kényszerítenek rá… Azt mondja, tízszer annyi árut vinnének ki, mint idáig, ha a Balti-
tengeren kikötőt csinálnál…
– A svédekkel háborúzzak? Elment az eszed… Vagy gúnyolódol? A világon senki sem
tudja legyőzni őket, és te…
– Nem kell annak holnap lennie, Péter… Te kérdeztél, én felelek; lendülj nagy dolgok
felé, a kicsin csak az öklödet töröd össze.

16
„A vendég kereskedők, a kereskedő céhek, a váralji nép; a szatócs- és iparosemberek,
sokféle hivatalos huzavonájukban a vajdák, hivatalbéliek s minden rangú emberek részéről
üzleti ügyeikben és mindenféle iparukban nagy veszteséget és romlást szenvednek. Mint
oroszlán, falnak föl állkapcsukkal, s miként a farkasok. Könyörülj rajtunk, hatalmas
uralkodó…”
– Megint a vajdák ellen van valami panasz? – kérdezte Péter.
Az asztal végén evett. Csak az imént jött vissza a hajógyárból, még a kátránnyal bekent
vászoning könyökig tűrt ujját sem eresztette le. Kenyérdarabkákat mártogatott egy
agyagtálon a sültzsírba és sietősen rágva, hol az ólmos Dvina tajtékos habját nézegette, hol
a szürke szakállú, fehér arcú, testes diákot, Andrej Andrejevics Viniuszt, aki az asztal
másik végén ült.
Andrej Andrejevics a moszkvai postát olvasta; erős orrán kerek szemüveg, messze
szétálló, kék szeme hideg és okos. Az utóbbi időben befolyásra kezdett szert tenni,
különösen amióta Péter, az után az éjszakai beszélgetés után Leforttal, a moszkvai postát
elolvastatta magának. Azelőtt az írott ügyek mind Trojekurov kezén mentek át. Péter nem
elegyedett bele, most azonban maga akart mindent hallani. A postát az ebéd alatt olvasták
fel neki, máskor nem volt rá idő; az egész napot a hajógyárban töltötte, a hajókról hozott
külföldi mesterekkel… Barkácsolt, kovácskodott, bámulta a külföldieket, s egy vadember
mohóságával tudott ki tőlük minden szükségest; szitkozódott, sőt verekedett is az
emberekkel. A hajógyárban több mint száz munkása volt már. A városokban és telepeken
szedték össze őket; vitték becsülettel bérért, s ha makacskodtak, vitték láncon
kényszerítve… Ebédidőre Péter vadállati éhséggel tért vissza vitorlásán a Maszejev-
szigetre. Viniusz fontoskodó hangon olvasta neki a cári aláírásra küldött ukázokat,
kérvényeket, panaszokat, leveleket… Ősi unalom áradt ezekből a cikornyás írásokból.
Rabszolgák nyögésével jajveszékeltek a panaszok. Szabályos kötésű betűiben az ősi
hivatalnok-Oroszország hazudott, lopott, erőszakoskodott és mentegetőzött, a tetű- és
svábbogár rágta, nehézkes tömeg sóhajtozott…
– Panasz egy vajda ellen – felelte Andrej Andrejevics –, Sztyopka Szuhotyin ellen,
megint.
Megigazította a szemüvegét, tovább olvasta a könnyes, kétségbeesett panaszt a kunguri
vajda ellen… A kereskedelmet a maga zsebébe folyó adóval tönkreteszi, a kereskedőket és
váralji szatócsokat háza egyik kamrájában tartja s bottal veri, az egyik ártatlan lélek bele is
halt. Az iparosok szekérkaravánjait megadóztatja, a maga zsebére szedi az adót, télen nyolc
kopejkát egy szekérről, nyáron egy altint bárkánként. Zmijevet, a gazdag iparost, egy
ládában gyötörte, amelynek a fedelére, hogy meg ne fulladjon, lyukakat fúratott. A
földadót és a bormérések pénzeit magának foglalja le, s azzal fenyegetőzik, hogy ha
panaszra mennek ellene, egész Kungurt elpusztítja.
– Fölakasztani a kutyát, Kungurban, a piacon – kiáltotta Péter. – Írd.
Viniusz szigorúan pillantott rá a szemüvege fölött:
– Fölakasztani könnyű, de azzal nemigen térítjük őket észre… Rég mondom, Péter
Alekszejevics, két évnél tovább nem szabadna a vajdáknak egy helyben maradniuk.
Megszoknak, kiismerik magukat. Az új vajda mégiscsak kíméletesebben rabol… A
kereskedőembereket védd elsősorban, Péter Alekszejevics. A bőrüket is odaadják, csak az
aránytalan terheket vedd le róluk. Hisz némelyik két pár bocskort is fél a piacra kivinni:
megfogják, megverik, s pénzt hasítanak ki belőle. Kin gazdagszol te meg, ha nem a
kereskedőnépen… A nemesen nincs mit megvenni; maga eszik meg mindent. A muzsik rég
pőre. Hallgasd meg ezt.
Viniusz a papírhalomban keresgélt.
– „Isten akaratából – olvasta – állandó a rossz gabonatermés nálunk, földjeinket fagy
veri, most sincs sem kenyér, sem jószág, éhhalál pusztít, megfagyunk… Tekints le, urunk,
a mi ínségünkre és szegénységünkre, parancsold meg, hogy váltságpénz ellenében bajunk
orvoslására, városba mehessünk… s Mert a disznó- és tehénhúst, baromfit, a földesúr egész
asztalravalóját, mi koldusok és ínségeskedők nem tudjuk miből megadni. Labodát eszünk,
testünk fölpuffad… Könyörülj rajtunk…”
Péter hallgatta s haragosan koppintott az acéllal a tűzkődarabra, úgyhogy véresre verte
az ujját. Rágyújtott a pipára, jó mélyre szívta a füstjét… Idétlen élet! A nap a szálló
felhőkön keresztültörve a kéklő folyón ringott. A túlsó parton, állványokon, egy épülő hajó
bordázata emelkedett a magasba. A fejsze csattogott, a fűrész sivított. Dohány, kátrány,
forgács és hajókötél szaga szállt arról-felől. A tengeri szél átfújta a szívet… Lefort akkor
éjszaka azt mondta: „Oroszország rettenetes ország. Mint a bundát, ki kell fordítani s
újraszabni…”
– Külföldön nem lopnak, nem rabolnak – mondta Péter a habokra hunyorítva. – Ott
másfajta emberek élnek.
– Az emberek ugyanazok, Péter Alekszejevics, de a lopás nem fizetődik ki,
tisztességesnek lenni többet ér. A kereskedőt ott megbecsülik s a kereskedő is megbecsüli
magát… Az én apám Alekszej Mihajlovics alatt jött ide, gyárat épített Tulában,
tisztességesen akart dolgozni. Nem engedték, a sok huzavonával tönkretették. Nálunk, ha
valaki nem tolvaj: hát ostoba, s a becsület nem a becsületességben van; a becsület az, ha
mások előtt kérkedhetik az ember. De azért a mieink közt is vannak okos emberek…
Andrej Andrejevics puffadt, fehér ujjai mintha pókhálót fonnának, szemüvegén a nap
tükröződött, szelíden, ünnepélyesen beszélt.
– Emeld fel a kereskedőnépet, rántsd ki a mocsokból, adj hatalmat neki s a kereskedő a
becsületes szóban leli majd becsületét. Támaszkodj rájuk bátran, Péter Alekszejevics…
Ugyanezt mondta Sidney, Van Leyden és Lefort. Ismeretlen világ derengett föl a
szavaikban Péter előtt, mintha szilárd földet érzett volna a lába alatt. Ez már nem három
játékezred – ez tömeg, hatalom… Az ablakpárkányra rakta könyökét, az olajos napfényben
csillogó hullámokat nézte, a hajógyárat, ahol hangtalan sújtott a cölöpre a pöröly; az ütés
zaja jóval később ért oda. Pislogott, pislogott, a szíve vert, önbizalommal, izgatott
örömmel…
– Ivan Zsigulin, a vologdai kereskedő, személyesen hozta el a kérvényét, s azon esdekel,
hogy szemed elé bocsásd – mondta különös nyomatékkal Andrej Andrejevics.
Péter bólintott. A testes Viniusz kissé himbáló léptekkel az ajtóhoz ment, kikiáltott
valakinek s fürgén a helyére ült. Egy széles vállú, novgorodosan nyírt kereskedő lépett be
mögötte, arca erőscsontú, tekintete éles. Lendületes mozdulattal keresztet vetett s a padlóig
hajolt. Péter pipájával a székre mutatott… – Azt parancsolom: ülj le… – (Zsigulin csak a
szemöldökét mozgatta s nagy óvatosan leült.) – Mit kérsz? – Zsigulin Viniuszra sandított.)
– Csak beszélj…
Zsigulin nyilván észrevette, hogy itt nem a homlokát kell hajlongásban törnie, hanem a
hatalmát megmutatni; méltósággal simította szét bajuszát, kecskebőr csizmájára pillantott
és rekedten köszörülte a torkát.
– Mélységes hódolatunk a nagyhatalmú uralkodónak… Micsoda öröm volt az,
atyuskám, amikor meghallottuk, hogy hajót építesz a Dvinán! Azt szeretnénk, tiltsd meg,
hogy külföldieknek adjuk el az áruinkat… Bizonyisten, ingyen adjuk, uram… A bálnazsírt,
a fókabőrt, a sózott lazacot, a halcsontot, gyöngyöt. Parancsold meg, hogy a te hajóidra
vigyük… Az angolok egészen tönkretettek minket… Könyörülj rajtunk. Mi majd
igyekezünk, idegen királyok helyett inkább a magunkénak szolgálunk.
Péter rávillant a szemével; kinyújtózott, megveregette a vállát, örvendező mosolygásban
mutatta ki a fogait.
– Őszig két hajót építek. Hollandiában vettem egy harmadikat. Hozzátok az áruitokat, de
csalás ne legyen, vigyázz,
– Hogy is tennénk, uramisten!
– S magad mégy el az áruval? Mint első kereskedelmi tanácsos… Hogy Amszterdamban
eladd?
– Nem tanultam nyelveket… De ha úgy parancsolod, mit tegyek? Kereskedünk, ha kell
Amszterdamban is, s nem hagyjuk becsapni magunkat…
– Ez már derék! Andrej Andrejevics, írd az ukázt… Az első tengerjáró kereskedőnek…
Hogy is hívnak téged? Zsigulin Ivan, de apádról?
 Zsigulin eltátotta a száját, fölemelkedett, szeme kidülledt. szakálla megreszketett.
– Az apai nevünkre állítod ki?… Ezért: amit csak akarsz!
S mint a Megváltó elé, akihez ügyei sikeréért esdekelt, a cár lábaihoz borult.

Zsigulin elment. Viniusz tolla percegett. Péter a szobában fel-le futkosott s mosolygott.
Megállt:
– No, mi van még? Olvasd gyorsan!
– Újabb rablási esetek. A troicai úton egy szekérkaravánt, mely a kincstár pénzét vitte,
kiraboltak, két embert agyonvertek… A vizsgálat során elfogták Sztyopka Odojevszkijt,
Szemjon Odojevszkij herceg kisebbik fiát; egyszerű parasztszekéren vitték a Bűnügyi
Hivatalba, ott bevallotta bűnét, elítélték, a hivatal pincéjében megkorbácsolták, a moszkvai
házát s négyszáz parasztudvarát visszavonhatatlanul elvették tőle. Az apja, Szemjon herceg
vette magához kezességre… A háznépéből, Sztyopkáéból, tizenöt embert felakasztottak.
– Íme ők, Andrej Andrejevics, a hercegek, bojárok, buzogányt ragadnak, harami-
áskodnak.
– Csakugyan haramiáskodnak, Péter Alekszejevics.
– Az élősdiek, a szakállasok!… Tudom, emlékszem… Mindnek ki van fenve ellenem a
kése… – Elfordította a fejét. – De az én fejszém is rájuk. – Egyet köpött, lába megrándult,
szétmeredt ujjával az abroszba kapaszkodott, megrántotta. (Viniusz sietve a tintatartó és a
papiros után kapott.) – Most megvan az erőm… Megütközünk… Nem lesz kíméle… –Az
ajtóhoz ment.
– Bocsáss meg, Péter Alekszejevics, még két levél… A cárnéktól…
– Olvasd, mindig ugyanazt írják.
Az ablak felé fordult, a pipáját vájkálta. Viniusz könnyedén meghajolva olvasta.
– „Jó egészséget kívánok, örömem, atyuskám, Péter Alekszejevics cár, sok-sok
esztendőre. (Péter Viniusz felé fordította csodálkozó szemöldökét.) Én, a te fiacskád,
Aljoska, áldásodat kérem, napvilágom. Térj vissza hozzánk, uram, boldogságunk, ne
késlekedj… Azért kérem tőled ezt a kegyet, mert látom, hogy nagyanyám őfelsége nagy
bánatban van. Ne haragudj, uram, boldogságom, hogy a levelecském ilyen gyönge: nem
tanultam még írni…”
– Kinek a kezeírása?
– A nagyhatalmú uralkodónő, Natalja Kirillovna írta, reszkető kézzel, olvashatatlanul.
– Na jó, írj neki valamit… Írd, a hamburgi hajókat várom… Egészséges vagyok,
tengerre nem megyek, ne eméssze magát… De hogy hamarosan ne várjanak, hallod-e?
– Alekszej Petrovics – mondta Viniusz halk sóhajtással –, a cárevics maga nyomta rá a
levélre tintába mártott ujjacskáját.
– No jól van, jól: az ujjacskáját… – Prüszkölt egyet s elvette Viniusztól a másik levelet.
– Az ujjacskáját!
A felesége levelét a csónakban olvasta el. Friss tengeri szél duzzasztotta a vitorlát, a
karcsú ladik mintha élne, úgy merült alá s emelkedett föl a vízen, tajtékos hullámok verték
a hajó oldalát, a tajték átcsapott a hajóorron. Péter a kormánynál ült s a térdéhez szorított,
összefröcskölt kis levelet olvasta.
„Jó egészséget, atyuskám, sok-sok esztendőre. Kérlek téged, én világom, kegyelmezz, s
örvendeztess meg engem, atyuskám, írj az egészségedről, hogy bánatomban, én szegény,
valami örömet találjak… Amióta el méltóztattál menni, én világom… egyetlen sort sem
írtál nekem. Csak én vagyok, szegényke, olyan boldogtalan ebben a világban, hogy nem
szánsz meg, s nem írsz a hogylétedről. Írd meg, boldogságom, milyen szívvel vagy
hozzám… Mi, Aljosenykával megvagyunk…”
 A ladik vizet nyelt. Péter sietve balra fordította a kormányt, egy nagy hullám csapott
tajtékozva a csónak oldalának s tetőtől talpig végigzúdította Pétert. Fölnevetett. A
fölösleges levelecske, melyet a szél a térdéről elrántott, fölrepült, s jó messze a hullámokba
esett.

17
Natalja Kirillovna addig várta a fiát, míg végre megjött; pontosan azon a napon,
amelyiken mintha egy szög fúródott volna a szívébe. Magasan feküdt a hattyútoll
párnákon, kitágult szembogárral nézte a falat, a préselt bőrtapéta aranycirádáit. Félt a
tekintetét elfordítani, megmozdulni; minden szomjúságnál jobban gyötörte a mellében az
az üresség – nem volt elég levegője –, de mihelyt sóhajtani akart, a szeme kimeredt a
borzalomtól.
Lev Kirillovics minduntalan bement lábujjhegyen a hálószobába, a szobában levő
bojárasszonyokat kérdezgette kíváncsian:
– Na, hogy van?… Istenem, Istenem, csak ezt ne!
A nyálát nyelte s az ágy szélére ült. Beszélgetett, de a húga nem felelt. Az egész világ
mintha káprázat lett volna… Egyet érzett, a szívét, s a belészúrt szöget…
Amikor habzó lovakon, nagy „Jön! Jön!” – kiáltozás közt a hírhozók a Kremlbe
benyargaltak, a harangozok keresztet vetve a toronyba másztak; az Arhangelszki- és
Uszpenszkij-székes-egyház kapui kinyíltak, a protopópák és diakónusok hajukat a miseruha
alól sietve kiszabadították; az udvari méltóságok a tornáclépcsőn csoportosultak s
mezítlábas fullajtárok futottak szét Moszkva minden irányába a legfőbbeket értesíteni: Lev
Kirillovics lihegve hajolt a húga fölé:
– Itt van a mi aranyos napunk!
Natalja Kirillovna mohón kapott a levegő után, puffadt keze az ingét tépdeste, ajka
elkékült, ő maga hátrahanyatlott. Lev Kirillovics eltátotta a száját, mintha eszméletét
vesztené. A bojárasszonyok gyóntatóért rohantak. A közeli zugokban, kamrában a gyarló
emberek fölnyögtek… Az egész palota izgalomban volt.
De íme, megszólalt a Nagy Ivan rézharangja, fölcsendültek a székesegyházak és
kolostorok harangjai, zsibongott a cselédség, zúgás és kiáltozás, német tisztek nyers hangja
hallatszott: „Achtung! Puskát lábhoz. Halt! Vigyázz!” Hintók és batárok száguldtak teljes
iramban a katonaság és a nép előtt a Vöröstornác elé. Minden szem őt kereste, de a pompás
kabátok, tábornoki köpenyek és tollas kalapok közt nem látták meg a cárt.
Péter egyenesen anyjához futott, a folyosókon az emberek alig tudtak félreugrani előle.
Lebarnultan, soványán, rövidre nyírt hajjal, szűk, fekete bársonykabátban, buggyos
nadrágban repült föl a lépcsőn; néhányan, akik találkoztak vele, azt gondolták, a kukuji
orvos, s csak később, amikor megismerték, hányták a keresztet ijedten. Amikor az ajtót
föltépve, a fülledt, alacsony, kordovai bőrrel bevont hálóba rontott, nem várta senki sem.
Natalja Kirillovna föltápászkodott a párnáiról s fölcsillanó pillantását az ösztövér, holland
matrózra irányította…
– Mamuskám – kiáltotta, a távoli gyermekkorból szinte – kedvesem…
Natalja Kirillovna feléje nyújtotta a karját.
– Petyenyka, kedvesem, fiam…
Az anyai szánalom legyőzte a szívébe fúródó szöget; mialatt Péter, az ágy fejéhez esve,
mellét és arcát csókolta, nem lélegzett, csak akkor engedte le a karját, bocsátotta el a fia
nyakát, amikor egy halálos fájdalom a mellébe hasított.
Péter felszökött s szinte kíváncsian nézte fölakadt szemét. A bojárasszonyok, akik féltek
fölüvölteni, kendőjükkel tömködték a szájukat. Lev Kirillovicsnak reszketés rázta a testét.
De Natalja Kirillovna szempillái most megrezzentek. Péter néhány rekedt szót mondott –
nem értették meg –, az ablakhoz rohant, megrázta az ólomkeretet, a kerek ablaktáblák
kiestek belőle…
– Blumentrostért, a telepre! – s amikor megint nem értették, az egyik bojárasszony vállát
ragadta meg. – Az orvosért, liba! – kiáltotta, s kilökte az ajtón. A bojárasszony
kotkodácsolva, se élőn, se holtan topogott le a lépcsőn:
– A cár parancsolta! A cár parancsolta' – De hogy mit parancsolt, azt nem mondta.

Natalja Kirillovna könnyebben lett, harmadnap még a misén is részt vett, s jó étvággyal
evett. Péter elment Preobrazsenszkojéba, ahol Jevdokija élt Alekszej cáreviccsel; tavasszal
költözött át, hogy minél messzebb legyen az anyósától. A férjét csak néhány nap múlva
várta, nem volt hát fölkészülve, kicicomázva, amikor Péter a kertben – ahol a hársfák
árnyékában Antonov-almából befőttet főztek –, a homokos úton megjelent. A kedves képű
szobalányok (egyik szebb, mint a másik, a varkocsuk hosszú, főkötő s rózsaszín nyári ruha
rajtuk) Vorobjiha felügyelete alatt almát tisztítottak, mások rozsét hordtak a kis kályhára,
amelyen édesen illatozva forrt egy rézüst, mások az odaterített szőnyegen a cárevicset
mulattatták; nagy homlokú, sovány fiúcska volt, szeme sötét, mosolytalan, szájacskája
sírásra álló.
Senki sem tudta eltalálni, mihez volna kedve. A nagyfarú lányok macskamód miákoltak,
kutyaként ugattak, négy lábon mászkáltak, ők maguk majd megpukkadtak a nevetéstől,.de
a gyerek dühösen pillantott rájuk: mindjárt el is sírja magát. Jevdokija megharagudott:
– Más van az eszetekben, ostobák… Sztyoska, mit húzod fel a hátuljádat? Itt kéne
helyben megvesszőzni… Vaszenyka, mutasd neki, hogy csinál a kecske… Keressetek
bogarat, tegyetek oda neki egy szalmaszálat, találjatok ki valamit… Az ember csak eteti a
bandát, de a gyereket nem tudják mulattatni…
Jevdokijának melege volt, bosszantották az őszi legyek. Levette a főkötőjét, haját
fésültette. Kristálytiszta nap volt, a hársak fölött szellőtlen kékség. Ha úrnapja el nem múlt
volna, szép lenne most lefutni s fürdeni, de a szarvas megnedvesítette már szarvát a vízben,
nem lehet, bűn.
S az utacskán hirtelen egy nyurga, barnára sült ember, tiszta feketében. Jevdokija
arcához kapott. Szíve olyan hangosan vért, hogy gondolatai összekavarodtak… A lányok
eljajdították magukat, s ki hova tudott, lengő varkoccsal az orgona- és vadrózsabokrok
mögé iramodtak. Péter odament, megfogta Jevdokiját a hóna alatt, s fogát az ajkára
szorítva, szájon csókolta. Jevdokija csak hunyorgott, nem felelt a csókra. Péter a kigombolt
nyáriruhán át nedves mellét kezdte csókolni, Jevdokija felnyögött, elöntötte a szégyen,
reszketett… Aljosenyka, aki egyedül maradt a szőnyegen, vékony hangon, mint valami kis
nyúl, fölsírt. Péter a karjára kapta, földobta, a kisfiú bőgésben tört ki.
A találkozás rosszul sikerült. Péter kérdezett valamit, Jevdokija fonákul felelt…
Hajadonfőtt volt, öltözetlen. A gyerek lekvárral összekenve. Érthető, hogy a férjecske egy
kis idő múlva sarkon fordult és elment. A palotánál mesterek, kereskedők, tábornokok,
ivócimborái vették körül. A távolból hallani lehetett szaggatott kacagását. Aztán lement a
folyóhoz, a jauzai flottát nézte meg. Onnét Kukujba… Ah, Dunya, Dunya, elszalasztottad a
boldogságodat!
Vorobjiha azt mondta, hogy a dolgot még helyre lehet ütni. Gyorsan munkához látott. A
lányokat a fürdőszobába kergette fürdeni. A dajkára ráparancsolt, hogy vigyék Aljosenykát,
mossák meg, adjanak szép ruhát rá. A cárnénak meg ezt suttogta:
– Ne veszítsd el, hattyúm, éjjel a fejed. A fürdőben majd kigőzölünk, ahogy nálunk,
parasztoknál szokás, kvaszt teszünk hozzá, tömjénes harmattal mosunk meg, akkor aztán
megszagolhat, ahol jólesik… A férfinak legfőbb dolog a szag. Te meg, szépségem, akármit
mond, csak nevess, úgy, hogy belerázkódj, csendben kacarássz, aprózva, mellből… Ettől a
halott is eszét veszti.
– Vorobjiha, a német nőhöz ment.
– Őróla egy mukkot se szólj, cárné… Az is valami! A német nő: szeles, önző, a lelke
fekete, a bőre tapadós… Te meg mint a pompás hattyú. Fogadd őt az ágyadban gyöngéden,
vidáman, hol van hozzád az a német nő!
Jevdokija megértette, sietett. A fürdőt forróra fűtötték. A szolgálólányok és Vorobjiha
asszony a cárnét egy lócára helyezték, mentába és tömjénes harmatba áztatott seprűkkel
legyezték. Amikor felpuhult, a hálóba vitték, megfésülték, kipirosították, kifeketítették, az
ágyba rakták, behúzták a függönyöket, és Jevdokija hozzáfogott a várakozáshoz.
Egerek kaparásztak. Beállt az éj, a palota elnémult, az udvaron álmatlanul kopogott az
őr, a párnán kopogott a szív… Petyenyka még mindig nem jött… Vorobjiha szava jutott az
eszébe, mosolyogva feküdt a sötétben, noha a hasa remegett a német nő iránti gyűlölettől, s
a lába olyan volt, mint a jég.
Az őr abbahagyta a kopogást, az egerek elnyugodtak. Még a szobalányok szeme előtt is
szégyen lesz holnap mutatkozni. De azért tartotta magát; hanem amikor eszébe jutott,
hogyan ették első éjszaka Petrusával a tyúkot, fejét az ágyneműbe fúrta, föl-csuklott s
könnyeivel áztatta párnáját.
Forró lehelet ébresztette föl. Földobta magát: „Ki van itt, kicsoda?”… Félálmában nem
is értette, ki vetette rá magát… Amikor felfogta, friss szégyenében felnyögött s öklét a
szeméhez szorította. Petrusának nem volt emberformája, részeg volt, dohányszagú,
közvetlenül a német lánytól jött hozzá, aki olyan régóta várta… Nem becézte, erőszakot tett
rajta, némán, borzalmasan… Érdemes volt tömjénes harmattal mosdani!
Jevdokija az ágy szélére húzódott; Petrusa mormogott valamit, s mint részeg paraszt az
árokban, elaludt… A függönyök közt már a reggel kékellt, Jevdokija szégyellte Péter
hosszú, meztelen lábát, befödte, s csendesen sírdogált; Vorobjiha szavai hiábavalók
voltak…
Moszkvából küldönc jött lóhalálban: Natalja Kirillovna megint rosszabbul van.
Rohantak a cárt megkeresni. A preobrazsenszkojei telepen volt, keresztelőn, Buhvosztov
katona házában. Lepényt ettek. Senki sem volt ott, csak-az övéi: Alekszandr Mensikov
hadnagy, Aljoska Brovkin, akit tisztiszolgául nemrég vett maga mellé, s a pápaherceg.
Bolondoztak, jókedvűek voltak. Mensikov elbeszélte, hogy tizenkét évvel ezelőtt hogyan
szöktek meg hazulról Aljoskával, Zajacnál laktak, loptak, csavarogtak, a Jauzánál Péterrel
akadtak össze, aki akkor még kisfiú volt; megtanították, hogyan kell arcán a tűt
keresztülhúzni.
– Hát te voltál az?… Te? – kiáltotta Péter elcsodálkozva. Én utána fél éven át kerestelek.
Ezért a tűért szeretlek, Alekszaska! – S szájon csókolta.
– Hát az én korbácsom, arra emlékszel-e, Péter Alekszejevics? – kérdezte a pápaherceg,
ujjával megfenyegetve –, hogy páholtalak el a csínyeidért? Nagy pajkos voltál…
Megtörtént, hogy…
És Nyikita Zotov nagy elbeszélésbe fogott; Péter, még mint pendelyes gyerek, ki se
látszott a földből s már államférfiúi esze volt… Előfordult, hogy valami kérdést ad föl a
bojároknak, azok gondolkodnak, gondolkodnak, s nem tudnak felelni, ő meg csak legyint a
kis kezével, és tessék, itt a válasz. Tiszta csoda.
Az asztalnál ülők szájtátva hallgatták ezeket a csodákat, Péternek nem ilyen emléke volt
magáról, de ha a többiek egyszer így hiszik, maga is rábólintott.
Buhvosztov tele töltötte a poharakat. Furfangos paraszt volt, látszatra egyszerű,
mohóság nélkül való. Péterrel részegen és józanul is jól tudott bánni, Alekszaskával
azonban nem versenyezhetett, az esztendei sem voltak már azok, az esze is sánta…
Mosolygott, boldogan vendégelt, a beszédbe azonban nem avatkozott.
 – Mi meg mit tudtunk meg – mondta Mensikov, bíborszínű, arannyal kivarrt kézelője
végigkarcolta az abroszt (egyenesen ült, keveset evett, a bor nem fogott ki rajta, csak a
szeme kékült meg tőle) –, hogy a cár tisztiszolgájának, Alekszej Brovkinnak gyönyörű
eladó húga van… Ebbe a dologba be kell avatkozni.
A nyugodt Aljoska pislogni kezdett s hirtelen elsápadt. Mind nekiestek, a legjobban
Péter, s ő helybenhagyta: igaz, az ő Alekszandra húga eladó, de megfelelő vőlegény nincs.
Az apjuk, Ivan Artyemics úgy elkevélyedett, hogy egy középszerű kereskedőre rá sem akar
nézni. Vérebeket szerzett, elijeszti a népet, elmennek a ház előtt. A háztűznézőket
nyakuknál fogva penderíti ki. Szanykát úgy elkeserítette, hogy éjjelnappal bőg, a legjobb
éveiben van s fél, hogy apja kevélysége miatt menyasszonyi koszorú helyett
apácafőkötővel végződik a dolog.
– Mit, nincs vőlegény? – jött tűzbe Péter. – Mensikov hadnagy, tessék megnősülni.
– Nem lehet, fiatal vagyok. Nem boldogulnék egy fehérnéppel, min Herz.
– Hát te, szentatyám, Anyikita? Meg akarsz nősülni?
– Öregecske vagyok én, fiam, az ilyen menyecskéhez. Már csak jobban megvagyok a
k…kal.
– Jól van, részeges ördögei… Aljoska, írj az apádnak, magam megyek hozzá
lánynézőbe.
Aljoska levette hatalmas, fekete parókáját s lassan a földig hajolt. Péter rögtön indult
volna is Brovkin falujába, de küldönc jött a Kremlből, Lev Kirillovics levelét hozta. A
cárné meghalt. Mind fölkeltek az asztaltól, s mialatt Péter a levelet olvasta, ők is levették a
parókájukat. Péter szája széle elgörbült, megreszketett… Vette az ablakdeszkáról a
kalapját, mélyen a szemébe húzta. Arcán folyt a könny. Némán ment ki, s nagy léptekkel,
porzó cipővel haladt végig a telepen. Félúton egy hintó jött elé, beszállt, vágtatva
Moszkvába hajtatott.
Mialatt a többiek bölcselkedtek, tanácskoztak, hogy most mi lesz, Alekszandr Mensikov
már Lefortnál volt a nagy hírrel: Péter lesz az országban az egyetlen úr. Az örvendő Lefort
megölelte Alekszaskát: titkon arról suttogtak, hogy Pétert most már nem szabad elvonni az
államügyektől, kezében a kincstár és a hadsereg, akaratát a hozzá közelálló embereken
kívül senkinek sem szabad befolyásolni. A cári udvart Preobrazsenszkojéba kell
áttelepíteni. Anna Monsnak pedig meg kell mondani, hogy többé ne kényeskedjék, adja oda
magát egészen a cárnak… Így kell ennek lenni…

Amíg a cár meg nem érkezett, nem nyúltak Natalja Kirillovnához. Csodálkozó, fulladt-
kék arccal feküdt ott, szemhéja erősen összeszorítva, puffadt kezében szentkép.
Péter rápillantott erre az arcra… Úgy rémlett: az anyja olyan messze ment, hogy
mindent elfelejtett. Kereste, hogy a szája szögletében nem maradt-e egy kis szeretet…
Nem, nem… sosem voltak ilyen idegenül összeszorítva ezek az ajkak. S lám, reggel, a
lihegésén át, még őt hívta: „Petrusa… az áldásomat…” Most már aztán egyedül van –
érezte – ” idegenek közt… Halálos szánalom fogta el maga iránt, az elhagyatott iránt…
Fölhúzta a vállát, mogorván nézett maga elé. A hálószobában a sírásba beleáporodott
bojárasszonyokon kívül ott volt Adrian, az új pátriárka, egy kicsiny, szőke hajú ember, aki
együgyű kíváncsisággal pillantott a cárra, s Péter nénje, Natalja Alekszejevna cárleány, egy
nyájas, vidám teremtés, aki három évvel volt Péternél idősebb. Bánkódva állt itt, mint a
parasztasszonyok: arca a tenyerében, szürke szemében anyai részvét fénylett.
Péter hozzálépett.
– Natasa, úgy sajnálom mamát.
Natalja Alekszejevna megfogta Péter fejét, s a melléhez szorította. A bojárasszonyok
halkan felzokogtak. Adrián pátriárka, hogy jobban lássa, hogyan sír a cár, háttal fordult a
boldogult felé s elnyitotta a száját… Lev Kirillovics ingadozva jött be, szakálla egészen
nedves, arca, mint a nyers hús, puffadt, a boldogult elé esett, megmeredt, csak a hátulja
rángatózott
Natalja Alekszejevna, amíg az elhunytat megmossák, felöltöztetik, fölvitte az öccsét
magához, a padlásszobájába. Péter ott ült a tarkaüvegű ablakocskánál. Gyermekkora óta
szinte semmi sem változott meg itten. Ugyanazok a ladikok, szőnyegecskék, az
állványokon ugyanazok az ezüst-, üveg- és kőállatok, a velencei keretben a szív alakú
tükör, festeti bibliai képek, tengeren túli kagylók…
– Natasa – kérdezte csendesen –, hol van az a török, emlékszel, amelyiknek olyan
rettenetes szeme volt? A fejét letörtük.
Natalja Alekszejevna gondolkozott, kinyitott egy kis ládát, fenekéről kivette a törököt s
a fejét. Megmutatta, szemöldöke megrándult. Odaült az öccséhez, erősen átölelte, mind a
ketten fölzokogtak.
Estefelé az aranyköntösbe öltöztetett Natalja Kirillovnát a Gránit-teremben ravatalozták
fel. Péter ott állt a koporsónál s a könyvtartó fölött, a gyertyák közé hajolva, mély hangon
olvasott. A két ajtónál két-két fehér apród állt, vállukon kis fejsze, zajtalan váltogatták a
lábukat. A koporsó végénél Lev Kirillovics térdelt… A palotában aludtak az elcsigázott
emberek.
Késő éjszaka megnyikordult az ajtó és Szofja jött be, durva, fekete apácaköpenyben és
fekete főkötőben. Nem nézett az öccsére, ajkával megérintette Natalja Kirillovna kék
homlokát s maga is letérdelt. Péter forgatgatta a viasz-összetapasztotta lapokat s mély, de
halk hangon olvasott. Hosszú időközökben a torony harangjátékát lehetett hallani. Szofja
időnként odasandított az öccsére. Amikor az ablakban a reggel kezdett kékleni, Szofja
szelíden fölkelt, az imaasztalhoz ment.
– Fölváltalak… Pihend ki magad – mondta suttogva.
Péter akaratlanul is hegyezni kezdte erre a hangra a fülét, elakadt, válla megrándult és
odébb ment. Szofja a szó közepén folytatta s olvasás közben ujjával leszedte a gyertya
hamvát. Péter a falhoz dőlt, de fejének nem volt kényelmes helye a bolthajtás alatt. Leült a
ládára, térdére támaszkodott elfödte az arcát. „Mindegy, azért nem bocsátok meg” –
gondolta… Így folyt le az ősi hagyományoknak megfelelő utolsó éjszaka a Kreml-
palotában…
Harmadnap Péter, közvetlenül a temetés után, Preobrazsenszkojéba ment és lefeküdt
aludni. Jevdokija későbben érkezett. A bojárasszonyok egész menete kísérte, még a
nevüket sem ismerte. Most cárné anyuskánknak nevezték, becézték, magasztalták, kérték a
kegyét, hogy a kezecskéjét megcsókolhassák… Alig tudott szabadulni tőlük.
Aljosenykához ment, majd a hálószobájába, Péter úgy feküdt, ahogy volt, felöltözötten a
fehér atlaszágyon, csak poros cipőjét dobta le. Jevdokija összeráncolta a homlokát: „Ó,
ezek a kukuji szokások; ahogy leisszák magukat, úgy henterednek el…” A kis tükör elé ült,
vetkőzni kezdett; pihenni egyet ebéd előtt. Nem mentek ki fejéből a palotában látott
bojárasszonyok, a hízelgő beszédük. S hirtelen ráeszmélt, hogy ő most teljhatalmú cárné…
Összehúzta a szemét s cárné módra szorította össze az ajkát… „Anna Monsot örökös
száműzetésre, Szibériába: ez az első. Az uramat… szigorúan kell fogni… boldogult
anyósom, a gyűlölködő, persze csak azon volt, hogy fölizgassa ellenem… Most majd
másképp lesz. Tegnap Dunya voltam, ma egész Nagy-, Kis- és Fehér-Oroszország
uralkodónője.” Elképzelte, hogy jön ki a Uszpenszkij-székesegyházból, nagy harangzúgás
közben – a bojárok élén a nép elé – s elakadt a lélegzete. „Új, nagy, cári ruhát kell varratni.
Natalja Kirillovna levetett ruháját nem veszem fel többet. Petruska folyton úton van,
magamnak kell uralkodnom… Végtére Szofja is uralkodott – nem sokkal volt öregebb. Ha
meg kell gondolni valamit; arravalók a bojárok, hogy gondolkozzanak…” Hirtelen
gúnyosan elmosolyodott, elképzelte Lev Kirillovicsot. Régebben alig vette őt észre;
elnézett mellette, ma meg a temetésen folyton támogatta, szemével a kegyét kereste… Ó,
az a kövér tökfilkó!
– Dunya… – (Összerezzent és megfordult…) Péter az oldalán feküdt felkönyökölve. –
Dunya, mama meghalt… (Jevdokija pislantott egyet a szemhéjával.) Olyan üres minden…
Elszundítottam egy kicsit… Ah, Dunyecska…
Mintha várt volna tőle valamit. Szeme panaszos. De Dunyát vitték a gondolatai, egészen
elmerészedett:
– Így tetszett a jóistennek… Nincs mit zúgolódni… Kisírtuk magunkat, most már elég.
Hiszen cárok vagyunk… És más gondunk is van… (Péter kiszabadította lassan a könyökét,
fölült, lelógatta a lábát. Harisnyáján a nagyujjánál egy lyuk.) Mondok valamit: illetlen,
csúnya dolog, ruhában feküdni az atlasztakaróra… Folyton katonák és parasztok közt vagy,
ideje volna már…
– Mi, micsoda? – szakította félbe Péter s szeme megelevenedett. – Bolondgombát ettél
tán, Dunya?
Az ura pillantása megijesztette, de tovább folytatta, ha más hangon is, ugyanazt a
Péternek érthetetlen zagyvaságot. „Mama mindig gyűlölt engem – kotyogta –, már az
esküvőtől fogva, ó, mennyi könnyem folyt miatta.” Péter erre kivicsorította a fogát, s a
cipőjét kezdte húzni.
– Petrusa, de hisz nézd, lyukas, végy másik harisnyát. Istenem…
– Láttam már buta libát, de ilyet… Na, jó! – Keze reszketett. – Ezt soha el nem felejtem
neked, Dunya, mamácska halálát. Egyszer kértem tőled az életben valamit… Ezt nem
felejtem el…
S ahogy kiment, úgy bevágta az ajtót, hogy Jevdokija összerezzent, de még soká ült
elbámulva a tükör előtt… De hát mit mondott ő? Eszeveszett, egyszerűen eszeveszett…

Lefort rég várta már Pétert a hálószoba előtt, az előcsarnokban. (A temetésen csak
messziről látták egymást.) Hevesen kapta el a kezét:
– Ó, Péter, Péter, micsoda veszteség! – (Péter még mindig berzenkedett a haragtól.) –
Engedd meg, hogy részvétemet fejezzem ki bánatodban… Kondoleálok, kondoleálok…
Mein Herz ist voll Schmerzen. Ó! Az én szívem tele van Schmerzcel. – Mint mindig,
amikor izgatott volt, tört orosz nyelvre tért át s ez különösen nagy hatással volt Péterre. – A
vigasztalás, tudom, hiábavaló… Nos, vedd, vedd az életem, csak ne szenvedj, Péter.
Péter teljes erejéből átölelte, arcát odanyomta beillatosított parókájához. Ez az igazi
barát… Lefort suttogva mondta:
– Gyerünk át hozzám, Péter. Űzd el a bánatod… Eltréfálunk kicsit, ha úgy akarod…
Vagy pedig zusammen weinen… Együtt sírni.
– Igen, igen, gyerünk hozzád, Franz.
Lefortnál minden elő volt készítve. Egy kisebb szobában, melynek ajtaja a kertre nyílt,
öt személyre terített asztal, a kertben, a bokrok mögött zenészek voltak elrejtve. A két
római tógás törpe szolgált ki, Tomosz és Szeka, a fejükön juharlevélből kötött koszorú. Az
egész szoba rózsafüzérrel díszítve. Az asztalnál Péter, Lefort, Mensikov és a pápaherceg
ült. Sem pálinka nem volt, sem a szokásos hideg étel. A törpék a fejük fölött aranytálakon
verébbel és sült fürjjel töltött pirogot hoztak be.
– S az ötödik pohár kié? – kérdezte Péter. Lefort fölhúzta a szája sarkát s elmosolyodott.
– Ez ma római lakoma Ceres istennő tiszteletére, akit lányának, Proserpinának a
vigasztaló története olyan híressé tett.
– Miféle történet az? – kérdezte Alekszaska. Selyemkabátban és derékig érő parókában
ült ott, végtelen bágyadtan. Anyikita is ilyen öltözetben volt.
– A pokol istene, Plútó, elragadta Proserpinát – mondta Franz –, az anyja bánkódik érte.
Úgy látszik, mintha vége is volna a történetnek. De nem: halál nincsen, csak örökös
fejlődés… A boldogtalan Proserpina egy csodálatos gránátalmafában kinőtt a földből s így
jelent meg anyja vigaszára…
Péter csendes volt és szomorú. A kertben minden sötét és nyirkos. A nyitott ablakban
csillagok. A szobából kiszűrődő fénysávba időnként egy száraz levél hullott.
– Kié ez a teríték? – kérdezte újra Péter.
Lefort felemelte az ujját. A kertben megcsikordult a homok; Annchen jött be, nagyszerű
ruhában, bal kezében: búzakalász, jobbja egy tálat szorított az oldalához, benne répa, saláta,
retek; alma. Haja magas kontyba tűzve, a kontyban rózsák. Arca gyönyörű volt a
gyertyafényben.
Péter nem kelt föl, csak kiegyenesedett s a szék könyöklőjébe kapaszkodott. Anna
odatette eléje a tálat, bókolt, meghajolt, nyilván kitanították, hogy mondjon is valamit, de
megzavarodott s hallgatott, így még jobb volt.
– Ceres gyümölcsöt hoz neked, ez azt jelenti, hogy nincs halál. Vedd és élj! – kiáltott föl
Lefort, s egy kis széket húzott oda Annának. Az leült Péter mellé. Habzó francia pezsgőt
töltöttek a poharakba. Péter nem vette le a szemét Annáról. De az asztalnál még mindig
szorongó volt a hangulat. Anna Péter kezére tette az ujjait.
– Kondoleálok, Herr Péter. – Nagy szemét könny fátyolozta be. – Mindent odaadnék,
hogy megvigasztalhassam.
A borból, Annchen közelségéből meleg áradt. A pápaherceg már kacsingatott.
Alekszaskát majd szétfeszítette a kedv. Lefort kiküldte az egyik törpét a kertbe, a húros
hangszerek s a dobok megszólaltak. Anna ruhája suhogott, szeme fölszáradt, mint az ég eső
után. Péter lerázta a bánatot:
– Pezsgőt, pezsgőt, Franz!
– Úgy, úgy, fiacskám – mondta Anyikita és ráncai fölsugároztak –, az antik istenek
társaságában vidámabb az élet..;

18
Túl az Okán, az őserdőben, ahol az egész nyarat töltötték, a nyomorék Ovdokim olyan
volt, mint a hal a vízben: sikeres és merész. Tapasztalt és megpróbált parasztokból kisebb
bandát szedett össze, vértől és haláltól nem féltek, haszontalan nem bolondoztak. Táboruk a
mocsárban volt, egy szigeten, ahová egyetlen ingatag ösvény vitt, ember, állat más úton be
nem juthatott. Odavitték be az egész zsákmányt: kenyeret, eleséget, bort, ruhát s a kirabolt
templomok ezüstjét. Aggal fedett vermekben éltek. Egy évszázados fenyőn volt az őrhely,
Juda oda mászott fel, a környéken szétpillantani.
A szigeten összesen kilenc haramia élt, a két legelszántabb mint felderítő kószált a
kocsmákban, utakon. Ha egy kereskedőkaraván jön Moszkvából Tulába, vagy egy bojár
készül a falujába, vagy az italmérő részegségében az elásott perselyével dicsekszik, egy
falusi fiúcska tüstént ostort vagy háncskosarat kap, s megindul a sötét erdő felé,
lélekszakadva fut a szigetnek. Füttyent, az őrhelyről Juda füttyszava felel. A hajlott
Ovdokim kimászik a földkunyhóból. A kisfiút a mocsáron át a szigetre hozzák s
kikérdezik. Az országút közelében Ovdokimnak minden telepen voltak ilyen küldöncei. Ha
darabokra vágják is őket, hallgatnak… Ovdokim becézte, táplálta, egy-egy kopejkával
ajándékozta meg őket, apjukról, anyjukról kérdezte; a gyerekek és a felnőttek azonban
féltek tőle; mindig egyforma nyájas volt, de barátságossága is borzalmat keltett.
Kemény volt az élet a mocsárban. Este tejszerű kőd szállt föl. Az ember csontja
átnyirkosodott, a sebe megfájdult Ovdokim megtiltotta, hogy éjszakánként tüzet
gyújtsanak. Egy alkalommal olyan éjszaka volt, mintha pincében lennének, egy fiatal rabló
patáliát csapott. „Nem elég, hogy a vajdák s a földbirtokosok a nyakunkon vannak, még ezt
a sátánfajzatot is a nyakunkba ültetjük” – s nekifogott a tűz felszításához. Ovdokim
barátságosan odament hozzá, mankóját a bal kezébe vette s torkon ragadta. A fiú nyelve és
szeme kifordult, beledobták a mocsárba.
A nap sárgán kelt s nem melegített. A fák derékig ködben álltak. A rablók köhécseltek,
megkorbácsolt farukat vakarták, lábbelit cseréltek, katlanjaikat forralták.
Igazi munkájuk nem volt. Még jó, ha a küldönc füttyent az erdőből, különben egész nap
az oldalukon hevernek, hogy belebutulnak. Unalmukban meséket mondtak, szívszaggató
börtön-nótákat énekeltek. Magukról ritkán és keveset beszéltek. Judán és Zsemovon kívül
mind a birtokosoktól szöktek meg, elfogták őket: a tömlőéből újra elmenekültek.
Ovdokim egy mohos kőre ülve, gyakran mesélgetett. A szendergő erdei csöndben
mogorván hallgatták: nem értették, hova akar Ovdokim kilyukadni, Jobb lett volna, ha
nyilvánvalóan hazudik, mint mások, mondjuk: nemsokára megtalálják, fiúk, a cári
aranybullát, s mindenkinek szabadsága lesz; úgy élsz, ahogy akarsz, csendben, jóllakottan,
elfeledten… Mese természetesen, de a fenyők nyirkos neszében édes volt elgondolkozni
rajta… Nem, ő soha nem mondott vigasztalót.
– Volt egy idő, gyermekecskéim, de elmúlt, az igazi órája nem jött még el…
Posztókabátban jártam-keltem, az oldalamon éles szablya, süvegemben lazító levelek. Ez
az idő még visszatér, fiacskáim, azért is tartalak az erdőben benneteket. Összegyűlt a
nincstelen nép, a hazátlan szegénység, szálltak, mint a varjak, felhősen, számtalan… Vitték
magukkal az aranybullát, ami Sztyepan Tyimofejevics kaftánjába volt varrva. A bulla
vérrel volt írva, a mi sebünkből vették a vért és éles késsel írták… Az volt benne: „Kímélet
ne legyen, a gazdagokat, előkelőket, az uradalmaikkal, városaikkal, telepeikkel, Moszkva
fővárossal együtt pusztává kell tenni. S a puszta helyeken szabad kozák társaságokat kell
felállítani…” Nem sikerült, galambocskáim. De meg kell lennie, meg kell lennie ennek. Így
van ez megírva a Jámborság könyvében.
Szakállát a botjára nyomta, s vizes szemével a mocsár színét nézte, arcán csendben
agyonnyomott egy szúnyogot s szelíden elmosolyodott.
– Mária oltalmáig kibírjuk itt, gomba sok van… Ha az első hó leesik, elviszlek
benneteket, fiacskáim, de most nem Moszkvába… Ott megnehezült az élet… A Bűnügyi
Hivatalba Romodanovszkij herceget ültették be. Őróla azt mondják: amelyik nap vért iszik,
azon a napon és abban az órában jókedve van, de amelyik nap nem ivott, a kenyér sem ízlik
neki. A Viga folyó vidékére viszlek el, az őserdőbe, a raszkolnyikok menhelyére. Van ott
egy igen nagy remeteház, benne priccsek, ablakot is raktak rá: a cári kiküldöttek ellen ott
védekezni lehet. Mordály és puskapor van sok. Abban a remeteházban egy szerzetes él, egy
kisebb, őszes öregember. Az ő raszkolnyikjai ott élnek elszórtan a Viga partján, vagy
kétszáz lélek. Kis cölöpházikóik vannak, ló nélkül szántanak, s amit a remete mond nekik,
azt teszik, számuk folyton növekedik és senki semmit el nem dughat magának, minden
héten meggyónnak nála, ő meg áfonyabogyót szed, vesz egy kis rozs- vagy árpalisztet,
összekeveri, azzal áldoztat. Titkos utakon ebbe az alkonyi szőlőskertbe vezetlek titeket, ott,
fiacskáim, majd kipihenjük a gonosztetteinket.
A rablók a Viga menti szerzetesekről hallva, fölsóhajtottak, de nemigen hittek benne,
hogy élve odajutnak. Ez is csak mese.
Ovdokim ritkán vett részt a munkában: maga maradt a szigeten, kását főzött, a
nadrágokat, ingeket mosta. De amikor maga is kivonult s jól kimunkált buzogányát hátul az
övébe dugta, tudták, hogy nehéz dolguk lesz. Amikor éjszaka füttyentett, hogy az ember
haja az égnek állt, s a lovakra vetette magát, buzogányával homlokon sújtotta őket,
nyomorékságában is olyan fürge volt, mint a pók. Ha híres vagy gazdag emberek mentek
arra, nem ismert kíméletet, maga végzett velük A jobbágynépet megijesztette és elengedte,
de aki ráismert, rosszul járt.
Moszkvában tudtak ezekről a rablótámadásokról a tulai úton s néhányszor küldtek már
ki katonákat egy-egy hadnaggyal a rablóbanda kiirtására. De az erdőkből senki sem tért
vissza, a katonák balsorsáról csak az ingatag láp tudott, ahová Ovdokim becsalta őket.
így élték világukat jóllakottan. Nyár végén Ovdokim összeszedett mindenféle kacatot, s
Cigányt, Judát meg Zsemovot elküldte a tulai nagypiacra, hogy pénzzé tegyék.
– A pénzzel visszajöjjetek, galambocskáim, ne vegyetek bűnt a lelketekre, különben
úgysem maradtok életben, nem… Megtalállak…
Egy hét múlva egyedül Juda tért vissza, szétvert fejjel, pénz, holmik nélkül. A sziget
üres volt: tűzrakások hideg hamva, szétdobált rongyok. Várt, várakozott, hívta őket, senki.
Keresni kezdte a helyet, ahol Ovdokim a pénzt és az ezüstrudakat elásta, de nem talált rá a
kincsre.
Sárgavörös színben ragyogott az erdő, pókfonalak röpdöstek, hullott a levél.
Elszomorodott Juda lelke, összeszedte a száraz kenyérhéjat, s indult valamerre, Moszkvába
talán. S egyszer csak túl a mocsáron, a vörösen sávozott fenyőerdőben ráakadt egyik
társára, a Nariskinok jobbágyparasztjára, Fjodor Fjodorovra.
Fjodor csendes, nagycsaládú ember volt, szótlanul tűrő, mint a ló, súlyos bérleti díjak
nyomták, úgyszólván tulajdon testével táplálta nagyszámú gyerekét. Egy gyöngéje volt: a
bortól fejének szaladt a sérelem, karót ragadott s végigfutott a falun: megfenyegette a
Nariskinok ispánját, hogy kettőbe szakítja. Ő ölte meg az ispánt vagy valaki más, Fjodor
megesküdött a gyermekeinek, hogy tiszta az Isten előtt, és elszökött. Most ott függött a
fenyőfaágon, a könyöke összekötve, feje oldalt konyult. Juda bele sem nézett az arcába…
„Hej, pajtásom, pajtásom…” – zokogott föl s a sűrűn át elment erről a vidékről.

19
Amíg a vezető bojárok, akik a Kreml palotájában és az állami dumában tanácskoztak,
még egyre abban reménykedtek, hogy úgy fognak élni, ahogy Isten engedi, „a fiatal cár
kitombolja magát, a dolgok rendes kerékvágásba kerülnek, nincs mitől félni, akármi
történjék, a parasztok eltartanak bennünket”, amíg Péter Preobrazsenszkojéban mindenféle
mohó kis ember, kereskedő, s olyan nemes társaságban, akik őseik becsületét allonge-
parókával cserélik fel – hadi és egyéb mulatságokra, hajók, katonai telepek s kedvencei
kastélyának az építésére minden tartózkodás nélkül ürítette ki a kincstárat, szemérmetlenül
viselkedett és gondtalan mulatozott, amíg az állam továbbra is recsegett, mint a szekér az
ingoványban: nyugaton (Velencében, a Német-Római Birodalomban és Lengyelországban)
úgy fordultak a dolgok, hogy a moszkvaiak szunyókálását és kétkulacsosságát nem
tűrhették tovább. Az Északi-tengeren a svédek uralkodtak, a Földközi-tengeren a törökök,
akiket titkon a francia király is támogatott. A török flotta velencei kereskedelmi hajókat
fogott el. A török janicsárok Magyarországig pusztítottak. A krími tatárok, a szultán
alattvalói a déllengyel pusztákon kóboroltak. A Moszkvai Állam pedig, amelynek
megegyezés szerint kötelessége volt a tatárral és törökkel hadakozni, csak mentegetőzött,
késlekedett, hímezett, hámozott: „Kétszer küldtünk sereget a Krímbe, de szövetségeseink
nem támogattak, most pedig a termés is rossz – várni kellene a jövő évig. Nem tagadjuk
meg, hogy hadat vezessünk, de azt várjuk, hogy ti kezdjétek el, mi pedig, isten bizony,
segítünk majd.”
Moszkvában ott ültek a krími kán követei, s az ajándékkal nem fösvénykedve, arra
biztatták a bojárokat, kössenek a Krímmel örök békét; megesküdtek, hogy az orosz földet
nem pusztítják s a régebbi szégyenletes adót nem követelik meg. Lev Kirillovics írt Bécsbe,
Krakkóba, Velencébe, az orosz nagyköveteknek, hogy a császár, a király és a dózse
ígéreteiben ne higgyenek, ők maguk pedig tegyenek bizonytalan ígéreteket. Harmadéve
folyt már ez a huzavona. A törökök azzal fenyegetőztek, hogy tűzzel-vassal mennek át
Lengyelországon s kitűzik Bécsre és Velencére a félholdat. De a császár követe, Johann
Curtius, most Bécsből Moszkvába érkezett. A bojárok megrémültek: határozni kellett. A
követet nagy pompával fogadták, végigvezették a Kremlen, gazdag termekben szállásolták
el, kétszer akkora ellátást biztosítottak neki, mint más követnek, s hozzáfogtak a
megtévesztéshez, hazudozáshoz, az ügyek húzásához, azzal mentegetőztek, hogy a cár a
játékhadjáratban van s nélküle semmit sem határozhatnak.
Mégis beszélniük kellett. Johann Curtius a régi megegyezéssel sarokba szorította a
bojárokat s elérte, hogy nyilatkoztak: legyen háború, a keresztet is megcsókolták rá. Curtius
örvendezve utazott el, Moszkvába hálálkodó levél érkezett a római császártól meg a lengyel
királytól, amelyben a cárt felségnek nevezték, a teljes címét megkapta, még azt is, hogy az
„Ibér, Grúz és Kabardini föld és Dedics és Otcsics vidékének uralkodója”. Ezután sikerült
még egy ideig húzni a dolgokat, de az világos volt már, hogy a háborút nem lehet elkerülni.

20
Húshagyó hete után, amikor a nagyböjti harang végigzúgott a szelíd alkonyfényben
elcsendesült Moszkva fölött, a piacokon, telepeken és külvárosokon, mindenütt a háborúról
kezdtek beszélni. Mintha egy éjszaka azt súgták volna az emberek fülébe: „Háború lesz –
készül valami. S ha a Krím a mienk – az egész világgal kereskedhetünk..; A tenger nagy, a
poroszló ott nem mászik egy kopejkáért a pofazacskódba.”
A Voronyezsből, Kurszkból, Belgorod alól búzás szekerekkel érkező tanyás parasztok s
elparasztosodott egyudvaros földbirtokosok azt mesélték, hogy a sztyeppén alig várják már
a tatárháborút… „A mi pusztáink dél és kelet felé ezer versztára nyúlnak. A puszta olyan,
mint a jó, egészséges lány – csak a nadrágot kell fölötte megrázni, s nyakig érő termésben
jár az ember… A tatárok nem engedik. Hány magunkfajta embert hajtottak rabul a Krímbe,
hej! … S milyen szabadság van a pusztán, az oszt' a szabadság, nem úgy, mint nálatok,
Moszkvában…”
A legtöbbet Kukujban vitatkoztak a háborúról. Sokan nem helyeselték: „A Fekete-
tengerre nincs szükségünk, mi a töröknek meg Velencének fát, kátrányt, bálnazsírt nem
szállítunk… A Balti-tengert kell meghódítani…” De a katonák, különösen a fiatalok, heves
háborús pártiak voltak. Ezen az őszön két sereg vonult Kozsuhovo falu alá s ott most nem
úgy, mint más esztendőkön, hanem a haditudomány szabálya szerint hadakoztak. Lefort
ezredéről, a Butirszkij-ezredről, a preobrazsenszkojei és szemjonovszkiji játékkatonákról,
akiket most testőrgárdának neveztek, a külföldiek azt mondták, hogy nem maradnak a
svédek és franciák mögött. De a kozsuhovói hadjárat dicsőségével büszkélkedni csak a
lakomákon lehetett – felköszöntők, lármázó üstdobok s ágyúk sortüze közben. A
hollófekete parókás, földig érő selyemszalagos, hatalmas sarkantyújukat pengető tisztek
nemegyszer hallották, amint utánuk kiáltották: „Na, kozsuhovóiak! Ha papírbombával kell
harcolni, bátrak vagytok, de kóstoljátok meg a tatárgolyót.”
Csak a legközelebbi emberek ingadoztak: Romodanovszkij, Artamon Golovin,
Aprakszin, Gordon, Viniusz, Alekszandr Mensikov – a vállalkozás félelmetesnek látszott…
„S ha megverik őket? Akkor senki sem menekül meg, a tömeg fölháborodása mindenkit
elsodor. Ha pedig nem kezdenek háborút; még rosszabb: így is zúgolódnak, hogy a cárt a
németek befonták, a lelkét kicserélték, tömérdek pénz megy bolondságra, az emberek
szenvednek, s nagy dolgokat nem lehet látni.”
Péter hallgatott. Amikor a háborúról beszéltek, kétértelműen felelt: „Jól van, jól,
Kozsuhovo alatt csak tréfáltunk, a tatárokkal igaziba játszunk…” Egyedül Lefort és
Mensikov tudták, hogy Péter eltitkolja a félelmét, ugyanazt a félelmet, amit a troicai
menekülés emlékezetes éjszakáján érzett: de azt is tudták, hogy a háborúra mégiscsak
rászánja magát.
Két feketeképű szerzetes levelet hozott Dositheustól, a jeruzsálemi pátriárkától. A
pátriárka könnyek közt írta, hogy Adrianopolban ott járt a francia követ, levelet hozott a
szenthelyek dolgában a királytól, a nagyvezérnek hetvenezer aranyat ajándékozott, a krími
kánnak pedig, aki ugyanakkor épp Adrianopolban volt, tízezer aranyat, s azt kérte, hogy a
törökök adják át a szenthelyeket a franciáknak… „És a törökök elvették tőlünk,
igazhitűektől a szent sírt, a franciáknak adták, nekünk meg csak huszonnégy szent mécsest
hagytak. És elvették tőlünk a franciák a Golgota felét, az egész betlehemi templomot, a
szent barlangot, elpusztítottak minden szentképet; feldúlták a, szentélyt, ahol a szent lángot
szétosztottuk, és rútabb pusztítást vittek végbe Jeruzsálemben, mint a perzsák vagy arabok.
Ha ti, Moszkovia Isten kegyelméből való egyeduralkodói, a szent templomot
cserbenhagyjátok, miféle dicsőségre számíthattok? A törökkel enélkül ne kössetek békét.
Adják vissza az igazhitűeknek valamennyi szenthelyet. S ha a törökök megtagadják,
kezdjetek háborút. Az idő most alkalmas rá: a szultánnak három nagy serege harcol a
császárral Magyarországon. Foglaljátok el előbb Ukrajnát, aztán Moldvát és Oláhországot,
így Jeruzsálemet is megszerzitek, akkor kössetek békét. Arra kértétek az Istent, hogy a
török és a tatár háborúba keveredjék a némettel, most itt van a kedvező idő s ti nem
örültök! Nézzétek; hogy nevetnek rajtatok a muzulmánok; a tatárság maroknyi nép s azzal
dicsekszik, hogy adót szed tőletek, a tatárok viszont török alattvalók, eszerint tehát ti is
török alattvalók vagytok.”
Bántotta a moszkvaiakat, hogy ilyen levelet kellett olvasniuk. Összeült a nagy
bojártanács. Péter szótlan, mogorván ült a trónon, a cári ruha rajta: a bojárok cikornyás
beszéddel ölték az időt, régi krónikákra hivatkoztak, a szenthelyek meg-gyalázását siratták.
Már az este kékellt be az ablakon, a sarokból a szent mécsek fénye esett az arcukra, a
bojárok cím és rang szerint sorjában fölálltak, súlyos ruhaujjukat lengették, beszéltek,
beszéltek, fehér ujjúkat mozgatták, a sok verejtékkel fedett büszke homlok, szigorú
pillantás, ápolt szakáll és az üres beszéd, amely forgott, mint szélben a játékkerék, elvásta
Péter agyát. Senki sem beszélt nyíltan a háborúról, de Viniuszra, a duma íródeákjára
sandítva, aki a két kancellistával a bojárok beszédét jegyezte, folyton akörül keringtek.
Féltek kimondani, hogy: háború – háború! – fölforgatni nyugodt életüket, hátha megint a
lázadás és pusztulás jön? Várták a cári szót: ahogy ő beszél, nyilván úgy szavaznak ők is.
De Pétert is aggasztotta, hogy egymaga vállaljon ilyen fontos elhatározást; fiatal volt
még s gyerekkorától ijedős. Összehúzta szemét és várt. Végül a legközelebbi emberei
szólaltak fel s most már másképp – egyenesen a dologhoz. Tyihon Sztresnyev ezt mondta:
– Természetesen minden az uralkodó akaratától függ. Nekünk, bojároknak azonban
életünket kell föltennünk az Úr meggyalázott sírjára és az uralkodó becsületére. Már
Jeruzsálemben is gúnyolódnak rajtunk, elképzelhető ennél mélyebb gyalázat? Nem,
bojárok, mondjátok ki a nemesi fölkelés összehívását.
Lev Kirillovics az ő nyugodt modorában messze kezdte volna, Oroszország megtérésén
Vlagyimir idejében, de ahogy Péter savanyúan összeráncolt képére pillantott, szétvetette a
karját:
– Nos, nincs félnivalónk, bojárok… Vaszilij Golicin megégette a Krímben az ujját, de
mivel harcolt az ő nemesi fölkelése? Bunkósbottal… Most, hála Isten, elegendő
fegyverzetünk van… Itt van az én gyáram Tulában, nem öntünk rosszabb ágyút a töröknél.
A flintáim és pisztolyaim pedig jobbak… Ha az uralkodó úgy parancsolja, május havára
akár százezer kopjavéget és szablyát állítok ki. Nem, a háború elől nem lehet
meghátrálnunk.
Romodanovszkij is megköszörülte a torkát.
– Ha magunk volnánk – mondta –, még gondolkozhatnánk. De Európa néz ránk, nem
lehet egy helyben topogni. Számunkra ez a kikerülhetetlen pusztulás. Ez nem a
Gosztomiszl ideje, kegyetlen idők köszöntének ránk. Első dolog: megverni a tatárt.
Az alacsony, vörös bolthajtások alatt csend lett, Péter a körmét rágta. Borisz
Alekszejevics Golicin lépett be csupaszra borotváltan, de orosz ruhában, egy kigöngyölt
írást adott jókedvűen Péter kezébe. A moszkvai kereskedőnép kérvénye volt: kérték,
oltalmazza meg a Golgotát és az Üdvözítő sírját; tisztítsa meg a dél felé vivő utat a tatártól,
s ha lehet, építsen várost a Fekete-tengeren. Viniusz homlokára tolta a szemüvegét s erősen
hangsúlyozva olvasta fel az iratot, Péter fölállt: a Monomach-sapka a baldachint verte.
– No, bojárok, mit határoztatok?
És dühödt pillantást vetett rájuk, a száját kerekre csucsorította. A bojárok fölkeltek,
meghajoltak:
– Ha úgy akarod, felséges urunk, hívd össze a nemesi fölkelést

21
– Cigány… Ide hallgass.
– No?
– Mondd neki, hogy segéd voltál nálam a műhelyben… A keresztet is csókold meg
bizonyságul.
– Érdemes?
– Hát persze… Érünk még jobbat is… Ilyen szerencsét…
– Meguntam, Kuzma. Végezzenek minél előbb.
– Végeznek! Csak várd ki… Letépik az orrcimpáidat, korbáccsal csontig nyúzzák a
bőröd, azután mehetsz Szibériába.
– Igen, ez… talán… Ez rettenetes…
– Lev Kirillovics igazgatója Moszkvában volt s ott írást kapott, hogy a börtönökből
kikeresheti a szükséges embereket s elviheti a gyárába… Na, ez éppen az én esetem,
jelentkeztem is… Emlékeznek rám… Az ám, kedvesem, Kuzma Zsemovot nem egyhamar
felejtik el… Enni adtak, káposztalevest marhahússal… S a bánásmód is: meg sem vertek…
De azért szigorúság van… Ha behívnak, mondd csak azt: kovácssegéd voltál nálam.
– Káposztaleves marhahússal? – ismételte meg Cigány elgondolkozva.
Cigány és Zsemov a tulai börtönben, a pincében beszéltek így. Majd egy hónapja ültek
már ott. Csak egyetlenegyszer verték meg őket, amikor a piacon a lopott holmival elfogták.
(Judának akkor sikerült elmenekülnie.) Várták a kihallgatást és a kínvallatást. De a tulai
vajda a deákjaival maga is vád alá került. A rabokról elfeledkeztek. A tömlöcőr
reggelenként békóba verten kivitte őket a piacra alamizsnát kérni. Abból éltek, s még az őrt
is ők táplálták. S íme, Szibéria helyett Lev Kirillovics fegyvergyárába kerülnek. Az orruk
mégiscsak megmarad épségben.

Cigány úgy vallott magáról, ahogy Zsemov kioktatta. A tömlöcből, láncok közt, a
városon túl, az Upa folyóra hajtották őket, ahol a parton palánkkal kerített, alacsony
téglaépületek álltak, s a folyóból kivezetett csatornán vízimalmok kereke nyikorgott.
Kemény hideg volt, északról felhők húzódtak. Az agyagos parton a rabok tömege fát, vasat
és ércet rakott ki a bárkákból. Körülöttük fatönkök s csupasz bokrok, kihalt föld. Őszi szél.
Bánatosan égett Cigány egyetlen szeme, amikor a vasalt kapuhoz értek, hol egy alabárdos
őr állt… Nem elég nekik, hogy verték, s mint a vadállatot hajtották a földön, a lelket is
kirázták belőlük, mindez nem elég nekik! Még dolgozzék is rájuk, dolgozzék… nem
engedik megdögölni…
A kapun át egy fekete, vassal telehányt udvarba vitték… Lárma, fűrésznyikorgás,
kalapácsok kopogása. A füstlepte ajtón át látni, amint a tűzhelyből röpül a szikra; ott
derékig meztelen emberek verik jól nekihuzakodva a vasrudat, odább egy sok-pudos,
malomkerékkel hajtott kalapács zuhan a nyersöntvényre s fröccsenti a szikrát a
bőrkötényre, amott lakatosok állnak a munkapadnál… A kapuból egy alacsony kemence
tetejére pallón szenestaligákat tolnak, tűz és fekete füst lő ki a kohóból. Zsemov megbökte
a könyökével Cigányt
– Megismerik Kuzma Zsemovot.
A kovácsműhelytől oldalvást takaros téglaházikó ablakán rózsaszínű, borotvált arc
nézett ki, mintha most fürdött volna, fején sapka. A gyár igazgatója volt: a német Kleist.
Megkoccintotta pipájával az ablaküveget. Az őr sietve odavitte Zsemovot és Cigányt,
megmagyarázta, kik s honnét valók. Kleist föltolta a kisablak alsó felét, kidugta a fejét,
összeszorította a száját. Sipkájának a bojtja telt arca előtt ingott
Cigány gyűlölettel és félelemmel nézett arra a bojtra. „Ó. a gyilkos!” – gondolta.
Kleist mögött, a tiszta asztalon sült marhahús, piros cipó s egy aranyozott csészében
kávé. A pipából kellemes füstöcske kúszott ki az ablakon. A német szeme – lélektelen,
mint a jég – az orosz ember szíve közepébe hatolt. Jól szemügyre vette a két rabot, s lassan
ezt mondta: – Aki csal, annak rossz dolga lesz. Semmirevaló muzsikokat küldenek ide,
mindenféle disznó-fajzatot… Semmihez sem ért a gaznép… Ha jó kovács vagy; rendben
van, de ha csalsz, fölakasztatlak, jogot adtak rá… Őr, rakd lakat alá a tökfilkókat.
Az úton az őr oktatóan mondta:
– Úgy, úgy, fiúk, ezzel vigyázni kell… Egy kis hanyagság, elalszol vagy ellustálkodol,
nem ismer kíméletet.
– Nem a szájunk tátani jöttünk! – mondta Zsemov. – Mi még a ti németeteket is
megtanítjuk.
– S ti kik volnátok? Az hallatszik, tolvajok, haramiák? Miért küldtek voltaképp ide?
– Én s ez a félszemű, istenfélő lelkek vagyunk; a raszkolnyikokhoz törekedtünk, szent
életet élni, de az ördög utunkat állta…
– No az már más – felelte az őr, egy alacsony ajtó zárját kinyitva: – Nálunk, hogy
tudjátok, ez a rend… Menjetek, meggyújtom a gyertyát…
Leereszkedtek a pincesorba. A vaslámpás likacsain átszivárgó fénysugarak priccseket,
deszkaasztalokat, egy füstös kemencét, kötélen lógó rongyokat világítottak meg.
– A rend tehát ez… Reggel négykor megverem a dobot Ima, utána munkára. Hétkor:
dobszó, félóra reggeli. Az óra itt van nálam, látod! – Jó répanagyságú rézórát húzott ki,
megmutatta. – Persze megint munkára. Délben: ebéd és egy óra alvás. Hétkor félóra
vacsora, tízkor takarodó.
– S nem szakadnak bele az emberek? – kérdezte Cigány.
– Anélkül nincs, az magától értetődik. De hát kényszermunka, kedvesem, ha nem loptál
volna, otthon feküdhetnél a kemencén… Van nálunk tizenöt szabad ember, bérmunkások;
azoknak hétkor van takarodó, külön alusznak, ünnepnap hazamennek.
– No és – kérdezte még rekedtebb hangon Cigány a priccsre ülve –, ez az életünk végéig
szól?
Zsemov a kerek lámpás fényes lyukacsaira nézett s megköszörülte kicsit a torkát. Az őr
a bajszába dörmögött valamit. Ahogy elment, a lámpát magával vitte.

22
A tiszteletre méltó, őszestarka szakáll megfésülve, a haj tehénvajjal megkenve, a
selyemöv – benne a negyven szent neve – a rózsaszínű ingen, a mellbimbó alatt
megkötve… De nem annyira erre, inkább Ivan Artyemics Brovkin pukkanásig telt,
gömbölyű hasára néztek a parasztok – a hajdani komák, sógorok, szomszédok… Éppen ez
az: hogy a hajdaniak… Ivan Artyemics a padon ült, kezét a fara alá dugta. Szeme szigorú,
nem pislog, nadrágja finom posztóból készült, csizmája színes, kazanyi munka, az orra
csőrbefutó. A parasztok ott álltak az ajtóban, az új gyékényen, hogy bocskorukkal a tiszta
padlón nyomot ne hagyjanak.
– Én nem vagyok ellenségtek, tudjátok, parasztocskáim – mondta nekik Ivan Artyemics
–, amit megtehetek, az megtehetem, s amit nem tehetek, ne vegyétek zokon tőlem.
– Még a csibéinket sincs hová kiereszteni, Ivan Artyemics.
– A baromnak nem lehet beszélni, csintalankodik s rámegy a kaszálódra.
– A pásztort azonban a tiszteletedre együttes erővel megkorbácsoljuk.
– Úgy-úgy – hajtogatta Ivan Artyemics. – Add ki hát a jószágunkat.
– Úgyis olyan szűkösen vagyunk, olyan szűkösen.
– Az a kis pénz, amit megveszek rajtatok, nem sokat számít, parasztok – felelte Ivan
Artyemics s kezét a fara alól kiszabadítva a hasára kulcsolta. – A rend a kedves nekem,
parasztocskáim… Elég pénzt osztottam szét köztetek, haj, haj, mennyi pénzt.
– Osztottál, Ivan Artyemics, emlékszünk, emlékszünk.
– Puszta jóságból, minthogy ebben a helységben születtem, szüleim itt haltak meg.
Ahogy az Isten jót tett velem, úgy én tiveletek. Tiszta nevetség, hogy milyen kamatra adom
nektek a pénzt. Tíz kopejka egy rubel után egy évre, haj-jaj, jaj… Nem a haszonért, a rend
kedvéért…
– Köszönet neked, Ivan Artyemics.
– Hamarosan egészen itt hagylak benneteket, nagyobb dolgokba kezdek, nagyobb
dolgokba. Moszkvában fogok élni… Na, jól van… – Fölsóhajtott s lehunyta a szemét. – Ha
egyedül belőletek kéne élnem, rosszul járnék, rosszul. A régi barátság kedvéért, a lelkem
üdvösségéért jótékonykodom… S ti mit csináltok? Hogyan háláljátok meg? A tilosban
legeltettek. Megrágalmaztok. Ej-ej. No, az Isten bocsássa meg nektek. Egy háromkopejkás
a tehén után, fél kopejka egy juhtól s vihetitek a jószágot.
– Köszönjük, Isten adjon egészséget, Ivan Artyemics.
A parasztok meghajoltak, elmentek. Még szívesen elbeszélgetett volna. Ma jóságos
kedvében volt. Fia, Aljosa révén sikerült Alekszandr Mensikov hadnagyhoz közel férkőzni
s kétszáz rubellel kedveskedni neki. Mensikov összehozta Leforttal. Ilyen magas helyen
Brovkin nem járt még: megszeppent, amikor a kis embert meglátta; haja az övéig ért, csupa
selyem, bársony, tüzet szóró gyűrű… Szigorú volt, az orra pisze, szeme, mint a tű… De
amikor Lefort megtudta, hogy Aljoska apja áll előtte Mensikov levelével, mosolyra
húzódott a szája, vállon veregette… Ivan Artyemics így megkapta az írást, hogy a seregnek
zabot és szénát szállítson.
– Szanyka – kiáltott ki, amikor a parasztok elmentek. –Vidd el ezt a gyékényt… Az
atyafiak bemocskították.
Ivan Artyemics szeme körül mosolygó ráncocskák fénylettek. Gazdag ember nevethet is;
pólyáskorától, míg a szakálla megőszült, nem volt rá alkalma. Szanyka bejött, selyem
nyáriruha volt rajta, gombos, fűzöldszínű. Karvastagságú, sötétszőke fonata a térde aljáig
ért, hasa kicsit előreállt, melle már nagyon is feszes, szégyellte szinte. A szeme kékes,
ostoba.
– Tyű, mennyi mocskot hoztak be a bocskorukkal. – Szép arcát a gyékénytől elfordítva,
sarkánál fogva ujja közé vette, s a pitvarba hajította. Ivan Artyemics huncutul nézegette a
lányát. Az ilyet egy királyhoz is hozzá lehetne adni, nem kéne szégyenkeznie érte.
– Kőházat akarok Moszkvában rakatni… Az első kereskedő-céhbe kerülök… Ide
hallgass, Szanyka… Jó, hogy nem siettünk veled… Most nagy családba házasodhatunk…
Mit fordulsz el, liba…
– Elég legyen már. – Szanyka megrázta a varkocsát, hogy csak úgy repült, s apjára
villantotta a szemét – Hagyjon engem békén.
– Micsoda? Hagyjon békén? Az én akaratom számít… Ha megharagszom, egy
pásztorhoz adlak.
– Inkább disznót legeltessek valakivel, minthogy a maga bolondsága miatt elszáradjak…
Ivan Artyemics egy fasótartót vágott Szanykához. El kéne páholni, de nem volt kedve
fölállni. Szanyka könny nélkül zokogott. Ebben a pillanatban olyan hangosan verték meg a
kaput, hogy Ivan Artyemics eltátotta a száját. A szelindekek rázendítettek.
– Szanyka, nézd csak meg…
– Félek, menjen maga…
– No majd adok én ezeknek a dörömbölőknek… – Ivan Artyemics fölkapta a pitvarban a
söprűt s lement az udvarba. – Majd megmutatom nektek, szégyentelenek… Ki van ott?
Rátok eresztem a kutyákat.
– Nyisd ki – kiabálták dühödten a kapu mögött, a deszkák csak úgy recsegtek. Brovkin
megszeppent. A kiskapuhoz ment, keze reszketett. Nagy nehezen félrehúzta a reteszt, a
kapu föltárult, s gazdagon öltözött lovasok jöttek be, meztelen szablya az oldalukon.
Utánuk négylovas, aranyos hintó, a hátsó hágcsón mór törpék. A hintó mögött egy
kétkerekűben: Péter cár és Lefort. Háromszögletű kalap, hosszú útiköpeny rajtuk. Dobogás,
kacaj, kiáltozás. Brovkinnak megcsuklott a térde. Mialatt ott térdelt, a lovasok sietve
leszálltak a hintóról, kimászott a németmódin öltözött puffadt képű, álmos pápaherceg,
mögötte egy fiatal, ezüstkabátos bojár, Péter Leforttal fölsietett a tornácra s mély hangon
elkiáltotta magát:
– Hol van a házigazda? Élve vagy halva, ide vele!
Ivan Artyemics elnedvesítette a nadrágját. De most észrevették, odaugrottak hozzá,
Mensikov s a fia, Aljosa, fölkarolták, s a tornácra vitték. Erősen fogták, nehogy megint
térdre essék. Verés vagy valami még rosszabb helyett Péter levette a kalapját s mélyen
meghajolt előtte.
– Jó napot, kedves komám… Azt hallottuk, szép árud van… Vevőt hoztunk rá… Az
árán majd megegyezünk
Ivan Artyemics elnyitotta a száját, de hang nem jött ki belőle… Seregestül jöttek az
esztelen gondolatok: „Fölfedezték valami csalásomat? Hallgatni, csak hallgatni!” A cár és
Lefort fölkacagtak, a többiek köhögtek a nevetéstől. Aljoskának sikerült odasúgnia az
apjának: „Szanykát jöttek kérni…” Ivan Artyemics a nevetésükből kitalálta már, hogy nem
jöttek bajra; de azért tovább adta az együgyűt… Mintha magánkívül volna a félelemtől,
bement a vendégekkel a szobába. A kép alá ültették: jobb kéz felől a cár, balról a
pápaherceg, Brovkin orvul azt nézegette, ki a vőlegény? És hirtelen csakugyan megmeredt:
a két jó barát, Aljoska és Mensikov közt, ezüstös kaftánban ott ült hajdani ura, Vaszilij
Volkov. Ivan Artyemics rég megváltotta tőle a szabadságát, s most már egész birtokával,
minden szolgájával együtt meg tudta volna venni… Nem az esze, a sokszor elpáholt feneke
szeppent meg.
– Mi az, nem tetszik a vőlegény? – kérdezte Péter hirtelen; Újabb kacagás… Volkov
ajka a fölpödrött kis bajusz alatt félrehúzódott; Mensikov Péterre kacsintott.
– Talán valami régi sérelem jutott eszébe. – Odakacsintott Brovkinra. – Tán hajadnál
fogva húzott egyszer a vőlegény? Vagy az ostornyelet törte el rajtad. Bocsáss meg neki, az
Isten szerelmére… Béküljetek ki…
Mit feleljen erre? Keze, lába reszketett… Volkovra pillantott: az sápadt volt, alázatosan
csendes. S hirtelen eszébe jutott, amint Aljosa Preobrazsenszkojéban, a kastélyudvaron
védelmére kelt, hogyan futott Volkov a havon Mensikov után, belekapaszkodott, úgy
könyörgött, majdhogy el nem sírta magát.
„Ehe – gondolta Ivan Artyemics –, a főbolond itt nyilván nem én vagyok.” – Volkovra
pillantott s annyira megörült, majd elrontott mindent. De tudta már, mit várnak tőle:
veszedelmes tréfa – vékony rúdon, szakadék fölött kell átmennie… Ám legyen.
 Mind ránéztek, Ivan Artyemics az asztal alatt titkon keresztet vetett a köldökére s
meghajolt Péter és a pápaherceg előtt.
– Köszönöm a megtiszteltetést, kedves kérő… Bocsássatok meg nekünk, a Krisztus
szerelmére, ostoba falusiaknak, ha valamivel akaratlan megbántottunk. Mi végül is
kereskedőemberek vagyunk, faragatlan, tanulatlan parasztok. Egyszerű a beszédünk. A
lány itt maradt a nyakunkon, ez a bánatunk… Az utolsó borisszának is szívesen
odaadnánk… – Elrémülten sandított Péterre, de semmi baj: a cár macskamód vihogott. –
Föl sem érjük ésszel, mért kerülik el a kérők udvarunkat. A lányka szép, csak az egyik
szeme vakocska, a másik az ép. Arcocskáján az ördögök borsót csépeltek, de hát azt be
lehet egy kendővel takarni. (Volkov sötét pillantását Ivan Artyemicsba fúrta.) A lábát
húzza, a feje reszket, a csípője ferde… Különben nincs semmi baja. Vigyétek, drága kérők,
kedves gyermekemet. – Brovkin annyira elérzékenykedett, hogy szipákolt s a szemét
dörzsölte. – Magzatom, Alekszandra – hívta panaszos hangon –, gyere csak ki hozzánk…
Aljosa, eredj a húgodért… Talán az árnyékszéken ül, fájós a hasa, ezt elfelejtettem,
bocsássatok meg…
– Vezesd ide a menyasszonyt.
Volkov fölugrott volna az asztal mellől. Mensikov erőszakkal tartóztatta vissza. Senki
sem nevetett, csak Péternek reszketett az álla.
– Köszönöm, drága lánykérők – mondta Brovkin –, a vőlegény nagyon tetszik nekünk.
Édesszülői leszünk neki, jóságáért megjutalmazzuk, a vétekért megdorgáljuk. Ha egyszer
az ostorral rád húzok vagy a hajadba kapaszkodók: bizony ne neheztelj meg, kedves vőm,
parasztcsaládba kerültél…
Az asztalnál ülők elnyúltak s az oldalukat fogták nevettükben. Volkov összeszorította a
fogát, szégyen égette az arcát; szeme könnybe lábadt. Aljosa betuszkolta a pitvarból a
vonakodó Szanykát. A lány ruhaujjával fedte el az arcát. Péter fölugrott, elvette a kezét. A
nevetés elült, olyan szép volt Szanyka: szemöldöke nyílegyenes, szeme sötét, pillája
hosszú, orrocskája kicsit pisze, gyermekies ajka remegett, egyforma fogai kocogtak a
vacogástól, arca pírja akár az almáé. Péter megcsókolta az ajkát, égő orcáját. Brovkin
rákiáltott:
– Szanyka, maga a cár az, engedd.
Szanyka hátravetette a fejét, Péter arcába nézett. Hallani lehetett, hogyan dobog a szíve.
Péter átölelte a vállát, odavitte az asztalhoz s ujjával Vaszilij Volkovra mutatott.
– Mit szólsz hozzá: rossz vőlegényt hoztunk?
Szanyka elvesztette a fejét: szégyenkeznie kellett volna, de ő mint az esztelen, zaklatott
szemét a kérőre meresztette. Hirtelen fölsóhajtott.
– Ó, én szülőanyám – suttogta. Péter megint elkapta, meg akarta csókolni.
– Hé, lánykérő, ez nem való ám – mondta a pápaherceg. – Hagyd békén a lányt.
Szanyka a ruha aljába temette a fejét! Aljosa nevetve vitte ki. Volkov a bajszát tépdeste,
nyilván megkönnyebbült a szíve. – Testvéreim, akiket Bacchus atyánk egyesített, szeressük
egymást… Bort, harapnivalót kérünk…
Ivan Artyemics igyekezett, sürgött-forgott. Az udvaron a cselédek a tyúkokat fogdosták.
Aljosa zavart mosollyal terítette az asztalt, Szanyka reszkető hangját lehetett hallani:
„Matrjona, hozd a kulcsot, a szobában van, a negyven vértanú alatt.”
– Köszönd meg a lányt, Vaszka – kiáltott Péter Volkovra. És Volkov meghajolt és
megcsókolta a kezét… Ivan Artyemics maga hozta be a rántottás serpenyőt.
– A mulatságot köszönöm – mondta neki Péter, anélkül, hogy nevetett volna. – Jót
mulattam. De tudd a helyedet, Vanyka, ne hencegj.
– Atyuskám, hát mertem volna én, ha nem a te akaratod… Hisz a félelemtől már rég
félig halott vagyok.
 – Jó, jó, ismerünk titeket, ebadta ördögei… Hanem az esküvővel siess, a vőlegénynek
hamarosan háborúba kell menni. A lányod mellé végy egy hajadont a német telepről, hogy
jó modorra és táncra tanítsa… Ha a hadjáratból visszatérünk, Szanykát az udvaromba
veszem…

Hatodik fejezet

1
Az 1695. év februárjában a duma íródeákja, Viniusz, a hálószobatornácról kihirdette a
kamarásoknak, palotabelieknek, udvarnokoknak, a moszkvai és a vidéki városok
nemességének, hogy katonáikkal és kíséretükkel gyülekezzenek Belgorodban és
Szevszkben, Borisz Petrovics Seremetyev bojárnál a krími hadjáratra.
Seremetyev tapasztalt és óvatos vajda volt. Április hónapra százhúszezer főnyi sereget
szedett össze s a kisorosz kozákokkal egyesülve lassan a Dnyeper alsó folyása felé vonult.
Az ősrégi Ocsakov erőd állt ott, s a három megerősített török városka, Kizikerman,
Arszlan-Ordek, Sahkerman, a Dnyeper torkolatában pedig egy szigeten^ a Sólyomvár,
amelyről vasláncok húzódtak mindkét part felé, hogy az utat a tengerre elzárják.
A hatalmas moszkvai sereg a városkákhoz érve, egész nyáron át elvesződött velük.
Kevés volt a pénz, kevés a fegyver, nem volt elég az ágyú, Moszkvával minden apró
ügyben hosszadalmas a levelezés. Augusztusban mégis sikerült bevenni rohammal
Kizikermant, s a két másik kis várost. Ebből az alkalomból Seremetyev táborában nagy
lakoma volt. A lövészárkokban minden felköszöntőnél eldördült az ágyú, félelembe ejtve a
törököket és tatárokat. Amikor a győzelem hírét Moszkvába megírták, ott
megkönnyebbedve mondogatták: „Na végre – ha csak egy darabka földet is, de elvettük a
krími tatároktól, meg van mentve a becsület!”
Ugyanezen a tavaszon titkon, bejelentés nélkül húszezer főnyi elitsereg: a
preobrazsenszkojei, szemjonovszkiji s a Lefort-féle ezred, a sztrelecek, a városok
helyőrségei s az írnokszázadok a Vszehszvjatszkij-hídnál a Moszkva-folyón bárkákra,
gályákra és ladikokra szálltak; a sok versztányira húzódó karaván zeneszó és ágyúdörgés
közben az Okára hajózott, onnét a Volgán Caricinig.
Gordon tábornok húszezer főnyi sereggel a sztyeppén át Cserkasszk felé nyomult.
Mindkét sereg az Azovi-tenger felé, Azov török erőd alá igyekezett. A törökök innét
tartották kezükben a keletre s a bőven termő kubányi és tyereki pusztákra vivő utakat. Az
Azov elleni elterelő hadjáratot a haditanácsban vagy „konzíliumban” Lefort, Gordon,
Artamon Golovin és Péter határolták el. Hogy nagy híre ne keljen, s a törököket túlságosan
meg ne tiszteljék, elrendelték, hogy Pétert a seregben Péter Alekszejevics bombavetőnek
nevezzék. (A szégyen is kisebb, ha nem lesz siker.) A konzíliumon sokat tűnődtek, kire
hagyják Moszkvát. A nép nyugtalan, a rablóbandák közvetlenül a főváros alatt
száguldoztak, az utakat benőtte a fű, veszélyes az utazás. Szofja, a félelmetes ellenség, ott
ül Novogyevicsij kolostorban, igaz: csendben és némán… De meddig?
Egy emberben lehetett habozás nélkül megbízni, egy volt hű, ravaszság nélkül, egy tudta
a népet félelemben tartani: Fjodor Jurjevics Romodanovszkij, a játékhadjáratok és a bolond
kollégium cézár-hercege. Csakugyan rá is bízták Moszkvát. S nehogy, mint régen,
markukba nevessenek mögötte, elrendeltetett, hogy most már komolyan cézár-hercegnek és
őfelségének címezzék. A bojároknak eszükbe jutott, hogy száz évvel ezelőtt is volt ilyen
eset, amikor Rettegett Ivan elment Alekszandrov-telepre s Moszkva fölé a félig bolond,
félig madárijesztő Szimeon Bekbulatovics tatár herceget ültette, mint egész Oroszország
cárját. Eszükbe jutott és behódoltak. A népnek meg mindegy volt, hogy cézár-herceg vagy
ördög, sátán, azt tudták csak, hogy Romodanovszkij könyörtelen s nem fél a vértől.
 Péter Alekszejev bombavető a karaván élén. Lefojt sokevezős gályáján hajózott.
Útközben épp elég bajuk volt. A csónakok, bárkák és teherhajók, amelyeket a kereskedők
és az idegen kalmárok építettek, léket kaptak és elmerültek. A ködös tavaszi éjszakákban
árterületekre tévedtek, zátonyra futottak. Nyizsnyij Novgorodban volgai uszályokra kellett
átszállniuk. Péter ezt írta Romodanovszkijnak:
„Min Herr König… Őfelségéért az utolsó csepp vérünket is oda kell adnunk, ezért is
küldtek bennünket… Az itteni dolgokról azt jelenthetem, hogy szolgái, Artamon
Mihajlovics és Franz Jakovlevics, Istennek hála, az egész sereggel együtt egészségesek…
Az a szándékunk, hogy a holnapi nap útra kelünk. Azért időztünk ilyen soká, mert néhány
hajó csak nagy üggyel-bajjal, három nap késéssel érkezett meg… A hajók, amelyeket az
idegen kereskedők csináltak, igen rosszak, némelyik alig ért ide. A katonák közül idáig
nem sokan haltak meg… Ezzel kegyelmességed oltalmába ajánlom magam.
Legfenségesebb uram örökös rabja: Bom-Ba-Vető Péter.”
Megállás nélkül hajóztak el Kazany mellett, az ármosta fehér falak alatt. Elkerülték
Szimbirszk magas partjait, a kis Szamara várost, amely a nomádok ellen földsánccal és
azon deszkapalánkkal volt körülvéve. Szaratovon túl a füves partok napfényes délibábba
merültek, a kék folyó lustán ballagott, a sztyepp, mint valami kályha, forróságot lehelt.
Péter, Lefort, Alekszaska és a pápaherceg, akit a bolondság és italozás kedvéért vittek a
hadjáratba, egész napokon át ott pipázott a gálya magas tatján. Amikor a sok versztányi
hajókaravánra, a csapások közben felcsillanó evezőkre néztek, úgy rémlett, hogy a régi
vidám játékháború folytatódik. Miféle vár az az Azov? Hogy kell azt bevenni? Erről
senkinek sem volt biztos tudomása: ott helyben majd megmutatják. A pápaherceg,
miközben a hámló bőrt tépdeste kék orráról, részegen és jólelkűen mondogatta:
– Idáig már eljutottunk, fiacskám… Nemrég volt, hogy a számjegyekre tanítottalak… S
lám, háborúba megyünk… s Ó, én szépségem…
Lefort a folyó pompás tükrét csodálta: se vége, se hossza.
– Mit a francia király, mit az osztrák császár! – mondta. – Ö, ha több pénzed lenne,
Péter… Több mérnököt, több tisztet, több okos embert kell Európából hozatnod. Milyen
hatalmas táj, milyen vad és elhagyatott!
Caricinban a karaván megállt. S itt kezdődtek a bajok. Ló mindössze hatszáz volt. A
katonáknak, akiket elcsigázott az evezés, maguknak kellett az ágyúkat és a társzekereket
húzni. Kenyér, köles, vaj nem volt elég. A fáradt és éhező sereg három nap tette meg az
utat a pusztán át, a Don menti Pansino városkához, ahol a fő élelmiszerraktárak voltak. Sok
ember túlerőltette magát, elhullott. Azt gondolták, Pansinóban kipihenik magukat. De
útközben megjött Tyihon Sztresnyev bojár levele, aki az egész sereg élelmezését vezette.
„Bombavető Uram, keserves bánatot okoztak nekünk azok a tolvaj szállítók. Voronyin,
Usakov és Gorezin kereskedőit elvállalták, hogy szállítanak 1500 veder mézsört, 45 000
veder ecetet, ugyanannyi pálinkát, 20 000 sózott tokot, ugyanannyi durdát, sőreget, 10 000
pud sonkát; vajat és szalonnát 5000 pudot, sót 800 pudot. A szállítóknak harmincháromezer
rubelt adtunk. Ennek a pénznek a felét ellopták. Só nincs egyetlen font sem. A hal büdös –
nem lehet a magtárba bemenni… A kenyérliszt egészen penészes. Egyedül a zab jő, meg a
széna jó, azt Ivan Brovkin kereskedő szállította… Ebből, a tolvajlásból rád, jótevőnkre,
bánat, a katonaemberre meg nélkülözés származik. Most már csak Isten teheti, hogy
háborús ügyeidben késedelmet ne szenvedj.”
Péter és Lefort otthagyták a sereget és Pansinóba nyargaltak. A kicsiny községet, amely
a Don közepén egy szigeten volt, mint egy leégett erdő, a társzekerek rúdjai vették körül.
Nagyszarvú ökrök hevertek, megbéklyózott lovak legeltek mindenfelé. De egyetlen élő
lélek sehol: az ebédutáni órákban aludtak az őrszemek, az őrök, a fuvarosok, a katonák.
Magánosán dobbant a Don fölött a lovasok patkócsapása. Péter dühödt kiáltására egy
borzas fej bukkant ki a kenderből, a sövény mögül. A paraszt vakaródzva vezette őket a
kunyhóhoz, ahol a bojár lakott… Péter föltépte az ajtót, a megzavart legyek fölzúgtak. Két
egymás mellé állított padon, a takaró a fejére húzva, ott aludt Sztresnyev. Péter letépte a
takarót, megragadta a holtra ijedt bojár gyér haját; dühében szólni sem tudott, arcába
köpött, a földpadlóra rántotta, lovaglócsizmájával rugdosta öreges, puha oldalát…
Lihegve ült az asztalhoz, kinyittatta az ablaktáblát. Szeme kidülledt. Sovány arcán a
lesülés alatt a düh foltjai.
– Tégy jelentést… Kelj föl! – kiáltott Sztresnyevre. – Ölj le… A szállítókat
fölakasztattad? Nem? Miért?
– Felség… (Péter dobbantott a lábával.) – Bombavető úr… – Tyihon Sztresnyev nem
mert sem nyögni, sem meghajolni, – A szállítóknak előbb le kell szállítaniuk, amire
szerződésben kötelezték magukat, a holtakon nincs mit követelnünk…
– Nem úgy van, ostoba… Mért nem lop Ivan Brovkin? Az én embereim nem lopnak, a
tietek mind lop?… Adj át minden szállítást Brovkinnak… Usakovot és Voronyint verd
vasra, küldd Moszkvába, Romodanovszkijhoz.
– Úgy van, gut ist – mondta Lefort
– Mi újság még? A hajók nem állnak még készen?
– Bombavető úr, a hajók mind készen állnak… Az imént az utolsók is befutottak
Voronyezsből.
– Gyerünk a folyóhoz.
Sztresnyev szattyán házicipőben, övetlen ingben, bágyadtan ügetett a cár után, aki
mintha falábakon lépdelt volna. A Don tükrös színén több sorban számtalan hajó állt:
csónakok, teher-hajók, keskeny nádbójás kozák bárkák, hosszú orrú gályák, amelyeknek
csak az elülső felén volt evező, a tatjukon egyenes vitorla és kajüt. Mind most került ki épp
a hajógyárból. Az ár himbálta őket. A forró napban meg-megreccsent a testetlen fa,
csillogtak a szurkozott hajóoldalak.
Lefort sárga lovaglócsizmás lábát előrerakva, látcsövén a karavánt nézte.
– Sehr gut, hajónk van elég…
– Gut – ismételte meg kurtán Péter. Mocskos keze reszketett. Mint mindig, most is
Lefort mondta ki az ő gondolatát.
– Innen indul el a háború.
– Tyihon Nyikityevics, ne haragudj. – Péter a fölzokogó Sztresnyevnek a szakállába
csípett. – A sereg rögtön hajóra száll. Haladéktalanul. Azovot rajtaütéssel vesszük be.

Hat nappal ezután, pirkadatkor Sztresnyev kunyhójában, a dohányfüstben, egy levelet

írtak a cézár-hercegnek.
„Min Herr König… Atyád, a nagyhatalmú úr, őszentsége Anyikita preschburgi érsek,
egész Jauza és egész Kukuj pátriárkája, úgyszintén a te szolgád, Artamon Mihajlovics,
Franz Jakovlevics és társai, mind jó egészségben vagyunk, Pansinóból is jó egészségben
utaztunk tovább… Mars jármában fáradunk szüntelen. A te egészségedre is isszuk a
pálinkát, s még inkább a sört. (Alatta nehezen kivehető aláírások.) Franciska Lefort…
Alekszaska Mensikov… Fetka Trojekurov… Petruska Alekszejev… Artamoska Golovin …
Varenoj Madamkin…”
Egy hete hajókáztak lefelé a Don szigetein levő kis helységek mellett, elkerülték
Golubaját, Zimovejszkaját, Cimljanszkaját, Razdorit, Manicsot… A magas jobbparton
Cserkasszk földsáncait, sövényeit és tölgyfa-falait pillantották meg. Itt horgonyt vetettek,
és három nap vártak az elmaradt, kisebb teher-hajókra.
Amikor a karavánt összeállították, megindultak Azov felé. Az éjszaka szelíd volt,
átláthatatlan, eső, és fűszag terjengett. A tücskök ciripeltek. Furcsán sikoltoztak az éjjeli
madarak. Lefort élgályáján nem aludt senki sem, nem pipáztak, nem tréfáltak.
 Lassan csobogtak az evezők.
Péter először érezte egész bőrével a veszély szorongását. Közel a parton a sötétség
megmozdult, valami körvonalak tűntek fel. Odameredt, levélzizegést hallott. Onnét, a
sötétből, mindjárt megszólal egy tatár íj húrjának a suhogása! A lábán görcsbe szorultak az
ujjak. Messze délen, a felhők közt fenyegető fény lobbant fel. A dübörgés már nem ért oda.
– Reggel meghalljuk Gordon generális ágyúit – mondta Lefort.
Reggel felé az ég feltisztult. A kozák kormányos a gályát, s mögötte az egész karavánt a
Kojszoga-folyóra irányította. A Don jobb felől maradt el. Izzón kelt föl a nap, a folyó
mintha bővizűbbé vált volna, a partok eltávolodtak, a köd szétfoszlott az árvízfedte
mezőkön. Előttük, a homokpusztákon túl, újra megjelent a Don ragyogó sávja. A halmokon
vászonsátrakat, szekereket, lovakat lehetett látni. Lobogtak a zászlók. Ez volt a fő katonai
tábor, amelyet Gordon Azovtól tizenöt versztára állított föl – Mityisi kikötő.
Péter maga adta le az első lövést a hajó orrán levő ágyúból; a golyó labdaként szökdelt a
vízen. Puska- és ágyúlövések hallátszottak az egész karaván hosszában, Péter erőlködő
basszushangon kiáltotta:
„Rajta, evezzetek!” Az evezők ívbe hajoltak, a katonák fejüket leszegve eveztek.
Mityisi kikötőben a csapatok partra szálltak. A fáradt katonák ott aludtak el a homokon,
az altisztek bottal verték fel őket. Nemsokára sátrak fehérlettek föl, s máglyafüst húzódott a
folyó felé. Péter, Lefort és Golovin három század kíséretében a dombon át Gordon
megerősített táborába nyargalt, amely félúton volt Azov felé. A tábornok tarka sátra
messzire ellátszott a kunhalomról.
Az úton nyíllal átlőtt lovak, összetört szekerek hevertek. Egy kicsiny, övig meztelen
tatár fúrta a gazba a fejét, tarkóján rászáradt vér. Péter lova odasandított és fölhorkantott.
– Ahogy a szekereink Mityisiből kijönnek – mesélték a kozákok –, a tatárság nyílesőt
bocsát rájuk. Ez a hely a legnehezebb. Ott van ni – mutatták a korbácsukkal –, ott a domb
fölött tünedeznek már. Ők azok, nézd… Vigyázz, mindjárt jönnek a nyilaik…
A lovasok a kunhalom felé irányították a lovaikat. A sátornál ott állt Gordon
acélvértben, fején tollas sisak, a távcső az oldalának volt támasztva. Ráncos arca szigorú és
méltóságteljes. Szólt a kürt, dörögtek az ágyúk. A kunhalomról, mintha a tenyerük volna,
úgy látták a hunyó nap sugaraiban ragyogó kis öblöt, Azov karcsú minaretjeit és
szürkéssárga falát; egy telep helyén, amelyet a törökök az oroszok érkezése napján
fölgyújtottak, kiégett falak; a vár előtt, a barna dombokon lövészárkok és ötsarkú zárt
sáncok tört vonala húzódott. A messzeségben, a szél nem járta vízáron sokágyús, magas
hadihajók álltak összeesett vitorlával. Gordon odamutatott rájuk:
– A múlt héten a törökök Kafából másfélezer janicsárt hoztak a tengeren. Ezek a hajók
is katonaságot hoztak… Tegnap fogtunk egy törököt; hazudik-e vagy sem: a várban
mintegy hatezer katona van, azonkívül a tatár lovasság a pusztán. Szükséget semmiben sem
szenvednek – a tenger az övék, éhséggel nem lehet az erődöt bevenni.
– Bevesszük rohammal! – mondta Lefort, a kesztyűjével legyintve.
Golovin mély meggyőződéssel helyeselt:
– Rajtaütéssel vesszük be… Nagy dolog…
Péter elbűvölten nézte az Azovi-tenger tükrét, a falakat, a minaretek szikrázó félholdját,
a hajókat, az alkony buja fényét Úgy tetszett, gyerekkora kedves képei elevenedtek meg;
álmáinak földje itt van a valóságban!
– Na és te mit gondolsz, Pjotr Ivanovics? Mit hallgatsz? Bevesszük Azovot?
– Be kell venni – felelte Gordon, kemény ráncokba szedve a száját.
A sátorból térképet hoztak ki s egy dobra terítették. A tábornokok fölébe hajoltak. Péter
körmével jelölte meg a helyeket, ahol a csapatoknak föl kell majd állniuk: Gordon a
középen, ötszáz lépésre a vártól, Lefort bal kéz felől, Golovin jobbról. Itt a faltörő ütegek,
itt a mozsarak… Innét húzzuk az ostromárkokat… Jó lesz így, Pjotr Ivanovics?
– Lehet így is, miért ne? – felelte Gordon. – De a tatár lovasság mögöttünk marad.
– Szét kell verni… A kozákokat vetjük rájuk.
– Igen, szét is lehet verni őket… De én azt mondom: nehéz lesz Mityisi kikötőből az
élelmiszert ide szállítani; minden szekérkaravánnal nagyobb csapatot kell küldeni; ez
nehéz.
– Ide figyeljetek, tábornokok… És miért ne szállíthatnánk a készletet csónakon?
A tábornokok összedugták parókájukat a térkép felett. ¦
– Csónakon még nehezebb: a Don lánccal van elzárva, a torkolatban két őrtorony, erős
tüzérséggel.
– Az őrtornyokat be kell venni, tábornok urak!
– Mi az: két őrtorony! – nevetett Golovin, s szép, kicsit ostoba forma szemét a
nyugatról, a dombok mögül ide látszó kerek, csipkés tornyok felé hunyorította.
– Miért ne, az őrtornyokat be lehet venni – felelte Gordon.
– Akkor hát. Isten segítségével, Pjotr Ivanovics. – Péter megfogta Gordon arcát,
magához húzta, megcsókolta. – Holnap nyomulj előre a vár felé, s mi haladék nélkül
követünk, az egész sereggel. Egy-két nap bombázzuk őket, azután jöhet á roham.
A török hajók felől gyenge kürtszó hallatszott: takarodót fújtak, Az este árnyékai fedték
be az öblöt. A minaretek csúcsa még vöröslött, de aztán azok is kihunytak. A levegőben
csak a tücskök fáradt ciripelése hallatszott. Péter bement a sátorba. A pazarul terített
asztalon két gyertya égett. A dobokra ültek le. Gőzölt a bárányhús… Péter mohón
mélyesztette bele mind a két kezét. Lefort levette a páncélját, hogy kényelmesebben
mulathasson, s magyar bort öntött az ónkupákba. Amikor a rákvörös Golovin felhördült:
„Az első bombavető egészségére!” – a sátorból a katonák gyér láncán át egy szó szállt a
sötétbe: „Pohárköszöntő. Pohárköszöntő.” Az ágyúlövések meglibbentették a gyertyák
lángját. „Milyen szép!” – kiáltotta Péter. Lefort nevetett s megtöltötte a serlegeket.
– Ez aztán a szép élet, Péter.
– Van markotányosnő a táborodban, tábornok úr? – kérdezte Golovin, s ő is lekapcsolta
a vértjét. Lefort és Péter fölkacagott.
– Ebben Varenoj Madamkin a mester.
– Lovast kell küldeni Varenojért

Reggel felé Gordon két sztrelec-ezrednyi megerősítéssel Azov felé nyomult. Az előőrs
kozákszázadok fölügettek a vár előtti barna magaslatra, de meg is torpantak rögtön.
Néhány kozák visszanyargalt a négy oszlopban haladó gyalogsághoz: „Tatárok!…
Vigyázzatok! Hozzátok élő az ágyúkat!” A magaslatról bal kéz felől a tatár lovasság
fejlődött fel félkörben. Vagy tízezren lehettek. Mind gyorsabban közeledtek, mind sűrűbb
port vertek fel. Nyilak repültek. A kozákszázadok összekeveredtek. Lovukra hajolva,
magányos lovasok vágtattak visszafelé. Az ezredesek hiába parancsolták meg, hogy a
lófarkas zászlót lengessék: az egész kozákgörgeteg, kardot se rántva, lefelé vágtatott. De a
tatárok jobbról már megkerülték őket, bozontos lovacskáik kinyúltak, görbe szablyájuk ott
örvénylett a fejük fölött Rikoltás. Por. A kozákok egy része megfordult: vagdalkozni. Az
ellenfelek egymásra csaptak, összekeveredtek. A gyalogság odaért, s négyszögbe
sorakozott. A sztrelecek kötélen ágyúkat vontattak föl. A tatárok félholdja bezáródott
Összevissza ágyúlövések hallatszottak. A magaslatot füstrétegek vonták be. Egy
megbokrosodott ló száguldott el A földön egy tatár fetrengett. Fütyült az ágyúlövedék.
Sortüzek robbantak. Az emberek eszük vesztve lőttek, kiabáltak. A tisztek ide-oda
rohantak. A faltörő ágyúk dörgésükkel az egész lármát túlharsogták. Senki sem ismerte ki
magát: ki kit ver meg? De valami történt, s egyszerre megkönnyebbülés állt be. A füst
elhúzódott, sem tatárt, sem törököt nem lehetett látni. Csak az elesett lovak vergődtek, s
rengeteg emberi test hevert mozdulatlanul vagy rángatózva a barna földön. Elöl, a halmon
Gordon tábornok állt hollófekete lován. Vaspáncélos háta csillogott A látcső az oldalának
támasztva. Kis ősz feje labdaként meredt ki a vértből, sisakját leütötték. Lassan fölemelte a
kardját, lépésben ment lefelé a dombról Azov irányába, A csapatokon kiáltás szállt végig.
– Előre, előre, bátrabban!
Gordon csapata elsáncolta magát a vár közvetlen közelében, „spanyol lovasokkal” vették
körül magukat A törökök a falról a tábort ágyúzták, s nagy ijedelmet okoztak. Amikor a
bomba becsapott, sistergett, pörgött, az ezredesek, tisztek, kamarások, és egyéb udvaroncok
lehasaltak, s kézelőjükkel takarták el fejüket… Ezek a bombák – nem borsóval töltött
játékkorsók – olyan dörgéssel robbantak föl, a föld olyan magas oszlopba vágódott, hogy a
sápadozó katonák a keresztet hányták, minden másra képtelenek voltak… Egyedül a
szigora és nyugodt Gordon járta a tábort, nem fordult meg a lövedékek-gonosz fütyülésére,
s rá-rákiabált a katonákra, hogy ne hajlongjanak a török labdák előtt.
– A hajlongókat megbüntetem… Nem szép dolog gyávának lenni… Schande, Schande!
Szégyellni való! Ti vagytok az orosz katonák…
Az élelmiszerszállítás, ahogyan megjósolta, rosszul ment, különösen az ivóvízé: a
tatárok kegyetlen rajtaütésekkel szétverték a Mityisi kikötőből erre húzódó szekérkaravánt.
A könnyű tatár lovasságot nem lehetett legyőzni, nem fogadták el a harcot, nyilaikkal
szétszórták az oroszokat, s eltűntek a pusztában. A tábor végre elkészült, az emberek a
mély árkokba bújtak a lövések elől… Lefort és Golovin csapata csak a negyedik napon
húzódott be az állásokba, zeneszó és dobpergés közt, kibontott zászlók alatt, Péter
méltóságosan lépdelt a bombavető század élén. A század soraiban ott haladt Mensikov,
Aljosa Brovkin, Volkov s a holland Jakov Jansen, a nemrég felvett ügyes tüzér. Péter előtt
egy hatalmas, vastagszájú, medveorrú ember rakta gólyalábait és csattogtatta a réztányért: a
cár új cimborája, az üstdobos Varenoj Madamkin, olyan szoknyavadász és korhely,
amilyen több sincs.
Péter egy szakasz bombavetővel átment Gordon táborába. (Lefort csapatai a
balszárnyon, Goloviné a jobbon, sietve ásták be magukat.) A rőzsenyalábbal és földes
zsákokkal körülvert zárt sáncokat ötszáz lépésnyire tolták a vár kőfalához. Ott, a fal csipkéi
közt, a török lövészek feze és éles szeme látszott. Péter Alekszaska vállára támaszkodva
fölugrott a sánckosárra. Gordon hevesen kapta el a karját.
– Achtung! Vigyázat! – Az oromfal csipkéi közt egy kis füst lobbant fel egy hosszú
puskacsövön, s a látcső kirepült Péter kezéből. Beugrott az árokba, s lehajolt. Mind
hozzárohantak. Meredt mosoly meztelenítette le a fogait.
– Az ördögbe! A kutyák! – mondta ki nagy nehezen. – Kanócot.
A bombavetők hátragördítették a rövid rézmozsarat, amely csövével az égre nézett.
Péter szakértelemmel dugta be a puskaporos hüvelyt az ágyúcsőbe (pillantása végigfutott az
embereken); egy húszfontos bombát táncoltatott a karján, megigazította a gyújtót, és
belegördítette a mozsárba. Aztán leguggolt és beállította az ágyút:
– Isten segítségével, az első. Félre innét!
A mozsárból tűzfelhő böffent ki. A kerek ágyúgolyó meredek ívben repült ki, és az erőd
fala mellett csapott le. A törökök, akik az oromzat csipkéi közt kidugták a fejüket, valami
sértőt kiabáltak. Péter arca bíborvörösre gyulladt. Egy második mozsarat gördítettek hátra a
számára.

Azov magas fala alatt szégyen volt még csak emlékezni is az iménti hetyke szóra, hogy
rajtaütéssel veszik be a várat. A megszálló sereg, miután az ütegállásokat s a kősáncokat
megcsinálta, két héten át szórta a bombát. A városban tűzvészek törtek ki. Az őrtornyok
egyike összeomlott. (Ebből az alkalomból nagy dáridó volt Péter földkunyhójában.) De a
törökök a tenget felől megint húsz gálya erősítést kaptak, A tüzeket eloltották. A janicsárok
éjszakánként, mint a kígyó, görbe kardjukkal odamásztak az orosz árkokhoz és levágták az
őröket. A falak pedig továbbra is kétségbeejtő hozzáférhetetlenségben álltak ott. A
legnagyobb bajt az élelmiszerszállítás okozta. A tábornokok a haditanácsban elhatározták,
hogy önkénteseket toboroznak; tíz-tíz rubelt ígértek mindenkinek az őrtorony bevételéért.
Kétszáz doni kozák jelentkezett, megerősítésül egy gyalogezredet adtak melléjük, s a
kozákok a bal parti őrtoronyhoz lopódzva, éjszaka megpróbálták a kapuját betörni – nem
sikerült: akkor vasrudakkal vertek rést a falba, s berontottak. Körülbelül harminc török volt
benn. Négyet le» vágtak, a többinek hátrakötötték a kezét Tizenöt ágyút zsákmányoltak.
Azokból olyan tüzet bocsátottak a Don másik partján levő őrtoronyra, hogy a törökök
onnan is elmentek. Ez nagy szó volt: a Don felszabadult. A táborban istentiszteletet
tartottak, a lakomára a pápaherceg is eljött Mityisiből.
De váratlanul nagy baj történt. Rekkenő napok voltak. Délfelé az emberek vörösen, mint
a főtt rák, kóvályogtak, árnyékot keresve. Nem volt kedvük verekedni, nem volt düh
bennük. Lábosokban káposztalevest hordtak szét a benne főtt szárított hallal, s egy-egy
pohár pálinkát osztottak ki. A bozontos nap elviselhetetlen hőséget árasztott, a tücskök
ciripeltek, a legyek tapadtak, az ürülék bűzlött. Azov falai és tornyai a hőségtől mintha
imbolyogtak volna. A táborban ebéd után, ősi szokás szerint, mindenki lefeküdt Aludtak.
Az orosz sereg a tábornoktól a szakácsig hortyogott Az őrök bóbiskoltak.
Egy ilyen álmos órán a holland bombavető, Jakov Jansen hirtelen eltűnt. Péter vette
észre először, amikor a földkunyhójából két óra felé, ásítozva s a vakító fény miatt
hunyorgón, előmászott. Rég készültek rá, hogy a minaretet három bombával összedöntik.
Jansen fogadott, hogy összedönti…
– Tán az ördög vitte el! – ordított Péter.
Az egész tábort felkutatták, egy katona azt mondta, hogy ő látott egy vöröskabátos
embert, amint zsákjával és holmijával a vár felé futott. Péter hirtelen haragjában képen
vágta a katonát. De a kunyhóban csakugyan nem volt ott Jansen holmija. Átállt a törökhöz?
Elrendelték, hogy az átkozott hollandi kiközösítését másnap reggel valamennyi ezrednél
kihirdessék. Gordon, akit az árulás nagyon nyugtalanított, azt követelte, hívják össze a
haditanácsot; kijelentette, hogy az erődítési munkálatok Golovin és Lefort táborában
ímmel-ámmal és gondatlanul folynak, a táborok közt nincs összekötőjárat; ha a törökök
kitörnek, rossz vége lesz.
– A háború nem tréfa, tábornok urak. Felelősek vagyunk az emberek életéért. Nálunk
meg mintha játék és tréfa volna minden.
Lefortnak elsápadt a dühtől a szája széle. Golovin, mint a bika, sértetten nézett
Gordonra. De az megmaradt amellett, hogy a védővonalakat azonnal rendbe kell hozni:
– A háborúban mindenekelőtt félni kell az ellenségtől, tábornok urak.
– Mit féljünk tőlük?
– Szétnyomjuk, mint a legyet.
– Nem, tábornok urak. Azov nem légy.
A tábornokok legyávakutyázták Gordont. Ha Péter nincs, letépik róla a parókát.
Ugyanazon a napon egy órakor, amikor ebéd után az egész sereg mély álomban volt, a
törökök kinyitották a várkaput, s minden zaj nélkül, épp a befejezetlen lövészárkokra
vetették magukat, amelyekkel a táborokat készültek összekötni.
A sztrelecek felét álmában vágták le. A másik fele, alabárd-ját és puskáját eldobva, a
tizenhat ágyús ütegállás felé szaladt, amely szintén csak így-úgy volt megerősítve. Az
ágyúk elsütésére nem is volt már idő, a törökök utolérték a szaladó sztreleceket, görbe
jatagánjukkal fölmásztak a sáncra, s rikoltva, előreszegzett fejjel a tüzérek összekavarodott
csoportjára vetették magukat, amelyben Gordon fia, Jakov ezredes is ott hadonászott az
ágyúcsőtisztítóval.
 A táborokban zűrzavar, lövöldözés támadt. Péter összeszorított ököllel állt a földkunyhó
tetején, fölindulásában zokogott… Kiabálás, vezényszó – mindhiába. Az álomittas
emberek, mint az eszelősök, kóvályogtak, Péter látta, amint Gordon fölhúzott pisztollyal
átmászik a tábor falán, s öreges ügetéssel fut a körsánchoz a fiát megmenteni. Mögötte a
zöld, vörös és kék kabátok rendetlen tömege özönlött. Lefort táborának sáncán
kétségbeesetten hadonásztak a zászlóval, onnét is sűrű tömeg szaladt segíteni. Katonáktól
nyüzsgött az egész mező. Az elfoglalt körsánc füstbe burkolózott: a törökök lőttek-a
visszavonulás fedezésére; közben futólépésben hurcolták el az ágyúkat a lejtőn a vár felé.
Lezúdultak a sáncfalról, karddal, puskával védekeztek, vörös bugyogójuk hol itt, hol ott
villant fel. A csatamezőn szétszórt oroszok rendetlen vonalba gyűltek, és gyorsan
nyomultak a törökök után a vár felé. A földkunyhóról; ahonnét Péter nézte, mindez olyan
volt, mint egy játék… A mieink győznek!… A törökök, s utánuk az oroszok, lezúdultak a
vár árkába.
– Lovat! – kiáltotta Péter. – Roham, trombitás!
Toppantott a sarkával. De senki sem hallgatott rá. Megüvegesedett szemmel Alekszaska
Mensikov nyargalt el mellette; Kardjával verte a lovát, s átvetette magát az árkon…
;,Hurrá!” – bőgte eltátott szája… A dobok peregtek. De hirtelen történt valami. A törökök a
falhoz értek. A kapu kinyílt. Egy csapat janicsár zúdult ki, és még valaki, fehér lovon;
tiszta vörösben, nagy turbán a fején, a karjait széttárta, fölfelé fordította. Az ágyúdörgésen
olyan rettenetes ordítás tört át, hogy Péter összerezzent… Az oroszok már visszafelé
futottak, mögöttük lovas és gyalogos törökök. Esett, hullott az ember, Péter halántékához
kapott. Megint Alekszaskát látta; afelé a vörösruhás, turbános ember felé nyomult,
összecsaptak… Gomolygó puskapor, füst… Bombarobbanás. Megbokrosodott lovak. Az
emberek, ahogy erre futnak, megnőnek – iszony torzítja el az arcukat. A mellvéden át az
árokba zúdulnak. Megverten… megverten…
Ebben az ütközetben vagy ötszáz embert, egy ezredest, tíz tisztet s egy egész üteget
vesztettek. Péter néhány napig nem nézett a vár irányába, ahonnét a törökök gúnyosan
vicsorították fogukat. Alekszaska boldog-boldogtalannak dicsekedett véres kardjával –
Alekszaska, az hős volt… A táborokban csüggedés. Szép kis szundítás volt! Lefort és
Golovin nem került szem elé, táborukban most mást sem lehetett látni, mint a lapátról
repülő földet.
Pétert a kudarc megdöbbentette. Komoran, szófukaran jártkelt, mintha érettebb emberré
vált volna ezekben a napokban. Ekként ült benne, hogy Azovot be kell venni. Dicsőséggel
vagy dicstelenül, ha az egész Oroszország tótágast áll is, de Azovot be kell venni.
Esténként, amikor dohányozgatva ült földkunyhója előtt, a csillagok alatt, a háborúról,
hadiszerencséről, dicsőséges hadvezérekről kérdezgette Gordont.
– Az a hadvezér a szerencsés – mondta Gordon –, aki kásával és lapáttal hadakozik, aki
makacs és óvatos… Ha a katona hisz a vezérében, és ha a katona jóllakott: bátran
hadakozik.
Péter most már nem lőtt szórakozásból ágyúval a várra. A napokat a földmunkánál
töltötte az ostromárkokban, amelyekkel a sereg lépésről lépésre közeledett a várhoz.
Kabátját és parókáját ledobva, ásta a földet, fonta a vesszőt, a katonákkal együtt.
Azov, a folyó felől, félig hegyen feküdt. Gordon azt tanácsolta, hogy az erőddel
szemben levő szigetre egy ütegállást építsenek. Erre a veszedelmes munkára Jakov
Dolgorukij, egy bősz és megátalkodott ember jelentkezett. Ha a fejét veszti is, ebben a
háborúban becsületet kell szereznie. Éjszaka két ezreddel elfoglalta a szigetet és beásta
magát. Reggelre a törökök észrevették a veszélyt, és erős tatár lovascsapatokat kezdtek a
Donon át a jobb partra irányítani, hogy az oroszokat onnét űzzék el a szigetről. Gordon
azzal a kéréssel fordult a két tábornokhoz, hogy menjenek Dolgorukij segítségére, maga be
sem várta őket, lovassággal ás ágyúkkal megindult, s a sziget alatt „spanyol lovasok” mögé
vette be magát.
 A törökök megijedtek, megálltak, így álltak: Gordon a bal parton, Dolgorukij nagy
ijedelemben a szigeten, a törökök szintén nagy zavarban a jobb oldalon… Lefort és
Golovin haboztak, aztán végképp elhatározták, hogy nem jönnek ki a táborból: Gordon
mindegyikük szemében tüske volt. Boldoguljon magában.
Péter a körsánc tetejéről figyelte a csapatmozdulatokat, s mint senki, ő sem értette, mi
történik. Beleavatkozni félt. De a tatár lovasság egyszer csak a vízbe veti magát és átúszik;
a janicsárok a ló farkába kapaszkodtak. A tatárok elmentek a pusztába, a törökök vissza a
várba. Gordon zeneszó mellett, lobogó zászlóval tért vissza. Az ütközetet egy lövés nélkül
nyerték meg.
A szigetről csak úgy hullott Azovra a bomba; úgy látták onnét, mint a tenyerüket.
Házakat pusztított, tüzeket gyújtott Látni lehetett, amint a lakosok a falak védelmébe
menekülteke Az orosz táborban jókedv kerekedett. Megint a rohamról beszéltek. De
Gordon ez alkalommal is tartózkodott minden esztelen kísérlettől; rábeszélte őket,
próbálják meg: hátha Murtoza pasa, a várparancsnok, kedvező feltételek mellett megadja
magát. Egy forró bombázás után, amikor egész Azov füstben állt, két kozákot küldtek egy
írással a pasához. Nézték, mi lesz; a kozákok odamentek a falakhoz, a süvegükkel és az
írással integettek, beeresztették őket a kapun, de kis idő múlva gyalázatosán kilökték… A
cár követeit! Az írást visszahozták. Csúnya orosz szavak voltak rajta, Jakov Jansen
kezeírása.
Golovin sátrában Gordon bizonygatta, hogy & katonai tudomány szerint a várfalakhoz
kezdetben ostromárkokkal kell hozzáférni, rést ütni, s csak akkor menni rohamra. Nem
akarták meghallgatni. A tábornokok borospoharak mellett ültek. Péter a fejét fogta, tarkóját
vakarta, s a gyertya fényébe nézett: ő már a győzelmi kürtöket hallotta Azov falain.
– A dicsőséges Condé marsallnak az volt a szokása – koppintott Gordon a kardjával.
– Condé, Condé – szakította félbe orrhangon Golovin –, menj a pokolba a te Condéddal.
Veled csak az időt húzza az ember s a cár becsületét rontja.
Lefort pimaszul az arcába mosolygott. Péter makacsul a rögtöni támadást követelte…
Augusztus 5-re tűzték ki a rohamot

Önkénteseket kerestek. A tiszteknek huszonöt-huszonöt rubelt ígértek, a katonáknak

tízet egy zsákmányolt ágyúért Az ezred papjai mise alatt véráldozatra hívták föl az
embereket A katonaság közt s a sztrelec-ezredekben nem találkozott önkéntes. Mogorván
hátat fordítottak: keressetek bolondot erre a kínhalálra… A doni kozákok azonban
elküldték Péterhez a kapitányaikat; hogy két és félezer kozák kész a falakat megmászni; ha
kell, több is akad, csak aztán adják át nekik Azovot legalább huszonnégy óra szabad
rablásra;
Péter, s utána a tábornokok megölelték a kapitányokat, s azt mondták, átengedik három
napra a várat. Megerősítésül ötezer sztrelecet és katonát rendeltek melléjük. A roham előtti
éjszaka Gordon bement a földkunyhóba, ahol Péter egy csöpögő gyertyacsutka fényénél a
katonai térkép fölött szívogatta a pipáját.
– Beszéltél a katonákkal? Nos, mi lesz, Pjotr Ivanovics? Isten segítségével elkezdjük?
Gordon leült, sisakja a térdén. Az öregember fáradt volt. Beesett arcán őszes borosta.
Nehezen lélegzett, látni lehetett nagy, sárga fogait, amelyek közül elöl hiányzott kettő.
Nyájas szomorúsággal nézett a magabízó fiúra. Tán így is kell lennie, hogy az ifjúság
akadályt nem ismerve törjön előre.
– Télen nagy hajóhadat építünk Voronyezsben – mondta Péter, kivörösödött szemét
fölemelve. – Holnap be kell vennünk Azovot, Pjotr Ivanovics. – Pipaszárával a Don
torkolatától nyugatra levő keskeny öbölre mutatott. – Nézd csak.. ? Itt egy másik erődöt
emelünk. Télen a törökök nem nyomulhatnak be az Azovi-tengerbe, tavasszal pedig nagy
hajóhaddal jövünk ide. Ide nézz, a Kercsi-tengerszorosban várat építünk, akkor az egész
tenger a mienk. Tengeri hajókat építünk, és ki a Fekete-tengerre. – A pipaszár ide-oda
repült a térképen. – Itt már a szabad tenger van előttünk. Krímet a tenger felől fogjuk
meghódítani. Krím a mienk lesz. Marad: a Boszporusz és a Dardanellák. Háborúval vagy
békés úton, kitörünk a Földközi-tengerre. Elárasztjuk selyemmel, búzával… Nézd, micsoda
országok: Velence, Róma. Itt meg, nézd: Moszkva, vízi úton visszük az árut Caricinig, s itt,
ahol a szárazföldön mentünk Pansinóig, csatornát ásunk a Donba. Egyenes út: Moszkva és
Róma közt. Mit szólsz hozzá? Akkor leszünk csak kereskedők. Pjotr Ivanovics, bevesszük
Azovot?
– Nem tudom bizonyosan – felelte Gordon egy kis gondolkozás után. – Láttam a
katonákat. Sok nagyon ostoba: azt hiszi, létra nélkül is meg lehet rohanni egy várat. Soknak
az arcán megbánást, sőt csüggedtséget láttam. De én azt mondtam: ha elkezdtétek,
fejezzétek is be. Aki jelentkezett, mennie kell. A gyávákat főbe lövetem. Különben minden
kész: a létrák, vesszőnyalábok, kézibombák. Imádkozzunk Isten segedelméért…
Péter nem találta helyét Éjjel egy órakor fölkeltette Mensikovot, s átnyargalt vele a
kozák táborba. Ott csend volt A kozákok gondtalan aludtak a szekereiken. Egy atamánnal
találkoztak: borotvált fejű volt, kemény vonású, a szeme ide-oda járt. Pétert a tűz mellett
egy nyeregre ültette, maga törökülés-' be ült. A kozákok köréjük sereglettek. Füstölt halat,
pálinkát hoztak. Vakmerő, gúnyos beszédbe kezdtek. A kozákok nyilván az ördögtől sem
féltek. Odasereglettek a tűzhöz, amely fekete szakállakat, merész arcokat világított meg.
– Az igazi erő, az emberek eleje: a kozákság – mondták fölényes nevetéssel. – De mit
tudnak rólunk Moszkvában? Hogy rablók vagyunk. Ez is valami! Vajdákat küldenek
hozzánk, azok többet rabolnak. Látod, ez szép, cár, hogy eljöttél hozzánk. Csak nézz meg
bennünket rendesen. Hát gonosztevőkhöz hasonlítunk mi? A kozákok: sasok! Ha, ha…
Minket becsülni kell!
Amikor keleten zöldellni kezdett az ég, a táboron felhangon kiáltások futottak végig. A
kozákszázadok átmásztak a földsáncon s macskaként tűntek el a sötét földön, a vár
partmenti fala irányában. Mások bárkára ültek. Horgos köteleket, könnyű létrákat
vonszoltak. A tábor észrevétlenül kiürült.
A mérhetetlen égről lesápadtak a csillagok. A társzekértábor kakasai kukorékolni
kezdtek. Kora reggeli szellő borzongatta az ember vállát. Északon kurta fény villant föl,
eldördült egy-ágyú. Gordon tábornok Butirszkij- és Tambovszkij-ezredei rohamra
nyomultak.

Csak a Butirszkij- és Tambovszkij-ezred katonáinak sikerült a falakat megmászniuk. A

nyomukban menő sztrelecek veszett vagdalkozást, vascsörgést hallottak: megszeppentek, s
a leégett külváros cseresznyéskertjébe hasaltak. A kozákok kétségbeesetten támadtak a
folyó felől, de a létrák rövidek voltak, a törökök köveket dobáltak, forró szurkot öntöttek a
falról A kozákok dolguk végezetlen tértek vissza s táborba. A rohamot visszaverték.
Amikor a nap fölkelt, rengeteg holttestet láttak az erőd előtt A törökök meghimbálták,
úgy dobták le az oroszokat a falakról: a holttestek az árokba estek. Több mint másfélezer
ember pusztult el.
– Tegnap még Vanyuskával nevetgéltünk – sóhajtozták az árkokban a katonák –, s most
a madarak vágják belé a csőrüket. Mit is keresünk itt a törököknél… Nincs itt semmi
keresnivalónk.
– Értünk is mi a hadviseléshez… Mindnyájunkat agyonütnek…
– Csak a tábornokok jutnak vissza Moszkvába.
A tábornokok Golovin sátrában keresték föl a cárt. Gordon szomorú volt és hallgatag.
Lefort unatkozó arccal ásítást nyomott el, s nem nézett senki szemébe. A csüggedt tekintetű
Golovin minduntalan lelógatta a fejét. Egyedül a cárral érkező Mensikov csapta hősködőn
csípőjére a kezét: feje ronggyal bekötve, kardja megint véres, fönt volt a falon. Rajta,
sátánfajzaton, nem fog ki a halál.
Péter dühösen, kihúzódzkodva ült. A tábornokok álltak.
– Nos? – kérdezte. – Mi mondanivalótok van, tábornok urak? (Lefort észrevétlenül
megszorította Gordon könyökét. Golovin reménytelenül legyintett.) – Végképp szégyenben
maradtunk? Mit mondotok, abbahagyjuk az ostromot?
Azok hallgattak. Péter körmével dobolt az asztalon, arca meg-megrándult. Mensikov
vakmerő pillantással az asztalhoz lépett. Fölemelte a kezét.
– Péter Alekszejevics, engedd meg. Rangomnál fogva nincs jogom beszélni itt. De
minthogy személyesen voltam a falon… Egy agát persze keresztüldöftem a kardommal…
A szokásaikról beszélek. Egy törökre a mieinkből ötöt kell számítani. Szörnyű, milyen
eszeveszettek. Az az aga is már a kardomon van, s még visít, az átkozott, dühében, mint a
vadkan, s fogával kap a penge után. Fegyverük is jobb, mint a mienk, a jatagánjuk:
borotva… a kardjuk vagy a csatabárdjuk háromszor viszi le az ember fejét. Amíg a falon
rést nem törünk, a törököt le nem győzzük. A falon kell rést törni. A katonáknak pedig
hosszú dárda helyett: kézibombát és kozák szablyát a kezükbe.
Alekszaska összeráncolta a szemöldökét, arca visszamerült az árnyékba.
– A fiatalember jól megmagyarázta – mondta Gordon. – De a falakon csak aknával lehet
rést törni, vagyis föld alatti járatokat kell ásni. Ez nagyon veszélyes és nagyon hosszú
munka.
– A kenyerünk is végé felé jár – mondta Golovin. – A készletünk kimerülőben.
– Ne halasszuk az egészet jövő évre? – szólt Lefort eltűnődve.
Péter hátravetette magát a székében, és üveges szemmel nézett iménti barátaira és
ivótársaira.
– Az anyátokat, ti tábornokok – hördült föl elvörösödve. –Magam vezetem az ostromot.
Én magam. Az aknaásást az éjjel el kell kezdeni. Kenyér pedig légyen… Akasztatni
fogok… Holnaptól elkezdődik a háború. Alekszaska, hozd ide a mérnököket.
A sátorba a ki vénült, pocakos Franz Timmermann és egy csontos, nyílt, okos arcú,
magas fiatalember lépett be, a külföldi Adam Weide.
– Mérnök urak! – Péter kiegyengette tenyerével a térképét s közelebb húzta a gyertyát. –
Szeptemberig föl kell robbantani a falakat. Lássatok hozzá, gondolkozzatok. Az aknaásásra
egy hónapot adok…
Fölkelt, pipáját meggyújtotta a gyertyán, kiment a sátorból a csillagokat nézegetni.
Alekszaska súgott neki a vállán át valamit. A tábornokok ott maradtak állva a sátorban.
BombaVető szokatlan viselkedése megzavarta őket…

Az ostrom tovább folyt. A törökök, akiket a támadás kudarca fölbátorított, sem éjjel,
sem nappal nem hagytak nyugtot, megzavarták a munkát, betörtek a lövészárkokba. A tatár
lovasság porfelhők közt nyargalt egészen a tábor alá. Megrohanták a szekérkaravánokat. A
csetepatéban sok kozák elpusztult. Az orosz sereg olvadt. Hol erre, hol arra nem volt elég
ember. A Fekete-tengerről viharfelhők jöttek; a moszkvaiak még nem láttak ilyen vihart:
égő oszlopként zuhantak a villámok, a föld reszketett a mennydörgéstől, az eső patakjai
színig töltötték a futóárkokat és a föld alatti aknákat. A viharok nyomában, hideg és
szürkés napjaival egyszer csak beállott az ősz. A seregnek nem volt meleg ruhája. Betegség
ütötte fel a fejét. A sztrelec-ezredekben megkezdődött a sugdolózás. S a tenger hűlő árján
majd mindennap vitorlák merültek föl: a törökökhöz egyre jött az erősítés;
Lefort nemegyszer megpróbálta Pétert rábeszélni, hogy hagyja abba az ostromot, de
Péter akarata mintha megkövült volna. Szigorú lett és éles. Annyira lesoványodott, hogy a
zöld kabát úgy himbált rajta, mint valami rúdon. A tréfával fölhagyott. A pápaherceget, aki
részegen jelent meg a táborban, ásónyéllel verte el.
 Senki sem hitte, hogy olyan erőfeszítéssel lehet dolgozni; amilyet Péter követelt. De
kiderült, hogy lehet. Adam Weide mérnök szeptember közepén azt jelentette, hogy egészen
a bástya alá jutott, s a munkások az árokban valami neszt hallanak: nem a törökök ásnak-e
ellenaknát? Akkor az egész fáradság kárba veszett. Péter bemászott egy gyertyacsutakkal a
járatba, ő is hallotta azt a zajt. Azon nyomban elhatározták, hogy nem szabad késlekedni,
ezt az egy aknát legalább fel kell robbantani. Nyolcvanhárom pad puskaport raktak belé. A
seregnek parancsot adtak, hogy készülődjék a rohamra. A munkásokat és a katonákat
három puskalövéssel figyelmeztették. Péter meggyújtotta a kanócot, s a tábor mélyébe
futott, mögötte Alekszaska és Varenoj Madamkin. A törökök a falakról az erőd belsejébe
rohantak. Szokatlan csend támadt. Csak a Donon átröpülő varjak károgtak. A várfal alatt a
föld hirtelen földomborodott, nehéz dübörgés hallatszott, a fölszakadó dombról, mind
nagyobb területen, bozontos tűzoszlop, füst, föld, kő, gerenda röpült fölfele, s egy perc
múlva az egész az orosz árkokra omlott. Forró szél fújt. Az égő gerendák sisteregve
repültek egészen a tábor közepéig. Varenoj Madamkin Pétertől három lépésnyire, betört
koponyával rogyott le. Másfélezer katona és sztrelec, két ezredes és alezredes esett el és
sérült meg. A seregre leírhatatlan borzadály ült. Amikor a por eloszlott, ott látták a sértetlen
falakat, s rajtuk a veszettül hahotázó törököket.

Péternek féltek a közelébe menni. Maga írta meg a parancsot (kriksz-kraksz írással,
betűket hagyva ki, pacákat ejtve), hogy legkésőbb ennek a hónapnak a végén, vízről és
szárazról általános támadást kell indítani. Befejezték a sértetlen maradt két aknajáratot, a
csapatoknak megparancsolták, hogy gyónjanak és áldozzanak. Mind felkészültek a halálra.
Pétert ott látták állandóan, amint borzas kis lován nyargalászik a táborban. A fű sovány
lábára csapott. Esőtől vörös, háromszögletű nemezkalapja mélyen a fülébe szaladt, mögötte
állandóan ott lovagolt Mensikov, a mellszíjába dugott pisztollyal, és Alekszej Brovkin, a
távcsővel és muskétával. Az emberek az árkokba rejtőztek. Nem elég, hogy elégedetlen
szót nem ejtenek, a rosszkedvű képüket is észreveszik, s ez a három ördög rögtön beléjük
kapaszkodik, odahívja az altisztet, s jön a kihallgatás. Akármilyen csekélységért: korbács.
Néhány sztrelecet, akik maguk közt mondogatták, hogy „azért hajtották ide őket, hogy a
török varjút orosz hússal etessék”, Péter arcul vert, s a szekértáborban a fölfelé meredező
szekérrúdra akasztatott.
Augusztus huszonötödike éjszakáján Péter átment Jakov Dolgorukijhoz a szigetre, hogy
onnét figyelje a harcot. A táborokban a csapatok nem aludtak. Az ezredpópák a tűznél ültek
– ez volt a parancs –, altiszt-bajuszok mozogtak mindenfelé. Hűvös reggeli szürkülettel az
ezredek kivonultak a földekre. Két robbanás hallaszott, egy pillanatra komor láng
világította meg a minareteket, erődöket, dombokat, a folyót s az emberarcokat, az
iszonyattól kitágult szemeket… Az oroszok rohamra indultak.
A Butirszkij-ezred a fal résén át betört, s török kézibombáktól elárasztva, a belső falakig
verekedte magát. :
A preobrazsenszkojei és a szemjonovszkiji ezredbeliek ladikon úsztak a vár alá, létrát
támasztottak, s megmásztak a falat. A törökök nyíllal döfték át, pikákkal szúrták le őket.
Az emberek százával zuhantak le a létrákról. Murtoza pasa nem ember módra rikoltozó
janicsárjai élén maga rohant kivont karddal rájuk.
A többi ezred odaért a falakhoz, kiabáltak, ide-oda futkostak, de a halálra nem volt elég
vadság bennük. Nem kúsztak föl. A sztrelecek megint nem mentek tovább a sáncnál.
Gordon ekkor visszavonulót doboltatott. A Butirszkij-ezrednek csak a fele jött vissza élve a
résből. A játékkatonák több mint egy órája verekedtek már, visszanyomták Murtoza pasát,
betörtek a szűk utcákba, ahol a kiégett romokból nyíl, bomba, kő repült rájuk. De senki
sem jött segítségükre. Péter ott dühöngött a szigeten, lovasokat küldött, hogy forduljanak
vissza, s a csapatokat vessék megint a falakra. Lefort aranypáncélban, tollasán, egy
zsákmányul ejtett török zászlóval ugratott az összekeveredett ezredek közé, Golovin, mint a
vak, egy dárdacsonkkal böködte az embereket… Gordon egyedül állt a sáncon a nyíl-és
golyózáporban – lihegett, kiabált… A csapatok a várárokig nyomultak s meghátráltak.
Sokan eldobták puskájukat, pikájukat, leültek a földre, betakarták az arcukat: öljetek csak
meg, nem megyünk, nem bírjuk… A dobok megint visszavonulót vertek.
Minden elcsöndesedett, a várban és a táborban is. Madarak szálltak a holttest-halmokra.
Harmadnap éjszaka az ostromot megszüntették. Nem gyújtottak tüzet, némán fogtak az
ágyúk elé, átmentek a Don bal partjára: elöl a társzekerek, utána a többi csapat, mint
utóvéd. Gordon két ezrede. A megerősített őrtornyokban háromezer katonát hagytak s a
kozákokat.
Reggelre a tengerről orkán kerekedett. A Don elsötétedett és megdagadt. Megpróbáltak
a krími oldalra átkelni, de jó sok szekér és ember veszett a vízbe. Továbbra is a nogaji
parton nyomultak tovább, a tatárok szeme előtt. Gordonnak állandóan a rohamaik ellen
kellett védekezni: megfordították az ágyúkat, négyszögbe sorakoztak, és ágyúzással verték
vissza őket. Szvert ezrede azonban, amely éjnek idején eltévedt, az ezredesével és
zászlóival együtt tatár kardok alatt veszett el; aki életben maradt, fogságba hurcolták.
Cserkasszkon túl a tatárok elmaradtak. Most a kihalt pusztán mentek. Az utolsó
kétszersültet is megették. Nem volt mivel tüzet gyújtani, az éjszakai fagy elől nem volt hol
elbújni. Hosszú sorban jöttek az őszi felhők. Északi szél fújt, hozta a zúzmarát. A földet
jégkéreg lepte be. Sűrűn hullott a hó, kavargott a hóförgeteg… A katonák mezítláb, nyári
zubbonyban vánszorogtak a holt-fehér rónán. Aki elesett, nem kelt föl. Reggelente sokan a
pihenőhelyen maradtak. A sereg után farkasok jöttek, túlüvöltve a hóvihart.
Három hét múlva elérték Valujkit: a seregnek csak egyharmada maradt meg. Péter innét
a meghitt embereivel előrement Tulába, Lev Kirillovics fegyvergyárába. A cár mögött két
törököt hoztak s a zsákmányul ejtett zászlókat.
Az útról Péter ezt írta a cézár-hercegnek:
„Min Herr König. A be nem vett Azov alól visszatérve,, a tábornok urak tanácsa azzal
bízott meg, hogy a következő háborúra hadihajókat, gályákat, dereglyéket s más hajókat
építsek. Mostantól fogva állandóan erre a munkára adjuk magunkat. Az itteni dolgokról
tudatom, hogy felséges atyánk, Janyikita őszentsége, Preschburg érseke, az egész Jauza és
az egész Kukuj pátriárkája szolgáival együtt, hála Isten, jó egészségben van. Péter.”
Így végződött dicstelenül az első azovi hadjárat.

Hetedik fejezet

1
Két év telt el. Aki ordított: megharapta a nyelvét, aki nevetett: elhallgatott. Nagy és
rettenetes dolgok történtek ez alatt az idő alatt. A nyugati ragály feltartóztathatatlanul hatolt
a szunyókáló életbe. Mélyében repedések jelentkeztek, a kibékíthetetlen erők egyre jobban
távolodtak.
A bojárok és a birtokos nemesség, a papi rend és a sztrelecek rettegtek a változástól – új
dolgok, új emberek –, gyűlölték a gyorsaságot és kegyetlenséget, amivel az új dolgokat
bevezették. „Ez a világ egy kocsma már, mindent összezúznak, mindenkit háborgatnak.
Jöttment szatócsok nyúlnak a hatalom után… Az ember nem él – siet. A cár
megvesztegethető bujálkodóknak adta az állam kormányzását, akikben nincs
istenfélelem… A szakadékba zuhanunk…”
De a jöttmentek, a sietősek, akik a változást akarták, akik elbűvölten nyúltak Európa
felé, hogy legalább egy szemecskét megismerhessenek abból az aranyporból, ami a nyugati
országokat belepi – ezek azt mondták, hogy nem csalódtak a fiatal cárban: éppen olyan
ember, amilyet vártak. Az Azov alatti szerencsétlenség és szégyen egy csapásra férfivá tette
á kukuji dorbézolót; a kudarc, mint dühödten rángatott zabla tartotta vissza. Még a hozzá
közelállók sem ismertek rá: más ember lett, gonosz, makacs, tevékeny.
Az azovi kudarca után éppen csak hogy megmutatta magát Moszkvában, ahol mindenki
vihogott – „ez nem kozsuhovói játékháború” –, és rögtön ment Voronyezsbe. Oda egész
Oroszországból hajtották már a munkásokat és iparosokat. Az őszi utakon szekérkaravánok
húzódtak. A Voronyezs alatti és Don táji erdőkben fejsze alatt ingadozott az évszázados
tölgy. Hajógyárat, magtárat, barakkot építettek. Két hadihajó, huszonhárom dereglye és
négy naszád építését kezdték el. Igen hideg tél ütött be, mindenben hiány volt. Az emberek
százával pusztultak, álmukban sem láttak ilyen szolgaságot. A szökevényeket megfogták,
vasba verték. A hóvihar szele összefagyott holttesteket lóbált az akasztófán. Kétségbeesett
emberek fölgyújtották a Voronyezs körüli erdőket. A szekérkaravánokkal jövő parasztok
megölték a kísérő katonákat; elrabolták, amit lehetett, s mentek, amerre szemük látott… A
falusiak megcsonkították magukat, levágták az ujjúkat, hogy ne kelljen Voronyezs alá
menniük. Egész Oroszország megmakacsolta magát – csakugyan antikrisztusi idők jöttek,
nem volt elég az eddigi teher, szolgaság, robot; új, érthetetlen munkára hurcolták el az
embereket. A földbirtokosok átkozódtak, amikor a hajóépítésre a pénzt ki kellett fizetniük,
s nyögtek, amikor a bevetetlen földekre, az üres csűrökre néztek. A papi rend, szerzetesi és
világi, rosszallóan sugdolózott: a hatalom észrevehetően az idegenek s az újonnan
kegybekerült és jöttment csőcselék kezébe jutott.
Keservesen vajúdott az új világ. S tavaszra a flotta mégis megépült. Hollandiából
mérnököket és ezredparancsnokokat hozattak. Pansinóban és Cserkasszkban nagy
élelmiszerkészleteket halmoztak föl. A sereg létszámát kiegészítették. Május hónapban
Péter új gályáján, a „Principium”-on, a hajóhad élén megjelent Azov alatt. A törökök a
szárazföld és a tenger felől körülvéve, kétségbeesetten védekeztek, s minden rohamot
visszavertek. Amikor minden kenyerük és puskaporuk elfogyott, kegyelemre megadták
magukat. Háromezer janicsár hagyta el a feldúlt Azovot, Hasszán Araszlan bej vezetésével.
Ez elsősorban az övéin aratott győzelem volt: Kukuj legyőzte Moszkvát. Fellengzős
írásokat intéztek azonnal Lipót császárhoz, a velencei dózséhoz, a porosz királyhoz. A
Moszkva folyónál, a kőhíd följárója előtt Andrej Andrejevics Viniusz buzgóságából egy
portát, azaz diadalkaput emeltek. A tetejében, lobogók és fegyverek közt, a kétfejű sas,
alatta ez a felirat:
„Ha Isten velünk, senki úr nem lesz rajtunk. Nem történik meg soha.”
Ennek a kapunak az ívét egy aranyozott Herkules és Mars tartotta, háromöles
férfialakok. Alattuk fából kifaragva és kifestve: a láncravert azovi pasa s egy tatár murza,
ugyancsak láncon, és ez a fölirat:
„Régebben a pusztákon hadakoztunk, most Moszkvától futva alig szabadultunk.”
A kapu két oldalán, nagy vásznon Neptun tengeri isten képei alatta: „Én is gratulálok
Azov bevételéhez és meghódolok Neked.” A másikon – ahogy az oroszok a tatárt verik:
„Elvesztettük Azov várát, nyomorúságos sors vár ránk.”
Szeptember végén rengeteg ember lepte el a partokat s háztetőket. Az azovi hadsereg
jött a Moszkva folyón túli külvárosból a hídon s a diadalkapun át. Elöl hatlovas kocsin a
pápaherceg, kard és pajzs a kezében. Utána: énekesek, dudások, törpék, deákok, bojárok, a
sereg. Távolabb tizennégy gazdagon fölszerszámozott ló húzta Lefortot. Ő maga Azov
térképével a kezében, állva, páncélosán jött a cári aranyhintóban a fagyott úton. Aztán
megint: bojárok, deákok, csapatok, matrózok s a két új viceadmirális: Lima és de Lozer.
Dörgő üstdoboktól körülvéve egy görög kétkerekű kocsin nagy pompával jött Sejin
generalisszimusz, az alacsony, széles képű, fölcicomázott bojár, akit a második azovi
hadjárat előtt neveztek ki erre az állásra, hogy betömjék a bojárok száját. Utána tizenhat
török zászlót húztak, vásznát a földön vonszolva. Majd a fogságba esett tatár daliát,
Alatikot hozták: ferde szemét összehúzva nézte a tömeget s dühösen vicsorgatta a fogát –
nagy rikoltozás fogadta. A preobrazsenszkojei ezred mögött négylovas szekéren akasztófát
hoztak, hurokkal a nyakán az áruló Jakov Jansen állt alatta, kétfelől két hóhérlegény
csattogtatta a kínvallató fogót s rázta a korbácsot. Majd a mérnökök, hajóépítő mesterek,
ácsok, kovácsok jöttek. A sztrelecek után lovon Gordon tábornok, távolabb a rab törökök,
halotti lepelben. Nyolc szürke ló egy hajóforma, aranyozott kocsit húzott. Az előtt jött
Péter, tengerészkabátban, háromszögletű strucctollas nemezkalapban. Megbámulták kerek
arcát s emberfelettien hosszú testét, sokan keresztet vetettek, eszükbe jutottak a rettenetes
és titokzatos dolgok, amiket erről a cárról hallottak.
A csapatok Moszkván át Preobrazsenszkojéba mentek. A bojárokat hamarosan
odarendelték gyűlésbe. A nagytanácsban, amelyen a szokás ellenére külföldiek is részt
vettek – tábornokok, admirálisok, mérnökök –, Péter ezt mondta férfias hangon a
bojároknak:
– Mivelhogy Fortuna, aki soha ilyen mélyen délen nem járt, köztünk időzik, boldog, aki
megragadja az üstökét. Ezért hát szavazzátok meg, bojárok, hogy a szétdúlt és kiégett Azov
újra felépíttessék, és nagyobb helyőrséggel rakassék meg, s nem messze onnét, ott, ahol
Taganrog várát megalapítottam, ez a vár hasonlóképpen fölépíttessék, s őrséggel
megrakassék… Szükség van továbbá, mivelhogy jobb a tengeren harcolni, mint a
szárazföldön, egy negyven vagy még több hajóból álló tengeri flottára… A hajókat,
mivelhogy háborúra kellenek, teljes felszereléssel, ágyúkkal, és kisebb fegyverekkel kell
ellátni. Építeni a következőképp fogjuk. A pátriárka és a kolostorok nyolcezer parasztudvar
után: egy hajót; a bojárok és a tisztviselők tízezer parasztudvar után: egy hajót. A
nagykereskedőknek, a kereskedő-céheknek, a kisemberek céheinek, a telepeknek tizenkét
nagy hajót kell építeniük. A bojárság, a papi rend, a tisztviselő és kereskedőnép e célra
kompániákat, vagyis társaságokat alakít, ilyen kompánia lesz harmincöt.
A bojárok meg is szavazták, noha soknak majd kiugrott a szeme s a bundája átizzadt. A
kompániákat decemberre kellett összeállítani, különben az a veszedelem fenyegette őket,
hogy az uralkodó elkobozza birtokaikat, tanyáikat és udvaraikat. Minden egyes
kompániának az orosz ácsokon és fűrészelőkön kívül, a maga költségére külföldi
mestereket, tolmácsokat, jó kovácsokat, egy fafaragót, egy asztalost, egy festőt és egy
gyógyszertárral felszerelt orvost kellett tartania.
Megparancsolta még Péter, hogy a Volga-Don-csatorna építésére különadót vessenek ki,
s ezt a csatornát késedelem nélkül megássák. A bojárok széttárták a karjukat, s vita nélkül
megszavazták. Nehezükre esett a bojároknak ez a sietség, de látták, hogy vitatkoznak vagy
sem: Péter mindent előre elhatározott. Nem beszélt, hanem keményen rájuk förmedt a
trónról, borotvált tábornokai meg csak rázzák a parókájukat… Ó, kegyetlen sors!
Preobrazsenszkoje körül katonai tábor: trombita, dob, katonaének. A bojár duma mintha
csak a régi rend kedvéért ülésezne itt: a cár hamarosan nélküle is meglesz.
És nemsokára valóban nagy dolog történt, amit nem a bojárok szavaztak meg;
egyszerűen az uralkodó személyes irodájának a deákja s a pápaherceg szerkesztett meg egy
cári ukázt s küldte ki a katonákkal a tizenöt legelőkelőbb moszkvai nemesnek, hogy
készüljenek külföldre: matematikát, erődítéstant, hajóépítést s más tudományokat tanulni
(amelyek nélkül Szent Vlagyimir óta megvoltak, hála Isten); Moszkva sok házában volt
bőgés és jajgatás, de a rendelet visszavonását kérni vagy betegség címén lemondani nem
volt merszük. A fiatalembereket felkészítették, megáldották s elbúcsúztak tőlük, mintha
halálba mennének; szolgálatra és híradóul mindegyik mellé egy katonát rendeltek, s a
tavaszi hóolvadás idején elindultak a gyönyörű, távoli országokba.
Ezeknek a kamarásoknak volt egyike Péter Andrejevics Tolsztoj, Trojekurov veje.
Örült, ha bármilyen áron is, jóváteheti bűnét: részvételét a sztrelec-lázadásban.
 2
Azov bevétele rendkívül könnyelmű és veszedelmes dolog volt. Az oroszok nagy
háborút idéztek föl ezzel – az egész török birodalom ellenük fordult. Erejük meg alig van,
éppen csak annyi volt, hogy egy kicsiny erőddel megbírjanak; Péter és tábornokai az Azov
alatti harcokban ezt nagyon jól megértették. A hajdani kozsuhovói hetykeségnek nyoma
sem maradt. Hódításokra nem is gondoltak, elég lesz az első időket átvészelni, ha a török a
tenger és a szárazföld felől Oroszország ellen háborút kíván indítani.
Szövetségeseket kellelt keresni, nagy sietséggel jobb kiképzést és megfelelő fegyvert
adni a hadseregnek és flottának, átalakítani új, európai mintára a keresztül-kasul
rozsdásodott állami masinát, s pénzt, pénzt, pénzt szerezni…
Ezt csak Európa adhatta meg. Oda kellett embereket küldeni, s úgy küldeni, hogy
adjanak. Észt kívánó, halaszthatatlanul sürgős feladat. Péter (és belső emberei) ázsiai
ravaszsággal oldották meg: nagy, pompás követséget küldenek, ő maga is vele megy –
álöltözetben, mint maskarabálra – a preobrazsenszkojei ezred altisztjének, Péter
Mihajlovnak a képében. „Ti minket megrögzött barbároknak tartotok – mondták ezzel –,
mi azonban, noha cárok és egyebek vagyunk s legyőztük a törököt Azov alatt, nem
vagyunk büszkék; egyszerű, könnyed emberek vagyunk s tán kevesebb megrögzöttség van
bennünk, mint bennetek: tudunk földön hálni, parasztokkal egy tálból enni, s egyetlen
gondunk: sötétségünket és ostobaságunkat kiszellőztetni, s, jóltevőink, tőletek tanulni...”
A számítás, természetesen, jó volt: ha egy halfarkú lányt hoztak volna Európába, nem
csodálkoztak volna így el. Emlékeztek, hogy Péternek még a bátyját is valami istenfélének
tartották, ez az ölestermetű, görcstorzította szépség meg, minthogy a kereskedelem és
tudomány dolgára kíváncsi, köp a cári felségre. Ez bizony valószínűtlen és csodálatos.
Teljhatalmú nagykövetekké Lefortot és Fjodor Alekszejevics Golovin szibériai
helytartót választották ki, egy éles eszű, nyelveket tudó férfit, továbbá Prokofij Voznyicin
íródeákot. Kíséretükben volt húsz moszkvai nemes és harmincöt önként jelentkező; köztük
Alekszaska Mensikov és Péter. Az elutazást váratlan kellemetlenség késleltette: a doni
kozákok közt összeesküvést fedeztek föl: feje, mint kiderült, Cikler ezredes volt, az, aki
Péter troicai tartózkodása alatt elsőnek ment át hozzá a sztrelec-ezredével. Péter sohasem
tudta elfelejteni, hogy Cikler egyike volt Szofja leghívebb szolgáinak, s makacsul
bizalmatlan maradt hízelkedéseivel szemben. Azov bevétele után Taganrog várának
építésére küldte ki Ciklert: az ő becsvágyának ez majdnem hogy száműzetés volt.
Taganrogban ott találta a kényszermunkán elkeseredett kozákságot: pusztai szabadságuk a
cár kemény keze alatt pusztult. Cikler ott egyszeriben árulóvá lett, s ilyeneket kezdett
mondani a kozákoknak:
„A birodalomban most nagy zűrzavar van; az uralkodó ugyanis tengerentúlra utazik,
ellenségünket, Lefortot, az átkozott idegent, nagykövetként küldi ki s erre az utazásra nagy
pénzt visz el… A cár makacs, senkit sem akar meghallgatni, ocsmány mulatságoknak él,
bánatot és sírást hoz mindenkire, a kincstár pénzét tékozolja.. . Éjszakánként egyedül jár
egy német nőhöz, könnyű meglesni s késsel leszúrni. Ha megölik: titeket, kozákokat, senki
sem háborgat többé, azt teszitek, amit Sztyenyka Razin csinált… Ha így cselekesztek, cárul
akár engem is megválaszthattok: én a régi hit mellett vagyok s az egyszerű, alacsony
származású embereket szeretem.”
A kozákok erre azt kiáltották: „Adj rá időt, ha az uralkodó elmegy a németekhez, úgy
teszünk, mint Sztyenyka Razin” … A sztrelec félszázadparancsnok, Jelizarjov, nem sajnálta
a lovát, Moszkvába nyargalt s jelentést tett az árulásról. A vallatásnál kiderült, hogy
Szokovnyin és Puskin moszkvai nemesek kapcsolatban álltak Ciklerrel, azok pedig
érintkezésben voltak a Novogyevicsij kolostorral. Péter maga vallatta Ciklert, s az,
fájdalmában és halálfélelmében sok újat mondott el Szofja s a három évvel ezelőtt elhalt
Ivan Mihajlovics Miloszlavszkij merénylő terveiről. Újra fölmerült előtte gyermekéveinek
rémsége, a Miloszlavszkijak árnyéka, megéledt a ki nem irtott, gyűlöletes múlt.
A Donszkoj-kolostorban feltörték a Miloszlavszkijak családi kriptáját, kivették a
koporsót, amelyben Ivan Mihajlovics maradványai voltak, egyszerű parasztszánba tették.
Az ostor alatt visítozva, tizenkét púpos, hosszú pofájú disznó hurcolta mocskos tócsákon át,
végig az egész Moszkván, Preobrazsenszkojéba. A nép tömegestül tódult utána: nem
tudták, nevessenek-e vagy sírjanak ijedtükben.
A preobrazsenszkojei katonai telep főterén muskétásokból képzett négyszöget láttak.
Peregtek a dobok. A négyszög közepén állvány, rajta a tőke, mellette a tábornokok és Péter
lovon, háromszögletű kalapban, fekete köpönyegben. Péter keze a zablát rángatta – a ló
megszokta már és nyugodtan állt –, a lába a kengyelből kiugrott, rugdalózott, fehér arca
félrehúzódott, fejét hátravetette, mintha nevetne. De nem nevetett. A koporsót fölnyitották.
A félig szétfoszlott brokátban ott kéklett a koponya s a szétesett kézcsukló. Péter odament s
ráköpött Ivan Mihajlovics maradványaira. A koporsót a deszkaállványra lökték. Odahozták
a kínvallatásban összetört Ciklert, Szokovnyint, Puskint s három sztrelec-őrmestert. Az
eszméletlenségig részeg pápaherceg felolvasta az ítéletet.
Elsőül Ciklert vonszolták hajánál fogva a meredek lépcsőn, az állványra. Letépték róla a
ruhát, meztelenül dobták a tőkére. A hóhér, nekifohászkodva, levágta fejszéjével a jobb és
bal kezét – hallani lehetett, amint a deszkára esik. Cikler kapálózott; rárohantak, kihúzták a
két lábát s lágyékból levágták. Fölsikoltott. A hóhérok fölemelték a vérpadról az össze-
csapzott szakálla testet, a tőkére dobták s levágták a fejét. A réseken át a vér Miloszlavszkij
koporsójába folyt.

3
Az államot a bojárok kormányzására hagyták, az élükön: Lev Kirillovics, Sztresnyev,
Aprakszin, Trojekurov, Borisz Golicin és Viniusz íródeák; Moszkva – tolvaj és haramia
ügyeivel – Romodanovszkijra maradt. Március közepén a nagykövetség Péter
Mihajloviccsal elutazott Kurlandba.
Péter április elsején ezt írta láthatatlan tintával: „Min Herr Viniusz… A tegnapi nap
Rigába érkeztünk, hála Isten, jó egészségben, a követ urakat nagy tisztelettel fogadták. A
bevonulásnál, amikor a várba bementünk, s amikor kijöttünk is, huszonnégy ágyúból
lőttek. A Dvinát még jéggel fedetten találtuk, s ezért egy időre kénytelenek voltunk itt
maradni… Kérlek, üdvözöld mind az ismerősöket. Továbbra is titkos tintával fogok írni,
tartsd a tűz fölé, elolvashatod… A látszat kedvéért fekete tintával is írok, ahol illő,
ilyenféléket: „Kérlek, add át üdvözletemet, tábornok uramat kérd lába elé esve, hogy
szánjon meg s ne feledkezzék meg az enyéimről.« A többit mind titkos tintával írom, mert
az itteni emberkék igen kíváncsiak.”
Viniusz erre ezt felelte:
„Mihelyt a nagykövet úrtól és társaitól az első posta megérkezett, azon az órán egy
kompániába siettem, ahol a követek és a bátor lovagok, leginkább azonban őfelsége
egészségére annyit ittunk, hogy Bacchus és unokája. Komlónfőtt Ivaska a nevetéstől majd
megpukkadt. A tábornokok, ezredesek, az összes főemberek, altisztek és katonák
üdvözletüket küldik kegyelmességednek. Az első században Luka dobos meghalt. A mór
Hannibálka, hála Isten, most békén él, a láncot levettük róla/ oroszul tanul… Az ön
házában mindenki jól van.”
Egy hét múlva ott volt Moszkvában a második levél.
„Herr Viniusz… Ma elindultam innen Mitauba. Túl laktunk a folyón, amelyen épp
húsvét napján kezdődött meg a jégzajlás… Itt úgy éltünk, mint a szolgák, csak látnivalóval
laktunk jól. A kereskedőemberek itt köpönyegben járnak, és úgy látszik, nagyon
becsületesek; a mi kocsisainkkal, amikor a szánjaikat el akarták adni nekik, egy kopejkán
civakodtak, átkozódtak… Egy lóért a szánnal együtt tíz kopejkát adnak. De ha venni akarsz
valamit: háromszorosra verik az árát.
Kérlek, üdvözöld tábornok uramat s kérd lába elé esve, hogy szánjon meg, ne hagyja el
az enyéimet. (Tovább láthatatlan tintával.) Amikor Rigából jövet, a városon és az erődön
áthajtottunk, katonák álltak a falakon, nem voltak kevesebben kétezernél… A város
szörnyen meg van erősítve, csak nem fejezték be az erődítési munkát. Az itteniek nagyon
félnek, a városba s más helyekre még kísérővel sem engedik az embert, és nem nagyon
barátságosak… Az országban nagy az éhség: rossz volt a termés.”
Három hét múlva még ez:
„Ma Königsbergbe megyünk innen a tengeren. Itt Libauban furcsa dolgot láttam, amit
nálunk hazugságnak tartanának. Egy bizonyos embernek a patikájában spirituszos üvegben
van egy szalamandra; kivettem s a kezemben tartottam. Szóról szóra úgy van, ahogy írják:
a szalamandra, egy állat, a tűzben él… A fuvarosokat mind hazaeresztettük innét. Azokat a
fuvarosokat, akik megszöktek, kerestesd meg, vitesd a piacra s korbácsoltasd meg alaposan,
pénzbüntetést is szabj ki rájuk, hogy a többiek ezután ne tegyenek így.”

4
Enyhe szél duzzasztotta a főárbocon és az előtörzs-árbocon a négy, nagy, egyenes
vitorlát és a hosszú előárboc végén a két ferde orrvitorlát. A „Szent György” hajó kissé bal
felé dőlve siklott a szürke, tavaszi napfényben úszó tengeren. Itt-ott tajtékkal körülvett,
törékeny jégtáblák bukkantak fel. A toronymagas hajótaton a brandenburgi zászló lengett.
A hajó fedélzete tiszta volt, fölmosott, a kifényesített réz csak úgy villogott. Vidám hullám
csapkodta a hajóorron a tölgyfa Neptunt. Az előárboc alatt szivárványszínű vízpor repült a
magasba.
Péter, Alekszaska Mensikov, Aljosa Brovkin, Volkov és a nyírott szakállú, nagyfejű,
beteges Bitka pópa ott ült, szürke posztóból készült német ruhában, cérnaharisnyában,
vascsatos, bagaria bőrcipőben, a szurkos hajókötél-gombolyagokon: a jó dohányt
pipázgatták.
Péter magasra húzott térdére könyökölt; vidám volt, jóságos.
– Friedrich, a brandenburgi választófejedelem – mondta –, akihez Königsbergbe
megyünk, jó emberem; meglátjátok, hogyan fogad majd. Szüksége van rám, állandó
félelemben él, egyik oldalról a svédek szorítják, másikról a lengyelek. Ezt mind rég
kitudtuk már. Katonai szövetséget kér tőlünk, meglátjátok, fiúk.
– De azt még meggondoljuk – mondta Alekszaska.
Péter a tengerbe köpött s a kabátujjába törölte a pipa végét.
– Épp ez az, hogy nekünk ez a szövetség nem jó semmire. Poroszország nem fog a
törökkel hadakozni. Hanem Königsbergben ne komiszkodjatok ám, fiúk, leszedem a
fejeteket. Nehogy hírünk menjen.
– A mi viselkedésünk mindig illedelmes – mondta Bitka pópa, az ivástól rekedtes
hangon –, nincs ok fenyegetni. Hanem, ilyen címet: választófejedelem, nem hallottam soha.
– Lejjebb, mint a király, följebb, mint a herceg – felelte
Alekszaska –, ez éppen a választófejedelem. Hanem egy bizonyos ennek az országa föl
van dúlva, kenyéren, kvaszon tengődnek.
Aljoska Brovkin hallgatta, világos szeme és bajusztalan szája elnyílt közben. Péter füstöt
fújt a szájába. Aljosa elköhögte magát. Nevettek, az oldalát böködték.
– Jól van, jól – mondta Aljosa. – Mégiscsak félelmetes, mi? S hozzájuk megyünk!
Az öreg kapitány, egy finn, csodálkozva nézegette őket, amint a hajókötelek közt
tréfálkoztak. Nem akaródzott elhinni, hogy ezek közül a vidám fickók közül az egyik a
moszkvai cár. Sok fura dolog van a világon.
Bal kéz felől homokos partok úsztak a messzeségben. Időnként egy-egy vitorla bukkant
fel. Nyugaton, a láthatáron egy hajó távolodott duzzadt vitorlával. A vikingek, Hansa-
kereskedők tengere volt ez; most svéd birtok. A nap nyugovóra hajolt. A „Szent György”
meglazította a vitorla vonókötelét, és szél előtt, lágyan susogva a hullámokon, a hosszú
zátony felé úszott, amely a zárt Frisch-Haff kikötőt a tengertől elválasztotta. A vízből egy
világítótorony és Pillau várának alacsony bástyái merültek föl, amelyek az öböl bejáratát
őrizték. Amikor odaértek, elsütöttek egy ágyút s horgonyt vetettek. A kapitány vacsorára
hívta a vendégeket.

5
Másnap reggel kimentek a partra. Itt semmi különös nem volt: homok, fenyőfák. Vagy
két tucat halászhajó, karókon száradó háló. Alacsony, szegényes, szélmarta viskók, de az
ablaküveg mögött fehér függönyöcskék. (Péterben Anna édes emléke merült föl.) A tisztára
söpört küszöbök előtt házimunkájukat végző, vászonfőkötős asszonyok és bőrsapkás
férfiak: szájuk borotvált, szakáll csak a nyakukon van. Járásuk talán lomhább, mint a
mieinké, de látni, hogy mindenik á dolga után jár és barátságos, de nem félénk.
Péter megkérdezte, hol van a vendéglő. Leültek a tölgyfa asztal mellé, csodálkoztak a
tisztaságon és a jó szagon s hozzáláttak a sörözéshez. Péter orosz nyelvű levelet írt
Friedrich választófejedelemnek, hegy találkozni szeretne vele. Volkov egy várbeli
katonával bevitte Königsbergbe.
A halászok – férfiak és nők – az ajtóban álltak, az ablakon tekingettek be. Péter
jókedvűen kacsingatott a derék emberekre, megkérdezte, kit hogyan hívnak, sok halat
fogtak-e, aztán meghítta őket az asztalához, s megkínálta sörrel. A nap derekán aranyhintó
gördült a vendéglő elé, a fedelén strucctoll; berizsporozott, kék selyemruhás kamarás ugrott
ki belőle – von Prinz –, eltolta útjából a halászokat, s ijedt arccal tört utat az ónkorsóikkal
zörgő moszkvaiakhoz. Az asztaltól három lépésnyire levette széles Karlmájú kalapját,
tollával végigsöpörte a padlót, közben hátralépett, karja, mint a mérlegkar, lába meghajolt.
– Őfensége, a nagyhatalmú Friedrich brandenburgi választófejedelem, az én
parancsolom, boldog, hogy meghívhatja őf… (Itt elakadt, Péter fenyegetőn emellé fel a
kezét.) Arra kéri magas és régen várt vendégét, szíveskedjék ebből a szánalmas kunyhóból
a rangjának megtelelő, előkészített lakosztályba jönni…
Alekszaska Mensikov szemével a keli gavallérra tapadt, s az asztal alatt megrúgta
Aljoskát.
– Ez ozt' a politesse2 Lábhegyen áll, mint a képen… A parókája, nézd csak, rövid,
nálunk még köldökig ér. Ó, a szukafia!...
Péter von Prinzce! hintóba ült. A fiúk mögötte egyszerű szekéren jöttek. A város
legszebb részen, Kneiphofban, egy kereskedő házát bocsátották a vendégek rendelkezésére.
Szürkülettel érkeztek be Königsbergbe, a tiszta úttesten düböröglek a kerekek. Sem kerítés,
sem palánk, milyen különös! A házak közvetlenül az utcára néznek, a magas ablakokat a
sok kisüveggel, a földről kézzel is e! lehetett érni. Mindenfelé barátságos fény. Az ajtók
nyitva. Az emberek félelem nélkül járnak. Meg szerette volna kérdezni: ,,De hát nem féltek
a betöréstől? Csakugyan nincsenek rablók nálatok?”
A kereskedőházban, ahol megszálltak, megint csak nem volt elrejtve semmi: az értékes
holmi szabadon hever. Bolond, aki el nem viszi. Péter nézte a tölgyfa ebédlőt, amely
gazdagon volt díszítve képpel, edénnyel, bölényszarvval.

2
Udvariasság
 – Parancsolj rá mindre szigorúan – mondta halkan Alekszaskának. – Ha valaki
akármilyen csekélységre szemet talál vetni, a kapura akasztatom.
– Nagyon helyes, min Herz, magam is érzek egy kis aggodalmat… Amíg meg nem
szokják, bevarratom mindnek a zsebit… Isten ne adja, részeg fejjel hozzányúlnak.
Von Prinz megint visszajött a hintóval. Péter elment vele a kastélyba. Titkos kiskapun
jutottak be a kertbe, ahol szökőkút csobogott, a pázsiton golyó-, kakas- s piramisalakra
nyírt bokrok sötétlettek. Friedrich a kertben, egy üvegajtó küszöbén fogadta a vendéget,
csipke kézelővel fedett ujja hegyét nyújtotta oda neki. Szokatlanul erélyes arcát – a hegyes
orrot, kiborotvált homlokot – selyemparóka keretezte. Mellszalagján vakítóan fényes
gyémánt csillagok tündököltek.
– Ó, kedves öcsém, ifjú testvérem – mondta franciául, ugyanazt elmondta németül is.
Péter fölülről nézegetett rá, mint a daru, s nem tudta, hogy nevezze: bátyjának? Rangja után
nem jár neki… Bácsinak? Nem illik. Fenségednek, vagy hogyan? Ha nem találja el, még
megsértődik.
A választófejedelem nem engedte el vendége kezét s folyton hátrálva, a szőnyegen egy
kisebb szobába vezette. Péternek szédült a feje, mintha valamelyik Preobrazsenszkojéban
látott kedves gyermekkori képe elevenedett volna meg. A vidáman ropogó
márványkandallón csodálatos művű óra ingája lengett, az órát az ég szférái, csillagok, hold
díszítették. A tükrös háromágú fali gyertyatartók szelíd fénye a fal gobelin-képeit, törékeny
asztalkákat és padokat, rengeteg szép és mulatságos holmit világított meg, amelyeknek a
célját nehéz volt kitalálni. Virágzó alma- és cseresznyefaágak álltak szappanbuborék-
vékony, karcsú és magas edényekben.
A választófejedelem dohányszelencéjét forgatta, éles szemét kedélyesen félig csukva
tartotta. A tűzhöz ültette vendégét, olyan törékeny, aranyozott székecskére, hogy Péter
inkább a lábizmain tartotta magát, csak el ne törje azt a kis jószágot… A fejedelem a német
beszédet francia szavakkal keverte. Végül is szóba hozta a katonai szövetséget. Péter most
megértette. Szorongása lassan alábbhagyott. Holland-német matróznyelvén elmagyarázta,
hogy ő itt rangrejtve van, államügyekről nem beszél, de egy hét múlva itt lesznek a
nagykövetek, azokkal kell majd a békéről beszélni.
A fejedelem tapsolt. Az, amit Péter ablaknak nézett – egy tükrös ajtócska –, nesztelen
kitárult; vörös libériás lakájok étellel és itallal rakott asztalt hoztak be. Péternek majd
kiszakadt a bele az éhségtől, rögtön jókedve kerekedett. De az étel szinte bántóan kevés
volt, néhány szeletke kolbász, egy sült galamb, egy kis pástétom, saláta. A fejedelem
választékos mozdulattal ültette le vendégét az asztalhoz, a keményített szalvétát mellényébe
dugta s finom mosollyal 'mondta:
– Egész Európa elragadtatással figyeli cár őfelsége fegyvereinek ragyogó sikerét a
kereszténység ellenségeivel szemben. Sajnos, én arra kényszerülök, hogy mint a rómaiak az
amfiteátrum padjáról, csak tapsoljak hozzá. Az én szerencsétlen országomat ellenség veszi
körül: a lengyelek és a svédek. Amíg Szászországban, Lengyelországban, a Balti-tengeren,
Livoniában a rabló svédek garázdálkodnak, a népek nem élhetnek jólétben. Fiatal barátom,
maga hamar be fogja látni, hogy a mi közös ellenségünk, akit Isten bűneinkért küldött
reánk, nem a török, hanem a svéd… A Balti-tengeren minden hajó után vámot szednek. Mi
fáradunk, ők meg, mint a darazsak, rablásból élnek. Nemcsak mi szenvedünk tőlük, a
holland államok és Anglia is. És a törökök, a törökök! Azokat csak Franciaország
támogatása teszi erőssé, a telhetetlen zsarnoké, aki bitorló kezét a Habsburgok spanyol
koronája után nyújtja… Drága barátom, hamarosan egy nagy koalíció tanúja lesz, amelyet
Franciaország ellen kötnek. XIV. Lajos király öreg; híres tábornagyai a sírban; országát
tönkretették a nép erejét felülmúló adók… Nincs hatalma többé, hogy a török szultánt
megsegítse. A nemzetközi játékban a török kijátszott kártya lesz. Hanem Svédország, ó, az
nagyon veszedelmes ellenség Moszkovia háta mögött.
 Könyöke hegyével könnyedén érintve az asztalt, a választófejedelem egy almavirágot
tépdesett. Vizes szeme csillogott. Borotvált arca, melyet a gyertya megvilágított, ördögien
okos volt.
Péter érezte: befonja a német. Kiivott egy nagy pohár bort.
– Tüzérségi tüzelést szeretnék a mérnökeitől tanulni.
– Az egész ágyúpark felséged szolgálatára áll.
– Danke…
– Egy kortyocskát ebből a moseli borból.
– Danke. Korai még nekünk az európai kásába belemászni a török erősen bosszant
minket.
– Csak Lengyelország segítségére ne számítson, fiatal barátom, ott svéd dudára
táncolnak…
– Hanem a moseli bor, az jó…
– A Fekete-tenger az önök kereskedelmi fejlődésének szinte semmit sem nyújt.
Ugyanakkor néhány kikötő a balti parton, kiszámíthatatlan gazdagságot nyit meg
Oroszország előtt.
A választófejedelem beleharapott az almavirág szirmába, acélos pillantása rejtett
mosollyal siklott végig a moszkovita zavart arcán.

6
A következő hetet, a követség megérkezéséig, Péter a városon kívül töltette, ágyúból lőtt
célba. Steiner von Sternfeld tüzérfőmérnöktől ezt a bizonyítványt kapta.– „Péter Mihajlov
úr a bombavetés tudományában, valamint annak gyakorlásában is tökéletes, elővigyázatos
és kiváló lövészmesternek ezennel elismertetik és nyilváníttatik, ebbéli jeles ügyességéért
adassék meg neki minden lehetséges segítség és szíves jóindulat.”
A nagykövetek idáig soha nem látott pompával vonultak be Königsbergbe. A menet élén
nyerges lovakat vezettek, drága csótár és takaró rajtuk, mögöttük porosz testőrök, apródok,
lovagok, lovasok. Az orosz trombitások fülsiketítőén fújták, mögöttük harminc önkéntes
jött, ezüsttel hímzett zöld kabátban. A követség kísérete lovon, málnaszín kabátban,
mellükön, hátukon aranycímer. Egy tágas, körülüvegezett hintóban a három követ jött:
Lefort, Golovin és Voznyicin, fehér atlaszborítású cobolybundában, magas, kürtőforma
hódprém-sipkájukon gyémántos kétfejű sas. Hátravetették magukat a kocsiban s
mozdulatlanul ültek: ujjúkon és a botjuk végén csillogó gyűrűk. A hintó mögött: moszkvai
nemesek, rajtuk minden, ami csak drága.
Mialatt a fogadások s a fejedelemnél a megbeszélések folytak, Péter elment jachtozni a
Frisch-Haffra. Itt nincs mit csinálniuk: akármilyen ravasz is a választófejedelem,
Lengyelországgal fontosabb a szövetség, mint vele. A nagykövetek, nem úgy, mint a régi
időben, nem ragaszkodtak a szavakhoz, betűkhöz, fellépésük előzékeny volt, éppen csak a
fejedelem kezét nem akarták – minthogy még nem király – térdet hajtva megcsókolni. Nem
katonai, hanem barátsági szerződést ajánlottak s emellett kitartottak. A választófejedelem
próbálta meggyőzni őket, a követek azt mondták: jól van, legyen katonai szövetség, de
azok ellen az államok ellen harcoljanak, amelyek kiállnak a törökellenes háborúból. Ez az
ajánlat is ellenére volt a fejedelemnek, kiment Péter jachtjára s egy egész éjszakán át
beszélt vele. De a fiú csak a mocskos körmét rágta. Végül azt mondta:
– Jó, legyen… De írást nem adunk… Ha szükséged lesz rá, fejedelem… a keresztre
mondom, megsegítünk… Hiszel nekem?

A titkos szóbeli szövetségi szerződést megkötvén (amelyet mégiscsak írásba kellett

foglalni), a nagykövetség fölkészült az elutazásra, de egy igen fontos hír miatt három hétre
Pillauban kellett maradniuk: Lengyelországban megkezdődtek az új királyválasztások. Az
országos és a kerületi gyűléseken a slahta nemesei kardra mentek és pisztolyból
lövöldöztek jelöltjeik érdekében. Jelölt több mint tíz volt, de a legfőbbek s komolyan
számba jövők: Auguszt szász választófejedelem és Conti herceg, a francia király öccse.
Francia ember a lengyel trónon: ez Lengyelország elszakadását jelentette a törökellenes
szövetségtől és háborút a moszkvai birodalommal. Péter csak itt értette meg, az európai
parton, mit Jelent a politikai játék. Pillauból futárt küldött Viniuszhoz azzal a paranccsal,
írjon levelet a lengyeleknek, s a francia herceg pártjára, amennyire lehet, ijesszen rá.
Moszkvában megszerkesztettek egy írást a gneseni bíboros prímás címére. Ebben az volt:
„Ha a lengyel államnak francia királya lenne, azt nemcsak a szentkereszt ellensége elleni
szövetség, de a Lengyelországgal kötött örök béke is erősen megszenvedné … Miért is mi,
a nagyhatalmú uralkodó, aki uraitok, a lengyel királyok, nemkülönben a pánok, az
országgyűlés és az egész állam iránt állandó barátsággal viseltettünk, ezt a francia és török
kegyelméből való királyt nem óhajtjuk a trónon látni.” Az írásnak cobolyprémmel és
aranyakkal adtak nyomatékot. Párizsból is küldtek aranyat. A könnyelmű lengyelek
Augusztot és Contit is megválasztották királynak. Nagy zűrzavar tört ki. A pánok
fölfegyverezték cselédeiket és parasztjaikat, földúlták egymás majorjait, helységeket
égettek föl. Péter izgalmában azt írta Moszkvába, hogy küldjenek Auguszt segítségére
csapatokat a litván határra. De Auguszt tizenkétezer főnyi sereg élén maga is megjelent
Lengyelországban, hogy trónját elfoglalja. A francia párt meg volt verve. A pánok
elszéledtek váraikba, a slahta kisnemesei a kocsmákba, Conti herceg – így vált a dolog
ismeretessé Európában – csak Boulogne-ig ment, megrántotta a vállát s visszatért a
szórakozásaihoz. Auguszt király megesküdött a varsói orosz megbízottnak, hogy egy lesz
Péterrel.
A nagy ügy szerencsés véget ért. A követek és Péter meg az önkéntesei elhagyták
Pillaut.

7
Péter magállás nélkül, váltott lovakon ment a követek előtt, Berlinen, Brandenburgon,
Halberstadton át. Csak az Ilsenburg melletti híres vasgyárakba tértek be. Péternek itt
megmutattak a nyersvas csapolását a kohóból, a vas forrását tégelyekben, puskacsövek
kovácsolását vékony acélrudakból. s az esztergályozást és fúrást a vízikerekekkel hajtott
fúrópadokon. A céhmesterek és segédek a maguk kovácsműhelyében dolgoztak.
Gyártmányaikat: a puskát, pisztolyt, kardot, zárat, patkót Ilsenburg várába vitték. Péter
már-már rábeszélt két kiváló mestert, hogy Moszkvába jöjjön, de a céh nem engedte el
őket..
Körte- és almafával szegett utakon jártak, s a nép nem lopta el a gyümölcsöt. Körös-
körül tölgyligetek, négyszögletes búzatáblák, kőkerítések mögött kertek, a lomb közt
cseréptetők, galambdúc. A mezőken szép, jól táplált tehenek, zöld partok között patak
csillog, évszázados tölgyfák, vízimalmok. Mégy két-három versztát s már egy kis városba
érsz: csúcsos téglatemplom, kikövezett tér, rajta kőkút, magas tetejű városháza, csendes és
tiszta házikók, mulatságos sörházcégér, a borbély réztányérja egy ajtó fölött. Barátságosan
mosolygó emberek – kötött sipka, rövid bekecs, fehér harisnya. A régi, jó Németország.
Egy meleg júliusi estén Péter és Alekszaska élen haladó, kényelmes útikocsijukban a
Hannover közelében levő Koppenburg helységbe hajtottak be. Ugattak a kutyák, az úton
fénylettek az ablakok, a házakban vacsorához ültek. Egy kötényes ember jelent meg a
vendéglő kivilágított ajtajában, az „Arany malachoz” cégér alatt, s odakiáltott a kocsisnak
valamit. Az megállította fáradt lovait s Péterhez fordult:
 – Nagyságos uram, a vendéglős disznót ölt, s ma töltött hurka van nála. Jobb éjjeli
szállást nem találunk.
Péter és Mensikov kiszállt a batárból, toporogtak elzsibbadt lábukon.
– Mit gondolsz, Alekszaska, teremtünk mi otthon ilyen életet valaha?
– Nem tudom, min Herz, egyhamar aligha.
– Milyen kedves élet… Hallod, még a kutyák is düh nélkül ugatnak… Paradicsom. Ha
eszembe jut Moszkva, fölgyújtanám.
– Istálló, az igaz.
– A múlton kotlanak, rothadt a fenekük… Ezer év alatt sem tanulták meg a földet
szántani… Mért ilyenek? Friedrich választófejedelem okos ember; a Balti-tengerre kell
kijutnunk: ez az… S ott építeni egy új várost… egy igazi paradicsomot… Nézd: a csillagok
is ragyogóbbak, mint nálunk.
– Nálunk, min Herz, itt körül, mindent elrondítottak volna már…
– Várj, Alekszaska, ha visszamegyek… kiverem Moszkvából ezt a szellemet.
– Igen, nem is lehet másképp.
Bementek a vendéglőbe. A nagy tűzhely fölött cs a mennyezet alatt, a tölgyfa gerendán
sódar és kolbász lógott, az izzó rőzse fényében csak úgy csillogott a rézedény. A
vendéglős-mélyen meghajolt, vörös képe, amely olyan volt, mint a fazekai, elmosolyodott.
Sört rendeltek, s épp falatozáshoz láttak volna, amikor az utcáról bejött egy gavallér.
Széles peremű, magas, kúpforma kalap volt rajta és sarkantyúját verő köpeny. Intett a
vendéglősnek, hogy távozzék, odaugrott, megfogta kalapja elülső szélét s hajbókolni
kezdett, közben kardjával a köpenyét felkapva ide-oda repült a konyhában. Péter és
Alekszaska tátott szájjal nézte.
– Őfensége, Sophie hannoveri választófejedelemné – mondta a gavallér lágy kiejtéssel –
s a lánya, Sophie Charlotte brandenburgi nagyhercegnő, meg a fia, Georg Ludwig
trónörökös, az angol trón fenséges várományosa, továbbá Celle hercege, őfensége udvari
hölgyeivel és lovagjaival elhagyták Hannovert és a cár őfelsége fogadására sietnek, attól az
egyetlen vágytól hajtva, hogy a fárasztó útért és a szállás kényelmetlenségéért
jutalomképpen a moszkvaiak kivételes és dicső cárját megismerhessék.
Koppenstein, ez volt a gavallér neve, megkérte Pétert, fáradjon el vele vacsorára.– a
választófejedelemné és a lánya nem ülnek asztalhoz, a vendéget várják. Péter csak a felét
értette meg annak, amit mondott; de annyira megrémült, majdnem hogy kiugrott az utcára.
– Nem tehetem – dadogta –, nagyon sietek. Későre is jár már… Majd visszafele, ha
Hollandiából jövök, akkor talán.
Koppenstein köpenye és kalapja megint végigrepült a konyhán. Nem jött zavarba,
tovább kapacitált.
– Ettől nem szabadulsz – súgta oda Alekszaska oroszul –, jobb, ha egy órácskára
elmégy, min Herz, a németek sértődékenyek.
Péter bosszúságában letépett egy gombot a mellényéről. Beleegyezett azzal a feltétellel,
hogy őt és Alekszaskát valami néptelen helyen, egy hátsó bejáraton vezetik be, s hogy az
asz talnál csak a választófejedelemné lesz ott, legföljebb a lánya.
Szemébe húzta a poros, háromszögletű kalapot és bánatosan pillantott a tűzhely fölött a
kolbászra.
Az utcán hintó várta.

8
Sophie választófejedelemné és a lánya, Sophie Charlotte ott ültek a vacsorára terített
asztalnál, a kandalló előtt, amelyet idétlensége miatt kínai szőttessel takartak le. Férfiasán
tűrtek minden kényelmetlenséget a középkori kastélyban, amelyet egy helybeli földbirtokos
bocsátott rendelkezésükre. A néhány új gobelin és szőnyeg alig fedte el a vedlett
téglafalakat, amelyeken magasan, a boltívek alatt kétségkívül baglyok fészkeltek. A selyem
karosszékek, amelyeket a gazda sietve hozatott ide, kőlappadlón álltak, amelyet rőtszakállú
lovagok csizmája s a lovagok ménjeinek a patkója koptatott ki. Egér- és porszag
mindenfelé. A hölgyek összerezzentek, ahogy az erkölcsök durvaságára gondoltak, amely,
hála a teremtőnek, mindörökre eltűnt. Tekintetük megvigasztalódva állt meg egy nagy
képen, amely egy elrozsdásodott, valaha pajzsok és páncélok számára szolgáló
kampósszögön függött. Pazar bőséget ábrázolt: asztallap, rajta nagy halom tengeri hal és
rák, a vágott baromfi kötegei, főzelék és gyümölcs, kopjával leterített vadkanok… A színek
úgy világítottak, mint a napfény.
Festészet, zene, költészet, az eleven értelem játéka, amely mindig a finomra és
választékosra törekszik: íme, a tünékeny élet egyetlen méltó tartalma – így gondolta anya
és lánya. Németország legműveltebb asszonyai voltak. Mind a ketten levelezést folytattak
Leibnitzcel, aki azt mondta: „Ezeknek az asszonyoknak az értelme olyan kutató, hogy néha
kapitulálni kell a mély értelmű kérdéseik előtt.” Pártolták a művészetet és az irodalmat.
Sophie Charlotte Berlinben tudományos akadémiát alapított. Friedrich választófejedelem a
napokban egy levélben kedélyes éleselméjűséggel közölte velük benyomásait a barbárok
cárjáról, aki ács képében utazgat. „Moszkovia, úgy látszik, fölébred ázsiai álmából. Fontos,
hogy első lépéseit áldásos célok felé irányítsuk.” Az anya és lánya nem szerette a politikát,
a legnemesebb kíváncsiság hozta őket Koppenburgba.
Sophie fejedelemnő sovány ujjaival a karosszék könyöklőjét szorította. Hallgatózott: az
éjszakai kertre nyíló ablak alatt, a levélsusogáson át kerékzörgést véltek hallani. A
gyöngyfonalak megrezzentek fehér parókáján, amely olyan magas halcsont-állványra volt
kifeszítve, hogy fölemelt karral sem tudta a csúcsát elérni. A választófejedelemné sovány
volt, csupa ránc, alsó fogainak a hézaga viasszal beragasztva, lila ruhája kivágásában
csipkék födték be azt, ami csábítani nem tudott többé. Csak nagy fekete szeme fénylett
elevenen és huncutul. Sophie Charlotte-nak, mint anyjának is, sötét volt a szeme, de jóval
nyugodtabb. Szép volt, fenséges és fehér. A berizsporozott paróka alatt okos homlok,
ragyogó váll, csaknem bimbóig fedetlen mell, vékony szájszél, erős áll. Kissé pisze orra
arra kényszerítette a nézőt, hogy rejtett könnyelműséget keresve, figyelmesen pillantson
arcába.
– No végre – mondta Sophie Charlotte, fölemelkedve – megérkeztek.
Az anyja megelőzte. Selyemsuhogás közt mind a ketten a mély, falvastagságú
ablakfülkébe léptek. A kert ösvényén, hevesen lépdelve, lóbálózó karral egy hosszú árnyék
jött, utána palástban és kúp alakú kalapban egy másik igyekezett, hátrább a harmadik.
– Ő az – mondta a fejedelemné. – Micsoda óriás!
Koppenstein kinyitotta az ajtót.
– A cár őfelsége.
Egy csámpás láb jelent meg, poros cipőben és gyapjúharisnyában. Péter lépett be,
féloldalasán, „Guten Abend” – dörmögte, ahogy a két hölgyet megpillantotta a gyertyák
világában. Kezét a homlokához vitte, mintha meg akarná dörgölni, egészen zavarba jött,
arcát befedte a tenyerével.
Sophie választófejedelemné három lépésnyire elébe ment, ujja hegyével fölemelte a
ruháját s éveit meghazudtoló könnyedséggel bókolt előtte.
– Jó estét, felséges cár.
Anyja helyére lépve, egy hattyúmozdulattal Sophie Charlotte is széttárta gyönyörű
karjait, fölemelte pompás szoknyáját S térdet hajtott.
– Őfelsége, a cár, megbocsátja jogos türelmetlenségünket, amellyel az ifjú hősnek,
számtalan nép parancsolójának a látására siettünk, aki az oroszok közül elsőül törte meg
ősei romlást okozó előítéleteit.
Péter elrántotta kezét az arcáról, mint egy léc csukódott össze, ahogy meghajolt, s érezte,
mennyire nevetséges – a hölgyek mindjárt sértő nevetésben törnek ki. Zavara nem ismert
határt, minden német szó kiszökött az emlékezetéből.
– Ich kann nicht sprechen… Nem tudok beszélni – dörmögte elfúló hangon… De nem is
kellett beszélnie. Sophie választófejedelemné száz kérdést intézett hozzá, választ nem is
várva, az időről, útról, Oroszországról, háborúról, az úti benyomásairól: a karját könyöke
alá fűzte s az asztalhoz vezette. Mindhárman leültek, arccal a komor terem, a sötét boltívek
felé. Az anya a sült baromfit tette a tányérjára, a leánya bort töltött. A nőkből édes illat
áradt. Az öregasszony beszédes volt és nyájas, mint egy anya, száraz ujjacskáival
megérintette Péter kezét, amely még mindig görcsösen ökölbe szorult: körme miatt
szégyenkezett a virágok és kristályok közt a fehér asztalterítőn: Sophie Charlotte nyájas
előzékenységgel kínálta, közben föl-fölemelkedett kissé, hogy egy kancsót vagy tálat
odanyújtson s csábító mosollyal fordult felé:
– Kóstolja meg felséged, igazán megérdemli, hogy egyen belőle.
Ha nem lenne olyan szép és meztelen, illatos ruhája nem zizegne annyira – igazán mint
az édestestvér. A hangjuk is, mint a rokonoké. Péter nem berzenkedett tovább, kezdett
fejelni a kérdésekre. A választófejedelemné híres flamand és holland festőkről mesélt neki,
a francia udvar nagy drámaíróiról, filozófiájáról, szépségéről. A cárnak sok mindenről
fogalma sem volt, kérdéseket tett föl, csodálkozott.
– Tudomány, művészet… Moszkvában! – mondta az asztal alatt rúgva egyet. – Magam
is csak itt találkoztam vele. Nem hozták be, féltek tőle. A mi bojárjaink, nemeseink –
paraszt fatuskók; alusznak, falnak és imádkoznak. Komor ország a miénk. Maguk úgy
félnének ott, egy napig sem bírnák ki. Itt ülök magukkal s aggódva nézek körül… Csak
egyedül Moszkva alatt harmincezer rabló. Azt mondják rólam, sok vért ontok, a lázító
iratok szerint magam végzem a kínvallatást.
Szája félrehúzódott, arca meg-megrándult, kimeredt szeme egy pillanatra
megüvegesedett, mintha nem étellel rakott asztalt látna maga előtt, hanem a
preobrazsenszkojei telep ablaktalan, vérszagú szobáját. Nyaka és válla, ahogy a látomást
elűzte, szilajul megrendült… A két nő ijedt kíváncsisággal figyelte megváltozott arcát.
– De ne higgyék el… A legjobban hajót szeretek építeni, a „Princípium” gályát az
árboctól a hajógerincig ez a kéz építette. – Végre szétnyitotta az öklét, megmutatta tenyerén
a kérgességét. – Szeretem a tengert s nagyon szeretek tűzijátékot rendezni. Tizennégyféle
iparhoz értek, csak rosszul, azért is jöttem ide… De aki azt mondta, hogy gonosz vagyok,
szeretem a vért – hazudik. Nem vagyok kegyetlen. Akinek a mi moszkvai embereink közt
kell élnie, az megvesz… Oroszországban mindent le kell rombolni s újrakezdeni…
Amellett milyen makacsok az embereim! Némelyiken a hús csontig mállik az ostor alatt…
– Elakadt, az asszonyok szemébe pillantott s bűntudattal mosolyodott el. – Maguknál
királynak lenni élvezet lehet. De itt vagyok én, anyácskám – ragadta meg Sophie
fejedelemné kezét –, nekem előbb magamnak kell az ácsmesterséget kitanulnom.

A fejedelemasszonyok el voltak ragadtatva. Megbocsátották neki a mocskos körmét,

hogy kezét az abroszba törölte, hangosan csámcsogott, a moszkvai erkölcsökről szólva
matróz szavakat kevert a beszédbe, gömbölyű szemével rájuk kacsintott, s hogy kifejezőbb
legyen, nemegyszer könyökkel próbálta Sophie Charlotte-ot oldalba lökni.
Minden elragadónak tetszett rajta: még egyszer-egyszer elárult kegyetlensége is,
gyermeki értetlensége a humanizmus némely megnyilatkozása iránt. Péterből, mint egy
hatalmas vadállatból, elemi frissesség áradt. (Később Sophie fejedelemasszony ezt írta
naplójába: „Nagyon jó s ugyanakkor nagyon rossz ember. Erkölcsi tekintetben tökéletes
képviselője országának.”
A pezsgő bor, s ezeknek az okos és jó asszonyoknak a közelsége felvidította Pétert.
Sophie Charlotte azt kívánta, hogy bemutathassa neki nagybátyját, a fivérét, s az udvart:
Péter kihúzta zsebéből a pipát, kis szája furcsán mosolygott: „Jól van, jöjjenek” – bólintott.
Bejött a celle-i herceg, egy száraz öregember, szoknyavadász és párbajhős, pödört bajusz és
spanyol szakáll, amilyet nem hordanak már; a trónörökös: hervadt, keskeny arcú ifjú,
fekete bársonyruhában; a tarka és pompás hölgyek és lovagok; Alekszaska, a széles vállú
szépség – ő mindenütt otthon volt – udvarhölgyektől körülvéve, s a követek: Lefort és a
kövér Golovin, a szibériai helytartó. (Koppenburgban érték utol a cári batárt, s mihelyt
megtudták, hol van Péter, étlen-szomjan, át sem öltözve, a legnagyobb félelemben a
kastélyba siettek.)
Péter megölelte a herceget, megfogta hónaljánál a jövendő angol királyt s arcon
csókolta, aztán karját mérlegkarszerűen behajtva, ügyesen meghajolt az udvaroncok előtt.
A hölgyek mind egyszerre bókoltak; a lovagok a kalapjukkal szökdécseltek.
– Alekszaska, tedd be jobban az ajtót – mondta oroszul. Megtöltött borral egy serleget,
amely kis híján egy negyed messzely volt, s odaintette a legközelebb álló gavallért.
– Orosz szokás szerint – mondta különös mosollyal – a cári serleget nem lehet
visszautasítani, mindenkinek fenékig kell inni, a hölgyeknek éppúgy, mint a lovagoknak.
Egyszóval nagy muri kezdődött, olyan, mint Kukujban. Megjelentek az olasz énekesek a
mandolinjukkal. Péter táncolni akart, de az olaszok nagyon is lágyan, vontatottan
játszottak. Elküldte Alekszaskát a vendéglőbe, a szekerekhez, a maga muzsikusaiért.
Feljöttek a .preobrazsenszkojei dudások, kürtösök, mindnyájan málnaszínű ingben, fazék
körül nyírt hajjal, ott álltak, mint a bálványok a falnál, belevágtak a kanalaikba,
tányérjaikba, játszottak ökörszarvon, fasípon, rézdudán … A középkori boltívek alatt,
amióta megvoltak, nem harsogott ilyen ördögi zene. Péter dobbantóit, a szemét forgatta:
– Alekszaska, ropjad.
Mensikov fölhúzta a vállát, fölhúzta a szemöldökét, unalmas arcot vágott, hol a
lábujjhegyén, hol a sarkán forgott. Sophie látni kívánta, Péter hogyan táncol. Péter ujja
hegyével megfogta az öregasszony ujját s szép lassan végigvitte a termen, majd leültetve,
kiválasztott egy kövér, fiatal menyecskét s nagy szökdelést vitt végbe. Lefort itt is
táncrendező lett. Sophie Charlotte a kövér Golovint választotta. A Péter kíséretében levő
nemesek elősiettek a kertből és táncra kérték a hölgyeket, járták a guggolóst, pörögtek,
veszett tatár rikoltásokat hallattak. Forogtak a szoknyák, összekuszálódtak a parókák… A
német nőkről szakadt a veríték. Sokan csodálkoztak, mért van a hölgyeknek olyan kemény
bordája, Péter Sophie Charlotte-ot is megkérdezte. A fejedelemasszony először nem értette,
aztán megkönnyezett a nevetéstől.
– Nem bordák azok, hanem a fűzőnkben a rugó meg a halcsont…

9
Koppenburgban szétvált a társaság. A nagykövetek kerülő úton Amszterdamba mentek.
Péter kisebb számú önkéntessel egyenesen a Rajna felé tartott, s még mielőtt Xanten
városkába ért, hajóra szállt és elindult a folyón lefelé. Schenkenschanzon túl megkezdődött
az óhajtott Hollandia. A Rajna jobb ágába tértek be s Fort falunál, a zsilipen át az árkokba,
vagyis a csatornákba jutottak.
A lapos fenekű bárkát két magas igájú, széles farú, sötétpej ló húzta, kényelmesen rázva
a fejét; a füves parton mentek egy homokösvényen. A csatorna egyenes sávként nyúlt végig
a síkságon, amely zöldséges kertjeivel, legelőivel, virágvetéseivel, az árkok és csatornák
hálójával térképhez hasonlított. Forró nap volt, egy kicsit ködös. A sárga violák, jácintok,
nárciszok elvirágoztak már, maradványaikat a megfeketedett ágyakban itt-ott levágták s
kosarakba rakták. De a lilásfekete, lángvörös, tarka, aranyos tulipánok bársonyként födték
be a földet. Enyhe szélben forgó malomszárnyak, majorok, tanyák, mindenfelé meredek
cserépfedelű házikók, rajtuk gólyafészek, a csatornák mentén alacsony fűzfasor. A kékes
ködben: városok, templomok, tornyok körvonala, és – malmok, malmok.
Egy szénás csónak haladt el a zöldségeskertek alatt a csatornán. Egy tanya födele mögül
vitorla bukkant elő, csendesen siklott a tulipánok közt… A moszattól zöld zsilipnél
hollandok álltak: hordóbőségű nadrág,- rövid, szűkmellű kabát, fa-cipő – zöldséges sajkáik
ott álltak a csatornán, amely a ködösen csillogó nap irányában tűnt a messzeségbe –
nyugodtan szívták a pipájukat, a zsilip fölhúzását várták.
A bárka helyenként a földek és épületek szintje fölött haladt. Lent – a fákon,
amelyeknek ágai egy téglafalon terültek szét – gyümölcs látszott meg kötélre akasztott
fehérnemű, egy tiszta kis udvar homokján pompázó pávák. Az oroszok csak hüledeztek,
ahogy ezeket a madarakat életben megpillantották. Ébren látott álomnak tetszett ez az
ország, amelyet csodálatos munkával hódítottak el a tengertől. Itt minden darab földet
becsülnek, ápolnak. Nem úgy, mint otthon, a vad pusztán!... Péter, ahogy a bárka orrán
agyagpipájából fújta a füstöt, ezt mondta a kíséretének:
– Nálunk, Moszkvában tágasabb némelyik udvar… De fogni a söprűt, fölsöpörni az
udvart s egy kedves és hasznos kertet ültetni: eszébe sem jut senkinek… Az épület
összeomlik, de ti, sátánfajzat, nem másztok le a kemencéről, hogy megtámogassátok,
ismerlek benneteket… Lusták vagytok az illemhelyre menni, egyenest a küszöb elé
rondíttok… Honnét van ez? Ott ülünk a nagy térségeinkben és… koldusok vagyunk…
Nagy bosszúság ez nekünk… Nézzétek: itt a tenger fenekéről hozzák föl a földet, minden
egyes fát úgy kell ideszállítani és elültetni. S valódi paradicsomot csináltak.
A bárka egy zsilipen át nagy csatornából kisebbekbe jutóit. Rúddal tolták, úgy mentek s
erősen megrakott csónakok elől kellett minduntalan kitérniük. Kelet felé a Zuidersee
tejszürke színe terült ki: a holland tenger. Egyre több vitorla tűnt fel rajta. Körül mind
népesebb lett a vidék. Esteledett. Amszterdamhoz közeledtek. A rózsálló tenger színén
hajók és hajók. Árbocok, az alkony fényében izzó vitorlák, templomok és épületek hegyes
tetői. Bíborszínű felhők keltek ki, mint hegyek a tengerből, de a fény egykettőre kialudt, s
hamu vonta be őket. A síkságon lángok gyúltak ki és siklottak tova a csatornák mentén.
Vacsorára egy barátságosan világló, parti vendéglőben állapodtak meg. Gint és angol
sört ittak. Péter a kíséretében levő nemeseket a tolmácsokkal és hajókkal Amszterdamba
küldte innét, maga pedig Mensikovval, Aljosa Brovkinnal és Bitka pópával egy ladikba ült,
s a fővárost elkerülve, tovább ment Zaandam falucskába.
A világon semmit sem várt türelmetlenebbül, mint ezt a gyermekkorától kedves helyet.
Erről mesélt régi barátja, Garrit Kist, a kovács, amikor a Perejaszlavi-tavon a játékhajókat
építették. Kist, mikor a munkáját befejezte, visszatért hazájába; de Zaandamból
Arhangelszkbe, majd Voronyezsbe más kovácsok és hajóácsok jöttek. „Ha valahol építenek
hajót, Péter Alekszejevics – mondták –, akkor Zaandamban: könnyűek, mozgékonyak,
szívósak: a hajók királyai.”
Amszterdamtól tíz kilométerre északra, Zaandam, Koog; Ostzaan, Westzaan és Zaandijk
községekben, nem kevesebb; mint ötven hajóépítő műhely volt. Éjjel-nappal dolgoztak
bennük, olyan gyorsan, hogy egy hajót öt-hat hét alatt elkészítettek. Körül a rengeteg gyár
és üzem, amelyeket szélmalmok hajtottak, a hajógyárak részére minden szükségest
előállított: esztergált alkatrészeket, szöget, kampót, hajókötelet, vitorlát s egyéb
felszerelést. Ezekben a magán-műhelyekben közepes nagyságú, kereskedelmi és
bálnahalász hajókat építettek; a csata- és a nagy kereskedelmi hajók, amelyek a
gyarmatokat járták, Amszterdamban, az admiralitás két hajógyárában készültek.
A csónakból, amely egy mély és keskeny öbölben haladt, egész éjjel látták a parti
tüzeket, hallották a fejszekopogást, a gerendák nyikorgását, a vascsörgést A máglyák
világánál törzsbordákat, talpon álló hajófarokat s egy gép favázát lehetett látni, amely
csigán deszkakötegeket és nehéz gerendákat emelt föl. Csónakok siklottak el lámpáikkal.
Rekedtes hangok hallatszottak. Fenyőforgács, kátrány, s a víz nedvességének a szaga
érzett… Négy erős hollandi az evezőt nyikorgatva, lelógó pipáját szívta.
Éj derekán egy vendéglőbe mentek lepihenni. Az evezősöket fölváltották. Nyirkos,
szürkés reggel köszöntött be. Á házak; a malmok, a bárkák, a hosszú barakkok – mindaz,
ami éjszaka olyan hatalmasnak tűnt fel – a szürke harmattal lepett parton alacsonyabbá vált.
Szomorúfüzek hajoltak a ködös vízre. Hol van hát a híres Zaandam?
– Ott van Zaandam – mondta az egyik evezős, a lapos homlokzatú, meredek tetős, fából
és sötétedő téglából épült, kicsiny házakra mutatva. A csónak úgy ment el a mocskos
csatornán mellettük, mint valami utcán. A faluban akkor ébredeztek, a tűzhelyben néhol
már égett a tűz. Asszonyok mosták a négyszögletes ablakokat, amelyeknek apró üvegjei
szivárványosak voltak az öregségtől. A megvetemedett ajtók rézkilincsét és kampóit
tisztogatták. Egy pázsittal fedett fészer tetején kakas kukorékolt. Világosodott, a
csatornában gőzölt a víz. Keresztbe fölötte köteleken fehérnemű lógott: jó bő nadrágok,
vászoningek, gyapjúharisnya. Ahogy elmentek alatta, meg kellett hajolni.
Egy keresztcsatornába fordultak be; korhadt cölöpök, tyúkólak, fészerek – a hozzájuk
ragasztott árnyékszékek – s odvas füzek mellett haladtak el. A csatorna kisebb öbölben
végződött, annak a közepén egy kötött sapkás ember ült a csónakjában: feje a válla közé
szaladt, angolnára horgászott. Péter, ahogy meglátta, fölszökött, rákiáltott:
– Garrit Kist, kovács, te vagy az?
Az ember kihúzta a horgát s csak azután pillantott föl; akármilyen hidegvérű volt is,
nyilván elcsodálkozott: a közeledő csónakban egy fiatalember állt, holland munkásruhában
– lakkozott kalap, vörös kabát, vászonnadrág… Más ilyen arcot ő j nem ismer:
hatalomszerető, nyílt, a szeme vad …
Garrit Kist megijedt: a ködös reggelen a moszkvai cár ladikázott elő egy közönséges
csónakon a csatornából. Hunyorgott a Garrit Kist vörös szempillája: csakugyan a cár az…
– Hé, te vagy az, Piter? – kiáltotta. J
– Adj isten!
– Adj isten, Piter!
Garrit Kist kemény ujjával óvatosan megszorította a kezét. Meglátta Alekszaskát:
– Hé, te vagy az, legény?... Csak nézem, nézem, mintha ti volnátok… No, ez derék,
hogy eljöttetek Hollandiába…
– Az egész télre. Kist; a hajógyárban fogok ácskodni… Ma majd elszaladunk szerszámot
venni…
– Jakov Oom özvegyénél jó szerszámot lehet venni, nem is drágán, majd beszélek
vele…
– Már Moszkvában azt gondoltam, hogy nálad szállók meg…
– Nálam szűken leszünk, Piter, én szegény ember vagyok, egy rossz kis házikóm van…
– Majd csak adnak nekem is valami fizetést a hajógyárban…
– Hej, te még mindig olyan tréfás kedvű vagy, Piter.
– Nem, most nincs helye a tréfának. Két éven belül flottát kell építenünk, fajankókból
okos emberekké lennünk! Ne maradjon az országunkban kéz fehéren.
– Jó dolgot sütöttél ki, Piter.
A füves parthoz hajókáztak, ahol a megsüllyedt cseréptető alatt kétablakos faházikó állt
egy melléképülettel. A magas, lapos kéményből, a vén juhar ágai alatt egy kis füst szállt
föl. A vetemedett ajtóban, amelynek felső félfája fölött rácsos ablak volt, tiszta gyékényt
terítettek a facipőnek, mert Hollandiában a házba harisnyásan léptek be. A küszöbről egy
sovány öregasszony nézte az érkezőket, kezét tiszta kötője alá dugta. Amikor Garrit Kist az
evezőket a fűre dobva odakiáltott neki: „Hé, Moszkoviából jöttek hozzánk”, keményített,
füles főkötőjével lassan meghajolt.
Péternek nagyon megtetszett a lakás, kivett egy kétablakos szobát, egy kicsiny, sötét
kamrát, benne egy ágy (magának és Alekszaskának), s egy padlásszobát (Aljoskának és
Bitkának), ahová a szobából egy odatámasztott létra vitt föl. Ugyanezen a napon megvette
Jakov Oom özvegyétől a jó szerszámokat Amikor hazatalicskázta, Rensen áccsal
találkozott, aki egy telet dolgozott Voronyezsben. A kövér, jólelkű Rensen megállt,
eltátotta a száját s hirtelen elsápadt: ez a talicskázó fiú, a tarkójára csapott lakk kalappal
valami olyan borzasztóra emlékeztette, hogy összeszorult a szíve… Emlékezetében
fölmerült a száguldó hó, a tűzfény s az orosz munkások hóviharban ingó holttestei.
– Jó napot, Rensen! – Péter letette a taligát, verítékes arcát megtörülte ruhaujjával s
kezet nyújtott. – Na, igen, én vagyok az… Hogy vagy? Kár volt elszöknöd Voronyezsből…
Én Lingst Rogge hajóműhelyében dolgozom hétfőtől. Ne járjon el a szád, vigyázz… Én itt
Péter Mihajlov vagyok… – S merőtekintetű, kidülledt szemében megint a vororyezsi
tűzfény lobbant föl.

10
„Min Herr König… Azok a navigátorok, akiket parancsára tanulni ide küldtek, mind a
helyükön vannak már.;; Ivan Golovin.:: Plescsejev, Krapotkin, Vaszilij Volkov, Verescsa-
gin, Alekszandr Mensikov, Alekszej Brovkin, s az egész nap részeg Bitka pópa, akikkel én
is vagyok, részben Zaandamban, részben a Keletindiai Társaság dokkjaiban hajóépítéssel
foglalkoznak… Alekszandr Kikin, Sztyepan Vasziljev árbocot csinál; Jakim festő,
Krivoszihin diakónus meg a különféle vízimalmokat tanulmányozza, Boriszov, Uvarov a
csónakkészítést; Lukin és Kobilin csigákat csinál; Konsin, Szkvorcov; Petyelin, Muhanov
és Szinyavin matróznak álltak, mind a másféle hajóra, Arcsilo Hágába ment, bombavetést
tanul… De a kamarások, akiket előttünk küldtek ide, mást sem tanultak, csak az
iránytűkezelést, s már vissza akartak Moszkvába utazni, azt gondolták, ennyi az egész. De
mi megváltoztattuk a szándékukat, a piszkos munkára küldtük őket, az ostzaani hajógyárba
– tanuljanak meg a szájukon sz…ni.
Jakov Bruce úr járt itt és átadta fenséged levelét. Megmutatta a sebeket, amelyek
mindmáig nem gyógyultak be; panaszkodott, hogy fenségednél kapta egy lakomán…
Vadállat! Soká nyúzod még az embereket? Még ide is a te sebeiddel jönnek. Hagyd abba
Komlónfőtt Jancsival a cimboraságot… s Még elrongyolódik miatta a pofád… Péter.”

„…Leveledben olyasmit írtál, uram, mintha én Komlónfőtt Jancsival tartanám a

cimboraságot, de az nem igaz, uram … Jakov még a moszkvai részegségével ért hozzád,
esztelenségében beszélt… Nincs nekem időm Komlónfőtt Jancsival cimborálni. Örökös
veszekedésben, káromkodásban vagyok, állandóan vérben mosakodunk… A te dolgod,
hogy szabad idődben Komlónfőtt Jancsival mulass, nekünk nincs időnk arra. Ahogy írtam
neked, uram, ugyanabból a rablóbandából megint elfogtunk nyolc embert, s a tolvajok
váraljai kereskedők, mészárosok, kocsisok és a bojárok emberei: Petruska Szelezeny meg
Mityka Picsuga meg Popugaj meg Kuszka Zajka, még egy nemesfi is: Miska Tirtov… A
búvóhelyük s a rablott holmi rejtekhelye a Tveri-kapunál volt. Ami pedig Bruce-t illeti
vagy ha mások jönnek panaszkodni rém: részegségükben teszik… Földig hajló hódolattal:
Fegyka Romodanovszkij.”

„Min Herr König… Átadták nekem felséges leveled, amelyben egy külföldiről, Thomas
Fadenbrachtról írsz, hogy ezután miképp kereskedjék a dohánnyal. Erről már a télen is
csináltattam egy ukázt, hogy első évben szabadon kereskedhet, a másodikban szabadon, de
vámot kell fizetnie, a harmadik évben azonban árverés lesz: aki többet ad, az kapja…
Szörnyen csodálkozom, hogy felséged bojárjai ezt maguktól nem tudták kigondolni, pedig
úgy látom, nem olyan nehéz dolog… Felséged szolgálatára itt 15 000 puskát vettünk és 10
000-et rendeltünk, ugyancsak felséged szolgálatára nyolc tarackot és tizennégy mozsarat
öntetünk.
Fegyverkovácsok után többször is kérdezősködtem, de nem tudok találni, a jókat erősen
fogják, rosszakra meg nekünk sincs szükségünk. Kérlek, add át üdvözletemet tábornok
uramnak és borulj a lába elé, hogy ne hagyja el az enyéimet… (Tovább láthatatlan
vegytintával.) Itt ilyen hírek vannak: a francia király Brestben nagy hajóhadat készít, de
hogy ki ellen, senki sem tudja… Tegnap Bécsből azt a tudósítást kaptuk, hogy a spanyol,
király meghalt… Hogy a halála mit hoz: azt kegyelmességed maga is tudja…3
Írsz a nagy esőkről, amik otthon vannak. Csodálkozunk rajta, hogy Moszkvában azokon
a dombokon olyan sár van… Mi itt a tenger szintje alatt élünk, mégis szárazon… Péter…”

Vaszilij Volkov, aki Péter parancsára naplót vezetett, ezt írta belé:
„Amszterdamban egy nőnemű kisgyereket láttam, másfél éves, csupa szőr és igen kövér,
az arca széltében majdnem fél-rőf: vásárban mutogatták. Ugyanott láttam egy elefántot,
amely menüettet táncolt, a török kürtöt fújta, muskétából lőtt s a vele levő kutya a barátja –
igen érdekes, csudálatos dolog…
Láttam egy fából csinált emberi fejet, beszélt! Fölhúzzák, mint az órát, s amit mondasz,
az a fej is mondja. Láttam két falovat, kereke van: ráülnek, s megy gyorsan, ahová tetszik,
az utcákon… Láttam egy üveget, amelyikkel meg lehet olvasztani az ezüstöt és az ólmot, a
fa a víz alatt is meggyullad tőle, négy ujjnyi volt a víz: fölforrt s a fa elégett…
Egy doktornál láttam anatómiát: az egész belső rész szétszedve: emberi szív, tüdő, vese,
s hogy a vesében hogyan támad a kő. Az ér, ami a tüdőt élteti, ócska rongyhoz hasonlít Az
erek, amelyek az agyat táplálják, mint a cérnaszálak… Nagyon csudálatos…
Amszterdam város lapos helyen fekszik a tenger mellett, az utcáin csatornák húzódnak
végig, olyan nagyok, hogy a hajók is bemehetnek, a csatornák két oldalán széles utcatest,
némely helyen két kocsi is elmegy rajta. A csatorna mellett, mindkét oldalon nagy fák,
köztük lámpások. Az egész utca hosszában lámpások, éjszakára mindenki köteles a háza
előtt a lámpást meggyújtani. Az említett utcában folyik a »plaisir«, vagyis a nagy
sétálgatás.
A kereskedőnép itt olyan jólétben él, egész Európában a leggazdagabbnak számít; a nép
is kereskedik és igen gazdag. Úgy öltöznek, mint sehol… A tőzsde, amely csupa fehér
kőből készült, s belül alabástrommal van bélelve, igen csudálatos… A padlója úgy van
csinálva, mint a sakktábla, mindegyik kereskedő a maga négyszögin áll… Itt mindennap
sok a nép, az egész téren nagy a tolakodás … És nagy kiáltozás is szokott lenni… Némely
szegény ember – többnyire zsidó – ott járkál a kereskedők közt s burnótot árul, ha
valakinek izgalmában kedve jönne rá; ebből élnek.”

Jakob Nomen, a tudnivágyó hollandi, ezt írta a naplójába:

„…A cárnak nem sikerült egy hétnél tovább inkognitóban élnie: néhányan, akik
Moszkoviában jártak, felismerték az arcát. Ennek a híre egész hazánkban egy-kettő
elterjedt. Az amszterdami tőzsdén az emberek nagy pénzben fogadtak, hogy valóban a
felséges cár-e az vagy csak a követek egyike… Houtman úr, aki Moszkvában kereskedett s
a cárt Moszkvában nemegyszer megvendégelte, elment Zaandamba, hogy a cár előtt mély
tiszteletéről tanúságot tegyen. Azt mondta neki:
– Felséged az?
3
A spanyol örökösödés háború (A. N. Tolsztoj megjegyzése)
 Mire a cár elég nyersen felelt:
– Ahogy látod. – . Ezután soká elbeszélgettek, a Moszkoviába vivő északi út
nehézségeiről és a balti „kikötők előnyéről – ami közben Houtman nem mert egyenesen a
cár arcába nézni; tudta, hogy ezzel megharagíthatná: nem szívelheti, ha a szemébe néznek.
Volt rá példa: egy bizonyos Alderston Blok az utcán nagyon szemtelenül nézett a cár
szemébe, vagyis úgy, mintha valami nagyon mulatságos és csodálatos dolog volna előtte. A
cár ezért olyan erővel vágta képen, hogy Alderston Blok bizonyára megérezte s
szégyenében elszaladt, minthogy a sétálók még ki is nevették:
– Bravó, Alderston, lovaggá ütöttek.
Egy másik kereskedő munka közben akarta látni a cárt, s megkért egy mestert a
hajógyárban., hogy elégítse ki a kíváncsiságát. A mester figyelmeztette, hogy akinek azt
mondja; »Péter, zaandami ács, csináld ezt vagy csináld azt«, az a moszkoviták cárja… A
kíváncsi kereskedő bement a műhelybe, látta, hogy néhány munkás egy nehéz gerendát
hoz. Ekkor a mester így kiáltott: »Péter, zaandami ács, mért nem segítesz?«
Ekkor az ácsok egyike, egy csaknem hét láb magas ember – ruhája kátrányos, göndör,
haja a homlokába tapadt – belevágta fejszéjét egy tönkbe s engedelmesen odaszaladt, vállát
a fa alá támasztotta s vitte a többiekkel együtt, az említett kereskedő nem kis
csodálkozására.
A munka után egy olcsó kikötői kocsmába jár, ott egy korsó sör mellett elpipázik s a
legfaragatlanabb emberekkel beszélget, nevet a tréfáikon s a nekijáró tisztelettel egyáltalán
nem törődik. Meglátogatja azoknak a munkásoknak a feleségét, akik jelenleg
Moszkoviában dolgoznak, az asszonyokkal borókapálinkát iszik, megpaskolgatja őket,
elmókázik… Egynémely különösségeiről beszél a következő eset… Szilvát vett, kalapjába
rakta s ott ette az úton, ahogy a gáton Zuidijk felé haladt. Egy csomó kisfiú melléje
szegődött.
Néhány gyerek megtetszett neki:
– Emberkék, akartok szilvát? – mondta.
Adott nekik néhány szemet. Erre mások is odajöttek. »Adj nekünk is szilvát – mondták
– vagy valami mást.« De ő rájuk fintorította a képét, és a magot köpte oda s mulatott, hogy
földühítette őket. Néhány ifjonc annyira megharagudott, hogy rothadt almával, körtével,
gyomokkal s mindenféle szeméttel kezdte dobálni. Nevetve ment tovább. Az egyik fiú egy
kővel jó fájón hátba találta. Ez már kihozta a sodrából… A zsilipnél egy földgöröngy érte a
fejét, s ő magánkívül kiabálta:
– Mi az, nincs polgármester nálatok, aki a rendre vigyázzon? – De a fiúkat ez egyáltalán
nem ijesztette meg.
Ünnepnapokon az öbölben egy vitorláson csónakázik, amelyet Harmensen festőtől
negyven holland forinton és egy korsó sörön vett. Egyszer, amikor a Kerkrakon vitorlázott,
egy utasszállító hajó egészen közel ment a csónakjához; a fedélzeten sok ember gyűlt össze
s mind égett a kíváncsiságtól, hogy közelről láthassák a cárt. A hajó csaknem egészen
melléje állt, s a cár, hogy a tolakodástól megszabaduljon, fölkapott két üres palackot, s
egymás után az utasok közé vágta; szerencsére nem talált el senkit.
Rendkívüli tudásvágy van benne, minduntalan megkérdezi: »Hát ez micsoda?« S ha
megfelelnek: »Látni akarom« – mondja. És kérdez, tudakozódik, amíg csak meg nem érti.
Utrechtben, ahová útitársai egy részével azért utazott, hogy Orániai Vilmossal, a holland
helytartóval és angol királlyal találkozzék, el kellett őt vinni az árvaházakba, kórházakba,
különféle gyárakba és műhelyekbe. Különösen megtetszett neki Ruys professzor anatómiai
intézete: egy kitűnően kipreparált gyermekholttest, amely élőként mosolygott, annyira
elragadta, hogy megcsókolta. Amikor Ruys egy másik fölboncolt testről a lepedőt levette, a
cár undort vett észre orosz útitársai arcán: dühösen rájuk kiáltott s megparancsolta, hogy a
holttest izmait a foguk közé vegyék s szétmarcangolják.
 Mindezt különböző emberek elbeszélése nyomán írtam, de tegnap sikerült látnom is.
Jakov Oom özvegyének a boltjából jött ki.
Gyorsan jött, karját lóbálva, mindenik kezében egy-egy új fejszenyél. Magas termetű,
délceg, erős testalkatú, mozgékony és ügyes ember. Arca kerek, szigorú kifejezésű,
szemöldöke sötét, haja rövid, göndör és sötétes. Durva posztókabát, vörös ing és
nemezkalap volt rajta.
Így látta őt az utcán összeverődő több száz ember, többek közt a feleségem és leányom
is…”
„Min Herr König… A tegnapi nap a császári követek egy nemesembert küldtek Bécsből
a mi követeinkhez azzal a hírrel, hogy az Űristen Lipót császár seregének olyan nagy
győzelmet adott a török fölött, hogy a törökök három sor futó-. árokban sem tudták tartani
magukat: mindből kiűzték és tönkreverték őket, egy hídon át menekültek, de a császáriak,
ágyúval közébük lőttek. A törökök a vízbe vetették magukat, a császáriak pedig hátulról
vagdalták, végül is megverték a törököt s elvették a társzekereit. Ebben a harcban 12 000
török esett el, köztük van a nagyvezér is, s azt mondogatják, hogy állítólag a szultán is
elesett.
A császári seregek generalisszimusza a Savoyai herceg fivére, Eugen volt, fiatalember,
azt mondják: huszonhét éves, ez volt az első ütközete.
Ezt hírül adván, köszöntöm felségedet a győzelem mián s kérem, rendezzen nagy
mulatságot, ágyú- és puskatűz is legyen… Amszterdamból, szeptember hó 12. napján…
Péter…”

11
Péter januárban áthajózott Angliába és Londontól mintegy három versztára telepedett
meg Deptfort városkában, egy hajógyár közelében. Itt végre meglátta azt, amit
Hollandiában hiába keresett: a tudomány szabályai szerint folyó hajóépítést s a hajók
mértani arányait. Két és fél hónapon át matematikát és hajóterv-rajzolást tanult. Egy
moszkvai hajózási iskola alapítására szolgálatába fogadta Andreas Fergharson tudós
matematikai professzort, a Volga-Don-csatorna építésére pedig John Perry kapitány
zsilipmestert. Angol tengerészeket rábeszélni nem tudtak, nagyon drágára tartották
magukat, pénz pedig a követségi kasszában nem sok volt. Moszkvából állandóan küldték a
cobolyprémet, brokátot, sőt még a cári kincseskamrából is egyet-mást; serleget, nyakláncot,
kínai porcelánt, de ez mind nem volt elég a nagy rendelések kifizetésére s emberek
fogadására.
Egy nyájas angol, lord Peregrin marquis Carmarthen, segítette ki; azt ajánlotta, adja oda
neki Moszkovia egész dohánykereskedelmét, s a jogért, hogy a nikociána növényből
háromezer hordót ötszáz angol fontjával bevihessen, húszezer font sterlinget fizetett
előre…
Most már sikerült szolgálatába fogadnia a távoltengeri hajózás híres, holland kapitányát,
Cornelius Cruyst, ezt a kemény és nyakas embert, de tapasztalt tengerészt; fizetését
kilencezer holland forintban szabták meg, orosz pénz szerint háromezerhatszáz aranyban;
Moszkvában házat és teljes ellátást kap és helyettes tengernagyi címet, az ellenséges
zsákmány három százaléka az övé, ha pedig fogságba esik, a kincstár költségén kell
kiváltani.
Arhangelszken és Novgorodon át külföldi kormányosok, fedélzetmesterek, orvosok,
matrózok, szakácsok, hajóácsok és tüzérek érkeztek Moszkvába. Cári ukáz alapján a
nemesi és kereskedőházaknál helyezték el őket, úgyhogy kezdtek nagyon is szorosan lenni.
A bojárok nem tudták, mit kezdjenek ennyi külföldivel.
Szekér-karavánszámra jött a fegyver, vitorlavászon, a különféle fa- és vasmegmunkáló
eszköz, a halcsont, a patronpapír, dugó, horgony, gvajakgyanta, kőrisfa, márványdarabok,
ládaszám a spirituszba tett csecsemő, torzszülött, kitömött krokodilus és madár… A nép
kenyéren és kvaszon tengődik, Moszkva tele van koldussal, még a haramiák is felpuffadnak
az éhségtől, itt meg miket hoznak! S hozzá még az undorító, pimasz külföldiek is rájuk
zúdulnak… Nem ment el ennek a cárnak az esze?
A moszkvai piacokon egy idő óta az a hír járt, hogy Péter cár a tengerbe veszett, mások
azt mondták, egy hordóba ölték bele, de Lefort talált egy németet, aki hasonlít hozzá, azt
adja ki Péternek, s most az ő nevében kormányoz, kegyetlenkedik, s irtja a régi hitet. A
poroszlók elfogtak ilyen hírvivőket s bevitték a preobrazsenszkojei hivatalba.
Romodanovszkij maga vallatta őket tűzzel és korbáccsal, de nem lehetett kiszedni, honnét
jennek a lazító hírek, hol van a fészkük.
Novogyevicsijben megerősítették az őrséget, hogy Szofja cárevnával ne lehessen
érintkezni.
Romodanovszkij lakomára hívta a bojárokat és főbb nemeseket, nem sajnálta a bort. Az
ajtóba muskétásokat állítottak, hogy a vendégek el ne mehessenek. Így lakomáztak egy álló
napon át s még tovább; a törpék és bolondok ott mászkáltak az asztalok alatt, a beszélgetést
hallgatták: egy kitanított medve is járt a részegek közt, a mellső lába közt borosserleget
nyújtogatott, a vendégnek ki kellett innia, ha pedig nem akarta kiinni, a medve eldobta a
serleget, marcangolni kezdte; ráugrott, vért akart szívni az arcából. A cézár kövéren,
fáradtan, félrészegen szunyókált a trónon, közben élesen fülelt, nézett, a vendégek azonban
mámorukban sem szólták el magukat, noha sokról tudta, hogy azt várják csak, mikor inog
meg Péter és társai alatt a föld.
Az ellenség hamarosan maga leplezte le magát. Moszkvában másfélszáz sztrelec jelent
meg, akik a litván határon álló seregtől szöktek meg. Ide a vajda, Mihail Romodanovszkij
megerősítésére négy sztrelec-ezredet küldtek: a Hundertmark, Csubarov, Kolzakov és
Csermnij ezredesekét. Ezek voltak azok az ezredek, amelyek Azov bevétele után, az
erődítési munkára Azovban és Taganrogban maradtak, harmadéve őszön a kozákokkal
együtt föllázadtak, s azzal fenyegetőztek, hogy úgy tesznek, mint Sztyenyka Razin. Unták,
mint a bűnüket, a nehéz szolgálatot. Vissza szerettek volna térni Moszkvába, az
asszonyaikhoz, a nyugodt szatócskodáshoz, az iparukhoz – s pihenés helyett, mint
közönséges katonákat, a litván határra zavarták őket, vizenyős vidékre, éhkoppra.
A sztreleceket Moszkvában nyilván várta valaki. A kérvényük azonnal bejutott – egy
palotabeli fehérnépen át – a Kremlbe, a nők termébe, ahol nem túlságos erős őrizet alatt
Szofja húga, Marfa cárevna élt. Ezen az asszonyon át Marfától gyors választ kaptak:
„Nálunk, idefönn minden összezavarodott; néhány bojár, aki gyakran jár Kukujba, s a
külföldiekkel komázik, meg akarja Alekszej cárevicset fojtani. De mi egy másik gyereket
raktunk a helyére; mérgükben képen verték a fiatal cárnét… Hogy mi lesz, nem tudjuk…
Az uralkodó, nem tudni, él-e hal-e… Ha ti, sztrelecek, nem siettek Moszkvába, egyáltalán
nem látjátok meg Moszkvát, meg van már írva ellenetek az ukáz.”
A sztrelecek ezzel a levéllel befutkosták a tereket. „Régen úgy volt – kiáltozták, ahol
kellett –, hogy Szofja cárevna, évente mintegy nyolcszor, háromszáz-háromszáz embert
látott vendégül, húgai, a cárevnák is, ha nem volt böjtös idő, az egyszerű népnek is
marhanyelvet és kocsonyát adtak meg füstölt libamellet és kásás tyúkot, hússal és tojással
töltött pirogot, azután sózott disznóhúst, hal-színét… bort bőségesen; szűrt dupla
méhsört… Ilyen cárjaink voltak nekünk… Most meg csak az idegenek falnak jól, ti majd
éhen haltok, a jó falatokon krokodilt vásárolnak a tengerentúl.” Odamentek lármázni a
sztrelec-hivatal elé, Ivan Boriszovics Trojekurov bojártól sem ijedtek meg, s amikor
néhány lármás alakot elfogtak s a börtönbe vitték – a társaik kiszabadították őket.
A cézár-herceg magához hívatta a tábornokokat – Gordont, Artamont, Golovint;
elhatározták, hogy a szökevény sztreleceket haladéktalanul kiverik Moszkvából. Fjodor
Jurjevics nagy izgalomban járta be s ellenőrizte a testőr és gyalogos ezredeket, de
mindenütt csend volt és nyugalom. Száz szemjonovszkiji , katonát válogattak ki s a váraljai
kereskedőnép közt szedtek önkénteseket. Éjjel bementek zajtalanul a telepre, végig a
sztrelec-portákon, betörték a kapukat, hogy a sztreleceket egyenként verjék ki. De egyikük
sem ellenkezett: „Á, ti vagytok azok, szemjonovszkijak? Mit lármáztok, úgyis
elmegyünk…” Fogták a pirogos zacskót, a rongyba csavart puskát s elmentek nevetve,
mintha elvégezték volna, amiért Moszkvában jártak.
Ezek a sztrelecek Szofja cárevna levelét vitték a litván határra. Ezen a napon ugyanis
Mar-fa női törpéjével a böjti pirogban elküldte Szofja cárevnának Novogyevicsijbe a
sztrelecek kérvényét. Szofja a törpén át ezt a választ adta: ,
„Sztrelecek… Ismeretessé vált előttem, hogy ezredeitekből kisebb számú ember
Moszkvába jött… Nektek is Moszkvába kell jönnötök, mind a négy ezrednek, a Gyevicsij-
kolostor alatt tábort ütni s ott esedezni nekem, hogy Moszkvába, úgy, mint régen volt, a
hatalomra visszatérjek… S ha a katonák, akik a kolostornál lesznek, nem engednek
Moszkva felé… bánjatok el velük, üssétek agyon s vigyetek be bennünket Moszkvába. És
aki nem enged – akár közönséges ember, akár katona –, támadjátok meg.”
Parancs volt ez Moszkva fegyveres bevételére. Amikor a szökevények a cárevna
levelével a litván határra, az ezredeikhez visszatértek, ott kitört a lázadás.

12
Sem Péter, sem a nagykövetek nemigen ismerték ki magukat az európai politikában. A
háború a moszkvaiaknak azt jelentette: őrizni a sztyeppét a nomádok ellen, megfékezni a
krími tatárok rabló betöréseit, biztosítani kelet felé a szekér-és víziutakat, kiverekedni
magukat a tengerre. Az európai politikát zavaros dolognak érezték. Szilárdan hittek az írott
egyezményekben, a királyok esküjében. Tudták, hogy a francia király a török szultánnal
tart, s hogy Orániai Vilmos mint angol király és holland helytartó, azt ígérte Péternek, hogy
a török háborúban segítségére lesz. És hirtelen – derült égből villám – az az érthetetlen hír
jött (Lengyelországból, Auguszttól hozta egy slahta-nemes), hogy Lipót osztrák császár
béketárgyalásokat kezdett a törökkel, s ebben a békében, meg sem kérdezve a
moszkvaiakat és a lengyeleket, Orániai Vilmos Különösen sokat fáradozik. v
Mit jelentenek akkor minapi fogadkozásai, hogy mennyire óhajtja a keresztény
fegyverek sikerét, az Űr sírjának ellenségeivel szemben? Mi ez? Péternek jachtot
ajándékozott… Fivérének nevezte… Együtt lakomáztak… Mit kell gondolni erről?
Azt még meg lehetett érteni, hogy Lipót császár béketárgyalást kezd a törökkel, közte és
a francia király közt a spanyol örökösödés miatt háború kezdődött: arról volt szó – így
értették ezt a követek –, hogy melyikük teszi meg a fiát Madridban királynak… Nagy
dolog persze, de mi köze ehhez Angliának és Hollandiának?
Péter és nagykövetek nehezen látták át, hogy az angol és holland kereskedőknek és
nagyiparosoknak régi, nagy gondjuk a háború, amely Franciaország kereskedelmi és
katonai uralmát az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren megsemmisíti; hogy a spanyol
örökség nem ennek vagy annak a királyfinak járó trón, nem Nagy Károly drága koronája,
hanem szabad út a posztóval és vassal, selyemmel és fűszerrel megrakott hajóknak, gazdag
piac és szabad kikötő, s hogy a hollandoknak és angoloknak kényelmesebb, ha nem maguk
harcolnak, hanem másokat uszítanak.
Még nyakatekertebbnek látszott, hogy az angolok és hollandok, akik azon voltak, hogy
az osztrák császár kezét a francia háborúra szabaddá tegyék: nyomatékosan kívánják, hogy
az oroszok folytassák háborújukat a törökkel… Ez a kétértelmű és nagy európai politika.
Péter visszatért Amszterdamba. A polgármesterek, akiknél a kellemetlen bécsi hírek
felől tudakozódott, kitérőén feleltek s kereskedelmi ügyekre vitték át a beszélgetést. Így
tértek ki egy másik ügy elől is, amely a moszkvaiaknak fontos volt.
Ebben az évben Gyemidov kovácsmester az Uralban mágnesvasércet talált… Viniusz
ezt írta Péternek:
„Ennél az ércnél jobb nem lehet és jobb nem is volt még a világon, olyan gazdag, hogy
száz font ércből negyven font nyersvas jön ki. Kérem, nógassa követeinket, hogy jó
vasöntő mestereket keressenek, akik értenek az acél készítéséhez…”
Az angolok és a hollandok igen figyelmesen meghallgatták az uráli mágnesércről szóló
beszédeket, de amikor a dolog a jó mesterek kereséséhez ért, kerteltek, kitértek, azt
mondták, hogy az oroszok maguk nem bírnak meg az efféle gyárakkal, elmegyünk,
megnézzük ott helyben, meglehet, magunk látunk hozzá… Vasöntő mestereket így sem
Angliában, sem Hollandiában nem sikerült találni.
Az izgalmakhoz hozzájárult a moszkvai sztrelec-lázadás híre. Egy titkos ügynök
Bécsből írta a nagykövetnek, hogy már ott is tudnak róla, egy lengyel pap azt fecsegi
városszerte, hogy Moszkvában állítólag lázadás van. Vaszilij Golicin herceg visszatért a
száműzetésből, Szofja cárevnát ültették a trónra, s a nép hűséget esküdött neki.
„…Min Herr König… Felséged levélben tudomásomra hozta a sztrelecek lázadását, s
hogy az ön vezetése alatt, katonai erővel, már le is verték. Igen örülünk neki. Csak nagyon
bosszús vagyok rád: mért nem kezd el nyomozni ebben az ügyben s a gazfickókat mért
engedted vissza a határra… Isten ítél fölötted. Nem így beszéltük meg a városkörnyéki
kastély előcsarnokában.
De ha azt gondoljátok, hogy elvesztünk, mert a levelek innét késve mennek, tudjátok
meg, hogy hála Isten, egyetlen ember sem halt meg közülünk, élünk mindannyian… Nem
tudom, honnét szállt belétek ez az asszonyi félelem… Kérlek, ne haragudj: igazán,
szívfájdalomból írom… Mi ezen a héten Bécsbe megyünk innét… Ott másról sem
beszélnek, mint a mi eltűnésünkről… Péter.”

13
Egy derült, csendes pünkösdnapon az utcák föl voltak söpörve. A kapukon és bejárókon
nyírgallyak hervadoztak. Ha föl is tűnt egy-egy ember: a strázsa volt az, egy husánggal
vagy kopjával, a pudnyi lakattal bezárt üzletek előtt Egész Moszkva misén volt. Forró,
tömjénszagú levegő áradt a nyírfával díszített alacsony ajtókból. Ezen a két napon még a
koldusok tömege is elernyedt a templomkapukban, a harangsió alatt – a borzas fejekre,
rongyba burkolt testékre ünnepi napfény ömlött…
Pálinkaszag érzett…
A malasztos csöndbe kerékzörgés tört: nagyokat döccenve egy szép vasalt szekér jött a
Nyikolszkaján, a gerendaúttesten; a jól táplált ló nagy szökésekkel repült, a szekérben föl-le
zötykölődve, sipka nélkül, beporosodott kék kaftánban egy kereskedő ült, kidülledt a
szeme, csapkodta a lovat… Mindenki ráismert Ivan Artyemics Brovkinra. A Vörös téren
átadta fújtató lovát egy hozzája ugró koldusnak és felhevülten, rézvörösen a Kazanyi-
székesegyházba rohant, ahol a főbojárok hallgatták a misét… Szétlökdösött olyan
embereket, akikhez még gondolatban is félelmetes hozzáérni, meglátta a cézár-herceg
brokátba burkolt széles hátát: Romodanovszkij legelöl állt, egy kis szőnyegen, az ősrégi
cári kapu előtt, sárgás, kövét arca eltűnt a gyönggyel hímzett gallérban. Brovkin
keresztültört a tömegen, derékig hajolt a cézár-herceg előtt és merészen nézett zavaros
szemébe, amelyet dühösre dagadt szemhéjak tettek félelmessé.
– Felség, egész éjszaka hajtottam Szicsovkából, az én kis falumból. Új Jeruzsálem
mellett… Szörnyű hírek…
– Szicsovkából? – Romodanovszkij nem értette és szigorúan meredt Ivan Artyemicsre. –
Téged mi lelt? Részeg vagy, nem tudod, kivel beszélsz? – A düh dagasztani kezdte a
nyakát, lógó bajusza megmozdult. Brovkin nem ijedt meg, füléhez hajolt:
– Négy sztrelec-ezred vonul Moszkva ellen. Jeruzsálemtől kétnapi járásra vannak.
Lassan jönnek, a szekereikkel… Már bocsáss meg, uram, hogy ezzel a hírrel
nyugtalanítottalak…
Romodanovszkij botját testének támasztva, megragadta Ivan Artyemics kezét, teljes
erőből megszorította, vérvörös lett, végignézett a pompásan öltözött bojárokon,
kíváncsiskodó arcokon. A cézár-herceg előtt mind lesütötték a szemüket. Borisz
Alekszejevics Golicint hívta oda egy lassú bólintással.
– Mise után gyere hozzám… Az archimandritát siettesd, fejezze be az istentiszteletet…
Mondd meg Artamonnak és Viniusznak, hogy jöjjenek haladéktalanul hozzám.
S háta mögött a bojárok sugdolózását hallva, félig megfordult, a homály lefutott
szeméről… Az emberek félelmükben a keresztvetésről is megfeledkeztek… Hallani
lehetett, amint a füstölő megcsörren s a bolthajtás alatt, a poros kis ablakban egy galamb
csapkod a szárnyával.

14
Négy ezred – Hundertmark, Csubarov, Kolzakov és Csermnij ezredei – a vizenyős
lapályon állt az Új Jeruzsálemnek nevezett Voszkreszenszkij-kolostor falai alatt. A zöldes
alkonyaiban, a lépcsőzetes babiloni harangtorony mögött egy magános csillag hunyorgott.
A kolostor sötét volt, kapuja zárva. Sötét volt a lapályon is, a tüzek eltaposva, szekerek
nyikorogtak, nyers hangok hallatszottak, a sztrelecek az éjszaka folyamán szekerestül át
akartak kelni a keskeny Isztra folyón a moszkvai útra.
A kolostor alatt és Szicskova faluban állapodtak meg – az eleség miatt. A Moszkva alól
visszaérkező felderítők azt mondták, hogy ott nagy a zavar, a bojárok és a nagyobb
kereskedők a falvaikba, birtokaikra menekülnek. A telepeken várják S sztreleceket; mihelyt
odaérnek, agyonütik a kapuk őreit s beeresztik az ezredeket a városba. Sejin
generalisszimusz vagy háromezer játékkatonát szedett össze, butirszkijakat meg a Lefort
ezredét, s verekedni fog. De gondolnivaló, hogy az egész nép a sztreleceket segíti, a
sztrelec-asszonyok már köszörülik is a pikát és fejszét, mint az eszelősök szaladgálnak a
telepen, a férjüket, fiukat, fivérüket várják.
Az ezredekben egész nap folyt a veszekedés: egyesek rögtön be akartak törni
Moszkvába, mások azt mondták, jobb lesz Moszkvát megkerülni és Szerpuhovban vagy
Tulában ülni; onnét küldjenek hírnököket a Don mellé és az ukrán Városokba: a kozákokat
és a sztreleceket hívják segítségül.
– Mért Szerpuhovba… Haza, a telepekre!
– Nem akarjuk beásni magunkat… Mit nekünk Sejin… Egész Moszkvát talpra állítjuk.
– Egyszer-már belétörött a bicskánk… Veszélyes dolog…
– Gordon és Krage ezredes van velük. Azok nem tréfálnak.
– Meg el is fáradtunk… A puskapor is kevés… Inkább sáncoljuk el magunkat,
Ovszej Rzsov mászott föl egy szekérre. Félszázadparancsnokká választották. Még
Toropecben, ahol a lázadás kitört, minden tisztet és ezredest kiirtottak. Tyihon
Hundertmarköt csak a lova mentette meg, Kolzakov betört fejjel alig menekült át egy
pallón a folyón. Akkor összehívták a sztreleceket és sztrelec-vezetőket választottak, Ovszej
torkaszakadtából kiáltotta:
– Kinek van ing a testén? Az enyém szétment, múlt év óta nem fésültem a szakállamat,
fürdőben nem voltam… Akinek van inge, menjen, sáncolja el magát… Nekünk egy
gondolatunk van: haza!
– Haza, haza! – kiáltották a sztrelecek a szekerekre fölkapaszkodva. – Elfelejtettétek,
mit írt Szofja? Amilyen gyorsan csak lehet menjünk segítségére. Ha nem sietünk: vesztett
ügyünk van… Franciska Lefort haláláig a nyakunkon marad… Jobb lesz, ha mindjárt
megverekszünk s Szofját hamarosan trónra ültetjük. Lesz táplálékunk és szabadságunk. A
Vörös téren megint fölállítjuk az oszlopot. A bojárokat lehajítjuk a toronyból a házaikat
szétosztjuk… a cárnő mindent idead nekünk … A német telep pedig… az emberek azt is
elfelejtik, hol állt.
A sztrelec-vezetők – Tuma, Proszkurjakov, Zorin, Jors – fölugrottak a szekérre, Ovszej
mellé. Kardok koppantak a kardhüvelyen.
– Fiúk, kezdjük meg az átkelést.
– Aki nem akar Moszkvába jönni, kopjaélre hányjuk… Sokan a szekerekhez futottak s
vadul kiáltoztak a lovakra.
A szekérkaraván és a sztrelec-tömegek a ködlő folyó felé indultak… A túlsó parton, a
homályos bokrokban valamivel – talán egy kis zászlóval – integettek.
– Állj, állj! – kiáltotta elnyújtottan egy erőlködő hang. Jobban odanéztek; a víz fölött
egy embert láttak páncélban, tollas sisakban. Megismerték Gordont, csönd lett.
– Sztrelecek! – hallották a hangját. – Négyezer ember van velem, mind hű az
uralkodóhoz… Nagyszerű harci állást foglaltunk el… De nekem nincs kedvem testvérvért
ontani. Mondjátok meg, milyen gondolattal vagytok s hova tartotok?
– Moszkvába … Haza … Éhezünk … Lerongyolódtunk…
– Miért hajtottatok minket azokba a nyirkos erdőkbe?
– Keveset öltek meg belőlünk Azov alatt?… Nem elég döghúst ettünk Azovból jövet?
– Agyongyötörtek az erődítési munkával…
– Engedjetek be Moszkvába… Három napot otthon maradunk, aztán meghódolunk.
Amikor megelégelték a kiáltozást. Gordon tenyerét a szájához tette.
– Nagyon jó, de folyón éjjel csak tökfilkók kelnek át. Tökfilkók! Az Isztra mély folyó,
elsüllyesztitek szekereiteket… Jobb lesz, ha ti a túlsó parton vártok, mi meg ezen, holnap
majd beszélünk…
Fölült hatalmas lovára s elnyargalt az éjszaka homályába. A sztrelecek
tanácstalankodtak, lármáztak, tüzeket gyújtottak, kását főztek.
Amikor a nap a felhőtlen, hajnali égen felkelt, túl az Isztrán, a dombon, a
preobrazsenszkojei ezred szabályos hadsorait pillantották meg: fölöttük zöld ágyútalpon
tizenkét réz-ágyút. A kanócok füstölögtek. A balszárnyon ötszáz dragonyos állt kis
zászlóval. A jobbszárnyon „spanyol lovasok” és sáncok mögött, a többi csapat a moszkvai
utat zárta el.
A sztrelecek kiáltozásba törtek ki, sietve fogták be a lovaikat, a szekereket kozákmódra
négyszögbe állították… Gordon hat dragonyossal lépésben ereszkedett le a dombról, odaért
a folyóhoz, hollófekete lova megszimatolta a vizet s a gázlón át nagy szökésekkel az
innenső partra jött. A sztrelecek körülvették a tábornokot.
– Ide hallgassatok. – Fölemelte vaskesztyűs kezét. – Ti derék, értelmes emberek
vagytok… Mért verekedjünk? Adjátok ki nekünk a főkolomposokat, a zsiványokat, akik
Moszkvában jártak.
Ovszej Gordon lovához rohant, a szakálla borzas, szeme vörös.
– Köztünk nincsenek zsiványok, ti keresztelitek el gazembernek az oroszt, bitangok!
Nekünk, mindnyájunknak kérészt a nyakunkon. Francsiska Lefortnak nem tetszik a mi
keresztünk?
Odanyomultak, zúgni kezdtek. Gordon behunyta félig a szemét s mozdulatlanul ült a
lován.
– Moszkvába nem engedünk be titeket… Hallgassatok az öreg katonára, hagyjatok föl a
lázongással, rossz vége lesz.
A sztrelecek dühbe jöttek, most már csúnyán szitkozódtak. A szálas, sötéthajú,
sólyomszemű Tuma egy ágyúra mászott s valami papirost lóbált meg.
– Minden sérelmünk föl van jegyezve… Engedjetek át a folyón, ha csak három embert
is, fölolvassuk az egész sereg előtt a kérvényünket.
– Olvassa most… Gordon, hallgasd. Meg-megakadozva, összeszorított öklével a
levegőbe vágva,
Tuma olvasott: „… amikor Azov alatt voltunk, az eretnek Francsiska Lefort, hogy a mi
orosz jámborságunknak kárt okozzon, ő, Francsiska, a legjobb moszkvai sztreleceket idő
előtt vitte a fal alá s a legvéresebb helyekre állítva, tömérdeket megölt..: Ő eszelte ki azt is,
hogy a föld alatt aknát ássanak, ezzel az aknával háromszáz sztrelecet, de még többet is
megölt!...”
Gordon megsarkantyúzta a lovát, el akarta kapni az írást. Tuma hátraugrott. A sztrelecek
dühödt kiáltozásba törtek ki.
„Az ő, Francsiska, kieszeléséből – olvasta Tuma – az egész népet nagy gyalázat érte,
szakállnyírás, dohányzás, a régi jámbor hit tökéletes fölforgatása.”
Gordon nem remélte már, hogy a sztreleceket túlkiabálhatja, lovát fölágaskodtatta, s a
kétfelé váló tömegen át a folyó felé nyargalt. Látták, amint a generalisszimusz sátránál
leugrott. A ferde napfényben ott nemsokára pópák miseruhái csillantak föl. Erre a
sztrelecek is istentiszteletet szolgáltattak a harc előtt. Egy ágyútalpat lótakaróval fedtek le
és egy lóitató vödröt állítottak oda, benne a szenteltvíz. Levették a sipkájukat. A rongyos,
mezítlábas pópák buzgón láttak az istentisztelethez… „Adjál, uram győzelmet a Hágár
népén és a filiszteusokon s a többi idegen nyelvű népen.” '
A túlsó parton, Sejin sátránál, már a kereszthez járultak, s a sztrelecek még mindig
térden álltak és énekeltek. Keresztet vetve, a fegyvereikért mentek, leharapták a patron
végét, megtöltötték a puskát. A papok összecsavarták elnyűtt miseruhájukat s elmentek a
szekerek mögé.
A dombon ekkor mind a tizenkét ágyú egyszerre megszólalt… A golyók sivítva szálltak
el a szekértábor fölött: a kolostor falainál robbantak föl, földgöröngyöket vágva a magasba.
Ovszej Rzsov, Tuma, Zorin, Jors meglengették a kardjukat:
– Testvérek, törik-szakad, előre, rohamra.
– Rohammal vesszük be Moszkvát… |
– Sorakozzatok századokba.
– Az ágyúkat, az ágyúkat állítsátok oldalt…
A sztrelecek rendetlenül századokba verődtek, földobták a süvegüket, s vadul
elkiáltották a megbeszélt jelszót:
– Szergijev! Szergijev!
Krage ezredes lejjebb vétette az irányzékot, az üteg golyói a szekereket verték, forgács-
szilánkok röpültek, lovak ágaskodtak. A sztrelecek puskatűzzel s a négy ágyú bombáival
feleltek. Harmadszorra az ezred közepébe lőttek a dombról. A sztrelecek egy része a
„spanyol lovasoknak” és a sáncoknak rontott, de ott a Butirszkij- és Lefort-ezred fogadta
őket. Negyedszer dördültek meg az ágyúk, sűrű füst borította el a dombot. A sztrelec-
századok összekeveredtek, megfordultak; elfutottak. Eldobtak zászlót, fegyvert, kaftánt,
süveget – menekült, ki merre látott. A dragonyosok, akik közben átkeltek a folyón,
üldözésükre indultak, mint a kutyák a nyájat, úgy hajtották vissza a szekerek, közé a
futókat
Sejin generalisszimusz táborát ugyanezen a napon a kolostor falai alá tette át s
megkezdte a kihallgatást. A sztrelecek közül egy sem adta ki Szofját, nem tett említést a
levélről; Sírtak, a sebeiket mutogatták, rongyaikat rázták, azt mondták; hogy szörnyű, vad
dühükben mentek Moszkvának, de most már fölocsúdtak, maguk is látják, hogy vetkeztek.
Tuma nyújtópadon függött, cafatokra tépte hátát a korbács; egy szót sem szólt, bősz
pillantással nézett a vallatok szemébe. Tumát, Proszkurjakovot és az ötvenhat legbőszebb
sztrelecet a moszkvai úton fölakasztották. A többieket őrizet alatt börtönökbe és
kolostorokba küldték…

15
Ilyen agyafúrt és hazug embereket, mint Bécsben, a császári udvarban, az oroszok
életükben sem láttak… Pétert tisztelettel fogadták, de mint magánembert. Lipót
barátságosan fivérének nevezte, de csak négyszemközt, s a találkára rangrejtve ment, este,
félig-meddig álöltözetben. A kancellár a török béke dolgában a megbeszéléseken
mindennel egyetértett, semmit sem vitatott, mindent megígért, de amikor döntésre került a
sor, kicsúszott, mint akit beszappanoztak. Péter azt mondta neki: „Az angolok és hollandok
csak a kereskedelmi hasznot nézik; nem helyes mindenben rájuk hallgatni… Nekünk
azonban azt írta a jeruzsálemi pátriárka, hogy védjük meg az Úr sírját… s a császárnak
csakugyan nem drága a Krisztus sírja?”
A kancellár így felelt:
„A császár teljesen egyetért ezekkel a magasan szárnyaló és tiszteletre méltó
gondolatokkal, de a tizenöt éves háború mérhetetlen összeget nyelt el, úgyhogy jelenleg a
békekötés az egyetlen helyes cselekedet.”
– Béke, béke – mondta Péter –, a franciával meg hadakozni készülnek, hogy van ez?
De a kancellár válaszul csak ránézett vidám, vizenyős, értetlen szemével. Péter azt
mondta, hogy neki Kercsre, a török várra szüksége van, s a császár a török béke aláírásakor
követelje Moszkvának Kereset. A kancellár azt felelte, hogy ezt az igényt az egész bécsi
udvar kétségkívül lelkesedéssel támogatja, de ő Kercs kérdésében nagy nehézségekre
számít, a törökök ugyanis nem szokták meg, hogy harc nélkül adjanak föl erődöket.
A bécsi látogatásból egyszóval semmi okos dolog sem sült ki. Még ünnepélyes
kihallgatást sem engedélyeztek a követeknek megbízólevelük és ajándékaik átnyújtására. A
követek már belenyugodtak, hogy kalap nélkül menjenek át a lovagi termeken s beérték
negyvennyolc egyszerű polgárral, akik az ajándékokat viszik, de makacsul kitartottak
amellett, hogy amikor a terembe lépnek, a főkamarás fennhangon jelentse a cári címet, ha
csak a rövidet is, és hogy a cár ajándékait ne tegyék a császár lába elé a szőnyegre… „Mi
nem vagyunk csuvasok, a császár adófizetői, hanem hatalmas, egyenrangú nemzet…” Az
udvari miniszter elmosolyodott és vállat vont: „Ezeket a hallatlan követeléseket semmiképp
sem lehet kielégíteni.”
Itt még keserűbben tanulták meg, mint Hollandiában, mi az az európai politika.
Bánatukban elmentek az Operába és kicsodálkozták magukat. Meglátogatták a városkörüli
kastélyokat, voltak egy nagy, udvari álarcosbálon… Péter már egészen elszánta magát,
hogy Velencébe megy, de Moszkvából Romodanovszkij és Viniusztól levelek érkeztek, az
Új Jeruzsálem alatti sztrelec-lázadásról.

„Min Herr König… Június 17-én irt leveledet átadták nekem, abban azt írod, kegyelmes
uram, hogy nő az Ivan Miloszlavszkij vetése. Ebben a dologban, kérlek, légy erős, mert
másképp sehogy sem lehet a tüzet kioltani… Noha nagyon sajnáljuk itteni hasznos
dolgainkat itt hagyni, mégis ezen ok miatt előbb ott leszünk nálatok, mintsem
gyanítanátok… Péter…

16
 A mise után az Uszpenszkij-székesegyházban a cézár-herceg, miután a kereszthez járult,
fölment az oltár elé s a bojárok felé fordulva, botjával megkoppintotta a templom kövét:
– A nagyhatalmú uralkodó, Péter Alekszejevics, úton van Moszkva felé – s nehéz
léptekkel átment a tömegen. Beült aranyozott hintájába, amelynek hátsó hágcsóján két öles
termetű, vadkülsejű hajdú állt és végigdübörgött Moszkván.
Ez a hír villámként érte a bojárokat. Szépen elüldögéltek, megszokták másfél év alatt a
csendes, kényelmes életet… S most megjött a büszke sólyom! Isten veled hát, álom,
szunyókálás, fölvehetjük újra a maskarát. S ha felelni kell a sztrelec-lázadásért? A hanyagul
vezetett háborúért a tatárok ellen, az üres pénztárért, mindazokért az ügyekért, amelyekhez
éppen hozzá akartak látni, de valahogy mégsem láttak hozzá? Uramisten, ez azt' a baj!
Vége a pihenésnek, vége a kényelemnek. Napjában kétszer ült össze a nagy állami
duma. Minden kereskedőféle parancsot kapott, hogy zárja be a boltját, menjen fel a nagy
kincstár hivatalába, a rézpénzt számolni, hogy három nap alatt mindent összeszámoljanak.
Összehívták a hivatalok főíródeákjait; a Jézus Krisztusra kérték, hogy ha valami
rendetlenség volna a hivatalukban, szedjék valamiképp rendbe; a kisebb kancellistákat és
írnokokat ezekben a napokban éjszakára sem engedték haza, a makacskodókat lábuknál
fogva az asztalhoz kötözték.
A bojárok a cár fogadására készültek. Némelyek kiszedték a ládából a gyűlölt német
ruhát és parókát, amelyet a moly ellen mentával szórtak be… Megparancsolták, hogy az
ebédlőtermekből vigyék ki a fölösleges szentképeket, a falakra akasszanak tükröt,
arcképeket, akármilyenek is azok. Jevdokija a cáreviccsel és Péter kedves testvérével,
Nataljával sietve visszatért Troicából.
Szeptember negyedikén estefelé a cézár-herceg házának a vaskapujánál két porlepte
hintó állt meg. Péter, Lefort, Golovin és Mensikov szállt ki – kopogtattak. Az udvaron
fölüvöltöttek a szörnyű kan kutyák. A kaput nyitó katona nem ismerte meg a cárt. Péter
mellbe lökte s a miniszterekkel a mocskos udvaron át a gömbökön és csavart oszlopokon
nyugvó, ólommal fedett alacsony tornácra ment, ahol a bejáratnál a betanított medve ült
láncraverten. Fönn az ablakkeretet fölemelve, Romodanovszkij pillantott ki – puffadt arca
megreszketett az örömtől.

17
A cár Romodanovszkijtól a Kremlbe ment. Jevdokija tudott már az ittlétéről s
felöltözve, kipirosítva várta az urát. Vorobjiha csinos meleg lajbiban, hunyorító szemmel,
mosolyogva őrködött a cárnő szobáihoz vezető oldallépcsőn. Jevdokija minduntalan
kipillantott az ablakon Vorobjihára – aki az ajtórésen át kieső fény világában állt –, várta,
mikor int a kendőjével. Az asszony egyszer csak berohant a hálószobába:
– Megérkezett! Éppen a cárevna tornáca előtt szállt ki… Odafutok, megtudom…
Jevdokijának egyszerre üresség támadt a fejében: nem jót érzett. Elerőtlenedett, leült.
Túl az ablakon: a csillagos őszi éj. Távollétének másfél esztendeje alatt egyetlen kis
levelecskét sem írt. Ahogy megjött, rögtön Nataljához rohant. Megroppantotta az ujjait…
„Éltünk, Isten csöndjében voltunk, szakadatlan boldogságban. Idekeveredett – már gyötör.”
Fölugrott. Hol van Aljosenyka? Vele szalad az apjához! Az ajtóban Vorobjihába
verődött. Az asszony hangosan suttogta:
– Tulajdon szememmel láttam… Bement Nataljához… Átölelte, az meg elsírta magát…
Az ábrázata szigorú… Orcái remegnek. A bajusza fölfelé pödörve. A kabátja szürke,
tengerentúli; zsebéből kendő és pipa áll ki, egy behemót csizma van rajta, nem itthoni
munka…
– Buta liba, azt mondd, hogy mi történt?
– Azt mondja neki: drága nővérem, látni szeretném az én egyetlen fiamat… Erre az
rögtön megfordul s hozza ki Aljoskát.
– Ó, kígyó, kígyó Nataska – suttogta Jevdokija reszkető szájszéllel.
– Fogja Aljosenykát, a melléhez szorítja, csókolja, becézi. De ahogy a földre teszi,
fejébe csapja a tengeren túli kalapot: „Aludni Preobrazsenszkojéba megyek.”
– És elment? – Jevdokija a fejéhez kapott.
– Elment, cárnő-anyuskám, szelídség angyala, elment, talán aludni ment, talán a német
telepre.

18
Alig pitymallott, már vonultak Preobrazsenszkojéba a hintók, batárok, lovasok…
Bojárok, tábornokok, ezredesek, az egész birtokos főnemesség, a duma deákjai – siettek,
hogy a visszatért uralkodó előtt hódoljanak. A néppel telt előcsarnokon áttörve, izgatottan
kérdezték: „No, mi az? Hogy van az uralkodó…” Különös mosollyal felelték: „Az
uralkodó jókedvében van.”
Péter a nagy, újonnan átalakított teremben tartotta a fogadást, hosszú asztalnál, amely
meg volt rakva flaskákkal, poharakkal, kancsókkal, hidegételes tálakkal. A dohányfüst
meg-megcsillant a napfényben. A cár külseje nem volt oroszos: vékony posztóból készült
külföldi kabát, nyakán női csipke; megsoványodott, sötét kis bajsza fölfelé állt, selymes
parókájában olyan nem oroszosán ült ott, gyapjúharisnyás lábát a szék alá tolta.
Az emberek hosszú bundájukban – kimeredő szemmel, a szakállukat előreszegezve – a
cárhoz léptek, rangjuknak megfelelően lábig vagy derékig hajoltak s csak most vették észre
Péter lábánál a két istentelen törpét, Tomoszt és Szekát, birkanyíró olló a kezükben.
Péter, miután a meghajlásokat fogadta, egyeseket fölemelt és megcsókolt, másoknak
megveregette a vállát s jókedvűen mondta:
– Ni csak, hogy megnőtt a szakállad! Én uram, Európában nevetnek a szakállon…
Engedd már meg nekem, a viszontlátás örömére.
Bojár, herceg és vajda, öreg és fiatal, meghökkenve állt ott, széttárt karral. Tomosz és
Szeka lábujjhegyre állt s a birkanyíró ollóval lekapták a szépen fésült, ápolt szakállt. A cár
lábához esett a hajdani szépség. A megnyirbált bojár némán reszketve takarta be arcát a
kezével, de a cár maga vitt oda neki egy jókora pohár, háromszor borsozott pálinkát:
– Idd ki, az egészségünkre s hosszan tartó életünkre. Sámsonnak is levágták a haját… –
Csillogó pillantást vetett az udvaroncokra s fölemelte az ujját. – Honnét ered a szakáll-
nyírás? A női nemnek kedves, Párizsból jön. Ha, ha! – Fahangon kétszer fölnevetett. – Ha
sajnálod a szakállad, rakasd a koporsódba, a túlvilágon majd odanő.
Ha szigorú vagy dühös és kiabál, a földön tapossa ugyanezeket a szakállakat és
akármivel fenyegetőzik is: nem lett volna ilyen rettenetes… Nem lehet megérteni, egészen
idegen, megváltozott: úgy mosolyog, hogy az ember szívét elfogja a hideg.
Az asztal végén egy kis lengyel sürgölődött: a borbély. A lenyírt szakállakat
szappanozta, beretválta. Tükröt tett oda az átkozott, hogy a megcsonkított bojár félrehúzott,
csupasz, gyermeki szájára, szégyenteljes arcára pillantson… Az asztalnál részegen sírt már
egynémelyik megnyírt áldozat… Az emberek csak a ruháról ismerték meg egymást: Sejin
generalisszimuszt, Trojekurov bojárt, a Dolgorukij, Beloszelszkij, Msztyiszlavszkij
hercegeket… A cár két ujja közé fogta a megnyírtak arcát:
– Akár a császári udvarba is elmehetsz már, nem vallasz szégyent.

19
Ebédre Péter Leforthoz ment. Kedves barátja, Franz, csak délfelé ébredt, ásítozva ült a
tükör előtt, a tágas, napfényes, aranyozott bőrrel kárpitozott hálószobában. A szolgák ott
sürögtek körülötte, öltöztették, bodorították, rizsporozták. A szőnyegen a Hamburgból
hozott törpe férfi és nő tréfált. Az intéző, a lovász, az udvarmester, az őrség parancsnoka,
tiszteletteljes távolságban állt. Péter lépett be. Vállára ütött Franznak, hogy ne keljen föl, s
rátekintett a tükörben.
– Nem vizsgálat volt, amit csináltak, bűnös hanyagság, tréfa… Sejin most beszélte el; s
az ostoba nem érti, hogy kezében volt a fonal… Falalejev sztrelec, amikor akasztani vitték,
azt kiáltotta a katonáknak: „A csukát megettétek, de a foga megmaradt.”
Péter vad szeme a tükörben elsötétedett. Lefort megfordult s ráparancsolt az embereire,
hogy menjenek ki…
– Franz… a fullánkot nem téptük ki!… Ma, amikor a bojárokat nyírattam, forrt a belső
részem… Erre a vérszopó sáskahadra gondolok!… Tudják, mindent tudnak… s hallgatnak,
eltitkolják… Nem egyszerű lázadás volt, nem a sztrelec-asszonyokhoz jöttek… Szörnyű
dolgok készültek itt… Az üszög az egész államot megtámadta. A gennyedő tagot vassal
kell kivágni s a bojárok, a szakállasok, egymásért felelnek… véres kezességgel.
Miloszlavszkij vetése! Franz, még ma ukázokat kell szétküldeni: a börtönökből,
kolostorokból Preobrazsenszkojéba hozatni a sztreleceket.

20
Az ebédnél mintha megint jókedve támadt volna. Néhányan új sajátságát vették észre:
sötét, merő tekintetét; beszéd és tréfa közben hirtelen elhallgatott s hol egyikükre, hol a
másikukra szegezte áthatolhatatlan kutató – már nem is emberi tekintetét… Orrcimpája
megrándul s már megint gúnyosan mosolyog, iszik, fahangon hahotázik…
A külföldiek – katonák, tengerészek, mérnökök – jókedvűen ültek, szabadon lélegzettek.
Az oroszoknak azonban nehéz érzésük volt az ebéd alatt. A zene játszott, a táncra várták a
hölgyeket, Alekszaska Mensikov Péter kezét nézte, amint az asztalon nyugodott:
összeszorult és elernyedt. Lefort érdekes anekdotákat mondott el a francia király
kedveseiről. A társalgás zajosabb lett. Péter éles, kukurékoló kiáltással hirtelen felszökött s
az asztalon át, dühösen Sejinhez hajolt.
– Tolvaj gazfickó!
Hátralökte a székét, kiszaladt. A vendégek megzavarodtak, fölkeltek, Lefort
csillapítgatva rohant mindenkihez. A karzatról dörgött a muzsika. Az előcsarnokban
parókájukat és ruhájukat igazgatva megjelentek az első hölgyek… Minden tekintetet egy
pompás, kékszemű szépség vont magára, hamvasszőke haja magasra tornyozva,
aranycsipkés selyemszoknyája mérhetetlen bő, meztelen válla és fehér karja rendkívül
csábító. Nem nézett senkire, lassan, idegenül jött be a terembe, hajbókolt: így állt ott,
fölfelé irányított tekintettel, kezében egy szál rózsa.
A külföldiek sietve kérdezték: „Ki ez?” Kiderült, hogy a gazdag kereskedőnek,
Brovkinnak a lánya, Alekszandra Ivanovna Volkova. Lefort megcsókolta az ujjahegyét s
táncra kérte. Párok jöttek, bokájukat összeütve s meghajolva. De újabb zavar: feszülő
orrcimpával visszatért Péter, felfedezte Sejint, kirántotta a kardját s a visszatántorodó
generalisszimusz arca előtt teljes erőből az asztalra csapott. Üvegcserepek röpültek
mindenfelé. Lefort ugrott oda. Péter könyökével az arcába vágott s kardjával másodszor is
elhibázta Sejint.
– Az egész ezredet, téged, az ezredeseidet, mindet darabokra vágom, gazember, kurafi,
tökfilkó…
Alekszaska otthagyta a hölgyét, bátran Péterhez lépett, nem törődve a kardjával, átölelte
s valamit súgott a fülébe. A kard lehullott.
– Ó, a gazemberek, a gazemberek… Az ezredesi ranggal kereskedett… – lihegte bele
Alekszaska parókájába.
– Nem baj, min Herz, elmúlik, igyál egy kis magyar bort.
Elmúlt… Itta a magyar bort, aztán megfenyegette Sejint. Odahívta Lefortot s
megcsókolta a földagadt orrát.
– Hát Anna hol van? Tudakozódtál? Egészséges? – Eltorzult, összeszorított szájjal nézte
a narancsszínű alkonyt, a magas ablak alatt… – Várj, magam megyek érte.
Mons özvegyének házikójában gyertyákkal futkostak, ajtókat csapkodtak, az özvegy és a
szobalányok majd leverték egymást a lábukról, nagy baj volt: Annchen dühbe jött, hogy
rosszul keményítették az alsószoknyáját, újra kellett keményíteni, vasalni. Anna ott fönn ült
a szobájában, berizsporozott parókában, de öltözetlenül, fésülködőköpenyben, a harisnyáját
varrta. Így találta őt Péter, ahogy az agyonijedt özvegy s a lányok közt fölrohant.
Annchen fölemelkedett, hátravetette a fejét, halkan eljajdította magát. Péter mohón fogta
át a félig levetkezett drága testet. Az alacsony szobácskában hangosan dobogott Annchen
szíve.

21
A vasravert sztreleceket mindenfelől a preobrazsenszkojei katonai telepre szállították s
erős őrizet alatt házakban és pincékben helyezték el…
Szeptember végén megkezdődött a vizsgálat. A vallatók Péter, Romodanovszkij, Tyihon
Sztresnyev és Lev Kirillovics voltak. A telepen, a házak előtt, ahol a kínvallatás folyt,
egész éjszaka lángoltak a máglyák. A sztreleceket tizennégy kínzókamrában vonták csigára.
Ostorral verték, majd levették őket, végighurcolták az udvaron s égő szalma fölé tartották.
Pálinkát adtak nekik, hogy megéledjenek s kitekert karral megint fölhúzták, hogy a
felbujtók nevét kitudják.
Mintegy két hét múlva sikerült nyomra jutni… Ovszej Rzsov, aki nem bírta tovább a
fájdalmat, amikor a vörösre izzított fogóval kezdték a bordáját törni, kétségbeesésében
beszélt Szofja leveléről: az ő parancsára mentek Novogyevicsijbe, trónra akarták ültetni.
Konsztantyin, Ovszej testvére, a harmadszori kínzásra megmondta, hogy a levelet ők, a
sztrelecek, Új-Jeruzsálem középső tornya alatt a trágyába taposták. Kiderült Marfa cárevna,
Avdotya törpe és Szofja bizalmas asszonyának, Verkának a részessége.
De olyan, aki a kínvallatáson beszélt, nem sok volt; a sztrelecek csak a fegyveres
lázadásban ismerték el bűnösnek magukat, az összeesküvésben nem. Péter ebben a halálos
makacsságban érezte meg az ellene irányuló düh erejét.
Az éjszakákat a kínzókamrákban töltötte. Nappal a külföldi mérnökök és mesterek, a
katonai szemlék foglalták el.
Estefelé Leforthoz ment vagy valamelyik követhez, tábornokhoz ebédelni. Tíz órakor,
nevetés, zene s a pápaherceg bolondériája közben fölkelt; a lakoma terméből, válla közé
húzott fejjel, egyenesen a sötét udvarra ment, s arcát kötött sállal védve a jeges széltől,
kétkerekűjén a jégsima úton Preobrazsenszkojéba hajtott – az a tűzrakások homályos
fényében már messziről látható volt.

A császári követség egyik titkára naplójában feljegyezte, amit ezekben a napokban látott
s amit elmondtak neki.
„A dán követség tisztviselői – írta – kíváncsiságból elmentek Preobrazsenszkojéba.
Végigjártak több, tömlöcül szolgáló helyiséget, s arra indultak, ahol a legkegyetlenebb
kiáltások a legszomorúbb tragédia helyét sejtették. A borzalomtól vacogva három házat
néztek már végig, ahol a földön, de még a pitvarban is vértócsák voltak. Az előzőknél is
szívet tépőbb kiáltások s a szokatlanul keserves nyögések ekkor azt az óhajt ébresztették
bennük, hogy a negyedik házban folyó borzalmakat is megtekintsék.
De alig léptek be, ijedten siettek ki, mivel a cárba és bojárjaiba botlottak. A cár, aki a
mennyezetre függesztett meztelen ember előtt állt, a belépők felé fordult; nyilván rendkívül
bántotta, hogy külföldiek ilyen foglalkozás közben érik. Nariskin utánuk ugrott s
megkérdezte: »Maguk kicsodák? Mért jöttek?…« S minthogy hallgattak, kijelentette, hogy
Romodanovszkij herceg házába kell azonnal menniük… De a tisztviselők sérthetetlenségük
tudatában nem hederítettek erre az eléggé pimasz parancsra. Egy tiszt azonban utánuk
eredt, azzal a szándékkal, hogy elébük nyargaljon s lovaikat megállítsa. De az erő a
tisztviselők oldalán volt, sokan voltak és ezért merészebbek. Észrevéve mégis, hogy a tiszt
komoly intézkedéseket készül tenni, biztos helyre menekültek… Később megtudtam ennek
a tisztnek a nevét: Alekszaska, a cár kegyence, igen veszedelmes ember.

…Új pénzadót vetettek ki: a hivatalban szolgáló tisztviselők betöltött állásuknak

megfelelően fizetnek.
…Lefort kastélyában az este, nagy cári pompával, különféle mulatságokat rendeztek. Az
egybegyűltek tűzijátékok látványában gyönyörködtek. A cár mint valami tűzszellem
futkosott a levelefosztott kertben s gyújtogatta a transzparenseket és szikrahányó
szökőkutakat. Alekszej cárevics és Natalja cárevna nézői voltak a játéknak, de külön
szobából… A jelenlegi bálon egyöntetűen Anna Monst tartották a legszebb hölgynek, azt
mondták, ő helyettesíti a cár törvényes házastársát, akit férje egy távoli kolostorba készül
küldeni…”

„… Október tizedikén, amikor a halálbüntetések végrehajtásához fogtak, a cár meghívta

az összes külföldi követeket Az egymás mellett sorakozó laktanyaépületekhez
Preobrazsenszkoje telepen egy emelkedettebb térség csatlakozik. Ez a kivégzés helye.
Szégyenkarók állnak ott rendszerint, a kivégzettek föltűzött fejével. A testőrezred teljes
fegyverzetben vette körül a dombot. Sok volt a moszkvai, akik a tetőkre s a kapukra
másztak. A külföldieket, akik az egyszerű nézők sorában voltak, nem engedték közel a
kivégzés helyéhez.
A tőkék már el voltak készítve. Hideg szél fújt, az emberek lába összefagyott, sokáig
kellett várni… Á cár őfelsége végül is megérkezett hintáján, a híres Alekszandrral együtt, s
kiszállva, megállt a tőke mellett. Az elítéltek tömege közben megtöltötte a végzetes helyet.
A tér különböző pontjain egy-egy írnok állt föl a padra, amelyet egy katona tett oda neki, s
fölolvasta a népnek a zendülők halálos ítéletét. A nép hallgatott: a hóhér megkezdte
munkáját.
A boldogtalanoknak rendet kellett tartaniuk, egymás után mentek kivégzésre… Arcukon
sem szomorúságot nem lehetett észrevenni, sem a közeli halál borzalmát. Én ezt a
részvétlenséget nem tekintem férfiasságnak: nem rendíthetetlenségből eredt, egyedül abból,
hogy a kegyetlen kínzásokra emlékezve, nem volt drága többé az életük, megundorodtak
tőle.
Egyiküket a feleség kísérte gyermekeivel együtt a tőkéhez – átható jajgatásba törtek ki.
A sztrelec nyugodtan odaadta kesztyűjét s tarka kendőjét a feleségének s gyermekeinek
emlékbe, s a tőkére tette a fejét.
Egy másik, aki a cár mellett ment a hóhér felé, ezt mondta hangosan:
– Menj odébb kicsit, felség, idefekszem.
Beszélték, hogy a cár ezen a napon panaszkodott Gordon tábornoknak: milyen
makacsok a sztrelecek, még a bárd alatt sem akarják a bűnüket megvallani. Az oroszok
valóban rendkívül makacsok…”
 „A Novogyevicsij-kolostornál harminc akasztófát állítottak föl négyszögben, s
kétszázharminc sztrelecet akasztottak föl rájuk. A három főkolompost, akik a kérvényt
Szofja cárevnához eljuttatták, közvetlenül Szofja cellaablakai alatt akasztották fel a
kolostorfalra. A középen lógó halott kezeire kötve ott volt a kérvény…”

„A cár őfelsége részt vett a pópák kivégzésén, akik a lázadásnak részesei voltak.
Kettőjüknek a hóhér vasrúddal törte össze a karját, utána élve rakták őket a kerékre, a
harmadikat lefejezték. A pópák, akik még éltek, dühös suttogással rosszallták, hogy a
harmadik közülük nagyon gyors halálnemmel szabadult meg.”

„Meg akarván nyilván mutatni, hogy a város falai, amelyeken át a sztrelecek be akartak
törni, szentek és sérthetetlenek; a cár a moszkvai falak lőrései közé gerendákat erősíttetett
Minden gerendára két-két lázadót akasztatott. Ezen a napon több mint kétszáz embert
végeztetett ki ilyen módon… Aligha kerített akármilyen más várost ilyen szokatlan kerítés,
mint amilyet az egész Moszkva körül felakasztott sztrelecek alkottak…

„Október huszonhét… Ez a kivégzés élesen elüt az előzőktől. Egész más, szinte

hihetetlen módon történt. Háromszázharminc ember egyszerre festette vérével bíborszínűre
a Vörös teret. Ezt a tömeges kivégzést csak úgy lehetett végrehajtani, hogy a bojároknak, a
cári duma szenátorainak, az íródeákoknak a cár parancsára hóhérmunkát kellett vállalniuk.
A cár bizalmatlansága határtalanul kiélesedett: úgy látszik, mindenkit azzal gyanúsít, hogy
részvéttel van az elítélt lázadók iránt. Most azt eszelte ki, hogy véres kezességgel köti
magához az összes bojárokat… Mindezek az előkelő urak, reszketve a rájuk váró próbától,
megjelentek a Vörös téren. Mindenikük elé egy bűnöst állítottak. Mindeniküknek fel kell
olvasnia az előtte állónak az ítéletét, utána pedig végre is hajtani s tulajdon kezével fejezni
le.
A cár egy karosszékben ült, amelyet a kastélyból hoztak ki, s száraz szemmel nézte a
szörnyű vérontást. Nem egészséges: a fogfájástól mindkét arca földagadt. Haragudott,
amikor látta, hogy a bojárok nagy részének, akik nem szokták meg a hóhérmunkát, reszket
a keze.
Lefort tábornokot is meghívta, hogy hóhéri kötelességét teljesítse, de ő azzal mentette ki
magát, hogy hazájában az ilyesmi nem szokás. Háromszázharminc embert szinte egy
időben dobtak a tőkére és fejeztek le, de némelyiket nem egészen sikeresen: Borisz Golicin
az áldozatát nem a nyakán, hanem a hátán vágta meg: az ilyen módon szinte kettészelt
sztrelecnek elviselhetetlen kínt kellett volna elszenvednie, ha Alekszandr, aki „ügyesen
kezelte a bárdot, oda nem siet, hogy levágja a szerencsétlen fejét. Ő azzal kérkedik, hogy
harminc fejet vágott le ezen a napon. A cézár-herceg négyet ölt meg saját kezűleg. Néhány
bojárt karon fogva kellett elvezetni, olyan sápadt és elgyöngült volt”

Egész télen folyt a kínvallatás s a kivégzés. Válaszul lázadások lobbantak fel

Arhangelszkben, Asztrahanyban, a Donnál és Azovban. A kínzókamrák megteltek, s a
hóvihar Moszkva falain ezrével himbálta újra a holttesteket. Borzalom fogta el az egész
országot. A régi rend sötét sarkokba húzódott. A bizánci Oroszország a végét járta. A
márciusi szélben kereskedőhajók körvonalai derengtek fel a balti partokon.
 MÁSODIK KÖNYV

Első fejezet

1
A homályos hajnalban kakasok kukorékoltak. Kényszeredetten kezdődött a februári
reggel. Az éjjeli őrök, báránybőr bundájuk aljába keveredve, elrakták az utcai sorompókat.
Kemencefüst verődött a földre, a kanyargós mellékutcákban forró kenyér szaga érzett.
Lovas strázsa nyargalt végig az úton: Az őröket kérdezte, nem volt-e éjszaka rablás.
„Hogyne lett volna rablás – felelték az őrök –, mindenfelé garázdálkodnak…”
Moszkva kelletlenül ébredt. A harangozok fázósan köhécselve másztak föl a
harangtoronyba s várták, mikor üt a Nagy Ivan. Lassan, súlyosan úszott a ködös utcák
fölött a nagyböjti harangszó. A templomajtók megnyikordultak, kinyíltak. A sekrestyés
ujját megnyálazva levette az örökmécsesekről a kormot. Koldusok, nyomorékok,
torzszülöttek kúsztak elő s ültek ki a templomkapuba. Éhgyomorral voltak s halkan
civódtak. Keresztet vetve, törzsüket a pitvar sötétjébe, a meleg gyertyalángok felé lóbálták.
Egy mezítlábas eszelős futott szökdelve elő – büdös volt, a háta meztelen, hajában még
nyári bojtorján. A templomajtóban levők csak sóhajtoztak: óriási darab nyers hús volt a
kezében az istenadtának… Megint olyasmit mond tehát, hogy egész Moszkva suttogni fog
róla. Ott ült le közvetlenül az előcsarnok előtt, ragyás orrát a térde közé dugta – azt várta,
hogy több ember gyűljön össze.
Az utca kivilágosodott. Kis ajtók csapkodtak. A boltossori kereskedők feszesre húzott
övvel lépdeltek. Nem a régi fürgeséggel nyitották a boltokat. Varjúfalka szállt a szélsodorta
felhők alatt. A télen át a cár nyers hússal etette a madarakat, ki tudja, honnét, rengeteg
varjú verődött össze, elrondították a kupolákat A koldusnép óvatosan mondogatta a
templomkapuban: „Háború lesz és dögvész. A látszaturalom – mondja az írás – három és
fél – évig fog tartani.”
Korábbi években a Kitajgorodban ez idő tájt nagy volt a lárma, kiáltozás és tolongás. A
Moszkva folyó túlsó partjáról gabonás szekerek jöttek; a Jaroszlavli úton fát, baromfit
hoztak. A Mozsajszkij úton kereskedők hajtottak trojkáikban. Nézd meg most: csak két kis
kocsit bontottak ki, valami rothadékot árulnak. A boltok fele beszögezve. A telepeken s túl
a Moszkva folyón pusztaság. A sztrelec-házaknak még a teteje is letépve.
A templomok is elnéptelenednek. Sok ember elfordult a hittől; az igazhitű papokat
elcsábította a töltött bélés: egyek azokkal, akik ezen a télen Moszkvában a sztreleceket
lefejezték és akasztották. Némelyik templomban a pópa nem kezdi el a misét: szakállát
fölfelé fordítva kiáltja a harangozónak: „A nagyot kondítsd, tökfej, hangosabban.:.” De
harangoz vagy nem harangoz, a nép elmegy mellette, nem akar három ujjal keresztet vetni.
A raszkolnyikok azt tanítják: „A három ujj füge, nyisd szét a két ujjad s dugd át közte a
hüvelykedet Tudvalevő dolog, ki tanítja, hogy fügét mutassatok.”
Az utcákon azért mégis mind több lett az ember: a bojárcselédség, az ingyenélők, a
különféle huncutok, egyik háztól a másikig csavargó emberek. Sokan a kocsma előtt
sereglettek össze, várták, mikor nyit, szaglászgattak; fokhagyma és böjti beles szaga szállt.
A Nyeglinnaján túlról társzekerek jöttek; puskapor, ágyúgolyó, kender és vas volt rajtuk. A
gidres-gödrös úton végiggördülve, a Moszkva folyón át a Voronyezsi útra ereszkedtek. A
lovas dragonyosok új irhabekecsükben, külföldi kalapjukban – bajuszosak, mintha nem is
oroszok volnának – csúnyán káromkodtak s korbácsukat emelték a fuvarosokra. „A
németek megint háborúra uszítják a mieinket. A mi urunk ott Voronyezsben a németjeivel
meg a német nőkkel böjtszegő lett” – beszélte a nép.
Kinyitották a kocsmát. Az állami italmérő, akit mindenki ismert, kijött a ház elé.
Megdermedten nézték, senki sem nevetett, látták, milyen bánat érte: arca csupasz, tegnap
az országos kormányszéken az ukáz értelmében leberetválták a szakállát összeszorította a
két ajkát, mintha sírna, keresztet vetett az öt alacsony templomkupola felé s mogorván
mondta: „Gyertek be.”
Ferdén átellenben a templomkapuban az eszelős, a húsdarabot a foga közt rázva,
kutyamód kezdett ugrálni… Asszonyok és férfiak futottak oda megbámulni… Boldog az a
templom, amely előtt az eszelős tanyát üt De veszedelmes is a mostani időben. A régi
Pimen-templom előtt is etettek egy ilyen eszelőst: egy alkalommal bement a templomba,
föl az emelvényre, ujjával szarvat mutatott s azt üvöltötte a népnek: ;,Boruljatok le, vagy
nem ismertek meg?...” A katonák elfogták az eszelőst, vele együtt a pópát és a diakónust,
bevitték a preobrazsenszkojei kormányszékre, a cézár-herceghez, Fjodor Jurjevics
Romodanovszkijhoz.
;,Félre, félre!” – kiabálták egyszer csak A tömeg fölött vöröstollas kalapok, parókák,
borotvált, állatias pofák bukkantak föl, a lógós lovakon ülő fullajtárok. A nép a
kerítésekhez; a hóbuckákra rohant. Aranyozott, üvegablakos szánkó száguldott el.
Kipirosított nőszemély ült benne, mereven, mint egy fababa, föltornyozott haján szalagos,
gyémántos nemezkalapocska, karja könyökig cobolyzsákocskába dugva. Mind
megismerték a dögöt, a kukuji cárnét, Anna Monsot. A boltossorra hajtatott, ott már
nyüzsögtek a kereskedők, kiszaladtak elébe, selymet, bársonyt hordtak a szánkóba.
A törvényes cárnét, Jevdokija Fjodorovnát pedig ezen az őszön, első hóval, egyszerű
szánon Szuzdalba vitték, a kolostorba, a könnyeit önteni mindörökre.

2
– Testvérek, jó emberek, kínáljatok meg… Bizonyisten, fáj a szívem… Elittam tegnap a
keresztemet…
– Te meg ki vagy?
– Szentképfestő, Palehből, rég dolgozunk ott… De most olyan világ van, bele kell
pusztulni.
– Hogy hívnak?
– Andrjuska.
Az emberen sem sapka, sem ing, folt hátán folt. A szeme izzó, arca keskeny, de
udvarias, illedelmesen lépett az asztalhoz, ahol a sört itták. Az ilyet nehéz elutasítani.
– Ülj le hát…
Töltöttek. Folytatták a beszélgetést. Egy vékony nyakú, furfangos, vaksiforma paraszt
beszélt.
– A sztreleceket kivégezték. No jó. A cár dolga. – Fölemelte maga előtt görbe ujját. –
Nem ránk tartozik… De…
A szelíd váraljai szatócs, akin egy sztrelec-kaftán volt (mostanában sokan hordtak
sztrelec-kaftánt és sipkát, a sztrelec-asszonyok nagy sírva csaknem ingyen adták oda a
rongyukat), ez a váraljai megkoccantotta körmével az ónpoharat.
– Éppen ez az, hogy de… Éppen ez az!
A furfangos paraszt leintette az ujjával.
– Mi békén ülünk otthon… Nálatok, Moszkvában van vészlárma minden semmiségért.
Volt tehát ok a sztreleceket a falakra akasztani, a népet elijeszteni… Nem arról van szó,
váraljai. Ti, drágáim, csodálkoztok, mért nem szállítanak Moszkvába semmit? Ne is
várjátok… Lesz ez még rosszabbul is… Ma például, vétek, de nevetni kell rajta, sózott
halat hoztam hordóban. Magamnak sóztam, de megbüdösödött. Ott állok a piacon, azt
gondolom, agyonütnek ezért a büdös holmiért, de két óra alatt mind széthordták. Nem,
Moszkva most elátkozott hely…
– Hát az igaz! – A szentképfestő felzokogott.
A paraszt rápillantott.
– Ukáz jött – mondta szakszerűen –, húshagyó keddre le kell szedni a sztreleceket a
falakról s kivinni a városon kívül. Van úgy nyolcezer. Szép. De hol van a fogat hozzá?
Vagyis megint a paraszt keserüli meg. Hát a váralja mire való? A váralját kellene
fogatállításra kötelezni.
A váraljai puha orcái megreszkettek. Korholón csóválta a fejét.
– Hát te szántóvető! Jártál volna télen a falak tövében. A hóvihar himbálja az
akasztottakat. Elég volt már a félelemből.
– Persze, könnyebb lett volna rögtön eltemetni – mondta a paraszt. – A múlt vasárnap
tizennyolc szekérrel jöttünk föl, alig bontottuk ki, katonák rohannak oda: „Gyorsan
kirakodni!” – „Hogyan? Miért?” – „Ne járjon a szád.” A kardjukkal fenyegetnek,
felforgatják a szánokat. Apró gombát hoztam hordóban, fölfordították a sátánfiak. „Előre,
kiabálják, a Varvarka-kapuhoz.” A Varvarka-kapunál vagy háromszáz sztrelec volt
egymásra dobálva… „Rakd föl, ilyen-olyan…” Nem ettünk, nem ittunk, a lovakat sem
etettük meg, éjszakáig hordtuk a holttesteket. Visszamentünk a faluba; az ember szégyellt a
család szemébe nézni.
Egy ismeretlen ember lépett az asztalhoz. Egy pintes üveget állított elébük, fenekét az
asztal lapjához koppantottá.
– Szamárra rakják a terhet – mondta. Bátran leült. Mindenkinek töltött az üvegből.
Odakacsintott a mulatókra: Egészségetekre! – Meg sem törülte a bajszát, a fokhagymafejet
kezdte rágni. Az arca cserzett, izzó, őszestarka szakálla göndör.
A vaksi paraszt óvatosan vette el tőle a poharacskát
– A paraszt: szamár, szamár, tudod, de azért tudja a dörgést… – Meglatolgatta kezében a
poharacskát kiitta s elégülten köszörülte a torkát. – Nem, drágáim… – A fokhagymafejért
nyúlt. – Ma reggel láttátok: egy szekérkaraván ment Voronyezsbe. Hét bőrt nyúznak a
parasztról. Az úrbért fizesd, a dézsmát fizesd, a bóját asztalravalóját add meg, a kincstárnak
a füstpénzt fizesd, az útipénzt fizesd, ha a piacra kimegy, fizess.
A tarka szakállú elnyitotta nagyfogú száját és fölkacagott… A paraszt elakadt, szipogott.
– Na jó… Most lovat adj a cári szekerek elé. Még a szárított kenyeret is elszedik
tőlünk… Nem, drágaságaim… Számold meg, falun hány lakott udvar maradt? Hát a
többiek hol vannak? Keressétek… Most meg csaknem mind szökni készül. A paraszt
ostoba, amíg jóllakott. Hanem ha így az utolsót is kihúzzátok a fara alól… A szakállához
nyúlt, meghajolt. A paraszt bocskort vált s már el is ment, ahová kedve tartja!
– Északra… A tavakhoz… A pusztaságba… – A szentképfestő közelebb húzódott hozzá,
sötét szeme csak úgy sütött A paraszt elhúzódott:
– Hallgass!
A váraljai körülnézett s mellel az asztalnak dőlt:
– Sokan csakugyan megijednék, fiuk – suttogta –, s elmennek a Fehér-tóra, Vol-tóra,
Matka-tóra, Vig-tóra… Ott csend van… – Puffadt arca megrendült. – Csak aki elmegy, az
marad életben.
A szentképfestő fekete pupillája egész szemét elfoglalta; hol az egyik beszélgetőhöz
fordult, hol a másikhoz.
 – Jól beszél… Mi Palehben a nagyböjtre hatszáz szentképet festettünk. Az előző
években kevés is volt ennyi. Most Moszkvában egyet sem adtunk el. Van is jajveszékelés
Palehben. De mért van ez? A mi festésünk szép, világos. Jézus nevét kettős „i”-vel írjuk.
Keze három ujjal osztja az áldást. A keresztet is négyágúnak festjük. Mind a régi igazhitű
szokás szerint. Értitek? Akik a képeinket veszik, boltossori kereskedők: Korzikin,
Gyacskov, Vikulin. Azt mondják: „Hagyjátok abba ezt a festést. Ezeket a képeket el kell
égetni, bűnre csábítanak, rajtuk van, azt mondják, a lábnyom.” – „Miféle lábnyom?” (A
szentképfestő rövid, zokogó hangot hallatott. A váraljai ember mélyen az asztal fölé hajolt,
foga összeverődött.) „Hát úgy, azt mondják, hogy rajta van az ő lábának a nyoma… Láttál
madárnyomot a földön, négy vonás? A ti ikonjaitokon ugyanez van.” – „Hol?” – „Hát a
kereszt. Értitek? Ilyen árut, azt mondják, ne hozzatok Moszkvába. Most már egész
Moszkva érti, honnét terjed a bűz…”
A paraszt hunyorgott, nem lehetett kiolvasni a szeméből, hiszi-e, nem-e. A tarka
szakállú gúnyos mosollyal rágta a fokhagymát. A váraljai bólintott, helyeselt s körülnézve,
egyszer csak előrecsucsorította az ajkát.
– Hát a dohány? – suttogta. – Miféle könyvben olvasni, hogy az ember füstöt nyeljen?
Ki az, akinek a torkából füst jön? Mit szóltok hozzá? Negyvennyolcezer rubelért
valamennyi várost, egész Szibériát bérbe adták az angol Karmartenovnak, hogy dohányt
áruljon. S itt az ukáz, hogy ezt a pokoli nikociána gyomot kell színi… Kinek a
kezemunkája ez? Hát a tea, a kávé? Meg a kartoffel! Pfuj! Legyen átkozott! Az
Antikrisztus gyönyörűsége az a kartoffel! Ez a sok növény mind a tengerentúlról jön,
lutheránusok és katolikusok árulják… Aki teát issza, kétségbeesik. Aki kávét iszik, annak
patkó van a lelkén. Pfuj! Megdöglök inkább, mint hogy ilyesmit vigyek a boltomba!
– Akkor mivel kereskedel? – kérdezte az őszes szakállú.
– Miféle kereskedés van ma… A németek kereskednek, mi meg jajgatunk. Ovszej
Rzsovot meg Konsztantyint, a bátyját ismerted? Sztrelecek voltak a Hundertmark-
ezredben… Itt volt az én boltom, itt az ő nyilvános fürdőjük. Ilyen emberek nincsenek is
ma már… Mind a kettőt kerékbe törték. Ovszej nemegyszer mondta: „Azért szenvedünk,
mert akkor, a nyolcvankettes évben, a Kremlben nem hallgattunk a jámbor öregekre.
Nekünk, sztreleceknek akkor együttesen kellett volna az ősi hitért kiállanunk… Külföldi
egyetlenegy se maradt volna Moszkvában, a hit megerősödik, s a nép ma jóllakott és
elégedett… Most pedig nem tudjuk, hogyan mentsük meg a lelkünket…” Ilyen igaz
emberek himbálóztak egész télen a falakon. Most már nincsenek sztrelecek, puszta kézzel
is megfoghatsz minket… Meglátjátok, mindenki pofáját lenyírják, mindenkivel kávét
itatnak.
– Tavaszig megesszük a kenyeret s mind világgá megyünk – mondta elszántan a paraszt.
– Testvérek – a szentképfestő bánatosan meredt a nedves, kis ablakra. – Testvérek
északon gyönyörű puszta helyek vannak, csendes menedék, néma élet…
A kocsma egyre zajosabb, forróbb lett, a gyékénnyel borított ajtó becsapódott. A
részegek veszekedtek, a pultnál egy derékig meztelen ember támolygott, kereszt nélkül, egy
pohár pálinkát könyörgött hitelbe. Egyet a hajánál fogva kihurcoltak a pitvarba: ott vad
kiáltozás közben megverték, bizonyára megszolgálta.
Az asztalnál egy csaknem kétrét hajlott, alacsony ember állt meg. Két mankóra
támaszkodott, arca jóindulatú ráncokba húzódott. A szürkés szakállú rápillantott s fölhúzta
a szemöldökét.
– Honnét röpültél ide, sólyommadár? – mondta a görbe,
– Innét nem látni. Menj innét, mit akarsz…
– Negér léttöj lotnod?4 – kérdezte gyorsan a görbe.
4
A vlagyimiri tisztek, raszkolnyikok és néha a rablók beszéltek így. A szavakat fordítva kell olvasni. (A.
N. Tolsztoj)
 – Menj, itt meglátnak .bennünket.
A görbe nem kérdezett tovább, előreszegezte gyér, kis szakállát s mankójával a kocsma
mélyébe topogott A váraljai megijedt.
– Ez meg ki volt?
– Az árvák útjának vándora – mondta szigorúan az őszes szakállú.
– Miféle nyelven beszélt veled?
– Madárnyelven.
– Mintha ismert volna, fiú.
– Kevesebbet kérdezz, okosabb leszel. – Leverte szakálláréi a morzsát, nagy kezét az
asztalra tette. – A Dontól jövünk, üzleti ügyben.
A váraljai fürgén odahúzódott s rápislogott.
– Mit vásárolsz?
– Puskaport; kellene tíz hordó, ólom félszáz pud. Jó posztó felsőkabátra. Patkóvas,
szög… Pénz van.
– Jó posztót meg vasat lehet szerezni… Ólmot meg puskaport bajos: a kincstáron kívül
sehol sem lehet kapni.
– Épp ez az, amiben fáradunk: a kincstáron kívül.
– Van egy íródeák ismerősöm. Ajándék kell neki.
– Az magától értetődik.
A váraljai sietősen kaparászott a kapcsaival a bekecsén, azt mondta, igyekszik: rögtön
idehozza a deákot. Elszaladt. A paraszt szeretett volna beléelegyedni az üzleti ügybe.
Összeráncolta a homlokát, köhécselt.
– Birkagyapjúra, bőrre nincs szükséged, kedvesem? Azt mondod: ötven pud ólom… Tán
hadakozásra készültök, kozákok?
– Fürjlövésre.
Az eszes szakállú elfordult. A mankós, görbe ember megint odament hozzá. Az
alamizsnás sapka a kezében; leült melléje.
– Jó napot, Ivan – mondta, de rá se nézett.
– Jó napot, Ovdokim – felelte ugyanúgy, rá sem nézve, az őszes szakállú.
– Rég nem találkoztunk, atamán.
– Koldulgatsz?
– Mi egyebet tehetnék?... Nyáron még csak megvoltam valahogy az erdőn, de öregszem
már… Meguntam, ideje meghalnom…
– Várj még egy kicsit.
– Mi az, tán valami jó hír hallatszik? ¦ Ivan gúnyosan elmosolyodott, a füstön át a részeg
emberkékre nézett. Szeme meghidegedett. Csendesen mondta, a szája sarkából:
– Föllazítjuk a Don-vidéket.
Ovdokim sipkájába dugta az orrát, a félkopejkásokat számolgatta:
– Nem tudom – szólalt meg –, azt hallani, hogy a doni kozákok megcsendesedtek,
tanyáikban ülnek, tollasodnak.
– Sok a jövevény, csavargó. Azok elkezdik majd, a kozákok meg segítenek… S ha nem
segítenek, egyremegy… Akár Törökországba menjen az ember, akár Moszkva uralma alá,
örökös jobbágynak… Akkor Azov alatt segítettünk a cárnak, most az egész Don-vidékre
rátette a mancsát. Elrendelték a jövevények kiadását. Pópákat küldtek Moszkvából, az
óhitet kiirtani … Vége a csendes Donnak.
– Az ilyen dologra nagy ember kell – mondta Ovdokim –, hogy ne úgy üssön ki, mint
akkor Sztyepan alatt.5
– Ember van már, nem olyan, mint Sztyepan; az esztelenségében vesztette el a fejét, ez
igazi vezér lesz… A raszkolnyikok mind mellette lesznek. .
– Megzavartál, Ivan, fölizgattál. Pedig én már nyugvásra készültem.
– Tavaszra gyere le hozzánk, öreg atamánokra van szükségünk. Vígabban ficánkolunk,
mint Sztyepan alatt.
– Aligha, aligha… Mennyi maradt belőlünk az után a vérfürdő után? Te meg én talán…
A váraljai szatócs lélegzetfogytán tért vissza és képét húzogatva hunyorgott. Egy kopasz
íródeák jött utána, méltóságosan, rézgombos, barna, német kabátban, elnyűtt szőrcsizma
volt rajta. Mellén, a gomblyukban lúdtoll. Nem köszönt, megvető arccal ült az asztal mellé.
Arca mohó, szeme zavaros, antikrisztusi; orrába mélyen be lehetett látni. A váraljai le sem
ült, a háta mögül súgta a fülébe:
– Kuzma Jegorics, itt van az az ember, akiről…
– Palacsintát – mondta fojtott hangon az íródeák rá se hederítve –, palacsintát
színhabbal.

3
Roman herceg, Borisz herceg fia, a Bujnoszov-nemzetségből, otthoniasan: Roman
Boriszovics, egy szál alsóruhában ült az ágy szélén s nyögve vakargatta a mellét, a
hónalját. Régi szokása szerint a szakállába nyúlt, de a keze visszarándult: borotvált, bökős,
undorító… „Ua-ua-ha, ha, ha, aa…” – ásítozott a kicsiny ablakocskára nézve. Világosodott:
szomorú volt és unalmas a világ.
Más években Roman Boriszovics ilyenkorra már belebújt volna nyuszt bundaujjába,
nagy méltósággal szemöldökig húzza a hódsipkát s a hosszú botjával a nyikorgó
folyosókon át kisétál a tornácra. Udvari cselédje van vagy másfélszáz lélek, ki a szánnál s a
lovat fogja meg, ki meg a kapuhoz szalad. Vidáman kapták le a sipkát, lendülettel hajoltak
derékig, azok meg, akik közelebb álltak, a bojár lábát csókolták. Ki a hónalját, ki a csípőjét
kapta el s felültették a kocsiba… Akármilyen idő volt, Roman Boriszovics minden reggel
fölment a palotába; várta, hogy az uralkodó fényes szeme – később a cárevna még
fényesebb szeme – rátévedjen. S nemegyszer jól várta.
Mindez elmúlt! Az ember fölébred – Istenkém! Csakugyan elmúlt? Furcsa emlékezni is
rá: valaha megvolt a nyugalma, becsülete… A deszkafalon, lám, ott lóg – ahol semminek
sem kellene lógnia – a pokoli kísértésül festett undorító, hollandi nőszemély, fölgyűrt
szoknyában. A cár talán gúnynak, talán büntetésül akasztotta fel a hálószobájában. El kell
szenvedni.
Roman Boriszovics herceg mogorván pillantgatott a ruhájára, amelyet este a padra
dobott. Keresztbe csíkozott, asszonynak való gyapjúharisnya, a rövid nadrág elöl is, hátul is
szorít, a paszomántos zöld kabát mintha bádogból volna. A szögön hollófekete paróka,
bottal sem lehet a port kiverni belőle. Mire jó mindez?
– Miska! – kiáltott fel hangosan a bojár. (A vörös posztóval borított alacsony ajtón,
hosszú, óhitű ingben, egy fürge legényke ugrott be. Lendülettel meghajolt s hátradobta a
haját.) – Miska, adj mosdóvizet. – (A legényke fogta a réztálat, vizet töltött belé.) – Tartsd
tisztességesen azt a medencét… Önts a kezemre.
Roman Boriszovics inkább a tenyerébe prüszkölt, mint mosdott, undorító az ilyen
bökős, borotvált képet mosni… Morogva ült az ágyra, hogy a nadrágját fölhúzza. Miska
egy kis tálat tett eléje, rajta kréta s egy tiszta ruhácskát
– Ez meg mire jó? – kiáltotta Boriszovics.
5
Sztyepan Razin
 – Fogat tisztítani.
– Nem kell.
– Ahogy parancsolja… Minthogy az uralkodó cár legutóbb azt mondta, hogy a fogat
tisztítani kell, a bójámé megparancsolta, hogy minden reggel odaadjam.
– Pofádba vágom a táladat… Nagyon megjött a szavad…
– Ahogy parancsolja…
Roman Boriszovics vette a ruháját, mozgolódott benne: szorít, szűk, merev… Mire jó
ez? De szigorú parancs: a nemeseknek szolgálatban német ruhát meg allonge-parókát kell
viselniük… El kell szenvedni! Levette a szögről a parókát (ki tudja, miféle parasztasszony
haja) s undorral tette föl. Miskának, aki odament, hogy megigazítsa a merevre bodorított
fürtöket, a kezére ütött. Kiment az előcsarnokba, ahol a kemencében ropogott a tűz.
Lentről, a konyhából, ahová meredek lépcső vitt, keserű, égett szag szállt.
– Miska, honnét jön ez a bűz? Megint kávét főznek?
– Az uralkodó cár megparancsolta a bójáménak és bojárkisasszonyoknak, hogy reggel
kávét igyanak, hát főzzük…
– Tudom… Ne vigyorogj.
– Ahogy parancsolja.
Miska kinyitotta a fogadóterembe vivő, posztóval bélelt ajtót. Roman Boriszovics
méltóságteljesen keresztet vetett s odament az imaasztalhoz. A bársonyterítőn ott volt
nyitva a viasszal becsepegtetett szertartáskönyv. Lecsípte a gyertyáról a kormot. Föltette
vaskeretű, kerek szemüvegét. Megnyalta az ujját, fordított s elgondolkozott, közben a
sarokba nézett, ahol még alig csillant meg a szentképek kerete, csak egyetlen kis zöld láng
égett a csodatevő Szent Miklós alatt.
Volt min gondolkozni… – Hiszen ha így megy tovább, minden nagy család – hercegi és
nemesi – elpusztul, a gyalázatról, szidalmakról nem is szólva. „Nicsak, ki akarják irtani a
nemességet! No hát, csak irtsák. Rettegett Ivan alatt megpróbálták már a hercegi családokat
elpusztítani. Mi lett belőle? Zagyvaság, zavargás… Most is csak zagyvaság lesz… Az
állam gerince mi vagyunk… Pusztíts el minket: állam sincs, nincs miért élni. Te cár,
jobbágyokat akarsz tán kormányozni?… Szamárság! Fiatal vagy még, gyenge az eszed s
azt is elittad, látni, Kukujban…”
Roman Boriszovics megigazította szemüvegét s elkezdett olvasni, orrhangon, ahogy
illik. De gondolatai a soroktól távol kószáltak.
„Ötven udvari cselédet elvittek katonának… A voronyezsi flottára ötszáz rubelt vittek el.
A voronyezsi uradalomból kopejkákért hordták el a kincstárnak a magot, minden magtárat
kitisztogattak. Háromévi búzatermése volt, várta, mikor megy fel az ára… (Az éles
bosszúságtól keserű lett a szája.) Most az hallatszik: a kolostori birtokokat elveszik, minden
jövedelmük az állampénztárba megy. Tíz hordó sózott húst kell készíteni… Ah, Istenem,
mire való nekik a sózott hús?”
Olvasott. Az ólomkeretes csillámablakban már a reggel zöldellt. Miska homlokát a
földhöz verve, az ajtónál imádkozott…
„Farsangban a nagy családokat hogy meggyalázták! Vagy háromszáz álarcos szállta meg
éjfélkor, néhol később is, a házat. Micsoda ijedelem! A pofájuk szurokkal bekenve.
Részegek. Az ember nem is tudja, melyik köztük a cár. Agyonzabálják, teleisszák,
összeokádják magukat, a cselédlányokról leszakítják a szoknyát… Kecske-, kakas-,
madárhangon kiabálnak.”
Roman Boriszovics egyik lábáról a másikra állt, az jutott eszébe, hogy utolsó nap,
miután őt is a sárga földig leitatták, lehúzták a nadrágját s egy kosár tetejére ültették…
„Egyálalán nem nevetnivaló dolog… Látta a feleségei látta Miska… Ó, uram! Miért? Mire
való ez?”
 Roman Boriszovics gyötörte az agyát: mi ennek a szerencsétlenségnek az oka? A
bűneinkért van? Moszkvában azt suttogják: eljött a világba a kísértő. A katolikusok és
lutheránusok az ő szolgái, a külföldi áru mind az Antikrisztus pecsétjét hordja. Eljött a
világ vége.
Roman Boriszovics eltorzult, vöröses arccal nézte a gyertyácska lángját. „Nem
valószínű… – kételkedett. – Az Úr nem engedi meg az orosz nemesség pusztulását… Várni
és tűrni kell. E-he-he…”
Miután buzgón imádkozott, odaült a bolthajtás alá, az ablakba, a szőnyeggel letakart
asztalkához. Fölnyitott egy jó vastag füzetet, amiben minden föl volt jegyezve: kinek adott
kölcsönt, kitől hajtotta be, melyik falu adta be pénzben, melyik gabonában vagy
készletekben a tartozását. Lassan lapozgatott; borotvált ajka mozgott közben.
A terembe Szenyka lépett be, a főintéző, akit éles esze s az emberek iránti nagy
keménysége miatt emelt ki örökös szolgái közül. Igazi láncos kutya volt: ami a bojárnak
jár, az utolsó garasig kipréselte. Lopott, persze, de mértékkel, lelkiismeretesen, s
megölhetted, nem ismerte el a lopásban bűnösnek magát. Roman Boriszovics nemegyszer
kapta el vastag kopoltyúján a jó, sűrű szakállt, megráncigálta, tarkóját a falhoz verte:
„Loptál, de hiszen loptál, valld be!” Szenyka úgy nézett a bojárra, mint Istenre, még csak
nem is pislogott rőtpillás szemével. Amikor aztán a bojár abbahagyta a verést, fölhajtotta
daróc kaftánja alját, kifújta orrát és sírva panaszolta:
– Nem helyes, Roman Boriszovics, hogy így vered a szolgádat. Isten megbocsátja
neked, de én nem vétettem ellened.
Szenyka féloldalvást osont be az éppen hogy kinyitott ajtón, keresztet vetett a csodatevő
Szent Miklós felé, meghajolt a bojár előtt és letérdelt.
– No, Szenyka, mi jót hozol?
– Hála Istennek, minden jó, Roman Boriszovics.
Szenyka szemét a mennyezetre szegezte s térden állva, fejből kezdett el jelenteni: hogy a
tegnapi nap kitől mennyit kapott, honnan mit hoztak be, ki maradt adós. Ivanykovo
falucskából két parasztot behozatott, két megrögzött nem fizetőt, Fegykát és Koszkát;
tegnap estétől az udvaron verik őket.
Roman Boriszovics csodálkozott, még a szája is kinyílt: csakugyan nem akarnak fizetni?
Füzetébe dugta a fejét. Fegyka a múlt évben hatvan rubelt kapott, új ház építésére meg
lószerszámra, meg egy új ekevasra meg vetőmagra. Koszka harminchét meg egy fél rubelt
vett föl, nyilván ő is hazudott, hogy a gazdaságra…
– Ó, a gazemberek! Ó, a szélhámosok! Megbotoztattad őket?
– Este óta verik – mondta Szenyka. – Kettőt állítottam oda mindenik mellé, verjék csak
kímélet nélkül… Ne vegye a szívére, Roman Boriszovics apám, ha Fegyka meg Koszka
nem fizet: adósságuk ellenében itt van az adóslevelük, tíz évre rabszolgává tesszük őket.
Szükségünk van rabszolgákra…
– Pénz kell nekem, nem rabszolga! – Roman Boriszovics a lúdtollat az asztalra dobta. –
Az ember etesse-itassa őket s a cár elviszi megint katonának.
– Ha pénz kell, csináljon úgy, mint Ivan Artyemics Brovkin: állíttasson vászonszövő
gyárat a Moszkván túl, vitorlavásznat ad majd a kincstárnak. A bugyellárisa szétreped a
pénztől…
– Igen, hallottam… Hazugság az egész.
Brovkin szövőgyára rég nem hagyott nyugtot Roman Boriszovicsnak, Szenyka majd
mindennap fölemlítette: nyilván nem kis pénzt akart lopni rajta. De itt van Nariskin, Lev
Kirillovics, az uralkodó nagybátyja, az helyesebben jár el: egy hollandusnak, a némettelepi
Van der Ficknek adja a pénzt, az meg elküldi Amszterdamba, a tőzsdére, kamatozni.
Nariskinnak tízezer után hatszáz rubele folyik be abból a pénzből, csak kamat fejében.
Hatszáz rubel: az ujját sem mozdította!
– Nagyapáink éltek s nem tudták, mi a gond – szólt Roman Boriszovics. – S az állam is
szilárdabban állt. – (Belebújt a báránybőrbunda ujjába, amelyet Szenyka odatartott neki.) –
Az uralkodónál ültek, tanácsot tartottak: ez volt a gondjuk. Most fölébredni sem szeret az
ember.
Boriszov le-föl járt a lépcsőkön, hideg folyosókon. Útközben kinyitott egy bedagadt
ajtót, amelyen forró, savanyú pára tört ki; a helyiség mélyén, a fenyőforgács lángjánál alig
lehetett látni a négy mezítlábas parasztot, akik egy szál ingben ványolták a birkagyapjút.
„Rajta csak, dolgozzatok, dolgozzatok. Istenről meg ne feledkezzetek” – mondta Roman
Boriszovics. A parasztok nem feleltek. Továbbment s a kézimunka-szoba ajtaját nyitotta ki.
A kisebb-nagyobb lánynép, húsz lélek, fölkelt az asztal és a hímzőráma mellől s derékig
meghajolt. A bojár elfintorította az orrát: „Itt aztán van szag, lányok… Hát csak
dolgozzatok, dolgozzatok. Istenről meg ne feledkezzetek.”
Roman Boriszovics bepillantott a szabászműhelybe s a tímárokhoz, akik kádakban
erjesztették és cserzették a bőrt. A mogorva bőrcserző parasztok kézzel gyúrták a bőrt.
Szenyka meggyújtotta a kerek, likacsos lámpásban a faggyúgyertyát, a kamrákról és, a
pincékről, ahol a készletet őrizték, levette a súlyos lakatokat. Minden rendben volt. Roman
Boriszovics lement a széles udvarba. Világos volt már, az ég felhős. A kútnál birkát itattak.
A kaputól a szénapadlásig szénásszekerek álltak. A parasztok levették sipkájukat.
„Parasztocskáim, nagyon kevés ez a szekér!” – kiáltotta Roman Boriszovics.
A rozzant házikókból és kamrákból, amelyek mind kémény nélkül fűltek, füstsávok
ömlöttek szerteszét; ahogy a szél leverte, az egész udvart elborították. Hamu- és
trágyahalmok mindenfelé. A köteleken fagyos rongyok csapkodtak. A lóistálló mellett,
arccal a fal felé, két sipkátlan paraszt váltogatta csüggedten a lábát. Az istállóból, ahogy a
bojárt a tornácon meglátta, két jól megtermett cseléd futott ki, sietve kapták föl a földről a
botot s buzgón verték a két paraszt combját és fenekét… „Jaj-jaj, uramisten, miért?…” –
nyögte Fegyka és Koszka.
– Úgy-úgy, megszolgálták. Csak üssétek még – helyeselt a tornácról Roman
Boriszovics.
Fegyka – himlőhelyes, hosszú, vörös paraszt – megfordult.
– Kegyelmes uram, Roman Boriszovics, ha egyszer semmink sincs… A kenyeret,
bizonyisten, megettük karácsonyra… Vedd el a jószágot, hát el lehet viselni ezt a kínt…
– A jószága apró, silány! Hazudik ez – mondta Szenyka Roman Boriszovicsnak. –
Hanem el lehet venni a lányát, az adósság fejében. A maradékot ledolgozza.
Roman Boriszovics összeráncolta a homlokát, elfordult.
– Meggondolom. Este majd megbeszéljük.
Túl a füstön a csupasz fákon böjtiesen szólalt meg a harang. A rozsdás kupolák fölé
varjak szálltak. „Ó, a mi súlyos bűneink” – mormogta Roman Boriszovics még egyszer
végignézve a gazdaságon, s bement az ebédlőterembe – kávézni.
Avdotya hercegné és a három hercegkisasszony az asztal végén ült az összecsukható
hollandi székeken. A bársonyabrosz, hogy el ne pecsételjék, itt vissza volt hajtva. A
hercegnőn, bő, oroszos, sötét bársonyruha, fején: külföldi fő-kötő. A hercegkisasszonyokon
sleppes német ruha. Natalján barackszínű, Olgán sávos zöld, a legidősebb, Antonyida
„felejthetetlen alkony”-szín ruhában volt. A haja mindnek fölbodorítva, liszttel beszórva.
Arcukon kerek pirosító folt, szemöldökük kifeketítve, a tenyerük vörös. Avdotyának és a
lányoknak az ebédlőterembe régebben, természetesen, bejárásuk sem volt: szobácskáikban
ültek kézimunka mellett az ablaknál, nyári időben a kertben hintáztak. Odajött egyszer a
cár részeg kompániájával, szörnyű szemmel mérte végig a küszöbről a termet: „Hol vannak
a lányaid? Üljenek az asztal mellé!” (Elszaladtak értük. Ijedelem, zavar, sírás. Odahozták a
három libát, magukon kívül voltak.) A cár mindeniknek megcsipkedte az állat: „Táncolni
tudsz? (Hogy tudnának – a lányoknak szégyenükben megered a könnyük.) Meg kell
tanítani… Farsangra menüettet, polonaise-t, contra danse-t kell táncolniuk.” Megfogta
Roman herceg kabátját s nem tréfált, amikor megrázta: „Teremts rendes politesse-t a
házadban, de el ne felejtsd!” A lánykákat odaültették az asztalhoz, bort itattak velük. És
csodálatos: isszák a szégyentelenek…
Nemsokára nevetgélni kezdtek, mintha nem is volna szokatlan nekik.
Be kellett hozni a házba a politesse-t. Avdotya hercegné ostobaságában csak bámult
mindenen, de a lányok egyszerre nekibátorodtak, pimaszok, kötekedők lettek. Adj nekik ezt
meg azt. Hímezni nem akarnak. Ott ülnek reggeltől kiöltözve, csinálják a plaisirt, teát-kávét
isznak.
Roman Boriszovics belépett a terembe, A lányaira sandított, Azok csak bólintottak.
Avdotya fölkelt s meghajolt: „Jó napot, atyuskám…” Antonyida rápisszegett az anyjára:
„Üljön le. Mutter…” Roman Boriszovics szívesen ivott volna a hideg után egy pohárka
galgant pálinkát meg egy gerezd fokhagymát is harapott volna hozzá… A pálinkát még
csak-csak, de hagymát azt nem adnak.
– Valahogy nem kívánom ma a kávét. Átjárt a hideg a tornácon, vagy mi… Anya, hozz
valami erőset.
– Magának ez az egy mondanivalója van, Vater, minden reggel, hogy pálinka – szólt
Antonyida. – Mikor tanulja már meg…
– Hallgass, kanca – kiáltott rá Roman Boriszovics –, mert fogom a korbácsot.
A hercegkisasszonyok elfordították az orrukat Avdotya régimódiasan, meghajolva, hozta
oda a kupicát: „Aztán egyél is hozzá, atyuskám – suttogta –, amire kedved van.”
Kiitta, fújt egy nagyot. Rágta az uborkát, a sós lé a mellényére csöpögött. Sem áfonyás
káposzta nincs az asztalon, sem sózott gomba apróra vagdalva, hagymával. A piciny
süteményt rágta – az ördög tudja, mivel van megtöltve – s a fiát kérdezte:
– Miska hol van?
– Aritmetikát tanul, atyuskám. Nem is tudom már, mi lesz a kis fejecskéjével.
A himlőhelyes Olga, aki leginkább odavolt a politesse-ért, elhúzta a száját:
– Miska örökké a parasztokkal, mindig csak a parasztokkal van – mondta. – Tegnap az
istállóban megint a balalajkán játszott, fricskába kártyázott.
– Kis gyerek még – sóhajtott Avdotya.
Egy ideig hallgattak. Natalja, a legkisebb – nevetős, szeles teremtés – az ablakhoz hajolt
(csillám helyett nemrég rakták be üveggel).
– Á, á, leányok! Vendég érkezett!
A lányok izgalomba jöttek, rázták fölemelt karjukat, hogy a csuklójuk fehér legyen. A
szobalányok beszaladtak, a mocskos edényt szedték az asztalról, az abroszt újra
fölterítették. Az udvarmester – régebben főkomornyik – egy öreg, istenfélő szolga,
megborotválva és kicicomázva, mintha maskarába menne, a botjával koppintott, úgy
jelentette, hogy Volkov bojárné megérkezett. Roman Boriszovics kényszeredetten mászott
ki az asztal mögül a vendégnek galantériát csinálni: a kalapját maga előtt rázni s rúgni a
lábával… És ki előtt kényeskedjék így egy Bujnoszov herceg! Ezt a Volkov bójámét hét
évvel ezelőtt Szanykának hívták s a szakadt szoknyájába törölte a taknyát. A legszegényebb
parasztházból való, amilyen csak van. Az apja, Ivaska Brovkin külső jobbágyparaszt volt.
A lányának a koporsóig füstös kemence mellett kéne forgolódnia. És lám: udvarmester
jelenti be. Aranyos hintón érkezett! Az ura kegyben van a cárnál… (A férje Roman
hercegnek unokaöccse.) Az apját az ördög segítette: nagykereskedővé vergődött fel, most
azt mondják, az egész hadiszállítást neki adták. Az udvarmester kinyitotta az ajtót, amely
régimódian alacsony és szűk volt, s egy sárgásrózsaszín ruha suhogott be rajta. Meztelen
vállait ringatva, szép, közönyös arcát hátravetve, Volkov bójámé lépett be lesütött
pillákkal. Megállt a terem közepén. Gyűrűit megcsillantva, megfogta káprázatos
szoknyáját, mely tele volt csipkével s reávarrt rózsával; kis lábát előrerakta – a kis atlasz
cipellőnek vagy két hüvelyk lehetett a sarka –, a francia szabályok szerint az elülső térd
behajlítása nélkül végezte a hajbókolást. Strucctollas, berizsporozott fejét jobbra-balra
meghajtotta. Amikor befejezte, fölemelte szürkéskék szemét, fogait kivillantva
elmosolyodott.
– Bonjour, princesses!
A Bujnoszov-lányok maguk is lesüllyesztették a hátuljukat, s csak úgy falták szemükkel
a vendégasszonyt. Roman Boriszovics fogta a kalapját, s a lábát és karját szétvetve,
meglóbálta. A bojárnét asztalhoz ültették, hogy kóstolja meg a kávéjukat. A rokonság és a
háznép egészsége felől kezdték kérdezgetni. A lányok a ruháját nézegették, meg hogy a
haja hogyan van fésülve.
– Á, á, a coiffure-t persze halcsont tartja.
– Nekünk meg pálcikákat és rongyokat raknak alá.
– Valóságos büntetés ezekkel a coiffeurökkel – felelte Szanyka –, egész Moszkvában
egy van. A farsang végén a hölgyek egész héten át várakoztak rá, akiket meg jó előre
megfésült, széken kell aludniuk… Megkértem apuskát, hozasson Amszterdamból coiffeurt.
– Az igen tisztelt Ivan Artyemicsnek adja át üdvözletemet – mondta a herceg. – Hogy
megy a szövőgyárocskája? Mindig készülök megnézni. Új dolog, rendkívüli módon
érdekes.
– Apuska Voronyezsben van. Vaszja is Voronyezsben van, az uralkodó mellett.
– Hallottuk, hallottuk, Alekszandrovna Ivanovna.
– Vaszjától tegnap jött levelem. – Szanyka két ujját a mélyen kivágott pruszlikjába
süllyesztette (Roman Boriszovics pislogott: „Nicsak, mindjárt lemezteleníti magát ez a
nőszemély), és egy levelecskét húzott ki. – Meglehet, hogy az én Vaszjámat Párizsba
küldik.
– Mit ír? – kérdezte a herceg köhintve. – Az uralkodóról írocskál valamit?
Szanyka sokáig bontogatta a levelet: homloka összeráncolódott, arcát, nyakát pír futotta
el.
– Nem olyan rég tanultam olvasni – mondta suttogta, – Bocsánatot kérek.
Ujját végigvezette a vastagon odavetett sorokon, amelyek teli voltak rövidítéssel,
cikornyával.
„Szasenyka, szemem fénye, élj boldogul – kezdte olvasni, lassan hullatva a szavakat –
sok-sok évig… Nálunk, Voronyezsben így állnak a dolgok… A hajóhadat nemsokára a
Donra eresztjük, s azzal ittlétünknek vége. Nem akarlak megijeszteni, de félfüllel azt
hallottam, hogy az uralkodó Andrej Artamonovics Matvejevvel együtt Hágába s azután
Párizsba akar küldeni. Nem tudom, mit gondoljak erről: messze van, félelmetes egy
kicsit… Mi, hála Isten, mind egészségesek vagyunk. Herr Piter üdvözöl: a vacsoránál
nemrég emlegettünk. Ő egész nap munkában van. A hajógyárban dolgozik, mint valami
közönséges ember. Maga kovácsolja a szögeket, kampókat, ő maga tömít. A szakállunk
leborotválni sincs időnk: annyira siettet mindenkit, agyonhajtja az embereket, de a flottát
megépítettük…”
Roman Boriszovics megkoccintotta körmével az asztalt.
– Hát igen… A flotta… Maga kovácsol, maga tömít. –. Egy szó mint száz, nem tudja
hova tenni az erejét.
Szanyka befejezte az olvasást. Csendesen megtörölte a szája szélét. Összehajtogatta a kis
levelet s bedugta a pruszlikja mögé.
– Az ünnepekre a cár visszajön, a lábához vetem magam… Párizsba akarok menni…
Antonyida, Olga, Natalja összecsapták a kezüket: „Á, ó, a, ó!” Avdotya hercegnő
keresztet vetett: „Megijesztettél, anyuskám, szörnyűség: Párizsba!… De hisz az egy
tisztátalan hely!”
Szanyka kék szeme megsötétedett, gyűrűit a melléhez szorította.
– Úgy unatkozom Moszkvában… A legszívesebben elröpülnék külföldre… Praszkovja
Fjodorovna cárnénál van egy francia: politesse-t tanít; engem is oktat. Mit mesél az! –
(Kurta sóhajtás.) – Éjjelente azt álmodom, hegy menüettet táncolok, málnaszín ruha van
rajtam, én táncolom a legjobban, szédül a fejem, a gavallérok utat nyitnak, Lajos király
hozzám lép s egy rózsát nyújt oda… Olyan unalmas itt Moszkvában… Hála Isten, hogy
legalább a sztreleceket eltakarították, szörnyen félek a halottaktól…

Volkova bojárné elment. Roman Boriszovics egy ideig még ott üldögélt az asztalnál,
befogatott a szánkóba: indult az Udvarnagyi Hivatalba. Mindenkinek szolgálnia kell.
Mintha kevés volna még Moszkvában a kormányszéki ember. Odaültetik a nemest, a tollat
sercegtetni. Az uralkodó meg csupa kátrány, dohányfüst, a fejszéjét suhogtatja, a
parasztokkal gabonapálinkát iszik.
– Ó, de csúnya dolog ez, ó, milyen unalmas – nyögte Roman Boriszovics herceg, ahogy
a szánkóba bemászott…

4
A Szpasszkij-kapunál, a mély árokban, ahol itt-ott korhadó cölöpök meredtek a jég fölé,
Roman Boriszovics vagy két tucat gyékénnyel fedett szánt pillantott meg. Csüggedten
álltak a sovány kis gebék. Az árok szélén a paraszt egy sztrelec odafagyott holttestét
szabadította ki lomhán a vasrúddal. Szürke nap volt. A hó is szürke. A Vörös téren, a
trágyadombokon darócruhás emberek ténferegtek lecsüggesztett fejjel. A toronyóra
nyikorgott-nyöszörgött. (Valamikor csengőn ütött.) Roman Boriszovicsot unalom fogta el.
A szánkó a roskatag hídon át a Szpasszkij-kapu felé siklott. A Kremlben, mint valami
piacon, sipkás fővel járnak az emberek. A lóharapdálta cölöpöknél egyszerű szánkók
állnak. Összeszorult Roman Boriszovics szíve. Elárvult ez a hely, nincsenek többé a
ragyogó szemek, amelyek onnét a cár kisablakából, mint szent mécsek világítottak, a
harmadik Róma dicsőségére! Ö, milyen unalom!
Roman Boriszovics az Udvarnagyi Hivatal lépcsőjénél állt meg. Nem volt senki, aki a
herceget a szánból kisegítse. Maga mászott ki. Lihegve ment föl a külső, fedett lépcsőn. A
lépcsőfokok teleköpködve, hóval összejárva. Föntről irhabekecses alakok futottak le, majd
föllökték a herceget. A hátsó alak – egy őszestarka szakállú – pimaszul akasztotta belé
rakoncátlan szemét. Roman Boriszovics megállt a lépcső közepén, fel volt háborodva.
– A sapkádat! Lekaphatnád a sapkádat! – koppintott a botjával.
De a szélnek kiabált. Ilyen rend van most a Kremlben.
Az Udvarnagyi Hivatalban, az alacsony termekben kályhaszag, bűz, söpretlen padló. A
hosszú asztalnál, könyök könyök mellett, írnokok percegtetik a tollúkat. Hátát
kiegyenesítve, egyik a fésületlen kobakját, a másik a hónalját vakargatja. A kicsiny
asztaloknál agyafúrt, törvénycsavaró íródeákok; versztányira bűzlik mindenikből a böjti
bélés, füzetekben lapoznak, kérvényeken mászik végig az ujjuk. A mocskos ablakokban
homályos fény. Az asztalok közt a ragyás orrú, szemüveges osztályvezető deák sétálgat le-
föl a teremben.
Roman Boriszovics méltóságosan ment végig a termeken. Egyik irodából a másikba. Az
Udvarnagyi Hivatalban sokféle munka folyt. Bonyolult ügyek: innét tartották szemmel a
cári pénztárat, a raktárakat, az arany- és ezüstedényt, itt gyűjtötték össze a vámot, a kozák-
pénzt, a sztrelec-adót, a postajövedelmet, a cári falvak és városok úrbérét. Mindebben csak
az Udvarnagyi Hivatal fődeákja s az öreg osztályvezetők igazodtak el. Az újonnan
kinevezett bojárok egész áldott nap egy kicsiny, forróra fűtött helyiségben üldögéltek, a
szűk, német ruhában szenvedtek, a homályos kis ablakon át az elhagyott cári palotát
nézegették, ahol valamikor az ágyasház tornácán, a bojártéren cobolybundájukban
sétálgattak, selyemkendőcskékkel integettek, nagy fontosságú ügyekben ítéltek,
tanácskoztak.
Sok szörnyű dolog zajlott le ezen a téren. A hagyomány szerint arról a roskatag,
beszögezett tornácról ment el a Kremlből opricsnyikjaival 6 Akkszandrov-telepre Rettegett
Ivan cár, hogy vadságát és dühét a nagy bojárcsaládokon kitöltse. Fejeket ültetett,
serpenyőn süttette, karóba huzattá az embereket. Elszedte családi birtokaikat, de Isten nem
engedte meg a bojárok végső pusztulását. A nagy családok újra feltámadtak.
Ott van az a fapalota, hagymakupoláján a rézkakasokkal, annak az ablakából vetette le
magát az átkozott Griska Otrepjev, a dicső orosz bojárság másik pusztítója. Pusztaság
maradt Moszkva helyén, kiégett házak, az utakon embercsont, de Isten nem engedte
elvenni őket; a nagy családok újra feltámadtak.
Most megint vihar fenyeget – a bűneink miatt… „Eh-he-he” – nyögtek lomhán a forró
teremben, az ablakocskáknál a bojárok. Látnivaló, így is, úgy is elbánnak velük. A
szakállukat levágatták, szolgálatra rendelték be őket, a fiaikat bedugták az ezredekbe,
idegen földre rendelték. „Eh-he-he, nem engedi meg most sem az Isten…”
Ahogy a terembe lépett, Roman Boriszovics rögtön látta, hogy ma is hoztak föntről
valamit. Az öreg Martin Likov hercegnek csak úgy reszketett a vénasszonyos képe. Ivan
Jendogurov, dumatag és Lavrentyij Szinyin, kamarás egy írást olvastak akadozva. A
fejüket fölemelve nem is tudtak mást szólani, csak:
„Ah ah!”
– Roman herceg, ülj le és hallgasd – mondta Martin herceg csaknem sírva. – Mi lesz itt
még? Most már akárki szidhat és gyalázhat bennünket… Egyetlen orvoslás volt, azt is
elveszik.
Jendogurov és Szinyin újra hozzáfogott, hogy a cári ukázt végigbetűzze. Abban arról
volt szó, hogy őt, a cárt és nagyherceget stb. a hercegek, bojárok, dumatagok, a moszkvai
nemesek a rajtuk tett gyalázat miatt sok folyamodással terhelik Ezen és ezen a napon
beadtak hozzá, a cárhoz stb…. egy folyamodást a Grigorjev-nemzetségbeli Martin
hercegtől, Likov fiától, arról, hogy az ágyasház tornácán szidták és meggyalázták; szidta és
meggyalázta pedig a preobrazsenszkojei ezred hadnagya, Aljoska Brovkin… Ahogy a
tornácon végigment, odakiáltott neki. Martin hercegnek: „Mit nézel rám olyan vadállati
képpel, nem vagyok többé a szolgád, valamikor herceg voltál, most már csak legenda
vagy.”
– A siheder, parasztkölyök, szolgafaj. – Martin herceg arca megreszketett. – Akkor
izgalmamban el is feledtem, de még csúnyábbat is kiabált…
– De hát mit kiabált még. Martin herceg? – kérdezte Roman Boriszovics…
– Hát mit, mit… Azt kiáltotta, sokan hallották: Martin majmocska.7 Meg: vén kopasz.
– Aj, aj, aj, sértő – csóválta a fejét Roman Boriszovics. –De mondd csak, nem Ivan
Artyemics fia ez, Aljoska?
– Az ördög tudja, kinek a fia.
– „A cár, nagyherceg stb…. – olvasta tovább Jendogurov és Szvinyin –, hogy az államra
ily nehéz időkben őt ne terheljék, elrendelte, hogy a zaklatásért és bosszúságért a
folyamodóra. Martin hercegre tíz rubel vettessék ki, s ez a pénz a koldusok között
szétosztassék, a sértéseket panaszló folyamodásokat pedig ezennel eltiltja…”

6
Kisnemesek, akiknek IV. Iván cár birtokot adott és segítségükkel kíméletlenül harcolt a bojárok ellen.
7
Szójáték: martiska oroszul majmot jelent
 Az olvasást befejezve, az orrukat fintorgatták. Martin herceg ismét izgalomba jött. –
Legenda! Érints meg: miféle legenda vagyok én? A családunk Licsko hercegtől ered!
Licsko herceg a XIII. században háromezer kopjással jött ki Magyarhonból. Licskótól
erednek a Likovok és a Brjuhatij meg a Taratuhin, Szuponyev hercegek, a kisebbik fiútól
pedig – a Bujnoszovok.
– Hazudsz! Csakugyan mesét mondasz. Martin herceg! – Roman Boriszovics egész
testével megfordult a padon, szemöldöke összeráncolódott, tekintete villámlott. (Hej, ha a
képe nem meztelen, ferde szája nem olyan csupasz: bizony félelmetes lett volna Roman
herceg.) – A Bujnoszovok időtlen idők óta följebb ültek a Likovoknál. Mi a mi családunkat
a csernyigovi uralkodóhercegektől vezetjük le, ősről ősre. Ti meg, Likovok, Rettegett Ivan
alatt magatok írtátok be magatokat a nemzetségkönyvbe… Az ördög látta azt a Licsko
herceget, mikor Magyarhonból kijött.
Martin hercegnek forogni kezdett a szemgolyója, a szeme alatt ugráltak a zacskók, az
arca, a nagy felsőajka reszketett, mintha sírna.
– A Bujnoszovok! Nem Tusinóban, a táborban adományozta nektek az a tusinói tolvaj 8 a
birtokotokat?
A két herceg fölkelt a padjáról s tetőtől talpig végigmérte egymást. Nagy lárma és
szitkozódás lett volna, ha Jendogurov és Szvinyin közbe nem lép. Lelkükre beszéltek,
lecsillapították őket. Homlokukat és nyakukat a kendőjükkel törülgetve, a hercegek két
különböző padra ültek.
Unaloműzőül Jendogurov dumatag elbeszélte, hogy a bojárok miről csevegnek az állami
dumában; csak széttárják a karjukat, szegények; a cár meg a tanácsosai egyet tudnak csak
ott, Voronyezsben: pénzt és pénzt. Jó kis tanácsosokat szedett össze: hazai és külföldi
kereskedők, se családjuk, se nemzetségük, ácsok, kovácsok, matrózok; olyan fickók, csoda,
hogy a hóhér az orrcimpájukat még ki nem tépte. A cár az ő gaz tanácsukra hallgat. Az
aztán igazi állami duma ott Voronyezsben. A városokból, a váraljai szatócsoktól s a
kereskedőnéptől csak úgy özönlik oda a panasz: megtalálták a cárjukat. S ezzel a csürhével
akarják legyőzni a török szultánt. Moszkvába azt írta egy ember Karlovicból, a Prokofij
Voznyicin követségéből, hogy a törökök nevetnek a voronyezsi flottán, a Don-torkolaton
nem jut tovább, zátonyra fut az egész.
– Uramisten, miért nem ülhetünk békén, mit ingereljük a törököt? – mondta a szelíd
Lavrentyij Szvinyin. (Három fiát vitték el a hadseregbe, a negyediket meg matróznak. Az
öreg elunta magát.) 'v
– Hogy: békén? – szólt, Roman Boriszovics, fenyegetően meresztve rá a szemét. –
Először is: származásodat meggondolva, nem szabadna mások előtt elsőül szólanod. – A
combjára ütött. – Hogy legyünk mi a törökkel, tatárral békén? Akkor miért küldtük Vaszilij
Golicin herceget kétszer is a Krímbe?
– Nem mindenkinek van birtoka Voronyezsen meg Rjazanyon túl – szólt oda Martin
herceg a kemencét nézve.
Roman Boriszovics fölrántotta az orrát, majd lenézően mondta:
– Amszterdamban a lengyel búza pudját egy holland forintért veszik, Franciaországban
meg még drágábban, Lengyelországban a pánokat fölveti az arany. Beszélj Ivannal,
Artyemics Brovkinnal, ő elmondja, hol hever az útfélen a pénz. Én meg nagy nehezen
adtam el a múlt évi gabonát, három és fél kopejkáért pudját a pálinkafőzőnek… Hogyne
bosszankodnék: ott van mellettem a Vorona folyó, ott a Don, a búzám ott úszhatna a
tengeren… Nagy dolog volna az, ha az Isten megengedné nekünk, hogy legyőzzük a
szultánt. Te meg azt hajtod, hogy békén legyünk. Legalább egy városkánk lenne a
tengeren: Keres legalább… Aztán meg nem ami kötelességünk-e, hogy mint harmadik
8
A második ál-Dmitrij, aki az első (Griska Otrepjev) halála után igényt támasztott a trónra a XVII.
század elején.
Róma, a szentsírról gondoskodjunk? Vagy végleg kiveszett belőlünk a lelkiismeret?
– A szultánt nem győzzük le. Nem. Hiába is gyürkőzünk – mondta Martin herceg
megkönnyebbülve. – S hogy gabonánk van bőven: hála teneked. Úristen. Éhen nem halunk.
Csak ne legyünk azon, hogy a leányainkra sleppet varrassunk meg cifra újmódira kapassuk
őket.
Roman Boriszovics hallgatott egy darabig s szétvetett térde közt a padló bütykét nézte.
– Jól van – mondta –, de ki az, aki sleppet varrat a lányaira?
– Azok a fajankók, természetesen, akik a német telepen kávét vásárolnak, két és három
csetvertokért fontját. Az ilyet semmiféle paraszt el nem tartja. – Martin herceg a kemencére
sandított, hervadt álla reszketett, nyilván megint forrt benne a düh.
Az ajtót jó keményen belökték. A fagyról egy kerek arcú, pisze orrú, piros tiszt ugrott be
a fülledt helyiségbe, a parókája kócos, a kis háromszögletű kalap a fülére csapva. Nehéz
lovaglócsizmája s a zöld kabát a széles, vörös mandzsettával csupa hó. Nyilván lóhalálában
nyargalt át Moszkván.
Martin herceg, amikor a tisztet meglátta, elbámult, a szája tátva maradt: az az ember
volt, aki megsértette. Alekszej Brovkin, a preobrazsenszkojei ezred hadnagya, a cár egyik
kegyence.
– Bojárok, hagyjátok abba… – Aljoska siettében a kicsapott ajtón felejtette a kezét. –
Franz Jakovlevics haldoklik.
Megrázta a parókáját s – mint Péternek ezek az alacsony származású neveltjei mind –
pimaszul villantott szemével és koppanó sarokkal, pengő sarkantyúval röpült végig az
Udvarnagyi Hivatal korhadó padlóin. A kopasz osztályvezetők utána sandítottak:
„Csöndesebben is járhatnál, orcátlan, nem istálló ez.”

5
Egy héttel ezelőtt Franz Jakovlevics Lefort a dán meg a brandenburgi követtel
lakomázott a kastélyában. Enyhe idő köszöntött be, a tető csöpögött. A kis teremben
forróság volt. Franz Jakovlevics háttal ült a kandallóban izzó fának s lelkesülten
magyarázta nagy terveiket. Egyre jobban tűzbe jött, megemelte kókuszhéj serlegét és ivott
Péter cár meg a dán király és a brandenburgi választófejedelem testvéri szövetségére. Az
ablak alatt, mihelyt az udvarmester kendőjét az ablakban meglengette, a tizenkét rikító
zöldtalpas ágyú egyszerre adta le a mennydörgő dísztüzet. Fehér puskaporfüst-gomolyok
vonták be a napos eget.
Lefort hátravetette magát az aranyos székecskében, szemét tágra nyitotta s parókájának a
fürtjei elsápadt orcáiba tapadtak:
– Nagy folyóink mentén árbocerdők zúgnak… Hallal valamennyi keresztény országot el
tudjuk látni, ezer meg ezer versztákon vethetjük a lent és a kendert. És a Vadföld: a déli
puszták, ahol eltűnik a fűben a lovas! Ha a tatárt kiverjük onnét, annyi barmunk lesz, mint
égen a csillag. Vasra van szükségünk? Lábunk alatt az érc. Az Uralban vashegyek vannak.
Mivel képeszthetnek el minket az európai országok? Ipari üzemeik vannak? Angolokat,
hollandokat hívunk be. A magunk embereit is rászorítjuk. Amikorra körülnéztek: lesz
mindenféle ipari üzemünk. A váraljai népet tudományra és művészetre tanítjuk. A
kereskedőnek, nagyiparosnak olyan becsületet szerzünk, amilyet nem is álmodott.
Így beszélt a mámoros Lefort a becsípett követeknek. A bor s az ő beszéde egészen
ámulatba ejtette őket. A kis teremben fülledt meleg volt. Lefort az udvarmesterrel mindkét
ablakot kinyittatta s élvezettel szívta be az olvadásos, hűvös levegőt. Alkonyatig ürítgette
nagy terveikre a poharat Este a lengyel követhez ment és ott táncolt, ivott reggelig.
Másnap Franz Jakovlevics szokása ellenére fáradtnak érezte magát. Fölvette
nyúlszőrbundáját, selyemkendővel kötötte körül a fejét s megparancsolta, hogy senkit be ne
engedjenek hozzá. Megpróbált Péternek levelet írni, de arra sem volt ereje, vacogott, pedig
bundába burkolózva ült a kandalló mellett. Elhívták Policolót, az olasz orvost Az
megszagolta a vizeletét és köpetét, csettintett, megvakarta az orrát. A tenger-nagynak
hashajtót adtak, eret vágtak rajta. Nem segített semmi. Éjszaka Franz Jakovlevics az erős
láztól elvesztette eszméletét.

Strumpf lelkész a szentséget a feje fölött tartva, a csöngőt rázó templomszolga

nyomában nagy üggyel-bajjal nyomakodott be a nagy terembe. Lefort kastélya csak úgy
zúgott – egész Moszkva összeszaladt. Ajtók csapódtak, járt a kereszt-huzat. Fejvesztett
szolgák sürgölődtek, némelyik már részeg is volt. Lefort felesége, Jelizaveta Franzevna,
férje hálószobájának ajtajában fogadta a lelkészt, hervadt arca csupa vörös, kókadt orra
agyonsírva. Málnavörös ruhája jól-rosszul befűzve, ritka hajfürtjei kilógtak a paróka alól. A
tengernagyné halálra ijedt, amikor ennyi előkelő személyt látott idejönni. Oroszul alig
beszélt valamit, egész életét a hátsó szobákban töltötte. összekulcsolt kezét a lelkész
mellére tette s németül suttogta:
– Mitévő legyek? Milyen rengeteg vendég… Strumpf lelkész úr, adjon tanácsot: tán
valami könnyű hideg ételt adjak föl? A szolgák, mint az eszelősek, senki sem hallgat rám.
A pincekulcsok szegény Franz párnája alatt vannak. – A tengernagyné sárgásfehér
szeméből folyt a könny, a fűzőjében matatott, egy nedves zsebkendőt húzott ki, abba dugta
az orrát. – Strumpf lelkész úr, félek a terembe kimenni, úgy megzavarodok mindig… Mi
lesz, mi lesz, Strumpf lelkész?
A lelkész a helyzethez illő basszus hangon, vigasztaló szavakat mondott a
tengernagynénak. Tenyerét végighúzta kékre borotvált arcán, elűzte róla a földi gondokat s
bement a hálóba.
Lefort a széles, összegyűrt ágyon feküdt. Törzsét párnák emelték meg. Beesett arcát és
magas koponyáját benőtte a borosta. Szaporán, fütyölve lélegzett, sárga kulcscsontját
előredomborítva, mintha még mindig az életbe próbált volna – mint egy járomba –
visszabújni. Nyitott szája a láztól kicserepesedett. Csak a szeme élt – fekete, mozdulatlan
szeme.
Az orvos, Policolo, félrevonta Strumpf lelkészt, jelentősen pislogott, arcát ráncokba
szedte:
– A száraz erek – mondta –, amelyeken át, mint ahogy tudományunk tanítja, a lélek a
testtel egyesül, a tengernagy úrnál a jelen esetben igen erős váladékkal vannak tele,
úgyhogy a lélek percről percre szűkebb csatornácskákon folyik a testbe, s számítani lehet
rá, hogy ez a váladék teljes elzáródást okoz.
Strumpf lelkész csendben a haldokló ágyfejéhez ült. Lefort nemrégen riadt föl
lázálmából és eszméletlenségéből s valami szemmel láthatólag nyugtalanította. Ahogy a
nevét hallotta, szemét erőlködve fordította a lelkészre, aztán megint arra nézett, ahol a
kandallóban egy nyirkos fahasáb füstölgött. Ott, a kandalló cikornyái fölött, Neptun hevert,
a tengerek istene, háromágú szigonyával, könyöke alatt egy aranyvázából aranyvíz folyt s
futott szét az aranycirádákban. Középen, a fekete lyukban a fahasáb füstölgött.
Strumpf megpróbálta a tengernagy pillantását a feszületre fordítani; az örök üdvösség
reményéről beszélt, amely senki élő elől nincs elzárva. Lefort valami érthetetlent
mormogott Strumpf lilás ajak fölé hajolt.
– Ne beszélj sokat – mondta Lefort a pihegésén át.
De a lelkész azért teljesítette a kötelességét: megadta a feloldozást és megáldoztatta a
haldoklót. Amikor kiment, Lefort két könyökre emelkedett. Megértették, hogy az
udvarmestert hívja. Elfutottak érte; a konyhán találták a zokogó öreget Strucctollas
kalapban, kezében a botjával, könnytől puffadt arccal állt az ágy lábánál.
 – Hívd a muzsikusokat… – mondta neki Franz Lefort. – A barátaimat… Poharakat…
Bejöttek lábujjhegyen a muzsikusok; öltözetlenül, ki amiben volt. Boros serlegeket
hoztak be. A zenészek körülállták az ágyat, szájukhoz emelték a kürtöt és tizenhat ezüst-,
réz- és fakürtön egy menüettet játszottak; gyönyörű táncdalt.
A halálsápadt Lefort válla a párnákba süppedt. Halántéka beesett, mint a lóé. Szeme
könyörtelenül lángolt. Odahozták a serleget, de ő már nem tudta fölemelni a kezét, a bor a
mellére folyt. A zene alatt újra eszméletét vesztette. A szeme nem látott többé.

Lefort meghalt. Moszkvában azt sem tudták, mit csináljanak örömükben. Vége már az
idegen uralomnak, a Kukuj-telepnek. Megdöglött az átkozott tanácsadó. Mindenki tudta,
mindenki látta.– bűvös itallal itatta meg Péter cárt, de ezt-nem volt szabad kimondani, őt
idézték a sztrelecek könnyei. Örökre elnémul az Antikrisztus fészke: Lefort kastélya…
Beszélték, hogy a haldokló Lefort zenészekkel játszatott, a bolondjait ugráltatta,
táncosnőket táncoltatott, zölden, mint a holttest, maga is fölugrott az ágyról s ugrálni
kezdett… S a kastélyban, a padláson, hogy üvölt, fütyül a tisztátalan lélek!
A bojárok s a különféle hivatali méltóságok hét napon át jártak a tengernagy
koporsójához, örömüket és félelmüket eltitkolva léptek a két ablaksoros terembe. Középen
a ravatalon ott állt a koporsó, fekete selyemlepellel félig letakarva. Négy kivont kardú tiszt
állt a koporsónál, négy lent a ravatal előtt. Az özvegy lent, a ravatal előtt ült, egy
összecsukható széken, gyászruhában.
A bojárok fölmentek a ravatalra, orrukat és szájukat elfordították, nehogy bemocskolják
magukat, arcukkal megérintették a sátáni admirális kezét. Aztán az özvegyhez mentek;
övig hajoltak – ujjuk a padlón –, és ki az udvarból.
Péter nyolcadnap váltott lovakon érkezett meg Voronyezsből. Bőrernyős szánkója, a
hatlovas, átröpült Moszkván, egyenesen a Lefort-kastély udvarára. A különféle színű lovak
izzadt oldalát súlyos zihálás emelgette. A szán belsejéből egy kéz nyúlt ki, a szíjat kereste,
hogy kigombolja.
Alekszandra Ivanovna éppen akkor jött ki a kastélyból. A tornácon nem volt: kívüle
senki sem. Szanyka a lovakról ítélve, azt gondolta, hegy valami alacsonyabbrendű ember
érkezett. Megharagudott, hogy hintájának elálltak az útját. „Menj onnét a gebéiddel, mit
állsz ott az úton” – mondta a cár kocsisának.
A kinyúló kéz nem találta meg a csatot, dühösen letépte a borító szíját, a szánkóból füles
bársonysapkában egy ember szállt ki, bársony fülessapka, prémes szürke posztóbunda és
nemezcsizma rajta. Jó magas ember. Szanyka, ahogy ránézett, fölkapta a fejét. Kerek,
beesett arc, puffadt szem, sötét, kis, fölfelé meredő bajusz. Uramisten, a cár!
Péter kinyújtogatta megdermedt lábait, szemöldöke összehúzódott. Megismerte a lányt,
akinek a kérője volt, kis szájának egy ráncával alig észrevehetően elmosolyodott.
– Baj, baj – mondta tompán.
S a bundaujját lóbálva bement a kastélyba. Szanyka utána.
Az özvegy, ahogy a cárt meglátta, a székére dermedt. Fölugrott, lábához akart esni.
Péter átölelte, magához szorította s az asszony feje fölött a koporsóra pillantott. Szolgák
futottak oda. Levették róla a bundát. Péter nemezcsizmájában esetlenül ment oda
elbúcsúzni. Sokáig állt ott, kezét a koporsó szélére téve. Fölébe hajolt s megcsókolta
kedves barátjának a gyászszalagját, homlokát, kezét. Válla a zöld kabát alatt meg-rándult
tarkója megfeszült.
Szanykának, aki a hátát nézte, könnybe lábadt a szeme. Fejét parasztasszony módján
föltámasztva, halk, vékony hangon fölzokogott. Úgy fájt a szíve, úgy fájt valamiért. Péter
szipogva jött le, mint egy kisfiú a ravatal lépcsőjén. Megállt Szanyka előtt. Az szomorúan
bólintott oda neki.
 – Nem lesz több ilyen barátom – mondta Péter. Eltakarta a szemét, megrázta csigás,
sötét haját, amely az úton összekócolódott. – Közös volt az örömünk, közös a gondunk.
Egy ésszel gondolkodtunk… – Elkapta szeméről a kezét, körülnézett, a könnye kiszáradt,
olyan volt most, mint egy kandúr;
Sebtiben keresztet vetve, bojárok léptek a terembe, lehettek vagy tízen. Buzgón
közeledtek Péter Alekszejevicshez, rang szerint, a főbbek elöl, letérdeltek s tenyerüket a
padlóra támasztva, homlokukat szorosan a tölgyfapadlóra nyomták. Péter nem emelte föl,
nem ölelte meg egyiket sem, még csak nem is bólintott, idegenül, gőgösen állt ott. Kurta
orrának a cimpái kitágultak.
– Örültök, örültök, látom! – mondta érthetetlenül, s a kastélyból megint a szánjához
ment.

6
Ezen az őszön a német telepen, a lutheránus templom mellett holland mintájú téglaházat
építettek: nyolc ablakkal az utcára. Az Udvarnagyi Hivatal építtette sürgősen, két hónap
alatt. A házba Anna Ivanovna Mons költözött az anyjával és Viliim öccsével.
A cár minden titkolózás nélkül járt ide s gyakran itt maradt éjszakára is. A Kukujban (de
Moszkvában is) úgy emlegették a házat: a cárné palotája. Anna Ivanovna előkelő
szokásokat vezetett be: udvarmestere volt, libériás szolgái, az istállóban két hatosfogat,
drága lengyel lovakkal, s mindenféle hintó.
Monsékhoz nem lehetett, úgy, mint régen, egy korsó sörre a vendéglő tűzhelye mellé
betérni. „He, he – emlegették a németek –, nem is olyan régen volt, amikor a kékszemű
Annchen hordta szét tiszta köténykéjében az asztalokhoz a korsókat, s mint a vadrózsa,
pirult, ha valaki az atyafiak közül a lányos fenekére csapott s azt mondta:
– Rajta, halacska, idd le a habját, neked a virágja, nekem a sör.”
Monséknál a kukuji telepesek közül most csak a tekintélyes kereskedő- és gyárosnép
fordult meg, azok is csak hívásra, ünnepnap, ebédhez. Tréfáltak persze, de illendően.
Annchen jobbján mindig: Strumpf lelkész ült. Szeretett valami mulatságos vagy épületes
történetet elmondani a római történelemből. A vérmes vendégek eltűnődve emelgették a
söröskancsót és jóleső érzéssel sóhajtoztak a dolgok múlandóságán. Anna Ivanovna
különösen sokat adott az illendőségre.
Kivirult az utóbbi években: járása méltóságos lett, pillantásában nyugalom, tisztesség,
szomorúság. Akármit mondanak, akármilyen mélyen hajolnak is az üveghintója után, a cár
csak aludni jár hozzá. De mi lesz azután? A Nemesi Birtokszék falvakat juttatott Anna
Ivanovnának. A bálokon olyan ékszereket viselhetett, amelyek nem maradtak a többieké
mögött, mellén Péter Alekszejevics gyémántos arcképe függött, akkora, mint egy
kisebbfajta tányér. Semmije sem hiányzott, semmiről sem kellett lemondania, de tovább
nem ment a dolog.
Az idő múlt. Péter mind többet tartózkodott Voronyezsben vagy váltott lovakon nyargalt
a déli tengertől az északiig. Anna Ivanovna kis leveleket küldözgetett utána és minden
alkalommal fél tucat citromot, narancsot (Rigából szerezte), gyömbéres kolbászt és
fűszeres pálinkát. De levelekkel meg csomagokkal meg lehet-e tartani soká egy szeretőt?
Mi lesz, ha valami asszony rávarrja, a szívébe veszi magát? Éjszakákat forgolódott
álmatlanul a párnáján. Minden bizonytalan volt, homályos, kétértelmű. Ellenség, ellenség
körös-körül – azt várják csak, hogy a Mons-lány mikor botlik egyet.
Még legközelebbi barátja, Lefort is határozatlanul mosolygott, amikor Anna Ivanovna
nagy kerülővel arra fordította a szót, hegy Péter soká él-e még ilyen rendetlenül,
legénymódra; gyöngéden csípte meg Annchen arcocskáját: „Az ígéret szép szó…” Ah,
senki sem értette meg őt: hiszen Anna Ivanovna nem a cári trónt, a hatalmat akarta, a
hatalom nyugtalan, bizonytalan… Nem, csak állandóságot, rendet, tisztességet.
Egy szer maradt csak: a bűvölés, varázslat. A mélyen alvó Péter ágyáról felkelve Anna
Ivanovna anyja tanácsára egy alkalommal apró rongyot varrt be a mellénye szélébe, a maga
vére rajta. Péter elment Voronyezsbe, a mellényt Preobrazsenszkojéban hagyta. Attól az
időtől fogva egyszer sem vette föl. Az öreg Monsné varázsló parasztasszonyokat szoktatott
a hátsó szobákba. De hogy kit kell megigézni, azt fölfedni félt az anya is, a leánya is.
Romodanovszkij, a cézár-herceg, varázslatért kínpadra huzattá az embereket.
Talán, ha Anna Ivanovnát most egy egyszerű – tehetős – ember megszerette volna,
mindent odaad a háborítatlan életéért. Egy tiszta, kis ház, ha udvarmester nélkül is, a
viaszos padlóra odasüt a nap, az ablakpárkányon kellemesen illatozik a jázmin,
pörköltkávészag száll a konyhából, nyugalmat terjesztve csendül a templom harangja, s az
érdemes emberek, ahogy a ház előtt elmennek, tisztelettel üdvözlik a kézimunkájával az
ablakban ülő Anna Ivanovnát.
Lefort halálával mintha fekete felhő szállt volna Anna Ivanovna feje fölé. Annyit sírt ez
alatt a hét nap alatt (Péter érkeztéig), hogy az öreg Monsné elhozatta az orvost, Policolót.
Ez beöntést és purgáló szert rendelt, hogy eltávolítsa a fölösleges nedveket, amelyek a
bánkódás következtében jelentek meg a vérében. Anna Ivanovna maga sem tudta igazán,
miért: borzadva várta Péter érkezését. Eszében volt földszínű ábrázata, a fogfájástól
duzzadt arc, amikor a legszörnyűbb sztrelec-kivégzés után Lefortnál ült. Kitágult szemébe
beledermedt a düh. Fagytól vörös keze az üres kenyér mellett hevert. Nem evett, nem
figyelt az asztal fölötti mókára. (Fogvacogva mókáztak.) Nem nézett senkire, alig
hallhatóan mondta:
– Nem négy ezred, légió van belőlük… Amikor a tőkére feküdt, mind két ujjal vetett
keresztet… A régi világért, koldussorsért… A meztelen, nyomorúságos életért! Váraljai
nép! Nem Azovon kellett volna kezdeni, Moszkván!
Anna Ivanovna ma is összerezzent, ha az akkori Péter eszébe jutott. Csendes ablakából –
érezte – kegyetlen izgalmak közé taszítja ez a gyötrelem-okozó ember… Miért? Nem az
Antikrisztus-e csakugyan, ahogy az oroszok suttogják? Esténként az ágyban fekve, a
viaszgyertya szelíd világánál Anna Ivanovna kezét tördelve, kétségbeesetten zokogta:
– Mama, mama, mit kezdjek magammal? Nem szeretem. Jön s olyan türelmetlen… Én
meg, mint a halott. Tán nekem is jobb volna a koporsóban feküdnöm, mint szegény
Franznak.
Egy reggel, öltözetlen volt még, a szemhéja puffadt, az ablakon át váratlanul meglátta,
amint a kerítésen túl, a hepehupás utcán a cári szánkó megáll. Ez alkalommal nem
kapkodott: legyen, amilyen; a fején főkötő, a vállán gyapjúsál. Ahogy a kiskerten átjött,
Péter is meglátta őt az ablakban s mosoly nélkül Bólintott oda neki. Az előcsarnokban
megtörölte lábát a szőnyegen. Józan volt, szelíd.
– Jó napot, Annuska – mondta szelíden, homlokon csókolta. – Elárvultunk. – Leült a
falhoz, a falióra mellé, amely lassan himbálta ingáján a nevető rézarcot. Péter halkan
beszélt, mint aki csodálkozik, hogy a halál ilyen érthetetlen tévedést követ el. – Franz,
Franz… Tengernagynak rossz voltál, de egy egész flottával fölértél. Bánat, nagy bánat,
mekkora nagy bánat! Emlékszem, amikor először vitt hozzád, kislány voltál még,
megijedtél, hogy eltöröm a zenélő ládádat. A halál nem azt vitte el, akit kellett volna…
Nincs többé Franz. Érthetetlen…
Anna Ivanovna hallgatta – egészen a szeméig burkolózott a bolyhos sálba. Nem készült
fel rá, nem tudta, mit feleljen. Könnyei befolytak a sál alá. Az ajtó mögött óvatosan
csörrent az edény. Szipogva, könnyesen mormogta, hogy Franznak most már bizonyára jó,
ott fönn az Istennél. Péter furcsán pillantott rá.
– Péter, amióta megjött, semmit sem evett. Kérem, maradjon itt, harapjon valamit. Ma
épp a kedvenc sült kolbásza van.
 Szomorúan látta, hogy a kolbász sem csábítja. Leült mellé, megfogta bárányprémszagú
kezét és elkezdte csókolni. Péter a másik kezével a főkötő alatt cirógatta a haját.
– Estefelé eljövök egy órácskára… Na, hagyd már, elég legyen, az egész kezem
összeáztattad. Menj, hozd a kolbászt, egy pohár pálinkát… Menj, menj… Sok dolgom van
ma…

7
Lefortot nagy pompával temették el. Három ezred vonult ki, leeresztett zászlóval,
ágyúkkal. A halottas kocsi mögött, amelybe tizenhat hollófekete ló volt fogva, párnákon a
tengernagy kalapját, kardját, sarkantyúit hozták. Egy feketepáncélos, feketetollas lovas
lefele fordított fáklyát tartott a kezében. A követek és ügyvivők gyászruhában lépdeltek.
Utánuk: bojárok, kamarások, a dumatagok, moszkvai nemesek – mintegy ezer ember. A
trombitások trombitáltak; lassan verték a dobot Elöl Péter lépdelt az első
preobrazsenszkojei századdal.
Minthogy a cárt nem látták a közelükben, a bojárok egyike-másika, hogy a menet élére
jusson, vágtába kapott s fokról fokra elébük került a külföldi követeknek. A követek vállat
– vontak, összesúgtak. A temetőben egészen hátranyomták őket Roman Boriszovics
Bujnoszov és a rendkívül ostoba Sztyepan Beloszelszkij herceg, a halottas kocsiba
kapaszkodva, közvetlenül a kerekek mögött ténfergett. Sok orosz már kapatos volt; alig
hajnalodott, összegyűltek a temetésre: a hasuk korgott, nem várták be a halotti tort, ott
tolongtak a hideg étellel megrakott asztalnál s ettek, ittak.
Amikor a koporsót a gödörből kihányt agyagra letették, Péter sietve odament. Ahogy a
bojárok egyszeriben megszeppent, borotvált arcán végignézett, olyan dühösen vicsorított
rájuk, hogy néhányan a többiek háta mögé bújtak. Egy fejbólintással magához intette a
kövér Lev Kirillovicsot:
– Miért másztak ezek a követek elé? Ki parancsolta?
– Én már szidtam, pirongattam őket, nem hallgatnak rám? – felelte Lev Kirillovics.
– Kutyák. – Majd hangosabban. – Kutyák, nem emberek! – Megrántotta nyakát,
elfordította a fejét, rúgott egyet a lovaglócsizmájával. A követek és megbízottak a bojárok
szétváló tömegén át a sírhoz nyomultak, ahol a nyitott koporsónál, egyedül, mindenkitől
idegenül, átfázva, kis posztókabátjában ott állt a cár. Mindenki ijedten nézte, mit művel
még. Kardját a földbe szúrta, térdre ereszkedett s arcát odaszorította ahhoz, ami okos
barátjából, a kalandorból, nőcsábászból dorbézolóból és hű pajtásból megmaradt.
Fölemelkedett Dühösen dörgölte a szemét. – Szögezzétek be… Eresszétek le…
A dobok megperdültek, a zászlók meghajoltak, az ágyúk fehér gomolyokat hányva
dördültek meg. A tüzérek egyike elmáléskodott s nem tudott már elugorni, a golyó
leszakította a fejét. Moszkvában ezen a napon azt mondták:
„Az egyik ördögöt eltemettük, de a másik megmaradt, nyilván kevés embert pusztított
még el.”

8
A derék, kereskedést és ipart űző emberek, szánjaikat a kapu előtt hagyva, sipkájukat
levéve, fölmentek a hosszú, fedett lépcsőn, amely majdnem az udvar közepén kezdődött, a
preobrazsenszkojei kastélyba. A kormányt szolgálók és a céhbeli kereskedők trojkán,
szőnyegekkel bélelt szánokon érkeztek s hamburgi posztóval borított róka- és
mókusbundájukban félelem nélkül léptek az épületbe. A roskatag terem rosszul volt fűtve.
Élénken nézegették a helyenként megsüllyedt likas mennyezetet, a padok és ajtók
molyrágta vörös posztóját.
 – Az épület nem éppen különös… Látszik rajta a bojár gondosság … Kár érte, kár.
Sietve hívták össze ide, a névjegyzékek szerint, a kereskedőket. Néhányan nem jöttek el,
féltek, nem kényszerítik-e rá őket, hogy a nyikoniánusok edényéből egyenek s
dohányozzanak. Gyanították már, miért hívta őket a cár a kastélyba. A Vörös téren a duma
íródeákja nemrég dobszó mellett olvasta föl egy emelvényről a legfelsőbb ukázt: „Az
uralkodónak tudomására jutott, hogy a nagykereskedők, a kereskedő-céh tagjai, a különféle
váraljai árusok és iparosok, sokféle hivatali huzavonájukban, a vajdák, a kormányszéki s
más különféle rangú emberek részéről kereskedésükben és mindennemű iparukban nagy
kárt és pusztulást szenvednek… Az uralkodó megkönyörülvén rajtuk, elrendelte: hogy
mindenféle bírósági, pörös, kérvényezési és kereskedelmi ügyükben s az állami jövedelmek
begyűjtésében külön elöljárók igazgassák őket, ezeket az elöljárókat maguk közül évente
válasszák, a derék és becsületes emberek közül, akit jónak látnak. A választottak közül egy-
egy legyen a fő, s ő vezesse egy hónapon át az ügyeket. A városokban, váraljákon, a
telepeken, a legjobb és legigazibb emberek közül a bíráskodásra és büntetésekre, a kivetett
adók beszedésére helyi elöljárókat kell választani, a vám- és a kocsmajövedelmek
begyűjtésére pedig vámszedő és italmérő elöljárókat, akit jónak látnak. Az elöljárók egy
külön, kereskedői kamarában tanácskozzanak s intézzék a kereskedelmi és adóügyeket,
vitás ügyeikkel és kérelmeikkel pedig a kormányszékek megkerülésével egyenesen az
uralkodóhoz forduljanak.”
Elöljárói kamarául a régi, cári kastély épületét jelölték ki a Kremlben, a Keresztelő
János temploma mellett, a pincékkel együtt, ahol a pénzt őrizzék.
A moszkvai kereskedők ilyen megtisztelő dologra nem sajnálták a pénzt, hiszen nemrég
volt, hogy a Kremlben sipka nélkül kellett járniuk s akkor is félelemmel – most pedig
maguk üléseztek ott. A roskatag kastélyt új tetővel fedték be – olyan volt, mint az ezüst;
kívül-belül kicsinosították, az ablakkereteket nem csillámmal, hanem üveggel rakták be. A
pincék elé maguk állítottak őrt.
A kereskedőnépnek, most, hogy a vajdák pusztításától és a kormányszékek
igazságtalanságaitól megszabadult, a régi adó kétszeresét kellett fizetnie. A kincstárnák:
nyilvánvaló haszon: Hát a kereskedőnépnek? Ahogy vesszük.
A vajdáktól s a kormányszékek embereitől és emberkéitől valóban nem volt nyugvás.
Mohók, mint a farkas, ha nem vigyáz az ember: elharapják a torkát. Moszkvában bíróságról
bíróságra hurcolják, levetkőztetik, a városokban és váraljákon pedig deresen gyötrik a
vajda udvarán. Ez mind így van.
De sokan – a ravaszabbja persze – vigyáztak magukra s nem is éltek olyan rosszul: a
vajda iránt rubellel fejezték ki tiszteletüket, a deáknak cukrot küldtek, vagy egy kis posztót,
vagy halat, az osztályvezetőt elhívták megkóstolni, amit Isten adott. Némelyik gazdag
kereskedőről nemhogy a vajda vagy a kormányszék embere, de az ördög se tudja, mennyi
áruja, pénze van. Persze, az olyan sasokat, mint Mitrofan Sorin, a nagykereskedő-céh első
kereskedője, vagy Alekszej Szvesnyikov, úgy ismerik, mint a tenyerüket, hozzájuk a
metropolita is eljár. Ezek szívesen fizetnének akár háromszoros adót is a kereskedői
kamarának; tisztességük és hatalmuk van ott, a rend is nekik szolgál. De vegyük, mondjuk,
az idősebb Vaszja Revjakint. Az ő kis boltjában, a vasassoron, három altin ára holmi ha
van – ott ül s egy kis ronggyal dörgölgeti a szemét. Ugyanakkor a bennfentes emberek azt
mondják, hogy vagy háromezer lélek jobbágy van, eladósodott földművesek. Nemhogy
paraszt vagy váraljai, de ritka az a kereskedő is, aki nehéz adóslevél ellenében adósa nem
volt már, s nincs olyan város, olyan váralja, ahol Revjakinnak vasáru-raktára vagy egy kis
boltja ne volna, s mindez a rokonainak és alkalmazottainak nevén. Megfogni nem lehet
semmi módon; mint az angolna: csupasz és sikamlós. A kereskedői kamara neki pusztulás;
a magafajtája előtt nem bújhat el.
A kereskedőnép idősebbje a padokon ült, a kisebb emberek álltak, így várták a cár
érkezését. A cár atyuskának, megértették, nyilván egy kis pénzre van szüksége, s most
bizalmasan akar beszélni velük. Rég kellett volna már ez a bizalmas beszéd. Akik először
voltak itt, nem minden félelem nélkül nézegették az oroszlánokkal és madarakkal díszített
ajtót, a trón helyétől oldalt (trón nem volt, csak a baldachin maradt meg). Péter egy
oldalajtócskán jött ki, váratlanul, hollandi ruhában; vörös volt, nyilván becsípett. „Jó napot,
jó napot” – hajtogatta kedélyesen; egyik-másikkal kezet fogott, néhánynak a hátát, fejét
veregette meg. Néhány ember jött vele: Mitrofan Sorin és Alekszej Szvesnyikov (magyar
kabátban), a két testvér: Oszip és Fjodor Bazsenyin, komoly, tekintélyes emberek, a
bajuszuk fölfelé pödört, vállban szűk, külföldi posztóruha rajtuk, a tömzsi és méltóságos
Ivan Artyemics Brovkin, újgazdag, az arca simára borotvált, sötét parókája köldökig érő;
Ljubim Domnyin, a szigorú duma-deák, s egyszerű, váraljai ruhában egy ismeretlen
ember,- cigányos szakáll, nagy, kopasz homlok. Ez nyilván megszeppent s a többiek háta
mögé húzódott.
Péter leült a padra s szétvetett térdére támasztotta a könyökét. „Üljetek le, üljetek le” –
mondta a közelebb húzódó kereskedőknek. Azok tétováztak. Péter rájuk parancsolt, a feje
megrándult közben. Az öregebbek rögtön leültek, az állva maradó duma-deák, Ljubin
Domnyin, tekercsbe összecsavart írást vett ki a hátsó zsebéből s megnyalta száraz ajkát. A
két fivér, Oszip és Fjodor Bazsenyin rögtön fölszökött, az angol kalap a hasukon, fejüket
komolyan leszegték. Péter megint odabólintott rájuk:
– Több ilyen ember kellene nekünk… Oszipot és Fjodort az egész gyülekezet előtt
akarom kitüntetni. Angliában és Hollandiában, aki jól kereskedik, jó árukat gyárt, jutalmat
kap, nálunk is be kell vezetni ezt a szokást. Nincs igazam? – Jobbra-balra fordult. Fölhúzta
a szemöldökét. – Mit haboztok? Attól féltek, pénzt kérek tőletek? Új életet kell kezdenünk,
kereskedők, ezt akarom.
Momonov, egy gazdag posztókereskedő, meghajolt.
– Miképpen értsük ezt, hogy új életet kezdeni, felség?
– Leszökni arról, hogy magatoknak éljetek… Az én bojárjaim úgy ülnek az
udvaraikban, mint a borz. Nektek ezt nem lehet, ti kereskedőemberek vagytok… Meg kell
tanulnotok nem magánosán, hanem kompániákban kereskedni… A hollandok Keletindiai
Társasága üdvös dolog: közösen építenek hajót, közösen kereskednek. Nagy haszonra
tesznek szert. s Tanulni kell tőlük… Európában akadémiák vannak erre… Ha kívánjátok,
mi is építünk olyan tőzsdét, amilyen Amszterdamban van. Alapítsatok kompániákat,
állítsatok ipari üzemeket. De nektek egy tudománytok van: aki nem csal, nem csinál
vásárt…
Egy fiatal kereskedő, aki szerelmes szemmel nézte a cárt, sapkájával hirtelen a kezére
csapott.
– Való igaz, nálunk ez így van… – (A kabátja alját fogva, behúzták a tömeg közé.) – Mi
az? Tán nem igaz? – mondta fejét forgatva, vállát vonogatva. – Csalásból élünk, csupa
csalás az egész: hamisan mázsálunk, hamisan mérünk.
Péter elnevette magát haragosan, mély hangon, kerekre nyitott szájjal. A közelállók
szintén udvariasan nevettek. Ő abbahagyta a nevetést s szigorúan mondta:
– Kétszáz éve kereskedtek s nem tanultátok ki. Elmentek a gazdagság mellett… Még
mindig ugyanaz a nyomorúság, pőreség. Megkerestek egy kopejkát s mentek a kocsmába.
Így van, mi?
– Nem egészen így, felség – szólt Momonov.
– De így! – Orrcimpái kitágultak. – Utazzatok külföldre, nézzétek meg az ottani
kereskedőket: valóságos királyok! Nincs időnk kivárni, amíg magatok beletanultok…
Némelyik disznó pofáját erőszakkal kell a vályúba ütni… A külföldiek mért nem hagynak
nyugton? Hol ezt adjam nekik bérbe, hol azt… Erdőt, ércbányát, halászatot. A mieink mért
nem tudják megtenni? Voronyezsbe jött egy ember, ördög tudja, honnét, mit nem művelt
az, miféle tervei voltak! „A ti országotok, azt mondja, arany ország, csak ti vagytok
szegény emberek… Mért van ez?” Én hallgattam… Azt kérdem: a mi országunkban nem
olyan emberek élnek-e? – Végignézett a kereskedőkön kiugró szemével. – Isten nem adott
másmilyeneket. Ezekkel kell meglennünk, igaz? Néha torkig vagyok az oroszokkal. Úgy
ám, torkig. – A füle megnyúlt, nyakán az ér majd elpattant.
– Az orosz embert sokat verték – szólalt meg Ivan Artyemics, aki mellette ült, éneklős
hangon, jámborán –, ok nélkül verték, azért fajzott úgy el.
– Fajankó! – kiáltott rá Péter. – Fajankó! – S a könyökével oldalba bökte.
Mire Ivan Artyemics még együgyűbben.
– Hát én csak ezt mondom.
Péter egy pillanatig dühödten nézett Brovkin fényes, együgyűn hunyorgó, ostobán
mosolygó képére. Tenyerével a homlokára csapott:
– Vanyka, nem bíztak meg, hogy udvari bolond légy!
De nyilván maga is belátta, hogy a kereskedő nép előtt tüzeskedni, haragudni nem okos
dolog. A kereskedők nem bojárok: a bojárnak nincs hova mennie, a birtokát zsebben e]
nem viheti. A kereskedő, mint a csiga: ha egy kis baj van, behúzza a szarvát, s eloson a
tőkéjével… A teremben valóban csönd lett, idegenkedés érzett, Ivan Artyemics a szeme
réséből ravaszul pislogott Péterre.
– Olvasd, Ljubim – mondta Péter a deáknak.
A két Bazsenyin testvér komoly arccal megint leütötte a fejét. Ljubim Domnyin magas
hangján lassan, szárazon olvasta:
– „…buzgó igyekvésük és a hajóépítésben való fáradozásuk elismeréséül adatott ki ez a
kegyes adománylevél… A múlt évben Oszip és Fjodor Bazsenyin Vovcsug faluban a
maguk erejéből, külföldi mesterek segítsége nélkül, német mintára vízi-fűrészmalmot
építettek, hogy azon a malmon fát hasítsanak föl deszkának s Arhangelszkben a külföldi és
orosz kereskedőembereknek eladják. És ők a fát felfűrészelték. Arhangelszkbe szállították
és hajóra rakták. És az az szándékuk, hogy ugyanezen a telepen hajókat és jachtokat
építsenek deszka és más orosz áru tengeren túli szállítására. Miért is mi, a nagyhatalmú
uralkodó, megjutalmazzuk őket s elrendeljük, hogy falujukban hajókat és jachtokat
építsenek, ami alkatrészt pedig ehhez a hajóépítéshez a külföldről behoznak, az után vámot
szedni nem szabad, ácsmestereket is, idegeneket és oroszokat szerzeményükből szabadon
fogadhassanak. Amikor pedig a hajók készen lesznek, rossz emberektől oltalmul, más
külföldi, kereskedelmi hajók ellen ágyúkat és puskaport tarthatnak rajtuk…”
A diák sokáig olvasott. Összetekerte a függőpecsétű írást s tenyerére téve, átadta
Oszipnak s Fjodornak. A testvérek elvették, Péterhez mentek s némán a lábához borultak,
szép lassan, ahogy illett, ö a válluknál fölemelte őket s mind a kettőjüket megcsókolta, már
nem a cári szokás szerint – az arcukat súrolva –, hanem szájon, jó erősen.
– Az a jó, hogy elkezdtük – mondta a kereskedőknek. Futó pillantásával megkereste a
cigányos szakállú, tar homlokú váraljait, akit senki sem ismert. – Gyemidics! – (Az
kemény lökésekkel tört át a tömegen.) – Gyemidics, hajolj meg a kereskedőnép előtt –
Nyikita Gyemidics Antufjev, tulai kovács. Pisztolyt és fegyvert készít, az angolokénál nem
rosszabbat. Vasat önt, érc után kutat. De a szárnya még kurta. Beszélgessetek vele,
kereskedők, gondolkozzatok. Én a barátja vagyok. Ha kell: földet, falucskát adományozok
neki. Gyemidics, hajolj meg, hajolj meg, kezeskedem érted.

9
– Te ki vagy? Miért jöttél ide? Kit keresel, itt?
A szigorú, széles vállú parasztasszony nem jó pillantással nézegette Andrej Golikovot, a
palehi szentképfestőt. A barna színű, csupa lyuk és cafat daróc alatt libabőrös teste csak
úgy reszketett. Nyirkos, márciusi szél fújt. A Fehérváros vedlett falán csupasz bokrok közt
fütyörészett a szél. A varjak, ahogy borzasán és éhesen a trágyahalmok fölé repültek,
nyugtalanul károgtak. Vaszilij Revjakin kereskedő áthághatatlan kerítése a moszkvai
várfalak mentén húzódott, amelyek ott szögbe futottak össze. Komor hely volt, a
mellékutcák szűkek, elhagyottak.
– Avramij szerzetestől jövök – suttogta Andrej s két ujját szorosan a homlokára tette. Az
asszony háta mögött, a kerékvágással fölszelt udvaron, a ferde magtárak előtt, ösztövér kan
kutyák ágaskodtak a láncukon. Andrjuskának minden tagja megdermedt, csak a szeme volt
izzó. Az asszony kis habozás után beengedte az udvarra s a sárra vetett deszkákon egy
magas és hosszú épület felé küldte, amelynek sem lépcsője, sem tornáca nem volt.
Közvetlen a tető alatt, a csillámablak előtt fatáblák csapkodtak.
Beléptek a sötét, sajtárszagú pitvarba. Az asszony meglökte Andrjuskát: „Dörgöld le a
lábadat a szalmán, nem istállóba mégy” – majd várt egy kicsit s még mindig nem valami
barátságosan ,,az atya, fiú és szentlélek nevében” kinyitotta a házaljba nyíló, alacsony ajtót.
Itt forróság volt, a kemence széndarabkái sötét ikontáblákat világítottak meg a sarokban.
Andrej soká vetette a keresztet a régi szentképek iszonyú szemei felé. Félénken az ajtóban
maradt. Az asszony leült. Túl a falon sok hang tompa éneke hallatszott.
– Miért küldött téged ide a szerzetes?
– Nagy cselekedetre.
– Mifélére?
– Három évre Nyektarij szerzeteshez.
– Nyektarijhoz – mondta vontatottan az asszony.
– Ide küldött, hogy az utat megmutassák hozzá. Nem tudok a világban élni, a testem
éhezik, lelkem borzad. Félek. A magánosságot keresem, a paradicsomi életet… –
Andrjuska az orrát húzogatta. – Könyörülj, anyuskám, ne zavarj el.
– Nyektarij szerzetes majd ad neked magánosságot – mondta az asszony talányosán. A
széndarabok fényében látszott, hogy összehúzódott a szeme.
Andrej beszélni kezdett. Több mint fél éve már, hogy házról házra kószál, majd éhen
vesz és megfagy. Különféle emberekkel állt össze, gaztettekre bujtogatták. „Nem tudom
megtenni, borzad tőle a lelkem.” Elmondta, hogy ezen a télen, a hóviharok idején a
városfalak hitvány eresze alatt töltötte az éjszakát. „Szalmát szerzek, gyékénnyel
takarózom. A vihar üvölt, a hó örvénylik, a holt sztrelecek ott táncolnak a kötélen, a falhoz
verődnek. Valami csendes menedék, szótlan élet után kezdtem áhítozni ezeken az
éjszakákon.
Az asszony, amikor Avramij szerzetesről apróra kikérdezte, sóhajtva fölkelt: „Gyere
utánam!” Megint átvezette a sötét pitvaron, le a lépcsőkön. Miután ráparancsolt, hogy a
koldusok helyén maradjon, bebocsátotta a pincehelyiségbe, ahonnét az éneklő hangok
hallatszottak. Forró viasz- és tömjénszag volt ott. Vagy harminc embernél is több térdelt a
gyalult padlón. A bársonnyal letakart imaasztalnál egy ferde vállú ember olvasott; fekete
csuha és szerzetesi sapka volt rajta. Egy kézzel írt breviárium elnyűtt lapjait forgatta, kócos
szakállát a gyertyafény felé emelte. A régi, novgorodi festésű, kisebb-nagyobb szentképek
előtt a padlótól fölfelé, a fal hosszában, gyertyák égtek.
A pap nélküliek rítusa szerint mondták a misét. Komoran, orrhangon énekeltek. A
szerzetestől jobbra, az imádkozok előtt, a kicsiny, kecskeszakállú Vaszilij Revjakin térdelt.
Az olvasót morzsolta s szemét hol a szentképekre vetette, hol pedig kissé oldalt fordulva,
visszasandított; tekintete alatt az imádkozok még buzgóbban végezték a hajlongást, egészén
kisebezték a homlokukat. A ferde vállú szerzetes betette, s feje fölé emelte a könyvét és
megfordult, szakálla csomókban kitépdesve, összetört orrú arca még fiatal. Tág pupillájával
mintha valami iszonyú látványra meredne, eltátotta kivert fogú száját s fölüvöltött:
– Emlékezzünk Boldog Ince, római pápa szózatára: „Az Antikrisztus eljövetelének
idejében. Isten egyháza elhanyatlik s a vértelen áldozat megszűnik. Lészen kísértés a
városokban és községekben, a monostorokban és lakatlan helyeken. És senki sem menekül
meg, egy kis szám kivételével…”
Szörnyű volt a hangja. Az imádkozok arcra estek, a válluk megrázkódott. A szerzetes
magasba emelt könyvvel állt ott, amíg általánossá nem vált a zokogás.
– Testvéreim, elmondok nektek valamit – szólt a szerzetes, miután az istentiszteletet
bevégezte s mellén a fakeresztet megmarkolta –, Isten kegyelme volt rajtam. Az Úristen a
pusztaságba, a Vol-tóhoz vitt engem, Nyektarij szerzeteshez. Meghajoltam a szerzetes előtt,
ő pedig megkérdezett: „Mit kívánsz: a lelkedet vagy a testedet megmentem?” „A lelkemet,
a lelkemet”, mondtam én. A szerzetes pedig így szólt: „Üdv neked, gyermekem.” És
megmentette a lelkemet és elölte a testem… Kenyér helyett páfránynövényt ettünk a
pusztában és sóskát meg tölgyfa makkját; a fenyőfáról lehántottuk a kérget és
megszárítottuk, hallal összezúztuk, ez volt az eledelünk. És az Úr nem hagyott éhen veszni
minket. S hogy mit tűrtem én első naptól fogva az én mesteremtől: mindennap kétszer
megvert… És húsvét vasárnapján is kétszer verettem meg. Két éven át, két alkalmat véve
mindennap, ezernégyszázharminc verést számláltam össze. S hogy hány sebet és ütést
kaptam mindennap az ö tiszteletre méltó kezétől, azt nem is számítom. Elpusztította a
pásztor az én testem. Ami a kezébe került, azzal oktatott engem, árváját s kiscsibéjét.
Oktatott a mankójával s a törővel, amivel a mozsárban törnek, és a piszkavassal és a
konyhaedénnyel, amelyben az ételt főzik, és a nyújtófával, amivel a tésztát csinálják…
Avégből gyötörte az én lelki vezetőm az én testemet, hogy a sötét lélek megvilágosodjék…
A vízhordó rúddal, azzal a fával, amin a vizes vödröket viszik, verte a lábikráimat, hogy a
lábam szolgálatra kész legyen. És nemcsak mindenféle fával, hanem vassal, kővel,
hajtépéssel, néha még téglával is fenyítette az én testemet. Ekkor ficamodtak ki kezem
ujjai, bordáim és csontjaim pedig összetörtek. De az Úr nem veszített el engem. Testre
most erőtlen vagyok, de a szellemem világos. Testvérek, ne legyetek tunyák a lelketek
dolgában! Ne legyetek tunyák a lelketek dolgában! – jajveszékelte háromszor a szerzetes,
és beszéde közben könyörtelenül szegezve szemét a megszeppent gyülekezetre. Itt
mindenki Vaszilij Revjakin rokona, sógora, jobbágya volt: az ispánjai, magtárnokai és
boltoslegényei. Megtörtén sóhajtoztak, úgy hallgatták. Néhányan nem bírták ki a szerzetes
elragadtatott pillantását. Andrej Golikov meggörbült a zokogástól, arcához kapott, sírt, a
gyertyaláng sárga sugarai a könnyein át úgy imbolyogtak az egész imaházban, mintha
arkangyalok szárnyai lettek volna.
A szerzetes derékig hajolt a gyülekezet előtt és félrehúzódott. A helyére maga Vaszilij
Revjakin állt, egy alacsony, őszes ember, szeme helyén két ránc, amelyek közt
elcsíphetetlenül futkosott a pillantás.
– Én drágáim, ti feledhetetlenek… – szólalt meg, az olvasót morzsolva, halk, bensőséges
hangon… – Szörnyűség! Szerelmeseim, szörnyűség! Világos nap volt, de felhő-húzódott
fölénk, egész létünket bűzzel födte be. – Hátranézett a jobb; majd a bal vállán át, hogy nem
áll-e mögötte valaki. Kis nemez csizmájában puhán előrelépett. – Az Antikrisztus már itt
van. Halljátok? Fölült a nyikoniánus templom kupolájára; A három ujj az ő pecsétje, a
három ujjal keresztet vetőknek nincs menekvés: már fölfalta őket… És azoknak sincs
menekvés, akik három ujjasokkal isznak és esznek. Aki a pópától elfogadja az Úr testét,
annak sincs; ostyájukon már rajta a bélyeg, pap voltuk csak káprázat. Hogy mentsük meg
magunkat? Hallottuk, hogy lehet megmenekülni. Senkit se tartok vissza: menjetek,
kerekedjetek föl, kedveseim, vegyétek magatokra a szenvedést, világosodjatok meg.
Közbenjáróink lesztek; bűnösöknek és gyengéknek. Lehet, magam is elmegyek… A
magtárakat, boltokat becsukom, árumat, jószágomat szétosztom a koldusok közt. Az
egyetlen mentség: az ősi hit, a vezeklés és az istenfélelem… – Szomorúan rázta kis
szakállát, szempilláját megtörölte a posztó ruhaujjal. (A gyülekezet elnémult Nem
lélegzettek, nem mozogtak.) – Üdv annak, aki ezt elméjébe fogadja… Aki pedig nem
fogadja, az se essék kétségbe. A remeték imádkoznak értünk. Egytől féljetek a halálnál is
jobban: hogy a gonosz a könyökötök alá ne bújjon… Ezek nem a régi idők: szolgái
észrevétlenül mindenkit megkörnyékeztek s csak arra várnak, hogy vetkezel, színlelsz,
gazdádtól csak egy kopejkát elcsensz-e… Azt mondjátok, csekély dolog? Egy kopejka.
Nem… Rád vetik magukat, s elvesztél, örök kínra vagy kárhoztatva… Rettegjetek, nehogy
a remeték abbahagyják értetek az imádkozást… – Még egy lépést tett előre, olvasójával
combjára csapott. – Ni csak, miféle csábítás: kereskedői kamara. A pokol ez, valóságos
pokol… A kereskedőnép ősidőktől befizette az adót a kincstárba, de azontúl már az én
titkom: mivel kereskedem, hogyan kereskedem… Az Úristen ésszel áldott meg, ezért
vagyok kereskedő.
A fajankó egész éleiében béresként tengődik. Elöljárókat választani! Belenéz a
magtáramba, bele a ládámba… Mondják, mutassak meg mindent neki… Miért? Kinek van
szüksége arra? Az Antikrisztus veti rá a kereskedőnépre a hálóját. Hát még a posta! Mire
való az? Elküldök egy megbízható embert Velikij Usztyugba, az gyorsabban odaér, mint a
posta, s amit kell, megmondja s titkon… De a postán, tudom én, miféle ember- viszi a
levelem? Nem., nekünk sem postára nincs szükségünk, sem elöljárókra, kétszeres adót nem
fizetünk, külföldiekkel, nyikoniánusokkal dohányt nem szívunk. – Nem akarta, mégis
elfogta a harag. Lilás, reszkető keze a zsebébe mélyedt; kivett egy kendőt, megtörülközött.
Ahogy a tövig égett gyertyára nézett, megcsóválta a fejét. Egy nehezet sóhajtott s befejezte.
– Gyerünk vacsorázni.
Aki csak az imaházban volt, a pitvaron s a konyhán át a szomszédos pincehelyiségbe
ment. A színes abrosszal letakart deszkaasztalhoz ültek, a szentképek szögletébe, ahol
Vaszilij Revjakin és a három öreg segéd, az unokatestvérei, vacsoráztak. A szerzetest is
odahívták a szentképek alá, de ő hirtelen hangosat köpött és az ajtóhoz ment, a padlón ülő
koldusokhoz. Andrej is velük volt.
Az asztal közepén faggyúgyertya égett. A sötétségből az a szigorú asszony jött ki, a tele
csészéket hozta. A mennyezetről időnként egy-egy svábbogár hullott le. Némán ettek,
megfontoltan rágtak, csendesen tették le a kanalat, Andrej közelebb húzódott a
szerzeteshez. A szerzetes a térdén tartotta a csészét s előrehajolva, kócos szakállát
telecsöpögtetve, görcsösen kanalazta a levest, összeégette a szája szélét, s apró falatokban
nyelte a kenyeret. Miután evett és imádkozott, hasára tette a kezét. Elhomályosodott
szemén látni lehetett, hogy jobb hangulatban van.
– Atyuskám – mondta neki Andrej csendesen –, Nyektarij remetéhez akarok jutni.
Engedj hozzá.
A szerzetes szaporán lélegzett. Szeme megint bódulttá vált
– Ha majd lefeküdtek, gyere be az imaházba, ott próbára teszlek.
Andrej megreszketett: bánatában, kétségbeesésében ide-oda csúsztatta tarkóját a
gerendafal szögletein.

10
Délről, a Vad-földről, meleg szél fújt. Egy hét alatt elvitte a havat. Tavaszi ég kéklett a
rónát elöntő vadvizekben. A patakok megduzzadtak, a Don jégpáncélja fölrepedt. A
Voronyezs-folyó egy éjszaka kilépett partjai közül s elöntötte a hajóműhelyt. A várostól
egészen a Donig lehorgonyzóit hajók, brigantinok, gályák, dereglyék, ladikok ringatóztak.
A hajók oldaláról csöpögött a még meg sem száradt kátrány, csillogtak az arannyal-ezüsttel
bevont Neptun-fejek. A szárításra fölhúzott vitorlák csapkodtak. A zavaros vízben, el-
elmerülve, az utolsó jégdarabok pattogtak. A vár falai fölött, Voronyezzsel szemben, a
folyó jobbpartján puskaporfüst gomolygott fölfelé, a szél foszlányokra tépte. A vízen
ágyúlövések görögtek, mintha maga a föld puffadna föl s pukkadna el hólyagokban..
 A hajógyárban éjjel-nappal folyt a munka. A negyvenágyús „Erőd” nevű hajón az utolsó
simításokat végezték. Ott ringatózott magas, faragott tatjával és három árbocával a kikötő-
fal friss cölöpéi előtt. A folyón át puskaporral, sózott hússal és kétszersülttel megrakott
bárkák úsztak a hajó felé és álltak fekete oldalához. A víz sodra megfeszítette a köteleket, a
hajók fája recsegett-ropogott. A fedélzeten, a görgő hordók dübörgését, a csigák
nyikorgását túlkiabálva, a fahéjbarna képű Pamburg kapitány, hol oroszul, hol portugálul
káromkodott a taton s a hajóhídon; kis bajsza égnek állt, szeme, mint a kerge birkáé, magas
szárú csizmája csupa sár, kabátja fölött irhabekecs, feje vörös selyemkendővel körülkötve.
„Ingyenélők! Szukafiak! Carraja!” A matrózok minden erejük kiadták, miközben a
szárítottkenyér-bálákat, hordókat, ládákat fölhúzták, s futva a hajó gyomrába hurcolták,
ahol, láncravert kutyaként, rekedten kiáltoztak magas posztósüvegükben s buggyos, barna
nadrágjukban a fedélzetmesterek.
A hegyen, a folyó fölött, csúcsos tetejű, ferdén álló, ácsolt tornyok emelkedtek, a málló
falakon túl templomok kupolái rozsdálltak. Az óváros előtt, a hegylejtőn szétszórt,
tapasztott kunyhók s a munkások deszkaviskói. Egészen közel a folyóhoz, az újonnan
kinevezett Golovin tengernagynak, Alekszandr Mensikovnak, Aprakszinnak, a tengernagyi
hivatal főnökének; és Cornelius Cruys viceadmirálisnak a frissen ácsolt házai. Túl a folyón,
a forgáccsal borított, keréknyommal összevagdalt, alacsony parton földdel fedett, füstös
kovácsműhelyek álltak, be nem fejezett hajók bordái, félig összetaposott deszkakötegek, a
vízből kihúzott tutajok, hordók, kötelek, elrozsdásodott horgonyok meredeztek. A
kátrányos katlanokból fekete füst szállt. A kötélorsó finom kerekei nyikorogtak. A
fűrészelők, magas bakjaikon állva, egyenletesen mozgó vállal húzták föl-le a fűrészt. A
tutajosok mezítláb futkostak a sárban és szigonyukkal lökdösték ki az árvíz elsodorta
gerendákat.
A munka java be volt fejezve. A flottát vízre bocsátották. Csak az „Erőd” nevű hajó
maradt hátra, amelyet különös gonddal dolgoztak ki. Három napon belül – így szólt a
parancs – föl kellett rá húzni a tengernagyi zászlót.

Minduntalan föltépték az ajtót, új emberek léptek be, le sem tették a kabátjukat, meg
sem törülték a lábukat, leültek a padra, a kiváltságosabbak egyenesen az asztalhoz. A cár
házában éjjel-nappal evett valaki. Az üres, pintes üvegekbe szúrva égett a sok gyertya. A
gerendafalon parókák lógtak, a szobában nagy volt a meleg. A pipák ontották a
dohányfüstöt. Cornelius Cruys viceadmirális az asztalnál aludt, arcát hímzett
aranykézelőjére nyomta. Az orosz flotta sautbenahtja9, a hollandi Julius Rees, a vakmerő
tengeri csavargó, akinek fejére a távoli óceánokon elkövetett különféle dolgaiért kétezer
angol font volt kitűzve, húzott egyet az ánizspálinkából s vad, félszemű arcával komoran
nézett a gyertyába. Oszip Ney és John Day hajóépítő mesterek, akiknek arcát ezekben a
forró napokban egészen benőtte a borosta, pöfékelve fújták a pipafüstöt s gúnyosan
hunyorogtak Fedoszej Szklajev orosz mesterre. Fedoszej csak az imént érkezett –
megoldotta gyapjúsálját, kigombolta hosszú subáját s a disznóhúsos metéltet kanalazta.
– Fedoszej – mondta neki Oszip Ney, vörös pilláival hunyorogva –, Fedoszej, mondd el,
hogy tivornyáztál Moszkvában.
Fedoszej nem felelt semmit, csak kanalazgatott. Csakugyan unta már a dolgot.
Februárban tért vissza külföldről. Péter Alekszejevics levele szerint rögtön Voronyezsbe
kellett volna jönnie. De az Ördög hurkot vetett neki. Moszkvában barátok közé került s
elkészült. Három nap tartott a bódulat: palacsinta, hideg étel s más borcsúsztató, pálinka.
Úgy végződött, ahogy gondolni lehetett: a preobrazsenszkojei büntetőszéken ébredt föl. A
cár megtudva, hogy rég várt kedvence, Fedoszej a cézár-hercegnél ül, megbízottat' küldött
Moszkvába levéllel Romodanovszkijhoz.

9
Az ellentengernagynak megfelő rang.
 „…Min Herr König… Mi okból tartod fogva a mi pajtásainkat, Fedoszej Szklajevet s
másokat? Nagyon elszomorít a dolog. Szklajevet vártam leginkább, mert ő a legjobb a
hajóács mesterségben, te pedig el méltóztattál fogni. Isten ítéljen fölötted. Igazán nincs itt
senki segítségem. Föltételezem, hogy nem valami államügy. Az Isten szerelmére, engedd
szabadon és küldd ide, Piter.”
A cézár-herceg válaszát vagy tíz nap múlva, maga Szklajev hozta meg:
„A bűne ez volt. Részegen nyargalászott a cimboráival s a sorompó előtt a
preobrazsenszkojei ezred katonáival összeverekedett. A vallatásnál kiderült, hogy mindkét
fél hibázott. Én megvizsgálván a dolgot, Szklajevet az ostobaságáért megkorbácsoltattam,
ugyancsak megkorbácsoltattam a panasztévő katonákat is, akikkel a veszekedés volt. Ezért
hát ne haragudj rám, nem szoktam meg, hogy a bolondoskodást eltűrjem, akár különbrangú
embertől is.”
Na jó. Ezzel vége is lett volna. Péter Alekszejevics, amikor Szklajevvel találkozott,
megölelte, barátságos volt hozzá, a combját csapkodta, s nemhogy nevetni, de nyeríteni
méltóztatott, a könnye is folyt belé… „Ez nem Amszterdam, Fedoszej!” Vacsora után
felolvasta a cézár-herceg levelét.
Miután a metéltjét megette, Fedoszej eltolta a csészét és dohányért Oszip Ney felé nyúlt.
– Na, most már elég legyen, kiröhögtétek magatokat, ördögadták – mondta durva
hangon. – Jártatok ma a hajó gyomrában, a tatrészen?
– Jártunk – felelte Oszip Ney.
– Nem, nem jártatok.
John Day kivette szép lassan az agyagpipát a szájából, szája jobb sarkát leeresztette s
összeszorított fogán át oroszul ezt mondta:
– Mért kérdezed annyira, hogy jártunk-e lenn a hajó gyomrában, Fedoszej Szklajev?
– Hát csak azért… Ahelyett, hogy rám pislogtok, vegyétek a lámpát és gyerünk.
– Ereszt?
– Az ám, ereszt. Amikor a sózott húsos hordókat kezdték rakni, a bordák meglazultak s
lentről betört a víz.
– Nem lehetséges.
– Márpedig lehetséges az. Ahogy mondtam is: a hajófar erősítése rossz.
Oszip Ney és John Day egymásra néztek. Szép kényelmesen fölkeltek, füles sapkájukat
a fejükbe húzták. Fölkelt Fedoszej is, haragosan tekerte nyakára a sálját s felkapta a
lámpást.
– Na, gyertek, tábornokok!
Az asztalhoz szurokkal bekent, sárral összefröcskölt kifáradt tisztek, tengerészek,
mesterek ültek. Mertek egy pohárral az agyagkorsó tüzes pálinkájából, megragadták, ami a
tálon a kezükbe került: a sült húst, malacot, ecetes marhaszájat. Sokan csak faltak valamit
hamarjában és elmentek, keresztet sem vetettek a homlokukra, köszönetet sem mondtak.
A deszka-válaszfalnál egy álmos szemű matróz dőlt széles vállával az ajtófának, magas
posztósüvege a fülére húzva. Erős nyakán szurkos, megcsomózott kötéldarab csüngött: a
kötélkorbács. (Akit kellett, ellátott vele.)
– Hova tolakszol, ebadta? – szólt rá csendesen és lomhán mindenkire, aki az ajtó
közelébe ment.
Túl a válaszfalon, a ház háló-felében államférfiak ültek most: Fjodor Alekszejevics
Golovin tengernagy. Lev Kirillovics Nariskin, Fjodor Matvejevics Aprakszin – a
tengernagyi hivatal főneke – és Alekszandr Danyilovics Mensikov. Lefort halála után
egyszerre vezérőrnaggyá és pszkovi kormányzóvá léptették elő. Péter, amikor a temetés
után Voronyezsbe visszatért, állítólag azt mondta: „Két kezem volt, egy maradt, ha lopós
is, de hű.”
 Alekszaskán a preobrazsenszkojei ezred kendővel ügyesen övezett, finom egyenruhája,
fején paróka, keskeny álla csipkék közé merült; a forró téglakályhánál állt.
Aprakszin és a kövér Golovin a vetetlen ágyon ült. Nariskin, homlokát a tenyerébe
támasztva, az asztalnál, Prokofij Voznyicint hallgatták, a duma fődeákját és nagykövetet.
Éppen most ért vissza Karlovicból, a Duna mellől, az összejövetelről, ahol a császári,
lengyel, velencei és moszkvai követek a törökkel a békéről tárgyaltak.
A cárral nem találkozott még. Péter azt üzente, hogy a miniszterek gyűljenek össze, s
tanácskozzanak, ő is jön majd. Voznyicin térdén ott volt a sifrírozott írású füzet,
szemüvegét száraz orra-hegyére eresztette, úgy mesélt:
– A török követekkel, reisz-effendi Ramival és Maurokordato titkos tanácsossal
armisticiumot, vagyis időleges fegyverszünetet kötöttem. Többet nem lehetett elérni.
Ítéljétek meg magatok, miniszter urak: Európában most olyan kása fő, alighanem az egész
világ kanalazza majd. A spanyol király elaggott, ma vagy holnap meghal, gyermek nélkül.
A francia király az unokáját, Fülöpöt igyekszik Spanyolországba, beültetni, már meg is
házasította, ott tartja magánál Párizsban, csak azt várja, mikor koronázza meg. Az osztrák
császár másfelől a fiát, Károlyt akarja a spanyol trónba ültetni.
– Tudjuk, ezt mind tudjuk – szakította félbe türelmetlenül Alekszaska.
– Légy már türelmes, úgy beszélek, ahogy tudok. – Voznyicin szemüvege fölött
súlyosan meredt szürke pillantásával a daliás emberre. – Eldől a pör Franciaország és
Anglia között. Ha Spanyolország a francia királyé lesz, a francia és spanyol flotta minden
tengeren fölülkerekedik. Ha Spanyolország az osztrák császáré lesz, az angoloknak egyedül
a francia flottával kell megbírniuk. Az európai politikát az angolok keverik. Karlovicban is
ők hozták össze az osztrákot a törökkel. A háborúra, amit a francia királlyal vív, az osztrák
császárnak szabaddá kell tennie a kezét. A törökök pedig fölöttébb örülnek a békének,
kipihenhetik magukat, összeszedhetik az erejüket: Savoyai Eugén herceg Magyarországon,
Erdélyben, Moreiában sok földjüket s városukat hódította meg: a császáriak már
Konstantinápolyra vetik a szemüket… A török gondja most: a magáét visszakapni…
Messze hadakozni, a lengyellel vagy velünk, most eszébe sem jut… Az az Azov nem ér
annyit, amennyit alatta vesztenie kéne.
– Olyan gyenge az a török szultán, mint ahogy te megnyugtatásul mondod? Kétlem –
szólt Alekszaska. (Golovin és Aprakszin mosolyogtak. Lev Kirillovics, ennek láttán maga
is elmosolyodott s megcsóválta a fejét.) Alekszaskának megrándult a combja, megpendült a
sarkantyúja: – De ha gyönge, mért nem kötöttél vele örök békét? Vagy elfelejtetted
megmondani a reisz-effendinek, hogy nálunk, Ukrajnában negyvenezer városi sztrelec
telel, Ahtirkába Sejin nagy lovassereget gyűjtött össze, Brjanszkban pedig hajók állnak
készen a csapatszállításra? Nem üres kézzel küldtünk… Armisticium!
Prokofij Voznyicin levette lassan a szemüvegét. Nehéz volt hozzászoknia az új rendhez,
hogy egy legényke, nem is nemes ivadék, így társalogjon egy nagykövettel. Száraz tenyerét
dühtől reszkető arcán végigsimítva, összeszedte a gondolatait. Veszekedéssel itt persze
semmire se megy az ember.
– Nos, megmondom, hogy mért nem béke, mért armisticium köttetett, Alekszandr
Danyilovics… A császári követek nem jöttek össze velünk, sem a lengyelekkel, sem a
velenceiekkel, titkon maguk tárgyaltak a törökkel. A lengyelek is tőlünk külön tárgyaltak.
És minket magunkra hagytak. A törökök, miután a császáriakkal megelégedésükre
elintézték a dolgukat, velünk kezdetben beszélni se akartak, annyira fölfújták magukat…
Ha ott nincs az én régi ismerősöm, Alekszandr Maurokordato, még fegyverszünetünk sem
lett volna… Ti itt ültök, miniszter urak, s azt gondoljátok: egész Európa rátok néz… Nem,
őnekik mi kis politikusok vagyunk, azt lehet mondani, nem is politikusok.
– Na, kettőn áll a vásár.
– Várj, ne tüzeskedj, Alekszandr Danyilovics – állította meg szelíden Golovin.
 – A követi táborban a legrosszabb helyet jelölték ki nekünk. A bejárat elé őrt
állítottak… Nem engedtek sehová. A törökkel sem találkozni, sem üzenetet váltani nem
volt szabad. Még Bécsben létünkkor egy doktort vettem magamhoz, egy világlátott
lengyelt. Ezt a doktort kezdtem a török táborba Maurokordatóhoz küldözgetni. Elküldtem
egyszer, Maurokordato üdvözöltetett. Elküldtem másodszor, Maurokordato üdvözölte-tett s
azt izente, hogy hideg van. Megörültem. Fogtam a vörös posztós, kékróka kaftánomat s
elküldtem neki a doktorral, meghagytam, hogy a követtábort körüljárva, a puszta felől
menjen hozzá. Maurokordato elfogadta a kaftánt, másnap „dohányt küld, két jó csibukot, jó
font kávét meg írópapírt… Én meg neki megint egy szekérrevalót: préselt ikrát, tokhátat; öt
nagy viza hasszínt, különféle pálinkákat… De magam is elmentem éjszaka a török táborba,
egyedül, egyszerű ruhában. A törökök éppen azon a napon írták alá a császárral a békét
– Ejha! – toppantott Alekszaska a sarkantyújával.
– Maurokordato azt mondja nekem: „Bajosan egyezünk meg mi veletek, ha a Dnyeper
menti városkákat vissza nem adjátok, hogy a Dnyepert elzárhassuk s mindörökre utatokat
álljuk a Fekete-tengerre; Azovot is vissza kell adnotok, a krími kánnak pedig ahogy régen
volt, adót fizetnetek…” Íme, Alekszandr Danyilovics, ilyen magas lóról beszéltek velünk a
törökök mindjárt az első alkalommal… És lám, én egyedül vagyok… A szövetségeseim
elvégezték a dolgukat s elszéledtek. A voronyezsi flottával fenyegetőzöm. A törökök
nevetnek. „Először halljuk, hogy a tengertől ezer versztányira hajókat építenek, de csak
hajókázzatok rajta a Donon, a torkolaton nem juttok át…” Fenyegettem az ukrán sereggel,
de ő a tatárokat hozta fel: „Nézzétek, most a tatárságnak is szabad a keze, úgy ne járjatok
velük, mint Davlet-Girej idejében.”10 Ha más gondjuk nem volna a törököknek, háborút
zúdítanának a nyakunkba… Nem tudom, Alekszandr Danyilovics, lehetséges, hogy
együgyűségem miatt nem tudtam többet elérni, de a fegyverszünet: mégsem háború.
Még sok apróság volt hátra. Nem volt elég szög. Csak előző nap érkezett meg, az
olvadás után, a szánfogatok egy része a tulai vassal. A kovácsműhelyekben egész éjszaka
dolgoztak. Minden nap drága volt, hogy a nehéz hajókat még magas vízállásnál le tudják a
Don torkolatába juttatni.
Minden kovácstűzhely lobogott. Az átizzadt ingű, perzselt kötényű kovácsok, a
termetes, derékig meztelen, égett bőrű ráverő-kovács, a füstös kisfiúk, akik a fújtatót
szították – majd leestek a lábukról, alig tudták a kezüket mozgatni, arcuk megfeketedett. A
pihenők – az éj folyamán többször is váltottak – ugyanott ültek: némelyik a nyitott ajtónál
füstölt halat rágcsált, más a nyírfaszén halmon aludt.
Kuzma Zsemov, főmester, akit Lev Kirillovics a tulai gyárából küldött – ahova még a
tulai börtönből került életfogytiglani kényszermunkára –, megsértette a kezét. A másik
mester széngázmérgezést kapott s most az éjszakai szellőben nyögdécselt, a kovácsműhely
melletti nyers deszkákon fekve.
Éppen az „Erőd” nevű hajó nagy horgonyának a kapáját forrasztották. A horgony, amely
egy csigán a mennyezet gerendáján függött, benn volt a tűzben. A fújtatok az izzadságot
törölve, fütyülő tüdővel rángatták a hat tömlő emelőjét. A két ráverő-kovács, a hosszú
nyelű kalapácsot lábhoz eresztve, készenlétben állt. Zsemov ép kezével – a másik egy
ronggyal volt betekerve – a szénben matatott.
– Ne lustálkodjatok, ne lustálkodjatok – biztatta őket –, üssetek csak oda.
Péteren mocskos, fehér ing volt és vitorlavászon kötény, beesett arcán koromfoltok,
száját csirkefarként szedte össze, s a hosszú fogóval óvatosan forgatta ugyanabban a
kemencében a horgonykapát. Ilyen nagy darabnak a forrasztása felelős és kényes munka.
Zsemov a munkásokhoz fordult, akik a csiga kötelénél álltak.
– Ragadd meg… Vigyázat… – Majd Péterhez. – Legfőbb ideje, különben elégetjük. –
10
Rettegett Ivan idején a krími tatárok felégették Moszkvát, mintegy lék-millió embert öltek meg,
hurcoltak fogságba. (A. N. Tolsztoj)
(Péter nem vette le kimeredt szemét a szénről, bólintott, a fogóját mozgatta.) – Gyorsan, na
most! Rajta!
A munkások gyorsan meghúzták a kötelet. A csiga megnyikordult. A negyvenpudos
horgony kiemelkedett a tűzből. Szikravihar csapott a műhelyen át. A fehérre izzított
horgonyszár a vas-salaktól sisteregve függött az üllő fölött. Most meg kellett dönteni, jó
szorosan az üllőre helyezni. Zsemov most már suttogva mondta:
– Hajtsd meg, rakd rá… Rá, szorosabban… – (A horgony a helyén volt.) – Verd le a
revét. – Egy kigyúló söprűvel verni kezdte a salakot. Péter felé fordult, vad hangon kiáltott
rá: – Mit állsz ott! Rajta!
– Igenis.
Péter kirántotta a pudos fogót a tűzből s nem találta el az üllőt, az izzó horgonykörmöt
majdnem kiejtette a fogóból. Az erőlködésben leguggolva, vicsorítva tette oda…
– Sűrűbben! – kiáltotta Zsemov, s éppen csak rápillantott a kovácsokra. Azok ziháló
lélegzettel, jól nekihúzódzkodva, sorban odaütöttek. Péter a horgonykörmöt tartotta,
Zsemov oda-oda koppantott kalapácsával, tak, tak, tak… Izzó salak fröccsent a kötényekre.
Odaforrasztották. A kovácsok nagyot fújtak és elhúzódtak. Péter a sajtárba dobta a
fogót. Beletörülközött az inge ujjába. Jókedvűen húzta össze a szemét. Zsemovra
hunyorított. Az ráncokba szedte a képét.
– Hát ez megesik, Péter Alekszejevics. De máskor ne rántsd ki így a fogót, embert
sérthetsz vele s a forrasztanivalót okvetlenül az üllő mellé ejted. Engem is elpáholtak
ilyesmiért.
Péter nem felelt vissza, megmosta kezét a sajtárban s a kötényébe törölte, fölvette a
kabátját. Kiment a kovácsműhelyből. Éles tavaszi nedvességszag fogadta. A nagy csillagok
alatt, az alig szürkülő folyón jégtáblák pattogtak. Az „Erőd”-ön ide-oda himbált az árboc
jelzőlámpája. Péter zsebre dugta kezét s csendesen fütyörészve ment a parton, közvetlenül a
víz mellett.
A válaszfalnál álló matróz, amikor a cárt meglátta, bedugta fejét a kisajtón,
figyelmeztette a minisztereket. De Péter nem ment be rögtön, élvezettel szippantotta fel a
meleget s a dohányfüstöt, az asztal fölé hajolt, a tálakat nézegette.
– Hallod-e – mondta egy kecskeszakállú embernek, aki csodálkozva húzta föl a
szemöldökét (a kicsiny arcban ragyogó kék szem: Aladuskin, a híres hajóács). – Miska, add
csak át ide – mutatott az asztal túlsó felén a sült marhahúsra, amely párolt almával volt
körülrakva. Odaült a padra, szemben az alvó viceadmirálissal, s ahogy fáradtan szokás inni,
megivott lassan egy pohárkával, az ital végigfutott az erein. A legkeményebb almát
választotta ki. Amint rágta, a magját Cornelius Cruys holdvilágjára köpte.
– Mi baj, részeg vagy tán?
A viceadmirális fölemelte gyűrt arcát s mély, hurutos hangon mondta:
– A szél: dél, délnyugat, egy fok szélsebesség. A parancsnoki hídon: Pamburg.
Pihenek… – S megint a hímzett kabátujjába dugta a fejét.
Miután evett, Péter ezt mondta:
– Nincs valami jókedv nálatok. – S öklét az asztalra tette. Várt egy percet, aztán
kiegyenesítette a hátát. Átment a válaszfal másik oldalára. Leült az ágyra. (A miniszterek
tisztelettudóan álltak.) Nagy ujjával betömködte pipájába a finom hollandi dohányt, a
gyertyán, amit Alekszaska odahozott, meggyújtotta. – No, Isten hozott, nagykövet.
Voznyicin gyapjúharisnyás, öreg lába meghajolt, a francia ujjas merev szárnyai fölfelé
csúsztak – mély meghajlást végzett, parókafürtjei egészen közel kerültek az uralkodó sáros
cipőjéhez. Így várta, mikor emeli föl.
– Alekszaska – mondta Péter, könyökével a párnára dőlve –, emeld fel a nagykövetet…
Prokofij, te ne haragudj, valahogy fáradt vagyok. – (Voznyicin elhárította Mensikovot s
maga emelkedett föl, sértetten.) – A leveleidet olvastam. Azt írod, ne haragudjak. Nem
haragszom. Becsületesen végezted a dolgodat, a régimód szerint… Elhiszem… – Dühösen
nyílt el a fogsora, – A császáriak! Az angolok! Jól van… utolszor mentünk így
hajlongani… Ülj le. Beszélj!
Voznyicin megint sorolni kezdte a sérelmeket s követi út nagy nehézségeit. Péter ezt
mind tudta már a levelekből, szórakozottan pipázgatott.
– A te szolgád, felséged, az ő együgyű eszével így ítéli meg a helyzetet: ha a törököt
nem ingereljük föl, soká lehet húzni a fegyverszünetet. Valami okos, ravasz embert kell a
törökhöz küldeni… Csak tárgyaljon velük, húzza az időt, ha ígéretet tesz is, hogy enged
valamit, mohamedán az, felség, nem vétek megcsalni, Isten megbocsátja.
Péter gúnyosan mosolygott. Arcának a fele árnyékban volt, de kerek szeme – a gyertya
világában – szigorúan pillantott.
– No mit szóltok hozzá, bojárok? – Kivette a pipáját s egy ölnyire köpött ki a foga közt.
A falon a két szarvas-paróka árnyéka, az Apraksziné és a Goloviné megingott. Nehéz
volt természetesen így egyszerre megfelelni. Cikornyásan köntörfalazva, ahogy régen a.
dumában beszéltek, azt Péter nem szerette. Alekszaska vállát a forró kályhához
dörgölgetve, elhúzta a szája szélét.
– No – kérdezte Péter.
– Nos. Prokofij úgy ítél, mint nagyapáink: nyújtani, mint a rétestésztát! Hozzánk ez ma
nem illik!
– Maga az Isten sem engedi, hogy a törökökkel a békét aláírjuk – mondta Lev
Kirillovics hevesen fulladozva. – A jeruzsálemi pátriárka könnyek közt írja: védjetek meg
az Űr sírját. A moldavai és havasalföldi fejedelmek majdnem hogy térden könyörögnek:
mentsük meg őket a török szolgaságból. Mi meg, hej uramisten! – („Te csak ne sírj” –
vetette oda Péter gúnyosan.) Lev Kirillovics elakadt, elnyitotta a száját, szemét, majd
ismét: – Felség, nem lehetünk meg a Fekete-tenger nélkül Hála Isten, van most már erőnk s
a török gyenge. Nem a Krímbe keli mennünk, nem úgy, mint Vaszka Golicin, hanem át a
Dunán Konstantinápolynak, a keresztet a Szent Zsófia-székesegyházra feltűzni.
A szarvas-parókák izgatottan ingadoztak. Péternek a szeme még mindig olyan
talányosán csillogott, a pipája szörtyögött.
– A béke jobb a háborúnál – mondta a szelíd Aprakszin csendesen. – A háború drága.
Lev Kirillovics. Békét kötni a törökkel, akár huszonöt évre, akár tízre, nem adni ki sem
Azovot, sem a Dnyeper menti városokat, mi lehet jobb ennél… – Péterre sandított,
fölsóhajtott.
Péter fölkelt de arra, hogy lépkedjen, kevés hely volt, az asztalra ült.
– Folyton veletek törődjem, nemesekkel, földbirtokosokkal! Nemesi fölkelés!
Fölmásznak az undok ördögei a lóra s nem tudják, melyik kezükbe fogják a kardot.
Ingyenélők, igazi ingyenélők! Beszélnél a kereskedőemberekkel. Arhangelszk: egyetlen
lyuk a világ végén; az angolok, hollandok azt fizetnek, amit akarnak, garason vesznek meg
mindent… Mitrofan Sorin beszélte: nyolcezer pud kender rothadt el a magtárakban, három
hajózási idényen át várta az árát. Azok a szörnyetegek elmennek mellette s csak nevetnek.
És a fa! A külföldnek fára van szüksége, minden fa nálunk van, mi meg hajlongunk,
vegyétek meg… A vászon! Brovkin azt mondja: „Jobb, ha Arhangelszkben a raktárammal
együtt elégetem, mintha ilyen áron odaadom!” Nem a Fekete-tenger a gond… A Balti-
tengerre kellenek a hajóink.
Kimondta a szót. Nyurga volt, kormos; a miniszter urakat nézte dülledt szemével. Azok
mogorva képet vágtak. A tatárral. Isten neki, a törökkel háborúzni, ha nehéz is, megszokott
gond. De a Balti-tengert meghódítani? A líveket, lengyeleket? Svédekkel hadakozni?
Belemászni az európai zűrzavarba? Lev Kirillovics húsos kezével kabátja mereven elálló
végét tapogatta, kihúzta dióbarna selyemkendőjét, megtörölte a képét. Voznyicin a száraz,
kis arcát ingatta. Péter kirántotta zsebéből a dohányzacskót:
– A törökkel most másképpen fogunk a békéről tárgyalni, nem úgy, mint Prokofij. Nem
egy ezüstróka kaftánnal megyünk oda.
– Hát persze! – mondta hirtelen Alekszaska felvillanó szemmel.

11
A sávos vitorlákat meleg szél duzzasztotta, így mentek a dagadó, zavaros Donon.
Tizennyolc, kétfedélzetes hajó, előttük és mögöttük: húsz gálya és húsz brigantin, jacht,
dereglyék. Nyolcvanhat hadihajó és ötszáz, kozákokkal megrakott bárka húzódott hosszan
a folyó kanyarjain.
Magas fedélzetről zöldellő sztyeppékét és az árvízi tavak fodrozását lehetett látni.
Madárkaravánok szálltak észak felé. A messzeségben néha krétás hegyvonulatok
fehérlettek. Délkeleti, kezdetben ellenséges szél fújt, amely sok vesződséget okozott, amíg
a Donon nyugat felé nem fordultak; a vitorlák kókadtan lengedeztek, a hajók elsodródtak, a
kapitányok veszettül ordítoztak réz szócsöveiken. A flottaparancs ez volt:
„Senki ne merészeljen a parancsnoki hajótól elmaradni, hanem annak a tajtékját kövesse.
Ha valaki három órányira elmarad: negyedévi zsoldját vonják le, ha hat órára: kétharmadát,
ha tizenkét órára: egy évit.”
A délnyugati kanyar után már játszva haladtak. A buja, nedves alkonyatok gyorsan
ellobogtak a puszta fölött. A tengernagyi hajóról ágyúlövés dördült el. Megkondultak a
hajóharangok. Az árbocok csúcsára fölkúsztak a lángok. Rendbe szedték a vitorlákat,
csobbanással hullott a vízbe a horgony. Az elsötétedett partokon tüzeket gyújtottak, a
kozákok elnyújtott kiáltása hallatszott.
A „Péter apostol” sötét tömegéből – amelynek parancsnoka a cár volt – sistergő
boszorkányfarokként, fürjeket riasztva, egy rakéta repült föl a csillagos égre. A
kantinhelyiségben vacsorára gyülekeztek. A közeli hajókról, ezeken az anélkül is részeg
éjszakákon ide jöttek össze a tengernagyok, kapitányok s a bizalmas bojárok.
A Gyivnogorszkij-kolostor közelében hat hajó csatlakozott a flottához, amelyeket Borisz
Alekszejevics Golicin hajóépítő kompániája készített. Ebből az alkalomból horgonyt
vetettek a krétapart alatt s két nap dőzsöltek a kolostorkertben, a szabadban. A
szerzeteseket kürtjátékkal és kétértelmű tréfákkal kísértették s nyolcszáz hajóágyú tüzével
rémítették meg.
A folyó egész hosszában újra dagadoztak a vitorlák. Magas partok mellett hajóztak el,
sövénnyel és földsánccal körülvett városkák előtt. Új bojár- és kolostori birtokok és
halgazdaságok előtt. Pansino városka alatt, a balparton rengeteg, hosszú kopjás lovas
kalmüköt láttak, a jobbparton meg a kozákok négyszögletes szekértáborát, két ágyújuk is
volt. A kalmükök és kozákok megverekedni jöttek ide, miután méneseiket és tokhalász
területeiket nem tudták elosztani.
Sejin vajda egy sajkán a kalmükökhöz ment. Borisz Alekszejevics Golicin a
kozákokhoz. Kibékítették az ellenfeleket. Ebből az alkalomból a zöld dombokon, a lassan
úszó felhők, a repülő darukaravánok alatt lakomáztak. A félig már mámoros Cornelius
Cruys teknősbékákat fogatott s maga főzött belőlük levest. Péter is fogatott teknőst s egy
csudálatos fogással vendégelte meg a bojárokat, de amikor megették, megmutatta a
teknősbékafejeket. Sejin vajda rosszul lett. Sokat nevettek rajta.
Május huszonnegyedikén, forró délben, a tenger csillogásából, dél felé Azov bástyái
merültek föl. A Don itt szétterült, a mélysége azonban nem volt elég, hogy negyvenágyús
hajókkal a torkolatán átmenjenek.
Mialatt a viceadmirális a Don folyó ágait, a Kutyurmát méregette és Péter a jachtján
Azovba és Taganrogba ment a várat s az erődöket megtekinteni, Bahcsiszarájból szép
lovakon, málhás szekerekkel megérkezett a kán követsége. Szőnyegsátrat vertek, a dombra
kitűzték a zászlóikat: lófark, magas kopján félhold, s elküldték a tolmácsot megtudni:
elfogadja-e a cár a kán üdvözletét és ajándékait? A követeknek azt felelték, hogy a cár
Moszkvában van, de itt a helyettese, Golovin tengernagy meg a bojárjai. Három nap lengett
a lófarkas zászló a dombon. A tatárok ott nyargalásztak tüzes lovakon az ágyúcsövek előtt.
Negyednap a követség feljött a tengernagyi hajóra. Fehér anatóliai szőnyeget terítettek ki,
rátették az ajándékokat: egy kovácsolt nyereg-felszerelést, szablyát, pisztolyokat, tőrt,
lószerszámot – mind elég szerény volt, ezüstdíszes, olcsó kővel kirakott. Golovin
méltóságosan üldögélt az összecsukható széken, a tatárok, lábukat maguk alá húzva, a
szőnyegen. A fegyverszünetről beszéltek, amit Voznyicin írt alá, meg még egyről-másról,
ritkás kétágú szakállukat húzogatták, a szemük mindent végigtapogatott, olyan gyors volt,
akár a fókáé.
„Moszkva jó, flotta jó – csettintettek a nyelvükkel. – Csak hiába reménykedtek, nagy
hajóval a Kutyurmán nem mehettek át, nemrégen a szultán hajóhada megpróbált bemenni a
Donba, de dolgavégezetlen tért vissza Kercsbe…”
Mindenből az tűnt ki, hogy csak szimatolni jöttek. Reggelre sem zászló, sem sátor, sem
lovas nem volt a dombon.
A mérések azt mutatták, hogy a Kutyurma sekély. A Don szintje napról napra esett.
Csak erős délnyugati szélben lehetett bízni, ha az behajtja a tengervizet a torkolatba.
Péter visszatért Taganrogból. Amikor az alacsony vízállásról hallott, elkomorodott.
Lomha, déli szél fújt. Megkezdődött a hőség. A hajó oldaláról csöpögött a szurok. A télen
át rosszal kiszáradt fa repedezett. A hajógyomorból vizet kellett szivattyúzni. A hajók
mozdulatlanul, bevont vitorlával álltak a hőségtől reszkető levegőben.
Elrendelték, hogy a ballasztot a vízbe dobják. A hajók gyomrából puskaporos és
sózotthúsos hordókat cipeltek ki, bárkákra rakták és Taganrogba vitték. A hajók
könnyebbek lettek, a Kutyurmában tovább apadt a víz. l
Június huszonkettedikén, ebédidőben sautbenaht Julius Rees, amikor az étkező kajütből
– mely forró volt, mint valami fürdő – vörösen és nehézkesen kilépett, hogy a hajószélen
kisdolgát elvégezze, ide-oda forgó szemével délnyugaton gyorsan növekvő, szürke felhőt
vett észre. A szükségét elvégezvén, Julius Rees még egyszer fölpillantott a felhőre és
visszatért az étkező fülkébe.
– Vihar jön – mondta hangosan, kardját és kalapját véve.
Péter, a tengernagyok és kapitányok fölugrottak az asztal mellől. Szakadozott felhők
szálltak a magasban, a fehéres vízlepel mögül homály emelkedett. A nap vasfényben izzott
Holtan csüngtek alá a zászlók, árbocszalagok, az oldalkötélzeten a matrózok fehérneműje.
A fedélzetmesterek minden hajón füttyszóval hívták az embereket a fedélzetre: „Mindenki
föl!” Megerősítették a vitorlákat, kivetették a viharhorgonyokat.
A felhő a fél eget befödte. A víz elsötétedett. A láthatár szélén széles fény villant föl. Az
árbocszalagok csapkodták. Örvénylő, szétsodródó sötétségfoszlányok közt teljes erővel
közeledett az orkán. Az árbocok recseglek, a kötelekről letépett alsónadrágok röpdöstek. A
szél dúlta a vizet s tépte a kötélzetet. A matrózok a vitorlarudakon görcsösen kapaszkodtak.
A kapitányok a növekvő vihart túlkiáltva toporzékoltak. Tajtékos hullámok csobbantak a
hajópárkánynak. Az eget mennydörgés és lélekszaggató villám recsegtette, állandó volt a
dübörgés. Tűzoszlopok hullottak.
Péter kalap nélkül, fölfele meredő kabátszárnnyal a korlátba kapaszkodva állt, a
fölágaskodó, lezuhanó hajótaton. Mint a hal, megsüketülten, elvakultan nyitotta el a száját.
A villámok mintha a hajó köré, a hullámok tarajába csaptak volna.
– Ez még semmi! – kiáltotta Julius Rees a fülébe. – Rögtön itt lesz maga a vihar.

A vihar elvonult, sok kárt okozott. Két matrózt a parton villám sújtott. Horgonykötelek
szakadtak, néhány árboc összetört, sok kisebb hajó merült el vagy vetődött a partra. De
ennek ellenében erős, délnyugati szél támadt, amire szükség volt.
A Kutyurmában gyorsan emelkedett a víz. Hajnalra hozzáfogtak a hajók kivontatásához.
Vagy félszáz evezős bárka, hosszú kötélre fogva, először az „Erőd”-öt vontatta ki. Póznától
póznáig ment – a hajógerincét egyetlenegyszer meg nem Karlstolva – a Kutyurmán át ki az
Azovi-tengerre; egy ágyúlövést adott le és fölhúzta Pamburg kapitány zászlaját.
Ugyanezen a napon kivontatták a legmélyebb járású hajókat: a „Péter apostol”-t,
„Voronyezs”-t, „Azov”-ot, a „Goed Dragers”-t és a ,,Vojn Dragers”-t. Június
huszonhetedikén az egész flotta lehorgonyozva állt Taganrog bástyái alatt.
Itt a móló védelmében újra kezdték a tömítést, kátrányozást, a kiszáradt hajók festését, a
kötélzet javítását, a teherbe-rakodást. Péter egész napokon át ott csüngött az „Erőd”
oldalán, a függődeszkán, fütyörészett, kalapáccsal kopogott a tömítésen. Vagy sovány farát
a bemocskolt vászonnadrágban kimeresztve, a kötélhágcsón az árbocokra mászott: az új
árbockötelet megerősíteni, vagy a hajó gyomrába ment le, ahol Fedoszej Szklajev dolgozott
(még az anyját is szidva John Daynek s Oszip Neynek). Agyafúrt erősítést készített a
hátsóbordákhoz.
– Péter Alekszejevics, az Istenért, ne zavarjon engem – mondta Fedoszej
barátságtalanul. – Nem sikerül az erősítésem, vágassa le fejem, ha akarja, csak ne legyen a
kezem* útjában.
– Jól van, jól, hiszen csak segítek.
– Menjen, menjen, segítsen Aladuskinnak, mi ketten csak egymást szidjuk.
Egész július hónapban dolgoztak. Sautbenaht Julius Rees állandóan oktatta a
hajólegénységet, amelyet a preobrazsenszkojei és szemjonovszkiji ezredekből emeltek ki.
Sok volt köztük a nemesi fiú, aki életében sem látott tengert. Julius Rees – vadságra és
merészségre igazi tengerész – korbáccsal verte a matrózokba a hajósdühöt. Fölállíttatta őket
a vitorla-rúdra, tizenkét ölre a víz fölé és a hajószélről teljes ruházatban fejest ugratta őket.
„Aki belefúl, nem tengerész!” Lábát a kapitányi hídon szétvetve – keze a bottal a háta
mögött, állkapcsa, mint a szelindeké – mindent látott a félszemű kalóz: ki késik meg a
csomóoldásban, ki nem erősíti meg jól a kötélvéget. „Hej, te mocskos tehén, ott a… hogy
lazítod azt a hurkot!!!” Toppintott a cipőjével: „Mind a hátsófedélzetre … Elölről!”
Moszkvából megérkezett az újonnan kinevezett követ, Jemeljan Ukraincev, a külügyi
szék legtapasztaltabb hivatalnoka, vele Cseregyejev fődeák és Lavreckij és Botvinkin
tolmácsok. A szultánnak és a pasáknak ajándékul cobolyprémet, rozmáragyarat és másfél
pud teát hoztak.
Augusztus huszonnegyedikén az „Erőd” vitorlát bontott s az egész flotta kíséretében,
erős északkeleti szél mellett nyugatdélnyugat irányt véve, a nyílt tengerre futott.
Huszonhetedikén bal felől, a nogaji oldalon, Taman karcsú minaretjei tűntek föl; a flotta
átszelte az öblöt, tüzelve, lőporfüstbe burkoltan elhaladt Keres előtt és horgonyt vetett. A
város falai igen régiek voltak, a magas négyszögletes tornyok itt-ott leomlottak. Sem
erődök, sem. bástyák. A part közelében négy hajó állt. A törökök szemmel láthatóan
elképedtek, nem várták, nem is álmodták, hogy az egész öblöt vitorlával és ágyúfüsttel
elborítva lássák.

Murtaza, keresi pasa, egy ápolt és lomha török, ijedten pillantott ki az egyik bástya
lőrésén. Néhány agát küldött a moszkvai tengernagyi hajóra, megkérdezni, miért jött ilyen
nagy hajókaraván. Egy hónappal ezelőtt a kán tatárai azt jelentették, hogy a cár hajóhada
gyenge, ágyúja egyáltalán nincs és az azovi zátonyokon soha nem tud keresztülhatolni.
– Aj-jaj-jaj… Aj-jaj-jaj… – siránkozott csendesen Murtaza, az ablakból elhajtva egy
bokor ágát, hogy jobban lásson; Számolta, számolta a hajókat. Abbahagyta. – Ki adott
hitelt a kán kémeinek? – kiáltotta oda háta mögött a torony madárpiszkos terecskéjén álló
hivatalnokoknak. – Ki hitt a tatár kutyáknak?
Murtaza dobbantott a papucsával. A hivatalnokok, akik ebben a nyugodt fészekben
kigömbölyödtek és ellustultak, kezüket a szívükre rakták, bánatosan csóválták fejüket és
turbánjukat. Megértették, hogy Murtazának kellemetlen levelet kell a császárnak írnia, és ki
tudja, hogyan fordul még: a szultán, habár a próféta felséges helytartója, de lobbanékony
ember, s megesett már, hogy különb pasa is nyögve ült bele a karóba.
A tisztviselőket vivő evezős ferde vitorlája elvált a tengernagyi hajótól. Murtaza egy
tisztviselőt küldött a partra, a követet siettetni, maga pedig újból a hajók számolásába
fogott. A rendőrtisztek – két görög – megérkeztek, elfordították a szemüket, fejüket a
válluk közé húzták, csettintettek. Murtaza hevesen fordította feléjük zsíros képét.
– A moszkvai tengernagy – számoltak be – üdvözöltet, s azt üzeni, hogy a követüket
kísérik a szultánhoz. Mi megmondtuk a tengernagynak, hogy te nem engedheted át a
követet a tengeren, menjen, mint mindenki, Krímen át, Baba felé. A tábornagy azt mondta:
„Ha nem akarjátok a tengeren átengedni, mi az egész flottánkkal kísérjük
Konstantinápolyba a követünket.”
Murtaza pasa másnap néhány előkelő bejt küldött a tenger-nagyhoz. A bejek ezt
mondták:
– Sajnálunk benneteket, moszkvaiak. Ti nem ismeritek a mi Fekete-tengerünket, veszély
idején fekete lesz rajta az ember szíve, azért is hívják feketének. Hallgassatok ránk,
menjetek a szárazon Baba felé.
Golovin tengernagy csak a száját biggyesztette el: „Megijedtek.” Ott állt egy hosszú,
csillogó szemű, hollandruhás ember, az is csak nevetett, az oroszok mind nevettek.
Mit kezdjen itt az ember? Hogy ne engedje át őket, amikor a moszkvai hajók a reggeli
szellőben fölvonják vitorláikat s a tengerész szabályok szerint gyakorlatoznak, keresztül-
kasul járnak az öbölben s ágyúval lövik a bójákra szerelt vitorla-vászonpajzsokat. „Utasítsd
vissza ezeket a pimaszokat?” Murtaza pasa, egyedül Allahban bízva, elnyújtotta a
megbeszéléseket.

A sajka odaállt a török tengernagyi hajóhoz. Cornelius Cruys meg két hollandi
matrózruhás evezős – Péter és Alekszaska – ment föl a hajóra. A hátsó fedélzeten a török
legénység ágyúlövéssel köszöntötte a moszkvai viceadmirálist Hasszán pasa tengernagy
méltóságosan lépett ki a tatfülkéből, fehér selyemköntös volt rajta, turbánján gyémánt
félhold. Ujját méltóságos mozdulattal tette homlokára és mellére. Cornelius Cruys
hátralépett, levette kalapját s a tollával végigsöpört Hasszán pasa előtt.
Két széket hoztak elő. A tengernagyok egy vászonernyő alá ültek. Egy tömzsi, kövér
ember – heréit szakács – tálcán kis tálat hozott édességekkel, meg kávéskannát s gyűszűnél.
alig nagyobb csészécskéket. A tengernagyok udvarias beszélgetésbe fogtak, Hasszán pasa a
cár egészsége felől érdeklődött Cornelius Cruys azt felelte, hogy a cár egészséges; ő maga a
felséges szultán egészsége felől tudakozódott. Hasszán pasa mélyen meghajolt az asztal
fölött: „Allah óvja a felséges szultán napjait.”
– Kercsben nem tartunk nagy hajóhadat – mondta s szomorú szemmel nézett el
Cornelius Cruys mellett. – Itt nincs' kitől félnünk. De a Márvány-tengeren hatalmas hajóink
vannak. Igen nagy ágyúk vannak rajtuk, hárompudos kőgolyót is kilőnek.
Cornelius Cruys a kávéját kanalazta:
– A mi hajóink kőgolyót nem használnak. Mi tizennyolcharminc fontos vasgolyókkal
lövünk, azok az ellenséges hajó mindkét oldalfalán áthatolnak.
Hasszán pasa alig észrevehetően fölhúzta szép szemöldökét
– Nem kevéssé csodálkoztunk, látva, hogy a cári hajóhadban angolok és hollandok.
Törökország legjobb barátai, oly buzgósággal szolgálnak.
 – Ó, Hasszán pasa – felelte Cornelius Cruys sugárzó mosollyal –, az emberek azt
szolgálják, aki több pénzt ad. –-(Hasszán pasa méltóságteljesen bólintott.) – Hollandia és
Anglia hasznot hajtó kereskedelmet folytat Moszkoviával. A cárnak előnyösebb békében
élnie, mint háborúban. Moszkovia olyan gazdag, mint egyetlen más ország sem a világon.
– Honnét van a cárnak annyi hajója, viceadmirális úr? – kérdezte Hasszán pasa
eltűnődve.
– A moszkvaiak maguk építették, két év leforgása alatt.
– Aj-jaj-jaj – csóválta Hasszán pasa a turbánját. Mialatt a tengernagyok beszélgettek,
Péter meg Alekszaska a török matrózokat dohánnyal kínálta és mindenféle módon
nevettette. Hasszán pasa időnként odapillantott ezekre a hórihorgas fickókra. Túlságosan
kíváncsiak voltak. Az egyik, lám, fölmászott az árbocra, az árbockosárba. A másik az angol
gyorstüzelő ágyút nézegette nagy figyelmesen. De Hasszán pasa udvariasságból hallgatott,
még akkor is, amikor a matrózok az alsó fedélzetre vitték a moszkvaiakat.
Cornelius Cruys engedélyt kért, hogy a partra mehessen, gyümölcsöt, édességet és kávét
vásárolni. Hasszán pasa némi gondolkodás után azt mondta, hogy talán ő maga adhatna el
kávét a viceadmirális úrnak.
– Sok kávéra van szüksége?
– Hetven arany ára kellene.
– Abdullah Allah – kiáltott Hasszán pasa és toppantott egyet a sarkával. A heréit szakács
imbolyogva futott elő. Meghallgatta, miről van szó, s egy mérleggel tért vissza. A
matrózok kávés zsákokat vonszolták mögötte. Hasszán pasa kényelmesebben helyezkedett
el az asztalnál, ellenőrizte a mérleget és egy borostyán olvasót húzott ki az inge alól a
súlyokat számolni. Kibontotta a zsákot. Ápolt ujjai közt kávészemeket folyatva át, félig
becsukta a szemét.
– Ez a legjobb szüretelésű javai kávé. Még hálás leszel nekem érte, viceadmirális úr.
Látom, jó ember vagy. – A füléhez hajolt. – Nem akarok rosszat neked, beszéld le á
moszkvaiakat a tengeri útról, a part mentén sok víz alatti szikla és homokzátony van. Mi
magunk is félünk ezektől a helyektől.
– Mért járnánk a part mentén? – felelte Cornelius Cruys. – Ha a szél kedvező, hajónk
egyenesen vág át a tengerén.
Leszámolt hetven aranyat. Elbúcsúztak. Amikor a kötélhágcsóhoz ment, Cornelius
Cruys nyersen odakiáltott: „Hé, Péter; Alekszejevics!” – „Itt vagyok!” – felelt sietősen egy
hang. –
Péter s utána Alekszaska egy hajóablakból ugrottak ki, fejünkön vörös fez. A
viceadmirális intett kalapjával az admirálisnak s a kormányhoz ült; a sajka a part felé
röpült, Péter és Alekszaska nekifeküdtek a meghajolt evezőnek s vidáman Vicsorították a
fogukat. Egy kifutó hullám a part kavicsába ékelte a sajkát. •
A várkapu felől, a korhadó csónakok és a zöldellő cölöpök közt sietve jöttek a rendőrök
s a múltkori bejek, megkérték; hogy semmiképp se menjenek be a városba; ha valamire
szükségük van, a kereskedők idehoznak akármilyen árut a sajkába… Péternek járt a szeme
és az arca dühösen lobbant fel; Alekszaska egyenesen fölfelé emelte az evezőt.
– Min Herz, csak szólj… Ágyúlövésnyi távolságba jövünk a flottával… De igazán…
– Joguk van rá, hogy ne engedjenek be, ez vár – mondta Cornelius Cruys. – Sétálunk
egyet a falak körül, meglátunk mindent, amire szükségünk van.

12
Murtaza pasa nem tudott semmi többet kieszelni: „Menjetek, Allah veletek.”
Péter a hajóhaddal visszatért Taganrogba, az „Erőd” augusztus huszonnyolcadikán
fölvette a követet, a fő-íródeákot és a tolmácsokat, megkerülte a keresi hegyfokot, s négy
török hadihajó kíséretében Krím déli partjai mentén hajózott tovább.
A török hajók ott jöttek a nyomában, a tatja mögött, a tajtékon. Az elülső hajón ott volt
az első rendőrtiszt. Hasszán pasa Kercsben maradt. Utolszor kérte, adjanak legalább írást
arról, hogy a cár követe önszántából megy, ő, Hasszán, nem tanácsolja neki, de ezt a
kérését is elutasították.
Balaklava látóterébe érve, a rendőrtiszt a csónakba szállt, az „Erőd” mellé állt, azt kérte,
menjenek be Balaklavába: vegyenek friss vizet. Köntöse ujjával kétségbeesetten mutogatott
a rőt dombokra. „Szép város, menjünk be, kérem.” Pamburg kapitány a párkányra
könyökölt.
– Mintha nem tudnánk – dörmögte föntről mély hangján –, miért kell a rendőrtisztnek
Balaklavába bemennie. Azért, hogy a lakóktól egy kis baksist szedjen a követek ellátására.
Ha! A hordóink tele vannak vízzel.
A rendőrtisztet elutasították. A szél frissebb lett. Pamburg a tengerre pillantott s több
vitorlát vonatott föl. A nehéz török hajók észrevehetően maradozni kezdtek. Az elülső
hajóról jelek röppentek föl: húzzátok be a vitorlákat. Pamburg a látcsövébe meredt.
Portugálul káromkodott. Leszaladt a diófával gazdagon kirakott étkezőfülkébe: az
asztalnál, a viaszozott padon ott ült Jemeljan Ukraincev követ, szeme behunyva, levett
parókáját az öklében szorongatta; a hajó ingásától szenvedett.
– Ezek a sátánfiak azt parancsolják nekem – ordította Pamburg veszettül –, hogy
húzzam be a vitorláimat. Én nem engedelmeskedem. Kimegyek a nyílt tengerre.
Ukraincev bágyadtan legyintett a parókájával.
– Menj, ahová akarsz.
Pamburg fölment a tatra, a kapitányi hídra. A bajszát fölpödörte, hogy ne zavarja az
ordításban.
– Mindenki föl! Figyeljétek a vezényszót! Állíttasd föl az előárboc-csúcsvitorlát! A nagy
vitorlát! A középárboc-fővitorlát I Az előárboc-középvitorlát, az orrvitorlát. Bal felé
fordulj! Irányt tarts!
Az „Erőd” nagy nyikorgások közt oldalra dőlve megtette a fordulatot, tele vitorlájába
fogta a szelet, úgy otthagyva a törököket, mintha egy helyben állnának, s nekivágott az
Euxinus-tengernek, egyenest Konstantinápoly irányába…

A hajó erősen megdőlve röpült az északkeleti széldúlta, sötétszürke tengeren. A

hullámok mintha azért emelnék a magasba tajtékos sörényüket, hogy körülnézzenek,
messze kell-e még gördülniük ezen a pusztaságon a napperzselté partokig. A legénység
tizenhat embere – hollandok, svédek, dánok – régi tengeri csavargók, a hullámokat
nézegették, kis pipájukat szívták: könnyű út, tréfadolog. A katonai legénység fele,
gyalogosok és tüzérek, viszont a hajó gyomrában a vizes és sózotthúsos hordók közt
henteregtek. Pamburg elrendelte, hogy a betegeknek napjában háromszor pálinkát adjanak:
„A tengerhez szokni kell!”
Éjjel-nappal mentek, második nap begöngyöltek néhány vitorlát. A hajó erősen beásta
magát a vízbe, víz hatolt bele, tajtékos réteg lepte el a fedélzetet. Pamburg csak a
vízcseppeket prüszkölte le a bajszáról.
A nagykövetség erősen szenvedett a himbálástól. Ukraincev és Cseregyejev fődiák, akik
a tatkamrában, egy kicsiny, frissen festett fülkében feküdtek, fölemelték fejüket a
párnájukról s a négyszögletes ablakocskára pillantottak. Lám, lassan lefele esik, a
mélységbe, a zöld víz sustorog, a négy kis ablaküvegig emelkedik, s nehéz csobbanással
fogja el a kamra világosságát. Nyikorognak a válaszfalak, az alacsony mennyezet
besüpped. A követ és a diák nyögve hunyta be a szemét
 Szeptember másodikán, világos reggel, a hajóinas, egy kis kalmük fiú, az árbockosárból
elkiáltotta magát: „Föld!” A Boszporusz kékes, dimbes-dombos körvonalai közeledtek. A
messzeségben: ferde vitorlák. Sirályok jöttek, visítozva keringtek a magas, faragott tat
fölött. Pamburg mindenkit a fedélzetre sípoltatott: „Mosakodni! Kabátot tisztogatni!
Parókát venni!”
Délre az „Erőd” az ősi őrtornyok mellett teli vitorlákkal futott be a Boszporuszba. A
várfalon jelzőzászlók röppentek föl az árbocra: „Kinek a hajója?” – „Ismernetek kell a
moszkvai zászlót” – adatta le Pamburg a feleletet. A partról „Vegyetek révkalauzt!” –
„Révkalauz nélkül megyünk” – adatta le Pamburg a jelet.
Ukraincev fölvette málnavörös, aranysujtásos kabátját, a tollas kalapot, Cseregyejev
fődeák – csontos, vékony orrú, a szuzdali festők vértanúihoz hasonló ember – fölhúzta az
ezüsttel kihímezett, zöld kabátot s ő is tollas kalapot tett. A tüzérek az ágyúknál álltak, a
katonák lábhoz tett muskétával a hátsófedélzeten.
A hajó az öböl tükörsima vizén siklott. Balra, a száraz dombok közt még be nem
takarított kukoricaföldek, szivattyútelepek, a lejtőkön juhok, kőből épült és kukoricaszárral
fedett halászkunyhók. A jobbparton pompás kertek, fehér kerítések, cseréptetők, a vízre
ereszkedő lépcsők… Zöldesfekete fák: ciprusok, magasok, orsóformák. Egy kastély
bokorral benőtt romja. A fák mögött kerek kupola, minaret… Ahogy a parthoz közelebb
értek, az ágakon csodálatos gyümölcsöket láttak. Olaj és rózsa illata szállt. Az oroszok
álmélkodtak a török föld pazarságán.
„Mind azt mondják: tar fejű muzulmánok s ni csak, hogy élnek!”

Aranyos alkonyat ömlött szét, távoli, szinte a mesék országából való. Gyorsan vált
bíborrá, kialudt, vérrel festette meg a Boszporusz vizét. Konstantinápolytól három
mérföldnyire vetettek horgonyt. Az éjszaka kékségében nagy csillagok gyúltak ki,
amilyeneket Moszkvában nem láttak. Ködként tükröződött a tejút.
A hajón senki sem akart aludni. Az elcsendesedő partokat nézték, a kútnyikorgást, a
tücsök száraz cirpelését hallgatták. Még a kutyák is furcsán csaholtak. A víz mélyében
különös világítóhalakat sodort az ár. A katonák csendben ültek az ágyukon s azt mondták:
„Gazdag ország, az emberek bizonyára könnyen élnek itt.”

Jemeljan Ukraincev eltűnődve nézett a gyertya lángjába^ amely fényével néhány

csillagot fedett el a tatbódé fekete ablakában. Óvatosan mártogatta a lúdtollat, megnézte,
nincs-e hajszál a végén – mert akkor a parókájába törli – és jelírással, szép kényelmesen
írta Péter Alekszejevicsnek a levelet:
„… Körülbelül huszonnégy órát álltunk itt… Harmadikán utolértek az elmaradt török
hajók. A rendőrtiszt könnyek között hányta a szemünkre, miért szaladtunk el, a szultán
ezért leülteti a fejét, s megkért, hogy várjam be itt: maga értesíti a szultánt érkezésünkről.
Meghagytuk, hogy fogadtatásunk a szultánnál a legnagyobb tisztességgel történjék.
Estefelé a rendőrtiszt visszatért Konstantinápolyból és közölte, hogy a szultán illő
tisztességgel fogad bennünket és szandálokat küld értünk, így hívják az ő csónakjaikat. Mi
azt feleltük, hogy nem, a magunk hajóján megyünk. Így vitatkoztunk, végül beleegyeztünk,
hogy szandálokon megyünk, de azzal a feltétellel, hogy az »Erőd« halad elöl.
Másnap a szultán három, szőnyeggel bélelt szandálját küldték értünk. Beleültünk a
csónakokba, az »Erőd« előttünk haladt. Hamarosan megláttuk Konstantinápolyt. Bámulatra
méltó város. Falai, tornyai, ha ősiek is, de hatalmas építmények. Az egész város cseréppel
van födve, nagyon csodálatosak 's pompásak a fehér kőből épített mecsetek, a Szófia
azonban homokkő. Sztambult és a perai külvárost a vízről úgy látni, mint a. tenyerünket. A
partról az ágyúkból dísztüzet adtak a tiszteletünkre, s Pamburg kapitány az összes ágyúk
tüzével felelt. A szultán szerájával szemben álltunk meg, a szultán onnét á falakról nézett
minket, hatalmas, gyönyörű legyezőt tartottak fölötte és legyezték.
A parton száz lovas-csausz fogadott és kétszáz bambuszbotos janicsár. Nekem meg a
fődeáknak gazdag szerszámú lovakat hoztak oda. Ahogy a csónakból kiléptünk, a csauszok
parancsnoka egészségünk felől érdeklődött. Mi lóra ültünk és sok igen görbe és szűk utcán
át a szállásunkra mentünk. A nép kétfelől futott.
A te hajód itt nem kis csodálkozást kelt: ki csinálta s hogy jött ki a sekély vízen a
Donból? Kérdezgették, sok hajód van-e s mekkorák? Én azt feleltem, hogy sok s a fenekük
nem lapos; mint ahogy itt hazudjak, s hogy jó tengerjárók. Ezernyi török; görög, örmény
meg zsidó jön ki az »Erőd«-öt megnézni, sőt maga a szultán is eljött, háromszor járta körül
csónakon a hajót. Leginkább a vitorlák és hajókötelek szívósságát dicsérik meg az árbocok
fáját. Némelyek azonban le is szólják, hogy nem elég erős az ácsmunkája. Az én
véleményem, bocsáss meg, ez: mi nem is a legerősebb széllel jöttünk s az »Erőd« szörnyen
recsegett, oldalt hajladozott és vizet nyelt. Az építői, Oszip Ney és John Day, nem voltak
kapzsiság nélkül. Egy hajó nem kis dolog, megér egy jó várost. Itt nézegetik, de nem
alkusznak rá, nincs rá vevő. Bocsáss meg, úgy írok, ahogy tudok.
A törökök viszont nagy szorgalommal és igen erősre építik a hajóikat, jó tömörre róják;
nagyságra kisebbek a mieinknél, de vizet nem nyelnek.
Egy görög azt mondta nekem: a törökök félnek, hogy te, felséges cár, elzárod a Fekete-
tengert, Konstantinápolyban akkor éhínség támad, mert a gabonát, vajat, épület- és
tüzelőfát a dunai városokból hozzák ide. Itt az hallatszik, hogy te az egész flottáddal
Trapezunt és Szinope alá szálltál. Engem megkérdeztek erről, azt feleltem: nem tudom,
amíg ott voltam, nem ment oda…”

Pamburg elment a tisztjeivel Perába, néhány európai követhez, az egészségük felől

érdekelődni. A holland és francia követek az oroszokat barátságosan fogadták, köszönetet
mondtak s szőlőbort ittak a cár egészségére. Harmadszorra a vendégfogadóba mentek – az
angol követhez. A főbejáratnál leszálltak a lóról és kopogtattak. Tűzvörös szakállú, öles
termetű lakáj jött ki. Az ajtót fogta, úgy kérdezte, mit kívánnak. Pamburg fölgyúló
szemmel mondta meg, kicsodák, miért jöttek. A lakáj becsukta az ajtót s nem túlságosan
hamar jött vissza, noha a moszkvaiak az utcán vártak.
– A követ ebédnél ül – mondta gúnyosan –, s azt izeni, hogy Pamburg kapitánnyal nincs
semmi dolga.
– Akkor mondd meg a követnek, hogy akadjon torkán a csont! – kiáltotta Pamburg.
Dühödten ugrott a lovára és az utcai árusok, meztelen purdék és kutyák mellett a lapos
téglalépcsőkön le vágtatott Galatába, ahol az elébb a lacikonyhákban, kávéházakban s a
nyilvános házak ajtajában néhány régi barátját pillantotta meg. Pamburg és tisztjei a görög
borból úgy felhörpintettek, hogy az eszüket vesztették, nagy ricsajt csaptak és belekötöttek
az angol tengerészekbe. A barátai is odajöttek: a távol-hajózás kormányosai, híres kalózok,
akik Galata lebujaiban lapítottak, mindenféle rejtélyes alak. Pamburg meghívta az „Erőd”-
re lakomára.
Másnap ladikon különféle nemzetiségű tengerészek kezdtek a hajóhoz szállingózni:
svédek, hollandok, franciák, portugálok, mórok, egyesek parókában, selyemharisnyásan és
kardosán, mások a fejükre csavart vörös kendőben, meztelen lábukon papucs, széles
övükben pisztolyok, némelyek pedig bőrkabátban és sózotthal szagú, nyakvédős
tengerészsapkában.
Az enyhe, szeptemberi napsütésben a nyitott fedélzetre ültek ki mulatozni. Előttük, a
falakon túl, a szultán komor palotája sűrű ablakrácsaival, a másik oldalon az öböl. Szkutari
buja ligetei és kertjei. A preobrazsenszkojeiek és szemjonovszkijiak a kürtöt fújták,
kanalaikkal kopogtak, táncnótákat énekeltek s különböző madarak hangján fütyörészték a
tavaszt.
 Pamburg az ezüstporral behintett parókájában és málnavörös, csipkés-szalagos
kabátjában volt, egyik kezében serleg; másikban egy kis kendő s fölgerjedve beszélt a
vendégeknek;
– Ha ezer hajóra lesz szükségünk, ezret építünk – Nyolcvanágyús, százágyús hajók
építését kezdtük meg. A következő évben a Földközi-tengerre, a Balti-tengerre várhattok
bennünket. Minden híres tengerészt fölfogadunk. Kimegyünk az óceánra is…
– Egy díszlövést! – kiáltották a nekivörösödött tengerészek.
– Egy díszlövést Pamburg kapitánynak.
Tengerészdalokra zendítettek. Dobogtak a lábukkal. A szélcsöndben pipafüst nehezedett
a födélzetre. Észre sem vették, hogy ment le a nap, az attikai csillagok hogy ragyogtak föl a
szokatlan lakoma fölött. Éjfélkor, amikor a tengeri farkasok fele már hortyogott, ki az
asztal alatt hempergett, ki a tálak közé hajtotta viharokban megőszült fejét, Pamburg a
parancsnoki hídra rohant.
– Vigyázz! Bombavetők, tüzérek, a helyetekre! Tölts! Golyót a csőbe! Legénység!
Mindkét hajófalról: Tűűűűz!
Negyvenhat nehéz ágyú egyszerre hányta a lángot Az alvó Konstantinápoly fölött a
dörgéstől mintha beomlott volna az ég… A füstbe burkolt „Erőd” újabb lövéssorozatot
adott le.
Jemeljan Ukraincev ezt írta titkos írással:
„…magát a szultánt s az egész népet nagy félelem fogta el: Pamburg kapitány
tengerészekkel ivott egész nap a hajón, szörnyen berúgott és éjfélkor, nem is egy ízben, a
hajó összes ágyúját elsütötte; ettől a lövöldözéstől egész Konstantinápolyban sürgés-forgás
és nagy szóbeszéd támadt, mintha a kapitány ezzel az éjjeli ágyúzással adta volna tudtára,
uralkodó, a te hajókaravánodnak, amely a Fekete-tengeren közeledik, hogy fusson be a
tengerszorosba.
A szultán őfelsége azon az éjszakán nagyon megijedt és kiszaladt a hálószobájából, és
sok miniszter és pasa is megrémült; a kapitánynak ettől a szokatlan ágyúzásától a
felsőszeráj két állapotos szultánája idő előtt vetélte el a kicsinyét. Mindezen okoknál fogva
a felséges szultán Pamburgra nagyon megharagudott s megüzente nekünk, hogy mozdítsuk
el ezt a kapitányt a hajójáról és ültessük le a fejét. Én azt feleltem a szultánnak, hogy nem
tudom, miért lőtt a kapitány, de megkérdem, s ha szultán őfelségének a lövöldözés
bosszúságot okoz, megtiltom, hogy a kapitány ezután lövöldözzön, s ezt keményen
megparancsolom neki, de a hajóról elmozdítani nincs miért. Ezzel a dolog be is fejeződött.
A szultán kedden fogad bennünket. A törökök Medzomort pasa kapitányt, a hajdani
algíri tengeri rablót, várják ide tanácskozásra: hogy békét kössenek-e veled, vagy a háborút
folytassák.”

Második fejezet

1
A szeptemberi nap alacsonyan állt az erdős part fölött. Ahogy mind messzebb mentek
északra, nap nap után elhagyatottabb lett a vidék. Madárrajok röppentek föl a csendes
folyóról. Vihardöntötte fák, mocsarak, néptelen vidék. Ritkán lehetett egy-egy
halászkunyhót, partravonszolt csónakot látni. A Fehér-tóig egyheti út volt hátra.
Tizennégy ember vontatta a gabonával rakott, nehéz bárkát. Fejüket leszegve, karjukat
maguk előtt lógatva, mellel feküdtek a vonóhevederbe. Így jöttek Jaroszlavltól. A nap a
fenyők fekete cikcakkja mögé szállt, jó soká senyvedt még komor pírjában. „Hé, kössetek
ki!” – kiáltották a bárkáról.
 A vontatók karót vertek a földbe vagy egy fára tekerték a vontatókötelet. Máglyát
gyújtottak. A mocsaras parton, a tejes ködben, lassan merült el a fenyőerdő. Hosszú nyakú
árnyként kacsák repültek át az alkonyon. A gallyakat tördelve lónagyságú jávorszarvasok
jöttek a folyóra. Az erdő tele volt soha föl nem vert, meg nem riasztott vaddal.
Evezők csobbantak a folyón – a bárkából maga a gazda, az öreg Andrej Gyenyiszov jött
ki ladikon a partra. Kétszersültet, kölest, néha meg nyulat hozott a munkásoknak, s ha nem
volt böjti nap: sózott húst. Megvizsgálta, tart-e a kötél. Kezét a bőröve mögé dugva,
megállt a tűznél; üde férfi volt, csuha és posztócsuklya rajta, göndör szakállú, derült szemű.
– Éltek még, testvérek? – kérdezte. – Dolgozzatok csak derekasan. Isten szereti a
munkát. Legyetek jókedvűek! Minden beszámíttatik nektek. Egy a szerencse, hogy a
nyikoniánus bűzből megszabadultunk. S ha majd az Onyega-tavat elérjük… micsoda
vidék! Igazán paradicsom.
Kihúzta öve mögül a kezét és leguggolt a tűz elé. Az elfáradt emberek némán hallgatták.
– Azon a vidéken, a Vig folyónál, élt egy remete… Az Antikrisztus csábítása elől futott
ő is. Azelőtt kereskedő volt; volt háza, boltja, magtára. Látása volt: tüzet látott, a tűzben
egy embert s hangot hallott. „Megejtett a csábítás, örök kárhozatra jutok.” Odaadott
mindent a feleségének, fiainak, elment. Egy cellát ácsolt. Új életet kezdett. Így élt; csak a
tűz-halál vágyával áldozott. Piszkavassal tört fel egy darab földet és két sapkára való árpát
vetett belé. Nyers kecskebőrbe öltözőt, a testén száradt meg, így hordta télen, nyáron.
Minden holmija: egy facsésze meg egy kis kanál s egy kézzel írt régi imakönyv.
Hamarosan olyan hatalmat szerzett a rossz szellemek fölött, úgy vette, mintha legyek lettek
volna… Emberek kezdték látogatni, meggyóntatta őket és falevéllel vagy bogyóval
áldoztatta. Azt tanította-, jobb élve égni el a tűzben; mint örök kínt vonni a fejünkre. Két év
múlt el, emberek kezdtek köré telepedni. Fölgyújtották az erdőt, fölszántották a helyét.
Vadásztak, halásztak, gombát, bogyót szedtek. Mindent közösen, a magtáruk, a pincéjük is
közös. A remete elválasztotta őket: külön az asszonyok, külön a férfiak.
– Ez jó – mondta egy zord hang. – Aki asszonnyal él, jót nem ér.
Gyenyiszov vidám pillantással vizsgálgatta a sötétségben a beszélőt.
– A remete imái a vadat is kezessé tették, és néha annyi halat húztak ki, hogy csoda!
Gomba és bogyó is termett bőven. Megmutatta, hol találnak réz- és vasércet:
kovácsműhelyt állítottak. Csakugyan szent lett a lakhelyük, csendes az életük.
Andrjuska Golikov emelkedett föl a rőzse mögül. Gyenyiszov mellé guggolt, a szemébe
tekintett; Golikov fogadalomból ment a vontatókkal. Akkor Revjakin udvarán a remete
meggyóntatta, az olvasójával megverte és Jaroszlavlba küldte, hogy ott várja be
Gyenyiszov gabonás bárkáját. A tizennégy emberből mintegy kilenc szintén fogadalomból
vagy vezeklés gyanánt jött ide.
– A remete – beszélte el Gyenyiszov – halálos óráján megáldott bennünket, a két fivért,
Szemjont és engem, Andrejt, hogy a Vig menti telep főnökei legyünk. Megáldoztatott s mi
elindultunk. Az ő cellája odább volt, egy kis horpadásban. Alig indultunk el, visszanéztünk:
fény. A cella tűzben áll, mintha tüzes bokor lenne. Én odaszaladtam volna, de Szemjon
kézen fog: „Várj!” A tűzből édes hangú éneket hallunk… De fölötte a füstben, hiszitek-e,
mint a szurok, ördögök örvénylenek, visítanak. Mi a fivéremmel térdre estünk s magunk is
énekelni kezdtünk… Reggel odamegyünk arra a helyre, hát a hamu alól fényes forrás
bugyog. A forrás fölé egy kis ácsolt kamrát állítottunk és egy dúcot a szentképnek… De
szentképfestőt nem találtunk, bárhogy szerettük volna megfestetni.
Golikov fölzokogott. Gyenyiszov szelíden megsimogatta fésületlen fürtjeit.
– Egy a baj, testvéreim, hogy minden harmadik évben nem terem gabonánk. Múlt
nyáron az eső áztatta ki, még a szalmáját sem hordtuk be. Messziről kell szállítani… Azért
hát szent dolog ez, gyermekecskéim. Nemhiába fáradtok.
Gyenyiszov beszélgetett még egy kicsit. Elmondta a közös imát. Beült a csónakba s a
folyón tükröző alkony homályos sávján át az uszályhoz evezett. Az éjszakák hűvösek
voltak, a rossz kis gúnyában dermesztő az alvás.
Alig hajnalodott, Gyenyiszov megint a partra ladikázott, fölébresztette a népet:
köhögtek, vakaróztak. Imádkoztak, kását főztek. Amikorra a fagyos nap fénytelen
hólyagként csüggött a ködben, a vontatók is belebújtak a hevederbe és a partmenti
latyakban cuppogtak bocskorukkal. Versztát verszta után, napot nap után. Északról hosszú
sorban jöttek a felhők, éles szél fújt. A Sekszna kiöntött.
A felhők most alacsonyan szálltak a Fehér-tó háborgó vize fölött. Nyugatra fordultak
Belozerszk felé. A hullámok a puszta partnak lódultak és leverték lábukról a vontatókat. Az
uszály vontatása nehézzé vált. Ebédidőben egy halász kunyhójában szárítkoztak. Két bérelt
vontató itt az étel miatt összekapott Gyenyiszovval, elszámoltak – három darab
negyedrubelest kapott mindegyik – s elment – amerre a szeme látott

Az uszály horgonyon állt a várossal szemben, a hullámtörésben. A szél frissebb lett,

csontig hatolt. Kétségbeesés fogta el az embert, hacsak arra gondolt, hogy a
vontatókötélben menjen északig. A bérelt munkások mind összekaptak Gyenyiszovval s
elszéledtek a halásztelepeken. A többiek is, kinek ismerőse akadt, ki forgott-forgolódott s
egyszerre csak nem volt sehol.
A parton, a nedves kövek közt a fölfordított csónakon Andrjuska Golikov és Iljuska
Gyehtyarjov ült – egy kasiri, szökött paraszt – meg Fegyka, a gúnynevén Sárralmosdó, egy
sokszor összetört, kínpadra vont ember, kolostori parasztból lett csavargó. Jobbra-balra
tekingették.
Minden zord volt itt: a fehér hullámokat vető, zavaros tófelszín, az északról hosszú
sorban jövő felhő, a parti gáton túl a lapos róna, s rajta a felhőkkel szinte elborított, ódon
faváros: a lyukas toronytető, a rozsdás templomkupolák, a magas, süppedt tetejű házak. A
parton a szél hálótartó dúcokat ingatott. Embert szinte nem is lehetett látni. Csüggedten
szólt a harang…
– Ez a Gyenyiszov, ez is érti szóval tartani az embert. Ameddigre a paradicsomába
érünk, talán csak a lélek marad meg belőlünk – mondta Sárralmosdó, a tenyerén levő
tyúkszemet kaparva.
– Hinned kell neki! – mondta Golikov dühösen. – Higgy! – És bánatosan pillantott a
fehér hullámokra.
Barátságtalan volt itt, magános, hideg!… Innét is bizonyára messze van az Isten …
Iljuska Gyehtyarjov – nagyszájú, vidám szemű, makkegészséges paraszt – halkan,
meggondoltan hullatta a szót:
– … Szóval én megkérdem őt, azt az embert: mért ilyen kihalt a váralja nálatok, a házak
fele beszögezve: „Azért ilyen kihalt a váralja, mondja, mert a barátok rakoncátlanok…
Nem egy kérvényt küldtünk Moszkvába, de ott nyilván nem törődnek velünk. Nem lehet
elmondani, hogy húsvét hetében is mit csináltak. Tíz szánon jöttek ki a szentképeikkel, ki a
váraljára, ki a telepekre, ki a falvakba… Bemennek a házba, a keresztet a pofádhoz
nyomják, három ujjal kell keresztet vetned, az eretnek keresztet megcsókolnod! És
kenyeret kérnek meg tejfölt meg tojást meg halat. Mintha kisöpörték volna, úgy marad
minden. És pénzt is kérnek… Raszkolnyik vagy, mondják, pap nélkül áldozó. Hol vannak a
rég nyomott könyveid? S szállásukra viszik az embert, láncba verik, megkínozzák.”
Sárralmosdó hirtelen hátraszegte a fejét s rekedten fölkacagott.
– Ezek aztán esznek, isznak! Ezek a barátok, hogy pusztulnának el.
Gyehtyarjov megbökte a térdével. Szétcsapó reverendáját a széllel szemközt testéhez
fogva, egy cigányszakállú barát lépett a csónakhoz, fejére húzott csuklyával. Szörnyű
szemmel nézegette a habokon nyikorgó hajót, aztán a három emberre támadt:
 – Honnét jön az uszály?
– Jaroszlavl alól, atyám – felelte lomhán és nyájasan Gyehtyarjov.
– Mi van az uszályon?
– Nekünk nem mondták meg.
– Gabona?
– Hát, az…
– Hova viszitek?
– Ki tudja? Ahova parancsolják.
– Ne hazudj, ne hazudj, ne hazudj! – A barát sietve gyűrte föl, jobb ruhaujját. – Ez a
Gyenyiszov uszálya… Povenyecbe mentek, a raszkolnyik remeteségbe visztek gabonát,
csőcselék népe…
Már rá is vetette magát és elkapta Iljuska Gyehtyarjov mellét, jól megrázta a megijedt
parasztot s a váralja felé fordulva: „Segítség!” – kiabálta torkaszakadtából.
Andrjuska Golikov fölugrott a csónakról s a hullámok mentén a halászkunyhó felé
szaladt.
– Segítség! – ordította másodszor a barát, de elakadt. Sárralmosdó a hajába akaszkodott,
elrántotta Iljuskától, leütötte a lábáról és követ keresve, hempergőzött a földön. A barát
fürgén fölugrott, oldalról rohant rá, de Fegyka szinte megdermedt a dühtől, állt, mint a
sóbálvány, megint megragadta, lenyomta s, tarkón vágta. A barát fölnyögött. Egy kis
közből négy, karós ember szaladt a part felé.

Andrjuska Golikov elborzadva pillantgatott ki a halászkunyhó sarka mögül. Sárralmosdó

Öt emberrel verekedett:, kirántotta egyikük kezéből a karót, nekiugrott, vadul felkiáltott –
ilyen dühöt, amióta él, Andrjuska emberben nem látott… „Ördög, valóságos ördög!…”
Aztán Gyehtyarjov is beleavatkozott: ügyesen fülön kente a barátot, az harmadszor
bukfencezett föl. A segítségei hátrálni kezdtek. A váralján itt is, ott is, emberek tűntek föl a
kapukban. „Úgy, úgy, úgy” – dörmögték helyeslőn.
Iljuska és Fegyka győztek, üldözőbe is vették az őröket, de csakhamar visszatértek a
partra s az orruk vérét fújogatva, egyenest abba a házikóba mentek, ahol Golikov
reszketett.
– Téged is meg kéne tanítani, de alaposan – mondta neki Sárralmosdó. – Tökfilkó vagy
s még a mennyországba akarsz jutni…
A tengernek hátat fordító földkunyhó ajtaján egy fésületlen fej, szemig érő, füstös
szakáll bújt ki. Zömök, mezítlábas ember jött ki, a koromtól feketén, hunyorogva a váralja
irányába nézett, ott nem volt egy lélek sem már.
– Lépjetek be – mondta s megint bement az alacsony kunyhóba. A fény az ajtó feletti
résen tört be. Avas halszag, a helyiség fele halászszerszámokkal teleszórva. Hja, Andrej és
Fjodor, ahogy beléptek, két ujjal keresztet vetettek.
– Üljetek le – mondta a halász. – Tudjátok-e, kit vertetek el?
– Engem egész életemben vertek s egyszer sem kérdezték még – szólt Sárralmosdó.
– A kresztovozdvizsenszkojei kolostor kulcsárát, Feodoszijt. Haramia, micsoda haramia,
sátánfajzat! Veszekedett ördöge!
A halász látva, hogy magafajta emberek, közébük ült a padra, keresztbefonta karját és
himbálózva mesélte:
– Halban igen bő vidék ez, meg lehet élni, én mégis elmegyek. Kibírhatatlan itt, ez a
sátán az egész tavat a hatalmába kerítette. A barátoknak mi megadtuk télen a fogás
negyedrészét s valahányszor vízre szállunk, adunk. Neki kevés. Meglátja a vitorlát s fut a
partra s csak annyi halat hagy meg, amennyit az ember maga fölfal… Ha nem adsz,
mindjárt: „Hogyan vetsz keresztet?” Az ember persze vetkezik, három ujjal veti. „Nem úgy
veted, te, színlelsz! Gyere utánam!” Utána menni, tudvalevőén a kolostor pincéjébe kell, ott
ül az ember, láncba verten. S hány halászszerszámot szakított el, a csónakjainkat
tönkretette… Panaszra mentünk a vajdához. A vajda maga is azt nézi, miből csíphet el. A
kolostoriaknak a metropolitától írásuk van: az óhitet vallókat kiirtani. Nektek, testvérek,
minél előbb el kell mennetek innét.
– Ó, nem, mi Gyenyiszovval vagyunk – szólt Golikov s ijedten pillantott Iljuskára és
Petykára.
– Gyenyiszov, az megváltja magát, tehetős ember… A tűzben sem ég meg. Ha északról
prémmel, csonttal, rézzel lehajózik, megváltja magát. Ha visszamegy: újra megváltja.
Nemegyszer tette már… Mindenütt megvannak, testvér, az emberei.
– Az aranyszájú – mondta Sárralmosdó gúnyosan mosolyogva. – Egész úton szárított
kenyérrel tartott, de úgy beszélt már, mintha tyúkhúst ennénk.
Golikovnak, mialatt a világi remetéről ilyen könnyelműen beszéltek, csupa ránc lett a
képe. Eszébe jutott, hogy szokta Gyenyiszov fukar nyájassággal a fejét simogatni: „Mi az,
fiú, él még a lelked? Akkor jól van.” Eszébe jutott, milyen csodálatos beszédeket tett a
máglyánál, hogy ült a csónakba, hogy feketéllt hegyes csuklyája az alkonyi vizeken. A régi
szentképeken festettek ilyen ladikban ülő szenteket. Andrjuska élve szalmán égette volna
meg magát érte.
A padon ültek, gondolkodtak: hogyan legyen? Hova fussanak? Mégiscsak északra
menjenek? A halász nem tanácsolta; gyalog, csónak nélkül menni föl északra a Vigig: az
két hónap erdei út, odavesznek.
– Könnyebb vidékre, a Don mellé kellett volna mennetek; az ám.
– Voltam a Donnál – mondta rekedtesen Sárralmosdó. – Ott sincs már a régi szabadság.
A falvak kozákjai kiadják a bujdosókat. Engem kétszer vertek vasba, Voronyezsbe vittek,
cári munkára.
Semmi okos dolog nem jutott eszükbe, azt mondták Andrjuskának: menjen, keresse meg
Gyenyiszovot, ő mit mond?

Andrjuska nagy félelmet állt ki. Ahogy a roskadt városkapuhoz ért, kiáltásokat hallott:
„Állj, állj!” Rongyos, mezítlábas emberek futkostak, némelyikük átvetette magát a
kerítésen. A nyomukban, kalapját fogva, két zöldkabátos katona rohant. Zihálva tűntek el
egy görbe sikátorban. „Második napja hajszolják őket” – mondta egy tiszteletre méltó öreg
a kiskapuban. Golikov megkérdezte, nem ismeri-e Andrej Gyenyiszov kereskedőt; látta-e
esetleg?
– Menj a főtérre – mondta a kis öreg eltűnődve –, a vajda házában keresd.
A trágyahalmokkal telehányt, kisebbfajta téren a kereskedő-sor boltjai be voltak
szögezve, az oszlopok ferdék, a tetők besüppedtek. Két-három boltban árultak: perecet,
kesztyűt. A régi, repedezett falú székesegyház kerítés nélkül állt ott. Alacsony, fedett
pitvara előtt, a füvön rongyba burkolt koldusasszonyok aludtak; egy eszelős, aki három
piszkavasat rakott maga köré, a kobakját rázva, akkorát ásított, hogy belekönnyezett. Az
élet itt nyilván nem volt valami mozgalmas.
A tér közepén, ahol egy oszlop volt – a kivégzésekre – földbe ásva, egy kopjás őr
cserélgette a lábait, Golikov nagy szurkolva odament hozzá. Szemben a deszkaboltból egy
kereskedő dugta ki a fejét – igazi róka.
– Ez ám a mákosperec! – mondta édeskésen,
Golikov alázatosan meghajolt az őr előtt s megkérdezte, hol a vajda háza. A kurta lábú
őr, foltozott, sarkig érő, sztrelec-kaftánjában, mogorván elfordult. Az oszlopra
bádoghirdetmény volt kiszögezve, a tetejében kétfejű sas. „Menj innét” – kiáltott rá az őr.
Andrjuska odább ment, körülnézett: korhadó kerítések, megdűlt házak… A felhők a
templom, keresztjébe akadnak. Egy nemezcsizmás ember közeledett hozzá, mély-kötésű
övben, vastag, fölpattogzott ajkát mohón előre csucsorítva. Az oszlopnál az őr s a boltoktól
a kereskedők nézték, mi lesz most.
– Honnét jössz? Kinek az embere vagy? Hajlék nélkül ténferegsz? – Az ember közvetlen
közelből lehelte rá a fokhagymás szeszszagot. Golikov félelmében csak dadogni tudott, a
nyelve remegett. Az ember galléron fogta.
– Gyenyiszov embere – kiáltották a bojtból.
– Kilenc embert visz magával, elégetni – mondták vékony hangon a másik boltból.
Az ember megragadta Andrjuskát:
– Olvastad az oszlopon a cári írást? Gyere utánam, szukafí!
És odavonszolta – noha Andrjuska nem is szegült ellene – a tér végéibe, a vajda
udvarába.
Andrej Gyenyiszov csinosan, fésülten – térdén a nyest sipka –, Makszim Lupangyin
vajda, az elszegényedett kamarás szobájában ült. A vajda elszontyolodva nézegette, milyen
jó kecskebőr csizmája és vörösselyem bélésű, egérszín kaftánja van a kereskedőnek,
hamburgi vagy talán még angol posztóból is készült. Maga a vajda egy nyűtt
mókusbundácskában ült, sovány volt, kopasz, pattanásos. A boldogult uralkodó, Fjodor
Alekszejevics idejében a kamarások közé tartozott. Péter Alekszejevics alatt alig vitte
annyira, hogy Belozerkszben a táplálékát megkeresse.
A kását kerülgetve beszélgettek: Gyenyiszov sem bökte ki s a vajda sem, mit akart
„Nézd csak, milyen kaftánja van – gondolta a vajda –, hátha odaadja?” Titkon elküldte egy
szolgáját a kresztovozdvizsenszkojei kolostorba Feodoszij atyáért, de Gyenyiszov is
tartogatott még valamit
– Az idő – mondta Gyenyiszov –, az idő még hagyján. Ha megváltozik, átvitorlázunk a
tavon… Ha nem változik: valahogy majd csak utat törünk a parton. Csak Kovzsáig
eljussunk, odáig kemény dolog lesz, onnét már találunk embert egészen Povenyecig.
– Persze, érthető a dolog – felelte a vajda kitérőén, a kaftánt nézegetve.
– Makszim Makszimics, tedd meg azt a szívességet, ne tartsd vissza az uszályt s az
embereimet.
– Ha nem volna az ukáz, nem vesztegetném a szót – A vajda egy csőformán összetekert,
cári írást húzott ki a zsebéből s nagy vaksin végigment rajta a szakállával. – „Az egész
Nagy-, Fehér- és Kis-Oroszország stb. nagyhercegének és cárjának az ukáza értelmében …
Elrendeltetett… A naplopókat és ingyenélőket, akik a kolostor kenyerén élnek, s
mindenféle kolostori szolgát be kell sorozni katonának…”
– A kolostorokhoz nincs közünk, mi kereskedők vagyunk.
– Várj csak… „És katonának kell vinni a lovászokat és a bojárok rabszolgáit s az összes
csavargókat, koldusokat és szökött jobbágyokat…” Mit kezdjek veled, Andrej? Nem jut
eszembe semmi… Ha legalább valami íródeák hozta volna ezt a rendeletet… De a
preobrazsenszkojei ezred hadnagya, Alekszej Brovkin meg a katonái hozták… Hiszen
tudod, hogy kell ma a hadnagyokkal beszélni.
Gyenyiszov félrehajtotta a kabátja szárnyát és megcsördítette zsebében az ezüstöt. A
vajda megijedt, hogy most mindjárt potom árat talál szabni s az ajtóra tekingetett, nem jön-
e Feodoszij. Egy vastag ajkú rendőr szolga lépett be, Andrjuska Golikovot lökdöste maga
előtt. Lekapta a sipkáját s nagy lendülettel övig hajolt.
– Makszim Makszimics, még egyet fogtam.
– Térdre! – kiáltott dühösen a vajda. (A rendőrszolga lenyomta, Golikov csontos, térde a
padlóra koppant.) – Ki fia vagy? Ki szolgája? Honnét szöktél meg? – (A rendőrszolgának.)
– Vanyka, tintát, tollat adj…
 – Hagyd, Makszim Makszimics – mondta Gyenyiszov halkan –, a segédem.
A vajdának fölfénylett a szeme. Fölhajtotta a réz tintatartót; kis fedelét, nyögve egy
legyet fogott ki belőle a tollával. „Ej, nem jön az a kulcsár” – gondolta, de azon nyomban
meg is nyikordult a padló az előcsarnokban. Vanyka kinyitotta az ajtót, az iménti, cigányos
szakállú barát lépett be dühösen; egyik szeme csupa vér volt. Ahogy Gyenyiszovot
meglátta, koppintott a botjával.
– Megvertek, megnyomorítottak az emberei, majdnem agyonvertek – szólalt meg
harsány hangon. – Te pedig, Makszim, magad mellé ülteted! Kit, kicsodát, kérdem én? Egy
átkozott raszkolnyikot! Add ide nekem, add ki, vajda, háromszor mondom!
Kezét a magas pásztorbotra téve, vad pillantását hol Gyenyiszovba, hol Makszim
Makszimovicsba fúrta. Golikov ész nélkül osont a sarokba. Vanyka mohón leste a jelet,
hogy rárohanjon, hátrakösse a könyökét. „Enyém a kaftán” – gondolta a vajda.
– Hogy te ki vagy, barát, aki szitkozódni jössz ide, azt nem tudom, de nem is akarom
tudni – szólt Gyenyiszov. Fölkelt. (Feodoszij keze elkékült a boton.) Kigombolta az ingét s
a nyolcágú rézkeresztről egy kis zacskót vett le. – Ahogy szerény jövedelmemből tellett –
mondta –, tisztességes ajándékkal akartam hódolni előtted, Makszim Makszimics… De hát
a beszélgetésünkből nem sül ki semmi okos. – A zacskóból egy összehajtott írást vett elő s
óvatosan kibontotta:
– Ezt az írást a kereskedői kamara adta nekünk, Andrej és Szemjon Gyenyiszovnak,
hogy ott kereskedjünk, ahol kedvünk tartja, s kárt és romlást okozni nekünk, Andrejnek és
Szemjonnak, senki ne merészeljen… Mitrofan Sorin elnök saját-kezűleg írta alá az iratot…
– Mit nekem az a Mitrofan – kiáltotta Feodoszij, kezét a botról elkapva. – Füge a
Mitrofanodnak!
– Ó! – nyögött föl halkan a vajda.
Gyenyiszovnak pír szökött az arcába.
– Az elnöknek, a legelőkelőbb moszkvai kereskedők emberének füge? Ez gazság!
– Fulladj meg rajta, fulladj meg, átkozott! – ismételgette dühödten Feodoszij, szakállát
előrenyomva, s megragadta Gye1-nyiszov raszkolnyiki rézkeresztjét. – Ezért megégetlek,
pap nélkül áldozó… A te gyenge kis írásoddal szemben énnekem erős írásom van.
– Ej, béküljetek ki – nyögte a vajda. – Andrej, adj a barátnak húsz rubelt, majd
megfontolja a dolgot.
De a barát és Gyenyiszov nem hallgattak rá, orrcimpájuk kitágult. A rendőrszolga
oldalról mind közelebb somfordált hozzájuk.
Gyenyiszov ekkor a kulcsár kezéből a keresztet kitépve, a kis ablakhoz rohant, fölemelte
a keretét s kikiáltotta az udvarra.
– Hadnagy úr, az uralkodó szava véd!
A szobában egyszerre elhallgattak, még a szuszogás is elállt. Az előcsarnokban
sarkantyú csordult. Aljosa Brovkin lépett be, lovagló csizmában, fehér vállszalaggal,
oldalán kard. Ifjú orcái pirosak, a háromszögletű kalap a szemöldökére húzva.
– Micsoda veszekedés folyik itt?
– Hadnagy úr, Feodoszij kulcsár és a vajda az elnök írását ocsmányul gyalázzák, fügét
mutatnak, mellen ragadnak, s azzal fenyegetnek, hogy megégetnek.
Aljoska szeme kigömbölyödött, szigorúan meredt ki, éppen, mint Péter Alekszejevicsé.
Megnézte a barátot, a vajdát, aki kezével a padnak támaszkodott, hogy fölkeljen.
Koppantott egyet a botjával.
– Vedd őrizetbe mind a kettőt – mondta a beugró katonának.

2
 „Csodálatos – mondták Anna Monsról a kukuji telepesek. – Honnét van egy fiatal
lányban ilyen meggondoltság? Más rég elvesztette volna a fejét. Annchen egészen olyan,
mint a boldogult Mons.”
Péter, amikor a Fekete-tengerről visszatért, nagyon bőkezű volt. „Szívecském – mondta
neki Annchen nemegyszer, gyöngéd szemrehányással –, maga rászoktat engem, hogy
ostoba cicomázkodásra szórjam a pénzt… Sokkal értelmesebb dolog volna, ha
megengedné, hogy Revalba írjak, ott megtudtam, jó áron teheneket kapni, amelyek egy nap
két vödör tejet adnak. Eljönne néha az én szép, tiszta kis majoromba reggelizni,
megkóstolná a tejszínhabomat.”
A majort egy nyírfaligetben építették meg, egy ajándékföldecskén, amely ékben ment a
Kukuj partja mentén a hátsó udvar kapujától a Jauzáig. Volt ott: egy kisebbfajta ház, olyan
szépre festve, hogy messziről téglaháznak látszott; cseréppel fedett istállóépületek,
gabonaszárítók, magtárak. A lejtőn, a folyónál, jó kövér, tarka tehenek legeltek, mindegyik
egy görög istennőről kapta a nevét; finom, gyapjas birkák, angol disznók és mindenféle
baromfi, rengeteg. A kertben külföldi főzelék és burgonya termett.
Alig világosodott, Annchen pihés kendőjében, egyszerű kis bundájában indult is már a
homokos úton a majorba. Felügyelt a fejesre, a baromfietetésre, megszámlálta a tojást,
maga vágta reggelire a salátát. Szigorú volt az emberekhez, különösen a rendetlenséget
üldözte nagyon. Beállt a káposztaszüret ideje. Ilyen fejeket nem láttak még Strumpf
lelkipásztor kertjében sem. A németek csodájára jártak: az ilyen káposztafejet vagy az ilyen
répát Hamburgba, a Kunstkammerbe is el lehet küldeni. Annchen bizonyára tud valami
imádságot, tréfáltak, hogy ezen a nemrég puszta helyen ilyen buján adja gyümölcsét a föld.
Az orosz lányok énekelve vágták a káposztát az új hársfa-teknőben. Annchen a
legegészségesebb és legvidámabb lányokat vette magához Mensikov vagy Golovin
tengernagy falujából, akiknek az új majorjai és kastélya nem messze voltak a német
teleptől. Kopogott a bárd, a pirospozsgás lányokból dőlt a friss torzsaszag; a fű ott, ahová a
kamra hosszú árnyéka esett, még dérlepett volt, a baromfiólból hófehér libák lépdeltek
méltóságosan az ásott tavacskára. A major csúcsos teteje fölött kis füst emelkedett az ősz
kékségébe. A fölsöpört udvaron át két tiszta öltözetű parasztpék hozta a frissen sütött
kaláccsal teli kosarat.
Annchen boldog volt – topogott didergő lábával s nem tudott betelni ezzel a jóléttel.
Mihelyt hazaért, sajnos, egyszeribe vége lett ennek: egy nap nyugalma sem volt, mindig
várhatta Péter Alekszejevics valami ötletét. Hol becsípett oroszok állítanak a házba,
behordják sárral, összefüstölik, poharakat törnek, a hamut a virágcserepekbe szórják; vagy
pedig, ha tetszik, ha nem: tessék öltözködni, menj egy assemblée-ra, rúgd le a táncban a
sarkadat.
A lakoma, tánc, szép dolog, de ritkán, csendes őszi estéken, téli ünnepnapokon. Az
orosz hatalmasságoknál azonban nap mint nap folyik a lakomázás és táncolás. De
leginkább Péternek a hóbortossága keserítette el Anna Ivanovnát: soha nem figyelmeztette,
hogy ekkor és ekkor jön ebédre, vacsorára, s hány vendéget hoz magával. Néha éjszaka
gördült a ház elé egy egész kocsisor falánk alak. Ilyenkor süthették-főzhették a tengernyi
jót, fájt az ember szíve, s mindez gyakran á disznók moslékjába került.
Annchen egyszer óvatosan megkérte Pétert: „Angyalocskám, kevesebb fölösleges kiadás
lesz, ha szíves lesz minden alkalommal figyelmeztetni a jövetelére.” Péter csodálkozva
pillantott föl rá, elkomorodott. Hallgatott egy darabig, s minden a régiben maradt.
A nap a nyírfák bomló sárgássága fölé emelkedett. A lányok a konyhába mentek. Anna
Ivanovna bepillantott a kis konyhába, ahol kidugott fejű libák lógtak vitorlavászon
zacskókban – levágás előtt két héten át dióval etették őket; Annchen maga tömött be
minden, melegtől eltikkadt libába a kis ujjával héjastul egy-egy diót; megfigyelte, hegy
mossák a gatyástyúkok lábát – ezt minden reggel meg kellett csinálni; a juhólban karjára
vette a kis bárányokat, megcsókolgatta göndör homlokukat. Aztán kedvetlenül hazament.
Úgy is volt… az utcán egy hintő állt. Az udvarmester a hátsó bejárónál fogadta Anna
Ivanovnát:
– Königseck, szász követ úr – jelentette suttogva.
– Na ez még megjárja… – Annchen elmosolyodott, fölkapta a szoknyáját s fölszaladt a
szűk lépcsőn átöltözni.
Königseck ott ült, lábát a szék alá szedve, bal kezében a burnótos szelence, a jobb
szabadon maradt előkelő mozdulatai számára; a németet francia szavakkal keverve
mindenről csevegett: mulatságos kalandokról, asszonyokról, politikáról és uráról, Ágoston
szász választófejedelemről és lengyel királyról. Illatosított parókája majdnem hogy
szélesebb volt a vállánál, kalapja, kesztyűje a szőnyegen. Pisze orrát tréfálkozás közben
mulatságos ráncokba szedte, vizes, gondtalanul hetyke szeme Annchent becézte. Az
szemben ült vele – a kandalló előtt, amelyben tüzet fogott a fa –, egyenesen a merev
fűzőben, kezét tenyérrel fölfelé, kereken ejtve az ölébe. Szemlesütve hallgatta, szája
szegletét huncutul fölhúzva, ahogy azt a politesse megkívánta.
– Lehetetlen meg nem hódolni neki – mondta a követ úr. – Szép, kedves, merész…
August király: emberformát öltött istenség. Szenvedélyekben és szórakozásban
fáradhatatlan. Megunja Varsót, Krakkóba száguld, útközben vaddisznóra vadászik, a
mágnás kastélyokban pazar lakomákon vesz részt, vagy a szénapadláson adja éjszaka
Phoebus csókját egy megzavarodott parasztlánynak. Winter lovag névre útlevelet állíttat ki
magának, mint kalandkereső szeli át Európát és tűnik fel Párizsban. A párizsi
utcakeresztezéseken éjszakai verekedésekben nemegyszer hárítottam el ezzel a karddal a
mellének irányított ütéseket. Kihajtunk Versailles-ba egy éjszakai ünnepélyre. Ágoston
király kóbor tisztnek öltözik. Ó, Versailles! Látnia kellene, Fräulein Mons, ezt a földi
paradicsomot… A hatalmas ablakokat milliónyi gyertya világítja meg, a homlokzaton
lámpafény csillog. A teraszon, a nyírott fasorokban hölgyek és gavallérok sétálnak, a
fákon, mint mennyei gyümölcsök; kínai lampionok. A tó túlsó oldalán rakéták röppennek
föl, szikrájuk a vízbe hull, amelyen hárfák és violák zenéje hallik a bárkákról. A
szökőkutak csobognak, éjjeli pillangók röpdösnek. A márványszobrok a levélzeten át
megéledt istenségeknek látszanak. A legkeresztényibb király, Lajos, egy karosszékben ül.
Parókájának árnya elfedi kövér arcát, gőgös profilját, de a lelógó, alsó ajkát s az egész
világon ismert keskeny kis bajuszt mégis sikerül meglátnom. Karosszékére egy
feketedominós hölgy könyököl, csuklyája a szemére húzva, madame Maintenon. Jobb keze
felől, egy széken Anjou Fülöp ül, Spanyolország jövendő királya, nyomott, mélabús
hangulatban. S körül minden, az ezernyi félálarcos arc, a palota, az egész park, mintha a
dicsőség aranya sugározná be…
Annchen ujjacskái reszkettek, kerek melle kiemelkedett a szűk fűzőből.
– Ah, nem is lehet elhinni, hogy ez nem álom. De ki az a Maintenon asszony, aki a
király székénél állt?
– A kegyence… Asszony, aki előtt miniszterek és követek reszketnek. Az én
parancsolom, Ágoston király, elment néhányszor madame Maintenon mellett s magára
vonta a figyelmét…
– Követ úr, Lajos király miért nem veszi el madame Maintenont?
Königseck némileg elcsodálkozott, mozgékony keze egy pillanatra tehetetlenül csüggött
széttárt térde közt. Annchen még lejjebb horgasztotta fejét, ajka szögletében egy kis ránc
támadt.
– Ó, Fräulein Mons… Hát össze lehet hasonlítani a királynők jelentőségét a kegyenc
hatalmával? A királyné: az csak a dinasztikus kapcsolatok áldozata. A királyné előtt térdet
hajtanak, és a kegyenchez sietnek, mert az élet: a politika, a politika pedig arany és
dicsőség. A király éjjel nem a királynénál, hanem a kegyencnél húzza be az ágyfüggönyt.
Ölelés közben a forró párnán… – (Annchennek gyenge pír öntötte el az arcát, a követ
közelebb nyomult illatos parókájával) –, a forró párnán a legtitkosabb gondolatokat is
megvallják. A nő, aki a királyt öleli, a szíve verését hallja. Az a nő a történelemé.
– Követ úr – Annchen fölemelte nedves, kék szemét –, az a tudat, hogy boldogságunk
tartós, mindennél értékesebb. Mit ér nekem a cicoma, ezek a drága tükrök, ha nincs
biztonságom… Legyen kevesebb a dicsőség, de csak Istennek legyen hatalma kicsiny
boldogságom fölött… Én pompás, de törékeny csónakon evezek. – Fűzőjéből lassan
kihúzta a csipkekendőt, megrázta kissé, s az arcához nyomta. Ajka, mint a gyermeké,
reszketett a csipke alatt.
– Egy hű barátra van szüksége, gyönyörű gyermekem. –Königseck megfogta a
könyökét, s gyöngéden megszorította.
– Nincs a titkait kire bíznia, bízza rám. Gyönyörűséggel adom át magam… Minden
tapasztalatom… Egész Európa magára néz… Az én kegyes uralkodóm minden levelében
tudakozódik a Kukuj-patak nimfája után.
– Milyen tekintetben ajánlja föl magát; nem értem? Annchen levette arcáról a kendőt s
elhúzódott a követ úr túlságosan veszélyes közelségéből. Elrémült, hogy Königseck a
lábához veti magát… Hevesen szökött föl, s majdhogy meg nem botlott ruhája szélében.
– Nem tudom, meg szabad-e még csak hallgatnom is.; s Annchen egészen zavarba jött és
odament az ablakhoz. Az iménti kékséget felhők vonták be, szél kerekedett, fölkapta az
utcaport. Az ablakpárkányon, a muskátlik közt, aranykalitkában egy idomított fürj – Péter
ajándéka – borzolta tollat az elkomorodott napra. Annchen megpróbálta összeszedni a
gondolatait, de a szíve izgatottan járt, talán mert Königseck mozdulatlanul nézte a hátát.
„Pfuj, ostobaság. Mi ütött belém egyszerre?” Félt megfordulni. S jó, hogy nem fordult
meg, Königseck szeme villogott, mintha csak most nézte volna meg ezt a lányt. A pazar
szoknya alatt; vékony termet, finom, teljes váll, hamvas, magasra fésült haj, csókolni való
nyakszirt…
De azért nem vesztette el az eszét. „Egy kicsit több szellemesség és becsvágy ebben a
nimfában s történelmet – lehet csinálni vele.”
Annchen hirtelen visszalépett az ablaktól, bizonytalan pillantása zavartan állt meg
Königsecken.
– A cár!
A követ fölvette kalapját, kesztyűjét, s megigazította mellén a csipke fehérneműt. Az
előkert kerítésén túl kétkerekű kocsi állt meg. Péter szállt ki belőle, a por miatt összehúzott
szemmel. Nyomában egy fedett bőrbatár állt meg. Péter odakiáltott valamit s bejött a
házba. A batárból ketten másztak ki s a szálló por elől köpenyükbe burkolózva, sietve
futottak át az előkerten. A kétkerekű és a batár rögtön tovább is ment. A két embert Anna
Ivanovna első ízben látta. Méltóságosan hajoltak meg, Péter maga vette el kalapjukat a
kezükből. Egyiküknek, egy gonosz, fennhéjázó arcú, termetes embernek megfogta a vállát,
megrázta, megveregette:
– Itt nálam van, otthon, Herr Johann Patkul. Rögtön ebédelünk…
Péter józan volt s nagyon vidám. Kihúzta vörös ujja kihajtójából a parókáját:
– Fogd a fésűt, fésüld meg, Annuska. Az asztalnál rajtam lesz, úgy, ahogy kívánod…
Külön ezért küldtem egy katonát. – Majd a másik vendéghez, Karlovics tábornokhoz, egy
lilásvörös, hízott képű emberhez fordult. – Akármilyen parókát tesz föl az ember, Ágoston
királyt nem éri utol; olyan, nagyszerű, ragyogó ember… Mi meg a kovácsműhelyben s az
istállóban járunk. '
Lovaglócsizmája poros volt, a kabátjából lóverejték szaga szállt. Ahogy mosdani ment,
odahunyorított Königseckre: – Hogy ideszoktál, követ úr, az én asszonykámhoz…
– Felséges uram – Königseck hátralépett s térdére ütve, meglengette a kalapját –, nem
szabad megítélni a halandót, aki virágot és galambot visz Vénusz oltárára.

Mialatt Péter mosdott és tisztálkodott, Anna Ivanovna a politesse-t végezte: a tálcáról

egy-egy pohár köményes pálinkát vett el, odavitte a vendégekhez, mindeniket megkérdezte
az egészsége felől, s hogy „rég méltóztatik-e Moszkvában lenni és nem lát-e szükséget
valamiben”. Eszébe jutott, amit Königseck mondott neki, cipőcskéje tompa hegyét
előredugta, szoknyáját a szék két oldalán szétterítette.
– Az Európából érkezők kezdetben unatkozni szoktak nálunk, de ha Isten úgy akarja,
hamarosan békét kötünk a törökkel: magyar és német ruhát hordatunk mindenkivel, az
utcákat kiköveztetjük, a rablókat kiirtjuk Moszkvából.
Johann Patkul jeges hangon felelt, a vékony ajkait szét sem véve. Egy hete érkezett
Moszkvába Rigából. Nem a követek házában szállt meg, hanem Cornelius Cruys
viceadmirálisnál, Karlovics tábornokkal együtt, aki valamivel előbb érkezett Varsóból,
Ágoston királytól. Szükséget egyelőre semmiben sem lát. Moszkva csakugyan kövezetlen
és poros, s a nép szegényesen öltözik.
– Volt alkalmam megfigyelni – Patkul gúnyos mosollyal pillantott Karlovicsra, akinek a
torkából a vérbőség s a katonakabát szűkössége miatt kis fütyülő hang jött ki, s kövér hasa
széles szalaggal volt átkötve –, megfigyeltem egy különös fogást, amivel a moszkvai
csőcselék néhány kopejkányi pálinkáravalót szerez magának. Amikor valamit veszel nála, s
a visszajárót követeled, szándékosan elszámítja magát, a maga javára persze, s megkér,
hogy számolj utána. Átszámolod és megmondod neki, hogy nem jól számolt. Fogadkozik,
mintha csakugyan én számoltam volna el magam, újrakezdi a visszaadott pénz olvasását, s
keresztet vet a templomkupolára, hogy jól számolt. Én másodszor, harmadszor is
átolvasom, ő vitatkozik, s megint maga számolja meg. Így folyik ez tízszer egymás után,
amíg meg nem unod, s el nem mégy, legyintve a veszteségre.
– Parancsolja meg a szolgájának, hogy fogja el az ilyen embert, s vigye be az őrségre,
ott majd jól megbotozzák – mondta Anna Ivanovna határozottan.
Patkul megvetően vont vállat.
Bejött Péter frissen, fésült parókával. Annchen sietve vitte neki a köménypálinkát…
Kiitta, előrecsucsorította az ajkát s Annchen arcára cuppintott. Az udvarmester kinyitotta az
ajtót és koppintott a botjával. Bementek az ebédlőbe, ahol a boltos mennyezeten felhőcskék
közt kis Cupidók csintalankodtak, a stukatúros falakat flamand gobelinek fedték, a mázas
kandalló fölött a híres Snyders képe: rengeteg vágott baromfi, főzelék.
Péter háttal ült a lobogó fahasáboknak, Patkul a jobb keze felől, Karlovics és Königseck
balról, a gondterhelt Annchen szemben. A tarka vászonabroszon kristály serlegekbe öntve
már ott volt a magyar bor, az asztal közepén egy halomban a véres, májas és disznókolbász.
A hideg tálakról fűszeres illat szállt. Az ablak alatt bökős por keringett, csupasz ágak
ingadoztak. Idebenn meleg volt. Az asztal ékesítése, a vendégek elégedett arca, a kandalló
sok kis lángocskája barátságosan tükröződött a fali gyertyatartók tükreiben… Péter kedves,
szívbeli barátjára, Ágoston lengyel királyra emelte a serlegét. A vendégek vállukra dobták
parókájuk csigáit, s nekiláttak az evésnek.
– Felség, titoktartást kérünk, mert az ügy nagy titoktartást kíván – mondta Johann Patkul
a negyedik fogás, a diós fiatal liba után.
– Rendben van – bólintott Péter.
Széttolta könyökével az ónedényeket, mosolyra ráncolta az arcát s a kissé becsípett
Annchen képét nézegette. Egész ebéd alatt tréfált. Anna Ivanovna háziasszonyi fukarságán
ingerkedett. – „Ez a mártás nem abból a galambból készült – kacsintott Königseckre –,
amit ő hoz Vénusz oltárára?” – Nem lehet tett tudni, csakugyan meg kívánja-e hallgatni azt
a rendkívül: fontos közlést, amelynek a kedvéért Johann Patkul és Karlovics sietve
Moszkvába érkezett.
 A mai napig csak egyszer látták Pétert a viceadmirálisnál. Udvarias volt, de a
beszélgetés elől kitért. Ma ő hívta őket ide titkos ebédre, a kegyencéhez. Patkul tisztelettel,
hideg pillantással figyelte ezt az ázsiait. Halaszthatatlanul beszélnie kellett vele. A fiatal
svéd király, XII. Károly követsége rég ült már Moszkvában, a Svédországgal kötendő örök
békéről tárgyalt Lev Kirilloviccsal s a bojárokkal. Még a svédek sem találkoztak a cárral,
de a napokban volt várható a Kremlbeli fogadás s a megbízó levelek átadása.
– Karlovics úr és a követ úr bizonyíthatják, hogy szavaim teljes összhangban vannak
őfelsége, Ágoston király szívbéli kívánságával. Valóban fájó szívvel beszélek. Az egész
livlandi lovagrend s Riga egész érdemes kereskedőnépe meghallgatásért esdekel, felség.
Patkul nagy homloka ráncba szedődött. Lassan beszélt, fel-feltörő dühét türtőztetve:
– A boldogtalan Livland nyugalmat és békét keres. Valamikor a Rzeczpospolitas11 része
voltunk: közben megőriztük szabadságunkat, s Riga városa híres volt az egész Balti-
tengeren. De az emberi szív irigységtől fekete. A Rzeczpospolita kinyújtotta kezét
kincseink után, a jezsuiták hajszát indítottak hitünk, nyelvünk és szokásaink ellen. Isten
ezekben a szerencsétlen években elhomályosította az emberek értelmét. A livlandi lovagság
önként a svéd király oltalma alá húzódott. A lengyel sas körméből az oroszlán torkába
vetették magukat.
– Meggondolatlan dolog volt – mondta Péter. – A svéd az egész világon ismert, híres
ragadozó. – Kurta pipát húzott ki a zsebéből. Königseck sietve fölkelt és tüzet csiholt neki.
A tüzetfogó taplódarabot tányérkán vitte Péternek. Johann Patkul udvariasan bevárta, amíg
a cár rágyújt.
– Felség, bizonyára hallott a törvényről, a redukcióról, amelyet a svéd szenátus hozott, s
a boldogult svéd király, XI. Károly erősített meg. Ennek húsz éve múlt. A svéd szenátorok
– polgárok, dühödt kereskedők –, nem tudom, mivel itatták meg a királyt, hallatlan
gonosztettet sugalltak neki, hogy elvegyen a nemességtől minden földet, amit az előbbi
királyok ajándékoztak neki. A grófoknak és báróknak el kellett hagyniuk a várukat, s a
csőcselék kezdte szántani az előkelők földjét. Minekünk, a livlandi lovagoknak, eskü alatt
tettek ígéretet, hogy a redukciót nem terjesztik ki ránk. Nyolc évvel később a király mégis
megparancsolta a redukciós bizottságnak, hogy foglalja le földjeinket, amelyeket a hajdani
uralkodók ajándékoztak. A lovagoknak, a rend nagymestereinek és a püspököknek
törzsökös földjeinken fel kellett mutatniuk az ősi okmányokat, s ha ilyen okmány nem volt,
a földek a kincstár birtokába mentek át. Rettegett Ivan és Báthori István ideje óta Livlandot
háborúk pusztították, az okmányaink elvesztek, törzsökös jogainkat nem tudjuk kimutatni.
Én egy kérvényt készítettem a redukciós bizottság gonosztetteiről, s az egész livlandi
lovagrend nevében átadtam a svéd királynak… De csak azt értem el, hogy a szenátus jobb
kezem levágására ítélt, amellyel a kérvényt írtam, és fejem leütésére – Patkul megemelte a
hangját, füle megrándult, vékony szájaszéle elfehéredett –, s fejem leütésére, mert nem
óhajtottam alázatosan meghajolni a gonosztett előtt. Felség, a livlandi lovagság tönkre van
téve. De nem könnyebb kereskedőink helyzete sem. – (Péter ettől a pillanattól nagy
figyelemmel kezdte hallgatni.) – A svédek magas vámot vetettek ki mindenre, amit a rigai
kikötőbe behoznak, és amit kivisznek; mohóságuk és kapzsiságuk valóban nemcsak minket,
őket magukat is elpusztítja majd. A külföldi hajók most Rigát elkerülve, Königsbergbe
térnek be, Lengyelország gabonája a brandenburgi választófejedelemhez megy. Földjeinket
gyom veri ki. A kikötő elnéptelenedett, a város temetőhöz hasonlít. Revalban még ennél is
csúnyább dolgot műveltek a svédek. Nekünk nem marad más, vagy a végső pusztulás, vagy
a háború. Most vagy soha, felség. Az egész lovagság nyeregbe száll. Ágoston király esküvel
fogad minket Lengyelország szuverén hatalma alá.
Patkul kemény pillantást vetett Karlovics tábornokra, majd Königseckre fordította sárgás
szemét. Mind a ketten méltóságosan hajtották meg parókájukat. Péter a pipaszárat rágta:

11
Rzeczpospolita: lengyelül köztársaságot jelent; itt a lengyel nemesség respublikáját.
 – Nehogy megint cseberből vederbe kerüljetek. Ágoston király keze könnyű, a lengyel
pánok karma azonban éles. Nagy koncot dobtok oda nekik: Rigát és Revalt.
– Lengyelország most nem az, ami Báthori István idejében volt. Lengyelország nem
keresi a pusztulásunkat – mondta Patkul. – Szárazon és vízen egy az ellenségünk. A
Rzeczpospolita nem nyúl kiváltságainkhoz.
– Adja Isten, adja Isten… A szejm ma így határoz, holnap másképp, ami a pánoknak
eszükbe jut… Ha Ágoston király egyeduralkodó volna, lehetne bízni benne, de így… a
pánok!… – (Péter kedélyesen beszélt, pöfékelte a füstöt. Patkul arcán a bőr alól
kimeredeztek a csontok, úgy fúrta tekintetét a cárba.) – De vajon akarnak-e a pánok
háborút viselni?
– Felség, Ágoston király szász serege, amellyel egyedül rendelkezik, megkapta már a
parancsot, hogy téli szállásra Savli és Brisa körzetébe, a liv határ közelébe vonuljon.
– Milyen nagy a sereg?
– Tizenkétezer válogatott germán.
– Elég kevés ekkora dologra.
– Ugyanennyi liv lovag gyűlik össze Riga alá. A svéd helyőrség nem nagy. Rigát
rohammal bevesszük, s ha a háború megkezdődik, a pánok is kardot ragadnak. A koalíció
másik szövetségese: Keresztély dán király. Felséged előtt ismeretes, milyen gyűlölet lobog
a hercegben a svédek ellen. A dán hajóhad a tenger felől fedez majd bennünket.
Patkul a kényes ponthoz ért. A cár lelógatta karját, körmével dobolt az asztalon: kerek
arca nem fejezett ki sem óhajt, sem ellenkezést. Szürkülni kezdett, az ablak alatt erősebb
lett az ablaktáblákat nyikorgató szél. Annchen gyertyát akart gyújtani. „Nem kell” –
mondta Péter a foga közt.
– Felség, sosem volt ilyen alkalmas rá az idő, hogy a Balti-tengeren megvesse a lábát, s
a svédektől ősi birtokát, Ingriát és Karéliát visszavegye. Ha a svédeket megverte, s a tenger
mentén a lábát megveti, világra szóló dicsőséget szerez, Hollandiával, Angliával,
Spanyolországgal, Portugáliával, minden nyugati és déli országgal kereskedelmi
kapcsolatot teremt és megcsinálja, amit Európa egyetlen uralkodója sem tudott
megcsinálni: a kereskedelmi utat kelet és nyugat közt Moszkovián át. Kapcsolatba kerül
valamennyi keresztény monarchiával s szava lesz Európa ügyeiben. A Balti-tengeren
félelmetes flottát állít, harmadik tengeri nagyhatalommá lesz. S mindezzel több dicsőséget
szerez a világban, mint a törökök és tatárok meg-alázásával. Most vagy soha.
Patkul fölemelte a kezét, mintha Istent hívná tanúul. Königseck suttogva ismételte meg:
„Most vagy soha.” Karlovics tábornok jelentősen szusszantott.
– De mért most rögtön?! Ég a tető fölöttünk? A svédekkel hadba szállani nagy dolog –
szólt Péter, a pipaszárát rágva. (A beszélgetők figyelő szeme úgy villogott, mint a kandalló
széndarabkái.) – Tizenkétezer szász: szép erő. A dán flotta… Hm… A lovagok meg a
pánok? Gyerekes képzelődés… A svédek, a svédek… Európa első hadserege. Nehéz itt
tanácsot adni.
Dobolt a körmével. Patkul visszafojtott dühvel felelt:
– A svédeket ma csupasz kézzel meg lehet fogni. XII. Károly fiatal és ostoba… Ez
király? Cicomás, mint egy lány. Csak lakomázni tud meg erdőn nyulat hajtani! A
kincstárból minden pénzt kiszedett az álarcosbáljaira. Fogatlan oroszlán… A svéd követség
nemhiába ül tavasz óta Moszkvában és kéri az örök békét. Követek? Nevetséges! Egész
Európában tudják: egyiknek sincs egy selyemharisnyája. Tengődnek, borsón élnek… Itt
van, felség, Karlovics tábornok, a múlt évben volt Stockholmban, megnézte azt a királyt…
Tábornok úr, méltóztassék elmondani.
Karlovics kiszabadította kissé a nyakát a gallérból.
– Voltam, igaz… Nem nagy város, vízről és szárazról egyaránt hozzáférhetetlen, igazi
oroszlánbarlang. Kiszálltam a hajóból, álnéven járkáltam, polgári ruhában. Megyek a
piacra, csodálkozom: mintha ellenség volna a városban, a boltok és házak tábláit becsukják,
az asszonyok a gyerekeiket kapkodják. Megkérdezek egy arra menőt, az legyint s tovább
fut: „A király!” Én a hadjárataim alatt, abban a sokféle városban, ahová beszállásoltak, sok
mindent láttam, de olyat, hogy a nép, mint a pestis elől, ész nélkül ugrott be a kapun, a
királya elől, még soha… Odanézek: az erdős hegyről, ha nem tévedek, legalább száz
vadász nyargal, a hátukon kürt, pórázon kutya... A kőhídon át a városba rontanak. De a tér
már üres. Elöl, hollófekete kancán, egy tizenhét éves ifjú, katonai lovaglócsizmában, egy
szál ingben. A kantárt odavetve nyargalt: XII. Károly király… Az oroszlánkölyök… A
vadászok mögötte, füttyszó, kacagás. Mint az ördögök vágtattak át a piacon. Jó, hogy baj
nem történt, megesik, hogy el is tipornak valakit. Kíváncsiságból megkértem egy
ismerősömet, vigyen be a kastélyba, mintha arab illatszereket árulnék. Reggel volt, de a
kastélyban tivornyáztak. A király mulatott. Az ebédlőterem falai embermagasságig vérrel
befröcskölve, a padlón patakokban a vér. Bűz, hempergő részegek. A király meg azok, akik
még talpon voltak, kosok és borjak fejét vagdosták, tíz svéd koronába fogadtak, hogy
egyetlen kardcsapással vágják le. Akaratlanul is megbámultam a király vágásait: a lovászok
egy borjút lökdöstek elé, a király elügetett mellette, egy kört ír le kardjával, levágta a borjú
fejét, azzal ügyesen félreugrott, nehogy a vér a lovaglócsizmájára fröccsenjen. Én
tisztelettudón meghajoltam, a király az asztalra dobta kardját, s csókra nyújtotta bemocskolt
kezét. Megtudva, hogy kereskedő vagyok: „Épp jókor, mondta, nem adhatnál kölcsön
ötszáz hollandi forintot?” Asztalhoz ültettek, és mértéktelenül itattak. „Ne mondjon ellent a
királynak, súgta az egyik udvarnoka, három napja részeg. Tegnap egy érdemes kereskedőt
meztelenre vetkőztettek itt, bekenték mézzel s tollban forgatták meg.” Hogy a csúfságtól
megmeneküljek, megígértem a királynak az ötszáz forintot, ami nem is volt birtokomban, s
részegnek tettetve magam, késő éjszakáig az asztalnál maradtam. Az udvaroncok
fölébredtek, ettek, ittak, nótákat ordibáltak, a lakájok fejére' borították a tálakat és megint
elhenteredtek. Éjszaka a király egy csapat cimborájával kiment a kastélyból ablakokat
törni, alvó polgárokat ijesztgetni. Én fölhasználtam a sötétséget és elillantam. Az egész
város a király esztelenségén sóhajtozik. Fülem hallatára prédikáltak három templomban is a
szószékről a népnek: „Jaj az országnak, amelynek fiatal királya van.” A polgárok
legjobbjaikat küldik a kastélyba, úgy kérik a királyt, hagyja abba a ledér életet,
foglalkozzék az ügyekkel. A kérelmezőket kihajítják, a grófok és bárók, akiket a boldogult
király tönkretett, gyűlölik az uralkodó dinasztiát. A szenátus még kitart a király mellett, de
a pénzt már szűken adják. De mit neki, az esztelennek! Nem olyan régen a szenátusba ment
és ellentmondást nem tűrő hangon, kétszázezer koronát követelt. A szenátus egyhangúan
elutasította. A király dühében eltörte a botját. „Így jár mind, aki ellenszegül.” És másnap
betört vadászaival a szenátus termébe, fél tucat nyulat bocsátottak ki egy zsákból és
vadászkutyákat uszítottak rájuk … – (Péter a fejét hátraszegve jókedvűen fölkacagott.) – A
szenátorok az ablakpárkányra másztak, némelyikről a kutyák leszaggatták a kabátot. Ez ő, a
rakoncátlan király… Veszedelmes oroszlánkölyök!
Karlovics tábornok kihúzta kézelőjéből a selyemkendőjét és megtörölte arcát, nyakát a
paróka alatt. Péter az asztalra könyökölt és tovább nevetett.
– Szép király! – szólalt meg Anna Ivanovna mindnyájuk meglepetésére, megvetően. –
Ezt a Károlyt a mi preobrazsenszkojei ezredünkkel is el lehet intézni…
Mindenki feléje fordította a fejét. Königseck szájához nyomta a kendőcskéjét.
– Ez a dolog, Annuska, nem a te eszednek való – mondta Péter halkan. – Gyújtsad föl
inkább a gyertyákat.
A kis tükrök előtt, a fali gyertyatartókban meggyújtották a gyertyákat, a
kristályserlegekbe bort töltöttek. A meleg fény még Johann Patkul arcát is lágyabbá tette.
Annchen odahozott egy kis zenélőszekrényt, fölhúzta, kinyitotta a tetejét, s a kandallóra
állította. A láda vékony hangon egy kis német dalt játszott arról, hogy minden milyen jó
ebben a világban, ahol az asztalon étel van, gyertyák világítanak, és kék szemek
mosolyognak, a szél csak hadd lármázzon az ablak alatt. Péter mosolyogva himbálta a fejét
s cipőjével toppintgatott a taktusra. Ezen az estén egy szót sem szólt többet a politikáról…

3
Ivan Artyemics Brovkin iljinkai új téglaházában minden vasárnap ott ebédelt
Alekszandra lánya a férjével. Ivan Artyemics özvegysorban élt. Legidősebb fia, Aljosa, épp
úton volt, katonákat szedett a seregbe. Nemrég jött ki az ukáz, hogy harminc ilyen ezredet,
összesen három divíziót kell összeszedni. Ellátásukra új kormányszéket alapítottak, az
Élelmezési Hivatalt, egy élelmezési tábornok vezetése alatt. Magától értetődik, hogy az
élelmezési tábornok a hivatali papírokból sem szénát, sem kétszersültet, sem más
élelmiszert nem tudott szerezni. A főbeszerző megint csak Brovkin maradt, ha állás és rang
nélkül is. A csillaga fölfele ment, és sok tekintélyes kereskedő lett üzlettársa vagy
alkalmazottja.
A többi fia: Jakov Voronyezsben, a flottánál szolgált, Gavrila Hollandiában, a
hajógyárban tanult. Csak a kisebbik, Artamon, aki most lépett huszonegyedik évébe,
maradt az apja mellett, levelet írni, a számadásokat vezetni, különféle könyveket olvasni.
Otthonos volt a német nyelvben s kereskedelmi értekezéseket fordítgatott az apjának meg
Puffendorf históriáit – mulatságul. Ivan Artyemics hallgatta s fölsóhajtott: „Mi meg itt
élünk. Uramisten, a világ végén, igazi disznósorban.”
A gyerekei – akik közt egy-egy év volt – mind okosak voltak, ez azonban színarany.
Boldogult anyjuk, meglátszik, utolsó csepp vérét is odaadta, egész lelkét összeszaggatta,
boldoggá akarta tenni a gyermekeit. Téli hóviharok idején a rokkát zümmögtette a füstös
házikóban, közben a fénytartóra néz – az égő fenyőforgácsra – szörnyű, örvényes
szemével. A kicsinyek a kemencén szuszognak, a résekben nyüzsög a svábbogár, a
szalmatető fölött az embertelen életről jajgat a hóvihar… „Mért kell ezeknek a
kicsinyeknek ártatlan szenvedni?” Nem is érte meg a szerencsét. Ivan Artyemics annak
idején nem sajnálta, nem volt ideje rá, most azonban öregkorára állandóan eszében járt a
felesége. Amikor haldokolt, azt kérte, esdekelve: „Ne hozz mostohát a gyermekeimhez.” S
ő csakugyan nem is nősült meg másodszor.
Brovkin külföldi mintára vitte a házát: a szokásos három szobán, a hálón, ebédlőn és
fogadón kívül volt egy negyedik is, a szalon, ahol a vendégek az ebédet várták, mégpedig
nem a falmenti padokon, hogy unalmukban a kabátujjukba ásítsanak, hanem a szoba
közepén, a hollandi székeken, a nyírt bársonnyal fedett asztal körül. Szórakoztatóul
mulattató metszetek hevertek ott, jövendőmondó kalendárium, zeneláda, sakk, pipák,
dohány. A fal mentén nem ládák és sublódok, tele mindenféle lommal, mint a régimódin
élő nemeseknél, hanem almáriumok, óriási szekrények, amelyeknek az ajtaját, ha vendég
volt, kinyitották, hogy a drága edényt látni lehessen.
Ezt mind Alekszandra hozta be. Az apjára is ügyelt: hogy illendően öltözzék, gyakran
borotválkozzék, és gyakran váltson parókát. Ivan Artyemics belátta, hogy ezekben a
dolgokban engedelmeskednie kell a lányának, de ha magába nézett: unalmas volt az élete.
Ki előtt fújta volna fel magát, mikor maga a cár is kézfogással üdvözölte? Néha kedve
kerekedett, hogy a Varvarkán, a kocsmában piaci kereskedőkkel üldögéljen, hallgassa
csúfolódó beszédüket, s maga is pörgesse kicsit a nyelvét. De hát nem lehet, nem
helyénvaló. Unatkozni kell.
Ivan Artyemics az ablaknál állt. Kinn az utcán Szvesnyikov első segédje szalad, siet a
szukafi.
„Jófejű ember. Elkéstél, kedvesem, azt a lent mi még jókor reggel áthoztuk ide. Az ott
meg Revjakin az új szőrcsizmájában, elfordítja az ábrázatát, bizonyosan a törvényszékről
jön… Úgy-úgy, kedvesem, Brovkinnal ne pörösködj.”
Este, amikor Szanyka nem volt otthon, Ivan Artyemics levette a parókáját és spanyol
bársonykabátját, lement a házaljába, a konyhába a segédekkel, parasztokkal vacsorázni.
Kanalazta a káposztalevest, elmókázott. Különösen azt szerette, ha régi falujabeliek
érkeztek, akik még Ivaska Brovkinnak, a falu utolsó emberének ismerték. Belép az ilyen
paraszt a konyhába, s ahogy Ivan Artyemicset meglátja, úgy tesz, mintha halálra ijedne,
nem tudja, a lábához essék-e vagy hogy legyen, szabadkozik, nem mer az asztalhoz ülni.
Lassacskán persze megoldódik a nyelve, s nagy kerülővel rátér, mi járatban van.
– Hej, Ivan Artyemics, ha a hangod nincs, meg sem ismernélek. Pedig nálunk, a faluban
egyre rólad folyik a szó. összegyűlnek a parasztok a földpadon, a ház előtt, és megindul a
beszéd: hogy te már akkor is, hajdanában, emlékszünk ám, amikor egy lovad volt s nyakig
úsztál az adósságban, akkor is ember voltál a talpadon.
– Három rubelen, három nyomorult rubelen kezdtem, úgy ám, Konsztantyin.
A paraszt szigorúan nyitja el a szemét és bólint.
– Vagyis a jó Isten látja, megjegyzi az embert. Az ám… – (Majd lágyan, hízelgőn.) –
Ivan Artyemics, te bizonyára Konsztantyin Sutovra gondolsz s nem rám. Én nem
Konsztantyin vagyok, az szemben lakott veled, én meg balra, oldalt Egy rossz kis házikóm
volt.
– Látod, elfeledtem, el én.
– Nem ér semmit az a ház – mondja a paraszt már könnyesen, torokhangon –, észre sem
vesszük s összedűl. Minap a tető omlott be, korhadt az egész; a kis borjút; képzeld el,
agyonnyomta… Nem tudom, mit tegyek.
Ivan Artyemics tudta, mit kell tennie, de nem mondta mindjárt: „Menj el holnap a
segédemhez, Mária oltalmáig elvárok a pénzzel.” Elkérdezte, amíg csak az. ásítás erőt nem
vett rajta, ki hogy él, ki halt meg, kinek van unokája… „Várjatok csak – mókázgatott –,
húsvétra elmegyek menyasszonynézőbe.”
A paraszt éjszakára a konyhán maradt. Ivan Artyemics fölment a melegre fűtött
hálószobába. A két libériás szolga, aki rég aludt már a küszöb előtt heverő nemeztakarón,
fölugrott, levetkőztette az alacsony, kövér embert. Miután a szentmécsek előtt az illő
hajlongást elvégezte, megvakarta oldalát, hasát, beledugta meztelen lábát a nemezpapucsba
és kiment a hideg árnyékszékre. A napnak vége volt. Ivan Artyemics, ahogy- a párnájára
feküdt, minden alkalommal egy mélyet sóhajtott: „Vége a napnak.” Nem olyan sok volt
hátra. – Kár – épp most volna jó élni, éldegélni… A gyerekein, az ügyein kezdett
gondolkozni, az álom összekavarta a gondolatait.
Ma mise után nagy vendégeket vártak. Elsőül Szanyka érkezett meg a férjével. Vaszilij
Volkov meg sem hajolt, csak megcsókolta az apósát s rosszkedvűen az asztalhoz ült
Szanyka bemázolta ajkával az apját, a tükörhöz rohant, forgatta a vállát, a pompás eperszín
szoknyáját, az új ruháját nézegette.
– Apuskám, beszélnivalóm van magával… Nagyon komoly beszélnivalóm – fölemelte
meztelen karját, megigazította rizsporos hajában a selyemvirágocskát. Nem tudott a
tükörtől elszakadni, kék volt a szeme, kicsi, epedő a szája. – Olyan fontos beszédem… – És
megint hajbókolt s a széttárt legyező tollaival legyezgette magát.
– Tisztára meghabarodott – mondta Volkov mogorván – a kobakjába vette, hogy Párizs,
Párizs… Épp őt várják ott… Most külön hálunk…
Ivan Artyemics, aki a hollandi kályhánál ült, felnevetett.
– Ajjaj, móresre kell tanítani.
– Próbáld meg, tanítsd: fölveri a kiabálás a házat. Alig mondok valamit, fenyeget:
„Bepanaszollak Péter Alekszejevicsnek.” Nem akarom Európába magammal vinni.
Egészen meghabarodik ott.
 Szanyka eljött a tükörtől és hunyorítva emelte föl az ujjacskáját:
– Elviszel… Péter Alekszejevics maga parancsolta meg, hogy el kell mennem. Hanem te
aztán faragatlan ember vagy,
– Látod, apósuram? Hát mi ez?
– Ajjaj-jaj!
– Apuskám – mondta Szanyka s ruháját megigazítva melléje ült –, tegnap beszélgettem a
legkisebb Bujnoszov-lánnyal, Nataljával. Csupa tűz az a lány. Még a legidősebbiket sem
jegyezték el, hát erre mikor kerül a sor? Natasa a legjobb idejében van, szépség. A
politesse-t és az udvari galantériát éppen úgy érti, mint én.
– Mi az, olyan rosszul áll a Roman herceg szénája? – kérdezte Ivan Artyemics, puha
orrát vakargatva. – Azért beszél folyton a vászongyárról…
– Rosszul… Rosszul. Avdotya hercegnő sír. Ő maga meg úgy jár-kel, mint a felhő.
– Nagy okosként katonai szállításokba ütötte az orrát, s a mieink betörték az oldalát.
– Jeles család, apuskám Bujnoszovok! Nem kis tisztesség ilyen hercegnőt hozni a házba.
Ha nem lovagolunk túlságosan a hozományon, odaadják a kicsinek, Artamont mondom, a
(Ivan Artyemics a tarkójához nyúlt volna, de a paróka útban volt.) – A fő, hogy mielőtt
Párizsba utaznék, Artamont Nataljával összeházasítsam. Nagyon epekedik az a lány. Péter
Alekszejevicsnek is szóltam róla.
– Mondtad neki? – Ivan Artyemics egyszeribe abbahagyta az orra húzgálását. – Na és ő
mit mondott?
– Rendes dolog, azt mondja. Mensikovnál táncoltam vele tegnap. A bajszával
csiklandozza az arcom s azt mondja: „Üljétek meg a lakodalmat, de minél előbb.”
– Miért minél előbb? – Ivan Artyemics felkelt s feszülten nézett a lányára. (Szanyka
termetre nagyobb volt nála.)
– Hát a háború talán… Nem kérdeztem meg, nem volt rá idő. Tegnap mindenki azt
mondta: háború lesz…
– Kivel?
Szanyka csak az ajkát biggyesztette el. Ivan Artyemics kurta karját a háta mögé dugta és
kacsázva járt le-föl fehér harisnyájában, a nagypántlikás, tompa orrú, vörös sarkú cipőben.
A ház előtt hintó dübörgött, vendégek érkeztek
Ki milyen vendég volt: Ivan Artyemics vagy fönn fogadta az ajtóban, hasát a selyem
mellényben kidüllesztve, vagy lement egészen a tornácra. Roman Boriszov herceget, aki
hintón jött – két szolga a hátsó hágcsón – a lépcső közepén fogadta és kedélyesen csapott a
tenyerébe. Roman herceg után szoknyájukat fölemelve, Antonyida, Olga és Natalja
szökdelt föl a vaslépcsőn. Ivan Artyemics előre bocsátotta, s a pillantásával megtapogatta
Natalját: a leány csakugyan érett volt.
A Bujnoszov-lányok nagy zajjal ültek le a szalon közepén álló asztal mellé. Megfogták
Szanyka meztelen könyökét, s mindenféle haszontalanságról csiviteltek. A tiszteletre méltó
vendégek, Mitrofan Sorin elnök, Szvesnyikov, Momonov, hogy a lányok uszályára ne
hágjanak, a kályhához húzódtak, s onnét sandalogtak. Mindennek persze így kell lenni: a
cár akarja, hogy Európát kövessük, de attól, hogy a leányait házról házra hurcolja, sok jót
ne várjon az ember.
Szanyka az imént érkezett hamburgi lapokat mutogatta, híres, hollandi mesterek
metszeteit. A leányok, ahogy a meztelen isteneket és istennőket nézegették,
zsebkendőjükbe dugták az orrukat. – „Hát ez kicsoda? S ez mije itt neki? Ez a nő meg
kicsoda? Jaj!”
Szanyka bosszankodva magyarázta:
– Ez a tehénlábú ember: egy szatír… Hiába húzza el, Olga, a száját; fügefalevél van
rajta, mindig így festik. Cupido nyíllal akarja azt a lányt átdöfni. A boldogtalan sír:
megunta az életét. A kedvese tette a szépet és elhajókázott, ott a vitorla, látja… „Az
elhagyott Ariadné” a neve. Ezt mind meg kellene tanulniuk. A gavallérok most állandóan a
görög istenekről kérdezősködnek… Nem úgy, mint a múlt évben… Külföldivel még
inkább el se menjenek táncolni.
– Nem tanulhattuk meg, nincs könyvünk. Apuskából egy garast sem lehet kiszedni
ilyesmire – mondja Antonyida. A himlőhelyes Olga bosszúságában a ruhaujja csipkéjébe
harapott Szanyka most átölelte Natalja vállát és súgott valamit A kerek arcú, szőke hajú
Nataljának pír öntötte el az arcát.
Artamon szerényen, tisztelettudóan lépett a szalonba, fahéjszínű, német ruha volt rajta,
vékony kis legény, Szanykához hasonlított, de a szemöldöke sötétebb, szájaszélén pihe,
szeme felhőszínű, Szanyka megcsípte Natalját, hogy az öccsére pillantson.
A leány zavarában mélyre horgasztotta a fejét, könyökét megtámasztotta s nem mozdult.
Artamon övig hajolt a tiszteletre méltó vendégek előtt s odament a nővéréhez. Szanyka
összehúzta a szájaszélét, egy kis pukedlit csinált.
– Hadd prezentálom – mondta hadarva – az én Artamon öcsémet…
A lányok hanyagul bólintottak magas, rizsporos frizurájukkal. Artamon annak rendje és
módja szerint egy lépést tett hátra, toppintott a lábával s meglóbálta a karját, mintha
fehérneműt öblögetne. Szanyka bemutatta: „Antonyida hercegkisasszony, Olga
hercegkisasszony, Natalja hercegkisasszony.”
A leányok sorra fölkeltek, hajbókoltak, Artamon mindenik előtt öblögetett a karjával.
Óvatosan ült le az asztalhoz. Kezét a térde közé szorította. Az arccsontja fölött vörös folt
gyűlt ki. Szomorúan emelte nővérére a szemét. Szanyka fenyegetően húzta össze a
szemöldökét.
– Gyakran járnak plaisirre? – kérdezte Natalját akadozva. Az alig hallhatóan suttogott
valamit. Olga ügyesen felelt:
– Harmadnapja Nariskinéknál táncoltunk, háromszor váltottunk ruhát. Olyan succés12
volt, olyan hőség. De magát mért nem lehet sohasem látni?
– Fiatal vagyok még?
– Apuska fél – mondta Szanyka –, hogy elcsintalanodik. Majd megházasítjuk, akkor
aztán mehet… De a táncban szörnyű ügyes… Ne nézzétek, hogy félénk. Ha franciául
megszólal, szeme-szája eláll az embernek.
Az érdemes vendégek kíváncsian nézegették az ifjúságot. „Lám, lám, ezek a gyerekek!”
Mitrofan Sorin megkérdezte Brovkint:
– Hol csiszolódott úgy ki ez a fiú?
– Órákat adatok neki, Mitrofan Iljics, nem megy másképp, az állásunk megköveteli…
Ha az őseinkkel nem dicsekedhetünk, másban kell igyekeznünk…
– Igaz, igaz… Ki kell mászni az odúinkból.
– Az uralkodó is megsértődik: a pénzt, azt mondja, lapáttal kotród be, akkor hát törd is
magad egy kicsit…
– Magától értetődik. A kiadások megtérülnek.
– Egyedül Szanyka mibe kerül. De hát szem előtt van, az asszonyka.
– Ügyes kis asszony. Csak aztán vigyázz, Ivan Artyemics, nehogy…
– Föl lehetne őt persze korbáccsal kergetni a szobájába, hogy a hímzőráma mögött üljön
– felelte Ivan Artyemics kis hallgatás után, eltűnődve –, de mi értelme lenne? Nyugodtabb
lesz így a férje? Dehogyis! Látom én, hogy kísértésben forog. Úgy igaz, uramisten. A bűn
csak úgy süt a szeméből. Nem azok az idők már ezek, Mitrofan Iljics. Angliában, hallottad?
Marlboroughné egész Európát táncoltatja. Állj korbáccsal a szoknyája mellett: bolondok

12
Siker.
bolondja leszel.
Alekszej Szvesnyikov, egy szigorú arcú, sűrű szemöldökű kereskedő – egyszerű,
zsinóros magyar dolmányban – a maga őszes, göndör haját hordta, háta mögött forgatta az
ujjait s várta, hogy az elnök és Brovkin mikor hagyja abba a henye beszédet.
– Mitrofan Iljics – szólalt meg mély hangján –, én megint csak a régi nótát fújom: jó
lesz igyekezni a dolgokkal. Olyan hír járja, keresztezhetik az utunkat.
Az elnök huncut, hegyes orrú, tisztára mosott arca mézes mosolyra húzódott.
– Majd ahogy a mi jótevőnk, Ivan Artyemics dönt, őt kérdezd, Alekszej Ivanovics…
Brovkin is gyorsabban kezdte forgatni háta mögött az ujját, szétterpesztette kurta lábait s
lentről fölfelé nézett a sasokra: Sorinra és Szvesnyikovra. Rögtön fölfogta: sietnek a
szörnyetegek, tehát valami rendkívülit szimatoltak ki… (Brovkin tegnap egész nap a
magtáraiban volt, rangbeli emberrel nem találkozott.) Nem felelt, fontoskodón fölfújta
magát s találgatta: mi lehet az? Kihúzta háta mögül a kezét, az orrát megvakarni.
– Nos – mondta –, az a hír, hogy a posztónak jó kis ára lesz most. Lehet beszélni róla.
Szvesnyikovnak egyszeribe kidülledt a cigányos szeme.
– Tehát te is tudsz valamit, Ivan Artyemics, a tegnapiról?
– Tudunk egy s mást… A mi dolgunk: tudni és hallgatni… – Ivan Artyemics tenyerébe
temette az arca alsó felét. „Mi az ördög az? Mit tudhattak meg?”
Rásandított a többi vendégre s a cserépkályha mögé húzódott. Szvesnyikov és Sorin
utána. Ott kerülgették, szorosan egymás mellett állva, óvatosan a kását.
– Ivan Artyemics, egész Moszkva arról beszél.
– Sokat beszélnek, igaz.
– És kivel? Csakugyan a svédekkel?
– Ez már a cár dolga.
– De mégis… Hamarosan? – Szvesnyikov körmével a drót-szerű szakállába mászott. –
Ez a megfelelő idő, hogy a kis gyárunkat fölállítsuk. Az uralkodónak nem az a fontos, hogy
a posztó olcsóbb a hamburginál, hanem az, hogy az övé. A határt lezárhatják, s neki
megvan a saját posztója… Aranyat ér a dolog. Hány ember forog már benne, ez a
Martiessen például.
„Ezt szimatolták hát ki” – értette meg Ivan Artyemics a markába mosolyogva.
A napokban ez a Martiessen, egy külföldi, ott járt Safírov tolmáccsal Brovkinnál s azt
ajánlotta, állítsanak posztógyárat: a pénz egy részét az uralkodó adja, egy részét Brovkin, ő.
Martiessen is betársul a jövedelem egyharmadára, ennek fejében kötelezi magát, hogy
Angliából szövőgépeket, kitűnő mestereket hozat s az egésznek irányítója lesz…
Szvesnyikov és Sorin a maguk részéről rég ajánlgatták már Brovkinnak, hogy lépjen be
társul egy posztógyárépítő kompániába. De idáig csak megbeszélések folytak. Tegnap
azonban nyilván történt valami, a legvalószínűbb, hogy Martiessen maga ment az
uralkodóhoz.
– Szabad-e ilyen nagy dolgot külföldinek átadni? – mondta Szvesnyikov égő szemmel.
Sorin elnök összehúzta a szemét és fölsóhajtott.
– Holott készek vagyunk az életünket áldozni s az ingünket is odaadni.
– Holnap, majd holnap megbeszéljük. – Ivan Artyemics a kályhától az ajtó felé sietett.
Senkitől sem fogadva – fekete posztóruhában, poros cipőben – egy alacsony, kékre
borotvált, dundi ember lépett a szalonba, széles orrtövű, karvalyorrú. Sötét szeme
nyugtalanul vizslatta végig a vendégek arcát Ahogy Brovkint meglátta, nem oroszosán
nyújtotta oda kurta karjait és széles mosolyra húzta a száját.
– Tisztelt Joann Artyemics! – szólt éneklősen, minden hangot külön ejtve a különös
alak, s odament, átölelte a gazdát s háromszor csókolta meg, mint húsvétkor szokás. –
Martiessennel egyelőre semmi – súgta oda közben, tűzvörös parókáját egy fejmozdulattal
félredobva. – Alekszandr Danyilovics rögtön itt méltóztatik lenni.
– Örülök, hogy eljöttél; nagyon örülök, Pjotr Pavlovics, üdvözöllek…
Safirov volt, a külügyi szék tolmácsa, zsidó. Külföldön kísérgette a cárt, de idén őszig
háttérben volt. Most azonban, mióta a svéd követség mellett volt, naponta találkozott
Péterrel, s már úgy tekintettek rá, mint befolyásos emberre.
– Holnap fáradj föl, Joann Artyemics, a Kremlbe, a palotába. Az uralkodó elrendelte,
hogy a kereskedői kamarából tíz ember ott legyen. A svédektől vesszük át a megbízó
levelet.
– Megegyeztek?
– Nem, Joann Artyemics, az uralkodó nem fogja a svéd király kedvéért az evangéliumot
megcsókolni.
Brovkin, ahogy ezt hallotta, föllélegzett és sietve keresztet vetett a köldökére.
– Tehát igazak a hírek, Pjotr Pavlovics.
– Ha megérjük, meglátjuk, Joann Artyemics; nagy dolgok ezek, nagy dolgok… – A
Bujnoszov lányok felé fordult s külföldiesen az ujjúkat csókolta meg.
Roman Boriszovics herceg komoran ült a fal mellett, a széken. Nem nagy tisztesség
ilyen házakba járni. Borúsan nézegette a lányait: ostoba szarkái. Ki veszi el őket? Miféle
ronda idők, uramisten! Pénz, pénz! Mintha a szél fújná ki a zsebéből… Reggeltől töri a
fejét, hogyan másszék ki a kátyúból, hogyan éljen meg eztán. A falvakból mindent
kisajtolt, s az sem elég. Miért? Régebben elég volt. Eh, régebben! Ott ül az ember az
ablakban; ha kedve van, a harangszót hallgatja. Béke mindörökké… Jött a vihar: az
emberek ide-oda másznak, mint forrázott bolyból a hangyák… Az a mindenféle gyár,
kompánia…
Roman herceg mellett egy idősebb kereskedő ült, Jevsztrat Momonov, a
kereskedőcéhben az elsők egyike; csendben rágta a szót.
– Nem lehet, atyuskám, Roman Boriszovics herceg. Mi, a mi kereskedő eszünkkel, így
ítélünk erről: szűk lett a világ, elviselhetetlen, az idegen úgy bánik el velünk, ahogy jólesik
neki… Nem veszi meg az árudat, ír előbb; a levele a postán tizennyolc nap alatt
Hamburgba ér, másik tizennyolc nap alatt itt a válasz is, hogy kell a tőzsdéjükön az áru. A
mi fajankóink meg egy évet, kettőt is kitartanak egy ár mellett, holott az az ár már rég
nincs a világon. A külföldiek rég utat vágtak maguknak országunkon át. Mi meg a
veremben ülünk. Nem, atyuskám, a háborút, nem lehet elkerülni… Ha csak egy városkát,
Narvát, mondjuk, a régi cári birtokot…
– Felvet a pénz titeket, s nektek, kereskedőknek még mind kevés – mondta undorodon
Roman Boriszovics. – Háború! No lám! A háború az uralkodó dolga, nem nektek, lentről
jöttéknek kell ebbe a kásába belemásznotok.
– Igaz, szent igaz, atyuskám – helyeselt rögtön Momonov –, hiszen csak fecsegünk a mi
együgyűségünkben.
Roman Boriszovics véreres szemefehérjével rásandított: nicsak, a ruhája egyszerű, az
arca mindennapi, a pénz pedig korsószám áll nála a pincében elásva.
– Fiad van-e sok?
– Hat, atyuskám, Roman Boriszovics herceg.
– Legények?
– Nősek, atyuskám, nősek.
Az ablak alatt egy hintő dübördült meg a gerendaúttesten. Ivan Artyemics a lépcsőre
rohant, egyik-másik vendég az ablakokhoz… A beszélgetés félbeszakadt. A vaslépcsőn
sarkantyú pengése hallatszott. A házigazda előtt a pszkovi kormányzó, Alekszandr
Mensikov vezérőrnagy lépett be, olyan nagy, vörös felhajtós kabátban, mintha a ruhaujja
könyökig vérben ázott volna. A küszöbről uralkodói szigorral jártatta végig hidegszürke
pillantását a vendégeken. Levette a kalapját, lendületesen meghajolt a hercegkisasszonyok
előtt. Fölhúzta szép szemöldökét a baloldalit, s lomha mosollyal odament Szanykához;
homlokon csókolta, megfogta az ujjahegyét megpaskolta a kezét s megfordulva, kurta
bólintással üdvözölte a vendégeket. Az ebédlő ajtaja Kitárult, Alekszandr Danyilovics
megveregette Brovkin vállát s a füléhez hajolt:
– Szvesnyikovval és Sorinnal hagyd abba, nem érdemes… Martiessennek sem adunk
semmit. Magunknak, magunknak kell hozzálátnunk… Beszélj Safirovval.

4
A svéd követek tizennégy négylovas kocsin hajtattak ki a külügyi hivatalból. Végig az
egész Iljinkán – át a téren a Kreml faláig katonaság állt sorfalat, fegyver a vállukon,
háromszögletű kalap, rövid kabát, fehér harisnya rajtuk. A zászlókat, a pikára tűzött
jelvényeket lebegtette az októberi szél. A svédek komoran pillantottak a hintóablakból erre
az új seregre.
Ahogy a Szpasszkij-kapun átmentek, behavazott oldalú ágyúgolyókupacokat láttak,
rézmozsarak égrenéző torkát: mindenik mellett négy öles termetű, bajuszos tüzér, a
kezükben ágyúkefe és füstölgő kanóc. A Vörös-tornác előtt tűzvörös, doni kancáján az öreg
Gordon tábornok állt. Vörös köpenyét fölfújta a szél, jeges eső kopogott a vértjén és
sisakján. Amikor a követek menete megállt, a tábornok fölemelte kezét, az ágyúk
eldördültek, füst vonta be a kormányszék vaksi ablakait, a templomkupolákat.
A tornácon a követek, a kamarások kívánságára, átadták a kardjukat.
A lépcsőn és az előcsarnokban száz szemjonovszkiji katona állt, aki a király ajándékait
és emléktárgyait tartotta: ezüstcsészéket, serlegeket, korsókat; az előcsarnokban az ifjú svéd
király, XII. Károly, pompás farámába foglalt, életnagyságú képé!, emelték a magasba. A
követek méltóságos léptekkel mentek be a fogadóterembe, az ajtóban levették a kalapjukat.
A négy fal mentén, a padokon bojárok, moszkvai nemesek, tekintélyes kereskedők, a
legjobb üzletemberek ültek. Mind egyszerű posztóruhában, sokan külföldi öltözetben. A
kosár-forma, boltos terem távoli végében, amelynek a fala és mennyezete lovagokkal,
vadállatokkal és madarakkal volt telefestve, a rozmárfogból és ezüstből készült trónszéken,
mint egy bálvány, mozdulatlan, a szemét düllesztve ült Péter, kalap és paróka nélkül,
szürke posztóborítású hiúzkaftánban. Bal keze felől Lavrentyij Szvinyin állt egy
aranytállal, jobb felől Vaszilij Volkov tartotta előrenyújtott karján a törülközőt. A követek
közelebb jöttek s a trónlépcső előtt, a szőnyegen térdet hajtottak. Szvinyin odahozta a tálat
Péter maga elé tekintve, ujját a vízbe dugta, Volkov megtörülte, s a követek a cár érdes
kezéhez járultak. Péter eztán fölkelt – feje a baldachint verte – s az ősi szokás szerint,
torkát öblösítve, oroszul így szólt:
– Carolus svéd király egészségnek örvend-e? '
A követ kezét a mellére tette és boglyányi, kétszarvú parókáját oldalt hajtva azt felelte,
hogy a király, hála Istennek, egészséges és egész Nagy-, Kis- és Fehér-Oroszország
cárjának az egészsége felől érdeklődik. Safirov tolmács, aki úgy volt öltözve, mint a svédek
– kurta palást, szalagos selyemnadrág, a combon hasítás –, hangosan fordította a követ
válaszát. A bojárok figyelmesen nyitották el a szájukat, óvatosan húzták föl a
szemöldöküket, úgy hallgatták, nincs-e, ha csak egy szónyi tiszteletlenség is, a beszédében.
Péter bólintott: „Egészséges, köszönöm.” A követ elvette a titkártól, a bársony párnáról a
tekercset – a megbízólevelet – s térdet hajtva, Péterhez vitte. A cár átvette az okmányt s rá
sem nézve, odanyomta oldalt az első miniszternek. Lev Kirillovics Nariskinnak. Ez – nem
úgy, mint a többiek – rendkívüli pompával volt öltözve, fehér atlaszruháján drágakövek
tündököltek. Lev Kirillovics nem göngyölte ki a tekercset; hangosan jelentette, hogy a
fogadás véget ért. A követek nagy hajlongások közben hátráltak farral az ajtó felé.
A követek nyilván azt várták, hogy legalább itt, a nagy fogadáson, fölvethetik a
legfontosabb kérdést, amiért fél éve sínylődnek Moszkvában. Hogy Péter cár esküszerűen
megcsókolja az evangéliumot, a Svédországgal kötött békeegyezmény megerősítéseként.
De hetek múltak, amíg a moszkvai miniszterek végül tanácskozásra hívták a külügyi
kormányszékre a követeket. Prokofij Voznyicin ott kijelentette válaszában a svédeknek,
hogy Péter cár a régebbi békeegyezményeket Svédországgal igaz lelkéből megerősíti, az
evangéliumot azonban másodszor nem csókolja meg, hiszen a mostani király apjának
egyszer már megesküdött. A fiatal Károly királynak azonban meg kell csókolnia az
evangéliumot, hiszen ő még nem tett esküt. Ez az uralkodó akarata, a követekkel közölték,
megmásítani nem fogják.
A követek tűzbe jöttek, vitatkoztak, de szavuk, mint falról a borsó, úgy pattant vissza a
moszkvaiak felfuvalkodott méltóságáról. A követek azt mondták, hogy a király engedélye
nélkül sehogy sem tudják ilyen formában az örök békeszerződést elfogadni s írnak
Stockholmba. „Ismerik a stockholmi utat – felelte Prokofij Voznyicin, gúnnyal a
vénemberes szemében – ; négy hónap alatt sem kapnak választ, addig haszontalan kell
vesztegetniük a saját költségükön Moszkvában az időt.”
A második konferencián és a harmadikon ugyanez történt A külügyi kormányszék még
szénát sem adott ki a lovaknak. A követek egy s más holmijukat adták el, hogy eltengjenek:
parókát, harisnyát, gombokat. Végül is megadták magukat. Péter cár ugyanúgy ült
hiúzkaftánjában a Kremlben, a trónon, s átadta az elszegényedett követeknek a nem teljes
értékű, végleges szerződést.
Egy ködös, novemberi reggelen sárral lepett bőrhintó állt a preobrazsenszkojei kastély
hátsó bejáratánál. Nyirkos köd vonta be a kastély furcsa tetőzetét. A ház előtt Alekszandr
Danyilovics topogott türelmetlenül lovaglócsizmájában. Egy cselédlányt vett észre, amint a
fejére dobott kabátkában valamerre igyekezett. „Pusztulj innen, te dög!” – kiáltotta. A lány
esze nélkül futott, meztelen lába meg-megcsúszott a nedves leveleken.
A hintóból Karlovics lengyel tábornok szállt ki meg Patkul livóniai lovag. „Na, hála
Istennek” – mondta Mensikov, a kezüket megrázva. Fölmentek a néptelen, egérszagú
lépcsőkön s folyosókon. Egy alacsony ajtón Alekszandr Danyilovics óvatosan
bekopogtatott.
Péter nyitott ajtót. Mosoly nélkül, némán hajtott fejet Egy befüstölt hálószobába vezette
a vendégeket, amelynek egyetlen csillámablaka alig engedte be a ködös fényt. „Nos,
örülök, örülök” – mormogta s megint az ablak felé fordult. A kicsiny, terítő nélküli
asztalon, az ablakpárkányon, a padlón szétszórt papírlapok, könyvek, lúdtollak hevertek.
– Danyilics!
Péter a tintafoltos ujját szopogatta.
– Danyilics, kitépem ennek az íródeáknak az orrát, mondd meg neki. Egyetlen
foglalatossága: tollat farag s egész nap alszik, a sátánfi… Ó, emberek, emberek! – (Patkul
és Karlovics várakozón álltak ott. Péter észbekapott.) – Danyilics, adj széket a
vendégeknek s vedd el a kalapjukat… Íme!... – Körmével a kuszán teleirkált lapokra
koppintott. – Ezen kell kezdenünk, az ábécén… Miféle bárgyú alakok teremnek a moszkvai
portákon. Ölnyire megnőttek. Hanem a tudományt husánggal kell beléjük verni… Ó,
emberek, emberek! Mondja csak; Patkul úr, az az angol Fergussson és Grains tekintélyes
tudósok?
– Amikor Londonban voltam, hallottam róluk – felelte Patkul. – Nem annyira híresek,
nem bölcselők, inkább a gyakorlati tudományokban járatosak.
– Ez kell nekünk. A jámborságtól megettek minket a tetvek… Hajózási, matematikai
tudományok. Ércbányászat, orvostudomány, erre van szükségünk… – Fogta a lapokat s
megint az asztalra dobta. – Egy a baj: mindez sürgős… – Leült, a lábait átvetette
egymáson. Nekikönyökölt s dohányzott A vérbőségtől kicsattanó Karlovics szuszogva
pislantott a cárra. Patkul mogorván a lába elé nézett. Alekszandr Danyilovics illemtudóan
köszörülte a torkát. Péternek megreszketett a keze, amelyben a pipát tartotta.
– Nos, megírták, elhozták?
– Megírtuk a titkos szerződést s el is hoztuk – mondta Patkul keményen, sápadt arcát
fölemelve. – Parancsolja meg s Karlovics úr fölolvassa.
– Olvassa!
Mensikov lábujjhegyen közelebb húzódott. Karlovics egy kis kék papírlapot vett elő, jól
távol tartotta a szemétől s az erőlködésbe belepirulva, olvasni kezdte:
– „Hogy az orosz uralkodó Svédországtól a jogtalanul elragadott földeket visszahódítsa
és a Balti-tenger partján az orosz uralom alapját szilárdan megvesse, a lengyel király a svéd
királlyal háborút kezd úgy, hogy a szász hadsereg benyomul Livóniába és Észtországba, s
megígéri, hogy a lengyel Rzeczpospolitát is szakításra bírja. A cár a maga részéről azonnal
megindítja a haditevékenységet Ingriában és Karéliában, mihelyt Törökországgal békét
kötött, az ezerhétszázadik év áprilisánál azonban nem később, közben szükség esetén
segédcsapatokat is küld a lengyel királynak, mintha zsoldosok volnának. A szövetségesek
megegyeznek abban, hogy az ellenséggel külön tárgyalásokat nem kezdenek s egymást el
nem áruiját Ez- a megegyezés a legszigorúbb titokként kezelendő.”
– Kész? – kérdezte Péter, száraz ajkait megnyalva.
– Kész, felséges uram.
– Miután felséged beleegyezését elnyertem – mondta Patkul –, Varsóba utazom s
remélem, hogy december közepén meghozom Ágoston király sajátkezű aláírását
Péter furcsán és oly merőn pillantott Patkul sárgás, szigorú szemébe, hogy kicsordult a
könnye.
– Nagy dolog – húzódott mosolyra a szája… – Na, jól van. Utazz, Johann Patkul.

5
A székesegyház tornya hangosan verte a tizenkettőt. A magukra adó polgárok ebédhez
készülődtek. A szenátorok otthagyták ülésterembeli karosszékeiket. A kereskedők bezárták
a boltajtót. A céhmester szerszámát félretéve, azt mondta a segédeinek: „Mossatok kezet,
fiacskáim, aztán imára.” Az öreg arisztokrata levette szemüvegét, megtörülte bánatos
szemét, ünnepélyesen az ebédlőterembe ment, amelyet az elmúlt dicsőség füstje sötétített
be. A katonák és matrózok vidám csoportokban tódultak a kocsmákba, ahol csodálatosan
illatoztak az ajtók fölé akasztott kolbászkötegek és füstölt sonkák.
Talán csak egy ember volt a városban, aki a józan ész szavára nem hajolt – XII. Károly
király. A csokoládés csésze ott állt kihűltén az ágya mellett, a kis asztalon, az aranyfényű,
rajnai borral teli palackok közt. A magas ablakokon a bíborfüggöny széthúzva. A kertben
hó hullott a még zöld bokrokra, amelyek golyó-, piramis- és hasábalakra voltak nyesve. A
kandalló tükre havas világot vert vissza, s két gyertyatartó is tükröződött benne, leégett
gyertyáiról viaszcsapok függtek. A fenyőhasábok ropogtak. A király nadrágja az ágy
végében, az arany Cupido fején lógott. A székeken szétszórva selyemszoknya és női
fehérnemű.
A király párnája könyökölve, fennhangon olvasta Racine-t Két-két tiráda közt kezét a
serlegért nyújtotta, amely illatos, rajnai borral volt tele. Mellette, a tűzdelt takarót
orrahegyéig húzva, egy fekete hajú nő szendergett, fürtjei ziláltak, a pirosító ledörgölődött,
arca sárgás volt, csaknem olyan, mint a serlegben a bor.
A kalandjairól híres, könnyelmű Athália volt, Desmont grófné. Életútja úgy cikázott,
mint a denevér röpte. Egyforma előkelőséggel hordta az udvari ruhát, a színésznő
kosztümjét a testőrtiszti gallért. A császári vagy királyi rendőrség bosszantó kíváncsisága
elől képes volt kötélhágcsón leereszkedni az ablakból. Énekelt a bécsi Operában, de
talányos körülmények közt elvesztette a hangját. Táncolt XIV. Lajos előtt egy
tündérjátékban, amelyet Moliére rendezett Muskétásnak öltözve kísérte Luxembourg
marsallt a flandriai városok ostroma idején, az útitáskája Namur bevétele után, úgy hírlik,
drágasággal volt tömve. Alkalmasint a francia udvar unszolására, megjelent Londonban;
hátaslovaival és toalettjeivel bámulatba ejtette az angolokat. Bubájának több angol peer is
meghódolt végül Marlborough herceg, a vakmerő, szép ember is. De a grófnőnek tudtára
adták, hogy Marlborough hercegné azt tanácsolja: az első hajóval hagyja el Londont A
kalandok, szele végül is a svéd király ágyába sodorta.
– Szerelem, szerelem – szólalt meg Károly a palackért nyúlva – s még egyszer szerelem.
Végül is megunja az ember. Racine bágyasztó. A myrmidonok királya, Pyrrhus, bizonyára
nem volt rossz kardforgató, öt felvonáson át azonban csak szerencsétlen zagyvaságokat
fecseg össze. Többre becsülöm Plutarchosz életrajzát vagy Caesar kommentárjait Akarsz
bort?
– Hagyjon engem békén, fenséged – felelte a grófnő, ki sem nyitva a szemét –, majd
szétreped a fejem, nyilván nem. élem túl ezt a napot.
Károly elmosolyodott s ivott a pohárból. Az ajtón halkan kopogtatott valaki. Racine fölé
hajolva, lomhán mondta: „Szabad.” Nagy selyemsuhogás közt a mosolygó Björkenhjelm
báró lépett be, őfelsége kamarása. Fölfelé álló orra, amelyen egy kis szemölcs volt, mintha
azt az élénk készségét fejezte volna ki, hogy a legfrissebb híreket közölje.
Meghajolt a király nadrágja előtt és a kastélybeli, jelentéktelen eseményeket kezdte
fordulatosán mesélni. Fürkésző, szeme elöl semmi sem rejtőzhetett el, még az olyan
apróság sem, mint ma éjjel az a gyanús nesz Anna Boström, az erényes főudvarhölgy
hálószobájában.
– Istenem, micsoda zagyvaság – sóhajtott föl Athália, a jobboldalára fordulva.
A báró nem jött zavarba, nyilván valami lényeges mondanivalót is tartogatott.
– Ma reggel kilenckor a boltosok új petíciót adtak be a szenátusban a királyi jövedelmek
ellenőrzéséről… (Károly horkantott egyet.) Ezeknek a bugrisoknak a mohósága nem ismer
határt. Csak az előbb láttam a francia követet, nagyszerű, angol agarakkal nyargalt ki, a
friss havon nyulászik. Milyen csődöre van! Rhenskjöldtől nyerte el kártyán. Elmesélem
neki, a követ vállat von: „Nyilván a hugenották cselszövénye”, az ő szavait idézem, „ezek a
boltosok és mesteremberek egész Európában elszéledtek. Hatvanmillió livre-t hoztak ki
Franciaországból. Makacs eretnekek, és ahol csak lehet, aláássák még a királyi hatalom
elvét is. Mindnyájan titkos szövetségben állnak: Svájcban, Angliában, Németalföldön,
minálunk… Minden alkalmat fölhasználnak, hogy a polgárokban gyűlöletet gerjesszenek a
nemesség és a királyok iránt.”
– Mit tudtál még meg? – kérdezte komoran Károly.
– Voltam, természetesen, a szenátusban. A mai petíció csak ürügy. Beszéltem valakivel
a folyosón, törvényt készítenek a király hadüzeneti jogának a korlátozására.
Károly vadul csapta be Racine Andromaque-ját. Odavágta a könyvet. A takarót maga alá
gyűrte és fölült.
– Azt kérdezem, mit tudtál meg? (Björkenhjelm szemével a grófnő fürtös tarkójára
mutatott.) Szamárság. Itt nincs avatatlan fül, beszélj.
– Tegnap egy nemes érkezett Rigából kereskedőhajón… i Még nem sikerült találkoznom
vele. Azt meséli, ha hinni lehet neki, hogy Patkul váratlanul megjelent Moszkvában.
A grófnő tarkója a párna fölé emelkedett. Károly beleharapott az ajka bőrébe.
– Menj, kéresd ide gróf Pipert.
Björkenhjelm, mint valami szárnyacskákat, fölemelte csipkékkel borított csuklóját és
kiröppent a szobából. Károly a hulló havat nézte az ablak alatt. Keskeny arca – a magas
homlok, asszonyos ajak, hosszú orr – színtelen volt, mint a téli nap. Nem vette észre a
grófnő hajfürtjei mögül kivillanó gúnyos tekintetet. Ahogy a hópelyheket figyelte, lelke
mélyén új érzésekre talált: lassan emelkedő, égő dühöt és számító óvatosságot.
Amikor az ajtón túl a nehéz lépteket meghallotta, fölkapott egy párnát s a grófnő fejére
dobta.
– Húzza magára, egyedül kell lennem.
Megigazította az ingét, fogta a rég kihűlt csokoládés csészét (A francia udvar
hagyományait követve, a királyoknak ágyukba adták a csokoládét.)
– Szabad.
Karl Piper, titkos tanácsos lépett be, akit nemrég emeltek grófi rangra; vastag orrú, jól
megtermett, gondosan, de közömbösen öltözött ember, a tapasztalt tisztviselő hervadt,
óvatos arca.
Károly hidegen mérte végig.
– Udvari pletykahordóktól kell megtudnom az új híreket
– Felség, ők is tőlem tudják meg. – Piper sohasem mosolyodott el, sohasem vesztette el
lelki egyensúlyát, polgári lába akármilyen ingást kibírt – De csak azt tudják meg, amit
jónak látok átengedni a kastélybeli fecsegésnek.
– Patkul Moszkvában? – (Piper hallgatott… Károly megemelte a hangját.) – Ha a király
úgy tesz, mint aki egyedül van, akkor égnek-földnek egyedül is van, az ördögbe is.
– Igen, felség, Patkul Moszkvában van, a híres kalandor tábornokkal, Karloviccsal
együtt.
– Mit csinálnak ott?
– Gyanítani lehet… Pontos értesülésem ez ideig még nincs.
– De a mi követségünk is ott ül Moszkvában! .
– Ezt a követséget a szenátus unszolására indítottuk útnak. A szenátor urak akármilyen
áron is békét akarnak keleten, hát csak próbálják meg elérni ezt a békét a maguk
eszközeivel. Mi mindenesetre egyetlen fityinget sem áldoztunk rá a pénztárunkból.
– Azt a fityinget magam is szeretném a pénztáramból összekaparni – mondta Károly. –
Hallott az új petícióról? Hallotta, mit főznek számomra a szenátor urak? = (Piper vállat
vont. Károly sietve visszatette csészéjét a kis asztalra.) – Tudja-e, hogy nem kívánom többé
az alázatos szamár szerepét játszani? Ezeknek a szomorú fösvényeknek a kedvéért apám
tönkretette a nemességét. Most ezek a hugenották néma madárijesztővé akarnak
átalakítani… De tévednek!... – (S keskeny arcával odaintett Pipernek.) – Igen, igen,
tévednek. Tudok mindent. Piper gróf, hogy hóbortos fejű vagyok, a zsebem üres, a hírem
rossz. Caesar Rómát az alpontúli Galliában aratott győzelmeivel hódította meg. Pedig
Caesar nem kevésbé szerette az asszonyokat, a bort és a duhaj csínyeket, mint én…
Nyugodjék meg, nem készülök a mi tiszteletre méltó szenátusunkat lovasságom élén
elfogni. Európában elegendő hely van a dicsőségre… – Beleharapott a szája szélébe.) – Ha
Karlovics Moszkvában van, akkor Ágoston királlyal állunk szemben.
– Úgy gondolom, nem vele egyedül.
– Vagyis?
– Ha nem csalódom, koalíció készül ellenünk.
– Annál jobb… Kik?
– Most gyűjtöm az értesüléseket.
– Kitűnő. A szenátus csak gondolkozzék a maga fejével, mi is gondolkozunk a
magunkéval… Több közölnivalója nincs? Köszönöm, nem tartóztatom.
Piper esetlenül meghajolt és kissé elképedve ment ki. A király bárkit is meg tudott
zavarni váratlan gondolatfordulataival. Piper óvatosan készítette elő a harcot a szenátussal,
amely semmitől sem félt úgy, mint a háborús kiadásoktól. A rövid háborús szünet után a
Rajnától a Balti-tenger mentéig újból puskaporszagú volt a levegő. A háború volt az
egyetlen út a hatalomra. Károly megértette ezt, de túlságosan hevesen, idő előtt tört a harc
felé: a vérmérséklet magában még nem sok.
A folyosón, a háló ajtaja előtt Piper gróf megfogta Björkenhjelm könyökét.
– Igyekezzék elszórakoztatni a királyt – mondta gondterhelten. – Rendezzen valami
nagy vadászatot, menjenek el Stockholmból néhány napra… Pénzt majd szerzek.
Károly ott ült továbbra is az ágyán, pupillája kitágult, mint az olyan emberé, aki képzelt
eseményeket néz, Athália dühösen dobta le fejéről a párnát s fogával tartva, a hálóingét,
megigazította haját. Szép karja és barna válla volt. A pézsmaillat végre magára vonta a
király figyelmét.
– Ismeri Ágoston királyt? – kérdezte. (Athália rámeresztette sötét, gömbölyű szeme üres
tekintetét.) – Azt állítják, hogy a legnagyobb gavallér Európában, a szerencse kedvencei
Négyszázezer aranyat veszteget el egy álarcosbálra: tűzijátékra. Piper megesküszik, hogy
Ágoston azt mondta egyszer rólam: beleestem az apám lovaglócsizmájába, jó volna onnét
az üstökömnél fogva kihúzni és megvirgácsolni.
Athália kieresztette foga közül a csipkés inget és jókedvű gondtalansággal, kissé
rekedtesen elnevette magát Károlynak megreszketett a szemhéja.
– Hiszen mondom, hogy Ágoston éles eszű és ragyogó ember. Tízezer szász gyalogosa
van, tulajdon serege s messzeágazó tervei. Hogyisne, Svédország egy ilyen királlyal, aki az
apja csizmájába esett, védtelen, mint a birka. Én mégis meg akarom szerezni magamnak azt
az élvezetet, hogy akkor emlékeztessem erre az anekdotára, amikor dragonyosaim
hátrakötött könyökkel hozzák a sátoromba.
– Bravó, fiú! – mondta Athália… – Vállalkozásaid sikerére. – Egy jó húzással kiürítette
a rajnaival telt serleget s szája szélét beletörölte a csipkés lepedőbe.
Károly kiugrott a takaró alól; mezítláb, sarkig érő hálóingében a szekreteréhez futott,
titkos fiókjából kihúzott egy tokot, amelyben gyémántos diadém volt
Az ágy szélére ült s Athália fekete fürtjeihez rakta az ékszert.
– Hű maradsz hozzám?
– Minden valószínűség szerint, felség, hiszen majdnem kétszer olyan fiatal, mint én;
időnként már-már anyai érzéssel vagyok felséged iránt. – Megcsókolta Károly orrát
(minthogy az került először az ajka elé), s gyöngéd mosollyal forgatta a diadémot.
– Athália, azt akarom, hogy Varsóba utazz. Az „Olaf' néhány nap múlva indul,
gyönyörű hajó. Rigában szállsz ki. Ló, szán, ember, pénz készen vár. Minden postával írsz
majd nekem, Athália figyelmes kíváncsisággal pillantott ifjúi szemébe: világos volt,
szigorú; az ördög ismeri ki ezeket az északi, vizesszürke szemeket, valami eszelős
elszántság lappang bennünk Ez a fiú reményt kelt. Athália régi szokása szerint – amelyet
még abban az időben szerzett, amikor Luxembourg tengernaggyal vonult hadba – halkan
elfüttyentette magát:
– Felséged azt akarja, hogy Ágoston király ágyába feküdjek?
Károly tüstént a kandallóhoz húzódott, kezét a csípőjére támasztotta, szemhéjai szinte
epedőn, félig becsukódtak.
– Minden hűtlenségét megbocsátom… De ha ezt megteszi, a szent evangéliumra
esküszöm, akárhová bújik el, megtalálom és megölöm.

6
Kitajgorodban másról sem folyt a beszéd, csak Brovkinékról. Péter Alekszejevics, mint
mindig, egyszeriben tüzet fogott hogy a kisebbik Bujnoszov hercegnőt, a Rurik sarjat,
Artamoska Brovkinhoz férjhez adja. Minden dolgát abbahagyta. Miniszterek és bojárok
hiába mentek a kastélyba, a válasz ugyanaz volt: a cár nem tudni, hol van.
Egy este, amikor az utcán már állogatták a sorompókat, a Brovkinék háza elé hajtatott.
Ivan Artyemics lent ült a konyhában a parasztjaival, faggyúgyertyánál durákozott, régi
szokása szerint szívesen elmulatott ezzel. Az alacsony ajtón meghajolva egyszer csak egy
háromszögletű kalapos fej bújt be. Először azt gondolták, valami katona jött be melegedni,
aki a raktárakat őrzi. Megmeredtek. Péter Alekszejevics, ahogy a házigazdán végignézett,
elmosolyodott; nyűtt nyúlprémes ujjasában, őszes fejével, amelyet félelmében a válla közé
húzott; nem valami tiszteletgerjesztő látvány volt.
Péter Alekszejevics kvaszt kért. Leült a padra.
– Ivan, egyszer már voltam nálad kérő – mondta a parasztok és segédek jelenlétében. –
Másodszor is az akarok lenni Hajolj meg.
Ivan Artyemics nem sokat beszélt, azon zsírosán a lábához henteredett a földpadlóra.
– Ivan – mondta Péter Alekszejevics –, hozd ide a fiad.
Artamoska itt volt már a kemence mögött. Péter Alekszejevics a térde közé állította, és
fürkészve nézegette.
– Mi dolog ez, Ivan, hogy egy ilyen legényt elrejtesz előlem? Én embertelenül
vergődöm, ők meg lám… – (Majd Artamonhoz.) – írni-olvasni tudsz-e?
Artamoska csak egy kicsit sápadt el, aztán fennakadás nélkül, mint a borsópergés,
ontotta franciául:
– Beszélek franciául és németül, s elég jól írok és olvasok. – (Péter Alekszejevics
eltátotta a száját: „Szent atyám! Még mit nem?”) Artamoska elmondta ugyanezt németül.
Majd a gyertyára hunyorított és hollandul mondta, de már akadozva.
Péter Alekszejevics elkezdte csókolni, tenyerével veregette, ellökte, magához húzta,
megrázta.
– No, ide nézzetek! Teremtette kölke! A, ah! Köszönöm, Ivan, ezt az ajándékot.
Búcsúzhatsz a fiacskádtól, testvér. De ne sajnáld: várjatok kicsit, s grófot csinálok az
eszéért belőle.
Feladatta a vacsorát. Ivan Artyemics könyörgött, menjenek föl a lakásba: nem illendő
dolog itt enni. A kemence mögött sietve föltette a parókáját, belebújt az ujjasába. Egy
szolgát titkon elküldött Szanykáért. Az ajtóba odaállt az udvarmester, botján az ezüstgolyó.
Péter Alekszejevics csak kacagott.
– Nem megyek föl. Itt melegebb. Szakácsnő, add föl, ami csak a kemencében van.
Odaültette maga mellé Artamoskát s németül beszélt vele. Tréfálkozott. Borral kínálta a
segédeket és parasztokat. Nótáztatta őket. Az ajtóban álló idősebb parasztok – mit volt mit
tenniük – medvehangon rázendítettek. Egyszer csak Szanyka repül a konyhába,
rizsporosan, félig meztelen, selyemben. Péter elkapta a kezét, a másik oldalára ültette. Az
asszonyka nem szeppent meg, vontatott, gyöngéd hangon kezdte kísérni a férfiakat,
közelebb húzta arcához a gyertyát s huncut, derűs pillantásokat vetett Péterre. Éjfélig
mulattak.
Reggel Péter Alekszejevics a násznagyokkal elment Bujnoszov herceghez, Natalját
megkérni. Így járt és tanácskozott egy egész hetet, hol Brovkinékhoz ment, hol
Bujnoszovékhoz, vagy félszáz embert hurcolt maga után. Tárgyaltak, lakomáztak, hol a
lányt, hol a fiút búcsúztatták, Mária oltalmára zajos lakodalmat ütlek. Ez a lakodalom Ivan
Artyemicsnek jó néhány kopejkájába került.
Két héttel utána Szanyka a férjével Párizsba utazott.

Vjazmáig lassan mentek, más szánkókkal együtt. A fogadókban hosszan etették a

lovakat. Hó bőségesen esett, a napok világosak, az út könnyű.
Vjazmában, a vendégfogadóban Alekszandra Ivanovna összeveszett a férjével.
Vaszilijnak az volt a szándéka, hogy kipiheni magát, elmegy a fürdőbe, másnap mise után
pedig ebédre a vajdához, aki távoli rokona volt. Aztán a lovakat is újra kell patkolni, meg
ez, az.
– Gyorsan akarok menni. Egészen elgyötörte lelkemet ez az út – mondta férjének
Alekszandra Ivanovna. – Rigában majd pihenünk…
– Megmondtam már, Szása, Vjazmán túl rablók garázdálkodnak, ötszáz szános
karavánok verődnek össze, hogy azon a vidéken átvergődjenek.
– Nem akarok semmit sem tudni.
Vacsora után fönn ültek a szent mécsekkel megvilágított szobácskában, Vaszilijon
kigombolt útibunda, Alekszandra Ivanovnán hosszú ujjas, makkszínű bársonyruha, vállán
pihés kendő, szőke haja koszorúban a feje körül. Nem evett, csak a kenyeret csipegette.
Arca beesett, szeme alatt árnyék a türelmetlenségtől. Istenem, micsoda ember!
Volkov kényszeredetten rágta a sózott sonkát.
– Mondd meg, miféle ember vagy te? Miféle istencsapásai Sem nyugalom, sem
szelídség benned, nem alszol, nem eszel, ember módra nem beszélgetsz… A világ végére
röpülsz, miért? Királyokkal menüettet táncolni? De akarnak-e aztán?
– Csak azért hallgatlak meg, mert vendégfogadóban vagyunk.
Vaszilij leengedte a falattal együtt a villát, és sokáig nézte a felesége homlokát,
vágyódással és ábrándokkal megtört; magas szemöldökét a sötétszürke szemet, amely
ördög tudja, merre kalandozik.
– Alekszandra, én csendes, türelmes ember vagyok…
– Tőlem kiabálhatsz is, egyre megy…
Vaszilij rosszallóan csóválta a fejét Szégyenletes volt, maga se tudta, mi az oka, de
szerette a feleségét Veszekedéseikben, amikor az a sértő szavakat kezdte szórni, elvesztette
a fejét. Most is így volt: látta, hogy engedni fog, noha csak egy vakmerő őrült szánhatta rá
magát, hogy megbízható útitársak nélkül az erdőkön át Vjazmától Szmolenszkig menjen.
Szörnyű dolgokat beszéltek erről a vidékről: Jeszmeny Szokol atamán fosztogatta az
utasokat. Napközben utazol, mondjuk. Az utón, amott egy magas, kucsmás, bocskoros
ember áll, övében kés. Szája füléig ér, a foga nagy. Füttyent: a lovak térdre esnek;
mondhatod is már a búcsúimát.
– Ha a rablóktól féltem volna, Moszkvában maradok – mondta Alekszandra Ivanovna. –
Jó lovaink vannak, kihúznak a bajból. Még jobb is így, lesz miről mesélni. Arról nincs mit
beszélgetnem az emberekkel, hogy te hogyan hortyogsz a vendégfogadókban.
Eltolta a tányért s behívta a kis kalmük lányt, ráparancsolt, hogy adja oda a füzetét és
vessen ágyat. A füzet, amit az öccse, Artamon írt, Samuel Puffendorf, „Históriájá”-nak volt
a fordítása, a gallokról szóló fejezet; a térdére tette, mélyen ráhajolt úgy olvasta. Vaszilij,
arcát a tenyerébe támasztva, Szanyka szép fejét, csigás nyakát nézte. Mesebeli
királyasszony. Nemrég még maga kapált és trágyát hordott Így gördül be majd Párizsba is
minden félelem nélkül, képes a királynak is mindenféle csacsiságot összebeszélni. Ah,
Szanya, Szanya, ha megszelídülnél, állapotba esnél, s otthon élhetnénk együtt, csendesen.
„…A franciák azonkívül vidám természetű emberek – olvasta Szanyka az ajkát
mozgatva –, minden dologban fürgék, talpraesettek, ügyesek, főképp a külső
megjelenésükben és testmozdulataikban, természetes szépség nyilvánul meg bennük. Sokan
közülük Vénusz gyönyöreiben lelik dicsőségüket és a szép női személyek ölelgetésében s
mindezt rendkívül, dicséretet érdemlő dologként cselekszik. De mihelyt más népek akarjak
utánozni őket s eszerint viselkednek, szégyenre jutnak és nevetségessé teszik magukat…”
– Ahelyett hogy így ülsz itt… (Szanyka fölemelte a fejét; Vaszilij, aki éppen ásítani
akart, összerezzent.) – a kardvívásban gyakorolhatnád magadat az úton.
– Azmeg mire jó?
– Ha Párizsba érsz, meglátod, mire.
– Menj már a manóba, igazán! – Vaszilij megharagudott, fölkelt az asztaltól, szemébe
húzta a kalapját, kiment az udvarra, hogy a lovakat megnézze. A kamrák havas teteje fölött
magasan állt a ködös hold. Az égen egyetlen csillag sem volt, csak a jégtű csillog, ahogy
esik. A csendes levegő megfagyasztotta az orrban a szőrszálakat. Az eresz alatt, a fekete
árnyékban lovak rágták a szénát. Az őr álmosan kopogott kereplőjével a szomszédos
templomocska körül.
Egy kutya ment oda Vaszilijhoz, megszagolta magas, pettyes szőrcsizmáját; a pofáját,
szemöldökét fölemelte s úgy nézett rá, mintha csodálkozna s várna valamit tőle. Vaszilijnak
egyszerre csak minden kedve elment, hogy ebből a kedves csöndből Párizsba utazzék.
Bánatosan fordult meg, csizmája alatt csikorgott a hó, föntről, a gerendafalú szoba
csillámablakából szelíd fény ömlött: Szanyka Puffendorfot olvasta… Nincs mit tenni:
elvégeztetett

A vad fényben ragyogó, bíbor alkonyat áttört az erdő fa-csúcsain. Fatörzsek,

lecsupaszodott gyökértönkök röpültek el mellettük, súlyos, lila ágak súrolták a szánkó
tetejét, szórták a hóport. Vaszilij, a hátravetett bőrernyő alól derékig kinyúlva, a gyeplőt
fogta s idegen hangon kiabált. A kocsis, akit leütöttek a bakról, messze a fordulón túl
hevert. A libasorba fogott jó lovak: a bederesedett, hollófekete hátsó, a vörös második és a
vad, kékesszürke kanca, az ostorhegyes, horkantva vágtatott. A szánkó csak úgy ugrált a
hepehupás úton. Hátul, egymástól elmaradozva, a rablók futottak. Az egész erdőben
rikoltozás, durva hangok.
Öt perccel ezelőtt, a fordulón túl, ahol az országutat egy dűlőút szelte át, a múlt évi
szénakazal mögül termetes férfiak bukkantak elő, vagy tíz ember, fejszével, karóval. A
megrémült kocsis bolond fejjel, visszarántotta a zablát… Négyen a lovakhoz rohantak:
„Állj, állj!”. – kiáltották rettenetes hangon.
A többiek a hóba süppedve a szánkóhoz szaladtak. ,A kocsis odadobta a gyeplőt s a
kesztyűs kezét emelte a rablók élé, Egy karóval fejbe verték.
Ocsúdni sem volt idő, egy lélegzetvétel alatt történt minden… A kicsiny, lógós kanca
mentette ki őket: fölágaskodott, fölemelte a zabláját fogó két férfit, rúgott és harapott.
Szanyka félredobta az ernyőt: „Kapd el a gyeplőt!” Kirántotta férje bundájából a pisztolyt,
s rálőtt az egyik, szakállas arcra; A tűz elől a férfiak félreugrottak, főképp mivel
elbámultak az asszonyon. A lovak nekiiramodtak. Volkov fölkapta a gyeplőt; tovább
röpültek. Szanyka a pisztoly markolatával állandóan csapkodta a férje hátát: „Hajts, hajts!”
A hajsza véget ért. A lovakról dőlt a gőz. Elől egy nagy paraván vége tűnt fel. Volkov
lépésben hajtotta a lovakkal Visszanézett, a kalapját kereste a szánban. Szanyka gömbölyű
szemét, megfeszült orrcimpáit látta.
– Na meg vagy elégedve? Nem hittél Jeszmeny Szokolban? Ó, te ostoba!… Tyúkeszű.
Mit csinálunk most majd kocsis nélkül? Mennyire sajnálom, olyan derék ember volt, S
mind a te asszonyi butaságod miatt, boszorkány.
Szanyka észre sem vette, hogy szidják. Ez aztán az élet nem szunyókálás és unalom!

7
Mindennap nagy szekérkaravánok hajtottak be Moszkva kapuin: a reguláris seregbe
hozták az embereket; némelyiket megkötve, mint valami rablót, sokan azonban önként
jöttek, hajtotta őket az ínség. A moszkvai tereken, az oszlopokra, bádogra írt hirdetések
voltak feltűzve, önkénteseket toboroztak a seregbe. A katonáknak évi tizenegy rubelt,
kenyeret és élelmiszert meg pálinkaadagot ígértek. A rabszolganép s a jobbágycselédség,
amely a népes bojárudvarokban éhezve tengődött, összeveszett az ispánnal vagy magának a
bojárnak dobta lába elé a süvegét, elment Preobrazsenszkojéba. Mintegy ezer lelket hoztak
be naponta.
Az embereknek néha alkonyaiig kellett a fagyon várakozniuk, amíg a tisztek a tornácról
a névjegyzékek szerint mindenkit előszólítottak. A kastély pincehelyiségébe vitték őket. A
bajszos preobrazsenszkojeiek nyersen osztogatták a parancsot: mindenkinek meztelenre
kellett vetkőznie. Az atyafi megszeppenve bontogatta a kapcáját, lecsupaszította magát s
szemérmét a markával elfödve, bement a terembe. Az égő gyertyák közt hosszú hajú tisztek
ültek, gyapjú kalapban, mint a héják, s a bejövöt nézték: „Név? Mellék? Születésed éve?”
De hogy ki vagy – szökevény vagy tolvaj –, nem kérdezték. Megmérték a magasságát,
széthúzták az ajkait, ráparancsoltak, mutassa meg a szemérmét. „Alkalmas. Ilyen és ilyen
ezred.”
Túl a kastélyudvaron, a havas földeken terültek el az újonnan épített katonatelepek. Az
alkalmasok csapatait az ottani házakba osztották szét. Azok zsúfolásig voltak. A
parancsnok mindenikben egy fiatalabb altiszt, kezében bot. Az újonnan jövőnek azt
mondta: „Úgy figyelj rám, mint az Istenre, kétszer nem mondok semmit, lenyúzom rólad a
bőrt. Neked én vagyok az Isten, cár, apád.” Enni bőven adtak, de szabadság nem volt, nem
úgy, mint régen a sztrelec-ezredekben. Katonaélet! Dobszóval ébresztették. Éhgyomorra
egy agyontapodott földre hajtották. Négyes sorba állították. Először megtanították – a két
keze közt különbséget tenni: melyik a bal, melyik a jobb. Némelyik paraszt életében sem
gondolkozott azon, melyik keze melyik. Bottal verték bele az emlékezetet: megjelent a
tiszt, nagyobbrészt nem orosz, s gyakran – félig részeg. A sor elé állt, zavaros szemét a
parasztgúnyákra, bekecsekre, bocskorokra, gyékény cipőkre, báránybőr sipkákra
meresztette. Fölfújta a képét, idegen nyelven kezdett ordítani. Azt követelte, hogy
megértsék, botját fenyegetően emelte föl. A maguk kárán lassacskán megértették.
„Marschieren”: menj. „Halt”: állj. „Schweinen” vagy „russische Schweinen”; ilyenkor
szitkozódik… Reggeli után megint ki a, földre. Megebédeltek, utána harmadszor
masíroztak bottal vagy a muskétával. Megtanulták, mint a Savoyai herceg seregében, a zárt
sorban menetelést, a lépéstartást, a sortüzet, előreszegzett bajonettel a rohamot. A
hibázókkal ott a havon a sor előtt ledobatták a nadrágjukat, s kímélet nélkül elpáholták.
Nehéz volt a sok puskafogás, katonai reglama: „Fegyvert tölts!” Meg kellett jegyezni,
mi következik; „Nyisd ki a gyújtóserpenyőt… Szórd be a port a serpenyőbe! Csukd be a
serpenyőt! Vedd ki a töltényt! Harapd el a töltényt! Dugd a csőbe! Vedd ki a puskavesszőt!
Töltsd meg a puskát! Húzd föl a kakast. Emeld vállhoz…” Szakaszonként lőttek, az egyik
sor térden állva töltött, a másik állva adta a tüzet; fekve is lődöztek, amikor a sorok, egy
kivételével, egymás után mind lehasaltak.
A katonai kiképzést egy osztrák, császári brigadéros vezette: Adam Ivanovics Weide.
Rá, Artamon Mihajlovics Golovin tábornokra és Anyikita Ivanovics Repnyin hercegre
bízták a három – kilenc-kilenc ezredből álló – hadosztály megszervezését.

8
Alekszej Brovkin hadnagy északon ötszáz katonának való embert szedett össze: hol a
vajdáknak, hol a landrátoknak – régiesen: táblabíráknak – adta át őket. hogy Moszkvába
küldjék. Most tovább ment Povenyecen túl az őserdőkbe. Ott úgy beszélték, a
remetetelepeken sok szökevény és dologkerülő rejtőzködik. Tapasztalt emberek lebeszélték
arról, hogy messze merészkedjék. „A remeteszállásokon már végigment a hír, a
raszkolnyikok figyelnek. Ők sokan vannak, ti meg tíz ember, három szánkón. Nyomtalan
elvesztek.”
 Zordon nép élt ezen a vidéken: vadászok, erdőlakók. Hatalmas, jól ácsolt házakban
éltek, ahol egy fedél alatt van istálló, gabonaszárító. Községeiket szállásnak nevezték.
Egyik teleptől a másikig: többnapi járás, az úttalan erdőben. Alekszej belátta, hogy a
vállalkozás nehéz. De hát félelem nélkül nincs élet. S ha majd Péter Alekszejevicsnek
jelenteni fogod, hogy eljutottál északra, és megijedtél, s ő úgy néz rád, mint a daru, föntről
lefelé, az emberfaló tekintetével, aztán megrántja a vállát, s elfordul: az aztán a félelem,
egyszerre vége a szerencsédnek, akár betörd a homlokodat. Alekszej fiatal volt, heves,
makacs. Álmában is emlékezett, hogyan jött valaha Moszkvába egy kopejkával a szájában,
a fehér, tiszti szalagot a fogával tépte ki a sors kezéből.
Povenyecben Alekszej egy vadásszal, Jakim Krivopalovval akadt össze a piacon és
fölfogadta vezetőül. Jakim húsz éve dolgozott már mint vadász, Revjakin kereskedőnél,
lőtte a kékrókát, a nyestet, a mókust, régebben a cobolyt is, de a coboly most már kiveszett
ezen a vidéken. A prémet Povenyecben beadta Revjakin segédjének s addig dorbézolt,
amíg nyakából a keresztet el nem itta. Revjakinék segédje újra ellátta ruhával, élelemmel és
lőszerrel. Ezen az őszön a vadászat sovány volt s az elszámolásnál az derült ki, hogy Jakim
nemcsak, hogy pénzt nem kap, de két télen se dolgozza le az adósságát. Kikáromkodta,
leitta magát, Alekszej Brovkin a kocsma előtt, a havon szedte föl, összeverten és
meztelenül, Jakim aranyat ért, főként, ha tudta, hogy a szánon, a bak alatt ott a pintes üveg
a pálinkával. Jakim kurta sí lécen futott a szán előtt, úgy mutatta az utat. Az erdők
csodálatosak és félelmetesek voltak. A fatörzsek résein át hatalmas kőtömegek derengtek,
amelyeket benőtt a fa, bokor. Egy elhagyott tó partjára értek ki; a nagy hófelületek
megfájdították az ember szemét. Időnként a hulló víz tompa zaja hallatszott. Jakim a
szánkó szélére ült. t
– Itt soha meg nem számolták még az embereket. Vannak olyan erdei helyek, egyedül
én tudom, hogyan kell behatolni: oda. Csakhogy kemény nép ez itt, nehéz lesz megfogni.
Éjszakára egy téli menedékhelyre tértek be vagy a patak partján valami tákolmányba,
ahol a hó alatt a tavaszi szénégetésre elkészített fa volt fölhalmozva. A megdőlt viskó előtt
kifogták a lovakat. A katonák fenyőágat vágtak, behurcolták a házba. A földpadlón tüzet
szítottak. Lomha füst ömlött ki a tető alatt, a résen s az erdő fölött a szürke égre szállt.
Jakim, amíg a pohár pálinkáját meg nem kapta, izgett-mozgott. Majd megnyugodva, a tűz
melletti ágakra ült; széles szakálla volt, nagy ajka, nagy orrcimpái, szeme kerek, mint a
manóé, maga is valóságos manó.
– Én, tudod, voltam már mindenütt – kezdte a mesét – , az egész Vig vidéket bejártam,
heteket éltem a Vig menti telepeken, olyan elhagyott helyeket tudok, ahová csak egyetlen
ösvény visz, azon is félve jár az ember. De oda, ahol Nyektarij remete rejtőzködik, nem
tudok bejutni. Eldugják, nem beszélnek róla. Ha az ember egy mukkot szól, akármelyik
raszkolnyik előtt, elhallgat, akár meg is ölheted. Pedig a ti dolgotokban nem ártana őt
felkeresni: akár kétszáz legényt is útnak bocsáthatna veletek… Micsoda hatalom!
– Kijük nekik? – kérdezte Alekszej. – Valami pátriárka-féle?
– Remete. Awakum protopópa áldotta meg Pusztozerszken a kivégzése előtt. Tizenkét
évvel azután a Paleosztrovszkij-kolostorban vagy két és félezer raszkolnyikot égetett meg.
Éjszaka a jégen mentek oda, föltörték a kolostor kapuját a barátokat, az apátot a pincébe
dugták, föltörték a kamrákat; Nyektarij mindenkit megetetett, megitatott. A kincstárt
elvették. A templomban a szentképeket szentelt vízzel mosták le. Meggyújtották a
gyertyákat s a maguk módján tartottak istentiszteletet. Férfi nem olyan sok volt vele, de az
asszonyok, gyerekek! Povenyecből megjön a vajda a jégen a sztrelecekkel. „Adjátok meg
magatokat!” A parasztok három nap fenyegetőztek, hogy harcolni fognak, de a
sztrekceknek ágyújuk volt. Szalmát, kátrányt, salétromot hurcoltak a templomba és éjszaka,
éppen szenteste, meggyújtották. Nyektarij valahogy mégis elszökött onnét s vele a
parasztok egy része. Három év múlva a pudozsi szálláson vagy másfélezer lelket égetett
meg. Egyáltalán nem is olyan rég, a Vol-tó körül, az erdőkben megint égetés volt Azt
mondják: ő tette. Most háború, katonaszedés híre jár: hamarosan nagy égetés lesz…
Higgyetek nékem. A nép csak ömlik hozzá.
Alekszej és a katonák álmélkodva hallgatták: „Önként égetik el magukat. Hol teremnek
ilyen emberek?”
– Nagyon egyszerű – mondta Jakim. – Úrbéresek, jobbágy-parasztok, rabszolgák
menekülnek hozzá, otthagyják a hazákat, életüket: Novgorod, Tver alól jönnek,
moszkvaiak, vologdaiak. Mennyi embercsont van itt az erdőkön, Istenem! Ezrek gyűlnek
össze a pusztaságban, hol etessék őket? Gabona itt nem terem. Elkezdenek sóhajtozni,
csavarogni. Hogy hiábavaló bűnt ne kövessenek el, Nyektarij egyenes úton az égbe
irányítja őket.
– No ez már hazugság.
– Alekszej Ivanics, én sohasem hazudok. Az emberek élve fekszenek a sírba, vannak
ilyenek is. Itt, a Fehér-tenger felé. egy kis öreg áfonyával áldoztat: akinek az áfonyát a
szájába teszi, annyit jelent, hogy megáldotta, beléfekhet élve a sírjába.
– Menj a pokolba! Ilyeneket mesélni éjszakára! – Alekszej az ágakon ült, a tűz mellett s
beleburkolódzott a bundájába. Kis idő múlva azt monda: – Jakim, ezt a Nyektarij remetét
kézre kell kerítenünk.

Két ember jött ki sítalpon az erdőből a tisztás holdfényére. A téli menedék felől egy kis
füst szállt. A szánkó előtt csüggedten álltak a gyékénnyel letakart lovak, az őr a szán
elejének dőlt, puskáját a bundaujjal átölelve aludt.
A két sí talpas ember nesztelenül körüljárta a kunyhót. A botjukra támaszkodva álltak,
hallgatóztak. A holdat sápadt Karlka vette körül, a deres erdőben csönd. A ház fala mögött
valaki tompán mormogott. A szán előtt egy ló az egész hasával fölsóhajtott. Az őrt álló
katona mintegy megmerevedve feküdt, bajszos arcán holdfény.
Az egyik síelő azt mondta:
– Megkössük tán? Mélyen alszik. Utána mondanánk egy imát, s bedobhatnánk a tűzbe.
A másik előremeresztette szakállát, úgy nézegette.
– Ha megfogjuk, zajt csapunk, kiabál. Vannak itt vagy tízen.
– Akkor mi legyen?
– Belevágjuk a lándzsát. Utána eltorlaszoljuk az ajtót.
– Ah, Petrusa, Petrusa – csóválta meg az első ember a füles sapkáját. – Mit nem veszel a
nyelvedre? Mégiscsak vér az; ember az, nem állat. „A tűzben megmondatott,
megkereszteltetik az ember.” A tűzben… Te meg a lándzsával! Kárhozatba viszed a
lelkedet.
– Magamra veszem a bűnt…
– Gondolni se merj rá. Kísértésbe ne vigy, a Jézus szerelmére.
– De ha mégis úgy lenne jó: gyorsan megy s titokban marad.
– Az efféle gondolatokért mondd még neked valamit Nyektarij atya.
– Én csak a javunkat akarom…
Elhallgattak. Gondolkoztak, hogyan legyen. A kék havon egy bagoly árnyéka röppent át
bizonytalanul; a kánya megérezte a zsákmányt, körözött az átkozott. A házikó ajtaja
hirtelen megnyikordult. Jakim manófeje bukkant ki, nyilván szükségére ment… Meglátta a
két embert, eljajdította magát, visszarohant, fölverte a házat. Ezek ketten a behavazott ágak
mögé surrantak, nekiiramodtak: hallották, amint egy lövés koppan, s fölveri az erdő
csendjét.
Sokáig futottak, szántszándékkal kanyarodva, hogy nyomukat veszítsék. Egy
fenyőbozóton át a patak medre felé törtettek. A hajnal közel volt már, a hold magasan állt.
Nem messze lassan, csüggedten vertek egy vaslemezt.

Andrjuska Golikov reggeli misére, kondított Vedlett rókaprémes irhabunda volt

különben meztelen testén. Hóégette, elkékült lábfejét váltogatva. Awakum mondását
ismételgette kántáló hangon: „A vértanúkkal egy rangban, az apostolokkal egy seregben, a
szentekkel egy dicsfényben”, s a fakalapáccsal – puff – rásújtott a vaslemezre, amelyet
harang helyett akasztottak a kis eresz alá a remeteség kapujával szemben, az oszlopra. Ezt a
vezeklést azért szabta rá a remete, mert böjti napon estére kvaszt ivott szomjúságában.
A kondításra összegyűltek a testvérek. Kijöttek cellájukból: külön a férfiak, külön a nők.
A deszkapalánkkal körülvett remeteség nem volt nagy. Sokan a környéken éltek: a patak
partján, a mocsaras sziget szélén. Erdei ösvényeken jöttek. A távoliak siettek, féltek, hogy
elkésnek: a remete szigorú volt
A remeteség közepén, a sűrű szalmahányások közt imaház állt: alacsony, ácsolt ház,
nagy, négyfelé lejtő tető, a közepén nyolcszögletű vászonsátorforma kupola.
A testvérek a kapun belépve, félénken haladtak, lehorgasztott fejjel, kezük a mellükön;
még fiatal vagy középkorú férfiak; az asszonyok bundácskája fölött vászonfátyol, arcukra
bocsátott kendő. Tompán csörömpölve – a testi lét bánatával – szólt a holdfényben az
öntött vaslemez és nyikorgott a bocs-korok alatt a hó.
Az ajtó előtt az emberek két ujjal keresztet vetettek, meg-juhászodva léptek a deres
gerendafalú imaházba. A régi festésű szentképek előtt füstös gyertyák égtek. Szinte csuda
volt ez a gyertya az őserdőben. Letérdeltek: jobbra a férfiak, balra az asszonyok. Köztük
háncskötélen egy rongyokból varrt függöny.

A két síelő lihegve futott be a remeteség kapuján.

– Hagyd abba a kongatást! – szóltak hangosan Andrejra. – Baj van!
– Mondd meg hamar az öregnek, jöjjön ki hozzánk. Andrej lelke a böjtöléstől, az
álmatlan virrasztástól, az örök félelemtől olyan feszült volt, mint a száraz húr. Ijedtében
kiejtette kezéből a fakalapácsot, megreszketett, mélyet lélegzett. De nemhiába tanította
Nyektarij, hogy az ördögökön erőt vegyen! (S ördög van rengeteg, ahány gondolat: annyi
ördög.) Képzeletben gyorsan fölüvöltött: „Sátán, ellenség, távozz tőlem!” Fölemelte a
fakalapácsot, rávágott az eresz alatt a vaslemezre s megrázta a fejét: „Ne zavarjatok,
menjetek innét!”
– Andrej, nem hallod: egy tiszt van itt katonákkal, vagy öt versztányira ide…
– Legalább csöndesebben verd, meghallják. Jakim van velük. A hang egyenesen
idehozza őket…
– A remete még a cellájában van – mondta Andrej vacogó foga közt. – Menjetek
egyenesen hozzá.
Levették a sítalpat, bementek. Sztyopka Bármin és Petrusa Kozsevnyikov, mind a ketten
a povenyeci váraljáról valók voltak: halászattal, vadászattal foglalkoztak. A kétujjas
keresztvetésért a povenyeci vajda nemegyszer rabolta ki és dúlta föl őket, elvitte az
istállóból a barmot: ezt végre is megunták. A feleségük és gyermekeik titkon már vagy két
éve a Vig menti telepen éltek, maguk meg különféle helyeken, ahol a vadászat jobban ment
s az ember kevesebb volt. Amikor híre érkezett, hogy egy tiszt jön katonákkal a
remeteségbe – borotváltak, húsevők, versztányira dől belőlük a dohány, az „ördöggyom”
szaga –, Nyektarij megparancsolta Sztyopkának és Petrusának, hogy legyenek a
nyomukban, térítsék le őket az útjukról, s ha bűn nélkül lehet, semmisítsék is meg egészen
az Antikrisztus szolgáit.
Nyektarij atyához nem egykönnyen engedték be az embert. Egy szerzetesjelölt jött ki a
hideg pitvarba; a remete mellett két ilyen volt: Andrej és ez a sántácska Porfirij, egy
kancsal-szemű, aszott kamasz. Suttogva mondták el neki a dolgot. Porfirij oldalt hajtotta
kis fejét.
– Lépjetek be – mondta egy sóhajtásban. Az erdei emberek, sipkájukat lekapva,
igyekeztek összehúzódni, ahogy a pitvarból a cellába léptek: túlságosan egészségesek,
nyersek voltak. A remete nem kedvelte a buja testet.
Nyektarij az imaasztal előtt állt, kicsiny volt, hajlott, ősi szabású, fekete, háziszőttes
köpönyeg volt rajta. Sztyopkára és Petrusára sandított. Keskeny, ék alakú szakálla
majdnem térdéig ért, fekete szemöldöke alatt nem szem volt, parázs. A gyertya, amely egy
féregrágta könyv borítékára volt ragasztva, halkan sercegett – bizonyára erős fagy lesz… A
tóparti görgelékből rakott kályha csak úgy öntötte a forróságot. A gerendafalak tisztára
gyalulva. A mennyezet alatt háncsköteleken száraz vesszőnyalábok.
Sztyopka és Petruska bajuszán megeredtek a jégcsapok, de amíg a remete be nem fejezi,
féltek letörülni, megmozdulni. Fenyegető hangon olvasott. A sötét sarokból oldalán fekve,
egy megszállott paraszt nézte őt. aki a törzsét körülfutó lánccal a fal vashorgához volt
kovácsolva. A kályhánál, egy régi csuhával betakart teknőben tészta kelt.
– No mit akartok? – Nyektarij a férfiak felé fordult, őszes szakálla feléjük meredt. Azok
a medvétől nem féltek, a jávorszarvassal maguk is elbántak, de bezzeg megszeppentek a
remete előtt. Sztyopka zavartan kezdte elmondani az esetet. Petruska bűnét tudva,
bólogatott.
– Vagyis – mondta Nyektarij szelíd hangon –, vagyis te, Petrusa, át akartad azt a katonát
döfni a lándzsáddal, te meg, Sztyopa, megrettentél a bűntől?
– Apám, két hete járunk a nyomukban – mondta erre Sztyepan hevesen. – Jakim, az
átkozott, ismeri a vidéket, egyenesen erre vezeti őket. Mi már gondoltuk ezt is, azt is. Ők
azonban óvatosak, különben az lett volna a legjobb, ha eltorlaszoljuk a menedék ajtaját,
aztán rájuk a tüzet. Imádkoztunk, keresztet vetettünk volna rájuk… Nekik is jó, meg
nekünk is… De látod, nem sikerült. S hogy harcban öljük meg őket. Jézus őrizzen meg.
Csak az ördög kísértett ezzel.
– Áldásomat adtam én erre az égetésre? – kérdezte a remete. (A parasztok csodálkozva
néztek rá, nem feleltek.) – A te imádságod olyan forró tehát, Sztyopa, mi, hogy a tűzben tíz
embert megkeresztel? Ó, ó! Ki adott neked olyan erőt? Petrusát, látod, az ördög bujtogatta,
de te az ördögnek is ura vagy… Ö, ez a szentség! Ez a hatalom.
Sztyepan összeráncolta homlokát. Petrusa a remetére pislogott, de nem nagyon értette.
– Porfiska, halacskám, tegyél egy széndarabkát a füstölőbe, mondj egy imát és szítsd föl
– szólt a remete.
A sánta Porfirij levette a faszögről a füstölőt, a kemencéhez bicegett, fölszította a
cédrusszurokban levő széndarabot és kezet csókolva, odaadta az öregnek. Nyektarij nagy
zengés-bongás közt, szinte a padlót súrolva a füstölővel, hosszú karjával füstölni kezdte
arcba és oldalról is a parasztokat, aztán suttogva-hajlongva mögéjük ment. A füstölőt átadta
Porfirijnak, bőröve mögül kivette a fonott – olvasót, előbb Sztyopkának suhintott jó fájón
az arcára, aztán Petruskának. A parasztok térden álltak. „Dölyfösség, átkozott dölyfösség!”
– suttogta ő elkékült ajakkal, aztán feldühödve arcon verte őket. A dühöngő paraszt hirtelen
fölnyerített, hogy remegett belé a ház, a láncát rázta s ide-oda hányta magát, mint egy
kutya.
– Verd, verd csak ki, kis öreg, verd ki az ördögöt. A szerzetes kifáradt, odább ment,
nehezen lélegzett:
– Később magatok is belátjátok, miért volt – mondta a torkát köszörülve. – Menjetek az
Úr Jézus nevében!
A parasztok óvatosan kimentek a cellából. A hold fénye halványabb lett. Az imaház s a
fekete erdő mögött föltűnt a hajnalfény. Kemény fagy volt. A parasztok széttárták karjukat:
miféle bűnt követtek el? Mért volt ez? Mit tegyenek most?
 – Sokat jártunk, de keveset ettünk – szólt Petruska halkan.
– Hogy kérjen most tőle az ember?
– Kenyeret tán ad?
– Jobb, ha nem mutatkozunk előtte. Menjünk csak megint azokhoz. Lövünk egy mókust,
megesszük.

Andrej Golikov fölmászott a kemencére, minden tagjában reszketett. (A remete, amikor

az imaházba ment, rászólt, hogy hagyja abba a kongatást, misére azonban nem engedte:
„Menj, rakd be a kenyeret.”) Fagyott lába sajgott a forró kövön, az éhségtől egészen
zavaros volt a feje.
Hason feküdt, fogával az alom szalmájába kapott. Hogy ne kiabáljon, képzeletben az
Avvakum írásából hajtogatta: „Ember – trágya vagy és mocsok vagy. Jó nekem a kutyákkal
és a disznókkal élni, mint az én lelkem, ők is rossz szagú bűzzel bűzlenek. A bűnöktől
bűzlök, mint a döglött kutya.”
– Ma éjszaka a kis öreg megint mézet zabált – mondta a megszállott paraszt, láncát
rázva a sarokban.
Andrej ez alkalommal nem kiáltott rá: „Ne hazudj!” Még jobban beleharapott az alom
szalmájába. Nem volt többé elég erő benne, hogy a kétely szörnyű ördögét elnyomja. Egy
apró eset ültette Andrjuskába az ördögöt. Hármasban böjtöltek – Nyektarij és a
szerzetesjelöltek – negyven napon át: nem vettek semmit a szájukba, csak vizet, azt is csak
kis kortyokban. Hogy Andrej és Porfirij, a szent könyv olvasása közben le ne forduljanak,
megparancsolta, hogy nedvesítsék meg a szájukat kvasszal és gőzöljék a mellüket. „Nekem
erre nincs szükségem – mondta magáról –, az én számat egy angyal mennyei harmattal
frissíti.” És különös: Andrej és Porfirij gyengeségükben alig rebegtek, szinte csak két szem
maradt már belőlük, az öreg pedig friss volt.
De Andrej egy éjszaka azt vette észre, hogy a remete szép csendesen lemászik a
kemencéről, a korsóból egy kanál mézet mer, s beszenteletlen misekenyérrel megeszi.
Andrjuskának elhűlt minden tagja. Úgy érezte, jobb lett volna, ha embert ölnek a szeme
láttára, mint ez. És nem tudta, eltitkolja-e, amit látott vagy megmondja? Reggel, sírva,
mégiscsak elmondta. Nyektarij majd megfúlt mérgében.
– Ostoba kutya! Az az ördög volt, nem én. Te meg örültél neki! Íme, az átkozott test!
Odaadnád egy kanál mézért a mennyei királyságot.
Ütni kezdte Andrejt a villával, amivel a lábasokat tolták a kemencében, egy szál ingben
verte ki a cellából a hóra. A gondolatai ettől egy időre elcsendesedtek. De amikor a
cellában senki sem volt, ott, a megszállott paraszt – aki ősz óta itt ült a láncán, a melegen,
hála Isten – azt mondta Andrjuskának:
– Nézd csak, csupa méz a kanál, pedig tegnap el volt mosva. Nyald le.
Andrej leszidta a parasztot. Másik éjjel az öreg titkon megint evett a mézből, ajkával,
mint a nyúl, aprókat cuppogtatott. Hajnalban, amikor még mind aludtak, Andrej megnézte
a kanalat – mézes volt! S egy ősz hajszál tapadt raja.
Nagy kétség rázta meg a lelkét. Ki hazudik? A szeme hazudik: a kanálon a méz s az ősz
bajuszszőr (nem ördög haja), vagy a remete hazudik? Kinek higgyen? Volt idő, majdnem
eszét vesztette, nem tudott eligazodni, kétségbeesett. „Az Antikrisztus a világ kapujában áll
– ismételte Nyektarij állandóan –, a földi világ tele van fattyaival. A mi országunkban is
van egy nagy ördög, mértéke a mélységes pokol”. De ha így van, miképp győződjék meg
az ember, hogy ő, Nyektarij, nem maga-e a gonosz? A piszkavassal az ördög is végig tud
verni az ember hátán… minden kétértelmű, minden ingatag, mint a mohlepte láp. Egy
maradt: semmire nem gondolni, lógatni a fejet, mint a megvert kutya és hinni, csak hinni
vakon. De ha az ember nem tud hinni? Ha gondolkozik? A gondolatokat nem lehet
megfojtani, kioltani – villóznak, mint nyáron az ég. Ez is az Antikrisztustól van? A
gondolatok az Antikrisztus villanásai? Andrej belső része hirtelen megmeredt: hova
repülök? Hova zuhanok? Kicsiny vagyok, koldus, nyomorult… Jó lenne lábához zuhanni
az öregnek: taníts, ments meg! De nem tudott: a bajuszos őr jelent meg előtte a mézben …
A zavartalan élet keresésére jött a pusztaságba, kétséget talált…
Aztán a testi gyengeség egészen elernyesztette Andrjuskát, gondolatai eltompultak,
megnyugodtak. A mindennapi verést úgy viselte, mint a csiklandozást. Az öreg napról
napra csúnyábban dühöngött rá. A másiknak: „Porfisa meg halacska”: ő meg: a lovat se
verik így. Elmenne. De hova? Gyenyiszov, igaz, mondta Andrjuskának, amikor a gabonát
december végén a vigi telepre szállították: „Maradj nálunk, dolgozz a templomunk
díszítésén. Amikor a jég elolvad, áruval Moszkvába küldelek. Benned megbízom.”
Andrjuska elutasította, nem ezt kívánta ő: csöndet, megbékélést. Néha szinte látta a kis
cellát az erdőben, egy öreg kámzsás remetét, amint a patak mentén, egy sziklán a nem földi
világról beszél kedves szerzetesjelöltjének s az erdőből a hallgatására kijövő vadaknak, az
ágon ülő madaraknak, az északi napocskának, amely hév nélkül süt a magános folyócska
csendes tükrére… No, talált csöndet! Ilyen vihar akkor sem volt a lelkében, amikor
hófúvásos éjszakákon a kitajgorodi fal repedésében reszketett s hallgatta, hogyan
csapódnak egymáshoz a megfagyott sztrelecek s hogyan csikorog az akasztófa.
A megszállott paraszt a kemencét nézegette, ahol Andrjuska arcra borulva feküdt.
– Nem bírod ki itt soká, gyönge vagy, a kis öreg vállig ver a földbe, szálka vagy a
szemében. Hatalmaskodó, kevély kis öreg az. A szentek nem hagyják aludni. Olvassa a
Szentek történetét s műveli a furcsaságokat. Tíz esztendőt elülne egy fenyőn, ha nem
volnának mostohák a telek. Az embereket is azért égeti meg, mert a hatalmat szereti! Az
erdei cár!... Én keresztüllátok rajta, én, testvér, okosabb vagyok nála, bizonyisten.
Mindnyájatoknál okosabb vagyok. Csakugyan három ördög lakik bennem… Az első: a
nyavalyatörés. Ez jó erős ördög… A második ördög, hogy lusta vagyok… Ha nem volnék
lusta, itt ülnék-e láncon?… A harmadik ördög: szörnyű, milyen okos vagyok! Azelőtt való
nap, hogy a nyavalya törni kezd, mindent megértek. Elfog a düh, gyűlölök mindent.
Minden emberről tudom, honnan való, milyen okos, mire számít. És szándékosan mondok
hülyeségeket, hogy nevessenek… A láncomat rágom, ide-oda hentergek, nevetni való,
hogy elhiszik … A kis öreg, az is csak néz, elnyílik a szeme…. Fél tőlem, testvér.
Tavasszal megint elszököm tőle. Neked azonban, Andrjuska, leüti a piszkavassal a májadat:
elsorvadsz. De még valószínűbb, hogy a legközelebbi tűznél te égsz meg elsőnek.
– Hallgass el, kérlek.
Andrej lemászott a kemencéről, megmosta a kezét, föltűrte a kabátujját és levette a
teknőről a takarót. Más cellákban a kenyértésztát csak harmadában csinálták lisztből, két
harmadrészt száraz, őrölt fakérget tettek bele, itt a tészta lisztből volt és süvegnyire kelt. A
megszállott paraszt odahajolt, hogy megnézze. Megrántotta láncát, a kampósszöggel együtt
kirántotta a falból. Andrej megrémült.
– Nem baj – mondta a paraszt ruhaujját felgyűrve –, gyakran teszek így. Amikor az öreg
visszajön, visszanyomom a szöget és leülök.
Ő is megmosta a kezét. Andrejjal együtt dagasztani kezdte a kenyeret s bedugta a
kemencébe.
– Mégiscsak unalmas, Andrjuska… Asszony kéne ide.
– Hallgass. Pfuj! – Andrej keresztvetéssel akart védekezni az ilyen beszéd ellen, de az
ujja tele volt tésztával. – Bizonyisten, bepanaszollak az öregnek.
– Majd bepanaszollak én… A remeteségekben, azt hiszed, bolond, széltől lesznek
viselősek az asszonyok? A vigi telepen van vagy három tucat, úgy járnak, mint a testes
tehenek. Pedig nagy a szigorúság.
– Hazudod mind…
 – Ezt az élvezetet, látom, még nem próbáltad ki, Andrjuska.
– Halálig nem szennyezem be magam.
– Ide kéne hívni egy sima kis nőszemélyt, a padlót fölmosatni. Ő mossa, te itt ülsz a
padon, fölhevülsz… Erősebb ez a szesznél.
Andrej sietve tépte le ujjáról a tésztát. Kiment a cellából a fagyra álldogálni. A reggel
fénye szélesen áradt az erdő mögött, mindjárt fölkel a nap. A havon a lábnyomok meleg
árnyékkal teltek meg, a házikók körül cukorfehér hóbuckák domborodtak, hatalmas
fenyőfák csúcsai zöldelltek. Az imaház ajtajából szomorú ének hallatszott. Sztyopka és
Petruska megint elfutott Andrej mellett.
– Ide jönnek! – kiáltották. – Csukd be a kaput!...

Alekszej Brovkin elküldte Jakimot, hogy beszéljen a raszkolnyikokkal: miféle emberek,

hányan vannak s mért nem nyitják ki a cári tisztnek a kaput? A lovakat az erdőben hagyta
az úton, maga megtöltötte a puskákat s katonáival a remeteség elé ment. A magas palánk
mögött hósipkák szikráztak a tetőn, az imaházban nyolcsarkú kereszt kékellt; ének is
hallatszott ki, noha az istentisztelet ideje régen elmúlt.
Jakim sokáig kopogtatott a kis ajtón. Fölmászott a palánkra, megnézte, nincs-e kutya s
beugrott az udvarra. Alekszej, hogy félelmetesebb legyen, föltette háromszögletű kalapját s
a báránybekecs fölé fölkötötte a vállszalagját, a kardjával; itt, ha rájuk ijeszt, nyilván lehet
embert fogni. Ilyen erdő mélyébe aligha néztek be íródeákok vagy a kereskedői kamara
megbízottai, akik kétszeres adót szedtek a két ujjal imádkozóktól. Az idő telt.
A katonák az alacsonyan szálló napot nézegették; reggel óta még semmit sem ettek,
Alekszej haragosan köhécselt a kesztyűjébe.
Jakim végül is túlfelőlről átvetette magát a palánkon.
– Alekszej Ivanovics, szerencsével jártunk: Nyektarij itt van.
– Akkor hát, ördögök komája, mért nem nyitja ki a kaput?! Itt fagyasztom a katonákat.
– Alekszej Ivanovics, a nép bezárkózott az imaházba. Gondold el, mi történt; ismerőst
találtam itt: egy novgorodi paraszt ül náluk láncon. Ő mondta: a hitközség vagy kétszáz fő,
vannak katonának valók is, de megfogni nehéz lesz, a remete el akarja égetni őket.
Alekszej szigorúan, hitetlenkedve meredt Jakimra.
– Micsoda, elégetni? Ki engedte meg neki? Nem hagyjuk. Az emberek nem az övéi, a
cáréi…
– Épp az, hogy az erdőkben ő a cárjuk.
– Elég a hazudozásból! – Alekszej komor képpel hívta a katonákat, azok kelletlenül
jődögéltek, látták, hogy szokatlan a dolog. – Nem vesztegetjük a szót. Gyerekek, törjétek
be a kaput!
– Alekszej Ivanovics, óvatosnak kell lenni: az imaház szalmahányásokkal van
körülrakva, belül is van szalma, szurok, lőporos hordó… Jobb lesz, ha az öreget valahogy
kihívom. Maga is belátja: nem tréfadolog kétszáz embert ilyesmire rábeszélni. Bánj
tisztelettel vele, Alekszej Ivanovics, hatalmaskodó öreg… barátságosan megérthetitek
egymást.
Alekszej eltolta a fecsegő parasztot. Odament a kapuhoz, megpróbálta, erős-e?
– Gyerekek, hozzatok egy gerendát!
Jakim félrehúzódott. Hunyorogva, kíváncsian nézte, mi lesz most. A katonák
meglóbálták a gerendát s a kapu fagyott lécének lódították. A harmadik ütés után a
raszkolnyikok távoli éneke elhallgatott.

– Menj az imaházba.
 – Nem megyek, mondtam már, ne akaszkodj rám – ismételte mogorván a megszállott
paraszt.
Nyektarij lihegve jött be az udvarról, a szakállán hosszú viaszcseppek. Fehéres
szemének a pupillái mákszemnyire húzódtak; tán a parasztot akarta megijeszteni, de
valószínűbb, hogy nem volt magánál. Fulladozó torokkal üvöltötte:
– Jevdokim, Jevdokim, itt az utolsó ítélet… Mentsd meg a lelkedet. Egy órád van az
örökké tartó kínokig… Ó, borzalom, hogy ujjonganak benned az ördögök. Mentsd meg
magadat.
– Fulladj a mocsárba! – kiáltotta Jevdokim s dühösen rázta a kobakját. – Miféle
ördögök? Életemben sem volt bennem egy sem. Menj magad, kényeskedj a hülyéid előtt!
…
Nyektarij fölemelte a rózsafüzért. A megszállott paraszt előrehajolt, s úgy nézett rá a
homloka alól, hogy a remete egy pillanatra elernyedt s a padra ült. Hallgattak.
– Andrjuska hol van?
– Az ördög tudja, hol a te Andrjuskád.
– Nem, átkozott, nincs a számodra menekvés.
– Jó, jó, ne jajveszékelj…
A remete fölugrott: meg akarta nézni, hogy a remetejelölt nem bújt-e el, életét féltve, a
kemence mögé. Ebben a pillanatban az udvaron puffanás, recsegés hallatszott.
– Betörik a kaput – mondta a paraszt vigyorogva. Nyektarij nem jutott el a kemencéig,
megbotlott s egész testében reszketni kezdett. Ahogy az udvarra kisietett, a köpenye
vitorlaként felfújódott. Az ajtót tárva-nyitva hagyta.
– Andrjuska – szólt a paraszt –, tedd be az ajtót, hideg van.
Nem felelt senki, ő kirántotta a kampósszöget a falból, odament, s káromkodva becsapta
az ajtót.
– Sok jót itt nem lehet várni. El kell szökni innét.
A kemence mögé pillantott. A fal és a kályha közti résben ott állt Andrjuska Golikov –
nyilván eszméletlenül, fehéren, Alig hallhatóan csuklott. Jevdokim megragadta a kezét.
– Nincs kedved meghalni? Hát ha nincs, nem kell: tűz nélkül is meg lehet úszni…
Keresd meg a kulcsot, hallod. Hova dugta az öreg a kulcsot? Le akarom venni a láncot.
Andrjuska; ocsúdj!

Mind térdepeltek. A asszonyok gyermekeiket magukhoz szorítva, szótlanul sírtak, a

férfiak: ki haját előreejtve, kérges tenyerébe temette az arcát, ki gondolat nélkül pillantott a
gyertyalángba. A remete kis időre kiment az imaházból. Föllélegeztek – több órája
gyötrődtek már: nem volt elég neki, hogy mint a kicsiny gyermekek, olyan alázatosak…
Ijesztően kiabálta az emelvényről: „A langyosat kiköpöm a számból! Forrót akarok. Nem
birkákat hajtok a mennyországba, égő csipkebokrokat!...”
Nehéz volt megtenni, amit követelt: lelkükkel lángra lobbanni… Ezek itt mind megtört
emberek voltak, elcsigázottan jöttek el a falvaikból, ahol nem engedték, hogy
meggyapjasodjék, hanem mint a birkát, meztelenre nyírták a parasztot. Itt a nyugalmat
keresték. Mit bánják, hogy a láp nyirkosságától megdagadt a testük, hogy tört fakéreggel
eszik a kenyeret: az erdőben és a mezőn mégiscsak a maguk gazdái. De a nyugalmat
nyilván senki sem adta ingyen. Nyektarij a lelkek szigorú pásztora volt. Nem lankadva
gyújtotta a gyűlöletet a világ ura – az Antikrisztus ellen. A gyűlöletben lomhákat
megbüntette Vagy egészen el is kergette. A paraszt régtől megszokta, hogy amit
parancsolnak, meg kell, tenni. Ha azt parancsolják, lángra kell lobbannia a lelkének, nincs
menekvés, lángra kell lobbannia.
Ma az öreg különösképp gyötörte őket, látnivaló volt, hogy maga is kimerült. Porfirij a
kóruson magas hangon olvasott. A lélegzet gőze meggyűlt a deszkakupola alatt. A
mennyezet csöpögött…
Az öreg váratlan-hamar visszatért. „Hallgassátok csak? – üvöltött föl már az ajtóban. –
Halljátok az Antikrisztus szolgáit?”
Mind hallották a kapun a súlyos csapásokat. Ő gyors léptekkel ment végig az imaházon,
köpenye szélével súrolva az emberek fejét. Szakállát fölfelé meresztve, háromszor hajolt
meg nagy lendülettel a fekete szentképek előtt. Olyan dühvel fordult a hitközség felé, hogy
a gyerekek hangosan fölsírtak. A kezében vaskalapács és szögek.
– Én lelkem, én lelkem, ébredj, mit alszol? – jajgatta. –Betelt az idő, a vég közel. A
földön csak ezek a falak maradtak meg nekünk. Repüljünk föl, gyermekeim, a tűz
lángjában. A templom fölött épp most, bizonyisten, hatalmas lyukat láttam az égben…
Angyalok jönnek le hozzánk, galambocskáim, örvendenek a kedvesek.
Az asszonyok fölemelték szemüket s könnyekben törtek ki. Némelyik paraszt is erősen
szipogott.
– Mikor kínálkozik hasonló alkalom? Szájunkba röpül a mennyei királyság. Fivérek,
nővérek! Halljátok? Betörik a kaput. Az ördög katonái vették körül az üdvösség szigetét. A
falán túl: homály, bűzös vihar.
Kezébe vette a kalapácsot, szöget, s az ajtóhoz ment, ahol három szál deszka volt
előkészítve. Ráparancsolt a parasztokra, hogy segítsenek s maga kezdte a deszkákat az
ajtón keresztbe szegezni. Sípolva lélegzett. Az imádkozók elborzadva pillantottak rá. Egy
fiatal asszony, akin halotti fehér lepel volt, az egész imaházban hallhatóan feljajdult.
– Mit csináltok? Kedveseim, drágák, nem szabad…
– De! – kiáltotta a remete s megint az emelvényhez ment. – Hogyne menne egy
keresztény a tűzbe. Megégünk, de örökké fogunk élni. – Megállt s arcul ütötte a fiatal
menyecskét. – Bolond! Van férjed, van házad, vagy egy jó ládád… S azután mi jön? Nem a
sír? Szántunk benneteket, értelmetlen teremtéseket. De most nem lehet… Az ellenség az
ajtó előtt van… Az Antikrisztus egy vörös vadállaton vértől részegen áll az ajtó előtt.
Szörnyű, milyen: kezében serleg, tele undoksággal és sárral. Áldozzatok abból!
Áldozzatok! Ó, borzalom!
Az asszony arccal a térdére borult, megreszketett s csúnyán és mind hangosabban
kezdett kiabálni. Mások betömték a fülüket, összeszorították a torkukat, hogy maguk is
jajveszékelni ne kezdjenek.
– Menj, menj csak ki… – (Megint csapások s ropogás.) – Halljátok! Péter cár: a testet
öltött Antikrisztus!… Az ő szolgái törnek ránk, a lelkünkért jönnek… A pokol! Tudod, mi
a pokol? A puszta világűrben szilárd hely teremtetett. Mélységes szakadék, sötétség, pokol.
Planéták járják körül, kegyetlen, elviselhetetlen ottan a hideg… Olthatatlan tűz. Férgek és
égő kén! Izzó szurok… Az Antikrisztus birodalma! Oda akarsz menni?...
Gyújtogatni kezdte a gyertyákat, nyalábszám szedte ki a templom ládájából s fürgén
futkosott ide-oda, az ikonokra ragasztgatta, ahogy épp keze ügyébe került. Ragyogó, sárga
fény ömlött végig az imaházon.
– Testvérek! Elszállunk innét… A mennyei királyságba.– A gyerekeket, hozzátok
közelebb a gyerekeket, itt jobb lesz; elalszunk a füsttől… Fivérek, nővérek, vigadjatok!…
Tölts be szent nyugalommal – mondta éneklésen, könyökével a köpenyét szétterjesztve.
A parasztok szakállukat hátrafeszítve nézték, vele énekeltek s térdükön közelebb kúsztak
az emelvényhez. Gyermekeik fejét kendőjük alá rejtve, az asszonyok is odakúsztak.
Az imaház falai megreszkettek: a deszkával védett, karóval megtámasztott ajtót az udvar
felől valamivel megdöngették. A remete fölmászott egy padra, arcát az ajtó fölötti
tolóablakhoz szorította:
– Ne jöjjetek ide!… Élve nem adjuk meg magunkat.
 – Te vagy, Nyektarij remete? – kérdezte Alekszej Brovkin. A kaput kifeszítették, most
az imaház ajtaját döngették. A hosszú ablakocskából fehér aggastyánarc pillantott oldalvást
reá.
– Egészen elvesztettétek itt az eszeteket? – kiabált rá Alekszej dühösen.
Egy öreges kéz nyúlt ki nagy nehezen az ablakon s két ujjal keresztet vetett a cár
tisztjére. A fal mögött hangok százai jajdultak föl. ,,Támadjon föl az Isten!” Alekszej még
jobban megharagudott.
– Ne rázd itt az ujjadat nem vagyok én ördög, te meg nem vagy pap. Gyertek ki mind,
különben kiteszlek a házból.
– Miféle emberek vagytok ti? – kérdezte furcsán, gúnyosan az öreg. – Mért jöttetek
ilyen elhagyott, erdei vidékre?
– Olyan emberek vagyunk, akik a cár írásával jönnek. Ha nem engedelmeskedtek:
mindenkit megkötözünk és elviszünk Povenyecbe.
Az aggastyánfej eltűnt, nem felelt. Mit lehet itt tenni? Jakim kétségbeesetten suttogta:
„Alekszej Ivanovics, bizonyisten, megégetik magukat.”
Odabenn megint fölhangzott: „Tölts be szent nyugalommal!” … Alekszej az ajtó előtt
topogott, a bosszúságtól nagyokat szuszogott. De hát hogy mehetne el innét? Egyszeriben
végigfut a remeteségeken, hogy a tisztet elkergették. Levette a kesztyűjét, fölugrott, a kis
ablak szélébe kapaszkodott, fölhúzódott. A rengeteg égő gyertya fényében, azt látta:
elborzadt, szakállas arcok fordulnak felé, ujjukkal hárítják s sziszegik: „Távozz, távozz,
távozz.” Alekszej leugrott.
– Gyerünk neki az ajtónak, még egyszer.
A katonák nekilódultak egyszer. Vártak. A padlásablakon most három ember nézett ki.
(Jakim fölismerte Sztyopka Barmint és Petruska Kozsevnyikovot.) Kezükben vadászíj,
övük mellett egy-egy tartalék nyíl, a harmadiknál egy flinta. Kimásztak a tetőre, a
katonákat nézték.
– Menjetek innét, mert lövünk – mondta a flintás paraszt szigorúan. – Mi sokan
vagyunk.
Alekszej Brovkin ettől az arcátlanságtól elvesztette a fejét. Ha valami váraljai emberkék
lettek volna, kurtán elbánik velük. De ezek a legtörzsökösebb parasztok voltak, ismerte a
makacsságukat. Az ott a flintával szakasztott a boldogult keresztapja, vastag láb, mélyen
megkötött öv, fonatos szakáll, medveszem. Nem akaródzott ilyen emberre, a maga fajtájára
lőni. Csak megfenyegette.
– Téged hogy hívnak? – elegyedett bele Jakim.
– Hát Oszipnak – felelte kelletlenül a flintás paraszt.
– Mi az, Oszip, nem látod, hogy a tiszt úr maga is parancsot teljesít? Beszéljetek vele
barátságosan, tán megértitek egymást.
– Mit akar itt? – kérdezte Oszip.
– Adjatok neki vagy tíz-tizenöt embert a seregbe, a katonáinkat pedig hagyjátok
megmelegedni. Éjszaka tovább megyünk.
Petruska és Sztyepan leguggolt a tető szélére, onnét hallgatták.
Oszip sokáig gondolkozott:
– Nem, nem adjuk.
– Miért?
Szétküldtök a régi falvainkba, a szolgaságba. Élve nem adjuk meg magunkat. Az ősi
imáért, a kétujjas keresztvetésért szívesen meghalunk…
Fölemelte a flintáját, ráfújt a gyújtóserpenyőre, a tülökből puskaport szórt rá s ott állt,
mint a cövek az ajtó fölött. Mit lehetett itt tenni? Jakim azt tanácsolta, hagyják annyiba, ne
vesződjenek vele: Nyektarijt nem lehet megtörni.
– Ha ő makacs, én is makacs vagyok – felelte Alekszej. –Emberek nélkül nem megyek.
Kiböjtöljük őket.
Két katonát elküldték a lovakhoz, kifogni, megetetni, négyet a cellába, melegedni. A
többinek meghagyták: vigyázzanak, hogy az imaházba vizet és ételt ne vihessenek. A nap
véget, ért. A fagy erősödött. A raszkolnyikok temetési éneket énekeltek. Petruska és
Sztyepan ültek-üldögéltek, össze-összesúgtak a tetőn, látták, elhúzódik a dolog.
– El kell végeznünk a szükségünket – kezdték kérni –, a tetőn vétek, engedjetek
leugorni.
– Ugorjatok csak, hozzátok se nyúlunk – mondta Alekszej. Oszip fenyegetőn rázta
feléjük kis szakállát. Petruska és Sztyepan habozott, aztán a kupola mögé menve,
mégiscsak leugrottak a szalmára.
Nyektarij remete is belátta nyilván, hogy a megszállás most komoly. Arcát kétszer is
odanyomta a tolóablakhoz s vaksin pillantgatott a homályba. Alekszej megpróbált beszédbe
ereszkedni vele, de ő csak köpött. S az imaházból megint az ő rekedtes hangja hallatszott,
éneket, imát, gyereksírást elnémítva. Odabenn valami nem jó dolog történt.
Amikor egészen besötétedett, a padláslyukon mintegy tíz paraszt mászott ki, sipka
nélkül a tetőre. Kezüket lóbálva, eszeveszetten kiabálták:
– Menjetek innét, menjetek innét!
Nagy sietve mind vetkőződni kezdtek, levették a bekecsüket, szőrcsizmájukat, ingüket,
nadrágjukat.
– Nesztek! – fogták a ruhájukat, s lehajigálták a katonáknak. – Nesztek, üldözők!
Vessetek kockát rá. Meztelenül jöttünk a világra, meztelenül megyünk ki belőle.
Meztelenül, elkékülten hasra estek, kiáltoztak, majd talpra szökve, ég felé emelték a
kezüket s hóval bevert szakállal megint visszamásztak a padlásablakon. Oszip egyedül
maradt. A katonákra szegezte a flintáját s nem engedett senkit sem közel az ajtóhoz…
Alekszej nagyon megijedt a meztelen parasztoktól. Jakim siránkozóan kiabálta a kis ablak
felé:
– Szánjátok meg a gyerekeket. Testvérek! Szánjátok meg az asszonykákat!
Az imaházban kiáltozás kezdődött, nem hangos, de olyan, hogy az ember bedugta a
fülét. A katonák közelebb húzódtak, az arca mindnek elkomolyodott.
– Hadnagy úr, ennek nem lesz jó vége ám, lőjön ránk ez az Oszip, mi betörjük az ajtót.
– Törjétek be – kiáltotta Alekszej, fogát összeszorítva.
A katonák lerakták nagy fürgén a fegyvert s megint a gerendát kapták föl. A kupola az
alkonyatban alig látható kereszttel hirtelen megingott. A föld súlyosan megrázkódott,
robbanás hallatszott, a légáram mindenkit mellbe vágott. A tető alatti résekből füst tört elő,
egyre sűrűbben ömlött, vörösre vált. A gerendák közt tűznyelvek csaptak ki.
Amikor az ajtó az ütések alatt engedett, egy ember ugrott ki rajta, egész testében égve,
elszenesedett fejjel s féregként kezdett tekeregni a havon. Az imaház belsejében füstös láng
örvénylett, tüzet fogott emberek ugráltak és futkostak ide-oda. A tűz a padló alól tört föl.
Körül a szalmahányások is füstben álltak már.
A katonák meghátráltak az elviselhetetlen hőség elől. Senkit sem lehetett megmenteni.
Lekapták háromszögletű kalapjukat, keresztet vetettek, némelyiknek a szeméből folyt a
könny. Alekszej, hogy semmit se lásson s az állati üvöltést ne hallja, a feltört kapu elé
ment. Térde reszketett, émelygés fogta el. Az ajtónak támaszkodott, leült. Levette a
sipkáját, a fejét hűtötte, havat evett. A tűzfény ragyogón világította meg a havas erdőt. A
sülő hús szaga elől nem volt hova bújni.
Egyszer csak azt látja, hogy a bíboros hóba be-besüppedve, nem messze három ember
jön. Az egyik hátramaradt s mintha kezét tördelve nézte volna, hogy a remeteség fölött, a
gomolygó füstből hogyan emelkedik az erdőnél jóval magasabbra egy tűznyelv és száll a
levegőben a szikraeső… A másik, dühödt ember, karjánál fogva húz egy kicsiny, hosszú
szakállá öreget – a köpenye fölött irhabunda.
– Megszökött, meg a szukafi! – kiabálta a dühöngő ember, az öreget a cári tiszt elé
löködve. – Szét kell szaggatni… Egy föld alatti lyukon megszökött a tűzből… Engem meg
Andrjuskát el akart égetni, az átkozott ördöge!

9
Egy cári ukáz ezt rendelte: ,,Az évek, valamennyi keresztény nemzet példájára, nem a
világ teremtésétől számítandók, hanem Krisztus születése után a nyolcadik esztendőtől, az
új évet pedig nem szeptember elsejétől, hanem az ezerhétszázadik év január elsejétől kell
számítani. S e jó kezdemény és az új évszázad örömére az új évben vidámsággal kell
üdvözölnünk egymást. Az előkelő és látogatottabb utcákban a kapukat és házakat
fácskákkal, fenyő-, luc- és borókaágakkal kell díszíteni azon mustrák szerint, amelyek a
kereskedősoron, az alsó patikánál láthatók. A szegény embereknek legalább egy fácskát
vagy ágat kell a kapu fölé tűzniük. A tisztviselő, katona és kereskedő emberek udvarában
kisebb ágyúból vagy puskából díszlövés adandó, ki-ki annyi rakétát eresszen föl, amennyit
tud, s gyújtson tüzeket. Ahol pedig az udvarok kisebbek – öt vagy hat udvar összeállván –,
szalmával és rőzsével teli rossz szurkoshordókat kell meggyújtani. A kereskedői kamara
háza előtt a kereskedők belátása szerint díszlövés legyen s lámpás kivilágítás.”

Rég nem hallottak Moszkvában ilyen harangozást. Azt beszélték, hogy Adrian pátriárka,
aki semmiben sem mert a cárnak ellentmondani, a harangozóknak ezer rubelt és a tulajdon
sörfőzőjéből ötven hordó, dupla sört adott a harangozásért. A haranglábakban és a
templomtornyokban táncot jártak a harangok. Moszkva füstbe, ló- és emberpárába
burkolózott. A fagyos hó csikorgott. A fák meghajlottak a dér alatt. Az éjjel-nappal nyitott
kocsmák gőzben álltak. A nap a füstoszlopok mögül vörösen és különösen kelt fel, a
tűzrakásoknál ülő őrök széles alabárdján fény csillogott.
A harangzúgásba Moszkva-szerte puskaropogás és ágyúk mély bőgése vegyült. Szánkók
tucatja vágtatott, tele részegekkel s korommal bekent, kifordított bundájú álarcosokkal.
Lábukat az ülésre húzták, pintes üvegeket lóbáltak, ordítoztak, dühöngtek s a kanyarokban
csomószám vágódtak ki a füstbe és harangozásba belekábult emberek lába elé.
Moszkva Vízkereszt egész hetében csupa zúgás, zsivajgás volt. Tüzek gyúltak ki. Jó,
hogy szélcsend volt. A városban sok rabló futott össze a környékbeli erdőkből. Mihelyt füst
tört föl valahol a havas tető mögül, rosszfajta emberek ugranak szánkóba, arcukon szárított
birkapofa, a fejükön bohócsapka, betörik a kaput, az égő házba rohannak, rabolnak s
tisztára szétzúznak mindent. Némelyiket megfogták, másokat a nép fojtott meg. Olyan hír
járta, hogy maga Jeszmeny Szokol garázdálkodik Moszkvában.
A cár bizalmasaival, a pápaherceggel, a vén dorbézoló Nyikita Zotovval, s a
bolondzsinat érsekeivel járta végig az ismerős házakat – macskafarkkal a püspöki ruhán.
Noha részegek s torkig lakottak voltak, úgy csaptak le mégis, mint a sáskahad, nem ettek
annyit, amennyit szétszórlak, templomi énekeket ordítoztak, az asztal alá vizeltek. Kábára
itatták a házigazdát, aztán indulás tovább. Hogy másnap ne kelljen különféle helyekről
összegyűlniük, mindjárt ott is töltötték, egymás hegyén-hátán valakinek a házában az
éjszakát. Ujjongva járták be Moszkvát, egyik végétől a másikig, az új év és az új század
küszöbén szerencsét kívánva.
A csendes, istenfélő váraljai emberek ezekben a napokban nagy szomorúságban éltek s
kinézni is féltek a házukból. Érthetetlen volt, mire való ez a szertelenség? Az ördög súgta a
cárnak, hogy a népet megzavarja, a régi szokást, az életüket tartó gerincoszlopot eltörje. Ha
szorosán éltek is, de becsületben, élére rakták a kopejkát, tudták, mi való, mi nem. Neki
azonban minden rossz, s semmi sem kedvére való.
A katolikus keresztet, a háromujjas keresztvetést nem ismerték el s egész éjen át tartó
virrasztásra gyűltek a pincékbe. Megint azt sugdosták, hogy csak a farsangot érjék meg:
szombatról vasárnapra virradóra megszólal az utolsó ítélet trombitája. Bronnaja-telepen egy
ember jelent meg, a népet a fürdőbe gyűjtötte, körbe keringett, tenyerével verte az arcát és
éneklésen kiabálta, hogy ő Zebaoth testestül-lelkestül s tajtékozva összeesett. Egy másik
ember is fölbukkant a nép közt, borzas volt, mezítlábas és rettentő, három piszkavasat
tartott a kezében, homályos szavakat prófétáit, csapásokkal fenyegetett
A Kitajgorod és a Fehér-város kapuja előtt egy második cári ukázt szegeztek ki: „A
bojároknak, az udvari népnek, a hivatalnokoknak és kereskedőknek mostantól fogva és
visszavonhatatlanul magyar ruhában kell járniuk, tavasszal pedig, amikor a fagy enged,
szász kabátot tartoznak hordani.”
Ezeket a kabátokat és kalapokat horgokra ki is akasztották. A katonák, akik őrizték, azt
mondták, hogy hamarosan minden kereskedő- és sztrelecnére, a váraljai asszonyokra,
pópák és diakónusok feleségeire ráparancsolnak, hogy hajadonfőtt járjanak, kurta német
szoknyát viseljenek, s a ruha alatt, az oldalukra halcsontbordát rakjanak. A kapu előtt nagy
nyugtalanságban, homályos félelemben állt a tömeg. Suttogva mondogatták, hogy egy
ismeretlen, három piszkavasas ember sárral dobált be egy ilyen horgon lógó kabátot s azt
kiabálta: „Várjatok csak, hamarosan nem lesz szabad oroszul beszélni! Római és lutheránus
papok jönnek ide s az egész népet átkeresztelik. A váraljaiakat örök szolgaságra adják a
németeknek. Moszkvának új nevet adnak. Ördögvár. Ősi könyvekből az derült ki, hogy
Péter cár a Dán törzséből való zsidó.”
Hogyne hittek volna az efféle beszédnek, amikor Vízkereszt előestéjén Revjakin
kereskedő segédei az árussorok boltjait végigfutva egy nagy és félelmetes áldozatról
kezdtek beszélni, ami a világot az Antikrisztustól megszabadítja: a Vig-tó közelében
néhány száz két ujjal imádkozó élve elégette magát. A tűzvész fölött megnyílt az ég és
láthatóvá vált az üvegtenger, s a négy vadállaton nyugvó trón, a trónon ott ült az Úristen,
jobb és bal felől kétszer tizenkét remete s a kerubinok kara. „A két szárnnyal repülők,
kettővel tekintetüket, kettővel lábukat eltakarok.” A trónról egy galamb szállt föl, a tűz
kialudt s a helyén jó illat támadt…
A postahivatalban egy átlagos termetű és külsejű ember elmenőben levelet ejtett a
padlóra. Utána kiáltottak: „Hé, mit ejtettél el?” Az ember megijedt, elfutott s elrejtőzött. A
lepecsételt levélen ez állt: „Átadandó a felséges cárnak, de ne »törjék fel«„. Pavel
Vasziljevics Szuszlov fődeák alig tudott reszkető kezével a bundaujjába bújni. S a kocsist
megfenyegetve, hogy leszedi hátáról a bőrt, Preobrazsenszkojéba vágtatott.
Az őrt álló tiszt a kastély előcsarnokában megvetéssel mérte végig a deákot, kopasz
fejétől prémmel bélelt szattyán csizmájáig. „Nem lehet bemenni a cárhoz.” Pavel
Vasziljevics, aki egészen elgyengült izgalmában, egy padra ült. Sok ember tolongott körös-
körül: arcátlan katonanép, nagy termetű, széles vállú oroszok, egészségesek, mint a bika;
kisebb, de kellemes arcú idegenek (szegények közül az ostobaságuk és részegségük miatt
az utóbbi időben sokat elkergettek az állásából); ügyes vlagyimiri, jaroszlavli, orjoli
szószólók, iparosok, kereskedők. Mellette két magas rangú bojár ült, egyiknek a feje
bekötve, másiknak sötét folt a szeme alatt; egy verekedés után jöttek ide egymás ellen
panaszt tenni. Kezét a háta mögé téve, senkire sem nézve, egy külföldi járkált le-föl, kurta
fahéjszín kabátban, cérna parókában, az arca jóságos, éhesforma, szemén okula:
matematikus, vegyész, a perpetuum mobile, az örökké mozgó vízikerék s a rézember
felfedezője, az utóbbi valami automata volt, amely sakkozott s természetes módon bort
vagy sört okádott ki magából. A matematikus a cárnak több mint száz találmányt ajánlott
föl, amelyek az orosz államot gazdaggá tehetik.
 Az udvarról Nyikita Zotov hömpölygött be az előcsarnokba, részegen, egy soha nem
látott kövérségű ember társaságában. „Ne félj, szereti az idétlenséget, jó kis pénzt vet majd
oda neked.” A pápaherceg behurcolta a hájast a cári lakosztályba.
Pavel Vasziljevicsben fölgerjedt a szolgálati buzgalom, odament az őrködő tiszthez.
„Szó és tett” – mondta az arcába fojtottan. Az előcsarnokban azonnal csönd támadt. A tiszt
kihúzta magát, pihegve kardot rántott: „Gyerünk.”
A levelet, amelyet Pavel Vasziljevics a cár tulajdon kezébe adott (Péternek fájt a feje; az
íródeákot komoran, türelmetlenül fogadta), s amelyet tüstént fölnyitottak, Aljoska
Kurbatov, a Pjotr Petrovics Seremetyev herceg cselédségéhez tartozó ember írta alá. Péter,
ahogy átfutotta, ujjával az állához nyúlt: „Hm!” Másodszor is átolvasta, s fölszegte a fejét:
„Ha!” Szuszlovról megfeledkezve, sietve az ebédlőterembe lépett, ahol közeli emberei
éhesen várták az ebédet.
– Miniszter urak! – Péternek még a szeme is világosabb lett. – Az ember agyonetet-itat
benneteket, de mi haszna van belőletek?… íme! – Meglobogtatta a levelet. – Egy szegény
kis ember, egy szolga, ez kigondolt valamit! Ami a kincstárat gazdagítja… Fjodor
Jurjevics… – A szendergő Romodanovszkij herceghez fordult. – Parancsold meg, hogy
kutassák fel és hozzák ide rögtön ezt a Kurbatovot… Nem ülünk nélküle ebédhez… Úgy,
úgy, miniszter uraim, sascímeres papírt kell árusítani: minden szerződéshez, kérvényhez
címeres papírt, egy kopejkától tíz rubelig. Megértettük? Nincs pénz a háborúra? Lám, itt
van itten a pénzecske!

Harmadik fejezet

1
Még nem világosodott s már az egész házban csapódtak az ajtók, nyikorogtak a lépcsők,
a szolgálók ládákat, batyukat, koffereket hurcoltak az udvarra. Roman Boriszovics herceg,
egy faggyúgyertya világánál, a hevenyében megterített asztal mellett falatozott.
– Avdotya! – forgatta elégedetlenül a fejét, a káposztalevest kanalazva. – Antonyida…
Olga! Ó, uramistenem!
Hasát megemelve a pintes üvegért nyúlt. Az udvarmester is odaveszett valahová. Most
meg hanyatt-homlok dübörgött valaki a lépcsőn.
– Csöndesebben, sátánfiak! ó, uramisten!
Antonyida rohant a szobájába, mint az eszeveszett, haja kócos, anyja ócska bundája
rajta.
– Antonyida, ülj le, egyél…
– Igenis, apuskám.
Fölkapott egy bolyhos kendőt, az előcsarnokba rohant. Roman Boriszovics keresgélni
kezdett, mit lehet még enni. Feje fölött – a nők szobájában – húzkodtak, elejtettek valamit,
a deszkamennyezetről hullott a szemét. Mi az ördög ez? A házat bontják? Fejcsóválva tette
le a tokhaldarabkát. Avdotya hercegnő röpült be az ajtón – bundában, meleg kendőkben – s
a falnál álló velencei székbe fúrta magát. Félelmében megnyúlt az arca: egész életében
kétszer volt el Moszkvából; Troicában és Új-Jeruzsálemben. És egyszerre ilyen út, sebbel-
lobbal.
– Mit bagyulálod magadat idő előtt a kendőidbe? Rakd le és egyél. Az úton nem ehetsz s
majd sírsz.
– Roman Boriszovics, nagy út lesz ez?
– Voronyezs, mama.
– Ja-aj, Istenkém!
 Könny nélkül felzokogott. Föntről Olga nyafogó hangja: „Mamuskám, a parókát hova
dugtad?” Avdotya könnyedén lebbent föl a székről, mint egy levél, s kirohant az ajtón.
Roman Boriszovicsot egy dolog vigasztalta: tudta, hogy egész Moszkvában ilyen sürgés-
forgás van most A cézárherceg, a főváros gazdája és réme, harmadnapja cári ukázt tett
közzé: a tisztviselő népnek asszonyostul, gyerekestül, úgyszintén a neves kereskedőknek és
a német telep ismertebb embereinek Voronyezsbe kell menniük a „Predestináció” nevű
hajó vízrebocsátására: akkora hajó, amilyet külföldön is keveset látni. A közeli hóolvadás
miatt haladék nélkül indulniuk kellett, hogy még szánúton mehessenek.
Roman Boriszovics, ha nehezen is, de kezdett már tájékozódni a politikában. Januárban,
a zajos újévi ünnepségek után, több levél érkezett Jemeljan Ukraincev nagykövettől
Konstantinápolyból: a törökök készek örök békét kötni, csak kisebb engedményt kértek,
hogy a fölizgatott szívek megnyugodhassanak; Jemeljan Ukraincev már azzal a gondolattal
is megbarátkoztatta őket, hogy mi rendíthetetlenül állunk a karlovici kongresszus kijelölte
alapon: „Ki mit bír, annak a birtokában marad”, egyszerre azonban történt valami
Konstantinápolyban, valami ellenség avatkozott a tárgyalásokba s a törökök dühösebben
kötekedtek, mint eleinte: visszakövetelték Azovot és Kazikermán várost, a Dnyeper
melletti városkákkal, s azt kívánták, hogy a moszkvai cár, mint azelőtt, adót fizessen a
krími kánnak. A szent sírról hallani sem akartak.
Péter, amikor ezeket a híreket megkapta, Voronyezsbe rohant, Alekszandr Danyilovics a
fürdővirgáccsal az ünnepi mámor maradványait is kiűzve, pompás hintón járta végig a
neves kereskedőket. „Segítenetek kell – mondta szívélyesen. – Ha a törököt tavaszra egy
nagy flottával meg nem ijesztjük, nem lesz békénk. Minden kezdeményezésünknek vége.”
Lev Kirillovics is könnyek közt fordult a Kremlben a magas méltóságokhoz: „Tűrhetjük
ezt a becstelenséget? Megint adót fizessünk a krími kánnak, legjobb földjeinkre minden
tavaszon tatár hordákat várjunk? Tűrhetjük-e tovább, hogy a törökök és katolikusok az Úr
sírját gyalázzák? Mint Minyin és Pozsarszkij idejében, az utolsó ingünket is odaadjuk a
nagy voronyezsi flotta építésére.”
A hajóépítő kompániáknak újra ki kellett nyitniuk az erszényüket. Moszkvában
vészjósló hírek jártak a közeli háborúról: szinte az egész város fegyvert ragad, úgy
mondták, egymás ellen. Az idegenek, akik mint az egerek osontak ki-be, Moszkvából és
Moszkvába, egész Európában szétvitték a hírt, hogy Moszkva nem a régi már – az igazi
kereszténység csendes otthona –, tele van katonával és ágyúval, a fiatal cár kevélyen
viselkedik, a tanácsadói is kihívóak… Moszkva kötekedő kedvében van.
Roman Boriszovics első lelkesedésében nemrég azt ígérte, hogy a munkában levő
„Predestináció” nevű hajóra egy egész évi élelmiszerkészletet szállít. A dühtől vörösen
kiabálta Lev Kirillovics arcába.– „Magam ülök lóra, de az uralkodót nem hagyom
szégyenben.” S amikor éjszaka gyertyájával a titkos pincébe leereszkedett, s a sarokban, a
nyirkos földből a fazekat kihúzta s a kompánia számára a maga részét, azt a másfélszáz
rubelt kopejkában leszámolta, a gyenge fénynél minden kopejkát külön megtapogatva, még
akkor, a pincében, egyedül sem engedett meg magának ellenkező gondolatokat. Bujnoszov
herceg nem volt a régi már, megfaragták.
Az ellenséges gondolatokat magába fojtotta s a lelke legmélyére rejtette. Likov herceg
az efféle gondolatok miatt most kegyvesztetten ül otthon a falucskájában. Az ostoba
Sztyepan Beloszelszkij herceg, a cézár-herceg lakomáján részegségében azt kiáltozta:
„Álmomban sem szabad már a magam módján gondolkoznom? A képemet
megborotválták, francia nadrágot hordok, de a lelkemet, azt próbáld…” – és fügét mutatott.
A cézár-herceg csak gonoszul mosolygott. Sztyepan herceg másnap megkapta az ukázt:
Pusztozerszkbe ment vajdának.
Roman Boriszovicsnak volt magához való esze. De azt ki tudja, milyen észre van
szükség, hogy Péter cár bogaraival lépést tartson az ember. Mintha még éjszaka is valami
viszketés bántaná, hogy az embernek nyugtot ne hagyjon. Az egész Moszkva kerekedjék
föl, vágtasson Voronyezsbe… Miért? Hogy étien, szűkösködve hányódjanak holmi silány
kis parasztházak padjain? Matrózokkal pálinkázzanak? S az asszonyokat minek
odahurcolni? Ó, uramisten!...
Roman Boriszovics még egy pohárral fölhörpintett, hogy a kusza gondolatait elkábítsa.
Az ablakban már szürkült. Az ablak alatt, a csupasz fákra csókák telepedtek. Akárhogy
háborítja is a cár nyugalmukat, a zöldes reggeli fény ugyanaz, mint nagyapáink alatt, a
kupolák mögött ugyanolyan felhők rózsállanak… Roman Boriszovics anélkül, hogy a
száját elnyitotta volna, teste mélyéből felnyögött. Az udvaron, hallani lehetett, megkondult
egy csengő, a befogó lovászok a lovakra kiáltoztak.
Két szánnal indultak útnak (utána még három szánkó, az otthoni kacattal, élelemmel). A
csengők az út szomorúságával szóltak. A Kolomnai út kijárt volt, de hepehupás. Minden
mérföld végén egy vörös oszlop meredezett, köztük nemrég ültetett nyírfák. Antonyida és
Olga az oszlopokat és nyírfákat számolták; mással nem volt mivel szórakozni az úton; a
márciusi nap alatt a jégkérges hómező s a messzeségben barnálló ligetek. Az átmenti fák
varjaiból szerelmi találkozókra következtettek. A második szánkóban Roman Boriszovics
vállával Avdotya hercegnőnek dőlve aludt, ajka ide-oda leffent a hepehupákon. Szép
nyugodtan haladtak.
Uljanyino faluban, Moszkvától ötven versztányira meg kellett a lovakat etetni. A kis
völgyből még nem bukkantak ki a szalmatetők, amikor Bujnoszovék kocsisora mellett egy
magas bőrszánkó vágtatott el: hat sötét pejló, kettőn lovas. A kíváncsian odaforduló
lányokra az üvegablakon át egy fekete cobolyprémbe bugyolált, bágyadt szépség pillantott
ki nagy közönyösen.
– A Mons-lány az, a Mons-lány – jött izgalomba Antonyida, nyakát anyja bundájából
kinyújtva. – Nézd csak, Olga, gavallérja van… (Az elszáguldó szán mélyében valóban egy
borotvált arc s egy kalap paszománya villant föl.) – Königseck az, fusson ki a szemem, ha
nem.
Antonyida összecsapta a kesztyűjét:
– Mit beszélsz?… Ó, a szégyentelen!
– Most ébredsz föl… Valóságos kanca az a német… Egész Moszkva arról a
Königseckről suttog, csak az uralkodó vak…
– Ostorral kéne a piactéren a bőrt lenyúzni róla.
– Az is lesz a vége.
A faluban majdnem minden udvaron társzekérkaravánok álltak. A nyitott kapun át
bojárhintókat lehetett látni. Falusi asszonyok szaladgáltak, tyúkot fogva, a trágyás
hóbuckákon. Roman Boriszovics megharagudott Avdotyára.
– Tessék, a ti ostoba készülődéstek; hajnal előtt kellett volna elindulni. Most keressen
udvart az ember.
A cári szállás elé hajtatott. Ilyen szállóhelyet – négy ablak, ötlépcsős vörös tornác –
ebben az évben egész Voronyezsig minden útszakaszon állítottak. A parancsnokoknak
meghagyták, hogy megfelelő étel- és italkészletük legyen s nagy büntetés terhe alatt tartsák
távol a svábbogarakat (minthogy az uralkodó igen fél ezektől a háziállatoktól).
A parancsnok kiugrott a tornácra – övén kard, fején paróka – s két kézzel integetett az
érkezőknek: „Teli van, teli, lehetetlen.” Roman Boriszovics gőgösen félrelökte, belépett a
pitvarba, utána a hercegnő s a lányok. A parancsnok kétségbeesetten sziszegett mögöttük.
A pitvartól jobbra és balra csakugyan mind a két szoba dugig. Bundák, szőrcsizmák,
kalapok, kardok hemperegtek hegymagasan a padlón, szobalányok sürögtek-forogtak,
káposztalevesszag terjengett.
– Apukám, itt udvari emberek vannak – suttogta Olga.
 Roman Boriszovics maga is belátta, hogy jó lesz szép csendesen elmenni. De a
jobboldali szobából, ahol parádés gavallérok nevetgéltek, hirtelen egy németes hang szólalt
meg oroszul:
– Olka herceknő, Antonyida hercekkisasszony, parancsoljon a mi asztalunkhoz.
A parókák széthúzódtak. A terített asztalnál Anna Mons ült, vörös ruhában, úti
fejkendőben, magas borospohár a kezében, megfordult s mosolyogva hívta őket. A
lovagok: Königseck szász követ, Karl Knipercron moszkvai svéd megbízott unokaöccse,
meg még valami francia, akit a lányok nem ismertek, odaugrottak, hogy a
hercegkisasszonyokról a bundát lesegítsék. „Ah, majd mi magunk” – nyúzták le a lányok
az anyai holmit s dugták az idegen bundák halmába. („Várj csak, mamácska, ezt a szégyent
nem felejtjük el neked.”) S a gavallérok karján belépve, mély bókolásba meredtek.
A megizzadt ablaknak háttal egy sötét hajú, nagy szemű, félig elnyílt szájú fiúcska ült a
padon. Gyenge fejét válla közé húzta s bágyadtan nézegette a jóllakott, vörös felnőtteket,
akik beszédükkel és kacagásukkal szemmel láthatóan elkábították. Rikítózöld,
preobrazsenszkojei kabátka volt rajta, a vállszíján kicsi kard, fehér szőrcsizmás lába nem
ért a padlóig.
Roman Boriszovics már a küszöbön fölcsuklott és mély áhítattal járult a tízéves fiúcska
elé, homlokával verte a deszkapadlót és szipogva kérte a trónörököst, Alekszej Petrovics
cárevicset, hogy a kezecskéjét megcsókolhassa.
– Add oda, Aljosenyka, add csak oda a kezedet – mondta vidáman, éneklősen Natalja
Alekszejevna, a piros arcú cárleány. (Attól az időtől fogva, hogy Jevdokija cárnőt
Szuzdalba vitték, az édes nagynénje volt a trónörökös anyahelyettese.)
Aljosenyka lassan fölpillantott rá s engedelmesen odanyújtotta Roman hercegnek az
ujjait, amelyeket a csipkekézelő egészen elborított. Az rátapadt kövér ajkaival. A cárevics
megpróbálta elrántani a kezét – Olga és Antonyida a politesse szabályai szerint
szétterjesztették előtte szoknyájukat, a felnőtt lovagok megrázták a parókájukat,
toppantottak a lábukkal), így csatlakoztak a Bujnoszov-család köszöntéséhez. A cárevics
sötét szemét könny lepte el.
– Gyere, gyere hozzám, Aljosenyka… Ej, egészen körülálltak. – A telt mellű, szőke hajú
Natalja, akinek az arca, mint a bátyjáé, kerek volt, álla egy nevető gödröcske, magához
húzta a kisfiút, s betakarta kendője végével.
– Nem baj, várjuk csak ki, megnő s ő ijesztgeti még az embereket. Igaz, Aljosenyka? –
A cárleány halántékon csókolta, elvett a tányérról egy csinos mézeskalácsot, szép fogával
beleharapott s odanyújtotta a cárevicsnek.
– Ti mit álltok ott, hercegkisasszonyok, üljetek le, egyetek… Te meg, Roman herceg,
várj a lovagokkal, nektek majd utánunk tálalnak.
Az asztalnál Natalján és Anna Ivanovnán kívül egy nyurga leány ült, okos, sárgásképű,
szemöldöke és pillája: bőrszínű. Lenhaját szorosan kontyba tekerve hordta a feje búbján, ö
evett már s a tányért s a ki nem ivott poharat otthagyva, gyorsan, mosolyogva dolgozott
egy színes gyapjúhorgoláson. Péter cár barátnője volt, Amália Knipercron, a svéd
megbízott lánya.
– Alekszej Petrovics, jöjjön közelebb, s tartsa ide kedves arcocskáját – szólalt meg
gyöngéden, oroszul, s kötését a kisfiú nyakához tette. – Ó, ezt a sált maga fogja hordani…
A kisfiú mosoly nélkül dörgölte hozzá az arcát nagy, majdnem hogy férfias kezéhez.
Anna Mons, aki egyenesen és udvariasan ült ott, édeskésen húzta föl a szája sarkát.
– A cárevicset agyonrázta a szánkó – mondta ő is oroszul –, de mi valamennyien meg
vagyunk győződve, hogy a cárevics bátor katona. Milyen hetykén hordja a kardocskáját
A fiú nénje könyöke s a bolyhos kendő alól gyanakodva pillantott a fehér orcájú német
nőre. A lovagok, akik a székek háta mögött álltak, bizonygatni kezdték, hogy a cárevics
csakugyan a bátorság minden jelével ékes.
– Ó, atyuskánk, reményünk, urunk – jajveszékelt föl hirtelen Komán Boriszovics s farát
hátra meresztve, térdre rogyott s közvetlen közelből nézett a kisfiú arcába. – Ülj egy jó
lóra, fogj éles kardot, s öld az ellenség végtelen seregét. Védd meg az igazhitű
Oroszországot, nincs több ilyen ország a világon, atyuskám.
Meg akarta csókolni a cárevics fejecskéjét, de nem merte, vállacskájához simult s a
derekát dörgölve, nagy elégedetten egyenesedett föl… Natalja Alekszejevna, nem tudni,
miért, ijedten pillantott rá. Anna Mons vállát megrándítva leereszkedem mosolygott.
– Kire dühödött meg úgy, Roman herceg? – mondta. – Ellenségünk, úgy látom, nincs a
törökön kívül, s azzal is békét akarunk. Nincs háború a láthatáron. (Politikusán Amália
Kni-percronra sandított.)
– Ugyan mit beszélsz, anyuskám, Anna Ivanovna… Csak az utak száradjanak föl, nagy
hadjáratra indulunk. Nemhiába gyűjtjük a sereget s szereljük fel liége-i fegyverrel. Nem
mulatságból van az.
Amália Knipercron leeresztette a kötését, szeme elnyílt a csodálkozástól, a szája
kicsinyre zsugorodott, arca megnyúlt A lovagok összepillantottak, úgy hallgatták
Bujnoszov herceg beszámolóját a háborús előkészületekről. Königseck, a szász követ,
kivette mellényéből a burnótos szelencét s ijedten nyomta oda Roman Boriszovicsnak. De
az: „Menj a manóba a dohányoddal, várj egy kicsit.”
– Nem és nem, anyuskám, Anna Ivanovna, egész Moszkva arról beszél. Készülődünk.
Bátran kiállunk a mi ősi, livóniai birtokainkért.
De Königseck itt már a Roman herceg lábára lépett Natalja cárevna dühtől égő arccal
kiáltotta:
– Elég lesz ebből a fecsegésből… Háborút álmodtál talán? Bizonyosan tegnapról vagy
még részeg…
Aljosenykának a vállát fogva, a tarka függöny mögé ment, ahol a kemencében pattogott
a fa. A cárevna után Anna Ivanovna is elvonult Olgával és Antonyidával, majd kis habozás
után Amália Knipercron is, de az ő arcáról még mindig nem tűnt el a csodálkozás. A
gavallérok asztalhoz ültek, Roman Boriszovicsra rá se néztek, mintha ott sem lenne. Látta,
hogy nem beszélt kedvükre, de miért nem? Hát az igazhitfi Oroszországért már kiállani
sem szabad? Az orosz embernek a külföldiek előtt hallgatás a neve? Komor arccal nézte az
asztalt. Föladták a fogásokat'. Egyetlen hely volt az asztal végén, az utolsó. Már az is
szégyen, hogy mint egy fajankó, várja, amíg odahívják. A manó belétek… Roman herceg
megfordult s kiment a pitvarba. Avdotya hercegnő ott ült szelíden egy kis széken a bundája
mellett.
– Te mire vársz itt, mint valami szegény asszony?
– Nem hívtak be a szobába, atyuskám.
– Nem hívtak! Ó, te varjú… Elfeledkeztél róla, hogy ki vagy… Gyerünk a másik
szobába.
Roman Boriszovics, miután jól beevett, beivott, megnyugodott. Meglehet, hogy
csakugyan valami fölösleges dolgot kottyantott el a cárevics és a cárevna előtt. Az
udvarbeliek kényesek, főként a külföldiek előtt. No, sebaj, öregembertől nem veszik
zokon…
Ebéd után Roman Boriszovics jóllakottan és álmosan ült a szánkójába, ásítozott, farával
puha helyet fészkelt ki s a hóolvasztó márciusi szellő ölelésében gondtalanul elaludt. A
lelkiismerete bánthatta volna, de nem, nyugodt volt. Hogy is gyaníthatta volna, milyen
súlyos és szokatlan következményei lesznek ennek a látszólag semmi kis esetnek a cári
szálláson.
 Voronyezsig azonban még csőstül jött az áldás. Ha a hideg szél hóvihart nem hoz,
valami folyón, átkelőben kellett volna elmerülniük. Siettükben hátrahagyták a maguk lovait
s most már váltott lovakkal mentek. Minél közelebb értek a. Donhoz, a parasztok az útba
eső falucskákban egyre zárkózottabbá vájtak, mogorva, vadállati pillantásokat vetettek
rájuk, sipkájukat csak akkor kapták le, ha rájuk kiáltottak. A lovat követelő Roman
Boriszovics minden postaállomáson berekedt a szitkozódásba. Maga ment be a házakba,
mellénél fogva rázta é parasztot: „Tudod-e, ki előtt állsz, szukafi, széttéplek!”
A paraszt dühösen szorította össze a fogát, fejét rázta, a kemencéről, mint a
farkaskölykök, villogó szemmel bámultak rá a gyerekek, széles csontú asszony rossz arccal
fogta a sajtárt vagy piszkavasat: „Nincs mit széttépni rajtunk, bojár, minket már széttéptek,
nincs lovunk, menj Isten hírével.”
Egy faluban, ahol a patak fölött, a hegyoldalban vagy tíz vihardúlta ház volt,
Bujnoszovéknak huszonnégy órát kellett vesztegelniük, a faluban csak asszonyok voltak,
sem férfi, sem ló… Egy kémény nélkül fűlő házban töltötték az éjszakát, ahol az ember, ha
fölállt, fejével a füstbe veszett. A hercegkisasszonyok nyögdécselve hevertek az összetolt
padokon, a bundáik alatt. A füst ette a szemet. Féktelenül üvöltött a szél.
Roman Boriszovics, ahogy fölébredt, hangokat hallott az utcán, nyilván akkor érkezett
valaki. Nyögve, kényszeredetten mászott ki a bunda alól. Az udvaron fehérség, az égen
szálló felhők közt csillagok. Roman herceg elvégezte a szükségét, s a kapuhoz ment. A
kapu előtt halk hangok:
– … A zsukovi parasztok tavaszra mind szétszaladnak, Ivan Vasziljevics.
– Eddig a mocskosságig, hála Isten, megvoltunk valahogy… Ide jött ez az Azmusz,
vagy hogy hívják, az Antikrisztus – és most végünk van… Merővödröket készítettek s
gyerünk, merni a mocsárból a sarat, téglát formázni, a gabonaszárítóban szárítani… A
parasztjaink reggeltől éjszakáig a sarat cipelik, a szárítók dugig vannak vele… A lovakat
elnyomorították… Sem szántani, sem vetni nincs mivel.
– Itt járt a cár… Ez, azt mondja, kevés… Egy malmot állíttatott, merőkanalakkal, hogy a
fenékről hozza a sarat. – A szeme láttára égettük ki, ahogy a szárítóból hoztuk. Nem, ezt a
terhet nem lehet elviselni. Úgy elfutunk, vissza se nézünk.
– A szakadékokban kuksoltunk egész nap, Ivan Vasziljevics. Csak éjszaka jön haza egy
darab kenyérért az ember. Hát élet ez?
– Atamán, elkezdődik-e hamarosan a tánc?
Roman Boriszovics észre sem vette, a szél hogyan járja át á fejére dobott bundácska
alatt. Szemét a kapu réséhez nyomta. Néhány parasztot látott a csillagok homályos
fényénél, amint csüggedten álltak egy szőnyeges ülésű szánkó körül, a szánkóban egy
széles vállú ember tartotta a gyeplőt, bő köpeny, kozák süveg rajta, szakálla, mintha
mésszel fecskendezték volna be: őszestarka. „Ej, ej, ezt a gazembert láttam már valahol” –
gondolta Roman Boriszovics ijedten.
A parasztok egyike a szánkó hátsó része fölé hajolt.
– A Donnál mi hallatszik, atamán?
Az őszes szakállú megcserélte a gyeplőt s méltósággal felelt.
– Várjátok ki a nyarat.
A parasztok közelebb húzódtak.
– Háborúra számítanak?
– Adná Isten, úgy legyen.
– Akármiképp, csak minél előbb vége lenne!
– Vége lesz, vége – mondta mély hangján, fenyegetőn az őszes szakállú. – A fogunk
már kinőtt. Fiúk! – fordult meg a szánkóban hirtelen. – Kihez köthetném be a lovamat?
– Akár hozzám is, Ivan Vasziljevics… De az ördög egy bojárt hozott ide a
fehérnépeivel… Nem lehet elmondani, mit garázdálkodnak. A szénát, szalmát széthányták,
egy kis zabot dugtam el: megtalálták; el sem hiszed, vödörszóm szórják a lovaknak… És
mi hasznom belőle, egy kopejkát sem ád.
Az őszes szakállú elnyitotta a száját
– Ha – nevetett. – Ha, ha, vedd ki a bak alól, a zsákból a kést… Szerezd meg a
kopejkádat… Úgy ám, jobbágyparasztocskák. – Meghúzta a gyeplőt. – Na akkor kihez
menjek?
Az egyik paraszt elrugaszkodott a szántól.
– Énhozzám, Ivan Vasziljevics, nálam van hely bőven. Roman Boriszovics csak most
érezte meg, hogy átjárta a hideg. Fogvacogva sietett be a sötét házba.
– Avdotya… – rázta meg a hercegnőt, akit álmában elkábított a füst. – Hova dugtad a
pisztolyaimat? Keljetek föl, Olga, Antonyida… Szítsátok föl a lángot. Hová raktátok a
tűzkövet, acélt? Miska, Vanyka, föl, befogni!

Az újonnan épített cári gerendakastély túl volt a folyón, a régi és az új meder közt, egy
félszigeten. Péter szinte sohasem lakott benne, ott hált, ahol az éjszaka elérte. A kastélyba
Natalja Alekszejevna szállt meg a cáreviccsel és az özvegy Praszkovja cárnő a lányaival:
Anna Ivanovnával, Jekatyerina Ivanovnával és Praszkovna Ivanovnával. Itt helyezték el
egymás hegyén-hátán az ünnepségre érkező bojárnékat s a lányaikat is. A kastélyból nem
volt hova menni, körös-körül: mocsár, vízerek. Az ablakokból csak a hajóépítő raktárak
fedelét lehetett látni s az Ó-Voronyezs partján a talpakon álló hajók rikítósárga törzsét, a
sáros hóval teli szakadékokat és fatönköktől borostás dombokat
A Bujnoszov lányok a bálokra s tűzijátékokra várva, az ablaknál epekedtek. Ennél
rosszabb helyet nem is találhattak volna. Sem berek a sétára, sem parti gyep az üldögélésre,
körös-körűi iszap, szemét, forgács. A partról, a sárga hajók felől kopácsolás, férfikiabálás.
Gyakran egész csomó gavallér ment oda lóháton. De a lányok – ah! – csak távolról nézik a
karcsú lovasokat. Senki sem tudta, hogy a mulatságok mikor kezdődnek. Éjszakánként a
hajóknál máglyákat gyújtottak, egész éjszaka folyt a munka. A leányok szobácskájukban
mind a két ablakot beakasztották a szoknyájukkal, hogy a lángok szörnyű visszfénye föl ne
ébressze őket
Amikor a gerendafallal kerített udvaron a sár fölszáradt, kimentek a tornácra, a napra,
unatkozni. Persze el lehetett volna szórakozni a lányokkal, akik a többi tornácon
üldögéltek: a buta liba Likova hercegkisasszonnyal, aki szélesebb volt, mint hosszú, még a
szeme is bedagadt vagy Dolgorukova hercegkisasszonnyal, ezzel a koromfekete,
fennhéjázó kis teremtéssel (akárhogy titkolta: egész Moszkva tudta, hogy szőrös a lába);
vagy a nyolc Sahovszkaja hercegnővel, ezzel a fészekalja gonosz tyúkkal, akik más sem
tudtak, csak egymással sutyorogni; olyan viszketős volt a nyelvük. Olga és Antonyida nem
szerette a fehérnépet.
Egy alkalommal parasztokat hoztak az udvarba: a délelőtt folyamán függő hintákat
állítottak föl meg körhintát, lovakkal, csónakokkal. De a mulatsághoz nem lehetett
hozzáférni: majd a cárevics akart hintázni s tolta félre a dadákat, hogy ne fogják az övét,
majd meg a kis Ivanovna cárevnák. A nevelő kísérte őket, a német Johann Ostermann:
dohányszín kabátjának egyik zsebében selyem zsebkendő orrot fúni, a másikban meg egy
nyaláb vessző; a virgács! Rendkívül ostoba, nagy arcán méltóságos redők, kerek szemüveg.
Beleültette a cárevnákat a ladikokba, maga a festett lóra ült „Kezdd el, aber lang: sam,
langsam!” – mondta a körhintát forgató parasztoknak, s szemét a szemüvege alatt
becsukva, a kábulásig keringett, hatalmas talpai a padlót súrolták.
A nagy lépcsőfeljárón olykor tarka tömegben görögtek le a kifordított kabátujjú
bolondok, a szurokfekete szerecsenek, két asszonyruhás, vén tréfacsináló, a nagyfarú
udvarhölgyek; fekete, bő bársonyruhájában kétfelől támogatva, Praszkovja cárné is
lelibegett a lépcsőkön. Széket, párnát hoztak ki neki – leült, kék szemét s kipirosított arcát,
amely olyan tele volt, mint a dinnye, elfordította a nap elől. Parókát nem hordott, szép sötét
haja volt. A törpék, bolondok, tréfacsinálók fölfújt képpel ültek a lábához. Az
udvarhölgyek hízelegve álltak a széke mögé.
– Üljetek le, üljetek le – mondta a cárné lomhán a bojár-kisasszonyoknak, hogy ne
hajlongjanak többet, hanem maradjanak ülve a tornácukon. A függőhintát, a körhintát nézte
s fejét oldalt hajtva, halkan felnyögött Az asszonyok ijedten húzódtak közelebb:
– Mi az, anyuskánk, fényességünk, fáj valamije?
– Semmi, hagyjatok békében… – (A cárnénak mindig fájt valamije: beteges asszony
volt.) – Hé, te, Johann. Elég lesz abból a kerengésből, elszédíted a cárevnákat… Isten
bocsássa meg, bolond ez a német… Olyan hórihorgas, szemüvege van, s mégis folyton
csak keringene.
Johann Ostermann odavezette a leánykákat az anyjukhoz. A legidősebb, a nyolcéves
Jekatyerina, ragyás volt, szemecskéje kancsal – a cárné szánta érte. A fiatalabbat, a
jókedvű, kövérkés Praszkovját szerette, szétvetett térde közt a hasához húzta, göndör
hajacskáját megsimogatta s homlokon csókolta. A középső Anna Ivanovna, egy fehér ajkú,
mogorva, barna leány félénken lépett hozzá, mindig a nővérei mögött…
– Mit sandítasz folyton a lábad alá, anyád nem esz meg – mondta a cárné. Elvette a kis
tányér édességet, amit a vén tréfacsináló hozott oda, adott a kedvencének, Pasenykának,
majd Katyenkának is, s – „Nesze, egy mézes!” – Annának is dugott valamit. Egy
sóhajtással végigmérte a nevelőt: fahéjszínű posztóharisnyájától lesimított parókájáig. –
Korán adtam a kezére a gyerekeket, a dadákkal kéne még kényükre lenniük…
A nagyfarú asszonyok a szék mögött megrázták szoknyájukat.
– Korán van még, anyuskám, világom, korán a tudomány…
– A manó vigyen benneteket, ne susogjatok a fülembe…
A cárné összeráncolta az arcát. Odahívta Ostermannt.
– Mit olvastál nekik, német? Tanítottad a princesszeket német szóra? Számtanra
oktattad?
Johann Ostermann előrerakta a lábát, megigazította a szemüvegét s igen hosszadalmas
jelentést tett, de a dolog velejére nem tért rá. A cárnő méltósággal bólogatott, nem értett
egy szót sem. Egyet értett: hogy nem lehet úgy élni, mint azelőtt, a régi világban. Ha nehéz
is: lépést kell tartani az új renddel. Eszében volt a kilencvennyolcadik év, amikor e miatt a
régi világ miatt a kremli udvart szétkergették s Szofja cárevna meg a nővérei alig kerülték
el az ostort; Jevdokija cárné pedig szürke apácaként önti férje életében a könnyeit
Szuzdalban.
Praszkovja nemhiába volt Szaltikov-faj – beteges, de okos; okos volt a tanácsadója,
jószágkormányzója és háznagya; az édestestvére Vaszilij is. Látták, hogy Péter
Alekszejevics nem lehet meg Moszkvában illő cári udvar nélkül, a külföldi követek, az
előkelő idegenek igényesek, nem mindenkit lehet a Mons-lányhoz, Kukujba elcipelni…
Praszkovja cárné bevezette a politesse-t, követeket, utasokat, tekintélyes külföldi
kereskedőket fogadott. A kedves, régi világ a hátsó szobában maradt s amikor kellett,
eltüntették a szem elől. Péter Alekszejevics mindezért szerette és becsülte őt.
Mikor a napsütésben elunta magát, Praszkovja Fjodorovna elvonult a lányaival és a
személyzetével. A Bujnoszov lányok fölültek a körhintára s ráparancsoltak a parasztokra,
hogy forgassák, ahogyan csak tudják. Közben halkan visongtak. A távolból ágyúlövés és
parasztok kiáltozása hallatszott, az árbocot húzták fel valamelyik hajón. S már itt is van az
ebéd. A szunyókálás a gyantaszagú, meleg szobácskában. Roman Boriszovics vagy kétszer
is fehérneműért küldött a városból. A küldönc elmondta, hogy a jó herceg nagyon szorosan
van,- négyen laknak egy kamrában az Aprakszin házában; hogy a voronyezsi veszteglés
mikor ér véget, azt senki sem tudja, Egy délben Péter lovagolt be az udvarba, sovány volt,
lesült, arca frissen borotválva. Vidám pillantást vetett a körhintára, föltekintett az
ablakokra, amelyekben álmos asszonyarcok bukkantak föl. Leugrott a lováról,
megigazította a szűk kabátját átfogó vállszalagot s fölszaladt Praszkovja cárnéhoz.
Egy perc sem telt belé, az egész kastély tudta, hogy holnap délelőtt meglesz a hajó
vízrebocsátása és elkezdődnek az ünnepségek.

A két fedélzetű, ötvenágyús hajó, a „Predestináció” ott állt talpain és peckein a lejtősen
ereszkedő parton. Meredek tatját – a három sor szögletes ablakkal – művészi tölgyfaragás
díszítette. A fekete hajófalon két fehér sáv, réz sarkakon forgó, nyitott ágyúablakok. A
nyers vászonvitorlák a vitorlarúdra göngyölve. A tompa hajóorron, amely jóval lejjebb állt,
mint a tat, egy meztelen najád tartotta gerenda nagyságú karjaival a hosszú előárbocot,
amelyen nem úgy, mint a régebbi hajókon – csak egy ferde vitorla volt. A hajó Péter rajzai
szerint épült, az ő, Fedoszej Szklajev és Aladuskin felügyelete alatt.
A nap Voronyezs roskatag tornyain túl, a sárgászöld dombok fölé emelkedett. Az ég
felhőtlen volt, hús kékségű. Kellemes szél fodrozgatta á vizet, vitorlabontásra csábító, az
ember ment volna, amerre a vízbő folyó: a tavaszi messzeségbe. '
A hajó közelében, a deszkaemelvényen étellel, itallal rakott asztalok. Szél cibálta a
vörös posztóabroszok sarkát, a kalap-tollakat, a parókák fürtjeit, a tiszti vállszalagok
bojtját; Az asztalnál Praszkovja cárné és Natalja cárleány ült a gyerekekkel meg követek,
ügyvivők, holland és angol kereskedők, lengyelek, németek, egy párizsi jezsuita, Amália
Knipercron, Hallart, szász katonamérnök, és Karl Eugén von Croy, birodalmi herceg, aki
épp az imént érkezett Ágoston király levelével. Azok a vendégek, akik igen előkelő
születésűek voltak, de most nem olyan fontosak, az asztalok mögött álltak az emelvényen;
Matrózok favödrökben pálinkát hordtak körül.
Von Croy herceg a könyökére támaszkodva, fesztelenül ült a cárné és a cárleány közt,
világos bajszát pödörte s mint aki semmit sem lát, fölfelé nézett Orra hosszú volt. Isissé
ferde, arca fonnyadt, szeme alatt zacskók, tömött parókája egészen a szemöldökénél
kezdődött. A lila kabát alatt: egy rendjel szalagja, nyakán: aranylánc, az oldalán:
gyémántos csillagok. Még a cárné és a cárleány is elfogódtak a jelenlétében: hogyne – a
római szent birodalom hercege, legyőzhetetlen katona, tizenöt nevezetes ütközet részese.
De a herceg zsebe nyilván üres volt (a moszkvaiak így fogták föl, ha nem is mutatták).
Különben mi az ördög hozta volna Voronyezsbe?... Asztala mögött ott állt a tolmács: Pjotr
Pavlovics Safirov.
– Oroszország gyönyörű ország – mondta a herceg, vöröses szemhéját összehúzva –, a
nép munkaszerető, istenfélő, az orosz asszonyok elragadok. Európában némileg
csodálkoznak az oroszok makacs törekvésén, hogy erkölcseinket és ruházatunkat átvegyék.
Oroszországot az Isten is arra rendelte, hogy Ázsia felé fordítsa pillantását. Hogy azt a
számtalan ázsiai népet a cári trónzsámolyhoz vezesse, szabad utat nyisson Perzsiába és
Kínába: íme, a nagyszerű feladat, amely az egész keresztény világnak hasznára válik…
A herceg nem fejezte be gondolatmenetét: a vendégek zsivajogni kezdtek, csoszogtak. A
cár térdig érő, holland bársonynadrágban, föltűrt ujjú, vitorlavászon ingben, gyorsan lejött
a hajóról, tarkóján kerek, viaszos vászonkalap. Megállt az emelvény előtt, tisztelettudóan
vette le a kalapját a kövér Golovin tengernagy előtt, akinek boglyányi paróka volt a fején,
kezében egy pohár magyar bor.
– Tengernagy úr, jó egészséget!
– Jó napot, Péter Alekszejevics mester – felelte méltósággal Golovin.
– Tengernagy úr, a hajó a vízrebocsátást várja. Parancsolod, hogy a peckeket kiverjük?
– Lássatok hozzá. Isten segítségével.
A herceg abbahagyta bajusza pödörgetését s csodálkozva látta, hogy a cár, mint egy
közönséges ács, mint valami alacsony származású ember, meghajol a tengernagy előtt,
fölteszi kalapját, és sietve lépdel végig a forgácson. „Készüljetek…”
– Kiáltott oda a munkásoknak: azok sürögni-forogni kezdtek a hajó meredek feneke
alatt. Útközben felkapott egy vaskalapácsot: „A peckekhez… Egyszerre… Most…” A
gerendákon, amelyek az óriási hajó elejét tartották, kalapácsütések hangzottak föl.
Megszólaltak vontatottan a kürtök. A vendégek poharukat a magasba tartva fölálltak. Látni
lehetett, hogy jár a zubbony alatt a kalapáló Péter lapockája. Az árbocok meginogtak, a
hajó egy kicsit megült a csúszdán, ingadozott. aztán megszaladt a faggyúval bekent, lejtős
talpon. „Megy már, megy…” – kiabálták az emelvényen.
A hajó egyre gyorsabban siklott a folyó felé. A faggyú füstölt a szánkó alatt. A hajóorr
vízre ért. Az aranyozott najád derékig merült. A hajó kétfelé verte a hullámokat, sebesen
repült ki a vízre, elfordult s ringatózott. Az árbocokra felrepültek a szalagok, keskeny
selyemnyelvük ott csapkodott a szélben. A hajók oldalából láng csapott ki, megdördültek
az ágyúk.

Második napja tartott a lakoma Mensikov szállásán, a hídnál, a város felőli oldalon. A
vendégek egy része egyáltalán nem aludt, mások az asztalok alatt, a szénán hemperegtek
(az ebédlőteremben többször is fölszedték már a padlóról a szénát s újat terítettek). A
hölgyek pihentek egy picit, kipirosították, berizsporozták magukat, ruhát cseréltek s újra
.visszahajtattak zörgő hintóikon. Tegnap tűzijáték volt, ma nagy bál.
A külföldiek az ünnepségekkel rendkívül meg voltak elégedve. Pjotr Pavlovics Safirov
nem kímélte magát, a legjobb magyar borral és pezsgővel itatta őket (az oroszoknak
gyengébb minőségűt adtak). Az agyafúrt zsidó elérte, hogy néhány követ írt
konstantinápolyi barátainak az itt látottakról: a „Predestináció” után, egy hét leforgása alatt,
még öt nagy hajót és tizennégy gályát bocsátanak vízre; a többi hajót sietve fejezik be,
bordás törzseik egész Csizsovka telepig ellátszanak. Ha mindezt hozzáadjuk az azovi
flottához, a szultánnak, aki szűz, szeplőtelen hajadonként őrzi a Fekete-tengert, jó lesz a
béketárgyalásokon nem túlságosan, fölfújnia magát…

Antonyida gyöngéd, azúrkék színű ruhában, Olga rikító citromsárgában, ott ettek a
sebtiben épült, két ablaksoros, deszka teremben. A patkóformán fölállított asztal külső
oldalán másfélszáz vendég ült, belül a bolondok hancúroztak: bakot ugrottak, borsós
hólyagokkal verekedtek, szitkozódtak, nyávogtak s olyan huzavonát csináltak, hogy
szénaszálak estek az ételekbe és parókákra. A tréfacsinálókra már nem is nézett senki. A
pápaherceg bádog tiarában ült a baldachin alatt, az öreg belefáradt már, hogy minden
felköszöntő után kendőjével intsen az ablakon át a tüzéreknek; a falak belereszkettek az
ágyúk sortüzébe. Jakov Turgenyev, a megbecsült bolond, az imént mindenkit
megnevettetett: turbánt, tatár köpenyt és papucsot vett föl s egy mocskos, púpos disznón
jött be a terembe, hervadt arca s álszakálla csak úgy reszketett. „Gyertek, ide gyertek –
kiabálta –, csókoljátok szultán őfelsége sarkát!” Most holtrészegen hentergett az asztal
alatt.
A matróz énekesek berekedtek, a kürtösök esztelenül fújták. Mindenki a táncot várta.
Olga mellett ott ült a lovagja: Leopoldus Mirbach, a preobrazsenszkojei ezred zászlósa;
Antonyida mellett: Bartholomeus Bram tengerészhadnagy. Olga lovagja még csak lefetyelt
valahogy oroszul, tenyerével gyúrta az arcát, hogy kijózanodjék, de a dán Bram vörös volt,
mint a marhahús: csak ivott és a meredten ülő lányra kacsingatott. Ah, mit is lehet itt
beszélgetni s miről: csupa haszontalanság!… Elég odaadni az ujjuk hegyét a lovagnak,
megemelni a szoknya elejét s a hegedűk ütemére hajladozva, siklani a viaszos padlón. A
lányok izgatottak voltak, mint erdei tó a viharban.
Roman Boriszovics az asztal másik végén ült Avdotyával. A herceg nem tudta elviselni,
hogy olyan távol tették az uralkodótól, Pétert idegenek vették körül: mellette von Croy
herceg, aki olyan részeg volt, hogy csak a fejét rázta, mint a ló, ha a légy csípi, a másik
oldalán Amália Knipercron. Péter az utolsó percig vidám volt, tréfált, szórakozott… De
történt valami – azt vették csak észre, hogy Mensikov odamegy hozzá, és valamit súg a
fülébe – s szeméből eltűnt a nevetés. Szem-melláthatóan türtőztette magát. Amikor az új
fogást feladták, a kés és villa annyira rángatózott a kezében – hol a tányér, hol az arca
mellé dugta –, hogy Amália Knipercron gyöngéd részvétel tette kezét a kihajtójára.
– Herr Piter, csillapodjék.
Péter eldobott kést, villát, nevetésre húzta az arcát.
– A kezem: az ellenségem… – Az asztal alá dugta a kezét. – Na, mit nézel rám olyan
merőn, te kis okos? Táncolunk: még ma, lerúgjuk a cipőnk sarkát…
Amália Knipercronnak ráncok futottak a homlokára.
– Herr Piter – mondta halkan, szemrehányón –, nem vagyok többé méltó a bizalmára?
Péter pupillái kitágultak, kurta orrszárnya megfeszült.
– Szamárság! Csacsiság!
– Olyan nehéz előérzetem van, Herr Piter.
– Babból jósolt egy vénasszony valamit?
Elfordult. Amáliának megremegett a szája széle.
– Apám is igen nagy izgalomban van… Ma levelet kaptam tőle…
– Levelet? – Péter kerek szemmel meredt, mint a ragadozó madár, a fölindult
leányarcba. – Mit ír Knipercron?
– Herr Piter, mi szeretnénk nem látni, amit lehetetlen észre nem venni. Szeretnénk nem
hallani. De már egészen nyíltan beszélnek róla… – Amália félt egy bizonyos szót
kimondani, orra vörösödni kezdett. – Ez ellenkezik a józan ésszel… Ez álnokság lenne. –
Szeme az izgalomtól könnybe lábadt. – Egy. szót, Herr Piter.
Elnyitotta a száját, mintha mélyet akarna sóhajtani. Péter széke mögött Vaszilij Volkov
állt meg, gyorsan és komoran. Szélcserzette arca borotválatlan; posztóruhája gyűrött;
látszott rajta, hogy csak most vette ki az úti tarisznyából: kézelője mögül egy levél sarka
meredt ki. Amália erősen elsápadt, pillantása hol a cárra, hol Volkovra ugrott. Tudta, hogy
Vaszilij a feleségével külföldön van. Bizonyára nem jó hírrel nyargalt ide.
Péter a mellette álló székre mutatott. „Ülj le.” A pazar parókás Mensikov ferde
mosollyal lépett oda. Péter kinyújtotta kezét, Volkov sietve adta oda a levelet.
– Ágoston királytól – mondta Péter, pillantást sem vetve Amáliára. – Rossz hírek…
Livóniában nyugtalanság. – Megforgatta ujja közt a levelet s elszántan a paszománya mögé
dugta. – Hát aztán… Livónia messze van… Nem zavar meg a mulatságunkban. – (Majd
Volkovhoz.) – Számolj be élőszóval.
Volkov föl akart kelni, de Mensikov vállánál fogva lenyomta s széke hátára könyökölt.
– Ágoston király szász serege hadüzenet nélkül betört Livóniába – mondta Volkov
akadozva. – Riga felé nyomultak, de csak a kis Koberschanz erődöt tudták bevenni. A
várost a svédek kegyetlen tüze miatt féltek megrohamozni… Karlovics tábornok ez után a
sikertelen hadmozdulat után a tengerhez vonult: rohammal bevette Dinamünde erődöt, a
roham végén azonban puskagolyó érte s azon nyomban meghalt.
– Kár, kár Karlovicsért – szólt Péter. – Ez hát minden híred? – Hideg kezét Amália
kezére tette. A lány sűrűn szedte a levegőt, Péter úgy megszorította a kezét, hogy fájt.
Volkov zavarában elakadt. Alekszandr Danyilovics parókája fürtjeit morzsolta gyűrűkkel
rakott ujjai közt
– Kérdeztem – mondta hanyagul. – Nem tud többet. Varsóban volt, amikor a rigai hírek
jöttek. Ágoston király még aznap ide küldte. A szászok Rigát nem vették be s nem is fogják
bevenni, a svédeknek kemény a foguk… Hiábavaló dologba kezdtek.
 Amália nem húzta el a kezét. Reszkető arcát gyorsan lehajtotta.
– Ez háború, ez háború, Herr Piter – suttogta. – Ne titkolja el előlem. Már az úton
megértettem… Ó, milyen szerencsétlenség …
Péter egy percre elhallgatott. Majd rekedtesen:
– Mit értettél meg? Beszéltek valamit? Ki beszélt? Amália erre zavartan elmondta,
mennyire elcsodálkozott Roman herceg beszédén a szálláson.
– Bujnoszov fecsegett? – kérdezte Péter fenyegetően. – Melyik? Ez a bohóc? – (Amália
bólintott, arcát elöntötte a könny.) – Ennek a tökfilkónak hittél? S még te állsz nálunk okos
hírben? Vedd a zsebkendődet, töröld le az arcodat. – (Érezte, hogy Amália, akarata
ellenére, figyel rá s megcsendesedik.) – Apádnak is ezt írd: Soha bele nem egyezek, hogy
igazságtalan háborút kezdjek, nem szegem meg Carolusszal az örök békét. Ha a lengyel
király bevette volna is Rigát, nem kapná meg a várost, kitépem a mancsai közül… Az
Istenre esküszöm.
Péternek kerekre nyílt szemében becsületesnek látszott tekintet. Alekszandr Danyilovics
bólintásával megerősítette szavát, csak száját fedte be kezével, mert ebben a helyzetben
akármilyen mosoly helytelen lett volna.
Amália arcához nyomta zsebkendőjét s zavartan mosolygott. Elhitte s bánta már, amit
mondott Péter jókedvűen vetette hátra magát a szék bőrtámláján.
– Roman herceg – kiáltotta –, gyere hozzánk!
A bolondok visongásán át, akik az orsóhalas tál körül nagy huzakodást csaptak –
gomolyogva hemperegtek, s egymás szájából tépték ki a halat – Roman Boriszovics nem
hallotta meg mindjárt a cár hangját, úgy nevetett, hogy csuklott belé. Antonyida és Olga
elrémült szemmel mutatta neki: „Hív…” Avdotya hercegnő megrántotta a nadrágját!
„Menj, kegyben részesülsz, menj csak, atyuskám, ránk került a sor.”
Roman Boriszovics ügetve indult a hívásra, s zekéjét hátul a karddal fölrántva,
meghajolt
– Itt vagyok, reménységem, testemmel, lelkemmel a tied.
Péter még az arcát sem fordította felé.
– Ez az ember – mondta Amáliának – kitűnő, tüzes politikus. Nem tudom,
generalisszimusznak tegyem-e meg, félek; sok vért fog ontani. Vagy talán itthon vegyem
hasznát? ,
S most hirtelen Roman Boriszovics felé fordult úgy, hogy annak vörös köd borította el a
szemét.
– Hallottam: háborúba készülsz, vissza akarod venni ősi liv birtokainkat. Így van,
kérdelek?
Roman Boriszovics pislogni kezdett, émelygés kúszott hasából a térde felé.
– Merész tábornokokra van szükségünk. Nagy bátorságodért kinevezlek az egész bolond
sereg generalisszimuszává.
Péter fölugrott s Roman Boriszovicsot karjánál fogva az emelvényre tuszkolta, ahol a
pápaherceg, karját lógatva, puffadt arcát összegyűrve, álmában úgy hörgött, mintha a végét
járná. Péter rázni kezdte… „Menj az ördögbe!” – mormogta a pápaherceg. A vendégek új
mulatságot szimatolva, az emelvény köré tódultak. A bolondok a vendégek lába közt
kúsztak át, s a lépcsőkre csücsültek. A pápahercegnek két pipából összerótt keresztet adtak
a kezébe, a másikba nyers tojást. Roman Boriszovicsot letérdeltették. A fölriasztott
pápaherceg a nyálát nyelte.
– Kinevezzem? Kinevezem, a féreg essen belé? És a tojással Roman Boriszovics
koponyájára ütött – a sárgája végigfolyt a parókáján, a pipákat arcába nyomta s lábával
ellökte. A bolondok fölkukorékoltak. Roman herceget lovaglóülésben egy székre ültették,
egy leszopott disznócsülök csontját nyomták a kezébe s az asztalok közé vonszolták.
Roman Boriszovics megdermedt, szorította a csontot, eltátotta a száját. A vendégek ujjal
mutogattak rá, s hajladoztak a nevetéstől. Amália Knipercron is csengőn nevetett: minden
félelme, minden szívfájdalma mulatságba fúlt.
Antonyida és Olga csak akkor értették meg igazában a bajt, amikor körülnéztek, és nem
találták maguk mellett a lovagokat; Leopoldus Mirbach és Bartholomeus Bram a részegek
makacsságával hajladoztak a táncterem ajtajában a rosszindulatú Sahovszkaja
hercegkisasszonyok előtt. A nyolc hercegkisasszony meztelen karját kerekítve,
behajporozott parókáját forgatva, számtalan bókot csinált, közben kihívón pillantgatott a
Bujnoszov lányokra.

2
Volkovék akkor télen nem jutottak el Rigába. Széles, hófödte út vitt Szmolenszkből
Orsán át Kreuzburgba. A lengyel határon túl, nem úgy, mint a moszkvai birodalomban
(ahol egyik falut a másiktól egynapi, irdatlan rengetegben vivő út választotta el), a
községek sűrűn következtek: egy magaslaton kolostor vagy templom, úri ház, más vidéken
árkos, kő-falas kastély is. A mi majorjainkban csak kisbirtokos emberek laktak vagy egy-
egy kegyvesztett bojár kuksolt mogorván, mint a mormota, a magas léckerítés mögött A
lengyel urak vígan, kényelmesen éltek.
Alekszandra Ivanovnát halálos vágy fogta el, hogy betérjen egyik-másik csodálatos
kastélyba, amely az évszázados hársfák közül hegyes, grafit tetővel és hatalmas ablakkal
nézett ki az útra. Volkov megharagudott. „Mi cári emberek vagyunk; hivatalos írásokat
viszünk, nem helyénvaló, értsd meg végre, hogy bekéredzünk.”
Bekéredzni nem is kellett. Egy alkalommal, késő este, egy nagy faluba értek, amely
mintha kihalt volna – még a kutyák sem ugattak. A kocsmánál álltak meg. Mialatt a gazda,
égy magas, hajlott hátú, rókaprém sipkás zsidó nagy nehezen kinyitotta a kaput,
Alekszandra Ivanovna kimászott a szánból, hogy a havon egy kicsit toporogjon. A
félholdra pillantott, bánatos világa nem oltotta ki a csillagokat, Szanykát sóvárgás fogta el.
Csendesen haladt az utcán. Az apró házak majd mind beomlottak, sok tető nélkül volt, csak
a gerendák feketélltek a holdas égen. Egy dérlepte szomorúfűzhöz ért – alatta kis kápolna.
A bezárt kapunál arcát tenyerébe temetve, egy fehér-ruhás nő fúrta magát leborulva a hóba.
A hó csikorgására sem fordult vissza. Szanyka álldogált, fölsóhajtott, elment Úgy rémlett
neki, valahonnan messziről zenét hall.
Volkov kiáltott utána. A kádakkal és hordókkal rakott hosszú pitvaron át bementek a
kocsmába. A gazda faggyúgyertyával világított nekik: vén és komor szemű, kis arcából
tömött szakáll eredt előre: „Poloska nincs, jól fognak aludni – mondta fehérorosz nyelven.
– Csak Malahovski pánnak eszébe ne jusson a kocsmába eljönni. Ó, Istenem, ó, Istenem…”
A forró kocsmában savanyú szag volt. A szakadt függöny mögött a bölcsőben
kisgyermek sírt. Szanyka levette a bundáját s lefeküdt a hidegről behozott párnákra, neki is
sírnivaló kedve támadt. Hunyorgott, jobbra a szívétől, ahol a lélek lakik, úgy érezte,
elviselhetetlen izgalom van. Tán megesett valakin a szíve, tán szeretni jött kedve.
A kocsma ajtaja percenként csapódott, a gazda s másvalami emberek jöttek, mentek. A
gyermek halkan sírt. „Megint egy álmatlan éjszaka…” „Szanya, vacsorázol?” – kérdezte a
férje. – Úgy tett, mintha aludna. A csorba hold merült föl előtte, amint a kápolnánál a
fehérruhás asszony hátára tompán rávilágít. Ki akarta űzni a képet – nem ment Még régibb
dolgok merültek föl: anyja szörnyű szeme, amikor haldoklott… Ég a fenyőforgács, kis
öccsei átnedvesedett ingecskéjükben lelógatják a kemencéről a fejükéi, hallgatják, hogy
nyög az anyjuk, a rokka árnyékát nézik a gerendafalon, olyan, mint egy vékony nyakú,
kecskeszakállú öreg. „Szanya, Szanya – mondta, vagy csak sóhajtotta az anyja –, Szanya,
úgy sajnálom őket.”
 Volkov kényelmesen kanalazta a tésztalevesét. Az ajtó megint csapódott, valaki belépett
s óvatosan fölsóhajtott. Szanyka a könnyeit nyelte: „Így megy el az ember a boldogság
mellett.” „Szanya, igyál legalább egy kis tejecskét” – mondta megint a férje.
– Kegyelmes pár, őrizzen meg téged a menny királynéja – szólalt meg egy asszonyi
hang az ajtóban –, harmadnapja nem ettünk, könyörülj meg rajtunk, adj egy darabka
kenyeret. –Szanyka, mintha a lelkét döfték volna át, fölült a padon. Az ajtóban egy nő
térdelt, fehér ruhája alatt, keblén féloldalvást egy szánalomra méltó gyermeki arcocska.
Szanyka odarohant, fölkapta hirtelen a libasültes tálat:
– Nesze! – adta oda, s maga is akaratlanul parasztasszonyosan intett a fejével: – Menj,
menj!
Az asszony elment. Szanyka az asztalhoz ült, úgy vert a szíve, a tejet sem tudta meginni.
Volkov megkérdezte a zsidó kocsmárost:
– Mi az, tán rossz termés volt nálatok?
– Nem, olyat nem tett velünk az Isten. Malahovski pán elvette a jó termést, már el is
szállíttatta Königsbergbe.
– No nézd csak – csodálkozott Volkov s letette a kanalat, s Königsbergbe adják el. És ott
jó árat kapnak?
– Ó, az árak, az árak! – A házigazda fölsóhajtott, nemezszerű szakállát tekergetve, a
mécsest a padra tette, de nem szánta rá magát, hogy leüljön. – A königsbergi kereskedők
idén értik a módját: kívülük senkihez sem viheti az ember a búzát. Rigába sem viheti, ki
akar a svédeknek vámot fizetni? Így hát egy guldent adnak érte.
– Egy guldent? Pudjáért? – Volkov hitetlenkedve nyitotta el kék szemét. – Nem hazudsz
te? ,
– Ej, bizonyisten, nem hazudok, mit hazudnék én a fenséges pánnak? Fiatal koromban
gabonát szállítottunk Rigába, akkor megadtak másfél, sőt két guldent is. A pán nem
haragszik meg, ha leülök. Ez mind a Malahovski pán tréfája… Kardjával levágta a mi
zsidónkat. Altért, a Badovski pán falujában. De Badovski pán olyan pán, hogy egy rongyos
tyúkért kész a nemeseit egy szálig talpra állítani. Alter az ügynöke volt.” Így Badovski a
nemeseivel megtámadta Malahovski pánt. Volt ott pisztolydurrogás! Ó, Istenem, Istenem!
Malahovski pán ezután a nemeseivel nekitámadt Badovski pánnak. Mennyi puskaport
ellőttek, s mindet egyetlen, megölt zsidóért… Utána kibékültek, ötven hordó sört ittak meg.
Malahovski nemesei iderohantak, megfogtak engem, megfogtak ötöt a mi zsidainkból,
földobtak egy közönséges szekérre, rudakkal szorítottak, ahogy a kévét szállítják, s elvittek
a Badovski pán udvarába. Malahovski pán a hasát fogta, úgy nevetett. „Nesze neked
Badovski pán, egy zsidóért hat.” Jankel Kagánnak, ahogy a szekéren feküdt, eltört a
bordája. Mojszej Levidnek leütötték a máját, az én lábam azóta sorvad.
– Akkor, ha nem hazudsz, mért ilyen szegény a falutok? – kérdezte Volkov, az
agyagtányérkába tejet öntve.
– Mitől zsírosodjék a paraszt?
– Zsírosodnia azért nem kell. A parasztnak nem is szabad túlságosan megtollasodnia. A
házát azonban mégiscsak be kell födnie. Nálatok, megnéztem, az állat jobban él…
Úrbéresek, úgy látszik, egyáltalán nincsenek is?
– Nálunk minden jobbágy robotos.
– És hány nap a robot?
– Mind a hat nap az úrnak dolgoznak.
Volkov megint elcsodálkozott. „Nálunk a cári kincstár ezt nem engedné, az ilyen
paraszton nem lehet egy fél pénzt sem megvenni.”
– Ki fizet nálatok a kincstárba adót? A pánok talán?
– Nem, a pánok nem fizetnek adót. Mi fizetünk a pánoknak…
 – Ez aztán az állam – Volkov elmosolyodott, megcsóválta a fejét. – Szanya, itt bizony a
pánoknak áll a világ.
De Szanyka nem hallotta. Tágra nyitotta a szemét, pupillája megmeredt. Az ablak felé
fordult s a nedves üveghez tapadt Az utcán egyre hangosabban szólt a muzsika, a
csörgődob, emberhang. A kocsmáros nyugtalankodva fogta a gyertyatartót s hajlott háttal
az ajtóhoz csoszogott
– Megmondtam: Malahovski pán nem hagyja aludni magukat

A kocsma előtt vagy tíz szán állt meg. Zsidók cincogtatták a hegedűt, fújták a rekedt
klarinétot. A nemesek lábukat fölhúzva, egymás hegyén-hátán hevertek a takarókon,
kacagtak, egymást ingerelve kiáltoztak. Egyikük, egy nagy bajuszú ember, akin kurta
bőrbekecs volt, a letaposott havon táncolt – hol méltóságosan lépdelt, a bajuszát
pödörgetve, hol veszettül pörgött –, kardja ott röpült mögötte.
Fáklyás lovasok nyargaltak elő s a földre szöktek. A sötétségből négy hatalmas lóvonta
fogat bukkant elő, a lovak hátraszegett kobakja mellett pávatoll, a nyitott szánokban
hölgyek (Szanyka az ablakhoz tapadt, a külföldi nőkre meredt: szűk bársonybunda,
prémgallér, kicsiny, félrecsapott kalap volt rajtuk.) A fáklyafényben álló hölgyek
nevetgéltek. A szán hátsó hágcsójáról egy köpcös pán mászott le, ingadozva a kocsma felé
indult s a homályos ablaküveg mögött meglátta Szanyka arcát. „Gyerünk!” – intett a
nemeseinek. A pán s mögötte a nemesei – némelyek egyszerű bőrbekecsben, mások csupa
rongyban, de valamennyi szablyásan, pisztolyosan – berontottak a kocsmába. A pán, aki
vörös volt, mint egy rézkatlan, szétvetette lábát, öklét végighúzta a bajuszán, amely olyan
nagy volt, hogy nem fért az öklébe. Ezüstrókával bélelt köntöse csupa hó: látni lehetett,
hogy a pán többször is lebukfencezett a hágcsóról. Kardját csörgetve, szemét Szanykára
villantva, cifrán, részeges erőlködéssel beszélt:
– Kegyelmes hercegnő, asszonyom, az átkozott kocsmáros későn jelentette érkezését.
Hogyan! Ilyen előkelő, szépséges úrhölgy undok kocsmában töltse az éjszakát! Ezt nem
engedjük meg. Nemesek, boruljatok a lábához, kérjétek meg a hercegnőt, jöjjön a
kastélyba.
A nemesek – volt köztük ősz is, akinek kardvágás hege húzódott keresztül az arcán – a
kocsmát szeszszaggal töltve meg, féltérdre estek Szanyka előtt, lekapták sipkájukat,
tenyerükkel verték a mellüket.
– Legkegyelmesebb hercegnő asszony, meghalok, de nem kelek föl isteni lábacskája
elől, kérem, jöjjön el Malahovski pánhoz.
Alekszandra Ivanovna, útisálját a válláról lerántva, most is úgy állt még, ahogy az asztal
mellől fölugrott, sápadtan, fölhúzott szemöldökkel a térdre esett nemesek előtt, csak az orr-
cimpája reszketett. A kocsmáros magasba tartotta a gyertyát. Malahovski pán csak nézte ezt
a szépséget, meglökte az egyik, majd a másik nemest, előrelépett s nehézkesen maga is
térdre esett:
– Kérem.
Szanykának volt elég esze, hogy a férjére pillantson. Vaszilij nagyon megijedt, reszkető
kézzel gombolta ki az inggallérját s húzta ki melléből a zacskót, amelyben az írásai voltak,
a bizonyítványt, hogy sérthetetlen személy. Szanyka egy kicsit akadozva, de éneklő hangon
mondta:
– Boldog leszek, ha megismerkedhetem…

Malahovski pán második hete tivornyázott, az egész orsai vajdaság zengett bele.
Augusta pánné, a felesége, annyira szerette a mulatságot s a táncot: kábára táncolta a
gavallérokat Némelyikük elcsigázottan bújt el valami kamrába, de az alvót fölébresztették s
bevonszolták az oszlopos terembe, ahol a karzaton a cingár, foltozott zsidókaftános
zenészek utolsó erejüket adták ki a pompásan festett mennyezet alatt; a velencei csillárról
gyertyák viasza csöpögött az izzadt parókákra, lobogó szoknyákra, a szomszédos
szobákban pedig nagy lelkesen ivott és ordítozott a nemeshad.
Augusta pánné, egy kicsiny, göndör, gödrös arcú asszony, az éj derekán új mulatságot
gondolt ki s a tenyerébe csapott: „Gyerünk!” Szánkóba vetették magukat, fáklyásán a
szomszédba nyargaltak, ahol újra magyar boroshordók kerültek elő, az előkelő
vendégeknek egészben sütött bárány, a kisnemeseknek hatalmas tálakban fokhagymás
vagdalt hús. A gyönyörű hölgyekre, a lengyel dicsőségre, a Rzeczpospolita dicső
szabadságára ürítették a serleget.
Máskor az jutott Augusta pánné eszébe, hogy a vendégeket töröknek, görögnek,
indusnak öltöztesse s az egyszerűbb nemesek arcát szurokkal kenje be. Miután az egész
éjszakát átmulatták, hajnalban, álöltözetben a szomszédos kolostorba mentek, amelynek a
harangja olyan barátságosan szólt a domb meztelen fái mögül. Misét hallgattak; aztán a
fehér refektóriumban, amelyet a kandallóban égő tuskók jól bemelegítettek, százesztendős
málnszörpöt ittak, eltréfálkozva az illatos reverendájú, gáláns barátokkal, akik minden
eshetőségre sarkantyút hordtak.
Szanyka lelkének egész hevével vetette magát ebbe a mulatságba. Csak ruháját, átizzadt
ingét cserélte meg, illatos pálinkával dörgölte meg magát és sudáran, megnyúltan, a
zenével átitatva megint büszkén hajlongott már a menüettben, vagy eszeveszetten pörgött a
lengyel táncban.
Vaszilij kezdetben tartotta magát, de két nagyevőt-nagyivót adtak mellé, egész
Lengyelországban ismert daliákat: Hodkovski pánt és Domoracki pánt. Ezek olyan
nemesek voltak, hogy egy hajtásra kiittak egy négyfertályos sörös serleget, megettek egy
egész, szilvával töltött libát, azután egy tál derelyét és öt palack magyar bort küldtek le
utána. Vaszilij éjjelnappal velük csókolózott. Amikor egy kicsit magához tért, bánatosan
kereste a feleségét: „Galambocskám, Szanyecska, indulnunk kell, elég volt.” Szanyka
vissza se nézett. Hodkovski pán átölelte Vaszilij vállát s támolyogva mentek tovább
dőzsölni.

Vaszilij dörmögött, a párnába ásta fejét, valaki a vállát rázta. (Felöltözve aludt, csak a
kabátját, kardját tette le.) Feje ólmos volt, nem tudta fölemelni. Körmét beléakasztva,
makacsul rázta valaki… „Mi az már, no?”.::
– Gyere, táncolj velem, gyere már, gyere – ismételte sebesen Szanyka hangja, de olyan
furcsán, hogy Vaszilij fölkönyökölt. Szanyka az ágy előtt állt s rizsporos fejével bólogatott
neki. Szeme, mintha a ház égne vagy valami szerencsétlenség történt volna.
– Nem akarsz táncolni velem?
– Meghabarodtál, lelkecském?… Reggel, az udvaron?
Szanyka elváltozott arca, meztelen válla kékes volt a nagy, átlátszó ablakon beömlő
hajnalfényben… „Hogy elbánt magával. Egy vércsepp sincs benne.”
– Jobb lesz, ha lefekszel aludni.
– Nem akarsz, nem akarsz hát. ó, Vaszilij…
Vad mozdulattal vetette magát a magas székre, meztelen karjait lelógatva. Édeskés
francia illat áradt belőle, olyan idegenforma. Pillája sem rezdült, úgy nézte az urát, torka
összeszorult.
– Vaszja, szeretsz te engem?
Ha szelíden, a szokott módon kérdi; de nem, szinte fenyegetően kérdezte. Vaszilij
bosszúságában párnájába döfte az öklét.
– Legalább engem hagynál békén!
 Szanyka megint lenyelt egy gombócot.
– Mondd meg, mennyire szeretsz”?
Mit szóljon erre az ember? Ostoba, asszonyi recsegés. Ha nem hasogatta volna úgy a
fejét a részegség, Vaszilij föltétlenül elkáromkodja magát. De nem volt sem ereje, sem
kedve: hallgatott. Korholó mosollyal nézte a feleségét. Szanyka csendesen összecsapta a
kezét.
– Nem vigyázol rám… A te bűnöd.
Szanyka fölkelt, félrerúgta ruhája hosszú uszályát, kiment.
– Csukd be, Szanyka, az ajtót.
Vaszilij mégsem tudott elaludni, sóhajtozott, forgolódott, a termekből jövő, távoli zenét
hallgatta. Nem akarta, mégis arra gondolt: „Helytelen volt, nem szép.” Ott ült az ágyon, a
fejét fogva. „Nem visz semmi jóra ez az élet…” Felöltözött, egy hátsó kijáraton a
gazdasági épületekhez ment, megnézni, rendben van-e a szánkója. Amikor a fészerben a
kocsisát, Antyipot meglátta (hatvan rubelért vette a szmolenszki vajdától, ahelyett, aki
Vjazmánál elveszett), megörült az emberének.
– No, Antyip, holnap megyünk.
– Jó lenne már, Vaszilij Vasziljevics, úgy eluntam itt.
– Este nézz el a kocsmároshoz lovakért.
Vaszilij a parkon át, szép lassan visszament a házhoz. Tiszta hó hullott, komolyan
zúgtak a varjúfészkes fák. A kis tavon sok paraszt és asszony dolgozott, nyilván az egész
falut idehajtották a havat eltakarítani, valami póznákat tűztek ki, a póznákon a szélben
zászlók csapkodtak. Csupa szamárság – léhaság… Vaszilij hirtelen megállt, mintha vállon
ragadták volna – elhúzta az arcát.
A szíve megdobbant. Kitalálta: ő az! Hányszor látta részeg kábultságán át, de csak most
fogta föl; ő az! Vladiszlav Tiklinski pán, magas, szép férfi, a narancsbársony, párizsi
kabátjában. Alekszandra folyton vele van; a menüett alatt, a contre danse-ban: vele, a
mazurkán: vele.
Vaszilij a lába elé nézett. A hó a képébe, nyakába tapadt. Az éles gyanú fölvillant, aztán
megint a mámor kábulata vont be mindent. Nem határozott semmit. S már keresték
reggelizni. (A szokás itt ez volt: vidám éjszaka után korai reggeli, aztán alvás ebédig.)
Halálra unt barátai, Hodkovski és Domoracki, ezek a pocakos, dicsekvő hazugok, kacagva
fogták karon: „Micsoda gulyást tálaltak, Vaszilij pán!” Alekszandra nem volt ott az
asztalnál és az sem… Vaszilij fölhörpintett egy pohár pálinkát, de a mámora nem-tisztult
fel.
Fölkelt az asztaltól, átment a táncterembe: üres. A karzaton a török dobnak dőlve egy
hosszú, csontos zsidó aludt. Vaszilij óvatosan kinyitotta a tükrös folyosóra nyíló szárnyas
ajtót: az ablakok mentén, a papírvirággal beszemetelt viaszos parketten Vladiszlav pán jött,
hetykén rántva fel kardjával narancsszín kabátja alját és Alekszandra. Vladiszlav hevesen
beszélt neki s önfejűén rángatta a parókáját. Szanyka leeresztett fejjel hallgatta. Lehajtott
nyakában volt valami hajadoni és védtelen: kihozták ide, külföldre a tapasztalatlan libát,
magára hagyták; s ha megbántja valaki, csak a könnyeit nyeli.
Vaszilijnak dühösen előre kellett volna lépnie, a gőgös lengyeltől elégtételt követelni, de
ő sajgó szánalommal nézett be az ajtórésen. „Hej, rossz oltalmazó vagy te, Vaszilij.”
Vladiszlav pán ezalatt szép mozdulattal égy oldalajtóra mutatott: Szanyka éppen csak
felvonta kissé a vállát s alig észrevétlenül intett a fejével. Megfordultak, a télikertbe
mentek. Vaszilij akaratlanul is kihúzta magát, föl akarta gyűrni ruhája ujját. De nem
ruhaujj az, csupa csipke. Aztán a kardja is ott fönn maradt… Hogy az ördög…
Nagy dérrel-dúrral lökte be az ajtószárnyat, de hátulról a két lármás hájzsák, Hodkovski
és Domoracki esett neki.
 – Kóstold csak meg, Vaszilij pán, meleg fánk van s tejszín. Megint az asztalnál ült – a
lelke csupa zavar. Szégyellte is magát, dühös is volt. Ezek itt nyilván összebeszéltek. Ez a
két falánk leitatja… A kardjáért fusson? Megverekedjék? Szép cári követ, asszonyért
verekszik, mint paraszt a guzsalyosban. De legyen hát! Egy a vége!
Az odatolt poharat ellökve, gyorsan kiment az ebédlőből. Fogát összeszorítva
megkereste odafönt a kardját… Szanyka szoknyahalmaza alatt találta meg… Teljes
erejéből meghúzta a vállszalagját. Lefutott a kőlépcsőn. A kastélyban már pihenőre tértek.
Végigfutott a téli kerten: senki. Egy szobalányba botlott. Az mélyen meghajolt előtte, úgy
nyafogta:
– A hercegnő, Malahovska pánné és Tiklinski pán elment szánkázni, azt mondták, estig
ne várják őket.
Vaszilij visszament, föl a szobájába, alkonyatig az ablaknál ült, az utat nézte. Még arra
is gondolt, hogy bűnbánó levelet ír Péter Alekszejevicsnek, de nem talált papírt és tollat.
Aztán kiderült: Szanyka rég visszajött, Augusta pánné hálószobájában pihen. Vacsora
után a tavon álarcosbál és tűzijáték készült. Vaszilij lement a fészerbe és megparancsolta
Antyipnak: készítse el szép csendesen a lovakat, s a poggyász egy részét vigye a szánkóra.
Komoran tért vissza a kastélyba. A kastély párkányzatán kis mécseseket gyújtottak ki, a
szél végigszaladt a lángocskákon. Hófelhők szálltak, az éjszaka kék volt, a hold
félbevágott.
A kerti épület közelében, melynek Karlatidjait behordta a hó, Volkov rekedt kiáltásokat
hallott, sűrű lihegést, pengék csördülését. Odább ment volna, nem érdekelte a dolog. De a
saroknál, a nyilas Cupido lába előtt, egy nő állt, a magára dobott bundát szorosan a
nyakához fogta, fehérparókás fejét vállába húzta. Rápillantott – Alekszandra. Odafutott.
Ugyanott, a sarok mögött a holdfényen, .Vladiszlav pán és Malahovski pán vagdalkoztak a
kardjukkal. Szétterpesztett lábbal szökdécseltek, dobbantva ugrottak egymásnak, dühödten
köpködték a levegőt, kard csörrent kardon.
Szanyka Vaszilijhoz rohant, átölelte, hozzátapadt, fejét hátraszegte, szemét összehúzta.
– Vigyél el, vigyél el – mondta a foga közt.
A bajuszos Malahovski, ahogy Volkovot meglátta, hangosan fölkiáltott. Vladiszlav pán
nekitámadt: „Nem a tied, nem engedjük.” A parkon át kivont kardú nemesek futottak oda: a
pánokat szétválasztani.

Amikor vagy félszáz versztányira került Malahovski pántól, Vaszilij megnyugodott.

Szanykának egy szó szemrehányást nem tett, semmiről nem kérdezte, de szigorú volt.
Szanyka a szánkóban ült, nem nyitotta ki szemét, elcsendesedett. A gazdag kastélyokat
elkerülték.
A bakon ülő vezető dermedt ujjait kis bundája szűk ujjába dugva, egyszer csak
megfordult s a dombról az út menti kápolna cseréptetejére mutatott. Antyip bedugta fejét a
szánkóba;
– Vaszilij Vasziljevics, itt nem kerülhetjük el, meg kell állnunk.
Kiderült, hogy azt a kápolnát, nepomuki Szent János tiszteletére, a híres Borejko pán
építette, akit kövérsége, falánksága és vendégszeretete már-már közmondásossá tett. A pán
háza messze volt az úttól, egy sötét erdőcske túlfelén. Hogy nehézség nélkül hívhasson
ivócimborákat, az országút mentén egy kápolnát építtetett; az egyik toldásépületben ott volt
a konyha és a pince, a másikban az étkező. Egy hájas, vidám kapucinus lakott itt állandóan.
Mondta a misét, unott óráiban a pánnal kártyázott, kettesben lesték az utasokat.
Akárki jött arra, előkelő pán vagy gondtalan nemes, aki az utolsó süvegét itta el, vagy a
szomszédos város szatócs polgára, a szolgák kötelet húztak az úton át. Borejko pán
kacsázva, sípoló torokkal, egy pohár bort vitt neki, a szolgák kifogták fürgén a lovakat: a
megszeppent embert betuszkolták a kápolnába, a kapucinus imádkozott s elkezdődött a
dorbézolás. Borejko pán nem tett kárt senkiben, de józanul nem engedte el: némelyik
vendéget eszméletlen állapotban vitték a szánba, a másik magához sem tért, átadta lelkét
Istennek, a kapucinus adta föl rá az utolsó kenetet.
– Mit csináljunk, Vaszilij Vasziljevics? – kérdezte Antyip.
– Fordulj meg s hajts, ahogy bírod, a földeken.
A pánoknak nyilván egy volt az eszükben: a mulatság, mintha az egész Rzeczpospolita
gondtalan lakomát ült volna. A kis községekben, városkákban, ahány előkelő ház: a kapuja
tárva-nyitva, tornácán mámoros nemesek ordibálnak. Ugyanakkor a városkák utcáin
tisztaság, sok a szép bolt, a kereskedősor. A boltok és fodrászüzletek, a céhbeliek műhelyei
fölött – keresztbe az utcán – festett cégérek: majd egy ujjatlan kabátkájú hölgy, majd
gavallér lóháton, majd a borbély réztányérja. A kapuban barátságosan mosolyog a
porcelánpipás német vagy a szép bundás zsidó, kéri udvariasan az arra haladót vagy
hajtatot, térjen be s tekintse meg az áruját. Nem úgy, mint Moszkvában: ott a szatócs
kabátjánál fogva tuszkol be szegényes boltjába, ahol csak valami vacak van, háromszoros
áron; itt akármelyik boltba megy be az ember, van min legeltetni a szemét. Ha nincs pénze,
hitelbe adják.
Minél közelebb értek a liv határhoz, a városkák annál sűrűbben jöttek. A halmokon
malomszárnyak forogtak. A falvakban már a trágyát hordták. A borús égnek tavasz szaga
volt. Szanykának megint csillogni kezdett a szeme. Kreuzburghoz közeledtek. De itt
olyasmi történt, amire nem számítottak.
A vendégfogadóban, a válaszfalon túl, Pjotr Alekszejevics Tolsztoj kamarás pihent.
(Külföldről tért vissza Moszkvába.) Orosz beszédet hallva, egy kis bundát dobott magára és
kijött, kopasz feje selyemkendővel átkötve.
– Nézze el énnekem, öregnek – hajolt meg tisztelettel Alekszandra Ivanovna előtt –,
nagyon örülök a kellemes találkozásnak.
Fekete szemöldöke alól, mely olyan volt, mint a hermelin-fark, merőn és nyájasan
pillantott a bundáját vető Szanykára. Még nem volt ötvenesztendős, alacsony, ösztövér
ember, csupa ín. Moszkvában nem szerették, a cár nem tudta megbocsátani a múltat,
amikor Hovanszkijjal a sztreleceket Szofja mellett felkelésre buzdította. De Tolsztoj tudott
várni. Nehéz külföldi megbízásokat vállalt s kitűnően teljesítette. Több nyelvet beszélt,
ismerte a szépirodalmat, olcsó áron tudott hasznos könyveket és festményeket vásárolni
(Mensikov kastélyába), derék embereket fogadni állami szolgálatba. Előtérbe nem állt.
Sokan kezdtek már félni tőle.
– Nem Rigába tart? – kérdezte Alekszandra Ivanovnát. A kis kalmük lány épp a
nemezcsizmát húzta Szanyka lábáról.
– Párizsba sietünk – felelte Szanyka unott arccal. Tolsztoj kikotorta zsebéből szaru
dohánytartóját, középső ujjával rákoppintott, s beledugta nagy orrába a dohányt.
– Erre bajos lesz, jobb, ha Varsón át utaznak. (Volkov szélcsípte arcát dörzsölgetve,
megkérdezte, miért.) – Livóniában háború van, Vaszilij Vasziljevics, Riga ostrom alatt áll.
Szanyka az arcához kapott, Volkov ijedten pislogott.
– Elkezdődött? Lehetséges? Ágoston egyedül…
Torkán akadt a szó, Pjotr Andrejevics olyan hideg, figyelmeztető szemmel döfte
keresztül. Fölemelte dohánnyal bemocskolt orrát. Tüsszentett – a selyemkendő két vége,
mint két fül, röppent szét.
– Azt tanácsolom, kedves Vaszilij Vasziljevics, térjen vissza azonnal Mitauba, Ágoston
király ott van. Örömmel látja majd magát s főként a hitvesét. Elragadó, rokonszenves
ember.
 Tolsztoj elmondott egy s mást a kezdődő háborúról. Ágoston király szász zászlóaljai
még az ősszel a liv határra húzódtak: Janiskibe és Mitauba. A rigai kormányzó, Dalberg
(aki három évvel ezelőtt olyan tiszteletlenül fogadta a moszkvai nagykövetséget, amellyel
Péter Alekszejevics utazott), nem akart semmit sem látni, lehet, hogy semmibe vette ezt a
hadmozdulatot. Rigát rajtaütéssel be lehetett volna venni. De a vénuszi örömök s a
meggondolatlan könnyelműség miatt megbecsülhetetlen időt vesztegettek el: a szász
főparancsnok, a fiatal Flemming tábornok beleszeretett Szapijeha pán unokahúgába s egész
télen át a pán kastélyában mulatott. A katonák is részegeskedtek s a kurlandi falvakat
rabolták: a parasztok Livóniába kezdtek szökdösni; Rigában végül is észbe kaptak. A
kormányzó megerősítette a várost.
– Amikor Karlovics tábornok a sereghez érkezett, a katonai tevékenység végre-valahára
megkezdődött – mesélte Pjotr Andrejevics, borotvált szája szélét elhúzva s a szavakat
megválogatva. – De Vénusz és Bacchus, sajnos, nem kedvelik a golyók fütyülését:
Flemming tábornok forróbb csatákat keres. Ahelyett, hogy a svédeket megtámadná, a szép
lengyel nő erősségét rohamozza meg nagy bátran; már el is vitte Drezdába s ott hamarosan
meglesz az esküvő …
Volkov az egész elbeszélésből annyit értett, hogy Ágoston király dolgai rosszul állnak.
Az ő nézete az volt: mintsem hogy valami hibát kövessenek el, amiért Péter Alekszejevics
előtt később felelniük kell, inkább térjenek be Mitauba.

– Hol vannak a lovagjai, uram? Hol van a tízezer vértese? Az esküi, uram, ön hazudott a
királynak!
Ágoston heves mozdulattal állította a nagy, karos gyertya-tartót a tükör elé, a pamacsok,
kesztyűk, illatszerek, üvegcsék közé; egy gyertya leesett s kialudt. A király föl-alá járkált a
háló ezüstös szőnyegén. Erős, harisnyás lábikrái remegtek a dühtől.
Johann Patkul sápadtan, komoran, kalapját szorongatva állt előtte.
Megtett mindent, ami emberi erőből telt. Egész télen át írta az izgató leveleket, titkon
küldözgette szét a lovagok livóniai birtokaira és Rigába. A svéd törvény fenyegetését
semmibe véve, kereskedőnek öltözött s átment a határon, megfordult von Benckendorff,
von Sievers és von Pahlen kastélyában. A lovagok olvasták a leveleit és sírtak, amikor a
rend hajdani hatalma eszükbe jutott, teli voltak panasszal a gabonavám” ellen; azok pedig,
akiket a redukció földjüktől megfosztott, megesküdtek, hogy nem kímélik az életüket. De
amikor a szász sereg, Ágoston kiáltványát a svéd zsarnokság megdöntéséről magával hozta,
végül is betört Livóniába, a lovagok közül senki sem mert nyeregbe szállni; sőt mi több,
sokan a polgárokkal együtt erődítették és védelmezték Rigát a fosztogatást szomjazó királyi
zsoldosok ellen.
Patkul ma hozta meg Mitauba ezeket a vigasztalan híreket. A király félbeszakította az
ebédet, fölkapta az asztalról a gyertyatartót, megragadta Patkul kezét s hálószobájába
sietett.
– Ön, ön taszított, uram, ebbe a háborúba. Az ön eskü alatt tett ígéretére támaszkodva
vontam kardot. S most azt merészeli jelenteni, hogy a livóniai lovagok, ezek az iszákos
májas-kolbászfalók, még ingadoznak.
A hatalmas és nagyszerű Ágoston, fehér katonakabátjában; Patkul elé lépett: öklét
összeszorítva, vadul rázta csipkekézelőjét s izgalmában sok fölöslegeset összekiabált.
– Hol van a dán segédhad? Megígérte. Hol van Péter cár ötven sorezrede? Hol van a
kétszázezer aranya? A lengyelek; az ördög vigye, várják a pénzt. A lengyelek a sikereimet
várják, hogy kardot rántsanak, vagy a bukásomat, hogy szörnyű polgárháborút kezdjenek.
Élesen metszett, telt ajkairól folyott a tajték, ápolt arca remegett… Patkul elfordította
szemét, legyőzte a torkában emelkedő dühöt.
– Felség – felelte –, a lovagok garanciát szeretnének kapni arra, hogy ha a svéd uralmat
megdöntik, nem teszik ki magukat a moszkvai barbárok támadásának. Énnekem úgy
rémlik; ez az oka az, ingadozásnak.
– Zagyva beszéd! Oktalan félelmek… Péter cár megesküdött a feszületre, hogy nem
megy tovább Jamburgnál, az oroszoknak Ingria és Karélia kell. Még Narvára sem törnek.
– Felség, hitszegéstől félek, tudomásom van róla, hogy Moszkvából kémeket küldtek
Narvába és Revalba, mintha árukat akarnának vásárolni; parancsuk van, hogy e várak
tervrajzát elkészítsék.
Ágoston egy lépést tett hátra. Nagy, festett körmű keze a kardmarkolatra esett, gőgösen
tolta előre kerek állat.
– Von Patkul úr, királyi szavamat adom: sem Narva, sem Reval, annál kevésbé Riga,
nem lát oroszokat. Akármi történjék, kitépem ezeket a városokat Péter cár karmai közül.

A király átkozottul unta magát Mitauban, a hercegi kastélyban. Az, hogy a sereg
közelében tartózkodott, nem gyorsította meg az eseményeket. Csak a kis Koberschanz várat
sikerült bevenni. Rigát kétszer is bombázták, de siker nélkül. A livóniai lovagok még
mindig gondolkoztak: nyeregbe üljenek-e? A lengyel mágnások éber várakozásban voltak,
s a küszöbönálló országgyűlésen nyilván felelősségre készültek vonni a királyt: milyen
céllal vitte bele Lengyelországot ebbe a veszedelmes háborúba.
Az időjárás Mitauban rossz volt A pénz kevés. A kurlandi birtokosok faragatlanok,
asszonyaik inkább vemhes tehenekre emlékeztettek, mintsem a szépnemre. A fiatal
kurlandi herceg, Friedrich Wilhelm, egy hencegő borissza, elviselhetetlen unalmat
terjesztett. Ha új kegyeltje, Athália Desmont, aki a királlyal hagyta el a jókedvű Varsót,
össze nem szedi tudományát, Ágoston tüzes természetét a melankólia fenyegette volna.
Athália Desmont bálokat és vadászatokat rendezett. Varsóból olasz színészeket hozatott
s olyan megfoghatatlan bőkezűséggel szórta a pénzt, hogy néha még Ágoston is szipogott
bele, amikor udvari miniszterének kiadta a rendelkezést, hogy a grófnő számára ennyi meg
ennyi arany dublont hajszoljon föl. Az olasz színészek a mostoha éghajlat alatt tüsszögtek,
köhögtek. Az előkelőén eltervezett bálokon a helyi nemesség, amely a kifinomult
élvezetekben nem volt járatos, csak bámult a fényűzésen s azt számolgatta magában, hogy
mibe kerül mindez a királynak.
A király egyszer épp ebédnél ült. Szokása szerint egyedül evett, háttal a kandalló
tüzének, a kicsiny asztal mellett. A hölgyek félkörben ültek előtte aranyozott
székecskéiken. A királyon kis gáláns paróka volt, könnyű, virágos kabát, batisztingének
csipkéje a hasa alá ért. A pohárnok, egy pergamenbőrű, festett bajuszú öreg, melegített bort
töltött neki. Ma a fogadáson hat helybeli, céklaképű báróné vett részt s hat termetes báró
állt feszülten, liszttel beszórt parókájuk mögött. Két kis szék nem volt még elfoglalva.
Ágoston a vagdalt nyúlhúst rágta, s tompa pillantással nézegette a hölgyeket. A
kandallóban ropogott a fa. A bárók és a bárónék nem mozdultak, nyilván féltek olyasféle
illetlen hangot adni, mint a szuszogás. A hallgatás túlságosan soká tartott. Ágoston az
asztalra könyökölve megtörölte ajkát s az asztalra ejtette szalvétáját.
– Mesdames et messieurs, nem ismételhetem elégszer, milyen nagy élvezetet szerez
nekem, hogy gyönyörű városuk vendége lehetek. – Könnyű csuklómozdulattal adott súlyt
mondatának.
– A kurlandi nemesség kivételes erkölcsi tulajdonságait például kell állítani: a
gondoskodás nemes előkelőségét szerencsésen egyesíti a józan praktikussággal…
A bárók méltósággal hajtották meg lószőr parókájukat, a bárónék egy kicsit habozva
(minthogy rosszul értették a francia beszédet), hatalmas farukat megemelve hajbókoltak.
– Mesdames et messieurs, gyakorlatias korunkban, miközben alattvalóik jólétéről
gondoskodnak, néha, sajnos, királyoknak is le kell a földre ereszkedniük. Ezt az igazságot,
fájdalom, nem mindenki érti meg. – Fölsóhajtva az égre emelte szemét. – Mi mást kelthet
hát, mint keserűséget, néhány felfuvalkodott pán rövidlátó és könnyelmű tékozlása, akik
lakomákra, vadászatra, borisszák és naplopók táplálására szórják az aranyat, ugyanakkor,
amikor királyuk karddal a kezében, mint egyszerű katona megy rohamra az ellenség várai
ellen.
Ágoston kortyintott a borból, a bárók feszülten hallgatták.
– Királyokhoz nem illik kérdést intézni. De a királyok alattvalóik szeméből olvassák ki
nyugtalanságukat. Messieurs, én egyedül kezdtem el ezt a háborút, a tízezer gárdistámmal.
Messieurs, én egy nagy elv nevében kezdtem el. Lengyelországot szétszaggatta a
pártviszály. A brandenburgi választófejedelem, ez a ragadozó farkas, a májunkba mar. A
svédek a Balti-tenger gazdái. Károly király nem kisfiú már s ugyancsak arcátlan. Ha én
nem nyomulok be Livóniába, holnap a svédek vannak itt, a kurlandi gabonára ötszörös
vámot vetnek s a redukciót az önök földjeire is kiterjesztik.
Világos szeme kitágult. A bárók szuszogni kezdtek, a hölgyek fejüket nyújtogatták.
– Az Úristen azt a missziót rótta rám, hogy az Elbától a Dnyeperig, Pomerániától a finn
határig egyetlen nagy birodalomban békét és jólétet teremtsek. A kész levest valaki
megeszi majd. A svéd, brandenburgi, amszterdami kereskedők már nyújtogatják feléje a
kanalukat. Én nemes ember vagyok, messieurs. Azt akarom, hogy a levest önök ehessek
nyugodtan…
– (A mennyezetre emelte a szemét, mintha a távolságot mérné, ahonnan le kell
ereszkednie.) – Tegnap felakasztattam két takarmánybeszerzőt: Ixkul báró birtokán
kiraboltak néhány majort… De, messieurs… Katonáim a vérüket ontják, dicsőségen kívül
nincs másra szükségük. A lovaknak azonban, ördög vigye, zab kell és széna… Kénytelen
vagyok előrelátásra szólítani fel azokat, akikért a vérünket ontjuk…
A bárók elvörösödtek, most értették meg, hova akar kilyukadni. Ágoston, akit
hallgatásuk mindjobban fölingerelt, katonai szavakkal kezdte a beszédét fűszerezni. Most
Athália Desmont lépett be; félig leeresztett szemhéja szenvedélyes kifejezést adott sápadt,
barna arcának, gyöngyház legyezőjét meglengetve, választékos fesztelenséggel bókolt a
király előtt, (A bárónék odasandítottak a csodálatos párizsi újdonságra.)
– Felség – mondta meghajolva –, engedje meg nekem, hogy a moszkvai Vénuszt
bemutassam.
Hatalmas uszályát maga mögött húzva az ajtóhoz ment, s Alekszandra Ivanovnát vezette
be kézen fogva: minden ötlete közül ez volt talán a legelmésebb. Athália, aki elsőül szerzett
értesülést Volkovék érkezéséről, megjelent náluk a fogadóban, fölmérte Alekszandra
értékeit, áthítta a kastélyba, összeturkálta a ruháit s szigorúan megtiltotta, hogy valami
moszkvait fölvegyen: „Barátnőm, ezek szamojéd ruhák.” (A legjobb ruháira, amelyekért
száz aranyat fizetett.) „Parókák! De hiszen ezeket a múlt században viselték. A versailles-i
nimfa-ünnep óta nem hordanak parókát, csipetem.” Ráparancsolt a szobalányra, hogy a
parókákat mind a kandallóba dobja. Szanyka annyira megszeppent, csak pislogott, de
mindenbe beleegyezett. Athália kinyitotta a maga ládáit, azokból öltöztette ki Alekszandrát,
„mint femme de qualité-t esti toalettben”.
Ágoston kellemes meglepetéssel pillantott a moszkvai Vénuszra: két hamuszürke hullám
a lehajtott fejen, mellén, a mély kivágásba egy göndör fürt hullott, hajában s a ruháján,
amely ráncolatlan derekával görög tunikához hasonlított, néhány szál virág, vállán átvetve
aranyból szőtt palást, amelyet a szőnyegen húzott maga után.
Ágoston megfogta az ujja hegyét s fölé hajolva megcsókolta. (Szanyka csak futólag látta
a bárónék bíbor képét.) Íme: a várt óra. A király olyan volt, mintha a mesék országából
jönne, vagy a kártyapakliból: nagy, csinos, kedves, piros szájú, magas, cobolyprém
szemöldökű. Szanyka elbűvölten pillantott magabiztosan csillogó szemébe: „Elvesztem.”
 Majd egy hete már, hogy Vaszilij a fogadóban ült. Szanykát elvitték, róla
megfeledkeztek. Elment a kastélyba érdeklődni: a király hadsegéde barátságosan
biztosította, hogy a király másnap okvetlen fogadja. Vaszilij unalmában nappal a városban,
a görbe utcácskákon kószált. A keskeny, komor házak magas fedelükkel, vaskapujukkal,
mintha kihaltak volna.– esetleg fönn, a magasban tapad egy haragos, sipkás arc a kisablak
üvegéhez. A piactereken a boltok majdnem mind bezárva. Az úttest nagy macskakövein
olykor ágyúk dübörögtek végig: előttük négy ösztövér ló. A mogorva lovasok az éles szél
elől gyapjú palástjukba burkolóztak. Csak a koldusok – férfiak, kisírt arcú asszonyok,
rongyba burkolt gyerekek – kószáltak csapatostul a városban és sapkájukat levéve néztek az
ablakokra.
Esténként, vacsora után, Vaszilij arcát tenyerébe támasztva, a gyertya mellett üldögélt.
Feleségére gondolt, Moszkvára, a nyugtalan szolgálatra. Atyái, nagyatyái azt tanították:
légy szelíd, istenfélő, tiszteld az öregeket. Ma ezzel nem megy messze az ember. Az
kapaszkodik föl, akinek körme, foga van. Ez az Alekszandr Mensikov – milyen merész és
pimasz – nemrég még tisztiszolga volt s most kormányzó, gavallér, csak az alkalmat várja,
hogy mindenkinek fejére nőjön. Aljoska Brovkin a katonatoborzásért gárdakapitányí rangot
kapott, bátran elkapta a vajdák parókáját is. Jaska Brovkin – vastag sarkú paraszt, gonosz
és durva – hajóparancsnok… Szanyka. Ah, Szanyka. Istenem, Istenem. Más férj korbáccsal
csíkozná ki a hátát.
Nyilván meg kell még valamit érteni. Ma a csendes embernek nincs az udvarnál keleté.
Akarod vagy sem: kapaszkodnod kell… (Szomorú tekintettel nézett a gyertyalángba… Be
szívesen heverne, mint régen, csendes tanyáján a jajgató hóviharban, a behordott tető alatt.
Kemence, tücsökszó és nem sietős, kellemes gondolatok.) Fuffendorfot kezdje el olvasni?
Kereskedelemmel foglalkozzék, mint Alekszandr Mensikov vagy Safirov? Nehéz – nem
tanulta. Akkor már inkább a háború… A Volkovok: szelíd, békés emberek, de ha lóra
ülnek, nézzék meg, ki lesz az első a sorban-. Jaska meg Aljoska Brovkin-e?
Egy ilyen tűnődő estén a király hadsegéde jelent meg a fogadóban. Nagy
bocsánatkérések közt választékos nyájassággal kérte Volkovot, hogy jelenjék meg
haladéktalanul a kastélyban. Volkov izgatottan, sietve öltözködött. Hintón hajtottak oda.
Ágoston a hálószobájában fogadta. Elébe nyújtotta a kezét, nem engedte, hogy térdet
hajtson, megölelte, maga mellé ültette.
– Nem értek semmit a dologból, ifjú barátom. Nekem csak az marad, hogy bocsánatát
kérjem udvarom rendetlensége miatt. Csak most ebéd után szereztem tudomást ittlétéről…
Athália grófnőt, a világ legkönnyelműbb asszonyát, annyira elbűvölte a felesége, hogy
kiragadta őt férje öleléséből, s mindenki elől eldugva, egy egész hete csak az ő barátságát
élvezi…
Volkov válaszul meghajolni sem ért rá, megpróbált fölállni, de Ágoston vállánál fogva
visszanyomta. Hangosan nevetgélve beszélt. A nevetést különben hamarosan abbahagyta:
– Párizsba utazik, tudom. Arra szeretném megkérni, barátom, vigyen titkon leveleket
Péter fivéremnek. Alekszandra Ivanovna Athália grófnő oltalmában a legteljesebb
biztonságban várja majd magát. Értesült az új eseményekről?
Arcáról mintha elfújták volna a nevetést, szája sarkába dühös ráncok vetődtek.
– Riga alatt rosszul állnak a dolgok, a livóniai lovasság elárult. A legjobb tábornokom,
Karlovics, három nappal ezelőtt hősi halált halt…
Elfödte tenyerével az arcát s pillanatnyi, elmerült figyelemmel adta meg utolsó
tartozását a boldogtalan Karlovicsnak.
– Holnap Varsóba utazom, a szejmre, hogy az elmék szörnyű erjedését megelőzzem…
Varsóban majd átadom a leveleket és az írásokat… Ne sajnálja a fáradságot, bizonyítsa be,
menynyire szükséges, hogy az orosz hadsereg haladék nélkül hadba lépjen.
 Az éj közepén Athália fölébresztette a szobalányát: kigyújtották a gyertyákat, befűtöttek
a kandallóba, egy kis asztalt hoztak be, rajta gyümölcs, pástétom, vad, bor. Athália és
Szanyka. kikúsztak a széles ágyból s egy szál ingben, csipkefő-kötőben vacsorához ültek.
Szanyka halálosan kívánta az alvást (hogyisne – egész napon át egy perc pihenője sem volt,
egyetlen egyszerű szó, csupa nyakatekertség, örökös résenlét). De duzzadt szemét
megtörölve, férfiasán itta a szappanbuborékként csillogó pohárkából a bort s fölhúzott
szájszöglettel mosolygott. Nem szunyókálni jött külföldre, hanem a „raffinement”-t
megtanulni. Ezt a raffinement-t – Athália így magyarázta – még a királyi udvarokban sem
értik mindenütt: még Versailles-ban is van elég sok durvaság, disznóság.
– Képzeld el, lelkem, nyirkos estéken az ember nem nyithatja ki az ablakát, olyan rossz
szag van a kastély körül: a bokrokból, balkonokról… Az udvari emberek szűk helyen
szoronganak, úgy alusznak, ahogy abban a rendetlenségben lehet, s hogy a mocskos
fehérnemű szagát elverjék, illatszerrel öntözik magukat. Ah, el kell mennünk, kettőnknek,
Itáliába. Gyönyörű álom lesz… Az minden raffinement hazája. Költészet, zene,
szenvedélyek játéka, az ész kifinomult gyönyörei – mind szolgálatodra vár. ,
Athália egy almát hámozott kis ezüstkéssel. Lábait egymáson átvetve, kis papucsát
lógálta s félig behunyt szemmel szürcsölgette a bort:
– A raffinement emberei: az élet igazi királyai… Hallgasd csak meg ezt: „A jó
földműves az eke után megy, a szorgalmas iparos a szövőszékénél ül, a merész kereskedő
élete veszélyeztetésével feszíti hajóján a vitorlát… De mért munkálkodnak az emberek?
Hiszen az istenek meghaltak… Nem, más istenségeket látok, rózsafelhők közt, az
Olümposzon.”
Szanyka elbűvölt nyulacskaként hallgatta. Atháliának ráncok szaladtak a homlokára.
„Tölts” – nyújtotta oda üres poharát.
– Barátnőm – mondta –, még mindig nem értem, miért fél Ágoston szerelmét elfogadni.
A király szenved… Az erény: csak az ész hiányának jele. A nő az erénnyel erkölcsi
torzságát rejti el, mint a spanyol királynő fonnyadt keblét a zárt ruha mögé. De maga okos,
ragyogó… Szerelmes a férjébe. Senki sem akadályozza meg, hogy forró érzéseit
kinyilvánítsa, csak ne tegye nyíltan, ne legyen nevetséges, barátom. A jó polgár vasárnap
úgy megy sétálni feleségével, hogy átfogja derekát, nehogy valaki el találja venni a kincsét.
De mi „a raffinement asszonyai” vagyunk, s ez kötelez.
A csipke főkötőtől nem lehetett látni Szanyka lehajtott arcát. Mit tegyen? Képes volt
huszonnégy órát táncolni megállás nélkül: akármelyik görög istennő szerepét eljátszani,
egy éjszaka egy könyvet elolvasni, könyv nélkül tanulni verseket… De valamit nem tudott
legyőzni magában: égette volna a szégyen s később is gyötörné, ha Athália rábeszéli, hogy
asszony módra megsajnálja a királyt… („Mindez meglesz, meglesz, persze, de nem most.”)
Hogy magyarázza meg? Beismerje, hogy nem a Parnasszuson született, hogy tehenet
legeltetett, hogy kész megválni az erénytől, de van valami, amit még nincs ereje kiszakítani
magából, tán mamácska rettenetes szeme őrzi a legszentebbet, valami belső lényeget.
Athália nem erősködött. Megcsipkedte Szanyka arcát és másra terelte a beszédet.
– Az én ábrándom, hogy Péter cárt meglássam. Milyen áhítattal csókolnám meg a kezét,
amely kalapácsot és kardot egyformán forgat. Péter cár Herkulesre emlékeztet; az ő
'tizenkét hőstettére: a hidrával küzd, megtisztítja Augiász istállóját, vállára emeli a
földgolyót… Igazán, nem mese, barátom, hogy Péter cár néhány év alatt hatalmas flottát és
győzhetetlen sereget teremtett? Tudni akarom minden marsall, minden tábornagy nevét. A
maga cárja Károly király méltó ellenfele. Egész Európa várja, hogy a moszkvai sas mikor
mélyeszti végre karmait a svéd oroszlán sörényébe. Ki kell elégítenie kíváncsiságomat…
Athália újra meg újra a moszkvai dolgokra fordította a beszédet. Szanyka felelt, ahogyan
tudott. Nem értette, mért válik kellemetlenné barátnőjének óvatosan hízelgő hangja…
Később az ágyban a takarót orrára húzva, soká nem tudott „elaludni, az éjszakai beszélgetés
fölizgatta. Ah, nem könnyű ez a raffinement…

3
„… S végül is az egész koalíció puszta papiros, amely csak a tisztelt szenátorokat
ijesztheti meg, nem az ön tüzes merészségét. A dánok nem merik megszegni a békét,
higgyen az én asszonyi éleslátásomnak. Péter cár kezét megkötik a béketárgyalások, nem
mer föllépni, amíg a török meg nem oldja a kezét. Ez azonban nem fog megtörténni.
Ukraincev fődeák szétosztotta cobolybundáit a vezéreknek – nincs több mondanivalója.
Péter cár az új, voronyezsi flotta vízrebocsátásával igyekszik a törökre ráijeszteni: ehelyett
az angolokat és a hollandokat késztette éberségre. Konstantinápolyi követeik hallani sem
akarnak arról, hogy orosz hajók tűnjenek fel a Fekete-tengeren. A legengesztelhetetlenebb
Leszcinski lengyel követ, Ágoston halálos ellensége. A Rzeczpospolita nevében könyörgött
a szultánnak, legyen a lengyelek segítségére, hogy az oroszoktól Ukrajnát Kijevvel és
Poltavával visszaszerezzék.
Íme az utolsó hírek vagy pletykák – ahogy jobban tetszik –, Varsó tele van velük. Mi
Ágostonnal nem kis pénzt fecsérlünk bálokra és szórakozásokra; a király népszerűsége,
sajnos, tovább hanyatlik. Eszeveszettségében még nevetséges helyzetbe is sodródik, egy
együgyű orosz nő körül forgolódik.
A történelem kedvező szele feszíti vitorláit s a kötélzetbe kapva, közeli dicsőségről
dúdol. Most vagy soha. Odaadó Atháliája.”
Károly ezt a levelet a kunksjöri erdőben kapta meg. Egy fának támaszkodva olvasta. A
fenyők zúgtak, alacsony felhők szálltak a márciusi égen. Lent, a ködös szakadékban vizslák
vakkantása hallatszott, türelmetlen hangjukból nyilvánvaló volt, hogy nagy vadat hajtanak.
Egy öreg vadász letaposta a kövek közt a havat, néhány lépést tett lefelé s várakozón
fordult vissza. A király újra meg újra átolvasta a levélkét. A küldönc, aki hozta, zablájánál
fogta a lovat, mely lilás szemével a kutyacsaholás felé sandított.
A szakadékból egy szarvas bukkant elő, nagy szökésekkel kaptatott föl a meredeken.
Károly nem emelte föl puskáját. A vad, ágas-bogas szarvát hátraszegve, elrohant a fák közt.
Vagy ötven lépésnyire, ahol a francia követ állt, lövés hallatszott. Károly nem fordult
vissza, kivörösödött kezében reszketett a levél. A vadász ráncos állat a bőrgallérba húzva,
visszatért régi helyére, a kis fejű, keskeny arcú ifjú mögé, aki hosszú hátú, jávorszarvas
kabátjában sovány volt, mint egy pózna.
– Ki adta ezt a levelet magának? – kérdezte Károly. A tiszt nem engedte el a zablát,
közelebb jött egy lépéssel:
– Piper gróf, s megparancsolta, hogy élőszóban közöljem király őfelségével a rendkívül
fontos híreket, amelyeket a szenátus még nem tud.
A piros, kövér arcú tiszt szürke szeme kérdő és vakmerő volt. Károly elfordult. Ezek a
nemes urak – ez éppúgy, mint a többi – olyan várakozóan néztek rá, az egész gárda, mint
egy éhes vizslafalka.
– Mit kell tulajdonképp közölnie velem?
– A dán sereg, tizenöt vagy húsz zászlóalj, átlépte a holsteini határt.
Károly lassan összegyűrte Athália levelét. A vadászkutyák csaholása megint közelebb
ért. Az erdei szakadékból medve-bőgés hallatszott. Károly fölkapta fához támasztott
puskáját.
– Váltson lovat – szólt vállán át a tisztnek –, és térjen vissza Stockholmba. Mondja meg
Piper grófnak, hogy úgy mulatunk itt, mint még soha. Három hatalmas medvét terítettünk
le. Meghívom a hajtásra Piper grófot, Rhenskjöld tábornokot, Löwenhaupt és
Schlippenbach tábornokot. Menjen, siessen.
 Mindig sápadt arcán vörös foltok ütöttek ki. Megugró ujjal nehezen húzta föl a puska
ravaszát. Elszántan lépett a szakadék felé, fagyott csizmaszára csak úgy kopogott. A tiszt
gúnyos mosollyal pillantott hajlott, kisfiús hátára, önhitten megfeszült tarkójára. Nyeregbe
szökött, s nagy ugrásokkal eltűnt az erdő mély havában.

Tizennégy medvét terítettek le vagy hajtottak hálóba. Károly úgy mulatott, mint egy
kisfiú a hálóba esett medvebocsok kétségbeesett bőgésén – cserzetlen szíjjal kötötték meg
őket, hogy Stockholmba küldjék. Piper, Rhenskjöld, Löwenhaupt és Schlippenbach, akik
hajnalban érkeztek (bőrkabátban és fajdtollas kalapban), egy-egy vadat kerítettek
dárdahegyre. Guiscard, francia követ, tulajdon kezével lőtt egy hét láb magas szörnyeteget.
A fáradt vadászok visszatértek a gerendakastélyba, a szakadék fenekén, jégtáblák közt
zajló vízesés fölé. Az ebédlőben a lobogó fenyőágak jó meleget adtak. A falról szarvas- és
rénfejek üvegszemei villogtak. A tömzsi kis Guiscard, aki a vörös borból jól felöntött,
bajuszát pödörte s kurta karjával hadonászva, lelkesülten mesélte, mint ugrott ki, viharként
szórva a havat, barlangjából a vadállat, már épp föl akarta falni őt: „Az arcomban éreztem
bűzös leheletét. De sikerült félreugranom, céloznom. Csütörtök!… Egy szemvillanás alatt
egész * életem elvonult előttem. Kapom a tartalékpuskát…”
A szófukar svédek hallgattak, ittak és mosolyogtak. Károly a vacsora alatt egy korty sört
sem ivott. Amikor a francia követet nagy nehezen elvitték a hálószobájába. Károly őrt
állíttatott az ajtóba s a tűz mellé ült. Piper és a tábornokok a széke közelébe húzódtak.
– Ismerni szeretném a véleményüket, uraim – mondta, és keményen szorította össze
ajkait. Fiús, szélcsípte orra izzott a tűz fényében.
A tábornokok lesütötték a homlokukat. Mindent jól meg kell gondolni, ezt azonban
különösen. Piper lassan megdörgölte négyszögletes állat.
– A szenátus fél és nem akar háborút. Elutazásunk előestéjén rendkívüli ülés volt. A
lengyel király livóniai betörésének a híre s főként a dán ellenségeskedés megkezdése
izgalomba hozta Stockholmot. A hajótulajdonosok, a fakitermelők és gabonakereskedők
küldöttséget menesztettek a szenátusba. Figyelmesen meghallgatták őket, a szenátorok
körében egyetlen hang sem hallatszott a háború mellett. Elhatározták, hogy követet
küldenek Varsóba és Koppenhágába s akármibe kerül is, békésen vetnek véget a dolognak.
– És királyuk véleménye? – kérdezte Károly.
– A szenátus nyilván azt tartja, hogy felséged becsvágyát a medvevadászat tökéletesen
kielégíti.
– Kitűnő! – Károly, mint a hiúz, keskeny arcát gyorsan Rhenskjöld felé fordította.
Rhenskjöld fölfelé álló orra nagy cimpái közt mohón szívta a levegőt.
– Én úgy gondolom – mondta, kérek, világos szemével becsületesen pillantva rá –, én
úgy gondolom: a hadseregben elég sok fiatal nemes van, akiknek szűk Svédország. Arra,
hogy kardjukkal szerezzenek dicsőséget, lesznek önkéntesek?' Ha a király a világ végére
vezet, elmegyünk a világ végére. A svédek nem először teszik ezt…
Egyenes szája jólelkű mosolyra húzódott. A tábornokok egyetértőén bólogattak: „Nem
először hajóznak el aranyért és dicsőségért a hazai szikláktól idegen földekre.” Amikor a
bólogatás véget ért. Piper ezt mondta:
– A szenátus nem ad egy fityinget sem a háborúra. A királyi kincstár üres. Ezt meg kell
fontolni.
A tábornokok hallgattak. Károly az ajkát harapdálta. Csizmája talpából, ahogy a tűzhely
rácsára rakta, dőlt a gőz.
– Pénz csak az első napokban kell, a sereget hajóra rakni és átvinni Dániába. A francia
követ ad rá pénzt. Megadja, mert különben az angoloktól veszem… További
hadműveleteinket a dán királynak kell megfizetnie. Megfizeti.
 A tábornokok szorosan a király székéhez húzódtak: „Úgy van, úgy” – helyeseltek. Piper
homlokbőre gyorsan mozgott: megint el kellett bámulnia ezen a fiún.
– Ha mi nem is szánnánk el magunkat erre a háborúra, a hatalmak rákényszerítenek –
mondta Károly. – A legokosabb, ha mi támadunk előbb… A remek Ágoston nagy
birodalomról álmodik. Neki éppen úgy nincs pénze, mint nekem. Az aranyakat, amiket
Péter cártól kunyerál, lányokkal issza el. Ágostonból nem rossz ripacs válna. Még kevésbé
ijeszt a moszkvai cár: elveszti szövetségeseit, mielőtt parasztezredeit puskából lőni
megtanítaná. Uraim, egy tervet szeretnék vitára bocsátani…
Ugyanezen az estén a Károly térdére terített térkép fölött a három tábornok elkészítette a
diszpozíciót: Veiling, narvai kormányzó átveszi az észtországi és livóniai svéd csapatok
parancsnokságát, és Riga segítségére siet. Löwenhaupt és Schlippenbach hadgyakorlat
színe alatt a gárdát és a hadsereget Landskronába, a Sund melletti hadikikötőbe vonja
össze,- Píper Stockholmban minden szükségest megtesz, hogy a szenátus figyelmét ezekről
a készülődésekről elterelje.
A tűzre fenyőtönköket dobtak, az ajtóból elküldték az őrt. Vacsorára terítettek. Monsieur
Guiscard jól kialudta magát, s kezét dörzsölve jelent meg az ebédlőben. Károly a tűz mellé
ültette.
– Drága barátom – mondta köhécselve, mintha torkába ragadtak volna a mondatok –,
meg lehet győződve forró, odaadó szeretetemről az én fivérem s az ön parancsolója iránt. –
(Guiscard lassan összedörzsölte a két tenyerét s fölfigyelt.) – Svédország hű őre marad az
északi tengereken a francia érdekeknek. A francia trónért folyó vitában én kardomat
Lajosnak ajánlom. – (Guiscard rövid karjait széttárva mélyen meghajolt.) – De nem akarom
eltitkolni: az angolok mindent elkövetnek, hogy Svédországot a maguk oldalára állítsák…
Svédországban a királyon kívül van szenátus is, s én nem olvasok a gondolatokban… A
mostani világ, sajnos, teli van ellentmondásokkal. Ma tudtam meg: az angol flotta
megjelent Sundban… Hogy egy végzetes hibát megelőzhessek, barátságunk anyagi
bizonyítékára van szükségem, monsieur Guiscard…

A bőgő medvebocsokat szekéren vitték végig Stockholm utcáin. Hátrább Károly, a

vadászok és a hajtok lovagoltak. Fújták a rézkürtöt, a kutyafalkák csaholtak. A derék
emberek ablakukhoz lépve, megcsóválták a fejüket: nem túlságosan alkalmas időt
választott a király a szórakozásra.
Izgató hírek kavarták föl a várost, amely hozzászokott a sokéves békéhez. A Sund vizén
angol és holland hajóhad jelent meg. Miért? Nem a dánokkal akarnak egyesülni, hogy az
Északi-tengeren véget vessenek a svéd hatalomnak? A mérhetetlen Lengyelország azzal
fenyeget, hogy lesöpri a Balti-tenger partjáról a svéd helyőrségeket. Keleten az
ezermérföldes orosz határ szinte védtelen, hacsak Nyensanc erődöcskét nem számítjuk a
Néva-torkolat közelében és Nöteburg várat a Ladoga-tó kijáratánál.
Szörnyű volt elgondolni, hogy csaknem egész Kelet-Európával kell harcba szállni, s
csak egy kicsiny, húszezer főnyi seregük van, s egy hóbortos királyuk.
Béke, béke tehát, még ha egy kicsit engednek is, hogy a nagyot megmentsék.
Károly megjelent a szenátusban, le sem vette vadászkabát-ját, fennhéjázó
szórakozottsággal hallgatta az atyáskodó beszédeket Isten jobbjáról, amely most
Svédországra nehezedik meg a józan belátásról és erényről. Tőre csontmarkolatával játszva
azt felelte, hogy egy tavaszi álarcosbál rendezése foglalja el Kungsjör kastélyában s csak az
ünnep után nyilatkozik a külpolitikai kérdésben. A legidősebb szenátor fölkelt helyéről s
mély meghajlással és választékos kifejezésekkel kívánt a királynak gondtalan szórakozást.
A király vállat vont s kiment. Néhány nap múlva csakugyan elment Kungsjörbe. Ott
lovat váltott s Rhenskjöld és tíz gárdatiszt kíséretében Landskronába nyargalt. Útközben
szinte nem is pihent, lovat, embert nem kímélt… Mintha más ember költözött volna belé:
egyetlen gondolat kerítette hatalmába szenvedélyét és akaratát.

Egy felhőtlen, tavaszi reggelen a svéd hajók, rajtuk tizenötezer fő, válogatott sereg,
kimentek a Sundra. Délfelé, a tengeren tükröző nap sávjában hajók, kétárbocosok és gályák
fekete körvonalai tűntek föl, szinte a tenger széle s a fényes ég közt függve. Árbocszalagok
százai lengtek. A cirkáló angol-holland flotta volt.
Amikor a svéd vezérfregatton a királyi lobogó az árbocra fölszökött, kerek füstfelhők
váltak el a hajók oldalától, dörgő ágyúlövések gördültek végig a tengeren. A füst fátyolként
húzódott dél felé. Az angol és a holland tengernagy, arannyal hímzett kabátban, csónakon a
vezérfregattra ment.
Károly a parancsnoki hídon várta őket, szürkészöld posztó-kábát volt rajta – fekete
nyakkendőjéig szorosan begombolva – meg bő, kátrányos, kürtő csizma, minden
sorsfordulatra alkalmatos. Oldalról benyomott, kicsiny kalapja alatt paróka, kis
bőrzacskóba dugott varkoccsal. Keze, mint valami botra, hosz-szú kardra támaszkodott. Így
indult el a hosszú útra: Európát meghódítani.
A tengernagyok, akik sokat hallottak erről a romlott ifjúról, csodálkoztak szokatlan
határozottságán és tartózkodásán. A tűrhetetlen sértésekről beszélt, amelyeket a lengyel és
dán király követtek el ellene, s nagylelkűen hozzájárult, hogy az angol hajóhad segítségét
elfogadja s a dánokat a hitszegésért megbüntesse.
A három egyesült hajóhad a tengert vitorláival elborítva, még ugyanezen a napon
Koppenhágának vette útját.

4
Az eső elállt, a felhők elhúzódtak. Az este meleg volt, gyom-és füstszagú. Messze, a
német telepen, a templomban csörömpölt a harang.
Péter ott ült a feltolt ablaknál – gyertyát nem gyújtottak még –, a kérvényeket olvasta
végig. A hálószoba mélyében, az ajtónál, Nyikita Gyemidov, a tulai kovács kopasz feje
fehérlett mozdulatlanul.
,A nép buzgósága, felség, valóban alábbhagy s ha egy kicsit enyhébben bánnak velük,
azt gondolják, megint minden a régiben lesz… (Alekszej Kurbatov írta, a
jövedelembehajtó.) – -Matvej Susztrov, a nagykereskedő céh kereskedője jelentést adott be
áruforgalmáról és jövedelméről, s a jelentésben azt írta, hogy egész vagyona csak mintegy
kétezer rubel és hogy teljességgel tönkrement. Nekem tudomásom van róla, hogy
Matvejnek a zarjagyei házában, az árnyékszéken, ahová bemenni is szégyen, a padló alatt
mintegy negyvenezer arany nagyapai kincse van elásva. Ez a Matvej csélcsap ember,
ahelyett, hogy gyarapítaná, részegeskedéssel tékozolja a gazdagságát, s ha féket nem vetnek
rá, végképp elpazarolja. Felséges uralkodó, parancsold meg, hogy küldjenek el Matvejhez,
Zarjagyéba egy íródeákot s vagy húsz fő katonát, majd kiadja az aranypénzt…”
Péter megrázta fejét s a kérvényt az ablakdeszkára tette, balra, a teljesítendők közé. A
következő Miska Beklemisev bíróé volt, reszkető kézzel írta, csak ennyit lehetett elolvasni
belőle: „Atyádnak és bátyáidnak is szolgáltam, sokféle hivatalban voltam s azt a parancsot
kaptam, hogy a moszkvai ítélőszéknél bíró legyek. Mind a mai napig ott ülök s önzetlenül
bíráskodom… Ebben az önzetlen munkában eladósodtam s végképp elszegényedtem.
Hatalmas uralkodó, könyörülj rajtam, s önzetlen munkámért iktass be vajdának, ha csak
Poltavába is…”
Péter ásított s a kérvényt a jobbra levő papírhalomba dobta. Voltak még jelentések
Belgorodból és Szevszkből, hogy seregbeliek, rendőrök, mindenféle rangú tisztviselők,
várnépek és parasztok nem akarnak állami szolgálatban maradni, s nem akarnak a tengeri
hajók építésében és az erdei munkában részt venni, s mindenfelől a doni kozák városkákba
menekülnek… A papír sarkára ezt a megjegyzést tette: „A belgorodi és szevszki vajdát meg
kell idézni és jó keményen kivallatni.”
Volt itt egy siralmas kérvényük a cári parasztoknak a kunguri vajda, Szuhonyin ellen,
hogy a rendes adókon felül nyolc-nyolc altint szed minden telek után a maga zsebére, a
házakat és fürdőket lepecsételteti – az ember boldoguljon, ahogy tud. Az idő hideg, sok
szülőnő az istállóban szül, a csecsemők idő előtt elhalnak, a vajda a hivatalában elkapja
némelyik asszonynak a mellét s véresre nyomkodja a mellbimbóját, s más módokon is
komiszkodik és gyötör.
Péter megvakarta a tarkóját. Egy jajveszékelés az egész ország. Elmozdítanak egy
vajdát, a másik még komiszabb. Honnét szedjen embert? Tolvaj tolvaj hátán. „Kungurba
küldendő…” – kezdte írni föcskendő lúdtollával.
– Nyikita – fordult hátra –, ha megteszlek vajdának, lopsz-e?
Nyikita Gyemidov nem jött el az ajtótól.
– Ahogy szokás, Péter Alekszejevics – sóhajtott föl óvatosan –, olyan a hivatal.
– Ember nincs rá… Mi?
Nyikita vállat vont, mintha azt mondaná, hát persze, egyrészt ember nincs…
– A nyújtópadon töröd össze őket… Nagyobb fizetést adsz nekik… Lopnak… –
Bemártotta a tollat és írt, noha egészen sötét volt. – Nincs lelkiismeret bennük. Becsület…
Semmirekellőket neveltem… Miért? – Hátrafordult.
– A jóllakott még jobban lop, Péter Alekszejevics, még vakmerőbben.
– No, no, vakmerő vagy.
– Sírhatna az ember, Péter Alekszejevics… Azon keseregsz: nincs ember. Tőlem a
legnagyobb munka idején a tizenegy legjobb kovácsomat elvitték katonának.
– Ki vitte el?
– Kegyelmességed bojárja, Csemodanov, ott volt Tulában összeírni a deákjaival… –
(Nyikita elakadt, Péterre nézett: annak nem lehetett látni az arcát: egészen az ablak felé
fordult.) – Mit titkoljam előled, ilyen dolgok estek Tulában! Aki fizetni tudott, mind
megváltotta magát… Hozzám is küldött a gyárba egy íródeákot… Ha akkor Tulában
vagyok, ilyen mesterekért nem sajnálom azt az ötszáz rubel váltságdíjat. Könyörülj hát,
csinálj valamit. Hisz mind fegyverkovács, nem rosszabb mesterek, mint az angolok.
– Adj be kérvényt – mondta Péter a foga közt.
– Szolgálatára… Nem, Péter Alekszejevics, emberek akadnak azért.
– Jó, jó, beszélj a dolgodról.
Nyikita óvatosan közelebb lépett. Nagy dolog volt az. Ezen a télen az Uralba utazott; a
fiát, Akinfijt és három hozzáértő raszkolnyik parasztot vitt magával a danyilovói
remeteségből, akik járatosak a bányászkodásban. Bejárták az Ural gerincét, Nyevjanszktól
a Csuszovszkij menti telepekig. Vashegyekre akadtak meg rézre, ezüstércre, azbesztre.
Kiaknázatlan hevert ott a kincs. Körös-körül pusztaság. Az egyetlen vasöntő üzem, a
Nyejva folyó mentén, amelyet két évvel ezelőtt építettek Péter parancsára, alig öntött
félszáz pudot, s azt is nehéz volt az úttalan utakon elszállítani. Az igazgató, Daskov bojárfi,
unalmában eliszákosodott, a nyevjanszki vajda, Protaszjev szintén iszákos lett. A munkások
java elszökött, csak a satnyábbja maradt meg. A bányák pusztulásnak indultak. Körös-körül
százados erdők, a tavakban, folyókban csak a merőt kell megmeríteni s akár báránybundán
is lehet aranyat mosni. Itt nem úgy volt, mint Nyikita Gyemidov tulai gyárában, ahol az érc
sovány, az erdő is kevés (a múlt évtől fogva tilos volt a szénégetésre tölgyet, kőrist és
jávort vágni), s minden agyafúrt íródeák megvágja az embert. Itt hatalmas térségek vannak.
De nehéz hozzálátni: nagy pénzre van szükség. Az Ural néptelen.
– Péter Alekszejevics, nem lesz semmi az egészből. Beszéltem Szvesnyikovval,
Brovkinnal meg még egy-két emberrel, húzódoznak, hogy ilyen bizonytalan dologba rakják
a pénzüket. Rám is sértő, hogy valami ispánjuk legyek, vagy mi! Mennyi munkát kíván ez:
az Uralt talpra állítani.
– Mire van szükséged? – toppintott Péter hirtelen. – Pénzre, emberre? Ülj le. – (Nyikita
leült frissen a szék szélére és Péterre szegezte beesett szemét.) – Nekem idén nyáron
százezer pud öntöttvas-ágyúgolyóra s ötvenezer pud vasra lesz szükségem. Nincs időm
várakozni, amíg ti, így meg úgy, meggondoljátok magatokat… Vedd át a nyevjanszki
gyárat. Vedd át az egész Uralt… Parancsolom… – (Nyikita előreszegezte cigányos
szakállát, Péter közelebb húzódott hozzá.) – Pénzem nincs, de erre adok… Falvakat
adományozok a gyárnak. Elrendelem, hogy a bojár jószágokon embereket vásároljanak. De
vigyázz… – Fölemelte hosszú ujját s kétszer megfenyegette. –A svédeknek egy rubelével
fizetem a vas pudját, te három hatosért szállítod…
– Az kevés – szólt közbe Nyikita. – Nem jön ki belőle. Fél rubel…
Kékes szemfehérje majd megpattant, úgy nézett; Péter egy percig dühödten tekintett rá.
– Jól van – mondta. – Erről majd később. S még egyet, látlak, gazfickó. Öntött és
kovácsolt vasban három éven belül mindent megtérítesz nekem… Bizonyisten, vakmerő
vagy… De vigyázz, úgy éljek, kerékbe töretlek.
Nyikita halkan megköszörülte a torkát
– Bizonyisten, előbb is visszatérítem azt a pénzt – szakadt fel összeszoruló gégéjéből.

Olyan este jött, nem tudta, mit kezdjen magával… Azt akarta mondani, gyújtsanak
gyertyát, az át nem olvasott iratokra sandított, aztán az ablakpárkányra dőlt s kihajolt az
ablakon.
Éjszaka van már, s mintha csak még melegebb volna. A levelekről vízcsöppek hullottak.
Kis köd lebegett a gyep fölött… Péter mohó orrcimpával szedte a sűrű levegőt: dagadó
nedvek illata szállt. Egy csöpp hullott a tarkójára, reszketés futott végig a testén.
Tenyerével lassan szétdörzsölte nyakán a nedvességet.
A tavasz csendjében minden éberen aludt. Sehol egy lángocska, csak a távolban, a
katonai telepről hallatszott az őr elnyújtott kiáltása: „Vigyá-ázz.” Testében bágyadtság,
mintha meg volna kötözve. Ahogy az ablakpárkánynak szorítja, hallani, milyen gyorsan ver
a szíve. Egy marad csak; összeszorítani a fogát és várni.
Várni, várni… Mint valami parasztasszony az éjszaka csöndjében, fölemeli fejét a forró
párnáról s hallgatja a fölrémlő dobogást… A munka napközben kifordult kezéből.
Vacsorára hívták Mensikovhoz – nem ment. Ott most tivornyáznak! Még soha nem volt
ilyen nehéz helyzetben; minden ereje abban van, hogy várjon, várni tudjon… Ágoston
király hevességében beleugrott a háborúba, nem tudta az idejét kivárni s most el akadt Riga
alatt. A dán Keresztély se tudott várni, maga a hibás.
– Maga a hibás, maga a hibás – dörmögte Péter az esőtől elnehezedett sötét
orgonabokorra meredve. Ott valaki huzakodik, bizonyára a legénye valami szolgálóval.
Langen ezredes ma izgató híreket hozott Ágoston királytól: a svéd oroszlánkölyök
váratlanul kimutatta a foga fehérjét. Hatalmas flottával jelent meg Koppenhága erődjei előtt
s a város átadását követelte. A megrémült Keresztély harc nélkül tárgyalásokat kezdett.
Károly ezalatt tizenötezer gyalogost rakott ki a dán sereg hátában, amely a holsteini várat
ostromolta. A svédek viharként törtek be Dániába. Sem a maga alattvalói, sem a külföldiek
el nem tudták gondolni, hogy a rakoncátlan, elkényeztetett ifjú rövid idő alatt egy valódi
hadvezér eszéről és bátorságáról tesz majd tanúságot.
Langen átadta Ágoston kérését is, hogy küldjön pénzt: Lengyelországot bele lehet vinni
a háborúba, ha a prímásnak és a korona-hetmannak vagy húszezer aranyat adnak át a pánok
közötti szétosztásra. Langen könnyek közt könyörgött Péternek, hogy ne várja meg a békét
a törökkel, lépjen be a háborúba.
 Ezektől a beszámolóktól viszketni kezdett a bőre. De nem lehet! Nem lehet háborúba
szállni, amíg a krími kán ott van a hátában. Ki kell várni az óráját. Az imént itt járt Ivan
Brovkin; ő beszélte: a kereskedői kamarában nagy lárma volt: Szvesnyikov és Sorin titkon
halmozni kezdte a gabonát, vízen és szárazon Novgorodba és Pszkovba szállítják. A búza
egyszeriben három kopejkát emelkedett. Revjakin azt kiabálta nekik: „Mit bolondoztok?
Ingria még nem a mienk s mikor lesz a mienk? Hiába viszitek a gabonát Novgorodba „és
Pszkovba…”
Ők meg azt felelték: „Őszre a mienk lesz Ingria, az első hóval Narvába visszük a
gabonát.”…
A nyirkos bokrok hirtelen meginogtak, csöpögött róluk az eső. Két árnyék surrant el…
„Jaj, ne, kedves… nem szabad, nem szabad…” Az alacsonyabb árnyék visszahúzódott s
könnyedén futott mezítláb tovább… A másik, hosszú árnyék – Miska, a legénye –
csizmában cuppogott utána. A hárs alatt, már megint egymás mellett álltak és megint: „Jaj,
ne, kedvesem.”
Péter majd derékig kihajolt az ablakon. A völgyben, a szürke fűzfák mögött nagy hold
emelkedett ködbe vontán. A síkságra asztagok, facsúcsok s a kis folyó tejes sávja
rajzolódtak ki, mintha időtlen idők óta ilyen lenne minden: mozdulatlan, változatlan,
izgalommal teli… És ez a két árnyék, a sötét hárs alatt, folyton ugyanarról suttog.
– Ne bomolj már – ordított ki Péter mély hangon. – Miska! Lenyúzom a bőröd!
A leányka eltűnt a hársfa törzse mögött. A legény, egy perc se telt belé, lábujjhegyen
fölrohant a nyikorgó lépcsőn s az ajtón kaparászott.
– Gyertyát! – mondta Péter. – Pipát.
Dohányzott, járkált. Fölvett az asztalról egy írá6t, a gyertya közelébe vitte – eldobta. Az
éjszaka még csak most kezdődik. Rossz rágondolni is, hogy lefeküdjék… A pipafüst az
ablak felé húzódott, az ablaktok széle alatt meghajolt s kiszállt a friss éjszakába.
– Miska! – (A legény megint az ajtóba ugrott – kövéres, pisze orrú arc, kába szem.) –
Te, vigyázz a lányokkal! Micsoda dolog ez! – (Közelebb ment hozzá, de Miskát nyilván
üthette mindennel; ami csak a keze ügyébe került – úgysem volt eszénél…) – Fuss, fogasd
be a kétkerekűt. Velem jössz.

A hold a síkság fölé emelkedett a szürkéskék fűben víz-cseppek csillogtak. A ló

horkantva sandított a homályos bokrokra. Péter rá-rávágott a gyeplővel. A kerékről röpült a
sár, a tükrös keréknyomok nagyot fröccsentek. Kukuj alvó utcáin vágtattak át, ahol az
előkertekben úgy, mint sok évvel ezelőtt, fülledt édességgel illatozott a dohányvirág, Anna
Mons ablakában, a buján hajló jegenyék mögött, az ablaktáblák két szárnyában a faragott
szív alakú rés világos volt.
Anna Ivanovna, Strumpf lelkész, Königseck és von Croy herceg békésen kártyáztak két
szál gyertya mellett. Strumpf lelkész időről időre dohánnyal tömte meg az orrát, kihúzta
kockás zsebkendőjét s élvezettel tüsszentett, elnedvesedett szeme jókedvűen járt végig
társain. Von Croy herceg a kártyáit nézegette s figyelmesen pislogott csupasz szemhéjával.
Lógó bajusza, amely tizenöt nevezetes csatában volt jelen, előredülledve egészen az
orrcimpája alá csúszott. Anna Ivanovna kék háziruhában volt, telt karja könyökig meztelen,
fülében és bársony nyakszalagján könnycseppszerű gyémántok; ahogy a kártyáit latolgatta,
egy kicsit összeráncolta homlokát. A feszes tartású, csinos, berizsporozott Königseck
időnként gyengéden rámosolygott, majd egy-egy ajakmozdulattal észrevétlenül segíteni
iparkodott neki.
A viharok kétségkívül elszálltak e mellett a békés szoba mellett, ahol kellemesen
illatozott a süteménybe való vanília s a kardamonium, ahol a karosszékek és díványok már
vászonhuzatban álltak s a falióra szép lassacskán tiktakolt. „Mi szerényen azt mondjuk,
treff” – sóhajtott föl Strumpf lelkész, tekintetét a mennyezetre emelve. „Pikk” – szólt Croy
herceg, mintha rozsdás kardját félig kihúzta volna. Königseck fölemelkedett, hogy Anna
Ivanovna háta mögül a kártyájába pillantson. „Mi megint szívet mondunk” – szólt
édeskésen.
Péter, aki a hátsó bejáraton jött, váratlanul nyitott be az ajtón. A kártya kiesett Anna
Ivanovna kezéből. A férfiak sietve fölkeltek. Anna Ivanovna uralkodott magán, örömmel
kiáltott föl, s ragyogó mosollyal csinált reveránszot, megcsókolta s kendőjétől félig fedetlen
hagyott melléhez szorította Péter kezét. Péternek mégis úgy rémlett, hogy a borzalom futó
visszfénye villan fel áttetsző szemében. Péter hajlott háttal fordult a dívány felé.
– Játsszatok, én majd dohányozgatok itt.
De Anna Ivanovna hegyes cipősarkain az asztalhoz futott s már össze is keverte a
kártyát:
– Az unalmunkat űztük… Ah, Péter, milyen kellemes, hogy eljött. Maga mindig örömet
és jókedvet hoz ebbe a házba. – Gyerekesen csapta össze a tenyerét. – Megvacsorázunk.
– Nem akarok enni – dörmögte Péter, a pipa szárát rágva. Nem értette, miért, düh
emelkedett a torkában. A huzatokra sandított, a hímzőrámákra, pamutgombolyagokra…
Egy kövér kis redő szalad Annchen világon homlokára (régebben nem vette észre ezt a
redőt).
– Akkor majd valami mulatságos játékot eszelünk ki, Piter… (S megint valami
szánalomra méltó jelent meg a szemében.)
Péter hallgatott. Strumpf lelkész a faliórára nézett, aztán a maga zsebórájára: „Istenem,
már három órára jár”, s elvette az ablakpárkányról az imakönyvét. Von Croy herceg és
Königseck is a kalapjáért nyúlt.
– Ó, ne menjenek el… – kiáltotta Annchen, ujjait ropogtatva, panaszosabb hangon, mint
ahogy az udvariasság megkívánta volna.
Péter szusszant egyet: a pipából szállt a szikra. A lába kezdett maga alá húzódni.
Fölugrott. Heves léptekkel kiment, becsapta az ajtót. Annchen mind szaporábban és
szaporábban pihegett, kendőjébe takarta arcát. Königseck lábujjhegyen egy pohár vízért
sietett, Strumpf lelkész tűnődve csóválta a fejét. Von Croy herceg a kártyákat dobálgatta az
asztalon.

A fatetőkről, a szikkadó utcákról, szállt a pára, a tócsákban: kék feneketlenség. A

harangok szóltak: vasárnap volt, húsvét utáni bélés- és méhszörp-árusok kiáltoztak. Facér
nép ténfergett, közte egyre több részeg. A vedlett városfalon, a fogazás közt újingű
suhancok rúdra kötött háncsnyalábot lóbáltak: a galambokat riogatták. Fehér madarak
repkedtek a kékségben, játékosan forgolódtak, lezuhantak. A magas kerítések mögött az
éjszaka lemosott hársfák és szürke füzek alatt, mindenfelé hintáztak: hol lengőfonatú
lányok repültek föl az ágak közé, hol valami huncut, kopasz öreg lódított föl egy kövér
asszonyt, aki visongatva ült a deszkán.
Péter lépésben ment az utcán. Szeme beesett, arca komor. A nap a hátát égette. Legénye,
Miska, aki egész éjszakán át a kétkerekűben várt rá, hátraszegte a fejét, hogy el ne
szundítson. A nép a ló pofája előtt szétvált, csak nagy ritkán kapta le egy-egy járókelő, a
cárt felismerve, a sipkáját s hajolt utána egészen a földig.
Anna Monstól Péter ezen az éjszakán Mensikovhoz ment. De ahogy a nagy,
befüggönyözött ablakokra fölpillantott, zenét és részeg kiáltozást hallott. „Az Ördög vigye
őket.” Megcsapta a gyeplővel a lovát: kigördült az udvarból s egyenest Moszkvának, a
sztrelec-telepnek fordult. Gyors ügetésben mentek, majd vágtába kapott.
A telepen egyszerű udvar előtt álltak meg; a kapuk fölött rúd meredt az égnek, rajta egy
nyaláb széna. Péter odadobta Miskának a gyeplőt s bekopogtatott a kis kapun.
Türelmetlenül topogott- a cuppogó trágyán. Majd ököllel kezdte döngetni a kaput. Egy
asszony nyitotta ki. Miska gyors pillantást vetett rá: jól megtermett, kerek arcú nő volt,
sötét ujjatlan ruhás. Följajdult s az arcához kapott. Péter meggörbülve az udvarba lépett s
becsapta a kis kaput.
Miska felállt a kétkerekűben s látta, amint a kapun túl, a gerendaház két kis ablakában
fény csap föl. Később az asszony nagy sietve megint kijött a tornácra.
– Luka, hé, Luka – hívott valakit.
Öreges hang felelt.
– Luka, ne engedj be senkit, hallod?
– No és ha betörnek?
– Hát te mi vagy, nem vagy férfi?
– Jól van, majd a karóval…
Miska azt gondolta: „Értem már.”
Nem nagy idő múlva három sztrelec-süveges ember jött elő egy sikátorból. Végignéztek
a holdfényben úszó elhagyott utcán s egyenest a kapuhoz mentek.
– Menjetek tovább – mondta Miska szigorúan. A sztrelecek dühös képpel léptek a
kétkerekűhöz.
– Miféle ember vagy te? Mit keresel ilyen időben a telepen?
– Fiúk, tisztuljatok innét minél előbb – szólt oda Miska csendes-fenyegetően.
– Ugyan miért? – kiáltott föl dühösen az egyik, aki részegebb volt a többinél. – Miért
ijesztgetsz? Tudjuk mi, honnét vagy… – (A másik kettő megragadta a vállát és suttogott
valamit.) – A te fejed is egy cérnaszálon függ… Várjatok, várjatok. – (Társai már el is
lökdösték, nem engedték, hogy feltűrje a ruhaujját.) – Még nem mindenkit akasztottak
föl… Van még fogunk. Csak az ne jusson még karóra… – (Nyakon vágták, sapkája leesett,
s behurcolták egy mellékutcába.)
Az ablakokban a fény csakhamar kialudt. De Péter nem jött ki. A kapu mögött Luka
időről időre álmosan koppintott egyet a fakalapáccsal. Hamarosan olyan csönd támadt,
hogy a fáradt ló is lelógatta a fejét. Miska szendergésén át kakaskukorékolást hallott. A
hold fénye hidegebb lett. Az utca végében a hajnal sárgállott-rózsásodott. Másodszorra
suttogás ébresztette fél, a kétkerekű körül kisfiúk álldogáltak, némelyik nadrág nélkül. De
alig nyitotta ki a szemét, fekete sarkukat szedve s kabát-ujjukat lóbálva mind szétszaladtak.
A nap már magasan állt.
Péter kijött a kis ajtón, kalapját szemébe húzta. Sűrű köhécselés közt nyúlt a gyeplőért.
„No, ezzel megvolnánk” – mondta mély hangon, s ügetőre fogta a lovát.
Amikor Moszkvából a zöld mezőre kiértek – a messzeségben a német telep csúcsos tetői
mögöttük, a láthatáron hófehér felhők – Péter így szólt:
– Így kell veletek, inasnéppel bánni… Ha éjszaka még egyszer bolondozol, bezárlak a
kamrába. – S elnevette magát, kalapját a tarkójára tolta.
Útközben egy félszázad katonát értek utol, barna, esetlen kabát volt rajtuk, lábukon egy-
egy nyaláb széna, szalma: összevissza léptek, szuronyaik egymáshoz verődtek. „Vigyázz!”
– kiabálta kétségbeesetten az őrmester. Péter leszállt a kétkerekűről, megfogta egyik
katona vállát, aztán a másikét, megforgatta, megtapogatta a durva posztót.
– Ganéj – kiáltotta, szemét a bibircsókos őrmesterre meresztve. – Ki szállította a
kabátokat?
– Bombavető úr, a Szuharev-féle szabászatban adták ki.
– Vetkőzz le – kapta el Péter a harmadikat, egy hegyes orrú, ösztövér katonát. Annak
ijedtében a lélegzete is elakadt, ahogy a Bombavető fölébe hajoló, kerek arcára, fekete
kefe-bajuszára nézett. Közelében álló társai vették ki kezéből a puskát, gombolták ki a
vállszíját, ráncigálták le a kabátját. Péter fogta a kabátot, beledobta a kétkerekűbe s egy
szót sem szolt többet, visszaült s elhajtatott a Mensikov-kastély felé.
A levetkőztetett katona, minden ízében remegve, sóbálványként nézett a gyepes utcán
távolodó kétkerekű után. Az őrmester megbökte a botjával.
– Golikov, ki a sorból, ballagj utánunk… Vigyázz! – Jól eltátotta a torkát, hátraszegte a
fejét s olyat ordított, hogy az egész mező harsant bele. – Bal láb: széna, jobb láb: szalma.
Vésd az eszedbe… Indulj: széna, szalma, széna, szalma…

A Szuharev-féle katonai szabászatba a posztót Ivan Brovkin új gyára szállította, amely a

Nyeglinnaja folyó mellett, a Kuznyeckij-hídnál épült. Mensikov és Safirov társként léptek
az üzletbe. A preobrazsenszkojei kormányszék százezer rubelt fizetett ki előre a
kabátposztó-szállításra. Mensikov azzal dicsekedett Péternek, hogy a posztójuk nem
rosszabb, mint a hamburgi. Közben darócot szállítottak, amelynek gyapot volt a fele.
Alekszaska Mensikov, aki tolvajságban született, tolvaj volt és tolvaj is maradt.
„No, várj csak!” – gondolta Péter, türelmetlenül rángatva a gyeplőt.
Alekszandr Danyilovics az ágyán ült s a tegnapi ricsaj után – reggel hétig mulattak! –
uborkalevet ivott, kék szeme zavaros, szemhéja puffadt volt. Az uborkaleves csészét a házi
diakónusa tartotta, gúnynevén Pedrila, vadállati hangú és vadállati külsejű férfi, majd hét
láb magas és vastag, mint a hordó. Ujjával bánatosan mászott a csészébe.
– Tán ezt a kis uborkát, fogd csak…
– Menj a pokolba…
A pompás ágy élőit Pjotr Pavlovics Safirov ült, lepényként szétterült, édeskésen okos
arccal, a nyitott burnótszelence kínálásra készen a kezében. Ő érvágást ajánlott – egy
félpohárnyit – vagy piócát rakni a tarkójára.
– Alekszandr Danyilovics, szemem fénye, maga egyenesen tönkreteszi magát a hevítő
italok mértéktelen élvezetével.
– Menj te is őutána.
A diakónus elsőnek látta meg Pétert az ablakon át. „Úgy látszik, rossz kedvében
méltóztatik lenni.” De még észbe sem kaptak: Péter bejött a hálóba, üdvözlés nélkül
egyenesen Alekszandr Danyilovicsnak esett s orra alá dugta a katonaköpenyt.
– Ez jobb, mint a hamburgi? Hallgass, tolvaj, hallgass, ne mentegesd magadat. – Elkapta
mellén a csipkeinget, a falhoz hurcolta, s amikor Alekszandr Danyilovics, száját elnyitva
ellenkezni próbált, jobbról-balról képen vágta, csak úgy himbált a feje. Dühében felkapta a
kandallónál, álló botot s azt is eltörte Alekszaskán. Majd ott hagyta és Safirovhoz fordult,
az megadóan térdelt a karosszék mellett, Péter csak lihegett fölötte.
– Kelj föl! – (Safirov fölugrott.) – Ezt a rongy posztót, eladod Lengyelországba,
Ágoston királynak, azon az áron, amit én fizettem nektek… Egy hét időt adok rá. Ha nem
adod el, lehúzatom az ingedet s a deresen veretlek meg. Megértetted?
– Eladom, el, sokkal előbb, felséges cár.
– Nekem pedig Vanyka Brovkinnal jó posztót szállítotok helyette.
– Min Herz, uramisten – mondta Alekszaska, orrából a vért és taknyot törülgetve –,
mikor csaltunk mi meg téged… Tudod, mi történt ezzel a posztóval?
– Jó, jó. Hozass reggelit.

Negyedik fejezet

1
Hőség. Szélcsend. Konstantinápoly cseréptetői elfakultak. A város fölött a hőség
délibábja reszket. Még a szultáni palota megbámult, poros kertjeiben sincs árnyék. A
várfalak tövében, a tükörsima víz partjain, a köveken rongyos emberek alusznak… A város
elcsendesedett, csak a magas minaretekről hallatszanak bánatos figyelmeztetésül elnyújtott
kiáltások. Meg a kutyák vonítanak éjszakánként a csillagokra.
Több mint egy éve, hogy Jemeljan Ukraincev nagykövet és Cseregyejev deák a perai
vendégfogadóban vesztegelt. Huszonhárom konferenciát hívtak össze, de sem az oroszok,
sem a törökök nem mozdultak sem előre, sem hátra. A napokban küldönc érkezett Pétertől
azzal a paranccsal, hogy a békét sürgősen meg kell kötni, a töröknek, Azovon kívül, amit
csak lehet, át kell engedni: Jézus sírjáról, hogy a katolikusokat ne ingereljük, jobb
hallgatni, s ha aztán az engedményeket megtették, tartsanak ki keményen.
A huszonharmadik konferencián Ukraincev ezt mondta: „Íme, az utolsó szavunk: mi
már csak két hétig maradunk Konstantinápolyban. Ha a béke nem lesz meg, magatokra
vessetek: a felséges cár hajóhada nem hasonlítható a múlt évihez, hiszen láttátok!”… A
nagykövetség ijesztésül átköltözött a vendégfogadóból a hajóra. Az „Erőd” oly soká állt
tétlenül, hogy a hajó oldalát benőtte a moha, a fülkékben svábbogarak és poloskák
nyüzsögtek, Pamburg kapitány unalmában egészen elhájasodott.
Ukraincev és Cseregyejev hajnal előtt keltek, a fülledt fülkében vakaróztak,
nyögdécseltek. Alsó ruhájukra tatár köntöst dobtak s kimentek a fedélzetre. Micsoda
szomorúság: a még setét Boszporusz s a kiégett dombok fölött, a hőséget már magában
rejtve, felhőtlenül ömlött szét a hajnal. Hozzáültek a falatozáshoz. Egy kis kvasz volna jó a
pincéből… Az ördög vigye! – bűzös halat ettek, ecetes vizet ittak, nem volt íze semminek.
Pamburg kapitány éhgyomorra egy pohár pálinkát eresztett le s egy szál alsónadrágban
járkált a fölszáradt fedélzeten. A nap narancsszínben kelt. Hamarosan tűrhetetlen lett a
folyóvízre nézni, a parton lomhán himbáló görög- és sárgadinnyés csónakokra, a mecsetek
mészfehér kupolájára, a szemet szúró félholdakra az ég kékségében. Emberek zsivaja,
kiáltozás, Galata szűk sikátoraiból az árusok rikoltása hallott.
– Ugyan mondd, Jemeljan Ignatyevics, mi hasznomat veszed itt – mondta Cseregyejev
fődeák –, engedj haza engem… Gyalog is elmegyek…
– Most már nemsokára hazamegyünk, tűrj, Ivan Ivanovics – felelte Ukraincev, szemét
behunyva, hogy ő maga se lássa a megunt várost.
– Egyet szeretnék én, Jemeljan Ignatyevics, kertecskémben, a hűvös pázsiton heverni…
– Cseregyejev arca, amely amúgy is hosszúkás volt, keskeny szakállú, a hőségtől és
honvágytól egészen kiszáradt, szeme beesett.
– Van nekem Szuzdalban egy házacskám, a kertemben két vén nyírfa, álmomban azokat
látom… Reggelenként fölkel az ember: elmegy megnézni a jószágot, hogy kihajtották-e a
rétre… Odamegy a méheshez: a fű övig ér… A folyón parasztok húzzák az emelőhálót. Az
asszonyok a sulykot csattogtatják. Olyan barátságos minden…
– A-jaj-jaj, igen, igen, igen – bólintott a ráncos képű nagykövet.
– Ebédre harcsás bélés lenne.
Ukraincev nem nyitotta föl a szemét, csak ide-oda himbálta magát.
– A harcsa nagyon zsíros, Ivan Ivanovics… Nyáron jobb a spenótos halleves… Meg egy
kis mentás kvasz.
– Jó sügérleves, Jemeljan Ignatyevics.
– Csakhogy a sügért nem szabad ám megtisztítani. A nyálkájában kell megfőzni. Ha
megfőtt, ki vele, s kecsegét a lébe.
– Micsoda ország az, Istenem! És itt! Jemeljan Ignatyevics, igazi böszörmények. Az ám,
káprázat minden. S az itteni görög nők: igazán az undokság edényei.
– Kerülnöd is kellene az ilyesmit, Ivan Ivanovics. Cseregyejev hatalmas orrán
kölesszemnyi verejtékcsöppek ütöttek ki. Szeme még jobban beesett. A partról egy
szőnyeggel fedett, hatevezős szandál tartott a hajó felé. Pamburg kapitány egyszer csak
rekedten elkiáltotta magát:
– Fedélzetmester, sípolj föl mindenkit! A kötélhágcsót!
A szandálon Szolomon jött, a nagyvezér egyik Íródeákja, gyors eszű és gyors mozgású
ember, arca csontos, orra lapos. Ahogy a hágcsón fölkapaszkodott, szaporán csoszogott a
papucsa. Fürgén vizsgálta végig szemével a hajót, tenyerét fürgén a homlokához, ajkához,
szívéhez emelte.
– A nagyvezér a hogyléted felől érdeklődik, Jemeljan Ignatyevics – szólalt meg oroszul
–, fél, hogy szorosan vagy a hajón. Mért haragudtál meg ránk?
– Jó napot. Szolomon – felelte Ukraincev –, amennyire lehet, kényelmesen. Mondj te is
valamit a nagyvezér hogylétéről. Szerencsésen folynak a dolgaitok? – Ezeknél a szavaknál
élés pillantást vetett rá. – Nekünk itt is jó. Hazavágyódunk. A mi hazánk itt – ez az ötven
láb a talpunk alatt.
– Jemeljan Ignatyevics, beszélhetnénk négyszemközt?
– Miért ne, beszélhetünk négyszemközt is. – Megköszörülte a torkát. – Hagyjatok
magunkra – szólt oda Cseregyejevnek és Pamburgnak. Ö maga is a vitorla árnyékába
lépett. Szolomon csupasz ínyét kivillantva, elmosolyodott.
– Jemeljan Ignatyevics, én igaz barátja vagyok magának s ujjamon számolom el az
ellenségeit … – Az ujja ott járt Ukraincev orra előtt. (,,Úgy-úgy” – dünnyögte az.) – S
nevetek a cselszövényeiken… Ha én nem vagyok, a díván a tárgyalást is abbahagyta volna
már. Nekem azonban sikerült fordítani a dolgon, a nagyvezér akár holnap is aláírja a
békét… Csak egy-két embernek kell egy kis baksist adni.
– Úgy? – ismételte meg Ukraincev. Most már mindent értett. Egy görög, aki az ő
zsoldjában állt, tegnap azt a hírt hozta, hogy a francia követ visszatért Párizsból
Konstantinápolyba; a díván – a szultán miniszterei – gyűlést tartottak s nagy ajándékot
kaptak. Jemeljan egész éjszaka gyötrődött a hőség és a svábbogarak miatt s azon
gondolkozott: mit jelent mindez? Nem mást, mint hogy a törököt újra háborúra uszítják az
osztrák császár ellen. S ehhez föl kell szabadítani a török kezét a moszkvai ügyektől.
– Az a baksis most tizedrangú dolog… Te azonban mondd meg a nagyvezérnek, hogy
mi csak az alkalmas szelet várjuk. Ha meglesz a béke, jó, ha nem lesz meg, minekünk még
jobb. A béke azonban ilyen legyen… – Őszes szemöldöke alól keményen tekintett
Szolomonra. – A dnyeperi városkákat, ahogyan megbeszéltük, lerontjuk… Cserében Azov
körül, tíz nap lovaglásnyira orosz lesz a föld. Emellett kitartunk.
Szolomon megrémült, hogy a baksis egészen kicsúszik a kezéből, az oroszok nyilván
többet tudnak a kelleténél. Megragadta a nagykövet kabátujját; vitatkozni kezdett.
Bementek a fülkébe. Pamburg tudta, hogy látcsövön sok szem nézi az „Erőd”-öt,
matrózokat küldött az árbocra, mintha indulásra készítené a vitorlákat. Jemeljan egy percre
megjelent a fülke küszöbén.
– Ivan Ivanovics, készülj, a városba megyünk.
Hamarosan maga is kijött, kardosán, parókásan. Szolomon a könyökénél fogva
támogatta, ahogy a kötélhágcsón a szandálba leereszkedtek.
Délután, sok nap óta először, a hajó keskeny árbocszalagja lomhán meglebbent. A távoli
dombokat fakó köd vonta be. Az ég kéksége mintha porral szívta volna meg magát, a város
elfátyolosodott. A pusztaság felől szél kerekedett.
Másnap aláírták a békét.

2
A Nagy Iván ott zúgott Moszkva fölött, réznyelvét huszonnégy árussori legény
ráncigálta. Folyt az imádkozás az orosz fegyverek győzelméért. Ma, a mise után, Prokofij
Voznyicin, a duma fődeákja, ősi szokás szerint – orosz bundában, prémes sipkában,
szattyán csizmában –, kiment a tornácra (amelyet már benőtt a csalán és a lapu), s a
tengernyi, összeszaladt népnek messzehalló hangon olvasta föl a cári ukázt, hogy a
fegyverforgató embereknek a svéd városok ellen kell vonulniuk. Minden kamarás, udvari
méltóság, moszkvai nemes és palotalakó s minden tisztviselő-ember, aki a hadviselésben
járatos, nyeregbe tartozik szállani.
Rég várták ezt, s Moszkva mégis fenekestül felfordult. Reggeltől vonultak az ezredek és
a társzekerek, porral borítva el az utcákat. A katona-asszonyok ott futottak mellettük,
hosszú ruhaujjukkal kétségbeesetten integetve. A váraljaiak sűrű tömegben szorultak a
gerendaúttesten bukdácsoló ágyúk elől a palánkokhoz. Az ősi templomocskák nyitott
ajtaján át dörögve csapott ki a diakónusok hangja: ,,Győ-ze-le-em!…” A bojárudvarok
kapuja fölpattant, lovasok ugrattak ki – némelyik régimódian vértben és köpenyben –,
lovukat megsarkantyúzva vágódtak bele a tömegbe s csattogtatták korbácsukat az emberek
feje fölött. Szekerek ütköztek össze, tengelyek ropogtak, lovak harapdáltak, nyerítettek.
Az Uszpenszkij-székesegyházban rengeteg gyertya égett, a gyenge testű, tömjénfüstbe
burkolt Adrian pátriárka, kezét égnek emelve, zokogott. A bojárok, mögöttük a neves
kereskedők sűrű tömege s a nagykereskedő céh legjobbjai térdeltek. A”főpapnak a kupola
felé emelt arcán leomló könnyeket nézték és zokogtak. A fődiakónus föltátotta torkát,
halántékán kidagadtak az erek s az utolsó ítélet trombitájához hasonló „győzelem”
kiáltásaival túlharsogta a pátriárka kórusát. Fekete volt a pátriárka köpenye, fekete az
aranykeretben a szentek arca, aranytól és dicsőségtől ragyogó a székesegyház.
A kereskedőnépet első ízben engedték be ilyen tömegben a bojárok fellegvárába, az
Uszpenszkij-székesegyházba. A kereskedői kamara erre az alkalomra huszonöt pud
viaszgyertyát ajánlott föl, sok neves kereskedő azonban még külön is állíttatott gyertyát, ki
fél pudnyit, ki egy pudnyit. A diakónusokat felkérték, hogy ne kíméljék a tömjént.
„Dicséret, dicsőség” – hajtogatta Ivan Artyemics Brovkin, könnyektől szuszogva. Egyik
oldalán Mitrofan Sorin elnök kísérte önfeledten a kart, a másik oldalon Alekszej
Szvesnyikov falta cigány szemével olyan mohón a választófal aranyát, a miseruhákat, a
koronákat, mintha mindez a pompa az ő műve volna. „Győ-ze-le-em!” – bődült fel a
boltíveket megrázva a pompás öltözetű diakónus, s a miseruhájára hímzett vörös rózsák
eltűntek a füstgomolyagban.
A kereszthez járultak. Elsőül Fjodor Jurjevics, a kövér, őszes cézár-herceg; vagy egy
percig csókolta a keresztet, kókadt válla meg-megrázkódott közben. Mögötte a hercegek,
bojárok, egyik vénebb, mint a másik (a fiatalabbak már mind fegyvérben s hadban voltak).
Áhítatosan közeledett a kereskedő-nép. A templomi elöljárónak, aki egy nagy tálcát tartott
a kezében, nagy csörgés közt dobták oda az aranyakat, gyűrűket, gyöngysorokat. Fejüket
fölvetve jöttek ki a székesegyházból. A bejárat fölötti, óriási szentkép felé még egyszer
keresztet vetettek, megrázták hajukat, fölrakták a sipkát, kalapot, s a ritkás fűvel benőtt
csupasz téren át a kereskedői kamara épületébe mentek. Sarkuk fürgén kopogott,
pillantásukat gazda módján siklatták végig az egyszerű emberek tömegén s a
kormányszékek ablakain.
Ivan Artyemicsnak, ahogy a templomból kilépett, vagy egy tucat, fekete görcsös kéz
kapta el a bársony kabátszárnyát: „Herceg, herceg… Csak egy kopejkát! Egy fa-la-to-ot!” –
üvöltöttek a kócos, fogatlan, mezítlen, gennylepe alakok. Vánszorogva másztak oda, a
rongyaikat rázták: „Herceg, herceg!” … Ivan Artyemics elborzadva tekingetett körül: „Mit
akartok, bolond koldusai, miféle herceg vagyok én!” Mindkét zsebét kiforgatta, egy-egy
kopejkát vetett nekik… A kopasz eszelős a piszkavasaival csörömpölt, s nem emberi
hangon üvöltötte: „Égő szenet akarok.”
Revjakin is ott állt, összehúzott szemmel nevetett, kis szakállát húzogatta. Ivan
Artyemics valahogy kitépte végre a kabátja szárnyát s rászólt.
 – Nem a te sereged ez, kupec? Jobb lenne, ha ilyen napon keresztet vetnél a
homlokodra!
– Mi a közzel tartunk, Ivan Artyemics – hajolt meg Revjakin, kezét a hasára téve –, az
emberek közösségével együtt alázzuk meg magunkat… A közösség szegény és mi Isten
szegényei vagyunk.
– Pfuj! Kutya írásmagyarázó!… Igazi kutya vagy! – Ivan Artyemics tovább ment,
mögötte az eszelős mekegett, mint a kecske.

3
A katonáknak minduntalan neki kellett feküdniük, hogy a szekereket és ágyúkat a sárból
kirángassák. Jó néhány napja fújt már nyugatról a szél, amerre jó száz versztányira
elnyúlva Weide és Artamon Golovin tábornok serege nyomult. (Repnyin hadosztálya még
mindig nem tudott Moszkvából elindulni.) Negyvenötezer gyalogos és lovas meneteli, s
velük vagy tízezer szekér.
Dermesztő köd húzódott az erdők ormai fölött. Az eső a nyír- és nyárfákról leverte az
utolsó levelet is. Az agyonjárt utak kékes sarába tengelyig süppedt a kerék, a lovak lábukat
törték. Fölfújt bendővel, s magasba húzott lábbal az út egész hosszában lótetemek hevertek.
Az emberek némán ültek az árokszélre – üssék agyon őket, nem mozdulnak. Különösen a
külföldi tisztek bizonyultak nagyon kényeseknek, a nyeregből régen leszálltak, nedves
köpönyegben, nedves parókában reszkettek a gyékényborításos fogatok cókmókja közt.
Moszkvából a sereg csinosan, tollas kalapban, zöld kabátban, zöld harisnyában indult
útnak, a svéd határig nyakig sárosán, mezítláb, bomlott sorokban ért. Amikor az Ilmen-
tavat megkerülték, a földagadt hullámok elöntötték a parti réteket, sok társzekeret
elsodortak.
A szekérkaravánok a nagy rendetlenségben elmaradtak, eltévedtek. A pihenőhelyeken
nem lehetett tüzet gyújtani; fönn eső, lenn mocsár. A leggonoszabb ellenségnél is
rosszabbak voltak a nemesi fölkelés lovas századai. Mint a sáskák hordtak szét minden
ehetőt a környező falvakból. Ha gyalogosok mellett haladtak el: „Félre az útból, repedt
sarkúak” – kiáltoztak rájuk. Alekszej Brovkin, aki von Svéden elővéd ezredében volt
kapitány, szidta s nemegyszer bottal támadt a lovas menetre. Fáradság és kínlódás sok volt,
rend kevés.
Az elővéd csak a határ közelében, a Luga folyónál keveredett ki a sárból, itt ütött tábort
s várta be a társzekereket. Sátrat vertek. Így-úgy megszárítkoztak. A katonák az azovi
hadjáratot emlegették, némelyiknek Vaszilij Golicin krími hadjárata is eszébe jutott. Össze
sem lehet azt hasonlítani: amikor a szabad pusztán a meleg délnek megy az ember! Akkor
dalolva mentek, emlékeztek vissza… Hanem ez miféle föld itt? Zord mocsarak, felhők meg
szél. Sok könnyet kell hullatni, amíg ezt az éhes országot meghódítjuk.
A sátrak előtt csípősen füstölögtek a tábortüzek. A katonák ruháikat foltozták, a csúszós
parton – mosni – a folyóra ereszkedtek. A kincstári bakancsa mindnek szétment, szerencsés
volt, aki bocskort szerzett, mások ronggyal tekerték be a lábukat. Novemberre háború
nélkül is elpusztul itt az emberek fele. A lovasok időnként egy-egy finnt hoztak pányván –
„nyelvnek”. Körülvették, oroszul, tatárul kérdezgették, hogyan élnek itt? Buta nép az a finn
– csak hunyorgott jámbor szemével. Alekszej Brovkin sátrába vitték kihallgatásra. Az
efféle „nyelvet” ritkán engedték el; megkötözve a hadtáphoz küldték, egy háromnegyed
rubelesért – némelyiket, amelyik jó erős volt, még drágábban is – a markotányosoknak
adták el, azok továbbadták Novgorodba, ahol a hadiszállítók ügynökei tanyáztak.
Alekszej Brovkin szigorú rendet tartott a századában; katonái jóllakottak voltak, ok
nélkül nem bántotta meg őket, a legénységi kondérból evett, a fegyelmetlenséget,
mulasztást nem nézte el: csupasz farával fölfelé, mindennap ott ordított valaki a sátránál, a
bot alatt. Az éj derekán fölkelt s maga ellenőrizte az őrszemeket. Egy alkalommal, ahogy
észrevétlenül az erdő széle felé ment, fölfülelt: tán egy fa nyikorgott, vagy valami vad
nyöszörgött. Halkan odaszólt. Egy tönkön ülő katona derengett föl előtte, a puskacsövét
átölelve, fejét a vashoz szorította.
– Ki van itt őrségen? – szólt rá Alekszej. A katona fölugrott.
– Én – szólt alig hallhatóan.
– Ki van itt őrségen? – ordította Alekszej.
– Andrjuska Golikov.
– Te nyöszörögtél?
A katona furcsán nézett az arcába:
– Nem tudom!
– Nem tudom! Ó, te nagyböjtös!
El kellett volna verni, persze… Alekszejnek eszébe jutott az összeomlott templom, az
élve elégetett emberek fölött az erdőnél magasabbra csapó láng s a tűzfény a megvilágított
havon – ez, amint a kezét tördeli. Alekszej akkor a megszállott paraszttal és Nyektarij
remetével együtt őt is elfogatta. Az öreg Nyektarij, az ördög tudja, hogyan, elszökött egy
éjszaka, ahogy a fenyők alatt vesztegeltek. Andrjuska Golovin eszméletlenül hevert a
szánkóban, a gyékény alatt, nem evett, nem beszélt. Povenyecben, a kerületi hivatalban,
amikor a vallatásnál ostorral fenyegették, hirtelen kitört: „Mit kínoztok? Eleget kínoztak
már. Olyan kín úgy sincs több…” – és elmondott mindent (az íródeák nem győzte a tollat
mártogatni), letépte a csuháját s megmutatta az ütések sebét. Alekszej látta, hogy nem
közönséges ember, írni, olvasni tud, lenyíratta a bozontját, a fürdőben kimosdatta és
besorozta katonának.
– Hát való az, háborúban nyöszörögni… Beteg vagy?
Golikov nem felelt, kihúzta magát, feszesen állt. Alekszej megfenyegette a botjával s
tovább ment.
– Kapitány úr – mondta Golikov kétségbeesetten.
Alekszejben megrezzent valami erre a sötétből jövő hangra; maga is ilyen volt valaha.
Megállt.
– No, mit akarsz még? – kérdezte szigorúan.
– Szörnyű ebben a sötétben, kapitány úr: félek az éjszakai magányosságtól. Rosszabb a
halálnál ez a szomorúság. Mért hajtottak bennünket ide?
Alekszej úgy elcsodálkozott, hogy megint odament Golikovhoz.
– Hogy mersz te itt okoskodni, csavargó? Tudod-e, mi jár az ilyen beszédért?
– Öljenek meg egyszerre, Alekszej Ivanovics… Én vagyok a legnagyobb ellensége
magamnak… Így élni: a barom rég megdöglött volna… A világ nem vesz be engem…
Mindent megpróbáltam: a halál se vesz be… Merő esztelenség. Fogja a fegyvert, döfjön át
a bajonettel.
Alekszej válaszul összeszorította a fogát s fültövön vágta. Andrjuska feje megingott, de
el se jajdította magát.
– Emeld föl a kalapodat. Tedd a fejedre. Utolszor beszélek szépen veled, te pópátlan. A
remeték iskoláját jártad, kitanítottak! Katona vagy. Azt mondták: menj háborúba, hát
mégy. Azt mondják: meg kell halni, meghalsz. Miért? Mert muszáj. Itt állsz hajnalig… Ha
megint vinnyogsz, meghallom, vigyázz magadra!
Alekszej elment, vissza sem fordult. Sátrában lefeküdt a szénára. A pirkadat még messze
volt. Nyirkos volt a levegő, de sem eső, sem szél. Fejére húzta a lótakarót. Fölsóhajtott.
„Mindenik hallgat persze, de azért gondolkoznak. Ó, emberek…”
Egy előrehajló katona, Sárralmosdó Fegyka, komoran öntögette Alekszej kezére a
merőkanálból a vizet, ő beleprüszkölt a hideg vízbe, az egész bőre borzongott. A reggel
hideg volt, a megdőlt füvön kékes dér, a csizmák alatt ropogni, kezdett a tapadós sár. A
sátrak közt máglyák füstje szállt a magasba. Az álomittas Leopoldus Mirbach zászlós a
paszomántos kabátja fölé dobott báránybőrben, két katonával kiabált, akik fejüket ijedten
hátraszegezve álltak ott.
– Verés, verés! – ismételte rekedt hangon. – Pfuj! Schwein! – megragadta egyiknek az
arcát, összenyomkodta, ellökte. Megigazította vállán a báránybőrt s bement Alekszej
sátorába. Rég nem borotvált arca puffadt volt, szeme dagadt.
– Forró víz nincs… Ennivaló nincs… Ez nem háború. Rendes háború, a tiszt elégedett…
Én nem vagyok elégedett… A maguk katonái koszos banda.
Alekszej nem felelt semmit, dühösen dörgölte arcát a törülközővel. Harákolva dugta oda
Fegykának a mocskos ingbe bújtatott hátát: „Rajta!” – Az dögönyözni kezdte a tenyerével.
– „Jobban!”
Az erdőből ebben a pillanatban egy nehéz szekér jött ki, abroncsokra erősített
vászonernyővel. A hat különféle színű lóról dőlt a pára. Mögötte egy tucat lovas, sárlepte
köpönyegben. A kocsi ide-oda zökkenve lépésben közeledett a kitaposott tarlón a táborhoz.
Alekszej kapta a kabátját, siettében nem talált bele az ujjába. Fölkapta kardját és a
sátrakhoz futott.
– Dobosok, riadó!
A kocsi megállt, Péter mászott ki belőle, füles prémsapkában. Csillagforma
sarkantyújába belekeveredve Mensikov is kiszállt, bő, cobolyprémes köpeny volt rajta,
málnavörös. A lovasok leszálltak a lóról. Péter Összeráncolt képpel nézegette a tábort,
vörös kezét bekecse zsebébe dugta. Az áttetsző levegőben trombitaszó harsant,
megperdültek a dobok. A katonák lemásztak a szekerekről, kirohantak a sátrakból,
begombolóztak, fölcsatolták a kardszíjukat. Négyszögbe sorakoztak. A zászlósok ügetve
mentek végig az arcvonal előtt, botjukkal nyomkodták az embereket, németül
káromkodtak. Alekszej Brovkin – bal keze a kardján, jobbjában a kalap – megállt Péter
előtt. (Siettében nem találta a parókáját.) Péter elnézett bozontos feje fölött.
– Rakd föl a kalapodat. Hadban nem veszik le a kalapot, bolond. Hol van a puskaporos
szekeretek?
– Az Ilmeny-tónál maradt. Bombavető úr, az egész por átnedvesedett.
Péter szeme Mensikov felé fordult. Az lomhán húzta el borotvált képét.
– Szíveskedjék megmondani – szólalt meg, s ő is úgy nézett el Aljoska feje fölött, mint
Péter –, hol van az ezred többi százada? Hol van von Sveden ezredes?
– Lejjebb, a folyó mentén, tábornok úr, mind külön.
Mensikov ugyanazzal a ferde mosollyal csóválta meg a fejét. Péter csak a szemöldökét
húzta össze.
A két öles termetű ember, a szúrós tarlón felsorakozott négyszög felé tartott. Péter nem
húzta ki kezét a zsebéből, szinte szórakozottan nézegette a katonák szürke, sovány arcát,
amelyet a rossz idő egészen eltorzított, rosszul ványolt kalapját, az elrongyolódott
kabátokat, lábukon a kapcát, elnyűtt lábbelit. Csak az idegen zászlósok húzták ki hetykén
magukat.
Így álltak soká a sor előtt.
Péter fölrántotta a fejét.
– Jó egészséget, fiúk!
A zászlósok vadul fordultak az arcvonal felé.
– Jó egészséget kívánunk, Bombavető úr – hullámzott végig a sorokon.
– Kinek van panasza?
Péter közelebb ment. A katonák hallgattak. A zászlósok – kezük az oldalt tartott boton, a
jobb csizma elöl – szemüket a cárra szegezték.
Péter élesebben ismételte meg.
– Akinek panasza van, lépjen elő, ne féljen.
Valaki hirtelen mélyen, szinte zokogásszerűen fölsóhajtott (Alekszej pillantása
Golikovra esett: a muskéta remegett a kezében, de összeszedte magát, elhallgatott.)
– Holnap Narva ellen indulunk. Nehézség lesz sok, fiúk. Maga Carolus svéd király jön
ellenünk. Le kell őt győznünk. Hazánk földjét nem engedhetjük át neki. Errefelé –
Jamgorod, Ivangorod, Narva – az egész ország a tengerig a mi hazánk volt. Hamarosan
győzünk s a téli táborban majd kipihenjük magukat. Értitek, fiuk?
Szigorúan meresztette a szemét. A katonák némán pillantottak rá. Mi van itt érteni való?
„Legyőzzük, van rá elég ember” – mondta a sorok között egy komor hang rekedten.
Mensikov előrelépett, nézte, ki szólt. Alekszejnek megállt a szíve. Sárralmosdó Fegyka volt
az, a legmegbízhatatlanabb katonája.
– Kapitány úr … – (Alekszej odaugrott.) – A század rendjéért köszönetemet
nyilvánítom. A többiben nem vagy hibás. Az embereknek szíveskedj kiadni három-három
pohár pálinkát.
Péter lehorgasztott fejjel ment a kocsijához. Mensikov odahunyorított Alekszejre (ez
alkalommal meg méltóztatott ismerni régi barátját), kiszabadította ápolt kezét a prémes
köpenyből s megveregette Aljoska vállát.
– Jól van, Péter Alekszejevics meg van elégedve – súgta a füléhez hajolva. – Nálad nem
az van, ami másoknál… Ha Narva alatt kitünteted magadat, az ezredesek sorába kerülsz.
Novgorodban láttam Ivan Artyemicset, üdvözöltet.
– Köszönöm, Alekszandr Danyilovics.
– Sok szerencsét! – Mensikov a köpenyét elöl fölkapta, Péter után futott. Beültek a
kocsiba, a part mentén arra mentek, ahol a hideg eget tükröző folyó a fenyőerdő mögé
kanyarodott.

Narvától két versztányira a folyón lefelé, a Narova két ágán át, ott, ahol a hosszú,
mocsaras Kamperholm-sziget folyja körül, hajóhidat készítettek. Seremetyev lovas ezredei
azon mentek át s húzódtak a revali útra, hogy az ellenséggel érintkezésbe lépjenek.
Mögötte Trubeckoj hadosztályának az egységei keltek át a balpartra. Egy versztányira
Narva kőbástyái előtt szekereik mögé sáncolták magukat. A narvai helyőrség nem
akadályozta az átkelést, nyilván kevesen voltak, féltek a nyílt mezőre kiszállani.
Szeptember huszonharmadikán a jamgorodi útról letérve, az egész elővéd a dimbes-
dombos rónára vonult s Ivangorod alacsony, fűvel benőtt bástyái (hajdan Rettegett Iván
fellegvára volt), és Narvának a folyón túl kéklő csúcsos tornyai és cseréptetői előtt,
Kamperholm-sziget felé nyomult s az ingó hídon át megkezdte az átkelést a gyors, zavaros
folyón.
Csendes idő volt. A napnak se fénye, se melege. Narva és Ivangorod téglatemplomai
fölött kongtak a vészharangok.
A katonák bomlott sorokban özönlöttek a szélesre taposott homokos úton a híd felé;
sztrelecek, a Péter szemében gyűlöletes rókaprém szegélyű sapkájukban; törött, nagy
üggyel-bajjal összekötözött szekerek, rajtuk hordók, zsákok, ládák, penészes kenyér; az
úton végképp lerongyolódott parasztkocsisok rossz gebéiket csapkodták, amelyek minden
erejük megfeszítésével feküdtek bele a háncshámba; egy rúdjára göngyölített lobogó,
pikára tűzött zászlócska úszott, vagy az osztagát vesztett tüzér vállán egy ágyútisztító
söprű, vállára dobott palástban egy lovastiszt törtetett át a tömegen, botjával koppintgatva
az emberek fejét; majd egy bojárfi nyargalt el rikoltozva; a nagyapai páncéling fölött
szétvetett bunda; mögötte az emberei döcögtek gebéiken; tűzdelt, nemez kaftánjukban
olyanok voltak, mint a hordó, hátukon tatáríj és tegez.
Elvonulóban mind egy kopasz domb felé fordultak; a dombon, oldalt az úttól, a cár ült
vasvértjében szürke lovon s távcsövébe nézett. Közvetlenül mellette Mensikov állt
hollófekete lován, csípőre rakott kézzel s vidáman nézelődött, a szél játszott arany sisakja
tollaival.
A sereget ágyúlövésnyi távolságban félkörben állították a vár előtt, két szárnya a
Narvára támaszkodott; a városon túl, a folyón lefelé, Weide hadosztályának egységei álltak,
az erdős Hermannsberg-domb lábánál Artamon Golovin hadosztálya) a balszárnyon, a
Kamperholm-szigeten átvivő híd előtt; a szemjonovszkijiak, preobrazsenszkojeiek és
Trubeckoj sztrelec-ezredei. Itt ütötte föl sátorát von Croy herceg is, aki mint legfőbb
tanácsadó tartózkodott a seregnél. Péter és Mensikov magán a szigeten szállt meg egy
halászkunyhóban.
Az arcvonal egész hosszában mély sáncokat ástak, amelynek félhold-erődjei, ékművei,
sáncai a síkság felé néztek, arra az esetre, ha a svédek a revali úton jönnének. Narva bástyái
előtt az ostromágyúk elhelyezésére körsáncot építettek. Az ostrommunkát Hallart mérnök
vezette. A vár erődműveiből füstgomolyok szakadtak ki, az ősi nyirkosságban vadul,
bömböltek az ágyúk, magasra hágó, füstölgő ívben szálltak a bombák, a szekerek és sátrak
közelébe vagy az árokba csaptak le s robbantak föl, a katonákat kiugrasztva. A bombák a
gyümölcsös- és zöldségeskertek közepén lángba borítottak néhány tanyát. Tűzvészek és
rengeteg máglya füstje húzódott szürke felhőkként a város fölé, ahonnét ágyúlövések
tűznyelve lobbant föl. Narva parancsnoka Horn ezredes volt, tapasztalt, merész katona…
Péter és Hallart mérnök, a kertek és épületek védelmében előrelovagolva, a bástyákat
tekintették meg: a Thomast, Glóriát, Christevált, Triumphot. Néha olyan közel kellett
menniük, hogy a lőrésekben a svéd tüzérek szigorú arcát is megláthatták. Kapkodás nélkül,
de fürgén gördítették előre és állították be az ágyúkat, és éber szemmel várakoztak. „Tűz!”
A golyó könyörtelenül nyomta maga előtt a levegőt s sziszegve szállt el a fejek fölött.
Péternek elnyílt a szeme, arcán kidagadtak az izmok, de nem hajolt el a golyó előtt. Hallart
mérnök, mint afféle tapasztalt ember – ügybuzgó, nyugodt, unalmas –, idejében
megsarkantyúzta a lovát s odább nyargalt. A pazar ruhájú Mensikov – mindig rácéloztak –
csak megrázta sisaktollát s hencegőn kiáltotta oda a tüzéreknek: „Rosszacska volt, pajtás” –
s megveregette táncoló ménjének a nyakát. Vagy félszáz, jól megtermett, nagy bajuszú
dragonyos mozdulatlanul várta, kit csap meg a fekete labda.
A várfalak magasak voltak. A félkörben előreugró bástyákat olyan erős görgelékkőből
építették, hogy az öntöttvas-golyó, mint a dió vágódott szét rajta. A bástyák hézagaiból és a
lőrésekből nehéz ágyúk meredtek ki. A várban legalább háromszáz ilyen ágyú volt, a
helyőrség vagy kétezer fő, gyalogság, lovasok, fölfegyverzett polgárok. A hírszerzők
hazudtak, hogy Narvát meglepetésszerűen el lehet foglalni.
Péter leszállt lováról, egy dobra ült, térdére egy papírdarabot terített. Miska, a legénye,
odaadta a tintát. Hallart melléje guggolt; szemével becsülgetve a távolságot. Péter nagy
keze, amelyben a lúdtollat tartotta, óvatosan húzta a reszketősre sikerült vonalat. Mensikov
a lovon ülő dragonyosok félköre előtt sétálgatott.
– Minden bástyára tizenöt-tizenöt faltörő ágyút kell számítani, úgyhogy az áttöréshez
hatvan, egyenként negyvennyolc fontos rézágyú szükséges – mondta Hallart, egyenletes,
unott hangon. – És legalább százhúszezer golyó.
– Teringettét! – mondta Péter.
– Hogy a városban a roham előtt tüzeket támasszunk, nem kevesebb, mint negyven
mozsárra van szükség, ezer-ezer bomba mindenikre.
– Európában tehát így számolnak – mondta Péter, a számokat följegyezve.
– Az ágyúk hűtésére tíz nagy hordó ecet… Csak a szüntelen lövetés, valamennyi üteg
pokla töri meg az ostromlottak ellenállását, tanítja Luxembourg marsall… Szükség van
még tizenötezer kézigránátra, ezer darab tizenkét arsin hosszú ostromlétrára, de olyan
könnyűek legyenek, hogy két ember futva vihesse őket. Ötezer zsák gyapjú…
– Az meg minek?
– Hogy a katonákat a puskagolyótól megvédjük. Dünkirchen ostrománál Vauban
marsallnak ilyen zsákok védelmében sikerült a kegyetlen tűz ellenére egészen a várkapuig
nyomulnia; a golyó ugyanis könnyen belegabalyodik a gyapjúba.
– Jól van – mondta Péter hitetlenül, de ezt is följegyezte a lajstromba. – Danyilics,
ötezer zsák gyapjút előteremteni!
Mensikov, szétvetett térdére támaszkodva, a széllobogtatta papírlap fölé hajolt. Elhúzta
a szájaszélét:
– Bolondság, min Herz. De meg nem is lehet gyapjút kapni. – Hallarthoz: – Azov alatt
puszta karddal hágtunk a falakra s bevettük a várost.
A hátuk mögött – a dragonyosok sorában – egy ló kapálni kezdett s egy ember tompán
fölkiáltott. Hátrafordultak. Az egyik dragonyos szürke lova, lábát maga alá szedve, vadul
rántotta föl a fejét, orrcimpája tövéből ujjnyi vastagon lövellt a fekete vér. A bajuszos
dragonyosok riadtan sandítottak a bokrok felé, amelyek közül mintegy száz lépésnyire kis
füst-gomolyok csaptak fel.
Péter úgy meredt meg, a dobon ülve, ahogy kezét a tollal fölemelte.
Az ágyúdörgés takarója alatt egy szakasz vadász jött ki észrevétlen a vártorony kapuján
(a Glória-bástya kiugrása miatt nem lehetett odalátni), s a kertek sövénye mögött
előreszaladt. Nyomban mögöttük nehéz, sárga lovakon, egy félszázad lovas nyargalt ki,
vasvértben, mélyen lehúzott sisakban. A hangás mezőn széthúzódva, fölemelt karddal
nyargaltak; hogy az oroszoknak balról a hátukba kerüljenek.
Alekszandr Danyilovics egy másodpercig – nem tovább – tágra nyílt szemmel nézte az
ellenség mozdulatát, aztán hollófekete ménjéhez rohant, kigombolta és elhajította köpenyét
s már nyeregben is volt: „Kardot ki!” – ordította bíborvörösen. Kirántotta kardját, csillagos
sarkantyúját belevágva, az ágaskodó mén nyakára borult s elvágtatott: „Dragonyosok,
utánam!” A dob mellett álló Pétert megkerülve Mensikov és a dragonyosok a lovasoknak
nyargaltak, akik ekkor már visszarántották lovaikat s megfordultak volna.
Hallart gondterhelten szorította össze vékony szájaszélét, fekete sörényű, szürke
kancáját, amely mát nyugtalankodva kapált, Péterhez vezette.
– Kérem felségedet, jöjjön el a tüzelés alatt álló területről.
Péter fél lábbal fölugrott, nyeregbe ült, úgy nézte, hogyan közelednek egymáshoz a
dragonyosok és svéd lovasok. Az oroszok tömött csapatban vágtattak, Alekszaska csillogó
sisakján ugrált a toll; a svédek messze széthúzódtak a mezőn, s a szárnyon levők éles
fordulatot téve, kardjukkal vágták és sarkantyúzták a lovukat. De nem sikerült
fölzárkózniuk. Péter látta, amint Alekszaska hollófekete ménje szügyével egy sárga lónak
csapódik, lovasa a ló sörényébe kap, s lehenteredik. A vassisak közt vörös tollak
kavarogtak. De ekkorra már az egész dragonyos csapat ott volt s feltartóztathatatlanul
nyargalt tovább; szinte tréfálkozva lengették a kardjukat. Nyomukban heverő emberek
maradtak a mezőn: egyik lehorgasztott fejét rázta, s igyekezett fölkelni, a másik fölhúzott
térddel rángatózott. Néhány gazdátlan ló ijedten nyargalászott a csatatéren.
Hallart makacsul húzta a kantárt. „Felséges uram, itt veszélyben van.” A szürke kanca
leguggolt, farát forgatta. Péter belevágott a sarkával. Elmenőben újra meg újra
visszafordult. A svéd lovasok most már lélekszakadva menekültek az oroszok elől: a
városba vivő utat elzárva, a tarlók barna sávján jobbról tarka lovasok nyargaltak más-más
színű lovon s tatár hetykeséggel lengették görbe kardjukat: egy nemesi, irreguláris ezred
néhány százada. A várfal deszkaeresze alól muskétás golyók hullottak feléjük.
Ahogy a kis nyíresbe beértek, Péter mélyet sóhajtott. Lépésre fogta a kancáját. „Hát nem
lesz könnyű” – felelt a tulajdon gondolataira.
– Gratulálhatok, felség – mondta Hallart. – Kitűnő lovassága van.
– Mi hasznom belőle, ez még csak félmunka… Tűzbe jönni, nyargalni, vagdalkozni.
Pusztán ezzel nem lehet várat bevenni.
Fölment egy dombra, meghúzta a kantárt, homlokát ráncolva soká nézegette a csapatok s
társzekerek mintegy két versztányira nyúló vonalát. Akármerre nézett: az árkokból lomhán
repült a földgöröngy. Kiáltozás, szitkozódás. A tüzeknél kifogott szekereken dologtalan
emberek. Megbéklyózott, ösztövér lovacskák. A bokrokon rongyok. Úgy tűnt föl, hogy ez
a hatalmas sereg lomhán, nagy kényszeredettséggel él s mozog.
– November előtt gondolni sem lehet rá – mondta Péter. –Amíg a fagy be nem áll, az
ostromágyúkat nem tudjuk idehozni. Más ez papíron, más a valóságban.
Ismét lépésre fogta lovát, s Vauban és Luxembourg marsall – a hadi művészet
megalkotóinak – hadjáratairól és híres várostromairól kérdezgette ki töviről hegyire
Hallartot. Meg a franciaországi fegyver- és ágyúgyárak felől.
– Magától értetődik – mondta, vászonkendővel szorosan körültekert vékony nyakát
megrándítva – ott minden szervezett, minden kéznél van. Nézze meg az ő útjaikat, meg a
mieinket.
Árkon-bokron keresztül Mensikov nyargalt oda hozzá, még csupa tűz volt, vad
tekintettel, jókedvűen vicsorított. Sisakján egy szál toll meredezett, rézvértjén ütések
nyoma. Megállította lovát, amelynek horpasza fáradtan járt.
– Bombavető úr… az ellenséget nagy veszteséggel visszavertük, a lovasoknak alig fele
menekült el előlünk. – (Izgalmában persze tódított is.) – A mieinkből kettő esett el,
néhányan egy kis karcolást kaptak.
Péter olyan gyönyörűséggel nézte Alekszaskát, hogy az orra is ráncba szedődött.
– Jól van – mondta –, legény vagy a talpadon.

Este von Croy herceg sátrában összegyűltek a tábornokok: a pöffeszkedő, túlságosan

szigorú Artamon Golovin (a játéksereg első szervezője), Trubeckoj herceg, a sztrelec-
ezredek kedvence; egy nagy mahomet termetű, gazdag bojár, Buturlin, a gárda
parancsnoka, aki mennydörgő torkáról és súlyos ök1-léről volt híres, s az egészen
elbetegesedett, kopasz Weide, aki egy báránybundában vacogott. Amikor Péter, Mensikov,
és Hallart megérkezett, Croy herceg meginvitálta őket egy kis harctéri vacsorára. Ritka, sőt
soha nem látott ételeket adtak föl (a herceg küldönce Revalban szerezte be), bőven hordták
szét a francia és rajnai bort.
A herceg úgy érezte magát, mint hal a vízben. Sok gyertyát gyújtatott. Csontos kezét
széttárva, híres ütközetről mesélt, ahol ő a véres csatamező fölötti magaslaton lábát a
szétlőtt ágyúkra rakva osztogatta a parancsot; a vérteseknek: a gyalogság négyszögét
áttörni, a vadászoknak: a szárnyakat megfutamítani. Egész hadosztályokat fojtott folyóba,
városokat égetett föl…
Az oroszok komoran sütötték le a szemüket, ették a spárgát s a strassburgi pástétomot.
Péter szórakozottan nézett a herceg hosszú orrú, nedves bajuszú arcába. „Az asztalon
dobolt, lapockáját forgatta, mint hogyha viszketne. (Ezt a szórakozott pillantást a hadjárat
kezdete óta megfigyelték rajta.)
– Narva! – kiáltott föl a herceg, üres csészéjét odanyújtva tisztiszolgájának. – Narva!
Egyetlen napi, alapos bombázás s rövid roham a déli bástyák ellen. Narva kulcsait
ezüsttálcán hozzák felséged elé. Egy kisebb helyőrséget itt hagyunk, s a lovassággal a
szárnyakon minden erőnkkel Károly királyra rontunk. A karácsony estét Revalban várjuk
be, erre becsületszavamat adom.
Péter fölkelt az asztaltól s meghajolva járt föl-alá, hogy fejét a sátor vásznába ne üsse.
Egy szalmaszálat vett föl a padlóról s a herceg ágyára dőlt, amelyet egy közeli tanyáról
hoztak ide.
– Hallart egy jegyzéket adott át nekem – mondta a szalmaszállal foga közt vájkálva.
Mind feléje fordultak s félbehagyták az evést. – Ha meglesz mindenünk, ami a jegyzékben
van, bevesszük Narvát. Hatvan faltörő ágyúra van szükség. – (Fölült az ágyon, kihúzta inge
alól az összegyűrt lapot, s az asztalra dobta Golovinnak.) – Olvasd át, nekünk egyetlen,
valamirevaló ágyúnk sincs az állásainkban, Repnyin az ostromágyúkkal Tver alatt vergődik
a sárban… A mozsarak, ma tudtam meg, a Valdajon rekedtek. A puskaporszállítmány mind
ez ideig az Ilmeny-tónál van… Mi a véleményetek minderről, tábornok urak?
A tábornokok a gyertyát odahúzva, összedugták fejüket a lista fölött. Az egyetlen
Mensikov ült kaján mosollyal odább, a telt serleg előtt.
– Ez nem katonai tábor, ez cigánytábor – szólalt meg Péter egy kis hallgatás után,
megint komoran, lassan ejtve a szót. – Két évig készülődtünk… És semmi sincs készen…
Rosszabb ez, mint Azov alatt. Rosszabb, mint Vaszka Golicin idejében volt… –
(Alekszaska sarkantyúja megpendült, kárörvendőn a füléig vigyorodott.) – Ez tábor?! A
katonák a tár szekerek közt ténferegnek, finn asszonyokkal van teli a szekértábor…
Lárma… Rendetlenség… A munka lomhán folyik… köpni szeretne az ember, úgy
dolgoznak… A kenyér penészes. A sózott hal néhány ezrednél csak két napra való. Hol a
többi sózott hús? Novgorodban? Mért nem itt? Megjön az eső, és hol van fedél a
katonáknak?
A sátorban csak a gyertyák sercegtek. A herceg, aki nemigen értette, miről folyik a szó,
kíváncsian vetette a szemét Péterről a tábornokokra.
– Két hónapja jövünk Moszkvából s nem tudunk ideérni. Hadjárat ez? Tudjuk, hogy
Károly király gyalázatos békére kényszerítette Keresztélyt, kétszázötvenezer arany dublon
hadisarcot fizettetett vele. Károly most Pernauban egész seregével partra szállt s gyors
menetben tart Riga felé. Ha Ágoston királyt Riga alatt megveri, novemberre ide várhatjuk,
hozzánk… Hogy fogadjuk majd?
A rangidős Artamon Golovin fölállt, meghajolt s fölrántotta ősz szemöldökét.
– Péter Alekszejevics, Isten segítségével…
– Ágyúra van szükség – szakította félbe Péter, s homlokán megduzzadt az ér. –
Bombára! Százhúszezer faltörő golyóra. Sózott húsra, vén bolond…

Vagy két hétig megint szakadt az eső, a tenger felől áthatolhatatlan ködök jöttek. A
katonák földkunyhóit elözönlötte a víz, a sátrak beáztak, a nedvesség, az éjszakai hideg elől
nem volt hová bújni. Az egész tábor övig érő mocsár volt. Az emberek közt vérhas lépett
föl, forró láz ütött ki. Éjszakánként tucatnyi szekér hordta ki a halottakat a mezőre.
A várból ágyúval és apróbb fegyverekkel szünet nélkül verték- az ostromlókat.
Leginkább hajnalkor kitörések is voltak: a svédek ártalmatlanná tették az őrszemeket,
odakúsztak a földkunyhókhoz, kézigránátot dobtak az alvókra. Péter mindennap végigjárta
az egész erődítési vonalat. Átázott köpönyegben, lekajladt peremű kalapban hallgatagon és
szigorúan bukkant ki az eső függönye mögül, megáll, üveges tekintetével odapillant, s
tovább lépdel a föltúrt földön a ködbe.
A társzekerek lassan érkeztek. Az útról azt jelentették, hogy a fogatokkal van baj: a
parasztoktól már mindent elvettek, a birtokosoktól és a kolostoroktól kell elszedni. A lovak
rosszak, a takarmány lelegelve s a helyzet az óriási esőzések s a szétdúlt utak miatt napról
napra rosszabb. Olyan hír járta, hogy Péter a szigeten, a halászkunyhójában tulajdon
kezével verte félholtra a beszerző tábornokot, a helyettesét meg fölakasztatta. Az élelmezés
mintha egy kicsit megjavult volna. A rend is nagyobb lett a táborban. A parancsnokok
rosszak voltak: bőbeszédűek, korlátoltak. Az idegenek csak egyet tudtak: a nedves időjárás
ellen inni a pálinkát s okkal vagy ok nélkül pofozni.
 A hír igaznak bizonyult: Károly király Pernauban partra szállt és Riga felé fordult;
puszta megjelenésével behódolásra kényszerítette a livóniai lovagokat, Ágoston király
seregét pedig Kurlandba nyomta. Ágoston maga Varsóban ült, pártviszály zaklatta pánjai
közt, onnét menesztett Péterhez követeket: pénzt, ágyút, gyalogságot, kozákokat kér…
Narva alatt megértették, hogy az első faggyal biztosra várhatják a svédeket.
Seremetyev, akit azért küldtek előre négy irreguláris lovas ezredével, hogy az
ellenséggel érintkezésbe lépjen, Wesenbergig nyomult és szerencsésen megvert egy svéd
biztosító osztagot, de aztán váratlanul a Pihajöggi-szorosig vonult vissza, Narvától negyven
versztányira a tenger közelében, onnét írta Péternek:
„Nem félelemből, hanem a nagyobb biztonság okáért vonultam vissza. Wesenberg alatt
leírhatatlan mocsarak és hatalmas erdők vannak. A szálas takarmányt nemcsak itt, hanem a
környéken is, mind lelegeltették. Főként pedig attól féltem, hogy Narva felé elvágják az
utunkat. Haragszol, amiért mindenféle lakóhelyet fölégetek, az észteket szétkergetem; légy
nyugodt, nem sok falut gyújtottam föl s azt is csak azért, hogy az ellenségnek menedéke ne
legyen. Ma pedig elrendeltem, hogy mostantól fogva parancs nélkül az országot senki ne
pusztítsa. Itt, Pihajöggnél, ahol most megálltunk, az ellenség nem mehet el hírünk nélkül
mellettünk; innét hátrább nem vonulok, inkább az életemet is itt hagyom, ebben ne
kételkedj.”
Szerencsére-e vagy bajra, a szél végül is északról kezdett fújni. A nyirkos ködöt egy nap
széthajtotta, alacsonyabb nap gyér világa esett a sárba merülő táborra, a városban, a
templomtorony csúcsán felragyogott az aranykakas. A fagy megfogta a földet. A lőszeres
szekerek lassacskán beérkeztek. A két híres ágyút – a háromszázhúsz pud súlyú. Oroszlánt
és Medvét, amelyet száz évvel ezelőtt öntött Novgorodban Andrej Csohov és Szemjon
Dubinka – tíz-tíz pár bika húzta. Széles, alacsony kerekeiken mint a teknősbékák másztak a
tarackok meg a hárompudos bombákat hajító kurta mozsarak. Az egész sereg lábhoz tett
fegyverrel állt; a lovas ezredek lóháton, kivont karddal, ha a svédek netalán kitörnének.
Az Oroszlánt és a Medvét kétszáz ember köteleken a középső zártsánchoz vonszolta, a
vár déli bástyáival szemközt Az ütegállásokban egész éjszaka folyt a tarackok és mozsarak
felállítása. De a várban sem aludtak, készülődtek az ostromra; a falakon lámpák lángja
kúszott végig, őrszemek kiáltoztak egymásnak.
November ötödikén, hajnalban Péter a herceggel és a tábornokokkal kinyargalt a
Hermannsberg nevű dombra. Csípős szél fújt. A tábort még homály borította, a nap vörös
fénye a város hegyes tetőit és a bástyák fogait érte csak. Lent hosszú lángok villantak föl, a
síkságot megrázón bőgtek, dörögtek az ágyúk, sziporkázó ívben szállt a bomba a városra.
A tábort s a falakat is füst vonta be.
Péter leeresztette a látcsövet s megfeszült orrcimpával bólintott Hallartnak. Az odajött.
– Baj van – csettintett a nyelvével. – Rövidek. A puskapor nem ér semmit.
– Mit csináljunk? De rögtön ám!
– Növelni kell a puskaporadagot… Csak az ágyúk bírják.
Péter lóháton leereszkedett a dombról s a fölvonható hídon s a tölgy gerendakapun át a
paliszád és a torlaszok mögé nyargalt. A középső ütegállásban a tüzérek ecetes vízzel
öntözgették az Oroszlán és a Medve hosszú csöveit. Az ütegparancsnok, a hollandi Jakob
Winterschiewerk, egy alacsony, öreg, hajós-szakállú tengerész, Péterhez lépett.
– Ez így nem ér semmit – mondta hidegvérűen. – Ezzel a puskaporral csak verebekre
lehet lőni, csupa füst és korom.
Péter ledobta a köpenyét, kabátját, föltűrte a ruhaujját, elvette a tüzértől a söprűt,
határozott mozdulattal kitisztította a bekormozott ágyúcsövet.
– Töltést!
Az üteg pincéjéből kézről kézre hajigálták a szürke papír-burkolású
puskaporcsomagokat. Péter fölszakított egy csomagot. Tenyerére szórt egy kis port, s mint
a kandúr, csak egy dühöset prüszkölt. Hat csomaggal vert bele az ágyúcsőbe.
– Baj lehet belőle – mondta Jakob Winterschiewerk.
– Hallgass, hallgass… A golyót!
Kezébe kapta a pudnyi súlyú kerek golyót, belegördítette az ágyúcsőbe; nekifeküdt a
csőtisztítónak s jól beverte. Az irányzék alá guggolt, forgatta a csavart.
– Gyújtózsinórt!… Mindenki el az ágyútól!
A Medve fület hasítva hányta a tüzet, öntöttvas-kerekein nehézkesen hátrarándult, az
ágyú talpa belefúródott a földbe. A golyó fogyó labdaként szállt, a Glória-bástya sáncain
kövek i röpültek szét, egy bástyafok ledőlt.
– Ó, ez nem rossz – mondta Jakob Winterschiewerk.
– Így lőjetek tovább.
Péter magára dobta a kabátját s a tarackok ütegállásához nyargalt. Minden üteg
parancsot kapott, hogy az adagot másfélszeresére emeljék. A földet ismét százharminc ágyú
dörgése reszkettette meg. Az égnek meredő mozsarakból szörnyű láng csapott ki. Amikor a
füstfelhő eloszlott, a városban – azt látták – két ház lángokban áll. A második sortűz sikeres
volt. De csakhamar megtudták, hogy a nyugati ütegállásban két tarack, amelyet nemrég
öntöttek Lev Kirillovics tulai gyárában, fölrobbant, néhány ágyútalp tengelye elrepedt.
– Később majd kivizsgáljuk – mondta Péter. – Megtaláljuk a bűnösöket… Így lőjünk
tovább.
Így kezdődött el Narva bombázása s tartott szakadatlanul november tizenötödikéig.

Felten, cári szakács, a tűzhely fenyőforgácsán tükörtojást sütött s valamit dörmögött az

orra alá. Nagy keservesen szereztek egy tucat tojást, a kuktáskodó paraszt csaknem
Jamburgig lovagolt érte s amint kiderült, mind záp volt.
– Mit dörmögsz. Felten, borsozd meg alaposan.
– Igenis, felség, megborsozom!
Péter az égő kályha mellett ült. Csak ott volt meleg (a kamrában, a válaszfal mögé, ahol
Alekszaskával aludtak, befújt a szél). Most éjféltájt is hallani lehetett a kis ház mellett, a
szigeten jajgatását s a szélmalom szárnyának nyikorgását. A nyír-faforgács vidáman
ropogott… A kicsiny, haragos Felten szétrakta a tűzhelyen a készleteit s folyton szimatolt;
húsos orra dühösen izzott a tűz fényében..
– No és ha a svédek elfognak. Felten, akkor mi lesz?
– Hallgatom, felséges uram.
– Ahá, mondják majd, a cár szakácsa. S a lábadnál fogva felakasztanak.
– Hát akasszanak, tudom a kötelességemet…
Tiszta törülközővel takarta be az ingó lábú deszkaasztalkát. Egy agyagkulacsot rakott
oda, benne a borsos pálinka; vékony szeletekre vágta a szikkadt fekete kenyeret. Péter
csendesen pöfékelt, úgy nézegette, milyen ügyesen, simán, szaporán mozog ez a Felten,
szőrcsizmájában, vattás zekéjében s az eléje kötött kötényben.
– Nem tréfa, amit a svédekről mondok… Jó lesz, ha szeded a sátorfádat.
Felten orvul rápillantott, látta: nem tréfál. Levette a tűzről a rántásos serpenyőt és egy
kis ólompohárkába pálinkát töltött a kulacsból.
– Parancsoljon, felség, asztalhoz ülni.
A házikó minden eresztéke ropogott a szélben. A gyertyaláng megingott. Mensikov
nagy garral jött be kintről.
– Ez azt' az idő.
Homlokát ráncolva oldta meg vállszíján a csomót. Kezét kezdte a forgácstűzön
melegíteni.
– Mindjárt itt lesz.
– Józan? – kérdezte Péter.
– Aludt. Nem teketóriáztam, kihúztam az ágyból. Alekszaska szembe ült Péterrel,
megpróbálta, biztosan áll-e az asztal. Töltött, kiitta, megrázta a fejét. Egy ideig némán
ettek.
– Késő – mondta Péter halkan. – Most már nem lehet semmit helyreütni.
Alekszaska nehezen nyelte a falatot:
– Ha száz versztányira van és Seremetyev föl nem tartóztatja, holnapután itt lehet…Tán
ki kéne menni a nyílt mezőre, hátha lovassággal legyőzzük? – Kigombolta gallérját, Felten-
hez fordult. – Egy kis káposztalevesed nem maradt? – (Másodszor is töltött.) – Az egész
ereje, a foglyok az evangéliumra esküsznek, csak tízezer ember. Csakugyan ilyen paraszt-
tuskók vagyunk?… Gyalázat…
– Gyalázat – ismételte meg Péter. – Két nap alatt nem lehet az emberekbe észt tölteni.
Ha Narva alatt valami nem jó történik, Pszkovban és Novgorodban tartóztatjuk majd föl.
– Min Herz, vétek ilyet még csak gondolni is…
– Jó, jó…
Elhallgattak. Felten lekuporodott, a szenet fújta, egy kis rézüstben sört melegített.
Narva alatt nem jól folytak a dolgok. Két hete bombázták, robbantak az aknák, közelítő
árkokat ástak, de a falon csak nem törtek rést s a várost nem gyújtották föl. A tábornokok
nem merték a rohamra elszánni magukat. A százharminc löveg fele fölrobbant, elromlott.
Tegnap összeszámolták: a vermekben csak egynapi ilyen tüzelésre maradt bomba és
puskapor s a puskaporos szekerek még mindig valahol Novgorod alatt vánszorogtak.
A svéd hadsereg gyors menetben közeledett a revali úton, eddig talán már
Seremetyevvel harcol a Pihajöggi-szorosban. Az oroszok fogóban voltak a vártüzérség s a
közeledő Károly közt.
– Kilármáztuk magunkat… Ehhez értünk. – Péter eldobta a kanalát. – Háborút viselni
azonban még nem tanultunk meg. Nem a jó végén fogtuk meg a dolgot. Így nem megyünk
semmire. Hogy itt egy ágyú elsüljön, Moszkvában kell megtölteni!... Értesz?
– Ahogy jöttem – mondta Alekszaska –, az első század katonái a tábortűznél
beszélgettek. Várják a svédeket, zúg az egész tábor. Szidják a tábornokokat, így-úgy. Az
egyik, hallom, azt mondta: „A zászlósba küldöm majd az első golyót.”
– A tábornokok! – (Péternek megvillant a szeme.) – Templomi zászlóval járni a falakat!
A vajdák… Vén salabakter valamennyi…
– Péter Alekszejevics – mondta ekkor Alekszaska óvatosan, szemét lesütve. – Add
nekem erre a három napra a sereget… Bizonyisten… He?
Péter mintha nem is hallotta volna, zsebébe nyúlt a dohányzacskójáért. Szipogva
tömködte be pipájába a dohányszemeket.
– A holnapi naptól von Croy herceg a főparancsnok. Sült bolond, de ért az európai
hadviseléshez, nagy hadakozó… A mi külföldieink is bátrabbak lesznek alatta…
Készülődj, tehát… hajnalban indulunk.
Hangosan szuszogott. Odahúzta a gyertyát és rágyújtott.
– Péter Alekszejevics, hova megyünk? – kérdezte Alekszaska csendesen.
– Novgorodba.
Péter végre belepillantott Alekszaska mérhetetlen csodálkozásra nyílt, áttetszőén kék
szemébe. S egyszerre sűrű bíborpír öntötte el az arcát, kiverejtékező homlokán földagadt
keresztben egy ér.
– Annak a tacskónak nincs mit veszítenie – mondta dühét türtőztetve –, de nekem van.
Azt hiszed, Narva a kezdet és a vég? A háború még csak most kezdődött… Győznünk
kell… De ezzel a sereggel nem győzünk… Értesz? A hátországon, a társzekereken kell
kezdeni… Kihúzott karddal nyargalászni: utolsó dolog. Te ostoba. Károlynál akarsz
bátrabb lenni? Süsd le szemedet! – (Vad düh száguldott át az arcán.) – Ne merj így rám
nézni.
Alekszaska nem engedelmeskedett, nem sütötte le a szemét, az égő szégyentől kicsordult
a könnye, feszült arcán könnycseppek gördültek végig. Péter szűk pupillával meredt rá.
Mindkettőjüknek elállt a lélegzete. Péter hirtelen gúnyosan fölnevetett. A falnak dőlt,
zsebébe süllyesztette kezét.
– „Min Herz” – utánozta Alekszaska hangját. – Szívbéli barátom… Értem
szégyenkezel? Várd csak be, mi történik még itt, mind elfordítják tőlem a pofájukat.
Megrémültem Károlytól. Otthagytam a hadsereget… Novgorodba nyargaltam, éppúgy,
mint akkor Troicába… Jól van… Törüld meg az arcocskád. Menj, fogadd őket, a tábornok
urak meg méltóztattak érkezni.
Őrök kiáltásai. Patkódobogás a fagyott földön. Az ablak alatt: fáklyafény. Croy herceg
és a tábornokok léptek be, nagy sarkantyúpengés közt; a szél vörösre fújta arcukat,
izgatottak voltak – mi történt ilyen késő órán? Péter bólintott nekik, a herceghez lépett,
átölelte. Odaintett Mensikovnak, hogy fogja a gyertyát s a deszkafal mögötti kamrába
ment.
Mensikov papírral, dohánnyal teleszórt asztalkára állította a gyertyát. Mindenki állt.
Péter leült, fölvett egy darabka papírt s ajkait mozgatva, szigorú arccal olvasta át magában,
a hamuval beszórt, frissibe firkantott sorokat. Megköszörülte a torkát.
– „In Gottes Namen, Isten nevében – kezdte olvasni senkire sem nézve, szigorú, kemény
hangon. – Minthogy a cár őfelsége igen fontos ügyek miatt eltávozik a hadseregtől, a sereg
vezérletét őfenségére, von Croy hercegre bízzuk, az alább következő pontok szerint. – (A
hercegnek, aki közvetlenül az asztalnál ült, megrándult a combja. Péter a fehér bőrnadrágba
bújtatott ösztövér combjára nézett, aztán száraz kezére, amivel kardja markolatát fogta.) –
Első pont: őfensége lesz a főparancsnok… Második: valamennyi tábornok, tiszt,
azonképpen minden közkatona, éppolyan engedelmességgel tartozik neki, mint akár
magának a cár őfelségének… Harmadszor: – megemelte hangját – Narvát és Ivangorodot
haladéktalanul, minden módon el kell foglalni… Negyedszer: amennyiben a tábornokok,
tisztek és katonák engedetlenséget tanúsítanak, mint tulajdon alattvalói fölött ítélkezzék
fölöttük, akár halálos ítéletet is hozhat.”
Péter a herceg mellett a tábornokokra pillantott. Weide egyetértőén bólintott. Trubeckoj
herceg verejtékező arca földuzzadt, Buturlin őszes, nyírt haja megmozdult alacsony
homloka fölött, Artamon Golovin mélyre horgasztotta fejét, mintha a szégyen és a baj már
a vállára nehezednék.
– „Őfenségének a svéd felmentő seregről is sürgősen értesülést kell szereznie.
Amennyiben Károly király érkezése valóban igaznak bizonyul s a királynak jelentékeny
ereje van, legyen rajta a szeme, hogy Narva városába be ne engedje s Isten segítségével a
harcot fölvegye… De ha lehetséges, jobb lesz a segédcsapatok érkezését bevárnia.” –
Leeresztette a papírlapot s a herceghez fordult. – Repnyin és a hetman a kozákjaival még a
lőszerszekerek néhány napi útra vannak. – (Golovinnak.) – Ülj le, másold át.
A pitvarajtón kopogtattak. Mensikov gondterhelten tört utat a konyhába. Valaki belépett,
a nyitott ajtón a szél zúgásával együtt tömérdek emberhang távoli kiáltozása csapott be.
Péter félrelökött valakit s a konyhába lépett.
– Mi történt? – kiáltotta rettenetes hangon.
Egy ifjú állt előtte: megnyúlt, rózsaszínű leányarc, pisze orr, merész szem, füle fölött,
szőke hajába vér alvadt.
– Pavel Jaguzsinszkij hadnagy, Borisz Petrovics Seremetyevtől – mondta gyorsan
Mensikov.
– Nos?
Az ifjúnak megreszketett az arca. Péterre emelte az orrát t összeszedte magát.
– Borisz Petrovics küldött, felség, megkérdeni: hol helyezze el az ezredeit?
Péter hallgatott. A tábornokok ijedten tódultak a kamra ajtajába.
Mensikov sietve vette a bekecsét.
– Becstelenül megfutottak, egészen Pihajöggitől… A sipkájukat is eldobták…
Nemesek…

A nemesi fölkelés irreguláris ezredei, amikor november tizenhetedikén reggel az őröktől

megtudták, hogy svéd lovasosztagok az éjszaka folyamán a tengerparton haladva, a szoros
mögé, a revali útra kerültek: összekavarodtak s nem hallgatva Borisz Petrovics
Seremetyevre, félelmükben, hogy a főseregtől elvágják őket, elmenekültek Pihajöggiből.
Seremetyev a felbomló századokhoz nyargalt, lekapta a lovak kantárját, rekedtre kiabálta
magát, korbáccsal vert embert és lovat – de a mögötte levők tovább nyomták, s lova a
menekülők örvényében ide-oda forgott. Csak néhány századot sikerült összeszednie, hogy a
hátukat fedezze s a társzekerek egy részét megmentse a svédektől, akik napfölkeltével
vasvértben, bordás sisakban jelentek meg a sziklás dombokon. A svédek nem üldözték
őket. A nemesi, ezredek vágtatva menekültek. Éjszakára a sötétben ellenségnek nézték s
rájuk lőttek. A lovasok kétségbeesetten kiáltoztak: „Oroszok, oroszok vagyunk.” Az egész
tábor fölébredt, megzajdult.
Pavel Jaguzsinszkij hadnagyot beengedték a paliszád mögé; a cárhoz nyargalt. Jeges szél
dühöngött. A katonák leszálltak a lóról s az árok túlsó partján a fölhúzott hidak előtt álltak.
„Földesurak, mért futottatok vissza ilyen hamar?” – kiáltoztak le nekik a kerítésről. –
„Árok mögé kívánkoztok, szívecskéim.” Táborszerte megpördültek a dobok, lángok
lobbantak föl, lámpás lovasok nyargalásztak. Az ezredeknél és a századoknál a zászló alatt
olvasták föl a cári ukázt, hogy a sereget a dicsőséges és legyőzhetetlen von Croy birodalmi
hercegre bízzák. A csudálkozástól és félelemtől meghökkent csapatok hallgattak.
Hamarosan szájról szájra járt a hír, hogy a cár nincs már a táborban s a svéd öt versztányira
van minden erejével.
Nem aludt senki sem. Tüzeket gyújtottak: a szél szétszórta. Reggel felé Seremetyev
lovasságát a jobbszárnyra vezették. Nem húzódott be a paliszád mögé, közvetlenül a parton
állt föl, a város fölött, ahol a Narova veszettül bőg a kis szigetek közt a vízeséseken.
Kivilágosodott, svédeket nem lehetett látni. A kiküldött járőrök sehol sem fedeztek fel a
közelben ellenséget, noha Seremetyev emberei esküdöztek, hogy a hátukon hozták őket
Pihajöggitől.
A herceg a kürtök rekedt üvöltése közben pazar köpönyegben, a marsallbotot oldalának
támasztva, körüljárta a tábort, mögötte fél lóhossznyira a tábornokok: Golovin, Trubeckoj,
Buturlin, Imeretyinszkij cárevics és Jakov Dolgorukij herceg. „Jó egészséget, fiúk! –
kiáltotta oda von Croy herceg a katonáknak, lelógó bajuszát kesztyűje hátával fölsimítva. –
Meghalunk a cár atyuskáért!” Az ezredeknél dobpergés közben olvasták föl a parancsot:
„Éjszaka a csapatok fele fegyverben áll… Hajnal előtt huszonnégy töltényt, ugyanannyi
golyót kell minden egyes katonának kiosztani. Napfölkeltekor az egész sereg sorakozik;
három ágyúlövés lesz a jel, arra megszólal a zene, a dobokat megverik, a zászlókat a
sáncokra küldik. Lőni nem szabad előbb, csak ha az ellenség harminc lépésre van.”
Éjszaka a szél nyugatnak fordult – a tenger felől jött. Az idő fölmelegedett. A
sötétségben Ribbing, svéd vezérőrnagy, két lovassal, miután a lovak patáját nemezlappal
vonatta be titkon egészen a paliszádig ment, s fölmérte az árok mélységét s a sáncok
magasságát.
 Alekszej Brovkin a széltől átfújva, farkaséhesen járkált a sáncon – három lépés előre,
három hátra –, a század jelvénye előtt. A sánc két versztányira nyúlt, a katonák elég messze
álltak egymástól. A kürtök elhallgattak, a dobok nem peregtek többé. Agyúk, muskéták
megtöltve, a kanóc füstölgött. A sáncokon szél csapkodta a zászlók vásznát. Délelőtt
tizenegy óra volt.
Alekszej minden erejével meghúzta a bőrövét. Az új főparancsnoknak mindenre volt
gondja, csak a katonák táplálásáról feledkezett meg. A katonák – s a sorbeli tisztek –
néhány napja csak penészes kétszersültet rágcsáltak, a zsákjukból rázták ki a
morzsaszemeket. Ezen az éjszakán már kétszersültet sem adtak ki. A katonák
madárijesztőként meredeztek a sáncon. (Brovkin századában csak nyolcvan egészséges
ember maradt.) Volt idő, hogy Alekszej várta az ütközetet, hogy századát az ágyúfüstbe
vigye, maga pedig az ellenséges zászló nyelét megragadja. („Köszönöm, Alekszej,
kinevezlek ezredesnek.”) Ma csak egyhez volt kedve: bekúszni a földkunyhó meleg
bűzébe, csajkájából egy kis híg kását kanalazni, hogy a torka felmelegedjék.
Szemét a szélben összehúzva, odakiáltott a legközelebbi katonának – Golovinnak:
– Mit máléskodsz, húzd ki magadat.
Az nem hallotta, fölhúzta rongyborította vállát, hegyes orrú arcát úgy meresztette előre,
mintha a halált látná. A többi katona is mint szőrét borzoló kutya nézett a Hermannsberg
felé. Fölöttük rohanva szálló felhők közt, hol fölbukkant, hol beborult az alacsony nap. A
fatönkök s a mezítelen hajlongó nyírfák közt súlyosan megrakodott emberek mozogtak:
mind több jött ki az erdőből. Ledobták vállukról a zsákokat, málhákat, előreszaladtak s
széles, tömött oszlopokba sorakoztak. Hat lóvonta ágyú gördült elő, némelyik egyenesen le
a középső körsánccal szembe, mások a patakon átügetve Weide szilárd erődítményei
irányába, megint mások vágtában tűntek el jobb fele, a rónán. Hat gyalogos oszlop állt
csatarendbe a Hermannsbergen. Kettős sorban, homályosan csillogó vasvértben vonult föl a
lovasság.
– Dobosok, harci riadót! – kiáltotta Alekszej, magának is idegen hangon.
A sáncra bajuszos altisztek ugrottak ki, a háromszögletű kalapot fejükbe nyomva, hogy a
szél el ne vigye. A dobok pörögtek. Leopoldus Mirbach nem tudni, minek örült, amikor az
ujjával mutatva, Alekszejnek odakiáltotta: „Nézze csak ott a lovon, az Károly király.” A
svédek oszlopait félelmetessé tette szabályosságuk, rendjük, mintha nem is emberek,
hanem érzéketlen halhatatlanok jönnének le a dombról, ingó szürkésfekete sorokban …
Ott, a magaslaton öt-hat lovas állt, egyikük – az elülső vékony, kis legény – a kezével
hadonászott, jelentő lovasok szöktek hozzá s vágtattak le a hadoszlopokhoz.
A szél meghajtotta a zászlók és a jelvények rúdját a sáncon, lelket szaggatóan pörögtek a
dobok. A tenger felől ólmos, fehér felhő emelkedett s lepte el gyorsan az eget. Kétszáz
lépésnyire az ároktól, szemben azzal a hellyel, ahol Brovkin százada állt, négy ágyúsfogat
nyargalt elő; menet közben fordultak, a löveget lekapcsolták, zöld lőszeres taligák vágtattak
oda s azok is megfordultak. Erős, sötétkék egyenruhás emberek ugráltak le s álltak az
ágyúk mellé. A szabályos sort meg nem bontva, futólépésben egy gyalogos oszlop jött oda,
néhány fehér kihajtós ember szökött az élire. A csillogó kardok intésére a svéd rendek
kettéváltak s az ütegek két oldalán fejlődtek fel; a földre vetették magukat, s már röpültek
is a földgöröngyök…
Alekszej szájához tette a kezét. „Zászlós urak!” – kiáltotta a szelet túlharsogva. –
„Mondják meg az altiszteknek… Mondják meg a katonáknak… Amíg parancs nincs rá,
nem szabad lőni – halálbüntetés jár érte…” Leopoldus Mirbach hosszú szárú csizmájában
végigfutott a sáncon, közben németül kiáltozott, a botjával fenyegetőzött. Sárralmosdó
Fegyka szakállas volt, sáros, kész madárijesztő – dühösen vicsorított rá. Leopoldus a
kobakjára vágott… A szél letépte kabátalját, egy kalap a magasba repült.
Alekszej az orosz üteg felé fordult: „Rajta hát… Gyorsabban.” Végre belehasított a
fülébe… „A pokolfajzatai, lőni Se tudnak!” Válaszul négy svéd ágyú köpte a tüzet s ugrott
hátra. Fél versztányira tőlük sajátos méltósággal dörgött az Oroszlán s a Medve… „Milyen
lusták a mieink.” A négy fogat újra odanyargalt, fölkapcsolták az ágyúkat s közelebb
hozták a sánchoz. A tüzérek futva utolérték – megtisztították, megtöltötték, visszaugrottak
–, kettő a kerekekhez állt, a harmadik a kanóccal leguggolt. Egy fehér kihajtós ember
fölemelte kardját… „Tűz!…” Négy golyó csapott a paliszád fenyőgerendáiba, csörömpölt a
szétszakadó vas, faforgács repült szerteszét. Alekszej hátraugrott, elesett. Talpra szökött…
Futólag, de szörnyű világosan látta (egész életére megjegyezte): a göröngyös mezőn, közel
az árokhoz, egy vékony, egyenes tartású ifjú vágtatott szürkés lován, kicsiny háromszögletű
kalapjában; a kalap alól kinyúló kis bőrzacskóban varkocsa verdesi a tarkóját, lábát sarokig
a kengyelbe dugja s nem orosz módra feszíti előre, keskeny arca gúnyosan fordul a
paliszádról lövöldözők felé, mögötte vagy két tucat vértes nyargal, szabályos kettős
rendben, fej fej mellett, igen csontos lovon… „Uram” irgalmazz!” – hallatszott Golikov
kétségbeesett kiáltása.
Az az alacsony felhő rohamosan fedte el az eget. Egykettőre besötétedett. A tábort, a
nyargaló vértesek sorát, az előrenyomuló svéd hadoszlopokat hófátyol vonta be. A szél
jajveszékelésébe ágyúk vakkantottak bele. Lángjuk homályos fényben lobbant föl. A
paliszád megroppant, szétszakadt. A katonák feje fölött dühödten sziszegtek az
ágyúgolyók. A hóvihar örvénylett, ferdén csapó, szúrós hó vert az arcba, tapadt a szembe.
Sem azt nem lehetett látni, ami előttük volt, az árok túlsó oldalán, sem azt, ami mintegy
negyedórája a táborban kezdődött.
Alekszejnek egy előrehajló, eszeveszetten futó katona vágódott neki, nem a századból
való… Alekszej elkapta a csípőjét… A katona kétségbeesetten ordította: „Elárultak!” –
kitépte magát a kezéből s eltűnt a hóviharban … Alekszej csak most vette észre, hogy az
örvénylő hólepelből valami rőzse-nyalábféle esik az árokba.
– Tűz! Tűz! – kiáltotta, letörölve arcáról a havat.
Az árokban fürge alakok nyüzsögtek már…
… (A svéd gránátosok, akiknek a hó a hátukat verte, az árokhoz érve, rőzsekötegeket
kezdtek hajigálni s azokon át másztak föl létra nélkül a paliszádra.)
Alekszej azt látta még, hogy Golikov hátrálóban elsüti a fegyverét s szuronyával döfköd
maga elé. Egy nagy hólepte ember vetette át a lábát a paliszádon s kapta el Golikov
szuronyát: az maga felé húzta a muskétát, a másik is maga felé… Alekszej fölrikoltott, s
mint a disznóba, beleszúrta kardját. Újabb és újabb alakok vetették át magukat a
paliszádon, mintha a hóvihar hajtotta volna őket… Alekszej szúrt, hol mellé, hol puhába.
Szeme szikrát hányt a fájdalomtól, egy ütés mintha a koponyáját, az egész arcát laposra
nyomta volna.
…Golikov nem emlékezett, hogyan gurult az árokba. Négy lábon kúszott tovább, állati
félelemben… Két kezével hadonászva futott el mellette valaki, mögötte előreszegezett
szuronnyal két vad, széles csontú svéd… Golikov lelapult, mint valami bogár… „Micsoda
emberek!” Fölemelte a fejét, szája tele lett hóval. Fölugrott, s ahogy tovább támolygott, két
alakba botlott rögtön… Sárralmosdó Fegyka hasalt Leopoldus Mirbachon, torkát akarta az
ujjaival elkapni… Leopoldus Fegyka szakállát tépte. „Hazudsz, sátán” – hörögte Fegyka s
vállal ráhenteredett… Andrej elfutott. „Micsoda emberek!”

A svédek középső hadoszlopa – négyezer gránátos – teljes dühvel vetette magát

Artamon Golovin hadosztályára. A harc a paliszádon egy negyedóra hosszat tartott. Az
oroszok, akiket a hóvihar elvakított, az éhség elcsigázott, akik parancsnokaiknak nem hittek
s nem értették, miért kell ebben a pokolban meghalniuk, menekülve özönlöttek vissza a
sáncról. „Fiúk, elárultak bennünket… Üssétek agyon a tiszteket!” Rendetlen lövöldözés
közben futottak végig a táboron, a behavazott árkokban és az ütegek sánckasain egymást
taposták… Trubeckoj ezredét legázolták és magukkal rántották. Ezrével futottak a hidak s
az átkelőhely felé.
A svédek nem üldözték őket messzire, féltek, hogy a hóviharban a túlságosan nagy tábor
közepette eltévednek… A rekedt trombiták parancsolóan hívták az embereket vissza a
paliszádra. De egy gránátos osztag azokba a torlaszokba botlott. amelyek mögött a
társzekerek álltak … „Mit Gottes Hilfe, Isten nevében…” – kiáltották a gránátosok és
rohammal bevették a szekértábort.. A hólepett gyékényborítók alatt romlott, sózott-húsos
hordókat és pálinkás hordócskákat találtak. Több mint ezer gránátos ott is maradt a harc
befejeztéig a szétvert hordócskák mellett… A szekerek közt tévelygő oroszok közül kit
ledöftek, kit egyszerűen odább kergettek.
Rögtön a gyalogság után a lovasság nyomult be a föltört kapun a táborba, egyenesen a
főerődítésnek. Az Oroszlán és Medve nevű ágyúkat lovasrohammal foglalták el, kezelő
legénységét fölkoncolták; Jakob Winterschiewerk parancsnok, aki a fején megsebesült,
átadta a kardját. Az ágyúkat keletnek fordították és most már Weide erődítéseit verették
velük. A svédek itt makacs ellenállásra találtak: Weide egész hadosztályát a paliszádra
küldte, négy tömör sorban álltak ott, ő maga tiszti dárdájával döfte le a fölkapaszkodó
svédeket. A hátul álló katonák a muskétákat töltötték, az elülsők sebesen tüzeltek. Az egész
árok tele volt elesettekkel és sebesültekkel. Amikor a fő-sáncról szállni kezdtek a golyók s
ráismertek az „Oroszlán” és a „Medve” hangjára, Weide végiglovagolt a sáncon:
„Fiacskáim, tartsatok ki mindenáron …” Lova alatt egy bomba robbant, még látták, amint a
szálló hóban és füstben a ló fölágaskodik és hanyatt zuhan.

Seremetyev lovasezredei a folyónak szorulva, Weide paliszádjai és az erdő közt álltak.

Arcukba hóforgatag csapott, a hátuk mögött a Narova bömbölt. Az erdő félelmetesen
zúgott. Ott álltak, nem látva, nem értve semmit sem. Jobbról, a messzeségből egyre
sűrűbben dörögtek az ágyúk… Egészen közel a sáncokon puskatűz, kiáltozás kezdődött,
olyan halálordítás, hogy a bojárgyerekek haja égnek meredt a süveg alatt.
Borisz Petrovics egy dombon tartózkodott, csapatai között. Messzelátóját zsebébe dugta,
a ló fülét is alig látta. Megfoghatatlan volt, mi történik a táborukban. Hiába várta a
főparancsnok rendelkezését. Vagy megfeledkezett a nemesi lovasságról, vagy nem tudtak
rájuk találni, vagy valami nem jó történt.
A balszárnyról, alkalmasint az erdőből puskatűz hallatszott. Borisz Petrovics fölállt a
kengyelben, úgy hallgatta. Odaszólította a fiatal Rosztovszkij herceget.
– Végy magad mellé, atyuskám, négy századot, nyargalj az erdőbe, verd ki onnét az
ellenséget… Isten segítsen!
A herceg, aki a páncélingben és a vassisakban egészen megmeredt, nem tudni, mit felelt:
lenyargalt a dombról… Az erdőben egy ágyú elbömbölte magát. Elnyújtott, panaszos
halálkiáltás hallatszott. S egyszerre csak – jobbról, balról, elölről – puskaropogás. Borisz
Petrovics körülnézett, hogy a parancsot kiadja: „Kardot ki, előre. Isten nevében.” De
vezényelni nem volt kinek: csak a lovak fara látszott, amint a dombnak hátráltak.
„Elvesztünk, elvesztünk, meneküljetek a folyón át!”
– kiáltotta ezernyi hang. Borisz Petrovicsnak egy maradt: hogy le ne gázolják, magának
is meg kellett fordítania a lovát: összehúzta szemét s zokogva rándította meg lova
zabláját…
Bömbölés, vad rikoltozás… Fölszegett lófejek, borzas sörények, hólepett hátak
hullámzó tömege vágtatott a folyó felé. A part meredek volt, a lovak a farukon csúsztak le,
megtorpantak, a hátsók nyargalva vágták közébük magukat és átugrottak a lezuhanókon…
A sárga vízben, a hóvihar leple mögött lópofák, fuldokló emberi arcok forogtak, az
örvényből kezek nyúltak ki s kapaszkodtak görcsösen a levegőbe.
Új és új lovasszázadok vetették magukat a Narovába; ott úsztak, vergődtek az árban,
elmerültek.
Borisz Petrovics jó lova kivergődött a folyó közepén levő kis szigetre, föl-lejáró
bordákkal állt ott egy darabig, aztán óvatosan megint belement a vízbe, vicsorító foggal
tovább úszott és kivitte lovasát a túlsó partra…

A csatamezőt elborító hóvihar a svédekre talán még veszélyesebb volt, mint az

oroszokra. A támadó hadoszlopok között megszakította az összeköttetést, a hírvivők
hasztalan hányódtak a hóforgatagokban, a tábornokokat s a királyt keresve. A merész terv,
hogy az ellenség szárnyait heves csapásokkal megfutamítsák, seregét körülvegyék s a vár
felé, a bástyák tüzébe szorítsák, nem sikerült; az oroszok derékhadát azonnal áttörték,
Artamon Golovin serege rendetlenül húzódott vissza s eltűnt a hóviharban, a szárnyak
viszont váratlan makacssággal védekeztek, különösen a jobbszárny, ahol a legjobb ezredek
voltak, a szemjonovszkijiak és a preobrazsenszkojeiak.
Elmúlt már három óra, a tüzelés nem 'csöndesedért. A hó szakadt és örvénylett. A harcot
sötétedésig okvetlenül győzelemmel kellett befejezni, különben a svédek négy megtépázott
és fáradt zászlóalját, amely a középen a táborba benyomult, az a veszély fenyegette, hogy
körülveszik és megsemmisítik, ha az oroszok nekibátorodnak, s végre kijönnek a paliszád
mögül. Szárnyaikon legszerényebb számítás szerint vagy tizenötezer főnyi friss csapatjuk
maradt.
A harc kezdetén Károly három svadron vértessel Stenbock és Maydell hadoszlopai közt
tartózkodott, hogy egy időben lássa a közép és a jobbszárny elleni rohamot. A hóvihar itt
lepte meg. A támadó oszlopok eltűntek a hólepel mögött, még az ágyúk villanását sem
lehetett látni. Károly fölütötte az orrát, összeszorította fogait, hallgatta a harc részegítő
hangjait. Rhenskjöld tábornok odanyargaló segédtisztje azt jelentette, hogy a gránátosok
áttörték a centrumot s az oroszokat a tábor mélye felé űzik. Károly megragadta a tiszt
vállát:
– Mondja meg a tábornoknak – kiáltotta a fülébe –, a király azt parancsolja, szüntesse
meg az üldözést, foglalja el a középső erődöt, rendezkedjék, be védelemre s várja a
rendelkezéseket.
Egymás után küldte a hírvivőket a jobbszárnyra Schlippenbachhoz, aki sikertelenül
rohamozta Weide erődítési vonalát… „Mondja meg a tábornoknak: a király csodálkozik.”
Két század erősítést küldött neki a tartalékból, de azt a két századot nem találták meg s nem
is indították el. A svédek dühödten rohamozták a félig lerombolt paliszádot. Weide
tábornokot egy bombaszilánk megsebesítette, az oroszok azonban tovább védekeztek,
azzal, ami a kezük ügyébe akadt.
A veszély percről percre nőtt. Tegnap a haditanácsban a tábornokok mind a Narva alatti
esztelen hadművelet ellen nyilatkoztak: tízezer éhes, elgyötört, fölmálházott katonát – a
társzekereket a gyors előnyomulás közben hátra kellett hagyni – egy erős fedezékben álló
ötvenezer főnyi seregre vetni! Ez meggondolatlanság lenne… De Károly azt mondta: „A
támadó nyer, a veszély megnöveli az erőt, Péter cárt holnap a sátramba fogják vezetni.”
Előadta haditervét a tábornokoknak. Mindent előre látott – a viharon kívül.
Orrát fölvetve, nyergében kiegyenesedve, hólepetten fülelt a harci zajra. A veszély
megrészegítette. Ezt a játékot még a kungsjöri erdő medvevadászataival sem lehetett
összehasonlítani. A balszárnyról, ahol Löwenhaupt tábornok két zászlóalj gránátosa
rohamozta a szemjonovszkijiak és preobrazsenszkojeiak állásait, a szél különös erővel
hozta a lövéseket. Ott, a legfontosabb helyen, csakugyan nincsen még siker? Károly
megfordult, elkapta egy lópofán a zablát (a lovat és lovasát a viharban nem lehetett látni), s
odakiáltott, hogy a tartalékokból küldjenek négy századot Löwenhaupt segítségére. A
lópofa fölfelé rándult és eltűnt. (Ezeket a századokat nem találták meg és nem küldték ki.)
Bal felől a tüzelés egyre kétségbeesettebb lett. A hófelhőből egy behavazott lovas szökött
elő.
– Királyom, Löwenhaupt tábornok erősítést kér…
– Négy századot küldtem neki… Csodálkozom…
– Királyom… A paliszád szét van verve, az árkok teli rőzsével, holttesttel… De az
oroszok gerendatorlaszok mögé húzódtak … A félelem és a vér megvadította őket…
Szitkozódva vetik magukat a szuronyainkba. Löwenhaupt tábornok több sebet kapott s
gyalog harcol tovább katonái élén.
– Mutasd az utat!
Károly megsarkantyúzta lovát, a hó és a szél elől ráhajolt, s kengyel kengyel mellett
nyargalt a hírhordozó tiszttel a balszárnyról jövő lövések irányába. A testet átjáró szél
mintha a szívében dalolt volna… A szélnek, a hónak, a lövések dörejének ebben a
mámorában, szükség volt arra, hogy az élő testbe hatoló penge ellenállását érezze… A tiszt
kiáltott valamit s előremutatott, ahol egy sárgás folt folyt szét a havon. Egy patak hóval
behordott medre volt. Károly belevágta sarkantyúit a ló vékonyába, az nehéz lendülettel
átvetette magát a sárgás havon és beleragadt az ingoványba, földobta magát, de a hátulja
még mélyebbre ragadt s puha orra a friss szélbe horkantott. Károly leugrott, bal lába
egészen lágyékig süppedt a tapadós iszapba. Kirántotta fél lábát a lovaglócsizmából, s
kalapját, kardját vesztve, négykézláb mászott ki a túlsó partra, ahol a tiszt már lováról
leszállva állt s kezét nyújtotta.
Így kapaszkodott föl Károly – fél csizmában, kalap nélkül – a tiszt jégkéreggel fedett,
reszkető, sovány lovára, megsarkantyúzta s a közeli lövések, vad kiáltások felé nyargalt. A
ló kis, havas halmokon ugratott át: elesettek és sebesültek testén… Előtte homályos árnyak
szaladgáltak… Egy ágyú dördült el, tüzet okádva. Váratlan közel gránátosai rendetlen
tömegét pillantotta meg: mogorván álltak, fegyverükre támaszkodva s arra néztek, ahol az
összetaposott, bevérzett hó s az elesettek belefúródott teste mögött a torlaszok hegyes, ferde
karói meredeztek. Mögöttük az oroszok fala hullámzott. Torkuk szakadtából kiabáltak
valamit; az öklükkel és muskétájukkal fenyegetőztek. A rohamot nyilván épp most verték
vissza.
Odalovagolt a gránátosokhoz: „Kardot!” – kiáltotta, mintha puskát sütött volna el…
Feléje fordultak, megismerték… Nyergéből lehajolva kinyújtotta kezét, szétterpesztette
ujjait: „Kardot!” (Valaki egy kardmarkolatot nyomott a kezébe.)
– Katonák! Királyotok becsülete itt van ezek mögött a torlaszok mögött… Be kell
venni… Dobjátok a Narovába a mocskos barbárokat. – Fölemelte kardját, egy kürt
elnyújtott hangja szólalt meg azonnal, aztán egy második, majd még több, a hóvihar mögött
láthatatlanul. – Katonák, Isten és a király veletek! Előttetek megyek… Utánam!
Elnyargalt a vérlepte havon. Mögötte zord torkok ordították: „Isten nevében!” A
torlaszok mögül gyér lövöldözés hallatszott. Kiszemelt egy embert: óriási növésű orosz
volt, kobakját leszegve állt a golyók szétverte torlasz részeiben… Károly gúnyosan
mosolyogva sarkantyúzta föl a lovát, az orosz elvadult arccal döfte a szuronyt, mint valami
villát a ló szügyébe… Károly hátravetette magát a ló hátán, lecsúszva róla, egész erejéből
kiegyenesedett s az óriás mellébe mélyesztette kardját.
De ahogy lováról lepattant, megtántorodott… (Körülötte ordító szájak, vascsörömpölés,
reccsenő csapások.) Meglökték, elesett. Nehéz csizma taposott a hátára, a hóba nyomta…
De rögtön elkapták, fölemelték, elvitték… Gondolatai összekavarodtak. Egy ágyútalpon
tért magához, bűzös katonaköpeny alatt. A kürtök elnyújtottan fújták a támadást.
Félredobta a köpenyt, fölült.
– Hozzatok egy csizmát, mezítláb vagyok… Csizmát és lovat…

Golovin és Trubeckoj összekeveredett ezredei félelmükben, hogy az átkeléstől elvágják

őket, a part felé rohantak s olyan tömegben tódultak a hídra, hogy a pontonok elültek, a
Narova sárga vize, amelyet a nyugati szél földagasztott, átcsapott a korláton. A hó
függönye mögött, a tajtékzó vízben lótetemek és Seremetyev lovasainak holttestei úsztak,
akik öt versztányival följebb, átkelés közben fúltak vízbe. A szaporodó lótetemek a
lesüllyedt hídnál összetorlódtak. A part felől ordítozó emberek nyomakodtak előre. Az ingó
híd erősen jobb felé dőlt, a víz átcsapott a deszkákon, a korlát ropogni kezdett, a
kenderkötelek szakadoztak, a középső pontonok egészen elmerültek és szétmentek. Akik a
hídon voltak, az üvöltő árba estek, az örvénylő ló- és embertetemek közé. Kiáltozás támadt,
de hátulról tovább tartott a nyomás, a katonák százával vetették magukat a Narovába, míg
végre a híd leszakadt fele a mocsaras parthoz verődött.
Von Croy herceg sátora itt volt valahol a folyó közelében, a preobrazsenszkojei és
szemjonovszkiji ezredek állásai mögött. A tábor déli és nyugati felén, a torlaszon harmadik
órája tartott a kétségbeesett harc. Ebben a hópokolban sem a harcot vezetni, sem
rendelkezni nem lehetett… A sátorban, az asztal előtt, fejét kezébe temetve Blumberg ült, a
preobrazsenszkojeiek kövér ezredese, időnként nagyokat szipogott. Szemben vele az unott
Hallart hunyorgott a gyertyára s nyugodtan várta, mikor kell kardját, markolattal előre,
meghajolva a svéd tisztnek átadni.
A herceg belépett a sátorba, a vértje fölé vetett szarvasbőr bundáját belepte a hó:
sisakrostélya felhúzva. Bajszáról jég-cseppek lógtak, ajka reszketett.
– Az ördög harcoljon ezekkel a disznó oroszokkal – kiáltotta a herceg. – Cunningham
őrnagyot és Gast őrnagyot a fedezékükben megfojtották… Walbrecht kapitány átvágott
nyakkal fekszik, itt tizenkét lépésnyire a sátortól. A cár tudta, mit sóz a nyakamba… Ez
sereg? Gyülevész gazfickók!
Hallart gyorsan fölkelt és félrecsapta a szőnyeget: hóörvény csapott a sátorba. A sok
ezernyi tömeg bőgése túlharsogta a lövések zaját. A herceg kirohant a sátorból. Lenn a
partra vetett híd körvonalai látszottak, azon kiáltoztak az emberek. Jobbra, ahol a tábor
paliszádja a folyónak szögellt, megszámlálhatatlan tömeg őrjöngött.
– A centrumot áttörték – mondta Hallart –, ezek Golovin ezredei…
A katonák átmásztak a paliszádon, egy-egy csoport a sátor felé szaladt.
– Az ördögbe is! – kiáltotta a herceg. – Lóra, urak! – Lelökte magáról a szarvasbőr
bundát, de a vért is akadályozta a mozgást. – Segítsenek, az ördögbe is!
A herceg, Hallart és Blumberg lóra szállt; leereszkedtek a vízhez és a mocsaras parton
nehéz szökésekkel nyugat felé mentek a svéd lövések irányába, hogy megadják magukat, s
ezzel megmentsék életüket a katonák dühétől.
Besötétedett. A szél elállt, puha hó esett. Csak időnként puffant egy-egy magányos
lövés. Az orosz táborban csend volt, mint a temetőben, egyetlen láng sehol…
Csak a középen, az elfoglalt szekértáborban ordibálták a részeg svéd gránátosok rekedt
énekeiket. Égő hordók lángja világította meg a holtrészegekre és elesettekre boruló
hóleplet.
Artamon, Golovin, Trubeckoj, Buturlin, Imeretyinszkij cárevics, Jakov Dolgorukij s
még vagy tíz ezredes (köztük a híres Gordon tábornok fia meg Franz Leforté), alezredesek,
őrnagyok, kapitányok, hadnagyok – nyolcvan parancsnok gyűlt össze lovon és gyalog a
földkunyhó előtt, amelyben a tábornokok tanácskoztak. Csak az imént küldtek Károly
királyhoz parlamentereket – Kozlovszkij herceget és Piel őrnagyot –, de ezek orosz
katonákba botlottak, akik fölismerték és megölték őket.
A földkunyhóban, a fenyőforgács lángjánál Artamon Golovin ezt mondta:
– Az erődítéseket áttörték, a főparancsnok elmenekült, a hidak elpusztultak. A
puskaporos szekerek a svédek kezében vannak. Holnap nem vehetjük fel újra a harcot.
Amíg a svédek az éj sötétjében nyomorúságunkat meg nem látják, a királytól nagylelkű
föltételeket nyerhetünk, fegyverünket és seregünket megtarthatjuk… Te, Ivan Ivanovics –
meghajolt Buturlin előtt –, menj, atyuskám, magad a királyhoz, mondd meg neki, hogy
nem kívánjuk a keresztény vér omlását, váljunk szét békével: mi elmegyünk a magunk
országába, ő is menjen a magáéba.
– És az ágyúk? Átadjuk? – hördült fel Buturlin. Erre senki sem felelt, a tábornokok
lesütötték szemüket. A büszke Golovin könnyeivel küzdve húzta el az arcát.
– Mit fecsegünk itt hiába… – mondta a fekete, vastag szájú Jakov Dolgorukij,
szemöldökét összevonva. – Igyuk fenékig a gyalázatot. Megadjuk magunkat kegyelemre.
Buturlin fölhúzta két pisztolyán a kakast, az öve mögé dugta, kalapját a homlokába
húzta és kiment a földkunyhóból.
– Egy trombitást!
A tisztek odaléptek hozzá.
– Ivan Ivanovics, mi lesz? Megadjuk magunkat?
– Mi készek vagyunk meghalni, Ivan Ivanovics, de hogy a mieink kezétől haljunk
meg…
Károly és tábornokai az orosz tábortól egy versztányira, egy majorban fogadták
Buturlint. A svédek éppen úgy, mint az oroszok, féltek a másnaptól. Becsületből
ellenkeztek egy darabig, de aztán belenyugodtak, hogy az egész sereget átengedik a Narova
túlsó partjára, fegyvereiket, zászlóikat átvihetik, az ágyúkat és a társzekereket nem. Zálogul
azt követelték, hogy valamennyi orosz tábornokot és tisztet a majorba hozzák, a sereg aztán
menjen Isten hírével haza… Buturlin megpróbált vitatkozni.
– Testvérem, Péter cár iránti szeretetből – mondta neki Károly gúnyosan – megmentem
dicső tábornokait az orosz katonák dühétől. Narvában nyugodtabban, jóllakottabban
élhetnek, mintha a sereggel lennének.
Mindenbe bele kellett egyezni. Egy szakasz vértes elnyargalt a túszokért. A svéd
hidászok a parton tüzet gyújtottak és hidat vertek, hogy az oroszokat, amilyen gyorsan csak
lehet, átszállítsák a folyón. Elsőül a szemjonovszkijiak hagyták el a tábort, zászlóval,
fegyverrel, dobszó mellett mentek át a hídon: csupa jól megtermett, nagybajuszos, komor
katona. Sebesültjeiket a vállukon vitték. Amikor Weide hadosztálya kezdett átvonulni, a
svéd vértesek fenyegetően közelebb nyomultak, a fegyverüket követelték. A katonák
káromkodva hajították el a puskájukat. A többi ezredet egyszerűen puskatűzzel kergették
át.
Hajnalra a negyvenötezer főnyi orosz sereg maradványa mezítláb, éhesen, tisztek nélkül,
rendetlenül vonult vissza az úton. Ivangorod-vár bástyái néhány bombát küldtek utánuk.

4
A narvai pusztulás híre azon a napon érte utol Pétert, amikor Novgorodba, a vajda
udvarára behajtatott. A nyitott kapun át, rögtön a cári kocsi nyomában, Pavel Jaguzsinszkij
nyargalt be támolygó lován, a tornác előtt leugrott és csillogó szemmel nézett a cárra.
– Honnét? – kérdezte Péter komoran.
– Onnét, Bombavető úr.
– Mi van ott?
– Vereség, Bombavető úr.
Péter egyszeriben lehorgasztotta a fejét. Mensikov, elgémberedett lábán topogva, odajött
s rögtön megértett mindent, hogy mit kérdeztek, mit feleltek. Ladizsenszkij vajda, egy ijedt
szemű, kis öreg, tátott szájjal állt az alsó lépcsőfokon, a metsző szél égnek emelte ritka
haját.
– Na, gyerünk… mondd el. – Péter már a lépcsőfokra tette lábát, de hirtelen a vajda felé
fordult, mintha nagy csodálkozással nézegetné ezt a novgorodi kormányzót:
 – Föl vagy készülve a védelemre?
– Fölséges uralkodó… Éjszaka nem alszom, folyton azon gondolkozom, hogy tegyek
kedvedre? – Ladizsenszkij vajda térdepelt s kutyaszemmel, esdeklőn nézett rá, kifordult
szemhéja reszketett. – Hogy védhetnem meg? A város szegény, az árkok beomlottak, a
Volhov hídja egészen elkorhadt… Még a parasztokat sem lehet a falvakból behajtani, a
lovakat mind elvitték szállításra… Könyörülj rajtam…
A vajda nem beszélt, hanem jajveszékelt, a cár lábába kapaszkodott. Péter lerázta a
lábáról és befutott az előcsarnokba. Ott szerzetesek, apácák, pópák, süveges remeték
ugrottak föl a helyükről. Az egyik, akinek csörgő lánc volt a mezítelen testén, a pad alá
kúszott.
– Ezek itt miféle emberek?
A feketecsuhások és a pópák földig lendítették felsőtestüket. Egy jól táplált, szigorú,
kolostori pap szólalt meg, tekintetét fölfelé fordítva.
– … Ne hagyd, felséges uralkodó, hogy a kolostorok és Isten házai elnéptelenedjenek.
Ukázod szerint minden kolostorból tíz, sőt még több fuvarnyi vaslapátos embert kell
kiállítani, amennyit csak lehet, s a nekik való táplálékot. Úgyszintén minden
egyházközségtől is fuvart és embert. Ez igazán fölötte van minden emberi erőnek, felséges
cár… Hiszen csak alamizsnából. Krisztus szerelmére élünk.
Péter hallgatta, keze az ajtó kampóján, s kidülledt szemmel nézegette a térdeplőket.
– Minden kolostorból vannak itt kérelmezők?
– Mindből, mindből, jótevőnk – énekelték kórusi hangon az apácák.
– Danyilics, ne engedj ki senkit, állíts őrt!
Bement az ebédlőbe s Jaguzsinszkijjal elmondatta a katasztrófát. Le sem ült, úgy járt
föl-alá az alacsony, forró szobában, egy sózott uborkát vett el az asztalról, azt falta,
sebtiben kérdezgetve. Pavel Jaguzsinszkij elmondta, hogyan veszett el az egész tüzérség,
hegy pusztult a Narovában Seremetyev lovasságának sok ezer lovasa s a leszakadt hídon
ötezer katona – a harc alatt ennél is több veszett el –, hogy került fogságba hetvenkilenc
tábornok és tiszt (köztük a sebesült Weide is), hogy vonult vissza a sereg, parancsnokok és
társzekerek nélkül, csak az alacsonyabb rangú tisztek és altisztek maradtak meg, azok is
főként a gárdaezredekben.
– Croy herceg elsőnek adta meg magát? A császár katonája, a hős, szukafi! És Blumberg
vele? Alekszaska, érted ezt? Az édestestvérem volt ez a Blumberg, s a svédhez szökött.
Gazember, gazember! – Péter szájából röpködött az uborkamag. – Hetvenkilenc áruló!
Golovin, Dolgorukij, Vanyka Buturlin, tudtam, hogy szamár… de hogy gazember!…
Trubeckoj, a zsíros vadkan! Hogy adták meg magukat?
– Wrangel kapitány jött oda vérteseivel a fedezékhez s a mieink átadták neki a
kardjukat.
– És nem volt egy legalább?
– Néhányan sírtak…
– Sírtak! A hősök!… Hogyan, ezek talán azt remélik, hogy ez után a vereség után békét
kérek?
– Békét kérni most annyi, mint meghalni – mondta Alekszaska halkan.
Péter megállt a csillámablak előtt, az alacsony bolthajtás mélyében; lábát szétvetette,
ujjait a háta mögött összeszorította, majd elernyesztette.
– Ez a vereség jó lecke… Nem keressük a dicsőséget… S ha még tízszer megvernek, a
végén mi győzünk, Danyilics… A várost rád bízom. Még ma megkezded a munkát, árkot
ásatsz, paliszádokat állítasz, a svédeket, ha mind meghalunk is, nem szabad Novgorodon
túl engedni. Mondd meg, hogy keressék meg s azonnal hozzák ide Brovkint,
Szvesnyikovot, néhány módosabb novgorodi kereskedő is jöjjön… A vajdát pedig le kell
tenni… – Alekszaska után kiáltott. – Penderítsd ki nyakánál fogva az udvarból. –
(Mensikov gyorsan eltávozott. Péter Jaguzsinszkijnak:) – Menj, keress vagy háromszáz
szekeret, rakd meg frissen sült kenyérrel, estére kimegy a társzekerekkel a sereg elé.
Megértetted?
– Meglesz, Bombavető úr.
– Hívd be a szerzeteseket.
Leült az ajtóval szemben, a padra, barátságtalan volt, igazi Antikrisztus. Az egyháziak
bejöttek. Nélkülük is fojtó volt a levegő, most lélegzeni sem lehetett.
– Nos, Isten harcosai – mondta Péter –, menjetek szét a kolostorokba,
egyházközségekbe, még ma mindenkinek ki kell menni munkára: földet ásni. – Egy
kolostori papra, aki sipkája alatt összehúzta sűrű szemöldökét, fenyegetőn rászólt: –
Hallgass, atyám… Vaslapáttal és lóval kell kimenni, nemcsak a frátereknek: minden
barátnak, még az apátnak is, s minden feketecsuhás fehérnépnek, a pópáknak,
diakónusoknak, a papnékkal, diakónusnékkal együtt. Dolgozzatok Isten dicsőségére…
Hallgass, azt mondom, te barát… Egyedül imádkozom mindőtök helyett, azért kent föl a
konstantinápolyi pátriárka… Egy hadnagyot küldök végig a kolostorokon és templomokon,
akit munkátlan talál: ki a térre, az oszlophoz, ötven botütést kap… Ezt a bűnt is magamra
veszem. Amíg az árkokat meg nem ásták, a paliszádokat föl nem állították, a
templomokban, a Szófia-székesegyházon kívül sehol nem lesz istentisztelet… Menjetek…
Megmarkolta a pad szélét, kinyújtotta a nyakát: kerek képét borosta nőtte be, bajusza
fölfelé állt. Félelmetes ember! Az egyháziak farukkal lökdösték egymást, úgy mentek ki a
kis-ajtón.
– Ki van ott az előcsarnokban? – kiáltott ki Péter. – Az őr elmehet.
Egy pohár pálinkát töltött, s megint föl-alá kezdett járni. Kis idő múlva az utca felől
ajtócsapás hallatszott. Az előcsarnokban félig hangosan kérdezte valaki: „Hol van?
Rosszkedvű? Ó, milyen szerencsétlenség!”
Brovkin, Szvesnyikov és öt novgorodi kereskedő lépett be, az utóbbiak a süvegüket
gyúrták, ijedten pislogtak. Péter nem engedte, hogy kezét megcsókolják, maga fogta meg
jókedvűen a vállukat, csókolta meg homlokukat, Brovkinnak az ajkát.
– Isten hozott, Ivan Artyemics, Isten hozott, Alekszej Ivanovics. – A novgorodiaknak: –
Jó napot, érdemes emberek… Üljetek le. Harapnivaló, bor, ehol az asztalon, a házigazdát
elkergettem… Hogy elkeserített ez a vajda: azt gondoltam, itt nálatok az árkok, s az
áthághatatlan paliszádok készen vannak már… Még egy ásónyomot sem csináltak.
Pálinkát töltött nekik. A novgorodiak, a poharakat elvéve, fölugrottak. Péter itta ki
elsőnek, szépen megköszörülte a torkát, majd az üres pohárral az asztalra koppintott.
– Az új kezdésre ittunk… – Elnevette magát. – Hallottátok, kereskedők? A svéd király
megvert minket egy kicsit… Kezdetnek nem nagy dolog. Egy megvertért két veretlent
adnak. Nem így van?
A kereskedők hallgattak. Ivan Artyemics összeszorította szája szélét, az asztalt nézte,
Szvesnyikov elhúzta rettenetes szemöldökét, s ő is félrenézett. A novgorodi kereskedők
alig lélegzettek.
– A svédeket e héten ide várhatjuk. Ha Novgorodot átadjuk, Moszkvát is átadjuk, akkor
mindnyájunknak vége.
– Ohó-hó – sóhajtott fel mélyen Brovkin. A fekete szakállú Szvesnyikov arca sárga lett,
mint a faolaj.
– Ha a svédeket Novgorodban föltartóztatjuk, nyárra összeszedjük magunkat, a réginél
erősebb hadsereget állítunk föl… Kétszer annyi ágyút öntünk… Azok a Narva alatti ágyúk!
Tessék, vigyék: Szemét volt mind!… Ilyen ágyúkat nem öntünk többé… A tábornokok
fogságban vannak, ennek örülök… Ezek az öregek, mint béklyó a lábamon. Friss, fiatal
tábornokok kellenek… Az egész államot talpra állítjuk… Vereséget szenvedtünk: jól van!
A háborút csak most kezdjük el. Ivan Artyemics, Alekszej Ivanovics, adj egy rubelt a
háborúra, két év múlva tíz rubelt térítek meg.
Hátravetette magát, öklével az asztalra vágott:
– No, akkor hogy leszünk, kereskedők?
– Péter Alekszejevics – mondta Szvesnyikov –, de hát hol vesszük azt a rubelt? Van a
mi ládánkban pénz? Egér!
– Igazsága van, ó-óh, igazsága – nyögték a novgorodi kereskedők. Péter egy pillantást
vetett rájuk. (Azok összehúzódzkodtak.) Péter nehéz tenyerét Ivan Artyemics kurta hátára
tette.
– Te mit mondasz?
– Egy kötélre fűzött minket az Isten, Péter Alekszejevics, ahova te mégy, oda megyünk
mi is.
Brovkin kövér arca világos volt, becsületes. Szvesnyikov szinte megdermedt; csak az
imént beszéltek össze, hogy megfogják a pénzt, s a ravasz Vanyka, lám, maga kiugrott…
Péter átölelte, izzadt arcát mellére, a rézgombokhoz szorította.
– Nem vártam tőled más választ, Ivan Artyemics… Okos vagy, merész, meglesz érte a
jutalmad… Kereskedők, a pénzre halaszthatatlanul szükségem van. Novgorodot egy héten
belül meg kell erősíteni, Anyikita Repnyin hadosztályát teszem belé helyőrségnek.

„… Árkokat ástak, templomokat romboltak… Fasáncokat építettek, rajtuk lőréseket s a

sáncok két oldalát gyeppel rakták ki…
A munkában dragonyosok és gyalogos katonák vettek részt, valamint minden rangú
emberek, egyháziak is, mindenféle rangú egyházi emberek, férfiak éppúgy, mint
asszonyok.
És a fal tornyait földdel szórták be, föléje gyepet raktak: kubikosnak való földmunka
volt ez. S a tornyok facsúcsát és a falak farészét mind leszedték. És ugyanezen idő alatt a
plébánia-templomokban a székesegyház templomán kívül nem volt istentisztelet.
A Pecsori-kolostorban pedig Sensin alezredes volt a munka élére rendelve. S az
uralkodó megérkezett a kolostorba s nem találván ott Sensint, deresre huzattá, kíméletlenül
megkorbácsoltatta, és közkatonává fokozta le.
Novgorodban fölakasztották Alekszej Poszkocsin parancsnokot, mivel pénzt vett el
fogatok helyett, öt rubel váltságot, hogy a fogatnak a munkán kinn ne kelljen lennie…”

5
A preobrazsenszkojei kastély tornácán az őrt álló tiszt mindenkinek azt felelte:
– Senkit sem szabad beengednem, tessék távozni.
Az udvaron sok kocsi, hintó gyűlt össze. A decemberi szél hódarával verte be a fekete
kerékvágást. A jeges fák zúgtak, a kastély korhadt tetőin csikorogtak a szélkakasok.
Miniszterek és bojárok érkeztek a kocsikban és hintókban, reggeltől fogva egész álló nap.
Aranyozott, hatosfogatú hintáján Mensikov is odahajtott, az ő kocsirúdját is megfordították.
Este tizenegy órakor megérkezett Romodanovszkij. Az őrt álló tiszt megremegett,
amikor a medvebundás cézár-herceget a kikopott téglalépcsőkön kacsázva feljönni látta. Ha
beengedi: megszegi a cári parancsot, ha nem engedi: a cézár-herceg nem kérdi a cárt, a
maga szakállára megkorbácsoltatja.
Romodanovszkij bement a kastélyba; súlyos lépteit hallva, az ajtónálló őrök elbújtak.
Útközben, amíg a cár hálójához ért, háromszor is leült. Ujja körmével megkoccintotta az
ajtót, bement, régi szokás szerint földig hajolt.
– Te hogy kerültél ide, öreg? – Péter pipázva járt le-föl s bosszúsan fordult meg a
füstben, a meghajlást nem viszonozta. – Megmondtam, ne engedjenek be senkit.
– Nem is engednek be senkit, Péter Alekszejevics, engem azonban szülőapád is
bejelentés nélkül engedett be. – (Péter vállat vont és tovább járt, rágta a pipaszárat.) – Min
gondolkozol, Péter Alekszejevics, egész napon át? Szülőapád és szülőanyád meghagyták,
hogy hallgasd meg tanácsomat. Gyere, gondolkozzunk együtt. Tán kigondolunk valamit.
– Hagyd az üres szalmacséplést. Magad is tudod, min gondolkozom.
Fjodor Jurjevics nem felelt rögtön, leült, kigombolta bundáját. Az öreg nehezen lélegzett
ebben a fülledtségben, tarka kendőjével megtörölte az arcát.
– Talán nem is üres szalmacséplés az, amiért idejöttem, ki tudja, ki tudja…
Péter maga sem vette észre, de egyszerre csak olyan hangosan kezdett kiabálni, hogy a
falon túl, a sötét trónteremben az őr ijedtében elrejtette fegyverét.
– A kereskedő-kamarában a pénzeszsákok így okoskodtak: Narva alatt megmutattuk,
hogy nem bírunk meg a svédekkel… Békét kell kötni… Nem is néznek a szemembe. Én
így beszéltem velük. – Megfogta Fjodor Jurjevics mellén a kabátot s megrázta. – Sírnak.
„Vitess a vérpadra bennünket, felséges cár, de pénz nincs, elszegényedtünk…” Hogy min
gondolkozom!... Pénzre van szükség! Egész nap gondolkozom, honnét vegyem? –
Elengedte a cézár-herceget. – No? Öreg…
– Hallom, Péter Alekszejevics, majd lesz rá egy szavam.
Péter összehúzta a szemét: „Hm.” Járkált egy kicsit s a cézár-hercegre sandított.
– Rézre van szükségem – mondta szelídebb, megkönnyebbült hangon. – A fölösleges
harangokat leszedjük, üres zúgás, megvagyunk anélkül is, s ágyúnak öntjük. Akinfij
Gyemidov azt írja az Uralból: „Tavaszra ötvenezer pud öntött vas lesz tömbökben…” De a
pénz! Megint a váraljai népről, a parasztokról nyúzzam le? Mit lehet azokból még
kiszorítani? így sem tudnak már lélegzeni sem, s amíg az adókat behajtjuk, egy év. Pedig
van arany, van ezüst is; ott hever haszontalanul… – (Péter Alekszejevics még ki sem
mondta, s Fjodor Jurjevics szeme, mint a ráké, már dagadt kifelé.) – Tudom, mit felelsz,
öreg. Azért is nem küldtem érted. De a pénzt azért elveszem.
– A kolostorok kincstárához most nem szabad hozzányúlni, Péter Alekszejevics.
– Miért? – kiáltotta Péter kakashangon.
– Nem arravaló az idő… Ma… veszélyes… Nem akarom elmondani, miféle embereket
hurcolnak hozzám, szinte naponként. – Fjodor Jurjevics kövér ujja nyugtalanul kezdett
mozogni a térdén. – A moszkvai kereskedőnép egyelőre hű szolgád … Nos, Narva
megijesztette őket. Mindenkit megijesztett volna… Beszélnek, de aztán abbahagyják. A
háború haszon nekik. És pénzt is adnak, csak ne heveskedj… De ha a kolostorokhoz
nyúlsz, az az ő védőbástyájuk. Az eszelősök valamennyi téren azt fogják kiáltozni, amit
Griska Talickij13 kiáltozott minapában a piactéren, a tetőről. Tudsz róla? Nos, tehát… A
kolostorok kincsét óvatosan, zaj nélkül kell elvenni…
– Ravaszkodol, öreg.
– Vénember vagyok, mért ravaszkodnék?
– A pénzre azonnal szükségem van, ha úgy rablom is.
– Aztán sokra-e?
Fjodor Jurjevics, ahogy kérdezte, alig észrevehetően elmosolyodott, Péter megint
végigfutott – „Hm” – a hálószobán, a gyertya lángján pipára gyújtott, fújta az egyik
füstKarlkát, fújta a másikat.
– Kétmillióra – mondta ki keményen.
13
Grigorij Talickij könyvívó raszkolnyik; azoknak a füzeteknek a szerzője, amelyekben I. Pétert
Antikrisztusnak nevezik. 1700-ban kivégezték. (A. N. Tolsztoj)
 – Kevesebb nem lesz jó?
Péter most leguggolt a herceg előtt s a térdét kezdte rázni.
– Elég a kínzásból. Legyen! Békén hagyom a kolostorokat… Rendben van. Van pénz?
Sok?
– Holnap megnézzük.
– Rögtön… Gyerünk…
Fjodor Jurjevics vette a süvegét, nehézkesen fölkelt
– No Isten neki. Ha már olyan nagy a szükség… – Medvemódra az ajtóhoz döcögött. –
De ne hozz senkit se magaddal, egyedül megyünk.

A Szpasszkij-tornyon egyet ütött az óra, amikor a cézár-herceg bőrhintaja a Kremlbe

behajtott; sötét, szűk sikátorokon, a kormányszékek vén házai közt gördült tovább, s egy
földszintes téglaépületnél állt meg. Az alacsony lépcső egyik fokán lámpás állott. A
vasajtónak dőlve egy báránybőr bundás ember hortyogott. Péter Alekszejevics után a cézár-
herceg is kimászott a hintóból, fölemelte a lámpást – egy faggyúgyertya füstölgött benne.
Lábával belebökött a báránybőr alól kimeredő bocskorba. .,Mit akarsz, mi bajod?” –
kérdezte félálomban az ember: föltápászkodott, visszahajtotta a báránybőrgallér szélét,
megismerte a herceget, fölugrott.
A cézár-herceg félretolta az ajtóból. Kulcsával kinyitotta a zárat, előreengedte Pétert s
bezárta maga mögött az ajtót. A lámpást magasra tartva, hideg, majd fűtött pitvarokon át a
titkos ügyek kormányszékének – amelyet még Alekszej Mihajlovics cár alapított – vedlett
falú, alacsony, bolthajtásos termébe bicegett. Por, száraz penész és egérszag volt itt. A két
rácsos ablakocskát beszőtte a pók. Ajtó nyílt, ijedten dugta ki öreges fejét a belső, bizalmas
őr.
– Ki az, miféle emberek?
– Add a gyertyát, Mitrics – mondta a cézár-herceg.
A szemközti falon alacsony tölgyfa szekrények voltak, rajtuk vasalt zárak. (A
szekrényeket nemhogy érinteni volt tilos fő-vesztés terhe alatt, de még kíváncsiskodni is,
hogy mit őriznek bennük.) Az őr a vasgyertyatartóban gyertyát hozott. A cézárherceg a
középső szekrényre mutatott.
– Húzd el a faltól… – (Az őr megrázta a fejét.) – Én parancsolom… Felelek érte.
Az őr a padlóra tette a gyertyát. Nekifeküdt gyenge vállával, a szekrény nem mozdult
helyéből. Péter sietve ledobta bekecsét süvegét, nekifeszült – a nyaka bíborvörös lett – s
elmozdította. A szekrény alól egy egér futott ki. Mögötte a poros, pókhálópamatokkal
beszőtt falon egy vasajtócska tűnt fel. A cézár-herceg kétfontos kulcsot húzott elő
szuszogva: „Mitrics, világíts, nem látunk!” S nagy ügyetlenül beledugta a kulcsot a
nyílásba. Harminc év alatt a zár berozsdásodott s nem akart kinyílni.
– Feszítővas kell hozzá, szaladj. Mitrics. Péter az ajtót nézegette a gyertya világánál.
– Mi van ott?
– Majd meglátod, fiacskám… A palotabeli listák szerint itt titkos iratokat őriznek.
Golicin herceg krími hadjárata idején Szofja nővéred egy éjszaka lejött ide… De én akkor
valahogy csak nem tudtam az ajtót fölnyitni… – A cézár-herceg elmosolyodott egy kicsit a
tatárbajusza alatt. – Álldogált az a Szofja, aztán elment.
Az őr feszítővasat és fejszét hozott. Péter veszkelődött a zárral s eltörte a fejsze nyelét.
Az ujját megsebezte. A nehéz feszítővassal verni kezdte az ajtó szélét. A csapások döngve
visszhangzottak az üres házban, a cézár-herceg nyugtalanul lépett az ablakhoz. Végre
sikerült a feszítővas végét a résbe dugni. Péter nekifeküdt, felfeszítette a zárat; a
vasajtócska csikorogva nyílt ki. Türelmetlenül kapta föl a gyertyát, elsőnek lépett be a
boltozatos, ablaktalan raktárba.
 Pókháló, por. A falmenti polcokon nemesveretű, hasas kannák. Rettegett Ivan és Borisz
Godunov idejéből. Magas lábú, olasz serlegek; ezüstmedencék, amelyekben nagy fogadás
idején a cárok mosták a kezüket; két ezüstoroszlán, serényük arany, foguk elefántcsont;
aranytányérok oszlopai, törött ezüstfüstölők; egy nagy, smaragdszínű, öntött aranypáva, a
két páva egyike, amely valaha a bizánci császárok trónján állt kétoldalt. A gépezet
elromlott benne. Az alsó polcokon bőrzacskók hevertek, a fölfeslett varráson át
némelyikből holland aranyak szóródtak ki. A padok alatt cobolybőrök s más prémholmi,
bársony és selyem, mind molyette, szétmállott.
Péter kezébe vette a holmit, megnyálazta az ujját megdörgölte: „Arany!… Ezüst!..”
Megszámolta az aranydukátos zacskókat, volt negyvenöt vagy talán több is… Fölemelte
és megrázta a cobolyprémeket rókafarkakat.
– Bátyám, ez mind szétmállott.
– Szétmállott, de nem ment veszendőbe, fiam.
– Mért nem szóltál róla elébb?
– Szavamat adtam rá. Szülőapád, Alekszej Mihajlovics, amikor különféle időkben
háborúba ment, megőrzésre nekem adta a fölösleges pénzét és kincsét. Élete vége felé
szülőapád magához hívatott s megparancsolta, hogy utódjai közül senkinek ki ne adjam,
csak ha az államot háború esetén végső szükség fenyegeti.
Péter combjára ütött.
– Megmentettél, megmentettél… Ez elég lesz nekem… A barátok megköszönhetik
neked… Páva! Hadsereget szerelhetek fel lábbelivel, ruhával, fegyverrel, s Károlyt annak
rendje-módja szerint elpáholom! Hanem, ami a harangokat illeti, öreg, a harangokat
mégiscsak leszedem, ne haragudj.

Ötödik fejezet

1
Európában kinevették s hamarosan el is felejtették a barbárok cárját, aki kis híja, hogy a
Balti-tenger népeit meg nem ijesztette; mint a kísértet, úgy enyésztek el tetves seregei.
Károly, aki Narva után visszavetette őket abba a vad Moszkoviába, ahol helyes is, hogy ősi
faragatlanságukban tengődjenek mindörökké (hiszen híres utasok szavaiból tudjuk, milyen
becstelen és aljas az orosz természet). Károly király rövid időre az európai fővárosok
hősévé lett. Amszterdamban a városházát és a tőzsdét fellobogózták a narvai győzelem
örömére; a párizsi könyvesboltokban két bronzérmet raktak ki: az egyiken a Dicsőség volt
látható, amint a fiatal svéd királyt megkoszorúzza: „Végre győz az igaz ügy”, a másikon a
menekülő Péter cár, amint kalmük süvegét elveszíti. Bécsben a hajdani moszkvai osztrák
követ, Ignatius Guarient kiadta titkárának, Johann Georg Korbnak a följegyzéseit vagy
naplóját, amelyben rendkívül élénkséggel írja le a moszkvai állam nevetséges és barbár
rendjét s a sztrelecek véres kivégzését a kilencven-nyolcas évben. A bécsi udvarban
fennhangon tárgyalták, hogy az oroszokat Pszkovnál új vereség érte, Péter és néhány hű
embere megszökött Moszkvából, Szofja cárevna pedig kiszabadult a kolostorból és újra
átvette az állam kormányzását.
De mindezeket az apróbb eseményeket egyszeriben árnyékba borította a végre kitört
háborús vihar. Meghalt a spanyol király, Franciaország és Ausztria nyúlt az örökségért.
Anglia és Hollandia beavatkozott. Ragyogó marsallok – John Churchill, Marlborough
grófja, Savoyai Eugén herceg s Vendôme herceg – hozzáláttak az országpusztításhoz,
városégetéshez. Itáliában, Bajorországban, a gyönyörű Flandriában az utakon
felfegyverzett csavargók kószáltak, békés lakosokkal erőszakoskodtak, az élelem- és
borkészleteket pusztították, Magyarországon és a Cévennes-ben lázadások lobbantak föl.
Nagy országok sorsa dőlt el: hogy kicsoda, melyik flotta uralkodjék az Óceánon. A keleti
ügyeket sorsukra kellett hagyni.
Károly a narvai győzelem hevében, Péter után Moszkovia mélyeibe akarta vetni magát,
de a tábornokok könyörögtek: ne hívja ki kétszer a sorsot. A fáradt, megtépázott sereget
Laisszába, Dorpat közelébe vezették téli szállásra. A király onnét írta meg fennhéjázó
levelét a szenátusnak, kiegészítést és pénzt követelt. Stockholmban, akik nem óhajtották a
háborút, elhallgattak. A szenátus új adókat szavazott meg s tavaszra tizenkétezer gyalogost
és lovast küldött Laisszába. Latin nyelven egy könyvet adtak ki: „Svédország és a
moszkvai cár háborújának okairól.” – Az európai országokban nagy gyönyörűséggel
olvasták.
Európa egyik legerősebb hadserege most Károlyé volt. El kellett dönteni, merre mérik
az ütést: keletre, Moszkovia pusztáira, ahol a gyér és koldus városok kevés zsákmányt és
dicsőséget ígértek, vagy délnyugatra, a hitszegő Ágostonra, Lengyelország mélyébe,
Szászország, Európa szíve felé. Ott dörögtek már a hatalmas marsallok ágyúi. Károly feje
egy második Caesar dicsőségének az előérzetétől kóválygott. Gárdistái, a tengeri rablók
utódai előtt Firenze buja selyme, az Escorial föld alatti pincéinek aranya, szőke hajú
flamand nők, a bajor városok útkereszteződéseinek kocsmái csillogtak.
Amikor az út nyárra járhatóvá vált. Károly egy nyolcezer főnyi hadtestet rendelt
Schlippenbach parancsnoksága alá s az orosz határra küldte, maga pedig egész seregével
gyors menetben vonult át Livónián, Riga fölött két versztányira, az ellenség szeme láttára
bárkákon átkelt a Dvinán és tönkreverte Ágoston király seregét. Ebben a július nyolcadiki
csatában sebesült meg Johann Reinhold Patkul, lóháton is alig menekült meg a királyi
vértesek elől. A fogságot és kivégzést ez alkalommal elkerülte.
Riga alatt nem holmi tetves oroszokat vertek tönkre, hanem az egész Európában igen
híres szász katonákat. Mintha a Dicsőség istennőjének szárnyai nyíltak volna ki Károly
hátán. „A király nem gondolkozik többé másról, csak a háborúról. (Ezt írta róla
Stockholmba Stenbock tábornok.) Értelmes tanácsra nem hallgat többé, úgy nyilatkozik,
mintha Isten közvetlen sugallná neki a további lépéseket… Teli van önhitséggel és
meggondolatlansággal. Azt hiszem, ha ezer embere marad, azzal is ráveti magát egy egész
hadseregre. Már azzal sem törődik, hogy katonái mivel táplálkoznak. Ha a mieink közül
valaki elesik, az sem hatja meg többé.”
Rigából Károly Ágoston után vetette magát. Lengyelországban a pánok közt véres
polgárháború kezdődött, egyesek Ágoston pártján s a svédek ellen voltak, mások azt
kiabálták, hogy egyedül a svédek tudnak rendet teremteni, csak ők szerezhetik vissza a jobb
parti Ukrajnát meg Kijevet, Lengyelországnak pedig új királyra van szüksége (Stanislas
Leszczinskire). Ágoston elmenekült Varsóból, Károly harc nélkül vonult be a fő-, városba.
Ágoston Krakkóban sebbel-lobbal új sereget gyűjtött.
Ritka vadászat kezdődött: király a királyra. Az európai udvarokban ismét tapsoltak a
fiatal hősnek, nevét Eugén herceg és Marlborough nevével emlegették együtt. Azt
mondták, hogy Károly nem enged a közelébe asszonyt, hogy csizmában alszik, s az ütközet
elején lóháton, kalap nélkül, nyakig begombolt, elmaradhatatlan szürkészöld kabátjában
jelenik meg a sereg előtt, s csapatait maga után rántva. Isten nevével, elsőül veti magát az
ellenségre. Annak a gondját, hogy Péter cárral az unalmas keleten leszámoljon,
Schlippenbach tábornokra bízta.
Péter az egész telet hol Moszkvában, hol meg Novgorodban vagy Voronyezsben töltötte,
ahol erőltetett ütemben folyt a hajóépítés a fekete-tengeri flotta részére. Moszkvában
kilencvenezer pud harangrezet szedtek össze. Az új tüzérség ágyúöntő munkájához főnökül
a kohásziparban szakértő Viniuszt, a régi duma-fődeákot nevezte ki. A moszkvai ágyúöntő
gyár mellett iskolát alapított, ahol kétszázötven bojár- és váraljai gyerek s alacsony
származású, de ügyes ifjú tanulta az öntést, matematikát, erődítéstant és a történelmet. A
vörösréz, amit a harangfémhez kellett adni, nem volt elég. Péter Szibériába küldte Viniuszt
ércet keresni. Andrej Artamonovics Matvejev, a Vöröstornácon megölt Matvejev bojár fia,
tizenötezer legújabb fajta fegyvert, gyorstüzelő ágyút, látcsövet vásárolt Liége-ben, meg
strucctollat a tisztek kalapjára. Moszkvában öt posztó- és vászongyártó üzem dolgozott,
egész Európából verbuválták jó pénzen a mestereket. A katonák kiképzése látástól
vakulásig folyt. Legnagyobb baj a tisztikarral volt: a katonákat is tanítaniuk kellett, meg
maguknak is tanulniuk, aztán meg aki rangot kap, azt megszédíti a hatalom, vagy pedig
korhelykedni kezd, agyonissza magát.
Akkor, két héttel a narvai kudarc után, Péter ezt írta Borisz Petrovics Seremetyevnek,
aki Novgorodban a lovas ezredek megtépázott maradványait gyűjtötte össze (kit ló, kit
szablya nélkül, kit egészen csupaszon):
„… Nem okos dolog a bajban mindent veszni hagyni… Épp ezért elrendelem, hogy
továbbra is ott maradj elvállalt és megkezdett munkádnál, vagyis a lovasság élén, amellyel
a közeli vidéket az elkövetkező időkre meg kell védelmezned, s tovább is nyomulva minél
nagyobb kárt okoznod az ellenségnek. Mentséget nem fogadok el: minthogy embered van
elég s a folyók és mocsarak befagytak. Figyelmeztetlek még: ne hozz fel semmiféle
kifogást, még betegséget se. Sokan kaptak betegséget a menekülők közül, Lobanov
őrnagyot ilyen betegségért akasztották föl…”
A nemesi irreguláris lovasság azonban nem volt megbízható. Pótlására tíz dragonyos
ezredet állítottak fel, amelybe minden rendű embert fölvettek: parasztot és jobbágyot is,
mint Önként jelentkezőt évi tizenegy rubelért és ellátásért. A szolgaságból és a paraszti
jogtalanságból annyi ember kéredzkedett lovasszolgálatra, hogy csak a
legegészségesebbeket és legmutatósabbakat választották ki. A kiképzett dragonyos
századok Novgorodba mentek, ahol Anyikita Repnyin tábornok rendbe szedte és átképezte
a Narvánál járt hadosztályokat,
Újévre Novgorodot és a Pecsori-kolostort megerősítették. Északon Holmogorit és
Arhangelszket erősítették meg, s Arhangelszktől tizenöt versztányira Novo-Dvinka várát.
Nyáron, a júniusi vásárra Angliából és Hollandiából sok teherhajó érkezett Arhangelszkbe.
(Ebben az évben egy csomó újabb külkereskedelmi cikk árusítása ment a kincstár kezébe: a
fókabőr, halenyv, kátrány, hamuzsír, viasz. A cár kereskedői mindent a kincstárnak
vásároltak föl, a magánkereskedők már csak bőráruval és a csontfaragványokkal
kereskedhettek.) Június huszadikán az Északi-Dvina torkolatába svéd hajóhad tört be. Az
újonnan épített várat meglátva, nem merték semmibe venni s elmenni mellette
Arhangelszkbe. A hajók egész oldalukból tüzet nyitottak Novo-Dvinka erődjeire. A
hadművelet alatt a négy svéd fregatt közül egy közvetlenül a vár alatt zátonyra futott, utána
zátonyra futott egy jacht is. Az oroszok csónakba ugrottak s harcban elfoglalták a fregattot
és a jachtot is, a többi hajó dicstelenül visszament a Fehér-tengerre.
Seremetyev és Schlippenbach előcsapatai közt egész nyáron át folyt a csatározás. A
svédek a Pecsori-kolostor alá vonultak, de csak a falvakat égették föl körülötte, az erődöt
nem vették be. Schlippenbach nyugtalan levelet írt Károly királynak, s még vagy nyolcezer
főnyi csapatot kért – az oroszok hónapról hónapra vakmerőbbé válnak, a narvai
katasztrófából nyilván minden várakozás ellenére gyorsan magukhoz tértek, sőt a katonai
tudományban és a fegyverkezésben is előbbre haladtak, két brigáddal most nem
egykönnyen lehet az orosz sereget szétverni. Károly ezalatt bevette Krakkót, Szászországba
kergette Ágostont és süket volt a józan ész szavára.
Így haladtak a dolgok az ezerhétszázegyedik év decemberéig: A tél közepén Borisz
Petrovics Seremetyev egy „nyelvtől” megtudta, hegy Schlippenbach tábornok Dorpat alá,
Errestfer majorba vonult téli szállásra. Megtudta s maga is megijedt gondolatának a
merészségétől: váratlanul benyomulni az ellenséges ország mélyébe s az ellenséget
pihenőjén lepni meg. Ritka alkalom. Korábbi időkben Borisz Petrovics persze okosabbnak
tartotta volna nem kísérteni meg a forgandó szerencsét, de ennek az évnek folyamán
keserves dologgá vált Péter Alekszejevics szolgálatában állni: nem hagyott senkinek sem
nyugtot, pihenést, nemcsak azt rótta fel bűnül, amit elkövetett az ember, hanem azt is, ami
jót elmulasztott.
Meg kellett kísérteni a szerencsét. Borisz Petrovics bekecsbe és szőrcsizmába bújtatott
tízezer újonnan toborzott és újonnan kiképzett katonát s tizenöt könnyű szánra szerelt
ágyúval gyorsan, de nagy óvatossággal a kalmükök, tatárok és cserkeszek könnyű
lovasezredeit küldve előre, három nap alatt Errestfer alá ért. A svédek későn vették észre az
Aa folyócska magas, hófedte partján az íjas, nagy bajuszú lovasokat, dárdáikon a lófarkot.
Lieven alezredes két századdal és egy ágyúval kiment a folyóhoz. A ferde szemű barbárok
a túlsó parton fölemelték hajlított íjukat és nyílfelhőt bocsátottak rájuk, folyton erősödő
farkasüvöltés hallatszott, a meredek buckákon lefelé s át a folyón porhó szállt a levegőben,
s jobbról-balról görbe kardú, csíkos kaftánú tatárok, pikás, pányvás, kék felsőkabátú
cserkeszek száguldtak elő, szemből a rikoltozó kalmükök estek nekik; Lieven háromszáz
észt nyilasát és magát az alezredest összekaszabolták, ledöfték s alsóruhára vetkőztették.
Az egész svéd tábor izgalomba jött. Egy új, hatágyús osztag visszanyomta a folyótól a
lovas felderítőket. Schlippenbach kürtöseivel végignyargalt a táboron, a svédek, ki ahogy
volt, kiugráltak a házakból és földkunyhókból s a mély hóban alakulatukhoz futottak. A
sereg a major előtt sorakozott s tüzérségi tűzzel fogadta az odanyomuló orosz sereget.
Borisz Petrovics egy szál posztókabátban, vállán a háromszínű szalaggal, a négyszög
közepébe lovagolt.
A svédek tüzelése megzavarta a dragonyosok első századait, akik nem voltak még
harcban. A svédek előrenyomultak. De a szánokon előrevágtató tizenöt könnyű ágyú olyan
gyors kartácstüzet nyitott, hogy a svédek elámultak, soraik összekavarodtak. A szárnyakról
Kropotov, Zibin és Gulica észbekapott dragonyos ezredei rohantak rájuk. „Testvérek! –
kiáltotta Seremetyev torkaszakadtából a négyszög közepén. – Testvérek! Üssetek alaposan
a svédek közé!” Az oroszok szuronyt Szegezve nyomultak előre. A szürkület, amelyet
lövések lobbanása világított meg, gyorsan beállt. Schlippenbach elrendelte, hogy a major
fedett épületeinek a védelmébe húzódjanak. De a gyászos kürtök alig kezdték a takarodót
fújni, a dragonyosok, tatárok, kalmükök és cserkeszek új dühvel estek mindenfelől a
svédek szurony-borostás, hátráló négyszögének. Áttörték és összezúzták. Nagy vérfürdő
kezdődött. Schlippenbach tábornok negyedmagával alig tudott a sötétben Revalba
nyargalni.
Moszkvában az első győzelem örömére tűzijátékot és kivilágítást rendeztek. A Vörös
térre pálinkás- és söröshordókat állítottak, máglyákon egész bárányokat sütöttek, kalácsot
osztottak a népnek. A Szpasszkij-toronyra svéd zászlókat akasztottak ki, Mensikov
Novgorodba nyargalt, hogy Borisz Petrovicsnak a cár gyémánttal kirakott arcképét, vagyis
portréját s a nálunk eddig ismeretlen vezértábornagyi címet átadja. A győzelemben részes
katonáknak egy-egy ezüst rubelt adtak (a régi rézpénz helyett akkor vertek először ilyet a
moszkvai pénzverdében).
Borisz Petrovics könnyek között mondott köszönetet s Péternek Mensikovval egy kis
levelet küldött, amelyben azt kérte, hogy halaszthatatlan dolgai miatt engedje Moszkvába.
„A feleségem a mai napig idegen házban él, valami kis házikót illene keresnem neki, ahol a
fejét lehajtsa…” Péter azt felelte: „Nincs rá szükség, vezértábornagy úr, hogy Moszkvába
jöjjön. De azért a belátására bízom, s ha mégis jönni akar, jöjjön húsvét hetében s ünnep
után azonnal forduljon vissza…”
Hat hónap múlva Borisz Petrovics Hummelshof előtt újra táplálkozott Schlippenbach
tábornokkal. Hétezer svédből ebben a harcban hatodfélezer esett el. Livóniát nem volt, aki
védje, a tengermenti városokhoz nyitva állt az út és Seremetyev megindult az ország,
városok, majorságok, a lovagrend ősi kastélyainak a pusztítására. Ősz felé ezt írta Péternek:
„A mindenható Isten és a szentséges istenanya teljesítette kívánságodat. Ezen az
ellenséges földön nincs mit pusztítani többet mindent szétdúltunk, elpusztítottunk, ép hely
csak Ma-rienburg maradt meg Narva meg Reval meg Riga. De gondom is van a haszonnal:
hová tegyem az elfogott rabszolgákat? A táborok és börtönök teli vannak észtekkel, s a
tiszteknél is mindenütt sok van belőlük… Veszélyes dolog, mert igen indulatos emberek.
Készíttess ukázt, hogy az észteket megválogatva, a legkülönbeket, akik a fejszeforgatáshoz
vagy más mesterséghez értenek, Voronyezsbe vagy Azovba küldhessük munkára…”

2
Tizénkét napja szállt a bomba Marienburg ősi várára. Se-merről sem lehetett hozzáférni.
Egy kisebb szigeten állt – a Poip-tavon –, kőfala egyenesen a vízből emelkedett a magasba,
a kétoldalt alacsony tornyokkal megerősített kapu előtt a fahidat maguk a svédek
pusztították el vagy száz öl hosszúságban.
A várban nagy rozskészletek voltak. Az oroszoknak, akik az elpusztított Livóniában
kiéheztek, ezekre a készletekre nagy szükségük lett volna. Borisz Petrovics önkénteseket
toborzott, aztán odament hozzájuk, s ezt mondta: „A várban bor van és asszonyok.
Igyekezzetek, fiúk, huszonnégy órai dorbézolást engedek.” A katonák egykettőre
széthurcolták a parti telep néhány gerendaházát, tutajokat készítettek belőle és vagy ezer
főnyi önkéntes, rudakkal lökve el magát, a vár falai alá úszott. A svéd bombák a tutajok
közt robbantak.
Borisz Petrovics kiment a házikója elé és a látcsövébe nézett. A dühös, nekikeseredett
svédek csakugyan visszaverik a támadást? Ostrommal venni be, ehhez nagyon nem volt
kedve, ősz derekáig elhúzódna. Egyszer csak azt látta, hogy a várkapu közelében nagy láng
csap ki a földből s a torony gerendaépítménye meginog. A falak egy része leomlott. A
tutajok már oda is álltak a réshez. A vár ablakából most egy fehér vászondarab nyúlt ki s
maradt lógva a levegőben. Borisz Petrovics betolta összecsukható messzelátóját, levette
kalapját és keresztet vetett.
A szétdúlt híd cölöpjein a vár lakossága a part felé kezdett cihelődni. Karra vett
gyerekeket, batyukat, kosarakat hurcoltak. Az asszonyok sírva fordultak elhagyott
lakóhelyük felé, elborzadva sandítottak a zsákmányt nézegető oroszokra. De alig hagyták el
az utolsó menekülők a várat, a kovácsolt kapu nagy dörgéssel becsapódott s a keskeny
lőrésekből füstgomoly szállt ki. Elsőnek egy hadnagy esett el, aki csónakon odament, hogy
a várra az orosz zászlót kitűzze. A partról válaszul megdördültek a mozsarak. Az emberek
ide-oda ugráltak a hídon s vízbe ejtették a batyut, kosarat. A vár teteje fölé hatalmas láng
csapott, robbanás rázta meg a tavat, hulló kő verte az embereket. A vár és raktárak
kigyúltak. Amint kiderült, Wulf zászlós és Gottschlich tüzérzászlós tehetetlen dühükben
leszaladtak a lőporos pincébe és meggyújtották a kanócot. Wulfnak nem sikerült a robbanás
helyéről elmenekülnie, a tüzérzászlós összeégve, vérrel borítottan jelent meg a fal résében s
a vízbe vetette magát. Beemelték egy csónakba.
A várparancsnok belépett tisztjeivel a házba, ahol Seremetyev vezértábornagy ült
méltóságteljesen, háttal az ablaknak, az ebédre terített asztal mellett. A parancsnok levette
kalapját, tisztelettudóan meghajolt és odanyújtotta a kardját. Ugyanezt tették a tisztek is.
Borisz Petrovics a kardot a padra dobta s ráförmedt a svédekre: hogy miért nem adták meg
magukat előbb, mennyi tűrhetetlen szenvedést és emberhalált okoztak, a várat hitszegő
módon fölrobbantották… A házban elszánt, lebarnult, borostás képű lovasezredesek álltak
és nem jó pillantásokat vetettek a parancsnokra. Az mégis férfiasán megfelelt a
vezértábornagynak:
– A mieink közt sok az asszony és gyerek, itt van a szuperintendensünk is, a
főtisztelendő Ernst Glück, feleségével és leányaival. Kérem, engedjék őket szabadon, ne
dobják oda a katonáknak. Asszonyok és gyerekek nem hoznak dicsőséget rád.
 – Nem akarok hallani erről – kiáltotta Borisz Petrovics. Puha, borotvált, inkább kedélyes
érintkezéshez szokott arcát dühében kiverte a verejték. Hasát behúzva mászott ki az asztal
mögül.
– A parancsnok urat és a tiszt urakat őrizetbe kell venni!
Megigazította háromszínű vállszalagját, málnavörös posztóból készült, kurta köpenyét
katonásan magára dobta s ezredesei kíséretében kiment a csapatokhoz.
Fekete füst dőlt a várból, elfátyolozta a napot. Körülbelül háromszáz svéd fogoly állt
csüggedten a parton. Az orosz katonák nem tudták még, hogyan rendelkeznek a foglyok
felől, s a haragos liv parasztok körül ténferegtek – ezek két héttel ezelőtt menekültek az
előnyomuló csapatok elől Marienburgba, az ostromzárba –, batyujukon ülő asszonyokkal
beszélgettek, akik szomorúan dugták térdük közé a fejüket. Megszólalt a kürt, a
vezértábornagy lépdelt el, hosszú sarkantyúját pengetve nagy méltósággal.
A nyeregből leszállt dragonyosok csoportja mögül két szem pillantott rá, mint két kis
láng, s megégette szívét. Háborús időben a női szem néha pengénél élesebb. Borisz
Petrovics fontoskodva köszörülte a torkát. – „Hm!” – és megfordult. A poros
katonakabátok mögött kék szoknya. Összeráncolta homlokát, előretolta az állat s meglátta
azt a két szemet: sötét volt, könnyű esdeklés, ifjúság csillogott benne… A katonák háta
mögül lábujjhegyre állva, egy tizenhét éves lányka nézett a vezértábornagyra. Egy bajuszos
dragonyos gyűrött katonaköpenyt dobott a ruhácskájára (hűvös augusztusi nap volt),
vállával igyekezett a tábornagy elől ellökni. A lány némán nyújtotta ki nyakát, félelemtől
elgyötört, üde arca mosolyt erőltetett, ajkát ráncba szedte. „Hm” – köszörülte meg Borisz
Petrovics még egyszer a torkát s elment a foglyok felé…

Borisz Petrovics piheni egyet ebéd után, alkonyat felé ott ü!t a padon s fölsóhajtott… A
házban egyedül Jaguzsinszkij volt mellette, az asztal sarkán sercegtette a tollat.
– Vigyázz, elrontod a szemedet – mondta Borisz Petrovics halkan…
– Mindjárt befejezem, tábornagy úr…
– Hát ha befejezed, fejezd. – (S most már egészen magának.) – Az ám, így van a
magunkféle… Ha-jaj… Én Istenem… – Öt ujjával dobolgatott az asztalon s kitekintett a
homályos ablakon. A tavon, a várban még lobogott a tűz. Jaguzsinszkij vidám gúnnyal
sandított a tábornagy úrra: lám, hogy meg van viselve, a nyaka megduzzadt, arca levert.
– Elviszed ezt az ukázt az ezredesnek – mondta Borisz Petrovics. – Utána pedig menj el
a második dragonyos ezredbe… Hogy is hívják azt az embert, Oszka Gyemin altiszt,
megkeresed. Van ott vele a társzekereknél egy kis fehérnép… Kár érte, tönkremegy, a
dragonyosok összetörik… Hozd ide… Várj… Annak az Oszkának add oda ezt a rubelt,
mondd meg, ajándékba adom.
– Mindent elintézek, tábornagy úr.
Borisz Petrovics egyedül maradt a házban, krákogott, fejét csóválta. Egyszóval nem
lehet tenni róla. Akárhogy igyekszik az ember, bűn nélkül nem megy… A kilencvenhetes
évben Nápolyban járt… Egy kis, fekete nő lopta magát a szívébe, sírni tudott volna… A
Vezúvra is fölmászott, belenézett a pokoli tűzbe. Capri szigetén fölkúszott az iszonyú
sziklákra, megnézte a pogány, római istenek templomát, alaposan szemügyre vette a
katolikus kolostorokat, megnézte, meg is érintette a deszkát, amin az Úristen ült, amikor
tanítványainak a lábát mosta. Látta azt a darabka kenyeret, ami az utolsó vacsoráról maradt,
meg a fakeresztet, amelybe Krisztus köldökének és előbőrének egy darabja volt befoglalva,
meg Krisztus egyik cipőjét, jó vén volt, meg ZaKarlás prófétának. Keresztelő János
apjának a fejét, és sok még igen csodálatos és bámulatos dolgot. De mindent elfödött előle
a huncut szemű Júlia; kis dobocskával táncolt, nótázott… Magával akarta hozni
Moszkvába, odaborult a lányka lába elé… Ah, Istenem, Istenem …
Jaguzsinszkij, mint mindig, egy szempillantás alatt megjött s szelíden belökte a házba az
iménti kékruhás, csinos, fehér-harisnyás lányt. Melle egy kendővel volt keresztülkötve,
sötét, göndör hajában szalmaszálak (a táborban nyilván már megpróbálták a szekér alá
henteríteni). A lányka a küszöbön térdre ereszkedett, mélyen meghajtotta a fejét, szemében
alázat és esdeklés volt.
Jaguzsinszkij jókedvűen köszörülte a torkát és kiment. Borisz Petrovics egy darabig
elnézegette a lányt… Szép teremtés, látnivaló, hogy ügyes, nyaka, keze finom, fehér…
Nagyon kívánatos. Németül szólította meg:
– Hogy hívnak?
A lányka rövid, könnyed sóhajt hallatott.
– Heléna Jekatyerina.
– Katyerina… Jól van… Apád kicsoda?
– Árva vagyok… Ernst Glück lelkipásztornál voltam szolgálatban.
– Szolgálatban… Nagyon jó. Mosni tudsz?
– Mosni tudok… Sok mindent tudok… Gyerekeket gondozni.
– No lám, s nekem nincs senkim, aki az alsóruhámat kimossa… No, aztán hogy
vagyunk, hajadon vagy?
Katyerina fölcsuklott, de fejét nem emelte föl:
– Már nem… Nemrég férjhez mentem.
– Á-á… Kihez?
– Johan Rabe, királyi vérteshez.
Borisz Petrovics összeráncolta homlokát. Barátságtalanul érdeklődött a vértes után.
– Hol van, a foglyok közt? Vagy talán elesett?
– Annyit láttam, hogy két katonatársával úszva menekült a tavon. Azóta nem láttam.
– Ne sírj, Katyerina… Fiatal vagy… Szerzel másikat… Ehetnél?
– Nagyon – felelte a lány vékony hangon, lesoványodott arcát fölemelte s alázatosan
bizakodva megint elmosolyodott. Borisz Petrovics hozzálépett, megfogta a vállát, fölemelte
s megcsókolta meleg, finom szálú haját. A válla is meleg volt, gyöngéd.
– Ülj az asztalhoz. Majd megetetünk. Nem lesz bántódásod. Bort iszol?
– Nem is tudom…
– Szóval iszol.
Borisz Petrovics bekiáltotta tisztiszolgáját, szigorúan ráparancsolt (hogy a katona valami
fölöslegeset ne gondoljon, vagy Isten őrizz, elmosolyodjék), hogy terítsen vacsorára. Ő
maga a vacsora alatt nemigen evett, inkább Katyerinát nézegette: Ej lám, milyen éhes!
Tisztán, ügyesen eszik s nedves szemmel pillant Borisz Petrovicsra. Hálásan villantja ki
fehér fogacskáit. Orcái az ételtől és bortól kirózsásodtak.
– A ruhácskáid persze mind odaégtek?
– Mind odaveszett – felelte gondtalanul.
– Sebaj, majd szerzünk másikat. A héten elmegyünk Novgorodba, ott jobb dolgod
lesz… Ma amúgy háborúsán a kemencén alszunk majd.
Katyerina sötét pillantást vetett rá szempillája alól, aztán elvörösödött, elfordította s
kezébe temette az arcát.
– Ej, hogy milyen is vagy, Katyerina asszonyka… – Nem lehet elmondani, mennyire
megtetszett Borisz Petrovicsnak ez a szobalány… Átnyúlt az asztalon, megfogta a két
csuklóját. Katyerina még eltakarva tartotta az arcát, ujjai közt csodálatosan csillogott a
szeme.
– No, no, nem írunk be a jobbágyok közé, ne félj… A lakásomban fogsz lakni. Rég kéne
nekem egy gazdasszony.
 3
Amikor a Narva alatt szétvert sereg visszatért Novgorodba, sok katona elszökött, ki
északra, a raszkolnyik telepekre, ki a nagy folyókra: a Don mellé, a Volgán túl, a Dnyeper
alsó folyására. Sárralmosdó Fegyka is elment, a mogorva, sok mindent látott paraszt.
(Mirbach hadnagy meggyilkolásával úgyis eljátszotta az életét.) Andrjuska Golikovot is
magával csalta a szökésbe, hiszen valamikor együtt húzták a Seksznál a vontatószíjat. Soká
ettek ők egy csajkából. Andrjuskának a narvai borzalom után mindegy volt, hová megy,
csak ne fegyverek közé megint.
Éjszaka egy pihenőről elvitték az ezred egyik gebéjét, ötven kopejkáért eladták egy
kolostorban, a pénzen megosztoztak, s egy rongydarabba göngyölték. Letértek az
országútról, úgy mentek faluról falura, hol alamizsnát kértek, hol loptak is, a pópa
udvarából elvittek egy tyúkot, Osztaskovon, a botosispán udvarából elemeltek egy
díszkantárt és egy nyerget s eladták a kocsmárosnak. Kétszer is sikerült templomi perselyt
feltörniük, de az egyik üres volt, a másiknak meg egy kopejkás volt a fenekén.
A telet a Valdajon vergődtek át, hóval behordott, kürtőtlen házakban, füsttől kábult
gyerekek, a bölcsőben az éjszakai széllel versenyt síró csecsemők között. Andrjuska
Golikov az éj közepén gyakran fölébredt, átfogta meztelen lábfejét s fölült. Mellette a
bűzös szalmán, a sarokban egy borjú kérődzik, a paraszt a padon hortyog. A padlón, a
tűzhely alatt, térdét fölhúzva alszik az asszony. A kemencén a széngáz-mérgezett gyerekek
morognak álmukban. A svábbogarak a csecsemők ujj-hegyét és arcát harapdálják. A
csecsemő a bölcsőben uázik, nem tudni, mért született, nem tudni, miért harapdálják a
sváb-bogarak.
– Miért nem alszol, Andrej? – kérdezi Fegyka. (Ő se alszik, gondolkozik.)
– Fegya, menjünk el innét.
– Hova menjünk, bolond: éjszaka van, hóvihar.
– Olyan nyomasztó itt a levegő.
– Bűz van, nehéz a lélegzet. Rosszabb életük van, mint a baromnak. Hogy hortyog az a
paraszt! Kihortyogja magát, iszik egy merőkanál vizet, s megy dolgozni, mint a ló – egész
nap. Az imént megkérdeztem: az egész falu úrdologra jár. A fiatal földesúr elment a
sereggel, az öreg itt él a faluban, a szakadékon túl szép portája van. Fösvény, civakodó
öreg, a parasztoktól tisztára elszed mindent, csak a labodát hagyja meg nekik. S a parasztjai
csupa fajankó. Amelyik okosabb, ügyesebb, azt rögtön szekérre rakja, beviszi Valdajba s a
piacon azonnal eladja a kocsiról ő maga. Az okosán mind túlad, nyugodtan is él. Itt a
gyerekek is ostobának, szótlannak születnek.
Andrjuska ül, szorongatja mezítelen, hideg lábfejét s lóbálja magát. Tíz embernek is
bőségesen elég volna, amit ez az Andrej huszonnégy éves koráig kiállt… Életrevaló…
Nem is a törékeny teste tette olyan szívóssá, hanem az olthatatlan vágy, hogy kitörjön a
homályból… Mintha lerongyoltan és éhesen kúszna a vihartépte fák közt, szörnyű
vidékeken, évről évre, versztát verszta után, bízva, hogy van valahol egy fényes tájék,
ahová mégiscsak elér, ahová az életen átküzdi magát. Hol van ez a vidék, milyen?
Most is félig-meddig hallgatja csak, hogy Fegyka mit beszél mellette, a szalmán. A
sötétbe mereszti a szemét. Tán emlék, tán látomás: zöld halom, egy nyírfa reszket,
mocorog minden ágával, minden levelével… Ó, milyen öröm… S már nincs' sehol… Egy
arc libeg mind közelebb, amelyet soha nem látott, már egészen mellette van, elnyitja a
szemét, Andrjuskára néz, az élőnél élőbben… Ha most egy fatáblája, ecsete, festékje volna,
leföstené… Az arc rámosolyodott s eltűnt… A kékes ködben egy város dereng. Csodálatos,
meseszerű, micsoda város! Hol találja meg azt a várost, hol találja meg a reszkető levelű
nyírfát, a mosolygó, csodálatos arcot?
– Reggel fölmegyünk egyenesen az udvarházba, annyit hazudunk a bojárnak, amennyit
akar; tán vettet egy kis ennivalót a cselédszobában – mondja rekedten Fegyka. A gazdag
házaknál mindig a narvai vészről kezdett el mesélni, összevissza hazudott s különösen
annak az elbeszélésével könnyeztette meg hallgatóit (megesik, hogy maga a birtokos is
bemegy unalmában a cselédszobába s arcát föltámasztva ő is nekibúsul), hogy Károly
király, miután ezer meg ezer igazhitű katonát megölt, hogyan nyargalt át a csatamezőn …
„… Arca fényes, bal kezében az országalma, jobb kezében éles szablya. Maga csupa
arany, ezüst, alatta tüzes, szürke ló, hasig gázol az embervérben, két bátor generális vezeti a
zablájánál fogva. Odanyargal hozzám a király. Én fekszem, persze, mellemben a golyó…
Körülöttem a svédek, mint az odahányt zsákok: csupa halott. Odajön hozzám a király,
megáll, megkérdi a tábornokokat: „Miféle ember fekszik ott?” A tábornokok az felelik:
„Egy hős orosz katona fekszik ott, az igaz hitért harcolt, egymaga tizenkét gránátosunkat
ölte meg.»Férfias halál« – feleli a király. A tábornokok: »De hiszen él még, mellében a
golyó.« Ők fölemelnek, én felkelek, fogom a muskétát s tisztelgek, ahogy a király előtt
illik. S ő azt mondja: »Te bátor orosz katona, menj el nyugodtan a hazádba, s mondd meg
az oroszoknak: Istennel harcba ne szálljatok, gazdag emberrel port ne kezdjetek, a svéddel
ne ellenkezzetek.«”
Soha nem tévedtek; az ilyen elbeszélés után Fegykát s vele Andrejt is, okvetlenül ott
tartották éjszakára a cselédházban s ételt is adtak nekik. De a gazdag házakba nehéz volt
bejutni. Az emberek bizalmatlanná váltak. Évről évre mind többen szöktek meg a
katonaszedés, a háborús és jobbágyi terhek elől. Erdőkbe rejtőztek, magánosán vagy
csapatokban garázdálkodtak. Voltak olyan városkák, ahol csak az öregek maradtak otthon
meg a vénasszonyok és a kisgyerekek; akárkit kérdezel: ezt elvitték dragonyosnak, az
földmunkán van vagy az Uralba vitték; ez meg, még nemrég a piacon volt boltja, tisztelt,
istenfélő embernek számított s elhagyta feleségét, kisgyermekeit, az országútmenti
szakadékokban buzogánnyal fogadja az utast.
Fegyka nemegyszer gondolt rá, ne álljanak-e be ők is rablónak, martalóckodni. Ha
meggondolja: mihez is fogjon? Nem kószálhat házról házra, megunja az ember… De
Andrej: a világért se… Megmakacskodott, gyerünk csak, gyerünk délre, akár a világ végére
is.
– No. és ha odaérsz – mondta neki Fegyka –, ott megint csak emberek vannak, ingyen
nem etetnek, valami kozáknál kell béreskedned vagy elmehetsz szolgának egy
földbirtokoshoz, a sátánnak húzni az igát… Ha meg beállunk rablónak s velük
garázdálkodunk, száz-száz rubelt varrhat egyőnk a süvegébe. Abból a pénzből kereskedő
lehet az ember. Akkor aztán se dragonyos, se íródeák, se földbirtokos nem köthet bele,
maga gazdája.
Egy alkalommal – nyár volt – az alkony fényében ültek a mezőn. Szállt a füst a száraz
trágyatűzről, a szél fütyült, hajtogatta a fűszálakat. Andrjuska a kialvó alkonypírra nézett,
csak egy homályos sáv maradt belőle a láthatáron.
– Tudod, mit mondok én teneked, Fegya… Valami erő él énbennem, olyan erő, ami már
nem is emberi… Hallgatom, amint a szél a fűszálon fütyörészik és megértem; úgy
megértek mindent, majd szétszakad a mellem… Nézem: alkonypír, szürkület, és mindent
megértek, szinte magam is szétfolyok az égen azzal a fénnyel, olyan bánat és öröm van
bennem.
– A falunkban volt egy bolond libapásztor – mondta Fegya, egy növényszárral a
szétmálló parazsat turkálva –, az is ilyeneket szokott mondani, nem lehetett semmit érteni
belőle… De a nádsípot jól fújta, az egész falu összefutott a hallgatására. Akkoriban a
boldogult Franz Lefort számára kerestek zenészeket, s ha hiszed, ha nem: fölvették.
– Te Fegya, Narva alatt Borisz Petrovics jobbágya az itáliai országról mesélt nekem… A
festőkről… Hogyan élnek, hogyan festenek… Nem nyugszom, amíg egy ilyen festő mellé
akár utolsó rabszolgául be nem szegődök: festéket török neki… Értek ám hozzá, Fegya…
Fog az ember egy fadeszkát, tölgyből valót, rádörgöli az olajat és megcsinálja az
aláfestést… Kis cserépedényekben eldörzsöli a festéket, némelyiket olajba, némelyiket meg
tojásfehérjébe… Fogja az ecsetet… – Golikov egészen csendesen beszélt, a fütyörésző
szélnél sem erősebben. – A nap felvirrad, Fegya, és bealkonyul, az én táblámon azonban
örökké ég. Itt áll egy fa – nyírfa vagy fenyő –, mi van azon? De nézz az én fámra, az én
fatáblámon mindent megértesz és elfakadsz sírva.
– Hol van az az ország?
– Nem tudom, Fegya… Megkérdezzük, megmondják.
– Oda is elmehetünk… Egyremegy.

4
A hétszázkettedik év tavaszán egy hajón tíz zsilipmester érkezett Arhangelszkbe, akiket
Artamonovics Matvejev nagy fizetéssel fogadott föl Hollandiában: tizenhét rubel, tizenkét
kopejka havonta és állami ellátás. A mesterek felét Tula alá irányították, az Ivanovo-tóra,
hogy – amint az elmúlt évben kitervezték – a Don és az Oka közt, az Upán és Satyon
harmincegy kőzsilipet építsenek. A mesterek másik fele Visnyij-Volocsokba ment, hogy a
Tverica és a Maszta közt építsen zsilipet.
A visnyij-volocsoki zsilipnek a Kaszpi-tengert kellett a Ladoga-tóval egyesíteni, az
ivanovói zsilipnek a Ladoga-tavat s az egész Volga vidékét a Fekete-tengerrel.
Péter Arhangelszkben volt, ahol a Dvina-torkolatot erősítették meg és fregattokat
építettek a fehér-tengeri hajóhad számára. Az ottani vadászok, halászok elmondták neki,
hogy a Fehér-tengerről a Ladoga-tóba – a Vigen, Onyega-tavon és a Szviren át – ősidőktől
ismeretes út vezet. Ez az út nehéz, sok a sellős hely s az olyan, ahol a csónakot vinni kell,
de ha csatornákat ásnak és egészen az Onyega-tóig zsilipeket építenek, az egész fehér-
tengeri partvidék vízi úton közvetlenül a Ladogára szállíthatja az árut.
A három tengerről jövő három nagy vízi út: a Volga, Don és Szvir mind ide – a Ladoga-
tóba – vezetett. A negyediktől, a Balti-tengertől a Ladogát a kicsiny Néva-folyó választotta
el, amelyet két erőd védeti: Nöteburg és Nyensanc. Isaak Ábrahám holland mérnök ezt
mondta Péternek, a térképre mutatva: „Ha itt zsilipes csatornákat ásat, a holt tengereket
élővé teszi s száz meg száz folyója, az egész ország vize mind a nagy Néva folyóba fog
törekedni s hajóit a nyílt óceánra viszi.”
A hétszázkettedik év őszétől erre, a Néva meghódítására irányult minden erőfeszítése.
Aprakszin, a tengernagy fia, egész nyáron át Ingriát pusztította, egészen az Izsoráig
nyomult s a szomorú, tengermenti rónán kanyargó sebes folyócska partján megverte s a
dudernhofi dombok mögé szorította Cronhiort svéd tábornokot, ahonnét az zilált
csapataival a Néva mögé, az Ohta-parti Nyensanc erődbe húzódott vissza.
Aprakszin seregével a Ladoga-tó felé nyomult és megállt a Nazia folyónál. Erős
tüzérséggel és sok társzekérrel Borisz Petrovics Seremetyev is odajött Novgorodból. Péter a
szemjonovszkijiak és preobrazsenszkojeiek öt zászlóaljával Arhangelszkből az Onyega-
öbölbe hajózott s a lapos tengerparton Nyuhcsa halászfalu közelében partra szállt. Innét
küldte Alekszej Brovkint Szoroka raszkolnyik községbe, amely a Vig torkolatánál van.
(Ivan Artyemics a nyáron elérte, hogy fiát egy fogoly svéd alezredessel kicserélték. Maga
utazott Narvába, s még háromszáz arany dukátot fizetett rá.)
Alekszejnek az egész Vigen végig kellett csónakáznia és megnézni, alkalmas-e a folyó
zsilip építésére.
A csapatok Nyuhcsából a Pul-tavon és Vozsmoszalma raszkolnyik községen át – erdei
ösvényeken, rőzseutakon és hidakon – mentek Povenyecbe. Ezt az utat alig három hónap
alatt Scsepotyev őrmester építette, aki Kemből, Szumszkij telepről, a raszkolnyik
községekből és remetetelepekről a parasztokat és kolostori szolgákat mind összeterelte. A
csapatok görgőkön két teljesen felszerelt jachtot vontattak. Mocsarakon menték,
amelyekben fa korhad, szúnyog zümmög, s a hatalmas sziklákat bundaként fedi a moha.
Meglátták a csodálatos Vig-tavat, rengeteg, erdős szigetével, amelyek berzenkedő hátú
szörnyetegként emelkedtek ki a napban úszó vízből. A sápadt égen egyetlen felhő sem volt;
a tó és a part egészen elhagyott, mintha minden élő a bozótba rejtőzött volna.

Tíz versztányira a hadi úttól, a Vigoreckaja Danyila telepen, akárcsak húsvét hetében,
éjjel-nappal folyt a mise. Férfiak és asszonyok imádkoztak vászon gyászruhában, térdre
esve, a gyertya nem aludt ki a kezükben. Mind a négy kapu szorosan bezárva, a
kapusházikók és az imaházak köré szalmát és szurkot készítettek. Ezekben a napokban az
öreg Nyektarij remete is előjött elzárkózásából. Miután egyházközségét elégette s
megszökött, minthogy dolga nem volt, ide költözködött a telepre. De Andrej Gyenyiszov
nem szívlelte és nem eresztette a nép közé. Nyektarij dühében némaságot fogadott s egy
verembe vette be magát, két évet ült szótlanul. Amikor a rudakkal és gyeppel fedett
veremnek valaki a közelébe jött, a remete ganéjt dobált rá. Ma önként jelent meg a nép
előtt; keskeny szakálla térdét verte, köpenyét kiették a férgek, lyukain sárga bordák ütöttek
át. Fölemelte kiszáradt kezeit: „Andrjuska Gyenyiszov – kiabálta – gombás bélésért eladta
a Krisztust… Mit bámultok? Maga az Antikrisztus méltóztatott hozzánk jönni, két talpon
járó hajóval. Fölraknak rá, mint a disznót, s elvisznek a mélységes pokolba… Mentsétek
meg magatokat, ne hallgassatok Andrjuska Gyenyiszovra. Nézzétek, hogy fölfújta képét az
ablakban… Péter cár töltött bélest küldött neki.”
Andrej Gyenyiszov látva, hogy rosszra fordul a dolog, s ki tudja, tán akadnak olyanok,
akik csakugyan el akarják égetni magukat; szidni kezdte az öreget s cellája ablakából
rákiabált: „Bizonyára megháborodtál a vermedben, Nyektarij, csak az embereket akarod
égetni, az egész világot elégetnéd. A cár nem bánt minket, menjen el Isten hírével
mellettünk, mi a magunk dolgával törődünk… S mit korholsz engem a bélésért, több bélest
zabáltál te életedben, mint én. Tudjuk, ki cipel éjszakánként tyúkhúst a vermedbe, a
remeteség minden tyúkját kipusztítottad, az egész verem teli van csonttal.”
Mire néhányan odarohantak a veremhez s a sarkában csakugyan tyúkcsont volt elásva.
Nagy zűrzavar támadt. Andrej Gyenyiszov titokban elment a remeteségből, jó lovon lement
a folyóhoz, a csapatokhoz nyargalt. A tűzfény, lónyerítés, a réztrombiták hangja az
alkonyfényben útbaigazította.
Péter vászonsátrában fogadta Andrej Gyenyiszovot, a tábori asztalnál ült a tisztjeivel;
pipáztak, füsttel hajtották a szúnyogokat. Amikor az üde férfit csuhában, papsüvegben
meglátta, Péter gúnyosan elmosolyodott.
– Adjon Isten, Andrej Gyenyiszov, mi jó hírt hozol? Még mindig két ujjal hányjátok a
keresztet, hogy megóvjátok magatokat, tőlem?
Gyenyiszov, ahogy parancsolták, az asztalhoz ült, nem húzta el az arcát, csak
közvetlenül az orrától hajtotta el a dohányfüstöt.
– Kegyelmes uralkodó, Péter Alekszejevics – mondta becsületesen, derült pillantást
vetve a cár szemébe. – Vad vidéken láttunk munkához, sötét nép gyűlt itt össze,
mindenfajta ember. Némelyiket nyájas szóval fogtuk engedelmességre, másokat
félelemmel. Ha veled ijesztgettük őket, bocsásd meg, bizony megesett. Nagy kezdés nincs
hiba nélkül. Sok minden történt, olyan is, hogy jobb nem is gondolni rá.
– És most mit csináltok? – kérdezte Péter.
– A gazdaságunk, kegyelmes cár, most biztos alapon áll. Közös szántónk több mint
ötszáz gyeszjatyina van, legelőnk ugyanannyi. Gulyánk százhúsz darab. Van halászatunk,
füstölőnk, cserzőüzemünk, ványolónk. Tulajdon ércbányánk. Olyan ércmunkásaink és
kovácsolóink vannak, amilyenek Tulában sincsenek…
Péter Alekszejevics most már gúny nélkül kérdezgette, hogy melyik vidéken miféle érc
van. Megtudta, hogy az Onyega-tó partjain, sőt Povenyec közelében is van hely, ahol egy
pud ércből fél pud vasat olvasztanak, nagy füstfelhőt fújt a levegőbe.
– Akkor hát mit akartok tőlem, pópátlanok?
– A te seregednek, kegyelmes uralkodó, vasra van szüksége – felelte Gyenyiszov
elgondolkozva – Adj parancsot, s mi, ahol a legalkalmasabb, kohót és kovácsműhelyt
állítunk. A vasunk jobb és kevesebbe kerül a tulainál. Akinfij Gyemidov az Uralban fél
rubelért adja.
– Nem igaz, harmincöt kopejkáért.
– Nos, mi is megszámítjuk harmincötért. De lám, az Ural messzi van, mi meg közel… S
itt réz is van. A Povenyec alatti és a Medve hegyi erdők jó árbocfát adnak, negyven
arsinnyit, csak úgy zeng az a fa. Ha a Néva a tied lesz, tutajokat küldünk Hollandiába.
Egytől félünk: a pópáktól és az íródeákoktól… Nincs szükségünk rájuk. Bocsáss meg, úgy
beszélek, ahogy tudok… Engedd, hadd éljünk a magunk törvényén. Most is milyen
félelemben vannak az emberek! A remeteségen harmadnapja abbahagytak minden munkát,
halotti ingbe öltözködtek, zsoltárokat énekelnek. A jószág étlen-szomjan bőg az istállóban.
Ha pópát küldesz ránk, új kereszttel és úrvacsorával, mind szétszaladnak, amerre a szemük
lát. Nem lehet visszatartani. Sokat tűrt, megpróbált nép ez! Elmennek megint az erdők
sűrűjébe, s mindennek vége.
– Csodálatos – mondta Péter. – És sok ember él a remeteségben?
– Ötezer férfi és női munkás, meg a nyugton hagyott aggok és a gyerekek.
– S egytől egyig szabadok?
– A szolgaságból szöktek.
– Mit kezdjek akkor veletek? No, jó, vessétek le a halotti leplet… Imádkozzatok két
ujjal vagy akár eggyel. Kétszeres adót fizettek a gazdaságtok után…
– Szíves örömest vállaljuk.
– Povenyecbe pedig küldjétek mestereket, jó hajóépítőket. Evezős bárkákra meg kis
vitorlás hajókra van szükségem, ötszáz vízi járműre.
– Szíves örömest.
– Akkor hát igyál egy pohárral, Andrej Gyenyiszov, az egészségemre. – Teli pohár
pálinkát töltött a bádog pintből s fejét meghajtva, odanyújtotta neki. Gyenyiszov elsápadt.
Világos szeme ide-oda szökdelt De aztán méltósággal felállt, szép lassan, széles
mozdulattal, két ujját összeszorítva keresztet vetett Elvette a poharat. (Péter merően nézte.)
Kiitta az utolsó cseppig. Levette papi süvegét, megtörölte vörös szája szélét.
– Köszönöm a szívességet.
– No, most kóstolóul egy kis füstöt.
Péter odanyújtotta a pipáját, benyálazott szárával előre. Gyenyiszov szemében most
gúnyos mosoly villant fel, össze sem rezzent, elvette volna a pipát. Péter elhúzta előle.
– A helyeket pedig… – (Úgy mondta, mintha semmi sem történt volna.) – A helyeket
pedig, ahol ércet találtok, s körül a földet, amennyire szükségetek van, mérjétek, föl s
állítsatok jelzőpóznákat. Erről írjatok Moszkvába Viniusznak. Megmondom neki, hogy a
bányatelepeitek és kohóitok után tíz évig ne szedjen adót. – (Gyenyiszov fölhúzta a
szemöldökét.) – Kevés? Tizenöt évig nem szedünk adót. A vas árát majd megbeszéljük.
Kezdjétek el haladéktalanul a munkát. Ha emberekre van szükség vagy valami másra, írj
Viniusznak… Pénzt ne kérjetek… Igyál még egy pohárral, szent ember.

Szeptember végén, pocsék időben, a három sereg a Nazia partján egyesült s Nöteburg
felé nyomult. Az ősrégi vár egy szigeten állt, a Néva közepén, ott, ahol a folyó a Ladoga-
tóból kijön. A hajók csak a bástyáktól mintegy ölnyire, az ágyúk torka alatt juthattak be a
folyó bármelyik ágába.
 A csapatok a Nöteburg előtti földnyelvre vonultak. Az alacsonyan szálló esőfelhőkön át
kőtornyokat lehetett látni; gömb alakú tetőiken vas szélzászlókat. A falak olyan magasak és
erősek: az orosz katonák, akik a földnyelven a közelítő árkokat és az ütegállásokat ásták,
csak fölsóhajtottak. A novgorodiak, akik a várat építették, nemhiába nevezték el
„eresednek, vagyis diócskáknak: nem egykönnyen lehetett feltörni. A svédek, úgy látszik,
soká gondolkoztak. A falakon egy lelket sem lehetett látni. Komor felhők vonták be az
ólomtetőket. De a vár kerek tornyán az árbocra röpül, íme, s a szélben csapkodni kezd az
oroszlános királyi lobogó. Egy nehéz ágyú dördült el ércbőgéssel, a golyó sisteregve esett a
földnyelv közelítő árkai előtt a sárba. A svédek fölvették a harcot.
A Néva jobbpartja s a vár túlsó oldala rendkívül meg volt erősítve, a tó felől a mocsarak
miatt volt nehéz odajutni. Még mielőtt az egész sereg Nöteburghoz ért, a bal parton, a tótól
a földnyelven át egy irtás-utat vágtak a Néva felé. Néhány ezer katona hajókötélen
kivontatta a Ladoga-tóból a hajókat, végighúzta az erdei úton s a vár alatt a Névára
eresztette. Mintegy ötven-ötven ember fogta és húzta a kötél másik végét, mások oldalról
támogatták, hogy a hajó gerincével csússzon a gerendákon. „No még egyszer! Még!
Húzzátok egyszerre!” – kiáltotta Péter. Ledobta a kabátját, inge átizzadt, hosszú nyakán,
amely egy összesodrott kendővel volt körülkötve, megdagadtak az erek, lábát, ahogy a
gerendák közé csúszott, bokában összeverte… Megragadta a kötél végét, szeme kidagadt:
„Egyszerre! Rajta!” Az emberek előző nap óta nem ettek, véresre sebezték a tenyerüket. De
az a sátánfajzat nem engedett, kiabált, káromkodott, húzott, verekedett. Éjszakára ötven
nehéz dereglyét – az orrán és a farán pad – a lövészeknek sikerült átvontatni s a Névára
bocsátani. Az emberek enni sem akartak, ott aludtak el, ahová a nyirkos mohán, zsombékon
lehenteredtek.
A dobok már hajnal előtt megpördültek. A zászlósok felrázták, talpra állították az
embereket. A muskétákat – ez volt a parancs – meg kellett tölteni, két patront (hogy a
permettői megóvják) az ingük alá dugni, két-két golyót meg a képük mögé rakni. A
katonák kabátjuk aljával takarták el a fegyver zárát, úgy kúsztak föl az ingó dereglyék
lövészpadjaira. Hullámjárás volt. A sötétség leple alatt a gyors folyón át a jobbpartra
eveztek. Ott meg az erdő zúgott. A katonák beugráltak a nád közé. A tisztek suttogva
káromkodtak, a századaikat szedték össze.
Várakoztak. Szelet ígérő pír mutatkozott: a szálló ködön átütő, málnavörös sávok. Az
ólmos folyón egy evezős csónak haladt. Péter, Mensikov és Königseck ugrott ki belőle. (A
szász követ önkéntesként kéredzkedett a hadba és a cár mellett tartózkodott.) „Vigyázz!” –
kiáltották elnyújtott hangon. Péter a bokrokba kapaszkodva, fölhúzódzkodott a meredek
parton. A szél fölkapta rövid kabátja alját. Alig látható, hosszú árnyékként lépdelt, a
katonák sietve mentek utána… Bal kéz felöl Mensikov, a pisztolyaival, jobbról: Königseck.
Hirtelen megálltak. A katonák első sora, ahogy tovább ment, túlhaladt rajtuk. „Puskát
vállról! – vezényelte Péter. – Kakast föl… Soronként lőtök…” felesen csettentek a sorokon
végig a tűzkövek… Most a második sor haladt el Péter mellett. „Magatok elé nézzetek!” –
kiáltotta Péter vad hangon. – „Első sor, tűz!” Rőt lobbanás világította meg a magánosán
ingó fenyőfákat s nem messze a síkon, a fatönkök mögött, a svéd sánc alacsony töltését…
Onnét is lőttek, de bizonytalanul. „Második sor… Tüzelj!” A második sor, úgy, mint az
első, lőtt s térdre esett. „Harmadik! – kiáltotta egy félrecsukló hang. – Szuronyt szegezz…
Futólépés!”
Péter is ott futott a hepehupás földön… A katonák össze-kavarodó sorokban, egyre
hangosabban és dühösebben kiáltozva, ezerfejű fölgerjedt tömegként szuronyt szegezve
ömlöttek a földsáncokra. Az árokból már a magukat megadok égnek emelt kezei
meredeztek. A svédek egy része az erdő felé menekült.
A jobb parti állásokat bevették. Amikor egészen kivilágosodott, átszállították a folyón a
mozsarakat. S még ugyanezen a napon a folyó mindkét partjáról bombázni kezdték
Nötebur-got.
 A várban, amely kétheti kegyetlen bombázást szenvedett el, nagy tűz ütött ki, a tüzérségi
pincék fölrobbantak, a falak keleti fele ledőlt. Ekkor egy kis csónakot pillantottak meg,
farán fehér zászló, sietve tartott a földnyelv sáncai felé. Az orosz ütegek elhallgattak. A
vízzel locsolt mozsarakról dőlt a pára. A csónakból egy magas, sápadt tiszt mászott ki, feje
véres kendővel átkötve. Bizonytalanul nézett körül. Alekszej Brovkin ugrott hozzá a
sáncon át; kihívó pillantással kérdezte: „Mi jót hozott?” A tiszt gyors svéd beszédbe kezdett
s a hatalmas füstre mutatott, amely a várból a széltelen ég felé emelkedett. „Beszélj
oroszul, megadjátok magatokat vagy sem?” – szakította félbe Alekszej haragosan. Az
elegáns és mosolygó Königseck jött a svéd segítségére, udvariasan levette a kalapját,
meghajolt a tiszt előtt s kérdéseket tett fel. „A parancsnok felesége és más tiszti asszonyok
azt kérik, fordította, engedjétek meg, hegy a várból kijöjjenek, a nagy füst és tűz miatt
lehetetlen az ott-tartózkodás.” Alekszej elvette a tiszttől a levelet, amelyet Borisz Petrovics
Seremetyevhez intéztek. Megforgatta az ujja körül. Dühtől eltorzult arccal hirtelen a tiszt
lábához dobta, a sárba.
– Nem fogom a tábornagynak jelenteni… Micsoda dolog ez? Az asszonyokat a várból
kiengedni. S mi még két héten át vesztegessük rohamokban az emberéletet… Adjátok meg
magatokat azonnal és kész.
Königseck udvariasabb volt: fölemelte a levelet, megtörülte a kabátjában s visszaadta a
tisztnek, azzal, hogy a kérés hiábavaló. A tiszt vállat vont, rosszalló arccal a csónakba ült;
alig ment el a parttól, Goska, Ginter és Péter Alekszejevics ütegének mind a negyvenkét
mozsara eldördült
A tűzvész-egész éjszaka lobogott. A tornyokon megolvadt az ólomtető, égő gerendák
zuhantak alá, lángnyelveket öltögetve. Tűzfény világította be a folyót, a két orosz tábort s
lejjebb, a vízfolyás irányában, a parton készenlétben álló ladikok százait, padjaikon a sűrűn
álló önkénteseket s a csónakfalon keresztberakott rohamlétrákat. Éjfél után az ágyúzás
elhallgatott, csak a dühöngő tűz zaja hallatszott.
Vagy két órával virradat előtt a cári üteg egyik ágyúja megszólalt. Fülsiketítőén
dörögtek a dobok. A csónakok a várhoz eveztek, amelyet mind ragyogóbban világítottak
meg a lángok. Fiatal tisztek vezették őket: Mihail Golicin, Karpov és Alekszandr
Mensikov. (Alekszaska előző nap könnyek közt mondta Péternek: – Min Herz,
Seremetyevből tábornagy lett; rajtam meg nevetnek az emberek: „Vezérőrnagy, pszkovi
kormányzó! Valójában: tisztiszolga volt s tisztiszolga is maradt. Engedj a harcba, hogy
mint katona szerezzek rangot.)
Péter a tábornaggyal s az ezredesekkel a földnyelven volt az ütegnél. Látcsövön nézték
az eseményeket. A keleti oldalon, ahol a falak ledőltek, gyorsan közeledtek a csónakok.
Izzó golyók fogadták őket. Az első csónak belevágódott a partba; az önkéntesek, mint a
borsó, úgy gurultak le a padról, létrákat vonszoltak s már másztak is. De a létrák nem értek
még a fal réséig sem. Az emberek egymás hátán kapaszkodtak föl s a fal fokaiba
fogódzkodtak. Föntről dőlt a kő, folyott a megolvadt ólom. A sebesültek három öl
magasságból zuhantak le. Néhány ladik, amelyet a golyók meggyújtottak, ragyogó
lobogással úszott le az áron.
Péter mohón nézett a látcsövébe. Amikor a puskaporfüst a harc helyét ellepte, hóna alá
dugta a látcsövet s kabátgombját kezdte tekergetni. (Néhányat leszakított már.) Arca
földszínű volt, ajka fekete, szeme beesett.
– De hát mi ez, micsoda dolog? – ismételte tompán, nyakát rángatva és Seremetyevhez
fordult. (Borisz Petrovics csak türelmetlenül sóhajtozott, ebben a két évben látott
rettenetesebb dolgot is.) – Megint sajnáltuk a lövedéket… Puszta kézzel vegyék be! Így
nem megy.
– Isten könyörületes, így is bevesszük – felelte Borisz Petrovics, szemét becsukva. Péter
szétvetette a lábát, s megint bal szeméhez nyomta a látcsövet.
 A falak alatt sok sebesült és elesett hevert. A nap már magasan állt, ködfátylak vonták
be. A vár tornyaiból füst szállt a felhők felé, de a tűzvész szemmel láthatóan gyengült.
Önkéntesek új osztaga ért csónakokon a nyugati oldalra s a létrákra vetette magát.
Mindeniknek égő kanóc a foga közt, tarisznyájukból gránátokat kaptak ki, leharapták a
végét, meggyújtották, elhajították. Némelyiknek sikerült a résre felülnie, de onnét aztán a
fejét sem dughatta ki. A svédek makacsul védekeztek. Az ágyúlövések, gránátropogás, a
folyón gyengén áthalló kiáltások hol elhallgattak, hol újra felzendültek. Így tartott ez egy
óra hosszat s még tovább…
Mintha minden remény, a nehéz kezdések sorsa ezeknek az apró kis embereknek a
makacsságától függene, akik szaporán nyomultak föl a létrákon, a falak kiálló fokai alatt
pihenték ki magukat és a kőhalmok mögött kerestek a svéd kartácsok ellen menedéket…
Segíteni nem lehetett semmivel sem rajtuk; Az ütegek tétlenségre voltak kárhoztatva. Ha
lettek volna csónakok tartalékban, még vagy kétezer katonát lehetett volna segítségül vinni,
de szabad csónak nem volt, és nem volt létra sem, s a gránát sem volt elég.
– Atyuskám, bemehetnél a sátorba, harapj valamit, pihenj… Mit égeted itt hiába a
szívedet – mondta Borisz Petrovics asszonyos sóhajjal.
Péter nem eresztette le a látcsövet, türelmetlenül vicsorított. Ott, a falon egy magas, ősz
szakállú öreg jelent meg, vasvért, régimódi sisak volt rajta. Lemutatott az oroszokra,
szélesre futotta a száját, bizonyára kiabál. A svédek sűrűn körülállták, ők is kiabáltak,
nyilván vitatkoztak valamin. Eltolt egyet, a másikat a pisztolyával ütötte meg s a köveken
nehézkesen a törésbe kúszott. Vagy félszáz ember hömpölygött utána. A résben svédek és
oroszok vad gomolyba kavarodtak. Az emberi testek zsákként röpültek le… Péter hosszan
felnyögött.
– Ez az öreg a parancsnok, Erik Schlippenbach, annak a Schlippenbach tábornoknak a
bátyja, akit én megvertem – mondta Borisz Petrovics.
A svédek hamarosan hatalmukba kerítették a törést, onnét ropogtatták a muskétáikat.
Leszaladtak a létrákon s puszta karddal vetették magukat az oroszokra. A magas, páncélos
öreg, aki a résben állt, lábával toppintott, kezét, mint a kakas a szárnyát, égnek emelte.
(„Ha a svéd megharagszik, a halál sem szörnyű neki” – mondta Borisz Petrovics.) Az
oroszok maradványai a víz felé hátráltak a csónakokhoz. Egy ember, akinek valami
ronggyal volt körülkötve az arca, ide-oda szökdelt, a csónakoktól hajtotta a katonákat, hogy
bele ne üljenek – ugrált, verekedett. A csónak orrának dőlt s üresen rúgta el a parttól. A
másikhoz ugrott, azt is elrúgta. („Miska Golicin – mondta Borisz Petrovics –, szilaj legény
ez is.”) A kézitusa közvetlenül a csónakoknál folyt.
Tizenkét nagy, önkéntesekkel telt bárka, ívbe hajló evezővel, röpült az ár ellen a vár
irányába. Ez volt az utolsó tartalék, Mensikov osztaga. Alekszaska kabát és kalap nélkül,
rózsaszín selyemingben, kardosán, pisztolyosan, elsőnek ugrott ki a partra. („A hencegő, a
hencegő” – mormogta Péter.) A svédek a friss ellenfelet meglátva, a falak felé futottak, de
csak egy részüknek sikerült fölkapaszkodnia, a többit ledöfték. S a falakról újra repült a kő,
gerenda, pufogott a kartács-ágyú. Az oroszok már megint a létrákon kúsztak fölfelé. Péter
látcsövön követte a rózsaszín inget. Alekszaska rettenthetetlenül harcolt a rangért,
dicsőségért… A résbe följutva, nekiugrott az öreg Schlippenbachnak, kitért pisztolygolyója
elől, kardra ment vele, az öreget az övéi alig tudták megóvni és fölcipelni… A svédek ez
alatt az új támadás alatt el gyengülnek. („Lám a sátánfi!” – kiáltotta Péter, csizmájával
toppintva.) Alekszaska rózsaszín inge már legfölül röpdösött, a fal fogai közt.
Látcsövön rosszul lehetett látni. Az északi alkonyat óriási, izzó tűzfénye ömlött szét a
vár mögött.
– Péter Alekszejevics, csak kitűzték azt a fehér zászlót – mondta Borisz Petrovics. –
Éppen ideje, tizenhárom órája verekszünk.
 Éjszaka a Néva partján nagy tűzrakások égtek. A táborban senki sem aludt. Rézüstökben
forrt a leves, a nyárson egészben sütötték a birkát. A félbefűrészelt hordóknál bajuszos
őrvezetők álltak: mindenkinek annyi pálinkát osztottak, amennyit a lelke kívánt. Az
önkéntesek, akikben még benn volt a tizenhárom órai harc melege, s majd mind véres
ronggyal voltak bekötözve, a tűzrakás előtti tönkökön, fenyőágakon ülve könnyfakasztó
eseteket mondtak el társaik tusairól, sebeiről, haláláról. A mesélők mögött körben, szájtátva
álltak a katonák, akik nem vettek részt a harcban. Hallgattak s a folyón homályosan
feketéllő, leégett tornyokat nézegették. Ott, az elhagyott vár falai alatt, holttestek halma
feküdt.
Több mint ötszáz önkéntes pusztult el, s a szekértábor szekerein és a sátrakban mintegy
ezer sebesült nyögött. A katonák sóhajtva hajtogatták: „Ez volt aztán a Diócska, de
szétharaptuk.”

A patak túlfelén, a dombon, a cár kivilágított sátrából kiáltozás és fúvós zene hallatszott.
A fölköszöntőket nem követte ágyúlövés, napközben eleget lőttek. A sátorból időről időre
részeg tisztek jöttek ki, szükségüket végezni. Egyikük, egy alezredes, odament a
patakpartra, sokáig bámulta a túlsó part tábortüzeit.
– Legények vagytok, fiúk – ordította részegen –, megdolgoztatok.
A katonák közül az egyik fölemelte a fejét. „Mit ordítasz – mormogta –, menj, igyál
tovább, hős harcos.” Péter is kijött a sátorból a szükségét végezni. Támolyogva intézte el.
A tábor tüzei ott lobogtak a szeme előtt: ritkán részegedett le, de ma fejébe szállt a bor.
Utána Mensikov és Königseck jött ki.
– Min Herz, tán gyertyát hozzunk, mit csinálsz olyan soká? – kérdezte részeg hangon
Alekszaska.
Königseck elnevette magát. „Ah, ah!” – mint a tyúk, úgy táncolt, kabátja alját fölrántva.
– Königseck – szólt rá Péter. – Mit hencegtél az asztalnál?
– Nem hencegtem, felség.
– Hazudsz, mindent hallottam… Mit fecsegtél Seremetyevnek. „Nekem ez a kis holmi
drágább a lelkem üdvösségénél.” Miféle holmi az?...
– Seremetyev a rabnőjével dicsekedett, felség, egy livóniai asszonnyal. De nem
emlékszem, hogy én is…
Königseck elhallgatott, mintha hirtelen kijózanodott volna; Péter vigyorgó mosollyal,
föntről lefelé, mint a daru, nézett elrémült arcába.
– Ah, felség, bizonyára a dohányszelencémről beszéltem^ francia munka, ott van nálam
a szekéren… Ide hozom.
Ingadozva futott a patak felé, ijedtében kigombolta mellén az ujjasát… „Istenem,
Istenem, hogy tudta meg? El kell dugnom, azonnal eldobom…” Ujja belegabalyodott a
csipkébe, végre elérte az érmet, amely egy zsinóron függött: igyekezett letépni a zsinórt, az
fájón belevágott a nyakába. (Péter ott állt mereven a halmon s utánanézett.) Königseck
megnyugtatóan bólintott neki, hogy azt mondja, mindjárt hozom … A gránit falak közt
zajló, mély patakon egy gerenda volt egyik partról a másikra átvetve. Königseck
nekiindult, agyaggal bevert cipője megcsúszott. Még mindig a zsinórt rángatta.
Megbotlott, kezét kétségbeesetten dobta a magasba s belebukfencezett a patakba.
– A részeg bolond – mondta Péter.
Várakoztak, Alekszaska elkomorodott arccal, gondterhelten jött le a dombról.
– Péter Alekszejevics, úgy látszik, baj történt… Embereket kell hívni.
Königsecket nem találták meg mindjárt, noha a patak mindössze két arsin mélységű volt.
Tarkóját esés közben nyilván egy kőbe ütötte s rögtön fenékre merült. A katonák a sátorhoz
vonszolták, odatették a tűz elé. Péter hozzálátott, hogy törzsét behajlítsa, karjait széttárja,
szájába fújt… Ostobán fejezte be az életét Königseck követ. Ahogy ruháját kigombolták,
meztelen mellén Péter egy gyermektányér nagyságú érmet fedezett fel. Átkutatta a zsebét,
egy csomag levelet húzott ki. Alekszaskával együtt rögtön bement a sátrába.
– Tiszt urak – mondta hangosan Mensikov –, fejezzük be a lakomát, az uralkodó aludni
kíván.
A vendégek sietve távoztak a sátorból (némelyiket a hónaljánál fogva kellett húzni,
sarkantyúja a földön.) Péter itt bontotta ki, a félbehagyott tálak és leégett gyertyák közt, a
nedves leveleket. Körmével fölkattintotta az érem fedelét. Anna Mons arcképe volt,
csodálatos munka: Annchen, mintha élne, úgy mosolygott ártatlan kék szemével, egyforma
fogaival. Az üveg alatt, az arckép körül szőke hajfürt tekeredett, amelyet Péter
Alekszejevics olyan sokszor csókolt. Az érem fedelére belülről „Szerelem és hűség” – ez
volt német nyelven egy tűvel bekarcolva.
Az üveget is lepattintva, megtapogatta a hajfürtöt, s beledobta az érmet az abrosz
bortócsájába. A leveleket kezdte olvasni. Mind Annchentől jött, Königsecknek. Ostobák
voltak, édeskések, egy érzelmes némber írásai.
– Hát így vagyunk – mondta Péter. Felkönyökölt s a gyertya lángjába bámult. – Nézze
meg az ember. – Elmosolyodott, megcsóválta a fejét. – Megcsalt… Nem értem…
Hazudott, Alekszaska, hogy hazudott… Egész életében, az első alkalomtól talán? Nem
értem… „Szerelem és hűség”…
– Dög az, min Herz, csaplároslány… Rég meg akartam mondani neked.
– Hallgass, hallgass, ne merészkedj… Ki innét!
Megtömte a pipáját. Megint felkönyökölt, füstölt. A tócsában hentergő, kis arcképre
nézett. „A kerítésen másztam be hozzád … hányszor hajtogattam a nevedet… bizakodva
aludtam el forró válladon. Ó, te buta liba… Csirkét kellett volna őrizned… Na, jó…
Vége…” Legyintett, fölkelt, odadobta pipáját. A nyikorgó, tábori ágyra dőlt s magára húzta
a báránybőr bundát.

5
Nöteburg várát Schlüsselburgra, kulcsvárosra kereszteltek át. A fal rését befalazták, a
leégett tornyokra fafedelet tettek?' Helyőrséget raktak belé. A sereg téli kvártélyra menti
Péten visszatért Moszkvába.
A Mjasznyickij-kapunál a neves kereskedők és a nagykereskedő céhek harangzúgás
közben, templomi zászlókkal fogadták Pétert. A Mjasznyickaja száz ölön vörös posztóval
volt leterítve. A kereskedők levegőbe hajították süvegüket s idegen nyelven „vivát”-ot
kiabáltak. Péter állva jött aranyozott, harci szekéren, mögötte svéd zászlókat húztak a
földön s lehorgasztott fejű foglyok lépdeltek. Egy magas kocsin faoroszlánt hoztak. Nyikita
Zotov, a pápaherceg ült rajta lovaglóülésben; fején bádog mitra, vállán vörös köpeny,
kezében kard és pálinkás pint.
Moszkva két napon át lakomázott, ahogy az már ilyenkor illik. Nem egy érdemes ember
betegedett és halt bele ezekbe a lakomákba A Vörös téren bélest sütöttek s azzal etették a
váraljaiakat és a városbelieket. Az a hír terjedt el, hogy a cár vjazmai mézeskalács és kendő
kiosztását rendelte el, de a bojárok megcsalták a népet, pedig ennek a kalácsnak a kedvéért
a távoli falvakból is jöttek emberek. A Kreml tornyai fölött minden éjszaka rakéták szálltak
az égbe, a falakon tüzes kerekek forogtak. Kilakomázták, kibolondozták magukat, egészen
Mária oltalmáig, a nagy tűzvészig. A Kremlben lobbant föl, átterjedt a Kitajgorodra, a szél
erős volt, az üszők átszállt a Moszkva-folyón. A láng hullámozva terjedt végig a városon;
A nép a sorompók felé futott. Látták, amint Péter a hollandi tűzoltófecskendőn nyargalt a
füstben és tűzben. Semmit sem lehetett megmenteni. A Kreml – a gabonatároló udvar és a
Ko-koskin-ház kivételével – teljesen leégett, leégett a régi palota (Natalja cárevnát és
Alekszej cárevicset alig sikerült kimenteni), valamennyi kormányszék, kolostor, a katonai
lőszerraktárak; a Nagy Ivánról lezuhantak a harangok, a legnagyobbik, a nyolcezer pudos,
szétrepedt.
Később a hamu fölött az emberek azt mondták: „Csak uralkodj, uralkodj, megérsz még
különbet is.”

Abból az alkalomból, hogy a Gavrila fiú Hollandiából hazajött, Brovkin asztalánál mise
után összegyűlt az egész család: Alekszej, akit nemrég alezredessé léptettek elő; Jakov, a
voronyezsi kormányos, egy durva hangú, pipadohányszaggal átitatott ember; Artamosa a
feleségével, Nataljával; a férfi tolmács volt Safirov mellett a külügyi széknél. Matalja
harmadszor volt állapotos, szép lett és lomha, székében szétment, Ivan Artyemics nem
győzött gyönyörködni a menyében. Ott volt Roman Boriszovics is a lányaival. Antonyidát
ezen az őszön sikerült férjhez tuszkolni Belkin hadnagyhoz; alacsony származású ember
volt, de a cár szeme előtt élt, most Ingriában volt. (Olga még lánysorban epedezett.)
Roman Boriszovics elbetegeskedett ezekben az években, főként, mert sokat kellett innia.
Az ember még föl sem ébredt az egyik lakoma után, s a konyhában már reggel óta ott ült
egy katona a paranccsal, hogy ma itt és itt kell lenni. Roman Boriszovics magával vitte
háncs-bajuszát (ezt maga találta ki), s a fakardot. S ment a cár szolgálatába.
Ilyen asztali bojár hat volt, mind nagy nemzetségből való, mulatságra fogadták fel őket,
kit butasága miatt, kit gonosz rágalmazásra. Az élükön Sahovszkoj herceg állt, egy
részeges, mindenkinek rosszat kívánó ember, sovány kis öreg besúgó. A szolgálat nem volt
különösen nehéz: az ötödik fogás után, amikor már mindenkiben sok volt az ital, Péter
Alekszejevics rendszerint- az asztalra tette a kezét, s nyakát kinyújtva körülnézett. „Komló
Jancsi, látom, nagyon erőt vesz rajtunk – mondta hangosan –, vigyázzunk, nehogy leverjen
a lábunkról.” Roman Boriszovics ilyenkor kimászott az asztal mögül, háncs-bajuszát
fölkötötte az arcára és fölült egy keréken járó alacsony falóra. Egy serleg bort hoztak neki,
kardját fölemelve, frissen ki kellett innia a serleget, utána ezt mondta: „Meghalunk, de nem
adjuk meg magunkat.” A törpék, tréfacsinálók; bolondok, púposok odaugrottak s visítva
húzták a lovagló Roman Boriszovicsot az asztal körül. Ennyi volt az egész szolgálat,
hacsak Péter Alekszejevicsnek valamilyen új mulatság nem jutott eszébe.
Iván Artyemics ma kellemes hangulatban volt: a család együtt van, a dolgok jobban nem
is mehetnének, még a tűz se sújtotta a Brovkin-házat. Csak kedvence hiányzott,
Alekszandra. De róla is mesélt Gavrila, ez a komoly fiatalember, aki Amszterdamban
végezte a hajózási iskolát.
Alekszandra most Hágában élt, Andrej Artamonovics Matvejev követségében, de
férjével együtt nem a követek szállásán lakott, hanem külön béreltek ki egy házat.
Alekszandra fajlovakat és hintót tartott, sőt még kétárbocos jachtot is. („Ah, ah” –
csodálkozott Ivan Artyemics, noha a lovakra és jachtra titkon, hogy Péter Alekszejevics
meg ne tudja, nem kis pénzt küldött Szanykának.) Volkovék Varsóból már több mint egy
éve tovább mentek, amikor Ágoston király a svédek elől elmenekült. Voltak Berlinben, de
nem soká; Alekszandrának nem tetszett a német királyi udvar, a király fösvény, a németek
élete unalmas, garasra néző, minden falat ételt számba vesznek.
– Hágában a háza tele van vendéggel – mesélte Gavrila – rangbeli persze kevés,
többnyire mindenféle jöttment ember, kalandorok, festők, zenészek, bűvészkedő indusok…
Velük vitorlázik a csatornán, ott ül a fedélzeten, egy kis széken és hárfázik,
– Azt is megtanulta? – csapta össze Ivan Artyemics a tenyerét, a családján végignézve.
– Ha az utcára kimegy sétálni, mindenki köszön neki, ő azonban éppen csak biccent a
fejével válaszul… Vaszilijt nem mindig engedi a vendégei közé, örül is neki, egészen
csendes, tűnődő ember lett belőle, állandóan könyvvel jár, még latinul is olvas.
Hajógyárakba, műgyűjteményekbe, tőzsdére jár, nézelődik.
 Közvetlenül Gavrila elutazása előtt Szanyka azt mondta, hogy megunta már Hágát is: a
hollandiak csak kereskedelemről és pénzről tudnak beszélni, az asszonyokban nincs igazi
raffinement, tánc közben az ember lábára lépnek… Párizsba szeretne menni…
– Nem adja alább, a francia királlyal kell menüettet táncolnia! Ó, ez a lányka – sóhajtott
föl Ivan Artyemics s szemét összehúzta a gyönyörűségtől. – És mikor készül hazajönni?
Azt mondanád meg…
– Időnként, amikor a kalandorokra ráun, azt mondja nekem: „Tudod, Gaska, egresi
ehetnék, de a mienket. Meg hintázni szeretnék a kertben, a Moszkva folyó fölött.”
– A hazáját, szóval, semmi ki nem irtja a szívéből.
Ivan Artyemics egész napon át is elhallgatta volna a meséket Alekszandra lányáról. Az
ebéd derekán Péter és Mensikov állított be. (Péter mostanában gyakran betért ide.)
Bólintott a házbelieknek. „Maradj ülve – mondta a megrezzenő Roman Boriszovicsnak –,
ma nem vagy szolgálatban.” Megállt az ablak alatt és sokáig nézte a tűzvész helyét.
Nemrég eleven utcák helyén kémények kürtői nyúltak a hamu fölé, kupolátlan, leégett
templomocskák. Az éles szél hamufelhőket kavart fel.
– Nyomorult fészek – mondta hangosan. – Külföldön ezer évig áll egy város s nem
tudok róla, hogy leégett volna… Moszkva…
Mogorván ült az asztalhoz, egy ideig hallgatott és sokat evett. Odaszólította Gavrilát,
szigorúan kivallatta, mit tanult Hollandiában, miféle könyveket olvasott. Papírt, tollat
hozatott, hajórészeket, vitorlákat, tengeri erődök terveit kellett rajzolnia. Egyszer
belekötött, de Gavrila keményen kitartott a magáé mellett. Péter megpaskolta a fejét: „Nem
költötted, látom, hiába az apád pénzét.” (Ivan Artyemics közben a boldogság könnyeit
szipogta.) Péter rágyújtott s odament az ablakhoz.
– Artyemics – mondta –, új várost kell építeni.
– Fölépítik, Péter Alekszejevics, egy év alatt megint kinő.
– De nem itt.
– Hát hol, Péter Alekszejevics? Ez itt ősi, kedves hely, Moszkva. – Az alacsony, köpcös
ember fölvetette fejét és sebesen pislogott. – Péter Alekszejevics, én már hozzáfogtam
ehhez a dologhoz. Ötezer parasztot fogadtam föl fát dönteni. A házakat ott helyben építjük
meg s a Seksznán, a Selonyon tutajozzuk le, csak meg kell venni és fölállítani, öt rongyos
rubel egy ház kapustul, ajtóstul… Mi lehet szebb ennél, Alekszandr Danyilics társ lesz az
üzletben.
– Nem itt – ismételte meg Péter az ablakon kinézve. – A Ladoga-tónál kell a várost
építeni, a Néván… Oda küldj favágókat…
Ivan Artyemics kurta kezei szinte maguk kérték, hogy a háta mögé rakja s az ujjait
forgassa.
– Lehetséges – mondta vékony hangon.

– Min Herz, megint eljött hozzám az öreg Monsné… Sír, kéri, hogy legalább a
templomba, misére engedjék a leányával – szólt óvatosan Mensikov. Brovkinéktól jöttek a
tűzvész helye mellett, estefelé. A szél a hintő bőrös oldalának verte a havat Péter a hintó
mélyébe vetette magát. Alekszaska szavát mintha nem is hallotta volna.
Schlüsselburg óta csak egyszer említette, már Moszkvában, Anna Monsot: Alekszaskát
küldte el hozzá, hogy vegye vissza az ő gyémántokkal beszórt, nyakba akasztható képét; a
többi drágaságot, éppúgy, mint a pénzt, ne szedje el, hagyja őt ott lakni, ahol lakik (ha
tetszik neki, utazzék falura), de mostantól fogva sehová ne járjon, sehol ne mutatkozzék.
Gyökerestül, véresen, mint egy bokorgyomot, úgy tépte ki ezt az asszonyt a szívéből.
Elfelejtette. S most – a hintóban –, egyetlen ideg sem rándult meg az arcán. Anna Ivanovna
írt neki, nem kapott választ. Ajándékokkal küldte az anyját Mensikovhoz és könyörgött,
engedjék meg, hogy lábához boruljon a cár őfelségének, akit egyedül szeretett egész
életében. Azt az érmet Königseck úgy lopta tőle. (A levelekről, amelyeket megtaláltak nála,
nem tudott.)
Mensikov látta, hogy min Herznek nagy szüksége van a női kedveskedésre. A cár tiszti
szolgái – valamennyi Mensikov zsoldjában állt – jelentették, hogy Péter Alekszejevics
éjszakánként rosszul alszik, nyög, térdével a falat rúgja. Nem egyszerűen fehérnépre volt
szüksége, hanem jó barátnőre. Alekszaska most csak próbául vetette föl Anna Mons nevét.
Péter hajthatatlan volt. A gerendaúttestről egy közvetlen útra tértek. Alekszaska hirtelen
fölnevetett magában s megcsóválta a fejét
– Csodálkozom – mondta neki Péter hidegen –, miért is tűrlek meg magam mellett, nem
is tudom.
– De hát mit tettem én?… Bizonyisten…
– Minden vállalkozásban föltétlen lopnod kell… Most is fő valamiben, látom, a fejed.
Alekszaska nagyot szusszant. Egy ideig némán haladtak. Aztán mosolyogva megint
megszólalt.
– Borisz Petroviccsal összekaptam. Majd panaszkodik neked… Folyton a
gazdasszonyával dicsekedett Egy rubelen vette egy dragonyostól… ;,Oda nem adnám, azt
mondja, tízezerért sem… Olyan fürge, vidám, mint a tűz… Mindenben ügyes lány.” No,
elmentem én hozzá… Ittunk vele. „Mutasd meg.” Húzódozik, nem tudom, azt mondja,
hova ment el… De én nem engedek… Az öreg szorong, forog, tekereg, végre is behítta…
Egyszeriben úgy megtetszett, nem mintha, valami festeni való szépség lenne… De olyan
kellemes, hangja csengő, szeme gyors, haja bodor. Én azt mondom: régi szokás szerint
csókkal kéne a vendégnek a poharat odanyújtani. Borisz Petrovics arca elsötétedett, az
asszonyka nevet. Teli tölti a serleget és meghajol. Én kiittam s ajkon csókoltam. Ahogy az
ajkát megcsókoltam, min Herz, csupa tűz lettem, nem tudtam gondolkozni, a vérem
fölforrt. „Borisz Petrovics, mondom, engedd át nekem ezt a lányt. Odaadom a kastélyomat,
az utolsó ingemet is levetem… Hogy felelsz te meg egy ilyennek? Fiatalra van szüksége,
hogy becézze. Te csak haszontalanul izgatod. Aztán meg, mondom: bűn is ez, feleséged,
gyereked van; Meg Péter Alekszejevics is hogy néz majd rád.” Falnak szorítottam az
öreget. Szipogott… „Alekszandr Danyilics, az utolsó örömet veszed el tőlem…”
Legyintett, elsírta magát. Bizonyisten, tiszta nevetség. Elment, bezárkózott a
hálószobájába. Én azon frissiben megegyeztem ezzel a gazdasszonnyal, elküldtem a
hintómért, fölraktam rá batyuival együtt s haza, magamhoz a szállásomra… Másnap meg
indulok Moszkvába. Az asszony egy hétig sírdogált, de azt hiszem, színlelés volt. Most,
mint a madár, olyan a palotámban.
Péter, nem tudni, hallgatta-e vagy sem. Az elbeszélés vége felé megköszörülte a torkát.
Alekszaska pontosan értette a köhintéseit. Tudta, hogy Péter Alekszejevics figyelemmel
hallgatta.

6
Brovkin, Szvesnyikov, Zarapeznij boltossori kereskedő, Dubrovszkij, Scsegolin,
Jevreinov állami kereskedők a Jauzán és a Moszkva folyón posztó-, vászon- és
selyemgyártó üzemeket, papírgyártó telepet és kötélfonót állítottak. A földhivatal
(idekerültek a háborúban elesett vagy a vagyonuktól megfosztott birtokosok uradalmai),
egész falvakat csatolt örök jobbágyokul a gyárakhoz.
A kereskedőnép felébredt szendergéséből. Amikor a tűzvész után gyorsan fölépült
kereskedői kamara nagy tornácán összegyűltek, másról nem beszéltek, csak az újonnan
meghódított Ingriáról, ahol ezen a nyáron a tengerparton erősen meg kell vetniük a lábukat.
A pincékben kiásták az arany dukátokkal teli nagyapai fazekakat. Segédjeiket szétküldték a
piacokra és kocsmákba munkásembereket szegődtetni.
Ivan Artyemics ezen a télen nagy üzleti tevékenységet fejtett ki. Mensikov révén jogot
szerzett, hogy Romodanovszkij börtöneiből erős kötelezvények ellenében fegyenceket
emeljen ki, s kit láncon, kit anélkül a maga posztó- és vászongyáraiba küldjön, amelyeknek
vízi kerekei ott kelepeltek a Jauzán. Hétszáz rubelért kiváltotta Zsemovot, a bűnügyi szék
kezén levő híres kovácsmestert (trojkán hozta el Voronyezsből), az az Ivan Artyemics új
fűrésztelepén, Szokolnyikiban rögtön egy új, soha nem látott, gőzkatlannal dolgozó tüzes
gépet állított föl.
Sehol sem volt elég a munkáskéz. A gyáraknak kiosztott falvakból sok ember az új
szolgaság elől a vad határvidékre szökött. Nehéz volt a falvakban a jobbágymunka,
némelyik lónak könnyebb a sora, mint a parasztnak. De ezekben a gyárakban még
reménytelenebbnek látszott a rabság; a börtönnél is rosszabb volt, a fegyencnek éppúgy,
mint a bérmunkásnak. Körül magas kerítés, a kapunál őr, vadabb, mint a kutya. A sötét
kamrákban a kopogó szövőszék fölé hajolva még nem is énekelhet az ember; az idegen
mester botjával a vállára vág, börtönnel fenyegeti. Falun a paraszt legalább télen kialussza
magát a kemencén. Itt télen-nyáron, éjjel-nappal vetnie kell a szövőszék hajóját. Fizetését,
ruháját mind rég elitta előre. Szolgaság. De legszörnyűbbek a sötét hírek voltak, amik
Akinfij Gyemidov uráli gyárairól és ércbányáiról jártak. A neki juttatott járásokból az
emberek a puszta félelemtől eszük nélkül megfutottak.
Akinfij Gyemidov toborzó segédei végigmentek a piacokon és kocsmákon, mindenkit
bőven megvendégeltek, édes szájjal írták le az uráli könnyű életet. Ott aztán van föld,
érintetlen vidék, egy rövid évet eldolgozgatsz, aztán bevarrhatod a sapkádba a pénzt s
mehetsz Isten hírével, mi nem tartunk vissza. Ha tetszik, állj neki, keress aranyat. Ott annyi
az arany, mint lábad alatt a trágya.
Miután a megfelelő embert leitatta a toborzó, rábeszéléssel vagy csalással, a kocsmáros
tanú jelenlétében egy jobbágy kötelezvényt nyom oda neki: tégy ide, kedvesem, tintával
egy keresztet. S már el is veszett az az ember. Felültették a szekérre, ha féktelenkedett,
láncot vertek rá, elvitték ezer versztányira a Volgán túl, az árvalányhajas, kirgiz pusztákra,
a magas, erdős hegyekre, a Nyevjanszkij-gyárba, az ércbányákba. Onnét aztán kevesen
tértek vissza. Az embereket ott az üllőhöz, a kohóhoz kovácsolták. Az ellenszegülőket
halálra vesszőzték. Menekülni nem volt hova. Lovas kozákok pányvával őrizték az utakat,
az erdei ösvényeket. Azokat, akik lázadni próbáltak, mély bányákba vetették, tavakba
fojtották.
Karácsony után új katonafogdosás kezdődött. A városokban a cári toborzók ácsokat,
kőműveseket, földmunkásokat szedtek. Moszkvától Novgorodig minden egyes embert
összeírtak fuvarozásra.

7
– Miért nem mutatod meg azt a Katyerinát?
– Fél, min Herz… Annyira megszeretett, annyira csügg rajtam, szemét sem emeli
senkire… Akár el is vehetnem.
– Mért nem veszed el?
– Hát mégis…
Mensikov a kandalló elé guggolt, a viaszolt padlóra, elfordította az arcát, az égő
fahasábokat kotorta. A szél beleordított a kéménybe, megzörgette a bádogtetőt. A magas
ablak üvegét hóval hányta be. Az asztalon két viaszgyertya lángja ingadozott. Péter
dohányzott, itta a bort, szalvétával dörgölte vörös arcát, nedves haját. Éppen az imént jött
vissza a tulai gyárból, s ki se ment Preobrazsenszkojéba, egyenesen Mensikovhoz hajtott, a
fürdőjébe. Három óra hosszat gőzölte magát. Alekszaska beillatosított fehérneműjében és
selyemkabátjában, nyakkendő nélkül, nyitott mellel ült le vacsorázni (úgy rendelkezett,
hogy senki se legyen a kis ebédlőben, még szolga se), különféle haszontalan dolgokról
kérdezősködött, nevetgélt. És egyszer csak Katyerinát kérdezgette – a hintóbeli beszélgetés
óta most említette először.
– Megnősülni, Péter Alekszejevics, az én alacsony származásommal, s hozzá fogolynőt
elvenni… Nem tudom… – A piszkavassal turkálta a tüzet, szórta a szikrát. – Arszenyeva
Avdotyát ajánlják. Ősi család, az Arany horda idejéből. Mégiscsak elfelejtené a béleseimet.
A kastélyomban állandóan járnak idegenek, első dolguk: megkérdik, ki a feleségem, mi a
rangom. A mieink, ezek a kövérfarúak, nagy családúak, örömmel súgják be nekik, hogy az
utcáról szedtek föl…
– Igazad van – mondta Péter,- megtörölte szalvétával az arcát, szeme csillogott.
– Ha legalább valami grófi címet kapnék. – Alekszaska eldobta a piszkavasat, elzárta a
rézrostéllyal a tüzet s visszatért az asztalhoz. – Szörnyű, micsoda hóvihar. Még gondolnod
sem szabad rá, min Herz, hogy hazamenj.
– Nincs is szándékomban.
Mensikov felvett egy pálinkás poharat, megreszketett a kezében. Ült, nem emelte föl a
szemét.
– Ezt a beszélgetést nem én kezdtem, te kezdted – mondta Péter. – Menj, hívd hát be.
Alekszaska elsápadt. Elszánt mozdulattal fölkelt. Kiment. Péter ült, lóbálta a lábát. A
házban csönd volt, csak a hóvihar üvöltött a nagy padlásszobákban. Péter fölhúzta a
szemöldökét és hallgatta. Lába ide-oda hintáit, mintha fölhúzták volna. Megint lépések,
gyorsak, haragosak. Alekszaska tért vissza, megállt a nyitott ajtóban, szájaszélét harapdálta.
– Tüstént jön.
Péter hegyezte a fülét, hallgatózott. A csöndes házban, úgy rémlett, könnyű női lábak
szállnak – vidám gondtalanul – kopogó sarkaikon.
– Gyere be, ne félj! – Alekszaska előreeresztette Katyerinát. Az asszony, ahogy a
folyosó sötétjéből a gyertya fénye felé nézett, egy kicsit összehúzta a szemét. Mintha
kérdezne valamit, Alekszaskára pillantott. A válláig ért; haja fekete, szemöldöke
mozgékony. Ugyanazzal a könnyű lépéssel, félénkség nélkül ment Péterhez, mélyen bókot,
megfogta, mint valami tárgyat, az asztalon nyugvó nagy kezét, megcsókolta. Péter érezte
ajkai melegét, egyenletes,, fehér fogainak a hűvösségét. Katyerina a kezét fehér köténykéje
alá rakta s megállt Péter karosszéke előtt. Lábait, amelyek olyan könnyedén hozták,
szoknyája alatt szétrakta egy kicsit. Derülten, jókedvűen nézett Péter szemébe.
– Ülj le, Katyerina.
Katyerina oroszalt felelt, törten, de olyan kellemes hangon, hogy Péternek egyszerre
meleg lett a kandalló, barátságos a szél üvöltése, füle elernyedt, lábát nem ingatta többé.
– Köszönöm, leülök – felelte Katyerina. Tüstént odaült az asztal végére, keze a kötény
alatt még mindig a hasán volt.
– Bort iszol-e?
– Iszom, köszönöm.
– Nincs rossz dolgod a fogságban?
– Nincs rossz, köszönöm.
Alekszaska komoran odalépett, mindhármójuknak bort töltött.
– Mit hajtogatod folyton csak azt, hogy köszönöm, meg köszönöm. Mesélj valamit.
– Hogyan meséljek? Őkegyelme nem közönséges ember ám.
Kiszabadította kezét a köténye alól, fogta a poharat s gyors pillantással Péterre
mosolygott:
– Ő tudja, milyen beszélgetést akar kezdeni.
 Péter elnevette magát. Rég nem nevetett ilyen szívből. Kérdezgetni kezdte Katyerinát:
hová való, hol lakott, hogy került fogságba? Ahogy felelt, jobban belemélyedt a székébe,
meztelen könyökét az abroszra tette, sötét szeme villogott, fekete fürtjei, amelyek két
fonatban estek mellére, villogtak, mint a selyem. S úgy rémlett, olyan könnyen szalad
végig kurta kis élete minden viszontagságán, mint az imént ide a lépcsőn.
Alekszaska egyre csak a poharakat töltögette. Új fahasábokat rakott a kandallóba. A
vihar éjféliesen üvöltött. Péter kinyújtózott, összeráncolta kurta orrát s Katyerinára
pillantott:
– Hát akkor elmegyünk aludni? Megyek… Katyuska, fogd a gyertyát, világíts.

Sárralmosdó Fegyka, a mogorva paraszt – friss, vérvörös bélyeg a homlokán –

láncbavert, mezítelen lábát a magas állványon szétvetve, megragadta a tölgyfapöröly
hosszú nyelét s jól nekihúzódva, a cölöp végére ütött. Jó erős ember volt. A többiek – ki a
taligát eresztette le, ki övig állt a vízben, szakálla a magasba meresztve, egy gerendát
dobott le a válláról – nézték, mint süpped bele a cölöp minden ütéssel a mocsaras pariba.
Az első cölöpöt verték be a kis Janni-sziget – ami finnül Nyúl-szigetet jelent – partjának
a megerősítésére. Három héttel ezelőtt az oroszok elfoglalták – két versztányival föntebb a
Néván – a kapituláló Nyensanc földvárát. A svédek föladták a Néva-partot s elmentek a
Szesztra folyó mögé. A svéd hajóhad félt a zátonyoktól, vitorlái ott sötétlettek túl a napos
áron, kinn a távoli öbölben… Két kisebb hajó bemerészkedett a Néva torkolatába, egészen
a Hivri-szigetig – Vasziljev kapitány ütege bújt meg itt egy erdei irtáson –, de dereglyék
vették körül, mindkettőt megcsáklyázták és elfogták.
Véres küzdelem után szabaddá vált az út a Ladoga-tóról a nyílt tengerre. Keletről
számtalan szekérkaraván, munkások és fegyencek tömege vonult errefelé. (Péter azt írta
Romodanovszkijnak: „Emberben nagy a szükség, parancsold meg minden városnak,
hatóságnak, szedjék össze a tolvajokat és küldjék ide.”) Sok ezernyi munkásembert, akik
ezer versztákról jöttek ide, tutajokon és csónakokon s Néva jobbpartjára, Koiba-szigetre
szállítottak, ahol kalibák és földkunyhók álltak, tűzrakások füstölögtek a parton, kopogott a
fejsze, fütyült a fűrész. Ide, az ország szélére jöttek és jöttek a munkásemberek, hogy soha
vissza ne térjenek. A Koiba előtt a Néván, Janni-szigetecskén, az Oroszföld kereskedő-
útjainak nehezen megszerzett torkolatában,. hatbástyájú várat kezdtek építeni. („Hat
főember építi: az első bástya építője Péter Alekszejevics bombavető, a másodiké Mensikov,
a harmadiké Trubeckoj herceg, a negyediké Zotov pápaherceg.”) Az alapkő lerakása után, a
nagy mulatozásban fölköszöntők és ágyúdörgések közt, Péter kunyhójában azt eszeltek ki,
hogy a várat Piterburgnak fogják nevezni.
A nyílt tenger innét egy kéznyújtásnyira volt. A szél vidáman bodrozta a habját.
Nyugaton, a svéd hajók vitorláin túl, tengeri felhők tornyosultak, mint egy másik világ
füstje. Ezeket a nem orosz felhőket, a víz térségeit, az alkony szörnyű tűzvészét csak az
őrségre állított katonák nézték az elhagyott Kotlin-szigeten. Kenyérnek szűkiben voltak. Az
elpusztult Ingriából, ahol pestis ütötte fel fejét, megszűnt a szállítás. Gyökeret ettek és
fakérget törtek lisztnek. Péter írt a cézár-hercegnek, kérte, küldjön még embert, itt nagyon
betegeskednek, sokan meg is haltak. Jöttek és jöttek a szekérkaravánok, munkások,
fegyencek.
Sárralmosdó Fegyka haját gyulladt, nedves homloka fölé dobva, tölgyfapörölyével
verte, döngölte a cölöpöket.
 HARMADIK KÖNYV
Első fejezet

1
Unalmassá vált Moszkvában az élet… A júliusi hőségben, ebédidőben csak gazdátlan
kutyák kószálnak a görbe utcákon, lógatják a farkukat, minden szemetet megszimatolnak,
amit az emberek, mint haszontalant a kapu elé hajítottak. A tereken nincs már a régi
tolongás, kiáltozás, amikor némelyik érdemes embernek a kabátja alját is leszakították,
ahogy a sátrukba hívták, vagy kiforgatták a zsebét, még mielőtt a nagy sürgés-forgásban
vehetett volna valamit. Rendesen már napkelte előtt hozták valamennyi telepről – az
Arbatról, Szuharevról és a Moszkva folyón túliról – a vas- és bőrárut, a fazekat, csészét,
olajmécsest, perecet, gyümölccsel, mindenféle zöldséggel teli kosarakat, rúdon a bocskort,
a béléssel teli ládákat és sietve állították föl a tereken a szekereket és sátrakat. A sztrelec-
telepek immár néptelenek, elhagyottak, az elpusztult portákat sűrű csalán növi be.
Mostanában sok ember dolgozik a fegyencekkel és rabszolgákkal együtt az újonnan
alapított üzemekben. A vászon és a posztó onnét egyenesen a preobrazsenszkojei
kormányszékre megy. Valamennyi moszkvai kovácsműhelyben kardot, dárdát, kengyelt és
sarkantyút kovácsolnak. Kenderkötelet pénzen se lehet szerezni. A kincstár az egész
kendertermést lefoglalta.
A harangzúgás sem a régi már: reggeli szürkülettől esti szürkületig; a nagy harangokat
sok templomban leszedték, az öntőházba vitték, ágyúvá öntötték. A vén Pimen-templom
harangozója, amikor a dohányszagú dragonyosok a nagy harangot a toronyból lehozták,
részegre itta s a mestergerendára akarta akasztani magát, később pedig, amikor megkötözve
feküdt a ládáján, őrjöngésében azt kiáltozta, hogy Moszkva csengő harangszaváról volt
híres, most azonban szomorú idő jön. Moszkvára.
Régebben minden bojárház kapuja előtt pimasz udvari cselédek vigyorogtak, fejükön
fülbehúzott sipka, késdobóst játszottak, pénzt hajigáltak föl, vagy egyszerűen nem engedték
tovább az embert, se lovast, se gyalogost; volt aztán kacagás, rakoncátlanság, fogdosás.
Mostanában a kapuk szorosan betéve, a széles udvaron csend, az embereket elvitték
háborúba, a bojárfiak meg vők vagy altisztek az ezredekben, vagy a tengerre küldték őket,
a serdülőket iskolába adták, hajózást, matematikát és erődítéstant tanulnak, maga a bojár
pedig munka nélkül ül a nyitott ablakocskában, örül neki, hogy Péter cár, ha csak egy időre
is, elutazott s nem kényszeríti, hogy dohányozzék, szakállát borotválja vagy térdig érő
fehér harisnyában, asszonyhajból készült, köldökét verő parókában forgassa, rángassa a
lábait.
Örömtelen, szomorú gondolatai jönnek a bojárnak az ablakban. „Az én Miskámat
úgysem tanítják meg matematikára. Moszkvát matematika nélkül is fölépítették, ötszáz évet
éltünk, hála Isten, matematika nélkül, jobban, mint most; ettől a háborútól, magától
értetődik, a végleges pusztuláson kívül nincs mit várni, akármennyit hurcolják végig
Moszkván aranyszekéren azokat az istentelen Neptunokat és Vénuszokat a Néva melletti
dicső győzelem örömére. Mint ahogyan az embernek innia kell, a svéd olyan biztosan
legyőzi seregünket, a tatár in rég ezt várja már csak, kijön a Krímből a hordájával… Ó, ó,
ó!”
A bojár a málnás tányérka felé nyújtja kövér ujjait, az átkozott darazsak megint ellepték
a tányért meg az ablakdeszkát! Lomhán morzsolja az Athosz-hegyről való olajmagolvasóját
s kinéz az udvarra. Igazi pusztaság. Hány éve, hogy a cár ötletei és mulatságai miatt ideje
sincs a maga dolgára gondolni! A csűrök megdőltek, a pincék gyepes fedele lesüppedt,
mindenfelé undorító gyom… A tyúkok is, nicsak, némelyik milyen nyurga lábú, a kacsa is
apró az idén, púpos malacok mennek libasorban az anyakoca után: koszosak, soványak …
Ó, ó, ó!” Eszével fölfogta a bojár, hogy az ólak közül a baromfiudvarból elő kéne szólítani
a szolgálókat s a szoknyájukat fölhajtva, itt az ablak alatt azon nyomban megvesszőzni. De
ilyen hőségben kiáltozni, haragudni: nem érdemes,
A bojár magasabbra emelte szemét: a palánkon, a hársakon túlra, amelyeket sárgásfehér
virág és dongó méhek borítottak el. Nem is olyan messze az omlóban levő Kreml fala
látszott, a fal fogai közt bokrok nőttek. Ha bűn is-, nevetni kell; idejutott Péter
Alekszejevics az uralmával. A várárok a Troica-kaputól kezdve, ahol halomban hever a
szemét, teljesen elmocsarasodott, a tyúk is átallépi s micsoda bűz dől belőle!… És a
Nyeglinnaja patak is elsekélyesedett: jobbpartján ott az ócskás piac, ahol azon frissiben
adnak el minden lopott árut; a bal parton azonban mocskos ingű fiúk ülnek a horgukkal és
senki se zavarja el őket…
A Vörös tér boltossorain a kereskedők becsukják az üzletüket, ebédelni készülnek, a
forgalom úgyis lanyha, pudnyi lakatokat akasztanak az ajtókra. A harangozó is becsukta a
templom kapuját, kecskeszakállát rázza a koldusokra, s ő is elmegy szép csendesen haza:
hagymás kvaszt kanalaz szárított hallal, utána a hűvösön hortyog, a bodza alatt. A koldusok
is, meg az a sok szörnyűséges nyomorék, lemásztak a templom tornácáról s elszéledtek – ki
merre látott – a rekkenő déli verőben.
Valóban, ideje volna ebédelni, de a bágyadtság egészen legyőzte, olyan unalmas
minden. A bojár fölnéz, kinyújtja nyakát, az ajkait, még föl is kel a zsámolyról, tenyerét
szeme fölé teszi: a téglahídon, amely a Troica-kapuval szemben megy át a Nyeglinnaján,
neki az ócskás piacnak, a ragyogó napfényben egy üveghintó robog négy_ szürke lóval, a
lógós lovon málnaszín ruhás hajdú. Natalja cárevna hajtatott ki, Péter cár kedvenc húga, ő
is olyan nyugtalan természet, mint a bátyja. Hova mehet. Istenkém? A bojár haragosan
hajtja el kendőjével a darazsat s kihajol az ablakon.
– Grisutka! – kiált egy kisebb legényre, akinek a hosszú vászoninge a hóna alatt vörössel
van foltozva, s mezítláb cuppog a kút körüli tócsában. – Szaladj, ahogy a lábad bírja,
különben lesz nemulass… Ha a Tverszkaján egy aranyhintót látsz, fuss utána, el ne maradj,
ha visszajössz, megmondod, hova hajtott…

2
A négy szürke ló – vörös tollbokréta a fülük fölött, a szerszámon csengők, rézlapok –
nehéz szökésekkel vitte a hintót a széles mezőn s a régi izmailovói kastély előtt állt meg. A
kastélyt még Alekszej Mihajlovics cár építtette, aki Izmailovo falucskában szerette
mindenféle furcsasággal körülvenni magát; a tehéncsordával mind ez ideig kezes
jávorszarvasok legeltek, a vermekben medvék ültek, a baromfiudvarban pávák sétáltak,
amelyek nyáron a fákra szálltak aludni. Meg sem lehet számolni, mennyi tarka, cinezett
tető volt a női szobák, folyosók és tornácföljárók fölött az idő sötétítette gerendakastélyban:
meredekek, olyan taréjjal, mint a sügéré, vagy hordó és bóbita alakúak. Fölöttük gonosz
fecskék szelték a déli csendben a levegőt. A kastély minden ablaka zárva. A lépcsőföljárón
egy öreg kakas szunyókált fél lábon; amikor a hintó odaért, észbekapott, elkukorékolta
magát, mire mintha tűz lenne, minden följáró alatt kárálni kezdtek a tyúkok. Erre a
pincesorban is kinyílt egy alacsony ajtó és kibújt az őr, az is vénember már. Amikor a
hintót meglátta, szép kényelmesen letérdelt s homlokával földig hajolt.
Natalja cárevna kidugta fejét a hintóból s türelmetlenül kérdezte:
– Hol vannak a bojárkisasszonykák, atyuskám?
Apó fölkelt, előreszegezte szürke szakállát, feléje csucsorította az ajkait.
 – Isten hozott, anyuskám. Isten hozott, szép Natalja Alekszejevna cárleány – és nyájasan
pillantott rá szemét beárnyékoló szemöldöke alól. – Ó, te istenadta, ó, te kedves. Azt
kérded, hol vannak a bojárkisasszonykák? A bojárkisasszonykák nem tudom, hol vannak,
nem láttam.
Natalja kiugrott a hintóból, lerántotta fejéről a súlyos, gyönggyel kirakott, szarvba futó
fejdíszt, válláról lehajította a brokátruhát – csak akkor vett magára moszkvai viseletet, ha
kihajtatott –, bizalmas bojárasszonya, Vaszilisza Mjasznaja betette holmiját a hintóba. A
magas, sovány, gyors mozgású Natalja könnyű, hollandi ruhájában a réten át a liget felé
indult. Ott a hűvösben összehúzta a szemét, olyan erős és érdes volt a virágzó akácfák
szaga.
– Hahó! – kiáltotta Natalja. Nem messze, a túlsó parton, ahol az ágak mögött, a szem
nem állhatta, úgy csillogott a vízben a nap, lomha asszonyi hang felelt. A tó homokos
partján, nem messze a víztől, a fürdő-palló közelében tarka sátor állt, árnyékában
elernyedten négy fiatal nő hevert a párnákon. Sietve fölkeltek; egészen bágyadtan, bomlott
hajfürtökkel mentek Natalja elé. A legöregebbik, egy alacsony, hosszú orrú asszony,
Anyiszja Tolsztaja, elsőül futott hozzá, fürge szemét ide-oda forgatta s csodálkozva
összecsapta a kezét.
– Szemünk fénye, Nataljuska, fenséges cárleány, ah, ah, külföldi toalett? Ah, ah, isteni!
A másik kettő, Alekszandr Danyilovics Mensikov húgai, akiket Péter parancsára nemrég
hoztak az atyai házból az izmailovói kastélyba, Anyiszja Tolsztaja felügyelete alá, hogy a
politesse-t és az írás-olvasást elsajátítsák, két bővérű s még elég faragatlan fiatal lány,
Marfa és Anna, eltátotta duzzadt száját, tágra nyílt szempilláival és átható szemmel bámulta
a cárevnát. Hollandi ruha volt rajta, finom gyapjúból készült, bő, vörös szoknya, az alján
három aranyszegély, soha nem látott szűk derék: nyaka, válla csupasz, karja is könyökig
meztelen. Natalja maga is úgy gondolta, hogy csak valami istennővel lehet őt
összehasonlítani – Diánával mondjuk; kerek arca, rövid, pisze orra, amely olyan volt, mint
a bátyjáé, fülecskéje, kis szája: minden ragyogó volt rajta, fiatal, gőgös.
– A toalettet tegnap hozták, Szanyka, Alekszandra Ivanovna Volkova küldte Hágából.
Szép s a test is szabad benne. Természetesen nem nagy fogadásra való, hanem erdőre,
mezőre, mulatságra.
Natalja ide-oda forgolódott, hogy alaposan megnézegethessék. A negyedik fiatal nő
kissé odább állt, leeresztett karjait maga előtt szerényen összerakva huncut szája, amely
friss volt, mint a cseresznye, mosolygott, szeme is cseresznyeforma, kissé lobogó,
asszonyos. Kerek képe – a hőségtől piros – meg a sötét, göndör haja is nedves. Natalja,
miközben a nagy „ah”-ok és kézösszecsapások közt ide-oda forgott, néhányszor rápillantott
és makrancosán csucsorította előre alsóajkát, még maga sem tudta: kedves-e vagy
kellemetlen neki ez a marienburgi rabnő, akit katonakabátban a szekér alól hoztak
Seremetyev vezértábornagy sátrába, akit Mensikov elalkudott tőle s egy éjszaka, az égő
tűzhely előtt egy pohár bor mellett alázatosan odaadott Péter Alekszejevicsnek.
Natalja szűz volt még, nem úgy, mint féltestvérei, a kolostorba csukott Szofja
kormányzónő édeshúga, Katyka és Máska cárevnák, akiken egész Moszkva mulatott.
Natalja természete lobbanékony és meg nem alkuvó volt, Katykát és Máskát nemegyszer
szidta szajhának, tehénnek, s amikor tűzbe jött, még arcul is verte. A régi nőszobai
szokásokat, a különféle udvari némberek forró-illatos suttogásait száműzte a palotából.
Még bátyját, Péter Alekszejevicset is megdorgálta, amikor Anna Monsot, az arcátlan
kegyencet végleg elkergetve, egy ideig nagyon is nem válogatós lett s túl egyszerűen
kezdett bánni az asszonyokkal. Kezdetben Natalja azt gondolta, hogy ez a zsákmány-
asszony is csak egy félórára kell majd neki: lerázza és elfelejti. Nem, Péter Alekszejevics
nem felejtette el a Mensikovnál töltött éjszakát, amikor dühöngött a szél, és Jekatyerina
vette a gyertyát, s a hálóba vivő utat mutatta a cárnak. Mensikov gazdasszonyának kisebb
házikó vétetett az Arbaton, ahova Alekszandr Danyilovics maga vitte át az ágyát, batyuit,
kosarát; onnét pedig nem sok idő múlva az izmailovói kastélyba vitték, Anyiszja Tolsztaja
felügyelete alá.
Katyerina itt gond nélkül élt, mindig vidám volt, nyílt szívű, friss, ha annak idején a
katonák szekere alatt feküdt is. Péter Alekszejevics holmi alkalmi követtel gyakran küldött
neki apró, tréfás leveleket, hol Szvirből, ahol a balti-tengeri flottát kezdte építeni, hol az új
Piterburg városból, hol Voronyezsből. Vágyódott Katyerina után. Az meg levelecskéit
kibetűzve, még bujábban virágzott. Natalját meg marta a kíváncsiság: ugyan mivel
varázsolhatta úgy el Péteri?
– Ha akarod, amikorra a cár megérkezik, ugyanilyen toalettet varrók neked – mondta
Natalja, szigorúan pillantva Katyerinára. Az megzavarodva hajbókolt.
– Akarom nagyon – nyögte ki. – Köszönöm.
– Fél tőled, Nataljuska, napvilágom – suttogta Anyiszja Tolsztaja –, ne perzseld úgy a
pillantásoddal, légy szelídebb vele. Én folyton a te jóságodat hajtogatom neki, de ő csak a
magáét mondogatja: ,,A cárevna bűntelen, én bűnös vagyok, nem szolgáltam meg a jóságát
semmivel… Hogy a cár engem megszeretett, azt mondja, az nekem is úgy jött, mint a
fényes égből a villám, magamhoz sem tudok térni…” Közben ez az én két együgyűm is
folyton kérdésekkel háborgatja, hogy mi, meg hogyan történt vele? Én szigorúan
megtiltottam nekik, hogy ilyesmiről gondolkozzanak, beszéljenek. Itt vannak, mondom, a
görög istenek, meg Ámorok, azoknak a kalandjairól gondolkozzatok, beszéljetek. De ők
nem; nagyon mélyre ette magát beléjük a falusi szokás, hogy mindenféle közönséges
dologról fecsegjenek. Reggeltől éjszakáig egyet hajtogatok nekik: rablányok voltatok,
istennők lettetek.
A tücskök a lekaszált fűben a hőségtől olyan hangosan cirpeltek, hogy az embernek
csengett bele a füle. Messze, a tó túlsó oldalán a fekete fenyőerdő csúcsaival mintha a
reszkető levegőbe veszett volna. A sáson szitakötők ültek, a sápadt vízen vízi pókok
vesztegeltek. Natalja a sátor árnyékába ment, ledobta a ruhaderekát, sötétszőke fonatait feje
köré csavarta, kigombolkozott, leejtette szoknyáját, kilépett belőle, leeresztette vékony
ingecskéjét s egészen úgy, mint a nyomtatott hollandi képeken, amelyeket az udvari
hivatalból a könyvekkel együtt időről időre megküldték neki, meztelenségét nem
szégyellve, a hidacskára ment.
– Mindenki fürödjék! – kiáltott Natalja a sátor felé fordulva s még mindig a hajfonatát
csavargatta, Marfa és Anna kényeskedtek a vétkezéssel, amíg csak Anyiszja Tolsztaja rájuk
nem kiáltott: „Mit guggoltok ott, ti hájkatik, senki sem kívánja meg a bájaitokat.”
Katyerina is zavarba jött, amikor észrevette, hogy a cárevna merőn nézegeti. Natalja,
mintha undorodna tőle, meg kedvelné is. Amikor Katyerina, göndör fejét lehorgasztva, a
lekaszált füven óvatosan végigment és az izzó fény széles vállú, feszes csípőjű,
egészséggel, erővel teli testét bearanyozta, Nataljának az jutott eszébe, hogy bátyjának, aki
északon hajókat épít, bizonyára vágyakoznia kell ez után a nő után; a dohányfüstön át
alkalmasint úgy jelenik meg előtte – ott van ni –, amint szép kezével egy csecsemőt rak
domború mellére… Natalja teliszívta tüdejét és szemét behunyva, a hideg vízbe vetette
magát… A fenékről ezen a helyen források törtek fel.
Katyerina lassan lemászott oldalvást a hidacskáról s egyre bátrabban merülve le,
felkacagott örömében. Natalja csak most értette meg végleg, hogy mintha hajlandó lenne
szeretni őt. Odaúszott hozzá s naptól barna vállára tette a karjait.
– Szép vagy, Katyerina, örülök, hogy a bátyám szeret.
– Köszönöm, felséges kisasszony.
– Hívhatsz Natasának.
Megcsókolta Katyerina. kerek, hűvös, nedves képét s cseresznyeszemébe pillantott.
– Légy okos, Katyerina, s barátod leszek.
Marfa és Anna hol az egyik, hol a másik lábukat mártották a vízbe, még mindig féltek s
a pallón visongattak. Anyiszja Tolsztaja megharagudott és erőszakkal lökte be a két bővérű
lányt a vízbe. A vízi pókok szétszaladtak, a szitakötők a sásról föllebbenve, nyüzsögve
röpködtek a fürdőző istennők fölött.

3
Natalja nedves haját fölcsavarva, a sátor árnyékában a pincéből imént felhozott
gyümölcsnedvet, körteszörpöt, savanykás kvaszt iddogálta. Egy kis darab cukros kalácsot
dugott a szájába.
– Bosszantó – mondta – a tudatlanságunkat látni. Hála Isten, nem vagyunk más népeknél
ostobábbak, a lányaink jó-növésűek, szépek, mint egy más nemzeté se, a külföldiek is mind
ezt mondják, a taníttatásra, politesse-re alkalmasok. A bátyám hány éve küszködik már,
erőszakkal húzza ki az embereket a női szobákból, a poshadtságból. Ellenszegülnek, de
nem a lányok, hanem az apjuk meg az anyjuk. Bátyám, amikor a háborúba elment,
megkért: „Natasa, ne hagyj békét nekik, az ótestamentumbeli szakállasoknak. Ha szép
szóra nem hajlanak, kapd nyakon őket… Beszív minket ez a mocsár…” Én küszködök,
egyedül vagyok. Jó, hogy Praszkovja cárné az utóbbi időben segít nekem, ha nehéz is a régi
szokásokkal szakítania, de leányai számára mégis új rendet vezetett be: vasárnap mise után
francia ruhában vannak, kávéznak, a zenélő ládát hallgatják s világi dolgokról beszélnek…
De várjatok csak, ősszel a Kremlben új dolgot csinálok, azt megnézhetitek.
– Miféle új dolgot, napvilágom? – kérdezte Anyiszja Tolsztaja, édes ajkait megtörölve.
– Nagyszerű új dolog lesz… Teátrum… Persze, nem egészen úgy, mint a francia
udvarban… Versailles-ban világhíres komédiások, táncosok, festők és muzsikusok
vannak… Itt azonban magam vagyok, a tragédiákat is magam fordíthatom oroszra
franciáról, ami hiányzik, magam írhatom hozzá s a komédiásokkal is én vesződhetek.
Amikor Natalja a „teátrum” szót kimondta, a Mensikov-lányok, Anyiszja Tolsztaja és
Katyerina, aki sötét szemével rábámulva hallgatta, egymásra pillantottak és összecsapták a
kezüket.
– Kezdetül, hogy nagyon meg ne ijesszük az embereket, a „Kemencés játék”-ot mutatjuk
be. Verseket énekelnek benne… Újévre pedig, amikor az uralkodó az ünnepekre visszatér
és Piterburgból az emberek lejönnek, a „Don Juan” nevű feslett parázna épületes történetét
adjuk elő, vagy „Hogyan nyelte el őt a föld”. Elrendelem, hogy a teátrumban mindenki ott
legyen; ha ellenkeznek, dragonyosokat küldök a közönségért… Kár, hogy Alekszandra
Ivanovna Volkova nincs Moszkvában, sokat segítene. Ő, lám, alacsony parasztcsaládból
származik, apja háncsövet viselt, írni, olvasni akkor tanult, amikor már férjhez ment… S
most folyékonyán beszél három nyelven, verseket ír, a hágai követünk, Andrej
Artamonovics Matvejev mellett van. A lovagok kardra mennek érte, már halottak is
vannak, most pedig Párizsba készül, XIV. Lajos udvarába, ott akar tündökölni. Látjátok,
milyen haszna van a tanulásnak?
Anyiszja Tolsztaja csontos ujjahegyét Marfa és Anna oldalába bökte.
– Még kérdezni kell tőletek? Majd megjön az uralkodó, s ha eszébe jut, idehoz neked
vagy pedig neked egy gáláns lovagot s maga hallgatja meg, hogy pironkodol majd…
– Hagyd őket, Anyiszja, meleg van – mondta Natalja. – Na, Isten veletek. El kell még
mennem a német telepre. Megint panasz van a nővéreimre. Félek, hogy még az
uralkodónak is a fülébe jut. Beszélni akarok a fejükkel.

4
Jekatyerina és Marja cárevnákat már rég kitelepítették a Kremlből, azután, hogy Szófiát
a novogyevicsiji kolostorba zárták – el a szem elől velük – Pokrovkába. Az udvari hivatal
gondoskodott az ellátásukról s mindennemű szórakozásukról. Fizette az énekeseik,
lovászaik s mindenféle udvari emberük járandóságát, pénzt azonban a cárevnák kezébe
nem adott, először is nem volt mire, azonkívül meg veszedelmes is volt, ismerve
ostobaságukat.
Katyka negyven felé járt. Máska egy évvel volt fiatalabb. Egész Moszkva tudta, hogy
Pokrovkán úgy élnek, mint hal a vízben. Későn kelnek, fél nap fésületlen ülnek az
ablakban és könnyesre ásítozzák magukat. Amikor pedig alkonyodik, bejönnek szobájukba
síppal, dombrával az énekesek, a cárevnák pirosra festik magukat, mint az alma,
szemöldöküket korommal húzzák meg, felcicomázva hallgatják az éneket, isszák az édes
pálinkát, késő éjszakáig ugrálnak, táncolnak, a vén gerendaház csak úgy remeg bele. A
cárevnák állítólag együtt élnek az énekesekkel, gyerekük is születik tőlük, ezeket a
gyermekeket Kimri városába adják neveltetésre.
Ezek az énekesek annyira elkanászodtak, hogy hétköznap is mályvaszín selyemingben,
magas nyestsüvegben, szattyán csizmában járnak, a cárevnáktól állandóan pénzt csalnak ki,
s azt a Pokrovszkij-kapu előtt elisszák a csapszékben. A cárevnák, hogy pénzhez jussanak,
kiküldik az ócskás piacra a kimri asszonyt, Domna Vahramejevát, aki egy kamrában lakik
náluk, a lépcsőház alatt; az asszony eladja a viselt ruháikat; ez a pénz azonban nem elég
nekik, s Jekatyerina cárleány arról ábrándozik, hogy kincset talál és Domna
Vahramejevnának parancsot ad, hogy kincsekről álmodjék. Domna álmodik is, a cárevna
meg azt reméli, hogy pénzhez jut.
Natalja rég készült már, hogy komolyan beszéljen a nővéreivel, de nem volt ideje rá,
vagy egy mennyköves zápor akadályozta, vagy valami más. Tegnap elmondták neki
nővérei új kalandját: a cárevnák rákaptak, hogy a német telepre járjanak. Nyitott hintóban
beállítottak a hollandi követ udvarába; mialatt az csodálkozva szedte föl a parókáját,
kardját, kabátját, Katyka, Máska ott ültek a fogadószobában és suttogtak, nevetgéltek.
Amikor a követ, ahogy magas személyek előtt illik, hajlongani kezdett előttük, kalapjával
söpörte a padlót, azok viszonozni se tudták, csak a farukat emelték fel a szék fölé, azután
megint lehuppantak s rögtön azt kérdezték, hol lakik itt a német cukrász, aki cukrot és
édességet árul. Ezért jöttek hozzá…
A holland követ barátságos volt, elkísérte a cárevnákat a cukrásznéhoz, egészen a boltig.
Ott hol ezt, hol azt fogták meg s kilenc rubel ára cukrot, édességet, bélest, marcipánalmát
és tojást válogattak össze.
– Vigye hamar a hintóba – mondta Marja.
– Amíg ki nem fizetik, nem viszem – felelte a cukrászné.
A cárevnák haragosan sugdolóztak.
– Csomagold be és pecsételd le – mondták neki –, később majd érte küldünk.
A cukrásznétól, minden szemérmet elvetve, Anna Monshoz mentek, a hajdani
kegyenchez, aki még mindig ugyanabban a házban lakott, amit Péter Alekszejevics
építtetett neki. Nem mindjárt engedték be őket, soká kellett zörgetniük, a láncos kutyák
meg üvöltöttek. A hajdani kegyenc ágyban fogadta őket, bizonyára szándékosan feküdt le.
– Tudjuk, hogy pénzt adsz kamatra, adjál legalább száz rubelt nekünk, voltaképp
azonban kétszáz kellene.
– Zálog nélkül nem adok – felelte Anna Mons könyörtelenül.
Jekatyerina még el is sírta magát.
– Jaj, nekünk zálogunk nincs, azt gondoltuk, anélkül kérünk.
S a cárevnák elmentek a kegyenc házából.
Eközben megéheztek. Egy ház előtt, ahol a nyitott ablakon át látták, hogy vendégek
mulatoznak, megállíttatták a hintót. Danyila Jugyin őrmester felesége lakott ott – férje ez
idő szerint Livóniában volt a háborúban –, ikreket szült s keresztelő volt nála. A cárevnák
bementek a házba s meghívatták magukat a lakomára, nagy tiszteletben volt részük. Vagy
három óra múlva, amikor az őrmester feleségétől eljöttek, az úton haladó William Peel
angol kereskedő megismerte őket a hintóban, a cárevnák megálltak és megkérdezték, nem
akarja-e ebédre vendégül látni őket. William Peel levegőbe dobta a sapkáját. „Kivételes
örömömre szolgál” – mondta jókedvűen. A cárevnák elmentek hozzá, ettek, angol pálinkát
és sört ittak. Egy órával az est beállta előtt, amikor Peeltől eljöttek, végigkocsikáztak a
telepen és benéztek a megvilágított ablakokon. Jekatyerina még be szeretett volna
kéredzeni valahova vacsorára, de Marja visszatartotta. Így szórakoztak sötétig.

5
Natalja hintája vágtatva repült végig a német telepen, a fa-házikók előtt, amelyek olyan
mesterien voltak kifestve, mintha téglából lettek volna, a vasaltkapus, alacsony, hosszú,
földszintes áruraktárak, az előkertek mulatságosán nyírt fácskái előtt. Az utcán keresztben
festett cégérek függtek mindenfelé, a boltajtók, amelyek mindenféle áruval voltak
teliaggatva, tárva-nyitva álltak. Natalja összeszorította a szájaszélét, úgy ült, senkire sem
nézve, mint valami bábu; haján szarvas fejdísz, vállán a rádobott nyári köpeny.
Kötöttsapkás, nadrágtartós, kövér németek hajoltak meg előtte; méltóságos, szalmakalapos
asszonyok mutogatták gyerekeiknek a hintaját; az útról valami piperkőc ugrott félre, a
csípőjén szétálló kabátban s kalapjával födte el magát a por elől; Natalja csaknem sírt
szégyenében, nagyon jól tudta, hogy az egész telep mulat Máskán és Katykán:
természetesen mindnyájan – hollandok, svájciak, angolok, németek – azt pletykázzák, hogy
Péter cár nővérei barbárok és éhező koldusok.
Egy görbe mellékutcában pillantotta meg nővérei nyitott hintaját, Keyserling, porosz
követ vörössávos kapuja előtt. A követről azt beszélték, hogy Anna Monsot akarja elvenni
s csak Péter Alekszejevicstől tart még. Natalja gyűrűjével megkoccintotta az elülső ablakot,
a kocsis hátrafordította szurokfekete szakállát: „Hó, galambocskáim!” – kiáltotta
erőlködve. A szürkék megálltak, oldaluk föl-alá járt. Natalja ezt mondta bizalmas
bojárasszonyának:
– Menj, Vaszilisza Matvejevna, mondd meg a német követnek, hogy Jekatyerina
Alekszejevnára és Marja Alekszejevnára okvetlen szükségem van… Egy falatot se hagyj
lenyelni nekik, hozd ki őket, akár erővel is.
Vaszilisza Mjasznaja halkan fölsóhajtott és kimászott a hintóból. Natalja hátravetette
magát s ujját ropogtatva várakozott. A lépcsőn Keyserling követ szaladt le hamarosan,
borjú szempillájú, sovány kis ember, sebtiben felkapott kalapját és botját a melléhez
szorította, vörösharisnyás lábait kitekerve, minden lépcsőfokon meghajolt; meghatottan
nyújtogatta hegyes kis orrát, úgy kérte a cárevnát, méltóztassék bejönni és egy kis hideg
sört meginni nála.
– Nincs időm – felelte ridegen Natalja. – Meg nem is fogok nálad sört inni… Gyalázatos
dolgokkal foglalkozol, atyuskám… – S nem is engedte, hogy a száját fölnyissa: – Menj,
menj, küldd ki minél előbb a cárevnákat.
Jekatyerina Alekszejevna és Marja Alekszejevna végre is kijött a házból, fodros-bodros
ruhájukban olyanok voltak, mint két boglya, kerek arcuk ijedt, ostoba, kipirosított, tulajdon
hajuk helyett hamisgyöngyökkel teletűzdelt, magasra tornyozott, hollófekete paróka volt
rajtuk. (Sóhajtott is egyet Natalja a fogain át.) A cárevnák bedagadt szemükkel a napra
hunyorogtak. „Ne hozzatok szégyent a fejetekre, üljetek be hozzá minél előbb a hintóba” –
sziszegte mögöttük Mjasznaja bojárné. Keyserling hajlongva nyitotta ki a hintó ajtaját. A
cárevnák még búcsúzni is elfelejtettek, bekászálódtak, s nagy nehezen elhelyezkedtek
Nataljával szemben az ülésen. A hintó porzó, vörös kerekein jobbra-balra ingva, a puszta
határon át Pokrovkába hajtott.
 Natalja egész úton hallgatott, a cárevnák csodálkozva legyezték magukat a kendőjükkel.
Natalja csak akkor tört ki, amikor fönn a szobájukba belépett és az ajtót bezárta:
– Mi az, ti arcátlanok, egészen elment az eszetek, vagy a kolostori zárkába kívánkoztok?
Még nincs elég híretek Moszkvában? Az egész világ előtt szégyenbe kellett keverednetek?
Ki biztatott rá, hogy a követhez menjetek? Nézzetek a tükörbe, kipukkad a képetek a
kövérségtől s még hollandi meg német nyalánkságokra támadt kedvetek? De hogy jött az a
gondolatotok, hogy ahhoz a gonosz némberhez, Anna Monshoz bemenjetek, és kétszáz
rubelt kunyeráljatok? Most hízik, hogy kikergetett benneteket, koldusokat. Keyserling
föltétlenül firkant erről egy levelet a porosz királynak, a király pedig egész Európának
kiharangozza. A cukrásznét meg akartátok lopni, ne tagadjátok. Jó, hogy volt annyi esze,
pénz nélkül nem adta oda az árut. Uramisten, mit mond most az uralkodó? Mit kezd
veletek, tehenekkel? Megnyírat, aztán föl a Pecsora folyón Pusztozerszkbe.
Natalja nem vette le a főkötőjét és köpenyét, úgy járt le-föl a szobában, izgalmában
összeszorította a két kezét s izzó pillantásokat vetett Katykára és Máskára, azok kezdetben
álltak, később, minthogy a lábuk nem bírta tovább, leültek, orruk kivörösödött, kövér arcuk
rángatózott, a visszafojtott sírástól földagadt, hangot adni azonban féltek.
– Az uralkodó minden erejét összeszedi, hogy a mélységből kihúzzon bennünket –
mondta Natalja. – Nem alszik, nem eszik, maga fűrészeli a deszkát, maga veri a szöget,
golyók, bombák közt jár, csakhogy belőlünk embert csináljon. Az ellenségei csak azt lesik,
hogy rossz hírét keltsék, elveszejtsék. Ezek meg itt!… A legmegátalkodottabb ellensége se
talál ki olyat, mint amit ti megtettetek … El sem hinném soha, de majd meg is tudom: ki
biztatott rá, hogy a német telepre menjetek? Hiszen ti vénlányok vagytok, nehezen
mozdulók…
Katyka és Máska erre duzzadt ajkukat lebiggyesztve, könnyekben törtek ki.
– Senki sem biztatott – üvöltötte Katyka. – Itt süllyedjünk el.
– Hazudsz! – kiáltott rá Natalja. – Ki mesélt nektek a cukrásznéról, meg ki mondta,
hogy a Mons-lány pénzt ad kamatra?
Marja is felüvöltött.
– A kimri asszony beszélt róla, Domna Vahramejeva. Álmában látta azt a cukrásznét, mi
hiszünk neki, s megkívántuk a marcipánt.
Natalja odarohant, föltépte az ajtót; egy kis öregember ugrott el mögüle, a női ruhában
járó, házi bolond; cselédek, torz némberek, bojtorjánnal teletűzdelt hajú női bolondok
húzódtak hátra. Natalja kézen kapott egy takarosán öltözött, fejkendős, puha asszonyt.
– Te vagy a kimri asszony?
A nő némán és buzgón hajtotta meg a törzsét:
– Felséges cárevna, én csakugyan Kimriből való vagyok, szegény özvegyasszony,
Domna Vahramejeva.
– Te beszélted rá a cárevnákat, hegy a német telepre menjenek? Felelj!
Vahramejeva fehér arca megreszketett, hosszú ajkai félrehúzódtak.
– Én megrontott asszony vagyok, fenséges kisasszonyom; ha rám jön, ostoba szavakat
mondok, jótevőim, a cárevnák, mulatnak az én ostoba szavaimon, s ez nekem is öröm…
Éjszakánként elmondhatatlan álmaim vannak; hogy az én jótevőim, a cárevnák, hisznek-e
az én álmaimnak vagy sem, azt nem tudom… A német telepen életemben sem jártam,
szemmel semmiféle cukrásznét nem láttam.
Az özvegy Vahramejeva megint mélyen meghajolt Natalja előtt, s kezét hasán, a kendő
alatt összetéve úgy állt, mint aki megmeredt, akár tűzzel vallathatod.
Natalja komoran pillantott a nővéreire: Katyka és Máska csak halkan jajgattak, a hőség
elkínozta őket. Az ajtón a vén kis bolond dugta be a fejét, orra helyén csak orrlyukai
voltak; bajusza, szakálla zilált, ajka kifelé fordult.
 – Egy kis mulatság kéne? – Marja bosszúsan intett neki a kendőjével. De már vagy tíz
kéz kapaszkodott az ajtó túlsó felébe, női bolondok, rongyokba öltözött, kibontott hajú
torzok, mások hóbortos kötényruhákban, háncs tökötökben törtek a szobába, a vén
tréfacsinálót maguk előtt taszigálva. Fürgék voltak és arcátlanok; bőgtek, kiáltoztak,
verekedtek egymás haját tépve, pofozkodva. A vén tréfacsináló egy púpos asszonyon
lovagolt s bocskorát a rongyszoknya alól kimeresztve, orrhangon kiáltozta: „Itt egy német,
aki egy német nőn sörözni nyargal.” Az előszobában az odasiető énekesek rikkantva egy
táncdalra zendítettek. Domna Vahramejeva elhúzódott s kendőjét homlokába húzva, a
kemence mögé állt.
Natalja vörös cipőcskéjével toporzékolt bosszúságában és dühében. „Ki innét!” – kiáltott
rá a bukfencet hányó szedett-védett népre. „Ki innét!” De a bolondok és tréfacsinálók csak
annál hangosabban rikoltoztak. Mit kezdhetett egymaga ezzel a pokoli tömeggel? Egész
Moszkva tele van velük, minden bojárházban, minden templomkapu körül olt örvénylik ez
a kétségbeejtő káosz… Natalja undorodva kapta föl szoknyája alját, látta, hogy ezzel véget
is ért beszélgetése a nővéreivel. De elmenni most – ostoba dolog lett volna. Katyka és
Máska kidugnák fejüket az ablakon, úgy nevetnének a hintája után.
Egyszerre csak – javában tartott a nagy zaj, hancúrozás – az udvarén lódobogás és
kerékzörgés hallatszott. Az előszobában az énekesek elhallgattak. A vén tréfacsináló fogát
vicsorítva kiáltotta: „Fusson, ki merre lát!” – s a bolondok és tréfacsinálók mint a
patkányok rohantak ki az ajtón. A házban mintha egyszerre minden kihalt volna. A
falépcső súlyos léptek alatt nyikordult meg.
Nagyokat fújva egy testes ember lépett a női szobába, kezében ezüsttel vert bot, sapka.
Régi moszkvai szokás szerint hosszú, földig érő, bő, áfonyavörös subát viselt; széles barna
arca borotvált, fekete bajusza lengyelesen pödört, világos, könnyes szeme kidülledt, mint a
ráké. Némán hajolt meg – süvegével a földig – Natalja Alekszejevna előtt, nehézkesen
megfordult, ugyanígy hajolt meg Katyerina és Marja cárevnák előtt is, akiknek lélegzete is
elállt az ijedtségtől. Aztán leült egy padra, maga mellé tette botját, süvegét.
– Phű! – mondta. – Itt vagyok, megjöttem. – Nagy, virágos kendőt húzott elő a
kebeléből, megtörülgette arcát, nyakát, homlokába fésült nedves haját. Moszkva
legrettegettebb embere volt; Fjodor Jurjevics Romodanovszkij, a cézár-herceg.
– Hallottuk, hallottuk, csúnya dolgok folynak itt. Ej, ej, ej! – Visszadugta a kendőt a
mellére, a subájába, és szemét Katyerina és Marja cárevnákra fordította. – Marcipánra jött
kedvetek? Úgy, úgy, úgy… Hanem az ostobaság rosszabb ám, mint a vétek. Nagy, port
vert fel a dolog. – Széles arcát, mint valami bálvány, Natalja felé fordította. – Pénzért
küldték őket a német telepre, erről van szó. Vagyis valakinek pénzre van szüksége. Már ne
haragudj rám, őrt kell állítanom a nővéreid háza elé. A kamrácskájukban egy kimri asszony
él, egy kis lábosban ételt visz titkon a kert mögé, arra a puszta helyre, az elhagyott fürdőbe.
Abban a fürdőben a szökevény Griska ex-pópa él. – (Katyerina és Marja erre elsápadt,
arcához kapott.) – Ez a Griska expópa állítólag szerelmi bájitalokat főz abban a fürdőben,
meg a fogamzás ellen valót, meg hogy a magzatot elvetéljék. No, jól van. Arról is
tudomásunk van, hogy ez a Griska expópa ezenkívül gaz, lazító iratokat ír ott a fürdőben és
éjszakánként a német telepre jár, egyik-másik követ házába, meg egy feketecsuhás apácát
látogat, aki is, a mondott fekete-csuhás, a novogyevicsiji kolostorba szokott járni, ott padlót
mos; ő mossa a padlót a hajdani kormányzónő, Szofja Alekszejevna cellájában is. – (A
cézár-herceg halkan, lassan beszélt, a szobában nem lélegzett senki.) – így hát én egy kis
ideig itt maradok, kedves Natalja Alekszejevna, te azonban ne piszkold be magad ezekkel a
dolgokkal, menj szépen haza az esteli hűvösséggel.

Második fejezet
 1
A három Brovkin fivér – Alekszej, Jakov és Gavrila – az asztalnál ült. A mostani
időkben ritka eset volt, hogy így összeakadjanak s pohár mellett bizalmasan
elbeszélgessenek. Manapság mindenkinek sietős, senkinek sincs ideje: ma itt vagy, holnap
bundád alatt a szénába ásva magadat ezer versztákra szánkózol. Kiderült, hogy kevés az
ember, emberből nincs elég.
Jakov Voronyezsből érkezett. Gavrila Moszkvából. Mindkettőjüknek az volt a parancsa,
hogy a Néva bal partján, a Fontanka torkolata fölött raktárakat vagy hadiszertárakat
építsenek a víz partján meg kikötőhelyeket, a vízen kikötőtutajokat, és cölöpökkel erősítsék
meg az egész partot, úgy várják a balti flotta első hajóit, amelyek teljes irammal épültek, a
Szvir menti Logyejnoje Polje közelében. Alekszandr Danyilovics Mensikov a múlt évben
ott járt, árbocfát döntetett s éppen húsvét hetében megalapította az első hajóépítő üzemet.
Az olonyeci kerületből híres ácsokat hozattak, az usztyug-zselezopolszkiji kerületéből
pedig kovácsokat. Fiatal hajóácsok, akik ezt a mesterséget Amszterdamban tanulták és öreg
voronyezsi és arhangelszki iparosok meg a Hollandiából és Angliából jött kiváló mesterek
húszágyús fregattokat, könnyű cirkálókat, vitorlásokat, gályákat építettek a Szviren. Péter
Alekszejevics is odahajtatott, szánúton még, s azt várták, hogy hamarosan itt lesz
Piterburg-ban.
Alekszej kabát nélkül, egy szál hollandi vászon ingben, amelyet a vasárnap örömére
frissen váltott, csipkekézelőit föltűrve, füstölt húst aprított egy kis deszkán a késével.
Bátyjai előtt agyagtányérban forró káposztaleves meg pálinkáspint s három ón pohárka állt,
mindegyikük előtt egy szelet szikkadt rozskenyér.
– A sózotthúsos káposztaleves Moszkvában nem olyan nagy csuda – mondta Alekszej a
bátyjainak; piros volt, tisztán borotvált, világos bajusza felpödört, feje megnyírt (parókája a
falon függött egy faszögön) –, itt azonban csak vasárnaponként jutunk sózott húshoz.
Savanyú káposzta pedig csak az Alekszandr Danyilovics pincéjében van meg Bruce-nál és
talán nálam, különben sehol. S ez is csak azért, mert nyáron eszünkbe jutott s magunk
ültettünk a zöldségeskertben. Nehezen, nagyon nehezen élünk itt. Minden drága, semmit se
lehet kapni.
Alekszej a fölaprított sózott húst a deszkáról a leveses tányérba dobta, s megtöltötte a
poharakat. A fivérek egymás előtt meghajolva, mélyet sóhajtottak, kiitták, s lassan
hozzáfogtak a kanalazáshoz.
– Az emberek félnek idejönni, asszony itt szinte egyáltalán nincs, úgy élünk, mint a
pusztában, bizonyisten. Télen még csak elteng valahogy az ember, szörnyű viharok vannak,
sötétség, munka is sok volt ezen a télen. De aztán föltámad, mint ma is, a tavaszi szél, s
mindenféle ostoba haszontalanság jut az ember eszébe. És amellett itt, testvér, szigorúan
számon kérnek mindent.
Jakov szétharapott egy porcogót s ezt mondta:
– Igen, nem valami vidám vidék a tietek.
Jakov, nem úgy, mint a bátyjai, nem sokat adott magára, barna kabátja csupa folt,
gombja leszakadt, szőrös nyakán a fekete nyakkendő elzsírosodott, az egész ember csupa
dohány szag. A tulajdon haját hordta, vállig érő volt, rosszul fésült.
– Mit beszélsz, öcsém – felelte Alekszej –, ez a vidék, lejjebb a tengerparton, meg arra,
ahol a Duderhofi major van, nagyon is kedves. A fű övig ér, a nyírcserje leüti az ember
fejéről a süveget, rozs meg mindenféle főzelék megterem, a gyümölcs is. Maga a Néva
torkolata természetesen mocsaras: vad vidék. De az uralkodó. Isten tudja, miért, itt
szemelte ki a város helyét. Katonai szempontból alkalmas. Egy baj van, a svéd nagyon
izgágáskodik. A múlt évben a Szesztra folyó felől s a flottájával a tengerről úgy nekünk
esett, hogy a lábunk szárába szaladt a bátorságunk, de azért visszavertük. Hanem többet
már nem dugja ide a tengerről az orrát. Januárban Kotlin-szigetnél kővel rakott hordókat
bocsátottunk a jég alá, egész télen át szállítottuk és szórtuk a követ. Mielőtt a folyón a jég
zajlani kezd, kész lesz egy ötvenágyús, kerek bástya. Péter Alekszejevics Voronyezsből
küldött terveket hozzá, meg egy tulajdon kezével csinált modellt s a bástyát Kronslottnak
neveztette el.
– Hogyne, tudunk róla – mondta Jakov –, Péter Alekszejeviccsel volt is egy kis vitánk e
miatt a modell miatt. Én azt mondom, a bástya alacsony, hullámjárásban a víz elönti az
ágyúkat. Húsz hüvelykkel meg kell emelni. Megsimogatott érte a botjával. Reggel odahív:
„Jakov – azt mondja –, igazad van, én tévedtem.” És egy pohár pálinkát meg perecet hoz
nekem. Kibékültünk. Ezt a pipát ajándékozta akkor.
Zsebéből, amely mindenféle lommal volt teletömve, Jakov egy telefüstölt pipát húzott
ki, a szára cseresznyefa, vége kirágott. Megtömte és szuszogva verte ki a szikrát a kován. A
fiatalabbik, Gavrila, aki bátyjainál nagyobb növésű volt, minden tagja erősebb, arca ifjú,
kis bajsza sötét, a szeme nagy, Szanyka nővéréhez hasonlít, egyszer csak rázni kezdte a
káposztaleveses kanalat.
– Aljosa, nézd csak, svábbogarat fogtam – mondta minden teketória nélkül.
– Mi beszélsz, te ostoba, az egy darabka szén. – Alekszej valami feketét vett le a
kanaláról s az asztalra dobta. Gavrila hátravetette a fejét s fölnevetett, cukorfehér fogai
kivillantak.
– Éppen, mint boldogult mama. Megtörtént, hogy apuska eldobta a kanalat: „Micsoda
rondaság, mondja, svábbogár.” Mama pedig: „Egy kis széndarab, kedves.” Sírnivaló, de
nevetni kell rajta. Te, Aljosa, idősebb voltál, Jakov azonban emlékszik, hogy tanyáztunk
egész télen nadrág nélkül a kemencén. Szanyka rémtörténetekkel tartott. Így volt, igen.
A három testvér letette a kanalat s az asztalra könyökölt: egy percre elgondolkoztak,
mintha valami távoli szomorúság lengett volna át rajtuk. Alekszej teletöltötte a
poharacskákat s megindult megint a kényelmes beszélgetés. Alekszej panaszkodott: a
várbeli munkát ellenőrizte, deszkát fűrészelnek az épülő Péter-Pál-székesegyháznak, s nem
elég a fűrész és a fejsze; a munkásoknak is egyre nehezebb kenyeret, kölest és sót szerezni;
a lovak, amelyekkel a téli úton követ és fát szállítottak a finn partról, elhullottak a rossz
táplálás miatt. Most már szánon nem lehet járni, szekérre lenne szükség, de kerék nincs.
A testvérek, miután a poharakat megtöltötték, az európai politikára fordították a szót.
Csodálkoztak rajta és gáncsolták. Az ember azt hitte volna, hogy a felvilágosodott államok
becsületesen dolgozhatnak, kereskedhetnek. De nem. A francia király szárazon és vízen
hadat visel az angolok, hollandok és a császár ellen, s a háborúnak nem látni a végét; a
törökök meg Velence és Spanyolország nem tudtak a Földközi-tengeren megosztozni s
most egymás flottáját égetik föl: csak Frigyes porosz király ül egyelőre békén s forgatja az
orrát, szimatolja, hol lehetne legkönnyebben elcsípni valamit; Szászország, Szilézia meg
Lengyelország és Litvánia, egyik végétől a másikig, háborútól és polgárháborútól lángol;
két hónappal ezelőtt Károly király ráparancsolt a lengyelekre, hogy új királyt válasszanak,
úgyhogy Lengyelországban most két király van. Szász Ágoston és Stanislas Leszczinski. A
lengyel pánok egy része Ágoston mellett van, a másik Stanislas mellett; tűzbe jönnek a
szejmjükben, karddal szabdalják egymást, hűbéres nemeseiket fegyverbe szólítják s egymás
faluját, birtokát égetik. Károly király pedig a seregével Lengyelország-szerte kószál,
föleszi, rabolja, városokat pusztít, s azzal fenyegetőzik, hogy mihelyt egész
Lengyelországot legyűrte, Péter cár ellen fordul, fölégeti Moszkvát, elpusztítja az orosz
államot; akkor majd új Nagy Sándorrá kiáltja ki magát El lehet mondani: az egész világ
megháborodott.
Hirtelen egy nagy jégcsap esett le csörömpölve az agyagfalban mélyen álló, négy
táblácskás kis ablakról. A fivérek megfordultak, meglátták a feneketlen, nedves, kék eget,
amilyen az csak itt, a tengerparton szokott lenni; a tető sűrű csöppjeit hallgatták, a verebek
mozgolódását a puszta bokron. S ekkor a lényeges dolgokról kezdtek el beszélni.
– Itt vagyunk mi, három fivér – mondta Alekszej elgondolkozva –, három keserű
agglegény. Az ingemet a tisztiszolgám mossa, a gombot, amikor kell, ő varrja fel. De ez
nem az igazi… Nem asszonyi kéz. Hisz nem is arról van szó, az Isten verje azokat az
ingeket. Azt szeretném, hogy az ablakban várjon, az utcát nézze. De lám, hazajössz
fáradtan, átfázva, beesel a rideg ágyba, orral a párnába, mint a Kutya, egyedül ezen a
világon… De hát hol találod meg azt az asszonyt?
– Ez az, hogy hol – mondta Jakov könyökét az asztalra téve s egymás után három
füstgomolyt eresztett ki pipájából. – Én, testvér, megrögzött agglegény vagyok. Valami
írástudatlan libát el nem veszek. Azzal én nem tudok miről beszélgetni. Egy fehérkacsós
bojárkisasszony pedig, aki Péter Alekszejevics parancsára assemblée-kon forog és
komplimenteket mondanak neki, nem jön hozzám. Ha elszórakozok, úgy-ahogy; ha rám
jön a szükség. Ez persze rossz, mocskos dolog. De nekem a matematika drágább a világ
minden asszonyánál.
– Egyik nem akadálya a másiknak – mondta Alekszej csendesen.
– De alighanem akadálya, ha azt mondom. Ott a bokron a veréb, annak nincs más
foglalkozása, mint ráugorni a nőstény verébre. Az embert azonban arra alkotta az Isten,
hogy gondolkozzék. – Jakov az öccsére nézett és megszortyogtatta a pipáját. – Tán ez a mi
Gavruskánk ügyesebb ebben a tekintetben.
Gavrila arcát nyaktól fölfelé pír öntötte el. Lassan kínos mosolyra húzta a száját, szemét
nedvesség vonta be, zavarában nem tudta, hová fordítsa.
Jakov megbökte a könyökével.
– Mondd el. Szeretem az efféle beszédet.
– De igazán hagyjatok..; Nincs mit elmondanom. Fiatal vagyok én még. – De Jakov s
utána Alekszej nem hagyta annyiban: „Családban vagy, bolond, mit félsz.” Gavrila sokáig
ellenkezett, aztán sóhajtozni kezdett, végül is ezt mondta el fivéreinek:
Közvetlen karácsony előtt, estefelé, egy udvari kengyelfutó rohant be Ivan Artyemics
házába s azt mondta, hogy Gavrila Ivanov Brovkinnak tüstént a palotába kell jönnie.
Gavrila kezdetben makacskodott, ha fiatal is, de mégis valaki már, a cár kegyében áll, most
is neki húzta ki kínai tussal a voronyezsi hajógyár számára egy kétfedélzetes hajó bevégzett
vázlatát; ezt a vázlatot meg akarta mutatni tanítványainak is a Hajózási Iskolában, a
Szuharev-toronyban, ahol Péter Alekszejevics parancsára serdülő nemeseknek a hajóépítés
mesterségét adta elő. Ivan Artyemics szigorúan megkorholta a fiát: „Vedd föl, Gavrjuska, a
francia kabátodat, s menj, ahová parancsolták, ilyen dologban nem ismernek tréfát.”
Gavrila felöltötte fehér selyemkabátját, átkötötte a vállszíjjal, álla alatt kizilálta a
csipkét, pézsmaillattal szórta be hollószínű parókáját, sarkantyúig érő köpenyt vett fel s az
apja trojkáján, amelyet egész Moszkva irigyelt, a Kremlbe hajtatott.
A kengyelfutó szűk lépcsőkön, sötét folyosókon vezette föl, vén kőtermekbe, amelyek a
tűzvész után épek maradtak. A szobák itt mind alacsonyak, bolthajtásosak voltak, arany,
bíborvörös és zöld mezőben mindenféle fű, virág volt festve; viasz és régi tömjén szaga
terjengett, a cserépkályhák, amelyeknek minden heverőjén lomha angóramacskák
szunnyadoztak, ontották a meleget, az almáriumok csillámajtócskái mögött kannák és
korsók csillogtak, amelyekből még, meglehet. Rettegett Iván ivott, de most már nem
használták őket. Gavrila úgy pengette sarkantyúit a faragott kőlapokon, mint aki
mélységesen megveti ezt az ócska limlomot. Az utolsó ajtónál meghajolt, belépett; mint a
hőség, úgy csapott át rajta a gyönyörűség.
A homályos aranyozású boltív alatt szárnyas griffeken egy asztal állt: az asztalon
gyertyák égtek, előttük meztelen könyökét a, szétszórt lapokra téve, egy fiatal nő ült,
meztelen vállára prémes – lélekmelegítő volt dobva: gyöngéd, gömbölyű arcára lágy fény
ömlött. Éppen írt; eldobta a hattyútollat, gyűrűs kezét szőke fejéhez emelte, megigazította
feje köré csavart vastag fonatát és Gavrilára emelte bársonyos szemét, Natalja Alekszejevna
cárleány volt.
Gavrila nem borult a lábához, mint ahogy a barbár szokás szerint talán illett volna: bal
lábával a francia politesse szabályai szerint maga elé toppantott, kalapját pedig, hollófekete
parókájának fürtjei mögé rejtezve, mélyen meglengette. A cár-leány kis szája szegletéből
rámosolygott, kijött az asztal mögül, kétoldalt megemelte széles, gyöngyös atlasz
szoknyáját s mélyet bókolt előtte.
– Te Gavrila vagy, Ivan Artyemics fia? – kérdezte a cárevna s gyertyafénytől csillámló
szemével jól megnézte, lentről felfelé, mivelhogy magas volt, majdnem a bolthajtást verte a
parókája. – Isten hozott. Ülj le. A nővéred, Alekszandra Ivanovna levelet küldött Hágából,
azt írja, hogy nagy segítségemre lehetsz a dolgaimban. Voltál Párizsban? Láttál Párizsban
színházi előadást?
Gavrilának el kellett mondania, hogyan utazott harmadéve két navigátortársával
Hágából Párizsba és milyen csodákat látott ott: színházakat, utcai karneválokat. Natalja
Alekszejevna mindent apróra tudni akart, ha elakadt s nem tudott értelmes magyarázatot
adni, türelmetlenül toppintott a sarkával; elragadtatásában közelebb húzódott Gavrilához,
tágra nyílt szemmel nézett rá, még a száját is elnyitotta, annyira csodálkozott a francia
szokásokon. „Lám – mondta –, ott nem úgy ülnek az emberek, mint ordasfarkasok a
házaikban, értenek a mulatsághoz s a mások mulattatásához, az utcán is táncolnak s
szívesen hallgatják a komédiát… Te, azt mondják, mérnök vagy. Megbízlak vele, hogy
építs át egy termet, azt néztem ki színháznak… Fogd a gyertyát, gyerünk…”
Gavrila fogta a nehéz gyertyatartót az égő gyertyával; Natalja Alekszejevna könnyed
járásával, ruháját suhogtatva ment előtte a bolthajtásos termeken át, ahol az angóramacskák
a forró padkákon hátukat nyújtogatva felébredtek s kényeskedve újra lefeküdtek, s ahol a
boltozatokról – majd itt, majd ott – a moszkvai cárok kemény orcái kérlelhetetlen
szigorúsággal pillantottak Natalja cárleány után, aki önmagát meg ezt az ördögszarv-
parókás ifjút s az egész hagyományos, régi moszkvai világot a pokol szakadékába húzza…
A sötétbe ereszkedő keskeny, meredek lépcsőn Natalja Alekszejevna megszeppent s
meztelen karjait Gavrila könyöke alá dugta; Gavrila érezte válla melegét, hajának illatát,
lélekmelegítőjének a prémjét; szoknyaalja alól ki-kinyújtotta tompa orrocskájú szattyán
cipellőjét s a sötétség felé hajolva egyre óvatosabban ereszkedett lefelé. Gavrilának a belső
része vacogni kezdett: a hangja is eltompult; amikor leértek, Natalja gyorsan, figyelmesen a
szemébe pillantott.
– Nyisd ki ezt az ajtót itt – mondta, a molyette posztóval bevont alacsony ajtócskára
mutatva. Natalja Alekszejevna elsőül lépett át a magas küszöbön, be a meleg homályba, az
egér-és porszagba. Gavrila magasba emelte a gyertyát: nagy bolthajtásos termet látott, négy
alacsony oszlopot. Ez volt hajdanában az ebédlőterem, ahol a megboldogult Mihail
Fjodorovics cár az országgyűlési rendekkel ebédelt. A boltozatok és oszlopok feliratai
lemállottak, a deszkapadló nyikorgott. A terem mélyén, szögeken háncsparókák,
pamutköpenyek függtek s más színházi rongyok, a sarokba hányva bádogkoronák, vértek,
jogarok, fakardok, törött székek – ami csak megmaradt Johann Kunst Vörös téri német
színházából, amelyet ostobasága és rendkívüli illetlensége miatt nemrég betiltottak.
– Itt lesz a színházam – mondta Natalja. – A komédiásoknak ezen a felén állíttatsz majd
egy dobogót, függönnyel, mécsesekkel, itt meg a nézőknek padokat. A bolthajtásokat
csinosan ki kell festeni, ha már mulatság, legyen mulatság…
Gavrila úgy, ahogyan jöttek, fölkísérte Natalja cárleányt, Natalja pedig elbocsátotta,
megengedve, hogy kezecskéjét megcsókolja. Gavrila éjfél felé ért haza, s ahogy volt,
parókástul, kabátostul esett az ágyra s a mennyezetet nézte, mintha a leégő gyertya
homályos világánál még mindig a gömbölyű arcot látná, a bársonyos, átható pillantású
szemeket, a kis száját, amint a szavakat ejti, a finom vállat, amelyet félig betakart az illatos
prém, s a forró homályba libbenőt, még mindig ott susog előtte a gyöngyös szoknya nehéz
redőivel…
Másnap este Natalja cárevna megint magához rendelte s elolvasta neki a „Kemence-
játék”-ot, még befejezetlen vígjátékát a három sihederről, aki az égő kemencébe került.
Gavrila jó későig hallgatta, mint ejtegeti, hattyútollával skandálva, a dallamos verseket, s
mintha ő maga is egy lett volna a három siheder közül: meztelenül áll a tüzes kemencében s
boldogságában kész volna hangosan fölkiáltani.
A régi terem átépítéséhez teljes hévvel fogott hozzá, noha az udvari hivatal íródeákjai a
fa, mész, szög és egyebek miatt mindenféle botrányt s hivatali huzavonát rendeztek. Ivan
Artyemics hallgatott, noha látta, hogy Gavrila otthagyja a vázlatait, s nem jár a Hajózási
Iskolába, ebéd alatt a kanalához se nyúl, csak ostoba szemmel mered egy puszta helyre,
éjszaka pedig, mialatt a többiek alusznak, egy egész altin gyertyát eléget. Ivan Artyemics,
ujját a háta mögött forgatva s ajkát harapdálva, csak egyszer intette meg a fiát: „Egyet
mondok csak, Gavrjuska, közel jársz a tűzhöz, vigyázz!”
Nagyböjttel Péter cár Voronyezsből Moszkván át Szvirbe vágtatott s Gavrilának
parancsot adott, hogy Jakov bátyjával Piterburgba menjen kikötőt építeni. Ezzel véget is
értek az ő színházi dolgai… S elbeszélését is befejezte. Fölállt az asztaltól, hollandi
zubbonyán kigombolta a tömérdek kis gombot, a mellén fölnyitotta, kezét kurta nadrágjába
dugta, amely olyan bő volt, mint egy hólyag s föl-alá járkált, ajtótól ablakig, a tapasztott
házacskában.
– És nem tudod elfelejteni? – kérdezte Alekszej.
– Nem, s nem is akarok ilyesmit elfelejteni, ha hóhérbárd fenyeget is.
– Mamácskától kaptuk ezt a féktelen szívet – mondta Jakov, körmével az asztalon
kopogva. – Szanyka is ilyen… Itt nincs mit tenni, ennek a betegségnek nincsen gyógyszere.
Gyertek, testvéreim, töltsünk és igyunk, szülőanyánk, Avdotya Jevdokimovna
emlékezetére…
A pitvarban, ebben a pillanatban csizmák koppantak – a sarat verték le –, sarkantyúk
pendültek, fölpattant egy ajtó és sárral bevert, fekete köpenyben ezüstpaszományos, fekete
kalapban a preobrazsenszkojei ezred bombavető hadnagya, Ingria, Karélia, Esztónia
főkormányzója, Schlüsselburg kormányzója lépett be: Alekszandr Danyilovics Mensikov.

2
– Nagy Isten, ezt aztán összefüstöltétek, olyan, mint valami barlang! Maradjatok csak
ülve, semmi teketória. Adjon Isten! – mondta Alekszandr Danyilovics nyers jókedvvel. –
Lemegyünk a folyóra, he? – Ledobta köpenyét, kalapját a hatalmas parókával együtt
lerántotta s az ott heverő lerágott csontokra nézett, az üres tálakba is bepillantott. –
Unalmamban korán megebédeltem, lefeküdtem egy órácskát aludni, fölébredek, hát nincs
senki a házban, se vendég, se cselédség. Otthagyták a főkormányzót. Meghalhatnék
álmomban és senki sem tudná.
– Alekszejre hunyorított. – Alezredes úr, hozz egy kis borsos pálinkát és gondoskodj
káposztáról, fáj egy kicsit a fejem. Hát a ti sorotok hogy megy, hajóépítő testvérek? Sietni
kell, sietni. Holnap lemegyek, megnézem.
Alekszej behozta a pitvarból a káposztát s a pintes üveget. Alekszandr Danyilovics
kinyújtva ápolt kisujját, amelyen nagy briliáns gyűrű csillogott, óvatosan töltött – csak
magának –, a tányérkából egy csipetnyi jeges káposztát kapott ki, hunyorítva kihörpintette
a serleget, majd szemét kinyitva, ropogtatni kezdte a káposztát.
– Nincs rosszabb a vasárnapnál, úgy unatkozom vasárnaponként, borzalom. Vagy tán az
itteni tavasz olyan ártalmas?… Az egész testem össze van törve, csak úgy nyilall..: Nincs
asszony… ez lesz az oka. Szép kis hódítók vagyunk! Ez azt a hódítás! Építettünk egy
városkát… s asszony nincsen benne. Bizonyisten, elkéredzek Péter Alekszejevicstől, nem
kell a főkormányzóság, inkább Moszkvában kereskedem valamivel a boltossoron, majd
csak megélek… Hogy milyen lányok vannak Moszkvában! Vénuszok. A szemük huncut,
arcuk forró, s milyen gyöngédek és nevetősek… Na, gyerünk, gyerünk le a folyóra, itt egy
kicsit fülledt a levegő.
Alekszandr Danyilovics nem tudott sokáig megülni egy helyben; mint mindenkinek, aki
Péter cárral dolgozott, sosem volt elég ideje; az egyiket mondta, s már a másikra,
századikra gondolt. Bajosan lehetett kedvére tenni; meg veszélyes ember is volt. Megint
fölhúzta a parókáját, kalapját, magára dobta cobolybélésű köpenyét s a Brovkin-fivérekkel
együtt kiment a sárházból. Erős, nyers, tavaszi szél csapott az arcába. Az egész Foma-
szigetén – a régi világban így hívták, most meg piterburgi oldalnak – a fenyők olyan
tompán és hatalmasan zúgtak, mintha a kék ég mélységes mélyéből ömlene egy folyó, A
gyér nyírfák fölött csókák köröztek, s rikoltoztak.
Alekszej sárháza a fától gyökerestül megtisztított Troica tér mélyén állt, nem messze a
nemrégiben épített, fából rótt kereskedősoroktól. A boltok deszkával voltak beszögezve, a
kereskedők még nem érkeztek meg; jobbról a vár hótól megtisztított földsáncai és bástyái
látszottak; egyelőre még csak egy bástya – a Péter Alekszejevics bombavetőé – volt kővel
felerészt kirakva, árbocán pedig a fehér, András-keresztes tengerész zászló csapkodott a
szélben, a várt hajóhad előhírnöke.
A szél az egész téren tócsákat fodrozott; Alekszandr Danyilovics nem válogatta, hova
lép, cuppogó csizmával ment át rézsűt a Néva felé. Piterburg főtere még csak a
beszélgetésekben volt meg s tervekben, amelyeket Péter Alekszejevics a noteszocskájába
fölvázolt: itt még csak a gerendából ácsolt, mohával tömített templomocska, a Troickij-
székesegyház állt, nem messze tőle, a folyóhoz közelebb Péter Alekszejevics háza, egy
tisztán ácsolt, kétszobás faház, kívülről zsindellyel burkolva, a festése meg mintha téglából
volna, fönn, a tetőgerincen festett famozsár és két bomba, szinte a kanócuk is égett.
A tér másik oldalán alacsony hollandi ház volt, olyan barátságos, hogy szinte hívta az
embert Kéményéből állandóan szállt egy kis füst, ablaka mögött, a homályos üvegeken át
ónedények és lógó kolbászok látszottak; a bejárati ajtóra egy félelemkeltő, kalóz szakállú
kormányos volt festve, egyik kezében sörös kancsót tart, a másikban kockavető poharat, a
bejárat fölött egy rúdon ott nyikorgott a cégér: „Fogadó a négy fregatthoz.”
Amikor a folyóhoz kiértek, a szél fölkapta köpenyüket, összecibálta a parókájukat A jég
a Néván kék volt, teli nagy lékekkel, a lótrágyától magas utakkal. Alekszandr Danyilovics
hirtelen megharagudott.
– Kétezer rubelt utallak ki az egész munkára! Ó, ezek a tintanyalók! A böjttartók,
gombaevők. Köpök a fődeákokra, deákokra, valamennyi kormányszékre. Moszkvában
minden negyed kopejkáért reszketnek, a papírpusztítók! Itt én vagyok a gazda! Van
pénzem, lovam, annyi jóravaló parasztot szerezhetek, amennyi kell, hogy hol lelem, az az
én dolgom… Jegyezzétek meg, Brovkin testvérek, ide nem szunyókálni jöttetek. Ne
aludjatok, ne egyétek teli magatokat, de május végére valamennyi kikötőhelynek,
kikötőtutajnak, raktárnak készen kell lennie. De nemcsak a bal parton, ahogy a parancsot
kaptátok… itt, a piterburgi oldalon is mindennek meg kell lennie, hogy egy nagy hajó
ideállhasson, kiköthessen. – Alekszandr Danyilovics gyorsan végigment a parton,
megmutatta, hol kell a cölöpök beverését kezdeni, hova rakják a kikötőhidat. – A megnyert
tengeri csata után, üdvlövések közt, átlyuggatott vitorlával jön a zászlóshajó. Hova álljon, a
Fontanka torkolatába? Nem, ide! – toppant bele csizmájával egy tócsába. – S ha esetleg
Angliából vagy Hollandiából érkezik egy gazdag vendég, itt van Péter Alekszejevics háza,
itt az én házam, szívesen látjuk. Alekszandr Danyilovics háza, vagyis a főkormányzói
kastély száz ölnyire volt a cár házikójától a folyón fölfelé; hevenyében építették, agyagból
vert, vakolt épület volt, magas hollandi teteje messze ellátszott a folyón; a homlokzatnak
épp a közepére esett a két lapos oszlopú tornác, fölötte portikusz, jobboldali lejtőjén egy
aranyozott fa-Neptun hevert, kezében háromágú szigony, ballejtőjén egy nagy mellű najád,
aki könyökével egy felfordított fazékon nyugodott; a portikusz háromszögében kígyókkal
befent „A. M.” monogram,- a két tető árbocán a főkormányzó tulajdon zászlaja; a tornác
előtt két ágyú.
– Ezt a házacskát nem lesz szégyen a külföldieknek megmutatni. Szépek, de szépek ám
ezek a tengeri istenek! Mintha a tengerből keltek volna ki s úgy feküdnének a tornác fölé.
Ahogy a hajóhad Szvirből jövet elhajózik itt előttünk, az ágyúkból rájuk füstölünk… Szép
lesz, de milyen szép!
Alekszandr Danyilovics kék szemét összehunyorítva, elgyönyörködött a házában. Aztán
megfordult, s ahogy a távoli balpartra pillantott, ahol a tönkök és tisztások közt a szél
magányos fenyőket ingatott, bosszúsan köszörülte meg a torkát.
– Ó, milyen bosszantó! Itt egy kicsit elhamarkodtuk. – Botjával arra a helyre mutatott,
ahol a Fontanka a Névából leágazik… – Milyen kilátás volt az ablakom előtti Az a
fenyőerdő úgy állt ott, mint a fal, ott kellett volna egy kis nyaralót építeni, a nyári
mulatságokra… Kivágták. Az ördög vigye, mindig így van. De mit tegyünk, gyerünk be
hozzám, bekapunk valamit, iszunk rá.
– Főkormányzó úr – mondta Alekszej –, nézzen csak oda; ott fönn a Néván mintha egy
sereg szán jönne… Nem az uralkodó az?
Alekszandr Danyilovics éppen csak odapillantott: „Ó!” – és észbekapott. A Brovkin
testvérek azonnal szaladtak a paranccsal, ahányan, annyifelé, ő maga a házához sietett s
hangosan hívta az embereit. Nem nagy idő múltán megint a parton állt; a kikötőhídon, csak
a preobrazsenszkojeiek egyenruhájában: hatalmas, arannyal hímzett, vörös kihajtóval,
vállán selyem vállszalag, oldalán kard – ugyanaz, amellyel harmadéve a Néva torkolatában
a svéd fregatt fedélzetére kúszott, amikor megcsáklyázták.
A Néva fölpattogzó jegén, amelyre még nézni is félelmetes volt, messzenyúló
szánkaraván közeledett. Vagy félszáz dragonyos ösztökélte az elcsigázott lovakat s a
lékektől tartva, a part felé nyargalt. Mögöttük, egészen a vízen egy nehéz, bőrös szánkó
fordult meg s állt meg a hajóhídnál. A szán mélyéből,; a medvebőr takarók alól alig nyúlt
ki a hosszú lovaglócsizmás láb – a főkormányzó háza előtt a két ágyú elbődült. A csizma
nyomában két bundaujj nyúlt ki, erős körmű ujjak bontakoztak ki belőle, a szán
bőrborítójába kapaszkodtak, ahonnét egy mély hang hallatszott:
– Danyilics, segíts, az ördögbe is, nem tudok kimászni. Alekszandr Danyilovics leugrott
a kikötőhídról, bele térdig a vízbe s kihúzta Péter Alekszejevicset. Ebben a pillanatban a
Petropavloszk-erőd valamennyi bástyája föllángolt s füstbe burkolózott, a Néván nagy
dübörgés gördült végig. A cári ház előtt az árbocra felröppent a zászló.
Péter Alekszejevics felmászott a kikötőhídra, nyújtózott egyet, kiegyenesedett, tarkójára
tolta a prémes sipkát s először is Danyilovicsra pillantott, az ó örömtől piros, hosszú arcára,
ugráló szemöldökére. Megfogta a képét, megszorította.
– Adjon Isten, cimbora. Nem méltóztattál hozzám jönni, pedig vártalak. Hát magam
jöttem… Húzd le rólam a bundát. Az út pocsék volt. Schlüsselburg alatt majdnem
elmerültünk; a hepehupákon egészen eltörődtem; a lábam, mintha hangyák mászkálnának
rajta.
Péter Alekszejevicsen csak egy mókusprémes posztókabát volt, kerek, borotválatlan
arcát s a fölfelé álló bajuszt a szél ellen fordítva, a kerengő tavaszi felhőket nézte, a tócsák
és lékek fölött átrepülő gyors árnyékokat, a Vaszilij-sziget mögött, a felhők résén kitörő
vad, álmatlan napot; orrcimpája megfeszült, kis szája két oldalán gödrök jelentek meg.
– Paradicsom! – mondta. – Bizonyisten, paradicsom, Danyilics, földi mennyország…
Micsoda tengerszag…
A téren a tócsákat szétfröccsentve, emberek szaladtak. A futók mögött, bakancsukkal
súlyosan dobbantva, a preobrazsenszkojeiek és szemjonovszkijiak jöttek egyenes vonalban;
szűk, zöld kabát, fehér kamásni rajtuk, a szuronyos fegyvert maguk elé tartották.

3
– …Varsóban, Rodzievski bíboros asztalánál, azt mondta: „A Névába egyetlen dióhéjat
se engednek be, a moszkoviták ne is reméljék, hogy a tenger partján lábukat megvethetik.
Ha Ágostonnal végzek, Szanktpiterburg annyi nekem, mint egy cseresznyemagot elharapni
és kiköpni.”
– Bolond az, az öklelős anyját! – Alekszandr Danyilovics meztelenül állt a padon s a
fejét mosta. – Csak kerülnék össze vele a csatamezőn, adnék ennek a hősnek
cseresznyemagot.
– Azt is mondta még: „Arhangelszkbe egyetlen angol hajót sem engedek be, a moszkvai
kereskedők áruja csak romoljon ott a raktárakban.”
– Csakhogy a mi árunk nem rothad el, ugye, min Herz?
– Harminckét karavánba állt angol hajó s négy védő fregatt Isten segítségével
megérkezett Arhangelszkbe, vasat, acélt, ágyúrezet, hordódohányt s még sok-sok egyebet
hozott, amire nincs szükségünk, amit azonban meg kellett vennünk.
– Mit számít az, min Herz, nem vesztünk rajta. Legyen meg nekik is az örömük,
vakmerő hajósút volt… Öntessek rá kvaszt? Nartov! – kiáltott ki Alekszandr Danyilovics, a
frissen gyalult nedves padlón a fürdő előterének alacsony ajtajához cuppogva. – Mit
csinálsz ott, elkábultál, Nartov? Hozd a kvaszos köcsögöt és onts rá egy jó adagot!
Péter Alekszejevics a fapadon feküdt, közvetlenül a mennyezet alatt, sovány térdeit
fölhúzta, egy fürdősöprűvel csapkodta magát. Nartov, a tiszti legény, már kétszer gőzölte
és locsolta le jeges vízzel, most kedvére hevert. Megérkezése után rögtön a fürdőbe jött,
hogy azután jó étvággyal vacsorázzék. A fürdő hársfából rótt, könnyű épület volt. Péter
Alekszejevicsnek nem volt kedve elmenni innét, noha a főkormányzó ebédlőjében már két
órája epedeztek a vendégek, a cár kijöttét és a vacsorát várva. Nartov kinyitotta a kemence
rézajtócskáját, oldalt ugorva egy merőkanál kvaszt loccsantott be, jó mélyen az izzó
kövekre. Erős, kellemes gőz ömlött ki s csapta meg melegen a testet, kenyérszag érzett.
Péter Alekszejevics megköszörülte a torkát, a nyírfasöprű leveleivel csapkodta a mellét.
– Min Herz, ez a Gavrila Brovkin azt meséli, hogy Párizsban fogalmuk sincs, példának
okáért, a gőzölésről, hát még kvasszal! No de aprók is ott az emberek!
– Ott máshoz értenek, amit meg nekünk nem ártana tudni ? – mondta Péter
Alekszejevics. – A mi kereskedőink igazi barbárok, mit harcoltam velük Arhangelszkben!
Első dolga ennek a népségnek, hogy romlott áruját eladja, három éven át hazudozik,
esküdözik, sír, dugdossa oda a romlottat, míg a friss is el nem romlik. Az északi Dvinában
annyi a hal: ha az ember az evezőt beledugja a vízbe, megáll benne, olyan hering-falkák
vannak ott… De a raktárak mellett nem lehet elmenni, akkora a bűz. A
kereskedőkamarában beszéltem a fejükkel, kezdetben barátságosan, később aztán meg
kellett haragudnom.
Alekszandr Danyilovics csüggedten sóhajtott föl:
– Ez megvan nálunk, min Herz… Sötétség .. –. Engedd szabadjára a kupeceket, ezt a
sátánfajzatot, az egész államot szégyenbe hozzák. Nartov, adj hideg sört.
Péter Alekszejevics leeresztette hosszú lábait, fölült a padon; meghajtotta fejét, sötét,
göndör hajáról szakadt a veríték.
– Ez jó – mondta –, nagyon jó. Úgy bizony, kedves cimborám, Piterburg nélkül úgy
vagyunk, mint a test lélek nélkül.

4
 Itt, az orosz föld szélén, a meghódított tengeri öböl partján, Mensikov asztalánál új
emberek ültek; azok, akiknek az előkelősége Péter cár rendelete szerint: „mostantól fogva
alkalmasságuk után számítódik”. Csupán tehetségükkel verekedtek ki magukat a füstös
szobából, bocskor helyett tömpe orrú, csatos, bagaria bőrcipőt húztak s a keserű gondolatok
helyett: – „mért kárhoztatsz, uram, arra, hogy hideg házamban éhségtől üvöltsék” – íme,
mint most is, tele tálak mellett ülnek, s akarják vagy nem akarják, állami ügyekről
gondolkoznak és beszélnek. Itt voltak a Brovkin fivérek; Fedoszej Szklavej és Gavrila
Avgyejevics Mensikov, híres hajóácsmesterek, akik Péter Alekszejevicset Voronyezsből
Szvirbe kísérték: a novgorodi Jermolaj Nyegomorszkij építési vállalkozó, akinek úgy
csillogott a szeme, mint a macskáé éjszaka, Tyerentyij Buda horgonymester, meg Jefrem
Tarakanov, híres fafaragó és aranyozó.
De az asztal mellett nemcsak alacsony származásúak voltak: Péter Alekszejevics bal
keze felől ott ült Roman Bruce, egy vörös skót, királyi vér, arca csontos, ajka vékony,
dühösen összeszorított: matematikus és nagy könyvolvasó, éppúgy, mint a bátyja, Jakov; a
két testvér Moszkvában, a német telepen született, s már fiatal korától Péter Alekszejevics
mellett élt s az ő ügyét a magáénak tekintette. Ott ült a sólyomszemű, epedő pillantású,
gőgös gárdatiszt, Mihail Mihajlovics Golicin, aki Schlüsselburg megrohamozásával és
bevételével tette magát nevezetessé, vékony orra alatt vonalnyira borotvált bajuszka; mint
mindnyájan, ő is elég sokat ivott; bele is sápadt, sarkantyúját pengette az asztal alatt. Ott ült
a várt Balti-flotta helyettes tengernagya, Cornelius Cruys tengeri csavargó, cserzett arcán
mély, durva ráncok, vizes tekintete olyan különös, mint a tenger hideg mélye; ott ült
Chambers vezérőrnagy, tagbaszakadt, kemény arcú, horgas orrú ember; ő is nagy kalandor,
azok közül való, akik Péter szerencséjében bízva, mindenüket odaadták neki: kardjukat,
bátorságukat, katonai becsületességüket… Ott ült a csendes Gavrila Ivanovics Golovkin
cári kamarás, messzelátó, furfangos eszű ember, Mensikov segítőtársa a város- és
várépítésben.
A vendégek már mind egyszerre beszéltek, nagy lármásán; némelyik szántszándékkal
ordibált, hogy az uralkodó hallja. A magas szobában nyirkos vakolatszag érzett, a fehér
falakon a háromágú réztükrös gyertyatartókban gyertyák égtek. Sok gyertya égett a tarka
abroszon is az üres pintes üvegekbe dugva, az ón- és agyagtálak közt, amelyeken bőségesen
volt minden, amivel a főkormányzó vendégeit megtisztelhette sonka, marhanyelv, füstölt
kolbász, rengeteg liba és nyúl, káposzta, retek, meg sózott uborka – Nyegomorszkij
vállalkozó hozta Alekszandr Danyilovicsnak ajándékba.
A legtöbb vita és kiáltozás az élelem- és takarmánykiosztás miatt volt: ki kit csapott be.
Az élelmiszerek ide Novgorodból jöttek, a fő ellátószékből – nyáron át bárkákon, a
Volhonon és a Ladoga-tavon, télen az őserdőkben vágott új úton – Schlüsselburg raktáraiba
s hatalmas várfala védelmébe; ott a magtárakban komisszáriusként a legkülönb vidéki
adószedők ültek s a követelmények szerint adták ki az árut Piterburgba, a viborgi oldalon
levő földvárosban állomásozó seregnek, az építkezéssel foglalkozó, különféle
kormányszékeknek, a vidéki paraszt-építőmunkásoknak, akik április hótól szeptemberig
három váltásban érkeztek ide: földmunkások, favágók, ácsok, kőművesek, tetőfedők. Az út
Novgorodból nehéz volt, az itteni vidéket a háború elpusztította, a közelben semmit nem
lehetett beszerezni, a készletből sohasem volt elég és Bruce, Chambers; Cruys s a többi
kisember mind annyit ragadott magához, amennyit tudott s ezt most az asztal fölött
nekitüzesedve, egymás fejére olvasták.
Péter Alekszejevicsnek meleg ételt adtak föl: metéltet. A különféle égtájak felé küldött
katonáknak ehhez a metélthez sikerült egy kakast is találni egy tanyán, a Fontanka partján;
egy finn halásznál, aki ennek örömére öt altint vasalt ki a vén madárért. Péter
Alekszejevics, miután evett, az asztalra rakta hosszú, nagy csuklójú kezét: a fürdő után
megduzzadtak rajta az erek. Keveset beszélt, figyelmesen hallgatott, dülledt szeme szigorú
volt és félelmetes; amikor pipatömés közben vagy valamilyen más okból lesütötte, kurta
orrú arca, a kicsiny, mosolygó száj szinte kedélyesnek látszott; az ember bátran odamegy,
poharát a poharához koccintja: „Az egészségedre, Bombavető uram.” Ö meg aszerint
persze, hogy ki az az ember, az egyiknek nem felel, a másiknak lentről fölfelé odabólint,
sötét finomszálú, göndör haja megrázkódik közben. „Bacchus nevében” – mondja mély
hangon s úgy látszik, ahogy Hollandiában tanították a kormányosok és matrózok; ajkával
hozzá sem érve a serleghez, a fogán át egyenesen a torkába önti az italt
Péter Alekszejevics ma elégedett volt, azzal is, hogy Danyilics a svédek bosszantására
ilyen szép házat építtetett, még Neptun és hableány is van a tetején, meg azzal is, hogy az
asztalnál mind az ő emberei ülnek s nagy dolgokról vitáznak, tüzeskednek, nem sokat
tűnődve azon, hogy az mennyire veszélyes s vajon sikerül-e. Különösen az örvendeztette a
szívét, hogy itt, ahol távoli ötletek és nehéz kérdések találkoztak; mindaz, amit emlékezete
számára válogatás nélkül jegyzett be vastag noteszába, amely összerágcsált ceruzacsonkok,
pipája és dohányzacskója mellett hevert a zsebében – mindaz valósággá vált: a vár
bástyáján szél tépi a zászlót, a mocsaras partból cölöpök meredeznek, munkával és gonddal
teli emberek járkálnak mindenfelé s már egy igazi város áll itt, nem nagy még, de „már
teljesen olyan, amilyen egy város lenni szokott
Péter Alekszejevics pipája borostyán szopókáját harapdálta s hallgatta is meg nem is,
amit a haragos Bruce morgott neki a rothadt szénáról, meg amit a részeg Chambers
kiáltozott, miközben poharát az övé felé igyekezett nyújtani. Az óhajtott; megszeretett
vidék itt van. Jó, persze, a fehér és meleg Azovi-tengeren is, melyet olyan nagy fáradsággal
szereztek meg, jó a Fehér-tengeren, amelynek hideg hullámai a belé lógó köd alatt
ingadoznak, de nem lehet összehasonlítani a Balti-tengerrel; ezzel a széles úttal, amely
csodálatos városok, gazdag országok felé vezet. Itt a szív is másképpen ver, a gondolatnak
szárnya nyílik, az erők megkétszereződnek.
Alekszandr Danyilovics már többször is odapillantott s látta; hogy min Herznek egyre
szélesebbre tágul az orrlyuka, pipájából meg mind sűrűbben ömlik a füst.
– Hagyjátok már abba! – kiáltott rá hirtelen a vendégekre. – Mindig ugyanaz a nóta: zab,
köles; zab, kölesi A Bombavető úr nem azért jött ide, hogy zabról és kölesről halljon. –
Mensikov jelentősen hunyorított egy kövérkés, édeskésen mosolygó emberre, akin kurta,
szétálló kabát volt. – Felten, tölts rajnait, azt a bizonyosat – s várakozón fordult Péter
Alekszejevics felé. Mensikov, mint mindig, most is kitalálta, kiolvasta elsötétedő szeméből,
hogy íme, itt van a pillanat, amikor mindaz, ami a fejében régen ott bujkált, gomolygott,
vergődött: rendbe szedődött és világos, megingathatatlan akarattá vált. S most aztán már ne
vitatkozzék, ne álljon senki ennek az akaratnak az útjába.
Az asztalnál elhallgattak, csak a bor bugyogott, ahogy a hasas palackból a serlegekbe
ömlött Péter Alekszejevics nem vette le kezét az asztalról, az aranyozott szék támlájának
vetette magát.
– Károly király vakmerő, de nem okos, nagyon is fennhéjázó – mondta lassan,
moszkvaiasan ejtve a szavakat. – A hétszázas évben elszalasztottá a szerencséjét; ha meg
tudta volna fogni, nem innánk itt rajnait. A narvai vereség nagy hasznunkra vált. A vasat
edzi, az embert érleli az ütés. Sok mindent megtanultunk, amit nem is gyanítottunk. A mi
tábornokaink, Borisz Petrovics Seremetyev és Anyikita Ivanovics Repnyin az élükön, az
egész világnak megmutatták, hogy a svédek nem „nem tudom micsodák”, és meg lehet
őket verni nyílt mezőn és a várfalakon belül is. Ti, szívem gyermekei, meghódítottátok és
fölépítettétek ezt a szent helyet. Neptun isten, a tenger mélységeinek mozgatója, ennek a
nagy úrnak a házfedelére hevert és várja a hajókat, amelyeken annyit dolgoztunk; hogy
belekérgesedett a kezünk. De okos dolog-e, miután Piterburgban a lábunkat megvetettük, a
svédeket örökké csak a Szesztra folyónál és Kotlin szigeténél verni vissza? Megvárni;
amikor Károly beleun, hogy a látomásaival és álomképeivel viseljen háborút, s Európából
ellenünk fordítja seregét? Akkor minket itt talán Neptun isten sem ment meg. A mi szívünk
itt van, de Károlyt a távoli határvidékeken erős várakban kell fogadnunk. Meg kell
kockáztatnunk, hogy magunk támadjunk; Mihelyt a jég lefut, Kexholm ellen kell mennünk
s elvenni a svédektől, hogy a Ladoga-tó, úgy, mint a régi időben is, megint a mienk-
legyen, s hajóhadunk veszély nélkül jöhessen le északról. Át kell lépnünk a Narova folyón
s Narvát ez alkalommal vereség nélkül venni be. A hadjáratra, pajtásaim, rögtön föl kell
készülni. Halogatás a halál testvére.

5
Péter Alekszejevics a dohányfüstön s az ablak sűrű rácsán át észrevette, hogy a levágott
szélű hold, amely egész idő alatt széttépett ködfoszlányok közt száguldott, megállt s ott
függ a levegőben.
– Csak maradj, maradj a helyeden, Danyilics, nem kell kíséret, kimegyek, lélegzem
egyet s visszajövök.
Fölkelt az asztaltól és kiment a tornácra. Neptun és az aranyfazekas, nagy mellű lány
alá. Csípős illatú, puha szél csapott az orrába. Péter Alekszejevics zsebre dugta a pipáját.
Egy ember vált el – az oszlop mögött – a ház falától, sipka nélkül volt, bocskorban, bő
parasztköpenyben, térdre ereszkedett s egy papírlapot tartott a feje fölé.
– Neked meg mi kell? – kérdezte Péter Alekszejevics. – Ki vagy? Kelj föl, nem ismered
az ukázt?
– Nagyhatalmú uralkodó – mondta az ember csendesen, szívhez szóló hangon –,
nyomorult és szegény gyermeked könyörög, a védtelen és adós Andrjuska Golikov…
Elpusztulok, uram, könyörülj rajtam.
Péter Alekszejevics haragosan húzta az orrát, haragosan vette az írást s még egyszer
ráparancsolt, hogy keljen föl.
– A munka elől futsz? Beteg vagy? Adnak ki nektek fenyőtoboz pálinkát, ahogy
elrendeltem?
– Egészséges vagyok, felség, nem szököm a munkától. Köret szállítok, földet ások,
gerendát fűrészelek… Csudálatos erő vész kárba bennem, felség… Festő vagyok a
Golikovok családjából, palehi szentképfestő. Olyan arcképet tudok festeni, hogy élőbb az
emberarcnál, nem öregszik és nem hal meg, örökké él benne a lélek. A tenger hullámait is
meg tudom festeni, hajókat rájuk, vitorláik alatt ágyúfüstbe burkoltan, a legművészibben.
Péter Alekszejevics másodízben prüszkölt, de most már nem haragosan.
– Hajókat tudsz festeni? De hogy higgyem el, hogy nem hazudsz?
– Elfuthatnék, idehozhatnám, megmutathatnám, de a falra festettem, a vakolatra és nem
festékkel, szénnel… Festékem, ecsetem, az nincs. Arról álmodok… Egy kis festéket, ha
csak egy gyűszűnyit is, meg néhány kis ecsetet, felség, megszolgálnám, a tűzbe mennék
érted.
Péter Alekszejevics harmadszor prüszkölt kurta orrával. – Gyerünk! – és arcát a hold
felé emelte, amely a csizmája alatt megroppanó tócsák vékony jégkérgére sütött, s mint
mindig; nagy irammal indult neki. Andrej Golikov futott mögötte. Péter cár szokatlanul
hosszú árnyékára sandított, vigyázva, hogy rá ne lépjen. Átmentek a téren, a ritkás fenyők
alatt befordultak s kiértek a Nagy-Névára, ahol az építőmunkások pázsittal fedett, alacsony
földkunyhói álltak a part mentében. Golikov az egyik előtt – egészen magánkívül –
meghajolt és suttogó siránkozással kinyitotta a nyers deszkaajtót. Péter Alekszejevics
lehajolt s belépett. Mintegy húsz ember aludt a priccseken, a bekecsek, gyékénytakarók alól
meztelen lábak meredeztek k. Az égő forgácsú fénytartó előtt nagy szakállú ember ült, övig
csupaszon, az alacsony padlón az ingét foltozta.
Nem bámult el, amikor Péter cárt meglátta, beszúrta a tűt, letette az inget s szép lassan
meghajolt, mint a templomban a fekete szentképnek.
 – No, panaszold ki magad! – mondta Péter kurtán. – Az étel rossz?
– Rossz, felség – felelte az ember egyszerűen, világosan.
– A ruházkodás komisz?
– Ősszel adtak ki egy ruhácskát, a tél folyamán, látod, elhordtuk.
– Betegeskedtek?
– Sokan betegeskednek, felség. Nagyon nehéz vidék
– A gyógyszertár ellát benneteket?
– A gyógyszertárról hallottunk, igaz.
– Nem hisztek a gyógyszertárban?
– Hogy is mondjam neked… mintha magunktól gyógyulnánk meg.
– Te honnét való vagy? Melyik csoporttal jöttél?
– Kerenszk városból jöttem, a harmadikkal, az őszivel. Váraljaiak vagyunk. Itt a
kunyhóban mindnyájan szabadok vagyunk.
– Miért maradtál itt télire?
– Nem volt kedvem télire hazamenni, úgyis csak az éhségtől üvölt az ember a
kemencén. Itt maradtam bérért, a kincstár kenyerén, fát szállítunk De nézd csak meg,
milyen – kenyeret adnak. – A paraszt egy darab fekete kenyeret húzott ki a bekecse alól,
megnyomkodta, széttörte merev ujjaival, – Csupa penész; Mit segíthet itt a gyógyszertár?
Andrej Golikov szép csendesen kicserélte a fénytartóban a forgácsot Az agyaggal
bevert, helyenként kimeszelt, alacsony kunyhóban világosabb lett. A gyékény alól
néhányan fölemelték a fejüket. Péter Alekszejevics a priccsre ült, átfogta a térdét, és
áthatóan nézte, szemtől szembe, a szakállas parasztot,
– Na és otthon, Kerenszkben mit csinálsz?
– Szörpkészítők vagyunk, de most kevés méhszörpöt isznak; senkinek sincs pénze.
– Én vagyok a hibás? Mindent elszedtem. Így van?
A szakállas fölemelte és leeresztette meztelen vállát, sovány mellén fölemelkedett és
leszállt a rézkereszt, s gúnyos mosollyal csóválta meg a fejét.
– Az igazságot akarod tudni? No jó, mi nem félünk az igazságot kimondani, kínpadviselt
emberek vagyunk. A régmúlt esztendőkben a nép persze sokkal könnyebben élt. Ilyen adók
és beszolgáltatások nem voltak… Most meg folyton csak: pénzt adj, meg megint csak
pénzt. Régebben kémény és eke után fizettünk, nagyobbrészt kölcsönös kezességgel, meg
lehetett értetni magunkat, megvoltunk valahogy, kényelmesebb volt. Te most
megparancsoltad, hogy mindenki maga után fizessen, minden lelket összeírtál, mindenki
körül egy komisszár, egy kincstári adószedő kering, hogy fizessen. S az utóbbi évekbe még
ide, Piterburgba is három váltást kell nyáron át állítani, negyvenezer falusit. Könnyű dolog
ez? Nálunk minden tizedik udvarból szednek egy embert, fejszével és vésővel vagy lapáttal
meg keresztfűrésszel. A többi kilenc udvarból az ellátás pénzét szedik össze, minden
udvarból tizenhárom altint és két félkopejkást. Csakhogy azt meg kell ám keresni.
Elgyötröd a gégéd a piacon: „Tessék a forró méh-szörp!” Az a jó ember meg is inná, de
egy köszönömön kívül nincs a zsebében semmi sem. A fiaimat elvitted dragonyosnak,
otthon az öregasszony meg a négy lányka, egyik kisebb, mint a másik. Persze, te jobban
tudod, uram, mi mire kell.
– Az igaz, hogy én jobban tudom! – mondta Péter Alekszejevics keményen. – Add csak
ide azt a kenyeret! – Fogta a penészes darabkát, széttörte, megszagolta, zsebre dugta. – Ha
megindul a Néva, új ruhát, bocskort hoznak. Lisztet is hoznak, itt fogjuk sütni a kenyeret. –
Az ajtó felé indult volna, egészen megfeledkezett Golikovról, de az olyan esdeklő
mozdulatot tett s úgy pillantott rá, hogy Péter Alekszejevics mosolyogva mondta: – No,
szentképfestő? Mutasd hát…
 A fal egy része a priccsek közt gondosan le volt dörgölve és bemeszelve, egy része
gyékénnyel befödve. Golikov óvatosan levette a gyékényt, odahúzta a nehéz fénytartót,
még egy másik forgácsot is gyújtott, s reszkető kezében tartva, magas hangon kijelentette:
– Az igen dicsőséges Néva-torki tengeri győzelem az ezerhétszázharmadik év május
ötödik napján: az „Asztrel” nevű, tizennégy ágyús, ellenséges kétárbocos és a tízágyús
„Gedán” tengernagyi hajó megadják magukat Péter Alekszejevics bombavető úrnak és
Mensikov hadnagynak.
A vakolt falon, vékony széndarabbal művészien megrajzolva, két ágyúfüstbe burkolt
svéd hajót lehetett látni a tajtékosán bodorodó hullámokon, a hajókat környező
csónakokból orosz katonák kapaszkodnak a fedélzetre. A hajók fölé a felhőből két kéz
nyúlt, egy hosszú árbocszalagot tartottak az említett felirattal.
Péter Alekszejevics leguggolt.
– Ni csak! – mondta. Minden igaz volt, a hajók kötélzete,a hólyagszerűen fölfújt vitorlák
és zászlók. Még Alekszaskát is látta, amint karddal, pisztollyal a rohamhágcsón kúszik. S
magát is fölismerte, erősen kicsinosítva, de az igaz, hogy az ellenséges hajó tatja alatt, a
csónak orrán állt akkor, kiabált és gránátokat dobált. – Ni csak! Honnét tudsz le erről a
győzelemről?
– A te csónakodban voltam, evezős.
Péter Alekszejevics megérintette ujjával a rajzot; csakugyan szén! (Golikov a háta
mögött csendesen felnyögött.)
– Ha így van, tán elküldlek Hollandiába tanulni. Nem részegesedsz el? Ismerlek ám
titeket, sátánfajzat
Péter Alekszejevics visszament a főkormányzóhoz és megint leült az aranyozott székbe.
A gyertyák leégtek már, a vendégek alaposan becsíptek. Az asztal másik végén a hajóácsok
fejüket összedugva, valami panaszos nótát énekeltek Egyedül Alekszandr Danyilovics feje
volt világos. Rögtön észrevette, hogy min Herznek rángatózik a szája sarka s gyorsan
végiggondolta, mi lehet az oka?
– Ne edd azt! – kiáltott rá hirtelen Péter Alekszejevics s zsebéből egy darabka penészes
kenyeret húzott ki. – Kóstold meg ezt, főkormányzó úr!
– Min Herz, ebben nem én vagyok a hibás, a kenyérkiadást Golovkin vezeti, ő fulladjon
meg ezen a darabon. Ó, a tolvaj, a szégyen telén!
– Megeszed! – Péter Alekszejevicsnek vadul elnyílt a szeme. – Ganéjjal eteted az
embereket! Edd magad. Neptun! Te itt mindenért felelsz! Minden emberi lélekért!
Alekszandr Danyilovics egy epedő, bűnbánó pillantást vetett min Herzre, és rágni kezdte
a kenyérhéjat, készakarva nehezen nyelte, mintegy könnyein át.

6
Péter Alekszejevics aludni a maga házacskájába ment, minthogy a főkormányzó szobái
magasak voltak, ő pedig szerette az alacsony mennyezetet s a barátságos helyiségeket.
Zaandami tartózkodása alatt. Kist kovács házikójában egy szekrényben aludt, ahol a lábát
nem lehetett kinyújtani, s mégis jól érezte magát.
A tiszti szolgája, Nartov, jól bedurrantott a kemencébe; a hosszú ablak előtt, amelyen
csak meghajolva lehetett kinézni, az asztalon széjjelrakta könyveit, füzeteit, a papirost, és
mindent, amivel írni lehet, nagy bőrzacskóban a rajzoló, asztalos és orvosi szerszámait,
látcsöveket, iránytűket, dohányt és pipákat. A szoba tengerészvászonnal volt kárpitozva. A
sarokban fél ember magasságnyi rézlámpás állt, amelyet a Péter-Pál erőd világító árbocára
hoztak, néhány csónak- és hajóhorgony is hevert ott, szurkozott kötelek meg csigák.
A fürdő és a jó vacsora után a festett mennyezetű, négy csavartoszlopú faágyon,
vászonsipkáját a fejébe húzva, Péter Alekszejevicsnek édesen el kellett volna aludnia. De
nem tudott elaludni. A tetőn lármázott a rohamokban föltámadó szél; a kemence
kéményébe ordított, megrázta az ablaktáblákat. A földön, egy nemeztakarón, a kerek kis
likacskás lámpást maga mellé rakva, szívbéli barátja, Alekszaska ült, s Ágoston pénzügyi
nehézségeiről beszélt, amelyekről az udvarában levő követ, Grigorij Fjodorovics
Dolgorukij herceg írásban és küldöncök útján állandóan jelentést tett.
Ágoston királyt végképp tönkretették a szeretői. Pénz pedig nincs; szászországi
alattvalói odaadtak mindent, amit tudtak, ott, azt mondják, száz tallért sem lehet fölhajtani;
a lengyelek a sandomiri országgyűlésen – megtagadták a pénzadót; Ágoston eladta a
kastélyát fél áron a porosz királynak, de az ördög vagy Károly király megint odadugott
neki egy nőszemélyt. Európa első szépségét, Aurora Königsmark grófnőt, s Ágoston a
pénzt az ő tiszteletére rendezett tűzijátékokra és bálokra verte el; amikor pedig a grófnő
meggyőződött, hogy Ágostonnak kiürült a zsebe, szép komplimentet mondott neki és
elment, egy teli hintó bársonyt, selymet és ezüstneműt vive magával. Ágostonnak még
ennivalója sem maradt. Elment Grigorij Fjodorovics Dolgorukij herceghez, fölébresztette,
egy karosszékbe hanyatlott s elkezdett siránkozni: „Az én szász csapataim, azt mondja,
második hete csak kétszersültet rágnak, a lengyel csapatok, minthogy nem kapnak zsoldot,
rablásra vetemedtek … A lengyeleknek egészen elment az eszük, ilyen részegeskedésre,
ilyen polgárháborúra még Lengyelországban sem emlékeznek, a pánok meg a slahticsok
rohammal veszik be egymás várát és kastélyát, falvakat égetnek föl s rakoncátlanabbak a
tatárnál. A Rzeczpcspolitáért nem fáj a fejük. Ó, én szerencsétlen királyi Jobb, ha kihúzom
a kardomat és beledőlök!”
Dolgorukij herceg, aki jó ember, hallgatta-hallgatta, megkönnyezett ekkora
boldogtalanságon s nyugta nélkül tízezer holland tallért adott neki a tulajdon pénzéből. A
király hazaillant, ahol új kedvese, Kozelska grófnő tombolt s vele kezdett el dáridózni.
Alekszandr Danyilovics közelebb húzta a vaslámpást, kivette a levelecskét, a világító
lyukacskához tartotta s akadozva olvasta végig, minthogy még nem volt elég erős az írás-
olvasásban.
– Íme, például, min Herz, mit ír nekünk Sandomirből Grigorij Fjodorovics herceg: „A
lengyel sereg a csapszékekben korsó mellett derekasan harcol, de a csatamezőre, az
ellenség ellen kivinni nehéz. Ágoston király szász serege elég rendes, csak a svédek ellen
nincs düh benne. Lengyelország felét a svédek végképp tönkretették, a templomokat és a
sírokat sem kímélték meg. De a lengyel pánok nem néznek semmire; mindenik csak
magára gondol. Nem tudom, hogy állhat fönn ilyen állam! Nekünk semmiféle hasznot nem
hoz, legföljebb, hogy az ellenséget eltereli.”
– Nagyobb haszonra nem is számítok – mondta Péter Alekszejevics. – Dolgorukijnak
pedig azt írtam, hogy hajtsa be maga, ahogyan akarja, a tízezer holland tallérját, én nem
felelek érte… Egy fregattot lehet építeni azon a pénzen. – Ásított, összekoccintotta a fogait.
– Éva leányai! Mit művelnek a magunkfajta emberrel! Amszterdamban eljött hozzám egy a
kocsmából, beszédes volt, meglehetős fürge. Azt sem úsztam meg olcsón.
– Min Herz, hát össze lehet hasonlítani téged ebben a tekintetben Ágostonnal? Neki csak
az az Aurora Königsmark félmilliójába került. Annak a csaplárosnénak meg, jól
emlékszem, csak háromszáz vagy tán ötszáz rubelt ajándékoztál.
– Csakugyan ötszáz rubelt? Aj-jaj-jaj… Bár vert volna meg valaki. Ágoston nem példa
nekünk., mi az állam emberei vagyunk, tulajdon pénzünk nincs, óvatosan bánj, Alekszaska,
azzal a „csak”-kal, ne ítélj olyan könnyen, ha állami pénzről van szó…– Hallgatott egy
darabig.” – Van itt egy embered, fát szállít… Isten tehetséget adott neki.
– Andrjuska Golikov, bizonyára?
– Itt nincs a helyén, nem neki való a munka… Moszkvába kell küldeni. Hadd fessen ott
egy bizonyos személyről arcképet. – Péter Alekszejevics odasandított. Alekszaska, nem
lehetett jól látni, mintha vigyorgott volna. – Vigyázz, fölkelek és elraklak egy husánggal,
komám, megtanítlak nevetni… Vágyakozom Katyerina után, ennyi az egész … Becsukom
a szememet s látom, mintha előttem állna, kinyitom a szememet s orromban az illata.
Mindent megbocsátok neki, valamennyi férfiemberét, veled együtt… Éva lánya, nincs mit
mondani többet…
Péter Alekszejevics hirtelen elhallgatott s a hosszú hajnaltól szürkéllő ablakocska felé
fordult. Alekszandr Danyilovics fölemelkedett egy kicsit a nemeztakaróról. Az ablak alatt a
szélzúgásba egy másik nehéz dörgés tört bele, a fölrepedező, széttöredező, egymásra
tornyosuló jégé.
– A Néva megindult, min Herz.
Péter Alekszejevics kidugta a medvebőr takaró alól a lábát.
– No, elég! Most aztán vége az alvásnak!

Harmadik fejezet

1
A Kexholm elleni hadjáratot már a legelején félbe kellett szakítani. A korábban elindult
gyalogos ezredek és a katonai szekérkaravánok nem tették meg Schlüsselburgig a fél utat
sem, a lovasság alig kelt át az Ohta folyócskán, a nehéz evezős csónakok, bennük a
preobrazsenszkojeiek és szemjonovszkijiak öt versztányira sem jutottak föl a Néván, a
parton, a letördelt fenyőrőzse közül egy lovas ember ugrott ki s kétségbeesetten lengette a
kalapját. Péter Alekszejevics az evezős flottilla mögött cirkált egy csónakon s meghallotta
az ember kiabálását: „Hé-é, csónakosok, hol az uralkodó? Írást hozok neki.” Átcsapta a
vitorlát s a partnak tartott. A lovas leugrott a földre, a part szélére szökött, két ujjával tiszti
nemezkalapjának a szélére ütött, piros arcát s készséges ijedt szemét előrevetve, rekedt
hangon mondta:
– Péter Matvejevics Aprakszin belső kamarástól, Bombavető úr.
Mocskos, vörös kihajtókájából kihúzta a cérnával átvarrt, viasszal lepecsételt levelet,
átnyújtotta és visszalépett. Paska Jaguzsinszkij zászlós volt.
Péter Alekszejevics elharapta a fonalat, átfutotta a levelecskét, még egyszer figyelmesen
végigolvasta, arca elkomorodott. Szemét összehúzva arra nézett, ahol a napfényes víz
színén, egyszerre lengő evezőjükkel, a súlyosan megrakott csónakok úsztak.
– Add oda a lovadat egy matróznak s ülj be a csónakba – mondta Jaguzsinszkijnak s
hirtelen rákiáltott: – Gázolj a vízbe, látod, zátonyon vagyok, rúgd el a csónakot, aztán ugorj
be.
Az egész úton hallgatott, amíg csak a piterburgi oldalra nem értek, ahová szél ellen
lavírozva kellett eljutniuk. A csónakot ügyesen a kikötőhídhoz vitte, a nagy vitorlát két
matróz sietve leeresztette, kopogó cipővel a csónak orrára rohantak, ahol a kidörzsölt
orrvitorlarúdon csapkodott a vitorlavászon. Péter Alekszejevics némán, csillogó szemmel
figyelt, amíg a két matróz a vitorlát szép rendesen, az előírás szerint föl nem csavarta és az
egész kötélzetet be nem vonta. Csak akkor indult el a házikója felé. A nyugtalan Mensikov,
Golovkin, Bruce és Cruys viceadmirális rögtön odagyűltek. Péter Alekszejevics kinyitotta
az ablakot, beengedte a szelet a fülledt szobácskába, az asztalhoz ült és átolvasta Péter
Matvejevics Aprakszin levelét, aki Jamburg helyőrségének volt parancsnoka, húsz
versztányira Narvától északra.
„Ahogy megparancsoltad, uram, tavasz kezdetén három gyalogos ezreddel és öt lovas
századdal kiszálltam Jamburgból a Narova torkolata felé s azon a helyen állapodtam meg,
ahol a Rosszony patak beleömlik. Hamarosan öt svéd hajó érkezett s messze a tengeren
még több árboczászlót lehetett látni. Két hadihajó enyhe széllel bejött a torkolatba,
ágyúival veretni kezdte a mi szekértáborunkat. Mi a tábori ágyúinkkal, hála Isten, emberül
megfeleltünk nekik: a svédek egyik hajóját szétbombáztuk s az ellenséget a Narova
torkolatából kivertük.
Ez óta a harc óta a svédek második hete ott horgonyoznak a tengerparton.– öt hadihajó
és tizennégy teherszállító kétárbocos, amivel énnekem nem kis gondot adnak. Szüntelenül
küldöm a lovas felderítőket, végig az egész tengerparton, s nem engedem, hogy a svédek a
szárazra bármit kirakjanak. Úgyszintén dragonyosokat is küldök a revali úton, egészen
Narva alá s szétverem az ellenséges őrszemeket. A »nyelvek« azt mondják, hogy Narvában
mindenben szükséget szenvednek, és nagyon szomorkodnak, hogy bölcs parancsodra a
Narova torkolatát elfoglaltuk.
Önkénteseink, akik egészen Narva kapujáig hatoltak, éjszaka elfogtak egy követet, aki a
revali kormányzó rejtjeles levelét vitte Horn narvai parancsnoknak. Ez a küldönc, mint
kiderült, az előkelő családból való Stael von Holstein gárdakapitány volt, Károly király
kedves embere. Kezdetben sehogy sem akart válaszolni, de amikor egy kicsit rákiabáltam,
elmondta, hogy Schlippenbachot hamarosan nagy sereggel várják Narvába, hogy a svédek
egy harmincöt hajóból álló karavánt irányítottak már oda, gabonával, malátával, heringgel,
füstölt hallal és sózott hússal. A karaván parancsnoka de Proux viceadmirális, egy francia,
akinek a bal karja hiányzik, helyette ezüstből csináltak neki kart. Hajóin több mint kétszáz
ágyú és gyalogos tengerész van.
Ilyen rendkívül nagy és félelmetes ügyben nem tudtam, hihetek-e Holstein kapitánynak,
de íme, felséges uram, ma korán reggel eloszlott a tengeren a köd s azt láttuk, hogy az
egész láthatár teli vitorlával, több mint negyven árbocszalagot számoltunk meg. Az én
erőm csekély, a lovasság egészen kis számú, ágyúm csak kilenc van, egy abból is
fölrobbant a napokban lövés közben… A végső pusztuláson kívül nem várok semmit…
Segíts, felséges uram…”
– Nos? Mit szóltok hozzá? – kérdezte Péter Alekszejevics az olvasást befejezve.
Bruce komoran fúrta az állat fekete nyakkendőjébe. Cornelius Cruys cserzett arca nem
fejezett ki semmit, csak pupilláját húzta össze, mintha látná a Narvai-öbölben azt a félszáz
svéd árbocszalagot. Alekszandr Danyilovics mindig gyors volt a válaszban, de most még ő
is hallgatott s homlokát ráncolta.
– Azt kérdem, haditanácsbéli urak, vegyük-e úgy, hogy ebben a ravasz játékban Károly
király elnyerte egy figurámat: egy ügyes húzással Narva ellen megvédte Kexholmot? Vagy
legyünk továbbra is makacsok és vezessük Kexholm ellen a gárdát Narvát
Schlippenbachnak hagyva?
Cornelius Cruys dohányszelencéjéből, az admirálisi méltóság ellenére, egy csipet
matrózdohányt vett ki, amit cayenne-i borsban és rumban főzött meg s a képe mögé dugta.
– Nem – mondta Bruce szilárdan.
– Nem – mondta Alekszandr Danyilovics a térdére csapva.
– Kexholmot nem lesz nehéz bevennünk – szólt Gavrila Ivanovics Golovkin szelíd
hangon –, csak Károly király egy másik figurát is el ne vegyen közben, ez alkalommal a
dámát.
– Úgy van – mondta Péter Alekszejevics.
S nem kellett több szó, megértették, hogy Schlippenbach hadtestét Narvába beengedni
annyit jelent, mint a fő várak, Narva és Jurjev birtokáról lemondani, amik nélkül a
Piterburg felé vivő út fedezetlen marad. Egy órát sem lehetett késlekedni. A schlüsselburgi
utón és a Néva mentén nem sok idő múlva küldöncök nyargaltak a paranccsal, hogy a
csapatok és az evezős flottilla térjenek vissza Piterburgba.
Paska Jaguzsinszkij hadnagy, aki három napja nem szállt ki a nyeregből, Nartov tiszti
szolgától éppen csak egy kupica cári, borsos pálinkát és egy szelet sós kenyeret kérhetett s
már indult is vissza a táborba Péter Matvejevics Aprakszinhoz, aki azt a parancsot kapta,
hegy bízza bánatát habozás nélkül az úristenre, s csapatával álljon ellen keményen, utolsó
lélegzetig a svéd flottának. Péter Alekszejevics, amikor Jaguzsinszkijt elengedte, megfogta
a kezét, magához vonta és homlokon csókolta.
– Élőszóval ezt mondod neki: egy hét sem telik bele, egész seregemmel Narva alatt
leszek.

2
Károly királyt áradó kakaskukorékolás ébresztette föl: ahogy szemét a félig homályos
sátorban kinyitotta, hallotta, amint a kakas mély lélegzetet vesz s teli torokból szépen
rázendít; a társzekereken hozták s éjszakára, kalitkában, a király sátra elé tették. Utána egy
kürt kezdte elnyújtottan az ébresztőt fújni; a királynak ködös szakadék, vadászkürt,
kutyacsaholás jutott az eszébe s a vad vérére szomjazó türelmetlen vágy… Közvetlenül a
sátor előtt egy kiskutya vakkantgatott, hangja után olyan kis szemét, amit a hölgyek
visznek magukkal a hintájukban… Valaki rápisszegett, a kiskutya panaszosán fölvisított.
„Megtudni, honnét való ez a kiskutya” – jegyezte meg a király. Nem messze, a lóállásban a
lovak nyugtalankodni kezdtek, egyik vadul fölnyerített. „Sajnálom, de Neptunt nyilván ki
kell heréltetni” – jegyezte meg a király. Kimért, súlyos léptek dobogtak el a sátor előtt. A
király hegyezte a fülét, hogy az őrváltásnál a vezényszót meghallja. A sátor fölött,
füttyökkel vágva a levegőt, madarak szálltak el. „Szép nap lesz” – mondta. A neszek és
hangok mind hallhatóbbak lettek. Minden violánál, és hárfánál, klavecinnél édesebb volt az
ébredő tábornak ez az eleven, férfias zenéje.
A rövid álom után a tábori ágyon, az útipor és lóverejték szagú katonaköpeny alatt a
király kitűnően érezte magát. C, igen. Ezerszer kellemesebb lett volna a
kakaskukorékolásra úgy ébredni, hogy a mező másik oldalán az ellenség áll, a nedves
ködben onnét húzódik tűzrakásai füstje… Akkor: ki egyetlen ugrással az ágyból, bele a
csizmába és föl a lóra… S nyugodt léptekkel, szeme csillogását türtőztetve megy harcra
sorakozó katonái elé, akik ott állnak már bajuszosan, ridegen.
– Az ördög vigye! A végzetes kliszovi csata óta Ágoston király, aki minden ágyúját,
zászlaját elvesztette, folyton visszavonul, már egy egész éve mást sem tesz, csak
visszavonul, tekereg, mint a nyúl, végig a roppant Lengyelországon… Ó, a gyáva, ó, a
hazug, az intrikus, hitszegő, ledér. Fél a nyílt találkozástól, arra kényszeríti ellenfelét, hogy
a narvai, rigai és kliszovi győzelmek messze zengő dicsőségét eredménytelen vadászatra
váltsa, éhes szász gyalogosok és részeg lengyel huszárok után … Arra kényszeríti
ellenségét, hogy egész délelőtt az ágyban fetrengjen, mint holmi kurtizán.
Károly király két ujját az ajkához tette s füttyentett. A ponyva vászonszéle rögtön
félrelebbent és báró Björkenhjelm kamarás lépett a sátorba – fölálló orrocskáján egy
bibircsók – meg az ordonánc. Károly személyes testőre, aki fejével majd a sátor tetejét
verte; egy pár kitisztogatott csizmát s a sötétzöld katonakabátot hozta be, amelyen néhány
helyen golyók és ágyúszilánkok nyoma volt bestoppolva.
Károly király kilépett a sátorból és odatartotta a tenyerét: az ordonánc egy ezüstkorsóból
óvatosan önteni kezdte a vizet. A szálló bombákhoz Károly király könnyen hozzászoktatta
magát, de a hideg víztől, rettegett, amikor a nyakához s a füle mögé ért. Odadobta
törülközőjét az ordonáncnak, megfésülte rövidre nyírt haját, közben bele se nézett a
tükröcskébe, amelyet Björkenhjelm báró hozott oda neki. Megigazította nyakig begombolt
kabát ját s végignézett a sátrak egyenes során, a patak felé ereszkedő zöld lejtőn. A sátrak
mögött, a lovak cölöpéinél, a szokásos sürgés-forgás folyt; a tüzérek ronggyal tisztogatták
az ágyúk rézcsövét. „Mennyivel nagyszerűbb az ágyútalpakra freccsent sár s a puskapor
bekormozta réz” – jegyezte meg Károly megvetőn. Lent, a patak partján a katonák az
ingüket mosták s az alacsony fűzfabokrok ágaira aggatták. A patak túlsó oldalán, a
mocsárban, teológia tanárra emlékeztető gólyák járkáltak nagy méltóságosan. Messzebb a
leégett falu csupasz kéményei meredeztek, mögöttük a halmon, az évszázados fák mögül, a
templom két vedlett tornya sárgállt.
Károly király már a csömörlésig unta ezt az annyiszor ismétlődő, egyhangú tájképet.
Három éve kószál ide-oda ebben az átkozott Lengyelországban! Ez a három év egy fél
világot adhatott volna neki, a Visztulától az Uralig!
– Király felség, méltóztassék reggelizni – mondta Björkenhjelm báró, ápolt keze előkelő
mozdulatával a sátor félre-hajtott függönyére mutatva. Ott, az üres puskaporos hordón,
amely hófehér vászonnal volt leterítve, ezüsttányérkán, vékony darabokra szelt kenyér
feküdt, s egy tál állt, főtt répával, meg egy másik a katonák tönkölylevesével. Semmi több.
A király belépett, leült, széthajtotta térdén a szalvétáját. A báró a háta mögé állt,
szüntelenül csodálkozva a király makacs különcségén: hogy egészségét ilyen böjtös
ételekkel ássa alá. A jövendő memoárok nem lennének meg enélkül? A király becsvágyó.
Az aranyserleg, a nagy Benvenuto Cellini mester munkája – Ágoston király
gyűjteményéből zsákmányolták a kliszovi csata után – békaszagú patakvízzel volt
megtöltve. A világhír kétségkívül nem kis teher!
– Honnét került a táborba az a koszos kis kutya, jött valaki? – kérdezte Károly a répát
rágva.
– Felséges uram, Ágoston király kedvese, Kozelska grófnő érkezett késő éjjel a táborba,
azt reméli, hogy felséged kegyes lesz fogadni.
– Piper gróf tud az érkezéséről?
A báró igenlően felelt. Károly király befejezte silány reggelijét, elszántan kiitta a
serlegből a vizet, összenyomkodta szalvétáját s kicsiny, háromszögletű, paszománytalan
kalapját tarkójára csapva, kilépett a sátorból. Megkérdezte, hol van a grófnő hintája s
megindult a mogyoróbokrok irányába; az ágak közt ott egy arany-Cupido s a fogat tetejét
díszítő galambocskák csillogtak a napban.
Kozelska grófnő egy halom párna és csipke közt aludt a hintóban. Pompás nő volt s még
üde bőre nagyon fehér, szőke fürtjei kibuggyantak a gyűrött főkötő alól. A király csizmája
alá keveredő kiskutya visítása fölébresztette, kinyitotta nagy, smaragdszínű, szláv szemét,
amelyet Károly király a férfiakban megvetett, a nőkben pedig gyűlölt. A grófnő meglátta a
hintó ajtóüvegéhez tapadó sovány, földszínű arcot, a megvető fiús szájat, a nagy, húsos
orrot s arcát kezébe temetve, fölkiáltott.
– Miért jött? – kérdezte a király. – Fogassa be haladéktalanul a lovait és induljon á
legnagyobb gyorsasággal vissza, különben az arcátlan és mocskos Ágoston király kémének
fogják tekinteni. Hallja, amit mondok?
A grófnő lengyel volt, nem lehetett egykönnyen megijeszteni. A király ezenkívül rosszul
is fogta meg dolgot: udvariatlanságon és fenyegetőzésen kezdte… A grófnő elvette arcáról
a pufók, könyökig meztelen kezét, fölemelkedett párnáiról s elbűvölő együgyűséggel
mosolygott rá.
– Bonjour, Sire – mondta kecsesen. – Ezer bocsánat, hogy megijesztettem a
kiáltásommal… Bijou, a kutyuskám a hibás, annyi izgalmat okoz nekem, ügyetlenségében
mindig láb alá kerül… Kiengedtem a hintómból, hogy valami kenyérhéjat vagy tyúkcsontot
keressen… Mind a ketten majd meghalunk éhen. Sire. Tegnap egész napon át lakatlan
vidéken, földúlt falvak és leégett kastélyok mellett száguldtunk, egy morzsányi kenyeret
sem tudtunk szerezni; egy aranyat kínáltam egy tyúktojásért… A derék lengyelek, akik
valami odúkból előmásztak, csak a kezüket emelték Istenhez… Síre, én reggelizni
akarok… Meg akarom magamat jutalmazni az út borzalmaiért, a jóságára, nagylelkűségére
hivatkozom, engedje meg, hogy a jelenlétében megreggelizzem.
Megszakítás nélkül beszélt, olyan választékos francia nyelven, mintha egész életét
Versailles-ban töltötte volna, közben sikerült megigazítania a haját, kipirosítania a
szájaszélét, bepúderezte, beillatosította magát és éjszakai fejkötőjét egy spanyol csipkével
cserélte föl… Károly király hiába igyekezett egy szót közbeszúrni, a grófnő kiröppent a
hintóból és karon fogta.
– Ó, királyom, egész Európa meg van bolondulva magáért, senki sem beszél már sem
Savoyai Eugénről, sem Marlborough hercegről, Eugén és Marlborough a dicsőség
koszorúját a svédek királyának kénytelen átengedni. Meg lehet bocsátani az izgalmakat,
egy percért, hogy magát, álmaim hőse, láthassam, kész vagyok habozás nélkül odaadni az
életemet. Vádoljon amivel akar, Sire, végre is hallom a hangját és boldog vagyok.
A grófnő fölkapta a lába alatt forgolódó, tompa orrú, bozontos kutyuskát, s olyan erősen
kapaszkodóit a király könyökébe, hogy annak nevetségessé kellett volna válnia, ha ezt a
hölgyet ellöki magától.
– Én főzeléket eszem és csak vizet iszom – mondta kurtán. – Kétségbe vonom, hogy
Ágoston király bő asztala után beéri ezzel… Jöjjön a sátramba.
Az egész svéd tábor nem kevéssé csodálkozott, amikor azt látta, hogy királya a
mogyorós csalitból egy buja szépséget vezet ki, a reggeli szellőn, lengő, könnyű
szoknyában és csipkében. A király útközben dühösen ütötte föl az orrát. A sátornál az
előkelő tartású Björkenhjelm báró várta, aranylornyettel; hatalmas parókában, meg a
parasztos, négyszögletes, higgadtan-gunyoros Piper gróf.
Károly király maga előtt engedte be a grófnőt a sátorba s a foga közt odaszólt Pipernek:
– Ezt jó sokáig nem bocsátom meg magának. – Bjőrkenhjelmnek pedig: – Az ördög
vigye, keressen valami marhahúst ennek a személynek.
Károly egy dobra ült, szemben a grófnővel, az meg a párnákra, amiket a báró rakott oda
neki. A puskaporos hordón föladott reggeli minden várakozást fölülmúlt. Volt itt pástétom,
libaaprólék, hideg vad, a Benvenuto Cellini készítette serlegbe még bor is került.
– Nagyszerű! – jegyezte meg Károly, ajkait összeszorítva.
– Most már tudom, min él sátrában ez a léhűtő Björkenhjelm.
– A grófnő jó étvággyal költötte el a reggelit, a csontocskákat kiskutyájának dobta s
tovább csicsergett.
– Ah, Jézusmária, mire való ez a fölösleges képmutatás! Sire, ön a gondolataimban
olvas… Engem egyetlen remény hozott ide, hogy megmentsem a Rzeczpospolitát… Ez a
küldetésem, ezt sugallja a szívem… Vissza akarom adni Lengyelországnak a
gondtalanságát, jókedvét, dicső lakomáit, pazar vadászatait… Lengyelország romokban
van. Ne ráncolja. Sire, a szemöldökét. Ágoston király könnyelműsége az oka mindennek, ö,
hogy bánja most már, hogy rossz órájában meghallgatta azt a démont, Johann Patkult, s
ellensége lett önnek. Higgye el, hogy nem Ágoston rosszakarata, hanem csak ez a
felnégyelést érdemlő Patkul kezdte a szerencsétlen háborút Livóniáért. Patkul, csak Patkul
hozta létre a természetellenes szövetséget Ágoston király meg a dán király és a vad
szörnyeteg, Péter cár közt… De hát nem lehet-e jóvátenni a hibákat? Nem a nagylelkűség-e
minden erények legnagyobbika… Ó, Sire, ön nagy ember, nagylelkű…
A grófnő szláv szeme nedves smaragdhoz vált hasonlóvá. De az étvágyát nem vesztette
el. Gondolatai olyan galoppban száguldtak, hogy Károly király nehezen érte utol; alig
szánta el magát valami éles válaszra, már egy új mondatnak kellett ellentmondania.
Björkenhjelm még a sóhajtását is visszafojtotta… Piper, nehéz lábait a sátor sarkában
szétvetve, az irattartót hasához szorítva, ravaszul mosolygott a grófnő szavain.
– A béke, csak a béke az, amit Ágoston király akar; megkönnyebbedve tépné szét Péter
cárral a szégyenteljes egyezséget. De a leghangosabban mi, asszonyok esdekeljük a békét…
Három év háború, zűrzavar, ez túlságosan sok a mi rövid életünkben.
– Nem béke, kapituláció – mondta ki végre Károly király, a grófnőre meresztve sárgás
szemét. – Tárgyalni nem itt akarok, Lengyelországban, amely többé nem Ágostoné, hanem
Szászországban, a fővárosában. Jóllakott, asszonyom? Nincs több fölhányni valója?
– Sire, én egészen meghabarodtam – mondta sietve a grófnő, rózsás ujjacskáit
megnyalva, miután a kitűnően sütött szalonkával végzett. – Elfelejtettem a legfontosabbat
közölni, amiért lélekszakadva száguldottam ide. – Kinyitotta a karkötőjén lógó aranytokot,
egy papírgöngyöleget vett ki belőle és szétbontotta. – íme, Síre, egy galambpostával jött
sürgöny, tegnap reggel kaptuk, Péter cár nagy erőkkel Narva ellen nyomul. Kötelességem
figyelmeztetni önt a moszkvai zsarnoknak erre a veszélyes hadmenetére.
Piper gróf nem mosolygott többé, a királyhoz lépett s együtt kezdték betűzni a
galambpostán jött sürgöny apró vonásait. A grófnő Björkenhjelmre fordította gyönyörű
szemét, könnyedén fölsóhajtott, fölemelte Benvenuto Cellini serlegét s egyet kortyintott
belőle.

3
A pompás Ágoston király, akit a természet, úgy látszik, pazar ünnepségekre, művészetek
pártolására, Európa legszebb asszonyaival folytatott szerelmi kalandokra s annak a Rzecz-
pospolitának a dicsőségére teremtett, amely azt óhajtotta, hogy a királya ne legyen
alábbvaló, mint Bécsé, Madridé, Versailles-é, most igen nyomasztó lelki állapotban volt.
Udvarát a nyomorúságos kis, Lemberg vajdaságbeli Sokai városnak félig romba dőlt
kastélyában tartotta, nagy nélkülözések között. Itt még vasárnapi piac sem volt, mert a
közeli falvak ukrán lakossága vagy az erdőkbe rejtőzve várta a háború végét, vagy az ördög
tudja, hova ment, alighanem a Dnyeper vidékre, ahonnan sötét hírek érkeztek a kezdődő
hajdamák-fölkelésről.
Hogy ne üres gyomorral feküdjék le, Ágoston királynak el kellett fogadnia a helybeli
földbirtokosok vacsorameghívását, francia bókokat mondani isten háta mögötti hölgyeknek
és gyalázatos bort inni. Ha vastag bajszát kipödörte s egy büszke pillantást vetett asztala
távoli – „szürke” – végére, ahol dorbéz slahtics kísérete a kardjával és korsójával zörgött:
akármelyik lengyel pán inkább királynak érezhette magát, mint Ágoston király. A varsói
szejm megfosztotta koronájától. A lengyel vajdák fele, igaz, ezt nem ismerte el, de
Varsóban, a palotájában mégiscsak egy második lengyel király ült, Stanislas Leszczinski;
sértő rendeleteket írt s az ő – Ágoston – bársonykabátjait és párizsi harisnyáit
személyzetének ajándékozta. Az egész kelet: a Dnyeper jobbpartja Vinnyicától Podoliáig
parasztfölkelésektől lobogott, amelyek nem kevésbé voltak véresek, mint Bogdán
Chmelniczki idejében. És hogy a gyűrű bezáruljon, nem is olyan messze ide, Lvov és
Jaroszlav közt valahol, ott állt Károly király harmincötezer főnyi válogatott seregével s
elzárta Ágoston elől a visszavonulást hazájába, Szászországba.
Ágoston elvesztette önbizalmát az undorító félelem miatt, amelyet Károly király
ébresztett benne, ez a dühödt fiúcska, aki poros katonakabátot, vörösre nyűtt
lovaglócsizmát viselt, arca, mint a herélté, szeme pedig, akár a tigrisé. Károlyt nem lehetett
sem megvenni, sem elcsábítani, ő az élettől semmi mást nem kívánt, csak ágyúdörgést, és
ágyúfüstöt, egymást keresztező vasak csattogását, sebesült katonák jajgatását, az
összetaposott, égés- és vérszagú mező látványát, ahol a holttesteken óvatosan lépdel át az ő
csapott farú lova.
Az egyetlen könyvecske, amelyet Károly sovány párnája alatt magánál tartott, Caesar
kommentárjai volt. Egy középkori normann szenvedélyével szerette a háborút. Inkább
kívánt egy húszfontos bombát a fejébe, mint a békekötést, akár a legelőnyösebbet is.
Ágoston király egész álló nap a grófné visszatérését várta. Nem remélte, hogy Károlyt,
minden asszonyi ügyességével is, békére hajlíthassa. De a hír, melyet Litvániából, a
galambpostával Péter cár előnyomulásáról kapott, annyira fontos és fenyegető volt, hogy
Károly nem bízhatott többé kizárólag Schlippenbach tábornok hadtestében s
meginoghatott: folytassa-e az esztelen hajszát Ágoston után, vagy a Balti-tenger partja felé
fordítsa seregét, hisz végül is mindenki odatolta a Péter cárral vívandó ütközetre: az osztrák
császár, aki halálos félelemben volt, hogy Károly szövetséget talál kötni a francia királlyal
és seregét Bécs ellen viszi, de a francia király is rettegett, hogy a bécsi diplomaták Károlyt
a császár oldalára vonják s egy katonai sétát ajánlanak neki a francia határ felé, meg a
porosz király is, aki végképp félt mindegyiktől, a legjobban azonban a hóbortos Károlytól,
akinek” semmibe se került a brandenburgi Poroszországba behatolni, Königsberget
megkaparintani és vele, a királlyal, úgy elbánni, hogy sem kezét, sem lábát nem tudja
mozdítani.
Közben megérkezett az ördögi gonoszságú Johann Patkul, aki rosszul varrt, vörös
kihajtós, zöld orosz tábornoki egyenruhájában még vastagabbnak látszott. Rekedten
beszélt, összeráncolta magas homlokát, amely zsíros és fennhéjázó arcához képest
túlságosan keskeny volt és tört francia nyelven Péter cár gyávaságára panaszkodott, aki
elkerüli a döntő összeütközést Károly királlyal.
– A cárnak két nagy serege van. Be kell törnie Lengyelországba, egyesülnie önnel,
szétvernie Károly seregét, akármilyen áldozatba kerül is – mondta Patkul bíborszínű arcát
megrándítva. – Merész és okos lépés lenne. A cár mohó, mint minden orosz. Odaengedték
a finn öbölhöz, ahol kisfiús sietséggel építgeti a városkáját; megkapta Ingriát és két
gyönyörű várat, Jámot és Koporjét; most már érje be ezzel s teljesítse kötelességét
Európával szemben. De neki Narvára és Jurjevre jött étvágya s Revalra látja föl a száját.
Utána Livóniát és Rigát kívánja meg! A cárt korlátok közé kell szorítani. De a
miniszterekkel haszontalan dolog erről beszélni. Faragatlan parasztok festett parókában.
Európa őnekik az; ami a tiszta ágy a mocskos disznónak. Én nagyon élesen és nyíltan
fejezem ki magam, felséges uram, de nekem fáj ez. Én egyet akarok, hogy az én Livóniám
visszakerüljön királyi felséged jogara alá. De mindenfelé, Bécsben, Berlinben s itt önnél is
teljes közönyösséggel találkozom, nem is tudom már, végül is ki nagyobb ellensége
Livóniának, Károly király-e, aki engem személyesen fölnégyeléssel fenyeget, vagy Péter
cár-e, aki olyan hízelgő bizalommal van irántam, hogy még a vezérőrnagyi rangot is
megadta? Igen, én orosz egyenruhát öltöttem és becsületesen végigjátszottam ezt a játékot.
De az érzéseim – az érzéseim maradnak. Az én szívfájdalmamat felséged merevsége és
tétlensége csak megkétszerezi… Emelje meg a hangját, követeljen sereget a cártól,
ösztönözze döntő összecsapásra Károllyal.
Más időkben Ágoston király egyszerűen kipenderítette volna ezt a pimaszt az ajtón.
Most hallgatnia kellett, csak a dohányszelencéjét forgatta az ujja közt. Patkul végül is
elment. A király bekiáltotta a szolgálattevő Tarnovski kapitányt, s azt mondta, hogy száz
aranyat ajándékoz annak (ennyije nem is volt), aki elsőül hozza meg Kozelska grófnő
visszatérésének a hírét. Egy elzöldült, háromágú gyertyatartóban, amelyet alkalmasint a
zsinagógából szereztek, gyertyákat hoztak be. A király a tükörhöz ment s eltűnődve
nézegette némileg megnyúlt arcát.
Ez az arc sohasem untatta, mivel élénken elképzelte, menynyire kell szeretniük a nőknek
ezt a kissé érzéki szájat, amelynek a vonala olyan volt,' mint egy antik szoboré, az erős
fogakat, a nagy, nemes fajra valló orrot, szép szemének, a lélek lámpásának vidám
csillogását. A király fölemelte parókáját, úgy van: ősz haj! Szemétől a halántéka felé
ráncok futnak… Az az átkozott Károly!
– Engedje meg, hogy figyelmeztessem, felséged – mondta az ajtóban álló kapitány. –
Sobeszczanszki pán harmadszor küldi ide a slahticsot azzal, hogy a pán és a pánné várják
felségedet s nem ülnek asztalhoz. Olyan fogásokat készítettek, amelyek ízüket veszthetik.
A király erősen pézsmaszagú selyemujjasának a zsebéből kivette a púdertartóját, a
hattyúpihét végighúzta arcán, mellén a csipkéről lerázta a púdert és dohányt.
– Mi különös lesz náluk vacsorára? – kérdezte hanyagul.
 – Megkérdeztem a slahticsot, azt mondja, hogy a pán udvarában tegnap óta szúrják a
malacot, vágják a baromfit, töltik a kolbászt és a hurkát. Ismerve felséged kifinomult
ízlését, maga a pánné készítette el a libavérrel töltött sült piócát.
– Nagyon kedves. Add a kardomat, megyek.
Sobeszczanski pán birtoka nem messze feküdt a várostól. Fenyegető felhő födte el az
alkony homályosodé- fénysávját, útipor s a készülő eső erős szaga érzett, amikor Ágoston
bőr-hintajában, amelyet a sok viszontagság alaposan megtépázott, az udvarházhoz érkezett.
Jövetelét egy előtte nyargaló slahtics adta hírül. Az évszázados fasor sötét ágai alatt fáklyás
emberek futottak a hintó elé. A hintó megkerült egy virágágyat, s a kutyák üvöltése közben
állt meg a hosszú, nádtetővel fedett egyemeletes ház előtt. Itt is mezítlábas, szakadt ingű
urasági szolgák száguldoztak fáklyákkal s vadul összezilált hajjal. Közvetlenül a tornác
előtt vagy félszáz főnyi nemesi kíséret tolongott, akik Sobeszczanski pán házában ettek-
ittak; úri csetepaték ősz veteránjai, szörnyű kardvágások hege az arcukon; pókhasú
falánkok, akik kikent-kifent, tüskekemény, kis híján egy rőf hosszú bajszukra voltak
büszkék; ifjak, akikre más válláról került a megtépázott kabát, de azért nem kevésbé
gőgösek.. Mind csípőre csapott kézzel állt ott, másik kezük – slahticsi szabadságuk
bizonyítékaképp – a kard markolatán; amikor Ágoston király nagy testével meghajolva, a
hintóból kikászálódott, mind egyszerre, latinul kiáltották neki az üdvözlést. A lépcsőn,
széttárt karral, az élemedett Sobeszczanski pán jött elé, aki – bőkezű lengyel
vendégszeretetében – ebben a percben kész volt mindenét odaadni a vendégnek, amit csak
megkívánt: a vizsla kutyáit, istállójából a lovakat, ha arra van szüksége, egész cselédségét s
önmagáról a búzavirágkék posztóból készült, prémmel szegett köntöst. Talán csak a fiatal
Sobeszczanski pánnét nem adta volna oda… Anna pánné a férje mögött állt, olyan csinos,
fehérecske a pisze orrocskájával, csodálkozó szemével – fején magas tetejű, tollas spanyol
kalap –, hogy Ágoston király szívéről minden melankólia eltűnt.
Mély meghajlással fogta meg Anna pánné ujjahegyét s kezét, mint valami polonéz
figurában, egy picit fölemelve, az ebédlőbe vezette. Utánuk a pán ment, a meghatottságtól
elnedvesedett szemmel, a pán után a kecskeszagú gyóntató, egy mezítlábas, kötélöves,
kékre borotvált barát; távolabb, rang szerint, a slahticsok.
Az asztal, amelyen az abrosz alá szénát terítettek, fölötte pedig virágokat szórtak szét, az
elragadtatását vívta ki, egy nyurga slahtics, aki köntösét a meztelen testén viselte, még a
fejéhez is kapott s felnyögött, úgy lóbálta magát, amivel általános nevetést keltett. Az
ezüst-, ón- és festett tálakon kolbászhalmazok, sült baromfi, borjú és disznósódar, füstölt
libamell, sózott és párolt hús, befőtt, cipók, perec, friss zsemle, lepény volt fölhalmozva;
ukrán medvék álltak ott – zöld üvegből – tele pálinkával, magyar boros hordócskák, sörös
kancsók… Gyertyák égtek, az ablakban azonkívül fáklyával világítottak az udvari cselédek,
a homályos ablaküvegeken át nézték, milyen dicső lakomát ad az uruk.
Ágoston király azt remélte, hogy jelenlétének meglesz a hatása, s a házigazda nem itatja
le a vendégeit annyira, hogy ne tudjanak a maguk lábán elmenni. De Sobeszczanski pán
szilárdan ragaszkodott az ősi lengyel szokáshoz. Ahány vendég ült az asztal mellett,
annyiszor kelt föl, öklével igazítva meg ősz bajuszát, s hangosan ejtve ki a nevet, kezdte a
királyon, s végezte az asztal végén, az utolsón, azon a hosszú slahticson, akin még csizma
se volt, s egy-egy serleg magyar bort ivott az egészségükre. Az egész asztal fölkelt, és
vivátot kiáltott! A gazda egy teli serleget nyújtott a vendégnek, az válaszul a pán és pánné
egészségére ivott. Amikor pedig már mindenkire ittak, Sobeszczanski pán újra körbejárt s
fölköszöntőt mondott, előbb a Rzeczpospolitára, aztán a legkegyelmesebb Ágoston lengyel
királyra, az egyetlenre, akiért kardunkat és vérünket adjuk. „Vivát! Le Stanislas
Leszczinskivel!” – kiáltották szenvedélyesen a slahticsok. Aztán egy fellengős felköszöntő
következett a megdönthetetlen slahtics szabadságra. A fölhevült fejekből itt már végképp
elpárolgott a józan ész, a vendégek kardot rántottak, az asztal megingott, gyertyák dőltek.
Egy köpcös, félszemű slahtics fölkiáltott: „így pusztulnak a mi ellenségeink, az eretnekek
és moszkoviták!” S szablyájával vadul szétvágott egy hatalmas kolbászos tálat.
Ágoston király bal kezén, a szíve felől, ott ült a rózsaként kipirult Sobeszczanski pánné.
Csodálatosmód időt lelt rá, hogy a királyt a vonzó versailles-i szokásokról, ottani
kalandjairól kikérdezze, s aprókat kuncogva, hol a könyökével, hol vállával érintette
Ágostont ugyanakkor a vendégeit is szemmel tartotta, különösen a „szürke” asztalvéget,
ahol némelyik slahtics, akit az ital már elkábított, egy füstölt nyelvet vagy libamellet dugott
vászonbugyogójának a zsebébe. Olykor gyors, szűrős pillantással odahívta a szolgát s
parancsokat osztott neki.
A király már nemegyszer megkísérelte, hogy a háziasszony gyöngéd derekát átölelje, de
Sobeszczanski pán mindannyiszor egy teli serleget nyújtott oda neki a vivátra: „Az ön
kezébe, legkegyelmesebb királyom.” Ágoston igyekezett ki nem inni vagy észrevétlen az
asztal alá löttyinteni, de nem ért semmit, a serleget, egy szolga, aki a széke mögött állt,
vagy egy másik szolga, aki egy palackkal az asztal alatt ült, rögtön telitöltötte. A kedves
vendégnek végül is elébe tették a híres fogást, a sült piócát, s a háziasszony tulajdon
kezével rakott ki egy egész teli tányért.
– Igazán szégyellem, amikor az ilyen falusi ételt megdicséri – mondta egyszerű hangon,
de szemében a király egészen mást olvasott –, nem nagyon nehéz a készítése, csak a liba
legyen fiatal s ne túlságosán zsíros. Amikor a piócák vérrel teleszívják magukat, a libával
együtt bedugják a sütőkemencébe, ott leesik a liba melléről, és serpenyőbe rakják őket.
– Szegény liba – mondta a király, kél ujja közé fogva a piócát s leharapott egy ropogós
falatot. – Mit ki nem gondolnak ezek a szép asszonykák, csakhogy pákosztoskodni
lehessen.
Anna pánné nevetett, magas tetejű, ferdén álló kalapocskáján a toll ingerkedőt rezzent.
A király látta, hogy a dolog jól alakul. Csak a tánc kezdetét várta, hogy zavartalanul
nyilatkozhasson. Ebben a pillanatban az ajtóban álló részeg slahticsokat szétlökdösve, egy
portól fekete, izzadt, agyonrémült ember rontott be, szétszakított köntösben.
– Pán, pán, baj van! – kiáltotta, a pán asztala előtt térdre vetve magát. – Elküldtél a
kolostorba egy hordó ó-méhsörért. Én annak rendje módja szerint meg is szereztem. De az
ördög visszafelé jövet kerülőt tétetett velem, a nagy országúinak. Mindent elvesztettem:
méhsörös hordót, lovat kardot, süveget. Az életemet is alig mentettem meg … Kifosztottak.
Megszámlálhatatlan sereg közeledik Sokalhoz.
Ágoston király összehúzta a szemöldökét. Anna pánné a király kezébe mélyesztette
körmeit. Miféle más sereg jöhet most Sokalba, csak Károly király, a makacs üldöző. A
slahticsok vad hangon kiáltották: „A svédek! Fegyverre!” Sobeszczanski pán öklével úgy
az asztalra vágott, hogy a serlegek táncolni kezdtek.
– Nyugalom, pánok, legyenek nyugodtak kegyelmetek! Akinek a mámor a kobakjából
azonnal el nem száll, végigfektetem a szőnyegen s ötven korbácsütést méretek rá…
Hallgassatok meg, kutyakölkek… A király vendégem, nem borítom örök gyalázatba ősz
fejemet… Jöjjenek ide a svédek egész seregükkel, a vendégemet nem adjuk ki nekik.
– Nem adjuk ki! – kiáltották a slahticsok, nagy csörömpöléssel rántva ki szablyájukat a
hüvelyből.
– Nyergeljetek, töltsétek meg pisztolyaitokat… Meghalunk, de nem hozunk szégyent a
lengyel dicsőségre.
– Nem hozunk szégyent… Vivát!
Ágoston király előtt világos volt, hogy az egyetlen értelmes elhatározás, tüstént
nyeregbe szökni s futni a sötét éjszaka védelmében. De megfutni, neki, a ragyogó
Ágostonnak, mint égy szánalmas gyávának, otthagyva egy vidám vacsorát s egy elbájoló
asszonyt, aki még mindig nem engedte el a kezét?! Ilyen gyalázatra Károly nem fogja
kényszeríteni! Az ördögbe a józan ésszel!
– Azt parancsolom, uraim, térjenek vissza az asztalhoz. Folytatjuk a lakomát – mondta,
és leült, parókája fürtjeit föl-hevült arcából félretolva. Utóvégre, ha a svédek megjelennek
is itt, valahova majd csak elrejtik, elviszik – a királyokkal rossz nem történik… Bort töltött,
fölemelte serlegét, szép, nagy keze határozott volt… Anna pánné elragadtatással pillantott
rá, ilyen pillantásért csakugyan oda lehetett adni egy királyságot.
– Legyen hát! A király azt parancsolja, lakomázzunk! – Pán Sobeszczanski a tenyerébe
csapott s ráparancsolt arra a slahticsra, aki a kolbászos tálat kettévágta, hogy menjen
társaival a nagy országúira, álljon ott, mint megfigyelő; s hogy az egész asztalnak,
beleértve a „szürke” asztalvéget, a legjobb magyar borból töltsenek és igyanak, amíg az
utolsó hordónak is száraz nem lesz a feneke, a pincékből és kamrákból pedig hozzák be,
ami jó van a házban és hívjanak zenészeket…
A lakoma új lelkesedéssel zajlott tovább. Anna pánné a királlyal ment táncba. Úgy
táncolt, mintha magát Péter apostolt csábítaná, hogy az édenkert kapuját kinyissa, neki. Kis
fejéke oldalt csúszott, a mazurka hangjai a fürtjeibe akadtak, kurta szoknyája karcsú lábai
körül örvénylett, hízelkedett. Vörös sarkú cipellői hol toppintottak, hol szálltak, mintha
nem is érintenék a padlót. Nagyszerű volt a király is, ahogy táncolt vele, hatalmas, pazar,
bortól és vágytól sápadt.
– Elvesztem a fejemet, Anna pánné, elvesztem a fejemet, valamennyi szentre,
könyörüljön – mondta a foga közt. Anna pánné meg pillantásával felelt, hogy könyörületre
nincs szükség, a mennyország kapuja nyitva már.
Az ablak alatt, a sötétben a személyzet ijedt hangja, lovak horkantása hallatszott… A
zene félbeszakadt… Ideje sem volt senkinek kardjához kapni vagy a pisztoly kakasát
fölhúzni… Csak a király, akinek a szeme előtt minden összemosódott, ölelte át erősen
Anna pánnét s húzta ki a kardját.
A lakomaterembe ketten léptek be: az egyik egy hatalmas, fél szemére vak ember,
aranybojtos, magas, báránybőr süvegben, nagy orra alatt lelógó, fényes bajusz, a másik
alacsonyabb nála, főúri külsejű, szelíd, kellemes arcú, porlepte egyenruhában, vállán
tábornoki vállszíj.
– Itt tartózkodik Ágoston király őfelsége? – kérdezte s a kardjával fenyegető helyzetben
álló Ágostont meglátva, levette süvegét s mélyen meghajolt: – Legkegyelmesebb király,
fogadja jelentésemet: Péter Alekszejevics cár parancsára tizenegy gyalogos és öt lovas
kozák ezreddel megérkeztem, rendelkezzék velem.
A kijevi kormányzó volt, a segédcsapatok parancsnoka: Dmitrij Mihajlovics Golicin, a
schlüsselburgi hős, Mihail Mihajlovics bátyja. A másik, az a magas, áfonyaszín-kaftános,
sarokig érő köpenyű: Danyila Aposztol, kinevezett kozák atamán volt. A slahticsok bajsza
fenyegetően mocorgott, amikor a kozákot meglátták. Ott állt a küszöbön, keze hanyagul a
csípőjére csapva, az atamánbottal játszott, szép arcán gúnymosoly, szemöldöke, mint két
nyíl, fél szemében a hajdamák hadjáratok tűzvészeitől megvilágított éjszaka.
Ágoston király fölnevetett, kardját hüvelyébe dugta átölelte Golicint s kezét csókra
nyújtotta az atamánnak. Harmadszor terítettek asztalt. Kézről kézre járt a serleg, benn egy
fertály magyar bor. Ittak Péter cárra, aki megtartotta ígéretét, s Ukrajnából segítséget
küldött, ittak valamennyi ideérkezett ezredre, a svédek pusztulására. A féktelen
slahticsoknak különösen nagy kedvük támadt az atamánt, Danyila Aposztolt részegre itatni,
de ő nyugodtan ürített serleget serleg után, csak a szemöldökét húzta föl, lehetetlen, volt
asztal alá inni.
Virradatkor, amikor már nem egy slahticsot úgy kellett az udvarra kivonszolni, s a kút
mellé rakni, Ágoston király azt mondta Anna pánnénak:
– Nincs kincsem, hogy a lábaihoz dobjam. Száműzött vagyok, alamizsnából élek; De ma
újra erős és gazdag lettem. Anna pánné, azt akarom, hogy hintóba üljön, s kövesse
csapataimat. Azonnal indulnunk kell, egy órát sem késlekedhetünk. Károly királyt úgy
vezetem, mint egy kisfiút, az orránál fogva. Isteni Anna pánné, tálon akarom maga elé
vinni az én Varsómat … – S fölkelve, pompás mozdulattal emelte meg kezét s azokhoz
fordult, akik még az asztalnál méregették a szemüket és pomádés bajszukat: – Uraim, azt
javasolom és parancsolom: nyergeljék fel a lovaikat, mindnyájukat személyes kíséretembe
fogadom.
Akármennyire iparkodott is Dmitrij Mihajlovics Golicin herceg – udvariasan és
rendkívül emberségesen – meggyőzni, hogy a csapatoknak vagy három napnyi pihenő kell,
hogy a lovaikat föltáplálják s a társzekerek a nyomukba érjenek, Ágoston király
hajthatatlan volt. A nap még nem szárította föl a harmatot, Golicin és az atamán
kíséretében visszatért Sokalba. A város utcáin mindenfelé teherkocsik, lovak és ágyúk
álltak, a bodor füvön fáradt orosz katonák aludtak. Tűzrakások füstölögtek. Ágoston király
az alvó gyalogosokat, a kocsikon festőién elterült kozákokat nézte a hintó ablakán át.
– Micsoda katonák! – hajtogatta. – Micsoda katonák, igazi daliák!
A kastély kapujában Tarnovski kapitány ijedt suttogással fogadta:
– A grófnő visszatért, nem óhajt lepihenni, nagyon dühös…
– Ah, micsoda semmiségek! – A király jókedvűen lépett a nyirkos, bolthajtásos
hálószobába, ahol a zsinagóga megzöldült gyertyatartóiban a viaszcsapokat eresztő
gyertyák tövig égtek. A grófnő állva fogadta, némán nézett az arcába, mintha az ő első
szavát várná, hogy úgy feleljen, ahogyan kell.
– Sophie, na végre! – mondta ő nagyobb sietséggel, mint szándékában volt. – Hogy
vagyunk? Látta Károly királyt?
– Igen, láttam Károly királyt, köszönöm. – A grófnő arca mintha liszttel lett volna
beszórva, visszataszítónak és csúnyának tetszett. – Károly király semmit sem óhajt annyira,
mint felségedet az első útjába akadó nyárfára fölakasztani… Ha szüksége van a király és
köztem lefolyt beszélgetés részleteire, elmondom… De most meg szeretném kérdezni:
önmaga hogy minősíti viselkedését? Elküld, mint egy utolsó mosogatólányt, hogy mocskos
ügyecskéit rendbe szedjem… Bántalmaknak teszem ki magam, az úton ezerszer fenyeget a
veszély, hogy erőszakot követnek el rajtam, meggyilkolnak, kirabolnak, ön pedig ezen idő
alatt Sobeszczanski pánné karjaiban leli mulatságát… ennek a kis slahticsnénak az
ölelésében, akit én átallnék komornámul magam mellé venni.
– Micsoda semmiségek, Sophie.
Ez a fölkiáltás nagy vigyázatlanság volt Ágoston király részéről. A grófnő hozzálépett,
mint a macska a mancsával, egy pofont kent le neki.

Negyedik fejezet

1
A halmon, amelyen egy őrtorony állt, Péter Alekszejevics leugrott a lóról s a meredek
keresztgerendákon fölmászott a kilátóra. Mögötte: Chambers, Mensikov, Anyikita
Ivanovics és Repnyin és utolsóul Pjotr Matvejevics Aprakszin, akit kövérsége és szédülése
nagyon zavart: nem tréfadolog ilyen rettenetes magasságba, tíz ölnyire a föld fölé
fölmászni. Péter Alekszejevics, aki megszokta, hogy az árbocokra kapaszkodjék, még csak
ki sem fulladt, kivette zsebéből a látcsövét, szétvetette a lábát s belenézett.
Úgy lehetett látni Narvát, mintha egy zöld tálon lett volna: alacsony tornyait, a kapukat a
fölvonóhidakkal, a falak fordulóin a faragott kőből rakott kiugró bástyákat, a régi
kastélyépület tömegét a kerek lőportoronnyal, a város kanyargós utcáit, a templomok
hegyes tetőit, amelyek mint szögek nyúltak az égnek. A folyó másik oldalán nyolc, komor,
ólomsipkás torony emelkedett, meg Ivangorodvár ágyúgolyóval átlyuggatott magas falai,
amelyeket még Rettegett Ivan építtetett.
 – A város a mienk lesz! – mondta Mensikov, s ő is belenézett a távcsőbe.
– Csak ne fuvalkodj fel idő előtt – mondta neki Péter Alekszejevics a foga közt.
A város alatt, a folyónál, azon a helyen, ahol Pjotr Matvejevics Aprakszin földtábora állt
a Rosszony patak mentén, társzekerek és csapatok húzódtak lassan, alig láthatóan a
fölkavart porban. A lovas és gyalogos ezredek átkeltek a ponton-hídon s a várostól öt
versztányira, a bal parton helyezkedtek el. Ott már sátrak fehéredtek, a szélcsendben
füstgomolyok emelkedtek, a földeken lenyergelt lovak csatangoltak… Fejszék kopácsolása
hallatszott, évszázados fenyők rándították meg csúcsukat s zuhantak alá.
– Mi csak szekerekkel és torlaszokkal kerítettük el magunkat, elővigyázatosságból nem
rendeled el, hogy árkokat is ássunk, paliszádokat építsünk? – kérdezte Anyikita Ivanovics
Repnyin herceg. Óvatos, értelmes ember volt, katonai dolgokban tapasztalt, merész, de
nem vakmerő; ha azonban egy nagy ügy azt kívánta, nem hátrált, kész volt meghalni is.
Csak az arca és termete sikerült rosszul, noha családját a Péter cárénál ősibbnek tartotta;
jelentéktelen volt és vaksi, de apró szeme összehunyorított szemhéja mögül rendkívül
okosan nézett a világba.
– Árkok és paliszádok nem mentenek meg. Nem azért jöttünk ide, hogy paliszádok
mögött üljünk – mormogta Péter Alekszejevics, látcsövét tovább fordítva nyugat felé.
Chambers, akinek az volt a szokása, hogy hangulata emelésére már reggel egy jó pohár
pálinkát megigyon, rekedtes torokhangon mondta:
– A katonáknak megparancsolhatjuk, hogy csizmában és fegyverrel a karjukon
aludjanak... De hiábavaló dolog! Ha hitelt érdemel, hogy Schlippenbach tábornok
Wessenbergnél áll, egy hétnél korábban nem lehet várni a segélyhadait.
– Én vártam már így egyszer itt a svéd segélyhadat. Köszönöm, tanultunk – felelte Péter
Alekszejevics különös hangon. Mensikov kurta, nyers nevetést hallatott.
Nyugaton, amerre Péter Alekszejevics olyan mohón tekintett, a tenger úgy terült ki,
hogy a legkisebb szellő sem fodrozta fényárban szunnyadó, szürkés színét. Ott, a tenger
peremének jól látható vonalán, ha az ember a szemét megerőltette, bevont vitorlás
hajóárbocokat lehetett megpillantani. Az ezüstkarú de Proux tengernagy flottája állt ott a
halálos szélcsendben.
– Bombavető úr – mondta Aprakszin az ingadozó kilátó korlátjába kapaszkodva –,
hogyne ijedtem volna meg ekkora erőtől: félszáz hajó s ilyen bátor tengernagy…
Csakugyan az Isten mentett meg, nem adott az átkozottaknak szelet a tenger felől.
– Mennyi jó dolog vész el, ó! – számolgatta Mensikov ujjával az árbocokat a
láthatárokon. – A hajók gyomra bizonyosan színig van füstölt angolnával, lepényhallal,
szalákaheringgel, revali sonkával. Tyű, a sonkájuk, az áldóját! Ha valahol tudnak enni, hát
Revalban. Mind megáporodik ebben a hőségben. Átdobálhatja a hajópárkányon a félkezű
ördöge. Aprakszin. Aprakszin, mit ülsz itt a tengerparton a szárazföldi ülepeddel! Miért
nincs csónakod? Ilyen szélcsendben egy század gránátost csónakba ültetni, s de Prouxnak
vége van.
– A sirály a homokra ül! – kiáltott föl hirtelen Péter Alekszejevics. – Bizonyisten! –
Arca féktelen volt, a szeme kerek. – Fogadok tíz dukátba, vihar lesz… Ki akar fogadni?
Eh, ti tengerészek, eh! Ne nyögdécselj, Danyilics, nagyon könnyen lehet, megkóstoljuk a
tengernagyi sonkát.
S pipáját mellére dugva, nagy sebbel-lobbal jött le a toronyból. Röhn ezredesnek, aki
odaugrott hozzá, hogy a földre segítse, azt mondta: „Az egyik svadron menjen előre, a
másikkal gyere énutánam.” – Nyeregbe billent s Narva irányába fordult. Hátaslova; egy jól
megtermett, barna heréit – Seremetyev tábornagy ajándéka, aki ezt a lovat az őrestfrei
csatában állítólag magától Schlippenbachtól zsákmányolta – erős ügetésben haladt. Péter
Alekszejevics nagyon szerette a lovaglást s ügetés közben magasra szökdelt a nyeregben,
Alekszandr Danyilovics annál jobban sarkantyúzta tejfehér ménjét, amelyet szintén a
svédektől szerzett. A vidám szemű ló s a lovasa játszottak szinte, a ló rövid galoppban hol
oldalt vágott a friss mezőn, hol farkára ülve, megtorpant, fekete patkójával kapálta a
levegőt, fölágaskodott és nekiiramodott; Alekszandr Danyilovics háta mögött a fél vállára
vetett rövid, vörös posztó-palást felfúvódott, kalaptolla, selyem vállszalagjának a vége
lobogott. A nap meleg volt ugyan, de szép, a kisebb ligetekben madarak énekeltek,
csiviteltek.
Anyikita Ivanovics Repnyin, aki gyermekkorától megszokta a tatáros lovaglást,
nyugodtan zötyögött a magas nyeregben – oldalvást ülve –, az apró, jójárású lovon.
Aprakszint a hatalmas paróka alatt, melyben, mint orosz ember, sem kényelmet, sem
szépséget nem talált, elöntötte a verejték. Messze előttük a csalitban a szétszóródott
dragonyos svadron szimatolgatott. Mögöttük kettős rendben a második svadron haladt,
Röhn ezredes szökdelt az élükön, szép ember és nagy ivó, aki éppúgy, mint Chambers
tábornok, szerencséjét kereste a világban, s Péter cárnak adta kardját s becsületét.
Péter Alekszejevics a mellette nyargaló Chambersnek az árkokra és vermekre, a
gyommal és cserjével benőtt magas sáncokra mutatott, a földből mindenfelé kimeredő,
félig elkorhadt cölöpökre.
– Itt pusztult el a hadseregem – mondta egyszerűen. – Károly király nagy dicsőséget
szerzett ezen a helyen, mi meg erőt. Itt tanultuk meg, melyik végén kell megfogni a dolgot,
örökre eltemettük a megcsontosodott múltat, amely csaknem végső pusztulásba vitt.
Elfordult Chamberstől. Ahogy körülnézett, nem messze egy bedőlt tetejű, elhagyott
házikót vett észre. Visszafogta a lovát. Kerek arca elsötétült. Mensikov odament hozzá s
jókedvűen mondta:
– Ez az a házikó, min Herz. Emlékszel?
– Emlékszem…
Péter Alekszejevics összevonta szemöldökét, megsarkantyúzta lovát és megint tovább
zötykölődött a nyergében. Hogyne emlékezett volna arra az álmatlan éjszakára a pusztulás
előtt. Itt ült ebben a házikóban, a leégett gyertyát nézte; Alekszaska a nemeztakarón feküdt
és hangtalanul sírt. Nehéz volt erőt vennie a kétségbeesésen, a szégyenkezésen, a tehetetlen
dühön s beletörődnie abba, hogy másnap Károly elkerülhetetlenül legyőzi. Nehéz volt a
hallatlan, elviselhetetlen dologra elszánnia magát: a hadsereget ilyen órában otthagyni,
szánkóba ülni, Novgorodba hajtani, ott mindent elölről kezdeni… Pénzt, gabonát, vasat
szerezni. Mindent kiravaszkodni, a külföldi kereskedőknek az utolsó inget is odaadni, hogy
fegyvert vásárolhasson. Ágyút, bombát önteni. És a legfontosabb: az emberek, az emberek,
az emberek! Kirángatni az embereket az évszázados mocsárból, fölnyitni beragadt
szemüket, oldalba lökni őket. Harcolni, meggyőzni, tanítani… Havon, sáron ezer versztákat
nyargalni. Rombolni, építeni… Az európai politika ezer veszedelmét elkerülni…
Körülnézni és elszörnyedni: „Milyen rengeteg munkát nem végeztünk még el!”
Az elöljáró dragonyosok a fenyők forró árnyékából a széles mezőkre szöktek. Narva
falai alá, amely a vízzel telt árok túlsó oldalán emelkedett. Az ijedt lakosok futva,
kiáltozva, nagy sebbel-lobbal hajtották be a városba a barmaikat. A mező elnéptelenedett, a
láncos híd megdördült, nehézkesen fölemelkedett, a kapu becsapódott. Péter Alekszejevics
lépésben fölment a dombra. Megint előszedték a látcsövüket, a magas várfalakat
nézegették, amelyeket a kövek repedéseiben benőtt a fű.
A kaputorony tetején svédek álltak, vas sisakban, bőr páncélban. Egyikük kinyújtott
karjában sárga zászlót tartott. A másik, rendkívül magas termetű ember, a torony
pereméhez ment, könyökével az oromzatra támaszkodott, ő is a látcsövébe nézett. Először a
dombon álló lovasokon hordozta végig, aztán makacsul Péter Alekszejevicsre szegezte.
– Milyen erős, egészséges emberek mind; ahogy a bástyán meglátod, elrémülsz –
mondta Aprakszin kalapjával legyezve magát Anyikita Ivanovics Repnyinnek. – Most
magad is látod, mit álltam ki egymagám kilenc ágyúval a Narova torkolatában, amikor az a
flotta rám támadt. S az a hosszú, aki a látcsőbe néz, hogy az milyen veszedelmes ember.
Épp azelőtt, hogy megérkeztek, a mezőn találkoztam vele, el akartam fogni… De hol…
– Ki az a magas ember a bástyán? – kérdezte Péter Alekszejevics.
– Felség, az maga Horn tábornok, a narvai parancsnok. Alig mondta ki Aprakszin ezt a
nevet, Alekszandr Danyilovics megnógatta lovát s a mezőn a bástya irányába nyargalt…
„Ostoba!” – kiáltotta utána dühösen Péter Alekszejevics, de ő a szél fütyülésétől nem
hallotta. Szinte közvetlenül a kapunál megállította lovát, lerántotta a kalapját, s
meglengetve, elnyújtott hangon ezt kiáltotta:
– Hé, ott a bástyán… Hé, parancsnok úr… Kiengedünk becsülettel a városból, zászlóval,
fegyverrel, zenével. Menj békével.
Horn tábornok leeresztette látcsövét, fülelt, mit kiabál neki ez a fehér lovon őrjöngő
orosz, aki oly tarkára van cicomázva, mint egy kakas. Az egyik svédhez fordult, bizonyára,
hogy lefordítsa neki: szigorú, öreges arca, mintha savanyút evett volna, ráncokba szedődött,
áthajolt a bástya peremén és Mensikov felé köpött.
– Itt a válaszom, hülye! – kiáltotta. – Kapsz mindjárt valami erősebbet is.
A svédek a bástyán sértőn felkacagtak. Tűz villant föl, kis fehér felhő röppent ki, a
bomba a levegőt maga előtt tolva, süvöltve szállt el Alekszandr Danyilovics feje fölött.
– He-e-ej! – kiáltott oda Anyikita Ivanovics Repnyin vékony hangon a dombról. –
Rosszul lőtök, svédek, küldjétek a tüzéreiteket hozzánk, megtanítjuk őket.
A dombon is egyszerre mind fölnevettek. Alekszandr Danyilovics, aki tudta, hogy Péter
Alekszejevics korbácsát úgy sem kerüli el, megfordult és fölszökött a lován, meglengette
kalapját s a svédekre vicsorította a fogát, de most egy második ágyúgolyó közvetlenül a
lova mellett robbant, a ló megbokrosodott s elvitte a bástya alól.
Miután a vár körüljárását befejezték, a falakon legalább háromszáz ágyút számoltak
össze, Péter Alekszejevics visszatérőben az emlékezetes házikó felé tért, leszállt a lováról s
meghagyta, hogy mindenki itt várja. Mensikovot behívta ugyanabba a szobába, ahol négy
évvel ezelőtt, hogy az orosz államot megmentse, szégyent és gyalázatot vett magára. Akkor
itt jó kemence volt, most kiégett téglák halma hányódott, a padlón mocskos szalma, nyilván
birkát és kecskét hajtottak be ide éjszakára. Leült a betört ablak párkányára, Alekszaska
bűne tudatában állt előtte.
– Jegyezd meg, Danyilics, Isten a tudója, ha még egyszer az ostoba hencegésedet
meglátom, korbáccsal nyúzom le a bőrödet – mondta Péter Alekszejevics. – Hallgass, ne
válaszolj… Ma te döntöttél sorsodról… Gondolkoztam: kinek adjam a megszálló csapatok
parancsnokságát, neked vagy Ogilvy tábornagynak? Szeretem volna ilyen dologban a
magam fajtáját a külföld elé helyezni… Magad rontottad el a dolgodat, szívbéli barátom.
Mint valami komédiás, úgy táncoltál a lovadon Horn tábornok előtt! Gyalázat! Még mindig
nem tudod elfelejteni a moszkvai piacot. Folyton bolondozni akarsz, mint az én
asztalomnál! Amikor Európa néz rád, te fajankó! Hallgass, ne válaszolj. – Szuszogva tömte
a pipáját. – És még egyet: megnéztem megint ezeket a falakat és megzavarodtam,
Danyilics. Másodszor nem vonulhatunk vissza Narva alól… Narva az egész háború
kulcsa… Ha Károly ezt nem látja be, én látom. Holnap az egész sereggel körülvesszük a
várost úgy, hogy egy madár se röpül ki onnét. Két hét múlva megérkeznek az
ostromágyúk… Hogy aztán mi lesz? A falak erősek, Horn tábornok makacs, Schlippenbach
a hátunkban van. Ha soká topogunk itt. Károly egész seregével nyakunkra jön
Lengyelországból. A várost gyorsan be kell venni, de a mieink vérét se akarom pocsékolni.
Mit szólsz ehhez, Danyilics?
– Persze, ki lehet eszelni valami cselt… Ez tizedrangú dolog… De ha itt Ogilvy
tábornagy a fő, okoskodjék ki ő valamit a könyveiből, hogy mire van szükség … Hogy én
mit mondok? Megint valami ostobaságot, így-úgy, ami egy parasztfejtől telik. – Mensikov
ide-oda topogott, elakadt, fölemelte szemét, Péter Alekszejevics arca nyugodt volt és
szomorú, ritkán látta ilyennek. Alekszaskát, mintha kés szaladna a szívének, elfogta a
részvét. – Min Herz – suttogta szemöldökét összehúzva –, min Herz, mi bajod? Adj időt
estig, eljövök a sátradba, kigondolok valamit… Talán nem ismered az embereinket… Ez
most nem a hétszázas év… Ne szomorkodj, no!

2
A tágas vászonsátorban, éppen úgy, mint a piterburgi házikóban, a tábori asztalon
Nartov gondoskodásából szét volt már rakva a rajzkészlet, eszközök, papirosok, térképek.
A fölhúzott sátorajtón, mint a kemencéből, dőlt a föld melege, és – az ember szurkos
kóccal dugná be a fülét – élesen, szárazon cirpeltek a fűben a tücskök.
Péter Alekszejevics egy szál nyitott mellű ingben s térdig érő, holland nadrágban
dolgozott, meztelen lábán papucs. Időről időre fölkelt az asztal mellől: Nartov a sátor
sarkában egy merőkanál forrásvizet öntött a fejére. A narvai hadjáratnak ezekben a
napjaiban – mint különben máskor is – rengeteg halaszthatatlan ügy halmozódott fel.
Alekszej Vasziljevics Makarov, a titkár, egy észrevétlen fiatalember, akit nemrég vett
föl erre a szolgálatra, az asztal szélénél állt egy halom irat előtt s adogatta az ügyeket, s
közben az ajkai hallhatóan susogtak, éppen csak olyan hangosan, hogy a tücsök
cirpelésénél erősebb legyen. „Ukáz Alekszej Szidorovics Szinyavinnak, hogy Moszkvában
és a többi városban a nyilvános fürdőket átvegye.” És a lapot az ukáz szövegével csendesen
a baloldalra rakta, az uralkodó elé. Péter Alekszejevics pillantásával végignyargalt a
sorokon, átolvasta, a lúdtollat a tintába dugta s nagy betűivel ferdén, kivehetetlenül,
siettében betűket hagyva ki, ezt írta a lap jobboldalára: „Ahol lehet a fürdők mellett
borbélyműhelyeket kell állítani, hogy az emberek megszokják a szakállnyírást, azonkívül jó
tyúkszemvágó-mestereket alkalmazni.”
Makarov új lapot tett elébe: „Ukáz Pjotr Vasziljevics Kikinnek a halászatok és vízi
malmok igazgatására az egész birodalomban…” Péter Alekszejevics keze ott függött a
papír fölött, egy tintacsöppel a toll hegyén.
– Ki készítette az ukázt?
– Az ukáz Moszkvából jött a cézár-hercegtől, a kegyelmes uralkodó sajátkezű aláírására.
– Moszkva teli van ingyenélőkkel, az ablakban ülnek, savanyú egrest rágcsálnak
unalmukban, munkára azonban nem lehet embert találni… Jól van, megpróbáljuk Kikint,
ha eltolvajodik, ostorral nyúzom le a bőrét, így írd meg a cézárhercegnek is, megvannak a
kétségeim ebben a dologban.
– Jelentés Piterburgból, küldönc hozta, Alekszej Brovkin alezredestől – folytatta
Makarov. – Fenséged kertje számára hat bokor piros bazsarózsa érkezett épségben
Moszkvából, Tyihon Ivanovics Sztresnyevtől: Levonov kertész azonban már nem tudta
elültetni, meghalt.
– Hogyan? Meghalt? – kérdezte Péter Alekszejevics. – Micsoda ostobaság!
– A Névában fürdött s belefúlt.
– Részeg volt, persze… Lám, a derék emberek nem élnek soká… Pedig roppant ügyes
kertész volt, kár érte . .. Írd!
Péter Alekszejevics a sátor sarkába ment, fejét meglocsolni.
– Sztresnyevnek – mondta, kiprüszkölve magát, Makarovnak, aki állva, ügyesen írt az
asztal sarkán. – A piros bazsarózsáidat épségben megkaptuk, csak azt sajnáltuk, hogy
keveset küldtél. Kérlek, ne vesztegesd az időt, küldj Izmajlovóból mindenféle virágot,
főként olyant, amelyiknek illata van: bazsalikomot, mentát és rezedát. Küldj egy jó kertészt
is, családostul, hogy ne unatkozzék… Aztán írd meg, az Isten szerelmére, hogy van
Izmajlovóban Katyerina Vasziljevszkaja meg Anyiszja Tolsztaja s a többiek… Ne felejts el
erről sűrűbben írni. Azonkívül szíveskedj tudósítani, hogyan folyik nálatok a toborzás a
dragonyosezredekbe, egy ezredet, java emberekből, minél előbb össze kell szedni, s ide
küldeni.
Visszament az asztalhoz, átolvasta, amit Makarov írt, magában elmosolyodott s aláírta.
– Mi van még? De ne rakj elém mindent, ahogy jön, a fontosabbját add ide…
– Grigorij Fjodorovics Dolgorukij levele Sokaiból, hogy csapataink szerencsésen
megérkeztek.
– Olvasd! – Péter Alekszejevics becsukta a szemét, kinyújtotta a nyakát összeKarlstolt
nagy, erős kezei az asztalon nyugodtak. Dolgorukij arról írt, hogy az orosz csapatok
Sokalba érkezésén Ágoston király megint rendkívül felbátorodott s a csatamezőn egy nagy,
általános ütközetben akar Károly királlyal találkozni, hogy Isten segítségével megtorolja a
Kliszov melletti vereséget. Főként a kedvesei beszélik rá erre az esztelenségre, most kettő
is van, s nagyon nyugtalan miattuk az élete. Dmitrij Mihajlovics Golicin csak nagy nehezen
téríthette el attól a gondolattól, hogy közvetlenül összecsapjon Károllyal, aki, mint a
ragadozó farkas, csak erre vár; s megmutatta neki a Varsóba vivő utat, melyet Károly
csaknem fedezetlenül hagyott. Hogy mindebből mi sül ki, egyedül Isten tudja.
Péter Alekszejevics türelmesen hallgatta végig a hosszú levelet, szájaszéle s fölötte a
sávnyi kis bajusz fölemelkedett, fogai kivillantak. „Szép kis szövetséges!” – mormogta,
nyakát megrándítva. Egy tiszta lapot vett maga elé, tarkóját megvakarta, s tollával alig érve
utol gondolatait, írni kezdte a választ Dolgorukijnak.
„… Figyelmeztetem továbbá kegyelmedet, hogy ne fáradjon bele Ágoston király
őfelségét kegyetlen pusztulást hozó szándékaitól eltéríteni. Ő az általános ütközetet keresi,
s Fortunában, vagyis a szerencsében bizakodik, de a szerencse csak a Mindenható
szándékától függ. Nekünk, embereknek azonban, csak a legközelebb levőre legyen okos
tekintetünk, arra, ami a földön van. Rövidebben szólva: az általános ütközet hajszolása
ránézve nagyon veszélyes, hisz egy órán mindent elveszíthet. Ha az általános ütközet nem
sikerült – amitől a nagy Isten őrizze őt és mindnyájunkat –, Ágoston őfelségét nemcsak az
ellenség borítja majd melankóliába; hanem az eszeveszett lengyelek is, akik nem ismerik
hazájuk javát, s gyalázattal elkergetik és trónjától megfosztják… Mért tenné hát ki magát
ilyen nyomorúságnak? Amit kegyelmességed a kedveseiről ír: igaz, ezt a forrólázat nem
lehet semmivel meggyógyítani… Egyet tehetsz: igyekezz ezekkel a nőcskékkel barátságot
és alliance-t kötni.”
A dohányfüst-rétegektől már lélegzeni sem lehetett. Péter Alekszejevics tintapacákat
ejtve, aláírta a papírt, s kiment a sátorból a tűrhetetlen hőségbe. Innét, a halomról, Narva
irányában porfelhőt lehetett látni, amelyet a táborból a vár előtti hadállásokba vonuló
szekerek és csapatok kavartak föl. Péter Alekszejevics végighúzta melle fehér bőrén a
tenyerét, szíve lassan, erősen dobogott. Ekkor arra fordította szemét, ahol a végtelen,
üveges tengeren, innét láthatatlanul, de Proux tengernagy hajói szunyókáltak, tele
mindenféle jóval, ami az egész hadseregnek elég lenne. Ég, föld és tenger epedő
várakozásban volt, mintha az idő is megállt volna. Egyszerre csak sok fekete madár szállt
el rendetlenül a domb felett, az erdő felé. Péter Alekszejevics felütötte a fejét – úgy van
hát! Délnyugatról áttetsző felhőfátylak emelkedtek a magasba, a fémes izzású égre.
– Makarov! – kiáltott be. – Akarsz tíz dukátban fogadni?
Makarov azonnal kijött a sátorból, orra hegyes volt, arca a fáradtságtól és álmosságtól
pergamenszerű, egyenes szája mosolytalan.
– Ahogy parancsolod, kegyelmes uralkodó – s már húzta is ki zsebéből a bugyellárisát.
Péter Alekszejevics leintette.
– Menj, mondd meg Nartovnak, adjon nekem matrózzubbonyt, matrózsipkát és hosszú
szárú csizmát. S erősítsék meg jól a sátrakat, különben elviszi a szél. Nagy vihar lesz.
A tenger mindig elbűvölte, mindig vonzotta. Tarkójára tolt bő; sipkában, bő zubbonyban
ment erős ügetésben, egy fél svadron dragonyostól kísérve, a tengerpart felé. (A táborba,
Aprakszinhoz, két ágyúért és gránátosokért küldtek.) A nap szúrt, mint a skorpió, mielőtt
megdöglik. Poroszlopok tekeregtek az utakon. A tenger színén csíkokban rohant végig a
szél. Fekete felhő kúszott elő az elborult láthatár mögül. S a tenger, végre, hínár- és
halpikkelyszagot csapott az arcába. Az erősödő szél fütyülni kezdett, Neptun szája
elbődült…
A bőr sapkát fejébe szorítva, Péter Alekszejevics jókedvűen vigyorgott. Lováról a
homokpartra ugrott, a nap utolsót villant a felhő gomolygó széle mögül, üveges fény futott
végig a fodrozó hullámokon. Egyszeriben minden elsötétedett; a hullámok mind
magasabbra és magasabbra csaptak, s szórták a vízport maguk körül. A dörgő felhőt mintha
fölgyújtották volna, távoli villanások világították be egyik végétől a másikig. Tekergős
villám vakította a szemet, közelükben a vízbe csapott. Akkorát dördült, hegy az emberek a
parton leguggoltak – bedőlt az ég…
Mensikov jelent meg Péter Alekszejevics mellett. Rajta is zubbony és bőrsipka.
– Ez aztán a vihar! Ez azt’ csihi-puhi! – kiáltott oda neki Péter Alekszejevics.
– Min Herz, hogy megjósolsz te mindent.
– És te csak most fogtad föl?
– Zsákmány lesz?
– Várd sorát…
Nem is kellett soká várni. A villámok lobbanásánál, egyáltalán nem olyan messze, de
Proux hadi- és kereskedőhajói váltak láthatóvá; a vihar a part felé, a zátonynak hajtotta
őket… Mintha táncoltak volna, csupasz árbocuk ingadozott, vitorlafoszlányok lobogtak, a
magas, faragott hajótatok, a Neptunokkal és hableányokkal, füstölögtek. Úgy látszott, nem
kell sok, s az egész szétszórt karaván a partnak csapódik.
– Ez azt a legény! Nagyszerű! – kiáltotta Péter Alekszejevics. – Nézd, mit csinál! Ez azt
a tengernagy!… Felhúzza a külső fokvitorlát! Az első csúcsvitorlát, az előárboc-fővitorlát!
Felhúzatta a csonkavitorlát! A kutya mindenit! Tanulj, Danyilics!
– Megszökik, megszökik előlünk! – nyögte Mensikov. Megváltozott egy kicsit a szél
vagy a tengernagy művészete, kerekedett fölül a tengerrel vívott harcban: hajói a
viharvitorlákkal lavírozva, lassan megint a láthatár mögé tűntek. Csak három, súlyosan
megrakott uszály sodródott továbbra is a homokzátonynak. Recsegve, ropogó
vitorlarudakkal, lobogó vitorlafoszlányokkal feneklettek meg, háromszáz lépésre a parttól.
Hatalmas hullámok lódultak rájuk, s keresztülcsapva, csónakokat, hordókat, törött
árbocokat mostak le a fedélzetről.
– Rajta, tüzeljetek rájuk, de nehogy eltaláljátok, csak ijesztésül – kiáltott Mensikov a
tüzérekre. Az ágyúk elbődültek. A bombák az egyik uszály fala mellett csapták föl a vizet.
Onnét válaszul pisztolylövések hallatszottak. Péter Alekszejevics nyeregbe szállt s
belehajszolta lovát a tengerbe. A gránátosok kiáltozva rohantak mögötte. Mensikovnak le
kellett szállnia a nyeregből – ménje megcsökönyösödött –, ő is belépdelt a zavaros
hullámokba.
– Hé, ti ott a bárkákon! – kiabálta köpködve. – Ugorjatok a vízbe! Adjátok meg
magatokat!
A svédeket alkalmasint nagyon megijesztette ez a látvány; a hullámokban lépdelő lovas,
a hatalmas, bajuszos gránátosok, akik mellig vízben, szitkozódva, füstölgő gránátokkal
fenyegetőzve indulnak az uszályok megcsáklyázására. Az uszályokról matrózok és katonák
ugráltak le, a pisztolyukat és csáklyázó kardjukat nyújtogatták: „Moszkov, moszkov, barát”
– és a part felé gázoltak, ahol lovas dragonyosok vették körül őket. Mensikov is
fölkapaszkodott gránátosaival az uszály faragott tatjára, fogságba ejtette a kapitányt,
leereszkedőn mindjárt meg is veregette a hátát, visszaadta neki a tőrét, s onnét kiáltotta:
 – Bombavető úr, a hajó gyomrából dől a bűz, de a kapitány azzal biztat, hogy a heringet
és a füstölt húst meg lehet enni.

3
A sereg patkóformában vette körül Narvát, a város fölött és alatt a folyóra támaszkodva.
A folyó másik oldalán éppen így vették körül Ivangorodot. Árkokat ástak, palánkkal,
torlaszokkal rakták körül. Az orosz tábor zajos volt, füstös és poros. A svédek mogorván
pillantgattak le a magas falakról. A vihar után, amely de Proux flottáját szétszórta, nagyon
dühösek voltak s ágyúból lőttek még a magános lovasokra is, akik a rövidebb út kedvéért a
fenyegető bástyák alatt száguldottak át a mezőn.
Az uszályból kirakott heringes és sós húsos hordókat Péter parancsára a svédek szeme
előtt vitték be a táborba. A virággal díszített szekerek után a katonák egy hínárral
körültekert, kövér parasztot hoztak és trágár énekeket ordibáltak, de Proux tengernagyról és
Horn tábornokról. A hordókat szétosztották a századok és ütegek közt. A katonák a
szuronyhegyre tűzött heringet vagy darab szalonnát rázták: „Hej, te svéd, itt a harapnivaló”
– kiabálták. A svédek ezt nem bírták már, megfújták a kürtöket, megverték a dobot, a híd
leereszkedett s a kapuban egymást lökdöső, nagy lovakon egy svadron vértes jött ki, fejüket
a bordás sisakban előrehajtva, széles kardjukat a ló füle közt előreszegezve, nehézkesen
vágtattak az orosz sáncok ellen. Ott kellett hagyni a jó ételt s védekezni azzal, ami a
kezükbe került: karóval, ágyútisztítóval, ásóval. Nagy tusa kezdődött, kiáltozás támadt. A
vértesek meglátták a hátuk mögül nekik nyargaló dragonyosokat, a cölöpökön átmászó
szörnyű gránátosokat, s megfordították a lovaikat, csak néhány ember maradt a mezőn, de a
lovasukat vesztett, megbokrosodott lovak még soká nyargalásztak, orosz katonák futkostak
utánuk.
Ilyen kitörésektől eltekintve, a svédek nem árultak el különös nyugtalanságot. Horn
tábornok – ahogy a „nyelvek” beszámoltak róla – állítólag azt mondta: „Nem félek az
oroszoktól, ha az ő sárkányölő Szent Györgyük segítségével rohamra merészkednek, még
jobban megvendégelem őket, mint a hétszázas évben…” Kenyere, puskapora, ágyúgolyója
volt bőven, a leginkább azonban Schlippenbachban reménykedett, aki megerősítést várt,
hogy segédcsapataival jól ellássa az oroszok baját. A revali úton állt, Wesenberg városban.
Ezt Alekszandr Danyilovics állapította meg, aki maga ment földerítő útra.
Az orosz sereg is tétlenségre volt kárhoztatva. Az egész ostromtüzérség – a hatalmas
faltörő ágyúk, a város fölgyújtására szánt mozsarak – Novgorodból jövet még mindig az
alig járható utakon vánszorogtak. Nehézlövegek nélkül gondolni sem lehetett rohamra.
Borisz Petrovics Seremetyev tábornagyról sem jöttek túlságosan szívvidámító hírek: ő
Jurjevet vette ostrom alá, beásta, elsáncolta magát, a falak áttörésére föld alatti folyosókat
csinált s bombázni kezdte a várost. „Nagy bosszúságunkra vannak a svédek – írta a narvai
táborba Alekszandr Danyilovicsnak –, de egyelőre nem tudom az ellenség ágyú- és mozsár-
tüzét elhárítani; sok ágyúból lőnek, sortüzeket adnak az átkozottak, egyszerre tíz bombát is
küldenek az ütegeinkre, leginkább azonban a társzekereket lövik. Így hiába küzdünk, nem
tudunk a városból »nyelvet« szerezni; csak két ember szökött ki hozzánk, két észt, semmi
hiteleset nem tudnak, csak arról karattyolnak, hogy Schlippenbach gyors segítséggel
biztatja a várost…”
Schlippenbach valóban szálka volt, s minél előbb ki kellett húzni. Péter Alekszejevics
folyton ezen gondolkozott. Akkor éjszaka – Mensikov nem hazudott –, eljött a sátrába,
mindenkit kiküldött, még Nartovot is, s elmondta, micsoda cselt eszelt ki, hogy Horn
tábornoknak kedvét szegje Schlippenbachban reménykedni. Péter Alekszejevics először
még meg is haragudott: „Részegségedben eszelted ki? Mi?” De aztán föl-alá járkált a
sátrában, pöfögtette a pipáját s hirtelen elnevette magát.
 – Nem is lenne rossz az öreget elbolondítani.
– Min Herz, bizonyisten, elbolondítjuk.
– Ez a te „bizonyistened” nem sokat ér… S ha nem sül ki semmi belőle? Nem tréfa ám,
komám, amiért felelősséget vállalsz.
– Jó, felelek – nem először. Felelősség az egész életem.
– Csináld meg!
Ugyanezen az éjszakán Paska Jaguzsinszkij hadnagy, miután kengyelben már egy pohár
bort kiivott, Pszkovba nyargalt, ahol a katonai raktárak voltak. Trojkákon szokatlan
gyorsasággal mindent elhozott onnan, ami a kieszelt dologhoz szükséges volt. A század- és
svadronszabók két éjszaka varrták és szabták át a kabátokat, köpenyeket, tiszti
vállszalagokat, zászlókat, a katonák háromszögletű kalapjára fehér szegélyt varrtak. Ezeken
a rövid éjszakákon Aszafjev és Gorbov két dragonyos ezrede – svadron svadron után – s
két gyalogezred, a szemjonovszkij és ingermanlandi – ágyúik talpa zöldről sárgára átfestve
– titkon elhúzódtak a revali úton s Narvától tíz versztányira, Tyervijégi erdős határában
vertek tanyát. Az erdőbe vitték a szabóműhelyben átvarrt ruhát is. A svédek semmit sem
vettek észre.
Egy világos reggelen – július tizennyolcadikán – Narva falai alatt, hirtelen nagy sürgés-
forgás kezdődött az orosz táborban. Izgatottan pörögtek a dobok, megdördültek a hatalmas
üstök, torkuk szakadtából kiáltozva nyargalásztak a tisztek. A kalibákból, sátrakból katonák
ugráltak ki, kabátjukat és a kamásnit gombolták, a háromszögletű kalap alól kilógó hosszú
hajukat fülük mögé nyomták s két sorba sorakoztak. A tüzérek kiáltozva húzkodták ki az
ágyúkat s a revali út felé fordították. A társzekérlovakat lovasok hajtották be a mezőről a
táborba, a szekerek mögé.
A svédek csodálkozva nézték a falakról az orosz tábor kétségbeesett rendetlenségét.
Horn tábornok fedetlen fővel ment föl a külső kőlépcsőn a kaputoronyba s látcsövét a
revali útra szegezte. Onnét két ágyúlövés hallatszott, egy perc múlva két újabb ágyúlövés, s
így vagy még hatszor. A svédek ekkor megértették, hogy ez a közeledő Schlippenbach
jeladása; a Glória-bástyájáról huszonegy ágyú felelt tüstént a király jelével. A város minden
templomában ünnepélyesen megkondultak a harangok.
Az ostrom hosszú napjai alatt a szigorú Horn generális először ráncolta mosolyra az
ajkát, látva, hogy a sáncok túlsó oldalán a két sorba sorakozó, moszkvai csapatok előtt
hogyan végzi bakugrásait fehér lován a kinyalt Mensikov, az oroszok legpimaszabbja,
mintha valóban valami tapasztalt hadvezér lenne, egy kardlendítéssel parancsot ad a
katonák hátsó sorának, hogy arccal a vár felé forduljanak, s azok, mint a birka-nyájak
futnak, s foglalják el helyüket a sáncon, a cölöpkerítések mögött. Ő pedig megsarkantyúzta
a lovát s a katonák elülső sora előtt nyargal el, akik arccal a revali út felé állnak. Horn
tábornok számára, akit évek és dicső csaták tettek bölccsé, mindez érthető volt: ez a
vörösköpenyes, strucctollas kakas, most jóvátehetetlen ostobaságot követ el: gyalogsága
elnyúlt, ritka vonalát Schlippenbach vasas vértesei ellen viszi, aki bombákkal árasztja el,
áttöri, széttapossa, megsemmisíti. Horn tábornok szőrös orrlyukain át mélyet szívott a
levegőből. Tizenkét lovas svadron és négy zászlóalj gyalogság állt a zárt kapu mögött,
hogy Schlippenbach megjelenésekor az oroszokat hátba támadja.
Mensikov mintha csak a halálba sietne, minden ok nélkül lerántotta a kalapját, s
meglengetve, zászlóaljaival, amelyek futólépésben jöttek kényeskedő lova farka mögött,
hurrát kiáltatott. A kiáltás Narva faláig elszállt, s az öreg Horn megint elmosolyodott. A
fenyőerdőből, amely felé Mensikov zászlóaljai tartottak, puskatűz-kergette orosz lovasok
ugrottak ki. És a fenyők mögül teljes díszben váll váll mellett, mint a parádén, a fegyvert
maguk elé szegezve, a puskacsőre szegzett bajonettel végre Schlippenbach testőr-századai
nyomultak ki mindenfelől. Második soruk menet közben az első sor feje fölött gyors tüzet
adott le, a harmadik sorbeliek a fegyvert töltötték s adogatták a lövőknek. A magasba emelt
sárga, királyi lobogók csapkodtak. Az öreg Horn egy pillanatra leeresztette látcsövét,
patrontáskájából vászonkendőt húzott ki, megrázta, s végighúzta a szemén. „Ti, háború
istenei!” – mormogta.
Mensikov, kalapját fejéhez szorítva, elszáguldott a front hosszában és megállt zászlóaljai
előtt. A szárnyakon hatosfogatú ágyúk és kétlovas lőszeres kocsik nyargaltak felé. Az orosz
tüzérek fürgék voltak, megtanultak egyet-rnást ezekben az években. A ragyogóra
tisztogatott ágyú – nyolc mindenik szárnyon – torkát ügyesen a svédekre fordította (a
lovakat kifogták s elnyargaltak oldalt), s rögtön hányták is a sűrű, fehér füstöt, amely a
puskapor jó minőségére vallott. A svédek húsz lépést sem haladtak, az ágyúk újra rájuk
bődültek. Az öreg Horn gyűrni kezdte kezében a kendőt – ez a gyors tüzelés csodálatos
volt. A svédek megálltak. Mi az ördög? Ez nem vall Schlippenbachra, hogy az ágyútűz
megzavarja! A vérteseket akarja rohamra előrebocsátani, vagy a tüzérséget várja? Horn ide-
oda forgatta a látcsövét, Schlippenbachot kereste, de hiába: a füst mond sűrűbben vonta be
a csatamezőt. A svédek a kartácstűzben még mintha meg is inogtak volna… De azért
várt… No végre! Az erdőből sárga talpú, svéd ágyúk gördültek ki, s hatalmas szózatba
kezdtek… Mensikov sorai erre – ? ezt világosan látta – összekavarodtak… Ideje!… Horn
elfordította a csőtől ráncos arcát és sárga fogait ínyig kivillantva, azt mondta a
helyettesének, Marquart ezredesnek:
– Elrendelem, hogy a kaput kinyissák, s az oroszok jobbszárnyát megrohanják.
A hidak dörömbölve ereszkedtek le, a négy kapun egyszerre nyargaltak ki a vértes
svadronok, mögöttük, futva, a gyalogság. Marquart ezredes úgy vezette az ékbe állított
narvai helyőrséget, hogy az orosz cölöpkerítéseket és torlaszokat megrohanva, Mensikovot
hátulról oldalt kapják, Schlippenbachnak szorítsák és egy vas-ölelésben összeroppantsák.
Az, amit Horn a látcsövén látott, kezdetben megörvendeztette, aztán megzavarta.
Marquart ezredes gyorsan, nagyobb veszteség nélkül szórta szét az orosz torlaszokat,
átment a cölöpfalon s a sáncok túloldalára jutott. Nyomában a kapun gyalogosok és
szekérre szállt narvai lakosok nyomultak ki, hogy az orosz tábort kirabolják. Mensikov
rendületlenül tüzelő zászlóaljai váratlanul egy kevéssé érthető mozdulatot tettek:
jobbszárnyuk, amely felé Marquart igyekezett, a legnagyobb gyorsasággal tulajdon
cölöpfalaik és torlaszaik felé hátrált, a bal pedig – a távolibb – ugyanilyen sietséggel
Schlippenbach svédjei felé rohant, mintha meg akarta volna adni magát. Az ágyúk hirtelen
mind a két oldalon elhallgattak. A ragyogón rohamozó Marquart a szabad mezőn állt,
szögben Mensikov és Schlippenbach csapatai közt. Fényes páncélú vértes svadronjai most
visszafogták lovukat, karéjba fejlődtek s tétován megálltak. Megállt a hozzájuk futó
gyalogság is.
– Nem értek semmit! Mi történt, az ördög vinné ezt a Marquart-t! – kiáltott Horn.
– Én sem egészen értem, tábornok úr – felelte a mellette álló Byström segédtiszt.
Horn, aki egyre gyorsabban forgatta a látcsövét, közben meglátta Mensikovot; ez a
kakas teljes lovasiramban nyargalt a svédek felé. Miért? Hogy megadja magát? Marquart
megismerte s két vértesével nekinyargalt, hogy útját vágja. De Mensikov megelőzte, a
füves dombon, egy csoport tiszt közelében leugrott lováról. A rövid köpenyről és az
ágaskodó-oroszlános, sárga zászlóról ítélve ez Schlippenbach törzskara volt… De hol van
maga Schlippenbach? Még egy mozdulat a látcsővel és Horn meglátta, ahogy a Mensikovot
üldöző Marquart a tiszteknek ahhoz a csoportjához ér, furcsán rázza a kezét, mintha kísértet
ellen védekezne, vissza próbált fordulni, de odafutnak s lerángatják a nyeregből… Nagy,
lógó fülű lovon egy lovas megy föl a dombra, a zászlók feléje hajlanak. Ez csak
Schlippenbach lehet… Egy könnycsepp homályosította el az öreg Horn szemét, haragosan
törölte le s a szemüregébe nyomta a rézcsövet. A lógó fülű lovon ülő lovas nem hasonlított
Schlippenbachhoz… Sokkal inkább…
– Tábornok úr, árulás – suttogta Byström segédtiszt.
 – Maga nélkül is látom, hogy a svéd egyenruhába bújtatott Péter cár az. Orromnál fogva
vezettek: látom a maga segítsége nélkül is … Hozassa a vértemet, kardomat… – Horn
tábornok most már otthagyta a haszontalan látcsövet, s fiatal emberként futott le a meredek
lépcsőn a kapu bástyájához. Ott, a maskarás harc mezején, az kezdődött, aminek történnie
kell, ha a hadvezért orránál fogva vezetik. A svédeknek öltözött szemjonovszkijiak és
ingermanlandiak, Aszafjev és Gorbov dragonyosai, akik ez ideig az erdőben rejtőzködtek, a
másik oldalról meg Mensikov zászlóaljai kétfelől, teljes dühvel, Marquart boldogtalan
svédjeire vetették magukat; ő maga átadta Péter cárnak a kardját, sisakját a fűre dobta s ott
állt a halmon, az orosz tisztek közt; szégyenkezve és kétségbeesetten horgasztotta le fejét,
hegy ne lássa, mint pusztul el ragyogó különítménye, a narvai helyőrségnek legalább
egyharmada.
A gyalogságot fedező vértesek egy ideig zárt hadrendben hátráltak s rövid előtörésekben
csaptak vissza. De amikor a hátuk mögötti nyírfaligetből Röhn ezredes, aki tartalékban volt
ott, dragonyos svadronjaival előrerontott, kézitusára került a sor. A lövöldözés megszűnt.
Csak a vállból sújtó oroszok vad rikoltása, az eleső svédek rekedt kiáltása, kardok, vértek,
sisakok csörrenése hallatszott. Egymást harapó lovak ágaskodtak. A királyi zászló
lehanyatlott. A tusából kiváló, magános lovasok elvakultan nyargaltak a mezőn, egymásnak
verődtek, karjukat az égnek emelték s lehenteredtek. Az egész orosz sereg a sáncokra
mászott, mint húshagyókedden, amikor a nép összefut a medvehajszát nézni… A katonák
rikoltoztak, táncoltak, levegőbe hajigálták a háromszögletű kalapot.
A svéd különítménynek csak kisebb része tudott Narva felé utat törni. Amit Horn
tábornok tehetett, annyi volt, hogy elállta a kaput, nehogy az oroszok rajtaütéssel a városba
törjenek. A rablásra kiment városlakók az árok előtt futkostak szekereiken. A katonák
átugráltak a cölöpfalon, úgy tűzbe jöttek, hogy a falról jövő lövésektől sem féltek, sok
narvai lakost fogtak el a lovával, szekerével együtt, s a táborba vitték, eladni a tiszturaknak.
Este Mensikov nagy sátrában vidám vacsora volt. De Proux tengernagy tüzes rumját
itták, ették a revali sonkát, s amit még kevesen láttak, a füstölt lepényhalat. A halnak egy
kis szaga volt már, de jó volt, Alekszandr Danyilovicsnak összeverdesték a hátát, annyit
ittak a furfangosságára.
– Jól jégre vitted a bölcs Hornt. Ma igazán te vagy a nap hőse! – mondta mély hangon,
nevetéstől rángatózó vállal az erősen becsípett Péter Alekszejevics, s öklét, mint valami
kalapácsot vagdosta a lapockái közé.
– Te, fogadok, még magán Odüsszeusz cáron is túltennél ravaszságban! – kiáltotta
Chambers s ő is hátba verte a kormányzó-tábornokot. – Nehéz ravaszabb embereket
elképzelni, mint az oroszok!
A vendégek egymás szavába vágva többször is hozzáláttak, hogy Horn tábornoknak egy
emlékiratot szerkesszenek, amelyben a „hosszú orr” rendjellel tüntetik ki. Az eleje egészen
jól hangzott: „Neked, a nadrágját benedvesítő, narvai kuksolónak, vén szamárnak,
oroszlánként bőgő, herélt kandúrnak…” A részeg összevisszaságban olyan erős szavak
következtek, hogy Makarov titkár azt sem tudta már, hogyan vesse papírra.
Anyikita Ivanovics Repnyin, miután gyenge kecskehangján kikacagta magát, végül is
ezt mondta:
– Péter Alekszejevics, érdemes-e az öreget így megszégyeníteni? Hiszen a dolognak
nincs még vége.
Ököllel estek neki, kiáltozás támadt. Péter Alekszejevics elvette Makarovtól a be nem
fejezett levelet, összegyűrte, zsebébe dugta:
– Kikacagtuk magunkat, elég. – Fölkelt, megtántorodott, s Makarov vállába
kapaszkodott: kerek arcán az elernyedt vonások nagy erőfeszítéssel megkeményedtek,
kinyújtotta hosszú nyakát, s mint mindig, megint a maga ura lett. – Vége a mulatságnak.
És kiment a sátorból. Világosodott. A fű a bő harmattól szürkének látszott, tábortüzek
füstöcskéje húzódott fölötte. Péter Alekszejevics mélyet szítt a reggeli frissességből.
– No, jó szerencsét… Ideje!… – A háta mögött álló katonák csoportjából Anyikita
Ivanovics Repnyin és Röhn ezredes rögtön hozzáléptek. – Még egyszer mondom mind a
kettőtöknek: nagyhangú győzelmi jelentésekre nincs szükségem. Nem várok ilyesmit.
Nehéz dolog áll előttünk. Úgy meg kell őt vernünk, hogy ne szedhesse többet össze az
erejét. Az ilyen dolgokhoz meg kell keményíteni a szívet… Menjetek.
Anyikita Ivanovics Repnyin és Röhn ezredes mélyen meghajoltak, s térdig gázolva a
sűrű fűben, a sötét erdő felé mentek, ahol a dragonyos ezredek s a szekerekre rakott
gyalogság megint a maguk ruhájába öltözötten várták a kivonulást: a tegnapi maskarás harc
részesei voltak mind. Ma nem kis dolog várt rájuk: Wesenberg alatt körülvenni és
megsemmisíteni Schlippenbach hadtestét.

4
– Ezek szerint, uraim, a hajdani király, Ágoston, akiről mi azt hittük, hogy
megsemmisítettük, az oroszoktól segítséget kapott s gyors előnyomulásban van Varsó felé
– mondta a fiatal Stanislas Leszczinski király, a haditanácsot megnyitva. A király
belefáradt a nyakába varrt állami ügyekbe; vékony, gőgös, rosszfajta arca lesütött pillái
alatt a kékségig sápadt volt, nem emelte föl szemét, undorodásig untatta az udvaroncok
puffadt arca, a háborúról, pénzről, kölcsönökről folyó beszéd… Gyenge keze az olvasót
morzsolgatta. Lengyel ruha volt rajta, amelyet nem szívelhetett, de amióta a svéd
helyőrség, Arvid Horn ezredes, a narvai hős unokaöccsének a parancsnoksága alatt
Varsóban állomásozott, a lengyel mágnások és előkelő pánok parókájukat az állványkákra
akasztották, francia kabátjukat dohánnyal szórták be, lógós ujjú dolmányban, hódsipkában
és csengő-bongó, sarkantyús, puha csizmában jártak, könnyű kard helyett nagyapáik nehéz
szablyáit kötötték derekukra.
Varsóban vígan és gondtalan éltek Arvid Horn biztos védelmében, megbocsátva
tapintatlanságát, hogy a szejmet arra kényszerítette, hogy ezt a kevéssé ismert, de kitűnő
nevelésű fiatalembert válassza királlyá. A svéd tisztek faragatlanok és gőgösek voltak, de a
bor és méhsör ivásában nem álltak a harcot a lengyelekkel, a táncban pedig végképp
mögöttük maradtak a nagyszerű mazurka-táncosoknak, Visnevieckinek vagy Potockinak.
Egy volt a baj: a háború dúlta birtokokról egyre kevesebb pénz érkezett. De hát bizonyára
ez sem marad így sokáig: Károly nem garázdálkodik örökké Lengyelországban, egyszer
majd csak elmegy keletre, hogy Péter cárral leszámoljon.
És íme, amikor legkevésbé várták, Varsó fölé fekete felhő húzódott. Ágoston harc
nélkül elfoglalta a gazdag Ljublinf, s lármás, lengyel lovascsapataival a Visztula bal partján
rohamosan közeledett Varsó felé; az egyszemű rém, Danyila Aposztol atamán, a Dnyeper
menti kozákokkal a Visztula jobbpartjára kelt át és Prágához, Varsó elővárosához
közeledett; tizenegy orosz gyalogos ezred a Bug menti városokat tisztította meg Stanislas
király párthíveitől, már elfoglalta Bresztet, és ő is Varsó felé indult; nyugatról pedig
Schulenburg tábornagy szász hadteste közeledett gyorsan, ügyes manőverrel becsapva
Károly királyt, aki más úton várta.
– Az Isten és a szentséges szűz látja, én nem törekedtem a lengyel koronára, a szejm
akarata volt – mondta Stanislas király megvető lassúsággal, szemét föl sem emelve.
(Lábánál, a szőnyegen – pofája a két mancsa közt – egy fehér, legnemesebb fajú agár
feküdt.) – Mást, mint nehézséget és kellemetlenséget, magas méltóságomban idáig még
nem tapasztaltam. Kész vagyok letenni a koronát, ha a szejm óvatosságból és
eszélyességből azt kívánja, hogy Varsót ne tegyük ki Ágoston dühének. Kétségkívül sok
oka van, hogy elöntse az epe. Becsvágyó és makacs. Szövetségese, Péter cár, még
makacsabb és még ravaszabb. Harcolni fognak, amíg a magukét el nem érik, amíg mind
tönkre nem megyünk. – Szattyáncsizmás lábát a kutya hátára tette, az meg lila szemét a
királyra emelte. – Én igazán nem makacskodom, gyönyörűséggel megyek el innét Itáliába.
Boldogan tanulnék a bolognai egyetemen.
A piros képű, dühödten hideg szemű, tagbaszakadt Arvid Horn ezredes, aki elviselt
katonakabátban ült a királlyal szemben, egy összecsukható széken, ezt mormogta: „Ez nem
haditanács, gyalázatos kapituláció.”
Stanislas király lassan félrehúzta a száját. Rodzievski bíborosprímás, Ágoston
elkeseredett ellensége, füle mögé eresztette a svéd illetlen megjegyzését, s azon a
behízelgő, alázatosan parancsoló hangon, amelyet Loyola Ignatius ideje óta oly buzgón
tanítanak a jezsuita iskolákban, ezt mondta:
– Király őfelségének az az óhaja, hogy a harc elől kitérjen, nem több, mint percnyi
gyengeség. Lelkének virágai a nyers szélben meghajoltak, s mi meg vagyunk illetődve. De
egy katolikus király koronája nem olyan, mint a kalap, csak a fejjel együtt lehet levenni.
Beszéljük meg hát teljes férfiassággal, miként álljunk ellen a zsarnoknak s az egyház
ellenségének, mert Ágoston szász választófejedelem rossz katolikus. Meghallgatjuk, mit
mond Horn ezredes.
A bíborosprímás a viaszpadlóban tükröző, pazar, bíbor reverendája selymét
megsuhogtatva, nehézkesen a svéd felé fordult és oly előkelőén nyújtotta ki karját, mintha a
legválogatottabb ételekkel kínálta volna meg. Horn ezredes hátralökte a széket, szétvetette
mázas csizmájú erős lábait (a viseltes katonakabátot s a durva, kürtös csizmát, mint a
svédek mind. Károly király utánzásaképp viselte), szárazán köhintett s megköszörülte a
torkát.
– Megismétlem: a haditanács legyen haditanács, itt nem lehet virágocskákról beszélni.
Varsót az utolsó katonáig védeni fogom, ez királyom akarata. Rendeletet adtam ki:
gyalogosaim a sötétség beálltával mindenkire rálőnek, aki a kapun kilép. Egyetlen gyáva
fickót sem engednek ki Varsóból, mellettem a gyávák is harcolni fognak. Nevetséges: a
seregünk nem kisebb, mint Ágostoné. A nagy hetman, Lubomirski herceg, ezt nálam is
jobban tudja… Nevetséges, hogy Ágoston bekerít minket Ez csak annyit jelent, hogy
részenként verhetjük meg: délen a részeg slahtics lovasságát, Varsótól keletre Danyila
Aposztol atamánt, akinek a kozákjai könnyű fegyverzetűek és nem állják ki a páncélos
huszárok rohamát. Schulenburg tábornagy. nem ér el Varsóba, s már megtalálta a sírját,
királyom kétségkívül a sarkában van. Az egyetlen, jelentős veszély: Golicin herceg
tizenegy orosz ezrede, de amíg ők Bresztből gyalog idemásznak, mi Ágostont már
megsemmisítettük, s ők vagy visszavonulnak, vagy itt halnak meg. Lubomirski hercegnek
azt ajánlom, hogy ma éjjel valamennyi lovas ezredét Varsóba vonja össze. Őfelségének
pedig azt javaslom, hogy még mielőtt ezek a gyertyák leégnének, hirdesse ki a lengyel
népfölkelést… Vigyen el az ördög, ha Ágostonnak ki nem tépjük a farktollait.
Arvid Horn fölborzolta szőke bajuszát, elnevette magát és leült. Most még a király is
Lubomirski nagy hetmanra emelte a szemét, aki valamennyi lengyel és litván csapat
parancsnoka volt. A beszéd ideje alatt a király bal keze felől, egy arany karosszékben ült,
homlokát tenyerébe bocsátotta, úgyhogy csak lenyírt, kerek fejét lehetett látni, amely
mintha borssal lett volna beszórva, meg lelógó, ritkás és hosszú bajszát
Amikor csönd támadt, ő mintha fölocsúdott volna, fölsóhajtott, kiegyenesedett – nagy
volt, csontos, széles vállú –, kezét lassan a gyémánttal beszórt hetmanbotra tette, amely
értékes szőtt övébe volt dugva. Himlőhelyes, görbe orrú ábrázata, beesett orcái,
pofacsontjain a megfeszült, pirosas bőr olyan embertelenül és gőgösen komor volt, hogy a
király szemhéja megremegett, s lehajolva, kutyáját kezdte simogatni. A nagy hetman lassan
fölemelkedett. Elérkezett számára a fizetés régen várt órája.
Ő volt Lengyelország legelőkelőbb mágnása, tágas birtokain hatalmasabb, mint
akármelyik király. Amikor a szejmbe vagy a czenstochovi zarándoklatra elindult, a hintája
előtt és után, lovon, bricskán és szekéren, nem kevesebb mint ötezer slahtics haladt, egytől
egyig málnavörös dolmányban, lobogó ujjúkon azúrkék kihajtó. Általános fölkelés esetén,
amikor a lázadó Ukrajna vagy a tatár ellen vezettek hadjáratot, három ezred huszárt állított
ki acélvértben szárnnyal a hátukon. Minthogy eredetére Piast volt, Ágoston letétele után
első lengyel trónkövetelőnek tartotta magát. Akkor, a múlt évben, a szejm képviselőinek
kétharmada kardcsörtetve kiabálta már: Lubomirskit akarjuk! De Károly nem akarta, neki
bábu kellett. Horn ezredes gyalogosaival körülvette az őrjöngő szejmet, azok
meggyújtották a kanócot s dobpergéssel sértették meg az ünnepélyességet Horn mintha
szögeket verne sarkával a földbe, az üres trónszékhez ment s elkiáltotta: „Stanislas
Leszczinskit javasolom!”
A nagyhetman eltitkolta dühét. Soha senki sem merészelte becsületét érinteni. Ezt csak
Károly király tette meg, akinek szántóföldje és aranyedénye bizonyára kevesebb volt, mint
Lubomirskinek; Sötét, vad pillantását a jelenlevőkön körülhordozva; körmével a
hetmanalmába kapaszkodott és a mássalhangzókat kígyóként sziszegve, dühösen beszélni
kezdett:
– Rosszul hallottam vagy csak úgy rémlett: nekem, a nagy hetmannak, Lubomirski
hercegnek merészelt a helyőrség parancsnoka rendeletet adni? Tréfa ez? Vagy arcátlanság?
– (A király felemelte olvasós kezét, a bíboros előrehajolt székén s megrázta hervadt
bagolyfejét, de a hetman csak még fenyegetőbben emelte meg a hangját.) – Itt az én
tanácsomat várják. Meghallgattam önöket, uraim, beszéltem a lelkiismeretemmel… íme, a
válaszom. Seregünk megbízhatatlan. Hogy a maguk s testvérük vérének az ontására
ösztönözhessük őket, az kell, hogy mindenik slahtics szíve a lelkesedéstől forrjon s feje
kóvályogjon a dühtől… Stanislas király talán tud ilyen harckiáltást. Én nem tudok. „Isten
nevében, előre, haljunk meg a Leszczinskiek dicsőségéért.” Nem indulnak meg. „Isten
nevében, előre a svéd király dicsőségéért.” Eldobják a kardjukat. Én nem tudom ezt a
sereget vezetni, nem vagyok többé hetman.
A hetman eltorzult arca bozontos szemöldökéig kivörösödött. Nem volt ereje türtőztetni
magát, kihúzta öve mögül a hetmanbotot s odahajította a fiú-király lába elé. A fehér kutya
panaszosán felnyüszített.
– Árulás! – kiáltotta el magát Horn dühödten.

5
A „berszerker” szó – vagyis őrjöngéstől megszállott – az idők mélyéből ered, az
északiaknak abból a szokásából, hogy légyölő galócától részegedjenek meg. Később, a
középkorban, a normannok azokat a katonákat nevezték berszerkereknek, akiket a harcban
őrjöngés szállt meg: páncéling, pajzs, sisak nélkül harcoltak, egy szál vászoningben s olyan
rettenetesek voltak, hogy például a tizenkét berszerker, Kanut király fiai, a hagyomány
szerint, külön hajón mentek, mert maguk a normannok is féltek tőlük.
Azt a dührohamot, ami Károly királyon kitört, csak berszerkerdühnek lehet nevezni.
Udvaroncai, akik abban a pillanatban a sátrában voltak, megrémültek, dermedt hangulatba
kerültek. Piper gróf még remélni sem merte, hogy életben marad… Amikor Kozelska
grófnőtől a galambpostán jött sürgönyt megkapta. Károly király. Piper, Rhenskjöld
tábornagy és más tábornokok véleménye ellenére, megingathatatlan maradt bosszúszomjas
óhajában, hogy Ágostonnal azonnal végezzen, Stanislas Leszczinski előtt egész
Lengyelországot hódolatra kényszerítse, csapatainak jó pihenőt adjon, s a következő évben
Péter seregeit egyetlen nyári hadjáratban ragyogóan tönkreverve, a keleti háborút
befejezze. Narva és Jurjev sorsa nem izgatta – a helyőrségek megbízhatók, a falak erősek, a
moszkoviták foga beletörik abba, s ott van Schlippenbach, legmerészebb tábornoka.
Ezenkívül büszkesége sem engedhette, hogy ő, macedóniai Sándor és Caesar dicsőségének
utódja, hatalmas terveit összekavarja holmi galambpostáért; amit hozzá még egy ledér
kurtizán adott át neki…
A hírt, hogy az orosz segédhad Sokaiba érkezett, s Ágoston váratlanul, Károlynak
közvetlenül az orra előtt (aki mint a jóllakott oroszlán, lomhaságában nem sietett fogait a
halálra ítélt lengyel királyba mélyeszteni), Varsó ellen vonul, ugyanaz a slahtics hozta meg,
aki Sobeszczanski pán lakomáján kardjával a kolbászos tálat kettévágta. Piper gróf zavartan
indult a királyt fölkelteni. Hajnal felé járt. Károly csendben aludt tábori ágyán, keresztbe
tett karja a mellén. Egy rézlámpás gyenge lángja világította meg hajlott orrát, arca
aszketikus árkait, szorosan összezárt ajkait – még álmában sem akart mindennapi lenni. A
szarkofágok kőbevésett lovagjához hasonlított.
Piper gróf kezdetben a király kakasába vetette reményét, annak épp itt volt az ideje,
hogy torkaszakadtából elkukorékolja magát. De a kakasnak osztoznia kellett a király
szerzetesi életében, éppen csak megmocordult kicsit a vászonsátor mögötti kalitkájában,
torkából egy rekedtes hangot préselt ki, ilyesfélét, hogy: e-he-he!
– Felséges uram, ébredjen – mondta Piper gróf olyan lágyan, ahogy csak telt tőle, a
lámpásban a lángot feljebb csavarva. – Felséges uram, kellemetlen hír érkezett. – (Károly
nem mozdult, csak kinyitotta szemét.) – Ágoston megugrott előlünk…
Károly azonnal a szőnyegre dobta vászonalsóba és gyapjúharisnyába bújtatott lábait, s
öklére támaszkodva nézte Pipert. Az az udvaronc teljes óvatosságával mondta el Ágoston
sorsának szerencsés változását.
– A csizmámat, nadrágomat! – mondta Károly lassan, még félelmetesebben nyitva fel
merev szemét, a szeme még villogott is, vagy tán csak a kormosodni kezdő lámpafény
tükröződött benne. Piper kirohant a sátorból s tüstént vissza is jött Björkenhjelmmel, aki
valahogy fejébe csapta a parókáját. Tábornokok léptek a sátorba. Károly lábát kinyújtva,
fölhúzta a nadrágját, aztán a csizmáját, két körmét letörte, miközben a kabátja begombolta,
s csak azután bocsátotta szabadjára a dühét.
– Maga itt mocskos szajhákkal tölti az idejét, elhájasodott, mint egy katolikus barát –
kiabált rá ugató hangon (mert arccsontjai összeszorultak és fogai csikorogtak), az ártatlan
Rosen tábornokra. – Itt van gyalázatának a napja – fordult meg, mintha kardcsapás érte
volna, s förmedt Löwenhaupt tábornokra –, mint a ranglétra legalján levőnek, seregem
szekérkaravánjában volna a helye. Hol a felderítője? Én tudok meg minden újságot
legkésőbb. A legfontosabb híreket, amelyektől Európa sorsa függ, holmi részeg slahticstól
kell meghallanom. Kis kurtizánoktól tudom meg! Nevetségessé válók! Csodálkozom, hogy
nem a kozákok vonszoltak ki a sátramból álmomban, s nem kötéllel a nyakamon cipelnek
Moszkvába! Magának pedig. Piper úr, azt ajánlom, hogy címerében cserélje csörgősipkára
a grófi koronát! Szalonkák, fajdkakasok s egyéb vándormadarak falója, iszákos szamár! Ne
merje a megbántottat játszani! Élvezettel törném kerékbe és négyelném föl! Hol vannak a
kémei, kérdezem! Hol vannak a futárai, akiknek huszonnégy órával előbb kellene
értesíteniük az eseményekről, mint megtörténnek? Az ördög vigye magukat! Itt hagyom a
sereget, magánember leszek! Undorít, hogy a királyuk legyek.
Ezután leszaggatta kabátja valamennyi gombját. Csizmája egy rúgásával beszakította a
dobot. Lerántotta Björkenhjelm báró fejéről a parókát s rongyokra tépte. Senki sem
mondott ellent neki. Ide-oda száguldozott a hátráló udvaroncok között a sátorban. Amikor a
berszerker-dührohama csendesedni kezdett. Károly háta mögé rakta a kezét, lehajtotta a
fejét, és azt mondta:
– Elrendelem, hogy a hadsereget haladéktalanul készenlétbe helyezzék. Három órát
adok, uraim, a gyülekezésre. Indulok. Parancsomból mindent megtudnak majd. Hagyják el
a sátramat. Björkenhjelm, tollat, papírt, tintát!

6
 – Ez elviselhetetlen. Itt állunk már egy örökkévalóság óta. Több határozottság, egy szép
roham, s ma éjszaka már Varsóban alhatnánk – mondta mogorván Kozelska grófnő, hintája
ablakán át a számtalan máglyalángra pillantva, amely széles ívben volt szétszórva az
éjszaka sötétjében láthatatlan város előtt. A grófnő olyan fáradt volt, hogy majd elvesztette
az eszméletét. Előkelő, aranycupidós hintája, miközben egy folyócskán átkeltek, összetört.
Anna Sobeszczanski pánné kényelmetlen és rázós, ormótlan fogatába kellett átülnie. A
grófnő olyan dühös volt, Anna pánné olyan megvetendő lény volt a szemében, hogy még
kedves is tudott lenni ehhez az isten háta mögötti lengyel nőhöz.
– A király hintája itt áll előttünk, de ő nincs benne. A jóisten tudja, mit gondol
voltaképp... Semmiféle készülődés vacsorára, pihenőre.
A grófnő, a szíjat rángatva, nagy nehezen leeresztette a hintó ablakát. Lóveríték meleg
szaga s a katonakonyhák laktató füstje szállt feléjük. Az éjszaka teli volt a tábor zsivajával:
hangok kiáltoztak, szitkozódás, kacagás, lódobogás, távoli lövések. A grófnő már nyakig
volt ezekkel a tábori gyönyörűségekkel, fölhúzta az ablaküveget. A hintó sarkába vetette
magát. Minden terhére volt, az összegabalyodott ruha, a köpönyeg, a dobozok sarka; nagy
élvezettel harapott volna véresre valakit.
– Félek, hogy a királyi palotát a legnagyobb rendetlenségben, kifosztva találjuk. A
Leszczinski-család híres a mohóságáról s én nagyon jól ismerem Stanislast: álszent, fukar
és kicsinyes. Nemcsak imakönyvvel a zsebében futott el Varsóból. Azt ajánlom magának,
kedvesem, tartson készenlétben egy magánházat, persze csak ha vannak Varsóban
elfogadható ismerősei… Ágoston királyra ne nagyon számítson. Istenem, milyen
semmirekellő is!
Anna pánné élvezte, hogy a grófnővel beszélgethetett; a világi nevelés magasiskolája
volt ez. Anna pánné fiatal lánykorától, mihelyt ingecskéje alatt a gyönyörű domborulatok
észrevehetők lettek, nem mindennapi életről álmodozott. Ehhez csak a tükörbe kellett
néznie: szép volt, de nem egyszerűen szépecske, hanem borsos, okos, szellemes, csintalan,
fáradhatatlan. A szülői ház szegény volt. Apja egy tönkrement slahtics, a piacon
kereskedett meg a gazdag pánok kártyaasztalánál. Ritkán volt otthon. Viseltes kabátjában
fáradtan, szelíden, hervadt arccal ült az ablaknál és csendesen nézegette szegényes
gazdaságát. Anna – egyetlen leánya és kedvence – nógatta, hogy a kalandjairól meséljen.
Apja nem szívesen ugyan, de ha tűzbe jött, mégiscsak elkezdett dicsekedni a hőstetteivel és
előkelő ismerőseivel. Anna, mint bűbájos mesét hallgatta az igazat s a regét a
Visnevieckiek, Potockiak, Lubomirskiak, Czartoriskiek csodáiról és fényűzéséről. Amikor
az apja kártyaadóssága miatt udvarából az utolsó gebét is eladta és az utolsó tyúkot is
megette, s lányát az élemedett Sobeszczanski pánnal jegyezte el, Anna nem ellenkezett,
megértette, hogy ez a házasság: csupán biztos lépcső a jövő felé. Csak egy dolog
bosszantotta, hogy az ura nagyon hevesen, az éveihez nem illően belészeretett. Annának jó
szíve volt, de teljesen az értelem kormányozta.
És íme, a véletlen egyszeriben a szerencse legmagasabb lépcsőfokára emelte. A király az
ő hálójába került. Anna pánnénak nem szédült meg a feje, mint valami kis libának: éles
esze szaglászni kezdett, mint az egér a sötét gabonás ládában; mindent meg kellett
gondolni, előre látni. Sobeszczanski pánnak, aki, mint a szerelmes férjek rendesen, semmit
sem értett és látott, nyájasan kijelentette: „Elég volt a falusi elhagyatottságból! Magának is
örülnie kell, Jozeph, a szerencsémnek: első hölgy leszek Varsóban. Ne legyen semmire
gondja, lakomázzék csak nyugodtan s imádjon engemet.”
Bonyolultabb dolog volt túljárni Kozelska grófnő eszén, nyugodtan víz alá nyomni, és
végül a legnehezebb dolog: hogy a királyt ne csak pillanatokra elégítse ki, hanem állandóan
magához kapcsolja.
Ehhez kevés a puszta asszonyi báj, ehhez tapasztalat kell. Anna pánné nem vesztegette
az időt, a csábítás titkait csalta ki a grófnőből. v
 – Nem, kedves grófnő, Varsóban kész vagyok egy viskóban élni, csak a maga közelében
legyek, mint a szürke méh a rózsa közelében – mondta Anna pánné, aki maga alá húzott
lábbal ült a hintó másik sarkában, s lopva a grófnő behunyt szemű arcát nézegette: az hol
rózsaszínű lett a tüzek visszfényétől, hol árnyékba süllyedt, mint felhők közt a hold. –
Hiszen én még egészen gyerek vagyok. Még most is reszketek, amikor a király megszólít,
nem szeretnék valami ostobát vagy illetlent válaszolni.
A grófnő úgy szólalt meg, savanyúan, mint az ecet, mintha a saját gondolataira felelne.
– Amikor a király éhes, egyforma gyönyörűséggel falja a rozskenyeret és a strassburgi
pástétomot. Egy út menti csapszékben egy ragyás kozák nőhöz szegődött, aki mint a villám
szaladgált át az udvaron, le a pincébe, aztán megint vissza a csapszékbe, a korsóival… A
nőt látta benne… Csak annak van a szemében jelentősége … Szörnyeteg. Königsmark
grófnő avval hódította meg, hogy tánc közben megmutatta neki a harisnyakötőjét; fekete
bársonyszalagok, a rózsaszín harisnyán csokorra kötve.
– Jézusmária, s az úgy hat? – suttogta Anna pánné.
– Mint egy barom, úgy beleszeretett Volkovába, az orosz bojárnéba; az az asszony bál
közben többször is váltott ruhát és inget; a király beszaladt az asszony szobájába, fogta az
inget s azzal törölte meg az izzadt arcát… Ugyanez történt meg a múlt században II.
Fülöppel, Franciaország királyával. De ott ez egy hosszú vonzalommal végződött, Volkova
bojárné azonban mindenki gyönyörűségére elillant az orra elől.
– Én rettentő buta vagyok! – kiáltott fel Anna pánné. – Nem értem, mire jó neki annak a
személynek az inge.
– Nem az inge, a bőre fontos annak a személynek, a jellemző szag..: Egy asszony bőre
ugyanaz, ami a virág illata; ezt a női kolostorok iskoláiban minden kislány tudja… Az ilyen
kéjencnél, mint a mi szerelmes királyunk, az orr dönt a vonzalomban.
– Ó, szentséges szűz!
– Megnézte az ő hatalmas orrát, amelyre olyan büszke; mert úgy találja, hogy IV.
Henrikhez teszi hasonlóvá? Úgy tágítja az orrcimpáit, mint a vizsla, ha foglyot érez.
– Egyszóval rendkívül fontosak az illatszerek, az ámbra, púder, az aromatikus
kenőcsök? Jól értettem, grófnő?
– Ha olvasta az Odüsszeiát, emlékeznie kell, hogy a varázsló Kirke disznóvá változtatta
a férfiakat… Ne játssza a naivat, kedvesem… Különben is mindez eléggé ellenszenves,
unalmas és lealacsonyító…
A grófnő elhallgatott s Anna pánné tűnődni kezdett: tulajdonképp ki kinek is járt túl az
eszén? A hintó ablaka alatt egy lópofa tűnt föl, fekete szájaszéléről szakadt a tajték. A
király jött oda. Leugrott nyergéből, kinyitotta a hintóajtót, orrlyukai kitágultak, nagy
eleven, arca vakítóan mosolygott. A fáklya fényénél, amellyel egy lovas világított olyan
fenséges volt könnyű, aranysisakjában, a felütött rostéllyal, a vállán pazarul átdobott
bíborköpönyegben, hogy Anna pánné azt mondta magában: „Nem, nem, csak semmi
ostobaság.”
– Lépjenek ki, hölgyeim – kiáltotta jókedvűen a király –, történelmi jelenet tanúi
lesznek.
Anna pánné halkan fölsikoltott s azonnal kilibbent a hintóból. A grófnő ezt mondta:
– Szaggató derékfájásom van, amit felséged kétségkívül méltányolni fog. És nem is
vagyok felöltözve, itt maradok hát, szunyókálok egyet éhgyomorra.
A király élesen felelt:
– Ha hordágyra van szüksége, küldök.
– Hordágy, nekem? – Fölpuffadt szeme zöld villámától Ágoston egy kissé visszalépett.
A grófnő, mintha égő kanóc lenne a zsebében, kiugrott a hintóból; őszibarackszín köpeny
volt rajta, a fülében, nyakán, ujjain drágakövek reszkető lángja, frizurája zilált, de attól
még nem kevésbé csábító.
– Mindig szolgálatára vagyok – s meztelen karját a király könyöke alá dugta. Anna
pánné újra láthatta, milyen nagy ennek a nőnék a művészete…
Hármasban mentek a király hintájához, ahol a fáklyafényben egy svadron slahtics lovas
állt, páncélosán, fehér hattyú-tollal, amely vasKarlkákkal volt a vállukra erősítve…
Ágoston és a hölgyek – oldalt tőle s egy kicsit mögötte – a szőnyegen álló karosszékekben
ültek. Anna pánnénak vert a szíve: azt képzelte, hogy a magas méltóságok, akik körülvették
őket, szárnyaikkal s a tüzek visszfényével vértjükön, sisakjukon: Isten angyalai, akik azért
szálltak a földre, hogy Ágostonnak visszaadják varsói palotáját dicsőségét és pénzét…
Becsukta a szemét s rövid imádságot mondott.
– Legyen a király báránykává a kezemben.
Lódobogás hallatszott. A svadron szétvált, a sötétségből a közeledő Lubomirski nagy
hetman vált ki a kíséretével. Azoknak is szárny volt a vállukon, csak fekete tollú, Antikor a
király közvetlen közelébe értek, a nagy hetman megrántotta a kantárt, úgyhogy köpenye
felfúvódott leszökött horkantó lováról, s a szőnyegen térdet hajtott Ágoston előtt.
– Ha tudod, bocsásd meg az árulásomat, király.
Égő, sötét szeme keményen nézett, gyulladt arca komor volt, hangja megbicsaklott. A
büszkeségével küzdött. Nem vette le gyémántfüzéres prémsapkáját, csak száraz kezei
reszkettek.
– Az én árulásom: esztelenség volt, eszem elsötétedése. Hidd el, egyetlen óráig sem
ismertem el Stanislast királyomnak. Sérelem gyötörte a belsőmet. Kivártam az időt… Lába
elé dobtam a hetmanbotot. Köptem s eljöttem tőle… A királyi udvaron a parancsnok
katonái nekem estek… Hála Isten, még keményen áll kezemben a kard. Az átkozottak
vérével pecsételtem meg szakításomat Leszczinskivel. Az életemet ajánlom fel neked.
Ágoston, mialatt hallgatta, lehúzta lassan vaskesztyűjét. A szőnyegre ejtette, arca
kiderült. Fölkelt, odalépett hozzá s megrázta a kezét.
– Hiszek neked, nagy hetman… Teljes szívemből megbocsátok és ölellek.
S arcát minden erejével a melléhez szorította, a vésett kentaurokhoz és nimfákhoz,
amelyek olasz művű páncélját díszítették. S miután magához szorítva kicsit, tovább is
fogta, mint kellett volna, Ágoston még egy széket hozatott. De a széket már oda is adták. A
nagy hetman gyűrött arcát tapogatta, s a varsói eseményekről kezdett mesélni, amelyek
azután játszódtak le, amikor ő megtagadta, hogy Ágoston s az oroszok ellen vonuljon.
Varsóban nagy gabalyodás támadt. Rodzievski bíborosprímás, aki a múlt évben, a
ljublini szejmen a feszület előtt térdepelve, nyilvánosan esküdött föl Ágostonra és a
Rzeczpospolita szabadságára, egy hónap múlva Varsóban Károly királynak hűségét
fogadva, a lutheránus evangéliumot csókolta meg, tajtékzó szájjal követelte Ágoston
trónfosztását és Lubomirski herceget ajánlotta a trónra, hogy Arvid Horn követelésére
rögtön őt is elárulja: ez a háromszoros áruló elsőnek futott meg Varsóból; persze volt annyi
esze, hogy közben néhány láda egyházi kincset is elvitt.
Stanislas király három napot kószált az üres kastélyban, reggelről reggelre kevesebb
udvaronc jelent meg a királyi fogadáson. Arvid Horn rajta tartotta a szemét s megesküdött
neki, hogy elég a helyőrsége, Varsót azzal is megtartja. Minthogy az etikett szabályai
szerint a királyi asztalnál nem jelenhetett meg, ebéd és vacsora alatt a szomszédos szobában
ült és sarkantyúját pengette. Stanislas, hogy a bosszantó csengést ne hallja, a fogások közt
fennhangon olvasta magának Apuleius versikéit. A negyedik éjszaka – falusi ruhába
öltözve, ragasztott szakállal – mégiscsak elillant a fodrászával és inasával együtt a
palotából. Kiment a város kapuján egy szekéren, amelyen kátrányos hordók voltak, a
hordókban az egész királyi kincstár. Arvid Horn túlságosan későn jött rá, hogy Stanislas
király igazi Leszczinski, s azonkívül, hogy Apuleiust olvasta és kutyájával együtt
unatkozva sétálgatott az üres termekben, valami mással is foglalkozott… Arvid Horn
letépte és összetaposta a királyi ágy függönyeit, kardjával keresztüldöfte az udvarmestert és
főbe lövette az éjjeli őrség parancsnokát. Most már azonban semmi sem állíthatta meg az
előkelő pánok menekülését Varsóból, akik így vagy úgy, kapcsolatban voltak
Leszczinskivel.
Ágoston kacagott ezeken az elbeszéléseken, öklével verte a karosszék karfáját s a
hölgyekhez fordult. Kozelska grófnő szeme csak hideg megvetést fejezett ki. Anna pánné
azonban csengőn kacagott, mint egy kis ezüstharang.
– Milyen tanácsot adsz nekem, nagyhetman? Ostromzár vagy azonnali roham?
– Csakis roham, kegyelmes király. Arvid Horn helyőrségé nem nagy, Varsót Károly
király megérkeztéig be kell venni.
– Azonnali roham, az ördög vigye! Bölcs tanács. – Ágoston harciasán csörgette vas
vállpáncélját. – Hogy a roham sikerüljön, jól kell lakatni a csapatokat, ha mással nem, főtt
libahússal. Szerény számítás szerint ötezer liba! Hm! – Elfintorította az orrát. – Az se volna
rossz, a zsoldjukat megadni. Dmitrij Mihajlovics Golicin herceg csak húszezer tallért tudott
rendelkezésemre bocsátani… Garasok! Ami a pénzt illeti, Pétéi cár nem bőkezű! Én a
bíboros és a palota kincstárára számítottam… Ellopták! – kiáltott föl bíborvörösen. – Nem
vethetek ki sarcot a fővárosomra!
Lubomirski herceg a lova alá nézett, úgy hallgatta végig, aztán csendesen ezt mondta:
– Az én hadipénztáram még nem üres… Csak parancsolj…
– Köszönöm, szívesen elfogadom – felelte Ágoston egy kicsit túlságosan sietve, de tiszta
versailles-i gráciával. – Százezer tallérra van szükségem… Az ostrom után megadom… –
Arca fölsugárzott, fölkelt, s képét a képéhez érintve, újra átölelte a hetmant. – Menj, herceg
és pihenj. Mi is pihenni akarunk.
A hetman lóra ugrott s vissza sem fordulva, elnyargalt a sötétségbe. Ágoston a
hölgyekhez fordult:
– Hölgyeim, fárasztó utazásuknak meglesz a jutalma… Csak mondják meg óhajaikat. Az
elsőt, a legszerényebbet kitalálom… Vacsora… Ne higgyék, hogy elfeledkeztem
kényelmükről és szórakozásukról. A királyok kötelessége, hogy soha semmit el ne
felejtsenek… Tessék a hintómba szállni.

Ötödik fejezet

1
Gavrila Brovkin pihenő nélkül vágtatott Moszkvába, cári útlevéllel, váltott lovú trojkán,
vasveretű, kurta szekéren. A cári postát vitte és utasítást a cézár-hercegnek, hogy siettesse a
különféle vasáruk Piterburgba szállítását. Andrej Golikov is vele utazott. Parancsuk volt,
hogy az úton ne vesztegessék az időt. Vesztegetni az időt! Gavrila türelmetlen szíve száz
öllel a trojka előtt járt. Amikor a soron levő állomásra, vagy ahogy mostanában mondani
kezdték, postaházhoz értek, Gavrila porral fedetten szaladt föl a tornácra s a korbács
nyelével ütötte az ajtót: „Komisszár! – kiáltotta szemét forgatva. – Trojkát azonnal!” És
nekiesett az agyonaludt vidéki tisztviselőnek, akin csak a paszományos kalap volt a
komisszárság jele, forró időben mezítláb járt, egy szál alsóruhában, hosszú, övetlen ingben.
„Egy korty kvaszt, de ameddigre megiszom, be legyen fogva…”
Andrej Golikov is elragadtatott szédületben élt. Fogát összeszorította, hogy ki ne essen,
s össze ne verje magát, a szekér peremébe kapaszkodott. Haja a hátára fúvódott, orra
előremeredt, mint a sárszalonka csőre; mintha most nyitotta volna ki először a szemét, úgy
nézett a szembekúszó erdőkre, amelyek gyantaszagú meleget leheltek, a mérgesen ragyogó,
zölddel szegett, kerek mocsártavakra, amelyekben ég és nyári fel-hőcskék tükröződtek; a
kanyargó patakokra, amelyeknek fekete vizéből, amikor a kerekek egy hídon dübörögtek
át, mindenféle vadmadárfalka csapott föl. Távoli, végtelen útról szólt szomorúan a járomív
alatt ingó csengő. A postakocsis kergette, hajtotta a trojkát, hajlott háta mögött ott érezte a
korbácsos, veszett utast.
Ritkán akadtak falvakra, azok is omladozók voltak, néptelenek, nyomorúságos házakkal,
az ablak helyén két tenyérnyi lyuk, marhahólyaggal bevonva, az alacsony ajtó fölött
befüstölt rés: a széthasadt fűzfa alatt kis galamb meg egy szentkép, hogy mégiscsak legyen,
ami alatt ebben a pusztaságban Istenre lehessen gondolni. Némelyik falucskában csak két-
három lakott udvar maradt, a többieken a rossz tető besüppedt, a kapu bedőlt, körül
mindent felvert a csalán. Az embereket pedig: keresd az átjárhatatlan erdőkben, ahol a
madár sem jár, északon a Dvinánál vagy a Vignél; az Uralnak szöktek vagy a Don alsó
folyására.
– Ó, milyen szegény faluk, ó, milyen nyomorultul élnek – suttogta Golikov, s
szánalmában keskeny tenyerét az arcához nyomta. Gavrila meggondoltan felelt:
– Ember kevés van, a birodalmat meg tíz év alatt sem járod körül: innét a szegénység:
mindenkitől sokat kívánnak. Voltam én Franciaországban is… Istenkém, a szél is elfújja a
parasztokat, füvet esznek, savanyú borral, s ez még nem minden… De ha a marquis vagy
épp a francia dauphin kihajtat vadászni, szekérszám ölik a vadat… Ott is van szegénység.
De ott más az oka…
Golikov nem kérdezte, mi az oka, hogy a francia parasztokat a szél is elfújja… Nem volt
felvilágosodott eszű ember, az okokat nem kereste; a szemén, fülén, orrcimpáin át itta az
élet édes és keserű borát s mértéktelenül örült és gyötrődött. A Valdaj-hegyeken derültebb
világ jött: tisztások múlt évi asztagokkal, fölöttük egy ölyv gubbasztott, erdei utak,
amelyek lombos sűrűbe vesztek, az embernek kedve jön megindulni rajtuk s bogyót szedni.
Az erdő zúgása is másféle lett: lágyabb, tele mellből jövő. A faluk gazdagabbak, a kapuk
erősek, a tornácok faragással díszítettek. Megálltak itatni egy kútnál s egy tizenhat éves,
vastag fonatú lányt láttak nyírkéreg fejékkel, az ék mindkét szarván két gyöngydísz; olyan
kedves képű, az ember kimászna a szekérből s szájon csókolná. Golikov fojtottan
fölsóhajtott, Gavrila azonban nem is hederített ilyen semmiségekre, mint egy falusi lány.
– No, mit állsz itt, mit mereszted a szemedet? Látod, hogy az abroncsunk elpattant.
Fuss, hívd a kovácsot…
– Igenis – kiáltott föl halkan a lány, ledobta a vödröt és a vízhordó rudat, és eliramodott
a gyepen, rózsás sarka ki-kivillant a vászoning hímzett alja alól. Különben szólt valakinek,
s a kovács csakhamar megjött. Ilyen férfira pillantva, mindenki gyönyörűséggel köszörülte
volna a torkát: ez aztán az ember! Göndör szakállú arca erőteljes volt, ajkán elnéző mosoly,
mintha csak leereszkedésből jött volna ide, ezekhez az átutazó széltolókhoz; mellére
minden kár nélkül rá lehetett volna zuhintani egy félpudos súlyt, két hatalmas kezét a
bőrmellvédő mögé dugta.
– Az abroncs pattant meg? – kérdezte gúnyosan, éneklő basszusán. – Látni, hogy
moszkvai munka. – Fejét rázva járta körül a szekeret, alája nézett, megfogta a saroglyát, az
utasokkal együtt könnyedén megrázta. – Egészen szétment. Ez a szekér az ördögnek jó
csak fát szállítani.
Gavrila bosszúságában veszekedni kezdett. Golikov elragadtatottan nézte a kovácsot,
minden csoda közt ez volt talán a legbámulatosabb. Hogyne vágyódott volna az ember
ecset és festék, illatos tölgyfatábla után! Minden elszáll a szem elől, elmegy visszatérés
nélkül a ködös feledésbe. Egyedül a festő állítja meg művészetével – deszkája fehér
alapozásán – az esztelen megsemmisülést.
– Na, és soká fogsz vesződni vele? – kérdezte Gavrila. – Az én időm drága, cári
parancsra hajtok.
– Lehet soká vesződni, és lehet nem soká – felelte a kovács. Gavrila szigorúan nézett a
korbácsára, aztán rásandított,
– Jól van, mennyit kérsz?
– Mennyit kérek? – nevette el magát a kovács. – Az én munkám drága. Ha annyit kérek,
amennyi jár, nem futja a pénzecskédből, de hát én ismerlek téged, Gavrila Ivanovics, a
bátyáddal a tavaszon erre utaztál, nálam töltötted az éjszakát is. Elfelejtetted? Hanem a
fivéred okos ember. Én Péter cárt is jól ismerem, ő is ismer engem, mindig betér a
műhelyembe, ö is eszes ember. Nos, kerüljetek be hát a műhelyembe, valamit majd csak
csinálunk.
A kovácsműhely egy lejtőn állt, az országút mellett. Alacsony volt, hatalmas
gerendákból összerótt, földtetős, benne három állás a lópatkoláshoz; körül kerekek, ekék,
boronák hevertek. Az ajtóban, bőrkötényben – szíjjal felkötött fürtökkel – a kovács két
öccse állt s a bátyja, egy mogorva, szakállas langaléta, a pörölyös. A kovács sietség nélkül,
mintha csak játszana, munkához látott. Maga fogta ki a lovakat, megfordította a szekeret,
kihúzta a vastengelyt. „Nézd csak, mindkettőn repedés van, azt a moszkvai kovácsot ezzel
a tengellyel kéne fejbe kólintani.” Bedugta a tengelyt a kemencébe, egy zsák szenet szórt rá
s odakiáltott az öccsének: „Vanyusa, fújd frissebben. Aki a fát vágta, vállát ne sajnálja.” S
megindult a két fivér munkája. Gavrila a pipácskáját szívogatta s az ajtónak támaszkodott,
Golikov a magas küszöbre ült. Megkérdezték, ne segítsenek-e, hogy gyorsabban menjen,
de a kovács csak légyintett: „Üljetek nyugodtan, legalább meglátjátok, milyenek a valdaji
kovácsok.”
Vanyusa fújtatta a fújtatókat, a ropogó szikrák viharként szálltak a tető alá. Az idősebb,
szakállas testvér úgy állt a fényükben, mint a bálvány, kezét a pud-súlyú pöröly hosszú
nyelére tette. A kovács megforgatta a tengelyt a meleget ziháló kemencében.
– A mi nevünk – hogy tudjátok, kinek hívnak – Vorobjov – mondta, még mindig a
göndör bajszába nevetve. – Kovácsok, fegyver- és harangkészítők vagyunk. Péter cár a
múlt évben éppen így ült itt a küszöbön, s egyre azt kérdezgette: „Hagyj föl egy kicsit, azt
mondja, Kondratyij Vorobjov, a kalapácsolással, s felelj énnekem előbb: mért van a te
csengőidnek olyan ezüst hangja? A kardpenge, ha a te munkád, miért hajlik, és miért nem
törik? A Vorobjov-féle pisztoly mért visz húsz lépéssel messzebb, s miért nem mond
csütörtököt?” Én azt felelem neki: „Felséges cár,, Péter Alekszejevics, a mi csengőnknek
azért van olyan hangja, mert a rezet és az ólmot mi mérlegen mérjük le úgy, ahogy
hozzáértő emberek megtanítottak rá, s buborék nélkül öntünk. A kardunk pedig azért hajlik
és azért nem törik, mert izzó vörösig izzítjuk és kenderolajban eddzük. A pisztolyaink
pedig azért visznek messze, és azért nem mondanak csütörtököt, mert a mi szülőapánk,
Sztyepan Sztyepanovics, Isten nyugtassa, kicsiny korunkban kutyául elvert minden kis
hibáért, közben pedig azt mondta: rossz munka rosszabb a rablásnál… így van ez…”
Kondratyij fogójával kikapta a kemencéből a tengelyt az üllőre, a lángfogó seprűvel
lesöpörte róla a salakot, s szakállával odaintett a bátyjának. Az egy lépést hátralépett, s
hátra-, majd előrevetve magát, egy kört írt le a pörölyével, s hozzáfogott a veréshez – izzó
fröccsenések repültek a falnak. Kondratyij intett a középső fivérének: „Nos, rajta,
Sztyopa!”… Az egy kisebb kalapáccsal a másik oldalra állt, s mint húsvéti harangozáskor,
megindult a kalapálás: az idősebbik egyszer vágott oda a kalapácsával, Sztyopa kétszer
találta el. „Állj? –kiáltotta ő, s a kikalapált tengelyt a földpadlóra dobta. – Vanyusa, szítsd a
parazsat!”
– Azt mondja tehát nekem a cár – folytatta tovább a kovács, tenyere hátával az
izzadtságot letörölve: „Hallottál te, Kondratyij Vorobjov, Nyikita Gyemidov tulai
kovácsról? Az Uralban ma saját gyárai és saját bányái vannak, parasztokat juttattunk neki,
az udvarházai gazdagabbak az enyémeknél; ő is olyanformán kezdte, mint te, a
semmiből… Ideje, hogy te is nagyobb dologra gondolj, ne az országúton patkóid a
lovakat… Ha nincs berendezkedésre pénzed, adok … noha pénz dolgában magam is
szűkösen vagyok… Ott a paradicsom…” S olyan szépen elmondott mindent, látom,
megzavar, de meg ám… „Felséges uram, Péter Alekszejevics, felelem én neki, mi itt, a járt
út mentén, tudott dolog, milyen vidáman élünk.;: A mi szülőapánk azt szokta mondani: a
lepény nem penge, nem metszi föl a hasadat, lakj jól, aludj mélyen, dolgozz
szorgalmasan… Mi az ő tanítása szerint élünk… Van mindenünk bőviben. Ősszel olyan
erős házi sört főzünk, hogy a hordón megpattan az abroncs, a te egészségedre is iszunk,
uralkodó. Takaros kesztyűt húzunk s kimegyünk az utcára, ökölviadallal szórakozunk…
Nincs kedvünk elmenni innen.” így feleltem meg neki, Hogy megharagudott! „Rosszabbul,
azt mondja, nem is felelhettél volna, Kondratyij Vorobjov. Aki mindennel elégedett, s nem
akarja a jót jobbra cserélni, az előbb-utóbb mindent elveszít. Ó, ti lomha ördögök, azt
mondja; mikor értitek ezt meg?” Egy talányt adott föl nekem.
A kovács elhallgatott, összeráncolta homlokát, lesütötte a szemét. Az öccsei ránéztek, ők
is szerettek volna, persze, mondani valamit ebből az alkalomból, de nem mertek.
Megcsóválta a fejét, s maga elé mosolyodott:
– Így zavar ő meg mindenkit… No, nézd csak, hát mi lusták vagyunk? És kiderül,
hogy… lusták.
Gyorsan a kemence felé fordult, amelyben a második tengely izzott, fogta a fogót és
odakiáltott a fivéreinek: „Munkára!”
A szekeret alig másfél óra alatt elkészítették, összeállították; erős lett és könnyű. A
háncsfejdíszes lány egész idő alatt a kovácsműhely körül forgolódott. Kondratyij végül is
észrevette:
– Masutka! – A lány megrázta a varkocsát, és úgy állt ott, mint akit odaszögeztek. –
Szaladj, hozz a bojároknak hideg tejet, jó lesz az út előtt.
Gavrila a lány villogó sarka után hunyorított.
– Ahúgod? – kérdezte. – Szemrevaló lány.
– A manó vigye – mondta a kovács. – Férjhez adni valahogy kár még, itthon meg nem
jó semmire, sem szőni, sem a teheneket itatni, sem libát legeltetni. Egyet ért: a kék agyagot
gyúrni, és bolondoskodni, csinál egy macskát, amelyik egy kutyán lovagol vagy egy
vénasszonyt kampós bottal, olyan, mintha élne, az igaz. Madarakat meg állatokat gyűr,
amilyenek nincsenek is. Tele a szobácskája ezzel a vacakkal. Megpróbáltuk kihajigálni, lett
kiabálás, jajveszékelés. Csak legyintünk már.
– Istenem, Istenem – mondta halkan Golikov. – Ez minél előbb meg kell nézni! – S
mintegy szent borzalommal nyitotta szemét a kovácsra. Az csípőjére csapott, fölnevetett.
Vanyusa és Sztyopa magukat türtőztetve mosolyogtak, noha ők is pukkadoztak a
nevetéstől. A háncsfejdíszes lány egy köcsög aludttejet hozott. Kondratyij azt mondta neki:
– Máska, ez az ember meg akarja nézni a bábuidat, hogy miért, nem tudom. Mutasd meg
neki. – A lány megmeredt, a tejes köcsög megreszketett a kezében.
– Nem szabad, nem mutatom! – A köcsögöt a fűre tette, megfordult és elment, mint aki
álmodik, s eltűnt a műhely mögött. Erre aztán már valamennyi bátyja az oldalát fogta, a
hajuk csak úgy rázkódott bele… Egyedül Golikov nem nevetett, orrát előremeresztette, arra
nézett, ahol a lány a kovácsműhely sarka mögött eltűnt.
– No, hogy vagyunk, Kondratyij Sztyepanovics? – mondta Gavrila. – Mégis, mit
fizetünk?
– Fizetni? – A kovács megtörülte nedves szemét, megigazította nedves bajuszát, s
eltűnődve simogatta a szakállát: – Ha meglátod Péter cárt, mondd, hogy köszöntetem… S
tedd hozzá magadtól, ami illő s mondd meg: Kondratyij. Vorobjov azt kéri, ne haragudjék
rá, Kondratyij Vorobjov sem ostobább, mint mások … Az uralkodó megérti a válaszomat.

2
 Túl a hullámos földeken, a nyírfaligeten, a rozs pászmáján, messze a kék erdő mögött
szivárvány ívelt, egyik lába a távozó esőfelhőn nyugodott, ott, ahol a másik lába a földre
ért, aranyos szikrák csillogtak, hunyorogtak.
– Andrjuska, látod?
– Látom.
– Moszkva.
– Gavrila Ivanovics, ez olyan, mintha valami előjel volna… Szivárvány világítja meg
Moszkvát nekünk.
– Én magam sem értem, mitől is csillog úgy… Te is bizonyára örülsz, hogy Moszkvába
jutsz.
– Hát hogyne… Örülök is, meg rettegek is.
– Ha megérkezünk, egyenest a fürdőbe megyünk… Kora reggel elfutok a cézár-
herceghez… Aztán elkísérlek Natalja Alekszejevna cárleányhoz.
– Éppen ez az, amitől rettegek.
– Ide hallgass, kocsis – mondta Gavrila, most szinte hízelkedve –, hajts, galambom,
emberséggel kérlek, hajts.
Az út az eső után gyors hajtásra biztatott. A patkókról sár-göröngyök szálltak. A
nyírfákon csillogott a lomb. A szellő illatossá vált. Üres szekerek jöttek szembe velük,
rajtuk parasztok, a saroglyához egy tehénke, vagy egy el nem adott sánta ló volt kötve. Egy
verszta-jelző oszlop suhant el mellettük, rajta a sas és a szám: Moszkváig harmincnégy
verszta… Az út mellett megint rossz kis házikók, némelyikük féloldalvást, a másik háttal
áll; a szürke fűzfák mögött, a temetőben, egy templomocska vedlett kupolája. És
közvetlenül a trojka előtt egy csupasz hasú kisfiú szaladt át az utcán, haját hátravetve,
mintha lovacskát játszana. A kocsis előrehajolt s odasuhintott ostorával a szúnyogmarta
helyre, ahonnét a láb nő ki, de a fiú – mintha mi sem történt volna – odább surrant csak s
kerek szemmel kísérte a trojkát.
És megint dombról le, dombra fel. Jobbra pillantasz, ahol a bokrokon át egy folyócska
csillog, szakállas parasztok ménnek a mezőn, hosszú ingben, egyik a másik előtt, lábukat
szélesen szétvetik, kaszájuk egyszerre villan. Balra pillantasz, az erdőszélre, az árnyék
szélén nyáj hever, a kis pásztorfiú ostorral fut a tarka tinó után, mögötte a fűből fölcsapó
füllel egy okos kutyácska rohan… Megint a sáros verszta-jelző oszlop, harmincegy verszta
… Gavrila felnyög:
– Ó, te kocsis, lám, csak három versztát haladtunk.
A kocsis feléje fordította vidám arcát, a gondtalan, pisze orrot, amely mintha csak azért
nőtt volna a píros orcák között, hogy a pálinkás pohárba nézzen.
– Te, bojár, ne az oszlopok szerint számold a versztákat, a kocsmák szerint számold, az
oszlopokban nem lehet megbízni… Vigyázz csak, mindjárt nekilódulunk.
Elnyújtott kiáltást hallatott: – Oj-joj-joj, lovacskám! – Hátradobta magát, nekieresztette
a gyeplőt, a nagyfejű, különböző színű lovacskák vágtába kaptak, hirtelen fordulatot tettek
s megálltak a kocsma előtt: hosszú, vén ház volt, kapuja fölött egy szalmanyaláb meredt a
magasba; az olvasni tudó számára pedig azúr mezőben, cinóberrel festve ez állt az ajtó
fölött: „Kocsma.”
– Bojár, tégy, amit akarsz, a lovak halálra szaladták magukat – mondta vidáman a
kocsis, s levette fejéről a magas nemezkalapot. – Verj agyon, ha úgy tetszik, de jobb, ha
pálinkát hozatsz.
Az italmérő, akin régies viselet volt, áfonyaszínű kaftán, amelynek gallérja a feje
kopaszságánál is magasabbra ért, már kijött a korhatag tornácra, nyájasan, frissen, s egy
tálcán három kupica pálinkát és három mákos perecet hozott harapnivalóul. Nem volt mit
tenni: le kellett mászni a szekérről, toporogni egy kicsit.
 Moszkva alá nedves szürkülettel értek. Se vége, se hossza, a majoroknak, apró
falvaknak, ligeteknek, templomocskáknak, kerítéseknek. A járomív néha hárságakat súrolt,
s az utasokra esőcseppek hulltak… A hólyagos üvegen vagy a csillámablakon át fény
pislogott, a templomtornácok előtt még koldusok ültek; csókák kiáltoztak a harangtornyok
nyílásaiban. A kerekek a faburkolatú úttesten dübörögtek… Gavrila megragadta a kocsis
vállát, s megmutatta, melyik girbe-gurba mellékutcába kell betérníök… „Ott, ahol az az
ember a kerítés előtt fekszik, ott szemben, abba a zsákutcába. Állj, állj, megérkeztünk!”
Kiugrott a szekérből, kopogtatott a kapun, amely mint valami láda, ónozott vaspántokkal
volt megvasalva. Válaszul veszett ugatás hangzott föl.
A híres Brovkin-féle kutyák csörgették láncukat.
Hosszú távollét után be jó is a szülői házba megérkezni! Belépsz, minden a megszokott s
minden újmódon ismerős. A hideg pitvarban, az ablakdeszkán gyertya ég, a falnál faragott
padok a kérelmezőknek, hogy nyugodtan üljenek és várják, amíg a házigazdához behívják
őket; odább az üres, téli pitvar, két kemencével, itt egy gyertya áll a padlón, a huzat elfújta
a lángot, erről – balra – egy posztóval bevont ajtó nyílik az előkelő vendégek számára, a
lakatlan holland-szobába, a jobboldali ajtó meg a meleg, alacsony szobákba; ha egyenest
előremégy, folyosókon, meredek lépcsőkön fogsz föl-le kalandozni: benyílók, lépcsőaljak,
szobácskák, kamrák, raktárak közt. S a szülői háznak olyan különös, kellemes, otthonias a
szaga is. Az emberek örülnek az érkezésednek, szeretettel beszélnek, néznek, csak óhajodat
várják, hogy teljesíthessék.
Az apa, Ivan Artyemics, éppen nem volt otthon, elutazott megnézni az üzemeit Gavrilát
a kulcsárnő fogadta, egy testes (ahogy az már illik is), higgadt asszony, nehéz kezű, éneklő'
hangú, s az első kasznár, akiről Ivan Artyemics maga mondta, hogy a megtestesült sátán,
meg a külföldről nemrég fogadott udvarmester. Karl, akinek a családnevét senki sem tudta
kimondani, hosszú és mogorva férfi, húsos képe megdagadt a tétlenségtől és az orosz
ételektől, álla hatalmas, boltos homloka nagy észre valló. Csak egy hibája volt, azért is
került méltányos fizetés fejében Moszkvába: orra helyén egy kis fekete bársonysapkácskát
hordott, s némileg orrhangon beszélt.
– Nem akarok semmit, csak fürödni – mondta neki Gavrila. – Vacsora kocsonya legyen,
húsos bélés, meg liba, meg még valami laktató eledel. Piterburgban az örökös, bűzös,
sózott húson meg a kiszárított kenyéren egész elsoványodtunk.
A kulcsárnő széttárta, aztán összerakta pufók kézcsuklóit: „Jézus Krisztus, hogyan
ehetted meg azt a kiszárított kenyeret?” A sátán-kasznár – a-jaj-jaj – elszomorodva csóválta
kecskeszakállát. Az udvarmester, aki egyetlen szót sem értett oroszul, úgy állt ott, mint
valami bálvány, megvető méltósággal rakva előre hatalmas lúdtalpát, míg kezét a háta
mögé tette. A kulcsárnő tiszta fehérneműt készített.
– A fürdőben ki gőzölünk, megetetünk, megitatunk, hattyúpárnára rakunk, atyuskám: a
szülői házban édes az álom. Nálunk, hála Isten, minden rendben van, a baj, nyomorúság
elkerüli a házat, a holland tehenek egytől egyig leborjaztak, csupa üsző, az angol disznók
mind tizenhat malacot ellettek, maga a cézár-herceg is eljött megcsodálni… Bogyós
gyümölcs, cseresznye sehol sincs olyan, mint a kertünkben, igazi mennyország a szülői
ház… Csak üres, ah, ah… Szülőapád, Ivan Artyemics járja, rója, szegény, a szobákat:
„Unatkozom itt, azt mondja, Agapovna, ne járjam-e végig megint a gyáraimat?” Pénze
annyi van apádnak, hogy meg se tudja számolni, ha Szanyka nincs – a sátán-kasznárra
hunyorított –, haláláig se számolná össze. Egy bosszúságunk van csak, ez a fekete orrú.;. A
mi házunk most már persze nem lehet meg ilyen személy nélkül. Moszkvában azt mondják,
hogy Ivan Artyemicsnek tán címet is adnak… Hát ez fölteszi a vöröstollas kalapját a
kobakjára, botjával megkoppintja a padlót, dobbant egyet a nagy lábával, szó ami szó:
előkelő dolog, A porosz királynak volt az udvarmestere, amíg az orrát, úgy mondják, le
nem harapták. Kezdetben féltünk tőle, hisz idegen országbeli, nem tréfadolog! Ignaska, a
lovász, megtanította balalajkázni… Azóta egész nap cincog, mindenki unja már… És hogy
tud falni… Jön utánam: Mátka, enni… Olyan szamár, amilyet nem láttunk még. Bár
meglehet, erre van szükség a hivatalában. Iván-nap nagy vendégség volt nálunk, Praszkovja
Fjodorovna cárné tisztelt meg bennünket, Karl nélkül persze nehezen ment volna. Fölvette
kabátját, a galambom, paszomány meg bojt volt bizonyosan vagy tízfontnyi rajta, fölvette
az ujjas iramszarvasbőr-kesztyűt, fog egy aranytálat, rárak egy ezerrubeles poharat, s
odaadja nagy térdhajtással a cárnénak. Fog egy másik tálat, azon még egy: Natalja
Alekszejevna cárleánynak.
Mialatt a kulcsárnő mesélt, a szobaszolga, akit amióta az udvarmester a házban
megjelent, komornyiknak kezdtek hívni, levette Gavriláról a poros kabátját, mellényét,
kioldotta a nyakkendőjét, s nyögve csizmáját kezdte ráncigálni. Gavrila hirtelen
visszarántotta a lábát, fölugrott.
– A cárleány itt volt nálunk? – kiáltotta. – Mit zagyválsz te?
– Itt volt, itt, a szépséges: Ivan Artyemics bal kezén ült a gyönyörűségem… Mind őt
nézték, enni-inni elfeledtek. A kis keze csupa gyűrű, karkötő, a válla hattyúfehér, közvetlen
a melle fölött anyajegy, akkora, mint egy hajdinamag, mindenki megfigyelte. Ruhája, mint
amikor a len virágzik, levegőnél könnyebb, a csípeje gazdagon ráncolva, az alja csupa
selyemrózsa, a fején pedig egy főnix-madár farktolla.
Gavrila nem hallgatta tovább. Vállára dobta a báránybekecset, tatárpapucsában a
folyosókon s lépcsőkön át a fürdőszobába csoszogott.
– Agapovna, hol az az ember, aki velem jött? – jutott eszébe hirtelen a nyirkos
előtérben.
Kiderült, hogy az udvarmester nem engedte be Andrjuska Golikovot, s az még mindig
ott ült az udvaron, a kifogott szekéren. Neki különben ott is jó volt a gondolataival. A
fekete tető fölött csillagok ragyogtak, konyha, szénapajta, istállószag érzett – olyan
barátságos volt –, s valahonnét, igen, virágzó hársfa édességes illata szállt. Ettől erősen
kezdett dobogni az ember szíve, Andrjuska fölkönyökölt, a csillagokat nézte; hogy mik
ezek a sötétkék bolton sűrűn szétszórt lángok, vajon nagyon messze vannak-e, s mért égnek
ott, azt nem tudta, s nem is gondolt rá. De a lelkébe nyugalom ömlött onnét. Milyen,
kicsiny is ő, Andrej, ebben a szekérben! Különben, ha kicsiny is, de nem olyan, mint ahogy
hajdan Nyektarij remete tanította: nem alázatos féregnek, szánalmas húsdarabnak érezte
magát. Az ember azt hinné, egy állat nem viselné el, amit Andrjuska rövid életében kiállt.
Megalázták, verték, gyötörték, éhséggel és faggyal halálra kínozták, s íme, mint a cárok
cárja emeli szemét a mindenség fényeire, titkos hangot hall magában: „Menj, Andrej, ne
veszítsd el a bátorságodat, ne térj le az útról, hamar, igen hamar földerül, megmozdul a te
csodálatos erőd, minden lehetséges lesz neki: az idétlenből gyönyörű világot alkot a
képzeleted…”
Ó, ó! Ezért az ördögi hangért, amikor a remeténél élt, negyven napot kellett volna egy
korsócska víz mellett láncon ülnie, véres hegeit titkon a szentkép lámpás-olajával kenni.
Ahogy erről gondolkozott, Andrej harag nélkül elmosolyodott. Egy emlék siklott át az
emlékezetén. Eszébe jutott, hogy őt, a cárok cárját. Varvarkán, egy gőzös kocsmában
milyen rettenetes vadsággal verték meg egyszer valami váraljai emberek, lábánál fogva
húzták ki a tornácra, és a trágyás hóra dobták. Miért is verték meg? Nem jutott eszébe.
Azon a szörnyű télen volt, amikor a Kitajgorod meg a Kreml falain fölakasztott sztrelecek
lóbálództak. Andrej akkor éhesen, csupasz testén szakadt parasztköpenyben, mezítláb,
kétségbeesetten, elbúsultan járta a kocsmákat, a mulatóktól egy kis pohár pálinkát
kunyerált, s titkon abban reménykedett, hogy végül is agyonverik, akkoriban ez volt a
gyötrő kívánsága, belekönnyezett, annyira sajnálta magát. Ott, a kocsmában, találkozott a
Varvara vértanú-templom részeg sekrestyésével, kis, hunyorító szeme volt, kettőbe hasított
orra, elálló varkocsa. Ő beszélte rá akkor Andrejt, hogy keresse a paradicsomi
csendességet, menjen el Nyektarij remetéhez, oroszlándühvel marcangolni a testét. „Miféle
csudabogarak! – suttogta Andrej. – A testet marcangolni. Olykor olyan szép a test.” És más
siklott át az emlékezetén: egy csendes falusi este Palehen, aranypor száll a levegőben,
bőgnek a hazatérő tehenek. Anyja, egy sovány, férfias vállú asszony odamegy a kapuhoz.
Azt a kaput már rég meg kellett volna javítani, az udvar is szegényes, gondozatlan. Andrej
s a fivérei – egy-egy év köztük – a keréktelen, felfordított szekéren ülnek. Várnak, tűrnek,
ilyen anyukával tűrni kell. Az anyjuk kinyitja a megdőlt kaput. Széles csípőjével a
kapuszárnyat súrolva Burenka jön be, rövid, barátságos bődüléssel. Anyjuk arca sötét,
dühös, bánatos. Burenka pofája meleg, homloka göndör, orra nedves, szeme nagy, lilás.
Burenka nem bánt senkit sem. Odaszusszant a fiúcskák felé, s megy inni a kúthoz. Az
anyjuk egy kis székre ül s mindjárt ott a kútnál elkezdi fejni. Sirk-sirk-sirk: Burenka teje
freccsen a sajtárba, a kisfiúk türelmesen ülnek a szekéren. Az anyja cserépköcsögöket hoz
és széles sugárban önti teli a sajtárból. „No, gyerekek” – mondja barátságtalanul.
Andrjuska elsőül issza a gőzölgő tejet, amennyit csak a hasa elbír, a fivérei nézik, ahogy
iszik, a kisebbik még sóhajt is egy kicsit, mivelhogy ő marad utolsónak.
– Hé, utasember, szállj le a szekérről! – Andrej fölriadt. Előtte egy haragos arcú
legényke állt, a komornyik. – Gavrila Ivanovics hív, a fürdőbe gőzölni… De húzd le itt a
csizmád, a sipkád, kabátodat dobd a szekér alá… Nálunk nem úgy van, mint a
bojárházaknál, nálunk rongyokban nem engednek be…
A fürdőben felüdülve, törülközővel a nyakukon, Gavrila meg Andrej nekiültek a
vacsorának. Agapovna az udvarmestert, hogy ne zavarjon, elküldte a kamrácskájába. Pufók
fehér kezei ide-oda röpdöstek az asztal fölött; a legízletesebbet rakta a tányérra; a velencei
poharakba, amelyeket erre a drága alkalomra szedett elő, szentül őrzött likőreiből és
pálinkáiból töltött. Amikor a gyertyák erősebben kezdtek égni, Gavrila a sarokban álló
széken egy vászonnal befedett képkeretet vett észre. Agapovna gondterhelten fogta az
arcát:
– Idegen ember előtt nem is tudom, hogy mutassam meg ezt neked… Szanyuska, a
nővérkéd, küldte Hollandiából éppen – Iván-napra. Ivan Artyemics, galambom, hol a falra
akasztja, hol emésztődni kezd, leveszi, s egy vászonnal befedi. Amikor küldte, Szanyka azt
írta: „Papácskám, az Isten szerelmére, ne zavartassa magát, akassza föl a képemet
nyugodtan az ebédlőteremben. Európában különbet is fölakasztanak, ne legyen barbár…”
Gavrila kijött az asztal mögül, fogta a gyertyát, s lerántotta a vásznat arról, ami a
sarokban, a széken állt. Golikov fölemelkedett: még a lélegzete is elállt… Volkov bojárné
képe volt, kimondhatatlanul szép, kimondhatatlanul csábító.
– No, no… – Gavrila ennyit mondott csak, ahogy a gyertyával megvilágította. A festő a
reggeli tenger közepén, a hullámokon, egy delfin hátán ábrázolta Alekszandra Ivanovnát,
anyaszült meztelen, csak gyöngykörmöcskéjű kezével fedte be magát, másik kezében egy
szőlővel teli tálat tartott, a szélén két galamb csipegette a szőlőt. Feje fölött, jobbra és balra
a levegőben, két kövér kis csecsemő, a lábuk fölfelé vetve, pufók képpel fújták a
kagylókürtöt. Alekszandra Ivanovna ifjú arca, csillogó szeme, fölhúzott szájasarka igen
huncutul mosolygott.
– No lám, ez a Szanyka! – mondta Gavrila maga is nem kis csodálkozással. – Látod,
Andrjuska, őhozzá akarunk küldeni. Csak vigyázz, nehogy az ördög megkísértsen ott.
Vénusz, tiszta Vénusz!… Meg lehet érteni, hogy a lovagok kardot rántanak érte, még
halottak is vannak…

3
Moszkva oltalmazója, a cézár-herceg, a maga tágas, dédapái házában élt, a
Mjasznyickaján, a Lubjanka tér közelében. Itt volt a temploma is, a papok lakásával, a
posztóványoló, a szövő, bőrcserző, a kovácsműhelyek, a ló, tehén, birka istállója,
baromfiudvara, s mindennemű jóval megtömött csűre és pincéje; mind hatalmas
gerendákból épült, akár száz esztendőkre. A ház is ugyanilyen volt: ostoba ötletek nélkül
(amilyenekkel Alekszej Mihajlovics idejében szoktak Moszkvában hencegni). Nem
mutatós, de jó erősen épített, zsindely tetejét mohhal lepte be az idő, apró ablakocskái
magasan voltak a föld fölött. A házbeli szokások és erkölcsök is hajdaniak. De ha valaki
együgyűségében arra csábulna, hogy régimódiasan, sarokig érő bundával, hosszú ingujjban,
hozzá még szakállal jelenjék meg, az az ember, ha mindjárt Rurik nemzetségből 'származik
is, Romodanovszkij cselédségének kacagása k6zbéa röpül ki hamarosan az udvarból:
bundája térdig levágva, arcán lenyírt partiatok, maga a szakálla pedig a zsebéből mered ki,
hogyha másképp szégyell Isten előtt megjelenni, sírjába tehesse… Ha a cézár-hercegnél
nagy vendégség volt, a meghívottak közül sokan keserves sóhajtozással készültek rá, olyan
erőszakosság, illetlen rakoncátlankodás és mindenféle vastag tréfa folyt a lakomáin. Csak
az az egy betanított medve milyen bosszúságot szerzett: odamegy a vonakodó vendéghez,
mancsa közt egy tálca, rajta több kupica borsos pálinka, bömbölve kényszeríti, hogy
kiigyák, s ha a vendég szabadkozik, nem akar inni, a medve eldobja a tálcát, s egészen
komolyan nekimegy a vendégnek. A cézár-herceg meg csak rázza hasával az asztalt, eszes,
gonosz, félszemű bolondja pedig, egy szem agyarával fogatlan szájában ezt kiabálja: „A
medve tudja, melyik marhát kell széttépni!”
A cézár-herceg korán reggel kelt, fölvette festett, sötét ingét, melle alatt öv, amelybe az
úr imája volt beleszőve, lábán tarka, szattyáncsizma, így ment a rövid, reggeli misére.
Amikor pedig a napsugár áthatolt a tömjén gomolygó füstjén, a gyertyák és szentkép-
mécsesek elsápadtak, s a félénk kis pap a reszketős áment kimondta, a cézár-herceg
nehezen nyögdelve térdre omlott a szőnyegen, homlokával érintette a frissen mosott padlót,
s miután fölsegítették, megcsókolta a hideg keresztet és az ebédlőterembe indult. Ott leült
kényelmesen a padra, megigazította fekete bajszát, lehörpintett egy pohár borsos pálinkát –
olyan erőset, hogy nem orosz ember, ha olyat iszik, soká tátva tartja a száját –, falt egy
darab sózott kenyeret s aztán – parasztosan, sietség nélkül – evett: spenótlevest hallal,
mindenféle kocsonyát, befőttet, savanyított ételt, különféle metéltet, sültet. A házbeliek,
maga Anasztaszija Fjodorovna hercegnő is – Praszkovja cárné édestestvére –, az asztalnál
hallgattak, csendesen rakták a kanalat, ujjuk hegyével vették a tálból az ételt. A
kalickákban, az ablakon, megszólaltak a fürjek, az egyik betanított seregély még azt is
kimondja, egész érthetően, hogy: „Bácsi, pálinkát!”
A cézár-herceg ivott egy merítőkanál kvaszt, egy kicsit még elüldögélt, fölkelt, s a
padlódeszkát megnyikorgatva, kiment a pitvarba, ott odaadták neki bő posztókabátját,
botját, süvegét. Amikor árnyéka, amelyet a fedett tornác homályos ablakán át látni lehetett,
a lépcsőn lassan leereszkedett, az emberek, akik véletlenül a ház közelében voltak,
rohantak, ki hová tudott. Egyedül lépdelt át az udvaron, a téglával kövezett utacskán.
Nyaka vastag volt, fejét is nehezen forgatta, puffadt szeme sarkából mégis mindent
észrevett, ki merre szaladt, ki hova rejtőzött, hol milyen apró rendetlenség van. Mindent
meg-jegyzett. De rendkívül sok, nagy, országos ügye volt, és az aprókra gyakran nem jutott
ideje. A kerítés zöld kapucskáján át a preobrazsenszkojei kormányszék szomszédos
udvarába ment. Ott a félig sötét, hosszú folyosókon a fődeákok és a hivatalnokok némán
kapták le előtte a sipkájukat, a katonák pedig vigyázzba merevedtek.
A preobrazsenszkojei kormányszék fődeákja, Prohor Csicserin, az iroda ajtajában
fogadta, s amikor a cézár-herceg odatelepedett a penészes bolthajtás alá, az ablak mellé, az
asztalhoz, rögtön jelenteni kezdte, ahogy következtek, az ügyeket: az előző nap Tulából
négy elkészült rézágyút hoztak; ugyanannyi jó öntésű vaságyút. Tovább küldjük-e rögtön, s
hova, Narva vagy Jurjev alá? A tegnapi nap végképp beöltöztették az újonnan sorozott
ezred első századát, csak- éppen mezítlábasok még a katonák, a csat nélküli cipők ezen a
héten lesznek készen: a kereskedő-kamarában, a két csizmadiasori kereskedő, Szopljakov
és Szmurov készek a keresztet megcsókolni, hogy nem csalnak. Hogy legyen hát?
Puskapor, kanóc, kis zacskókban a golyó, a zsákokba csomagolt tűzkő: elment parancs
szerint Narva alá. Kézigránátot nem sikerült küldeni, mert Jeroska Makszimov raktárnok
másodnapja részeg, a raktár kulcsait senkinek ki nem adja, el akarták venni erővel,
őrjöngésében káposztavágó késsel támadt az emberekre. Hogy legyen? Csicserin főíródeák
sok ilyen ügyet adott elő. A végén közelebb húzódzkodva a bolthajtás alatt az ablakhoz, a
titkos ügyek nyalábját – vette elő (az íródeákok jegyzőkönyveit, a kézjegy nélküli 14 s a
kínpadon végzett kihallgatásokról), olvasni kezdte; a cézár-herceg az asztalra tette súlyos
kezét, nem lehetett látni, hallgatta-e vagy szunyókált, noha Csicserin jól tudta, hogy a
dolog lényegét föltétlenül hallja.
– Jekatyerina Alekszejevna és Marja Alekszejevna cárleányok udvarán, az elhagyott
fürdőházban, ahol Griska expópa rejtőzött, a padló alatt egy negyedrét, fél ujj vastagságú
füzetet találtak – olvasta Csicserin a szöveget olyan egyforma hangon, mintha szárazborsót
szórna az ember feje tetejére. – A füzeten, az első lapon ez állt: „Mindennemű bölcsesség
vizsgája”. Az első lapon lenn még ez olvasható: „Az atya, fiú és szentlélek nevében… Van
egy fű, a neve: ördögborda, szakadékokban, erdő-égéseken nő, növése kicsiny, az oldalán
kilenc levelecske, fönn három virág, világosvörös, bíborpiros és kék: ez a gyom nagyon
hatásos; újholdnál kell szedni, összezúzni, megfőzni és háromszor inni belőle, az ember a
víz és levegő démonait látja maga körül… Mondd nekik a bűvszót »nszcdt-csndszi«, és
amit kívánsz, teljesedésbe megy.”
A cézár-herceg mélyet sóhajtott, fölemelte félig leeresztett szemhéját.
– Ismételd csak meg a szót érthetően.
Csicserin megvakarta homlokát, s dühösen fintorgatta az arcát, alig tudta kimondani: –
Nszcdtcsndszi… – Fölpillantott a cézár-hercegre, az bólintott. A fődeák tovább olvasta.
– „Ó, fejedelmek és hatalmasságok, könnyek és sóhajtások. Mi az, ami kívánatos?
Kívánatos a mostani idő, az idő vadságának megfékezése, s hogy a megszokott idők megint
visszatérjenek.”
– Lám, lám, lám. – A cézár-herceg megmozdult a székén, dülledt szemében gúny és egy
sejtelem jelent meg és tűnt el. – Az ördögborda-gyom érthetővé válik. No és Griska expópa
beismerte, hogy övé a füzet?
– Griska ma több mint kétórai kínzás után vállalta a füzetet. Kiszlovkán vásárolta négy
kopejkáért egy ismeretlen embernél; arra, hogy miért rejtette a fürdőházban, a padló alá,
azt monda: együgyűségből.
– És megkérdezted, hogy kell érteni: hogy a megszokott idők megint visszatérjenek?
– Megkérdeztem. Adtunk neki öt korbácsütést, azt felelte, hogy a füzetet a papírja
kedvéért vette, ostyát akart rajta sütni: hogy mi van ráírva, nem olvasta el, nem tudja.
– Ó, a gazember, a gazember! – A cézár-herceg lassan megnyálazta az ujját, tovább
lapozta a füzet szakadt oldalait, egyet-mást félig hangosan olvasott el magának: – „A rigófű
ércsárga színű, ha valakit mérges étellel etetnek meg, itass belőle, s fönt-lent csakhamar
kihajtja.” Hasznos kis gyom – mondta a cézár-herceg s tovább ment körmével a sorokon. –
„Cirill könyvében olvasható: eljön a kísértő s elcsábít. Érkezésének a jele: a nikociána
növény, vagyis a dohány: elrendelik, hogy meggyújtsák s a füstjét nyeljék, porrá törjék és
beszippantsák, a zsoltárok éneklése helyett ezt a port fogják szüntelenül szívni és tüsszögni.
A másik jel a szakállnyírás.” No jó – a cézár-herceg betette a füzetet. – Gyerünk, deák,
kérdezzük meg tőle, ki óhajtja a mostani idő megrövidítését? Az expópa fürge, minden
hájjal megkent ember, erről a füzetről rég tudok, fél Moszkvát beszaladgálta vele.
Ahogy a keskeny, nedvesség kiette téglalépcsőn a pincébe, a kínzókamrába
leereszkedtek, Csicserin, mint mindig, aggodalmasan mondta:
– Ez a nedvesség lentről jön a földből, a tégla elmállott, az ember összetöri magát, új
lépcsőt kéne rakatni.
14
A vádlott saját kezű aláírása a bírói végzés alatt, annak feltüntetésével, hogy megnyugszik-e vagy
sem.
 – Igen, kéne – felelte a cézár-herceg.
Elöl egy írnok ment a gyertyával; mint a fődeák, ő is idegen, de erősen viseltes ruhában
volt, a nyakában réztintatartó függött, félig leszakadt zsebéből egy tekercs papír meredt ki.
A gyertyát az alacsony pince tölgyfa asztalára tette, a pincében néhány patkány suhant
árnyék gyanánt a sarokban levő lyukak felé.
– A patkány is hogy elszaporodott most nálunk – mondta a fődeák – . mindig készülök
arzént kérni a patikában.
– Igen, azt kéne.
Két állatias külsejű paraszt a bolthajtások alatt meghajolva, behurcolta Griska expópát:
szeme kifordulva, szakálla gyapjasán összetapadt, arca zöldes, szája lefittyedt. Csakugyan
nem tud már lábra állni? Odaállították a kampó alá, amelyről kötél lógott le, ő puhán oldalt
dőlt, s mint aki nem él, úgy esett arccal a földre. A fődeák csendesen ezt mondta: – Úgy
hallgattam ki, hogy testi épségében nem esett kár, a maga lábán ment el.
A cézár-herceg egy darabig a kopasz foltot nézte Griska kócos hajában.
– Tudomásunkra jutott – szólalt meg álmos hangon –, hogy harmadéve Zvenyigorodban,
Éliás próféta templomában letépted a szentképek ezüst ékét s az „Angyali üdvözlet”
templomában föltörted a templomi pénzes perselyt, az oltárról pedig elloptad a pópa
bundáját és szőrcsizmáját. A holmikat eladtad, a pénzt elittad, őrizetbe is vettek, de az őrtől
megszöktél, s Moszkvába mentél, ahol a mai napig különféle bojárházakban rejtőztél,
később a cárleányok udvarában, a fürdőben… Beismered? Hajlandó vagy felelni? Nem…
Na, jól van. Mindez még csak a fele a bajodnak..;
A cézár-herceg elhallgatott. Az állatias külsejű parasztok mögött észrevétlenül megjelent
a kínzóember – a hóhér – méltóságos képű, sápadt, viaszhalványságú ember, lelapított
bajusza és göndör szakálla közt nagy száj vöröslött.
– Tudomásunk van róla – szólalt meg újra a cézár-herceg –, hogy a német telepen egy
Uljana nevű fehérnéphez, egy apácához jártál, s bizonyos személyektől levelet és pénzt
adtál át neki. Ez az Uljana nevű fehérnép a leveleket Novogyevicsijbe vitte egy illetőhöz…
Tőle leveleket és küldeményeket vett át, amelyeket te a föntebb említett személyekhez
juttattál.
A fődeák áthajolt az asztalon, szemével Griskára mutatott.
– Fölfigyelt, a fülén látom, bizonyisten – súgta a cézárhercegnek.
– Nem vallod be? Úgy-úgy… Makacskodol. De hiába… Nekünk is fölösleges
vesződség, neked is fölösleges testi gyötrelem. No, jól van… Most ezt mondd el nekem…
Tulajdonképp kinek a házába jártál te? Kinek olvastál voltaképpen ebből a füzetből a
kívánságról, hogy a mostani időket, azoknak a vadságát megfékezzék, s a megszokott idők
visszatérjenek?
A cézár-herceg, mintha fölébredt volna, fölemelte szemöldökét, arca megduzzadt. A
hóhér halkan odament az arccal a földön fekvő Griskához, megérintette, megcsóválta a
fejét.
– Fjodor Jurjevics herceg, ma nem fog beszélni. Hiába is zaklatjuk. A nyújtópadtól meg
az öt korbácsütéstől megmeredt… Holnapra kell halasztani.
A cézár-herceg ujjaival dobolt az asztalon. De Szilantyij, a hóhér tapasztalt ember volt;
ha valaki megmeredt, akár kettébe vágd, az igazat nem veszed ki belőle. Pedig a dolog
nagyon fontos volt: Griska expópa elfogatásával a cézár-herceg, ha nem is épp
összeesküvés, de mindenesetre haragos zúgolódás és makacsság nyomára akadt, moszkvai
egyének körében, akik még mindig sajnálják a bojár szabadságot, a Szofja cárleány
korabelit, aki még mind e mai napig Novogyevicsijben epedezik a fekete szerzetesi süveg
alatt. De nem volt mit tenni: a cézár-herceg fölkelt és elment a málló lépcsőn. Csicserin, a
fődeák ott maradt, s Griska körül tett-vett.
 4
A reggel nyirkos volt, meleg és ködös. A mellékutcákban nedves kerítések és
kemencekémények füstjének a szaga szállt. A ló tócsákban cuppogott. Gavrila a
preobrazsenszkojei kormányszék kapujában leszállt a nyeregből, és sokáig nem tudta
előkeríteni az őrparancsnok-tisztet.
– Hova lett a sátánfajzat? – kiáltott rá a kapuban álló bajuszos katonára.
– Ki tudja azt, egész idő alatt itt volt, elment valahova…
– Akkor hát szaladj, keresd meg…
– Nem szabad elmennem innen.
– Akkor engedj be a kapun.
– Senkit sem szabad beengednem…
– Akkor bemegyek magamtól. – Gavrila ellökte, hogy a kiskapun belépjen, de a katona
azt mondta:
– Rajta, nyisd csak ki a kiskaput, én a szabályzat szerint átszúrlak a szuronyommal.
A zajra végre kijött az őrparancsnok-tiszt, aki ezalatt a kapu túlsó oldalán, az őrszobán
unatkozott: himlőhelyes, kis arcú, sehova-nem-néző ember. Gavrila odarohant hozzá,
elmagyarázta, hogy Piterburgból hoz postát, s hogy Fjodor Jurjevics herceg tulajdon kezébe
kell adni.
– Hol találkozhatom a cézár-herceggel; a kormányszéken van most?
– Semmit sem tudok róla – felelte az őrparancsnok egy nagy, csíkos macskát nézegetve,
amely finnyáskodva ment át a sáros utcán.
– Ez a kandúr a hercegi udvarból való – mondta a katona –, mennyi kiabálás volt miatta,
hogy odaveszett, lám, itt van a mocskos…
A kapu a sarkain egyszer csak megnyikordult, s fölpattant. Négy, egymás után fogott,
türkizkék szerszámos, fekete ló repült ki rajta nagy sebesen. Gavrila alig tudott félreugrani:
a hatalmas, kopott aranyozású, alacsony kerekeken gördülő hintő ablakocskáján
Romodanovszkij pillantott ki rá a rákszemével. Gavrila sietve lóra pattant, hogy a hintót
utolérje; az őrparancsnok-tiszt elkapta a kantárját; ördög tudja, természetétől volt-e ilyen
gonosz ember, vagy csakugyan a szabályzat szerint nem volt szabad a cézár-herceg hintaját
követni.
– Engedj! – kiáltotta dühösen Gavrila, elkapta a kantárt, megsarkantyúzta és fölrántotta
a lovat, a tiszt lógva maradt a kantáron és elesett… „Segítség! Fogjátok meg a tolvajt!” –
hallotta Gavrila messziről már, ahogy a Lubjanka térre kinyargalt.
A hintót nem érte utol, bosszúságában köpött egyet, s a Nyeglinnij-hídon a” Kremlbe, a
szibériai kormányszék felé tért be. Az alacsony, hosszú, rozsdás tetejű kormányszék háza,
amelyet még Borisz Godunov idejében építettek, egy szakadék tetején áll, magasabban a
várfalnál, háttal a Moszkva-folyónak. Az előcsarnokban és a folyosókon emberek
tolongtak, a fal mentén, a padlón gugyorodtak és feküdtek; a nyikorgó ajtókon íródeákok
futkostak ki, hosszú aljú, foltozott könyökű kaftánokban (örökösen az asztalhoz
dörzsölték), a fülük mögött lúdtoll, papírjaikat lengetve, haragosan kiáltoztak a mogorva
szibériaiakra, akik sok ezer versztáról jöttek, hogy a vajdával vagy valami megkenhető
tisztviselővel szemben – amilyen a világ teremtése óta nem volt – igazságot harcoljanak ki,
vagy pedig különféle érc, arany, prémvadász vagy halászprivilégiumot szerezzenek. A
tapasztalt ember eltűrte a szidást, nyájasan odahunyorított, s azt mondta az íródeáknak:
„Táplálóm, jótevőm, nem találkozhatnánk a lacikonyhák során vagy máshol, ahol
parancsolod, hogy amúgy szív szerint kibeszélhetnénk magunkat…” A tapasztalatlan
azonban egyszerűen elment, fejét lelógatva, Hogy másnap és még sok napon át a
fogadóban mindenét felélve, újra eljöjjön várakozni és alkalmatlankodni.
 A cézár-herceg a fegyverkezési osztályon volt. Gavrila nem sokat kérdezte, be szabad-e
menni hozzá, az ajtó felé nyomult; valaki meghúzta a kabátját. „Hová, hová, nem lehet.”
Ellökte a könyökével, s bement. A cézár-herceg egyedül ült az alacsony teremben,
amelynek ablaktáblái félig nyitva voltak, s megtörölte tarka kendőjével a nyakát. Egy
halom írás, kérvény, panasz hevert előtte az asztalon. Amikor Gavrilát meglátta, korholón
csóválta a fejét.
– Merész vagy, hallod-e, Ivan Artyemics fiacskája! Nézze meg az ember! A közönséges
csont ma már maga nyit ajtót! Mi kell?
Gavrila átadta a postát. Azt mondta, parancsa van szóban közölni, hogy a leggyorsabban
szállítsanak mindenféle vasárut, különösen pedig szöget Piterburgba…
A cézár-herceg feltörte a viaszpecsétet, vastag ujjaival szétteregette az uralkodó levelét,
a szemétől jó messze tartva, ajkait jártatva kezdte olvasni. Péter azt írta:
„Sire! Tudatom felségedet, hogy nálunk, Narva alatt, csodálatos dolog történt, az
ostobák jégre vitték az okosokat… A svédek szeme előtt egy hegynyi dölyf állt, s azon át
nem látták a mi csalfaságunkat… Erről a maskarás harcról, amelyben a narvai helyőrség
harmadát megöltük és fogságba vetettük, hall majd egy szemtanútól, Jaguzsinszkij
testőrhadnagytól, hamarosan ott lesz felségednél… Ami a gyógynövényküldeményt illeti,
amit Piterburgba, a gyógyszertárba várnak, mind ez ideig egy latnyi sem érkezett meg.
Amiről én több ízben is írtam Andrej Viniusznak, aki mindannyiszor moszkvai »tüstént«-
ekkel vigasztalt… Méltóztassék őt erről megkérdezni: hogy ilyen fontos dolog, amely
ezerszer drágább, mint az ő feje, mért folyik ekkora nemtörődömséggel… Ptr…”
A cézár-herceg átolvasta, ajkához emelte a levélnek azt a helyét, ahol az aláírás volt.
Nehéz sóhajt hallatott:
– Fojtó itt a levegő – mondta –, hőség, köd… a dolog meg sok. Egy nap alatt a felét sem
végzi el az ember. Ó, az én segítségeim! Dolgozni kevesen akarnak. Mind azon igyekszik,
hogy csúszhatna ki; hogyan kaparinthatna meg minél többet… Te meg mért csípted ki
magad? Parókát vettél föl? A cárleányhoz mégy, mi? Nincs a palotában, az izmajlovói
kastélyban van. Ha meglátod, ne felejtsd el: Petrovkán, a csapszékben, egy drága seregély
van az ablakban, olyan jól beszél oroszul, hogy aki elmegy előtte, megáll és meghallgatja.
Én minap a hintóból hallgattam. Meg lehet venni, ha a cárleány kívánja… Eredj…
Útközben mondd meg Nyesztyerov fődeáknak, küldjön Andrej Viniuszért, s hozza azonnal
ide… Na, csókold meg a kezem.

5
Délután szemerkélni kezdett. Anyiszja Tolsztaja félve a rossz hangulattól, azt találta ki,
hogy labdázzanak az üres trónteremben, ahol sok éve senki sem járt.
Anna és Marfa, a Mensikov-lányok, csak valamit játszhassanak: lobogó szalaggal,
könyökig meztelenül, gömbölyű karjukat előrenyújtva, visongatva röpültek a nyikorgó
padlón a kis labda után. Natalja Alekszejevna, ki tudja miért, ma bánatos kedvében volt, a
játék nem vidította föl… Amikor még egészen kicsi volt, ebben a teremben, a magasan a
padló fölött levő vörös, sárga, kék ablakokon át állandóan sütött a nap, a falakon csillogott
az aranyozott bőr. A bőrt leszaggatták, a falak pedig ott álltak gerendavázukkal, lelógó
kócpamatukkal. A tetőn kopogott az eső.
– Nem szeretem az izmajlovói kastélyt – mondta Katyerinának –, nagy, kihalt, igazi
holttest… Menjünk el valahová, leülünk szép csendesen.
Kezét Katyerina vállára tette, s levitte magával boldogult anyja, Natalja Kirillovna
kicsiny hálószobájába, amely szintén elhagyott és elfelejtett volt. Mennyi idő telt el, és itt –
ha gyengén is, még mindig – hol tömjén-, hol pézsmaszag érzett. Natalja Kirillovna élete
végéig kedvelte a keleti illatokat.
 Natalja fölpillantott a csavartoszlopú, csupasz, függönytelen ágyra, a falon a
négyszögletű, homályos tükröcskére, elfordult és fölrántotta a régi ablakkeretet. Az ablak
alatti orgona levelén, a lapun, a csalánon zizegő eső szaga csapott be.
– Üljünk le, Kátya. – S leültek a nyitott ablak előtt. – Igen – sóhajtott föl Natalja. – Már
a nyárnak is vége van, körül itt nézhet az ember, itt az ősz… Neked mit számít!
Tizenkilenc éves korában nem nézi az ember a napokat, szálljanak, mint a madarak. De én,
tudod, hány éves vagyok? Csak öt évvel vagyok fiatalabb Petrusa bátyámnál. Számold csak
ki. Anyuskám tizenhét éves koréban ment férjhez, apám negyven felé jár… Kövér volt,
szakállának mindig mentaszaga volt, folyton betegeskedett… Én nem nagyon emlékszem
rá… Vízi betegségben halt meg. Anyiszja Tolsztoja egyszer több likőrt ivott, s nosza: tiltott
dolgokat kezdett mesélni nekem… Anyuskámnak ifjúságában vidám, gondtalan, lobbanó
volt a természete… Értesz? – Natalja ködös pillantással nézett Katyerina szemébe. – Mi
mindent össze nem fecsegtek róla Szófiának azok a cimborái és tányérnyalói. De hát lehet
őt hibáztatni? A régi felfogás szerint minden bűn: az is bűn, hogy asszony vagy, az ördög
edénye, pokol kapuja… Az új, a mieink szerint, a csábító Ámor szállt oda, s lőtt át
nyilával… Vagy tán ugorjék bele utána az ember, kővel a nyakán, egy őszi éjszakán a
tóba? Nem a nő: a szerelem a hibás. Anyiszja meséli, élt abban az időben Moszkvában egy
bojárfi, Muszin-Puskin, angyali vagy jobban mondva, ördögi szépségű ember, bátor és
tüzes, nagy lovas és dorbéz. Farsang hetében a Moszkva-folyó jegén ökölharcra hívta ki,
akinek kedve volt hozzá… Mindenkit legyőzött. Anyuska egyszerű szánkón lopva kiment
oda, úgy nézte a vakmerőségét… Aztán titokban elhívta az udvarba magához… – Natalja
Alekszejevna szép fejét az elpusztított ágy felé fordította, szemöldöke közt egy ránc
támadt. –Egyszer csak vajdának küldték Pusztozerszkbe… És soha többé nem látta…
Nekem, Katyerina, még ez sincs meg…
A lomha eső tovább szemerkélt. A levegő fülledt volt. A köd mögött hatalmas fák
emelkedtek homályosan, nem hasonlítottak az izmajlovói fenyőkhöz. A madarak a tető alá
bújtak, nem csicseregtek, nem énekeltek. Csak egy megtépázott varjú szállt alacsonyan a
szürke mező felett. Katyerina gondtalan pillantással követte, nagy kedve lett volna a
cárleánynak megmondani, hogy a tolvaj varjú a baromfiudvarra szállt, s mint tegnap,
bizonyára megint elvisz egy kis sárga csibét. Natalja Alekszejevna könyökét az
ablakdeszkára tette, feje a körülcsavart fonatoktól elsúlyosodva, lehorgadt. Katyerina a
nyakára nézett, tarkóján a hajszálakra: „Ezt csakugyan senki nem csókolta? – gondolta. –
Keserű sors!” S alig hallhatóan fölsóhajtott.
Natalja mégis meghallotta a sóhajt, makacsul fölrántotta a vállát, s állat kezével
föltámasztva, így szólt:
– Most te beszélj magadról… De az igazat mondd… Hány kedvesed volt, Katyerina?
Katyerina elfordította a fejét.
– Három – mondta suttogva.
– Alekszandr Danyilovicsról tudunk. De előtte? Seremetyev?
– Nem, nem! – felelte élénken Katyerina. – A tábornagy úrnak én csak levest főztem,
édesen, tejjel, észt módra, meg a fehérneműjét mostam. Ő sehogy se tetszett nekem! Sírni
féltem, de azt mondtam magamban keményen: befűtöm a kemencét, és megmérgezem
magam széngázzal, de élni, nem élek vele… Alekszandr Danyilovics azon a napon vitt el
tőle… Őt nagyon megszerettem… Nagyon vidám ember, sokat tréfált velem, nagyon sokat
nevettünk... Tőle egyáltalán nem féltem.
– És a bátyámtól félsz?
Katyerina beharapta az ajkát, összevonta bársonyos szemöldökét, hogy becsületesen
feleljen:
– Igen… De azt hiszem, nemsokára nem fogok már félni.
– És a második kedvesed ki volt?
 – Ó, Natasa, a második igazában nem volt kedvesem: az egy orosz katona volt, jó
ember, egy éjszaka szerettem csak… Hogy is lehetett megtagadni valamit tőle; szörnyű
emberektől mentett meg, rókaprém sapkájuk és görbe kardjuk volt… Kiráncigáltak az égő
házból, letépték a ruhámat, korbáccsal vertek, hogy ne karmoljam őket, nyeregbe akartak
rakni. Ő odarohant, ellökte az egyiket, ellökte a másikat, s milyen erővel! „Ó, ti
kumiszivók, azt mondja. Hát szabad egy lányt így bántani?” Ölébe vett, és a szekértáborba
vitt… Semmi mással nem tudtam neki megköszönni. Sötét volt már, a szalmán feküdtünk.
Natalja remegő orrcimpáival, keményen kérdezte:
– A szekér alatt?
– Igen… Azt mondta nekem: „Ahogy magad leány… Csak úgy édes, ha a lány maga
ölel…” Csak ezért nevezem kedvesemnek.
– A harmadik ki volt?
– A harmadik a férjem volt – felelte Katyerina méltósággal. – Johann Rabe, őfelsége
Károly király vértese a marienburgi helyőrségből… Tizenhat éves voltam, Glück lelkész
azt mondta: „Fölneveltelek, Helen Katerin, teljesíteni akarom ígéretemet, amelyet
boldogult anyádnak tettem… Jó férjet találtam neked.”
– Anyádra, apádra emlékszel jól? – kérdezte Natalja.
– Nem… Apámat Ivan Szkavroscsuknak nevezték… Még fiatalon elszökött Litvániából,
a minszki Szapeha úrtól, Észtországba: Marienburg körül bérelt egy kis tanyát. Mind ott
születtünk, négy fiú, két lány, és én, a legkisebbik. Jött a pestis, a szüleim és a bátyám
meghalt. Engem Glück lelkész vett magához, ő volt a második apám, nála nőttem föl…
Egy. néném Revalban él, a másik Rigában, hogy bátyáim hol vannak, nem tudom. A
háború szétszórta őket
– Szeretted az uradat?
– Nem volt rá Idő… Az eskünk Ivan napján volt. Ó, milyen jókedvűek voltunk…
Kimentünk a tóra, Szent Iván tüzet gyújtottunk, koszorúsán táncoltunk. Glück pásztor
hegedült. Sört ittunk, és kis, kakukktormás kolbászokat sütöttünk. Egy hét múlva
Seremetyev tábornagy körülvette Marienburgot, Amikor az oroszok fölrobbantották a falat,
azt mondtam Jo-hannak: „Menekülj!” Ő a tóba vetette magát és elúszott, Nem láttam
többet.
– El kell felejtened.
– Sokat kell elfelejtenem, de könnyen felejtek – mondta Katyerina, és félénken
elmosolyodott. Cseresznyeszeme tele volt könnyel.
– Katyerina, nem titkoltál el semmit sem előlem?
– Hát merek én titkolni valamit te előled? – mondta hevesen Katyerina, s őszibarack
orcáin könnyek gördültek végig. – Ha eszembe jutna valami, éjjel nem aludnék, s mihelyt
virrad, futnék hozzád elmondani.
– És te mégis boldog vagy. – Natalja kezébe támasztotta az arcát, s megint úgy nézett ki
az ablakon, mint madár a kalitkából. Gyöngéd nyakán görcsös csomó futott végig. –
Nekünk, cárleányoknak, bármennyit vigadunk is, egy utunk van: a kolostorba vivő…
Minket férjhez nem adnak, nőül nem vesznek. Vagy szégyentelenül tombolunk, mint
Máska és Katyka… Szofja nővérem nemhiába küzdött dühös nőstény-tigrisként a
hatalomért…
Katyerina éppen oda akart hajolni, megcsókolni kékeres kezét, amelyet elkeseredésében
ökölbe szorított, amikor a mezőn nedves sörényű ösztövér lovon egy magas lovas jelent
meg: köpenye is nedves, kalapjáról ázott tollak csüggtek alá. Ahogy Natalja Alekszejevnát
meglátta, leugrott nyergéből, otthagyta a lovat, az ablakhoz lépett, levette kalapját, s
melléhez téve, a fűbe térdelt.
Natalja Alekszejevna hevesen ugrott föl, vastag hajfonata nyakára esett, arca föllobbant,
egész testében megremegett, szeme fölsugárzott, ajka elnyílt.
– Gavrila! – mondta csendesen. – Te vagy az? Isten hozott! Isten hozott, atyuskám.
Gyere be hát a házba, mit állsz az esőn.
Rögtön Gavrila mögött egy kétkerekű jött, a kocsis mellett hegyes orrú, ijedt ember, egy
zsákkal takarta be magát az eső ellen. A kalapját rögtön levette, de nem szállt ki. Gavrila
rászegezte sötét szemét Natalja Alekszejevnára, s egészen közel jött az orgonabokorhoz:
– Isten éltessen sok esztendeig – mondta elszoruló torokkal. – Az uralkodó
megbízásából jöttem. Hoztam egy ügyes festőt, az az utasítása, hogy néhány kedves
személyről arcképet fessen. Később külföldre kell küldeni, tanulni… Itt ül a szekéren…
Engedd meg, hogy ő is bejöjjön velem…

6
Anyiszja Tolsztaja lovascselédet küldött a Kremlbe, az ellátó hivatalba, hogy a
vacsorához mindenféle élelmiszert és édességet hozzon, „meg gyertyát, gyertyát, minél
többet!” A másik a német telepre nyargalt zenészekért. A konyha kéményéből sűrű füst
ömlött, a nyírott hajú kukták kopogtak már a késeikkel. Fölkötött szoknyájú lányok
futottak a nedves gyom közt a csirkék után. Az udvari halászok, akik a semmittevéstől
égészen ellustultak, varsáikkal és hálóikkal elindultak a tavakra, hogy nem kevésbé lomha
pontyokat fogjanak,' amelyek az oldalukon hevernek az iszapban.
A bozótos tavakból az eső után szállt a köd, bevonta a nagy, korhadt hidat, amelyen már
senki sem járt, a fák közt, a kastély előtti mezőre kúszott, a vén kastély lassacskán egészen
belesüppedt.
Az öreg emberek, akik még Alekszej Mihajlovics cárnak voltak a cselédei, a cselédház
előtt üldögéltek, s a konyhaajtóból nézték, amint a ködbeborult kastély ablakaiban hol itt,
hol ott jelenik meg s vész el egy gyertya föllobbanó sugara, s hallatszik lábdobogás és
kacagás… Nem hagyják a vén házat nyugodtan pusztulni, korhadni, a gerendafalakat a
rossz időnek, a roggyant tetőket a zápornak engedve át… Ide is betört a rakoncátlan ifjúság
új erkölcseivel… Szaladgálnak le-föl a lépcsőkön, a padlásszobáktól a pincékig…
Pedig nem találnak ott semmit, csak pókokat, és a sarkokban a lyukból kidugott
egérorrokat.
Natalja Alekszejevnába mintha az ördög bújt volna, reggel bánatos volt. Gavrila
megérkeztével kipirult, jókedve támadt, mindenféle mulatságot eszelt ki, hogy senki se
ülhessen egy percig se nyugodtan. Anyiszja Tolsztaja azt se tudta, mihez kapjon.
– Ma Belsacar lakomáját játsszuk el, maskarában fogunk vacsorázni.
– De, napvilágom, háromkirály még messze van, és nem is tudom, sose láttam, Belsacar
hogyan lakomázott.
– Fölkutatjuk a palotát, ami furcsa holmit találunk, vigyétek mind az. előterembe… Ma
ne haragíts meg, ne makacskodj…
A vén lépcsők megnyikordultak, a rég nem nyílt ajtók rozsdás sarka fölnyögött… Az
egész kastélyban nagy futkosás kezdődött, elöl Natalja Alekszejevna, fölkötött szoknyában,
utána a gyertyával Gavrila; ijedtében megállt a szeme. Ijedelme már az előbb elkezdődött,
amikor lova hátáról Natalja Alekszejevna föltámasztott, búslakodó arcocskáját az ablakban
meglátta. Olyan volt, mint a mesében, amit Szanyka mesélt gyermekkorában a kemencén, a
hasonlíthatatlan szépségű cárleányról. Abban Ivan cárevics a lovával magasabbat ugrott,
mint az égnek nyúló fa, alacsonyabbat, mint a szálló felhő, éppen a faragott ablak alá, és
letépte a hasonlíthatatlan szépség fehér kezéről a gyűrűt.
Andrej Golikovnak is forgott a feje (neki is megparancsolták, hogy a többiekkel tartson).
Előző estétől, amikor Gavrila nővérének arcképét a delfinen meglátta, azt se tudta, ébren
van-e vagy álmodik… A lélegzete is elállt, úgy megzavarták a világosszőke, kerek képű
Mensikov-lányok, akik olyan gyönyörűek és pompásak voltak, hogy testük csábjait
semmiféle ruha redőjével sem lehetett elfödni. És almaszag áradt belőlük s nem lehetett
rájuk nézni.
A raktárakban sok mindenféle szőrmét, ruhát és díszt találtak, amilyent manapság nem is
ismernek már, bizánci brokátból készült, jó, bő bundákat, rövid köpenyeket, ujjast, kaftánt,
pudnyi súlyú gyöngyös koszorúkat; az udvari szolgálók nyalábszám cipelték az ebédlőbe.
Az egyik pincében magasan, a mennyezet alatt, kisebb ajtócskát pillantottak meg. Natalja
fogta a gyertyát, lábujjhegyre állt, hátravetette a fejét.
– És mi lesz, ha ő ott van?
– Kicsoda? – kérdezte Anna és Marfa egyszerre iszonyattal.
– A hazajáró lélek! – mondta Natalja.
A lányok az arcukhoz kaptak, de nem sápadtak el, csak a szemüket nyitották fel,
tágabbra nem is lehetett már. Mindenkit elfogott a félelem. A fűtő létrát hozott, a falnak
támasztotta. Gavrila rögtön fölrohant a létrán, veszélyesebb helyre is fölrohant volna…
Kinyitotta az ajtót. Eltűnt a sötétségben. Úgy rémlett, nagyon soká várták, ő nem szólt
vissza, s nem is mozdult. „Gavrila! Gyere le!” – parancsolta Natalja rémült suttogással.
Erre föltűnt egy csizmatalp, kabátjának az elálló szegélye; csupa pókháló volt, ahogy
lemászott.
– Mit láttál ott?
– Nem tudom, szürkéllik valami, mintha valami bozontos volna, s puhával simítaná az
arcomat.
Mind eljajdították magukat… Lábujjhegyen siettek ki a pinceboltból, aztán futva föl a
lépcsőn. Marfa és Anna csak odafönn kezdtek sikongatni. Natalja Alekszejevna azt eszelte
ki, hogy hazajáró lelket játsszanak. Titkos ajtócskákat kerestek, óvatosan kinyitották a
lépcső alatti kamrákat, bepillantottak minden kemence alá, lélegzetük is elállt a félelemtől.
És végre rátaláltak: egy pókhálóval bevont, sötét helyen két pokoli tűzben égő, zöld szemet
pillantottak meg… Ész nélkül futásnak eredtek… Natalja megbotlott és Gavrila karjába
esett, az jó erősen megkapta. Natalja még azt is hallotta, ahogy a szíve kopog, ritkán,
tompán, férfiasán. Megrándította a vállát. „Hagyj” – mondta csendesen.
Hozzáláttak, hogy Belsacar lakomáját megrendezzék. Az öreg fűtő, akinek sárga
szakálla olyan volt, mint valami manóé, inge fölött rézkereszt, lábán új szőrcsizma, megint
hozta a létrát. Az ebédlőterem rég lekopasztott gerendafalaira molyette szőnyegeket
akasztottak. Az asztalt kivitték, vacsorához közvetlenül a padlóra, egy szőnyegre terítettek,
babiloniasan ülve kellett vacsorázniuk. Belsacar cár Gavrila lett. Brokát kaftánt adtak rá, ha
ócska volt is, de szép piros, aranygriffek rajta, vállán olyan bunda, amilyet száz évvel
ezelőtt hordtak, fején gyöngykorona, úgy látszik, még a cárné nagymamáé. Natalja
Alekszejevnát Szemirámisznak öltöztették, aranymiseruhát adtak rá, nehéz hajfonatai fölé
tarka kendőket tekertek. Az udvari szolgálólányokat elküldték, hogy a kakasok farkából
minél szebb tollakat ráncigáljanak ki, ezeket a tollakat tűzték a turbánjába…
Gondolkoztak, hogy Marfa és Anna mi legyen. Natalja azt parancsolta, menjenek az ajtó
mögé, eresszék le a varkocsukat, vessék le ruhájukat, szoknyájukat, maradjanak egy szál
ingben, hiszen az ingük finom vászonból készült: hosszú és friss volt. A szolgálók megint a
tóra rohantak, vízi liliomot hoztak, azzal csavarták körül a Mensikov-lányok nyakát, karját,
haját. Hosszú szárával magukat övezték körül, s a Tigris és Eufrátesz nemtői leltek.
Katyerinán könnyű ruha volt, a zöldfélék és gyümölcsök istennője lett, neve babiloniasan
Asztarte, görögösen Flóra. A szolgák elfutottak, répát és petrezselymet húztak ki a földből,
zöld hagymát, borsót szedtek, éretlen tököt meg almát hoztak. Katyerina csupa tűz volt,
szeme a boldogságtól kerekre nyílt, többé nem félt, hanem mint mindig, nedves szájjal
csengőn nevetett minden semmiségen. Igazi Flóra volt, borsó és kapor övezte, fején
zöldségkoszorú, kezében egy egressel és piros ribizlivel teli kosár.
– Hát a festő mi legyen? – kapott észbe Natalja. – Szerecsenünk nincs, legyen ő a
szerecsen cár.
Andrjuska Golikov körül új csoda kezdődött, ébren-e vagy álmában-e, asszonyi kezek
kezdték ráncigálni, forgatni, selyembe, brokátba pólyálni; arcát szurokkal kenték be,
orrcimpáját rézgyűrűvel szorították össze, okvetlenül gyűrűvel az orrában kellett ott ülnie.
Ha az Űristen angyalszárnyakat adott volna neki, tán akkor se lehetett volna ilyen boldog.
A német telep három muzsikusa lépett be mélyen meghajolva: hegedűs, szájharmonikás és
fuvolás. Őket is felöltöztették így-úgy.
– Most kezdődjék a vacsora! Üljetek le a párnákra, a lábatokat szedjétek magatok alá,
kagylóból isszuk a méhsört és a bort.
Hogy a Belsacar lakomáját hogyan kell játszani: senki sem tudta pontosan. Ott ültek a
tálak, a gyertyák előtt; összepillantottak, mosolyogtak, enni senkinek sem volt kedve.
Natalja Alekszejevna ekkor megrázta kakastollait, előrecsucsorította az ajkát, s könyv
nélkül kezdte mondani ugyanazokat a verseket, amelyeket Gavrila egy téli estén, a forróra
fűtött női szobában, az aranyboltozat alatt hallott tőle …

Magas hegyen élnek a boldog istenek,

Cupido sebétől maguk sem mentesek.
Jupiter is nyögdel – ó, én nehéz kínom,
Oda a nyugalmam, nem lelem gyógyírom.
Belemet tűz tágja, nem olthatom szomjam,
Szerelemmel, szegény, hiú harcba lógtam
A gonosz Cupido isteneket vet le.
Embernek hol legyen akkor segedelmei
Nem jobb-e vidulni? Szomorúság félre,
A betört nyíl mérgét édes bot dicsérje.

Ahogy Natalja szavalta, arca elsápadt a hatalmas turbán alatt. Ivott egy korty bort, s
elment Anyiszja Tolsztajával polkát táncolni. A zenészek nem játszottak hangosan, de úgy;
hogy minden kis ér remegett, énekelt az ember testében.
– Menj Katyerinával! – kiáltotta Natalja, s szemével Gavrilára villantott. Az fölugrott,
ledobta válláról Belsacar bundáját, kerek huszonnégy órát is el tudott volna táncolni.
Katyerina háta forró volt, odasimult a kéz alá, lába könnyű, s forogtában fejéről-válláról
röpült a borsóhüvely s cseresznyeszem. Gavrila tüzesebben járta, a zenészek is tüzesebben
játszottak. Anna és Marfa megfogták egymás kezét, ők is pörögtek. A szőnyegen, a
gyertyák előtt, egyedül Golikov maradt ülve; inni; enni nem tudott az orrában levő gyűrű
miatt, ez a körülmény azonban nem zavarta a boldogságát; fülében, a flóták füttye közt
még mindig a cárevna versei zengtek az olümposzi istenekről. Szeme előtt a delfinen ülő
meztelen istennő siklott, lebegett csábítással teli csészéjével.
Gavrila egyszerű lélek volt: azt mondták, hogy táncoljon polkát Katyerinával, hát ő
táncolt, nem sajnálta a sarkát, noha néhányszor úgy rémlett neki, hogy Natalja
Alekszejevna arca másformán mosolyog, nem olyan vidáman, szemében nincs már az
előbbi sugárzás, de nem érte föl ésszel, hogy Katyerinát már rég a helyére kellett volna
ültetnie, a tökök és répák elé… A cárevna még egyszer fölmerült előtte, mintha fájdalom
szorította volna össze a fogait. Natalja hirtelen megtámolyodott, megállt: Anyiszja
Tolsztajába kapaszkodott, fejéről leesett á kakastollas turbán…
– A felséges kisasszony elszédült – kiáltott fel Anyiszja ijedten. Intett a zenészeknek,
hogy hagyják abba a játékot.
Natalja Alekszejevna kitépte magát a kezéből, s köpenyét maga után húzva, kiment a
teremből. Ezzel véget is ért a Belsacar lakomája. Anna és Marfa egyszeriben elszégyellték
magukat így egy szál ingben; összesúgtak és kifutottak az ajtón. Katyerina ijedten ült le a
helyére és szedni kezdte a zöldfélét magáról. Gavrila elkomorodott, szétvetett lábbal állt az
étellel rakott szőnyeg fölött, s összevont homlokkal hunyorgott a gyertyalángra. Anyiszja a
cárleány után rohant s csakhamar visszatért és megfogta Gavrila kezét.
– Menj hozzá – suttogta –, s hajolj, bolond, homlokkal a földig.
Natalja Alekszejevna ott állt a közelben, mindjárt a terem kijáratánál, a folyosón; a
láthatatlan holdtól fénylő ködöt nézte, a nyitott ablakon át. Gavrila odament hozzá. Hallani
lehetett, ahogy a tetőről hullanak a cseppek a levelekre.
– Hosszú időre jöttél Moszkvába? – kérdezte Natalja, meg sem fordulva. Gavrila nem is
próbált felelni, csak fölsóhajtott. – Moszkvában semmi keresnivalód. Holnap elmégy,
ahonnan jöttél.
Kimondta, a válla fölhúzódott belé.
– Mivel haragítottalak meg? – kérdezte Gavrila. – Uramisten, ha tudnád… Ha tudnád…
Natalja erre megfordult, arca és szurokkal befeketített szemöldöke egészen közel került
hozzá:
– Nincs szükségem rád, hallod, menj, menj!
Ahogy megismételte, hogy „menj, menj”, fölemelte a karját, hogy ellökje, de talán
belátta, hogy egy ilyen langalétát nem lehet ellökni. Szemirámiszi karkötőktől csörgő karját
a vállára tette, s mélyre, mind mélyebbre hajtotta a fejét. Gavrila maga sem tudta, mit tesz,
ajkával alig érintve, csókolgatni kezdte fején a meleg választékot.
– Nem, nem, menj, menj – ismételgette Natalja.

Hatodik fejezet

1
Péter Alekszejevics ledobta vitorlavászon zubbonyát, inge ujját föltűrte, a vérvörös
kendőt, amelynek szélébe szőlőlevelek voltak hímezve – izmajlovói ajándék –, a portugál
kalózok módjára fejére kötötte, ahogy azt egykor Pamburg helyettes tengernagy tanította
neki. Régebben még a cipőjét is levetette volna, hogy az érdes fedélzet melegét ott érezze a
lába alatt. Könnyű szél duzzasztotta a vitorlát, a kétárbocos „Katyerina” szinte a levegőben
siklott, engedelmesen, alkalmazkodón. Sodrában az „Ulrika” nevű brigantin jött, a víz s a
tenger határán lebegő ködben az „Őrmester” nevű fregatt vonta föl valamennyi vitorláját.
Ezeket a hajókat nemrég vették el a svédektől; a győzelem váratlan volt, s nagy
dicsőséget hozott: az oroszok tizenkét brigantint és fregattot zsákmányoltak. Lesért
parancsnok egész kalózraját, aki két éven át a legkisebb hajócskát sem engedte be a Csud-
tóba, kirabolta a parti községeket s udvarházakat, s a Jurjevet ostromló Seremetyev hátát
fenyegette. A parancsnok merész tengerész volt. Hanem az oroszok becsapták. Sötét
éjszaka, viharban – orkántól félt tán vagy valami más oka volt – bevitte hajóraját az
Embach folyó torkolatába, s zászlós jachtja, a „Carolus” fedélzetén gondtalanul
lerészegedett. Amikor hajnalban a szemét megdörgölte: ladikok, tutajok, összekötött
hordók százai úsztak sietve a partról hajói felé. „Tűz mindkét hajófalról az orosz
gyalogságra!” – kiáltotta a parancsnok. A svédeknek nem volt idejük a puskaport az ágyúk
gyújtólikába szórni, meg a horgonyköteleket sem vághatták el, az oroszok körös-körül a
hajókra tapadtak, csónakból, tutajról szórták a gránátokat, sütögették a pisztolyaikat
fölkúsztak és megcsáklyázták a hajókat… Nem kis szégyen volt: gyalogság fogott el egy
hajórajt. Lesert parancsnok dühében a lőporkamrába ugrott, fölrobbantotta a jachtot – a
réseken, hajóablakon láng csapott ki –, árbocok, vitorlafák, emberek, s maga a parancsnok
is iszonyú dörgés és füstgomoly közepette repült fel-szinte a felhőkig…
Hátát a nap égette, arcát szellő simogatta, túl a hajó szélén egy meredek hullám vakított
fényfoltjaival. Péter Alekszejevics összehúzta szemét. A kormánykerék mögött állt, hogy a
hűvösség átjárja: szélesen szétvetette a lábát. A kötélzet fütyült, dúdolt, a tat mögött, a
hajóvágta barázda fölött rekedten kiáltoztak a sirályok. A vitorlák, mint fehér mellkasok,
erőtől dagadoztak.
Péter Alekszejevics diadallal hajózott Narva felé; hozta a fővitorla alá hányt svéd
zászlókat; harmadnapja rohammal Vették be Jurjevet, Károly királynak még egy farktollát
kirángatták. A császárnak, az angol és francia királynak pedig emlékiratot küldtek, hogy
„Isten rendeléséből visszaszereztük Jurjev városát, amelyet hétszáz évvel ezelőtt Jaroszlav
Vla-gyimirovics alapított az orosz föld végeinek védelmére.”
Péter Alekszejevicsnek soha eszébe nem jutott, mint például kedves fivérének, Károly
királynak, hogy Macedóniai Sándorhoz hasonlítsa magát, a háborút is nehéz, keserves
dolognak tartotta, mindennapi véres kínlódásnak, állami kényszernek; de Jurjev alatt ez
alkalommal mégis meggyőződött katonai tehetségéről, s nagyon elégedett és büszke volt:
tíz nap alatt (Narva alól jött ide) megcsinálta azt, amit Seremetyev tábornagy és külföldi
mérnöke, a híres-neves Vauban tábornagy tanítványa, teljességgel lehetetlennek tartott.
S az is gyönyörűség volt: a távoli, erdős partra nézni, s tudni, hogy az a part, amely
nemrég svéd volt, most a mienk, a Csud-tó újra egészében orosz. De az ember ilyen:
többhöz több kell neki; ennél mintha már semmi kellemesebb nem lehetne, mint ilyen
derült reggel, egy gyönyörű kétárbocoson hajókázni, a magas taton ott van Károly
bosszantására a hatalmas András-zászló. De nem! Éppen ma, úgyhogy vacogott szinte a
forróságtól, a szíve párjára gondolt… Másképp nem hívhatja: nem maitresse, nem lány,
szíve párja, Katyerina, a szemefénye… Lapockái föl-lejártak az inge alatt; mélyet szítt a
párás levegőből. A vízből és a hajófarából fürdőszag szállt: Katyerina derengett föl előtte,
amint ilyen forró napon fürdik. A szőlőleveles kendő igézte-e meg, vagy itatta át női
illatával? A szél hátulról előrefújja a végét, az orrát, a szája szélét csiklandja állandóan. Ó,
tudta az a göndör, jókedvű livóniai boszorkány, hogy mit csinál. Jurjevben a félhalottra
ijedt polgárasszonyok csoda milyen bájosak, de egyik sem ér fel Katyerinával, egyiknek a
feszes csípején sem reng olyan csintalanul a sávos szoknya… Egyiknek sem vágyott az
arcát megfogni, szemén át a belsejébe nézni, a fogát fogához szorítani.
Péter Alekszejevics tömpe orrú cipője sarkával türelmetlenül toppantott a fedélzetre. A
legénységi kajütből, nyilván félálomban, azonnal kirohant valaki, s becsapta az ajtót.
Alekszej Vasziljevics Makarov futott föl a kötélhágcsón:
– Itt vagyok, kegyelmes uralkodó.
Péter Alekszejevics igyekezett nem nézni száraz pergamenarcára, vörös szemhéjára,
amely annyira nem volt helyén itt, a fedélzeten.
– Írószert! – parancsolta a foga közt.
Makarov elsietett, elmenőben megbotlott a hágcsón; Péter Alekszejevics, mint a kandúr,
úgy prüszkölt utána. Hamarosan visszatért egy kis székkel, papírral-tintával: füle mögött
lúdtollak meredeztek. Péter Alekszejevics elvett egyet.
– Állj a kormányhoz, kapaszkodj jó erősen, te szárazföldi patkány, úgy tartsd. Ha a
vitorlát meglibbented, kapsz a kötélvéggel.
Makarovra hunyorított, leült az összecsukható székecskére, térdére egy papírlapot tett,
fejét ferdén tartva, a főárboc csúcsgombjára pillantott, amelyen hosszú árbocszalag
csüngött, s írni kezdett.
A lap egyik oldalára ezt jegyezte föl: „Anyiszja Tolsztaja és Jekatyerina Vasziljevszkaja
úrhölgyeknek.” A visszájára meg tintapacákat ejtve és betűket hagyva ki:

„Nénikém és Anyuskám, Isten éltessen sok-sok esztendőn keresztül… Az

egészségetekről szeretnék hallani… Mi itt munkában és szükségben élünk… Nincs senki,
aki mosson, varrjon ránk, s ami a legrosszabb: unalmas nélkületek. Most harmadnapja
kemény táncot jártunk a svédekkel. Carolus királynak elsötétül tőle a szeme. Amióta
szolgálok, ilyen nagyszerű játékot, bizonyisten, nem láttam még… Hogy röviden
megmondjam, Jurjevet Isten segítségével karddal bevettük… De ami az egészségieket
illeti, Isten őrizzen attól, hogy írjatok róla, hanem gyertek minél hamarabb hozzám. Hogy
jobb kedvem legyen… Jöjjetek Pszkovba, ott várjátok be az ukázt: hova kell tovább
mennetek, itt közel van az ellenség… Piter.”

– Hajtsd össze és pecsételd le olvasatlanul – mondta Makarovnak, s kivette kezéből a

kormányt. – Az első alkalmatossággal elküldöd.
Mintha egy kicsit könnyebben érezte volna magát. A homokóra csengőn kettőt ütött. A
hajóorron rögtön eldördült az ágyú, megrezzentek a vitorlák, kellemes puskaporfüstszag
szállt a levegőben. Nyepljujev kapitány, a kétárbocos parancsnoka, fölszaladt a hajóhídra,
fiatal, pontos, merész arcú ember: rövid kardját előretartva, két ujját a háromszögletű
kalaphoz emelte.
– Bombavető úr, itt az admirálisok órája15, szíveskedjék egy pohárral fölhörpinteni.
Nyepljujev mögött zsírosán ragyogó arccal az alacsony Felten jött föl, zöld, kötött
mellényében. A fedélzeten szakácssipka helyett, kalózmódra, ő is fehér kendővel kötötte be
a fejét. Ónozott tálcán ezüstserleget és mákos perecet szolgált fel.
Péter Alekszejevics kezével latolgatta a serleget, az erős, szeszszagú pálinkát
matrózmódra nagy élvezettel kihörpintette, és sietve egy darabka perecet dobott a szájába.
Ahogy rágcsálta, ezt mondta Nyepljujevnek:
– Éjszakára horgonyt vetünk a Narova előtt, a parton fogok hálni… A fenékmélységet
megmérted?
– A Narova beömlésénél a jobbparton homokzátony, balra tizenegy láb.
– Na, jó… Eredj!
Péter Alekszejevics megint egyedül maradt a forró fedélzeten, a kormánynál. A kiivott
serleg vidámsággal játtá át testét, majd szuszogva, majd mosolyogva idézte emlékezetébe a
harmadnapi dicső munkát, amely miatt Károly király előtt bosszúságában elfeketedik a
világ.

2
Seremetyev tábornagy elég közömbösen vezette Jurjev ostromát. Sem magát, sem a
sereget nem erőltette különösen, abban reménykedett, hogy a svédeket kiéhezteti.
Bőbeszédű leveleit Péter Alekszejevics összegyűrte, s az asztal alá vágta. Az ördög
megváltoztatta a tábornagyot – két éven át merészeli ét keményen harcolt, most mint egy
vénasszony jajveszékelt a svéd falak előtt. Amikor a narvai táborba végre megérkezett
Ogilvy tábornagy, akit Patkul sürgetésére Bécsből szegődtettek nem csekély fizetésért
Moszkva szolgálatába – koszt, borféle és minden másfajta ellátás mellett évi háromezer
arany dukátért – Péter Alekszejevics átadta neki a parancsnokságot, és türelmetlenséggel
eltelten sietett Jurjev alá.
A tábornagy nem várta. A déli hőségben, ebéd után, a szekértábor magas sánca mögött,
a sátrában hortyogott, s arra ébredt, hogy a cár letépte arcáról a kendőt, amely a legyektől
védte.
– Nyugodtan alszol a torlaszok mögött – kiáltotta eszeveszett szemét forgatva. – Gyere,
mutasd meg az ostrommunkálatokat.
15
Péter idejéből fennmaradt szólás. A tengernagyok reggel üléseztek; rendszerint 2-ig, ekkor mentek
ebédelni.
 A tábornagynak ijedtében elállt a szava, maga se tudta, hogy került lába a nadrágba, se
paróka, se kard nem volt a közelben, hajadonfőtt mászott a lóra. Kobert katonamérnök
futott oda álomittasan: ő sem a jó gombot gombolta be a franciakabátján… Ez alatt az
ostrom alatt ő is csak annyi jót csinált, hogy az orosz káposztalevesen szélesre falta a képét.
Péter dühösen biccentett neki a lóról. Hármasban mentek ki az állásokba.
Péter Alekszejevicsnek ott semmi sem tetszett… A keleti oldalról, ahonnét Seremetyev
csapata vezette az ostromot, a falak magasak voltak, az alacsony tornyok frissen
megerősítve, a félkör alakú sáncok messze benyúltak a mezőbe, az árkok vízzel tele.
Nyugatról a várost megbízhatóan védte a bővizű Embach folyó, délről a moszatos láp.
Seremetyev mély sáncokkal és közelítő árkokkal tört a városfal felé, nagyon óvatosan, a
svéd ágyúktól tartva, nem túlságosan közel. Az ő ütegei még ostobábban voltak felállítva,
kétezer bombát szórt a városra, néhány házikót fölgyújtott, de a falakat meg sem Karlstolta.
– Ismeretes ön előtt, tábornagy úr, hány altinba kerül nekem minden egyes bomba? –
mondta mogorván Péter Alekszejevics. – Az Uralból hozzuk. Nem akarod ezt a kétezer
haszontalanul kilőtt bombát a fizetésedből megtéríteni? – Kikapta hóna alól a látcsövet, s a
falakat kezdte nézegetni. – A déli fal vén és alacsony. Gondoltam… – És gyorsan Robert
mérnökre pillantott. – Ide kell szórni, a bombákat, itt kell töretni a falakat s a kaput. A
várost innét kell bevenni, nem keletről. Ne a kényelmet keressük, csak azért, mert arra
szárazabb… A győzelmet kell keresni, ha nyakig mocsárban is…
Seremetyev nem mert vitatkozni.
– Magától értetődik – dörmögte vastag nyelvével –, ön jobban látja, Bombavető úr…
Mi, lám, gondolkoztunk rajta, de nem jöttünk rá… – Kobert mérnök szánakozó mosollyal,
tisztelettudóan rázta a képét.
– Felséges uram, a déli fal, éppúgy, mint a toronykapu, amelyet Orosz-kapunak
neveznek, omladozó, de azért nem kevésbé hozzáférhetetlen, minthogy csak a mocsáron át
lehet megközelíteni… A mocsár pedig járhatatlan.
– Kinek járhatatlan? – kiáltotta Péter Alekszejevics hosszú nyakát megrántva, s lábával
olyat rúgott, hogy elvesztette a kengyelt. – Az orosz katona mindenen át tud menni. Nem
sakktáblán játszunk, hanem életre-halálra…
Leugrott a lóról, kiterítette a füvön a város térképét, zsebéből kihúzta a rajzkészletet,
abból a körzőt, vonalzót, ceruzát, s mérni, jegyezni kezdett. A tábornagy és Kobert
odaguggoltak mellé.
– Ide kell állítani az ütegeinket! – A mocsár szélére mutatott. – Az Orosz-kapu elé. A
folyón túl is növelni kell a faltörő ágyúk számát. – Ügyes kézzel kezdte húzogatni a
vonalakat: hogyan kell az ütegekből a golyónak az Orosz-kapu felé szállnia. Ismét
megmérte a körzőjével. – (Magától értetődik, elérhető távolság – mormogta Seremetyev,
Robert finoman elmosolyodott.) – Az álláscserére három napot adok. Hetedikén
megkezdődik a tűztánc. – Péter betette a körzőt és vonalzót a tokba, azt meg a kabátja
zsebébe nyomkodta volna, de ott volt a vérvörös kendő, amelynek a széle szőlőlevelekkel
volt kivarrva; fogta a kendőt s bosszúságában a mellére dugta.
Három napon át sem pihenni, sem aludni nem hagyta az embereket. Napközben, amíg a
svédek is látták, az egész sereg a korábbi ostrommunkát folytatta, a puska- és ágyúgolyó-
tűzben ásott, létrákat ácsolt. Éjszaka titkon, tüzet sem gyújtva; befogták az ökröket az
ágyúkba és mozsarakba, új helyre vitték – a mocsár szélére, és át a hajóhídon – a folyó
túlsó oldalára Az ütegeket rőzsenyalábok és sáncok mögé rejtették.
A nap alig tűnt föl az erdő fölött, a déli falon alig fénylettek a rossz tetők, alig jelentek
meg a mocsár köde fölött az Orosz-kapu tornyán a kőfogak, s kéklett fel a városban, a
reggel csendjében a kemencék füstje: hatvan faltörő ágyú és nehéz mozsár reszkettette meg
a földet és eget, a kétpudos golyók, kanócos bombák sziszegve szálltak a mocsáron át. A
folyón túl megdördültek az ütegek. Ivan Zsidok ezredének gránátosai a puskaporfüst
védelmében rőzsekötegekkel szaladtak a mocsáron utat rakni.
Péter Alekszejevics a déli ütegnél volt. Kiabálnia, tanítania, haragudnia nem kellett,
ahogy a tüzéreket nézte, alig győzte a fejét forgatni: „Hej, úgy-úgy, hej, úgy-úgy…” –
mondogatta. Alig imádkozhatott az ember egy miatyánkot, az ágyúcsöveket a söprűvel már
kitakarították, a puskaporos hüvelyt betették, a golyót beverték, a gyutacsnyílásra rászórták
a puskaport, beállították a célt.
– Valamennyi üteg! – kiáltotta vérrel lepett szemét kimeresztve a tömzsi Nyecsajev
ezredes, akinek az első sortűz kalapját, parókáját leszakította. – Distancia a régi. Kanócot
föl… Tű-űz… – Az ütegparancsnokok harsányan ismételték: Tű-űz!
Látni lehetett, hogy csapnak be az ágyúgolyók, dől le a tornyok oromzata, fog füstöt és
lobban föl a falon a fedél; a város házacskái a bombáktól tüzet fognak s égni kezdenek. A
hegyes csúcsú templomtornyokban megcsendültek a harangok. A svéd katonák szűk,
szürke egyenruhájukban kifutottak a kapun, a robbanások elől félrehőkölve, kötőgátakat
kezdtek ásni, gerendát, hordót, zsákokat hurcoltak oda… A kaputornyok és falak estig
erősen álltak, Péter Alekszejevics elrendelte az ütegek közelebb hozását.
Hat nap tartott a veszett tüzelés. Ivan Zsidok gránátosai, térdig, övig a mocsárban,
járhatóvá tették az ingoványt, az ellenséges bombák és golyók elől hordozható
rőzsenyalábok és földdel telt kosarak mögé bújva. Az elesettek rögtön elmerültek, a
sebesülteket vállon hurcolták ki. A svédek megértették a fenyegető veszedelmet, más
tornyokról is idecipelték át az ágyúk egy részét, és napról napra erősítették a tüzet. A várost
füst lepte be. A szálló puskaporfelhőkön vörösen égett át a nap.
Péter Alekszejevics nem ment el az ütegtől, a puskaportól fekete volt, nem mosakodott,
menet közben ette, ami a keze ügyébe akadt, a tüzéreknek maga osztogatta a pálinkát.
Agyú-dörgés közben valami közelben levő, tüzérségi szekér alá dőlt le égy órácskára.
Kobert mérnököt elküldte a főszekértáborba; tudós ember volt, de túlságosan szelíd – „és
szelíd emberekre itt nincs szükség”.
Július harmincadikán éjjel, szürkület felé odahívatta Seremetyevet. A tábornagy ezekben
a napokban egész seregével a keleti oldalon csapta a zajt s ijesztgette, ahogy csak tudta, a
svédeket. Megint hetyke lett, nem szállt le a lováról, civakodott, szitkozódott. Péter
Alekszejevicset az elcsendesedett ütegnél találta. Bajuszos bombavetők álltak körülötte –
mind régi ismerős – azok közül, akik a játékidőben a cézár-herceg lovasságát Preschburg
város alatt a faágyúkból répával és agyagbombával olyan alaposan megvendégelték.
Némelyiknek ronggyal volt körülkötve a feje, az egyenruhája szakadozott.
Péter Alekszejevics a legnagyobb ágyú, a Szalamandra talpán ült. Tulában készült
rézágyú volt, a hűtésére húsz liter ecetet kellett ráönteni, s még mindig sistergett. Péter
kenyeret rágcsált és gyorsan ejtette a szót, a mai munkát beszélte meg. A déli falat három
helyen áttörték végre, ezeket „a réseket az ellenség most már nem tudja föltölteni. Ignat
Kurocskin bombavető több gyújtóbombát lőtt egymás után a kaputorony balsarkára… –
Úgy verte be, mint a szöget! Hát nem úgy volt? Mi? – kiáltotta Péter Alekszejevics
kakashangon. A torony egész sarka bedőlt, maga a torony is minden pillanatban
összeomolhat.
– Ignat, hol vagy, nem látlak, gyere ide – s odaadta a bombavetőnek lerágott szopókájú
pipáját. – Nem ajándékozom oda… Nincs másik, de szívd… Megdicsérlek… Ha élünk,
nem felejtem el.
Ignat Kurocskin, egy nyugodt, pazar bajszú ember, levette háromszögletű kalapját,
óvatosan megfogta a pipát, megturkálta a körmével, egész arca csupa huncut ránc lett.
– Hanem dohányocska nincs ám benne, felség.
A többi bombavető elnevette magát. Péter Alekszejevics kihúzta a dohányzacskóját, egy
szem dohány sem volt benne. Ebben a pillanatban lépett oda a tábornagy. Péter
Alekszejevics megörült.
 – Borisz Petrovics – fordult oda hozzá –, füstölnivaló van veled? Az ütegünknél se
pálinka, se dohány… – (A bombavetők megint elnevették magukat.) – Légy szíves… –
(Seremetyev tiszteletteljes meghajlással nyújtotta oda gyönggyel hímzett, szép zacskóját.) –
Ah, köszönöm… De add csak oda Kurocskin bombavetőnek a zacskót… Neked
ajándékozom, Ignat, a pipát azonban visszaadd, el ne felejtsd.
Elküldte a bombavetőket, s egy ideig kétszersültet ropogtatott. A tábornagy az ágyúcső
oldalának támaszkodva, némán állt előtte.
– Borisz Petrovics, nem várhatunk tovább – szólt Péter megváltozott hangon. – Az
emberek teli vannak dühvel… A gránátosok napok óta a mocsárban hevernek… Nehéz
dolog! Szurkos hordókat gyújtogatok s egész éjszaka lövetni fogok. Te se késlekedj, küldj
ide megerősítésül egy zászlóalj moszkvai lövészt a Szamohvalov ezredéből. Azok zord,
merész emberek… Magad pedig tedd. Isten szerelmére a dolgodat, de embert ne veszíts.
Virradatkor rohamra megyek… – (Seremetyev leeresztette karját az ágyúcsőről és keresztet
vetett.) – Menj, galambom.
Amikor a mocsár szélén s a folyón túl a szurkos hordók fölrobbantak, valamennyi üteg
olyan gyors tüzet nyitott, amilyet a svédek még nem értek. A kapu beomlott. A
kötőfalakról, a paliszádokról, torlaszokról repült a forgács. A svédek éjszakára várták a
rohamot. A fal résein át, a szuroktűz derengő fényében szuronyok ingó borostáját,
sisakokat, zászlókat lehetett látni… Az egész városban félreverték a harangokat.
Péter Alekszejevics az árok rőzsenyalábjai mögött térdét behajlítva nézett a látcsövébe.
Mellette Ivan Zsidok, fiatal ezredes állt – egy orjoli cigányforma ember –, fekete szeme
szárazon villogott, szájaszéle megrándult a dühtől, észre sem vette, hogy fogát csikorgatja.
Az éjszaka kurta volt, az erdőn túl, keleten zöldellt már az ég s lehullottak a csillagok.
Lehetetlen volt tovább várni. De Péter Alekszejevics még mindig késlekedett. Ivan Zsidók
a bendője mélyiből egy bánatos „ó-ó-t” hallatott s megrázta leeresztett fejét. Péter
Alekszejevics megragadta a vállát: „Menj!”
Ivan Zsidok átszökött a rőzsenyalábokon, s előrehajolva, a mocsár felé szaladt. Azonnal
fölsistergett, a magasba szökött, elpukkadt s zöld lángokra vágódott széjjel egy rakéta,
utána a második, harmadik. Az ágyúk elhallgattak. A fülben nyomasztó csend. A mocsár
pirosasfekete zsombékjai közt emberek emelkedtek föl, az iszapba merülve nagy üggyel-
bajjal közeledtek a kapu felé. Az egész mocsár megmozdult, katonáktól nyüzsgött. A
partról szuronyt szegezve a moszkvai lövészek századai mentek segítségükre… Péter
Alekszejevics leeresztette a látcsövet, fogain át mélyet lélegzett s elhúzta a képét. – Ó –
mondta – ó! – A szétlőtt bástyafal mögül öt épen maradt ágyú hányta a tüzet közvetlen
közelről Ivan Zsidók támadó gránátosaira. Egy kétségbeesett, magános hang elkiáltotta
magát a mocsár fölött: „Hurrráááá!” A fal réséből svédek ugráltak ki, mintha féktelen
örömmel futnának az oroszok elé. Kézitusa kezdődött, kiáltozás, bőgés, fegyvercsattogás.
A falak és a kapu előtt közel négyezer ember gomolyodott egymásba.
Péter Alekszejevics kimászott az árokból, s cuppogó, nehéz csizmájában megindult a
lápon, közben folyton magán matatott, az elvesztett látcsövet vagy talán valami fegyvert
keresve… Az alacsony Nyecsajev ezredes utolérte.
– Felség, oda nem lehet!
S mind a ketten arra tekintettek.
– Küldj segítségért – mondta Péter Alekszejevics.
– Felség, nincs rá szükség…
– Azt mondom, küldj…
– Nincs rá szükség… A mieink szedik már el az ágyúkat.
– Nem igaz!
– Látom…
 És csakugyan, előbb az egyik, aztán a másik ágyú szórta a tüzet a kapu irányában… A
harcolók óriási tömege meginogott, aztán a résen át a városba zúdult.
Nyecsajev kimeredt szeméből ömlött a könny,
– Felség, most aztán elkezdődik a tánc.
A gránátosok és moszkvai lövészek dühükben, hogy ilyen nehezen ment a dolog, s hogy
a svédek annyi embert öltek meg hiába közülük, szúrtak-vágtak, s a szűk utcákon a város
főtere felé hajtották az ellenséget. Ott nagy hevükben megöltek négy dobost, akiket Jurjev
parancsnoka küldött ki, hogy verjék a samádot, a megadás jelét. Csak a vártorony
trombitása állította meg nagy nehezen, nem egyszerre, a mészárlást, tüdejét szaggatva, a
megadást könyörgő trombita rekedt bőgésével.

3
A „Katyerina” leeresztett vitorlával, s a vitorlarudak közt dolgozó matrózokkal siklott
egy ideig az erdő zöld árnyékában, a part mentén. Egy ágyúlövés dördült el, a horgonylánc
megcsördült. Egy ladik jött oda tüstént, Mensikov állt benne hosszú köpönyegben, magas
tollal a kalapján. A nyalka legénynek csak a kihajtójára ráment legalább tíz arsin angol-,
cseresznyeszín posztó, Péter Alekszejevics föntről, a mellvédről könyökölve, nézett le rá.
Alekszandr Danyilovics ívben a jobb füléhez hajtotta a karját, kalapját levette, és
háromszor oldalt lendítette.
– Vivát, Bombavető úr – kiáltotta. – Vivát a nagy győzelemre…
– Várj, rögtön lemegyek hozzád… – felelte Péter Alekszejevics, csendes basszus
hangon. – Hát nálatok mi újság?
– Mi sem voltunk meg győzelem nélkül…
– No, az jó… Elkészítetted nekem, amit a levelemben kértem? Nálunk még csak egy
korsócska sör sem volt…
– Tegnap három hordócska rajnait kaptunk! – ordította Mensikov. – A mi táborunkban
nem úgy van, mint Seremetyevnél. Nálunk semmiben sincs késedelem vagy hiány.
– Csak dicsekedj, dicsekedj… – Péter Alekszejevics odahívta Nyepljujev kapitányt s
megparancsolta neki, hogy holnap, mihelyt a hajókra fölvonják a zászlót, süssék el mindkét
hajófalon az ágyúkat, s tűzzék ki ezt a jelmondatot: „Bátorsággal bevettük.” Vigye ki
dobpergés közben a partra, a sereghez, a svéd zászlókat. A fiatal kapitánynak ez a parancs
megtiszteltetés volt, bele is pirult. Péter Alekszejevics, miután makacs pillantásával zavarba
ejtette, ezt mondta még: – Jó hajóutunk volt, parancsnok.
Nyepljujev olyan vörös lett, hogy beleizzadt, szúrós szeme az izgalomtól elnedvesedett,
a cár parancsnoknak nevezte ki, a hajóraj zászlóstisztjének. Péter Alekszejevics nem tett
hozzá semmi többet. Kinyújtotta hosszú lábát, s cipőjével a szurkos hajófalat
végigKarlstolva, leereszkedett a ladikba. Mensikov mellé ült s megbökte a könyökével.
– Örülök, hogy elém jöttél, köszönöm… Szóval, nálatok is győzelem: megvertétek
Schlippenbachot?
– De még hogyan, min Herz… Anyikita Repnyin Wenden közelében a szekerein
meglepte, Röhn ezredes pedig a lovasságával, ahogy akkor tanácsoltam, elállta a város felé
az utat… A svédnek, akarta vagy nem, nyílt mezőn kellett fölvennie a harcot… Úgy
szétverték Schlippenbachot, hogy a dicső lovag tíz vértesével alig ugrott meg Revalba.
– De mégis, ez alkalommal is megugrott… Ó, ti ördögök!
– Igen fürge lett… Nem baj, most ágyúk, zászlók, sereg nélkül van. Anyikita Ivanovics
félrészegen zokogott utána: „Nem az fáj nekem, azt mondja, hogy Schlippenbachot nem
fogtam el, azt bánom, hegy a lovát el nem fogtam: mint a madár.” Én megdorgáltam ezért a
beszédért: „Anyikita Ivanovics, mondom, te nem vagy krími tatár, hogy lovat fogj
pányvával, te orosz tábornok vagy, államférfiként kell gondolkoznod…” Így veszekedtünk
vele. Szörnyű, hogyan… S még egy újság: futár jött Varsóból; Ágoston király nagykövetet
küld hozzád… Azt jó volna már benn Narvában, a kastélyban fogadni… He? Min Herz?
Péter Alekszejevics hallgatta a fecsegését, a zöld vízre hunyorított, körmét harapdálta:
– Moszkvából érkeztek-e hírek?
– Csak a bosszantásodra megint, a cézár-herceg követe jött meg: egy egész kas levelet és
iratot hozott… Gavrila Brovkin járt itt… Piterburgba utazóban egy kis levelecskét hozott
neked Izmajlovóból. – (Péter Alekszejevics gyorsan rápillantott,) – Nálam van, min Herz.
Meg még négy üvegházi dinnye, báránybőr bundába takartam, úgy hoztam, vacsora után
megkóstoljuk… Azt rebesgetik, Izmajlovóban csoda, mennyire várnak, a szemüket majd
kisírták…
– No, ez már hazudod! – A ladik a homokra szaladt. Péter Alekszejevics kiugrott s a
partra szállt. A víz fölött ott állt Mensikov sátora.
Beültek a sátorba, kettesben vacsorázni, Péter Alekszejevics, a nyeregpárnákra
kuporodva, jó sokat evett, megéhezett Seremetyev kosztján. Mensikov csak
kényszeredetten, ujjheggyel vett a fogásokból, annál többet ivott, tenyerét a testén feszesre
kötött, fényes vállszalagra tette, nyájas volt, piros képű, a gyertya huncut lángocskája
táncolt barátságos kék szemében. Óvatosan, hogy nem lát-e Péter Alekszejevics
lesoványodott, nyugodt arcán, akármilyen kis elégedetlenséget, az új tábornagyról,
Ogilvyről beszélt.
– Szó, ami szó, tanult ember. Egész szekérnyi borjúbőrbe kötött könyvet hozott Bécsből,
oda van beszórva a sátrába. Első dolga volt odavágni nekünk, hogy a miénkből ő semmit
meg nem eszik… Amikor fölébred, pohár pálinka és hideg étel helyett csokoládé és kávé
kell neki meg fehér búzakenyér, ebédre pedig friss hal, de nem akármilyen, hanem angolna
meg vad és borjúhús. Mi elszontyolodtunk: a tábornagy parancsolta; elő kell keríteni… Egy
észtet, egy kémet küldtem a kávéért meg a csokoládéért Revalba, a magam öt aranyát
adtam érte. Egy tehenet a cölöphöz kötöttünk, csak neki; egy tiszta lányt is találtunk, az fej,
köpül… A sátra mögött árnyékszéket vertünk össze s lakatot akasztottunk rá. Ennek az
árnyékszéknek a kulcsát senkinek oda nem adja…
Péter Alekszejevics sietve nyelte le a falatját s fölnevetett:
– Mért fizetek neki háromezer aranydukátot, tanít egy kicsit titeket, ázsiaiakat.
– Igen, tanít, a múltkor összehívtam valamennyi ezred ezredesét, meg sem kérdezte a
kereszt- és atyai nevüket, senkivel kezet nem fogott, azt kezdte fontoskodva magyarázni,
mennyire szereti őt a császár, meg milyen seregeket vezetett, milyen városokat ostromolt.
Vauban tábornok azt mondta: „Te vagy az én legjobb tanítványom” – s egy
dohányszelencét ajándékozott neki. Megmutatta minden érdemrendjét, a dohányszelencét
is, a tetején: egy lány ölel egy ágyút, s azzal elbocsátott… Illemből adhatott volna föl
csokoládét, de nem… „Hamarosan megírom, azt mondja, a diszpozíciómat, abból majd
megértik, hogyan kell Narvát bevenni…” Mai napig írja.
– No, no – Péter Alekszejevics megtörölte a szalvétával a kezét, megragadta az
aranyozott istenképekkel díszített, magdeburgi kókuszdió-serleg nyelét. – Mint Kukujban,
az elmúlt szép időkben – mondta ajkát vidáman elhúzva, sötét szeme csak nagy ritkán
nevetett – Bacchus atyánkat magasztaljuk majd, szívbéli barátom, s a mi nyughatatlan
Vénusz anyánkat dicsérjük. Add csak ide azt a levelecskét.
A pirinyó, viasszal lepecsételt levél, amelyből ugyanaz az édes, asszonyi illat szállt, ami
a szőlőleveles kendőből, Katyerina Vasziljevszkától jött (ha Anyicska Tolsztaja kezeírása
volt is, minthogy Katyerina nem tudott írni).
„Az uralkodónak, az én szemem fényének, örömömnek… Itt küldök, felséges uram,
szemem fénye, boldogságom, egy kis ajándékot: dinnyét, az izmajlovói üvegházban ért be,
olyan édes. Fogyassza el, uram, szemem fénye, boldogságom, egészségben… Még azt,
szemem fénye, hogy látni szeretném…”
– Nem sokat írt… De bizonyosan soká gondolkozott, a szemöldökét összehúzta, kötőjét
cibálta – mondta Péter Alekszejevics, halkan csúfondárosan. Kiitta a serleget. Térdére ütve
fölkelt, s kiment a sátorból: – Danyilics, hívd Makarovot, nézd át vele a moszkvai postát,
én járok addig egyet.
Az este fülledt volt, a sötét fenyőerdőből meleg gyantaillat szállt. A nagy alkonypír fény
nélkül, komoran aludt ki. Az éjjeli madárnak alkalmas idő a magános kiáltozásra, a
denevérnek is, hogy nesztelenül szálljon az ember feje fölött. A mezőn néhol még tüzek
vöröslöttek, s a Mensikovval érkezett lovaskíséret lovai csörgették a szerszámjukat. Péter
Alekszejevics a harmatban térdig elnedvesedett harisnyával haladt a folyó mentén. Megállt,
hogy egy jó mélyet sóhajtson. A folyó felé ereszkedő mélyedés szélén újra megállt,
nyugtalanító rothadás és mézszag csapta meg onnét. Homályos pára szállt tán egy kis füst
volt, tán nyúl üzekedése verte föl a port, és egy emberhang hallatszott egész világosan,
bizonyára egy lövészkatonáé, egyike azoknak a mókacsinálóknak, akik nem hagyják aludni
az embert, csak legyen, aki az igaz meg költött történetüket hallgassa.
Péter Alekszejevics visszafordult volna, de ez ütötte meg a fülét:
– … Szamárság az egész, boszorkány, igazi boszorkány. Közönséges cselédlány volt,
mocskos, szakadt ingű… így is fogták el. Akármelyik férfi még le sem feküdt volna vele…
Miska, igazat mondok? Láttam őt, amikor már a tábornaggyal élt… Kiugrik a sátrából,
kiönti a mosogatóvizet, megtörülközik a kendőjével és tap-tap, be a sátorba a kis lábaival…
Sima, fürge… Már akkor azt gondoltam, ezt a bábut nem kell félteni. Ó, nagyon fürge
teremtés!
Egy együgyű hang ezt kérdezte:
– Bácsi, aztán mi lett belőle tovább?
– Hát nem tudod? Jól mondja a szólás: bolondot nem kell a tengeren túl keresni… Most
a cárunkkal él, bélest eszik, teli falja magát mézeskaláccsal, fél napot alszik, fél napot
nyújtózik…
Mire az együgyű hang csodálkozva:
– Bácsi, bizonyosan valami különös berendezése van annak az asszonynak.
– Arról Miskát kérdezd, ő majd mesél neked a berendezéséről.
Egy mély, álmos hang felelt:
– Az ördög vigyen el titeket, már egyáltalán nem is emlékszem rá.
Péter Alekszejevics nehezen lélegzett… Szégyen égette az arcát… A düh fekete vért lőtt
az arcába. A cézár-herceg vasba vereti, aki így beszél az uralkodó becsületéről… Elfogatni
őket! De a szégyen, a gyalázat! Akkor nevetnének csak! Magam vagyok a hibás, hogy az
egész sereg nevet… „Miska alól szedte ki a lányt.”
És megindult – lógó fejjel – oda, a lomha fickóhoz, aki Katyerina első édességét
megismerte… De mintha egy szelíd erő megállította és befonta volna a tagjait. Mélyet
lélegzett, kezét lehorgasztott, nedves homlokára tette… „Feslett bábu, Katyerina.” És
érzékelhetőn merült föl előtte… Barna volt, édes, forró, jóságos, semmiben nem bűnös…
„Az ördögbe is, hisz mindent tudtam róla, amikor magamhoz vettem… A katonáról is
tudtam.”
Lábát a nedves gyomban magasra emelve, komolyan ereszkedett le a mélyedésbe.
Hárman keltek föl a füst mögött… „Ki az?” – kiáltotta durván az egyik. „Én vagyok” –
mormogta Péter Alekszejevics. A katonák úgy megrémültek, hogy a verejték is kiütött
rajtuk, de egy szempillantás, és fürgén kapták föl a fegyverüket, mozdulatlanul álltak, a
fegyver előttük, orruk hetykén felütve, szemük a cárra meredt, készen arra, hogy tűzbe-
vízbe menjenek.
Péter Alekszejevics nem nézett rájuk, cipőjét a kialudt tűzbe dugta.
 – Parazsat…
A középső katona – az elbeszélő, mókacsináló – térdre vetette magát, szétkotorta a
hamut s egy darab parazsat vett ki a tenyerén, s föl-földobva várta, hogy a Bombavető úr
mikor tömi meg a pipáját. Péter Alekszejevics rágyújtott s alattomban a szélső katonára
sandított… „Ez az…” Langaléta, egészséges, jól formált legény… Az arcát nem tudta
kivenni.
– Hány hüvelyk magas vagy? Mért nem vagy a gárdában? Neved?
A katona pontosan a szabályzat szerint felelt, de moszkvai vontatottsággal. Péter
Alekszejevicsnek már csak ettől a pimasz vontatottságtól is fölborzolódott a bajusza…
– Miska Bludov, Nyevszkij dragonyos ezred, hatodik század, lovász. Behíva
hatszázkilencvenkilencben, magasság három hüvelyk híján három rőf. Bombavető úr.
– Kilencvenkilenc óta harcolsz, s rangot még nem értél el? Lusta vagy? Ostoba?
A katona élettelen hangon felelt:
– Parancsára, Bombavető úr, lusta, ostoba.
– Tökfilkó.
Péter Alekszejevics lefútta a kigyúlt pipáról a lángot. Tudta, hogy még mielőtt eltűnne a
ködben, a katonák megértő pillantásokat váltanak, nevetni nem mernek, de már
összenéznek… Sovány karjait a háta mögé dugta, arcát a szikrázó pipával a magasba
emelte, megindult, ki a mélyedésből. Sátorába érve, az asztalhoz ült, s minél messzebb
állította magától a gyertyát; torka száraz volt, mohót hörpintett a borból.
– Danyilics – mondta a pipafüst fátyola mögé bújva. –A Nyevszkij-ezredben a hatodik
században van egy gárdista termetű katona… Ez nincs rendjén…
Mensikov kék szemében sem csodálkozás, sem huncutság nem volt, csak szívből jövő
megértés.
– Miska Bludov… Hát hogyne… Rég ismerem… Egy rubel jutalmat kapott Marienburg
bevételéért. A svadron parancsnoka nem akarja elengedni, szereti a lovat s a ló is szereti őt,
olyan jókedvű lovak, mint a hatodik svadronban, az egész ezredben nincsenek…
– Átteszed a preobrazsenszkojei ezred első századába jobbszárny tisztesnek.

4
Horn tábornok lejött a toronyból s átment a piactéren, hosszú volt, lapos cipőben vékony
lábak. Mint mindig, sok nép volt a boltok előtt, de sajnos, napról napra kevésbé lehetett
valami ehetőt vásárolni: egy csomag retek, egy nyúzott macska, házinyúl helyett némi
füstölt lóhús. A haragos polgárasszonyok nem köszöntek már udvarias bókolással a
tábornoknak, sőt némelyik háttal fordult felé. Nemegyszer hallotta a duzzogást: „Add meg
magadat az oroszoknak, vén ördöge, mit éhezteted hiába az embereket…” De a tábornokot
nem lehetett a sodrából kihozni.
Amikor a városi óra a kilencet elütötte, tiszta házacskája felé indult, cipője talpát
megtörülte a lépcsőn fekvő lábtörlőben. Takaros szobalány nyitott ajtót, s mély
hajbókolással vette el tőle a sisakját, a derékszíjból kihúzott kardot. A tábornok megmosta
a kezét és méltóságos lassúsággal ment az ebédlőbe, ahol az egész falat elfoglaló, alacsony
ablak hólyagos, kerek üvegei csak gyenge, zöldessárga fényt engedtek be. Az asztalnál, a
tábornokot várva, ott állt a felesége, született Sperling grófnő, egy nehéz természetű
teremtés, meg három hajlott hátú, gyér hajú lányka – orruk, mint az apjuké, hosszú – meg
egy puffadt, kicsiny fiú: az anyja kedvence.
A tábornok leült, s mind leültek, kezüket összetéve, némán olvasták az imádságot.
Amikor az óntálról a fedőt levették, dőlt a gőz, de csábító, a gőzön kívül, nem volt semmi
benne, ugyanaz a zabkása, tej, só nélkül. A szomorú lánykák nehezen nyelték, a puffadt fiú
eltolta tányérkáját, s azt súgta anyjának: „Nem kell, nem és nem.” Második fogásul egy vén
birka csontjait adták föl tegnapról s egy kis borsót. Sör helyett vizet ittak. A tábornok nem
lázadozott, nagy, sárga fogával rágta a húst.
Sperling grófnő tányérja fölött egy kenyérhéjat morzsolva, igen gyorsan beszélt.
– Tizennégy évi házasságom alatt hányszor próbáltam és sohasem tudtam magát. Karl,
megérteni. Van magában egy csepp élő vér? Van férji és apai szív? A király Revalból egy
hajókaraván sonkát, cukrot, halat, füstölt és sült húst küld magának… A maga helyében mit
kellett volna tennie négy gyermek apjának? Karddal törni utat a hajókhoz, behozni mindezt
a városba… Maga okosabbnak tartotta rendületlenül nézni a toronyból, hogy az orosz
katonák hogyan falják a revali sonkát… Az én gyermekeim pedig kénytelenek zabkásán
fulladozni… Nem fáradok bele az ismétlésbe. Magának kő van a szíve helyén. Maga egy
szörnyeteg! Ez a szerencsétlen dolog azzal az álcsatával! Ezután nem mutatkozhatom többé
Európában… „Úgy, ön annak a Horn tábornoknak a felesége, akit az oroszok az orránál
fogva vezettek, mint a vásári bolondot?” „Sajnos, sajnos”, felelem én. Nem is tudja, hegy a
városban minden kofa csak úgy hívja magát: „az a vén daru ott a tornyon…” S végül
egyetlen reményem, Schlippenbach tábornok, aki segíteni akart rajtunk, ott pusztul Wenden
alatt, maga meg, mintha semmi sem történt volna, itt ül és rendületlenül falja a birka inát,
mintha ez a mai lenne a legboldogabb nap az életében… Nem, ebből elég volt. El kell
engednie a gyermekeimmel együtt, Stockholmba, a királyi udvarba.
– Késő, asszonyom, nagyon késő – mondta Horn, s az ablak felé fordított fehéres szeme
mintha éppoly kevés fényt engedett volna át, mint a hólyagos üvegek. – Úgy be vagyunk
zárva Narvába, mint egy egérfogóba.
Sperling grófnő mind a két kezével belekapaszkodott csipke főkötőjébe s mélyen
homlokába húzta.
– Most már értem, mit akar elérni: hogy én a boldogtalan gyermekeimmel füvet és
patkányt egyek!
A pufók fiú váratlanul fölnevetett s az anyjára nézett; a leánykák szomorúan lógatták az
orrukat a tányérjukba. Horn tábornok egy kicsit elcsodálkozott: ez nem igazságos beszéd. Ő
nem azt akarja elérni, hogy a gyermekei füvet és patkányt egyenek. De azért ugyanolyan
rendületlenül fejezte be a reggelijét…
Az ajtó előtt már rég ott csörgött segédtisztjének, Byströmnek a sarkantyúja. Nyilván
történt valami. Horn levette agyagpipáját a kandalló párkányáról: megtömte, tüzet csiholt, a
kanócon meggyújtott egy papírdarabkát, rágyújtott, s csak akkor hagyta el az ebédlőt.
Byström már kezében tartotta a tábornok kardját és sisakját.
– Kegyelmes uram – mondta egy kicsit fulladozva –, az orosz táborban hirtelen valami
mozgás kezdődött, aminek az értelmét nem tudjuk.
Horn tábornok megint végigment a téren, amely tele volt izgatott emberekkel. Magasba
emelte a fejét, nem óhajtott a polgárasszonyok szemébe nézni, akik vén darunak nevezik. A
kitaposott lépcsőkön felment a toronyba. Az orosz táborban valóban valami szokatlan
dolog történt.
Az orosz sereg a várost szorosan közrefogó tábori erődítések egész félkörén két sorba
rendezkedett. Keletről gyors porfelhő közeledett. Kezdetben csak az alacsony lovakon
vágtató dragonyosokat lehetett látni. De némi távolságra tőlük Péter cár és Mensikov jött.
A sárgás por, amelyet a svadron patkói fölvertek, nagyon szúrós volt, úgyhogy Horn
tábornok kínosan ráncolta az arcát. A cár és Mensikov mögött katonák nyargaltak,
tizennyolc botocskára tűzött sárga atlaszzászlót emeltek a magasba. A zászlók redői közt
tizennyolc királyi oroszlán tekergett, rosszallóan nyújtogatva a mancsát.
A lovassvadronok, a cár, Mensikov és a svéd zászlók végigvágtattak az egész ostromló
sereg előtt: – Hurrá! Viktória? –kiáltotta valamennyi barbár gége.
 5
Az orosz táborban nagy volt a jókedv. A Glória-bástyáról jól lehetett látni a cár sátra
körül az ágyúk villanását, sortüzükből meg lehetett állapítani, hány vivátot ittak. Horn
tábornok, ismerve az orosz kérkedést, várta követüket a fennhéjázó üzenettel. Úgy is
történt. A cári sátorból serlegével és korsójával hadonászva, mintegy negyven ember tódult
ki hirtelen, egyikük lóra ugrott s a Glória-bástya irányában nyargalt, mögötte a nyomába
igyekvő trombitás. A követ lovával félreugrott a golyók elől, aztán kendőt húzott elő,
kirántott kardja hegyére tűzte s megállt a bástya alján; a trombitás meg hátravetette magát a
nyeregben s a szálló varjak rémületére teljes erőből fújni kezdte.
– Parole, parole! – kiáltotta a követ. – A preobrazsenszkojei ezred alezredese, Karpov
beszél! – Részeg volt, piros, fürtjeit szétzilálta a szél.
– Beszélj, hallgatom – felelte Horn tábornok a toronyból lehajolva. – Megölni ráérünk.
– Hírt hozok – kiáltotta az alezredes, vidám fejét hátravetve. – A múlt hét péntekén
Seremetyev tábornagy Jurjev városát Isten segítségével, karddal bevette. Engedve a
parancsnok esdeklő kérésének, s férfias ellenállásukat tekintetbe véve, a tiszteknek
meghagyták a kardjukat, a katonák egyharmadának pedig a fegyvert töltény nélkül.
Zászlóikat és a zenekart azonban elvették.
Byström jó hangosan fordította; a tisztek, akik Horn mögött álltak, fölháborodottan
pillantottak egymásra. „Hazudik az orosz kutya!” – kiáltotta egyikük magánkívül. Karpov
alezredes széles mozdulatot tett a kezével, s a távoli sátorra mutatott, ahol az emberek még
ott álltak a korsóikkal.
– Svéd urak, nem jobb egy ilyen béke, mint a schlüsselburgi, nyensanci és jurjevi
szégyenletes vereségek?… Ogilvy tábornagy, főparancsnok, mindezt tekintetbe véve, azt
ajánlja, adjátok át Narvát becsületes egyezséggel… A követek azonnal jöjjenek át a dolgot
megbeszélni a sátrainkba. A serlegek színültig tele, az ágyúk vivátra töltve.
Horn tábornok tompa hangon felelt:
– Azt nem! Harcolni fogok! – Beesett arca, melyben az orrot a vénség hatalmassá
növesztette, vértelen volt, inas keze reszketett. – Indulj! Három perc múlva lövetek.
Karpov a kardjával szalutált s odakiáltott a kürtösnek: „Nyargalj vissza.” Maga azonban,
ahelyett, hogy elvágtatott volna, táncoló lován a torony másik oldalára ugratott. A tisztek
az oromzat felé rohantak.
– Melyiketek volt az a neveletlen fráter – kiáltotta nekik –, aki engem, orosz tisztet,
megugatott, hogy hazudok? Tolmács, fordíts frissebben… Gyere hát ki, ha van bátorságod,,
ütközzünk meg, ember ember ellen, a nyílt mezőn.
A tisztek kiáltozásba törtek ki. Egyikük, egy kövér, elvörösödött, megrázta az öklét s
kitépte magát társai közül… Fegyverek kakasa csattant. Karpov lova nyakára fekve,
elnyargalt a toronytól, nyomában lövés, puskagolyó füttyentése. Kétszáz lépésnyire
megállt, lovát megsarkantyúzta, majd visszafogta, így várta az ellenfelét… Nem túlságosan
hamar, megnyikordultak a kapu sarkai, a felvonóhíd leesett s egy kövér tiszt nyargalt a
mezőn Karpov felé. Nagyobb termetű volt, a lova is nagyobb, a svéd kard két hüvelykkel
hosszabb az orosznál. Vasvértet vett föl a párbajra, míg Karpov kigombolt kabátja alól
csipke lobbant a szélben.
Az ellenfelek, mielőtt összecsaptak, szokás szerint szitkokba törtek ki, az egyik vad,
durva szavakat vakkantott, a másik moszkvai káromkodásokat hadart nagy sebesen. Aztán
mind a kettő kirántotta nyeregtáskájából a pisztolyát, lovukba döfték a sarkantyút, s
egymásnak rohantak. Egyszerre lőttek. A svéd messze maga elé tartotta a kardját. Karpov
tatármódra kitért a ló orra előtt, körülnyargalta s a másik pisztolyát is elsütötte. A svéd
összekoccintotta a fogát, morgott valamit s dühvel rohant megint neki; Karpov csak azzal
menekült meg, hogy a lova mögé bújt; ellenfelének a kardja mélyen a ló nyakába hatolt.
„Hej, oda a ló – gondolta –, gyalog nem bírok meg vele.” De a svéd, mint az álomittas,
eleresztette kardmarkolatát, bal kezével pisztolyát keresgélte a nyeregtáskában s megingott.
Karpov leugrott elbukó lováról, a kard élével odavágott néhányszor a vért alá az oldalába, s
fulladozva nézte, ahogy a svéd egyre erősebben ingadozik a nyeregben… „Erős a
sátánfajzat, nem akar meghalni!” – és sántítva az övéihez futott…
… Éjszakai árnyék borította el a földet, a harmat leesett, a lövések rég elcsendesedtek,
füstölögtek a szakácsok máglyái, minden teremtmény nyugalomra készült, az orosz tábor
azonban sehogy sem akart elnyugodni. Nyugati szélén, ahol a híd volt, egyre több fény
mozgott, vezényszó s hangok mélabús bőgése hallott: „Hóóóruk!” A máglyák, a fáklyák és
lámpások fénye messze átterjedt a Narova jobbpartjára is, egészen Ivangorod alá, s ezekből
a mozdulatlan és mozgó fényekből hamarosan több lett, mint ahány gyönyörű csillag volt
az augusztusi égen.
Virradatkor Narva tornyából azt látták, hogy a jamgorodi úton az ökörfogatok még
mindig húzzák a hatalmas faltörő ágyúkat és ostrommozsarakat. Egyik részük átkelt a
hídon, a nagyobbik része azonban megfordult és megállt, a jobbparton összevont csapatok
közt.
Horn tábornok ezen a reggelen a régi városba lovagolt, a folyópartra szögellő Honor-
bástyához. Ott fölment a magas ravelinre, a téglából rótt s bevehetetlennek tartott félkörös
erődre. Onnét szabad szemmel is láthatta s megszámlálhatta az öntött kerekű
rézszörnyetegeket s minden nehézség nélkül megérthette Péter cár tervét s a maga hibáját.
Az oroszok ismét túljártak az ő vén, tapasztalt eszén. Figyelmen kívül hagyta á védelem két
leggyengébb helyét: a bevehetetlennek tartott Honort, amelyet új, faltörő ágyúikkal az
oroszok néhány nap alatt szétvernek, és a Viktória-bástyát, amely a folyó felől fedezte a
várost, s szintén téglából épült, még Rettegett Ivan idejében, s erősen omladozott. Az
oroszok két hónapon át elterelték a figyelmét, mintha az új város hatalmas erődítései ellen
készítenék a rohamot, de persze már akkor is innét készültek rohamra. Horn tábornok látta,
ahogy több ezer orosz katona teljes sebességgel ássa a földet, s állítja le a faltörő ütegeket a
Honor, Viktória és Ivangorod ellen, amely az átkelést akadályozta a folyón. Az oroszok a
folyó mögül, ponton-hidakon készültek a rohamra.
„Nagyon helyes, minden világos, az ostoba tréfának vége, verekedni fogunk – dörmögte
Horn, s fiatalos léptekkel ment végig a félkörös bástyán. – Mi majd a svéd férfiasságot
szegezzük szembe velük. Ez sem csekély dolog.” A tisztek csoportjához fordult:
– Itt lesz a pokol – toppintott lovaglócsizmájával. – Itt szegezzük szembe mellünket az
orosz golyókkal! Az oroszok sietnek, nekünk is sietnünk kell. Elrendelem, hogy mindenkit
összeszedjenek, aki a városban ásót tud forgatni. Ha a falak ledőlnek, a közelítő árkokban,
az utcákon fogunk küzdeni… Nem adom oda Narvát az oroszoknak…
Horn tábornok késő este hazament, asztalhoz ült s az inas húst rágta nagy fogával.
Sperling grófnő úgy meg volt rémülve a piaci beszédektől, hogy hallgatott, a
méltatlankodás belefojtotta a lélegzetet. A pufók fiú végighúzta benyálazott ujját a tányér
szélén s így szólt:
– A fiúk azt mondják: az oroszok mindnyájunkat agyonütnek.
Horn tábornok ivott egy korty vizet, meggyújtotta a gyertyán a pipáját, s lábait átvetette
egymáson.
– Mit tegyünk, fiacskám – felelte –, az embernek teljesítenie kell a kötelességét,
egyebekben pedig bízza magát Isten könyörületességére.

Az ilyen hosszú és unalmas írást, akármi az, Péter Alekszejevics rég odadobta volna az
asztalon át a titkárának, Makarovnak. „Olvasd el és add elő értelmesen” – de ez Ogilvy
tábornok haditerve volt. Ha az ember tekintetbe vette, hogy a fizetését május elsejétől
húzta, s azóta semmi mást nem csinált, ez a diszpozíció hétszáz arany dukátjába került a
pénztárnak, nem számítva az élelmezést és egyéb ellátást. Péter Alekszejevics szörtyögő
pipáját szívta s egy taktusra köhécselt vele, közben türelmesen olvasta a tábornagy német
nyelven írt alkotását.
A gyertyák körül zöld muslincák keringtek, félelmetes lószúnyogok röpültek neki s
estek megpörkölődve az asztalon széthányt papírra. Még egy fél veréb nagyságú szender
körözött ott, majd eloltotta a gyertyát. (Péter Alekszejevics összerezzent, nem szerette a
különös és haszontalan élőlényeket, főképp a svábbogarakat.) Makarov lerántotta parókáját,
odaugrott és kihajította a szendert a sátorból. Rövid combjait szétvetve, Pjotr Pavlovics
Safirov ült Péter Alekszejevics mellett; a tábornaggyal érkezett Moszkvából, alacsony volt,
szeme nedves, mosolygó, mindent röptében kész megérteni. Péter régen figyelte már: elég
okos-e ahhoz, hogy hű legyen, a ravaszságban nagyvonalú, s nem túlságosan mohó-e?
Safirov egyszerű tolmácsból, noha rangja nem volt, az utóbbi időben nagy emberré lett a
külügyi kormányszéknél.
– Megint összezavarodtam, belekavarodtam – mondta Péter Alekszejevics, arcát
elfintorítva. Safirov gyűrűvel megrakott kicsi kezét a magasba emelte, fölugrott, odahajolt,
s gyorsan, pontosan fordította a homályos helyet.
– Á, ennyi az egész, s én azt hittem, valami nagy bölcsesség. – Péter bemártotta a
lúdtollat a tintába, néhány szót firkantott a kézirat szélére. – A mi nyelvünkön egész
egyszerűen hangzik. De mit szólsz hozzá, Pjotr Palics, te megettél már a tábornaggyal vagy
egy pud sót, ér valamit ez az ember?
Safirov kékre borotvált arca, mint valami ördögé, ravaszul széltébe húzódott Nem felelt
semmit; nem is elővigyázatosságból, de tudta, hogy Péter mozdulatlan szeme anélkül is
áthatol rajta, s olvas a gondolataiban.
– A mieink panaszkodnak, hogy nagyon is büszke. A katonákhoz nem megy közel,
undorodik tőlük. Nem tudom, hogy lehet az orosz katonától undorodni, rántsd le
akármelyikükről az ingét, a teste tiszta, fehér. Tetű is legfeljebb a szekértáborbeli
embereken van. Ah, ezek a császáriak! Bementem hozzá ma reggel, egy kis tálban mosdik,
ugyanabban a vízben mosta arcát, kezét és ugyanabba köpött… Tőlünk meg undorodik.
Fürdőben pedig azóta sem volt, hogy Bécsből megjött.
– Nem, nem volt. – Safirov csak úgy remegett a nevetéstől, ujja hegyével takarta el a
száját. – Németországban – mesélgette –, amikor az úrnak mosakodnia kell, behoznak egy
vizessajtárt, amelyben szükség szerint megmossa ezt vagy azt a tagját… Hanem a fürdő, az
a barbárok szokása… A tábornagy úr legtöbbet azon háborog, hogy nálunk sok fokhagymát
esznek, törötten, vagdaltan, csak úgy nyersen, szolga és bojár egyformán… Az első
napokban kendővel dugta be az orrát.
– Csakugyan? – csodálkozott Péter. – Mért nem mondtad előbb? De már az igaz, hogy
sok fokhagymát eszünk; a fokhagyma különben hasznos dolog, szokjék csak hozzá…
Az asztalra dobta az elolvasott diszpozíciót, kinyújtózott, megropogtatta ízületeit.
– Szórd le, te barbár, az asztalról azt a sok mocskos lószúnyogot – mondta hirtelen
Makarovnak. – Adass bort és széket a tábornagynak. Megvan az a szokásod, Makarov:
amíg hallgatod, fokhagymaszagot lehelsz az ember arcába… Fordulj el, amikor lélegzel…
Ogilvy tábornagy sárga parókában, aranypaszománnyal szegett, fehér katonakabátban,
térd alá tűrt, puha lovaglócsizmában lépett a sátorba. Kalapját az egyik kezébe vette, botját
a másikba, meghajolt és rögtön egész hosszúságában kiegyenesedett. Péter Alekszejevics
nem kelt föl, szétálló ujjaival a székre mutatott: „Ülj le. Hogy szolgál az egészséged?”
Safirov odagurult és édes mosollyal fordította. A tábornagy méltósággal eltelten ült, egy
kicsit lustán, hasát előrefeszítve, kezét; s benne a botot, messze tartva. Arca sárgás volt,
telt, de böjtös, szájaszéle vékony, pillantása, meg kell hagyni, merész.
– Átolvastam a diszpozíciódat, szó sincs róla, okos, okos. – Péter Alekszejevics kihúzta
az asztal alól a város térképét, szétterítette; a muslincák és lószúnyogok azonnal ellepték. –
Csak egyet vitatok: Narvát nem három hónap, hanem három nap alatt kell elfoglalni. –
Bólintott, s ajkát beharapta.
A tábornagy sárga arca megnyúlt, mintha valaki, aki mögötte állt, segített volna benne,
vörös szemöldöke egészen a parókája alá csúszott, szájasarka lesüllyedt, szeme rosszallást
fejezett ki.
– No, jó, jó! A három napot csak úgy első hevemben mondtam… Alkudjunk meg,
kiegyezek egy rövid hetecskében… De több időt nem adok. – Péter Alekszejevics haragos
fricskával verte a térképről a rovarokat. – Az ütegek helyét okosan választottad meg…
Bocsáss meg, a múltkor magam rendeltem el, hogy a folyón túli ütegeket a Viktória- és
Honor-bástyák ellen kell fordítani, ott van Horn tábornok Achilles-sarka.
– Felséges uram! – kiáltott fel Ogilvy. – A diszpozíció szerint mi Ivangorod
bombázásával és megrohamozásával kezdjük.
– Nem lehet… Horn tábornoknak úgyis az minden reménye, hogy mi őszig elkínlódunk
Ivangoroddal. De az minekünk nem akadály, ha egy kicsit lődöznek onnét a pontjainkra…
Továbbá okos, nagyon okos, hogy félsz Károly király felmentő csapatától… A hétszázas
évben e miatt a hadművelet miatt vesztettem el ugyanezekben az állásokban a seregemet.
Te egy ellenlépést készítesz elő, de az drága és bonyolult, és nagyon sok időt vesztegelsz
rá. Az én ellenhúzásom az lesz, hogy minél előbb beveszem Narvát. A gyorsaságban kell a
győzelmet keresni, nem az óvatosságban. A te diszpozíciód a katonai tudomány és az
arisztotelészi logika igen bölcs gyümölcse. Nekem azonban most azonnal kell Narva, mint
az éhezőnek a szelei kenyér. Az éhező nem vár.
Ogilvy arcához emelte selyemkendőjét. Nehéz volt gondolatban utolérnie a fiatal barbár
szillogizmusait, de méltósága nem engedte meg, hogy vita nélkül belenyugodjék. Bő
verejték öntötte el a kendőjét.
– Felséges uram, a szerencse kegyes volt hozzám, s azzal a boldogsággal ajándékozott
meg, hogy tizenegy várat és várost vehettem be – mondta, s kendőjét a szőnyegen heverő
kalapjára dobta. – Namur megrohamozásakor Vauban tábornagy átölelt és legjobb
tanítványának nevezett; ott a csatamezőn, a nyögő sebesültek között ajándékozott meg
dohányszelencéjével. A diszpozíció összeállítása közben semmit sem mellőztem katonai
tapasztalataimból, ebben minden latra van vetve és kimérve. Szerényen, de
meggyőződéssel állítom, hogy következtetéseimtől a legkisebb elhajlás vészhozó
következményekkel járhat. Igen, felséges uram, én megnyújtottam az ostrom idejét, de
egyes-egyedül abból a megfontolásból, hogy az orosz katona még nem katona, hanem
felfegyverzett paraszt. Halvány fogalma sincs a rendről és fegyelemről. Még sok botot kell
eltörni a hátán, hogy okoskodás nélkül engedelmeskedésre kényszerítsük, ahogy az
katonához illik. Akkor majd meg leszek győződve, hogy marsallbotom intésére
megragadják a létrát, s fölmásznak a golyózáporban a falra…
Ogilvy gyönyörrel hallgatta magát, mint a madár, szemehéját lecsukta közben. Safirov
értelmes orosz beszédre fordította bőbeszédű didaktikus mondatszerkezeteit. Amikor
Ogilvy befejezte a beszédet és Péter Alekszejevicsre pillantott, lábát méltóságával össze
nem egyeztethető gyorsasággal a széke alá szedte, hasát behúzta és botot tartó kezét
leeresztette. Péter arca szörnyű volt, nyaka mintha kétszeresére nyúlt volna, összeszorított
szája két oldalán dühösen kidagadtak az izmok, kitágult szemeiből – Isten ne adja –, mintha
fúriák akarnának kitörni… Nehezen lélegzett. Nagy, eres keze, a rövid kabátujjban, ahogy
a döglött lószúnyogok közt nyugodott, keresett valamit. Kitapogatta a lúdtollat s eltörte.
– Így vagyunk, így vagyunk hát, az orosz katona: felfegyverzett paraszt – mondta
összeszorult torokkal. – Nem látok rosszat ebben. Az orosz paraszt: okos, értelmes, bátor.
Ha pedig fegyver van a kezében: az ellenség számára félelmetes. Mindezért botot nem
érdemel. Hogy nem tud rendet? Tud. És amikor nem tud, nem ő a rossz, a tiszt a rossz. És
ha katonáimat bottal kell verni, akkor én verem, s nem te.
 A sátorba Chambers tábornok, Repnyin tábornok és Alekszandr Danyilovics Mensikov
lépett be. Elvették Makarov kezéből a maguk serleg borát, s leültek, ahová kell. Péter a
tábornagy kéziratába, s a maga ráírt megjegyzéseibe pillantgatva, ceruzájával a térképen
vonalakat húzva (miközben a gyertyák előtt állt s a muslincákat hajtotta), fölolvasta a
haditanácsnak azt a diszpozíciót, amely néhány óra múlva minden csapatot, üteget és
társzekeret mozgásba hozott.

7
Asszonyok rohantak hajadonfőtt Horn tábornok lovához. Elkapták a kantárját,
kengyelét, belekapaszkodtak bőrkabátja aljába. Soványak voltak, a tűzvészek kormától
feketén kiabálták: „Add fel a várost, add fel a várost!” A komor vértesek, a kísérete, akiket
szintén körülvettek, nem tudtak utat törni hozzá… Orosz ágyúk bőgése rázta az égett
gerendával, összetört cserepekkel teleszórt tér házait: hetedik napja tartott az ágyúzás.
Előző nap a tábornok nyersen elutasította Ogilvy tábornagy okos és udvarias ajánlatát:
hogy a várost ne tegyék ki a roham borzalmainak s a betörő csapatok vadságának. A
tábornok a tábornagy összegyűrt levelét – válasz helyett – a parlamenter arcába vágta. Erről
az egész város tudomást szerzett.
A tábornok, mint a hályogosok, homályos szemmel nézte a kiáltozó asszonyokat;
félelem és éhség torzította el őket: ez a háború arca! A tábornok kihúzta hüvelyéből a
kardját, laposakat vágott a fejükre s megnógatta a lovát. „Üss agyon, üss agyon! –
kiáltozták. – Taposs halálra!”
A tábornok megingott, az asszonyok lerángatták a nyergéből. Ekkor hallatlan dördülés
hangzott föl, amitől még Horn tábornok vas-szíve is megremegett. Az óváros cseréptetőin
túl füstös láng fekete-sárga oszlopa csapott föl: a puskaporos pince robbant föl. A régi
városház magas tornya megingott. Harsány hangok kezdtek kiáltozni, az emberek riadtan
támolyogtak a mellékutcákba, a tér kiürült. A tábornok kardját a nyergen keresztbe téve, a
Honor-bástya irányába nyargalt. A folyón túlról meredek ívben szálltak a gyorsan növő
golyók, sziszegve estek a homlokzatukkal az utca fölé nyomuló háztetőkre s a girbe-görbe
utcára, megpördültek és fölrobbantak. A tábornok óriási sarkantyújával egyre döfködte a
megbokrosodó ló lágyékát…
A Honor-bástyát por és füst vette körül. A tábornok téglahalmokat, fölborult ágyúkat,
lovak fölhúzott lábát látta, s egy hatalmas rést az oroszok irányában. A falak alapjukig
beomlottak. Egy arcán sebesült, portól szürke ezredparancsnok jött oda. A tábornok azt
mondta: „Elrendelem, hogy az ellenséget nem szabad átengedni.” A parancsnok félig
szemrehányással, félig gúnyosan nézett föl rá. A tábornok elfordult, megsarkantyúzta lovát,
s a szűk közökön át a Viktória-bástya felé haladt. Az égő házak lángja elől többször is
bőrkabátja ujjaival kellett elfödnie magát. Ahogy odaért, golyók emelkedő röptét hallotta.
Az oroszok pontosan lőttek. A bástya félig szétvert falai földuzzadtak, a levegőbe röpültek
s lezuhantak. A tábornok leszállt lováról. Egy kerek arcú, rózsásfehér bőrű katona vette el
tőle a kantárt, de makacsul kerülte a tekintetét. A tábornok kesztyűs öklével alulról
fölütötte az állat, s a téglaomláson a fal épen maradt részére mászott. Onnét látta meg, hogy
a roham elkezdődött.
Mensikov az alacsony termetű, ingermanlandi lövészek közt átfutott az úszó hídon s
kardját rázva, tele szájjal kiabált. A katonák mind tele szájjal kiáltoztak. Ivangorod magas
falairól öntöttvaságyúk dörögtek feléjük, bombák cuppantak a vízbe s szálltak el, a levegőt
maguk előtt nyomva, sziszegve a fejük fölött. Mensikov elérte a híd végét, fölugrott a bal
partra. aztán megfordult, dobbantott a lábával s meglengette a köpenye szélét… „Előre,
előre!” A tarisznyájuk alatt meggörnyedt lövészek sűrű tömegben futottak át a süllyedő
hídon; neki azonban úgy rémlett, hogy egy helyben topognak… „Frissebben,
elevenebben!” S ő, mint a részeg, a helyszínen született káromkodásokban tört ki.
 Itt, a bal parton, a folyó és a Viktória-bástya szürke várfalai közt, a keskeny sávon kevés
volt a hely, az átfutok összeszorultak, egymást nyomták, lépéseik meglassúbbodtak, maró
izzadságszag érzett Mensikov térdig vízben futott, megelőzte a hadoszlopát. „Dobosok,
előre! Zászló előre!” Ivangorod ágyúi a folyón át verték a hadoszlopokat, a golyók a vizet
fölloccsantva a part előtt cuppantak, a falakon vágódtak szét, szilánkjaik égettek, s puhán,
tapadósan csaptak az embereikbe… Az első sorok, el-elbukva, kezüket a magasba emelve,
már a rés téglatöltésén kapaszkodtak az oromra… Verték a dobokat… Erősen, egyre
erősebben gördült végig a kiáltás az oromra kúszó lövészoszlopon… Ott, az orom mögött
rekedten üvöltött egy svéd hang… Sortűz dördült el. Füst vont be mindent… A lövészek a
törés taraján át a városba özönlöttek.

A második rohamoszlop elvonult Chambers tábornok előtt. Magas lovon ült, amely a
dobpergés ütemére rázta a fejét. A tábornokon téglaporral kitisztított rézvért volt, amelyet
csak különösen ünnepélyes alkalmakkor vett fel, a nehéz sisakot kezében tartotta, hogy a
katonák jól láthassák horgas orrú, vérmes arcát, amely izzásba jött bombához hasonlított.
Rekedten, érzés nélkül ismételte: „Bátor oroszok, előre, bátor oroszok, előre!”
Az oszlop élén a preobrazsenszkojeiek zászlóalja ment át futólépésben a mezőn, a
Honor-bástya irányába,- válogatott, magas termetű, bajuszos, jól táplált legények, apró,
háromszögletű kalapjuk a szemöldökükbe húzva, a szurony a puskán, minthogy a parancs
az volt, szúrj s ne lőj. A zászlóaljat Karpov alezredes vezette. Tudta, hegy az övéi meg a
törésben lapuló svédek is őt nézik. Mellét hetykén kidüllesztve ment, mint a galamb; nem
fordult vissza a zászlóalj felé. Mögötte a négy dobos szívszaggatóan verte a dobot. Félszáz
lépés maradt a vastag téglafal széles töréséig: Karpov nem gyorsította meg lépéseit, csak a
vállát emelte meg. A katonák, ahogy ezt meglátták, rövidítették a lépést, megtorlódtak, a
hátulsók az elülsőkre. „Rrrra-ta, rrrra-ta” – dübörögték a dobok. A törésben vassisakok és
puskacsövek emelkedtek föl lassan… Karpov elkiáltotta magát: „Dobd el a puskát,
gazember, add meg magad!” És karddal, pisztollyal szaladt a sortűzzel szembe. Fény
csapott föl, dörgés hallatszott, puskapor csapott az arcába… „Csakugyan élek?” – őrült
meg. És elvetette legyőzött félelmét, amelytől a válla a magasba emelkedett, telke harcot
szomjazott… De a katonái megelőzték, s ő hiába kereste, kire vesse magát a kardjával.
Csak a preobrazsenszkojeiek hátát látta, akik, mint a villával, parasztosan dolgoztak a
szuronyukkal.
A harmadik oszlop – Anyikita Ivanics Repnyiné – ostrom-létrákkal sietett a félig
szétvert Glória-bástya megrohamozására. A falakról gyors tűzzel fogadták, köveket és
gerendákat szórtak, szurkos hordókat gyújtottak, hogy az ostromlókra öntsék. Anyikita
Ivanics lázasan topogott alacsony lován a kapubástya lábánál, hatalmas kihajtóját
fölgyűrve, öklét rázta, vékony hangon kiáltozott: bátorított, attól félt, hogy katonái a
létrákon kudarcot vallanak. Letaszítva és átszúrva előbb az egyik, aztán a másik, aztán még
néhány zuhant le a bástya tetejéről. De Isten könyörületes volt, a katonák sűrű tömegben
dühösen másztak a létrákon. A svédeknek nem volt idejük az égő hordókat kiborítani, a
mieink már a falakon voltak.
Sperling grófnő el-elkapta gyermekei kezét, mintha újra meg újra meg akarná számolni
őket. Fölugrott, hallgatózott; a lövöldözés, a küzdők bősz kiabálása mind közelebb
hallatszott… Kinyújtotta kifordult karjait: „Te akartad ezt, szörnyeteg – suttogta forrón,
eltorzult szájjal –, te, te makacs, szívtelen ember.” A lányok sírva kiabálták: „Mama,
hallgass, nem szabad.” A fiú szájába vette az öklét, úgy nézte, hogy sírnak a nővérei.
Kerekek dübörögtek a közelben, a grófnő az ablakhoz rohant, bicegő, törött lábú ló
húzott egy mindenféle holmival megrakott szekeret, mögötte bátyus asszonyok futottak…
„A kastélyba, a kastélyba! Meneküljetek!” – kiabálták… Négy katona hordágyat hozott…
Aztán újabb és újabb hordágyakat hoztak, viaszos arcú sebesülteket. Egy hajlott hátú öreget
látott egy zsákkal: ismert gazda, aki pénzt ad zálog fejében: sebesen csoszogott a
papucsával, egy visító malacot vitt a hóna alatt… Hirtelen eldobta a malacot meg a zsákot
és futásnak eredt… Egészen közel törött ablak csordul… „Aaaj” – mondta nyújtottan egy
gyötrődő hang… A tér túlsó felén Horn tábornokot pillantotta meg… A kezével intett,
valahova mutatott… Vértesek nyargaltak el nehéz dobajjal mellette… Horn kardjával
néhányszor a megtámolyodó ló bordájára ütött, vörös arcában minden fogát látni lehetett,
akár a farkasét; a nyeregben magasra szökdelve, vágtatva tűnt el egy mellékutcában. „Karl!
Karl!” – a grófnő kifutott az előszobába, kinyitotta az utcára nyíló ajtót. – „Karl! Karl!” –
És ekkor meglátta az oroszokat, a házak mentén törtek az elhagyott térre, az ablakokat
nézegették. Széles arcuk volt, hosszú hajuk, a kalapjukon rézsas.
A grófnő annyira megijedt, hogy csak állt és nézte, ahogy odajönnek, s rá meg a
parancsnoki zászlóra mutogatnak az ajtó fölött. A katonák közrülvették, ujjukkal
mutogattak rá: izgatottan és dühösen beszéltek… Egyikük, egy lapos képű bálvány,
meglökte, s bement a házba. Amikor az az ember, mint valami egyszerű asszonyt a piacon,
meglökte, fölrobbant benne a gyűlölet, amely olyan rég fojtogatta, a vén ura iránt is, aki az
életét emésztette, meg ezek iránt a barbár oroszok iránt is, akik annyi félelmet és
szenvedést okoztak neki. Belekapaszkodott a lapos képű katonába, kirángatta az
előszobából, sziszegve, szótöredékeken fuldokolva, arcát-szemét összekarmolta,
megharapta, térdével rugdosta. A katona eszelősen védekezett a megveszett fehérnép
ellen… S vele együtt zuhant a kőre. Társai csodálkoztak ezen az asszonyi dühön,
igyekeztek ellökdösni, aztán megharagudtak, rávetették magukat, szétrángatták őket:
amikor elmentek, a grófnő, fejét oldalt fordítva, csúnya, kék arccal feküdt a hasán… Egy
katona ráhúzta a szoknyát lemeztelenedett lábára, a másik haragosan fordult az ajtóban álló
három lány és a fiú felé. A fiú, lábait váltogatva, szavak és sírás nélkül kiabált. „Ördög
vigye a fattyait – mondta a katona. – Gyerünk innét, gyerekek.”

Háromnegyedóra alatt mindennek vége volt. Az oroszok, mint az orkán törtek be a régi
Narva terére és utcáira. Megállítani, visszavetni már nem lehetett őket. Horn tábornok azt a
parancsot adta a csapatoknak, vonuljanak vissza ahhoz a földsánchoz, amely a régi várost
az újtól elválasztotta.– A sánc magas volt és széles, azt remélte, hogy Péter cár ezredeinek
itt bőségesen kell áztatniok vérükkel a meredek lejtőt.
A tábornok ott ült a lován, amely egészen patájáig eresztette a fejét. A fölkerekedő friss
szél megcsattogatta magas nyélre tűzött, fekete-sárga külön zászlócskáját. Félszáz vértes
állt mogorván és mozdulatlanul körben a háta mögött. A magas sáncról a tábornok több
utcán végigláthatott. A seregeknek azon kellett visszavonulniuk, de az utcák továbbra is
néptelenek voltak. A tábornok nézte és várt, ráncba szedett ajkait harapdálta. De aztán
messze, az egyik, majd a másik utca végén alakok futottak át. Nem tudta megérteni miféle
alakok ezek és mért futkosnak. A vértesek a háta mögött tompán morogni kezdtek. Egy
kétségbeesetten vágtató küldönc jelent meg, a sánc lábánál leugrott lováról s bal keze véres
csuklóját a jobbjában tartva, fölmászott a meredeken. Byström hadsegéd volt, kard, pisztoly
és kalap nélkül, egyenruhájának alsó szegélye leszakítva…
– Tábornok – emelte fel eszelős arcát. – Tábornok! Ó, Istenem, Istenem!
– Hallgatom, Byström hadnagy, beszéljen nyugodtan.
– Tábornok, a csapatainkat körülvették. Az oroszok megőrültek. Nem láttam még ilyen
mészárlást. Tábornok, fusson a kastélyba.
„Horn tábornok elvesztette a fejét. Most értette meg, miféle alakok voltak azok, akik ott
messze, az utcán átszaladtak. Lassú gondolatai, amelyek mindig szilárd elhatározásra
vezettek, összezavarodtak. Nem tudott semmit határozni. Lába kicsúszott a kengyelből s a
ló hasa alatt lógott. Vértesei izgatott, vijjogó kiáltásai sem ébresztették föl… A széles
sáncon két-felől teljes lovasiramban, közeledő rikoltozással, szakállas kozákok nyargaltak,
ijesztő magas, fülre húzott báránybőr sipkában. Görbe kardjukat lengették, hosszú
flintájukból céloztak. Byström, hogy ne lássa ezt a borzalmat, arccal a tábornok lovára
borult. A vértesek egymásra pillantottak, kihúzták a kardjukat, a földre dobták, s leszálltak
a lóról.
Elsőnek a fölhevült Röhn ezredes nyargalt oda és elkapta a tábornok lovának kantárját.
– Horn tábornok, ön foglyom!
Erre ő, mint aki álmodik, fölemelte a kardot tartó kezét; Röhn ezredesnek, hogy a kardot
elvegye, erőszakkal kellett a markolatba kapaszkodó ujjait szétfeszíteni.

Ha Ogilvy tábornagy ott nincs, Péter Alekszejevics rég a csapatokhoz nyargalt volna:
háromnegyedóra alatt elvégezték, amire négy éven át készült, ami, mint a gyógyulni nem
akaró fekély emésztette, gondban tartotta. De az ördög vigye, úgy kellett viselkednie,
ahogy az európai szokások szerint uralkodóhoz illik. Méltósággal ült fehér lován,
preobrazsenszkojei kabát, vállszíj, új bolyhos, háromszögletű, kokárdás kalap volt rajta,
jobb kezét a látcsővel az oldalának támasztotta: innét a dombról már nem volt mit nézni.
Arca félelmetes nagyságot fejezett ki. Ez Európára szóló dolog volt: nem tréfa, rohammal
venni be a világ egyik legmegközelíthetetlenebb várát.
Tisztek nyargaltak oda – Péter Alekszejevics egy állbiccentéssel Ogilvyre mutatott –, a
tábornagynak tettek jelentést az ütközet menetéről. Ennyi és ennyi utcát és teret vettek be.
A mieink zárt sorokban törnek előre, az ellenség mindenütt rendetlenül vonul vissza… A
Glória szétdúlt kapuja mögül végül is három tiszt ugrott ki, s jött lóhalálban… Ogilvy
fölemelte az ujját s azt mondta:
– Jó hírek, azt gyanítom.
Az elsőnek odavágtató, kozák zászlótartó menet közben szökött le nyergéből.
– Narva parancsnoka, Horn tábornok átadta kardját – ordította, fekete szakállát Péter cár
felé emelve …
– Nagyszerű! – kiáltott fel Ogilvy, fehér szarvasbőrkesztyűs kezével előkelő mozdulatot
tett, úgy mutatta Péter Alekszejevicsnek: – Felséges uram, méltóztassék követni, a város az
öné.

Péter heves léptekkel ment be a kastély, bolthajtásos lovagtermébe. Termete mintha még
nagyobb lett volna, hangosan lélegzett… Kezében meztelen, kard… Dühös pillantást vetett
Alekszandr Danyilovicsra, akinek a vasvértjén golyónyomok voltak, keskeny arca
megnyúlt, haja izzadt, ajka kicserepesedett: a kicsiny Repnyinre pillantott, aki keskeny
szemével édesen mosolygott: ránézett a piros képű Röhn ezredesre, akinek már sikerült egy
serleg bort kaparintani; rá Chambers tábornokra, aki olyan elégedett volt, mint aki
névnapját ünnepli.
– Tudni akarom – kiáltotta feléjük Péter Alekszejevics –, hogy a régi várban mért nem
állították meg mind ez ideig a mészárlást. Mért folyik rablás a városban? – Kinyújtotta
kardot tartó kezét. – Elvertem egy katonánkat, részeg volt, s egy lányt hurcolt… – Az
asztalra dobta a kardot. – Mensikov bombavető hadnagy úr, téged nevezlek ki a város
kormányzójává. Egy óra időt adok, hogy a vérontást és rablást megállítsd. Nem a hátaddal,
a fejeddel felelsz…
Mensikov elsápadt, s azonnal kiment, szakadt palástját maga után húzva. Anyikita
Repnyin szelíd hangon mondta:
– Az ellenség nagyon későn kiáltott pardont, a mi katonáinknak nehéz elfogadniuk, el
sem lehet mondani, mennyire megharagudtak… Az odaküldött tisztjeimnek hajuknál fogva
kell elráncigálni őket… Maguk a lakosok is rabolnak a városban.
– Elfogni, és ijesztésül fölakasztani!
Péter Alekszejevics az asztalhoz ült, de rögtön fölkelt. Ogilvy lépett be, mögötte két
katona meg egy tiszt. Horn tábornokot hozták. Csönd lett, csak Horn csillagos sarkantyúi
pengtek szép lassacskán. Odament Péter cárhoz, s zavaros szemével elnézve mellette,
fölemelte a fejét, szájaszéle gúnyos mosolyra húzódott… Mind látták, Péter keze hogyan
emelkedik föl az asztal vörös posztójáról, és hogy szorul ökölbe (Ogilvy ijedten lépett
hozzá), s undorában hogyan rándulnak meg a vállai. Olyan soká hallgatott, hogy mindenki
belefáradt lélegzete visszafojtásába.
– Ne várj tőlem megbecsülést – szólalt meg Péter halkan. – Ostoba, vén farkas. Makacs
ragadozó! – És egy pillantást vetett Röhn ezredesre. – Gyalog vidd a börtönbe, végig az
egész városon, hadd lássa kezének szomorú munkáját…16

16
Itt megszakad Alekszej Tolsztoj regénye. A betegség, majd a halál (1945. február 23-áti) kiragadta az
író kezéből a tollat.
TARTALOM

ELSŐ KÖNYV …………………………………… 5

MÁSODIK KÖNYV ……………………………… 371
HARMADIK KÖNYV …………………………… 677'

A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő- Radványi Ervin
A szöveget az eredetivel egybevetette: Gallyas Ferenc
A kötésterv Lóránt Lilla munkája
Képszerkesztő: Láng Pálné
Műszaki vezető: Siklós Béla
Készült 66 450 példányban.
52,75 (A/5) ív terjedelemben.
MSZ 5601-59 sz. szabvány szerint
EU 74 – 9 – 6567 65.0508
Athenaeum Nyomda, Budapest
Felelős vezető: Soproni Béla igazgató