Elminster

Myth Drannorban
Ed Greenwood

Delta Vision Kiadó

Budapest
 Elminster
Egy mágus születése
Elminster Myth Drannorban

Pap ciklus
Kantáta
Shilmista árnyai
Éjmaszkok
Az elesett erőd
A káosz átka

A sötétség útja
A szilánk szolgája
Kardok tengere
Elminster
Myth Drannorban

A fordítás az alábbi
kiadás alapján készült:

Ed Greenwood:
Elminster in Myth Drannor
Copyright © 2000 by Wizards of the Coast, Inc.
Licensing by 3D Licensing Ltd.
All Right Reserved

Fordította: Habony Gábor

Borító: Ciruelo Cabral

Kiadja: a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert
ISBN: 963-86207-1-4-Ö
ISBN: 963-86207-3-0

Terjeszti: Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: (36-1) 216-7053
Telefon/Fax: (36-1) 216-7054

www.camelot.co.hu
 Cheryl Freedmannek
és
Merle van Thornnak
a két hölgynek, akiket Elminster
biztosan maga mellett szeretett volna tudni
(pengék, jó humor és a többi)
Myth Drannorban
 Prológus
A lovasok versengésének ideje volt Cormanthor tündérbirodalmában, amikor a legidősebb és
legbüszkébb házak urai és hölgyei veszélyben érezték magukat. A veszély közvetlenül a trón
felől jött; egy veszély, mely fiatalkoruk legsötétebb rémálmait idézte. A Szagos Bestia, Mely
Éjjel Jön, a Szőrös Leselkedő, aki csak a lehetőségre vár, hogy megöljön, leromboljon és
megszentségtelenítsen mindent és mindenkit. A szörnyeteget, mely egyre több birodalmat
tartott a markában úgy nevezték; Ember.
Shalheira Talandren, Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondóia
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű, De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki

- Csakugyan ígértem valamit a hercegnek a koronáért - mondta a király, közben kihúzta magát
teljes magasságában, és addig szívta be a levegőt, amíg mellkasa remegni nem kezdett.
Öntudatosan végigsimított a csillámló ékkő karikákon és aranyspirálokon, melyek szemöl-
dökét díszítették, és elmosolyodott saját okosságán, hogy eszébe jutott drámai hatásszünetet
tartani. Azután nemességét aláhúzó és kiemelő hangsúllyal még hozzátette - Megígértem neki,
hogy teljesítem legnagyobb álmát.
Akik összegyűltek, hogy figyeljenek, most ijedten mély lélegzetet vettek, amely gúnyosan
hangosnak tűnt.
A kövér fejedelem nem szentelt figyelmet a dolognak, ellenben aranysujtásos ruhájának
örvénylése közepette megperdült és a nagyvonalú hódító pózában egyik lábát egy hibásan
megformázott sárkánykoponyára tette. A lilásfehér, lebegő fénygömbök világa visszaverődött
köpenye fémes szálairól, ahol azok tekeregve formázták meg a koponyát a királyi karddal,
mely feltételezhetően egyetlen végzetes csapással átvágná a csontot, ha a hímzés életre kelne.
A bölcs és vén uralkodó, a király minden porcikája mintha felmérhetetlen távolságokba
nézett volna egy pillanatig, melyeket csak ő láthat. Azután szinte szemérmesen nézett vissza a
válla felett a térdeplő szolgára.
- És szerintetek, oh mondjátok meg nekem - mormogta -, mit szeretne leginkább? Hmmm?
A szolga teljes hosszában elvágódott a padlón. Buzgóságában fejét megütötte a köveken és
összerándult fájdalmában. Az összegyűltek felkuncogtak ennek láttán és a szolga
szemforgatva végre fel merte emelni a tekintetét.
- Sir - szólalt meg végzetet váró hangon -, a herceg vágya, hogy gazdagon halhasson meg.
A király visszafordult és előre indult. A szolga féltérdre küzdötte és összehúzta magát a
céltudatos fejedelem előtt. A nemes arc lemosolygott a dermedt, remegő férfira.
A király előrehajolva karját nyújtotta a szolgának, hogy felsegítse. Valami az alattvaló
kezébe vándorok, valami csörgő-zörgő dolog. Az lebámult a tenyerére, melyen egy
aranyakkal teli erszény pihent. Hitetlenkedve újra a királyra nézett és nyelt egy nagyot.
Az uralkodó arcán kiszélesedett a mosoly.
- Gazdagon meghalni? Megkaphatja... add ezt oda neki, azután döfd át a kardoddal. Ez
mostanában a divat, azt hiszem.
A hallgatóság kuncogása most boldogságtól éles kiáltásokba és hangos nevetésbe csapott át.
Azután tapsolni kezdtek, amikor a szokásos varázslat vörös füstöt idézett a színészek köré,
ezzel jelölve a jelenet végét.
A nézők mozgolódni kezdtek és sietve haladtak kifelé a teremből. Az idősebbek némelyike
nyugodtabban lépkedett, de a fiatalok szinte versenyt futottak, mint az egymással kergetőző
halak. Pletykáló csoportokon törtek át és a levegőben táncolva az illatosított varázsmező széle
felé mentek. Alig néhányan maradtak hátra, hogy megnézzék az Az Emberek Királyának,
Halthornak Végzete című darab következő jelenetét. A Szőrösök eme sokadrangú paródiái
eleinte még szórakoztatóak voltak, de Cormanthor elfjei mostanra már ráuntak az ilyesmire -
vagy legalábbis kezdtek ráunni.
Ez sem volt valami nagy előadás. Az Erladdiak nem foglalkoztak túl sokat a mező-
varázslatokkal. A megidézett hangok, szagok és képek ott örvénylettek a színészek körül és az
egyik varázslat mindenkinek megadta a repülés képességét, hogy bárki megtalálhassa a neki
tetsző helyet a nézőtéren. A mulatozók többsége alacsonyan lebegett, hogy magukhoz
vegyenek valami frissítőt.
Ezen az éjjelen az általában csupasz kertfalak is vésett unikornisokkal, pegazusokkal és
táncoló elf szüzekkel voltak tele. Minden szobrocska, melyet egy mulatozó megérintett
szilánkokra hasadva kinyílt, hogy felfedjen a belsejében holdbort könnycsepp alakú üvegbe
töltve vagy néhány fürtöt a legutóbbi rubinvörös erladdi szüretből. Az üvegeket rejtő
szobrocskák sokaságának közepén egy kristálycsillag lebegett, melyet kupolák alatt sajt, sült
mogyoró és cukorcsillagok borítottak.
A vidám elfek között lebegő szivárványszín fények között különböző porok és gőzök
szálltak, melyektől minden tisztaszívű lény boldognak, fáradhatatlannak és életerősnek
érezhette magát. Néhány magányosan kacarászó Cormyth ködtől-ködig lebegett, szemük már
a szokottnál fényesebben csillogott. Innen és onnan is nevetés gördült fel a toronymagas fák
levelei között pislákoló máguscsillagok felé. A hold lassan az égre emelkedett és fényével
túlragyogva azokat lenézett az örömteli ünnepre. Cormanthor elfjeinek fele itt táncolt ma
éjjel.
- Meglep, hogy még mindig emlékszem a szavakra, melyek idehoztak.
A hang minden figyelmeztetés nélkül tört elő az éjszakából. Az üdvözlő hangsúly arra
késztette, hogy régmúlt napokra emlékezzen vissza.
Számított rá és meg sem lepődött, amikor meghallotta a mély, dallamos hangot az ágy felől.
Az ágy felől, melyet még a csontjait kaparászó kor ellenére is pihentetőnek és kényelmesnek
talált. Cormanthor Ura elfordította fejét, végignézett a tükörsima vizeken, melyek körülvették
a kertszigetet és elmosolyodott, boldogabban, mint ahogy belül érezte. - Üdvözöllek, Starym
Legnagyobb Úrnője.
Csend telepedett az árnyakra, mielőtt a hang újra megszólalt volna.
- Valaha több voltam annál. - mondta szinte bántóan.
Eltargrim felállt és kinyújtotta kezét arra, amerre igaz látása a nőt sejtette.
- Gyere barátom. - Másik kezét szinte könyörögve nyújtotta előre. - Én Lyntrám.
Az árnyak megmozdultak és Ildilyntra Starym kilépett a holdfényre, szemei még mindig
ugyanazok a sötét tavai az ígéretnek, melyekre álmaiban oly gyakran emlékezett vissza.
Álmaiban, melyek- oly sokszor látogatták meg ez idáig. Álmaiban, melyek emlékeiből
eredtek és melyek még mindig nyugtalanná tették...
Az Uralkodó szája hirtelen kiszáradt és nyelvét egy darab kőnek érezte.
- Nem bánnád...? - mormolta az Élő Szék felé mutatva.
A Starym a legidősebb és a legtisztább vérű családnak tartotta magát az Egy Igaz
Birodalomban - és talán ők voltak a legbüszkébbek is. Az anyakirálynő szemeit tekintetébe
mélyesztve felé lépett.
Az Uralkodónak nem kellett végignéznie rajta, hogy tudja, az évek nem hagytak nyomot
hibátlan, fehér bőrén és az alakja még mindig olyannyira tökéletes, hogy elállt tőle a lélegzete.
Sötétkék hajfürtjei majdnem feketén csillogtak a holdfényben és Ildilyntra még mindig
kibontva viselte őket. Meztelen lábát és sarkáig omló haját varázslat tartotta néhány ujjnyival
a poros föld felett. Házának díszes köpenyét viselte; az ikersárkányok testét ékkövek
díszítették a hasán és szárnyaik bearanyozták mellkasát.
 Lépés közben harisnyájával együtt fekete és arany becsületszalagjának spirálját is felfedte a
magasan hasított szoknya. A szalag két vége a csípőjére tekeredve találkozott, hogy helyén
tartsa a Becsület Pengéjének hüvelyét, mely kis lámpaként lengedezett a nő oldalán, ahogy a
benne rejlő fém a hatalomtól vörösen izzott. A Figyelő Wyvern Gyűrűje megcsillant ujján. Ez
nem egy személyes látogatás volt.
A holdfény kellemes hátteret adhatott volna egy baráti beszélgetésnek, de nincs
anyakirálynő, aki hatalmának teljes csillogásában jönne egy baráti beszélgetésre. Szomorúság
ült az Uralkodó szívére. Tudta, hogy mi következik.
És így, természetesen, meg is lepődött. Ildilyntra megállt előtte, ahogy gondolta. A nő
széthúzta köpenyét, kezei a csípőjén és az Uralkodó láthatta a becsületpenge teljes fényét. Ezt
is gyanította, ahogy a mozdulatokat követő mély lélegzetet is.
Most fog jönni a vihar tűz, fagy vagy harapós méreg idézéséhez elkiáltott szavaktól kísérve,
melyek egész Cormanthorban híressé tették a nőt. Az ártó varázslatok torz szavai már
biztosan ott függenek közöttük és csak arra várnak, hogy...
A közéjük telepedett csendben a Starym anyakirálynő letérdelt előtte. A tekintete még
mindig a férfin.
Eltargrím nyelt egyet és lenézett az elővillant térdekre. Lágy fehér a legfinomabb kékkel
keretezve és a körülötte lévő mohába mélyedve. -Ildilyntra - mondta elhaló hangon. -
Hölgyem, én...
Amikor a nőben heves érzelmek jelentek meg, akkor mindig aranyszín szikrák csillantak a
sötét szemekben. Most szinte az egész szeme aranyfényben úszott.
- Nem szoktam könyörögni - szolalt meg az újra dallamos hangján. Az Uralkodót
elárasztották a holdfényes éjszakák kedves emlékei. - és most könyörögni jöttem, magasztos
úr. Fontold meg újra a Nyitást, amiről beszéltél. Ne hagyd, hogy olyanok járjanak közöttünk,
akik nem Cormanthor igazvérűí közül valók. Feledd el ezt, kérlek, hogy a Nép biztonságban
élhessen ezután is!
- Ildilyntra, állj fel. Kérlek - mondta keményen Eltargrim, és hátrébb lépett. - És mond el,
hogy miért kellene elfogadnom a könyörgésed. - Ajkain mintha egy mosoly árnya suhant
volna át. - Nem hagyhatod figyelmen kívül, hogy már régebben is hallottam ilyen szavakat.
Starym Legnemesebb Hölgye tovább térdelt, haja keretbe foglalta egész alakját. Szemei az
Uralkodó tekintetébe mélyedtek.
Az Uralkodó ezúttal nyíltan elmosolyodott.
- Igen, Lyntra, ezt így gondolom. Adj okot, hogy miért kellene elvetnem a gondolatát is a
dolognak... vagy beszéljünk valami könnyedebb témáról.
Harag ütközött ki a sötét tekinteten.
- Könnyedebb dolgokról? Üresfejű mulatozók között, mint azok az ostobák az Erladden
Tornyoknál? - Olyan gyorsan állt fel, mint egy előrecsapó kígyó és teljesen széttárta
köpenyét. Szinte ruhátlan testének kék-fehérje legalább akkora kihívás volt, mint haragos
tekintete. Hűvösen folytatta - Vagy azt hitted, hogy enyelegni jöttem, uram? Képtelenül arra,
hogy egyetlen éjszakánál tovább távol tartsam magam uralkodónk bájaitól, aki az általam
ismert erős és öntudatos ifjúból idős bölccsé vált?
Eltargrim hagyta a haragos szavakat a csendben elveszni, mint az eldobott tőrt, amely célját
tévesztve eltűnik a távolban. Nyugodtan válaszolt.
- Ez a köpködő harag az a Starym Úrnő, akit az elmúlt századok alatt megismertem.
Elismeréssel adózom alulöltözködési stílusodnak, de reméltem, hogy félreteszed a fennhéjázó
viselkedést itt. Csak mi ketten vagyunk ezen a szigeten, beszéljünk őszintén, ahogy az két idős
Cormyth-hoz illik. Ez sokat megtakaríthat... az üres formaságokból.
Ildilyntra ajkai elkeskenyedtek.
- Jól van. - mondta olyan mozdulattal téve újra csípőjére kezeit, amire az Uralkodó jól
emlékezett. - Halld hát szavam, Eltargrim Nagyúr: én, idősebb véreim és más családok is...
meg tudom nevezni őket, Nagyuram, de tudd, hogy egyikük sem hiteltelen és sokan vannak...
úgy gondoljuk, hogy a Nyitás halálra ítél minket és a birodalmat. - Lángoló tekintettel hagyta
abba és az Uralkodó csendesen bólintott, hogy folytassa. - Ha azon őrült álmodat követed
továbbra is, hogy átírod Cormanthor törvényeit a birodalomban élő halandók érdekében,
akkor hosszú barátságunk is véget ér.
- Az életemmel együtt? - kérdezte csendesen.
Ismét csend zuhant rájuk. Ildilyntra dühösen megpördülve indult kifelé a mohaszőnyeg
borította köveken, csak hogy újra szembe forduljon az Uralkodóval.
- Az egész Starym Ház - kezdte keményen - szükségét érzi, hogy fegyvert ragadjon egy olyan
uralkodó ellen, akinek szíve és elméje eltorzult és ezzel megfertőzte az elf vérvonalakat. Aki
nem csak, hogy afelé halad, de egyenesen magához öleli Cormanthor tündérbirodalmának
végzetét.
Tekintetük találkozott, de az Uralkodó arcára mintha rávésték volna a türelmes mosolyt.
Ildilyntra mély lélegzetet véve folytatta, hangja most olyan fensöbbséges volt, mint bármely
uralkodó királynőé.
- Ne hibázz, Nagyuram: a Nyitás, ha megtörténik, elpusztíthatja a Nép legnagyobb
birodalmát. - A nő türelmetlen léptekkel kiment a kertbe, és széttárt karokkal végigmutatott a
bokrokon és fákon. - A hely, ahol születtünk, élünk és szeretünk. Az erdők, melyek oly
kedvesek nekünk. Az emberek koszos csizmái fogják tapodni a füvet, és mocskos kezeiket
mindenre megpróbálják rátenni, amit csak elérnek. - A Starym anyakirálynő az Uralkodóra
mutatott és szinte köpködte a szavakat haragjában, ahogy felé indult. Minden lépése egyre
gyorsabb volt. - És a félszerzetek - odaért, arca vörösen lángolt. - És a gnómok - hangja
elmélyült, majd remegő haragjában már csak suttogásra futotta. - És a... törpék! - Az
Uralkodó már válaszra nyitotta száját, ahogy a nő közvetlen közelről az arcába nézett, de az
újra elfordult, majd ujjaival csettintve vissza. Haja örvénylett körülötte. - Minden, amiért
szenvedtünk, amiért megküzdöttünk az orkokkal, a bestiákkal, és a hatalmas férgekkel
megromlik majd... nem, beszennyezik... és végül elsöprik a dicsőségünket. Többen vannak,
törekvőek és állandóan ravasz terveket szövögetnek azok a szőrös emberek!
Az utolsó szót már olyan erővel kiáltotta, hogy a távoli Szívtó körüli fákon a kis
üvegharangok csilingelve összerezzentek.
Amikor halk hangjuk ellebegett az Élő Szék felé, Ildilyntra már csendben, lángoló
szemekkel állt az Uralkodó előtt. Mellkasa nehezen emelkedett és süllyedt haragjában. Egy
fényes holdsugár tört át a lombokon és fehér válla felett úgy állt, mint egy bosszúszomjas
harci lobogó.
Eltargrim bólintott, mintha behódolna a szenvedélyes kitörésnek és lassan előrelépett.
- Valaha én is hasonlóan beszéltem - mondta. - és még sötétebb dolgokra gondoltam. De azóta
megláttam testvérfajainkban... gyakorlatilag az emberekben... az életnek azt a hevét és azt az
energiát, ami belőlünk hiányzik. Mi csak az elmúlt napok látomásai között élünk; nincs cél,
ami vezéreljen. Még Starym büszke Házának is, ha a nyelvei igazat beszélnek, el kell
ismernie, hogy elveszítettünk valamit önmagunkból. Nem csupán életeket, gazdagságot vagy
az erdőket vehetik el mások törekvései.
Az Uralkodó nyugtalanul állt meg, ahogy Ildilyntra félrelépett előle. Fehér köpenye
örvénylett körülötte, ahogy a nő felé fordulva szinte dühösen folytatta.
- Ez lehet a módja, hogy visszanyerjük, amit elveszítettünk. Egy olyan út, mely sokáig
valóban csak romláshoz és lassú pusztuláshoz vezethetett volna. Hiszem, hogy
visszanyerhetjük az igazi dicsőségünket és nem csak a valahavolt tetteink után maradt büszke
és üres héjba zárkózva élünk tovább. Mi több; az álom, hogy elfek, emberek és törpék
békében élhetnek egymással, most beteljesedhet végre! Maeral álma beteljesülhet végre!
A kékesfekete hajú, lángoló tekintetű hölgy úgy lépett el mellette, mint valami kecses bestia.
Mint egy erdei nagymacska, mely ellenfelét kerülgeti csendesen és nem titkolt harciassággal...
Hangja, amikor újra megszólalt, már nem volt dallamos. Inkább vágott, lassan és biztosan,
mint egy lustán meglendített borotvapenge.
- Mint sokan azok közül, akik magas kort értek meg, - morogta. - te is kezded úgy látni a
világot, ahogy te akarod és nem olyannak, amilyen valójában. Maeral álma semmi több, csak
egy álom! Csak a bolondok hihetik, hogy valóra válhat ebben a vad Faerűnben, ami körülöt-
tünk van. Az emberek egyre hatalmasabbak lesznek a mágiában... valami kegyetlen,
birodalmakat felégető mágiában minden elmúló évvel! És te meg akarod hívni ezeket a
kígyókat a kérteinkbe, a pajzsaikon belülre... az otthonunkba!
Szomorúság felhözte el az Uralkodó tekintetét, amikor meglátta mi lett a másikból. A harag
teljesen kivetköztette magából és már rég nem hasonlított egy nemes, elf nőre, aki valaha itt
járt minden nap.
Az Uralkodó követte a dühöngő lépteket.
- És nem lenne jobb meghívni őket és elnyerni a barátságukat, mint harcolni velük és elbukni?
Azután mint mindent szétzúzó hódítók taposnának végig otthonainkon és a Nép elhullott
tagjain. Hol itt a dicsőség? Mit tartanál olyan hatalmas áldozatnak, ha a Nép minden tagja
elhullana? A rég eltorzult legendákat az emberekről és egyéb féltestvéreinkről? Egy dekadens
népet hegyes füllel és fennhordott orral, akik végzetesen ostobán viselkednek, mert
megvakítja őket saját büszkeségük?
Ildilyntra kényszerűen megállt, ahogy dühös léptei közben szembekerült az Uralkodóval. Az
iménti kérdéseket is így hallgatta, orruk szinte összeért és a nő kezei teljesen elfehéredtek,
ahogy ökölbe szorította őket.
- És te lennél az, aki hagyná belépni ezeket az állati fajokat titkos kertjeinkbe és hatalmunk
szívébe? - kérdezte, hangja még mindig metszőén éles. - Azon kevesek, akik túlélik majd az
ostobaságodat gyűlölettel fognak visszaemlékezni az uralkodóra, aki alattvalóinak
gazdagságát... a szolgaság romjaiba... döntötte.
Eltargrim megrázta a fejét.
- Nincs választásom; a Nyitást látom az egyetlen lehetőségnek arra, hogy a Népnek egyáltalán
legyen valamilyen jövője. Minden más út, melyet végiggondoltam és vezet valahová, alig
néhány éven belül iszonytató háború kitöréséhez vezetne. Egy olyan háborúhoz, melyben
Cormanthor tündérnépének csak a halál jutna részéül, mert még a gnómok és a törpék is
felülmúlnak minket számban... legalább húsz jutna egyre. Az emberek és orkok közül pedig
akár ezer is juthat a Nép egyetlen tagjára. Ha a büszkeségünk háborúhoz vezet, akkor a
sírjainkhoz vezet és ezt nincs jogom megtenni a gyermekekkel, akik még csak el sem jutnak
majd odáig, hogy felnőttként maguk válasszák meg a sorsukat.
Ildilyntra elfhez nem méltó módon köpött egyet.
- Ez a félelemmel teli vita kezd gyermeteggé válni. Mindig is lesznek olyanok, akik még túl
fiatalok a saját sorsuk megválasztásához! - A nő újra elkezdett az Uralkodó körül sétálni, fejét
mindig felé fordítva. - Van egy régi dal, mely szerint nincs mód eltéríteni útjáról egy
céltudatos Uralkodót... és én kezdem elhinni e dal igazát. Semmit sem tudok mondani, amivel
meggyőzhetnélek.
Volt valami nagyon öreg és fáradt Eltargrim tekintetében, ahogy szemeik találkoztak.
- Én nem félek, Ildilyntra... szeretett és megbecsült Ildílyntra. - válaszolta. - Egy Uralkodónak
helyesen kell cselekednie, bármi legyen is ennek az ára. - Az anyakirálynő bőszen
felszisszent, ahogy Eltargrim kicsit széttárta karjait. - Ezt jelenti Uralkodónak lenni és nem
csak a pompát és a hódolatok fogadását.
Ildilyntra elindult a mohaszőnyegen át egy nagy sziklához, mely csupaszon állta útját és
levendulaindák kezdtek el mászni rajta felfelé. A nő rádőlt a sziklára és dühös mozdulattal
vette körbe karjaival, miközben dél felé nézve végigpillantott a vizeken. Azok most hullámzó
fehér papírlapoknak tűntek a holdfényben. A csend, amit maga után hagyott, kezdett
nyugtalanítóvá válni.
 Az Uralkodó hagyta lehullani kezeit maga mellé és türelmesen várt. A büszkeség és a sötét,
sohasem feledett emlékek ezen birodalmában az Uralkodó feladatainak nagy részét a türelmes
várakozás testi ki. A fiatalabb elfek sohasem ismerték ezt fel.
A Starym Legnemesebb Úrnője hosszúnak tűnő ideig bámult az éjszakába, karjai még
mindig remegtek. Amikor megszólalt, hangja olyan nemes és lágy volt, mint egy hirtelen kélt
nyári szellő.
- Akkor tudom, hogy mit kell tennem.
Eltargrim felemelte kezeit, hogy engedje hatalmát előrecsapni, mellyel elveheti a másik
szabadságát - ez a legrosszabb, ami egy elf Ház fejével történhet.
Elkésett.
Szikravirágok nyíltak az éjszakában, ahol a két varázshatalom találkozott és egymással
küzdött éppen elég ideig ahhoz, hogy az Úrnő megforduljon. Tekintetük találkozott, a
becsület pengéje a nő kezében volt.
- Valaha szerettelek. - sziszegte. - A Starym Házért és Cormanthorért!
A holdfény élesen csillant meg a pengén egy pillanattal azelőtt, hogy az Úrnő azt saját
mellkasába temette. Amikor kirántotta vérzuhatag tört elő és a nő megragadva a sárkányfog
hüvelyt beledobta azt a kiáramló életbe, az felszikrázott, majd semmivé foszlott az áradatban.
Több vér folyt elő az elfből, mint amennyi vékony testében valaha is lehetett.
- Eltar... - lehelte szinte könyörögve. Szemei elsötétedtek, ahogy megingott. Az Uralkodó egy
gyors lépést tett előre és ujjai között fellángolt a gyógyító varázs fehér fénye, de a nő újra
maga elé kapta a gyilkos pengét és saját torkába mélyesztette.
Az Uralkodó már futott, át azon a néhány lépésnyi helyen, ami közöttük maradt, amikor az
Úrnő botladozva és fuldokolva emelte magasra újra a saját becsületét jelképező véráztatta
fémet, hogy jobb szemébe süllyessze azt.
A nő az Uralkodó karjaiba hullott, ajkaira ráfagyott annak neve. A férfi lágyan lefektette a
megmerevedő testet a mohaszőnyegre, miközben az elolvadt sárkányfog mágiájának
szakadása vörös ködként tombolni kezdett körülöttük. A mágia, amiről tudta, hogy az életét
követelheti.
- Oh, Lyntra. - mormolta. - Megérte-e ezt az árat bármilyen vita is? - Felkelt a test mellől és
lenézett véres kezeire. Azután összegyűjtötte akaratát.
A nő vére legyengítheti, egy utat jelent a mágia elfelhőzéséhez, amely elboríthatja, ha túl
későn tünteti el magáról.
Ahogy kitárt kezeire nézett, a vér lassan eltűnt róluk, mígnem kékesfehér csillogás borította
be mindkettőt és futott végig karjain. Az Uralkodó felnézett az előtte sűrűsödő sötétségbe; egy
vérsárkány kitátott szájába.
Ez volt az egyik leghatalmasabb varázslata az idősebb Házaknak. Egy bosszúálló mágia,
mely életét vette felébresztőjének. Az Igazvér Végzetének nevezték el. A sárkány az
Uralkodó fölé tornyosult az éjszakában sötéten, nedvesen és szörnyűségesen. Csendes volt,
mint egy szellő és halálos, mint a maró méreggel teli eső. Az élő hús elolvadt előtte,
eltorzulva, rángatózva és a rothadástól elszürkülve tapadt a csontokra.
Cormanthor Uralkodója felébresztett hatalmába burkolózva állt és várta a sárkány
támadását.
Az olyan erővel csapott le körülötte, amely az egész szigetet megrázta, levelek sokaságát
zúzta össze a földön és a tó nyugalmát száz hullámmal törte meg. A kövek félregördültek és a
moha hamuvá égett, ahol a lény hozzáért. Visszatartva a kupolával, melyet az elf uralkodó
emelt, a lény hatalma üvöltve örvénylett egy éhes körben körülötte.
Eltargrim mozdulatlanul állt védelmező körében és figyelte, ahogy a lény elhalványodik. Az
még egyszer felemelte a fejét, hogy lecsapjon rá, de már csak tépett mása volt előző
önmagának. Az Uralkodó zord arccal állt ott tovább és a lény füstté vált, ahol csak hozzáért a
kékesfehér lángokhoz, melyek beburkolták az elfet.
Amikor teljesen eltűnt, az idős elf remegő kézzel végigsimított fehér haján és újra letérdelt a
megkínzott test mellé.
- Lyntra. - szólt szomorúan és előrehajolt, hogy megcsókolja az ajkakat, melyek sarkából még
mindig bugyogott a vér. - Oh, Lyntra.
A vér füstöt köpött magából, ahogy a még mindig jelen lévő kékesfehér tflz hozzáért. Az
Uralkodó szemeit könnyek öntötték el.
Küzdött ellenük, közben a szigetet védelmező varázslatok beengedték az újra megcsendülő
üvegharangokat és az Erladden tornyok alól származó vidám nevetést. Küzdött a könnyekkel,
mert ő volt Cormanthor Uralkodója és feladata megkövetelte, hogy még valamit mondjon,
mielőtt az Úrnő vére megalvad és teste kihűlik.
Eltargrim hátrahajtotta fejét és a holdra nézve elfojtott egy újabb feltörő zokogást. Azután
belenézett az előtte heverő test megmaradt és most élettelenül bámuló szemébe. -
Emlékezzenek a becsületedre. És ahogy annak testét ölelte, akit még most is szeretett,
eluralkodott rajta bánata. A szigeten senki más nem volt, hogy meghallja zokogását.
ELSŐ RÉSZ
EMBER
 Egy
VAD ÖSVÉNYEK ÉS JOGAROK

Semmit sem jegyeztek fel Elminster utazásáról egy fél világnyi erdőségen át hazájából,
Athalantarból a mesés elf birodalom középpontjába, Cormanthorba. így ezt az utat
kénytelenek vagyunk eseménytelennek bélyegezni.
Antam a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének környékén kiadva

A fiatal férfi azzal volt elfoglalva, hogy a legutóbbi szavakat ismételgette, melyeket egy
istennő mondott neki. így a fák közül kivágódó nyílvessző teljesen meglepetésként érte.
Közvetlenül az orra előtt suhant el és Elminster pislogva nézte a vessző nyomán aláhulló
leveleket. Amikor újra maga elé nézett az útra, addigra koszos vértezetekbe Öltözött emberek
jöttek rajta, hogy az útjába álljanak. Lehettek legalább hatan, kezükben kardok és tőrök.
Egyikük sem tűnt valami kedvesnek.
- Feküdj le vagy halj meg! - kiáltotta egyikük szinte kedvesen. El gyorsan balra, majd jobbra
nézett, de mivel senkit sem látott támadni, elmormolt egy gyors szót.
Amikor egy pillanattal később ujjaival egy gyors mozdulatot tett, három vele szemben álló
bandita elszállt, mintha az üres levegő söpörte volna félre Őket. Pengék röppentek felfelé
forogva, mire meglepett kiáltások közepette ijedt emberek hullottak le a fák lombjai közül az
út menti szederbokrokba.
- Azt hiszem a hagyományos köszöntés úgy hangzik; „üdvözlet" - mondta Elminster afelé
fordulva, aki az imént beszélj és megengedett magának egy száraz mosolyt is a fennhéjázó
szavak mellé.
A brigantik vezetője elsápadt és berohant a fák közé.
- Algan! - kiáltott. - Drace! Mentés!
Válaszul még több vessző vágódott ki a mélyzöld lombok közül, mint haragos darazsak.
El éppen időben ugrott le a nyeregből, mielőtt a két vessző hátasának fejébe fúródott volna.
A hűséges állat fuldokló hangot hallatott és akaratlanul a levegőbe kapta két elülső lábát,
mintha valami láthatatlan ellenfelet hívna harcba. Azután lassan az oldalára fordult, hogy
rúgjon még néhányat és meghaljon.
Alig néhány ujjhossznyi hiányzott hozzá, hogy össze ne zúzza lovasát, aki átkozódva gurult
félre útjából amilyen gyorsan csak tudott. Közben azon gondolkodott, hogy milyen varázslat
lenne a legjobb egy fickónak, aki éppen megpróbál feltápászkodni a szűk út szélén lévő
bokrok közül és felhúzott íjakat tartó banditák veszik körül.
Ugyanakkor nem akarta elhagyni a nyeregtáskáját sem. Eszeveszetten sietve tört előre a
bozótosban, mígnem egy öreg fa mögé nem ért. Menet közben felfedezte, hogy leveleit már
megérintette barna és arany színeket hozó ujjaival a Kiválasztott Evének első fagya. A fának
támaszkodva lihegett és összeszedte magát, hogy körülnézzen.
Reccsenő ágak jelezték a rablók útját, ahogy felé sietve körül akarták venni. Elminster egy
varázslat szövegét mormolta, melyet arra az esetre tett félre, ha vadakkal találkozna éjszaka az
erdőben. Az a bizonyos éjszaka viszont nem fog eljönni soha, ha nem használja ezt a
varázslatot kicsit előbb, mint ahogy tervezte. Befejezte a varázslatot, ránézett az egyik közeli
fa mögül éppen kilépő útonállóra - és belépett a fatörzsbe.
A briganti meglepetten átkozódott, majd hirtelen abbahagyta, amikor El beleolvadt az erdei
óriás türelmes csendben ácsorgó testébe. Gondolatait átküldte a terpeszkedő gyökereken a
következő fáig, amely elég nagy volt neki. Egy tölgy abban az irányban. Nos, meg kell tenni.
 Átküldte árnyékszerűí testét az egyik gyökéren és közben próbálta magát nem csapdába esve
és fojtogatva érezni. Az eltemetett érzéstől sokan megőrültek már, miközben ezt a varázslatot
használták - de Myrjala úgy tett, mintha ezen varázslat uralma lenne az egyik legfontosabb
dolog a világon.
Talán látta ezt a jelenetet sok évvel ezelőtt? Ez a gondolat fagyos hideggel árasztotta el
Athalantar hercegét, ahogy felemelkedett a tölgyben. Vajon minden Mystra akaratára történt
vele?
És ha így volt, akkor mi történt volna, ha terveit egy másik isten akarata keresztezi, aki egy
másik embert irányít?
Most egy sólyom alakjában szárnyalna az erdő felett, ha Mystra nem azt mondta volna, hogy
"lovagoljon" el Cormanthor mesés elf birodalmába. Egy ragadozó madár túl magasan lenne
ezeknek a rablóknak, még ha úgy is döntenének, hogy elpazarolnak néhány vesszőt.
Ezzel a gondolattal jelent meg újra a fény világában. Kilépett a fa ölelő melegségéből a
ragyogó napsütésre. Baloldalán a Skuldask felé vezető út sáros szalagja húzódott, míg jobbra
egy briganti szakadt bőrvértjét látta alig két lépésnyire. Nem tudott ellenállni hogy olyasmit
tegyen, amit Hastarl utcáin tanult meg sok-sok évvel ezelőtt: lassan, észrevétlenül kihúzta a
férfi tőrét az övéből. A markolatgombra egy kígyót véstek, amely éppen lecsapni készült.
Azután megdermedt és nem mert előbbre lépni, nehogy megroppanjanak talpa alatt a
száradó levelek és ezzel elárulják hollétét. Miközben a férfi óvatosan előbbre lépkedve
kereste, ő olyan csendesen és mereven állt, mint egy kő.
Vajon sikerül felkapnia a nyeregtáskát és elmenekülni, mielőtt észrevennék? Ha nem
lennének nyilaik és némi jártasságuk a használatukban, akkor már tényleg nem szívesen
pocsékolná erre a maroknyi kétségbeesett emberre a varázslatait itt, a Skuldaskar közepén.
Eddigi útja során látott már medvéket, nagyobb erdei macskákat és álompókokat, ráadásul
hallott történeteket arról, hogy miféle bestiák vadászhatják még ezen az úton az embereket.
Nem is olyan régen talált rá egy karaván felforgatott kocsijaira és a hajtok megrágott
csontjaira... és nem akart a következő grizlyösvény jelzőtáblája lenni.
Ahogy ott állt döntésképtelenül, egy másik rabló kerülte meg a fát és egyenesen
belegyalogolt.
Kölcsönös meglepetéssel estek el az ütközéstől, de az ifjú hercegnek már a kezében volt a
penge és használta is.
A tőr éles volt és El mély sebet nyitott a férfi homlokán egy csapással, majd talpra ugrott és
futni kezdett, de azért előbb gondosan rálépett a rabló elejtett számszeríjára. Az hangosan
reccsent a csizmája alatt és ő már rohant az út felé. Meglepett kiáltások követték.
A férfi, akit megvágott, valószínűleg semmit sem lát a szemébe folyó vértől, amíg valaki nem
segít neki, tehát egyel kevesebben fogják majd üldözni. A Berduskan Zúgok még több napi
útra voltak előtte - még több most, hogy gyalogolnia kell - és Elturel még messzebb hevert,
onnan jött. Nem szívesen indult egyik irányba sem úgy, hogy egy csapat torokmetsző üldözi
éjjel és nappal.
A bokrok közül kirobbanva lovához ért és kölcsönvett tőrét használva levágta a
nyeregtáskát, majd gyorsan elmetszette a kardhüvelyét fogva tartó hurkot is. Mindkettőt
felkapva futni kezdett az úton, hogy egy kis előnyt nyerjen, amíg kitalál valami trükköt.
Ujabb nyílvessző zümment el mellette és El bevetődött az erdőbe az út másik oldalán. Ennyit
a csodálatos taktikáról.
Úgy tűnik, hogy ebből harc lesz.
Hacsak...
Őrült sietséggel dobálta le a cuccait és rántotta elő kardját, majd kihúzta a tőröket mindkét
csizmájából, egy kis földtúrásba döfte őket a kölcsönvett tőr mellé és odatűzte kését is, melyet
a hátára kötve hordott. A széles pengéjű kés markolata a nyakánál volt, ahol haja elrejthette.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve melléjük szúrta tfíztól megfeketedett sütővilláját is és már
kántálta a varázslatot.
A brigantik ugrálva és futva követték a fák között miközben ő egyesével felkapta a
pengéket és óvatosan megsebezte magát velük, hogy vére érje az élüket. Azután mindegyiket
megérintette néhány tollpihével és egy pókhálóval, melyeket egy a vállán átvetett szíjra kötött
erszénykékből vett elő. Gyorsan elsuttogott egy köszönetet tanítójának, aki állandóan
figyelmeztette, hogy jelölje meg a tartóit, így egyetlen pillantással tudta, hogy mi van bennük.
Azután tapsolt egyet.
A varázslat készen állt. Elminster felkapta a nyeregtáskáját, hogy pajzsként használja a
gyors nyilakkal szemben és leguggolt, ahogy a hat elbájolt penge nyugtalanul mozgolódni
kezdett és a levegőbe emelkedett. Egy pillanatra egymáshoz értek, mint a falkában vadászó
ragadozók mielőtt lecsapnak zsákmányukra, majd süvítve, hegyükkel előre megindultak az
erdő levegőjét szelve.
Az első sikoly alig egy pillanat múlva érkezett és El látta a rablót, ahogy a szemébe
szúródott pengével együtt megpördül és az út szélére zuhan. A második átkozódva csapkodott
maga körül saját pengéjével. Acél síkoltott az acélon elcsúszva, majd a fickó átvágott torokkal
rogyott össze.
A harmadik hangosan felnyögött és az oldalához kapva kirántotta magából a villát. Egy
mordulással ránézett és földhöz vágta. Azután csatlakozott kétségbeesetten menekülő
társaihoz és lefutotta őket, miközben az éhes pengék sziszegve szelték mögöttük a levegőt.
Amikor egy pengét vér ért, a bűbáj elszállt belőle és Elminster ledobva a táskát óvatosan
előrement, hogy visszaszerezze tőreit és villáját az elesettektől, eddig könnyű volt, de ezután
nem tudhatja, hogy mennyien maradnak, akik üldözhetik - és pengéitől is örökre búcsút
vehetett.
A kettő, akiket Elminster elesni látott halottak voltak és egy véres ösvény mutatta, hogy a
harmadik sem fog sokáig futni, mielőtt istene magához szólítja. Egy negyedik útonálló az
elesett lóig jutott, mielőtt Elminster kardja a hátába fúródott és most ott feküdt csendesen ő is
a kiszenvedett állat mellett.
A kölcsönvett tőrön kívül mindent fegyverét sikerült magához vennie és a zord gyűjtögetést
befejezvén úgy döntött, folytatja útját. Mindegyik halott fegyvere meg volt jelölve ugyanazzal
a vésett kígyóval. El megvakargatta a lassan szúróssá váló borostát az állán és egy
vállvonással elintézte a dolgot. Mennie kellett; végülis mi jelentősége van annak, hogy melyik
banda vagy szövetség vadászik a saját szakállára ezekben az erdőkben? Óvatosan összeszedte
az összes elérhető íjat, amit csak talált és kicsivel távolabb egy üregbe dobálta őket az út
szélén, felriasztva ezzel egy nyulat az üreg mellől.
Lenézett a kezében tartott véres fegyverekre és sajnálkozva megrázta a fejét. Sohasem
szeretett ölni, bármi okból kellett is. Megtörölgette a pengéket az első vastagabb mohafolton,
amit talált és folytatta útját délkelet felé a sötétedő erdőn át.
Az ég hamarosan elszürkült és hideg szellő ébredt, de az eső, melynek illatát már korábban
is érezte, nem jött. Elminster nyeregtáskájával a vállán tovább gyalogolt.

*****

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor még alkonyat előtt egy horpadáshoz ért és a
távolban cölöpfalat látott kéményfüsttel egy nyílt mezőn.
Talált valamit, ami egy kifutónak tflnt, de most csak sár és letaposott fű volt a földjén, egy
jelzőtáblával a sarkában. „Üdvözöljük A Hírnök Kürtjénél" olvasta. A felirat alá egy suta kéz
ezüst színnel festett fel egy körkörös trombitát. Megkönnyebbülten elmosolyodott és a
cölöpfal mellett elhaladva több kőépületet is látott mire egy kapuhoz ért. A kapuról a
hírnökök által használt hurkos kürt egy ügyetlenül kovácsolt másolata lógott.
Olyan helynek tűnt, ahol eltöltheti az éjszakát. El a saras udvaron átsétálva egy ajtóhoz ért,
ami előtt egy unott arcú fiú tormát hámozott és paprikát szeletelt bele egy vízzel teli vödörbe.
Valószínűleg az is a dolga volt, hogy az érkező vendégeket figyelje.
A fiú arcán mintha egy pillanatra érdeklődés tükröződött volna, de nem ütötte meg
könyökével a gongot, hogy Elminster érkezését tudassa a bentiekkel. Csupán egy
kifejezéstelen bólintással üdvözölte a vendéget, aki ugyanúgy válaszolt és besétált mellette.
A helyet cédrusillat töltötte be és valahol a túlsó végében tűz égett a kandallóban.
Ugyanabból az irányból jöttek a hangok is. Elminster körülnézett, vállára vetett nyeregtáskája
belengett a mozdulattól.
Hirtelen úgy érezte magát, mintha újra valami erdőbe került volna. Egy félhomályos erdőbe,
melynek fa oszlopai között a földet borító köveket fűrészporral szórták be és a hangulatot
bogarak zümmögése tette teljessé. Körülötte sok oszlop hordott magán fekete sebhelyeket,
melyek még éppen idejében eloltott tfíztől származtak.
És a szagok alapján a hely nem lehetett más, mint egy szeszfőzde. Nem csak egy kevés
savanykás sörszag terjengett a levegőben és Elminster elhitte, hogy fő itt annyi lőre, amivel
meg lehet tölteni azt a kis hordóhegyet odakint. A hordókat egy ablakon keresztül látta meg,
melynek spalettáit félig megnyitották, hogy azért jusson belülre némi fény és friss levegő.
Ugyanígy abban a közeli ablakban látta meg az arcot is, amely bozontos szemöldökét
felhúzva megszólította.
- Egyedül? Gyalog? Étel meg ágy kéne? - Elminster csendesen bólintott válaszképpen és
jutalmul újabb morranásokat kapott. - Akkor érezze magát otthon. Két ezüst az ágy, kettő az
étel, flaskánként még egy réz és még egy a fürdő. Az ivó balra van, ott. A táskádat tartsd
magadnál, de jól jegyezd meg, hogy kidobok mindenkit, aki pengét hoz a házamba... ki én, az
éccakába a fegyverek nélkül. Érti?
- Megértettem. - válaszolta El némi felsőbbrendűséggel a hangjában.
- Van neve? - kérdezte a tulajdonos egyik nagy és szőrös kezével az ablakpárkányra
támaszkodva. - Egy rövid pillanatra El csak annyit akart válaszolni, hogy Ja, van.", de
felébredt benne a büszkeség.
- El. Athalantarból a Zúgok felé tartok.
Az arc megdőlt egy bólintástól. - Az enyém Drelden. Én építettem ezt a helyet, Kenyér, zsír
meg sajt ott van a kandallónál. Fogjon egy flaskát és mondja el Rose-nak, mit akar. Csiná't
pörköltet is.
Az arc eltűnt és hamarosan egymással birkózó hordók dübörgése jött. El úgy tett, ahogy
mondták neki.
Harcias tekintetek egész erdeje emelkedett rá, amikor belépett az ivóba. Csendes érdeklődés
vette körül, ahogy némi mustárt vett magához a sajt mellé és flaskájával együtt leült egy
székre az egyik sarokban. Elminster csak úgy általában bólintott egy nagyot az emberek felé
és egy jelentőségteljesebbet Rose felé, azt próbálván kifejezni ezzel, hogy szeretné megtölteni
korgó gyomrát. Azután visszanézett az őt méregető közönségre.
Az egyik hátsó sarokban egy asztal körül izzadt férfiak és nők ültek, akik rongyos zubbonyt,
formátlan csizmát, sok port és fáradt arckifejezést viseltek. Helyi szántóvetők, akik betértek
egy vacsorára mielőtt aludni mennének.
A közelében egy másik asztalnál néhány bőrvértes férfi ült és fegyverekről beszélgettek.
Mindegyikük jelvényt viselt; egy fehér pajzson keresztbefektetett skarlátszín kardot. Egyikük
észrevette, hogy rájuk néz és felmordult.
- A Vörös Pengék vagyunk és Calisharba tartunk karavánkísérőnek.
Elminster válaszképpen megadta saját nevét és útjának célját, majd csendesen hátradőlt és
megvárta, amíg elterelődik róla a figyelem.
Még két vendég volt ott, akiket nem mért végig. Beszélgetésük zökkenőmentesen
folytatódott, miután nyugtázták a bejövetelét. Úgv tűnt, hogy valami „hallottad-e, hogy...?"
versenybe bonyolódtak éppen. Mindkettő szakállas, rongyos és koszos férfi használt
kardokkal maguk mellett. Szakadt ruhájukon egész tára volt található a kis késeknek,
rakalapácsoknak és egyéb apró eszközöknek.
Egyikük, Karlmuth Hauntokh, szőrösebb, kövérebb és jóval erőszakosabb volt a másiknál.
Ahogy Athalantar ifjú hercege előredőlve figyelt és hallgatózott, a férfi egyre ékesebben
beszélt valami „ellenségeskedésről, amit most felszítanak, megmondhatom neked - mi,
bányakeresők már csak tudjuk."
A férfi előredőlt, hogy egy bölcs öreg tekintettel ajándékozza meg a Vörös Pengéket és
magabiztos suttogással folytatta, amit valószínűleg még hátul, a karámoknál is meghallottak. -
Ez az egész az elfek számlájára írható, tudod? Elköltöznek... senki sem tudja hová... csak
elmennek. Kiürítették azt a helyet, amit úgy neveztek; Elanvae... azt az erdőséget, amin a
Folyó is átfut, innen északkeletre... még a múlt nyáron. Most azon az egész területen
piszkálhatjuk a földet. Nem egészen tíznappal ezelőtt találtam arra valami apróságot...
színtiszta aranyból volt, egy beomlott házban leltem meg!
- Na persze - szólt közbe az egyik idősebb szántóvető hitetlenkedő hangon -, és mekkora volt,
Hauntokh? Most már nagyobb, mint a fejem?
A bányakereső felhorkant, fekete szemöldökei összefutottak.
- Vigyázz a szádra, Naglarn! - mordult fel. - Amikor odakint suhogtatom a pengém, hogy
elzavarjam a farkasokat, igen ritkán látlak téged az erdőkben!
- Van, aki - válaszolt Naglarn gúnytól csöpögő hangon - becsületes munkával keresi a
kenyerét, Hauntokh.,. de te nem igazán tudod, hogy milyen az, ugye? - Többen is
felkuncogtak, vagy a fáradtságtól csendesen csak elvigyorodtak.
- Ezt meg sem hallottam, paraszt. - jött a hűvös válasz. - Ugyanúgy itt fogok ülni és iszogatni
még jóval azután is, hogy a társaid a saját ekéddel ássák meg a sírodat a saját veteményesed
alatt valahol. Megmutathatom neked, hogy nem csak ugatok, hanem el is merek menni oda,
ahová te nem.
Hauntokh egyik szőrös keze egy kígyó sebességével ugrott az ingéhez és annak nyitott
elejéből előhúzott egy ökölnyi zsákocskát. Az erős, rövid ujjak gyorsan kinyitották a
csomagot és tartalmát kivéve magasra tartották; egy ékkövekkel berakott, csillogó
aranygömböt. Az ivóban mindenkinek elakadt a lélegzete, ahogy a büszke férfi zsákmányára
néztek.
Szépséges volt, régi és legalább annyira finom munka, mint bármi, ninit Elminster valaha is
az elfektől látott. Egy tucatnyi Hírnök Kürtjét megért, de talán még többet is. Jóval többet, ha
az a mágikus csillogás nem csak dísznek lett szánva a gömb belsejében. El csak nézte azt a
belső fényt, ahogy megcsillan a férfi gyűrűjén - egy gyűrűn, amelyre egy lecsapó kígyót
véstek.
- Láttál már valaha is ilyesmit? - kérdezte büszkén. - Igen, Naglarn? Azután elfordította a fejét
és tekintetével végigmérte a Vörös
Pengéket, akik annyira előredőltek a csillogó tárgyat bámulva, hogy majdnem kiestek a
székeikből.
- És te, Surgath? - folytatta a férfi a fülbántó csendben riválisához Intézve a szavakat. - Tértél
már vissza valaha is legalább feleekkora értékkel a kezedben?
- Na igen, - mormolta a másik szakállas, időjárásverte bányakereső. - na igen. - Székén
mozgolódva egyik lábát feltette az asztalra, közben Hauntokh vigyorogva élvezte, hogy ő
lehet a figyelem középpontja.
Azután Surgath hirtelen előhúzott valami hosszút és vékonyát feltett csizmája szárából és
olyan széles vigyort engedett meg magának, ami felülmúlta rongyos társáét. Nem maradt már
valami sok foga, jegyezte meg El magában.
- Nem akarlak felülmúlni, Hauntokh, - mondta óvatosan. - nem, ez nem Surgath Ilder útja.
Csend és biztonság, ezt szeretem... csend és biztonság. - Maga elé tartotta a hosszú és vékony
hengert, majd másik kezével végigsimított a tárgyat borító fekete selymen. - Magam is jártam
Elanvae vidékén azt lesve, hogy miféle kincsek akadnak az utamba. Ez már sok éve volt...
lehet, hogy akkor te még meg sem születtél, Hauntokh.
A nagydarab bányakereső felmordult, de tekintetét nem vette le a selyembe bugyolált
tárgyról.
- Rájöttem, hogy ha sietsz, akkor az elfek erdeiben egy helyen találhatsz meg mindent. A
bestiák és a zsákmány ugyanott van; a sírokban.
Ha eddig volt is némi suttogás, az utolsó szó kisöpört az ivóból minden hangot, hogy helyet
csináljon a döbbent csendnek.
- Te is tudod, hogy arról az egyetlen helyről beszélek, ahol az elfek nem vadásznak. - folytatta
Surgath nyugodtan. - Úgyhogy, ha valaki nem akar túl gyakran az életéért küzdeni, akkor elég
szerencsés lehet hozzá... mondom csak lehet, hogy valami ilyesmire találjon. - És ezzel
lehúzta a selymet.
Mormolás hangzott valahonnan, azután újra csend borult a társaságra. A férfi kezében egy
fényesre csiszolt ezüstrúd volt. melynek egyik vége hullámozva elkeskenyedett és lángnyelvet
formázott. A másik végébe egy égkék drágakövet illesztettek, amely legalább akkora volt,
mint a legközelebbi Vörös Penge tátogó szája. A kettő között kényelmesen egy szinte
életszerű sárkány tekergőzött, egyik szeme zöld, a másik borostyánszín ékkő. Tekergőző
farkának végére egy sörbarna követ illesztettek.
Elminster bámulta egy darabig, mielőtt eszébe jutott, hogy flaskáját felemelve elrejtheti
mohó arckifejezését. Az ilyesmi nagyon hasznos lehet, ha esetleg elf őrzőkkel kell
párbajoznia... Elf munkának kellett lennie, olyan szépséges és finoman kidolgozott volt.
Vajon miféle hatalom lehet benne?
- Ezt a jogart - kezdte Surgath, közben meglengette a tárgyat és csörömpölés hallatszott: Rose
lépett be az ivóba egy tálcával a kezében, amit sikeresen a saját lábára ejtett meglepetésében -
egy elf király mellé fektették, azt hiszem, úgy kétezer nyárral ezelőtt. Mostanában szereti
elkápráztatni az olyasféle népeket, mint azok a pihenőre tért, nagyszájú bányakeresők, akik
közül az egyik itt van előttem. Úgyhogy tudna ezt-azt csinálni egy ilyen bottal. Ezt nézzétek!
Közönsége ijedten nézte, ahogy egyszerre megérinti a sárkány egyik szemét és a bot végébe
illesztett követ, majd fény villant, amikor Karlmuth Hauntokh felé mutatott - aki félelmében
remegve vetődött a földre.
Surgath hátrahajtott fejjel felvihogott. - Ne félj, Hauntokh. - vigyorgott a másikra. - Ne
aggódj, nem képes ennél többre; csak fényt lehet vele dobálni.
Elminster lassan ingatta a fejét. Tudta, hogy a jogar ennél többre képes - a szobában csak
egyetlen szempár vette észre a borotválatlan ifjú reakcióját.
Ahogy riválisa felkelt és Surgath meglátta a haragot a szemében, nagyvonalúan hozzátette
- De mégiscsak!
Ismét egyszerre megérintette a sárkány másik szemét és a jogar fejét, majd egy újabb
fényvillanás pörögve a levegőbe emelte Elminster flaskáját. Az ifjú mágus összehúzott
szemöldökkel figyelte, ahogy a fénybe burkolt tárgy forogva és füstölve pattog a falak között.
- Még nem végeztünk ám! - folytatta Surgath, ahogy a flaska kiröppent az egyik ablakon. -
Ilyet is tud!
Ezúttal a farok-követ érintette meg a jogar végével együtt és egy zümmögő kék fénygömb
jelent meg előtte. A gömb belsejében szikrák pörögtek és táncoltak.
Elminster arca elkeskenyedett és ujjai táncolni kezdtek a sajt takarásában. Lenézett, mintha
az imént eltűnt flaskát keresné. Remélte, hogy így eltakarhatja a másik szemei elől
varázsszöveget mormoló ajkait. Cselekednie kell, mielőtt valaki megsérül.
Varázslata észrevétlenül létrejött és Elminster megkönnyebbülten dőlt hátra a székén.
Halántékán apró izzadtságcseppek gyöngyöztek. Még nem végzett; még ott volt a kéidés,
hogy hogyan vegye el a jogart az öregtől. Kellett neki az a jogar!
- Azt hiszem, - folytatta Surgath - hogy ez a kis játékszer a legjobban egy király kezében
mutatna és mostanában azon gondolkodom, hogy melyik királynak adjam oda. Odamentem,
eltévedtem, életben kellett maradnom és kijutnom valahogyan. Láthatjátok, hogy jól kell
választanom... mert olyan királynak kell lennie, amelyik fizet nekem ötven rubint. De
nagyobbakat, mint a hüvelykujjam!
Surgath végignézett a társaságon és még hozzátette - Ó, és egy figyelmeztetés: találtam még
másféle mágiát is, ami hasznos lehet, ha valaki el akarná venni tőlem ezt az apróságot. Mindig
hasznos, ha értitek mire gondolok.
- Ötven rubin! - visszhangozta ijedt hitetlenséggel az egyik kalandozó.
- Úgy érted, - kérdezte hangosan Elminster és valami volt a szavakban, amitől minden szem
rászegezödött. - hogy most rögtön eladnád ötven rubinért?
- Nos hát... - válaszolt volna Surgath, de szemei hirtelen elkes-kenyedtek. - Miért fiú? Talán a
nyeregtáskád rubintokkal van tele?
- Talán. - mondta Elminster és idegesen kapott bele a kezében tartott sajtba, majdnem saját
ujjainak végét is leharapva. - De újra megkérdezném; komoly az ajánlatod?
- Nos, tán kicsit túl gyorsan beszéltem. - mondta a férfi lassan. - Úgy száz rubinra gondoltam.
- Csakugyan. - mondta Elminster szárazon. - Úgy érzem tiszta a dolog. Nos, Surgath Ilder, én
megveszem tőled azt a jogart itt és most, száz rubintért... és mindegyik nagyobb a
hüvelykujjadnál.
- Hah! - A bányakereső hátradőlt a székén. - És honnan szed egy magadfajta fiú száz rubint?
Elminster megvonta a vállát.
- Tudod, mások kriptáiból és hasonló helyekről.
- Senkit sem temetnek el száz rubinnal együtt. - vihogott Surgath. - Mondj jobbat, ftú.
- Nos, én az egyetlen élő hercege vagyok egy gazdag királyságnak...- kezdte Elminster.
Hauntokh szemei elkeskenyedtek, de Surgath egyszerűen csak elröhögte magát. Elminster
egy vállvonás kíséretében felállt és a nyeregtáska felé nyúlt. Amikor kihúzta belőle kezét, egy
összetekert köpenyt fogott, hogy elrejtse mögötte a csalás tényét és azt az apró mozdulatot,
amellyel szabadjára engedhette "lógó" varázslatát.
A kalandozók előredőlve figyelték, ahogy széles mozdulatokkal kitekeri a köpenyt és belőle
cseresznyepiros kövek gurulnak elé az asztalra. Mindegyik kő tüzes ragyogással verte vissza a
kandalló tüzének fényét.
- Vegyél el egyet, Surgath. - szólalt meg újra Elminster nagyvonalúan. - Nézd meg magad,
hogy valódiak.
Surgath tompán úgy tett és a jogar végénél szikrázó fény elé tartott egy követ. Keze
megremegett. Karlmuth Hauntokh felmordult és elvett egy másikat.
Azután nagyon lassan visszatette a sasorrú ifjú elé az asztalra és megfordult, hogy
körülnézzen az ivóban.
Elminster elvette a tekintetét a szőrös kézről. Igen, a gyűrűn határozottan ugyanaz a jel van,
amit a brigantiknál talált.
- Igaziak. - mondta Hauntokh harsányan. - Nagyon is valódiak. - Azután a jogarra nézett,
majd le, a kezében tartott aranygömbre.
- Fiú, - szólalt meg most Surgath. - ha komolyan gondolod... akkor a jogar a tied.
Az egész teremben talpra ugráltak az emberek és nyakukat nyújtogatva próbálták megnézni
maguknak az asztalt borító rubintokat. A Vörös Pengék egyike előretolakodott, amíg
Elminster elé nem került.
- Csodálkozom, hogy jutott egy ifjonc efféle gazdagsághoz. - mondta óvatos rosszindulattal a
hangjában. - Van még másik olyan hazugságod is, mint az, hogy a Zúgok felé tartasz?
Elminster lassan elmosolyodott és valamit a harcos kezébe nyomott.
A férfi lenézett rá; egy egyszerű érme fénylett a tenyerén. Egy nagy, régi érme színtiszta
holdezüstből.
Elminster kinyúlt a levegőben lebegő jogarért és lassan magához húzta, majd másik kezével
az asztalt borító ékkövek felé intett. Surgath élt az alkalommal.
A sasorrú ifjú figyelte, ahogy a rongyos férfi lázasan összeszedi a rubintokat és közben
odahajolt a kalandozóhoz.
- Csak egyvalamire kell odafigyelnie, jóuram, - suttogta olyan hangsúllyal, hogy az ivó min-
ilen sarkában jól hallották szavait. - és még több is jöhet.
- Oh? - kérdezte a férfi legalább olyan rosszindulatúan, mint az Imént.
Elminster az érmére mutatott - és az hirtelen egy tekergő, sziszegő kígyóvá változott. A férfi
szitkozódva vágta falhoz az állatot, ahol fémes csendüléssel leesett egy érme.
- Meg vannak átkozva, láthatod. - folytatta Elminster édes hangon. - Mindegyikük. Egy
kriptából lettek ellopva és ez felébresztette a liely tulajdonosát. A mágiámmal tartom
kordában az átkot...
- Várjunk csak! - vágott közbe Surgath sötét tekintettel. - Honnan tudjam, hogy a rubintok
valódiak-e?
- Nem tudhatod. - válaszolta Elminster. - De azok és még reggel is rubintok lesznek majd. És
azután is minden reggel. Ha vissza akarod venni a jogart, akkor a szobában leszek, amit Rose
előkészített nekem.
Megajándékozta a közönséget egy udvarias mosollyal és kisétált. Nem érdekelte, hogy hány
kígyógyűrűs fickó vagy másféle népség próbálja majd legyilkolni az ágyban nyugodtan
szundító varázsképét. És azzal sem foglalkozott, hogy valószínűleg kifordítják az egész
szobát, hogy megtalálják a jogart. A Hírnök Kürtjének palás teteje ugyanúgy megteszi
fekhelyül Athalantar utolsó hercegének.
Az összes tekintet közül, amelyik csodálkozva figyelte az ifjú kivonulását, az egyik a
legtávolabbi sarokban elsötétült és gyilkos vágyak csillantak a szemekben. A tekintet nem a
kígyógyűrűs férfihoz tartozott.
- Egyszáz rubin. - mondta Surgath boldogan, miközben egyik kezéből a másikba öntötte
vérvörös esőként a köveket. - És mind valódi. - Felnézett a csillogó őrzőkövekre és
mosolyogva újra megrázta a rubintokkal teli tálját. A kövek két ilyen vörös apróságba
kerültek neki még jónéhány évvel ezelőtt. De ma éjjel úgy érezte, hogy az utolsó rézig
megérik az árukat.
Még mindig mosolygott, amikor az őrzőkövek felvillantak és egy csendes varázslat
visszafordította tüzes védelmüket a tulajdonosukra.
A bányakereső egy néma üvöltéssel halt meg és csontváza az ágy mellett rogyott össze.
Surgath llder most már örökké vigyorogni fog.
Néhány rubin megfeketedett szilánkokra hasadt a hőtől és csilingelve hullott a csontok közé.
A figyelő szemekben elégedettség csillant, de mellette ott maradtak a gyilkos vágyak is. A
bosszú néha túlnyúl a sírokon is.
Néhány pillanat múltán a tekintet tulajdonosa elmosolyodott és vállat vont, majd elkezdett
szőni egy varázslatot, amely közelebb hoz egy maroknyit a vörös kövecskékből.
Egyszer mindenkinek meg kell halnia - miért ne tenné azt gazdagon az ember?
 Kettő
HALÁL ÉS ÉKKÖVEK

A Számos Ékkő Mágusának, elmenetele pusztulásra ítélte az Alastrarra Házat. Nem történt
volna így, ha csak egy ember megy el helyette. A birodalomban sok elf kívánta, hogy egy férfi
áldozzon fel mindent. Mások pediglen rámutattak - hogy már megtette.
Shalheira Talandren, Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanihor Tényszerű, De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki

Ahogy a végeérhetetlen erdőben ment, a föld a talpa alatt ismét emelkedni kezdett.
Mohakabátos sziklákat hagyott maga mögött a ritkulni nem akaró fák között. Nem volt
ösvény, amit kövessen, de Elminster ekkorra már maga mögött hagyta a Cormyr birodalom
keleti határait jelentő hegyeket is. Délkelet felé a fák magasabbra növekedtek és arra kell
lennie Cormanthornak is. A sasorrú ifjú a nyeregtáskával a vállán bátran sétált láthatatlan
célja felé, tudván, hogy már nem lehet messze tőle. A fák nagyok voltak és öregek, mindenhol
futófű vagy moha nőtte be törzseiket. Már régen maga mögött hagyta a favágók fejszéinek
utolsó nyomait is.
Napok óta gyalogolt, és bár ő úgy érezte, hónapok óta, valahogy örült neki, hogy a rablók
kilőtték alóla a hátast. A Cormyr birodalom emberei által uralt vidék a magas dombhátakkal
és a rajtuk növő, sűrű erdővel olyannyira járhatatlan lett volna, hogy mindenképpen szabad-
jára kellett volna eresztenie a lovat. Ezzel akaratlagosan szegte volna meg az istennő
utasításait.
Ráadásul már jóval azelőtt kifogyott volna az érmékből, mielőtt idáig eljutott volna. Szénát
kellett volna vennie a lónak és valami alkalmas eszközt, amivel elég széles csapást vághatott
volna a lelógó faágak között az erdőben. Feltéve persze, hogy az be is ment volna az ilyen
sűrűn növő fák közé. Az erdő tele volt olyan dolgokkal, melyek éjjel morogtak és vonítottak,
mi több, kellemetlen visításokat és sikolyokat okoztak, amikor prédára leltek.
El remélte, hogy nem kell hamarosan beállnia ezen utóbbiak sorába.
Mindig kéznél tartott néhány varázslatot; egyikükkel képes volt megdermeszteni egy nyulat
vagy egy kisebb szarvast is akár, hogy közelebb menve használni tudja a kését. Kezdett
belefáradni a véres hentesmunkába, ami ezután a varázslat után következett, a magányba és az
érzésbe, amely mindig azt suttogta a fülébe, hogy végképp elveszett a fák között. Sokkal
inkább érezte magát egy rossz irányba kilőtt nyílvesszőnek, mint Mystra Kiválasztottjának.
Véletlenszerűen persze így is eltalálhat valamit, de érzése szerint ez túl gyakran történt meg.
És bár a dolgok többnyire eléggé egyszerűeknek tűntek, egyik bajból a másikba sodródott.
Hmmm. Nem csoda, hogy a Kiválasztottak olyan ritka állatok.
Nem kételkedett benne, hogy még ritkább fajták is rejtőzködnek ezekben az erdőségekben és
rá vadásznak. Miért nem tudott Mystra adni neki egy varázslatot, amivel az elf város utcáin
teremhetne? A Holdtengernek valahol előtte és balra kell lennie ezek mögött a fák mögött,
melyek már elf területen vannak. Legalábbis amennyire a kereskedők beszélgetésére és
azokra a pillanatokra, amikor Hastarlban belepillanthatott néhány térképbe, visszaemlékszik.
Találnia kell egy folyót, a Hullócsillagok Tengerének egy karját, ami az elf birodalom keleti
határát jelenti. A mögötte lévő hegyek Cormanthor nyugati határán vannak - így ha egyenesen
megy és jobbra fordul, amikor folyót talál, akkor biztosan elf területen marad. Az, hogy
valaha is megtalálja -e a mesés várost, az már egy másik probléma volt. El felsóhajtott; nem
látott még egyetlen távoli fényszikrát sem, ami városra utalna éjszaka, ahogy elfet sem látott,
mióta eljött Athalantarból. Bármi, ami legalább annyira összetett és intelligens, mint egy
kiálló fagyökér, hogy felbuktassa és egy kő, hogy beverje a fejét, bármi képes megölni itt a
vadonban és legfeljebb a farkasok és a döglegyek szereznek tudomást róla. Ha Mystra szerint
olyan fontos, hogy eljusson a városba, akkor nem kellene valahogy vezérelnie? A tél is
vándorlás közben lelhet rá - vagy már csak a csontjait találja majd leszopogatva a vadon
közepén.
Felsóhajtott és továbbment. Lábai annyira fájni kezdtek - a csontjaiban érezte, amitől szinte
megbetegedett -,' hogy az már felülmúlta a talpán nőtt hólyagok okozta kínokat is. A csizmái
sem voltak már a legjobb állapotban. A dalokban a hősök mindenféle nehézség nélkül elérik
céljaikat - és mint Mystra Kiválasztottja, ő is egy hős!
Miért nem lehet ez az egész egy kicsivel könnyebb? Újra felsóhajtott. Ahogy haladt előre, a
gombák borította gyökerek kis falakká növekedtek és a hatalmas lombokon át egyre kevesebb
napfény szűrődött át.
Egyre gyakrabban látott szarvasokat és őzeket; felemelt fejjel figyelték őt a távolból.
Ugyanígy egyre gyakrabban hallotta a száraz levelek surrogását is, mely figyelmeztette, hogy
az a bizonyos másik játék is a végéhez közeledik.
Elminster nem foglalkozott a rovarokkal és a csúszómászókkal. Aminek orra van, azt pedig
egy varázslattal próbálta megtéveszteni, melynek hatására minden nyoma szertefoszlott a
levegőben. Olyan utakat választott, ahol az erdei faóriások megfojtották a tüskés bozótot és a
kisebb hajtásokat, így az útja tiszta volt. Egészen jól haladt; amikor elfáradt estére, az éjszakát
egy ködfelhő formájában töltötte az ágak között. Valaki vagy valami persze biztosan követi
így is.
Valami, ami túl ravasz ahhoz, hogy megmutassa magát. Egyszer láthatatlanná tette magát és
csak a varázsképét küldte tovább az úton, majd visszafordult és rálelt üldözője nyomaira,
ahogy az sietve oldalra kanyarodik. Csupán annyit volt képes kideríteni, hogy üldözője egy
magányos ember - vagy legalábbis olyasfajta lény, aki keményített talpú csizmát visel.
Mindkét lábán.
Összerázkódott és folytatta útját a Dal mesés Tornyai felé. Az elfek nem engedtek be embert
élve a városukba, de El egy istennőtől kapott parancsot, hogy így kezdje szolgálatát. Ha az
elfek körömszakadtukig ragaszkodni fognak elveikhez, akkor bajos lesz teljesíteni ezt a
feladatot.
Az is komoly gondot okozhat, ha ébersége vagy varázslatai megcsalják. Egyszer már látta a
mágia kékesfehér fényét felvillanni egy alkonyon, ahogy valami nagyobb vad beleesett egy
mágikus csapdába. El csak reménykedhetett benne, hogy az efféle csapdákat kifejezetten
nagyvadakra és nem emberekre tervezték... főként nem olyan emberekre, akik varázslatokat is
tudnak idézni.
Egyvalamiben azonban egyre biztosabb volt. Még a legbarátságosabb elfek - tegyük fel,
hogy Cormanthor tele van ezzel a fajtával - sem fogadják kedves mosollyal az embert, ha a
vállára vetett nyeregtáskában egy ezüstjogart hord. Főként, hogy az a jogar egy elf sírból
származik.
Az a figyelemfelkeltés a Kürtben nagy hiba volt. Elveszített egy éjszakai alvást és sietve el
kellett használnia jónéhány varázslatát, hogy kimentse varázsképét az ágyából. Legalább
négyen támadtak rá tőrökkel és varázslatokkal. Az utolsó éppen az ágy felé mászott a szoba
padlóján át egy pengével a kezében, amikor Elminster felfigyelt két másik késelőre, akik
egymást ölték a folyosón.
Most pedig egy szépséges - és nem kevésbé felismerhető – tárgyat cipelt magával, melynek
csiszoltezüst testét gyönyörű ékkövek díszítették. Egy elf ha észreveszi, akkor valószínűleg a
távolból is képes felébreszteni a benne rejlő hatalmat, hogy Elminster ellen fordítsa... egy
jogar, amiben akár egy átok is lehet vagy olyan mágia, ami mindenkit megtámad maga körül.
Lehet, hogy a jogar tulajdonosának leszármazottai bárkit lemészárolnak, ha csak hozzáért a
szent eszközhöz. Egy jogar, amit most is követ valaki.
Hogy lehetett ennyire hülye? Ismét sóhajtott. Valahol el kellene rejtenie a jogart út közben,
és varázslatokkal elfednie, hogy se valami rejtélyes követő, se egy elf járőrcsapat ne találja
meg, csak ő. És ez természetesen valami rejtekhelyet jelent a földön, a fák alatt és semmiképp
nem egy fa üregében. Ettől kezdve figyelni fogja a lehetőségeket.
Nem sokkal napfelkelte után, az azutáni napon, hogy Elminster már a huszadik mocsár sötét
vizén gyalogolt át, megtalálta amit keresett. A földből élesen emelkedett ki előtte egy sor
hegyes tetejű domb, s az utolsó egy csupasz kő volt csak, ami úgy nézett ki, mintha egy a nap
felé törő hajó orra lett volna. Elminster a hajóorr melletti dombot választotta, melynek
oldalából magányosan nőtt ki egy tölgy, amit olyannyira kedvelt. Letérdelt a fa mellé és a
gyökerek között kicsit megkaparászta a földet, amíg néhány kődarab nem akadt az útjába.
Táskájából kivéve a jogart röviden végigmérte. Szépséges volt azzal a lángnyelvet formázó
véggel. Elminster megrázta a fejét, hogy szabaduljon hirtelen előretörő vágyaitól és egy
bizonyos varázslat szavait kezdte suttogni. Azután az imént kikapart lyukba tette a jogart és
némi földet húzott rá, majd az egészet letakarta egy mohafolttal. Felkapta a kiásott köveket és
a másik három dombra tett egyet-egyet, majd újabb varázslatot mormolt, amitől hirtelen
betegnek és gyengének érezte magát. Lábai bizseregni kezdtek a kékesfehér tűztől egy hosszú
lélegzetvételnyi ideig.
Beszívta azt a lélegzetet és egy másodikat is vett, mielőtt elég erősnek érezte magát egy
újabb varázslathoz. Csupán néhány egyszerű mozdulat és kifejezés összekapcsolásából állt,
mellette ki kellett tépnie néhány hajszálat az egyik füle mögül. Megtörtént ez is.
Az Athalantarból jött ifjú csendben maradt egy ideig, hallgatózott és mozgást keresve
visszanézett arra, amerrői jött. Semmit sem hallott vagy látott néhány kisebb termetű erdei
állaton kívül... amelyek őt észre sem véve egyszerűen elkanyarodtak, amint a közelébe értek.
El megfordult és folytatta útját. Nem volt kedve órákig várni, csak hogy meglássa a követőjét.
Mystra Cormanthorba küldte valamilyen küldetéssel. Hogy miért kell odamennie, azt nem
mondta meg, csak annyit, hogy „időben érkezzen". Ez végül is nem jelenti azt, hogy sietnie
kellene, de Elminster már nagyon szerette volna látni a legendás elf várost. A vándor
dalnokok szerint ez volt a legszebb hely egész Faerűnben, tele csodákkal és oly szépséges
elfekkel, hogy az embernek eláll a lélegzete tőlük. Mágikus csodák és énekszó vidám helye,
ahol gyönyörű épületek döfik megcsavarodott tornyaikat az ég felé. Egy hely, ahol a város és
az erdő együtt növekszik egy hatalmas kertet alkotva. Egy hely, ahol megöltek minden nem
elf származású élőlényt.
Nos, volt egy sor az egyik balladában néhány ostoba rablóról, ami afféle szólássá vált
Athalantarban; „El kell égetnünk azt a kincset, amint rátettük a kezünket". Ez talán még jó
szolgálatot is tehet neki az elkövetkező napokban. El úgy érezte, hogy ha megtalálja a várost,
akkor kénytelen lesz csendesen körbelebegni néhány napig, mint egy csendesen figyelő és
hallgatózó ködfoszlány.
Még ez is sokkal jobb, gondolta, minthogy néhány varázslattól a halál örök
megvilágosodásába zuhanjon és eltemessék valamelyik elf kert szélén anélkül, hogy
beteljesítette volna a rábízott küldetést.
A fiatal férfi megállt egy bükk tövében, mely akkora volt, hogy fel lehetett volna építeni
belőle egy egész karámot. Átdobta a nyeregtáskát a másik vállára, nyújtózkodott egyet, majd
továbbra is délre és keletnek tartva meggyorsította lépteit. Csizmái a levegőt tapodva
egyáltalán nem vertek zajt. Amikor elhaladt egy kis tó mellett, egy pillantást vetett a fel-
színéről visszatükröződő alakra. Egy bororválatlan ifjút látott éles kék szemekkel, gubancos
fekete hajjal, élesen metszett orral és magas, vékony testalkattaL. Nem éppen rosszarcú, de
nem is igazán bizalomgerjesztő megjelenés. Nos, talán mégiscsak sikerül hatást gyakorolnia
néhány elfre...
 Éppen időben nézett hátra valami kényszertől vezérelve. Látta, amint néhány
kapaszkodógomba felemelkedik a földről, majd lágyan visszaereszkedik a helyére, ahogy egy
láthatatlan lény átkokat suttogva sietve elfordul. Vajon már lassacskán belépett Cormanthor
szívébe?
Azután az erdő csillogni kezdett, délkelet felől szélesedő tűzgyűrűk jelentek meg és a föld
megrázkódott. Igen, úgy tűnt, hogy jó helyen jár.
Elminster a levegőben futva előresietett, közben a nyeregtáskát az egyik kezébe kapta, hogy
maga elé tartsa védekezésképpen, ha szükséges. Az egész egy sietve idézett harci varázslatnak
tűnt.
A levelek lángoltak a táncoló ágakon és egy fa dőlt ki valahol nyugat felé, válaszul a
robbanásra, ami mögötte dörrent fel.
Elminster kikerült egy nyújtózkodó fát és felkapott egy emelkedőre, hogy mögötte egy
páfrányokkal telt, sziklás mélyedésbe lépjen. A mélyedés alján egy forrás tört fel néhány
mohos kőtömb között, melyek egyike lángoktól pörkölődött meg és lecsupaszított csontok
hevertek a tövében.
Alakok csapkodtak és botladoztak a forrás körül. Elfek, látta El, akik zömök, vörös bőrű
harcosok ellen küzdöttek. A vörösek ajkai vastagok voltak és szájuk előreugrott az arcukból.
Fekete bőrvértjeiket buzogányokkal, baltákkal és tőrökkel aggatták tele.
A hobgoblinok valószínűleg meglepték az elfeket a forrásnál és legtöbbjüket gyorsan
levágták. Ahogy El futni kezdett feléjük a páfrányok között, egy elf kard villant fel
varázsfénnyel. Azután ugyanaz a penge a földre hullott, amikor egy ellenséges acél a fején
találta el forgatóját egy tompa puffanással és reccsenéssel, amely visszhangot vert a
mélyedésben.
Az elf feje vérzuhatag kíséretében tört be és a szerencsétlen ráhullott az egyik társára. Úgy
tűnt, hogy ő az utolsó talpon lévő elf. Egy magas férfi vállköpenyben, melyet ovális,
ékkövekkel kirakott alakzatok sora díszített. A drágakövek szikráztak és villogtak, miközben
kikerült egy felé sújtó pengét. Egy mágus, találgatott El miközben varázslatra emelte egyik
kezét.
Az elf gyorsabb volt és egyik kezében tüzes gömb virágzott ki. Egy botot suhogtatva túl
közel merészkedett hobgoblin arcába tolta a gömböt és az hátratántorodva felüvöltött. A tűz
még fekete bőrvértjét is leégette róla, felfedve ezzel a vörös bőrt fedő szürke szőrt a testén. A
vas bot megcsörrent a köveken, amikor a varázslat erejétől a lény megpördült, közben a
lángok körülvették fejét, mintha hirtelen két szarva nőtt volna. A mágus egy intéssel a
szenvedő hobgoblin egyik társa felé vezette a lángból gyúrt szarvakat.
Elkésett. A lángok még sziszegve szelték a levegőt, amikor a másik ruukha mélyen az elf
mágus felsőtestébe nyomta kétágú szénavillái áníik sötétre edzett hegyét.
Az Elminster által idézett mágikus lövedékek már javában céljuk felé tartottak, amikor a
mágus kiszabadította magából a fegyvert és kínjában felsikoltva a forrásba zuhant. A
hobgoblinok gyorsan körbevették a sziklákat és megpróbálták közös erővel agyonverni a
rángatózó elfet. El egy pillanatra meglátta a csontfehér arcot, amint a fájdalomtól
megrándulva kilehel még néhány szót - és a forrás felett a levegő hirtelen megtelt ezüstszínű
szikrákkal.
A hobgoblinok üvöltözve ugrottak szét és az elf elmerült a guruló hullámok között, az
elejtett fegyverek körülötte csapkodtak, ahogy mágiája dühöngeni kezdett. A pengék és botok
tulajdonosai még mindig táncoltak kínjukban, amikor Elminster varázslata hússzaggató erővel
megérkezett közéjük és megtöltötte testüket kékesfehér tűzzel.
Varázslángok csaptak ki üvöltve a hobgoblinok szájából és orrából, szemeik kékesfehér
köddé válva elgőzölögtek. A megkínzott testek céltalanul botladoztak még néhány lépés
erejéig a sziklák és páfrányok között mielőtt összerogytak. Az elf nyögve feküdt a vízben és
még több ruukha rohant ki a fák közül a mélyedés szemben lévő szélénél baltákat,
buzogányokat és rövid pengéket szorongatva.
Elf testek hevertek görcsös pózokban Elminster körül, ahogy megállt a mágus felett a
levegőben. Fájdalomtól ködös, smaragdszín szemek pislogtak fel rá az izzadtságtól átáztatott
fehér hajtincsek közül és csodálkozástól kerekedtek el, amikor egy embert láttak maguk felett.
- Veled vagyok - mondta az athalantari az elfnek, aki kiemelte fejét a vértől sötét vízből. Ettől
a néhány szótól megtört a koncentráció, mellyel a légbenjáró varázst fenntartotta és ahogy a
hűvös vízbe esett rádöbbent, hogy egyik csizmája valószínűleg lyukas.
Ugyanakkor azt is tudta, hogy most nem igazán van ideje ilyesmivel foglalkozni, mert egyre
több ruukha jelent meg a páfrányok között, torz arcukra diadalmas vigyor ült ki, amikor
felismerték túlerejük előnyeit. Az elf csapat talán a hobgoblinok otthonának közepén
táborozott le. Sokkal valószínűbb azonban, hogy szép lassan körülvették őket alvás közben.
Úgy tűnt, hogy az egész mélyedés megtelt sárga agyaras hobgoblinokkal, akik pajzsot tartva
maguk elé óvatosan egyre közelebb jöttek. Mintha már megtanulták volna valahol, hogy a
mágusok mindig veszélyesek. .. és ez csak azt jelentheti, hogy öltek már mágust.
Elminster a gyengén köhögő mágus felett állva gyorsan maga mögé nézett. Igen, ott is
voltak, vigyorogtak és lassan közelítettek. Legalább hetvenen voltak és a fejében lévő
varázslatok ehhez igencsak kevesek lesznek.
A herceg megidézte az egyetlen olyan varázslatát, amely időt adott neki a gondolkodáshoz.
Feltépte nyeregtáskája tetejét és sietve kikapta belőle a benne lévő öt tőrt. Elsziszegett néhány
szót és a levegőbe döfve a tőrökkel, mindegyikhez csettintett egyet az ujjaival, a pengéknek
szárnyaik növekedtek, mint születő óriásdarazsaknak és körözni kezdtek az ifjú herceg körül.
Ki-kicsaptak és megérezte az élüket minden túl közel merészkedő ruukha.
Ettől a vörös bőrű lények általános haragos üvöltésben törtek ki és rárontottak Elminsterre.
A tőrök sziszegve szelték a levegőt és csaptak le mindenkire, aki csak belépett a szűk körbe,
de csak öten voltak a sokasággal szemben.
Egy eldobott lándzsa ütötte meg a vállát, ahogy elsuhant a füle mellett, majd egy kődarab
súrolta az orrát, amikor megtántörődött. A repülő pengék varázsában az a legrosszabb, hogy
ötleteket adhat az ellenfélnek. Miért kellene bátran és ostobán nekirohanni egy pengefalnak,
amikor eldobott fegyverekkel is meg lehet támadni a fal alkotóját?
Egy másik kő keményen csapódott a homlokának és Elminster káprázó szemekkel
tántorodott meg. Izgatott üvöltés harsant körülötte, ahogy a hobgoblinok újult erővel
rohamoztak. El a fejét rázta, hogy elzavarja a fájdalmat és az elf mellé guggolva kiköpött
néhány szót egy olyan varázslathoz, amiről sejtette, hogy majd használnia kell. Remélte, hogy
még nem késett el vele.

*****

Máguslátástól csillogó szemek néztek végig a három dombon. Előbb végigmérték az

egyiket, majd a kővetkezőt és a harmadikat is. Az istenek verjék meg azt a bitorlót! Bármelyik
vagy mind egyszerre!
Talán az elsőnél rejtette el a jogart és a másik kettőt jelölte meg megtévesztésképpen? Vagy
esetleg a másodiknál van elrejtve vagy...?
A szemek tulajdonosa valószínűleg kezdte elveszíteni a hitét azokban a bizonyos istenekben,
mert már nem kérte őket, hogy átkozzák meg a fiút és inkább áttért arra a hálás módszerre,
hogy ő maga teszi meg ezt helyettük.
Amikor vége lett a morgolódásnak, egy varázslat kelt életre. Ahogy sejtette; csupán egy
csillámló háló jelent meg, amely megmutatta, hogy a dombokon elhelyezett kövek
összeköttetésben állnak egymással. Azt azonban nem sikerült felfedni, hogy melyik alatt lehet
a jogar. A háló szálainak megszakításához Elminster akarata kell... vagy a halála.
Nos, ha az egyik lehetetlen, akkor a másik jó szolgálatot tehet. A kezek újabb bűbájra
mozdultak. Valami kiemelkedett az erdő talajából, ami leginkább nehéz füsthöz hasonlított.
Sziszegett és gomolygott, ahogy alakot öltött. Valami, amelynek minden mozdulatában ott
rejlett a gonosz éhség.
Valami, ami hirtelen megszilárdult, hátrafeszült és maga elé csapott majd egy tucatnyi
dühöngő karommal. Egy mágusgyilkos.
Gonoszsággal telt szemek néztek végig az erdőn Athalantar utolsó hercegét kutatva. Ahogy a
lény suttogva tört előre a fák között, egy mosoly jelent meg a figyelő tekintet alatt... olyan
ajkakon, melyek ritkán húzódnak mosolyra. Azután a száj újra megszólalt és csendes
szitkokat szórt Elminsterre. Ha hallgatták, akkor némelyik istennek biztosan tetszett néhány
jól megcifrázott kifejezés.

*****

Egy pillanatra kék köd örvénylett fel, majd zuhanó érzés következett - azután Elminster
csizmái egy törött követ értek és egy ernyedt elf testet tartott a karjaiban.
Egy lapos kövön álltak a mélyedés szélén és körülöttük mindenhol letaposott páfrányok
mutatták a hobgoblinok óvatlan előrenyomulását. Meglepett kiáltások jöttek, ahogy néhányan
körülnéztek és megtalálták őket - majd fájdalmas üvöltések, ahogy a repülő pengék átvágták
magukat a tömegen és megpróbálták újra körülvenni gazdájukat.
Besétálni Cormanthorba egy haldokló vagy már halott elffel a karjaiban nem tűnt valami jó
ötletnek, de jelen pillanatban nem volt sok választási lehetősége. Athalantar hercege egy
nyögéssel a vállára vetette a könnyű testet és sietve felfelé indult a mélyedés oldalában. Arra
azért még ügyelt, hogy félrehajtsa maga elől a hatalmas páfrányok leveleit; nem akart
felbukni az egyenetlen talajon. Egyre több kiáltás hangzott fel mögötte és Elminster egy
keskeny mosollyal elfordult.
Kövek csapódtak be és egy dárda suhant el a páfrányok között, ahogy a hobgoblinok utána
indultak. El kinézett magának egy pontot és megkezdte az öt ugrás varázsának második
utazását.
Hirtelen a morgó, rohanó hobgoblinok forgatagában termett az elffel a vállán. Oda sem
figyelve a meglepett kiáltásokra El körbefordult, hogy kiszemelje a következő ugrás
célpontjául szolgáló tisztább terepet - ott!
Pengék csaptak le, de már későn.
Amikor a kékes köd ismét szertefoszlott, sikolyokat hallott maga mögül. A suhanó török
véres ösvényt vágtak maguknak a hobgoblinok között, hogy újra körül tudják venni
gazdájukat. Mystra Kiválasztottja nyugodtan figyelte, ahogy az őt meglátó lények megújult
haraggal rohannak felé - és türelmesen várta őket.
Most egyik ruukha sem dobált rá fegyvereket. Pengéiket és baltáikat magasra tartva
rohamozták, mindegyikük személyes feladatának tartotta, hogy elsőként vágja le az idegesítő
embert. El megigazította a vállán az elf mágust és kivárva a megfelelő pillanatot újra ugrott -
a mélyedés szemben lévő szélére.
Újabb sikolyok jöttek, ahogy a tőrök megpördülve követték. El látta, hogy az egyik koszos
harcos átvágott torokkal a földre rogy, azt sem tudván mi ölte meg. Egy másik a szemébe
fröccsent vértől vakon csapkodott maga körül valami láthatatlan ellenféllel küzdve. Többen is
felbuktak egymásban vagy éppen ernyedten rogytak össze, ahogy ellenfelük felé fordulva
újabb rohamra készültek. Még egy ugrása maradt, amit inkább megtartott és vállán ernyedten
himbálózó terhével felsietett a mélyedés szélén a fák közé. Csak néhány zord ruukha követte.
El továbbment és megfelelő pontot keresett a távolban. A hobgoblinok még mindig a
nyomában voltak és azzal bátorították egymást, hogy az emberek elég hamar elfáradnak.
Legkésőbb sötétedés után lecsaphatnak majd rá.
Elminster nem foglalkozott velük, inkább utolsó ugrásának célpontját kutatta a sűrű erdőben.
Végtelennek tűnő idő után megtalálta - egy sornyi bükkfa állt egy hasonló mélyedésben.
Elhasználta a varázslat adta utolsó lehetőséget is és maga mögött hagyta a hobgoblinokat.
Remélte, hogy nem fogják követni.
A tőrökből hamarosan kiszáll a mágia és akkor kevés olyan dolog marad, amivel még
harcolhat.
Ekkor történt, hogy egy magas, de gyenge hang megszólalt mögötte.
- Le. Tegyél le... kérlek. - mondta kicsit törve a Közöst.
Elminster megvetette a lábát a bükkfák árnyékában és óvatosan lefektette az elfet egy
mohaágyra.
- Beszélem a nyelveteket. - szólalt meg elf nyelven. - Elminster vagyok Athalantarból és
Cormanthor felé tartok. - Csodálkozás csillant a zöld szemekben.
- A népem meg fog ölni. - válaszolt az elf most még haloványabb hangon. - Csak egy út van a
számodra...
Hangja elhalt és Elminster gyorsan az elf torkára téve a kezét elmormolta az egyetlen
gyógyító varázslatának szavait.
A válasz egy mosoly volt.
- A fájdalom enyhébb már; köszönetem, - mondta a mágus az előbbinél kicsivel
energikusabban. - de haldoklom. Iymbryl Alastrarra vagyok, a... - Szemei elsötétedtek és
Elminster karjába kapaszkodott.
Elminster tehetetlenül hajolt előre és nézte a hosszú, vékony ujjakat, ahogy a kéz görcsösen
rángatózó pókként markolászta vállát, majd az arcához értek.
Hirtelen egy látomás robbant az elméjébe. Látta magát ugyanitt térdelni, de nem látta maga
előtt a haldokló Iymbrylt, csak port és közötte egy feketén csillogó ékkövet. A látomásban El
felvette és a homlokához érintette.
A látomás eltűnt és El újra a kínok torzította arcba nézett, ajkai lilák voltak. A kaparászó kéz
nyughatatlanul esett vissza a száraz levelekre.
- Láttad? - kérdezte az elf elhaló hangon. El lélegzet után kapkodva bólintott. Az elf mágus is
bólintott és suttogva próbálta folytatni. - A saját becsületedre, Elminster Athalantarból, higgy
nekem. - Egy görcs eluralkodott rajta és utána úgy összerándult, ahogy a száraz leveleket
kapja fel és pörgeti meg egy hirtelenjött szélroham. - Ó, Ayaeqlarune! - kiáltott fel már nem
látva a mellette térdelő embert. - Szerelmem! Végre utánad indulok! Ayaeqlarrr...
A dallamos hang egy hosszú és mély hörgésbe fulladt, mint valami, távoli, rosszul megfújt
kürt. A vékony test még egyszer megrázkódott, majd elcsendesedett.
Elminster közelebb hajolt - majd rémülten hőkölt hátra, ahogy kezei alatt a hús egy
szusszanó sóhajjal porrá omlott.
A por göndörödve, bodorodva ülepedett le és ott, ahol egy test szívének kellett volna lennie,
most egy fekete ékkő hevert porban. Akárcsak a látomásban. Elminster bámulta a követ egy
darabig és közben azt kérdezte magától, hogy vajon miféle bajba keverte magát már megint.
Azután felkapta a fejét és körülnézett, de nem talált sem hobgoblint, sem figyelő tekinteteket.
Egyedül volt.
Sóhajtva vállat vont és kiemelte a porból a drágakövet.
Meleg volt és sima, kellemes az érintése. Amikor felemelte halk hangot adott ki magából,
mint egy távolban megpendített hárfa. El a kő mélyébe bámult, de semmit sem látott - és egy
hirtelen mozdulattal a homlokához nyomta.
A világ hangok, szagok és képek örvénylő káoszává vált. El együtt nevetett egy elf nővel
valami mohalepte padlójú szobában; azután ő lett az elf nő vagy egy másik és egy tűz körül
táncolt, melynek szikrái ezernyi apró drágakőként emelkedtek a magasba. Azután valahogy
egy pegazus hátára került barázdált vértezetben és lecsapva egy dárdát döfött át egy üvöltő
orkon... vére elöntötte a látóteret, majd kitisztult és a hajnal vörösévé változott, amint egy
csodálatos kastély csavart tornyairól visszaverődik... Azután valami ősibb elf nyelvet beszélve
egy udvarban találta magát, ahol selymeket viselő elf férfiak térdeltek különös mágiától
fénylő vértezetekbe öltözött elf nők előtt és hallotta saját magát, amint bejelenti a háborút az
emberfaj ellen...
Mystra, segíts meg! Mi ez7.
Kétségbeesett kiáltása visszahozta a neve emlékét; a neve Elminster Athalantarból, az
istennő Kiválasztottja, s éppen képzelgések tomboló viharán vágtat keresztül. Az emlékei, a
többi, az Alastrarra Házból származtak. Erre a névre gondolva szinte azonnal visszazuhant a
több ezer éves emlékek, a családi beszélgetések közé és a szeretett helyekre. Száz szépséges
elf nő - anyák, testvérek és leányok, mind Alastrarra -mosolygott vagy kiabált rá, mélykék
szemeik mint apró szikrái a tengereknek. .. Elminster elmerült bennük, nevek, korok és kivont
pengék villantak fel az elméjében, mint megannyi lecsapó korbács.
Miért? kiáltotta és hangja szikláknak ütődő hullámokként verődött vissza a káoszon
keresztül valami ismerősről; az eltűnt Iymbryl arcáról. Nyugodtan nézett rá egy kísértetiesen
szépséges elf nővel az oldalán.
- Ez a feladatod. - válaszolt Iymbryl a kiáltásra. - A kő egy Kiira, mely az Alastrarra Házhoz
tartozik és annak tudását, bölcsességét hordozza, amit a Ház a fennállása óta magában hordoz
és gyarapít. Ahogy nálam volt, úgy vérem, Ornthalas is hordoz egy hasonlót. Cormanthorban
van, add oda neki a követ.
- Adjam oda a követ... ? - kiáltott Elminster és mindkét elf egyszerre bólintott mosolyogva.
- Add oda neki a követ. - Azután újra Iymbryl szólalt meg.
- Elminster Athalantarból, engedd meg, hogy bemutassam Ayaeqlarune Úrnőt...
Bármit is akart mondani, azt velük együtt elsöpörte egy újabb hulláma a zajos és fényes
emlékeknek - szeretet, háború és szépséges tájak képei. Elminster a saját emlékezetéért
küzdött és meglátta önmagát a bükkfák alatt térdelni - majd megérezte térdei alatt a talajt.
Eldőlt és próbált uralkodni testének remegésén, de az elméje tele volt kiáltásokkal, táncoló
unikornisokkal, harci kürtökkel, más idők és távoli helyek napos vagy holdas képével. Végül
sikerült felemelkednie és előrenyújtott karokkal addig botladozott előre, amíg neki nem
ütközött egy fatörzsnek.
A szilárd tömegbe kapaszkodva próbálta látni is környezetét, de a bükkök magasan és
valahogy émelyítő rosszindulattal hajoltak fölé. Próbált megszólalni, de hirtelen újra azon
kapta magát, hogy Iymbryl alakját látja, ahogy az elf felsikolt a mellkasába fúródó villától
-azután ő volt Iymbryl és a kín vörös hulláma öntötte el, körülötte harsogó hangon röhögő
ruukha harcosok emelték a magasba fegyvereiket...
A képet elsöpörte valami és Elminster keményen megütötte magát.
Azután rádöbbent, hogy elesett és a fa gyökerei között fekszik, de még mindig nem látott és
arca a porba süppedt.
Elméjében újra Iymbryl jelent meg és egy fiatal, szép elf gazdagon díszített ruhákban, amint
éppen felkel egy csepp formájú székből, mely a levegőben lebegett kékes színű és halk
hangon csilingelő hálók között. Az ifjú elf testvérére mosolygott és Elminsterben felsejlett
egy név; Ornthalas. hát persze. Sietnie kell, hogy megtalálja őt és megmentse az ékkövet.
Talán az életével együtt.7
Vagy lehet, hogy ki fogja tépni elméjét hús és vér testéből, amikor elveszi a homlokától?
A porban rángatózva El próbálta elszakítani a drágakövet a fejétől, de az úgy tűnt, mintha
húsa részévé vált volna szilárdan, melegen és kitéphetetlenül.
Fel kell állnia. A hobgoblinok megtalálhatják itt. El kell indulnia, mielőtt valami pók, medve
vagy stirge rátalál, mint valami tehetetlen de még meleg ételre... és... Elminster a földet
kaparta kétségbeesésében, ahogy próbált visszaemlékezni az istennő nevére. Az egyetlen név,
ami eszébe jutott az Iymbryl volt.
Iymbryl Alastrarra. de hogyan lehetséges ez? Ő lett Iymbryl Alastrarra. A Ház Örököse, a
Számtalan Drágakő Mágusa, a Fehér Hollók vezetője és ez a páfrányos mélyedés kiválónak
látszik a letáborozásra...
Elminster felsikoltott és újra felsikoltott, de senki más nem hallotta meg az elméjében, csak
az a néhány ezer Alastrarra.

Három
BUKOTT MÁGIA ÉS EGY TÜNDÉRVÁROS
Ritkán szerez magának ellenfeleket bárki is csak azért, hogy azután szembefordulva velük
saját dicsőségének fényében fürödhessen amikor legyőzte őket, persze csupán néhány
egyszerű mozdulattal tűntetve el őket örökre a színről. Mondhatják, hogy csak a dalnokok
meséiben fordulhat elő ilyen megoldás. A valóság végtelenül hullámzó szövetében az istenek
jóval kevésbé mesés sorssal áldják meg a népeket - és ezen sorsok többsége legalább annyira
halálos, mint bármely reménytelen harc.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének környékén kiadva

- Kihívnád az elfek hatalmát, uram? Ez nem tűnik... bölcs dolognak. - a hold elf arca a
sárkánysisak mögött nyugodt volt, de hangjában élesen csendült a figyelmeztetés.
- És miért nem? - horkantott fel a férfi az aranyozott vértezetben. szemei megvillantak az
oroszlános sisak felhajtott szemfedőjének árnyékában és keze megszorította a kardmarkolatot.
- Az elfek most nem engednek tovább?
A két vértezetes várkapitány egy szélseperte hegyháton egymással szemező alakja
elhalványodott és Elminster felnyögött. Annyira fárasztotta már ez. Minden sötét, haragos
vagy vidám jelenet egyre jobban kimerítette, ahogy egymást követve felébresztették benne a
hangulathoz illő érzelmeket. Úgy érezte, mintha elméje egy erdő lenne, amit félig már
elnyeltek az éhes lángok. Hogy az istenbe maradhatott ép eszénél az Alastrarra Ház örököse?
Vagy józan maradt az Alastrarra Ház örököse?
Azután úgy kezdődött, mint egy távoli suttogás; El egy pillanatra azt hitte, hogy ez csak a
következő képeket bevezető néhány szó a számtalan látomás valamelyikéből. Hívj!
Kit, most? El a saját arcára csapott - vagy csak megpróbálta -, hogy visszahozza magát a
jelenbe és Faerűnbe. A jelenbe, ami tele van hobgoblinokkal, rejtélyes üldözőkkel és
máguslordokkal, akiknek mindegyike arra hajt, hogy őt elpusztítsa.
Szólíts; használj! Érezd a hatalmam. Honnan jöhetett ez a hang?
Azután megértette; meleg dobogás jött a szemei fölül. Remegő ujjakkal érintette meg a
követ. Lüktetett... Szólíts! A hang a fekete ékkőből jött.
- Mystra? - kérdezte hangosan Elminster, hangjában tanácstalanság csendült, semmit nem
érzett a melegségen kívül. Az, hogy beszéljen hozzá, nem volt megtiltva... legalábbis úgy
tűnt. Megköszörülte a torkát.
Hívj!
- Hogyan? - és mintha csak megtisztuló elméje ellen volnának, újabb látomások söpörték el a
gondolatait. Energiák áramlottak a drágakőben vég nélkül, rejtett mágia, ami az örökös
testének gyógyulását, átalakítását és megváltoztatását szolgálja. Kezdve a súlytalan léttől a
sötétben látó szemeken át a...
A látomások elrángatták a felismeréstől és végigvezették számos örökös életének
pillanatain, amikor azok a kő hatalmát használva átváltoztak. Némelyikük csupán arcát és
magasságát torzította el, hogy megrémissze ellenfeleit; mások nemet váltottak, hogy
elrejtőzzenek; megint mások pedig vadak alakját felvéve játszották ki vadászaikat, akik
szívesen gyilkoltak le elf örökösöket, de nem érdekelte őket egy magányos medve vagy egy
vakmerő nagymacska. El látta, hogyan megy végbe a változás és hogy hogyan lehet
visszacsinálni - vagy fordíthatja meg a folyamatot önmaga is az akaratának erejével. Rendben,
akkor már képes megváltoztatni a testét a kő hatalmának segítségével. De miért lett ez neki
megmutatva?
Hirtelen ismét Iymbryl Alastrarra mosolygó arcába nézett, aki ott állt mellette a bükkfák
árnyékában. Az arc megvonaglott és átváltozott a sajátjává, majd ismét megrándult és
visszaváltozott az Alastrarra Ház örökösének arcává. Smaragd szemek néztek rá a fehér haj
keretéből, amilyen minden Alastrarra örökösnek volt az idők során, vagy amilyenné igen
gyorsan változtak. A látomás újra megváltozott és most egy sokkal ismerősebb, fekete hajú és
sasorrú ifjút mutatott neki, aki meztelenül hajolt egy fürdőmedence fölé - teste hullámzani
kezdett és átalakult egy szőrtelen, elf testté Iymbryl arcával. Megértette; a kő azt akarja, hogy
változzon át.
Egy elfojtott belső sóhajjal Elminster szólította a drágakő hatalmát és felidézte Iymbryl
külsejét. Furcsa érzés suhant át rajta és ő lett Iymbryl, összes reményével és emlékével
együtt... lenézett a kezeire - és olyan kezeket látott, melyek inkább voltak egy keményen élő
és harcoló emberé, mint egy karcsú, kékesfehér bőrű elfé. Akaratát megfeszítve kezeit is
átváltoztatta azokká a kezekké, melyek nem sokkal ezelőtt még a vállát markolászták
görcsösen.
A kezek megvonaglottak, előbb eltorzultak, majd... átalakultak azokká a kifinomult,
kékesfehér bőrű kezekké. Bizseregtek és Elminster óvatosan tanulmányozta őket.
Mély lélegzetet vett, megborzongott és elméjébe idézte Iymbryl arcát, majd azt akarta, hogy
teste megváltozzon. Valami lassan kaparászó érzés jelent meg a hátában és mászott felfelé a
gerincén. Akaratlanul is összerázkódott és felnyögött az undortól. A látomás eltűnt és El
pislogva nézett végié a századok óta türelmesen ott álló fákon.
Lenézett. Ruhái lógtak rajta; vékonyabb és alacsonyabb volt, lágy bőre kékesfehér. Hold elf
lett belőle. Iymbryl Alastrarra lett belőle.
Ez eléggé használhatónak tűnt. Vajon van valamilyen teleportáló vagy hazahívó varázslat a
kőben, amellyel egyenesen Cormanthorba mehetne? Újra elmerült az örvénylő emlékek
között, most keresve valamit. Olyan volt, mintha egy harcolókkal teli csatatéren rohant volna
végig egy ismerős arcot kutatva... nem, úgy látszik nem volt benne ilyesmi. El sóhajtva
megrázta magát és az örökkön ott álló fákra nézett. Ruhái lazán csapkodtak körülötte, ahogy
körbefordult és erről eszébe jutott a nyeregtáskája.
Körülnézett és felötlött benne, hogy talán a mélyedésben hagyta a megszámlálhatatlan
mennyiségű páfránylevél és még több hobgoblin között, vállat vont és elindult délkelet felé.
Ha a vérszomjas lények nem tépték szét vagy törtek össze benne mindent, akkor később is
megtalálhatja egy varázslattal; persze nem is feltételezte, hogy lesz erre lehetősége ebben az
évben. Talán még a következőben sem. Ismét vállat vont; ha Mystra szolgálata ezt jelentette,
akkor kibírt már többet is.
Az elf alakjában valószínűleg sokkal egyszerűbb lesz bejutni a mesés elf városba, mintha
emberi formában közelítene. Elminster beleszagolt a levegőbe; az elf orrnak a fák illata...
erősebb volt. Képes volt megkülönböztetni - és talán még felismerni is - számos szagot és
illatot. Úgy érezte, hogy jobb is lesz ilyesmin gondolkodni, amíg mozgásban van. Ahogy
átlépett a fák között megérintette a drágakövet a homlokán, hogy megnézze; átváltozása nem
sértette meg vagy tüntette-e el onnan.
Érintésétől a kiira két dolognak is tudatára ébresztette; csak az ostobák teszik közszemlére a
Ház tudás-ékkövét - az ékszer hatalmának egy egyszerű szólítása elrejtheti azt. A másik pedig
az volt, hogy Iymbryl alakjában az emlékek ugyanúgy várták, de nem borították el.
Először elrejtette a követ, majd az átjáró felé fordult, mely mögött ott szikráztak az emlékek
színei és hangjai végtelen áramlatokban. Ezúttal barátságos folyónak tűntek, melyben
elmerülve megkeresheti azokat a hullámokat, melyeket látni szeretett volna és a többi meg
sem próbált előretörni az elméjében. El kikereste közülük Cormanthor városát és csodálattal
„bámulta" a csavart tornyokat, a formás erkélyeket, az otthonokat a hatalmas fák belsejében
és a díszes, lebegő lépcsőket és létrákat, melyek behálózták a várost a fától fáig emelkedő
hidakkal együtt. Némelyik ívesen emelkedett, mások tekeregtek, de egyiknek az oldalán sem
volt korlát. El nyelt egyet; el fog tartani egy ideig mire képes lesz nyugodtan átsétálni az
efféle alkalmatosságokon.
Ki vezette a várost? Az Uralkodó, mutatta neki a kő - valaki, akit kiválasztanak és nem
pedig születik a tisztségre. Egy „bölcs öreg" és fő ítélő minden vitában, úgy tűnt a fiúnak, aki
nem csak Cormanthor felett gyakorolt hatalmat, de övé az egész erdő. A tisztség mágikus ha-
talommal is járt és a jelenlegi Uralkodó Eltargrim Irithyl - idős és kedves Iymbryl szemében.
Az örökös azonban azt is tudta, hogy sok idősebb és büszkébb Ház másképpen tekint urukra.
Azok a büszke és öreg Házak, főként a Starym és az Echorn, magukénak tudhatták
Cormanthor hatalmának jelentős részét és az „igaz" elf vér megtestesülésének és őrzőjének
tartották magukat. Az ő szemükben az „igaz" elf...
Elminster kilépett az emlékek közül, ahogy azok rádöbbentették, hogy mit is csinál éppen.
Nem volt más választása - hacsak nem lett volna szükségtelenül kegyetlen. Egyáltalán meg
kellett volna érinteni a követ, mint Mystra szolgája?
Hirtelen megállt egy gigantikus méretekkel rendelkező bükk árnyékában és mély lélegzetet
véve hangosan szólalt meg.
- Mystra? - Azután suttogva tette hozzá - Hallgass meg, Úrnő. Kérlek.
Elméjébe villantak legerősebb emlékei Myrjaláról, ahogy nevetve sétálnak együtt a levegőben
és szemei érzelmeivel együtt változnak, elárulva ezzel isteni voltát... belekapaszkodott a
képekbe és szinte lehelve kiejtette a nevet újra. Megfeszítette az akaratát, hogy az istennőt
szólítsa.
Hideg érintette meg az elméje szélét - valami rémisztő, mindent átjáró hideg és suttogva
szólalt meg újra.
- Helyesen cselekszem, úrnőm? Áldásodat... adod rá?
A szeretet meleg hulláma öntötte el és Ornthalas Alastrarra képét hozta magával, ahogy egy
tágas, napos teremben áll, melynek oszlopai virágok borította, élő fák voltak. A kép egy
örökös szemein keresztül érkezett hozzá - és amikor az elf arca közelebb jött, a figyelő
megállt, kezét a homlokán lévő kőhöz érintette.
Ornthalas szemei elkerekedtek a csodálkozástól és a figyelő még közelebb lépett. Azért,
hogy... megcsókolja? Megérintse az orrát? Nem, hogy megérintse a homlokát, hát persze!
Ornthalas szemei közel voltak, hullámzottak, mint egy tükörkép a vízen, amikor megzavarják
a felszín nyugalmát. Amikor a kavargó kép kitisztult, az Uralkodó barátságos arca jelent meg.
A nézőpont hátrébb húzódott és Elminster meglátta a figyelő lábait, ahogy az meghajolt. El
valahogy tudta, hogy a figyelő az Uralkodó mellett áll azokkal szemben, akik rémülten utasí-
tották vissza, hogy emberek lépjenek be a birodalom szívét jelentő városba egy elf alakjában.
Egy elf alakjában, akit ismertek és legszívesebben megöl...
Hirtelen figyelmeztető tűz lángolt fel az elméjében, elsöpörte a látomást és Elminster újra az
öreg fa alatt találta magát. Megfordult és - Mystra kegyelméből - éppen időben, hogy
szembenézzen valamivel, ami mohón tekergőző, hatalmas kígyóként siklott át a fák
gyökerein. Valamivel, ami közeledtében fáradhatatlanul sziszegett, mintha egyvégtében
szavakat suttogna maga elé. Suttogott... varázslatok idézését? A különös bestia teste vagy
megtestesülése áttetsző volt és valahogy távolinak tűnő, életlen kép. Mintha diadalmas
nevetést hallatott volna, ahogy közeledett és számtalan karommal szaggatta maga előtt a
levegőt. Őt kereste.
Ez valamiféle elf őrző? Vagy valamilyen bukott vadállat-lich, melyet ősi mágia tart itt?
Bármi volt is, szándékai tisztán látszottak és karmai halálosnak tűntek.
 El majdnem elfutott, de a lény megragadta a tekintetét - egy része ijesztő, nyughatatlanul
tekergőző, míg a többi olyan volt, mintha széttépett, megtört varázslatok darabjaiból tevődött
volna össze. Számos szem úszott és körözött az állandóan változó testen. Valami mágikus
lénynek kellett lennie. Mystra biztosan gondot visel majd rá. Végülis ő a mágia istennője és El
egyike a Ki...
Karmok csaptak előre és bár még távol voltak, El valami bizsergést érzett. Az elméje mintha
eltompult volna; nem tudta akaratát a varázslataira fókuszálni.
Egyáltalán milyen varázslata maradt még?
Oh, Mystra! Nem emlékszem a varázslataimra!
Amikor a karmok újra felé csaptak most már közelebbről, rémület lángolt fel az elméjében
fényes tűzvillámként. Futás! El megfordult, és rohanni kezdett a fák között. Megbotlott,
ahogy az övénél hosszabb lábakat arra kényszerítette, hogy az övénél könnyebb testet vigye.
Az istenekre! De hát az elfek gyorsan futnak!
Sikerült eltávolodnia a karmos lénytől. Érzése szerint arra futott, amerről jött, de a sziszegés
követte.
Ismét megfordult, hogy megkockáztasson egy egyszerű ellenvarázst. Szinte az utolsó
varázslat volt ez, ami még a fejében maradt, bár az ékkő valószínűleg sokkal többet is tudhat.
A bestia olyannyira kaotikus, hogy talán az ellenmágiától széteshet...
Varázslata előrecsapott. A karmos, tekergőző lény megrázkódott, felszikrázott körülötte a
levegő és folytatta útját Elminster felé.
El megpördülve futni kezdett a fák és mohás kövek között, átugorva a gyökereket és a
gyanúsabb gombákat. A sziszegésbe keveredő bugyborékoló hangok nem maradtak el
mögötte.
Athalantar utolsó hercegét jeges hidegként érte a felismerés, hogy a szörnyeteg jóval
gyorsabb, mint ahogy képzelte.
Egyetlen fegyvernek használható varázslata maradt - egy apró lángnyelv, ami a mágus
kezéből csap ki. Arra szokták használni, hogy éghető dolgokat gyújtsanak meg vele vagy
állatokat ijesszenek meg. Nem éppen harci varázslat, de...
El egy fa mögé lépve visszatartotta a lélegzetét, majd mászni kezdett felfelé. Vékonyabb,
hosszabb ujjai megtalálták azokat a réseket is a kérgen, melyekbe egy emberi kéz képtelen lett
volna belekapaszkodni és könnyebb testét is jól megtartották. A sziszegő valami már közel
járt, mire Elminster talált egy elég vastagnak ítélt ágat.
Amikor a lény megkerülte a fát azonnal felnézett rá, mintha csak érzékelné a jelenlétét.
Elminster a dolog szemeibe tolta a lángnyelvet és hátraugrott, hogy elkerülje az esetlegesen
felé csapó karmokat.
Legalább némi hátrálásra számított, de a szörnyeteg habozás nélkül előrecsapott a lángon
keresztül. Ha bárminek is látszott, akkor nagyobbnak, mint azelőtt és sokkal vadabbnak, nem
pedig sebesültnek.
Karmok hasítottak a levegőbe őrült tekergés közepette; El egy gyors pillantás után úgy
döntött, hogy egy magasabb ág talán biztonságosabb lesz. Habozás nélkül elkezdett mászni. A
lény belemart a fába és úgy szelte át a kérget, mintha csak a levegőt érték volna karmai. A
következő csapás után el már biztos volt benne, hogy a lény a fatörzset támadja, és lassan
belekapaszkodik. El rémülten figyelte; a lény olyan sebességgel mászott utána, mint egy
fegyveres ember egy kötélen felfelé!
Nem kell sok, hogy elérje. Pont alatta volt és eltalálná, bármit ejtsen is rá. Nem mintha más
is maradt volna a fejében, mint néhány ócska varázslat, melyeknek semmi köze nem volt a
háborúskodáshoz. Az ékkő képességeit pedig nem volt ideje megismerni.
Úgy tűnt, hogy hamarosan ugrania kell. Egy hirtelen ötlettől vezérelve átlendült a fatörzs
másik oldalára, a lény kicsivel lassabban követte, ahogy belevéste ösvényét a növénybe. Ez
jó; legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy a szörnyeteg túl gyorsan követné, amikor le kell
vetnie magát a túloldalon. El visszalendült az előző helvére és szorosan megragadott egy ágat.
Amikor a dolog visszafelé kezdte kar-molni magát a fán, a szemei közé idézett egy
fényvarázst.
A fény előrecsapott és azonnal elhalványodott. A karmos szörnyűség még csak össze sem
rázkódott és El szemei elkeskenyedtek. Igen, valóban nagyobb lett és valahogy... szilárdabb.
Ahogy a lény közeledett, Elminster egy kisebb kutató mágiát használt - hogy megszerezze a
tudást, amire immáron semmi szüksége nem volt.
A varázslat elérte... és szertefoszlott anélkül, hogy bármilyen információt is küldött volna
használója felé. A karmos dög láthatóan növekedett.
Varázslatokkal táplálkozik! Ez az izé biztosan egy mágusgyilkos, még a Bátor Pengékkel
kalandozva hallott róla. Mágikus teremtmények, nagyon ritkák és a varázslatok energiáján
élnek. Azért alkották őket, hogy olyan varázslókat öljenek, akik harcnak egyetlen módját
ismerik - varázslatokat szórnak ellenfeleikre.
A mágiája, mindegy mit használ, csak erősebbé teszi, nem okoz kárt benne. Lehet ő a
Máguslordok Kiirtója vagy Mystra Kiválasztottja - de úgy tűnik képtelen abbahagyni a
folyamatos hibázást és túl sok energiát fektet abba, hogy erről legyen ismert előbb-utóbb.
Elég az önvizsgálatból; az efféle gondolkodás luxus a mágusoknak... és most az lesz a
legjobb, ha el is felejti a mágiát. Nem sok ideje maradt, mielőtt leugrik... vagy meghal. El
gondosan előhúzta egyik tőrét az övéből és heggyel előre a sziszegő és gurgulázó fej szemei
felé dobta.
A tőr átsuhant rajta és tompa puffanással érte a földet valahol arrébb, csupán egy fekete és
üres ösvényt hagyva maga után a lény testében. A mágusgyilkos összerándult, hangja
félelmetes és dühös magasságokba csapott, de valahogy távolabbinak hatott.
Azután abbahagyta a visítást és újra megindult a fiú felé, szemei gonoszán villogtak. Testén
a lyuk eltűnt, de az egész szörnyeteg láthatólag kisebb lett. Athalantar utolsó hercege
nyugodtan bólintott, lábát keményen megvetette az ág tövében és elrúgta magát.
A levegő a fölébe zúgott egy pillanatra és levelek ugrottak szét a kezei alól, ahogy elérte az
ágat, amit megcélzott. Ott lógva egy lélegzetvételnyi ideig hallotta a kényszeredett,
visításszerű hangot maga felett, majd oldalra lendült és leugrott, elcsavarva testét, hogy
elkapjon egy alacsonyabban fekvő ágat.
Úgy tűnt, hogy nem az a hős, akiről a dalnokok énekelnek. Az ág helyett csak leveleket
kapott el és azok leszakadtak vele.
Egy pillanattal később Mystra kiválasztottja keményen puffant a hátára érkezve, és egy
ösztönös fordulattal hangosat nyögve ugrott talpra. A háta még napokig fájni fog.
Némileg ernyedten és jóval lassabban tud majd futni. Elminster sóhajtva nézett vissza egy
pillanatra a tekergő lényre, ami sebesen mászott lefelé a fáról, hogy kövesse és megölje.
Ha használja az elméjében magányosan kószáló varázslatát, akkor visszajut a jogarhoz... de
akkor ismét keresztül kell gyalogolnia az erdő egy jókora szakaszán egy sziszegő
szörnyeteggel és talán rejtélyes követőjével jómaga és Cormanthor között.
Felkapta a tőrét. Volt még egy az övébe tűzve és egy tokba bújtatva az ujjasa alatt - de elég
volt ez ahhoz, hogy többet is tegyen vele, mint felmérgesíti a lényt?
Egy nagyon is emberi szitkozódást engedve meg magának az elf, aki nem Iymbryl
Alastrarra volt dél felé indult botladozva. A tőrt a kezében tartotta és azt kérdezte magában,
hogy vajon milyen messzire juthat, mielőtt a szörnyeteg utoléri.
Bárcsak elég időt nyerhetne és kitapasztalhatna valamit a kő tudásából...
Elmerülve vad terveiben és sietségében óvatlanul El szinte átrohant egy szikla peremén.
Bokrok fedték el előle: egy ősi szakadék romos szélén állt meg, alatta fákkal borított
mélység húzódott. Egy kis patak csörgedezett vidáman a sziklák között alant. El végignézett
rajta, majd vissza a mágusgyilkosra - ami gyorsabban közeledett, mint valaha. A fák gyökerei
felett tekeregve csapkodott fáradhatatlan karmaival.
 El végignézett a szakadék szélén és kiválasztott egy fát, ami kicsit a mélység fölé hajolt, de
elég nagynak és szilárdnak tűnt. Arra futott, egyik kezét előrenyújtotta, hogy leellenőrizze a
fát - és csak a suttogás közelsége figyelmeztette.
Úgy tűnt, hogy a mágusgyilkos meglepő sebességgel képes rohamozni, ha akar. El éppen
időben nézett vissza, hogy lássa a legelöl csapkodó karmot a feje felé nyúlni. Lebukott,
megcsúszott egy kövön és kétségbeesetten ragadott meg egy gyökeret, ahogy a szakadék
szélére került.
Guruló kövek fájdalmas zuhatagában lendült neki a sziklafalnak, de sikerült másik kezével
is elérnie a gyökeret. A sziszegő, tekergőző test átsuhant fölötte a csapás lendületétől.
Úgy negyven lábbal lentebb volt egy kiálló kő és a mágusgyilkosnak sikerült
belekapaszkodnia. A karmok szikrázva vájtak a kövekbe és a kiálló szikla úgy döntött, hogy
ideje társai után néznie a mélységben, Kifordult a helyéből és magával húzta kiszabadítóját is.
A kő és a szellemszerű bestia együtt csapódtak a lenti szikláknak. Egyikük sem pattant
vissza vagy gurult oldalra, csak Apor szállt fel körülöttük. El hunyorogva figyelt.
Amikor a por alászállt, azt látta, amit várt. Néhány karom szabdalta nyughatatlanul a
kőtömb szélét, ami a sziklákhoz szögezte a mágusgyilkost.
A kő elég szilárd volt, hogy lerántsa és a sziklákhoz szorítsa - de csak fémmel lehetett
megsebezni. Vagy lehet, hogy csak hideg vassal.
El felsóhajtott, végignézett a szakadék romos falán és mászni kezdett lefelé.
Vagy húsz méterrel lentebb a levezető út találta meg őt. A kövek a csizmája alatt
felmordultak, mint valami álmában beszélő ember és lassan elcsúsztak egymáson. El
eszeveszetten ugrott volna félre, de megcsúszott és tehetetlenül megindult lefelé guruló kövek
és laza föld folyamában úszva.
Miután óráknak tűnő ideig port köhögött, kitisztult a szeme és a füle. Mindene fájt.
Megint a régi formáját adta. Vajon elveszítette a követ is?
Egy gyors érintéssel meggyőződött róla, hogy a helyén van és csak őt várja, hogy szólítsa
hatalmát. Biztosan visszaváltozhatott, amikor megpróbálta meglovagolni a guruló köveket.
Vagy valami hasonlót.
Elminster feltápászkodott és felszisszent, ahogy ezer kőtől zúzott lábaira nehézkedett.
Botladozva indult a szakadék mélyén arra, amerre a mágusgyilkost sejtette.
Ott lehet, valószínűleg, s már biztosan kivájta maga fölött a követ.
Csak rá vár, hogy legyengülve odabotladozzon és a karmok elé tartsa a nyakát. Ez esetben
használni fogja azt a varázslatot és elölről kezdi útjának ezt a veszélyes szakaszát...
Azután meglátta. Szellemszerű karmok erdeje hullámzott a masszív kőtömb széle körül és
apró szikladarabok záporoztak szét minden csapás után. Valahogy még mindig a kezében volt
a tőre és óvatosan lesújtott vele az egyik karomra a szikla szélénél. Figyelte, ahogy az sem-
mivé foszlik pengéje nyomán és újra lecsapott.
Amikor minden karom füstként párolgott el, a herceg kihajolt a kőtömb széle felett és
beledöfött a tehetetlenül vonagló testbe alatta. Újra és újra. Semmi sem akasztotta meg a
pengét, de az örült sziszegés a kő alatt egyre gyengült és gyengült, amíg végül meg nem szűnt
és a kőtömb egy tompa koccanással leereszkedett az alatta lévő sziklára.
Elminster lassan és fájó tagokkal, de elégedetten indult el. Felnézett a szakadék szélére.
Egy férfi állt ott. Egy talárba burkolózó férfi, akit még sohasem látott - de az úgy tűnt, hogy
ismeri őt. Mosolyogva nézett le a fiúra és kezeivel néhány jelet kezdett a levegőbe rajzolni.
Elminster felismerte a jelekben a meteoreső varázsát és a mosoly sem volt valami barátságos.
Felsóhajtott, gúnyos üdvözlésre emelve kezét intett a férfinak - és ezzel a mozdulattal
megidézte várakozó varázslatát is.
Amikor a négy dühöngő tűzgömb a szakadék mélye felé száguldva megjelent a levegőben és
felrobbant, Athalantar utolsó hercege már nem volt ott.
A varázsló, aki olyan sokáig követte Elminstert, most ökölbe szorított kézzel állt a szakadék
szélén és keserűen átkozódva figyelte, ahogy az általa idézett tűz végigrohan a csupasz
sziklákon. Most megint napokat kell majd töltenie a könyvei fölé hajolva és kereső varázsla-
tokat szórva a világba, hogy megtalálja ezt a tacskót. Azt hihetne az ember, hogy maguk az
istenek vigyáznak rá és a szerencse úgy veszi körül, mint egy mágus-kabát, Elkerülte azt a
gyilkos varázslatot a fogadóban... a vén Surgath Ilder nem igazán ismert jobb változatot.
Azután valahogy csapdába ejtette a mágusgyilkost - és ahhoz a varázslathoz napokig tartott
megtalálni az összetevőket.
- Ó istenek, nézzetek le rám és átkozódjatok velem! - mormolta. Szemei még mindig gyilkos
vágyaktól csillogtak, ahogy elfordult a szakadéktól.
Mögötte a szakadék mélyén féltucatnyi sápadt alak emelkedett fel - sírkövek alól, melyeket
az elsöprő erejű tűz taszított félre.
Csendesen lebegtek oda, ahová egy a sziklafalból kimozdult kőtömb zuhant nem sokkal
azelőtt és áttetsző kezeik egy varázslat jeleit rajzolták a levegőbe egyetlen hang nélkül. A
kőtömb nyugtalanul megremegett és felemelkedett. A szellemszerű, lebegő alakok
hihetetlenül hosszan benyúltak a kőtömb alatt felfedett sötétségbe és kirángattak onnan egy
számtalan szemet forgató lényt, amely görcsösen csapkodott a levegőbe karmaival.
A mormogó varázsló hallotta a követ mennydörögve visszazuhanni a helyére és megemelte
egyik szemöldökét. Talán a fiúnak csak egy gyors ugrásra futotta és most itt van valahol a
szakadék közelében? Vagy a mágusgyilkosnak mégiscsak sikerült kiszabadulnia?
Megfordult és hátrahúzta ujjasát, hogy szabaddá tegye a kezeit. Még volt egy villámlánc
varázslata, ha a szükség úgy kívánja...
Valami kiemelkedett a szakadékból - vagy inkább több valami. Haragszellemek - emberi
alakjuk lábai helyén köd gomolygott és egész testük csupán fehér árnya valamikori
önmagának.
Ölni még tudnak, az igaz, de neki is megvan a megfelelő varázslata, hogy... mozdulatlanná
dermedve bámult rájuk. Elfek? Elf haragszellemek? És közöttük még mindig a levegőt
szabdalva megmaradt karmaival az ő mágusgyilkosa!
Ez volt az a pillanat, amikor Heldebran, Athalantar Máguslordjainak utolsó tanítványa
megízlelte a félelmet.
- És te? - kérdezte az egyik anyagtalan elf, ahogy lassan felé lebegtek.
- Tarts távolságot! - csattant fel Heldebran felemelve kezeit. A szellemek egyáltalán nem
lassítottak és a varázsló sietve megidézte a mágiát, amely minden élőhalottat örökre porrá
omlaszt. Figyelte, ahogy a fényből szőtt háló szikrázva beburkolja a szellemeket.
És ahogy elérte őket semmivé foszlott.
- Ügyes. - jegyezte meg egy másik szellem-elf miközben körbevették és leereszkedtek a
földre. Lábaik helyén még mindig csak köd gomolygott és testük mintha lüktetett volna,
folyamatosan fényesedve és újra elhalványodva.
- Ó, nem is tudom. - szólalt meg most egy harmadik szellem nehezen ejtve ki a szavakat
Közös nyelven. - Ezek az emberek mindig zajonganak és dolgokat mutogatnak. Egy egyszerű
szó és egy nézés is elég lenne pedig. És mindig olyan izgatottak, ha nem fitogtathatják a
hatalmukat... mint a gyermekek.
- Mert még gyermekek. - válaszolt egy negyedik. - Nézd ezt itt.
- Nem tudom, hogy ki vagy, - csattant fel Heldebran Athalantarból. - de én...
- Látod? Fenyegetőzik és kiabál! - tette még hozzá a negyedik elf.
- Hát akkor elég legyen ebből! - szólt most parancsoló hangon ismét az első. - Ember! A
tűzmágiát nem tűrjük itt. Felkeltetted a Szent Völgy nyughatatlan őrzőit és ennek meg kell
fizetned az árát.
Heldebran idegesen nézett körbe. A gyűrű mintha szorosabbra záródott volna, bár az elfek
nem mozdították karjaikat maguk mellől. Heldebran kiköpte a szükséges szavakat és felkapta
karmokká görbült kezeit.
 Villám ugrott ki a tenyeréből és éhes szikrákat szórva ugrált a szellemek között. Áthatolt
rajtuk és kétségbeesetten csapódott mögöttük a fákba. Füst szállt fel a kéregről és égett
levelek szaga kezdett el terjen-geni a levegőben.
Az egyik elf elfordította a fejét, hogy megnézze az eredményt és az ugráló villám hirtelen
eltűnt.
Heldebran körül a szellemek gyűrűje változatlan maradt. Az elfek semmi másnak nem
látszottak, csak kicsit meglepettnek.
- Mi több, - folytatta az első elf nyugodtan, mintha az iménti közjáték meg sem történt
volna. - idéztél egy lényt, amely mágiával táplálkozik és beküldted legrégebbi varázsaink
helyére. Ezt!
A szellemi őrző hangjában színtiszta undor jelent meg. Mellkasa megemelkedett és kis
fényáramlatokat lökött ki magából lüktetve. Azok előrefolytak majd összeállva utat engedtek
magukban a mágusgyilkosnak, karmai reménytelenül vagdostak az elfek szellemei felé.
Heldebrant elöntötte a remény hulláma. Talán a teremtménye tehet valamit ezek ellen az
árnyék-elfek ellen vagy...
- Legyen a büntetés illő és végleges, névtelen ember. - tette hozzá az elf, ahogy a
mágusgyilkos elfordította a fejét és meglátta teremtőjét.
Sötétség felhőzte el a számtalan szemgolyót, amikor Heldebran beléjük bámult és hirtelen
élénkséggel karmok nyúltak felé. Elhaló hangon suttogva és sziszegve teremtményének
megtépázott maradványa céltudatosan előrelebegett.
- Nem! - sikoltott fel a Máguslordok tanonca, ahogy az egyik karom elérte a szemeit. -
Neeem!
Az elfek gyűrűje mintha megszilárdult volna körülötte, tekintetük hidegen meredt rá. Az
ember varázsló megpróbált kitörni és valami láthatatlan erőből felépített falba ütközve
keményen megütötte magát. Zokogva tapadt a láthatatlan falhoz, azután a kutató karmok
megtalálták és elrántották.
- Valami fontos ember volt? - kérdezte az egyik elf amikor a hangok elhaltak és az elfek
visszaűzték a mágusgyilkost a semmibe,
- Nem. - válaszolt egy másik. - Valaki, aki Athalantar egyik máguslordja lehetett volna, ha
nem törik meg az uralmuk. A neve Heldebran volt. Nem tudott semmi érdekeset.
- Nem volt egy másik, aki ezzel a lénnyel harcolt? - kérdezte a harmadik szellem.
- Egy a Népből; tudás-követ hordozott.
- És ez az ember egy örökösre vadászott a mi völgyünkben? - a szellem-elf szemeiben harag
lángolt. - Hozzuk vissza az életbe, hogy újra megölhessük. De most lassabban.
- Elaethan! - állt meg a levegőben az első elf megütközve. - Legközelebb én csinálom az
olvasó varázst. Az emberek elméjének érintésétől kezdesz olyanná válni, mint ők.
- Ez ellen kellett védelmeznünk magunkat mindannyiunknak, Norlorn, amikor először jöttek
az erdőbe, ahol először láttam meg a nap fényét. Az emberek megrontanak minket; ez az igazi
veszély, amely a Népre leselkedik.
- Akkor talán meg kellene ölnünk minden embert, aki itt áthalad. - válaszolta Norlorn és
kihúzta magát, mint egy fényes, hideg-fehér láng. - Az a másik, aki egy varázslattal menekült
el a lángok elől; ember volt a kő ellenére is. Vagy legalábbis annak látszott.
- És ez az a veszély, ami őket fenyegeti. - mondta Elaethan halkan.
- Sokuk embernek látszik, de csak kevésnek sikerül elérnie, hogy az is legyen.

*****

Az ismerős gyökér előtt állt. A jogar ott volt alatta, láthatatlanul, befedve földdel és avarral,
amit sietve próbált minél inkább elrendezni. Elminster veszélyt kutatva körülnézett, de nem
talált semmit és a tudás-kővel leellenőrizte a varázslatát. Az emlékek röviden felörvénylettek,
de visszabirkózta őket az elméje hátsó részébe és megrázta a fejét, hogy kitisztítsa.
Visszajöhet ide - vagy inkább mondjuk úgy, hogy a jogarhoz - még kétszer. De ő inkább azt
szerette volna tudni, hogy... hogyan kerülje el azokat a támadásokat, melyek miatt vissza kell
térnie ide.
A rejtélyes varázsló és a mágusgyilkosa nem találhat egy olyan Kiválasztottat, aki ostobán
ugyanarra indul el másodszor is erről a helyről, amerre először indult. Ezért hát inkább
keletnek megy a dombok között és azután délnek, amint egy elég távoli ösvényt talál ahhoz,
hogy ne kerüljön vissza még egyszer a helyre, ahol a legnagyobb és legöregebb fák
növekednek.
Az erdőben a fényviszonyok és egyebek miatt egy elf sokkal jobban érzékeli környezetét,
mint egy ember. Ugyanakkor a járőröző elfek is szívesebben fogadnak egy Iymbryl Alastrarra
nevű elfet, mint egy vadidegen embert... hacsak nem Iymbryl személyes ellenfelei. Habár még
nem látott semmiféle arra utaló jelet az emlékek között, hogy Iymbryl olyan nagy ellenfele
lett volna bárkinek is.
Ezúttal alig egy pillanatig tartott felvenni Iymbryl alakját. Elminster a nyeregtáskával együtt
elhagyott varázskönyvére gondolt és felsóhajtott. Kénytelen lesz használni a drágakőbe rejtett
kisebb és gyakran érthetetlen elf varázslatokat, melyek alapvetően az Alastrarra örökös
személyes varázskönyvét képezik. De most nem volt ideje tanulni; legjobb, ha minél előbb
eltűnik a jogar közeléből, mert esetleg mágiát használó ellenfele itt is keresheti.
Elminster újra sóhajtott és elindult. Nem lenne jobb éjszaka utazni köd formájában és nappal
varázslatokat tanulni? Hmmm... valami, amin elgondolkodhat menet közben. Már csak
néhány napnyi távolságra lehet a várostól. Vajon vannak még napjai vagy a kő felzabálja
hordozója életerejét, esetleg az elméjét?
Ha ez meg fogja őt enni... Megérintette elf homlokát.
- Mystra, védelmezz meg! - nyögött fel.
- Megvédelmezlek. - A váratlan hangtól Elminster hálás ijedtséggel esett térdre, de az istennő
csupán négy szót tett hozzá: A kő biztonságos. Használd.
Egy pillanatnyi dermedt csend és kicsivel tovább tartó vigyorgás után Elminster úgy tett,
ahogy az istennő mondta neki.

*****

Az óriási gombák elszórt telepeinek lilás fénye arra késztette az utazót, hogy legalább a
földről emelkedjen fel és Elminster így is tett. Elméje tele volt varázslatokkal és a szíve
fáradtsággal. Napok óta gyalogok és nem történt vele semmi érdekes, leszámítva egy óriási
szarvast, akivel az egyik alkonyon szemtől-szemben találta magát, amikor megkerült egy fát.
Hosszú-hosszú utat tett meg Hastarl tornyaitól idáig, de még azoktól a tanyáktól számítva is,
melyeknek gazdái csupáncsak hallottak Athalantar létezéséről. Azonban most már közel
kellett lennie az elf városhoz, mert egyfolytában érezte az őrző varázslatok okozta bizsergést a
bőrén és időnként megpillantott egy-egy elf lovagot az égen. Nagyszerűek voltak barázdált
vértezetükben, mely lilán, kéken és smaragdszínben ragyogott, ahogy unikornisaik hátán
elvágtattak a magasban. Az állatok szőre selymes kék színben pompázott és egyikük sem
használt lószerszámot.
Több járőrcsapat is elment a közelében és jól megnézte magának a magányos elfet és
Elminster felfigyelt a készenlétbe helyezett gerelyekre és kis kézi számszeríjakra.
Bizonytalanul abban, hogy mit kellene tennie, csak csendes, tiszteletteljes bólintással
üdvözölte őket és lépteit nem lassítva továbbhaladt. Mindegyikük visszabólintott és folytatta
útját.
A fák között mohával és páfránnyal borított tisztásokra bukkant. Ezek között, rejtekhelyéről
csendesen kiemelkedve, találkozott az első gyalogos járőrrel. Vértezetük csodálatos volt és
mindegyikük felajzott hosszú íjat tartott célra, ahogy felé léptek. Ő nem változtatta meg saját
lépéseinek sebességét vagy irányát, elvégé mi mást tehetett volna?
Egy elf, aki magasabb volt a többieknél, visszaengedte az íjhúrt, amikor El megjelent. A
fegyver ott maradt lógva a levegőben, ahol elengedte. Az elf előbbre lépett és kezével
„megálljt" intett Elminster felé.
Elminster megállt és pislogva nézett a férfira. Legjobb lesz fáradtnak mutatkozni, hogy
elterelje a figyelmet a rossz kiejtéséről.
- Már néhány napja a környéken jársz - mondta a járőrök vezetője dallamos hangon. - és nem
kértél belépést a járőröktől... ahogy nem is ajánlotta azt fel senki sem közülünk. Ki vagy és mi
a célja utadnak?
- Én... - Elminster szava elakadt egy pillanatra. - Iymbryl Alastrarra vagyok, Házam örököse.
Vissza kell térnem a városba. Járőrözés közben számos ruukha támadt ránk és egyedül én
éltem túl... de a varázslataim felhívták egy ember varázsló figyelmét, aki egy mágusgyilkost
küldött utánam. Nem vagyok valami jól. A véremet keresem és pihenést náluk.
- Egy ember varázsló? - csattant fel a tiszt. - Merrefelé találkoztál ilyesféle féreggel?
Elminster intett a kezével, lehetőleg északnyugatra mutatva.
- Sok nappal ezelőtt ott, ahol a föld felemelkedik, majd hirtelen bukik alá. Túl... túl sokat
gyalogoltam, hogy tisztán emlékezzem.
Az elfek különös tekinteteket váltottak.
- És mi van, ha valami rátört az Alastrarra Ház örökösére út közben? - kérdezte egyikük
óvatos hangon. - Találkoztunk már hasonló alakváltókkal azelőtt. Betörtek otthonunkba és
rajtunk élősködtek.
Elminster olyan tekintettel meredt a beszélőre, amiről remélte, hogy elég tompának és
fáradtnak hat. Lassan megérintette a homlokát.
- Tudná bárki is, aki nem a Népből való, viselni ezt? - kérdezte a fáradt harag élével a
hangjában, ahogy a kő láthatóvá vált szemöldöke felett.
Mormolás kelt közöttük és az elfek szó nélkül visszaléptek vezetőjük mellől. Elminster
fáradtan bólintott és kimerültnek mutatva magát, botladozva elindult.
Nem látta, hogy mögötte a vezető szigorú tekintettel végigmérte az egyik harcost és bólintott
egyet. A harcos letérdelve a vértezete mellkasi részéhez érintette egyik öklét - és eltűnt.
Most már gyalogos elfek között járt, akik nem siettek semmilyen csatába, gondolta El
megkönnyebbülten. Legjobb lesz, ha megpróbálja utánozni a járásukat. Vajon látszik rajta,
hogy idegen? Vagy mindenki annak látszik, amikor a fáradtságtól botladozva tart valamerre?
Hozzátett még néhány botlást, hogy a maga mögött hagyott járőrcsapat jól lássa, majd
átment néhány fa között. Igazi óriások voltak, legalább harminc méter magasak. A talaj
emelkedni kezdett és a fák mögött egy nagy, napfényes területre ért.
Talán itt tudna...
Azután tompán előremeredve megállt. A nap fénye megcsillant Cormanthor
tündérvárosának tornyain. Gyönyörű spiráljaik ott emelkedtek a faóriások között és számtalan
volt belőlük. Az elé táruló kép egészen a látóhatárig húzódott, a levegő telezsúfolódott
hidakkal, függőkertekkel és repülő hátasokon ülő elfekkel. A hatalmas mágia kékes ragyogása
csillant meg mindenhol, még a nappali fény sem volt képes elnyomni. Lágy zene szólt
valahonnan.
El megengedett magának egy mély és megkönnyebbült sóhajt, ahogy a zene hangjai
körbefonták és megölelték, majd újra elindult. Minden pillanatban találkozhat őrökkel, amikor
a Dal Tornyai között jár.
Ez már egyfajta változás volt, nemde?
 Négy
ÚJRA OTTHON A VADÁSZ

A Népnek több balladája is szól arról, hogy Elminster Aumar Athalantarból mennyire
elámult Cormanthor látványán, amikor először pillantotta meg, és egy egész napot csak azzal
töltött el, hogy magába itta a város szépséges dicsőségét. Néha elég kár, hogy a balladák
sokat hazudnak.
Shalheira Talandren, Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű, De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki

A változatos színű üvegekből emelt, lebegő kupola alatt napfény színezte a levegőt
rózsavörösre, smaragdszínűre és kékre. Egy sisak egy fejen lila fénynyalábot tükriözött
vissza, ahogy elfordult. Viselőjének nem kellett utasítania társát, hogy tegyen úgy, mint ő.
A két elf őr együtt nézett le a város északi szélére á lebegő kupolából. Egy magányos figura
ment az utcákon azzal a fáradtsággal, ami a távolról jött utazókat lengi körül, vagy azokat a
szerencsétlen hírvivőket, akik sok nappal ezelőtt elhagyták valahol a hátasukat és azóta
gyalogolniuk kellett.
De lehet, hogy nem is volt annyira „magányos". A botladozó alak mögött egy másik jött,
innen a magasból jól kivehetően az elsőt követte. Egy harcos volt az egyik járőrcsapatból,
mágikus láthatatlanság köpenyébe burkolózva, ami jó szolgálatot tehet minden olyan tekintet
előtt, melynek tulajdonosa nem viselt az őrökéhez hasonló sisakot.
A két őr jelentőségteljesen nézett össze, majd odaléptek egy nem messze lévő
kristálygömbhöz és előrehajolva hallgatóztak.
A kristály felcsilingelt és hirtelen zajok töltötték meg a kupolát: változatos dallamok, lágyan
beszélgető hangok és egy távoli szekér kerekeinek ropogása az úton. Az őrök feszülten
figyeltek egy darabig, majd szinte teljesen egyszerre megvonták vállaikat. A magányos idegen
nem szólt senkihez, aki elment mellette és hasonlóképpen árnyéka sem.
Az őrök újra összenéztek. Egyikük kitárta kezeit egy "mit tehetnénk" mozdulattal. Az
idegennek - ha nem is Cormanthorból való volt - már volt kísérete. Ez azt jelentette, hogy
valamelyik járőrcsapat beszélt a magányos elffel és gyanút fogott. Talán szólni kellene az
idősebbeknek a Figyelők és az Éberek közül.
Habár ez nem lehet rosszabb valamilyen személyes viszálykodásnál és a magányos elf
egyszerűen csak átsétált a felfedő varázslatok fátylán anélkül, hogy bármilyen reakciót
mutatott volna.
A másik őr egy elhessegető intéssel válaszolt a széttárt kezekre és a kupola közepén álló
fához lépve leszakított róla néhány zafírszínű bogyót. A másik őr a kezét nyújtotta néhány
szemért és másik kezével egy mentavizes tálkát adott át társának. Egy pillanattal később már
egyikük sem emlékezett a magányos elfre és láthatatlan kísérőjére.

Tudta, hogy mit keressen. A tudás-kő megmutatta neki az épületet: sötét fenyők övezték a
házat („kihívó nagyzolás" néhány más Ház női szerint, ahogy Iymbryl tudta), melynek magas,
vékony ablakai az üveg-formázás mesterművei voltak. A rájuk mondott bűbájtól időnként
szellemszerű képek villantak fel táncoló unikornisokról és szarvasokról a mohás padlójú
teremben. Az egész Althidon Alastrarra munkája volt, aki Sehanine felé indult úgy kétszáz
esztendeje és azóta sem született finomabb mestermű egész Cormanthorban.
 Az Alastrarra Ház kertje körül nem volt kerítés, de a sövény és egyéb növények együtt
szinte folytonos akadályt képeztek az ösvények mentén, melyeknek irndarfák adtak árnyékot
a ház sólyom-szimbólumával megjelölve. Alkonyat után ezek az élő címerek kékes fénnyel
világítottak a szem előtt - melyből igen sok volt a büszke városban -, de nappal egy bizonyos
álcázott embernek sokat kellett vándorolnia, mire megtalálta a helyet, ami megfelelt az
elméjében felsejlő képeknek.
Sokan azt hiszik, hogy az istenek személyes szolgái mindent tudnak és mindent látnak, állja
útjukat bár fal vagy bármiféle fényes mágia. El mosolygott ezen a gondolaton. Maga Mystra
talán, de nem a Kiválasztottja.
A fák között megállt és megcsodálta őket fantasztikusan megcsavarodott törzseiket bámulva,
melyekből fenségesen zöld leveleket eresztve álltak szét a vaskos ágak. A kiira elmondta neki,
hogy vannak varázslatok, melyeknek a segítségével az élő fák egymásba olthatóak és
formázhatóak növekedés közben, de sem Iymbryl, sem felmenői nem tudták már, hogyan is
működik ez az ősi mágia vagy hogy ki képes még ilyesmire a városban.
A fákból növesztett kastélyok között kisebb lakok álltak formázott kövekből építve,
többnyire metszett üvegablakokkal. A levegőben magasan függő kertek tették végleg
bizonyossá, hogy az elfek képtelenek élni, ha nem ültetnek maguk köré mindenhová fákat és
más növényeket. Elminster próbálta nem megbámulni a körkörös ablakokat, a gondosan
megtervezett kerteket és hihetetlen épületeket maga körül, de sohasem látott még ilyen
szépséget egy városban. Nem csak egy épület itt és egy amott, hanem végig az utcákon
mindenhol. Szemben egy csoportnyi kastély-fa állt összekapaszkodó ágakkal, míg az egyik
oldalon egy kertben mágikusan mozgatott szobrokat látott, melyek valószínűleg felülmúlták
minden létező emberi kéz munkáját, még a mágus Ilhundyl kertjét is.
Az istenekre. Minden lépéssel újabb csodába ütközött. Emitt egy ház állt, mely magasra
csapó hullámot formázott, a túlhajtó ív alatt egy üvegfalú szobával - benne egy gondosan
formára metszett bokrokkal telt kert. Amott egy toronymagas vízfolyam áramlott át egy
színezett üvegfalú épület szobáin; bent az elfek sétálgattak a folyam körül. Lentebb egy
tölgyesben apró ösvény nyílt és vezetett egy kis tavacskához, mely körül padok táncoltak
széles körben. A bűbájtól ugrálni látszottak, ahogy tovalebegtek.
El továbbment, pillanatról pillanatra emlékeztetnie kellett magát, hogy botladozzon. Hogyan
fogja itt megtalálni az Alastrarra Házat?
Egész Cormanthor nyüzsgött ezen a napfényes délutánon. Utcáit mohafoltok lepték és
hidakon, melyek összekötötték a fákat és a tornyokat, számos elf volt - de sehol az emberek
városainak zsúfoltsága vagy pora... és az elfek mellett a legintelligensebb lények a macskák
voltak és szárnyas rokonaik, a tressymek.
Nem igazán tűnt városnak. De, legalábbis El számára, egy város általában tele van rideg
kövekkel, egymásra kiabáló emberekkel és félszerzetekkel, félelfekkel, egy vagy talán kettő
törpével is.
Itt azonban csak a kék tressymek és a kékesfehér bőrű elfek sétáltak ruhákban, melyeknek
divatját valószínűleg az évszakoktól^függően növekvő növények határozták meg. Voltak még
varázslattal elváltoztatott bőrkötények, melyeken néha szivárvány futott át, vagy olyan ruhák
is, melyek úgy tűntek, mintha egy halom csipke lebegne a viselője körül. Ezeket légruháknak
nevezték, tudatta vele a kiira miközben El próbálta nem megbámulni a csipkék által időnként
felfedett női testrészeket. Egynémely ruha olyan csilingelő hangot hallatott, mintha gondosan
megmunkált harangocskák sokasága gurulna le ugyanazon a lépcsőn.
Elminster próbált nem bámészkodni vagy túl sokszor odakapni a fejét, ha valami érdekeset
látott a szeme sarkából. Nemtörődöm arckifejezést erőltetett magára és ez úgy tűnt, hogy
kielégíti néhány járókelő kíváncsiságát eléggé ahhoz, hogy ne szólítsák meg. Legtöbbjük
amúgy is el volt merülve a saját gondolataiban. Bár a hangok sokkal kellemesebbek,
dallamosabbak és lágyabbak voltak, Cormanthor elfjei ugyanannyit beszéltek, mint az
emberek egy piacon. Elnek lopva sikerült kifigyelnie azt is, amit a legjobban szertett volna
látni; hogy hogyan lép egy elf. Megpróbálta utánozni a járásukat.
A legtöbbjük kecses volt, és könnyed, mint a táncosok. Ah, megvan - senki sem lépett a
teljes talpára, még a legmagasabbak és a legsietősebbek is csak a lábujjaikon és talpuk elülső
részén mentek. Kölcsönvett alakjában El hasonlóképpen tett, és elcsodálkozott egy pillanatra,
hogy addigi kényelmetlen érzése milyen gyorsan elmúlt.
Valami furcsa érzés kelt életre benne és ahogy továbbhaladván befordult még néhány sarkon
a fakastélyok és furcsa épületek között, szinte már biztosan tudta, hogy figyeli valaki.
Nem a számtalan véletlenszerű tekintet egyike, melyek a beszélgető is nevető elfektől, a
szárnyas macskáktól vagy paripáktól jöttek, hanem csupán egyetlen szempár, mely követi őt.
Elkezdett gyakrabban a háta mögé nézni menet közben, hátha elkapja kísérője tekintetét, de
csupán az érzés erősödött, ahogy követője valószínűleg közelebb húzódott. Néha megállt és
körbefordult, mintha csak az utcák látképét vizsgálgatná egy-egy sarokról nézve - de
valójában azt figyelte, hogy ki megy vele egy irányba és melyik arcot látta már többször is.
Néhány elf furcsán nézett rá és ilyenkor a fiú gyorsan elfordult. A furcsa nézés azt jelentette,
hogy szerintük Ő viselkedik furcsán. Nem akarta felhívni magára a figyelmet, Még ha nem is
találja meg üldözőjét. Folytatnia kell az útját és lehetőleg nem foglalkozni nagyon a lapockái
közti szúró érzéssel, ami a közelgő valakire hívta fel a ügyeimét.
Van ebben a városban valami, ami kiszűri az idegeneket a Népből? Kell, hogy legyen,
feltételezte El, máskülönben már rég elsöpörték volna őket az alakváltók, akiket az emberek
alunsree néven neveztek. Vagy az utánzók... hmmm, de véletlenül nem egy elf szó az
„alunsree"? Az elfiek valószínűleg már akkor szembekerültek ezzel a problémával, miikor az
emberek még barlangokban és sárkunyhókban laktak.
Szóval valaki kiszúrta. Valaki, aki elég ügyes ahhoz, hogy utána lopakodjon Cormanthor
utcáin. Mit tudna tenni ez ellen?
Semmit, azon kívül, amit most is csinál - keresi az Alastrarra Házat és nem nézeget idegesen
a háta mögé. Nem merte megkérdezni a helyes irányt és nem akarta felhívni magára a
figyelmet, hogy bárki is kellemetlen kérdéseket tegyen fel, mielőtt segítséget nyújtana... és
nem akart a kő mágiájához folyamodni, amíg kétségbe nem esik.
Kétségbeesés: dühös elf mágusok veszik körül és mindegyikük a halálát kívánja a kezében
lángoló mágiával lecsapva rá. El úgy nézett körül az utcán, mintha ez néhány lélegzetvételnyi
időn belül megtörténhetne, de a látkép ugyanazt az ünnep előtti hangulatot mutatta, mint
addig. A népek körülötte ugyanazokkal a táncoló léptekkel haladtak tovább kis csoportokban,
minden lépéssel valahogy kihangsúlyozva saját fontosságukat. Kürtök éneke csalt újabb
dallamot a levegőbe és keleten két pegazuson lovagló elf üldözte egymást játékos hurkokat
írva le a levegőben.
Ha mert volna, akkor felült volna valamelyik lebegő székre az út mohos széle felett állók
közül és csak azzal kellett volna törődnie, hogy haladtában Cormanthor szépségeit figyelje.
Ha felfedeznék valódi alakját, akkor ott helyben megölnék és maradna egy újabb elvégzetten
feladata, amit lymbryl bízott rá. Hol lehet ebben a végtelen erdőben az Alastrarra Ház
egyáltalán? Órák óta sétálgatott már az utcákon és a nap kezdett lefelé csúszni a nyugati égen.
Ahogy egyre lejjebb ereszkedett, úgy növekedett Elminsterben az érzés, hogy rejtélyes
árnyéka meg fogja támadni.
Miután besötétedik? Vagy bármikor, amikor a helyzet kicsivel magányosabbá teszi? Ahol
most állt, ott a keresztutak hálózata megritkult, ahogy a fények, hangok és hidak is. Ha erre
megy tovább, akkor lehet, hogy a városon túli erdőbe jut... délkelet felé. Igen, délkeletre.
Elnézett abba az irányba; hatalmas fákat látott kúszónövényekkel borítva és egy páfrányokkal
teli mélyedést. Döntött. Személyes megítélése szerint a páfrányos mélyedések most nem
voltak a kedvenc helyeinek listáján.
Megfordult, és visszafelé indult a lábujjain lépkedve, ahogy az elfektől látta. Olyan
céltudatosan mozgott, ahogy csak tudott, mintha ismerné útja végét. Kezét az inge ujjába
rejtett tőr markolatának közelében tartotta. Vajon egyenesen az ismeretlen ellenfél karjaiba
rohan? Csak pengét kell rántania az illetőnek, és kitartania elé, hogy sietségében
belerohanjon?
Balról kellemes hárfapengetést hallott egy kertből, melyben a virágok egy része a levegőben
lebegett. Tovább kell mennie; mi mást tehetne?
A küldetés után, amit a haldokló elf bízott rá, rögtön Mystra feladatával kell folytatnia. El
megrázta fejét elkeseredésében. A hely olyan szépséges volt, hogy szerette volna, ha lenne
egy kis ideje sétálgatva nézelődni.
Ugyanúgy, ahogy békében szeretett volna felnőni apjával és anyjával az oldalán, nem pedig,
mint máguslordok által vadászott, árva törvényenkívüli. Igen, valaki mindig volt a közelében,
hogy leselkedve és mágiával romba döntse a vágyait. Összeszorított fogakkal tartott
északkeleti irányba. Végigmegy a városon és elkezd körözni kívülről befelé - tudta, hogy a
város szívén már áthaladt az Alastrarra ház jelvényének legcsekélyebb jele nélkül.
Nem csapott le rá észrevétlenül egyetlen penge sem, de az érzés, hogy figyelik, nem
halványodott. A bűvös jelképek körülötte elkezdtek egyre erősebben csillogni, ahogy folytatta
útját. A lenyugvó nap nranyszín fénnyel vonta be a fák csúcsát, de az ágak alá már nem jutót-
lak el fénydárdái.
Az elf játékok hangja és a zene egyre erősödött és Elminster próbálta nem kimutatni, hogy
mennyire ideges. Talán a tudás-kő a bolondját járatja vele? Lehet, hogy egy régebbi Alastrarra
Házat mutatott neki vagy a lak a városon kívül van? Az emlékek között nem volt olyan
jelenet, hogy bárki is átvette volna az épületet és olyan sem, mely szerint itt van
Cormanthorban. Iymbryl biztosan tudta, hogy hol lakott.
Igen, túl jól tudta ahhoz, hogy a dolog a kőben raktározott emlékek közé mélyen beépüljön.
Az Alastrarra Ház holléte mindennapi és jól ismert dolog volt minden kőhordozója számára,
nem pedig valami...
Állj! Nem ez volt az a - az a sólyomszimbólum, amit keresett?
El megfordult és meggyorsította a lépteit. Ott volt!
Magában gyorsan köszönetet mondott Mystrának és majdnem hangosan is hálálkodni
kezdett.
Az íves kapu nyitva állt, az oszlopait körbefonó indákon kék és zöld varázsfények játszottak
rápislogva a fiúra. El belépett, megtett még két lépést és visszafordulva végignézett az utcán.
Nem volt ott senki, de a láthatatlan figyelővel kapcsolatos érzés nem enyhült.
Valami megcsillant előtte a tekergő kerti ösvény felett. Valami, ami egy pillanattal azelőtt
még nem volt ott. Egy elf harcos csillogó sisakja és vállai..
Vagy valami hasonló öltözetű őré, mert a herceg nem látott mást, csak a fejet, a vállakat és a
karokat - a többi sötétségbe olvadt, majd semmivé foszlott a torzó alatt, mintha füstből lenne.
Ahogy El rábámult, egy másik alak emelkedett ki az első mögött a bokrokból; egy hasonló
harcos.
El nyelt egy nagyot. Valószínűleg felébresztette a hely mágikus védelmét. Varázslatokkal
intézni el a dolgot nem tűnt a legbölcsebb dolognak, amit tehetett. Lassan körbefordult a
sarkain, ahogy az őrök egymás után olvadtak ki a levegőből körülötte az alkonyi kertben és
lassan körbevették.
Tűz lángolt fel az egyikük sisakján felcsúszó a szemfedő alatt. El szembetalálta magát azzal,
aki először jelent meg az útjában. A lak úgy emelkedett a harcosok mögött, ahogy a drágakő
mutatta neki. A mozgolódó fények a keskeny ablakokban félreismerhetetlenek voltak.
Valaki biztosan kinéz majd az ablakon, hogy lássa, miféle lényt ölnek meg az őrök;
Elminster csendesen állt és eszeveszetten keresett valami útmutatást a drágakőben elrejtett
emlékek között, s közben a sisak mögött világító lángok közül egy smaragdszín fénysugár
indult felé.
 Nem érzett fájdalmat; a sugár áthatolt rajta és csupán bizsergő érzést hagyott maga után,
nem pedig hústépő fájdalmat. Meleget érzett a szemöldöke felett és hirtelen vakító fény
villant. Hunyorítva pislogott, amíg újra nem látott.
A kő életre kelt a homlokán és táncoló lángnyelvként világította meg a sötét kertet. Úgy
tűnt, hogy az őrök elégedettek voltak ezzel a válasszal ki nem mondott kérdésükre. A
kutakodó sugár elhalványodott és az őrzők az első kivételével egyesével eltűntek. Az sötéten
csillogva függött tovább előtte a levegőben.
Elminster nyugalmat erőltetve magára felé indult és várta, hogy a teremtmény altestének
füstje az orrába csap.
Nem. Ahogy közelebb lépett, a csendes őrző egy pillantás alatt eltűnt és feltűnt mögötte az
Alastrarra Ház bejárata. Zene szivárgott át haloványan a kapun és a kétszárnyú ajtó egyik
felén aranyszínű fényszikrák táncoltak valamely bonyolult mintát írva le.
A kő nem mondott neki semmit az esetleges csapdákról, ajtó-csengőről vagy ajtószolgáról,
így hát elindult az ajtó felé és kinyújtotta kezét a félholdat formázó kilincs felé, amely a
levegőben lógott előtte. Köszönet Mystrának, ha az ajtó nincs bezárva, gondolta.
Ahogy az utolsó lépést megtette az ajtó irányába, El érezte, hogy valami megváltozott.
Kísérőjének hosszú órák óta tartó jelenléte megszűnt.
Hűvös megkönnyebbülés söpört végig rajta - megkönnyebbülés, ami szinte egy teljes
lélegzetvételnyi ideig tartott, ahogy a kilincs elhajlott a keze alatt és ő a nyitott ajtón át
belebámult a mögötte lévő teremben összegyűlt elfek meglepett tekintetébe.
- Uh! - suttogta majdnem hangosan felnyögve. - Mystra Úrnő, ha igazán szeretsz, akkor most
légy mellettem!

*****

Van egy régi trükk Hastarl tolvajai között, amit akkor használnak, ha valakit azon kapnak,
hogy olyan helyen jár, ahol semmi dolga. Nem lévén ideje gondolkodni, El most ezt
használta.
Az öt elf megdermedve állt üvegekkel a kezükben, melyekből bort öntöttek mogyorót és
mindenféle zöldségeket tartalmazó tálakra, melyek körülbelül egy asztal magasságában
lebegtek előttük. Az álcázott ember egyszerűen közéjük lépett és kihúzva magát felsőbbrendű
bólintással jelezte, hogy felismeri őket - amitől egyébként igen messze állt, tekintve, hogy a
kő még csak egy szolga képét sem mutatta meg neki; lymbryl valószínűleg nem sokat
foglalkozott az alsóbb osztályokkal - és a terem hátsó része felé tartott, ahol a kis belső kert
felé vezettek átjárók. Mögötte a szolgák sietve tisztelegtek és köszönéseket mormoltak,
amiket nem volt szabad meghallania a helyzetre való tekintettel.
Hirtelen nevetés hangzott fel egy nyitott ajtóból jobb felől, amitől a szolgák gyorsan
elfelejtették a belépőt és visszatértek dolgukhoz. El megkönnyebbülten mosolygott. Mystra jó
szerencsével áldotta meg ezúttal. Az egyik átjáróból üvegek sora lebegett ki úgy mellkas
magasságban az egyik szolga elmormolt idézésére válaszul.
El mosolya az arcára fagyott, amikor egy elf nő táncolt ki egy másik átjáróból és az arcába
bámult. Nagy, sötét szemeiben meglepetés csillant. - Nagyuram! Nem gondoltuk, hogy még
három hajnal előtt visszatérsz!
Hangja kedves volt és karjait ölelésre emelte.
Ó, Mystra!
El újra csak úgy tett, ahogy Hastarl sikátorai tanították neki. Kacsintott egyet, félrelépett az
ölelő karok elől és ajkaihoz emelte egyik ujját egy „ne mondd el senkinek" mozdulattal.
Működött. A lány vidáman felkuncogott, egy jövőbeni kellemes szórakozást kifejező
mozdulattal intett és folytatta útját a nagyterem felé. Rövid ruhájának selyemöve félrelendült
egy pillanatra és felfedte a csaton csillogó Alastrarra sólymot.
 Hát persze. A szimbólum az egyetlen része az egyenruhának, egyébiránt még az öt szolga is
azt viselte, amit kényelmesnek tartott a maga számára. Kölcsönvett emlékei közül most
előreúszott a nő arca, aki éppen eltűnt az egyik sarok mögött és egy név: Yalanilue. Iymbryl
emlékezetében ugyanolyan vidáman kacagott, mint az imént, arca közel az övéhez. Csak ruha
nem volt rajta.
El mély lélegzetet véve visszaküldte a képet oda, ahonnan jött. Legalább a tudás-kő segített
leküzdeni az elf nyelv apró csavarait.
Az átjáró egy körkörös terembe vezetett, melyet lebegő fénygömbök világítottak meg egy
szép ívű csigalépcsővel és néhány csukott ajtóval egyetemben. Kilépett rajta és balra egy
boltívet talált, amely mögött a csillagok egy töretlen felszínű medencéről verődtek vissza,
jobbra egy másik egy sötét szobába vezetett, ami a ház szoborgyűjteményének otthont adó
teremnek tűnt.
El a lépcső felé indult, lehetőleg maga mögött akarta hagyni a szobát, mielőtt egy újabb
Alastrarra tűnik fel valahonnan. Felfelé menet maga mögött hagyott egy termet, ahol táncosok
léptek oldalra és előre, valószínűleg valamely bonyolult elf mozdulatsorba kezdve. Mindkét
nembeliek csupán a vállukra omló hosszú hajukba öltöztek és bőrükre valószínűleg
valamilyen új divat szerinti jeleket festettek. Tincseikről apró harangok lógtak.
Az egyik elf észrevette az elsiető herceget, de El egyik kezét arcára tette, mintha mélyen
gondolkodna valamin és észre sem venné a táncosokat.
A lépcső egy pihenőhöz vitte, amit lebegő növények füzérei díszítettek - vagy inkább
spirálos aljú cserepek, melyeket elhajoltak, hogy változó magasságokban lebegjenek és a
bennük lévő növények túlburjánzó levelei néhol a pihenő köveit söpörték.
Elhajolva előlük ment tovább a félhomályban feltűnő átjáró felé, még mindig fenntartva
„gondolataiban elmerült" pózát. Hirtelen megállásra kényszerült, amikor valami az útjába
került.
Hideg, fehér villanással virágzott ki előtte a pihenőt megvilágító halvány fényt visszaverve
egy előretartott kardpenge.
A penge magától függött a levegőben, de néhány lebegő, mágikus fényfolt elf kezeket
sejtetett az átjáró mögött egy sötét sarokban.
A kezek egy jóképű, szinte zömök elfhez tartoztak, aki Cormanthorban valószínűleg izmos
óriásnak számított. Az elf könnyedén emelkedett fel egy a padlóra festett, csillogó játéktábla
mellől, ahol varázsköröket játszott egy törékenynek tűnő szolgával a sötét teremben - egy
nővel, aki szép lett volna, ha nem csillant volna a szemeiben félelem. Vesztésre állt és nem
kétséges, hogy már az ellenfele által beígért büntetés lebegett a szemei előtt. El arra gondolt
egy pillanatig, hogy vajon a vesztés vagy a győzelem járna neki nagyobb kínnal.
A tudás-kő szerint a vele szemben álló zömök elf Riluaneth, akit az Alastrarra Ház magához
vett szülei halála után és mindig is bajok forrása volt. Követelőző és kegyetlen, hitvány
családtag, aki örömét leli két bátyja, Iymbryl és Ornthalas intrikákkal való kínzásában.
- Riluaneth. - üdvözölte El halkan. A csillogó penge lassan felé fordult a levegőben. A herceg
nem foglalkozott vele.
Volt egy varázslat, amit a kő sürgetően tolt elméjébe. Egy varázslat, amit Iymbryl Riluaneth
alakjával kötött össze haragjában. El befelé fordult és mozdulatlanul állt, ahogy a zömök elf
elindult felé.
- Mint mindig, Iym, - mormolta Riluaneth. - most is ott jársz, ahol nem látnak szívesen.
Egyszer még megbotlasz és felsérted magad valamin... talán nem is olyan soká.
A penge körüli fény hirtelen eltűnt és a sötétségből a fegyver sziszegve vágódott ki El arca
felé.
Riluaneth csendes nevetésétől kísérve félrehajolt. A kard elsuhant felette és kirepült a
félhomályba célpontját kutatva. A szolga felzokogott a rémülettől és többre nem volt képes,
ahogy a penge visszafordult és a szája felé indult.
 Elminster zordan ismerte fel, hogy ez lehet az ára az ő életének. Egy gyors varázslat
félrelökte a pengét röptében és az pörögve repült el az elf lány előtt. Riluaneth meglepetten
nyögött fel. Az övéhez kapott egy ott hordott kés markolatáért.
Nos, egy idegen ember legalább egy jó dolgot cselekedett az Alastrarra házban ma éjjel. El
összeszorította a fogait és harcolni kezdett az elf edzett akaratával a penge irányításáért. A
küzdelem hirtelen véget ért, ahogy Elminsternek sikerült egy kicsivel az elf kirántott tőre fölé
emelnie a pengét és átdőfni azt a rekeszizmokon.
Riluaneth megtántorodott, az oldalából kiálló markolat felé kapott, miközben tőrét
szorongatva néhány szót próbált kiáltani. A tőr felszikrázott, ahogy a benne rejlő mágia
elkezdett kiszabadulni. El - nem akarván, hogy eltalálja valami halálos, ami annak is látszott -
használta Iymbryl varázslatát, amit az a másik elf számára tett félre.
A nagydarab elf egy fehér felhő formájában kiengedte az összes levegőt, amit azelőtt
beszívott és megpördült. Még több fehér gőz göndörödött ki orrán, fülein és a szemei körül.
Riluaneth agya lángra kapott a fejében, amit Iymbryl valószínűleg valami stílustalan és sötét
humornak szánt. Az elf „begőzölt".
Ez történt. El éppen időben lépett félre, ahogy a hatalmas test felé dőlt és fejjel előre a
lépcsőkre zuhant. Még kettőt fordult, majd eltűnt a csigalépcsőn.
Valaki felsikoltott odalent. El türelmetlenül fürkészte a mágiát, amit a kő éppen büszkén
felmutatott előtte. Félresöpörte a büszkén varázslatokat alkalmazó nemes elf arcok mosolyát
az emlékekből és megtalálta, amit keresett.
A vértűz varázsa, ami semmivé égeti a zömök bajkeverőt. Az alku nélküli vétel törpe szokás
volt, de Elminsternek nem volt ideje ilyesmin gondolkodni; valaki megszólaltatott egy mély
hangú gongot odalent.
Rövid fényvillanás mutatta a lépcső felől, hogy Riluaneth teste lángra kapott. El a játéktábla
felé nézett, de az eltűnt - szolgával, figurákkal, mindennel együtt. Nem ő volt az egyetlen a
házban, aki gyorsan mozgott.
Viszont ő lehetett az egyetlen ember, aki itt megölt egy elfet. Átok szálljon az összes
kegyetlen és arrogáns fickóra. Miért nem futhatott inkább Iymbryl testvérébe ebben a
teremben és nem újabb bajba?
Alant a tűz elhalt és a penge csendülve esett a padlóra. Mostanra már nem maradhatott más
Riluaneth testéből, mint füst és némi hamu.
Ideje volt eltűnni innen a nagy ház egy másik részébe. Van, aki rájöhet, ki ölte meg az elfet
és a szavak gyorsan terjednek. Ha valahogy megtalálná a másik örököst...
El maga mögött hagyta az átjárót és bevágtatott egy boltív alá, minden elf kecsességtől
mentesen, ami valószínűleg csodálkozásra késztette volna a helyi szemlélőket. Szélesre tárt
egy ajtót és beugrott a mögötte lévő magas terembe. A termet mindenfelé fémszobrok és
polcok borítottak. A szobrok keze megmozdult és könyveket tartott felé, ahogy elment
közöttük.
Az Alastrarra könyvtár? Vagy egy olvasószoba? Szívesen itt töltött volna néhány telet úgy,
hogy nem törődik semmivel, ami a szobán kívül tör...
Egy újabb ajtó került elé. El kikerült egy lebegő széket, ami kényelmesebb ülőhelynek tűnt
bárminél, amit valaha b látott és az ajtó kilincse felé nyúlva továbblépett.
Már csak két gyors lépésnyire volt, amikor az ajtó kitárult előtte és alig néhány ujjnyira a
sajátja előtt egy meglepett elf arcot talált. Nem tudott időben megállni vagy kikerülni...

*****

- Pontosan ide esett, Nagyrabecsült Úrnő. - mondta a táncos előremutatva. Olajos teste
megcsillant a parázstartók szikrázó fényében, amelyek az Alastrarra ház úrnőjének akaratára
engedelmesen körülvették őket.
 A szilvaszín köpeny, melyet viselt sorban felfedett minden ujjnyi részt karcsú nemes
testéből, ahogy kékes füstként gomolyogva körülötte hol itt, hol ott takarta el vagy éppen
hagyta szabadon. A hozzáértő szem felismerhette, hogy már századok óta nem volt fiatal, de
még a hozzáértő szemet is könnyen megtéveszthette a keskeny, szépséges arc és a sima bőr.
Kevesen mertek azonban ránézni, amikor a szép arc elsötétedett a haragtól, mint most is.
- Hátrébb! - parancsolta egyik kezével intve, hogy nyomatékosabbá tegye akaratát. Köpenye
gondosan formált gallért alkotott vállaira és haja haragosan örvénylett körülötte, egy szolga
csendesen összerázkódott mögötte. Még csak háromszor látták ilyennek és minden
alakalommal az épület egy részébe került, hogy megnyugodjon.
Ezúttal néhány kurta szóval szőtt mágiát. A kard engedelmesen emelkedett a levegőbe és
heggyel előre felszáguldott a lépcsőkön. Úgy vezeti majd őket Riluaneth gyilkosához, mint
egy csalhatatlan vadászkutya. Nem kétséges, hogy játékai vagy kibírhatatlan viselkedése
hozta el a végzetet számára, de senki sem léphet be az Alastrarra Házba és ölhet meg egy
családtagot anélkül, hogy kétszeresen is megfizetné az árat.
Namyriitha Úrnő kicsatolt valamit az övén és köpenye alsó része lehullott. Félrerúgta és
megindult felfelé a lépcsőkön, lábait csak áttört csipke lengte körbe. A korlátba kapaszkodó
ujjai félúton valami sötéthez és ragacsoshoz értek.
Anélkül, hogy lassított volna léptein ránézett a korlátot borító vérfoltra, majd kifejezéstelen
arccal az ujjaira. Meg sem próbálta megtörölni kezét vagy lelassítani, csak követte tovább a
levegőben suhanó pengét.
Alant a táncosok egyike bizonytalanul vette fel a földről a ledobott ruhadarabot és egy
szolgának nyújtva a lépcső felé fordult, hogy kövesse a Ház Úrnőjét. Ijedtükben habozva egy
kicsit több szolga is követte.
Mire elérték a pihenőt, az Úrnőnek és a kardnak már nyoma sem volt. A táncos futni
kezdett.

*****

El az utolsó pillanatban lenyúlt és térde elé tette a kezét, így lebukva vállával érte a szolgát
és az ajtót. Mindkettő hatalmas reccsenés kíséretében repült vissza az átjáró mögötti szobába,
majd újra Elminster útjába estek. Az elf kicsavarodott lábakkal feküdt a padlót borító szőr-
méken és nem mozdult.
El tántorogva nyerte vissza az egyensúlyát és tovább futott. Valahol alatta újra feldöndült a
gong. Több irányba is vezető boltívek jelentek meg előtte - ez a ház nagy - és ezúttal balra
fordult. Talán teljesen visszakanyarodhat.
Rossz választásnak bizonyult. Két elf futott felé a választott irányból kivont karddal és
csillogó, tengerkék vértezetben.
- Betörők! - kiáltott El reménykedve, hogy sikerült Iymbryl hangját utánoznia. Arra mutatott,
amerről az őrök jöttek. - Tolvajok! Arra futottak!
Az őrök megpördültek és futni kezdtek visszafelé, bár egyikük mintha gyorsan tetőtől-talpig
végigmérte volna.
- Legalább nem az Úrnő maga jött megnézni, hogy elég éberek vagyunk-e. - hallotta az egyik
őr suttogását, ahogy velük együtt átrohant a boltív alatt. Előttük egy terem tárult fel, melyet
egy kitárt karú elf nőt ábrázoló, élethű szobor uralt. A terem távolabbi végén egy lépcső
tekeredett lefelé. Oldalról egy keresztfolyosó nyílt, valószínűleg az őrök szállásaihoz vezetve,
a falban itt-ott díszes, kétszárnyú ajtók álltak. Elminster kiválasztotta az egyik neki tetsző ajtót
és arra kanyarodott. Alig néhány lépésnyire volt a gyűrű alakú kilincstől, amikor meglepett
kiáltás tudatta vele, hogy az őrök a lépcsőn haladva észrevették eltűnését.
Megragadta a kézbe illő karikát és megcsavarta. Az ajtó kinyílt és az álcázott ember
gondolkodás nélkül beugrott rajta.
 Gyorsan körülnézett, hogy miféle bajba lépett már megint bele és egy a levegőben lebegő,
ovális ággyal találta szemben magát egy sötét, kupolás szobában. Az ágy fölött egy fa
lombjához hasonlító mennyezet lebegett és smaragdszín szikrák jelentek meg a levelek
között, ahogy az ágy tulajdonosa felült, hogy megnézze ki tört be a hálószobájába.
Vékony volt és különlegesen szép, kékesfekete haja vállai köré omlott. Hálóruhát viselt, ami
nem volt más, mint egy csomó kékeszöld selyemszalag, ami elöl omlott le rajta - és
valószínűleg hátul hasonlóképpen. Szabadon hagyott nyaka és vállai fehéren villantak a fél-
homályban. Riadtságtól elkerekedett szemei vidámságot tükröztek a hirtelen felismeréstől és
lemászva az ágyból előrenyújtott karokkal indult Elminster felé.
- Oh, legkedvesebb bátyám! - lehelte El szemeibe nézve. - Visszatértél és egészben vagy!
Szörnyű álmom volt a halálodról! - A lány az ajkaiba harapott és szorosabbra fonta karjait
körülötte, mintha többé nem akarná elengedni. Ó, Mystra!
- Nos, - kezdte a herceg esetlenül. - van valami, amit el kell mondanom...
Hatalmas dörrenéssel vágódott ki a szoba szemben lévő ajtaja, és egy hasonló hálóruhát
viselő, dühös tekintetű, magas elf nő rontott be rajta. Kezei körül idézett tűz lángolt. Mögötte
egy terem tárult fel tele kék vértezetes őrökkel az Alastrarra sólyommal a mellkasukon és
szikrákként le-fel futkosó mágiával kivont pengéiken.
- Filaurel! - kiáltotta az újonnan érkezett. - Félre attól a csalótól! A testvérünk alakját viseli!
Az elf leányzó megpróbált kicsusszant El karjaiból és félrehúzódni. A fiú olyan szorosan
tartotta, mint az imént ölelte őt a nő, kényelmetlenül ébredve tudatára a testéhez nyomódó
lágy testnek és mormolva - Várj... kérlek! - Ha az egyik húga a karjaiban van, akkor a másik
nem fog sietni, hogy varázslatokat szórjon rá.
A lángoló kezek dühösen emelkedtek a magasba, hogy úgy is tegyenek, de megálltak, ahogy
gazdájuk felismerte, hogy Filaurel is veszélyben lenne a varázslattól. Bár nem varázsolhatott
még, de a nyelvét semmi sem akadályozta.
- Gyilkos!
- Melarue, - kezdte Filaurel remegő hangon Elminster mellkasánál. - mit tegyek?
- Harapd meg! Rúgd meg! Ne hagyj neki időt, hogy varázsoljon, míg oda nem érünk! -
üvöltötte a választ Melarue és közben közelebb lépett.
Egy másik ajtó vágódott ki és dörrenését túlkiabálta egy mágikusan megsegített,
parancsoláshoz szokott hang.
- Mindenki maradjon a helyén!
A szoba hirtelen elcsendesedett és mozdulatlanná vált, kivéve Filaurelt, aki még mindig
próbált elhúzódni a csalótól.
És kivéve egy kardot, ami lassan siklott a levegőben Elminster felé. Felemelkedett az elf nő
fölé, hogy ferdén lefelé induljon, El arcát célozva. Közelebb... lassan egyre közelebb jött...
Mögötte egy elf anyauralkodó állt nyugodt arccal, vállain egy köpeny felével. Csak lángoló
tekintete árulta el haragját, ahogy az iménti parancsát alátámasztó mozdulattól felemelt kézzel
állt ott. Egy úrnője a Háznak, aki hozzászokott, hogy akaratának mindenki teljes mértékben
engedelmeskedik. Ő biztosan Namyriitha Úrnő, Iymbryl anyja.
Elnek egy választása maradt - a követ hívja segítségül vagy meghal. Egy gondolattal
előhívta az erőt, amely rozsdás forgácsokká változtatja a kardot, majd porrá mielőtt még a
padlóra eshetne.
- Nem a fiam vagy. - mondta az anyakirálynő. Szemei két tőrként fúródtak El tekintetébe.
- De nála van a kiira! - szólalt meg Filaurel szinte védelmezőén, ahogy ránézett az idegen
homlokán csillogó ékkőre - az idegenén, aki olyan volt, mintha a testvére lett volna.
Namyriitha nem foglalkozott fiatalabbik lánya közbeszólásával.
- Ki vagy? - kérdezte előrébb lépve.
- Ornthalas. - válaszolt Elminster fáradtan. - Jöjjön ide Ornthalas és megkaptok minden
választ.
 Az Úrnő ránézett és szemei egy hosszú pillanatra elkeskenyedtek. Azután megpördült, lábai
körül kékes színű csipke örvénylett, s parancsokat morgott a mögötte állóknak. Két őr
lehajtott fejjel megfordult és a lassan sűrűsödő tömegben az ajtó felé indultak. Fegyvereiket
magasra emelték, hogy senkit se sebezzenek meg haladtukban. Bár távozásukat már nem látta,
Elminster nem hitte, hogy az ajtón kilépve ugyanabba az irányba indultak.
A nyugodt csend nem tartott sokáig; Namyriitha Úrnő mögött az őrök széles ívben hátrébb
húzódtak és eltették pengéiket, hogy dobótűket vegyenek a kezükbe. Melarue szinte teljesen
körbevette Elminstert a saját őreivel.
- Tisztelendő anyám, - kezdte Melarue, a varázslángok még mindig a kezei körül játszottak. -
miféle veszéllyel táncolunk most? Ez a csaló lehet egy megkötött szolga is, aki bármilyen
áron gyilkol. Egy áldozat, akinek a testében elegendő mágikus energiát tároltak, hogy
lerombolja az egész házat! Idehozhatjuk az örököst ez elé az ... alakváltó elé?
- Mindig szem előtt tartom, hogy miféle veszélyek leselkedhetnek ránk, Melarue, - válaszolt
hidegen az anya anélkül, hogy elvette volna a tekintetét Elminsterről. - s századok óta
megbíznak az ítéleteimben. Ne feledd, hogy még én vagyok ennek a Háznak a vezetője.
- Igen, anyám. - válaszolt Melarue tiszteletteljes hangon, amit olyannyira eltorzított az
elkeseredés, hogy Elminster szinte elmosolyodott. Úgy tűnik, érzelmeikben az elfek és az
emberek igencsak hasonlítanak egymásra.
- Kérlek higgy nekem! - mondta El ismét a karjai közt fogva tartott lánynak. - Nem akarok
kárt okozni benned vagy az Alastrarra Házban. Azért vagyok itt, mert becsülettel be
szeretném teljesíteni egy ígéretem.
- Miféle ígéretet? - kérdezte élesen Namyriitha Úrnő.
- Nagyrabecsült Úrnő, - válaszolt El az anyauralkodó felé fordítva fejét. - mindent felfedek,
amint megtettem, amit meg kell tennem... ez a dolog túl fontos ahhoz, hogy vitával
veszélyeztessem. Biztosítalak, hogy senki felé sem közeledem ellenséges szándékkal ebben a
házban.
- Add meg magad! - kiáltott rá az anyakirálynő mágiát használva az utolsó szónál. Elminster
összerezzent, mint a falevél a szélben és majdnem eluralkodott rajta az elf hatalma. Azonban
a kő megnyugtatta és Mystra kegyelméből sikerült állva maradnia. Tiszteletteljes mormolást
kelt a harcosok között és Namyriitha Úrnő arca elkeskenyedett megújult dühében, amikor
meghallotta.
- Itt vagyok. - jött egy mély, de dallamos hang az egyik ajtóból. Egy idős elf állt ott és olyan
talár volt rajta, mint az ember főmágusokon. A Házat jelképező sólyom megtöbbszörözve
borította széles selyemövét és látszott rajta, hogy nem szolga. Gyűrűk csillantak meg ősi
ujjain és jobbjában egy fa jogart tartott, melyet spirális faragások borítottak.
- Naeryndam, - szólt az Úrnő röviden Elminster felé biccentve a fejével. - intézd el!
Az idős elf kutató és éles tekintete találkozott a hercegével. - Ismeretlen, - szólalt meg lassan
az elf mágus. — nem vagy Iymbryl, aki ebből a Házból való. De mégis az ékkövet hordozod,
ami az övé volt. Azt hiszed, hogy a kő birtoklása jogot ad neked az Alastrarra család feletti
uralomra?
- Tisztelendő ős, - válaszolt El udvariasan meghajolva egy kicsit. - nem vágyam, hogy
bárkinek is parancsoljak ebben a tündérvárosban vagy bárkinek is kárt okozzak. Azért vagyok
itt, mert ígéretet tettem egy haldoklónak.
Filaurel rázkódni kezdett a karjaiban. El észrevette, hogy csendesen és öntudatlanul
megszorította a haját és a vállait. Namyriitha Úrnő ajkai elkeskenyedtek, de Melarue és
néhány harcos mintha kezdett volna megenyhülni.
Az idős elf bólintott.
- Szavaidban igazság csendül. Tudd, hogy nem gyilkos varázslattal jöttem ide, hanem
olyannal, ami együttműködésre bír majd.
Felemelte egyik kezét, köröző mozdulatot tett és behajlította két ujját, majd valami port szórt
a levegőbe a csuklója felől. Valamiféle ének csendült fel és a harcosok körülötte sietve
hátrébb léptek. Az éneklő levegő - valamiféle varázsgát, gondolta El - ott csengett körülötte
mindenhol.
Elminster csupán bólintott egyet az idős elf felé és nyugodtan állva maradt. Filaurel most
már nyíltan felsírt és El gyengéden magához ölelve mormolta neki.
- Hölgyeim, engedjék meg, hogy elbeszéljem testvérük halálát. - Kényszeredett csend zuhant
a szobára. - Véletlenül találkoztam az erdő mélyén a járőrcsapattal, amelyikbe Iymbryl is
tartozott...
- Amelyiket vetette! – Namyriitha Úrnő szinte köpte a szavakat.
El nyugodtan biccentett az Úrnő felé.
- Valóban, Úrnőm; megfeledkeztem róla. Láttam, ahogyan utolsó társa is elesik és egyedül
maradt annyi hobgoblintól körülvéve, amennyi képes volt túljutni a varázslatain és az én
varázslataimon is.
- A te varázslataidon? - kiáltott fel és hangsúlya elárulta, hogy kételkedik a szavakban.
Filaurel könnyáztatta arca azonban egyre feszültebb lett a szavaktól.
- Már majdnem odaértem, amikor átdöfték a mellkasát és ő elmerült egy forrás vizében, ami
mellett harcolt. Varázslatom mindkettőnket elvitt onnan, de már haldoklott. Ha tovább élhetett
volna, akkor vezérletemmel meggyógyíthatta volna magát. Sajnos csak annyi ideje maradt,
hogy egy képet küldjön az elmémbe, mely szerint homlokomhoz érintem a kiirát... azután
porrá omlott a teste.
- Mondott valamit? - zokogott fel Filaurel. - Az utolsó szavai; emlékszel rájuk? - a hangja
olyan izgatott volt, hogy visszhangot vert a szoba legtávolabbi sarkaiból.
- Mondott, Hölgyem. - mondta neki El. - egy nevet kiáltott, mely úgy hangzott... Ayaeqlarune.
Általános mormogás kelt a harcosok között és a két nő eltakarta arcát. Anyjuk azonban úgy
állt ott, mint valami fehér kőből faragott szobor és az öreg mágus is csak szomorúan bólintott
egyet.
Ebbe a jelenetbe léptek bele az újonnan érkezők magasan, büszkén és nemes tartással.
Gazdag volt az öltözékük és dölyfös a viselkedésük, ahogy beléptek az egyik ajtón és
körülnézve megálltak. Négy nő és két fiatalabb lány között egy ifjú uraság. El azonnal
felismerte a kő mutatta emlékek alapján, bár most nem ült lebegő székben és nem volt körü-
lötte oszlopos terem élő fa oszlopokkal. Ornthalas volt az - és bár ő még nem tudta -, az
Alastrarra Ház örököse.
Ornthalas Elminsterre nézett némi csodálkozással az arcán.
- Bátyám - kezdte egyik szemöldökét megemelve -, mit jelentsen ez? - Körülnézett a
szobában. - A Ház a tiéd; semmi szükség rá, hogy bármiért is kihívd magad ellen. - tekintete
Filaurelre esett és elsötétedett. - Vagy a húgunkat akarod mag...
- Nyugalom, fiam. - vágott közbe Naeryndam nyugodtan. - Az efféle gondolatok sehová sem
vezetnek. Látod az ékkövet testvéred homlokán?
Ornthalas úgy nézett nagybátyjára, mintha az öreg mágus megvakult volna.
- Persze. - mondta. - Ez valami játék? Mert ak...
- Maradj csendben! - Namyriitha Úrnő hangja rekedt volt és valaki a harcosok közül
felkuncogott.
Erre a hangra az ifjú elf uraság kihúzta magát és csendet parancsolóan nézett körbe a
szobában (El azt gondolta, hogy úgy néz ki, mint egy kövér kereskedő, akit Hastarl utcáin
levetett a lova és jól meg is taposta. Azután sikerült talpra küzdenie magát és most körbenéz,
hogy ki merészeli megjegyezni, hogy egy poros patanyom van a hátán - legalábbis az
egyszerűbb népek közül...), majd megszólalt, szavait nagybátyjához címezve. - Igen,
Nagyrabecsült Nagybátyám, látom a kiirát.
- Jól van. - mondta neki az idős elf és erre újabb kuncogás kelt a harcosok között, ezúttal
kicsivel élénkebben. Naeryndam kivárta, míg az illető abbahagyja és azután folytatta. -
Megesküdtél, hogy követed a kiira hordozóját, ahogy itt mi mindannyian.
- Igen. - mondta Ornthalas és visszatért a csodálkozása. - Tudom ezt már gyermekkorom óta,
Nagybátyám.
- Emlékszel rá? Akkor jól van. - válaszolt gyengéd hangon az öreg mágus, már-már nevetésbe
csapó hangokat csalva ki a harcosokból. Namyriitha Úrnő és Melarue elkeseredetten nézett,
de egyikük sem szólalt meg.
- Akkor hát megesküszöl a kiirára és Házunk őseire, hogy nem emelsz kezet és nem használsz
varázslatot sem testvéred ellen, ha közelít feléd? - kérdezte Naeryndam, hangja hirtelen
kemény lett és olyan élesen csendült, mint ahogy kard éle csendül egy másik acélon.
- Esküszöm. - válaszolt Ornthalas röviden.
Az idős elf karon fogta a fiatalt, és az éneklő falhoz vitte, majd Elminsterhez fordult.
- Itt van. Tedd, amiért jöttél, hogy megtedd, uram, mielőtt valamelyik heves természetű vérem
valami ostobaságot csinálna.
El bólintott köszönetképpen és könyökénél fogva kicsit eltolta magától a lányt.
- Bocsáss meg nekem, Hölgyem, hogy korlátoztam a szabadságod, de szükségszerű volt. Azt
kívánom, hogy az istenek segítsenek elfetedni neked e kellemetlen perceket.
Filaurel tágra nyílt szemekkel elhúzódott tőle és kezét az ajkaihoz emelte. Ahogy elfordult,
ott hagyott néhány szót maga mögött.
-...Becsületességed eltörli eme szégyenfoltot, ismeretlen úr.
El két gyors lépést tett Naeryndam felé, könnyedén kikerülte és udvarias mosollyal állt meg
Ofnthalas előtt. Az ifjú elf megütközve nézett rá.
- Bátyám, le akarsz mondani... ?
- Rossz hírek, Ornthalas. - mondta Elminster és közelebb hajolt, hogy előbb orruk, majd
homlokuk találkozott. Fények villantak fel és elkezdődött valami bizsergés. Úgy szorította az
elf vállait, mintha haldokolna és kikényszerítette magából a folytatást. - Nem vagyok a
testvéred.
Az emlékek örvénylettek az elméjében, azután mintha valami ellenállhatatlan széllökés
söpörte volna el őket, s Ornthalas rémülten és fájdalmasan felsikoltott. Szikrázóan fehér
mágia emelkedett közéjük és lökte el őket egymástól; Elminster képtelen volt tovább tartani
magát.
- A birodalom törvényei védelmezzenek meg! - kiáltotta Athalantar utolsó hercege,
azután már csak suttogni bírt. - Mystra, segíts meg!
A szoba forogni kezdett és már nem maradt lélegzete, hogy bármit is kiáltson. Mindenhol
haragos kiáltozás csapkodott körülötte és az utolsó dolog, amit még látott, mielőtt a sötétség
kinyújtotta felé csápjait, az Namyriitha Úrnő villámló tekintete volt. Az elhomályosodó arc az
egyetlen szilárdnak tűnő dolog mögött volt a szobában; a Naeryndam kezében előrenyújtva
tartott fa jogar mögött. Belekapaszkodott a képbe, de a szoba egyre gyorsabban forgott
körülötte és Elminster a sötétség örvényébe zuhant.
 Öt
AZ URALKODÓ SZÓLÍT
Így történt hát, hogy Elminster Athalantarból megtalálta az elf családot, amelyhez
akaratlanul csatlakozott egy időre és megtette, amit megígért. Mint sokan mások, akik nehéz
feladatokat teljesítenek, ő sem kapott köszönetet ezért. Csupán Mystra kegyelméből
történhetett, hogy nem halt meg azon az éjszakán az Uralkodó kertjében.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Fömágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Évének környékén kiadva

Ornthalas Alastrarra a fejét fogta és nyers hangon sikoltozva botladozott végig a szobán. A
homlokán csillagként ragyogó drágakőből mágikus villámok csaptak vissza a földön fekvő
fiatal és csúf ember fejéhez.
Filaurel hálószobája üvöltésektől volt hangos. Harcosok rohamozták meg az éneklő falat,
amely most újra életre kelt és lüktetve vetette hátra a nekitámadó pengéket és vértezeteket. A
harcosok próbáltak áttörni rajta és üvöltve estek vissza minden alkalommal, csak hogy
feltápászkodva úrrá legyenek remegő végtagjaikon és kékesfehér szikrafelhők kíséretében
újra próbálkozzanak. Magas szárú csizmáik alatt Melarue feküdt megtörtén, haja hegyes
szirmú virágként bomlott ki körülötte. Akkor ájult el, amikor maga is megpróbálta áttörni
Naeryndam mágikus falát. Elfeledkezett az ékszereiben hordozott bűbájról.
Nem így anyja, az Úrnő. Még mindig ugyanott állt, ahol eddig és varázslatokkal rétegről
rétegre bontotta le az éneklő gátat. A mágiák találkozásának dörrenéseit túlsikoltották Filaurel
és a többi nő sikolyai, ahogy Elminster valódi természetét és Ornthalas szenvedését nézték.
Szolgák zsúfolódtak össze minden átjáróban, hogy lássák mi történik.
Az öreg mágus nyugodtan odalépett a sasorrú ifjú testéhez és megállt mellette, majd
látszólag a levegőből előhúzott egy kardot. Mágia szikrázott a rúnákkal ékesített penge körül
és az öreg úgy rázta meg, mint egy harcos, aki könnyebb fegyverre emlékezett. Másik kezével
magasra emelte a jogart. Amikor a mágikus fal egy pillanattal később semmivé foszlott és az
Alastrarra Ház harcosai előretörtek, az idős elf készen állt.
Kék tűz örvénylett ki a mágikus fegyver hegyéből oly forrón és váratlanul, hogy az elől
rohamozó harcosoknak le kellett bukniuk és a mögöttük lévők felbuktak bennük ügyetlenül
tápászkodó halmokat alkotva a padlón. Az idős mágus végigsöpört a kék tűzzel a padlót
borító szőrméken és azok lángra kaptak. Az egyik elfnek sikerült felállnia és pengéjét a földön
mozdulatlanul fekvő ember felé dobta. Ekkor a jogar is elkezdett tüzet köpni és az elröpített
kard szivárványszín szikrákra robbant szét, melyek elhaltak a levegőben. Egy vagy kettő
majdnem elérte Naeryndam lábait.
- Mit művelsz? - köpte a szavakat Namyriitha Úrnő az öreg mágus felé. - Megőrültél
öregkorodra, testvérem? Talán az ember rádvarázsolt valamit?
- Nyugalom. - válaszolt az idős mágus hűvösen, de ahogy korábban is tette, beleplántálta
hatalmát a szavakba. Azok ellenállhatatlan erejének megjelenése után már csak Ornthalas
nyögései törték meg a csendet az egyik sarokból, ahol zokogva feküdt és lélegzetért
kapkodott.
- Túl sok a kiabálás és túl sok varázslatot szórnak el ebben a Házban manapság - mondta
Naeryndam -, és már több mint eleget hallottam, törődtem ezzel és gondolkodtam el rajta.
Alig néhány nemzedék jön még és olyanok leszünk, mint a Starym.
Meglepett kifejezés ült ki a harcosok és a szolgák arcára; a Starym tartotta magát a nemesi
finomság és előkelőség csúcsának. A Nép többsége és a nagy Házak majd mindegyike őket
tartotta a legbeképzeltebbnek egész Cormanthorban.
Naeryndam szájának sarka majdnem mosolyra görbült, ahogy végignézett a meglepett
arcokon. Fegyverének hegyével végigmutatott az összegyűlt szolgákon, harcosokon és saját
vérein, majd a szoba egyik fala felé. Amikor senki sem mozdult, ismét szabadjára engedte a
penge lángjait hosszú, ijesztő ívben az összegyűltek fölött. Lassan és káprázó szemmel
engedelmeskedtek.
- Most pedig, - mondta nekik az idős mágus. - csak egyszer mondom el és rövid leszek.
Figyelmezzetek rám... te is. Állj fel, Ornthalas, az Alastrarra Ház Örököse.
Csak egy halk nyögés volt a válasz, de aki odafordult, az láthatta, ahogy Ornthalas lassan
bólint. Arca még mindig holtsápadt.
- Ez a fiatal ember - folytatta Naeryndam jogarával a mellette heverő testre mutatva. - a
birodalom törvényeit kérte. És szinte mindegyikőtök... kivéve Filaurel, Sheedra és az ifjú
Nanthleene... megtámadtátok vagy legalábbis megpróbáltátok megtámadni. Undorodom
tőletek.
Ellenkező mormolás jött, de az idős mágus villogó szemmel hallgattatta el a megszólalókat.
- Igen, undorodom tőletek. Ennek a Háznak csak azért van most vérszerinti örököse, mert ez
az ember az életét kockáztatva megtartotta ígéretét. Elfek százai között lépett be a
városunkba, akik megölhették volna... meg is tették volna ezt, ha felfedezik igaz természetét...
csak mert Iymbryl erre kérte. És megtartotta a szavát előttetek, akik még csak a fajtájához sem
tartoztok. Tudta ezt ő is és mégis ragaszkodott hozzá, hogy véghezvigye feladatát, így Házunk
emlékezete nem veszett el és képesek leszünk megtartani a helyünket a birodalomban, mint
első Ház. Mindezt egy ember tette, akinek a nevét még mindig nem tudom.
- Nem is számít. - kezdte húga. ~ mi...
- Még nem fejeztem be! - mondta Naeryndam olyan hangsúllyal, mely mélyebbre vágott, mint
bármely penge. - Neked jobban kellene hallgatnod, mint fiatalabb húgaidnak, testvérem!
Ha a pillanat kevesebb jelentőséggel bírt volna és nem lettek volna olyan ijedtek, akkor a
legtöbben élvezték volna az éles nyelvű anyakirálynő látványát, ahogy liluló arccal és
csendben tátogva állt ott, mint egy partra vetett hal. Azonban senki sem nézett rá; tekintetük
Naeryndam, az Alastrarra Ház legöregebb élő tagjának arcán függött.
- Az ember a törvényeinket hívta. - folytatta az idős mágus kifejezéstelenül. - Még az ifjabbak
is tudják, hogy a törvény nem olyasvalami, aminek fölébe helyezhetjük saját heves
természetünket vagy félretehetjük egy kis időre, hogy kiéljük magunkat. Ha mégis így
teszünk, akkor nem vagyunk jobbak, mint a legkegyetlenebb ruukha vagy a legbecstelenebb
ember. Nem fogok itt állni és tétlenül nézni, ahogy ti, Thurruvyn vére, romba döntitek
Házunk becsületét... és fajunkét is. Ha meg akarjátok támadni ezt az embert, akkor előbb
engem kell megölnötök.
Az alászálló csendet egy halk nyögés törte meg az idős elf lábai mellől; a hollófekete hajú,
sasorrú ember fáradtságtól és fájdalmaktól darabosan mozdult meg. Egyik bronzszínű és
kevésbé piszkos kezével vakon tapogatózva megtalálta az elf csizmáját. Ennek láttán az
Alastrarra Ház egyik harcosa felkiáltott és felé röpítette pengéjét.
Az pörögve száguldott az ember feje felé, ahogy az az elf lábait használva kapaszkodónak
megpróbált felkelni a földről.
Naeryndam nyugodtan figyelte a feléjük röppenő pengét és pontosan a megfelelő pillanatban
félresöpörte azt saját fegyverével.
- Hallgattok, de nem figyeltek, ugye? - kérdezte szomorúan, ahogy a harcos elhátrált előle. -
Mikor kezdi már el újra használni az eszét is ez a Ház?
- Az én eszem azt mondja, hogy örökkön csúfolni fogják az Alastrarra Házat, mert befogadtak
és megvédelmeztek egy embert. - mondta keserűen Namyriitha Úrnő és drámaian felemelte a
kezeit.
- Igen. - értett egyet Melarue, akinek végre sikerült felkelnie a földről. Még mindig kezével
hűtötte arcát ott, ahol a mágikus gát okozta fájdalom a legerősebb volt. - Te vesztetted el az
eszed, Nagybátyám!
- És te mit mondasz erre, Ornthalas? - kérdezte a mágus elnézve a tömeg mellett. - Mit
mondanak... az őseink?
A büszke ifjú szomorúbban nézett, mint az imént az öreg és arca komolyabb volt, mint
amire gyermekkora óta bárki is emlékezett. Szemöldökét összevonta fájdalmában és
szemeiben árnyékok örvénylettek, ahogy az Alastrarra Ház emlékezete elborította elméjét.
Lassan, kelletlenül szólalt meg.
- A tisztesség arra kötelezi Házunkat, hogy az Uralkodó elé vigyük az embert. - egyik nőről a
másikra nézett. - Ha egyetlen hajszála is meggörbül, akkor a Ház becsülete örökre elveszett.
Ez az ember nagyobb szolgálatot tett nekünk, mint sok elf élete során, kivéve téged, nemes
Naeryndam.
- Ah! - sóhajtott fel az idős mágus elégedetten. - Látod, Namyriitha, micsoda kincset ér a
kiira? Ornthalas még alig kezdte el hordozni és máris jobban látja a dolgokat.
Testvére felhorkant a szavak élétől, de Ornthalas szomorúan mosolyogva megszólalt.
- Attól tartok, igazat beszélsz, Nagybátyám. Hagyjuk el ezt a mezőt, mielőtt csatatérré válik és
térjünk vissza a dalainkhoz. Énekeljük meg testvérünk, Iymbryl emlékezetét hajnalban vagy a
következő napnyugtakor. Húgaim, csatlakoztok hozzám?
Kinyújtotta karjait és némi habozás után Melarue és Filaurel is belékarolt. A három testvér
együtt ment ki a szobából.
Az ajtón átlépve Filaurel visszapillantott az emberre, akinek éppen sikerült talpra küzdenie
magát és a fejét rázta kábán. Könnyek csillantak meg a szemében, amikor visszaszólt.
- Köszönetem neked, ember uram.
- Elminster a nevem. - válaszolt a sasorrú ifjú felemelt fejjel. Most erősen törte az elf nyelvet.
- Athalantar Hercege. - Oldalra fordította fejét és Naeryndamra nézett. - Adósod vagyok,
nagyrabecsült uram. Készen állok, ha az Uralkodó elé kívánsz vinni.
- Igen, bátyám, - kiáltott fel az Úrnő undorodó arccal. - vidd ki innen ezt... te meg ne bámuld
annyira, Nanthee! Lejáratsz minket egy mosdatlan vadállat előtt!
A fiatal lány nyíltan bámulta az embert, tekintetében ijedelem volt és valami más is. El
rákacsintott.
Ettől az Úrnő és Sheedra, Nanthleene anyja egyszerre kezdett el levegőért kapkodni. Az
utóbbi megragadta lánya kezét és gyakorlatilag kirángatta a szobából.
- Gyere, Elminster Herceg! - szólt az idős mágus szárazon. - A Ház befolyásolható és fiatal
hölgyeit ne akard magadnak. Habár az a te javadra írható, hogy egy idegen faj tagjai nem
undorodnak tőled, amikor rád néznek. Sok elf nem tárja ennyire ki a szívét és az elméjét.
Veszélyben vagy Cormanthorban. - Pengéjénél fogva előrenyújtotta szikrázó kardját. - Fogd.
Elminster csodálkozva vette át a bűvös fegyvert és egész karját megbizsergette a penge erős
mágiája. Gyönyörű darab volt. Felemelte és tiszteletteljesen nézett végig a szikrázóan fényes
acélon - már ha acélból volt egyáltalán. A harcosok közül többen is riadtan kiáltottak fel
unnak láttán, hogy a mágus felfegyverzi az idegen embert, de Naeryndam nem foglalkozott
velük.
- Veszélyt jelent ránk, ha egy ember meglátja birodalmunk gazdagságát és védelmét, ezért
nem hagyjuk, hogy a fajtád egyetlen pil-Inntást is vessen a városunkra. Ezért a fegyver
elködösíti majd a látásodat ugyanúgy, ahogy kötelez, hogy velem tarts.
- Erre nincs szükség, Mágus Nagyuram. Nem akarlak megtámadni vagy elszökni tőled. -
mondta El őszintén, ahogy kék köd emelkedett lel körülöttük. - És ugyanúgy nem kívánom
lerombolni ezt a tündérvárost egyedül, amikor még éppen csak megjöttem.
- Én tudom ezt, de sokan vannak, akik nem hinnének neked. - válaszolt nyugodtan
Naeryndam. - És néhányuk nagyon gyorsan tudja használni az íját vagy a kardját. - előrelépett
és a köd göndörödve semmivé foszlott körülöttük.
El csodálkozva nézett körül. Már nem a hálószobában álltak, hanem az éjszakai ég alatt egy
kert közepén. Lábai alatt két mohaborította ösvény futott össze és mellette egy nagy, szárnyas
párducot formázó szobor állt, ami kékes fénnyel csillogott a sötétben. Lidércfények táncoltak
lebegve a szépséges növények között és fölött, amott pedig éjszakai virágok bólogattak a
láthatatlan hárfák hangjára.
- Az Uralkodó kertje? - kérdezte El suttogva. Az öreg mágus elmosolyodott az emberi
szemekben megcsillanó csodálkozás láttán.
- Az Uralkodó kertje. - nyugtázta, hangja mintha egy kicsit elmélyült volna. A szavak pont
akkor hangzottak el, amikor valami kiemelkedett előttük a talajból, valami könnyed,
szellemszerű és halálos kinézetű.
Testének lágy íveit hosszú haj keretezte és bőre kékesfehéren csillogott, de szemei helyén
csak sötét üregek meredtek a behatolókra. Hangja az elméjükben szólalt meg. Ki jött?
- Naeryndam, az Alastrarra Ház legöregebbje és vendége. - válaszolt az idős elf határozottan.
Az őrző előrehajolt, hogy az elf szemébe nézzen, majd ugyanúgy Elminster felé fordult.
Alig néhány ujjnyira volt az arcuk egymástól.
Fagyos hideg kelt, ahogy az élő hús az élőhalott lény közelébe került és az üreges szemek
kutatóan mélyedtek Elminster tekintetébe. Akaratlanul is nyelt egyet.
Ez egy ember. A kékesfehér haj örvényleni kezdett.
- Igen. - mondta szárazon az idős elf az őrzőnek. - Én is felismerem őket.
Miért hozol egy tiltottat a kertbe, ahol az Uralkodó jár ma éjjeli
- Hogy meglátogassa az Uralkodót, természetesen. - válaszolta Naeryndam. - Ez az ember
elhozta Házunkba a kiirát haldokló örökösünktől a jogos utódjának, egyedül gyalogolva át az
erdő mélyén.
A szellemlény most mintha tisztelettel nézett volna Elminsterre.
Akkor ezt az Uralkodónak is látnia kell; nem sok csoda maradt a világon. A kékesfehér arc
olyan közel jött, hogy szinte áthatolt Elminsteren. Nem tudsz beszélni, ember?
- Nem akartam megsérteni egy hölgyet. - válaszolt Elminster óvatosan. - És nem tudom
biztosan, hogy hogyan szólíthatom meg önt. Bár gondolom most már be vagyunk mutatva
egymásnak. - Egyik lábával hátralépve mélyen meghajolt. - Elminster vagyok, Athalantar
földjéről. És kit tisztelhetek benned, Holdfénynek Hölgye?
Egyik csoda a másik után. mondta a szellemlény szinte fényesebben világítva. Egy halandó,
aki tudni szeretné a nevem. Afféle „Holdfénynek Hölgye" vagyok, ahogyan elneveztél; ez
kellemes a fülnek. Tudd hát, Elminstemek nevezett ember; a nevem Calauth Házbeli
Braerindra volt életemben, Házam utolsó sarja.
Hangja előbb csodálkozó volt, majd kellemes és végül olyannyira szomorúvá vált, hogy
Elminster majdnem könnyezni kezdett.
- Nos, Braerindra Úrhölgy, akkor tudatnom kell veled, hogy miközben téged ide szólított a
kötelesség, Házadat nem feledték el.
Ah, de vajon ki emlékszik még rá? A hang az elméjében még mindig szomorú volt. Az erdő
visszahódította magának a földet, ahol valaha fenséges termek álltak, s belepte vérem
csontjait és hamvait. Csak én maradtam és én is egy figyelő vagyok. A város lakói
„szellemeknek" hívnak minket és félnek tőlünk. Kötelességünk magányos feladat és az is
marad mindörökre,
- Én fogok emlékezni a Calauth Házra. - mondta Elminster csendesen, de meggyőződéssel a
hangjában. - S ha élve és szabadon járhatok Cormanthorban, akkor vissza fogok térni, hogy
beszélgessek veled, Braerindra Úrhölgy. Nem felejthetnek el téged.
Kékesfehér haj örvénylett fel Elminster körül és fagyos hideg csapta meg. Sohasem
gondoltam volna, hogy egy halandó egyszer még tisztelettel szól hozzám. Válaszolt az
elméjében a csodálkozással telt hang. Még kevésbé, hogy ember lesz az, csak hogy őszintén
beszéljünk. Légy üdvözölve, bármikor is vezessen erre az utad legközelebb. Elminster hideg
érintést érzett az arcán és akaratlanul is összerázkódott. Naeryndam megfogta a vállát, hogy
megtartsa, amikor kicsit megtántorodott.
Neked is köszönetet mondok, bölcs mágus, tette hozzá a szellem, ahogy Elminster kiküzdött
magából egy mosolyt. Valóban csodákkal járulsz az Uralkodó színe elé.
- Igen, de most már mennünk kell. - válaszolt az öreg elf. - A szerencse legyen veled,
Braerindra, amíg ösvényeink újra keresztezik egymást.
Veletek is, válaszolt elméjükben a hang elhalóan, ahogy a kékesfehér jelenés visszasüppedt a
földbe.
Naeryndam sietve indult el Elminsterrel az egyik mohos ösvényen.
- Kezdesz elkápráztatni, ember, ahogy gondot viselsz más bajaira. Még a végén reménykedni
kezdek, hogy félreismertük az emberi fajt.
- N-nem igazán tudok most beszélni. - próbált meg a herceg válaszolni fogai kocogásán
keresztül. - A csókja... olyan hideg volt.
- Valóban... ha hozzád ért, akkor életet szívott el belőled, fiú. - mondta neki az idős elf. - Ezért
szolgál most így ő is és a fajtája, de ne aggódj; a hideg elmúlik és többet nem kell tartanod
Cormanthor egyetlen élőhalottjának az érintésétől sem egész életed során. Mármint ameddig
az életed tart.
- Az életünk úgy tűnik, az elfekhez menekült. - mormolta Elminster, ahogy továbbhaladtak az
ösvényen. A bokrok között ívesen formázott padok maradtak el mellettük és apró tavak.
- Igen, de én inkább a helyzetedre gondoltam. Beszélj ezután is olyan kifinomultan, ahogy a
szellemlényhez szóltál, fiú, különben a halál mégis rád tatái ma éjjel.
A fiatal ember egy ideig csendben bandukolt az idős elf mellett.
- Le kell térdelnem az Uralkodó előtt? - kérdezte végül, ahogy két megcsavarodptt törzsű fa
között néhány lépcsőfokhoz értek, melyeket fénylő növények világítottak meg.
- Ahogyan ő kívánja. - válaszolt az elf, ahogy sietség nélkül felléptek a kövekre.
Egy elf ült a levegőben egy kikövezett terecske közepén. Előtte egy nyitott könyv lebegett,
mellette pedig keskeny üvegek egy tálon. Két bő köpenybe burkolózó elf állt mellette,
tartásukból hatalom sugárzott. Lassan előresiklottak a levegőben, hogy Elminster és az
Uralkodó közé álljanak és csak akkor lassítottak le egy kicsit, amikor meglátták az ember
mögött az öreg mágust.
- Segítettél ennek a tiltottnak, hogy a figyelő utat adjon neki. - mondta az egyik mágus az
öregnek úgy nézve el a fiú mellett, mintha az csak egy madárpöttyözte kőszobor lenne. -
Miért? Miféle mód ez attól, aki oly sokáig hűen szolgálta a birodalmat? Büntetésért küldött a
családod?
- Nem, Earynspieir. - válaszolt nyugodtan Naeryndam. - Nem büntetésért, hanem az Uralkodó
ítéletéért jöttem. Az ember a törvényeinket szólította és túlélte, hogy most itt állhasson.
- Embernek nincs joga Cormanthor törvényeit szólítani. - csattant fel a másik mágus. - Csak a
Nép lehet a birodalom lakója; elfek és elffélék,
- És hogyan ítélhetsz el egy embert, aki becsülettel jött, nem pedig háborúskodást szítva és
elhozta Cormanthor egyik Házába a kiirát, hogy átadja azt a jogos örökösnek?
- Csak akkor hiszek az ilyesféle mesében, ha kétségtelen bizonyosságot kapok rá. - válaszolt
Earynspieir. - Melyik az a Ház?
- Az enyém.
A rövid csendet, mely a szavakat követte, a székben ülő idős elf törte meg.
- Elég volt a szavak csatájából, uraim. Az ember itt van és ítélkeznem kell; hozzátok elém.
Elminster megkerülte az előtte lebegő mágust és az Uralkodó felé indult. Nem látta, ahogy a
mágus megfordul és egy halálos varázst idéz rá, sem pedig azt, ahogy Naeryndam semlegesíti
a mágiát a jogarából szólított erőkkel, melyeket már korábban készenlétbe helyezett az ilyen
esetekre.
 A második mágus hasonlóval próbálkozott, ahogy Elminster letérdelt az Uralkodó előtt, ő
felemelte a kezét és a mágia, mely a fiú felé száguldott megdermedt a levegőben.
- Elég ebből, uraim. - parancsolta halkan. - Inkább nézzük ezt az embert. - Elminster
tekintetébe fúrta szemeit.
El szája hirtelen kiszáradt. Az elf király szemei olyanok voltak, mintha a csillagos égre
nyíló, sötét lyukak lettek volna. Szikrák csillan' tak fel a mélyén és mintha valami lerántotta
volna egy sötét tóba, mélyre és még mélyebbre...
Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa, összeszorította a fogait az erőfeszítéstói és próbált egyenes
derékkal térdelni a köveken. Úgy érezte, mintha egy egész torony emelkedne a vállain és
izzadtság kezdett gyöngyözni a homlokán.
Mögötte a három elf mágus összenézett. Még Ők sem voltak képesek ellenállni az Uralkodó
hatalmának, amikor az elméjükre erőltette.
A hollófekete hajú ember állán végigfolyt egy izzadtságcsepp, ahogy sápadtan és remegve,
de lassan sikerült felállnia. Tekintete még mindig az Uralkodó tekintetéhez volt láncolva.
- Ellenállsz nekem? - suttogta az idős elf.
Az ifjú ajkai fájdalmas lassúsággal mozdultak meg, ahogy próbálta megformázni a szavakat.
- Nem - mondta végül óvatos hangsúllyal. - Megnyitom előtted a gondolataimat. Nem azt
akartad, hogy felálljak?
- Nem - mondta az Uralkodó, és elfordította a fejét, hogy megtörje a tekintetbéklyót. - Azért
küzdöttem, hogy a térdeiden maradj, és uralkodjam az akaratodon - megdermedt és szemei
elkeskenyedtek. - Talán valaki más szól rajtad keresztül?
- Nagyuram! - kiáltott fel az egyik mágus és közéjük siklott. -Védekezned kellene ez ellen! Ki
tudja, miféle halálvarázst használhatnak ellened ezen az emberen keresztül.
- Fogjátok el, ha kell - mondta az Uralkodó fáradtan. - Mind a hárman... és Earynspieir! Nem
akarok véletlen „baleseteket", amitől kitörhet a nyaka vagy megfagyhat a tüdeje. A jogarral
fogom felfedni, hogy kit szolgál, a kiira tekintetében pediglen majd utána fogok olvasni az
emlékeiben.
Egy tálca lebegett a fehér ruhákba öltözött elf keze ügyébe és 6 felemelt róla valamit, ami
leginkább egy vörösbor színű üvegbotnak látszott. Sima és egyenes, nem vastagabb, mint a
legkisebb ujj. Túl törékenynek látszott ahhoz, hogy bárki is hozzáérjen.
El hirtelen azon kapta magát, hogy a levegőben lebeg mozgásképtelenül. Tudta mozgatni a
szemeit, a torkát és a mellkasát, de minden más testrészét mintha láthatatlan vasak béklyózták
volna meg.
Fény ébredt az üvegbotban és ugrott végig teljes hosszában. Az idős elf a bottal Elminster
fejére mutatott, s mindketten nézték, ahogy a fénysugár kilép a tárgyból és kényelmesen El
homloka felé indul.
Hideg száguldott végig a testén és az ujja hegyéig megrázta. Ahogy ott rázkódott a
levegőben lebegve, először a saját fogainak kocogását hallotta, majd meglepett kiáltásokat az
elfek felöl.
- Mi az? - próbálta kérdezni, de fagyott ajkain csak zavarodott gurgulázás jött ki. Azután
hirtelen érezte, ahogy ajkai kiszabadulnak a hideg szorításából és megfordul - megfordítják - a
levegőben, hogy szembenézzen egy ismerős arc szellemképével.
Nyugodt, fensőbbséges arc nézett rá némi érdeklődéssel a tekintetében. Szemei Elminsterre
villantak, majd fényesebbek lettek.
- Ez az, akire gondolok, ember? - kérdezte halkan az Uralkodó.
- Szent Mystra - válaszolt neki Elminster. - Öt szolgálom.
- Ahogy gyanítottam. - mondta az idős elf zordan. Egy pillanattal később mindketten eltűntek,
a lebegő szék és előtte a levegő üresen maradt.
A három mágus az üres székre bámult, majd egymásra. Earynspieir megpördült, hogy
felnézzen az égre. Az óriási emberi arc éppen elhalványodott, jelenlétének ködszerű
foszlányai nyughatatlan kígyókként tekeregve oszlottak el lassan.
Azonban amitől mindhárom elf megrémült és istenei nevét dadogta, az a mód volt, ahogyan
a szépséges emberi arc lenézett rájuk és úgy tűnt, hogy mindegyikükre külön rá is mosolygott.
Néhány pillanattal később az arc teljesen eltűnt.
- Kétségtelenül az ember valamilyen trükkje. - sziszegte Earynspieir láthatóan megborzongva.
Naeryndam csak a fejét rázta csendesen, de a másik udvari mágus Earynspieir karjára tette a
kezét és előremutatott.
Újra megjelent az a bizonyos mosoly. Most nem volt körülötte arc, de mindhárom mágus
tudta, hogy mit lát. És látni fogják majd emlékeik között, amíg meg nem halnak.
Ahogy mindhárman a lépcső felé fordultak és felsiettek azokon a kastély egyik bejárati
ajtajához, újabb látnivaló késztette megállásra őket.
A kert egészében őrszellemek sokasága emelkedett ki a földből, hogy lássa az elhalványodó
mosolyt. /
 Hat
A KOROK BOLTOZATA
Valahol Cormanthor tündérvárosa alatt fekszik egy rejtett helyen a Korok Boltozata. Egy
szent terem, ahol a Nép összes emlékezetét tároljuk, „Hagyd, hogy Mythal felemelkedjen és
Myth Drannor elbukjon" mondja az egyik ballada és a Boltozat alatt ennek emléke is ott van.
Csak kevesen ismerik az odavezető utat. Egyesek szerint a Boltozat nem más, mint a Srinshee
kriptája. Szerintük az Úrnő iszonytató és őrült lénnyé változott az ősi mágiától, ami ott van, s
a Boltozat az ő sírboltja. És vannak olyanok is, akik elismerik, hogy nem tudnak semmit a
Boltozatról.
Shalheira Talandren, Nyárcsillag Nemes Elf Enekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű, De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Evében adtak ki

Ezúttal nem volt köd, csak lilásfekete sötétség egy lágy, bársonyos érintés és Elminster
érezte, hogy már máshol van.
A fehér ruhás elf ott állt előtte és fölöttük a csillagos eget felváltotta egy terem alacsonyan
ívelő mennyezete. A boltozat kövein fénylő kristályok űzték el a sötétséget.
Az ember és az elf a legvilágosabb helyen állt; egy tisztább területen a kupolás terem
közepén. A körkörös helység íves falában négy díszes boltív állt. Elminster kinézett az
egyiken, majd a másikon - újabb kupolás termekbe.
Szűk ösvények vezettek az átjárókhoz, de azokon kívül minden helyet kincsek foglaltak el;
aranyszín tengerből kiemelkedő szobrok és ládák, a felszínen apró szivárványokat visszaverő
számtalan drágakővel.
A ládák hatosával emelkedtek a falak mellett és fényesre csiszolt, fém zászlórudakkal
támasztották meg őket. Elminster közelében egy embermagas sárkány emelkedett színtiszta
smaragdból kifaragva és egy ékkövekkel kirakott, elektrum-levelű, sardonixból megformázott
fának dőlt. Athalantar hercege lassan körbefordult és tudván, hogy az Uralkodó őt nézi,
próbált minél kifejezéstelenebb arcot vágni.
Több kincset halmoztak fel ebben az egyetlen teremben, mint amennyit egész eddigi élete
során látott. A vagyon látványa kábító volt és ha ráfeküdne az egyik közeli halomra, akkor
több lenne alatta, mint Athalaiuar összes tartaléka. A lába mellett az ösvény szélén egy akkora
metszett rubin hevert, mint a feje.
Akarattal elszakította tekintetét a körülötte heverő gazdagságról, hogy a csendben figyelő
Uralkodóra nézzen.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte óvatosan. - Én... tudom, hogy mi ez itt, de miért tartják a föld
alatt? Ezek a drágakövek sokkalta szebben csillognának a napon.
Az idős elf egy mosollyal válaszolt.
- A Nép nem szereti a hideg fémet és csak egy keveset tart magánál belőle; olyasféle
gondolkodás ez, amire a gnómok, az emberek és a törpék úgy tűnik, nem képesek. Vannak
ékkövek, melyeket mágiánkhoz használunk; azokat magunknál tartjuk, igen. A többi
különböző kamrákban rejtőzik. Ami az Uralkodóhoz és ezáltal egész Cormanthorhoz tartozik,
az ide kerül. - Elnézett az egyik boltív felé. - Néhányan csak úgy nevezik; a Korok Boltozata.
- Mert már olyan régóta halmoznak itt fel kincseket?
- Nem. Amiatt, aki itt lakik és őrzi ezt az egészet. - Az Uralkodó üdvözlésre emelte a kezét és
El megfordulva elnézett az átjáró felé, amerre az elf intett.
 Egy alakot látott ott, a távolságtól kicsi és olyan vékony, mint egy kisebb oszlop. Egy
nagyon is nemes tartású oszlop, mely inogva közeledett.
- Nézz rám. - mondta hirtelen az Uralkodó és Elminster megfordulva láthatta az elfek
királyának felébredt hatalmát. Felemelkedett a padlóról és tehetetlenül lógott a levegőben a
fehér ruhás elf kutató tekintete előtt. Emlékei leküzdhetetlenül törtek előre egy páfrányos
mélyedésről, hátrahagyott varázskönyvéről, Iymbryl haldoklásáról és egy bizonyos jogarról.
Az Uralkodó ennél megállt, majd ijesztő sebességgel visszapörgette emlékeit vándorlására, a
Hírnök Kürtjében történtekre és. a rablók támadására az erdei úton, végül a Hastarl melletti
eseményekre, ahol... Mystra mosolygó arca jelent meg újra és elzárta az Utat az Uralkodó
előtt. Rosszallóan megemelte egyik szemöldökét és az Uralkodó fejét rázva felnyögött az
erőfeszítés fájdalmától.
Elminster hirtelen újra érezte a köveket csizmája talpa alatt.
Amikor felnézett, a valaha is látott legidősebb elf apró szemeit és ráncos arcát látta. Hosszú,
ezüstfehér haja a köveket söpörte lábai körül - lábai körül, melyek több ujjnyira a padlótól
lebegtek a semmiben - és bőrét mintha csak a csontjaira feszítették volna rá... csontjaira,
melyek olyannyira formásak voltak, hogy inkább tűnt finoman megmunkált szobornak, mint
ijesztőnek, holott El szinte látta a csontvázát.
- Eleget láttál? - kérdezte a nő gonoszkodó hangon és olyan kecsesen lejtett elé, mint egy
táncos.
El lesütötte a szemét.
- Én... elnézést, hogy megbámultam. - mondta gyorsan. - Még sohasem láttam ennyire koros
elfet.
- Csak kevesen émek meg ilyen magas kort, mint a Srinshee. - mondta az Uralkodó.
- A Srinshee?
A vénséges elf hölgy üdvözlő bólintással válaszolt. Azután oldalra fordulva kinyújtotta
kezét valami láthatatlan fölé a levegőben, majd leült és egyik könyökére támaszkodott, mintha
csak valami párnázott kanapén terülne el. Egy újabb varázslónő.
- Az ő történetét csak ő mondhatja el neked. - szólt ismét az Uralkodó és felkapta egyik kezét,
hogy megállítsa az Elminsterből kibukó szavakat. - De előbb következzen az ítéletem.
Még mindig a padló felett lebegve arrébb sétált az ifjútól és visszafordult, hogy ismét
szembenézzen vele. - Tisztességedben és becsületedben nem kételkedtem soha. Megsegítetted
az Alastrarra Házat anélkül, hogy egyáltalán gondoltál volna valamiféle jutalomra, egyedül és
olyan nemesen, mint egy Armathor... az emberek szavaival egy lovagja és polgára...
Cormanthornak. Ezért szabadon engedlek és befogadlak.
- De...? - kérdezte Elminster folytatást szimatolva az elf hangsúlya alapján.
- De arra jutottam, hogy egy istennő küldött Cormanthorba. Amikor megpróbáltam kideríteni,
hogy mi okból, mindig elzárta előlem az elmédet.
Elminster előbbre lépett és az elf szemeibe nézett.
- Megnyílok előtted és biztosítalak, hogy az igazat mondom, Nagyrabecsült Úr. - mondta.-
Szent Mystra küldött ide, hogy "kitanuljam a mágia fortélyait", ahogyan ő mondta és mert
előre látta, hogy szükség lesz rám, "pont, nmikor ideérek". Nem fedte fel előttem, hogy
mikor, hogyan, ki által és mi okból lesz rám szükség.
A fehér ruhás elf bólintott.
- Nem kételkedem a hitedben, ember; ezt az istennőt képtelen vagyok kifürkészni. Elhiszem,
hogy ezeket a szavakat mondta neked; bár megakadályozta, hogy kitapasztaljam igazi
hatalmadat és valódat... és nekem van egy birodalmam, amit meg kell védelmeznem. így hát
kénytelen vagyok egy próba elé állítani téged.
Elmosolyodott.
- Azt hiszed, minden idegen embernek megmutatom a birodalom kincseit, aki a nyugati
tengerektől idáig utazik és betör Cormanthorba?
A Srinshee felkacagott és hozzátette.
- Az elfek útjai érthetetlenek a legtöbb ember számára, de ez még nem azt jelenti, hogy
bolondok vagyunk.
El egyikükről a másikra nézett.
- Miféle próbatételt terveztek? Nem igazán van már gyomrom újabb varázspárbajhoz vagy
elmebirkózáshoz.
Az Uralkodó ismét bólintott.
- Ezt már tudom; ha ilyen lennél, akkor nem hoztalak volna ide. A jelenléteddel a Srinshee
létezését kockáztatom és ezáltal a birodalom kincseivel játszadozom.
- Elég a hízelgésből, Eltargrim. - vágott közbe a varázslónő. - A fiú még a végén azt hiszi
majd, hogy egy költő vagy és nem pedig vad harcos.
El az Uralkodóra nézett.
- Egy harcos? - A fehérhajú elf felsóhajtott.
- A magam idejében levágtam néhány orkot…
- Meg vagy ezer embert és egy-két sárkányt is. - vágott közbe ismét a Srinshee. Az Uralkodó
fáradt mozdulattal intett.
- Majd akkor beszéljetek ilyesmiről, ha már nem vagyok itt. Ha túl sokáig maradok, akkor az
udvari mágusok szétrobbantják a fél palotát, miközben engem keresnek.
A Srinshee elfintorodott.
- Azok a fiatal tökfejek?
Az Uralkodó elkeseredetten sóhajtott.
- Oluevaera, hogyan ítélkezzem efölött az ember fölött, ha megtörsz minden próbálkozást?
Az ősi varázslónő megvonta a vállait.
- Még az emberek is ismerhetik a valóságot.
- Csakugyan. - az Uralkodó hangja száraz volt, ahogy ismét Elminsterhez fordult. - Halld hát
Cormanthor ítéletét; maradj itt egy holdon át és kutass, beszélgess az őrzőkkel tetszésed
szerint. A Srinshee ellát majd élelemmel és amire még szükséged van. Az idő leteltével az
udvar és én érted jövünk. Kötelezni fogunk, hogy válassz ki valamit az itt lévő dolgok közül.
El a fejét ingatta.
- És a veszélyes rész? /
A Srinshee felkacagott az ifjú hangsúlyának, hallatán.
- Még nincs itt a könnyelműség ideje, ifjú Herceg. - mondta az Uralkodó komolyan. - Ha nem
a megfelelő dolgot választod - olyasmit, amit nem a megfelelőnek ítélünk meg -, akkor a
büntetésed halál lesz. - Az alászálló csendben még hozzátette. - Gondolkodj el azon, ember,
hogy mi lehet a számodra legmegfelelőbb dolog, amit itt fellelhetsz. Kívánom, hogy dönts jól.
Fény szikrázott fel hirtelen az Uralkodó teste körül. Tisztelgett a Srinshee felé, elfordult a
fényben és eltűnt. A fény a mennyezet felé csapott, majd lassan elhalványodott.
- Mielőtt bármit is kérdeznél, fiatal uraság; egy hold egy hónapot jelent az embereknek. -
mondta a Srinshee szárazon. - És nem, nem az anyja vagyok.
Elminster elvigyorodott.
- Megmondtad, hogy ki nem vagy... de megmondod azt is, hogy ki vagy?
Felkelt a levegőben, mígnem újra a fiú előtt állt.
- Én vagyok az Uralkodók tanácsadója, a titkos bölcsesség a birodalom szívében.
El ránézett a nőre és felbátorodott.
- És bölcs is vagy?
A vénséges varázslónő ismét felkacagott.
- Ah, végre egy éles eszű ember. - Kihúzta magát, szemei felvillantak és egy jogart idézett elő
a semmiböl. - Nem.
Együtt nevettek fel és Elminster felé indult, aki azon kapta magát, hogy előrenyúl és
belekarol a nő felkínált karjába.
 A varázslónő ránézett.
- Nem vagyok olyan gyenge, amilyennek látszom, fiú. Ne próbálkozz semmivel, vagy
ősféregként végzed.
El visszanézett rá.
- Ősféreg? - kérdezte habozva és körbepillantott, de nem látott semmi ilyesmit, csak kincseket
mindenhol.
- A mögött az átjáró mögött - mutatott oldalra a Srinshee. - egy mélységféreg csontjai
hevernek, ami felkapaszkodott ide és jól akart lakni. Fémet esznek, ahogy te is tudod.
A herceg a mutatott irányba nézett és a boltív úgy tűnt, mintha csontból lenne, gondolta...
Újdonsült tisztelettel nézett vissza a varázslónőre.
- Szóval ha megtámadlak vagy ki akarok szökni innen, akkor egy ujjal elintézel. - Az idős elf
megvonta a vállát.
- Talán. Nem hiszem, hogy ilyesmi történne, hacsak nem vagy ostobább vagy erőszakosabb
annál, amilyennek látszol. - El bólintott.
- Nem hiszem, hogy az lennék. A nevem Elminster... Elminster Aumar, Elthryn fia.
Athalantar, egy kis emberi birodalom hercege vagyok... vagy legalábbis voltam. Ez ott
fekszik...
Az idős varázslónő bólintott.
- Tudom. Uthgrael már biztosan régónt halott. - Most El bólintott.
- A nagyapám volt. - A Srinshee értően előretolta az állat.
- Hmmm.
El rámeredt.
- Te ismerted a Szarvas Királyt? - A Srinshee ismét bólintott egyet.
- Egy... erélyes ember volt. - mondta mosolyogva. Az öreg varázslónőből kitört a nevetés. –
Nem, ne gondolj semmi rosszra... bár néhány elf nővel megtörténik ez is. Néha azzal múlatjuk
az időt, hogy az embereket figyeljük. Ha valaki érdekeset látunk... egy nagy harcost,
mondjuk... akkor megjelenünk előtte a holdfényben és rávesszük egy kis vidám kergetőzésre
az erdő mélyén. Néha ez egy törött nyakhoz vezet; némelyikünk pedig hagyja magát elkapni.
Végigvezettem Uthgraelt a déli erdőségek felén a Nemes Erdőben, mígnem hajnalban
összerogyott a kimerültségtől. Később, amikor már házas volt még egyszer megjelentem
előtte, csak hogy lássam leesett állal.
El megrázta a fejét.
- Úgy látom, hogy hosszú holdat fokot idelent tölteni. - mondta a mennyezetet
tanulmányozva.
- Úgy legyen! - kiáltott fel a varázslónő tettetett haraggal, azután felkacagott. - Te jössz.
Miféle kártyákkal játszol, Elminsrer?
- Nem hiszem, hogy most éppen kártyáznunk kellene... - válaszolt Elminster dölyfös
modorban.
A nő elkapta a tekintetét.
- Nos, - tette hozzá a fiú - Tolvajként töltöttem néhány évet Hastarlban és ott voltak azok a...

*****

Elminster teljesen berekedt. Órákon át beszélgettek és amikor másodszor is köhögés lett úrrá
rajta, a Srinshee felemelte a kezét.
- Elég volt. Biztosan elfáradtál már. Emeld fel annak a tálnak a tetejét. - mutatott egy
ezüstbúrás tálcára egy vértezetkupacon, amely néhány nyolcszögletű érme között hevert.
Valamiféle fakó fémből voltak, amilyet Elminster azelőtt még sohasem látott.
Úgy tett, ahogy a varázslónő mondta és a búra alatt gőzölgő szarvashúst talált
mogyorószószban.
- Hogy került ez ide?. - kérdezte csodálkozva.
- Mágia. - válaszolt a nő gonoszkodva és felvett egy félig az érmék közé temetett kancsót. -
Italt? - Elminster csodálkozva megrázta a fejét és érte nyúlt. A nő felé lökte a kancsót és az
végigsiklött a köveken, majd egy lágy ívben a fiú kezébe ugrott.
- Köszönöm. - bólintott Elminster mindkét kézzel megfogva az edényt. A Srinshee megvonta
a vállát és Elminster hirtelen valami hideget érzett a fején. Egy kristálypohár jelent meg a feje
tetején.
- Mind a két kezed tele van. - magyarázta a varázslónő mosolyogva. El felhorkant, de amikor
egy tál szőlő jelent meg az ölében tehetetlenül felnevetett. A nevetéssel járó rázkódástól
megcsúszott alatta az érmék halma, amin ült és vele együtt végigömlött a padlón. Az egyik
érme pörögve indult a saját útjára és Elmínster csizmájával rátaposva állította meg.
- Hamarosan már látványuktól is undorodni fogsz. - mondta az elf varázslónő.
- Nem akarok egyet sem megtartani. - válaszolt El. - Hol tudnám elkölteni egyáltalán?
- Igen, de mindet fel kell majd forgatnod, hogy megtaláld, amit alájuk temettek. A legjobb
dolgokat érmékbe csomagolva tartom.
El rábámult, majd szótlanul elmosolyodott és az étel felé fordította figyelmét.

*****

- Szóval mi vesz rá egy elf varázslónőt, aki Uralkodóknak ad tanácsot, mélységférgeket éget
el és királyokat vezet be az erdő mélyébe, hogy elzártan éljen egy kamrában valahol a föld
alatt? - kérdezte El, miikor teleette magát.
A varázslónő sokkal többet evett nála, és tálat tál után ürítve kijeiét nem mutatta, hogy
megterhelte volna a gyomrát. Hátradőlt a levegőben (ilve és keresztbetette maga előtt a lábait.
- Az érzés, hogy tartozik valahová.
- Tartozni valahová? A halottak aranyához és ékszereihez? - A nő némi tisztelettel nézett rá.
- Ravasz kérdés, ember. - Letette poharát valami láthatatlan asztalra a könyökénél és
előredőlt. - Bár csak azért kérdezel ilyesmit, mert nem látod, hogy mit csinálok én itt. - Felvett
maga mellől egy díszes ezüst karkötőt, melyet egy kígyó formájára csiszoltak. - Jól figyelj,
Elminster. Azért van szükséged rám, hogy az Uralkodónak tetszően válassz és ezzel
megmentsd az életed. Ez a karperec minden, amit Elvandaruil Herceg Cormanthorra hagyott
miután háromezer évvel ezelőtt a Hullócsillagok tengerének hullámai közé veszett az Ambral
Sziget közelében, amikor Vízmélyvára még meg sem született.
Elminster kihúzott egy csillogó lemezdarabot egy halom érme közül. Mind a négy sarkát
kilyukasztották és apró szemű láncok lógtak róla sikóhal formájú ezüst medálokkal. A
medálok smaragdokkal voltak kirakva és a csikóhalak szemét ametisztből csiszolták.
- És ez?
- Chathanglas Siltar melldísze, aki a Folyók És öblök Urának nevezte magát mielőtt Cormyr
emberbirodalmát megalapították volna. Tudtán kívül egy alakváltót vett feleségül és
iszonytató ivadékaik még ma is a Borostyánvölgy vizeiben kísértenek, amit az emberek
Elhagyatott Mocsárnak neveznek.
El előredőlt.
- Az utolsó kavics történetét is ismered itt?
A Srinshee megvonta a vállait.
- Természetesen. Mi jó van a hosszú életben és a tiszta emlékezetben, ha nem használod?
El csodálkozva ingatta a fejét. Csak kis idő múlva szólalt meg újra.
- Bocsáss meg... de akik ezeket a dolgokat alkották vagy viselték nem lehettek mind a
családod tagjai... Siltar sem elfeknek adott életet, például. Akkor mihez tartozol... érzésed
szerint?
- A vérem birodalmához és a Néphez. — válaszolt a varázslónő nyugodtan. - Oluevaera
Estelda vagyok, utolsó a családomból. Felülemelkedtem a Házak vetélkedésén és egész
Cormanthort a véremnek tartom. Ez adott erőt, hogy sokáig éljek és még tovább, miután első
szerelmem meghalt.
- Mennyire vagy akkor magányos? - kérdezte gyorsan Elminster és előrehajolt, hogy a mély
szemekbe nézzen.
Az idős elf állta a tekintetét. Szemei olyanok voltak, mint kék lángok a viharos égen.
- Sokkal kifinomultabb vagy és sokkal tisztábban látsz, mint sokan a fajtádból, akivel valaha
is találkoztam. - válaszolta csendesen. - Lassan kezdem azt kívánni, bárcsak ne az Uralkodó
ítélete miatt lennél itt.
El széttárta a karjait.
- Én is szívesebben lennék itt kellemesebb okból. - mondta mosolyogva.
A Srinshee egy mosollyal válaszolt.
- Nos, akkor jobb lesz, ha kijövünk egymással valahogy. Húzd ki azt a kardot ott, a térdednél
és elmondom a család történetét, amelyik viselte...

*****

A történet több órán át tartott és végül a nő egy kérdéssel fejezte be.

- Nem innál meg velem egy éjréti teát?
El felnézett.
- Ha nem csak gombából van, akkor szívesen.
- Nem, más is van benne. - válaszolt a varázslónő és ősszenevettek. - Igen, van benne gomba
és nem, nem ártalmas vagy nem külöbözik attól, amit a kényes hölgyek iszogatnak Cormyr és
Chondat kastélyaiban. - tette hozzá.
- Úgy érted, olyan, mint a konyak? - kérdezte El ártatlanul és megnyalta ajkait. Újra
felkacagtak.
- Csinálok valamennyit magunknak. - válaszolta a varázslónő felkelve láthatatlan heverőjéről.
Azután elindult és visszanézett Elminsterre, aki éppen egy - mellvértet próbált meg
türelmesen kibányászni egy halom érme alól. Egyszerű rézből kovácsolták, ami olyan vastag
volt, mint a hüvelykujja és női viselet volt egy üvöltő oroszlánnal a mellek között. - Te
sohasem alszol, ember? - kérdezte.
El felnézett rá.
- Igen, kicsit elfáradtam, de nincs szükségem alvásra.
- Ez olyasvalami, amit az istennőd adott?
El bólintott és a mellvértre meredt.
- Ez az oroszlán. - mondta. - A szemei a nyelvén vannak és...
Az eltűnt elf birodalom, Larlotha régóta halott Eldratha Királynőjének mellszobra szilárd
márványból volt, magassága alig akkora, mint El karja. Repülve jött és lágy ívben csapott le
El jobb füle mögé. Még csak észre sem vette, hogy leütötték.
Szörnyű fejfájással ébredt. Úgy lüktetett, mintha valaki egy tőrt döfött volna a jobb fülébe,
azután kihúzta volna, csak hogy újra beleszúrjon. Ki, be, ki, be. Arrrgh.
Nyögve körbefordult és hallotta, ahogy az érmék megroppannak alatta, ahogy elcsúsznak
egymáson. Mi történhetett?
Tekintete megállt a soha nem változó, mozdulatlan fényeken. Ékkövek, melyeket a
boltozatos mennyezetbe foglaltak. Igen - a Korok Boltozatában van. Csak ő és a Srinshee
maradtak itt miután az Uralkodó közölte, hogy próbára teszi és valami neki tetszőt kell
kiválasztania a kincsek közül.
- Hölgyem? Hölgyem... uh... Srinshee? - kérdezte egy újabb nyögéssel kísérve szavait. A
beszédtől újult erővel kezdett dobolni fejében a fájdalom. - Hölgyem... Oluevaera?
- Itt vagyok. - válaszolt neki egy gyenge suttogás és odafordult.
 Az idős varázslónő megtörten feküdt egy halom érmén. Ruhája lépett volt és testéből lassú
füstcsíkok szálltak a mennyezet felé. Testéből, mely majdnem teljesen meztelenül feküdt ott,
felfedve a számtalan ráncot, de látszólag sértetlenül. El arra mászott és próbálta megtartani a
fejét.
- Hölgyem? - kérdezte. - Megsérültél? Mi történt?
- Megtámadtalak. - válaszolta gyengén. - És megfizettem az árát.
Elminster dermedten bámult rá.
- Te...?
- Ember, szégyenkeznem kell. - folytatta a varázslónő remegő alltakkal. - Ennyi idő után
találtam egy barátot és eldobom magamtól a hirodalom iránti hűségből... és úgy tűnik, hogy
rosszul döntöttem.
El fájó fejét a Srinshee mellett pihentette az érméken és a szemeibe nézett. A nő könnyezett.
- Hölgyem, - kezdte szomorúan. - az isteneink nevére, mondd el mi történt!
A varázslónő kétségbeesetten nézett a tekintetébe.
- Amit tettem az megbocsáthatatlan.
- És mi volt az? - kérte El a folytatást egy olyan mozdulat kíséretében, mely fáradtan
támasztotta alá szavait.
A nő majdnem elmosolyodott, ahogy szomorú hangon válaszolt.
- Eltargrim megkért, hogy próbálkozzam meg azzal, amivel neki nem sikerült boldogulnia;
olvassak ki mindent, amit csak tudok az elmédből, amíg alszol. De idővel elmúlt egy egész
nap és egy éjszaka és mi még mindig a kincsek történetéről beszélgettünk, az álmosságod
legkisebb jele nélkül. Ezért kérdeztem tőled, hogy szoktál-e aludni.
El bólintott, érmék csúsztak meg az arca alatt.
- Mivel ütöttél le?
- Larlothai Eldratha mellszobrával. - mormolta. - Elminster, bocsánatot kérek.
- Ahogy én is - próbálta a herceg kifejezni amit érzett. - Meg tudja szüntetni az elf mágia a
fejfájást?
- Oh! - sóhajtott fel amaz és bosszúsan az ajkaihoz kapta két ujját. - Itt? - nyúlt ki ugyanazzal
a két ujjal és érintette meg a fiú fejének oldalát, majd mormolt valamit.
Mintha hűvös forrásvizet öntött volna valaki a nyakába, a fájdalom semmivé foszlott.
Elminster köszönetet suttogott és lentebb csúszott az érméken, mígnem újra a padlón ült.
- Szóval dolgozni kezdtél az elmémmel miután leütöttél és...? - Hirtelen visszaemlékezve
idegesen felkelt és a nő fölé hajolt. - Hölgyem, füstöltél! Megsérültél?
- Mystra már várt rám, ahogyan az Uralkodóra is. - kezdte a Srinshee egy mosoly árnyékával
az ajkain. - Vigyáz rád, ifjú ember. Kidobott az elmédből és azt mondta elhelyezett odabent,
egy varázslatot, ami porrá robbanthatja a kutakodókat.
El a varázslónőre bámult, majd hirtelen elmerült elméjében és megkereste a helyet, ahol
tudomása szerint egy ideje már egyetlen varázslat sem hevert. Már érezte, hogy tennie kellene
valahogy ez ellen. Varázslatok nélkül és a drágakő nélkül teljesen védtelenül maradt a büszke
elfek között.
Igen, ott volt. Egy halálos mágia, amit azelőtt nem ismert - olyan hatalmas és olyan
egyszerű! Egyetlen érintés és az elf vér felforrt a testben, csupán némi port hagyva maga után,
megkerülve vértezetet és védelmező mágiát egyaránt...
Megborzongott. Ez egy gyilokvarázs volt.
Amikor érzékeivel visszatért az elméjéből, hűvös ujjakat érzett a csuklója körül, akkorákat,
mint egy gyermeké. Az ujjak hűvös és lágy bőrre szorították a kezét.
Lenézett. A Srinshee kiszabadította a mellkasát és rászorította a fiú kezét.
- Hölgyem, - kezdte a nő szomorú szemeinek kék lángjába nézve. - mit...?
- Használd azt a varázslatot! Nem érdemlek többet.
El óvatosan kiszabadította a kezét és visszahúzta a varázslónő mellkasára, ami a ruhájából
maradt.
- És mit akart még tenni velem az Uralkodó? - kérdezte kétségbeesésében gúnyosra sikeredett
szavakkal. - Ez a baj a ti tragikus fajtátokkal... nem gondolkodtok el azon, hogy mi fog
következni!
Elmosolyodott és látta, hogy a másik is hasonlóval próbálkozik. Egy lélegzetvételnyi idő
múlva, amikor könnyek törtek elő az idős szemekből, rádöbbent, hogy a nő eddig is a sírással
küzdött.
Hirtelen előrehajolt és egy csókot nyomott a nő arcára.
- Megbocsáthatatlan, amit cselekedtél, valóban. Ígértél egy teát... és én még mindig arra
várok!
A varázslónő nevetni próbált, de hangosan zokogni kezdett. El megpróbálta az ölébe venni
és úgy érezte, mintha egy síró gyermeket tartana a karjaiban. A nő nagyon könnyű volt.
A varázslónő még mindig zokogva fonta a nyaka köré a karjait, amikor két csésze gőzölgő
tea jelent meg a herceg orra előtt a levegőben.

*****

Elminster már nem volt képes számon tartani, hogy hányféle dologra gondolt. Volt egy
korona, amely megjelenítette a viselőit fiatal alakjukban és egy pár kesztyű, amely képes volt
újraformázni a tépett húst az érintésével. A Srinshee a neki tetsző dolgokat félretette egy
ládában a központi kupola alatt, de már legalább a huszadiknál tartottak és a varázslónő egyre
szomorúbb tekintettel nézett rá.
- El - mondta, miközben félrelökte egy elf hős, Hosszúnyilú Erglareo furulyáját -, fogy az
időd.
- Tudom. - válaszolta a fiú röviden. - Ez mi?
- Egy köpeny, amely eltünteti a sérüléseket egy megkínzott növényről. Az elf mágus,
Raeranthur hagyta ránk...
A fiú már a láda felé tartott, ahol az eddig kiválasztott dolgokat tartották. Estelda Úrhölgy
elcsendesedett és szomorúan figyelte. Nem mert segíteni neki még csak néhány érme
félrecsúsztatásával sem, mert attól tartott, hogy az egyik mágus az ember vérére éhezve
figyelheti őket.
Elminster fáradt tekintettel ment vissza hozzá.
- Mennyi időm maradt még? - kérdezte.
- Talán tíz lélegzetvételnyi - válaszolta a varázslónő halkan. - vagy húsz. Attól függ, hegy
mennyire mohón kapkodod.
- A halálomig. - mormolta magában a herceg és előredőlt. Talán csak véletlen volt, hogy a nő
már háromszor is rátámaszkodott arra a kristályra az utóbbi percekben?
- Mi ez? - kérdezte felkapva a követ.
- Egy kristály, melyen keresztül láthatóvá válik bármely vízfolyam kanyargása a
birodalomban; a föld felett és alatt egyaránt. Minden alkalommal, amikor beletekintesz, egyre
tisztábban mutatja a hódgátakat, férgeket és egyéb okait a folyam betegségeinek. - válaszolt a
Srinshee gyorsan, szinte lélegzetet sem vett közben. - A Clatharla Ház készítette, amely már
elbukott a...
- Elteszem. - morogta Elminster és megint elindult a láda felé. Félúton megállt és belerúgott
egy kardmarkolatba, mely egy kincshalomból emelkedett ki. - Ez?
- Egy kard, ami kettészeli a sötétséget és az árnyaknak nevezett élőhalottakat. Bár azt hiszem
a haragosak és egyéb szellemlények ellen is használható...
Elminster intett egyet és folytatta útját a láda felé. A Srinshee elvette tőle a felékszerezett
köpenyt és magára kanyarította - az lecsúszott egyik idős válláról -, s felsóhajtott. Bármelyik
pillanatban itt lehetnek...
 És megérkeztek. Egy hangtalan villanás kíséretében a központi kupola alatt és El hirtelen
azon kapta magát, hogy barátságtalan tekintetű elf varázslónőkkel néz szembe. Hatan voltak,
mindegyikük kezében egy-egy jogar volt és őrá mutattak vele. Apró szikráik pislogtak és
szaladgáltak a halálos tárgyakon. Az átjárón keresztül Elminster látta, hogy a Srinshee felé
jön. A nő csettintett egyet ujjaival és kezében egy hetedik jogar jelent meg célra tartva.
Tudván, hogy ki várja a másik irányban, lassan hátat fordított neki. A hatalmasok mindig is
kedvelték a hatásos belépőket. Két varázslónő mögött az idős elf állt fehér talárban, szemei,
mint két csillagokkal teli tó. A nők lágyan oldalra léptek, hogy helyet csináljanak neki a
halálos gyűrűben. Az Uralkodó.
- Üdvözlet, Nagyrabecsült Uram. - mondta Elminster és finoman beletette a kezében tartott
kristálygömböt a ládába.
Az elf lenézett a benne lévő kincsekre és megemelte egyik szemöldökét. Gondoskodó
dolgok és nem harcban használhatóak. Hangja szigorú volt, amikor megszólalt.
- Arra utasítottalak, hogy egyetlen dolgot válassz ki az összesből. Lássuk, mennyire
találékonyan döntöttél!
Elminster meghajolt, majd az Uralkodó elé sétált és széttárta üres kezeit.
- Nos? - kérdezte az elf.
- Választottam. - mondta El csendesen.
- Úgy döntöttél, hogy semmit sem hozol elém? - kérdezte der-medten azt Uralkodó. - Ez a
gyávák útja, akik csak a halált akarják elkerülni.
- Nem. - válaszolt Elminster komoly hangon. - A legértékesebb dolgot választottam a Boltozat
alól.
A jogarok a levegőben lógva vették körül és mögöttük a varázslónők legjobb tudásuk szerint
varázslatokat szőttek mágikus energiákból. El lassan körbefordult és egyik szemöldöke
megemelkedett a suttogva mormoló kórus hallatán. Csak a Srinshee kezei maradtak
nyugodtak. Jogarát a homlokához érintve elgondolkodóan és idegesen nézett.
Azután varázslatok zuhantak Elminster Aumar testére, kétségbeesetten tapogatózva elrejtett
tárgyak vagy álcázó mágia után. A varázslónők egymás után az Uralkodóra néztek és a
fejüket rázták; nem találtak semmit.
- És mi a legértékesebb dolog? - kérdezte végül az Uralkodó és két varázslónő lassan elébe
lépett, hogy élő falat alkossanak előtte. Jogaruk ismét a kezükben volt.
- A barátság. - válaszolta Elminster. - A kölcsönös tisztelet és a gyengédség egy bölcs és
nemes hölgy irányában. - Megfordult, hogy szembenézzen a legidősebb varázslónővel és
mélyen meghajolt, ahogy egy követ teszi az emberek birodalmának azon királya előtt, akit
szívből tisztel.
Az elfek Elminstert bámulták és egy hosszú pillanat múltán a Srinshee viszonozta a
meghajlást. Szemei valamitől csillogtak, ami könny is lehetett.
Az Uralkodó szemöldöke megemelkedett.
- Sokkal bölcsebben választottál, mint én tettem volna. - mondta. Az udvari varázslónők közül
többen is kábultan pislogtak. Rémült meglepetés okozta nyögések jöttek körükből, amikor az
Uralkodó meghajolt az ember előtt. - Megtisztelve érzem magam, hogy úgy üdvözölhetlek
tündérbirodalmamban, mint a Nép bármely tagját. Légy egy Cormanthorral.
- És Cormanthor is egyé válik majd veled. - kántálták a varázslónők egyszerre. Többüknek is
tompa ijedelem volt a hangjában. Elminster az Uralkodóra mosolygott, de elfordult és
megölelte a varázslónőt. Könnyek csillogtak az öreg arcon és Elminster egy csókot nyomott
mindkét oldalra.
Azután bársonyos sötétség borította el és csak egy hatalmas, fényes teremben foszlott le
róla, ahol számtalan elf várta a végkifejletet és az Uralkodó mágiája előreengedte a kántálást.
Cormanthor Udvarának hitetlenkedő arcai között mindenki kiválóan hallhatta az elismételt
szavakat; - És Cormanthor is egyé válik majd veled.
MÁSODIK RÉSZ
ARMATHOR
 Hét
MINDEN TÓ HOZZÁ TARTOZIK
Amikor Elminster először látta, Cormanthor a dölyfös előkelőségek, az intrika és az elutasítás
városa volt. Olyan hely, valóban, mint a legbüszkébb embervárosok.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének környékén kiadva

Mire Ithrythra legújabb csizmájában a tóhoz ért a fák övezte ösvényen, az összejövetel már
javában elkezdődött.
- De őszintén, legnemesebb! - mondta valakinek Duilya Evendusk elég hangosan, hogy még a
föléhajló fa levelei is megrázkódtak. - Nem érdekel, hogy mit mondanak az időseitek! Az
Uralkodó megőrült! Teljesen megőrült!
- Jobban kellene ismerned az örületet a legtöbbünknél. - mormolta magában Ithrythra és
letette poharát egy lebegő tálcára, hogy kicsatolja csizmáit. Megkönnyebbülés volt kilépni
belőlük. A hegyes sarok mutatta, hogy rangban a szolgák felett van, de nagyon törte a lábát..
az emberi divat legalább annyira őrült, mint amennyire az emberek szemtelenek.
Ithrythra felaggatta csipkés köpenyét egy faágra és addig rázta alsóneműje kézelőjét, amíg
az a megfelelően nem lógott. Leellenőrizte tükörképét az egyik tölgy alá felakasztott üvegben,
egy ovális tükörben, mely magasabb volt, mint ő.
Ahogy az eszköz mélyén rejlő, halvány örvénylésbe bámult, eszébe jutott, amit Cormanthor
hölgyei néha egymás közt suttogtak. Állítólag ez a tükör valaha kapuként szolgált a Tornglara
uraknak, hogy átléphessenek az emberi városok koszos és sötét utcáira. A Tornglara Ház az
emberekkel üzletelt és ez egész Cormanthort megbotránkoztatta. Hölgyeik pedig mostanra...
Összeszorította ajkait a gondolatra és vágott egy grimaszt. Alaglossa Tornglara csak a
divatot kereste, a divatot és nem többet...
Ithrythra rámosolygott a legendás tükörre. Új hajviselete még tartotta oldalt a hurkot.
Kemény fonatba tekerték, hogy jelképezze Háza címerét, a lantot. Fülei büszkén meredtek fel,
hegyüket apró ékkövekkel rakta ki. Elfordult, hogy végigmérje testét is előbb az egyik
oldalon, majd a másikon. Pózolt, majd egy csókot fújt a levegőbe a tükör felé. Nem rossz.
Minden negyedik napon a délebéd után az öt Ház hölgyei összegyűltek a Szatírtáncos
Tavánál egy soktornyú lak belső kertjeiben, amely valaha a Tornglara Ház tulajdona volt.
Mindig a legmelegebb tóban fürdöttek, melybe az alkalom tiszteletére fűszeres rózsavizet
öntöttek és nyári mentás bort szürcsölgettek közben magas, kecsesen ívelt poharakból.
Cukrozott gyümölcsöt szemezgettek és körülöttük a híres Tornglara indák virágait csodálták.
A valódi ok, amiért a hölgyek rendszeresen összegyűltek nyilvánvaló volt; a pletykálkodás.
Ithrythra Mornmist csatlakozott csevegő társaihoz, megszokott csendes mosolyával fogadva
a köszönéseket. Ahogy a víz simogató melegétol felsóhajtva beleeresztette hosszú lábait a
tóba észrevette, hogy még csak az ő pohara nem ürült ki. Vajon hol lehetnek a szolgák?
A háziasszony észrevette Ithrythra rosszalló tekintetét és beszélgetés közben megállva
közelebb hajolt hozzá.
- Elküldtem őket, kedvesem. Ezúttal nekünk kell megtöltenünk a poharainkat... de nem
minden nap beszélgetünk a korona elárulásáról!
- Elárulni a koronát? Miféle bánásmódot gyakorol az Uralkodó? Az az elf már túl öreg, hogy
ne menjen el az esze vagy az ereje! - kiáltott fel Ithrythra. A hölgyek körülötte felnevettek.
- Oh, egy kicsit le vagy maradva, Ithrythra! Biztosan a szobádban töltőd a napjaidat és
gombákat nevelsz minden idődben! - mondta Duilya Evendusk metszően; Alaglossa
Tornglara már kinyomta volna a szemeit egy ilyen éle miatt.
- Nos, legalább bebizonyítom az idősebbeknek, hogy tudok dolgozni, ha kell. - válaszolt
Ithrythra. - És így nem vagyok felesleges a Házam számára... ki kellene próbálnod egyszer,
kedvesem... vagy inkább nem is, gyanítom, hogy nem...
Cilivren Doedance, mindőjük közül a legudvariasabb és a legcsendesebb, halkan
felkuncogott a pohár felett, amit éppen megtölteni készült, s végül úgy döntött az lesz a
legjobb, ha gyorsan leteszi. Egy lebegő tálcán hagyva poharát megfordult és az üveget is
visszatette megszokott helyére, a víz szélébe a bokrok között.
- Már az egész várost bejárta a szóbeszéd. - magyarázta nyugodtan. - Az Uralkodó kinevezett
valamiféle embert a birodalomban armathor-nak! És ráadásul egy férfit! Egy tolvajt, aki
ellopta a kiirát az Első Ház örökösétől, betört az épületébe, hogy varázslatokat lopjon és
megbecstelenítse a hölgyeket!
- Ez nem a Starym Ház volt, ugye? - kérdezte Ithrythra szárazon. - Sohasem kelt még akkora
ellenségeskedés az öreg Eltargrim és legdölyfösebb Házunk között, mint mostanában.
- A Starym Ház ezer nyárral régebben kezdte szolgálni Cormanthort, mint egy bizonyos Ház,
amit most meg tudnék nevezni. - szólalt meg mereven Phuingara Lhoril. - Azok a valódi
cormanthori nemesek egyáltalán nem érzik túlzónak a büszkeségüket.
- Cormanthor valódi nemesei egyáltalán nem éreznek büszkeséget. - válaszolt Ithrythra
selymesen.
- Oh, Ithrythra! Mindig szurkálsz minket, mintha a nyelved egy kard lenne! Nem értem, hogy
az urad mit lát még benned! - mondta kicsinyesen Duilya Evendusk felidegesedve azon,
hogy kicsúszott a figyelem középpontjából.
- Én hallottam, hogy mit. - Alaglossa Tornglara csendesen szemlélgette a fák lombjait és
Ithrythra elpirult, amikor a többi hölgy felkuncogott. Duilya hozzátette saját elismerő
kaffogását és mozgolódni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet. A mai napon füleinek
hegye majdnem lehajlott a számos rátűzött drágakőtől.
- Büszkeség ide vagy oda, nem a Starym ház volt az, - vette fel újra a beszélgetés fonalát
izgatottan. - hanem az Alastrarra. Az udvarban azt beszélik, hogy mindkét udvari mágus
legszívesebben kihívná kardviadalra a vén Eltargrimet Corellon oltára előtt, minthogy
hagyjanak egy embert Cormanthorban sétálgatni... nem szólva arról, hogy ráadásul armathori
címet kapott! Néhány ifjabb armathor, akik nem a Házak lordjai, a palotába gyűltek és készek
darabokra törni fegyvereiket, hogy a szilánkokat az Uralkodó elé szórják. Az egyikük állítólag
egyenesen Eltargrim felé dobta a kardját!
- Szóval meddig tart majd, - kezdte fennhangon Ithrythra. - mire ez az ember összefut
valami... balesettel? «
- Nem olyan sokáig, ha az udvar öregeinek véleménye bármit is számít még. - folytatta Duilya
csillogó szemekkel. - Ha szerencsénk van, akkor valaki kihívja majd az udvarban... és meg
kellene idéznünk néhány távolbalátó varázslatot, hogy végignézzük, amint széttépik!
- Mennyire kifinomult. - mormolta Cilivren olyan halkan, hogy csak Alaglossa és Ithrythra
hallotta. Duilya a saját szavain kacarászva észre sem vette a közbeszólást.
- Azután pedig, - folytatta ugyanazzal a lendülettel. - az Első Ház hívhatna egy Vadászt
századok óta először, hogy szarvassá változtassa az Uralkodót és le vadászhassák! És persze
kineveznénk a következő Uralkodót! Milyen izgalmas is lenne! - belelovallva magát saját
elképzeléseibe nem is gondolt pohárra, amikor felkapott egy üveget és belekortyolt.
Megpördült, rázkódva és gurgulázva elmerült a vízben.
- Az istenekre, kedvesem! Nehogy megfulladj itt nekünk! - kapta el Phuingara. - A végén még
idejönnek az uraink és számon kérik, hogy mi vetélkedő Házakról beszélgetünk az 6
jóváhagyásuk nélkül!
Ithrythra mélységes megelégedést érzett, amikor hallotta Duilya köhögését. Ékszerek
lebegtek a víz tetején és csilingelve koccantak neki nz egyik lebegő tálnak.
Alaglossa keskenyen a Mornmist Ház nemes hölgyére mosolygott és Ithrythra ebből tudta,
hogy házigazdájuk észrevette a tehetséges csapást. Azt is kiszűrte abból a mosolyból, hogy a
Tornglara hölgy hallgatásának később kétségtelenül meglesz az ára is.
- Ugyan, ugyan, nemes hölgy. - mondta Alaglossa és nagyvonalúan rtikarolta az Evendusk
Ház Hölgyét. - Jobban vagy már? Borunk édessége sokakkal elfeledteti, hogy mennyire erős.
Erősebb, mint az a bizonyos „háromgombás", amiről uraink annyit tudnak vitatkozni.
- Oh! - morrant fel Phuingara. - Neked is van belőle valamennyi, ugye?
Alaglossa odafordult és csendesen ránézett a Lhoril Ház hölgyére olyan tekintettel, melyben
apró tőrök pörögtek és szikráztak. Phuingara csupán elmosolyodott és azt kérdezte:
- Nos? Milyen is?
- Úgy érted, hogy szeretnéd tudni mi az, amitől a lordok az oszlopoknak támaszkodva vagy
éppen a padlón fetrengve vihognak és próbálnak krzet rázni egymással örök barátságuk
jeléül? - kérdezte hirtelen Cilivren nevető hangon. - Hát az íze, az szörnyű!
- Te már ittál háromgombást? - kérdezte Phuingara hitetlenkedve. Cilivren macskaszerű
mosollyal válaszolt a Lhoril Hölgynek. - Némelyik lord nem hagyja ki a hölgyeket minden
mulatságból.
A többiek mind - még a köhögő Duilya is - úgy néztek a Doedance Úrhölgyre, mintha az
hirtelen plusz fejeket növesztett volna.
- Cilivren, - kezdte Duilya, amikor újra szóhoz jutott. - sohasem gondoltam volna rólad...
- Hát itt van a probléma. - csattant fel Ithrythra. - Sohasem gondolkodsz!
A szájak tátva maradtak a tóban, de még mielőtt Duilya képes lett volna uralkodni haragján
vagy visszavágni, Ithrythra Mommist előrehajolva az arcába sziszegett. - Hallgass, Evendusk
Úrhölgy! Hogyan képzelnéd el egy új Uralkodó megválasztását? Olyan izgalmas lesz, hogy
már alig várod, ugye? Ugyanezt ereznéd akkor is, amikor az új Uralkodó kinevezése
mérgezést hoz, párbajokat az utcán és éjszaka a tornyaikban dolgozó mágusokat, aki a város
felett a távolból küldözgetik egymásra a gyilkos varázslatokat? Ember ide vagy oda és legyen
bár Eltargrim egy gyengeelméjű idióta, vagy te halsz meg előbb vagy gyermekeidet látod
majd kitekeredett végtagokkal feküdni valamelyik utcán. Szövetségek kötődnek és a város
nagy része örökre elpusztul. Azután akár az összes ember itt járhat és fosztogathat a
csontjainkat kerülgetve!
Nehezen vette a levegőt és ökölbe szorított kezét felemelte haragjában. A négy másik arc
döbbenten bámult vissza rá, amikor körülnézett. Hát tényleg nem látják?
- Az istenek vigyázzanak ránk! - folytatta a Mommist Úrhölgy remegő hangon. - Én is
ijesztőnek találom az ötletet, hogy egy ember járjon Cormanthor utcáin. Azonban ha kellene,
az ágyamba fogadnám azt az embert és szolgálnám életem végéig, ha ezzel megóvhatom a
birodalmat attól, hogy saját magát tépje szét!
Leeresztette öklét maga mellé és szinte üvöltve folytatta.
- Azt hiszitek, hogy Cormanthor hatalma és nagyszerűsége érinthetetlen? Meddig még? A
lordok még arról beszélgetnek, hogy miféle hőstetteket vitt végbe az apjuk apja, amikor a
világ még fiatal volt és puszta kézzel küzdöttünk egy-egy sárkány ellen több holdon át.
Közben a fiaink már olyan gyengék, hogy képtelenek állva maradni, miután magukba dön-
töttek egy fiaska háromgombást! Minden nyárral egyre beljebb merészkednek az emberek az
erdőinkbe baltáikkal és évről-évre erősebb mágiájukkal. Kalandozóik egyre bátrabbak és
erősebbek lesznek és járőreink már most is minden évben elveszítik néhány tagjukat!
Alaglossa lassan bólintott, arca sápadt volt. Ithrythra mély levegőt véve nyugtatta le magát
annyira, hogy suttogva tegye hozzá:
- Nem hiszem, hogy városunk csodálatos tornyai még állni fognak, amikor meghalok. Hát
egyikőtök sem aggódik emiatt?
A szavait követő csendben Ithrythra Mornmist felkapott egy üveget és hosszan kortyolt a
mentaborból, lassan és határozottan engedv le a torkán az italt, közben a többiek bámulták.
- Igaz. - mondta Duilya kelletlenül nevetgélve, amikor látta, hogy a Mornmist Úrhölgyre nem
hat a bor és félredobva az üres üveget egy másik fűszeres itallal telt alkalmatosságból
óvatosan újratölti a poharaikat. - Azt hiszem, hogy vad képzelgésekbe lovallod bele magad,
llhrythra... szokás szerint. Cormanthor veszélyben lenne? Ugyan már, ki veszélyeztetne
minket? Éppen elég varázslatot ismerünk, hogy bármennyi barbárt átváltoztassunk...
gombákká az italainkhoz!
Csak ő nevetett fel, de vidámsága hamar elhalványodott a többiek csendességétől.
Körbefordult és Phuingara előtt állt meg végül támogatásért. - Te nem így gondolod?
- Azt gondolom - kezdte Phuingara lassan -, hogy azért pletykáljuk átt az egész napot itt, mert
nem szeretünk vagy nem merünk ilyesmiről bmélni. Hallgass meg, Duilya: nem értek egyet
Ithrythra összes félélmével, de az, hogy egyikünk sem beszélt még ennyire nyíltan vagy mert
nem szeretünk ilyesmit hallani, az még nem azt jelenti, hogy téved! Ha nem hallottad az
igazságot a szavaiban, akkor javaslom kérd meg nngyon szépen, hogy ismételje el... és ezúttal
figyelj jobban.
És ezekkel a szavakkal a Lhoril Úrhölgy elfordult és súlyos csendet hagyva maga mögött
kimászott a tóból.
- Várj! - kapta el Alaglossa Phuingara egyik nedves csuklóját. - Maradj még!
A Lhoril Úrhölgy lángoló szemekkel fordult háziasszonya felé.
- Hölgyem, minden isten áldjon meg, mert jól bánsz velem.
A Tornglara Úrhölgy kurtán bólintott
- Ithrythra igazat szólt. - mondta komolyan és kicsit előredőlt. - Ez a dolog túl komoly ahhoz,
hogy egy legyintéssel elintézzük és tovább viccelődjünk miközben körülöttünk a várost
lerombolja ez az ember. Rá kell vennünk az urainkat, hogy elismerjék; ez az egyetlen ember
is belső árulásokhoz és párbajokhoz vezethet, ha miatta megdől a trón.
- Az én uram sohasem hallgat meg. - suttogta kétségbeesetten Duilya Evendusk. - Mit
tehetnék?
- Vedd rá, hogy hallgasson meg. - mondta neki Cílivren. - Vetesd észre magad és vedd rá,
hogy figyeljen rád.
- Csak akkor képes erre, amikor...
- Akkor hát, kedvesem, - vágott közbe Phuingara metsző hangon - itt az ideje, hogy egy kicsit
nagyobb erőfeszítéseket tégy. Alaglossa, jól tetted, hogy visszatartottál; dolgunk van. Van
abból a háromgombás párlatból?
A Tornglara Úrhölgy meglepetten bámult rá.
- Igen, van. - válaszolta. - De miért?
- Azon kevés módok egyike, melyekre gondolok, hogy elnyerheti az Evendusk Nagyúr
tiszteletét nem más, - mondta a Lhoril Úrhölgy hűvösen. - minthogy amikor egész délelőtt
attól nyög, amit előző éjjel megivott, akkor az orra előtt fel kell hajtani egy egész üveggel az
italból anélkül, hogy utána tántorognál vagy dadogni kezdenél. Amíg nem jut szóhoz
meglepetésében, addig kell megmondanod neki a magadét.
- És azután? - kérdezte Dúilya sápadtan a gondolattól, hogy szembe kell néznie urával.
- És azután ágyba viheted az egész háztartás előtt. - folytatta Phuingara keményen. -
Megmondod neki, hogy az egész éjszakán át tartó ivászat nem ok arra, hogy idiótaként
viselkedjen és lejárassa a Ház becsületét, miközben téged elhanyagol.
Egy pillanatig csend zuhant a társaságra, majd kitört a nevetés előbb halkan, majd egyre
hangosabban, ahogy Phuingara szavainak mélyebb jelentése is célba talált.
Cilivren hagyta abba először.
- Azt akarod, hogy addig gyakoroljuk a háromgombás vedelését, amíg le nem tudunk húzni
egy üveggel minden gond nélkül? Phuingara, bele fogunk halni. - tette hozzá. - Úgy értem; az
az ital úgy éget, mint a tűz!
 A Lhoril Úrhölgy megvonta a vállát.
- Akkor csak azt kell elérnünk, hogy leöntsünk néhány pohárnyit remegés és könnyezés
nélkül. Találnunk kellene magunknak egy varázslatot, ami vízzé változtat mindent, ami
ajkainkon belülre kerül. A tiszteletet akarjuk elérni, nem pedig azt, hogy ugyanúgy
viselkedjünk, mint uraink és romlásba döntsük a birodalmat. Mit gondoltok, miért isznak
állandóan? Valószínűleg látják, amit Ithrythra mondott és nem akarnak szembenézni vele.
- Szóval ragadjam meg Ihimbraskar grabancát és rángassam be hálószobámba, miután
megaláztam az egész háznép előtt? - kérdezte Duilya halkan. - És mi legyen azután? Le fog
ütni, kidob az ablakon és reggel keres magának egy fiatalabb hölgyet!
- Nem, ha leülteted és a képébe vágod Ithrythra szavait. - mondta neki Alaglossa. - Még ha
nem is ért egyet, akkor is meg fog lepődni azon, hogy elgondolkodtál az efféle dolgokon és
talán egyenlőnek fog tekinteni egy vitában... melynek során azt is közölheted vele, hogy már
régóta szeretnéd megvitatni vele a dolgokat és azután viszed az ágyadba.
Duilya egy pillanatig a másik nőt bámulta, majd vad nevetés tört ki belőle.
- Hanali áldjon meg minket! Ha arra gondolok, hogy mekkora erő kell ezt végigcsinálni...
- Evendusk Úrhölgy, - kezdte Ithrythra formálisan szólítva meg társát. - iszonytatónak
találnád, ha közülünk négyen is hozzád lennének kötve egy időre néhány varázslattal, hogy...
ah, asszisztáljunk megfelelő szavakkal a megfelelő pillanatokban?
Duilya rábámult, majd lassan körbenézett a tóban ülőkön.
- Meg tudnád csinálni?
Mindannyian jól járnánk egy ilyen varázslattal. - mondta Phuingara lassan. - Okos vagy,
Ithrythra. - Alaglossa felé fordult. - Hozd azt a párlatot, Tornglara Úrhölgy; úgy érzem
pohárköszöntő következik.

*****

Szóval eljött az ideje, hogy jómagam és mások is megtanítsuk neked a Nép néhány
varázslatát. - mondta a Srinshee. - Veszélyes idők jönnek rád, Elminster. - elmosolyodott. - És
nincs szükség rám, hogy ezt megmondjam.
El bólintott.
- Ezért hoztál ide. - végignézett a sötét és poros liilnkon. - De mi ez a hely?
- Népünk egyik szent kriptája... egy kísértettorony, valaha az első és legbüszkébb Ház otthona
volt, amely nagyobbá akart válni mindannyiunknál. A Dlardrageth Ház volt az.
- Mi történt velük?
- Inkubusokat és szukkubusokat idéztek meg, hogy egy új és erősebb fajt tenyésszenek ki.
Csak kevesen élték túl ezeket a próbálkozásokat és még kevesebben az ebből születő
lényeket. Minden elf ellenük fordult. A ház utolsó tagjait legerősebb varázslatainkkal
börtönöztük be ezen falak közé, amíg napjaik le nem jártak. - Kezével előrenyúlt és
lesimította a port az egyik oszlopról, hogy felfedjen alatta egy vésett arcot. - Néhány varázslat
még mindig él, bár több mint egyezer évvel ezelőtt Cormanthor merész és ifjú nemesei
betörtek ide, hogy megkeressék a Dlardrageth Ház kincseit. Kevés értéket találtak, de azt el is
vitték. És persze váltottak néhány szót az itt kísértő szellemekkel.
- Szellemek? - kérdezte Elminster nyugodtan. A Srinshee bólintott.
- Igen, van néhány, de nem kell tartani tőlük. Most inkább az a fontos, hogy ne zavarjanak
minket.
- Mágiát fogsz tanítani nekem?
- Nem. - mondta a Srinshee közelebb lépve. - Te fogsz tanítani engem.
- El csodálkozva emelte meg egyik szemöldökét. - Én...?
- Ebből. - válaszolta a nő nyugodtan és intett egyet kezével, melyben hirtelen megjelent...
Elminster varázskönyve.
 A Srinshee megingott egy kicsit a hirtelen súlytól és Elminster automatikusan elvette tőle.
Igen, ez az ő könyve. Amit egy nyeregtáskában hagyott egy páfrányokkal teli völgyben az
erdő mélyén, ahol a Fehér Holló Járőrök számukra túl sok hobgoblinnal találkoztak.
- Őszinte köszönetem, hölgyem. - mondta Elminster és féltérdre ereszkedett, hogy ne
magasodjon a nő fölé. - Lehet, hogy hálátlannak hangzik, de nem fogják azok, akiknek nem
tetszett a kinevezésem felforgatni utánam egész Cormanthort? És nem várják el mások, hogy
teljesítsem a rangommal járó kötelességeimet... más szavakkal nem kellene szem előtt
lennem?
- Hamarosan szem előtt leszel. - válaszolta hűvösen a Srinshee. - Sok terv és jelenet
középpontjába kerülsz majd, még azok által is, akik nem szeretnének holtan látni. Cormanthor
megcsömörlött már és minden új érdekesség olyasvalamit jelent, amiért a nagy Házak versen-
géni kezdenek. És emiatt túl gyakran megy tönkre vagy pusztul el a játék, amiért versengenek.
- Az elfek kezdenek egyre inkább hasonlítani az emberekre. - mondta Elminster és leült egy
oszlop törött csonkjára.
- Mit merészelsz! - kiáltott fel a Srinshee. El éppen időben nézett fel, hogy lássa az idős arcon
átsuhanó mosolyt. - Hogy mersz igazat szólni előttem? - mormolta. - Olyan kevesen teszik ezt
a fajtámból... vagy tették. Ritka luxus ez itt, hogy a változás kedvéért legyen valaki be-
csületes.
- Hogy-hogy? Az elfek nem becsületesek? - kérdezte El kötekedve és valami fény csillant az
idős szemekben, ami akár könny is lehetett.
- Mondjuk inkább úgy, hogy sokan túl világiasak a saját céljaik tekintetében. - mosolyodon el
a Srinshee és eltávolodott a fiútól a levegőben sétálva. Megfordult és még hozzátette: - És a
többiek már belefáradtak.
Szavaival együtt sötét árny emelkedett fel mögötte és karmok csaptak le. El egy kiáltással
ugrott talpra, de a karmok villanva áthatoltak a nőn és egy halvány fénycsíkot hagyva maguk
mögött semmivé foszlottak.
El figyelte, ahogy a fénycsíkok is eltűnnek, majd odafordult a varázslónőhöz, aki addigra
már félresétált. - Az egyik szellem? - kérdezte megemelt szemöldökkel.
A Srinshee bólintott.
- ők is ki akarják tanulni a mágiádat.
Elminster mosolygott, de látva a nő arckifejezését, mosolya gyorsan lehervadt.
- Nem viccelsz. - mondta inkább kijelentve, mint kérdezve.
A Srinshee megrázta a fejét. A szomorúság visszatért a szemeibe.
- Remélem kezded már látni, hogy a Népnek mennyire szüksége van rád és a hozzád
hasonlókra, akik új gondolatokkal ébresszék fel a lángokat bennünk, melyektől valaha
nagyobbak voltunk Faerűn minden népénél. Az Uralkodó álma, hogy kiegyezünk az
emberekkel, a félvérekkel és az aprónéppel, talán még a törpékkel is. Tisztán látja, hogy mit
kellene tennünk... és a Nagy Házak visszautasítanak minden tisztánlátást. Azt szeretnék, ha az
álmodozó napok örökké tartanának egész idő alatt ők maradhatnának felül.
- El egy nagyon halovány mosollyal próbálkozott és a fejét ingatta. - Úgy tűnik, nehéz terhet
vettem magamra. - mondta.
- És tovább kell vinned. - válaszolta a Srinshee gonoszkodó mosollyal. - Ezért választott
Mystra pont téged.

*****

Nem azért gyűltünk össze, hogy eldöntsük mit lenne a legjobb tenni? - kérdezte hűvösen
Sylmae. Végignézett a komoly arcokon maga körül. Ő és az öt másik varázslónő volt ott, akik
lementek az Uralkodóval a Korok Boltozatába miután a Legfelsőbb Udvar Mágusai,
Earynspieir és Ilimitar mindketten visszautasították a felkérést.
 Holone megrázta a fejét.
- Nem, húgom. Ezt a tévedést meghagyjuk a házaknak és az udvar többi népének. Várnunk
kell, figyelnünk és a Birodalom érdekében cselekednünk, amikor mások hibái szükségessé
teszik ezt.
- És miféle hibák teszik szükségessé, hogy közbelépjünk? - kérdezte Sylmae. - Például egy
ember kinevezése armathorrá... vagy inkább ennek következményeire kell odafigyelnünk,
melyek hamarosan megjelennek majd?
- Azok a következmények mondják majd meg nekünk, hogy ki hova Álljon. - vetette közbe
Ajhalanda. - Ez lesz a játékosok következő lépése és ez fogja megmutatni, hogy mikor kell
cselekednünk.
- Lecsapnunk, úgy gondoltad? - mondta Sylmae kicsivel magasabb hangon. - Az Uralkodóra
vagy a birodalom egyik nagy Házára vagy...
- Vagy az összes Házra vagy a Legfelsőbb Udvar Mágusaira vagy az olyanokra, mint a
Srinshee. - mondta nyugodtan Holone. - Még nem tudhatjuk, csak azt, hogy mi akartunk
találkozni ezzel a végzettel és ezután egyként kell cselekednünk.
- Úgy gondolod, hogy az egyetlen reményünk, - Yathlanae szólalt most meg, először ezen az
éjszakán. - ha összedolgozunk és nem hagyjuk magunkat megosztani, ahogy a birodalom
osztja meg magát hamarosan.
Holone zordan bólintott.
- És ezért óvatosan kell választanunk, nővéreim, nagyon óvatosan és nem szabad vitákba
bonyolódnunk egymással.
Tudván, hogy ez már magában is milyen nehéz lesz, a fáklyák alatt állva többen is
felsóhajtottak.
Ajahalanda törte meg a nyújtózkodó csendet.
- Sylmae, te mindegyikünknél többet jársz a népek között, a nemesek és a köznép közt
egyaránt. Mely Házakra kell figyelnünk... kik vezetnek és kik a követők?
Sylmae óvatosan sóhajtott és a fáklyafény mintha az arca mögött villant volna fel egy
pillanatig. - Az Uralkodóval, a varázslónőkkel és minden újjal szemben álló öreg Házak
gerince a Starym és az Echorn... és talán a Waelvor. Az általuk meghatározott ösvényeket
követi minden öreg Ház és talán az újabbak közül is sokan. Olyanok, mint az áradat;
hatalmasok, lassúak és mindent ledöntenek.
- Miért kellene az áradatot figyelnünk? - kérdezte Yathlanae. - Bármilyen erős legyen is,
sohasem változik... csak magába olvasztja az újabb hordalékot és miközben figyeled még
nagyobb lesz.
- Jól beszélsz - válaszolta Sylmae. - és valóban nem az áradatot kell figyelnünk. Inkább
forduljunk a büszke és gazdag fiatal Házak felé, elsősorban a Maendellyn és a Nlossae
vezetésével.
- Nem ugyanolyan törtetőek ők is a maguk módján? - kérdezte Holone. - Magukhoz ragadnak
minden új dolgot, amivel meg lehetne törni az öreg Házak hatalmát vagy legalábbis
egyenlőnek nyilváníthassák magukat. Ahogy minden elf, ők is belefáradnak, ha irányítják
őket.
- Van egy harmadik csoport is, - mondta Sylmae. - aki a legközelebb van hozzánk, hogy
figyelhessük. Csak egy csoport, de Cormanthorban meghatározhatják a saját útjaikat és a
csillagokig törhetnek. Ezek az óvatlan törekvők, ahogy sokan nevezik Őket, azok a Házak,
melyek bármit kipróbálnak, csupán hogy részesei legyenek az újabb eseményeknek. Az
Auglamyr és az Ealoeth Házakról beszélek és a kisebb családokról, mint a Falanae vagy az
Uirthur.
- Magad is Auglamyr vagy nővérem, velem együtt. - mondta Holone nyugodtan. - És azt
akarod mondani, hogy nekünk hatunknak kellene valami újat kitalálnunk vagy
megpróbálnunk?
- Már most is valami újat teszünk - vágott vissza Sylmae. - azzal, hogy így összegyűltünk és
titokban tervezgetünk. Ez nem olyasmi, amit az általam ismert nemes Házak bármelyik lordja
is tolerálna, amennyire én tudom. Az úrhölgyek pedig csak a tánchoz értenek és a
cicomázkodáshoz. Meg ahhoz, hogy aláássák a fiatalabbakat.
- Főzés. - mondta Ajhalanda. - Megfeledkeztél a főzésről. Sylmae elmosolyodott és vállat
vont.
- Sohasem voltam igazán kötelességtudó nő.
Yathlanae is megvonta vállait.
- Vannak nem igazán kötelességtudó férfiak is ezen a vidéken, ha már szóba került.
- Igen, nem is kevés - tette hozzá Holone. - vagy az, hogy egy emberből armathor lett, csupán
rémhír lenne.
- Látom Cormanthor végzetét, ha nem cselekszünk gyorsan és bölc-sen, amikor eljön az ideje.
- mondta Sylmae.
- Úgy legyen. - válaszolt Holone és a többiek visszhangozták szavait. - Úgy legyen.
Mintha csak jel lenne, a fáklyák kialudtak; valaki távolbalátó mágiát használt rájuk. Minden
további szó vagy fénygyújtás nélkül különváltak, a rét felett a levegőt meghagyták a
denevéreknek és a pislogó csillagoknak... akik csendesen szikráztak ott reggelig és úgy tűnt,
hogy nagyon is kényelmesen elvoltak az égen.
 Nyolc
EGY EMBER HASZNA
Cormanthor elfjei mindig is tudták, hogy mit akarnak, felmérték az esélyeket és a veszélyeket.
Sokszor akár egy fél napot is elgondolkodtak, mielőtt elindultak és szembeszálltak velük.
Shalheira Talandren, Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű, De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki

- Olyan szépségesek - mormolta Symrustar. - Látod? Amaranthae közelebb hajolt, hogy

jobban lássa a Symrustar ujjai alatt engedelmesen tekergőző selyemszalagokat az
üveghengerben, melyekből tudta, hogy hamarosan étel fog teremni. - Imádom, ahogy a nap
fényében kis szivárványokká változnak - válaszolta udvariasan kicsivel hosszabb csend után,
mint amennyi szükséges lett volna. Unokanővére sohasem tanulja meg, hogy mennyire utálja
a halat.
Symrustar tart itt több, mint ezer pikkelyes kis kedvencet. A nő felcsippentett néhány
morzsát a tálból, melyben már csak maradéka volt a titkos recept alapján készült ételnek
(Amaranthae azt hallotta, hogy a főbb összetevőket a sikertelen udvarlók húsa, csontja és vére
alkotják). Symrustar üvegből készült halas tartálya leereszkedett a mennyezetről. Csövek és
gömbök fantasztikusan összefont alkotása volt a tartály, melybe itt-ott sárkányt és egyéb
szörnyetegeket formáló alakzatok is vegyültek. Amaranthae szeretett volna itt lenni - de nem
túl közel, persze - a napon, amikor Symrustar apja felfedezett egy bizonyos nagy tartályt nem
messze a várostól az erdőben, mely elkápráztatta sehol sem sima részeivel.
- A tornyosuló büszkeség viharfelhője söpör el mindent előtte. - jellemezte egyszer egy
idősebb udvarhölgy Auglamyr Nagyurat, aki korántsem mértékletességéről volt híres. És a
szavak nem túloztak.
Talán Symrustar is tőle örökölte erkölcstelen kegyetlenségét. Amaranthae nagy gondot
fordított arra, hogy támogatóan és segítőkészen viszonyuljon a másik nőhöz mindig, mivel
tudta, hogy Symrustar Auglamyr bármikor képes lenne egy pillanat alatt elárulni őt, ha a
legkisebb mértékben is szembekerülnének egymással.
Nem vagyok szabadabb, mint azok a halak, gondolta Amaranthae és kihajolt a tál alakú
terasz széle felett, melyben ültek, mely az Auglamyr birtok legnyugatibb részén az utolsó
hatalmas tölgy legvastagabb ágának tövén volt. Üveg csövek, oszlopok és gömbök csillogtak
a kelő nap fényében a különös felépítményből, amely Symrustar kis kedvenceinek adott
otthont. A szolgák jól tudták, hogy nem zavarhatják meg őket - vagy inkább Symrustart - itt
és többnyire a beszélő harangokat használták.
Minden reggelt itt töltöttek és beszélgetés közben erdei gyümölcsök behűtött levét
szürcsölték. Az Auglamyr örökösök pedig hangosan tervezgetve vitatták meg, hogyan
szorítsák vissza a nő törekvéseit - melyek némelyikétől Amaranthae szíve elszomorodott,
mert látta, hogy a mások feletti uralomnak semmi más célja nem maradt, mint hogy
Symrustar uralkodjon mások felett. Amaranthae többnyire csak hallgatott, a megfelelő
pillanatokban pedig segítőkészen szólalt meg.
Ezen a reggelen Symrustar valóban izgatott volt. Szemeiben szikrák ragyogtak és amikor
félretolta a reggeli utolsó morzsáival telt tálat, idegesen intett a rajta lévő apró szájnak. Az
istenekre, de hát olyan szépséges! gondolta Amaranthae végignézve unokanővére finom
vállain és testének lágy ívein a selyemruha alatt. Villámló szem és az arca még az udvar
hölgyei között is megállja a helyét. Nem csoda, hogy annyi elf lord figyel fel feszülten,
amikor megjelenik valahol.
Symrustar megemelte egyik tökéletes ívű szemöldökét.
- Ugyanarra gondolsz, amire én, kuzin?
Amaranthae mosolyogva vállat vont és biztonságosabb szavak mellett döntött.
- Erről az ember férfiról gondolkodtam, akit az Uralkodó kinevezett... és azt kérdem mit
akarsz kezdeni a sok kellemetlen meglepetéssel amit a fürge hölgyek okozhatnak.
Symrustar kacsintott egyet.
- Ismersz már jól, Ranthae. Szerinted az ember mire vesztegeti az idejét? Hmmm?
Amaranthae megborzongott.
- Egy ember férfi? Ughhh. Olyan nehéz és esetlen, mint egy szarvas, olyan szaggal, mint... és
csupa szőr! - Unokanővére bólintott, szemei a távolba néztek.
- Igaz. Bár azt hallottam, hogy ennek a mosdatlan barbárnak még mágiája is van... emberi
mágiája, ami alantasabb, mint a miénk, de különbözik is tőle. Ha a kezemben lenne egy kevés
is belőle, akkor meglephetném a büszke ifjú mágusainkat. Még ha másra sem képes, csak
néhány ködfoszlány megidézésére, akkor is hathatok vele a fiatalokra. És van valaki, akire
szívesen hatnék egy kicsit: Legnemesebb Örökös Lord Elandorr Waelvor.
Amaranthae csodálkozva ingatta a fejét.
- Még nem kínoztad eleget?
Symrustar ismét megemelte egyik formás szemöldökét és szemei megvillantak.
- Eleget? Sohasem lehet „elég", ha Elandorról van szó! Amikor éppen nem a várost hitegeti,
hogy ez vagy az a frissen alkotott varázslata sokkal nagyszerűbb, mint bármi, amit a
rosszmodorú Symrustar Auglamyr képes létrehozni, akkor a hálószobám ablakát kaparássza!
Nem számít, hogy mennyire keményen...
- Durván. - javította ki Amaranthae egy mosoly kíséretében.
- ...utasítom vissza, - folytatta unokanővére. - néhány éjszaka elteltével újra próbálkozik!
Közben ivócimborái előtt a bájaim édességéről beszél és elhiteti a nőkkel, hogy titokban utána
koslatok. Betör az emberek könyvtáraiba és gyenge szerelmi költeményeket lop, hogy azután
a magáénak kiáltsa ki azokat. Rendelkezik egy vihogó gnóm bohóc minden stílusával és
kellemével!
- Talán a múlt éjjel is járt nálad?
- Szokás szerint! Három őrt is ráküldtem az erkélyről, átváltoztató varázst használt ellenük.
- Amit természetesen eloszlattál. - mondta Amaranthae.
- Nem. - válaszolta Symrustar gúnyosan. - Béka formájában hagytam őket reggelig. Az én
erkélyemen egyetlen őrt se érjen váratlanul, ha átváltoztató varázst használnak ellene.
- Oh Symma!
Az unokanővér szemei újból felvillantak.
- Kegyetlennek tartasz? Tölts el egy éjszakát az ágyamban, kuzin, s hagyd, hogy a Waelvor
Szerelemlord megérkezzen. Majd meglátjuk, hogy mennyire tudsz kedves maradni az
őrökhöz, akik beengedték!
- De Symma, ö egy mestermágus!
- Akkor legyenek körülöttem mesteri őrök és hordják a tüköramulettet, amit tőlem kaptak!
Miért lenne baj, ha egy kicsivel komolyabban állnának a munkájukhoz? Vissza tudnák
tükrözni Elandorr mesteri varázslatait a használójukra! Érheti őket közben egy-két karcolás,
de nem esne sérelem az Auglamyr Ház felé mutatott hűségükön!
Symrustar felkelt és nyugtalanul ment át a tál formájú mélyedésen, a reggeli napfény
megcsillant az ékköves láncon, mely spirálban futott végig a bal lábán, bokától a csípőig.
- A Vadászra! - tört ki hevesen. - Három hónappal ezelőtt, amikor Elandorr valahogy eljutott
az ágyam függönyéig, találtam egy őrt, aki elrejtőzött és leskelődött! Azt várta, hogy lát majd
Elandorr karjaiban vonaglani! És még azt merte állítani, hogy csak azért volt ott, mert meg
akart védeni a "megalázástól"! Fekete selymekbe öltözve rejtőzködött az ágy alatt és annyi
amulettet aggatott magára, hogy mozogni is alig bírt tőlük. Azt mondta, hogy az apámtól
kapta őket, de nem lennék meglepődve, ha némelyikük a Waelvor Házból jött volna!
- És vele mit csináltál? - kérdezte Amaranthae és elfordult, hogy elrejtsen egy ásítást.
Symrustar fagyosan elmosolyodott. - Megmutattam neki, amit megpróbált kilesni, az utolsó
darabig levettem róla mindent, amit hordott és... a halak.
Amaranthae megborzongott.
- Megetetted a...
Symrustar bólintott.
- Umm-hmmm, és a következő napon összecsomagolva elküldtem a Waelvor Házba az összes
mágikus tárgyát egy szerelmes levél kíséretében. Csak annyit írtam bele, hogy ez maradt az
utolsó uraságból, aki elég méltónak tartotta magát Symrustar Auglamyr kegyeire. -
Színpadiasán sóhajtott. - A következő éjjelen persze újra próbálkozott.
Amaranthae megrázta a fejét.
- Miért nem mondod el apádnak és hagyod, hogy üvöltve rohanjon Waelvor Nagyúrhoz?
Tudod, hogy milyenek az öreg Házak; Kuskyn Waelvor valószínűleg kikelne magából, ha
megtudná, hogy a fia egy olyan „ismeretlen" Ház hölgyének csapja a szelet, mint a miénk...
vagy hogy bárkit is az engedélye nélkül környékez meg. Elandorr valószínűleg egy
varázsketrecben találná magát a következő tíz évre mielőtt beszívnád a következő lélegzetet.
Symrustar unokahúgára bámult.
- És mondd, Ranthae, hol lenne ebben a szórakozás?
Amaranthae mosolyogva rázta meg a fejét.
- Természetesen sohase hagyjuk a büszkeséget a szórakozás útjába állni! - Symrustar
visszamosolygott.
- Természetesen - kinyúlt a beszélő harangokért. - Még egy kis facsart hajnalszem?
Amaranthae válaszul csak tovább mosolygott, majd folytatta az előbbi gondolatmenetet. - És
miért nem felejtünk el minden varázslatot és vonítunk éjjelente a holdra?
- Nem rossz ötlet. - értett egyet Symrustar egy hosszú nyújtózkodás kíséretében. - És még jól
jöhet ezzel az „Elminster" emberrel kapcsolatban. Igen, rá fogok jönni, hogy mi haszna van
egy embernek. - Ujjai között az üres gyümölcsleves pohárral kinyúlt és megütötte a
harangokat.
Ahogy a beszélő harangok csendülései visszhangot vertek, Amaranthe összerázkódott.
Unokanövére fagyos hangjában volt valami éhség.

*****

- Nem lennék ennek az embernek a helyében, akármilyen hatalmas varázsló legyen is. -
mormolta maga elé Taeglyn miközben drágaköveket szedett sorba egy varázslat segítségével
egy darab bársonyon.
- Egy cseppet sem tőrödön vele... csak egy vad a mezőikről. - válaszolt neki Delmuth. -
Viszont az Uralkodó helyén valaki mást szeretnék látni, miután megtettem, amit kell.
- „Megtette, amit kell"? De Nagyuram, a Kisebb Szólítás már majdnem teljesen készen van!
Már csak egy rubin hiányzik az Esmel csillagból és egy a Vraelen helyéről! - a szolga a
kupolás terem felső felét betöltő, szikrázóan fénylő csillagtérképre mutatott. Válaszul a
csillagok neveire egy Delmuth által korábban használt varázslat most életre hozott két
pislákoló fénypontot a megfelelő helyeken.
Csendesen villogva várták ékköveiket, de Delmuth Echorn lassan leereszkedett élete
munkájának közepéből. A drágakövekből lemodellezett együttállás csillogott körülötte. -
Igen, megtettem, amit kell... elpusztítom ezt az embert. Ha válasz nélkül hagyjuk a
kinevezését, akkor ezrével jönnek a városba és amikor csak kilépünk biztonságosnak hitt
házainkból mindenhol ott lesznek kéregetve vagy éppen fenyegetőzve. Elrothasztják az erdőt
maguk körül, amint megtudják, hogyan tegyék. - Csizmái elérték a sima, fekete
márványpadlót. - Ha elérhetnék a csillagokat, - morogta és közben a kis mennyboltra muta-
tott, - már régen hiányozna közülük néhány.
Delmuth felnézett a pislákoló fénypontokra, melyek engedelmesen kialudtak. Kesztyűs
kezét Taeglyn vállára tette, ujjai hegyénél a fém karmokkal olyan volt, mintha egy
nagymacska nyújtóztatná a mancsát. - Igen, a mi csodálatos és hatalmas Uralkodónk megőrült
- tette hozzá még mindig dühösen. - és senki sem tűnik rá késznek, hogy felemelje a kezét és a
hangját vele szemben. Ha Cormanthorban senki másnak nincs hozzá gyomra, akkor én fogom
megtenni az első lépést. Azt a szennyfoltot, aminek hagyta, hogy városunk tündéri virágának
közepén sétáljon, le kell törölni.
Dühös arccal indult ki és kivágta maga előtt a duplaszárnyú ajtót. Az dörrenve csapódott a
falnak és megrázkódott, de Delmuth Echorn nem figyelt oda.
Néhány pillanattal később már a magas, belső erkélyekkel teletűzdelt külső terem falai
között ment a sok bájolástól zöldesen ragyogó karddal a kezében, amikor a lépcsőn lefelé
tartó nagyapja, Neldor előredőlve felkiáltott.
- Corellon láthatatlan szakállára, mire készülsz? Nem szólítottak Vadászatra ezen az estén és
reggelre sem!
- Nem vadászni megyek, Nagyapa. - válaszolt Delmuth anélkül, hogy lelassított vagy felnézett
volna. - Kimegyek és megtisztítom ezt a birodalmat az emberektől.
- Attól, akit az Uralkodónk armathorrá nevezett ki? Fiú, mire gondolsz? Egyetlen harsona sem
hirdette a kihívásodat! Üzenet sem lett az udvarnak vagy ennek az embernek küldve! A
párbajokat be kell jelenteni, ez a törvény!
Delmuth megállt a bejárati ajtó előtt, hogy az ajtónálló szolga kinyithassa azt és közben
visszanézett a válla felett.
- Egy férget akarok elpusztítani és nem olyasvalakit, akinek jogai lehetnek a birodalmunkban,
bármit is mondjon az Uralkodó. Kidobta a pengét és utána ugrott. Mielőtt az ajtó döngve
bevágódott volna mögötte, Neldor még látta, ahogy elkapja a bűvös kardot és egy
gombaágyáson keresztültaposva a legrövidebb úton indul a kapu felé.
- Nagy hibát követsz el, fiú - mondta szomorúan -, és magaddal rántod a Házat is. - Senki sem
maradt az Echorn Kastély külső termében, hogy hallja, csak a rémült szolga, aki most sápadt
arccal fordult Neldor felé.
Ahelyett, hogy valami parancsot kiáltott volna neki vagy észre sem veszi a jelenlétét, az
Echorn Ház legidősebbje tehetetlenül tárta szét karjait a szolga felé,
Az ajtó mellett állva a szolga sírva fakadt.

*****

A fekete bőrökbe öltözött elf csinált egy bukfencet a levegőben és néhány kúszónövény
levelein keresztültörve kardját egy kéklevelű fa törzsébe vágta maga mellett. Az mélyen
belemart és majdnem levágott egy alacsonyan kiálló ágat.
Még mindig kéregdarabok röpködtek a levegőben, amikor az elf már talpon volt és
előrenyúlva visszaszerezte a kardját, majd örömteli hangon kiáltott fel.
- Ho-ho, egy macska biztosan kényelmesen jóllakhatna most az udvar álmodozó galambjai
között!
- Nyugalom, Athtar; még a déli tengerek mellett is biztosan meghallottak. - Galan
Goadulphyn gondosan megigazított néhány kis üveggombot a köpenyén, melyet egy még
Cormanthor fiatalabb éveiben kidőlt tölgy törzsére terített ki. Csak ő tudta a gombokról, hogy
egy gombatenyésztő fantomtársaságnak a büszkébb Házak által kifizetett kölcsönöket
jelképezik. Galan ötlete volt, hogy hogyan lehet megkopasztani még a szegényebb Házak
kulcsmestereit is e módon.
Ha nem képes összehozni egy használható mintát ma estére, akkor egy vagy két életnyi
időre kénytelen lesz elhagyni Torilt. Vagy legalábbis addig, amíg sikerül kidolgoznia egy
varázslatot, amely az arcot és a személyiséget is egyszerre rejti el az elfek elől, az elmével
együtt. Egy hajnalvadász pók sétált át a köpenyen és Galan rámeredt.
- Valóban? Ezt mindenki tudja a birodalomban!
- Én nem. - mondta Galan a pókra vicsorogva. Két csillogó szem meredt a számtalan apró
gyöngybe hosszú egy pillanatig, de végül a pók úgy döntött, hogy a büszkeséget és a tartást
meghagyja másoknak. Olyan gyorsan sietett le a köpenyről, ahogy csak hosszú lábai
engedték. - Világosíts fel.
Athtar mély, de vidám lélegzetet vett.
- Nos, az Uralkodó talált valahol egy embert és bevitte az udvarba. Kinevezte örökösének és a
birodalom armathorának! A következő Uralkodónk egy ember férfi lesz!
- Micsoda? - Galan megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani és a köpeny mellől felugorva
megragadta barátja ruháját annak mellkasán. - Athtar Nlossae, - kiáltotta megrázva a bőrbe
öltözött elfet, mint egy rongybabát. - értelmesen beszélj itt nekem! A törpék összes korcs
isteneire kérdem, hol talált az Uralkodó egy embert? Egy kő alatt? Egy barlangban? Egy
eldobott flaskában? - Elengedte a másikat, aki hátratántorodott, majd egy fatörzsnek dőlve
megállt. Galan morogva folytatta. - Éppen valami fontosat csinálnék, Athtar, és te vad
mesékkel jössz itt nekem! Az Uralkodó sohasem merne egy embert armathornak kinevezni,
még ha valaki százat is hozna neki, hogy válasszon közülük. Miért akarná, hogy a birodalom
összes ifjú és vén harcosa a hátába dobja a kardját, amint feléjük fordítja azt?
- Pedig mégis pontosan ezt tette, - válaszolta Athtar vigyorogva. - és pont most! Ha leülnél a
fenekedre és végighallgatnál, Gal... így... akkor...
- Athtar... neee!
Galan keze elkésett egy pillanattal és kis üveggombok repültek szét minden irányba pörögve
és visszatükrözve a nap fényét. A magas, fél-szemű elf keze az előbbi mozdulat folytatásaként
Athtar torkára kulcsolódott, de a bőrökbe öltözött elf rémület helyett inkább megrovással a
szemében nézett vissza rá.
- Mostanában nagyon ideges vagy, Gal. - mondta Athtar megbántott hangon. - Egy egyszerű
„Úgy hiszem, ez váratlanul ért" elegendő lett volna.
Galan hagyta leesni a kezeit. Mi haszna lett volna, ha megfojtja a barátját? A gombok már
szétszóródtak, kivéve azt a néhányat, ami a köpenyen maradt...
Ropogó hang jött Athtar jobb csizmája alól.
...a talpuk alatt. Galan mélyen sóhajtott, majd még egyszer. Amikor újra megszólalt, a
hangja fáradt volt. - Idejössz és azt mondod, hogy egy ember lesz a következő Uralkodó ezer
évvel azután, hogy Cormanthorban azt hiszik megöltek minket és már azt is régen elfelej-
tették, hogy hová temettek minket. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit „váratlanul érhet"?
- Nem fogják hagyni, hogy egy ember legyen az Uralkodó! A birodalomnak ehhez előbb szét
kell szakadnia. - válaszolta Athtar és egyik vállánál fogva megrázta barátját. - És ha a Házak
félretolják a törvényeket, akkor előbb vagy utóbb az olyan kitaszítottak is kardot ragadhatnak,
mint te vagy én! - Ünnepélyesen a levegőbe döfött pengéjével és felnevetett.
Galan keserűen rázta a fejét.
- Ez nem fog megtörténni. Sohasem tőrtént még meg. Túl sok mágus tevékenykedik az elfek
között, hogy engedelmességre bírják azokat a nemeseket és hatalmasokat is, akiket nem
kényszerítenek, hogy támogassák az ügyeiket. Igen, biztosan felháborodást kelt a dolog. De
hogy szétszakadjon a birodalom? Egy ember miatt? Hah! - Hátralépett és próbák kifordulni
Athtar szorításából.
A másik nem engedte el.
- Dehogynem, Gal! - mondta, hangja elmélyült az izgatottságtól. - Dehogynem! Azt beszélik,
hogy ez az ember ismeri a mágiát és az udvarban vad meséket szőnek arról, hogy hogyan
fogja majd felforgatni a dolgokat. Bármi történjék is vele végül... és fog is történni, emiatt ne
aggódj; az ifjú kardforgatók gondos-kodnak róla... most jött el a legjobb pillanat, hogy
betörjünk a vén őr erődjébe és megtegyük, amit még soha senki nem tett meg előttünk
Cormanthorban! Elintézhetnénk néhány befejezetlen ügyet a Starym és az Echorn Házakkal,
ha nem tapos le minket a többi Ház, akik hasonlókat terveznek. Kinek tartozol a legtöbb
pénzzel? Ki miatt vagy a legnagyobb gondban éppen? Ki tudna utánunk jönni az erdő
mélyére?
Ahogy a bőrökbe öltözött elf kifogyott a levegőből ezekkel az utolsó kérdésekkel, Galan
aznap először nézett barátjára valódi elismeréssel a tekintetében.
- Kezd érdekelni a dolog. - mondta és barátian megölelte a másikat. - Telepedj le és vegyél
magadhoz egy kis keserűgyökér-sört; ott van a bükk alatt, amiről az imént lehántottad a
kérget. Beszélnünk kell.

* * * *

Elminster segíts! Az elméjében a kiáltás halovány volt, de valahogy ismerős. Lehetséges

lenne, ennyi idő után? Úgy hangzott, mintha Hastarlból szólt volna hozzá Shandathe, akit egy
bizonyos pék hálószobájába vitt a barátjával puszta szórakozásból, s hogy elrejtsék a
városőrök elől. Később az egész váratlan fordulatot vett és...
Elminster dermedten ült fel. Habár delelőre járt, kimerültek a közös munkában és a Srinshee
a közelben aludt. Melegen tartó varázslata halványan csillogott körülötte, ahogy a terem
közepén lebegve pihent. A Dlardrageth szellemek játszanak vele talán?
Lehunyva szemeit kizárta elméjéből a gondolataival együtt a félhomályos termet és a frissen
memorizált varázslatokat is, hogy lelebeghessen a mélységes sötétségbe, ahol a belső hangok
már visszaverődnek az anyagtalan falakról.
Elminster? Elminster, hallasz engem?
A hang távoli volt és halovány, bár kétségbeesett is. Furcsa. Egy egyszerű gondolatot
küldött a hang felé;
Hol?
Egy idő után a visszhangzó ürességben egy kép úszott felé lassan forogva, mint egy az élén
megpörgetett fényes érme. Kinyúlt képzeletbeli kezével, hogy megállítsa és hirtelen a
közepében találta magát egy viharos jelentet nézve valahol Faerűnben; a szél süvöltve rázta a
fákat a sziklás magaslatok oldalában. Egy nő feküdt arccal lefelé kiterítve a sziklákon, bokáit
és csuklóit facsemetékhez kötözték, alakjának egy részét elrejtette kibontott haja. A helyet
meg sohasem iatta azeiött, de a nő Shandathe voli.
A nézőpontot nem lehetett elmozdítani. Ideje volt dönteni.
El megvonta a vállát; szokás szerint csak egy lehetősége maradt és ő még mindig Elminster.
Egy bolond varázsló.
Elmosolyodva ezen az önmarcangoló gúnyon felállt és keményen megragadta elméjével a
sziklákon kikötözött nő képét - csak csapda lehet, ezt gondolta - és átlépett a szobán, hogy
megérintse a Srinshee tanítókristályát. Az eszköz el tudja raktározni az elme-képeket és így
megmutathatja a varázslónőnek, hogy hová ment. A kő felvillant és Elminster elfordult.
Előhívta a varázslatot, amire szüksége volt.
Amikor csizmái újra szilárd talajt értek, Elminster a sziklás csú-cson állt a hideg széllel
maga körül. Egy hatalmas erdőség terült el körülötte, ami feltűnően olyan volt, mint
Cormanthor. Előtte a nő alakja rázkó-dott és vonaglott, majd halványodni kezdett, mintha
szertefoszló füstből lett volna. Elminster felkészült az egyik varázslatával, amit a helyzethez a
legjobban illőnek ítélt és várta a támadást. Tudta, hogy jönni fog valamerről.
 *****

Egy sötét teremben egy lebegő alak ült és meredt a helyre, ahol az imént még egy ember állt.
Vannak csaták, melyeket egyedül kell megvívni, de... máris?
Csodálkozott, hogy vajon melyik elf ellenfél lehetett ennyire gyors és szólította harcba az
embert. Ha a hírek az Uralkodó bejelentéséről elterjednek a városban, akkor Elminster nem
fog kifogyni az ellenfelekből, de... már elkezdődne a dolog?
A Srinshee felsóhajtott, megidézett egy már korábban használt varázslatot és akaratát
elméjében Elminster képe köré gyűjtötte. Néhány lélegzetvételnyi idő múltán meg kell majd
látnia. Adják az istenek, hogy ne a halálának legyen a szemtanúja, mielőtt a barátságuk - az
Uralkodó utópisztikus álmának beteljesülésével együtt - igazán elkezdődhetne.
Anélkül, hogy a kristályra nézett volna intett annak és megérintette, ahogy a gömb
karnyújtásnyi közelségbe lebegett. A Cormanthor erdőségével körülvett sziklás magaslat képe
az elméjébe ugrott. Druindar sziklája, olyan hely, amit csak egyetlen cormanthori választana
egy varázspárbaj helyszínéül. A Srinshee a hely felé küldte varázslátását és figyelte, ahogy az
ismerős, sasorrú ifjú ott áll egy kikötözött nő felett, aki már nem egy kikötözött nő volt,
hanem...

*****

A nő és a facsemeték, melyekhez ki volt kötözve, egyaránt hullámzottak előtte. Elminster

nyugodtan hátrébb lépett az alakváltoztató mágiától és átnézett a sziklák felett. Két hosszú-
hosszú ösvény vezetett le egy ék alakú sávval közöttük. A harmadik irányban a talaj sziklás
volt és fák takarták el a kilátást. A mindent elrejtő ágak közül hangzott fel végül a hideg
nevetés, amely a kikötözött nőből lett, zöldesen csillogó és hullámos pengéjű kard
megjelenését kísérte. A fegyver hosszában forogni kezdett a levegőben, majd hegyével előre
Elminster felé indult.
„Az, hogy tudod, milyen ölni, még nem jelenti azt, hogy elkerülheted a rád várakozó halált”;
mondta egy filozófus - azóta már halott - Athalantar valahavolt törvényen kívülijei közül.
Csak kevés hely volt a kitéréshez és szinte semmi idő a cselekvésre. A pengét mozgathatja
gazdája egy egyszerű varázslattal, de ugyanúgy mozoghat valami belső bűbájtól is. Ha az
előbbi ellen tesz és téved, akkor meghal. Ezért hát...
Elminster egyetlen hatalmas varázslatot hordott az elméjében Mystra ajándékai közül és
nem akarta használni, míg komoly veszélybe nem kerül, habár most...
A penge a torka felé lendült és lágy ívben fordult utána, ahogy Elminster oldalra lépett.
Követte minden mozdulatát miközben a kis helyen megpróbált kitérni a közeledő penge elől.
Az utolsó pillanatban a fiú elsziszegte varázslatának egyetlen szavát és egymáshoz szorított
ujjaival a levegőbe csapott.
A lágyan suhanó kard megremegett és darabokra esett előtte. Zöld fény ugrott szét és
halványodott el, ahogy a kardból maradt rozsdapely-hek lassan lelebegtek a sziklákra. A
fegyver korábbi lendülete még némi port fújt Elminster arcába... de semmi többet.
A fák közül jött nevetés hirtelen megszakadt, majd egy csodálkozó kiáltásként folytatódott.
- Corellon, segíts! Ember, mit műveltél?
Egy finoman öltözködő, fiatal elf uraság ugrott ki az erdőből. Haja fehér selyemként
lobogott mögötte és szemei dühös, vörös lángnyelvekként meredtek Ehninsterre, ahogy
mágiája kékesfehér lángjai is egyre fényesebbre növekedtek csuklói körül.
Az elf üvöltve állt meg Elminster fölött az egyik sziklán, majdnem zokogva haragjában. A
fiú felnézett rá és varázs-visszhangot hívott, hogy egy pillanatra felvillantsa kettejük között a
zöldes fényű penge pusztulását.
- Ez elf humor akart lenni - kérdezte nyugodtan. - vagy valamiféle beugratós kérdés?
Az elf a harag vad sikolyával ugrott Elminsterre, kezei közül lángok csaptak előre.
 Kilenc
NAPPAL PÁRBAJ, ÉJJEL MULATOZÁS
Az emberek közül akik láttak már varázsharcot, azok nem feledik a régi mondást: „Amikor
mágusok párbajoznak, akkor a becsületes népeknek jobb, ha búvóhelyet keresnek." Habár az
elfek varázspárbajait a köpönyegek és medálok valamiféle lassabban megoldódó
bonyodalommá teszik, jó ötlet távol maradni ez esetben is. Például egy másik birodalomban
lenni.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének környékén kiadva

- Te, te féreg! - üvöltötte az elf lángokból szőtt hálót vetve Elminster felé. - Az a penge a
Házam kincsei közé tartozott! Már akkor is öreg volt, amikor az emberek még beszélni
tanultak!
- Barátom, - kezdte Elminster, ahogy őrző varázslata gyűrűvé fröcscsentette szét körülötte a
varázslángokat. - akkor az sok halott vaddisznót jelent. És ők vajon mennyi idősek lehettek?
- Szemtelen barbár ember! - sziszegte az elf szinte körbetáncolva Elminster gyűrűjét. Menet
közben fehér haja úgy csapkodott körülötte a szélben, mintha éhes tűz lángja lenne.
Elminster elfordult, hogy szembenézzen dühös ellenfelével és nyugodtan válaszolt.
- Nem tudok igazán kedves lenni azokkal szemben, akik megpróbálnak megölni, de nincs
veled semmiféle vitám, névtelen elf uraság. Nem válhatnánk el békében?
- Békében? Csak ha meghaltál, ember, és ha annak az istentelen birodalomnak a mágusai,
mely téged is a világra szenvedett, újjáalkotják a szent kardot, amit elpusztítottál!
A haragos elf hátrébb húzódva feje fölé emelte mindkét kezét és ujjaival még mindig
Elminsterre mutatva dühös szavakat köpött. El válaszul egyetlen szót suttogott és körözött
egyik ujjával. Őrző aurája pajzzsá változott, ami visszatükrözi a felé irányított varázslatokat
oda, ahonnan azok jönnek.
Villogó kék lövedékek jöttek az elf kezeiből, egyszerre három is. Saját fényt árasztva
rohantak Athalantar utolsó hercege felé, sikoltva tépték szét maguk előtt a levegőt, ő
nyugodtan állt a pajzsa mögött és előkészített az elméjében egy varázslatot, de még nem hozta
létre.
A mágikus lövedékek hangos dörrenéssel csapódtak be és fehér lángok ébredtek a mágikus
pajzs körül, majd kék fények indultak vissza, az elf irányába.
Delmuth szemei csodálkozva elkerekedtek, majd sietve csukta be őket és arca megvonaglott,
ahogy a lövedékek egy láthatatlan pajzsba csapódtak be körülötte. Hát persze, gondolta El.
Minden varázslatdobálő cormanthori felvesz legalább egy bűvös köpönyeget vagy más
védelmező mágiával bíró dolgot, ha háborúba indul.
És ez itt háború, gondolta El, ahogy az elf mágus hátratántorodva már a következő
varázslatának szavait üvöltötte. Egy támadóval az egyik oldalon, aki kiválasztotta a csatateret
és van egy védelmező köpenye, a másik oldalon pedig egy széles körben gyűlölt ember áll,
aki idegen minden környékbeli számára. Oh, micsoda esélyek!
Ezúttal a varázslat három testetlen állkapcsot küldött rá, melyek hosszú agyarakat
csattogtatva kaptak felé három különböző irányból. El hasra vetette magát és bal kezét
magasra tartva várakozott, miközben az első hangtalan villanás megérkezett a pajzsa felől.
A villanás után a csattogó száj visszatántorodott, majd megfordulva a levegőben az elf lord
felé indult. A második állkapocs azonban rést ütött a pajzson és mindkét varázslat eltorzította
a másikat egy robbanás kíséretében, melyből dühös, lila lángok csaptak szét.
A megfordult agyarak ugyanabban a pillanatban foszlottak semmivé az elf védelmező
köpönyegén, amikor a harmadik száj Elminster felé csapott tátogva és alacsonyan repülve,
hogy biztosan eltalálja, még ha odasimul is a sziklákhoz.
El várakozóan feltartott kezéből egy tucatnyi fénygömb ugrott ki, melyek apró villámokat
köpködtek szét maguk körül, ahogy megindultak előre. Az első aranyszín fénysugarakká
robbantotta a harmadik állkapcsot, a többi pedig a lángokon keresztülsuhanva halálos
viharként csapott le az elfre.
Az elf uraság először idegesnek tűnt, majd sietve egy varázslatot idézett a felé száguldó
gömbökre. Valamivel hátrébb lépett, hogy legyen ideje befejezni a varázslatát - és
megtapasztalta Elminster első csapdáját.
A gömbök, melyek érintetlenek maradtak az elf védekező varázslata által, most becsapódtak
a láthatatlan köpenybe és ártalmatlan fénycsóvákká estek szét. Amelyeket az iménti mágiával
eltalált, azok viszont nem szétfoszlottak, hanem három-három kis villámra szakadtak, melyek
körös-körül a sziklákba, fákba és az elf lordba csapódtak bele.
Az elf fájdalmas nyögéssel tántorodott hátra és füst szállt fel a testéből.
- Nem rossz védekezés egy névtelen elftől. - mondta Elminster nyugodtan.
Bejelentésével szinte azonnal elérte a várt hatást.
- Nem vagyok névtelen, ember - üvöltötte az elf, karjait fájdalmában maga köré fonva -,
hanem Delmuth Echorn, Cormanthor egyik elöljáró Házából! Az Echorn Ház örököse, és a te
emberi fogalmaiddal véve „császár"! Kultúrálatlan kutya!
- A „kultúrálatlan kutya" egy cím? - kérdezte Elminster ártatlanul. - Igen, talán illik hozzád,
de figyelmeztetlek, hogy mi emberek nem feltételeztük az elfekról, hogy efféle
megszólításokat használnak. Komoly problémákat okozhat, ha ezt a címet használod
miközben a fajtámmal beszélgetsz!
Delmuth felüvöltött újjáéledt haragjában, de azután szemei elkeskenyedtek és felsziszegett,
mint egy kígyó.
- Azt reméled, hogy a haragommal győzhetsz le! Nem lesz ekkora szerencséd... névtelen
ember!
- Elminster Aumar vagyok. - válaszolt Elminster udvariasan. - Athalantar Herceg... ah, de hát
te biztosan nem foglalkozol a disznóforma emberek birodalmában szokásos megszólításokkal,
ugye?
- Úgy van! - csattant fel Delmuth. - Ööö, úgy van; nem! - kezeit újra varázslángok lepték el. A
tűz gyűrűkben hullámzott a csuklói körül, felélesztve de nem szabadjára engedve az ősi elf
harci mágiától.
Vajon az elf védelmező köpenye teljesen eltűnt, vagy még van valamennyi a hatalmából? El
csendesen meghajlította akaratát, hogy amíg várakozik, egy újabb varázspajzsot építsen maga
elé, gyanítva, hogy Delmuth azonnal lecsapna lángjaival, amint meglátja, hogy az ember egy
újabb varázslatot kezd idézni.
Amikor a pajzs készen állt, Elminster úgy tett, mintha varázsolni kezdene. Ahogy gondolta;
smaragdszín villámok csaptak előre és nyalták körbe a mágikus pajzsot, félúton kettejük
között megállva és tekeregve, majd visszafordulva. Delmuth felnevetett és El látta, ahogy a
visszatükrözött varázslat sziszegve elhal a köpeny védelmén, ami még maradt belőle vagy
amit az elf megújított. A fiú mosolyogva vállat vont és belekezdett következő varázslatába,
ahogy az elf is nekilátott saját mágiája felélesztésének.
Egyikük sem vette észre, amikor az egyik fa, melyet Elminster villámai találtak el,
megingott és átdőlt a csúcson, görgő köveket rántva magával le, le a mélybe.
- Légy óvatos Elminster - lehelte maga elé Oluevaera Estelda Úrhölgy a levegőben ülve egy
sötét teremben a Dlardrageth Ház szellemkastélyának mélyén. Szemei egy távoli csúcsot
láttak, ahul két egymással küzdő alak állt és varázslatok villogtak körülöttük dühöngve. Az
egyik akár Cormanthor jövője is lehetett, míg a másik a birodalom egyik legdölyfösebb és
legönfejűbb öreg Házának tagja - egy örökös, hogy kimondjuk az igazságot.
Néhányan hitszegésnek neveznék a Népre nézve, hogy bárki is efféle varázspárbajba
keveredjen - de ez most nem egy szabályos párbaj volt, hanem egy ember küzdelme az
életéért, akit egy elf uraság tőrbe csalt. Ugyanakkor sokan az elfek árulójának bélyegeznék
azt, aki egy embernek segít egy elf ellen, bármely helyzetről legyen is szó. És akkor is ezt kell
tennie, ha lehetősége adódik. A Srinshee sokkal több nyarat - és így telet is, ugyebár - látott
már, mint bármely élő elf, aki ma Cormanthor tiszta levegőjét lélegzi be. Egyike volt
azoknak, akiknek az ítélete a legjobban számított bármely vitában a Házak között. Akkor hát;
ítéletét ugyanúgy kell tisztelnie mindenkinek ebben a valamennyire személyes ügyben is.
Ugyanakkor csupán a szellemek vannak ebben a romos épületben, hogy megállítsák.
Az egyetlen gyors kapcsolata Druindar Sziklájával maga Elminster, de végzetes is lehet
bármilyen zavaró dolgot alkotni az elméjében a nem megfelelő pillanatban. Azonban
„lovagolhat" az elméjén, kitéve ezzel magát ugyanannak a mágiának, amivel a fiú
szembetalálkozik. Egészen addig, amíg Elminster meg nem lát valamit a környezetben, amit
nem telített meg a rontó mágia vagy egy ugráló elf lordon pihenteti a szemét annyi ideig, amíg
ő képes lesz anyagiasulni.
A varázslat egyszerű volt, de erőteljes. A Srinshee elmormolta a szükséges szavakat anélkül,
hogy szemét levette volna a varázs-harcról és érezte, ahogy belecsúszik Elminster elméjébe.
Olyan volt, mintha meleg, bizsergetően pezsgő vízbe merült volna, ami egy szűk és sötét
alagúton viszi őt a távoli fény felé.
A fény iszonytató sebességgel lett egyre nagyobb és nagyobb, mígnem egy szépséges elf
arccá vált. Hosszú tincsei nyughatatlan kígyókként tekeregtek az arc körül, melynek szemei
haragos falakká növekedtek előtte. Egy fallá, mely végtelenségével tornyosult ott és ő bele
fog csapódni, ahogy az áramlat viszi...
- Isteni Úrnő, ne most! - kiáltott fel a Srinshee egy pillanattal azelőtt,hogy beleütközött volna
a gigantikus ajkakba. – Hát nem látod, hogy segíteni próbálok…?
Amikor a világ forogva visszatért, Oluevaera először egy sötét, pókhálós mennyezetet látott
meg néhány ujjnyira maga fölött. A hátán feküdt egy fekete tűzből szőtt ágyon, melynek
lángjai bizsergették csupasz bőrét - a csupasz bőrét? mi történt a ruháival? -, mint ezer sely-
mes tollpihe.
A fekete lángok lassan lejjebb eresztették a mennyezet alól; talán azon keresztül jött át ebbe
a terembe? Csodálkozva tapogatta végig a testét. Ruhája az összes amulettjével és
drágakövével - igen, még azok is, melyeket a hajába fonva hordott - eltűnt, de a teste sima
volt és újra fiatal!
Nagy Corellon, Labelas és Hanali! Mi történt - nem! Nagy Mystra! Az emberek istennője
tette!
Hirtelen felült a süllyedő lángok között. Miért? Fizetség, mert segít az ifjúnak vagy
bocsánatkérés, mert kizárta? Vajon maradandó? Vagy csak egy rövid ideig tart, hogy újra
megízlelje a fiatalságot és vágyakozzon? Még megvannak a varázslatai és az emlékei...
- Szóval, vén szajha, eladtad a birodalom iránti hűségedet néhány emberi varázslatért!
Csodálkoztam is, hogy miért segítesz neki!
A Srinshee elfordította a fejét, hogy a beszélőre nézzen és közben akaratlanul is eltakarta a
melleit egyik karjával. Ismerte a hűvös hangot, de hogy került az ide?
- Cormanthor tudja, hogyan bánjon az árulókkal! - kiáltott fel a férfi és egy villám csapott át a
termen.
A fényes dárda belemerült a fekete lángokba és hang nélkül eltűnt közöttük. Azok kinyúltak
és még a varázslat utolsó szikráit is mintha leszopogatták volna a meglepett Legfelsőbb
Udvari Mágus llimitar kezeiről. A férfi a most ifjú varázslónőre bámult.
A Srinshee szomorú szemekkel nézett vissza rá és halkan szólalt meg, a férfi gyermekkori
nevét használva. - Hogy van az, Limi, hogy miután a diákom voltál és tőlem tanultad meg
Connanthor szeretetét, most az egész birodalom nevében szólva próbálsz megölni?
- Ne próbáld szavakkal megdönteni az akaratom, boszorkány! - csattant fel llimitar
megemelve a kezében tartott jogart. A fekete lángok elérték a padlót és szertefoszlottak. A
Srinshee megállt a férfi előtt és kitárt karokkal mutatta, hogy meztelen és fegyvertelen.
A mágus habozás nélkül rámutatott a jogarral és hidegen folytatta.
- Imádkozz az istenekhez megbocsátásért, áruló! - Smaragdszín lángnyelv ugrása kísérte az
utolsó bántóan kiejtett szót.
A Srinshee elfordult, hogy oldalra ugorjon és megbotlott - régen volt már olyan teste, mely
engedelmesen hajtotta végre a gyorsabb mozdulatokat is -, keményen megütve magát esett a
padíó köveire, ahogy a jogar halálos fénye elzfigott felette.
Valahavolt tanonca most alacsonyabbra célzott, de a Srinshee elsziszegett egy szót. A
haragos varázs körbejárta testét egy láthatatlan pajzs mentén.
Védelmező köpönyege rajta volt már és nem hitte, hogy a férfi az összes nála lévő jogarral
együtt is képes lenne lebontani róla. Valószínűleg varázslat varázslatot követ majd, mire
sikerül meggyőznie a Legfelsőbb Udvari Mágust, akit ő tanított be. Earynspieir
megtámadhatná, igen, sohasem voltak barátok. De sohasem gondolta volna, hogy Ilimitar
teszi ezt meg ostoba módon.
Oluevaera felállt és szembenézett a haragos férfival, a másik válláig ért. - Miért pont itt
kerestél, Ilimitar? - kérdezte.
- Az árulóknak ez a kriptája mindig is az egyik kedvenc helyed volt, ha varázslatokat akartál
gyakoroltatni a tanoncaiddal, emlékszel? - köpte a szavakat a másik.
Az istenekre, igen! Kétszer is idehozta a mágust, a Dlardrageth Kastélyba. Könnyek szöktek
a szemeibe az emléktől és a Legfelsőbb Udvari Mágus eközben leeresztve jogarát egy
varázslattal elkezdte ráomlasztani a mennyezetet.
- Sajnálkozol az ostobaságod miatt? - kiáltotta a férfi. - Túl késő, vén boszorka! Az árulásod
nyilvánvaló és most meg kell halnod!
Válaszul az utolsó Estelda Úrhölgy csak megrázta a fejét és egy varázslatot kezdett szőni,
mely felébresztette az Ősi Dlardrageth bűbájt, amit ezen falak emeléséhez használtak. Amikor
Ilimitar csapása elérte a mennyezetet, haragos lángokká változva visszafordult használójára.
A férfi köhögve és rázkódva tantorodon hátra - gyenge lehet a köpönyege, gondolta a
Srinshee -, felkiáltott.
- Ne próbálj elmenekülni, Oluevaera! A birodalomban már nincs számodra biztonságos hely!
- Ki szerint? - kiáltotta vissza a nő és újabb könnyeket érzett felszökni. - Az Uralkodót is
megölted?
- Az ő ostobasága nem jelent nyílt árulást, csak hibákat, melyek kijavíthatóak egy ember
halálával... és a tiéddel. Vadászni fogok rád, bárhová menekülj is! - és egy újabb varázst
kezdett mormolni.
- Nem áll szándékomban elmenekülni, Ilimitar! - kiáltotta a Srinshee feldühödve. - A
birodalom az otthonom!
Körülötte a levegő üvöltő lángnyelvekre robbant szét. Minden virágként kinyíló tüzes
golyóból egy sugár csapott ki, hogy összekapcsolja azt a többivel. Oluevaera félrehajolt az
egyik elől, mely azzal fenyegette, hogy felhólyagosítja a vállát és néhány szót suttogott, hogy
egy varázslatának energiáival megerősítse védelmező köpönyegét.
- Ez az hát, amiért - csattant fel a Legfelsőbb Udvari Mágus. - egy embert védelmezel és
segítesz neki elkábítani az Uralkodót, hogy egy armathori cím árnyékában bomlassza a
birodalmadat? Egy egész hörgő, szőrös horda fogja majd követni, ha életben hagyjuk! Hát
nem látod?
- Nem! - próbálta túlkiáltani a Srinshee a férfi következő varázstámadásának üvöltését. - Nem
látom, hogy Cormanthor szeretete és védelme érdekében miért kellene megölni egy
tiszteletreméltó embert... aki ígéretet tett egy nagy Ház haldokló örökösének, hogy elhozza a
kiirát jogos tulajdonosának, s teljesítette is azt, Ilimitar! És nem látom, hogy neked miért
kellene megölnöd vagy ellenem fordulnod; egy mágusnak, akiben felébresztettem a hatalmát
és büszkén élt vele az elmúlt hat századon át!
- Mindig az okos szavaiddal vezeted félre a népet! - kiáltotta vissza a férfi és megállás nélkül
folytatta egy újabb varázslat kántálásába kezdve.
A Srinshee azon kapta magát, hogy újra sírva fakad.
- Miért? -zokogta. - Miért kényszerítesz, hogy ezt válasszam? - Védelmező köpönyege
megrázkódott, ahogy lilás színű mágikus erők szívták el belőle az energiákat. A zűrzavarba a
talpuk alatt megreccsenve rogyadozó kövek zaja keveredett és a férfi folytatta.
- Az elmédet elködösítik az Uralkodó álmai és megmarta a szerelem mérge! Hát nem érted,
hogy a birodalom biztonsága érdekében félre kell dobni minden mást?
A Srinshee összeszorította a fogait és előrecsapott saját villámaival; a férfi köpönyege röviden
felszikrázott a támadástól és tulajdonosa megtántorodott. - És te nem látod, - kiáltott a mágus
felé. - hogy az ember jelenti a birodalmunk biztonságát ha megvédelmezzük és hagyjuk, hogy
azzá váljon, amit Eltargrim látni szeretne benne?
- Bah! - köpte a szót Ilimitar kételkedve. - Az Uralkodó elméje ugyanúgy megromlott, mint a
tiéd! Mindketten csak beszennyezitek az udvar jó nevét és a Nép még megbízik bennetek! -
Az egész terem be-lerázkódott, ahogy a férfi legutóbbi varázslata körbenyaldosta a varázslónő
köpönyegét, de nem volt képes áttörni rajta.
- Ilimitar, - kérdezte a Srinshee szomorúan. - megőrültél?
Hirtelen csend zuhant a teremre, ahogy egymás tekintetébe néztek. Fehér füst emelkedett fel
körülöttük a varázslatok itt jártának jeleként.
- Nem, - válaszolta végül a férfi majdnem beszélgető hangnemben. - de azt hiszem bele fogok
őrülni, ha tovább nézem amit te és az Uralkodó játszotok a birodalommal. Azt, hogy a lassú és
öreges sebességgel Cormanthor finoman tovalebeg az idő felé, amikor az emberek közénk
férkőznek, ellepnek minket és nem marad semmi abból a világból, melyben az elfek még
megtarthatnak valamit büszkeségükből. Mit kapsz ezért tőlük? Varázslatokat, melyeket csak
ők ismernek? Egy kisebb birodalmat, ami felett uralkodhatsz majd? Vagy a fiatalságod
visszatérte volt a fizetséged?
- Limi, - válaszolt a nő keserűen. - ez a fiatal test nem az én művem és amikor rám leltél, én is
akkor ébredtem tudatára, hogy megváltoztam. Nem tudom, hogy honnan jött ez... lehet akár a
Dlardrageth valami idejétmúlt szórakozása is... és nem a fiatal ember adta. Mi több; nem is
tud róla!
Ilimitar hitetlenkedve legyintett.
- Szavak... csak szavak. - mondta keserűen. - Mindig is a legélesebb fegyvereid voltak. De
már nem hatnak rám többé, boszorkány! - A férfi újra dühbe lovallta magát.
- Tudod, hogy mi ez? - kérdezte levéve valami aprót az övéről és maga elé tartva. - A Korok
Boltozatából származik, - tette hozzá gúnyosan. - neked aztán tényleg tudnod kellene!
- Halgondas Medálja. - válaszolta a Srinshee halkan, arca elfehéredett.
- Félsz tőle, nemde? - folytatta a férfi egy diadalmas mosollyal kísérve szavait. - És semmit
tehetsz ellene, hogy használjam is! Azután pedig, vén boszorkány, az enyém leszel!
- De hogyan?
- Védelmező köpenyeink egybeolvadnak majd és semmi sem fog megvédeni a
varázslataimtól. Ugyanakkor nem tudsz majd elmenekülni sem; ha elindulsz, engem is
magaddal rángatsz! - felnevetett, hangja magas volt és vad. A Srinshee most már biztos volt
beune, hogy a férfi megőrült és meg kell ölnie vagy ő hal meg.
A férfi megtörte a Medált.
Köpönyegeik megakadályozhatatlan egybeolvadása megkezdődött; szétszakadtak és
rongyos szélük fehéren szikrázva kereste egymást, összekapcsolódtak. A Srinshee felsóhajtott
és elindult valahavolt tanonca felé. Ideje volt használni egy varázslatot, amit nagyon gyűlölt;
- Megadod magad? - kérdezte Ilimitar szinte udvariasan. - Vagy elég ostoba vagy hozzá, hogy
folytasd a harcot... és elbukj? Ma már a Legfelsőbb Udvari Mágusok egyike vagyok,
boszorka, nem pedig az a fiatal fiú, akinek varázslatokat mutattál. A mágiád csak arra jó, hogy
elijeszd vele az ifjoncokat vagy trükköket mutass nekik!
A Srinshee mély lélegzetet vett és a férfira emelte arcát. - Akkor hát, nagy és hatalmas
varázsló... pusztíts el, ha ezt kell tenned!
Ilimitar, Legfelsőbb Udvari Mágus, hitetlenkedve nézett rá és felemelte egyik kezét.
- Gyors leszek.
Háromágú varázsszigony döfte át a nőt. Az mozdulatlanul állt, bár szemei elkerekedtek és
ajkába harapott. Miután a varázslat kezdett elhalványodní, teste megremegett.
Ilimitar nyugodtan figyelte. Nem ő hibázott; a Srinshee annyi varázsvédelmet halmozhatott
magára a századok alatt, hogy valószínűleg jól bírja a fájdalmat és a bűbájok tovább tartják
majd életben a szükségesnél.
A varázslónő lehajtotta a fejét, lehunyta szemeit és nehezen lélegezve állva maradt. Véres
patak indult lefelé az arcán a csukott szemhéjak mögül és a lábuk alatti romos kövekre
csepegett. Ilimitar orra kellemetlen szaggal telt meg. Szóval eljött a mártíromság ideje, ugye?
Már nem lesz vele sok dolga.
Következő varázslata színtiszta energiát ébreszt majd, amely után csak hamu maradhat a
nőből. Amikor a mágia szertefoszlott, a nő bokáig süppedt az olvadt kövekbe, haja teljesen
leégett, de még mindig ott állt és rázkódott.
Miféle ostoba egyezségre lépett a Srinshee az ember mágusokkal? Ilimitar létrehozott egy
varázslatot, amit a varázslónő egyszer megtiltott neki és megidézte vele az Éhező Férget.
A féreg a nő egyik karján jelent meg tekergőzve és azonnal megindult a mellkasa felé, hogy
beássa magát a kormos bőr alá. Ilimitar felsóhajtott és remélte, hogy gyorsan fog menni a
dolog. Biztosnak kellett lennie az ember halálában és visszatérnie az udvarba, hogy
megvádolja az Uralkodót még napnyugta előtt. Most azonban be volt börtönözve mágikus
köpönyegeikbe a varázslónővel, amíg egyikük meg nem hal.
Igazán kár érte. Jó tanító volt - még ha túl szigorú is és nem igazán hagyott időt mézet
szerezni, friss bogyókat szedni vagy bagolytojást lopni - és nem kellett volna idáig süllyednie.
Megöregedett és nem kizárt, hogy bármit megtett volna a fiatalsága visszaszerzéséért. De ha
ezt akarta, akkor miért nem hagyta itt csendesen Cormanthort? Miért kell romba döntenie
ezért a birodalmat? Miért...
A féreg már majdnem teljesen végzett. Nem érinti a végtagokat vagy a fejet, amíg a testből
még van mit felzabálnia, a testből, amely mostanra már üres bőrhuzattá vált a lecsupaszított
csontokon. Hogyan lehetséges, hogy még mindig állt?
Ilimitar dermedten nézett és négy tüzes nyilat idézett a varázslónőre - kiválóak, hogy
elijesszék a favágókat és a nyulakat. A megtépázott test állva maradt.
Lassan kifogyott a használható harci varázslatokból. Megvonta a vállát és felvette maga
mellől a leejtett jogart. Addig szórta a másikra a smaragdszín lángokat, amíg a varázslatos
tárgyból ki nem száradt minden mágikus energia.
A Legfelsőbb Udvari Mágus a kezében tartott jogarra meredt. Nem vette észre, amikor
felkapta, hogy magával hozza, hogy milyen kevés mágia maradt benne. Ez akár végzetes is
lehetett volna. Végülis az is volt...
A Srinshee meggyötört teste még mindig ott állt előtte. Még mindig élt - jól tudta ezt, ahhoz,
hogy ne érintse meg, még a tőrével se. Voltak trükkök, amiket csak az idősebb
mágiahasználók ismertek. Jobb lenne egyszerűen szétrobbantani.
Csettintett egyet az ujjaival, és egy bot jelent meg a kezében - hosszú és fekete, számtalan
ezüstszín rúnával kirakva. Hagyta, hogy a tárgy a saját sebességével, lassan ébredjen fel,
lüktetve a kezében. Ó, a hatalom csodálatos íze - és fehér halált szórt a varázslónő
mozdulatlan testére.
A bot néhány pillanat múlva elcsendesedett. A férfi dermedten nézte, próbálta újra
kiszabadítani belőle az energiát - de már csak egy sötét színű fadarabot tartott a kezében.
Meglepetten leejtette és egy pálcát idézett meg az előző eszközhöz hasonlóan. Ezután még két
jogart is tud hívni, ha esetleg a pálca is elromlana. Talán a Medál szívja ki belőlük az erőt.
Eszeveszett sietséggel szólította a varázstárgyban rejlő, életrabló hatalmat.
Az előtte lévő test még inkább tépett bőrzsákra kezdett jhasonlítani és ami bőr még
megmaradt a csontokon, az most elszürkült és rothadni kezdett. De a Srinshee még mindig
állt.
Elkeseredve és csodálkozva felnyögött. Ilimitar szólította az egyik jogart és azután a másikat
is. Amikor az is kifogyott a ropogó és füstölgő halálból és a Srinshee még mindig ott állt
előtte, a rossz előérzettől keserű ízt érzett a szájában.
A nő összezúzódott feje félrebicsaklott a törött nyakon lógva, de a fekete, vérző szemek
hirtelen felnyíltak - most olyanok voltak, mint két szikrázó lángnyelv — és a száj egy hosszú
pillanatig csak remegve rágta a szavakat, mielőtt azok recsegve előretörtek.
- Befejezted, Limi?
- Corellon, segíts! - kiáltott fel a mágus iszonyodva és megpróbált hátraugrani. Vajon a nő
tényleg elindult volna felé?
Igen! Ó, istenek, igen!
Felsikoltott, ahogy a tépett test felé indult a levegőben lépdelve, hiányzó lábfejekkel a
megolvadt és töredező kövek fölött. A férfi hátraesett.
- Maradj ott! - zihálta kétségbeesetten.
- Nem akartam ezt, Limi. - mondta a torzó szomorúan, ahogy lassan és esetlenül közelített a
varázsló felé. - Attól tartok, hogy ez a te választásod volt, amikor elkezdted ezt a harcot, Limi.
- Ne mondd ki a nevem, sötétség ostoba boszorkánya! - visított a Legfelsőbb Udvar Mágusa
és remegő ujjakkal kapta elő utolsó mágikus tárgyát. Egy finom láncra fűzött gyűrű volt az;
egyik ujjara húzta és a nő maradványaira mutatott. A gyűrűs ujj elkezdett kampószerű
karommá növekedni és pikkelyek jelentek meg rajta. - A birodalom ellenségeit szolgálod -
kiáltotta - és Cormanthor érdekében el kell, hogy pusztítsalak!
A gyűrű felvillant és halálos hatalom egy utolsó, fekete sugara csapott ki belőle.
A férfi felé botladozó szörnyeteg megállt, erőszakosan rázkódott és Ilimitar őrült
megkönnyebbüléssel röhögött fel. Igen! Végre vége! Elesik!
Az összetört torzó a férfi vállaira zuhant és lassan lecsúszott rajta. Az elfeketedett ajkak
megérintették, ahogy elesett.
Egy pillanatra mágia villant fel ellenállhatatlan erővel és megrázta Oluevaera Estelda testét a
Legfelsőbb Udvari Máguséval együtt, ahogy Halgondas Medáljának minden hatalma
elszabadulva átjárta őket.
Azután minden mágia eltűnt, mint köd a reggeli nap fényében. A Srinshee egészben volt
újra és a Legfelsőbb Udvari Mágus, Ilimitar összetört teste felett térdelt, amely egyetlen
pillanat alatt elszenvedett minden halálos csapást, amit az imént még ő mért a varázslónőre.
Még mindig gyűlölte ezt a varázslatot. Kegyetlen volt, mint az a régóta halott elf mágus,
amely kikísérletezte - olyan gonosz lehetett, mint Halgondas és az ő Medálja, mi több, a
varázslat használójának át kell élnie minden fájdalmat, amit ellenfele rázúdít - és Ilimitar
olyan lelkesen próbálkozott minden hatalmát latba vetve, hogy ez a kín a legtöbb mágust az
őrületbe kergethette volna. De nem ezt a varázslónőt. Nem, az öreg Srinshee és az őrület nem
érintik egymást!
Lenézett maga elé a felrobbantott, megrágott, összetört és széttépett csontkupacra és újra
sírva fakadt. Könnyei sziszegve párologtak el, ahogy a valahavolt Ilimitar maradványai között
még itt-ott feltűnő apró lángnyelvek közé csöppentek.
 *****

- Corellon vérére, fák esnek az égből! - kiáltott fel Galan Goadulphyn hátraugorva és
köpenyével takarva el az arcát. A kidőlt bükkfa még gördült néhányat miután becsapódott
előtte a földbe, port és szilánkokat szórva szét maga körül.
- Olyan, mintha egy varázspárbaj folyna odafönt. - mondta Athtar felnézve a csúcsra. - Nem
lenne jobb, ha eltűnnénk innen? Később visszajöhetünk az érméidért.
- Később? - nyögött fel Galan, ahogy együtt elsiettek. - Ahogy én ismerem ezeket a vérengző
mágusokat, szét fogják fröccsentem azt a hegyet mielőtt végeznek és felfedik a raktáramat,
hogy minden erre járó manó szabadon garázdálkodhasson majd rajta... vagy tömlöcnyi
mélységben betemetik a sziklák alá!
Újabb hatalmas reccsenés hangzott fel és Athtar Nlossae éppen időben nézett hátra, hogy
lásson egy sziklagörgeteget lefelé gurulni a hegyoldalon ugrálva, ahogy a kisebb kiálló kövek
a levegőbe dobták a gurulókat.
- Már megint igazad van, Gal! Eltemették... vagy el fogják!
Ahogy a lábát kapkodta siettében és követte poros fekete bőrbe öltözött barátját, Galan
elkezdte árasztani magából szitkainak terjedelmes listáját. Fennhangon.

*****

- Nem remélheted, hogy a végtelenségig kikerülheted a mágiámat, gyáva ember! - mondta

Delmuth Elminsternek, ahogy a varázspajzs és az elf védelmező köpönyeg egyszerre
szikrázott fel. Egy újabb emberi és egy ősi elf varázslat vált füstté az imént.
Olyan közel álltak egymáshoz, amennyire csak varázsvédelmük engedte. Elminster
csendesen elmosolyodott, ahogy a haragos elf varázslatot varázslat után szórt rá.
Delmuth felfedezte, hogy minél közelebb van egymáshoz az ember láthatatlan pajzsa és a
saját köpönyege, annál kisebb erővel csapódnak vissza rá a saját varázslatai. És az elf
köpönyegek úgy tűnik lassabban tombolódtak le a felszabaduló energiáktól. Ezért hát
előretört és az ember nem úgy nézett ki, mint aki menekülni szeretne.
Az egyetlen visszavonulási út a szikla szélén át vezetett és az athalantari mágus már régen
belefáradt a futásba. Inkább megállt egyhelyben, lesz ami lesz.
Az Echorn Ház örököse egy újabb mágikus csapást küldött - ami elszállt a két mágus mellett
és kikerülte mindkét pajzsot. Remélték, hogy nem fogja majd egy sziklába csapódva
teleszórni a hátukat szilánkokkal. A lövedék a fennsík szélét érte és sziklagörgeteget zúdított
alá a hegyoldalon.
Elminster az elf lordon tartotta a szemét. Már elég sokáig tartott a dolog; ha Delmuth Echorn
annyira halált szeretne látni, akkor miért ne lenne az az ő halála? Saját pajzsának védelme
mögött Elminster bonyolult varázslatba kezdett, azután előhívta mágus-látását és várt. Ha az
ember egy elf ellen harcol, akkor az egyik legnagyobb előnye, hogy ellenfele nem ismeri fel a
varázslatok mozdulatait és így a végeredmény komoly meglepetéseket okozhat.
Ez esetben Mruster Táncát használta, amely a Jhalavan Hiszékeny Visszatérésének volt egy
nagy mértékben módosított változata. A Mruster Tánca megadta egy gyorsan gondolkodó
mágusnak, hogy más mágiává alakítson át olyan varázslatokat, melyek vissza lettek tükrözve
a használójukra. Namármost ez a Delmuth épp eléggé bolond volt, hogy minden eszközzel
megpróbáljon porrá robbantani egy bizonyos idegesítő embert és eközben annyira közel
menjen hozzá, hogy ne vegye észre; varázslatainak tomboló haragját még nem a
visszatükrözéstől érzi, hanem azok első becsapódásaitól...
Delmuth buzgón bizonyította ostobaságát továbbra is, amikor egy olyan varázslatot használt,
amit El még sohasem látott. Egy savval telt tál jelent meg a feje felett és tartalmát lezúdftotta
az alatta állóra.
Az Elminster megkínzott varázspajzsából jövő sziszegés kísérte gőzök látványos színekben
tekeredtek az ég felé. Delmuth nem vette észre, amikor a visszatükrözött sav-varázs
ellenmágiává változva végighasította védelmező köpenyét.
Dühösen és azt gondolva, hogy sarokba szorította ellenfelét, Delmuth kieresztett magából
egy újabb varázslatot. Elminster rémült arcot vágott, hogy elvonja az elf figyelmét saját
varázslatától, mely a szikrázó fényű mágikus csapás energiáit ismét valami érzékelhetetlen
formában adta vissza. Működött a dolog.
Delmuth vörös arccal emelte fel mindkét kezét, hogy pengecsápokkal csapjon le erre a
szemtelen emberre. El megtántorodott és fájdalmat tettetett, mintha a szertefoszló varázslat
egy kis része azért még elérte volna láthatatlan pajzsán keresztül is. Közben Delmuth
eltorzított varázslata felzabálta az elf védelmező köpönyegének utolsó foszlányait is.
Elminster mágus-látása előtt az elfet már csak valami szikrázó és folyamatosan sötétedő
mágikus köd lebegte körbe; már csak rothadó burka mindannak az átüthetetlen védelemnek,
amit az elf ősök hagyományoztak utódaikra.
- Delmuth! - kiáltott ellenfelére. - Utoljára kérdezlek; nem válhatunk el békében?
- De biztosan, ember. - felelte az elf örökös vadállati vigyorral az arcán. - Ha meghaltál, akkor
tökéletes béke száll majd a tájra!
És nemesi ujjai egy varázslatra mozdultak, melyet El nem ismert fel. Hatalom szikrázott fel
csupán a varázslat nyomát mutatva a levegőben; annak a láthatatlan idézésnek tűnt, amelynek
segítségével az emberi varázslók mágikus falat szőnek ellenfelük köré.
Delmuth látta, hogy az ember feszülten figyel és felnézett, ahogy a varázslat lassan befejezte
a láthatatlan kardot előtte, hegyével ellenfele felé mutatva.
- Láss hát egy varázslatot, amit hiábavalóan küldenél vissza rám. - vihogott az elf lord és
előredőlt. - Úgy nevezzük „a halált kutató penge"... és minden elf vér immúnis rá! - csettintett
egyet az ujjaival és hangosan felröhögött, ahogy a penge előreugrott.
Csupán néhány lépésnyire álltak egymástól, de El már régen tudta, hogy miféle mágiává
változtatja majd a láthatatlan erőkből szőtt fegyvert, amikor az visszacsapódik pajzsáról.
Delmuth bölcsebb lett volna, ha kézbe veszi és úgy próbál vele áttörni Elminster
varázspajzsán, mintha valódi penge lenne. Ezzel nem adott volna neki időt, hogy átalakítsa,
mert olyan rövid ideig érintkezett volna egymással a két mágia.
De hát Delmuth bölcsebb lett volna, ha sohasem csalja ide Elminstert.
El valami mássá változtatta a pengét és visszaröpítette az elf felé. Ahogy az becsapódott, az
elf nevetése hirteien félbeszakadt. Köpönyegének utolsó foszlányai, ahogy megpróbálták még
megvédeni, felszikráztak körülötte és feldobták az elf örököst a levegőbe, hogy sarkaival csak
a levegőt rugdoshatta maga alatt.
Felnyögött, ahogy az Elminster által eltorzított varázslat eltalálta, majd elcsendesedett.
Karjai előremeredtek, mint lecsapásra kész hatalmas karmok, csizmáinak orra a föld felé
mutatott. A bénítás, amit El az ellenfele köré varázsolt keményen tartotta az elfet, aki csak
szemeit tudta mozgatni. Szemeit, melyek most a rémülettől elkerekedtek és körbefordultak,
hogy tehetetlenül az ember mágusra bámuljanak.
Vagy talán nem is olyan tehetetlenül. Még mindig tud olyan varázslatokat használni,
melyekhez csupán az akarata kellett, mint például Elminster varázspajzsa - és a fiú látta,
ahogy az elf lord szemében a rémületet elmossa előbb a harag, majd valami ravasz csillogás.

*****

Delmuth régóta nem volt már ennyire rémült. A félelem hideg vas ízével árasztotta el a
száját és a szíve majd kiugrott a helyéből. És ezt egy ember hozta rá! Akár még meg is halhat
itt, valami szélseperte fennsíkon a birodalom határerdőségeiben! Ő...
De nyugalom... nyugalom, Echorn Ház gyermeke. Maradt még egy varázslata, ami ellen
ember nem képes tenni semmit, ami sokkal titkosabb és szörnyűbb, mint a penge volt.
Egymás előtt álltak, köpönyeg a köpönyeghez szorult. Mivel az övé már szertefoszlott, az
ember védelmének is össze kellett omolnia. Hát nem ezért akarta ez az Elminster, hogy véget
érjen a harc? Most az ember tehetetlennek hiszi és itt áll azon gondolkodva, hogy tőrrel vagy
sziklával ölje meg a bénítás-varázs megtörése nélkül. Igen, ha most varázsol, akkor az ember
nem is remélheti, hogy megállítsa a hatását.
A „csontok hívása" varázst még Napraeleon Echorn fejlesztette ki hét - vagy talán nyolc?
(sohasem szentelt túl nagy figyelmet tanítói életútja iránt) - századdal ezelőtt azért, hogy
néhány nagyobb szarvas méreteit lecsökkentse és fel lehessen tenni a szekérre a tetemeket,
mint előkészített húst. A használó magához szólítja a kijelölt csontokat és azok szó szerint
kifúrják magukat az áldozat testéből. Ha a varázsló a koponyát választja, akkor ellenfelének
nem marad más lehetősége, mint meghalni. Bár e pillanatban Delmuth még nem tudott
rájönni, hogy mi haszna lehet egy véráztatta emberi koponyának, de úgy érezte, hogy
hamarosan éppen elég ideje lesz, hogy gondolkodjon a dolgon...
Csupán csak a szemeivel mosolyogva megidézte a varázslatot. Elminster, ideadnád a
koponyádat, kérlek...
Még mindig nyögdösött és magában hümmőgött, amikor a világ elsötétedett körülötte és
rövid, de iszonytatóan erős fájdalom ébredt a fejében. Még sikoltani sem maradt ideje és a
sötétvörös vér elöntötte az elméjét, örökre kimosva Faerűnt belőle.

*****

Elminster a szökőkútként felcsapó sötétvörös folyadékra pislogott. Amikor a véráztatta

csontdarab felé száguldott úgy használta pajzsát, mint a harcosok a sajátjukat és félrecsapta
vele a pörögve-forogva közeledő tárgyat.
Athalantar utolsó hercege még utoljára ránézett a fejetlenül lebegő testre, szomorúan
megrázta a fejét és kimondta a szavakat, melyek visszaviszik a kísértetjárta kastély mélyén
heverő, sötét terembe, ahol a Srinshee alussza az igazak álmát. Remélte, hogy még nem
ébredt fel; nem akarta szükségtelenül felidegesíteni.
A sasorrú fiatalember tett néhány lépést a szikla széle felé és eltűnt a semmiben. Az egyik
közeli fára telepedett néhány keselyű úgy döntött, hogy ideje enni egy jót és öreges
mozdulatokkal alálebegtek. Hosszú, kényelmes siklásuk végén pontosan érkeztek; nem
mindennapi dolog, hogy az étel a levegőben lebegjen.

****

- Gal - mondta Athtar türelmesen, ahogy a harmadik kiálló kőpadra másztak fel a
szakadékban. - Tudom, mennyire feldühített, hogy betemették a kincseidet... az istenekre, a
fél erdő tudja már!... de visszajövünk érte és ígérem, hogy valóban visszajövünk majd.
Semmiféle éftelmes célt nem szolgál, hogy...
Valami gyorsan közeledő, kerek és véres tárgy zuhant alá az égből és végigsöpört Athtar
arcán.
A fekete bőrökbe öltözött test rángatózó végtagokkal zuhant el Galan mellett. A dolog, ami
megölte barátját, ellökte magát a zuhanó test mellkasáról és pörögve beékelte magát Galan
arca előtt a gyökerek közé.
Az elf azon kapta magát, hogy egy koponya friss vértől iszamós szemüregeibe bámul - egy
rövid pillanatig, mielőtt az ijedtségtől elvesztette volna ujjai közül a kapaszkodót és
belezuhant a sötétségbe, amely barátját már elnyelte.

*****

Elminster még csak egyetlen lépést tett a sötét teremben és észrevette, hogy valami nincs
rendben. A Srinshee eltűnt és egy fiatal, elf lány térdelt egy megszenesedett, összetört
csontváz előtt zokogva. A barátját elemésztette volna a tűz?
A fiatal lány könnyáztatta arccal nézett fel rá.
- Oh, Elminster! - zokogta. Ahogy felé nyújtotta a karjait, Elminster odarohant és megölelte.
Az istenekre, ő a Srinshee!
- Oluevaera Úrnő, - kérdezte óvatosan, ahogy a lány haját simogatva a mellkasához ölelte
annak fejét. - mi történt itt?
A lány felnézett rá és sikerült kinyögnie egy halk szót.
- Később.
El tovább ölelte és szótlan mormolással nyugtatgatta, amíg a könnyek áradata alábbhagyott.
- Elminster? Bocsáss meg, de kimerültem és életemben először vagyok abban a veszélyben,
hogy romlásba döntöm Cormanthort.
- Nem tehetek semmit?
Oluevaera felemelte megfiatalodott arcát, hogy a fiú szemeibe nézzen. Még mindig
ugyanazok a bölcs, szomorú és öreg szemei vannak, fedezte fel El.
- Igen. - suttogta. - Megint bajba kell keveredned. Nem kérhetem ezt; túl nagy az ára.
- Mondd. - mormolta Elminster. - Kezdem azt hinni, hogy az életem kockáztatása az, amiért
Mystra ideküldött.
A Srinshee mosolyogni próbált. Ajkai megremegtek egy pillanatra mielőtt megszólalt.
- Talán igazad lehet. Láttam Mystrát, miután elmentél. - felemelte egyik kezét, hogy
megelőzze a herceg kérdéseit és folytatta. - Életben kell maradnod, hogy később meghallgasd.
Maradt még elég erőm, hogy megidézzek egy testcserélő varázslatot.
Elminster szemei elkeskenyedtek.
- Hogy odaküldj, ahol most valaki más van és őt pedig idehozd.
A Srinshee bólintott.
- Az Uralkodó mulatságot rendez ma éjjel és van valaki, aki elég dühös, hogy megpróbálja
megölni.
- Idézd meg azt a varázslatot. - válaszolta keményen a fiú. - Kevés varázslatom maradt, de
készen állok.
- Biztos vagy benne? - kérdezte a varázslónő és türelmetlenül félresöpörve frissen feltörő
könnyeit megrázta a fejét. - Oh, El... micsoda egy ember vagy te...
Felugrott a fiú öleléséből és sebesen keresztülvágott a termen. Elminster ekkor vette észre,
hogy a padlón két varázslói jogar fekszik egy bottal és egy pálcával egyetemben. A Srinshee
lehajolt és felvette az egyiket.
- Ezt vidd magaddal. - mondta. - Maradt még benne valamennyi hatalom. Az egyik dolog,
amit tud, hogy megdupláz egy varázslatot, amit valaki más használ. Fogd és az elmédbe
suttogja a hatalmát.
Elminster elvette és bólintott. A nő váratlanul a nyaka köré fonta karjait és megcsókolta. -
Minden jót... és Mystra áldásával menj.
Elminster megemelte egyik szemöldökét. Mi a fene történhetett itt?
Még mindig csodálkozott, amikor a Srinshee megidézte varázslatát és a világot örvénylő kék
köd fedte el Athalantar utolsó hercege elől.
 Tíz
A SZERETET GYAKRAN FÉLREVEZET
Egy elf szeretete mély és bonyolult dolog. Ha félreértik vagy kihasználják, akkor akár halálos
is lehet. Birodalmak buktak már el emiatt és büszke, öreg Házakat söpörtek el. Egyesek
szerint egy elf lényegi valója nem más, mint a szeretetének hatalma és a többi csak hús meg
salak. Az bizonyos, hogy az elfek képesek embereket szeretni és az emberek is képesek elf éket
szeretni - de a szívek efféle találkozásakor a bánat is a közelben rejtőzködik.
Shalheira Talandren, Nyátcsillag Nemes Elf Enekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormantlior Tényszerű, De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki

A kékes színű köd tovagöndörödött és Elminster egy kertben találta magát, ahol még
sohasem járt azelőtt. Számos magas tölgy állt minden irányban, mint hatalmas és sötét
oszlopok. Közöttük a talajt ápolt mohaszőnyeg borította kis gombatelepekkel díszítve. A
tölgyek levelei teljesen elálltak a nap sugarainak útját, de távolabb fénycsíkokat látott, amiből
egy tisztásra következtetett a fák között.
Ahol most állt, ott a félhomályt színes fénygömbök oszlatták el csak. Halovány kék, zöld,
vörös vagy aranyszínben pompázó fénygolyók, melyek lassan és céltalanul lebegtek a fák
között.
Díszes selyemtalárokba öltözött elfek sétálgattak a tölgyek között nevetve és beszélgetve.
Minden fénygömb alatt egy tálca lebegett, melyen magas, vékony üvegek és ízletes
nassolnivalóval telt tálak álltak. Elminster felismerte rajtuk az osztrigát, gombákat és valamit,
ami erdei lárvának tűnt valami barackos szószban.
Volt egy elf, aki a többieknél közelebb állt a fiúhoz és nagyon meglepetten nézett. Egy elf,
akit Elminster már ismert korábbról - a Legfelsőbb Udvari Mágusok egyike, aki az
Uralkodóval volt, amikor Naeryndam a palotához vitte.
- Üdvözlet - mondta neki El udvariasan meghajolva. - Earynspieir Úr, nemde?
Ha bárminek is kinézett, akkor az elf mágus most zavartabbnak és riadtabbnak látszott, mint
azelőtt. Lassan bólintott.
- Earynspieir a nevem, ember uram. Bocsásson meg, de nem jut eszembe az ön neve, mert egy
bizonyos dolog idegességre ad okot: hová lett az Uralkodó?
Elminster széttárta karjait.
- Nem tudom. Talán egy pillanattal ezelőtt még itt állt, ahol most én?
Az elf elkeskenyedő szemekkel bólintott.
- Itt állt. - Elminster is bólintott egyet.
- Akkor minden a tervek szerint történt. Azért vagyok itt, hogy részt vegyek egy lakomán az
otthonában. - Earynspieir összevonta a szemöldökét.
- Azért? És jómaga döntötte ezt el magában, ifjú uraság?
- Nem - válaszolt Elminster nagyvonalúan. - így döntöttek... a birodalom biztonsága
érdekében. Persze beleegyeztem, igen. Mindenesetre a nevem Elminster. Elminster Aumar,
Athalantar Hercege... és, ahogy ön is tudja, Mystra Kiválasztottja.
Az elf mágus ajkai elkeskenyedtek. Tekintete a jogarra esett, mely ott pihent Elminster
övébe tűzve és az arca még feszültebb lett, de semmit sem mondott.
- Talán, Mágus Uram, félretehetnénk egy vagy három pillanatra az irántam érzett érzéseit -
mormolta Elminster látva az iménti tekintetet -, amíg elmondja nekem, hogy hol is állunk
most valójában és mik a szokások egy elf mulatságon. Nem áll szándékomban
ellenségeskedni.
Earynspieir tekintete felemelkedve találkozott a hercegével és ajkai kelletlenül legörbültek.
Azután úgy tűnt, hogy döntésre jutott.
- Rendben van - mondta ellágyult hangon. - Talán a természetes reakcióim elnyomták a tiszta
gondolatokat. Az Uralkodó szerint mindannyiunknak egyszerűbb lenne a dolga, ha úgy
tekintenék önre, mint egy közülünk valóra... a Nép egy tagjára... aki látogatóban van itt és
valamely kifigyelhetetlen okból emberi álcát visel. Megpróbálkozom vele, ifjú Elminster.
Azonban viseltess türelemmel irántam; egyéb okokból vagyok nyugtalan.
- És elmondhatja azokat nekem is? - kérdezte Elminster hasonlóan lágy hangon.
Az elf rávillantott egy metszőén éles tekintetet.
- Hagyd, hogy teljes őszinteséggel beszéljek, jóuram... ez népszerű szokás a fajtádban, úgy
hallottam. Továbbá kétlem, hogy hallott volna bármely eleresztett nyelvű cormanthori
ajakairól olyasféle pletykákat szárnyra kelni, melyek megengednék, hogy egyszerűbben
beszéljek, mint bármikor máskor.
Elminster ismét bólintott. Az elf mágus gyorsan körülnézett, hogy megbizonyosodjon; senki
sincs hallótávolságon belül, azután ismét az ifjú herceghez fordult.
- Az Uralkodónk döntése, hogy befogad téged, nem valami népszerű. Sokan, akik az armathor
rangot viselik, már elindultak ide, hogy feladják rangjukat és eltörjék pengéiket az Uralkodó
előtt. Ez nyíltan ahhoz vezethet, hogy leváltják vagy talán meg is ölik majd, miközben utánad
vadászatot indítanak, mi több... már most is általános az elégedetlenség, például ezen az
összejövetelen, de bárhol, ahol feltűnik. A társam, Legfelsőbb Udvari Mágus Ilimitar, még
nem tért vissza körútjáról, melynek során meglátogat több idősebb Házat a birodalomban és
nem ismerem a sorsát... vagy hogy árulásba keveredett volna. Bírom az Uralkodó bizalmát és
az imént minden szó vagy figyelmeztetés nélkül egyszerűen csak eltűnt az oldalamról és ön
jelent meg a helyén a „birodalom biztonságának érdekéről" beszélve, olyasvalamiről, amiről
okkal feltételezem, hogy bizalmasan a tudtomra hozta volna. Ellenére az Uralkodó korábban
önbe fektetett bizalomnak, én csak azt látom, hogy ön egy ember mágus ismeretlen, de
valószínűleg nagy hatalommal, aki közeli kapcsolatban áll fajtájának egyik istennőjével... és
így bármi legyen is az önt vezérlő cél, veszélyt jelent Cormanthorra, főként, hogy itt áll a
közepén. Látod már, jóuram, hogy miért nem vagyok képes valamivel is barátságosabban
viselkedni veled szemben?
- Igen, látom - válaszolta Elminster. - és nincsenek rossz szándékaim irántad, Mágus Uram...
hogy van egyébiránt, ezen körülmények ellenére?
- Elég jól. - mondta Earynspieir elégedett hangon, szinte mosolyogva. - Attól tartok
félreítéltem a fajodat, uram, és tenmagadat is vele együtt... sohasem hittem volna, hogy az
emberek érdeklődnek mások bajai iránt. Minden, amit róluk hallunk, az kimerül a fák
kivágásában és abban, hogy az emberek a legkisebb vitákat is türelmetlen kardrántással
akarják elintézni.
- Ez azok között divat, akik a tárgyalás leggyorsabb és legegyenesebb útjait kedvelik. - értett
egyet Elminster egy mosollyal kísérve szavait. - De sietve kell emlékeztetnem önt és
Cormanthor egészét, hogy egyetlen ember szokásai alapján megítélni az emberi fajt nem
különb attól, mintha az emberek a sötét elfek szokásai alapján ítélnék meg a hold elfeket,
vagy fordítva.
A mellette álló elf elfordult, hogy elrejtse a tekintetében fellángoló haragot, de azután
megnyugodott és sikerült kikényszerítenie magából egy rövid nevetést.
- Az érvelése jogos, ember uram... de hadd figyelmeztessem én is; Cormanthor népe nem
szokott hozzá az efféle nyílt és egyszerű beszédhez, sokan kevésbé lennének elnézőek nálam.
- Megértettem. - válaszolta Elminster. - És bocsánatát kérem. Volt, akinek tetszett. Elnézést;
többeknek is.
 Earynspieir meglepetten nézett El rövid válasza hallatán, majd arra fordult, amerre a fiú
mutatott. Egy elf pár közeledett poharakkal a kézben és egymásba karolva. Meglepett
arckifejezésük nem hagyott kétséget afelől, hogy hallották az ember armathor váratlan szavait,
akiről annyit beszélnek mostanában.
- Ah! - kiáltott fel halkan. - Még van néhány óra alkonyatig, amikor a tánc és az egyéb, ah,
nemtelenebb szórakozások kezdődnek. Akik négyszemközt szeretnének beszélni egymással
vagy az Uralkodóval, azok gyakran ilyenkor érkeznek, amikor még kevés a mulatozó és még
kevesebb bort tulajdonítottak ki a vendégek. Ők is ilyenek. Engedd meg, jóuram, hogy
bemutassalak.
El biccentett, minden porcikájában az udvarias herceg volt, ahogy a pár a Legfelsőbb Udvari
Mágus és a fiú felé jött. A fiatal elf férfi úgy bámult Elminsterre, mintha egy erdei vaddisznót
látna ruhákba öltöztetve és meghívóval a patái között. Azonban a lélegzetelállítóan szépséges,
fátyolruhás lány az oldalán bájosán rájuk mosolygott.
- Jó estét, Nagytiszteletű Uram. - szólalt meg az elf hölgy. - Mi.,. reméltük, hogy önökkel
találjuk az Uralkodót is. Megérkezett már?
- Legnemesebb Uralkodónknak egy a birodalom érdekeit érintő ügyben sürgősen távoznia
kellett nem sokkal ezelőtt. Bemutathatom önöknek Elminster Herceget Athalantar vidékéről, a
legújabb armathort a birodalomban?
A férfi továbbra is szótlanul bámult Elminsterre. Hölgye kelletlenül válaszolt.
- Egy váratlan és... ha mondhatom így... szokatlan találkozás.
Nem nyújtotta a kezét.
- Elminster Herceg, - folytatta a Legfelsőbb Udvari Mágus. - ismerje meg Qildor Nagyurat a
Rewen Házból és Aurae Úrhölgyet a Shaeremae Házból. Legyen a találkozásuk egyformán
kellemes.
Elminster meghajolt.
- Tiszteletem az érkezőknek. - mondta visszaemlékezve a kiirátől tanult kifejezésre. Három
pár elf szemöldök emelkedett meg egyöntetű csodálkozással az ősi elf udvariassági formulára,
mely egy ember szájából hangzott el. - Szándékom, hogy megbarátkozzam... nem pedig, hogy
kárt okozzak... Cormanthor tündérbirodalmának népével. Az olyannak, mint én, ez a hely
legalább annyira csodálatos, mint amennyire kincseit tiszteljük a távolból.
- Ez azt akarja jelenteni, hogy nem ön az első kém az emberek seregéből? - mordult fel
Qildor Nagyúr, keze az övére csatolt hüvelyben rejtőző kard díszes, ezüst markolatára
csúszott.
- Nem. Ennél többet. - válaszolta Elminster még mindig udvariasan. - Nem célja
birodalmamnak vagy bármely általam ismert emberi vidéknek, hogy Cormanthorra törjön
vagy utat vágjon magának ide és ott kereskedjen, ahol semmi dolga nincs. Ittlétem személyes,
nem pedig egy állam burkolt ügye, amely mögött egy megszállás vagy egyéb gonosz érdek
rejtezhet. Egyetlen cormanthorinak sem kell tartania tőlem vagy attól, hogy több lennék, mint
egy ember, aki tisztelettel adózik a Népnek és minden csodájának.
A Qildor Nagyúr újra megemelte szemöldökét.
- Felejtse el az iménti szavaimat. - mondta. - De alávetné magát egy mágus igazságkutató
varázsának is, amikor ezt mondja?
- És alá is fogom vetni magam. - válaszolta Elminster egyenesen az elf szemeibe nézve.
- Ha így van, - folytatta az elf. - akkor találkozásunk előtt mások számító beszéde alapján
rosszul ítéltem meg önt. Habár, Lord Elminster, tudnod kell, hogy jómagam és a Népből még
sokan féljük és gyűlöljük az embereket; a birodalom szívében látni egyet riadtságot és undort
kelthet. Ugyanakkor nem tudom, hogy bármely nemes cselekedete vagy a szavak, melyekkel
megszólal megváltoztatják-e ezt. Vigyázzon magára, Uram; mások kevésbé lesznek
udvariasak, mint mi. Talán mindannyiunknak jobb lett volna, ha sohasem jön Cormanthorba.
Elcsendesedett egy pillanatra és sárga selyemruhájában pompázva sötéten nézett az emberre.
- Bárcsak találhatnék tiszteletreméltóbb szavakat is, ember, de nem találok. Nincsenek
bennem... és már több embert láttam, mint a legtöbben közülünk.
Szomorúan bólintva elfordult. A legnemesebb születésű ember nők is megirigyelték volna
haját, mely hosszú volt és selymesen borította vállait, szikrázó ékkövekkel befonva örvénylett
fel egy pillanatra az előbbi mozdulattól. Hölgye, aki eddig lesütött szemekkel haljgatott, most
büszkén emelte fel a fejét és egy mosolyt osztott meg az előtte állókkal.
- Legyen, ahogyan uram mondta. A szerencse kísérje az urakat.
Amikor már biztonságos távolságba értek és még egyszer visz-szanéztek a két alakra,
Elminster odafordult a Legfelsőbb Udvari Mágushoz és az arcába nézett.
- Cormanthor népe nem szokott hozzá az efféle nyílt és egyszerű beszédhez, Nagyuram? -
kérdezte óvatosan és megemelte egyik szemöldökét. Earynspieir felsóhajtott.
- Kérem higgye el uraságod, hogy nem állt szándékomban félrevezetni - válaszolt. - Úgy
tűnik, hogy egy ember látványa felébreszti a barbár szellemet Cormanthor lakóiban, amit még
sohasem láttam azelőtt.
- Tiszta beszéd - ismerte el a herceg. - és én... de ki jön?
A fák között két elf hölgy lebegett feléjük - gyakorlatilag lebegtek; magas szárú csizmáik
talpa ujjnyira volt a föld felett. Mindketten magasak voltak, még elf mércével mérve is, és
díszes ruhákba öltöztek, ami kábítóan szépséges testük minden hajlatát közszemlére tette.
Fejüket a két férfi felé fordították miközben áttörtek a mulatozókon.
- Symrustar és Amaranthae Auglamyr, nemes hölgyek és unokatestvérek. - mormolta halkan a
Legfelsőbb Udvari Mágus és Elminster úgy érezte, mintha a vágy éhségénél egy kicsivel
többet is kihallott volna az elf hangsúlyából. És ez valóban így volt.
A fél lépéssel előbb járó nő még az elfek között is mámorítóan szebb volt, mint amit El a
városba érkezése óta látott. A haja szinte királykéken áramlott a vállai körül és le a hátán,
hogy egy selyemszalag fogja le, melyet a csípőjére kötött jobboldalon. Vége közvetlenül a
föld felett lebbent meg. Szemei villogtak, kékesfehéren, mint a villámok a sötét és nemes ívű
Szemöldök alatt. Fekete, dísztelen szalag fonta körül nyakát és ajkai érzéki pillanatokat
ígértek; hegyes nyelvével átsiklott rajtuk miközben végigmérte az elf mágus mellett álló
embert. Nemes öltözékén mély dekoltázs adott helyet egy a mellkasára ragasztott ékkövekből
kirakott, háromfejű sárkánynak és körülötte az ezüstszín drótokból hajlított lángoknak.
Kihívóan szabadon hagyott jobb fülének hegyén egy aranyporos medál függött. Fájóan szép
volt és ezt ő is tudta.
Unokahúga kevésbé kihívó, sötétkék ruhát viselt, bár dereka felett az egyik oldalon ez is szét
volt választva, hogy felfedjen egy finom mívű aranyláncokból szőtt hálót meztelen bőrén.
Örvénylő, mézszőke haja volt, csillogó barna szemei és sokkal kedvesebb mosolya, mint
társának. Bőre sápadtabb volt és testének ívei sokkalta kecsesebbek, mint bármely elf nőnek,
akit El valaha is látott. Unokanővére azonban túlragyogta szépségét, mint kelő nap az éj
utolsó pislákoló csillagát.
- Symrustar jön elöl. - mormolt tovább Earynspieir. - Házának örököse... és veszélyes,
nagyuram; a becsület nem akadályozza meg abban, hogy megszerezze, amit akar.
- Mélyebben tiszteled Amaranthae Úrhölgyet, nemde? - mormolt vissza Elminster.
A Legfelsőbb Udvari Mágus élesen társára nézett olyan tekintettel, melyben egyszerre tűnt
fel a tisztelet és a figyelmeztetés.
- Élesebben látsz, nagyuram, mint sok idősebb elf - sziszegte és a hölgyek odaértek.
- Jó estét - dorombolta Symrustar és könnyed bájjal dobott félre egy hajtincset miközben
előrehajolt, hogy arcon csókolja a mágust. - Nem bánnád, bölcs öreg Nagyuram, ha
elrabolnám a vendégedet egy kis időre? Ki vagyok... vagyunk... éhezve rá, hogy tanuljunk
valamit az emberekről és ez itt egy ritka lehetőség.
- Én... nem, természetesen nem, Hölgyeim. - Az elf mágus szélesen elmosolyodott. -
Hölgyeim, bemutatom önöknek Elminster urat Athalantarból! Herceg a saját birodalmában...
biztos vagyok benne, hogy már hallottak róla... és armathor Cormanthorban.
Earynspieir oldalra fordította a fejét, hogy Elminsterre nézzen és a szemeiben színtiszta
figyelmeztetés csillant.
- Elminster Nagyúr, örömömre szolgál, hogy én ismertethetem meg önnel a birodalom két
legszebb virágát: Symrustar Úrhölgy, az Auglamyr Ház Örököse és unokahúga, Amaranthae
Auglamyr Úrhölgy.
El mélyen meghajolt, udvarias csókot lehelt Symrustar előrenyújtott ujjaira - szokatlan
lehetett a mozdulat, legalábbis a nő dorombolásából és Amaranthae habozva kinyújtott
kezéből ítélve.
- A megtiszteltetés, hölgyeim, - mondta. - az enyém. De biztosan nem gondolják, hogy
hagyniuk kellene a birodalom védelmezőjét helyettem beszélni? Az ismeretlen izgalmát én
adom, valóban, de bevallom, megzavarodtam szépségüktől és mélyen tisztelem Earynspieir
Nagyuram bölcsességét, mióta először találkoztunk. Messze finomabban beszélne helyettem.
Mintha egy szikra ugrott volna ki a Legfelsőbb Udvari Mágus szeméből, ahogy Elminster
szavait meghallotta, de sikerült csendben maradnia és Symrustar felnevetett.
- Természetesen Amaranthae Cormanthor leghatalmasabb mágusának közelében marad és
szóval tartja majd, amíg mi elbeszélgetünk, Lord Elminster. Kiválóan becsülte fel az ő
képességeit és senki sem képes jobban szólni, mint ő, amikor találkozunk. Ön és Amaranthae
később is összefuthatnak még, menynyire gyors is az ön elméje! Jöjjön és beszélgessünk!
Symrustar Elminster ujjaiba kapcsolta az övéit és a fiú udvariasan bólintott a mágus felé
fordulva - aki kifejezéstelen arccal fogadta - és Amaranthae felé hasonlóképpen. Az
visszanézett rá és tekintetében egyszerre volt mély köszönet és néma figyelmeztetés az
unokanővérével kapcsolatban. Elminster egy második bólintással és egy mosollyal köszönte
meg mindkettőt.
- Úgy tűnik, megtetszettél húgomnak, Lord Elminster. - mormolta a fülébe Symrustar
Úrhölgy és El gyorsan visszafordult hozzá.
Emlékeztette magát, hogy nagyon óvatosnak kell lennie ezzel az elf nővel.
Nagyon óvatosnak. Ahogy megfordult, Symrustar is így tett és közelebb lépett, hogy
közvetlenül egymás előtt álljanak. Elminster érezte a kemény mellbimbók érintését és ujjasán
selymesen puha bőr simított végig, A nő fekete csipkét húzott a lábára és térd fölé érő szárú
csizmát tüskés sarokkal.
- Bocsássa meg, hogy az útjába vetődtem, nagyuram. - lehelte minden sajnálkozástól mentes
hangon. - Attól tartok, hogy használhatatlan vagyok egy ember társaként és némileg...
izgatottnak érzem magam.
- Nincs szükség sajnálatra, tisztelt Úrnő, - válaszolt El lágy hangon. - amikor nem történt
baleset. - Gyors pillantást vetett a mulatozókra és felfedezte, hogy számos elf nézi őket, de
senki sem indult el feléjük.
- Bizonyára tudod, hogy mennyire szépnek találnak legalább két faj férfiai, - tette hozzá
előrenézve, hogy biztosan üres-e a kert körülöttük; az úrhölgy mindent gondosan
megtervezett. - de véleményem szerint a nagyszerű elmék sokkalta csalárdabbak, mint a
nagyszerű testek.
Symrustar Úrnő a szemeibe nézett.
- Akkor hát jobb szeretnéd, ha félredobnám lélegzetelállító izgalmamat, Lord Elminster? -
kérdezte halkan. - A Nép férfiai nem igazán hiszik el, hogy hölgyeiknek van elméje.
Elminster összeráncolta a homlokát.
- Gyorsan és találékonyan keresel lakomát lakoma után, hogy bebizonyítsd nekik az
ellenkezőjét?
Symrustar felcsillanó szemekkel nevetett.
- Ön nyert, nagyuram. - mondta. - Azt hiszem, kezdem élvezni a mai estét. - sétálva vezette a
kertben, bármilyen mágiától lebegett is eddig, azt most elűzték vagy kimerült. Csípője úgy
ringott minden lépésnél, amitől Elminsternek kiszáradt a szája; keményen előremeredt és
megpróbált nem odafigyelni arra a bizonyos bizsergésre, amit érzett. A nő teljesen tudatában
volt, hogy milyen hatással van az emberre.
- A valóságot mondtam, amikor találkoztunk. - szólalt meg ismét Symrustar és megint
félrelökte azt a rendetlenkedő hajtincset. - Mindent ki akarok tanulni az emberekről,
amit csak tudok. Lekötelezne vele, nagyuram. A kérdéseim néha esztelennek is tűnhetnek
majd.
- Úrnő, örömömre szolgálna. - mormolta El azt kérdezve magában, hogy mikor fog támadni a
nő és mivel. Csak egy kicsit lepődött meg, amikor észrevette, hogy egyre mélyebbre sétálnak
ar erdőben. A kert szinte teljesen kiürült körülöttük és az utolsó napsugarak is halványodni
kezdtek már, ahogy a nő kimeríthetetlennek tűnő érdeklődéssel egyre csak kérdezett és
kérdezett.
Végül csillogó, sápadt holdfénybe érkeztek a fák között arról beszélgetve buzgón, hogy
hogyan élnek az elfek Cormanthorban és az emberek Athalantarban. Symrustar különleges
ember-zsákmányát egy kőpadhoz vezette, amely széles ívben kanyarodott a tisztáson egy kis
tó köré. A szikrázó csillagok mintha a víz mélyéről nézték volna, ahogy a pár leült a
kellemesen meleg éjszakában és a hold fénye érzékelhetetlen ujjakkal simított végig
Symrustar arcán.
Olyan természetességgel, mintha az elf nők mindig ezt tennék langyos éjszakákon egy
kőpadon ülve, Symrustar a mellkasán lévő mintára vezette Elminster kezeit. Megremegett.
- Mesélj még az emberekről. - mormolta láthatóan sötétebb és elkerekedett szemekkel. -
Mondd el... hogyan szeretnek.
Elminster majdnem elmosolyodott egy emléktől, amely keresztülvillant az elméjén. A
Nemes Erdőben elveszetten, egy varázsló kriptájának könyvtárában rejtőzködik egy merész
szavakkal telerótt könyv, melynek senki sem adott címet. Egy névtelenül kóborló félelf
naplója a könyv, melyben leírja legbensőbb gondolatait is. Myrjala, a varázslónő mutatta meg
neki, hogy olvassa el, mit gondolnak az elfek a mágiáról. Annak kérdésében, hogy hogyan
lehet élvezetet okozni egy elf nőnek, a könyv a tenyér és a fülhegy érintését javasolta
nyelvvel.
El elindította egyik kezét, mely Symrustar mellkasát érintette és ujjaival végigsimítva a nő
hasán lenyúlt, megragadta annak csuklóját.
- Falánk módon. - válaszolta és nyelvével végigsimított a nyitott tenyéren.
A nő lélegzete elállt, most mohóságában remegett meg és Elminster egy régi szokástól
vezérelve felemelte a fejét, hogy körülnézzen.
A holdfény egy feszült és haragos elf arcról verődött vissza. Egy férfi volt a fák között. El
kiszabadította a másik kezét is. Volt m£g egy férfi amott. És még egy. Ő és Symrustar egy
csendesen egyre szorosabbra záródó gyűrű közepén ültek.
- Mi történt, Lord Elminster? - kérdezte Symrustar élesen. - Talán... visszataszító lennék
számodra?
- Hölgyem, - válaszolta. - meg fognak támadni minket. - Lassan lecsúsztatva egyik kezét
megfogta az övébe tűzött jogart, de a nő hirtelen felállt mellőle és egy folyékony mozdulattal
kecsesen végignézett a tisztás körül lévő fákon.
- Szép csendben meg fognak támadni. - mondta nyugodt csendességgel. - Ölelj át és eltűnünk
erről a helyről!
Elminster az egyik karját a nő dereka köré csúsztatta, közben előhúzta a jogart és
készenlétben tartotta. Symrustar mormolni kezdett és az árnyszerű alakok leugrálva a fákról
csináltak valamit az elf nő mögött, amit Elminster nem látott. Egy pillanattal később eltűntek.
Az elf harcosok egy-egy szabályszerű gurulás után felugráltak és csalódottan üvöltöttek fel,
amikor lecsapó pengéik csak az üres levegőt érték.
- Mi ez? - sziszegte egyikük, ahogy a pad fölé hajoltak, melyen a pár ült. Egy apró obszidián
szobrocska feküdt ott. Symrustar Auglamyr alakját formázták meg vele, kezei az oldalához
kötözve. Egy óvatos ujjhegy simított végig rajta és még melegnek találta valaki más
érintésétől.
- Az ember! - sziszegett egy másik elf és felemelte pengéjét, hogy összezúzza a szobrocskát. -
Sötét mágiával pusztította el őt!
- Várj... ne törd össze! Ez a szavaid bizonyítéka!
- És kinek mutatnád meg? ~ kiáltott fel egy harmadik elf. - Az Uralkodónak? Ő hozta közénk
ezt az emberi viperát, emlékszel?
- Igaz! - válaszolt az első elf és egyszerre két penge csapott le, hogy apró darabokra törje a
szobrocskát. Olyan finoman érkeztek le a tárgyra, hogy egyik penge sem érintette meg a
kőpadot.
Az ezt követő robbanás szétzúzott kőpadot, tavat, földet és elf testrészekkel szórta tele a
környékbeli fákat.

*****

Elminster lassan egyenesedett fel. A kert, amelyben most voltak, magában foglalt egy
körkörös ágyat egy holdfényben úszó tbztáson, melyet fák vettek körül. Messze, a távolban
szikrázó fényeket látott a faágakon keresztül, de nem volt épület vagy újabb figyelő elf a
közelben.
- Teljesen egyedül vagyunk, Elminster. - mondta Symrustar Úrhölgy halkan. - Azok a
féltékeny férfiak nem tudnak utánunk jönni és az őrző varázslatok távol tartják a
kíváncsiskodókai a családi kert ezen részétől. Ugyanis azt, hogy kit viszek az ágyamba, az
teljesen a magánügyemnek tartom.
Szemei újra felvillantak, ahogy a férfi felé fordult. A ruhája valahogy leesett és most a térdei
körül hevert összegyűrődve. Teste fedetlen maradt a holdfényben.
Elminster majdnem felnevetett. Nem a nőn, az olyan szépséges volt, hogy alig bírta
türtőztetni magát. Saját kéjvágyó elméjétől szállta meg a vidámság. Olyan csodálatosak a
vállai, mondta most neki.
Valóban, mondta saját elméjének és félresöpörte gondolatait.
Symrustar kilépett a lábai' körül hullámzó selyemforgatagból és Elminster felé indult.
Mellkasán felszikráztak az ékkövek, ahogy egy holdsugár végigsöpört rajtuk.
Csak közvetlenül a fiú előtt állt meg. Elminster lágy csókot lehelt a szemhéjaira, majd az
arcára - de amikor az ajkak felé nyúlt, két ujj állt az útjába.
- Hagyd az ajkaimat a végére - mondta a nő. - Az elfeknél ez a rész különlegesnek számít.
Elminster szótlanul mormolt valami beleegyezésfélét és fejével előrenyúlt, hogy elérje a
hegyes füleket. A nő a dereka köré fonta a kar-jait és egy nyögéssel a lábára taposott. A
könyvnek igaza volt.
Óvatosan és kényelmesen, minden sietség nélkül nyalogatta. Furcsa, de kellemes, fűszeres
íze volt. Symrustar felnyögött, ahogy Elminster a feladatát folytatva a fülébe döfött nyelvével.
Ujjai megfeszültek a férfi hátán és néhány vércsepp csordult ki körmei nyomán az ing alatt.
- Elminster. - lehelte, majd újra, olyan lassan gördítve végig nyelvén a szót, mintha valamely
szent ima lenne. - Herceg egy távoli földről. -tette hozzá hirtelen kényszert érezve. - Mutasd
meg, hogyan szeret egy ember! - Kiengedett haja örvénylett körülöttük és mintha csak a nő
kimondatlan utasítására tenné, ezer apró és selymes ujjként akaszkodott Elmins-ter ruhájába.
A tincsek egymásba akadtak, ahogy Symrustar feltépte a fiú ingét és még mindig
összekapaszkodva elindultak az ágy felé.
Symrustar hirtelen ismét felnyögött. - Nem tudok tovább várni! Az ajkaimat... Elminster,
csókolj meg!
Összetalálkoztak az ajkaik, majd a nyelvük. Elminster hirtelen szemben találta magát a
támadással, amit ezidáig várt.
A varázslat fényes szikrái mintha végigszáguldottak volna aiz elméjén, ahogy a nő akarata
vezérelte azokat. Symrustar megpróbálta átvenni felette az irányítást, teste és elméje felett
egyaránt, hogy a bábjává váljon, amíg átszáguld az emlékein és kitanuljon mindent, amit csak
akar... főként az emberi mágiát. Elminster hagyta száguldozni és beletépni néhány emlékébe,
amíg a ő nyugodtan kiolvasott mindent, amit csak akart a nő csupasz, a varázslat miatt nyitva
hagyott elméjéből.
Az istenekre! Ez a nő egy kegyetlen és gonosz lény. Látta a gondosan előkészített obszidián
szobrocskát és a tervet, hogy hogyan fogják őt vádolni a történtekért. Látta a hajtincseket a
torka köré fonódni azonnal, amint bármilyen fegyverrel a nőre támadna. Látott jeleneteket,
hogyan szeretne a nő csapdába ejteni még számos elfet az udvarban, az Uralkodótól egy
bizonyos csábítón, a Waelvor Házbeli Elandorron keresztül Earynspieir, a Legfelsőbb Udvari
Mágusig - a többi udvari mágus már az övé volt, befolyásolta őket és elküldte, hogy
támadjanak meg valakit... a Srinshee!
Elminster majdnem leütötte a nőt tudván, hogy egy egyszerű varázslat, melyet már korábban
előkészített, egy pillanat alatt elroppantaná a nyakát, haj ide vagy oda. De ehelyett inkább
megragadta haragjának fényes lángjait és acélkemény bilincset formázott belőle a nő
akaratán, egészen addig szorítva azt, amíg Symrustar hangtalanul fel nem sikoltott a
rémülettől. Kegyetlenül kitépte a nő kutató elme-látását a saját fejéből, vakon és káprázó
szemekkel hagyva az elfet. Továbbra is a karjaiban tartotta és kinyúlt a jogarért, amit a
hajtincsek gondosan kihúztak az övéből. Megragadta az eszközt és gyorsan megkétszerezte a
testcserélő varázslatot, amit a Srinshee idézett meg korábban.
Azután hirtelen visszaugrott a nő elméjébe és elsöpört minden akaraterőt, ami még maradt.
Kényszerítette Symrustar elméjét, hogy nyitva és sebezhetőén álljon minden emlékével,
gondolatával és tervével együtt. Bárki, aki megérinti, látni fogja azokat. Gyorsan visszaemelte
a nőt a vágyaknak azon csúcsára, amelyet az iménti közjáték megtört és a szükségtől fájóan
megidézte a varázslatot a jogarból. Helyet cserélt az Elandorr Waelvor nevű elffel, aki éppen
unatkozva állt a mulatozók között, egyik kezében egy pohárral. A Waelvor Ház örököse
hirtelen egy titkos kertben termett, Symrustar karjaiban és ajkaik összeértek. A nő elméje,
minden tervvel és gonoszsággal, amit Elandorr ellen kieszelt, hirtelen megnyílt az elflord
előtt.
Elminster még mindig a nő elméjében maradva elkapta a pillanatot, amikor két lépésnyire az
ágytól a két elf egymásra ismert, elméjük teljesen megnyílt egymás előtt. Amikor iszonyodva
ellökték egymást, Elminster megszakította a kapcsolatot.
Elandorr helyén állt, egy halványan megvilágított helyen, egy maroknyi igencsak meglepett
elf között. A többség csupán harangokat viselt a lábain és éppen néha hangosan felnevetve
táncolt. Időnként haragos darazsak módjára csordultig telt üvegpoharak száguldottak feléjük
lebegő tálcákról. A körülötte álló unott és díszesen öltözködő elfek szokás szerint a birodalom
romlásáról beszélgettek - amíg meg nem jelent közöttük.
- Emlékszel még Mythanthar őrült tervére, mely szerint a „mythalok" védelmeznek majd
meg minket? Miért...
- Amikor még fiatalabb voltam, nem volt szokásban, hogy efféle dühítő...
- Miért, mire számított? Nem fog a birodalomból minden ifjú armathor...
A csend olyan hirtelen zuhant a társaságra, mintha minden torkot egyetlen kardcsapás szelt
volna át, s tekintetüket a közöttük álló magas alakra meresztették.
El visszanézett. Egy ember tépett ruhában és egy jogarral a kezében. Nehezen vette a levegőt
és apró vérpatak kezdett az állára száradni onnan kiindulva, ahol Symrustar az ajkába
harapott.
Elfek néztek bámultak rá a felismeréstől előbb kábán, majd dühösen.
- Mit műveltél Elandorral?
- Megölte Elandorrt!
- Robbantsátok darabokra, ahogy ő tette Arandronnal és Inchellel a tónál!
- Félre! A gyilkos ember közöttünk van!
- Öljétek meg! Öljétek meg, mielőtt ő öl meg még valakit!
- A Waelvor Házért!
- Vágjátok le az emberi kutyát!
Pengék ugrottak elő villanva mindenfelől vagy teremtek gazdájuk kezében valamely távoli
hüvelyből ideidézve és varázsfénytől csillogva. Elminster sebesen körbefordult és mély
hangon felkiáltott.
- Elandorr él... elküldtem, hogy szembenézzen a gyilkos nővel, aki mindenkit megölt a tónál!
- Halljátok az embert? - üvöltött fel az egyik elf szikrázóan fénylő pengével a kezében. - Azt
hiszi, hogy az elfek ennyire naivak!
- Ártatlan vagyok! - kiáltotta vissza Elminster és elsütötte a jogarban lévő varázslatot. Fényes
lángok csaptak előre, majd alkottak egy gyűrűt körülötte, félrecsapva minden pengét, amely
valamennyire is megközelítette és hátravetve forgatóikat.
- Egy udvari jogar van nála! Tolvaj!
- El kellett pusztítania az egyik mágust, hogy megszerezze! Öljük meg az embert!
Elminster beletörődve vállat vont, majd megidézte az egyetlen varázslatot, amit ebben a
helyzetben használhatónak ítélt. Egyetlen pillanattal azelőtt tűnt el, hogy egy tucatnyi penge
csapott le a pontra, ahol az imént állt.
A hirtelen beálló csendben egy idős hang előzte meg a csalódott kiáltásokat.
- Az én időmben, ifjak, tárgyalást tartottunk, mielőtt előrántottuk volna a fegyvereinket! Az
elme legegyszerűbb megérintése felfedte volna az igazságot! Ha bűnösnek találjuk, akkor jön
el a pengék ideje!
- Hallgass, apám! - csattant fel egy másik hang. - Eleget hallgattuk már, hogyan kellene
menniük a dolgoknak vagy hogyan mentek a régi időkben. Hát nem látod, hogy az ember
bűnös?
- Ivran Selorn - válaszolt erre egy másik idős hang haragos tónussal. - Nem hittem volna,
hogy eljön a napja, amikor hallak így beszélni egy öreggel! Nem szégyelled magad?
- Nem! - válaszolta Ivran vadul és feltartotta kardját. Pengéjének varázsfénye jól láthatóvá
tette a ráakadt szövetdarabot. - Az ember a miénk! - kiáltotta diadalmasan magasra tartva a
Népnek szánt ajándékát. - Ezzel és a mágiámmal biztosan megtaláljuk. Vadászatra fel még
napkelte előtt!
 Tizenegy
EMBERRE VADÁSZNI
Nem lehet veszélyesebb vadat űzni, mint egy ember, aki tudja, hogy üldözik - kivéve egy
ember mágust, aki tudja, hogy üldözik.
Antarn a Bölcs
a Faerűrd Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Évének környékén kiadva

Teljes sötétségben állt, de valahogy ennek a sötétségnek jó szaga volt. Kicsit nyirkos volt és
mindenhol csak a nyílt űrt érezte maga körül. Valamit csinált az elméjével és a kezében a
jogar lágy, zöldes fénnyel világítani kezdett.
A Dlardrageth Kastély közepén lévő terein üres volt. Csak egy megfeketedett és megolvadt
terület - ha alkalma adódik meg kell majd kérdeznie Oluevaera Úrnőt, hogy mi történt itt -
mutatta, hogy ő és a Srinshee valaha is itt jártak. Valahová elvihette az Uralkodót.
Valami felfénylett előtte a félhomályban és egy halk nyögéssel az egyik távolabbi fal felé
indult lassan. Elminster elmosolyodott. Sziasztok, szellemek.
Lilásfehér csillogássá változtatta a jogart fényét, ami felfedte a mágiát. Ott! ő hagyta itt!
Három mágikus elleplező gömb is fedte, de a levegőben éppen olyan magasan, hogy még
elérje, ott lebegett a varázskönyve. A herceg ismét elmosolyodott.
- Oluevaera! - szólalt meg hangosan, ahogy megérintette a legkülső gömböt és figyelte, ahogy
az lassan semmivé olvad. A második kicsivel lentebb ereszkedett és a fiú újra kimondta a
Srinshee nevét - majd harmadszor is. Amikor az utolsó gömb is szertefoszlott, a varázskönyv
a kezébe esett.
Elminster hagyta, hogy a jogar ismét zölden világítson és két kő közé döfte a falban olyan
magasra, amilyen magasra csak elért, majd leült alá és elkezdett varázslatokat tanulni. Ha már
Cormanthorban minden ifjabb elf őrá fog vadászni, akkor jobb, ha készenlétben tart egy
maroknyi varázslatot.

*****

- Az áramlatok megromlanak, Nagyrabecsült Uram. - Uldreiyn Starym hangja rekedt volt.

Eltargrim Nagyúr felnézett.
- És hogyan tehetik ezt? - kérdezte csendesen. - Hatvanhárom pengét törtek el ma előttem. -
Ajkai elkeskenyedtek, ami akár egy száraz mosoly csökevénye is lehetett volna. - Amire még
számítottam is.
A Starym Ház idős főmágusa fáradt kézzel simított végig ritkuló, fehér haján mielőtt
válaszolt.
- Szóbeszéd kélt a Megszenteltek felől, hogy az ember armathor halálos mágiát használt, egy
robbanást okozva, amivel elpusztította a Narn Tavat és egy tucatnyi fiatal lordot, akik
összegyűltek ott. Mi több, Symrustar Úrnő és Lord Elandorr mindketten eltűntek. A Waelvor
Ház örökösét egy varázslat kiragadta a beszélgetőtársai közül és az ember került a helyébe...
aki ártatlanságát bizonygatta, de egy udvari jogar volt a kezében. Amikor a mulatozók
kardokkal támadtak rá, akkor elteleportált valahová. Senki sem tudja, hogy hol lehet most, de
a harcosok mágiával kutatnak utána.
Az árnyak közül, az asztal mellett egy szőke fej emelkedett fel, a szemekben tűz égett.
- A kuzinom Lord Elminsterrel volt. Együtt sétálgatva hagytak ott minket!
- Valóban. - mondta a Legfelsőbb Udvari Mágus Earynspieir Amaranthae mellől és
megnyugtatólag a karjára tette a kezét. - Biztosan különváltak mielőtt az egész baj
elkezdődött.
- Ismerem Symmát - szólt ismét a nő. - és azt tervezte, hogy... - Hangja elakadt és az ajkába
harapva elfordult.
- Hogy ágyba viszi az embert az Auglamyr kertek egy magányos részében? - kérdezte a
Srinshee csendesen. Amaranthae felhorkant, mire a kis termetű varázslónő hozzátette: - Ne
zavarjon, hogy esetleg botrányosnak tűnhet a nővéred; fél Cormanthor tudja, hogy miket
csinál.
- Mi is tudunk valamennyit Symrustar mágiájának erejéről. - szólalt most meg Naeryndam
Alastrarra jelentőségteljesen. - Valójában többet is, mint amennyit ő szeretne vagy amennyit
gyanít, hogy tudunk róla. Kétlem, hogy az ember képes lehetett ártani neki a varázslataival, ha
a magánkertbe mentek. Ha a vadászat kicsivel előbbre halad, akkor azok az ifjú lordok
lesznek inkább veszélyben.
Amaranthae a vén mágusra nézett, még az ajkai is kifakultak, úgy elsápadt.
- Ti idősek mindent tudtok?
- Eleget, hogy elszórakoztassuk magunkat. - válaszolta a Srinshee szárazon és Uldreiyn
Starym bólintott.
- Gyakori hiba a heves fiataloknál, - tette hozzá a főmágus nyugodtan. - hogy azt hiszik, az
idősebbek már nem látnak, gondolkodnak vagy emlékeznek tisztán. Pedig amit valóban
elfelejtettünk, az némi erőszak, amivel a fiatalokat tiszteletre kényszeríthetnénk, gyakran és
alaposan.
Amaranthae hangosan, keserűen és idegesen nyögött fel.
- Symma talán halott. - suttogta és a Legfelsőbb Udvari Mágus átölelve őt nyugodt hangon
válaszolt. - El kell mennünk a kertekbe, hogy a saját szemünkkel győződjünk meg róla.
- De ha sértetlen, akkor haragos lesz, amiért betörtünk. - ellenkezett Amaranthae.
Az Uralkodó ránézett.
- Mondjátok meg neki, hogy az Uralkodó rendelte el biztonságának ellenőrzését és hagyjátok,
hogy a haragját rajtam vezesse le. - Kicsit szomorkásán mosolyodott el. - És akkor biztosan
eltűnik majd a panaszkodók tömegében.
Earynspieir csendes köszönetet mondott a tekintetével miközben felállt és elvezette a
zavarodott Auglamyr Úrhölgyet.
A Starym főmágus habozva szólalt meg.
- A gyilkosságok, melyeket az ember elkövetett... vagy melyeket Cormanthor ifjú nemesei
neki tulajdonítanak... nagy mértékben akadályozzák azon tervedet, Nagyrabecsült Uram, hogy
megnyitod a várost más fajok előtt is. Tudod, Nagyuram, jobban, mint sokan mások, hogy
hogyan érzett Ildilyntra húgom a Nyitással kapcsolatban. Mi, a Starym Ház, még mindig
ellene vagyunk. Az összes isteneink nevére kérlek; ne vezess minket ilyesmire erővel!
- Lord Uldreiyn, tiszteletben tartom a szavaidat, - válaszolt az Uralkodó lágyan. - ahogyan
mindig is tettem. Te vagy Házad idősebb főmágusa, egyike a leghatalmasabb varázslóknak
egész Faerűnben. És képessé tesz rá a hatalmad, hogy visszatartsd a legkapzsibb emberfélék
áradatát, akiknek a mágiája minden eltelő évvel egyre erősebbé válik? Én még mindig
hiszem... és utasítalak, hogy hosszan gondolkozz el ezen, minden okot és következményt
figyelembe véve... hogy foglalkoznunk kell az emberfajjal a saját érdekünkben, vagy
túlnőnek rajtunk és legyilkolnak minket egyetlen évszázadon belül.
- El fogok gondolkodni ezen,- mondta a Starym főmágus fejével biccentve. - újra. Habár már
korábban is megtettem és nem jutottam ugyanarra a következtetésre, mint te. Nem lehetséges,
hogy az Uralkodó tévedjen?
- Természetesen tévedhetek. - válaszolta Eltargrim egy sóhaj kíséretében. - Máskor is
tévedtem már ezelőtt. Többet tudok az erdeinken kívüli világról, mint bárki Cormanthorban...
kivéve ezt az ifjú embert, természetesen. Látom az erőket kavarogni, mint a legtöbb idősebb
Cormyth és tudom, hogy az ifjak számára ez csupán képzelgésnek tűnik. Szerintetek az elmúlt
holdak alatt mennyiszer hallottam az udvarban azt, hogy "Ó, de hát az emberek sohasem
lesznek képesek erre"! Mit gondolhatnak az emberekről, kődaraboknak nézik őket? Az
emberek időről időre tartanak egy úgynevezett mágusvásárt...
- Mágiát árulnak? Mint valami piacon? - A Starym Nagyúr ajkai a hitetlenségtől és a
kellemetlen gondolatoktól görbültek le.
- Több ez, mint egy Ház-gyűlés, ahol sok mágus jön össze: emberek, gnómok, félszerzetek, de
még elfek is Cormanthortól független vidékekről, - magyarázta az Uralkodó. - habár azt
hiszem néhány tekercs és ritka összetevő azért gazdát cserél. De mondandóm lényege a
következő. A mágusvásáron, amit még kalandozó harcosként láttam, két ember mágus
párbajozott egymással. A varázslatok, melyeket használtak, távol esnek a mi Nemes
Mágiánktól, ez való igaz. De ugyanakkor megijesztenének és szégyenbe ejtenének bármely
varázslót Cormanthorban! Mindig is hiba volt figyelmen kívül hagyni az embereket.
- Az Alastrarra Ház, azt hiszem, támogat ebben. - szólt közbe Naeryndam. - Az ember
rátermettebben viselte a kiirát, mint ahogyan az örökösünknek sikerül. Nem akarok Ornthalas
ellen beszélni; bizonyos vagyok benne, hogy felnő majd a feladathoz, ahogyan Iymbryl is
előtte... csupán azt mondom, hogy az ember gyorsabban vált képessé rá.
- Túlságosan is képessé, ha a halálhírek mindegyike igaz. - mormolta Uldreiyn. - Akkor hát
folytathatjuk a viszálykodást a...
Az asztal teteje, melyet körbeültek, hirtelen szikrázó fénnyel kezdett csillogni, amit egy
távoli kürt lágy, hívó szava kísért. A Starym Nagyúr lebámult rá.
- Megérkezett a hírvivőm. - magyarázta az Uralkodó. - Amikor őrzővarázslatokat emelünk,
akkor a hölgy átjárói megnyílnak.
A Starym főmágus dermedten nézett.
- Egy nő? - kérdezte. - De biz...
A terem ajtaja ekkor magától kinyílt és felfedte a sápadt zöld és fehér lángok örvénylő ködét
maga mögött. Az a szemük láttára növekedett és lassan elhalt, hogy utat engedjen egy elf nőt,
aki sisakot és foltos, szürke köpenyt viselt.
- Üdvözlet, Nagy Uralkodó. - mondta köszönésképpen.
- Mit hoztál nekünk, Hírnök Hölgyem?
- Az Echorn Ház örökösét holtan lelték Druindar Szikláján... varázsharcban ölték meg, ezt
gondolják. - válaszolta a hírnök rekedtes hangon. - Az Echorn Ház engedélyt kér, hogy
bosszút álljon.
Az Uralkodó ajkai elkeskenyedtek.
- Kicsodán?
- Az ember armathoron, Elminsteren Athalantarból, Delmuth Echorn gyilkosán.
Az Uralkodó az asztalra csapott.
- Ő egy magányos ember, nem pedig egy elemi forgószél! Hogyan lenne képes egyszerre
gyilkolni a határvidéken és a Megszenteltek között?
- Talán, - mondta Uldreiyn Nagyúr az asztalnak. - mint ember gyorsan alkalmazkodik.
Ahogy Naeryndam Alastrarra undorodva ránézett a másik fómágusra, a Srinshee
mindannyiukat meglepte szavaival.
- Delmuth a saját varázslataitól halt meg. Távolbalátást használtam és akkor láttam. Csapdába
csalta Elminstert az ember saját emlékei alapján kivitelezve tervét és meg akarta ölni. A fiú
olyan mágiát használt, amivel visszaküldte Delmuth varázslatait a saját fejére. Ezt látva az
Echorn örökös elkövette azt a hibát, hogy túlságosan megbízott saját védelmező
köpönyegében és folytatta a támadást. Elminster felajánlotta a békét, de ő visszautasította.
Nincs ok a bosszúra; Delmuth meghalt Delmuth terveitói és Delmuth varázslataitól.
- Egy nemtelen ember? Elintézi a birodalom egyik legidősebb Házának örökösét? - Uldreiyn
Starym nyílt döbbenettel nézett a varázslónőre. Hitetlenkedés csillant a tekintetében, de
amikor a Srinshee csak vállat vont, akkor fejét rázva mondta: - Egyel több ok, hogy
megakadályozzuk az emberek bejövetelét.
- Milyen választ vihetek az Echorn Háznak? - kérdezte a hírnök.
- Azt, hogy Delmuth felelős a saját haláláért - válaszolt az Uralkodó. - és hogy ezt a
birodalom egyik idősebb főmágusa tanúsította, amit később még kivizsgálok majd.
A Hírvivő egyik térdére ereszkedett, maga köré idézte a zöldes lángokat és eltűnt.
- Amikor elkapjátok ezt az Elminstert, akkor az elméje viaszként fog elolvadni, már csak a
rámondott igazmondó varázsoktól is. - jelentette ki Uldreiyn.
- Feltéve, hogy az ifjak bármit is hagynak belőle, amire még rávarázsolhatunk. - válaszolta
Naeryndam.
A Starym főmágus erre elmosolyodva vonta meg a vállát. - Mikor - kérdezte az Uralkodót. -
sikerült szerezned egy nőt Hírvivőnek? Úgy tudtam, hogy Cormanthor hírnöke Mlartlar volt.
- Ő volt az. - válaszolta az Uralkodó zordan. - Egészen addig, amíg jobb kardforgatónak nem
hitte magát az Uralkodónál. Nem a te házad az egyetlen, amely ellene van a Nyitással
kapcsolatos terveimnek, Starym Nagyúr.
- Szóval hol találtad őt? - kérdezte csendesen Uldreiyn. - A tisztelet megtartásaként a hírnök
hivatalát mindig is az idősebb Házakból töltötte be valaki.
- Cormanthor hírnökének - mondta a Srinshee Uldreiyn Nagyúrnak címezve szavait. -
élen kell járnia az Uralkodó felé tanúsított hűségben... olyasvalamiben, amit mostanában úgy
tűnik, a feledés homálya fed el a három idősebb Ház elől.
- Visszautasítom. - mondta halkan a Starym főmágus és arca egyre sápadtabb lett.
- A Népből hárman jelentkeztek. - folytatta a varázslónő keményen. - Ketten elbuktak,
egyikük igen csúfosan. A harmadik... Glarald a te Házadból, Nagyuram... elfogadásra került
és próba elé állt. Amit az elméjében találtunk, az problémát jelentett köztünk és közte.
Amikor megtudta, hogy kiismertük a titkát, megpróbált varázslatokkal lecsapni rám és
Earynspieir Legfelsőbb Udvari Mágusra a varázslataival.
- Glarald? - Uldreiyn Starym hangja a hitetlenkedéstől berekedt.
- Igen, Uldreiyn; a könnyen mosolygó Glarald. Tudod, hogy mennyire elsőként akart minket
elpusztítani? Ellopott egy tiltott bűbájt Felaern Starym kriptájából és megváltoztatta, hogy ne
csak a botokat és a jogarokat legyen képes a távolból irányítani... ahogyan a te saját
viharjogarodat, ami sajnos elpusztult az eset során... hanem az elméket is. Két unikornis és
egy fiatal varázslónő elméjét a Dree Házból.
Lord Starym arca hamuszürkévé vált.
- N-nehezen hiszem mindezt... szerelme, Alais?
- Kétlem, hogy érzelmei a hölgy felé ilyen mélyek lettek volna, - mondta a Srinshee szárazon.
- de éppen eléggé a hatalmába kerítette, hogy egy vérvarázst mondjon rá... újabb tiltott
mágiát, persze... és a szolgájává tette, hogy varázslatokat idézzen az ő utasításaira.
Aubaudameira Dree Úrhölgy, avagy "Alais", ahogyan te nevezted, megtámadta Earynspieir
Nagyurat elmekutatásunk kellős közepén.
A Starym Nagyúr hitetlenkedve rázta a fejét. Az Uralkodó és Naeryndam csendesen bólintva
erősítették meg a varázslónő szavait.
- A hölgy varázslatai rettenetesek voltak. - folytatta a Srinshee. - Legfelsőbb Udvari
Mágusunk az életét köszönheti a mágiámnak. Hasonlóképp Glarald, akivel Alais nem volt
igazán kegyes, amikor megtörtem a szolgává tévő varázst. Az unikornisok mentették meg
végül. Amikor a varázslataimmal megráztam az ifjú Starym nemest, akkor nem volt képes
tovább fenntartani az irányítást és uralni az állatok szabad természetét. Végül így lett egy nő
az Uralkodó új Hírvivője.
- Hát Alais volt az? - kiáltott fel Uldreiyn az ajtóra mutatva, ahol az imént még a hírnök állt. -
De hisz' ő sokkal...
- Bujább kinézetű volt, mint a Hírvivő? - fejezte be a Srinshee a kérdést a másik elf helyett. -
Csakugyan. Te még akkor láthattad utoljára, amikor szolga volt és kényszerítve volt, hogy
Glarald ízlése szerint változtassa meg az alakját.
A Starym főmágus lesütötte szemeit és újra megrázta a fejét, mintha ezzel elűzhetné a
kellemetlen híreket.
- Él még Glarald? - kérdezte csendesen.
- Él. - válaszolta az Uralkodó rekedten. - Habár az elméje mélyen megsérült. Az unikornisok
nem voltak elragadtatva a helyzettől és amikor Glarald rájuk varázsolt az egyik jogarból
miután elveszítette felettük az irányítást, visszatükrözték a mágiát. Jelenleg a saját szé-
gyenével birkózva rejtőzködik Thurdan Fája környékén, a birodalom déli határánál.
- De nekem nem mondtatok el! - csattant fel a Starym Nagyúr. - Mi...
- Hallgass! - csattant fel a Srinshee hasonló hévvel. A férfi szája nyitva maradt
meglepetésében.
- Már nagyon elegem van - mondta a varázslónő uralkodva hangján. - a birodalom nagy
Házaiból, akik a saját jogaikról kiabálnak... ez esetben az elme háboríthatatlanságáról és
egyéneik tetteiről... bármikor, ha az Uralkodó vagy az Udvar kérni szeretne tőlük valamit... és
azután azt feltételezik, hogy megsértettük a jogaikat, melyeket mind egyénien értelmeznek.
Nem szólhatunk, bele a cselekedeteitekbe, nagyuram, vagy harcosaitok, paripáitok és
macskáitok cselekedeteibe sem... de kötelesek vagyunk felfedni előttetek a saját tetteinket?
Nem vagy a saját fiad vagy örökösöd és ha ő maga úgy dönt, hogy nem bízik meg benned,
akkor az - ahogyan a Starym, a Waelvor és az Echorn Ház szószólói már többször is a
tudtunkra adták - nem a mi dolgunk.
Uldreiyn kábultan nézett rá.
- Te magad is - folytatta a Srinshee - szinte minden második megszólalásoddal a ráncaim
eltűnéséről faggatsz, mióta összegyűltünk itt. Olyan találékonyan fűzögeted egymásba a
szavakat, hogy ne kelljen egyenesen rákérdezned. Tudod, hogy nem a te dolgod. Tiszteled a
szabályokat és elvárod, hogy mi is tiszteljük azokat. Egészen addig, amíg úgy nem érzed,
hogy a vizsgálódásunk kezd kényelmetlen lenni a számodra és úgy döntesz, hogy mi már meg
is szegtük a törvényt. És ezek után még te csodálkozol, hogy miért érzi ellenségének az Udvar
a három idősebb Házat és a nagy Házakat úgy általában.
A Starym Nagyúr pislogva nézett, felsóhajtott és hátradőlt a székén.
- Én-én nem tudok ellentmondani vagy védekezni ez ellen. - mondta ki lassan. - Ebben
valóban bűnösök vagyunk.
- Glarald tervéről pedig annyit, hogy gyakorlatilag törekvő, kreatív, de teljesen tiltott mágiát
használt hozzá - folytatta a Srinshee megállíthatatlanul. - és ez az, amire a mai fiatalok
törekednek, Uldreiyn Nagyuram, miközben te és a magadfajták azon vagytok, hogy
összetörjétek álmainkat a Nyitásról, de csak a Nép nemességének és dicsőségének emlékébe
kapaszkodva érveltek.
- Azt akarjátok, hogy belülről támadva letaszítsanak, vagy hogy kívülről elsöpörjenek,
Nagyuraim? - kérdezte Naeryndam Alastrarra egy ívben az asztalnak azon részére, mely a
legfeszültebben figyelt Uldreiyn szavaira az imént.
A Starym Nagyúr rábámult, majd ismét felsóhajtott.
- Hármótokat hallgatva majdnem meggyőztetek arról, hogy az idősebb Házak a birodalom
legveszedelmesebb ellenségei. Legalábbis majdnem. Az viszont tény marad, Nagyrabecsült
Uram, hogy közénk engedtél egy embert, a birodalom szívébe... és azóta halál halált követ
olyan erőszakosan, mint amire nem volt példa azóta, hogy az utolsó ork horda a határainkat
próbálgatta. És ezzel mit készülsz tenni, mielőtt még többen halnak meg?
- Szinte semmit sem tehetek, mielőtt újabb halálról kapunk hírt. - válaszolt az Uralkodó
szomorúan. - Azok a forrófejűek, akik Elandorr eltűnésekor a mulatságon voltak, most is az
embert üldözik. Ha megtalálják, akkor valaki halálát leli majd.
- És azt a halált az ajtód előtt leli majd meg, attól tartok. - mondta Uldreiyn Starym. -
Többekkel együtt.
Eltargrim bólintott.
- Többek közt ezt is jelenti, nagyuram, - mondta fáradt hangon. - Cormanthor Uralkodójának
lenni. Néha azt hiszem, hogy az idősebb Házak elfeledkeztek az ilyesmiről.

*****

Az egyik elf olyan gyorsan állt meg, hogy finomszálú haja két agyarként meredt előre feje
körül egy pillanatig, mielőtt visszahullott volna a vállaira.
- Ez a Dlardrageth Szellemkastélya!
- És akkor mi van? - kérdezte hűvösen Ivran Selorn. - Félünk a szellemektől?
Most már mind ott voltak és néhány ifjú kelletlenül nézett Ivran arcára.
- Uraim szerint szörnyű átok ül rajta. - szólalt meg vonakodva Tlannatar Wrathtree. - Rossz
szerencsét hoz és megrontja a mágiáját annak, aki belép.
- Miféle ostoba, levélrothasztó hazugságok ezek! - vihogott Ivran. - Akkor miért ide hozta
Ylyndar Starscatter a hölgyeket szeretkezni hat nyáron keresztül? Ki csinálna ilyet, ha a
szellemek zavarnák?
- Igen, de Ylyndar az egyik legőrültebb mágus Cormanthorban! Még a vén Mythanthar
mythaljaiban is hisz! És talán nem próbálta meg az egyik hölgye megenni a saját kezét?
Ivran egy nyers hangot hallatott.
- Mintha ennek bármi köze is lenne a kastélyhoz! - Ismét felnevetett, feldobta pengéjét a
levegőbe és elkapta. - Lehet, hogy neked elegendőek a remegő térdeid, de én darabokra
akarok vágni egy embert, hogy ajándékot készítsek belőle Ő Legbolondabbikának, az
Uralkodónak és a Waelvor Háznak. És hogy legyen mit kiakasztani a Selorn trófeák
gyűjteményébe!
Ezek után a szavak után újra futásnak eredt és kardját a feje felett lengetve huhogott.
Néhány pillanatig tartó bizonytalan habozás után Tlannatar követte és két másik elf is a
sarkában volt. Egy újabb pár ifjú egymásra nézve vállat vont és sokkal óvatosabban követték
őket. Még hárman maradtak ott, akik szintén összenéztek, vállat vontak, majd a többiek után
indultak.

*****

Elminster hirtelen felkapta a fejét. A kövön megcsendülő penge hangja tévedhetetlenül

felismerhető annak, aki már eleget hallotta. Elég közelről jött ahhoz, hogy egy űzött ember
felálljon, becsukja a varázskönyvét és feszülten hallgatózni kezdjen. Azután elmosolyodott.
Egy elf sziszegve átkozódott amiatt, hogy egy másik ismét azt a félreismerhetetlen hangot
keltette.
Megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mit mondott a Srinshee a helységek elrendezéséről.
A kastély... semmi, csak annyi, hogy ez a terem a közepén van. Hmmm. A rá vadászó elfek
lehetnek három lépésnyire tőle vagy akár egy órányi kemény lépcsömászásnyira is. Hogy
vadásznak rá; az biztos volt; mi másért szólt volna rá az egyik a másikra, hogy maradjon
csendben?
El csak állt ott, varázskönyve a hóna alatt és keményen gondolkodott. Helyet cserélhet innen
valakivel, ha a jogar hatalmát hívja segítségül, de már esélye sincs, hogy újra megtanulja saját
teleportáló varázsát. Az egyetlen hely, amit Cormanthorban ismert, az a Korok Boltozata volt,
de ki tudja miféle védelemmel rendelkezett a be- és kiteleportálgató tolvajokkal szemben?
Elrejtőzni lenne a legjobb. Minél több vér tapad a kezéhez, annál nehezebb lesz az itteni
barátainak, hogy a barátai maradjanak, megengedjék, hogy itt maradjon és megtegye, amivel
Mystra megbízta, bármi legyen is az. Azonban a fürge és éber elfek nem az a nép, aki elől
könnyű elrejtőzni. Mystra egyetlen gyilkos varázslatot adott neki és nem egy tucatnyit. És
akkor is be kellene törnie egy felkészült és dühödt embervadász banda közepére, hogy egyet
is megérinthessen a varázslat létrehozásához.
Egy szellemalak lebegett el mellette és halk, visszhangzó hangot hallatott, ami akár vad
röhögés is lehetett volna. Athalantar utolsó hercege hirtelen elvigyorodott. Hát persze!
Szellemalakot vesz fel!
Két lépéssel arrébb ment, hogy megnézze ezúttal hol tűnt el a szellem és megtalálta, amit
keresett; magasan az egyik falon volt egy hasadék. Túl kicsi neki, de éppen megfelelő egy
varázskönyvnek.
Ha megidézi a varázslatot, amit még Myrjala mutatott neki, akkor rövid időközönként
váltogathatja az alakját szilárd és szellemi forma között. Alkalmanként kilenc lélegzetvételnyi
időre veheti fel a szilárd formáját - ha több időte teszi ezt, akkor megtörik a varázslata - illetve
a negyedik ilyen alkalommal a mágia szertefoszlik.
Elminster árnyékká válva felemelkedett a hasadékhoz. Amikor odaért, csusszanó hangot
hallott a közelből, mintha puha csizmatalp ért volna követ. Most már nem maradt
vesztegetnivaló ideje.
Valami sötét, de sápadt arcú rohant felé a félhomályban, láthatólag dühösen. Elminster
majdnem lemerevedett ijedtében, de sikerült oldalra vetődnie. A szellem még tett egy hurkot a
levegőben, majd egy másik szobába tartva áthatolt a falon. A Dlardrageth szellemek
valószínűleg kevésbé kedvelik az anyagtalan idegeneket, mint a szilárd halandókat.
Elérve a hasadékot, Elminster belebegett rajta. Egy kicsi, romos szobába vezetett, ami egy
jóval nagyobb terem maradéka lehetett és beszakadt a mennyezete. Csontok voltak a törmelék
alatt, elf csontok és El kételkedett benne, hogy a szellemek sokáig magára hagynák, ha
berendezkedne itt egy időre. Nem maradt sok választása. Ahogy körülnézett, a levegő mintha
megtelt volna valami lilás köddel. Mágia, igen, de miféle?
Bármi volt is az, nem érzett különbséget és még mindig egy súlytalanul lebegő árnyalak
volt. A kis szoba másik végéhez suhant.
A távolabbi falakon valaha gyertyatartóként szolgáló lyukakon keresztül egy szellem egy
másik szobába juthatott — ami felett a csillagos ég szikrázott és egy elf kanyargott óvatosan a
törmelék között felemelt karddal. Ivran Selorn, ha emlékezete jól szolgál; egy vérszomjas ifjú.
Az összeroskadt terem egyik végében egy tépett szélű lyukat talált, amin keresztül tudott
lebegni. Átnézve rajta, a túloldalon egy utat talált, ami a nyitott terembe vezetett, ahol Ivran
tartott a szoba felé, ahol nem sokkal ezelőtt még varázslatokat tanult. A lyuk egy romos
lejtőre nyílt, ami levezetett egy kerek szobába; egy összedőlt torony pincéjébe. Ivran nyitott
terméből átjáró vezetett egy előszobába, majd azon keresztül egy toronyszobába. Onnan szűk,
romoktól fojtogatott átjáró vezetett vissza a szobába, ahol El varázskönyve hevert. Az út nem
volt hosszú és Ivran - tekintetében mohó kegyetlenséggel - gyorsan haladt.
Ez egy bizonyos athalantari fiúnak nem sok időt hagyott hátra. Elminster szilárddá vált a
csontos szobában és letérdelve kicsatolta ujjasát.
Tolvajként töltött napjainak egyik öröksége volt az is, amit mindig a ruhája alatt hordott; egy
hosszú és vékony, fekete kötél a lengőbordái köré tekerve. Most letekerte és nagy részét
visszadobta a hasadékon át. Kezében maradt végét egy a mennyezetből kiálló, csillártartó
kampóra kötötte a csontos szobában. Ujjasát kezébe véve újra felvette szellemalakját és
visszament a varázskönyvéért.
Ahogy újra megszilárdult és sietve a könyv köré tekerte a'kötél végét, újra hallotta a
csusszanó hangot. Ez annyit jelentett, hogy Ivran és a többiek már alig néhány lépésnyire
voltak a toronyszobától és a felé vezető iránytól. Hamarosan megláthatják. Lázas sietséggel
tekerte a kötelet a könyv köré.
Újra szellemmé vált és szinte átugrotta a padló és a hasadék közötti távolságot. Olyan
gyorsan suhant át a másik szobába, ahogy csak tudott.
 Újra a csontos szobában volt és szilárd alakot véve fel harmadszor is, húzni kezdte a
kötelet. Nem maradt túl sok ideje dolgozni, ezért a könyve leérkezte által felvert áruló
porfelhő még mindig felfelé lebegett, amikor már magára kapta ujjasát és újra felvette a
szellem-alakot. A könyvet és a kötelet ott hagyta; majd később foglalkozik velük.
Mint valami szürke üresség, kibámult a hasadékon át. Ivran éppen belépett a terembe és már
felfedezte az alászálló port. El sietve hátrébb lebegett, mielőtt még az elf felnéz és meglátja és
a sötétségbe burkolózva elgondolkodott a következő lépésen. Az elfek valószínűleg meg-
mondhatják neki, természetesen azzal, amit tesznek.
Egy pillanattal később El bepördült az összedőlt szoba közepére, rázkódva és átfázva. A
szellem, amelyik átrohant rajta - az igazi szellem - nyögve hatolt át a falon az elfekkel lassan
megtelő terembe.
Kiáltások jöttek és egy varázslat villanása. El zordan elmosolyodott és előrelebegett a másik
terembe az egyik gyertyatartó lyukon keresztül, hogy körbejárva a kastélyt kifigyelje mivel
kell szembenéznie.
Nem volt szívmelengető amit talált; a kastély szép rom volt, de mégiscsak egy rom. Az
egyetlen járható út a toronyszobán keresztül ve-zetett, amit már végignézett. Nem kevesebb,
mint kilenc elf kereste őt lopakodva, kivont kardokkal és ismeretlen számú varázslattal
felfegyverkezve a Dlardrageth Ház valaha nagyszerű erődjében. Legalább három szellem
követte őket árnyszerű denevérekként, de ártani képtelenül.
A valódi probléma azonban inkább az a négy mágus volt, akik egy közeli domb tetején
éppen valami hatalmas bűbájt idéztek az egész területre. Ők voltak a lilás köd forrásai, ami
akkor jelent meg, amikor Elminster a csontos szobába lebegett. Mostanra már teljesen
körülvette a kastélyt.
A fiú visszalebegett a kastélyba, megkereste a kis szobát és újra szilárd alakot öltött. Hátát a
romoknak vetve olyan halkan sóhajtott fel, ahogy csak tudott; szellemi alakját most már
elveszítette.
Kihúzva övéből a jogart magasra emelte azt és óvatosan felébresztette a benne rejlő
hatalmat. A kezén végigfutó bizsergésből tudta, hogy az élfek olyan varázst mondtak a helyre,
ami felfedi előttük, ha a jogart használja - olyat, ami most hangos kiáltásokat váltott ki
valahonnan lentről -, de a jogar azért még megtette, amire rendeltetett. Azáltal, hogy
elraktározta benne a kastélyt körülvevő varázslat másolatát, az eszköz megsúgta neki, hogy az
mire való. Minden jellegű helyváltoztató vagy teleportáló varázslatot iszonytató erejű
lángokká változtatna a testében.
Csapdába esett a kastélyban mindaddig, amíg ki nem tud ke-vered-ni valahogy a saját lábán
vagy újra memorizálja a szellemmé tevő varázst. Vagy kiküzdi magát a kilenc elf fegyveresen
át és egyenesen bele-rohan a négy mágus kint várakozó varázslataiba. Mindegyikük készen
állt a dühítő ember megjelenésére és várták, hogy elpusztíthassák.
Elminster végül határozott. A jogart elaltatta és visszatűzte az övébe és ott feküdt egy halott
elf ropogó csontjain, a varázskönyvére tekert kötelének hurkain, az orrától néhány ujjnyira
egy összeroskadt mennyezet tépett köveivel. Az utána kutató elfek visszatértek a terembe,
ahol tanult és hangosan gondolkodtak, hogy merre rejtőzhetett el, közben pengéikkel a romos
kövek között söprögettek a porban. Amikor a jogart használta, elárulta, hogy a közelben van.
Hamarosan eszükbe juthat ásni... vagy mászni.
- Mystra, - lehelte Elminster lehunyt szemekkel. - segíts meg most. Túl sokan vannak és túl
sok a mágia. Ha harcolok, akkor sokan meghalnak és én is. Mit tegyek? Vezess, Rejtélyek
Legnagyobb Úrnője, hogy ne lépjek rossz ösvényre szolgálatod során!
Csak képzelte vagy valóban a rozzant kövek felett lebegett? Imádsága mintha elgurult
volna tőle, bele az elméje mélyén rejtező sötét csendbe - és valami fekete jött vissza
válaszképpen abból a sötétségből forogva. Valami kicsi, sima, fekete, üvegszerű és lüktető
dolog - a kiira! Az Alastrarra Ház tudás-köve!
 De hát nem keményen oda volt az most ragadva Ornthalas szemöldöke fölé? Egyenesen felé
száguldott, közben hihetetlenül nagyra növekedett és beborította. Most már Elminster pörgött
a kő sötét belsejében, végigszáguldva annak ívein. Ez biztosan az ő emléke a kőről, annak
emlék-tengerével együtt.
Ó kedves Mystra, tarts meg engem! Ezzel a gondolattal együtt rohanó káosz
emelkedett fel körülötte - szellemszerűen és tökéletlenül, elme-visszhangokban, melyeket a
kőről hívott elő. A kőről, melyet már kitéptek belőle, de ugyanúgy élt benne tovább. Próbált
megfordulni és elfutni, de nem számított, hogy mennyire keményen küzdött, csak a rohanó
emlékáradat felé volt képes futni. Már szinte elérték a hullámok - úgy érezte, hogy elsöprik!
- Ezek a hangok... ez emberi beszéd! Valahol ott kell lennie! - elf hangok jöttek, mélyen és
visszhangozva, mintha mindent, betöltötték volna körülötte.
A szavakat követő rikoltó, vakító káoszban Elminster Aumar orrából és szájából vérpatakok
indultak el. Athalantar utolsó Hercege belesüppedt elméjének sötétjébe egy fekete fótyol
mögött...
 Tizenkettő
SAROKBA SZORÍTOTT SZARVAS
Minden vadászat legveszélyesebb része, ha a szarvas sarokba szorítva megfordul és küzdeni
kezd, hogy annyi vadász fizessen meg az életéért, amennyit csak magával tud vinni a fátyol
mögé. Az elf mágia rendszerint kellemes szórakozássá változtatja az ilyen pillanatokat. De
mivé változhat ez a pillanat, kérdem én, ha a szarvas is erős mágiával bír?
Shalheira Talandren, Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű, De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Evében adtak ki

- Felém jön! Robbantsátok szét!

Az elf hang iszonyodva jött; kirántotta Elminstert a lebegő sötétségből, izzadtan. Az apró
szobában találta magát az elf csontok között fekve.
Lángok üvöltöttek fel jobboldalt és nyalták végig egy pillanatra a mennyezetet a fiú felett. El
hunyorított a fénytől, próbált látni és érezte, hogy arcát megkapja a hő.
Amikor ismét tisztán látott, jobbra nézett. A lángok eltűntek. A hasadékon túl három
fénygömb lebegett magasan a teremben, ahol tanult. Látta az elfet, aki kiáltott. A hasadék
közelében állt a levegőben, kezében előretartott kard. Levitált és nem szabadon repült. Kö-
rülötte, a csapkodó penge hosszán túl egy Dlardrageth szellem körözött; a lentről felküldött
tűzvarázslat nem okozott kárt benne.
Ha a megszokott vagy könnyen létrehozható varázslatok megérinthették volna a
szellemeket, akkor már régen kiirtották volna őket és valamelyik törekvő Ház családtagjai
beköltöztek volna. Ezeknek a mai ifjaknak itt nem sok esélye volt rá, hogy elpusztítsák a
Dlardrageth szellemeket.
Másrészről a köröző, dühöngő szellemlény talán többre is képes, mint az élők ijesztgetése -
és azok ijesztgetése, akik elég közel voltak Elminsterhez, hogy halálos varázslatokat
szórjanak rá. Megtehetik, még ha a nyílás túl kicsi is, hogy bármely elf átférjen rajta.
El kinyúlt és óvatosan, csendesen felvette a varázskönyvét a padlóról.
Csak a rátekert kötél segítségével húznia kell maga után, amikor felmászik a falon olyan
messzire a hasadéktól, amennyire csak tud.
Úgy érezte magát, mintha apró és fájdalmas darabokra szaggatták volna, azután újra
összeillesztették volna. Mystra megsegítette. Végigrángatta vagy ezer Alastrarra mágus
emlékein és azon, amit saját mágus-emlékezetéből fel lehetett idézni; a tudás-kő varázslatain.
Volt közöttük egy, amit nem mert használni; túl magas volt az ára. Ahhoz, hogy felébressze,
hármat is fel kellene áldoznia az elméjében lévő leghatalmasabb varázslatokból és talán még a
jogarból is ki kellene vonnia valamennyi energiát... de most erre volt szüksége.
Egy mély sóhajjal Elminster megtette, amit meg kellett tenni és csendesen összerázkódott,
amikor fényes szikrák folyama áramlott végig az elméjén, átküldve a három varázslat
energiáit az egynek. Hálás volt, hogy mégsem kell még egyszer felébresztenie a jogar
hatalmát és varázserőt vonnia ki belőle. Amikor a varázslat már fényesen és készen ragyogott
az elméjében, Elminster megkereste a legtávolabbi sarkot az összeroskadt szobában és
gondosan elrejtette a varázskönyvét. Felvette a kötelet, amit előzőleg letekert róla és a másik
vége még mindig a csillártartó kampóra volt kötve. Lelökte a hurkokat a toronyszobába a
romos kövek tetején és olyan csendesen ereszkedett le rajta, amilyen csendesen csak tudott.
Elkerülhetetlen volt, hogy néhány kisebb kő kifordulva leguruljon mellette, de a Dlardrageth
szellemmel küszködő elf olyan hangosan üvöltözött, hogy üldözői nem hallották meg a halk
koppanásokat. Elérve a toronyszoba alját feltekerte a kötél lelógó részét és visszadobta azt a
kövek tetejére olyan magasra, amennyire csak tudta. Remélte, hogy nem fogják meglátni.
Nos hát, repülés és fények nélkül, de kezdhetjük. Mély lélegzetet véve belefogott első
varázslatába; egy egyszerű pajzsot teremtett, mint amit Delmuth ellen használt. Ideje volt
szembenézni Ivran vidám embervadászaival.
Előbbi akciója figyelmeztette az elfeket, hogy varázslatot használt a közelben,
természetesen, és azonnal izgatott kiáltozás kélt a teremből, ahová tartott. Hamarosan jönni
fognak a szűk átjárón keresztül; ideje üdvözölni őket.
Elminster éppen elég ideig mutatta magát az átjáró másik végénél ahhoz, hogy egyvalamiről
megbizonyosodjon; a levitáló elf meg sem próbált átjárót keresni a falon, hanem gyorsan
ereszkedni kezdett. Jól van. El vidáman odaintett a legelöl közeledő elfnek és várakozott.
- Intett nekem! - kiáltott fel az elf idegesen és megállt.
A mögötte közeledő - Tlannatar Wrathtree, úgy adódott - a hátára ütött a kardja lapjával és
rákiáltott:
- Tovább!
Az elf vonakodva indult el. Elminster megeresztett egy minden fogat felcsillantó vigyort és
a szerelmesek mozdulatával ölelésre nyújtotta karjait.
Az elf megállt és botladozva hátrálni kezdett.
- Ez...
- Nem érdekel! - ugatott fel mögötte Ivran a teremben. - Az sem érdekel, ha törpék kovácsolta
szárnyakat növeszt! Mozgás!
- Gyerünk! - tette hozzá Tlannatar, újabb lökést adva kardjával. Ezúttal nem a lapját használta.
A kevésbé bátor elf sikoltva előresietett. El még egy utolsó pillantást vetett az átjáróra és erős
kényszert érzett, hogy beküldjön egy villámot - de legalább az egyikük biztosan olyan
védelmező köpönyeget visel, amelyik visszatükrözi a varázslatokat. Inkább oldalra lépett.
Végigment a toronyszobán a másik átjáróhoz és megállt a bejáratánál. Úgy tűnt, hogy egyik
nemes cormanthorinak sincs íja; köszönet Mystrának, amiért az ilyesféle fegyvereket a
közrendű harcosoknak adják. Vagy Corellonnak. Vagy Solonor Thelandirának, a vadászat
istenének. Vagy akárkinek.
Pontosan kell időzítenie; szögezte le magában, és csak egyetlen lehetősége lesz. Zord
mosollyal várakozott, hogy mikor fog Tlannatar és a rettegő elf kitántorogni a toronyszobába,
s meglátni őt mielőtt megfordul és végigrohan a másik átjárón. Végigsiet majd a romos előter-
men, amin keresztül a vadászok a kastélyba léptek.
- Mystra, ha ez nem működik, - gondolta magában futás közben. - akkor mást kell majd
ideküldened, hogy a Kiválasztottad legyen Cormanthorban. Ezúttal ha lehet, akkor talán
választhatnál egy elfet is, hmmm?
Mystra nem adta jelét, hogy felfigyelt volna erre, de El már kint is volt a romos teremben, a
középen álló kőoszlop felé tartva. A gyorsan futó elfek nem voltak már messze.
Elminster megtalálta a pontot, amit keresett és megpördült, hogy szembenézzen velük.
Felemelte kezeit, mintha bizonytalan lenne, hogy melyik varázslatát szórja rájuk. A vérebek
berohantak a terembe, pengéiket lengették és üvöltve álltak meg.
Az elf, aki a szűkebb átjáróban még első volt, most bizonytalanul szólalt meg.
- Ez nem tűnik jónak... azelőtt nem látszott ennyire ijedtnek. Ez biztosan egy tr...
- Csendet! - kiáltotta Ivran Selorn és félrelökte a beszélőt. A rettegő elf megcsúszott a
köveken és majdnem elesett, de Ivran nem figyelt rá. Ez az ő dicsőséges pillanata volt és el is
indult Elminster felé, szinte táncolva a lábujjain, ahogy közeledett. - Emberi patkány,
-üvöltötte. - végül sarokba szorultál, ugye?
- Inkább te. - válaszolt Elminster egy mosoly kíséretében. A rettegő elf riadtan felkiáltott, de
Ivran rásziszegett. - Csend! - azután visszafordult és egy örömtelen mosollyal ajándékozta
meg a herceget.
- Ti szőrös barbárok mind okosnak hiszitek magatokat - kezdte kegyetlenül csillogó
szemekkel. - és te... túl okos vagy. Sajnos csak a féleszű okoságtenyészetben, persze. Nyíltan
bizonyítékát adtad ennek előttünk, amikor azt gondoltad, hogy legyilkolhatod nem kevesebb,
mint tíz nagy Ház örökösét Cormanthorban. Tizenegy, ha az Alastrarra is beleszámít,
amelynek a tudáskövét hordtad, amikor besétáltál közénk; ki a megmondhatója, hogy nem te
ölted meg Iymbrylt?... és még nem fizettél meg érte. Néhány armathor kevesebb ellenfelet ölt
még meg a birodalom védelmében, mint amennyit te a birodalomból.
Túlzott meglepetést mímelve Ivran Selorn végignézett társain, majd vissza Elminsterre.
- Látod? Még többen jöttünk. Micsoda nagyszerű lehetőség, hogy tovább növeld a hírneved!
Miért nem támadsz? Megijedtél talán?
Elminster egy fiélmosolyra görbítette ajkait.
- Az erőszak sohasem volt Mystra útja.
- Oh, valóban? - kérdezte Ivran magas, szinte őrült hangon. - Akkor mi volt az a robbanás a
tónál? Természeti katasztrófa talán?
Széles, farkasszerű vigyorral intett a többi elfnek, hogy vegyék körbe a herceget,
biztonságos távolságot tartva. Azok csendesen és mosolyogva engedelmeskedtek. Azután a
vadászok vezetője visszafordult zsákmányához.
- Hadd soroljam fel az örökösök neveit, akiket megöltél, Oh, armathorok leghatalmasabbika.
Waelvor és egy véres aratás a tónál: Yeschant, Amarthen, Ibryiil, Gwaelon, Tassarion,
Ortauré, Bellas és a mágusainktól hallottam; Echorn és Auglamyr szintúgy!
Ivran újra elindult előre, lassan és hosszú, keskeny pengéjét maga előtt tartva. Olyan
folyékonynak tűnő, nyughatatlan mozdulatokkal mozgatta, hogy Elminster már várta, mikor
dobja el. - Csak egyetlen egy ezen örökösök közül... és most nem számítva a szolgákat és har-
cosokat, akiket elpusztítottál... elegendő, hogy a véredet vegyük, ember. Csak egy! Végül
elkaptunk és az a legnagyobb problémánk, hogy hogyan öljünk meg tízszer... vagy inkább
tizenegyszer?
Még közelebb lépett.
- A nemesek közül, akiket megöltél, ketten is jó barátaim voltak. És mindannyian
elszomorodtunk Symrustar Úrhölgy halálának hallatán, aki megígérte, hogy mindannyiunkat
felmelegít az elkövetkező három évben. Ezt is elvetted tőlünk, te emberi féreg. Van bármi is,
amit mondani tudsz a mentségedre? Valami, amin elszórakozhatunk, miután levágtunk?.'
Az utolsó szót már sikoltotta és közben támadott, pengéje ezüstösen villant fel. Elminster
kezeit célozta, hogy elejét vegye minden varázslatnak mielőtt a többi elf - minden oldalról
előreugorva - eléri.
Zordan elmosolyodva Elminster varázsolt és fényes, fehér szikrák örvénylő oszlopa
emelkedett fel körülötte. A támadó elfek átrohantak rajta és egymásba futottak, pengéik
mélyre vágtak. A kíntól meghajolva sikoltoztak vagy éppen köhögtek a társaik testébe
mélyesztett kardok markolatát szorongatva és vérükkel feláztatva a padlón összegyűlt port.
Az örvénylő szikraoszlop lebegve indult el az átjáró felé, ámenről Elminster és az elfek
jöttek. Két pengével, melyek a testéből álltak ki, Ivran felüvöltött.
- Öljétek meg az embert! A kardhegy varázslattal!
Utolsó szavai a torkából feltörő vérbe fulladtak és egy a homlokán húzódó vágástól
véráztatta arcú elf - az, aki olyannyira rémült volt - gyógyító mágiától csillogó kezekkel sietett
a megtántorodó vezetőhöz.
Tlannatar Wrathtree követve Ivran utasítását felkiáltott.
- Varázsolok! Dobjátok fel a pengéket!
Azok az elfek, akik még képesek voltak pengéket ragadni, engedelmesen tőröket és kardokat
röpítettek a magasba. A varázslat kékesfehér erő-szikrákat keltve megragadta és hegyükkel
előre a szikraoszlop felé röpítette azokat.
 A már az átjáró szájánál tartó, fényes fehér szikraoszlop fellüktetett és az odaérkező pengék
éles kanyart véve körüljárták, majd visszarepültek a terembe és véletlenszerű irányban
szétszóródtak. Tlannatar felsikoltott, ahogy az egyik behatolt a fülén és örökre tátva maradt
szájjal hátratántorodva elesett. Ivran, immáron felgyógyulva egy tőrt kapott a torkába és már
nem lehetett még egyszer megmenteni. Közben újabb elf esett el a terem távolabbi részében;
egy kard teljesen átjárta a mellkasát. Tett még két tántorgó lépést a kőoszlop felé, amely
mögött az imént még menedéket remélt, majd összerogyott és nem mozdult többé.
Amikor a szikraoszlop, amely azelőtt még az ember armathor volt, végigörvénylett az
átjárón és csend zuhant a teremre, a rettegő elf körülnézett. Egyedül ő állt ott, bár valaki
felnyögött és fájdalmasan megvonaglott az egyik fal mellett.
Az eseményektől tompán arra botladozott reménykedve, hogy az az egy gyógyító varázslata,
ami még megmaradt, elegendő lesz. Mire odaért, társa már elcsendesedett. Megrázta és a
nevét kiáltotta, de az élet már elszállt belőle.
- Mennyinek közülünk - suttogta remegő hangon az üres teremnek. - kell az életét adnia
egyetlen emberért? Corellon Atya! Mennyinek?

*****

Nyers hatalom áramlott át Elminsteren - több, mint amit Mystra ölelése előtt vagy után
valaha is érzett - és erősebbnek, ügyesebbnek, gyorsabbnak, melegebbnek és minden
tekintetben képesebbnek érezte magát. Ahogy körbefordult, a mágusok által idézett lilás ködöt
beszippantotta és az elfek varázslata újabb energiarohammal árasztotta el... vad, irányítatlan
és csodálatos energiával!
Önuralomra képtelenül felnevetett és magasabbnak, fényesebbnek érezte magát, ahogy
felemelkedett az összeroskadt torony romos padlójáról.
Tudatában volt, hogy a négy mágus most sikoltozik félelmében. Hatalomittasan, gyilokra és
pusztításra éhesen pördült feléjük és...
A mágusok együtt kezdtek valamilyen varázslatba. Elminster előredőlve repült és próbálta
elérni őket mielőtt el tudnának menekülni vagy bármi mást tenni, amire éppen készültek, de
örvénylő alakjában nem tudott sietni. Megpróbált nekik rohanni és elsöpörni őket, de nem
bírta megragadni a formákat, ahogy saját örvénylő szikra-alakja eluralkodott rajta. Már közel
volt és...
Elkésett. A négy elf leeresztette lángoló kezeit maga mellé és számítóan méregették
miközben közeledett. Nem próbáltak elmenekülni és még csak riadtnak sem tűntek.
Egy pillanattal később egész Faerűn felrobbant és Elminster úgy érezte, mintha széttépték és
minden irányba szétszórták volna, ahogy a szélvihar fúj el egy szénaboglyát. - Mystra! -
kiáltotta vagy legalábbis ezt akarta kiáltani, de semmi más nem volt ott csak az a szörnyű
üvöltő hang és a fények, melyek közé bezuhant... sok apró darabban zuhant a fák tetejére...

*****

- És azután mi történt? - A Legfelsőbb Udvari Mágus Earynspieir hangja mély volt a haragtól
és az elkeseredettségtől. Miért, Corellon mondja meg miért, kell a birodalom ifjainak ilyen
vérszomjas bolondoknak, lenniük?
Az előtte álló, remegő elf mágus sírva fakadt és az életéért könyörögve térdre esett.
- Ó, állj már fel! - mondta neki Earynspieir Nagyúr undorodva. - Már megtörtént. Biztos vagy
benne, hogy az ember halott?
- Semmivé robbantottuk, N-nagyuram. - tört ki egy másik mágusból. - Utána mindent
végigkutattam mágiahasználat és láthatatlan lények után, de egyiknek sem találtam
bizonyítékát.
Earynspieir szinte szórakozottan bólintott.
- Ki maradt életben azok közül, akik odamentek?
- Rotheloe Tyrneladhelu, Nagyuram. N-nem sebesült meg, de még nem bírta abbahagyni a
zokogást. Valószínűleg megbomlott az elméje.
- Szóval van újabb nyolc halottunk és egy kilencedik szenvedőnk. - összegezte a Legfelsőbb
Udvari Mágus hideg hangon. - Na meg négy sértetlen és dicsőséges mágusunk. - A romos
kastélyra nézett. - És semmi az ellenfélből, hogy biztosan lássuk meghalt-e. Valóban hatalmas
győzelem.
- Hát az is volt! - tört ki hirtelen a negyedik mágusból valami tiszteletlen harag. - Nem láttam
itt, hogy bármelyiktek mellettünk állva varázslatokat szórt volna az Örökösgyilkosra!
Kigőzölgött a kastélyból, mint valami kisebb istenség, ami egy száz láb magas tűz és
szikraoszlop formájában minden irányba varázslatokat köpköd! A legtöbben elmenekültek
volna ennek láttán, erre megesküdnék... de mi négyen nyugodtak maradtunk, megvetettük a
lábunkat és lehoztuk onnan! És... - végignézett maga körül a csendes, komor arcokon. Udvari
mágusok, varázslónők és őrök, akik még a korábbi háborúkból visszamaradt hősöknek
számítottak és most koros, kifejezéstelen arccal néztek vissza rá. - ...és én büszke vagyok arra,
amit tettünk.
- Észrevettem. - mondta Earynspieir szárazon. - Sylmae? Holone? Igazságvarázst ezekre itt...
és arra a kilencedikre is, hogy lássuk mennyire sérült meg az elméje. Az igazat kell tudnunk
és nem azt, hogy ők hogy képzelik, amit tettek. - Elfordult és a varázslónők bólintottak.
Ahogy a varázslónők előbbre léptek, a négy mágus egyike felemelte a kezeit. Vöröses
lángnyelvecskék ébredtek az ujjai között.
- Vissza, boszorkányok! - mondta figyelmeztetőleg.
Sylmae megfeszítette ajkait.
- Sokkal rosszabbul fogsz majd kinézni, ha azok a lángok a hátadra kerülnek majd, kisfiú.
Gondolkozz el ezen, de gyorsan, mert a következő három lépés után Holone és én már unni
fogjuk a próbálkozásodat.
- Igazságvarázst merészeltek használni rám? Egy Ház örökösére?
Sylmae vállat vont.
- Természetesen. Az Uralkodó felhatalmazásából cselekedhetünk.
- Miféle felhatalmazás? - horkantott fel a mágus, miközben tett egy lépést hátrafelé. A
tűzgyűrűk még mindig az ujjai körül lángoltak.
A Legfelsőbb Udvari Mágus vékony alakjából rosszindulat sugárzott, ahogy fekete
talárjában lassan visszafordult és rekedtes hangon megszólalt.
- Miután visszavontad azokat a lángokat és engedelmesen alávetetted magad az
igazságvarázsnak, Selgauth Cathdeiryn, őrizet alatt az Uralkodó elé járulsz. Azután
Nagyrabecsült Urunk maga vet majd vizsgálódás alá. Ha most még elég büszkének is érzed
magad, később elég bölcs leszel, hogy másképpen viselkedj.

*****

Galan Goadulphyn még egyszer végignézett a tó nyugodt felszínén és felsóhajtott. Ha

kevésbé büszke lenne, akkor most könnyezne, de ő Cormanthor egyik bátor harcosa volt és
nem valami remegő térdű ficsúr, aki pompázatos és illatos kelmékben járva valamely nagy
Ház örökösének nevezi magát. Ő kemény volt, mint a kő vagy egy évszázados fa gyökere.
Kibírja, hogy ne panaszkodjon és újra felkel. Egy napon legalábbis.
A kép, amit a tó mutatott neki, nem volt szívderítő. Az idősödő arcot rászáradt vér borította
és álla feldagadt egy helyen, ahol a kövek mélyebben is felszakították bőrét. Olyan szögletes
lett, mint egy ember álla. Az egyik fülének hegye hiányzott és a haja úgy összecsomósodott,
hogy tincsei mintha egy halott pók lábai lettek volna. Egy része odaragadt a sötét folyadékkal
áztatott kövekhez, melyeknek szándékukban sem állt tompítani az elf földet érését.
Galan visszanézett a tó felszínére. Ajkai kedvetlen mosolyra húzódtak és óvatosan tett egy
udvarias biccentést a tükörképe felé. Azután elfordult és egy követ rúgott a nyugodt vízbe,
sáros felhővel lebegett fel egy fejnyi területen.
Kicsivel jobban érezve magát leellenőrizte, hogy kardja és tőrei elég lazán és készenlétben
várakoznak-e hüvelyeikben, majd megindult az erdőn keresztül. Gyomra felmordult egyszer-
kétszer út közben és ezzel emlékeztette rá, hogy érmékkel nem lehet jóllakni.
Két nap kényelmes utazásra volt az Assamboryl kereszteződés és onnan még egy napra a
Hat Tüske. Az órák valahogy hosszabbnak tűntek Athtar állandó szövegelése nélkül. Nem
mintha nem élvezte volna a viszonylagos csendet - habár fáradtnak érezte magát és bármit is
sértettek fel a kövek a jobb csípőjében, az minden lépésnél fellángolva öntötte el kínnal és
úgy tudott csak menni tőle, mint egy esetlen ember.
Hálás volt, hogy nem sokan laktak errefelé, főleg a stirgék miatt. Az imént is látott egyet a
fák között suhanni, távol maradt, de azért: követte már egy darabon az utazót.
Hmmm. Még nem lehet szomjas - de ha belefut a testvérkéibe, akkor Galan a Vitéz mást sem
hagy maga után napnyugtára, mint egy bőrzsákba rejtett csontkupacot.
Kedves gondolat.
Egy lebegő gombatenyészet emelkedett balra egy páfrányos réten. Valami csiklandozta az
orrát. A húsos kalapok és vastag szárak közül több helyről is illatos, fehéres gőz szállt fel, ami
azt mutatta, hogy kifogott egy friss aratást. Gyomra újra megkordult - és gondolkodás nélkül
megragadva néhányat teletömte velük a száját.
- Ho!
Fáradt éhségében teljesen megfeledkezett arról a tényről, hogy a lebegő gombákhoz kell
valaki, aki fent tartja őket. Vagy legalábbis néha felemeli, ahogy éppen az a haragos tekintetű
elf tette, aki a tenyészet másik szélénél állt és kényelmesen szedte, mosta, majd rendszerezte a
gombákat. Az elf egy tőrt kapott elő, hogy eldobja azt.
Galan először maga is tőrt rántott, majd lebukott a lebegő növények alá és egy gurulást
követően előretartott karddal emelkedett térdre.
Az elf felsikoltva hátrébb botladozott, megakadva egy fában. Galan lassan és rosszindulatú
mozdulatokkal állt fel előtte, csendben a farmer torkának szegezve pengéjét.
A rémült elf dadogva kezdte el sorolni mindazt az érdektelen információhalmazt, amit a
neve, kora, hogy mennyi gombalelőhely van a birtokában és az hogy mennyire finom gombát
termeszt, jelentette és...
Galan egy üres mosollyal jutalmazta meg és megemelte az egyik kezét. Az elf félreértette a
mozdulatot.
- Hát persze, ember uram! Kérlek bocsáss meg nekem, amiért ostobán félreértettem kérésedet!
Kevés van, mint szegény farmernek, de azt neked adom... mindet! - és ezen szavak
kíséretében rémülten kaparászva kikötötte az övét, lecsúsztatta róla az erszényét és Galan felé
nyújtotta azt. Közben sáros, bő nadrágja a bokája köré rogyott.
Az erszény érméktől volt súlyos. Apró érméktől, az nem vitás, de talán néhány jóféle
thaiver, bedoar vagy thammarch is rejtőzik közöttük. Ahogy Galan hitetlenkedve érte nyúlt, a
másik elf ismét félreértette a mozdulatot. - Hát persze, hogy több is van! Álmomban sem
gondoltam arra, hogy egy kicsit is megcsaljam a nagy ember armathort, akit maga Corellon
küldött az Uralkodóhoz, hogy kipurgálja a dölyfösséget a birodalomból! Tessék!
Ezúttal egy kisebb erszényt húzott elő remegő ujjakkal, amit a nyakába kötve hordott az ing
alatt... egy kis erszény, amelyben ékkövek koccantak egymáshoz. Galan szemei elkerekedtek
és a farmer zokogva kiáltott fel. - Ne ölj meg, hatalmas armathor! Nincs több, amit adhatnék
neked, csak a gombák, amiket ebédre szedtem!
Galan elégedetten mordult fei az utolsó szavak hallatán - nos hát, hogyan is beszélne egy
hatalmas ember armathor? - izgatottan lökte előre egyik kezét. Amikor a farmer egy pillanatra
rábámult, hirtelen egy izgatottan előrenyújtott penge is követte az iménti mozdulatot.
- Ah-ah- gombák? - kiáltott fel a beijedt farmer megújult rémülettel. Galan megrázta a fejét és
újra kérőén előrelökte a kezét.
- Oh... ebéd? - kérdezte a farmer még mindig rémülten. Galan lassan és jelentőségteljesen
bólintott, ami vendéglátójából egy törött mosolyt csalt elő.
Gombák röppentek fel a levegőbe, ahogy a farmer heves bocsánatkérések közepette
bevetette magát a tenyészet egyik sarkába. Azután újra felbukkant és egy másik sarokban tűnt
el szem elől, újabb gombák kaptak szárnyra.
Galan átvette a vászonzsákba bugyolált eledelt, majd habozva visszanyújtotta az ékköves
erszényt a másik elfnek. A drágakövek trükkösek lehetnek; Cormanthorban szokás volt
jónéhányba nyomon követő mágiát tenni vagy olyan bfíbájt, ami komoly károkat okozhat, de
biztonságos távolságból is életre kelthető egy gondolati paranccsal. Nem, az érmék messze
biztonságosabbak.
A gombatermelő könnyekben tört ki és térdre esve mondott köszönetet Corellonnak. Olyan
hangosan imádkozott, hogy Galan már majdnem közölte vele; itt helyben levágja, ha nem
hagyja abba.
Ehelyett végül csak előremutatott a kardjával majd intett a fegyverrel, hogy a farmer szépen
menjen csak vissza a gombatelep mélyére, lehetőleg minden késedelem nélkül. A könnyező
farmer, mintha nem is látta volna és Galan felmordult.
A hirtelen csendben, ami a morranást követte, a harcos megismételte a mozdulatot széles
ívben intve fegyverével - és valami nedves puffanással akasztotta meg a visszahúzott pengét.
Galan meglepett átkozódásra nyitotta száját, amikor meglátta, hogy kardja pengéjéről egy
darab stirge csusszan a lábaik elé, miközben a lény többi része valahol a közelben csapódott a
földbe egy dobbanással. Azonban szó nem jött ki a torkán, mert a gombatermelő elf olyan
cifra kifejezések viharát engedte meg, hogy az utolsó élő Goadulphyn - a ház feje, örökös,
bajnok, legidősebb és mindenki más egy személyben - végül úgy döntött nem bírja tovább
(rosszabb volt, mint Athtar) és újra elindult észak felé. Majd csak akkor fogja kinyitni a
zsákot és belakni, ha kijutott mindenféle gombatermelő elf területéről.
Galan még jó darabon ment, majd kutatni kezdett és végül talált egy fát, amely elég öreg és
nagy volt, hogy hordozza Corellon bölcsességét. Mormolva ment oda a fához.
- Van ám humorérzéketek, Szent Anya és Atya, ugye?
A fa nem válaszolt - de Corellonnak ettől még valószínűleg volt valamennyi érzéke a
humorhoz. Galan leült és kényelmesen elfogyasztotta a farmer ebédjét. Corellonnak nem volt
ellenvetése.

*****

- Az örökösöket úgy irtják, mint a lajauva madarakat tavasszal! Az armathorok eltörik és

eldobják pengéiket, hogy ellenkezzenek! Hát mivé lesz Cormanthor? - kiabált Ihimbraskar
Evendusk Nagyúr vörös arccal és még vörösebb szemekkel. A szolga, aki a rémülettől
bénultan állt ott, hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát a lord útjában.
Az Evendusk Nagyúr a karjaiban tartotta pegazusának újszülött kicsinyét, amely most
csapott egyet, kettőt, hármat szárnyaival próbaképpen. A lord pedig egy kézháttal csapott le a
szolgára, hogy haragját nyomatékosabbá tegye. A szolga kezében tartott zöldséges tál
elfeledve csúszott végig az átjáró padlóján, melybe a zokogó szolga bezuhant.
Duilya megborzongott.
- Ó, istenek, - suttogta maga elé. - tényleg végig kell csinálnom ezt?
Igen, Duilya... vagy legközelebb téged fog így verni'.
Duilya felsóhajtott.
Ne aggódj; itt vagyunk. Csak csináld, ahogy megbeszéltük.
- Az Uralkodó miatt van az egész! - folytatta az üvöltözést a lord. - Eltargrim a fejébe vett
néhány ostobaságot, amikor Cormanthor határain kívül kószált és emberi nőkkel hált. És
meghallgatta azokat az ostoba történeteket...
Az Evendusk Nagyúr szokásos reggeli lármája hirtelen félbeszakadt és csend zuhant a
teremre. Ott állt a kedvenc széke és mellette az asztalon - az asztalon, amin most egy pohár
rubinthrymm és egy az éjszakai mulatozás jeleneteit tartalmazó látókő kellett volna, hogy
álljon - egy tele üveg volt az ő kedvenc háromgombás konyakjából.
A felesége az ő székében ült olyan ruhában, amitől felforrt volna a vére, ha Duilya vagy
negyven nyárral fiatalabb, feleennyire vaskos és egy kicsivel ismeretlenebb lett volna. A nő
nem úgy nézett ki, mintha észrevette volna az üvöltözését.
Ahogy a férfi saját haragjától nehezen véve a levegőt a feleségét nézte, az finoman felvett
egy üres poharat a padlóról, megvonta a vállát és félretette.
Azután nyugodtan kihúzta a dugót a konyakosüvegből, valami köszöntésfélét mormolva
felemelte a reggeli fényben - és kiitta az egész üvegnyi italt, lassan, csukott szemmel és
ritmusosan mozgó torokkal.
Az Evendusk Nagyúr lassan egyre forróbb haragja egyetlen pillanat alatt elszállt és
felfedezte micsoda szépséges torka is van az ő kedvesének. Nem hitte, hogy valaha is
észrevette volna ezt azelőtt.
A nő letette az üres - igen, üres; megitta mindet! - üveget az asztalra ártatlan arccal.
- Ez igencsak jólesett. Azt hiszem, hozok még magamnak.
Már a csengőért nyúlt, amikor Lord Evendusk újra lélegzethez jutott. Erősen
belekapaszkodott és utat engedett ismét feltornyosuló haragjának.
- Duilya! A pókimádó sötétek minden gödrére, mit képzelsz, mit csinálsz te itt? - üvöltötte.
A felesége megrázta a kis csengőt, majd azzal a hülye és szokásos módon bamba képével
felé fordult. Mosolygott.
- Jó reggelt, nagyuram.
- Mi van? - üvöltött tovább a lord. - Mit akar ez jelenteni? - Az üres üveg felé intett és
mereven a felesége arcába bámult.
A nő láthatóan ledermedt egy pillanatra, mintha hallgatózna.
Az Evendusk Nagyúr megragadta felesége vállát és megrázta.
- Duilya! - üvöltötte az arcába. - Válaszolj, különben...
Vörös arccal megemelte a pegazus-csikót, remegő kézzel, de készen arra, hogy lesújtson
vele. Mögötte a szoba megtelt ideges szolgákkal.
Duilya felmosolygott rá és egyetlen heves mozdulattal széttépte ruhájának elejét. A férfi
neve ékkövekből kirakva csillogott egyébiránt csupasz mellkasán. „Ihimbraskar", emelkedett
és süllyedt minden lélegzetvétellel, ahogy a lord a kövekre bámult tátva maradt szájjal. A
kábult csendet a felesége törte meg előbb fennhangon.
- Nem szeretnéd inkább a hálószobánkban csinálni ezt, nagyuram? Ott lenne helyed egy
igazán jó suhintásra!
Egy apró mosoly kíséretében még hozzátette:
- Habár be kell vallanom, hogy jobban tetszene, ha felvennéd a ruháimat és hagynád, hogy én
használjam azt a csikót.
Az Evendusk Nagyúr, aki éppen a lilává válás folyamatának kellős közepén járt, most
hirtelen elsápadt. Az egyik szolga visszafoghatatlanul felkuncogott, de amikor uruk
megfordult és egy vadállat tekintetével nézett végig rajtuk, mindegyikük kifejezéstelen arccal
állt ott és kórusban szólaltak meg.
- Csengetett, Úrnő?
Duilya édesen elmosolyodott.
- Igen, csengettem és köszönetem a gyors bejövetelért. Naertho, kérnék még egy üveg
háromgombást az ágyam mellé. Nem kellenek poharak. A többiek pedig maradjanak, ha
esetleg uramnak is szüksége lenne valamire.
- Valamire? - kiáltott fel az Evendusk Nagyúr. — Igen, szükséges lenne... egy magyarázatra,
te paraszt... erről a... - a szavakból kifogyva vadul intett karjával, miközben a szolgák levegő
után kapkodtak hallván a „paraszt" szót. Végül mégiscsak sikerült befejeznie:
-...viselkedésről!
- Természetesen - mondta Duilya és majdnem ijedtnek tűnt egy pillanatra. A szolgákra nézett,
majd egy mély lélegzetet véve felemelte az arcát - mintha csendes utasításokat követne -, és
rekedtes hangon megszólalt. - Minden éjszaka máshol mulatozol és elhanyagolod az
itthoniakat. Még sohasem vittél magaddal engem... vagy egy szolgát, ha már nem akarod,
hogy szemtanúja legyek annak, ami ilyenkor történik. Jhalass ott, és Rubrae... sokkal
fiatalabbak és csinosabbak nálam; miért nem emeled magad mellé őket és adod meg nekik a
szórakozás lehetőségét?
A szolgák erre ugyanolyan elkerekedett szemmel kezdtek rá bámulni, mint az imént Lord
Evendusk. Duilya hátradőlt a széken és keresztbetette a lábait, ahogyan szokta, majd saját
mellkasára mutatott.
- Ez minden, amit reggelente látok belőled, nagyuram. Ez, és üvöltözés meg nyögések. Végül
úgy döntöttem kipróbálom miféle vonzereje lehet a szórakozásnak, amit annyira űzöl. -
Megvakargatta az orra tövét. - Eltekintve a késztetéstől, hogy könnyítsek magamon nem
igazán érzek bármi különlegeset a háromgombásban vagy annak ízében, ami miatt egész
éjszakára kimaradnék. Talán majd egy újabb üvegnyi meggyőz. Ezért kérettem a következőt
az ágyam mellé... ahová most mindketten menni fogunk, Nagyuram.
Az Evendusk Nagyúr arca ismét lilára változott és remegett, de sikerült halkan és nyugodtan
megszólalnia.
- Megyünk? Miért?
- Az egész éjszakai ivászat nem hatalmaz fel senkit sem, hogy reggel idióta módra
botladozzon és ezzel gúnyt űzzön a Háza becsületéből vagy elhanyagolja a feleségét minden
nap és minden éjjel. Társak vagyunk, nagyuram, és éppen ideje, hogy ekként bánj velem.
Ihimbraskar Evendusk úgy emelte fel a fejét, mint a szarvas, mely mély lélegzetet vesz
mielőtt inna a tó vizéből. Amikor újra lenézett, szinte teljesen nyugodtnak látszott. -
Körülírnád egy kicsivel határozottabban, hogy mit értesz ez alatt, Hölgyem? - kérdezte már-
már selymes hangon.
- Leülni és beszélgetni egymással. - csattant fel a nő. - Itt. Most. Az Uralkodóról, a
halálesetekről és az ember körüli tumultusról.
- És mégis, hogyan gondoltad? - kérdezte a férfi még mindig állva. Egyik kezével a csikót
simogatta.
Duilya rámutatott az egyik közeli székre. Az Evendusk Nagyúr odanézett, majd vissza
hölgyére. A nő rezzenetlenül ült még mindig a székre mutatva.
A férfi lassan odament, egyik csizmáját feltette a székre és saját térdére könyökölve kicsit
előrehajolt.
- Beszélj. - mondta lágyan. Volt valami a szemében, amikor a feleségére nézett, ami azelőtt
sohasem tűnt fel. \
- Jól tudom, Nagyuram, hogy te... és más hozzád hasonló lordok... vagytok Cormanthor
gerince. - kezdte Duilya a férfi szemeibe nézve. Ajkai megremegtek egy pillanatra, mintha el
akarná sírni magát, de mély lélegzetet vett és folytatta. - A vállaitokon nyugszik minden
nagyszerűségünk és dicsőségünk. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ne becsüljelek meg
mindezért és a tiszteletért, amit kivívtál magadnak.
A szolgák egyike felhorkant, de a szobára ismét csend borult.
Az Evendusk Úrhölgy folytatta.
- Ihimbraskar, nem akarom elveszíteni ezt a megbecsülést. És nem akarlak elveszíteni téged
sem. A Nagyurak és a Házaik kardot rántanak és varázslatokat szórnak, hogy Uralkodójuk
ellenére tegyenek egyetlen ember miatt. Attól félek, hogy egyszer az egyikük még
keresztültolja a pengéjét az Evendusk Nagyuramon.
Egy pillanatig mindketten csendben maradtak, tekintetük egymáséba kulcsolódott. Azután
Duilya folytatta, hangja élesen csendült a zajtalan teremben.
- Semmi sem ér ennyit. Nincs ember, aki miatt érdemes árulónak lenni, vért ontani és
darabokra szakítani a birodalmat. Itt ülök napról-napra, beszélgetek a többi hölggyel és végig
kell néznünk, ahogy Cormanthor egysége megbomlik. Sohasem kérdezted még meg, hogy mit
látok és mit hallok, vagy hogy miről szoktunk beszélgetni. Elpocsékolsz engem, Nagyuram.
Ügy bánsz velem, mint egy székkel.., vagy mint egy bolondot, aki tárgyát képezheti minden
nevetséges beszélgetésnek arról, hogy mennyi érmét dobok ki egy ékszerre vagy egy ruhára!
Duilya felállt, levette ruháját és férje felé nyújtotta. - Több vagyok ennél, Ihimbraskar. Látod?
- A férfi szemei felszikráztak és Duilya gyorsan odalépve szenvedélye-sen folytatta. - A
barátod vagyok, Nagyuram. Én vagyok az, aki miatt ha-zajössz és akiben megbízhatsz.
Akivel megoszthatod a nyers tréfákat ugyanúgy, mint akivel vitatkozhatsz. Már elfelejtetted,
hogy milyen megosztani a gondolataidat... nem csak a csókokat és az érintéseket, hanem a
hangosan kimondott gondolatokat... egy elf nővel? Gyere velem és megtanítalak rá újra. Van
körülöttünk egy birodalom, amit meg kell menteni.
Elfordult és határozott léptekkel kiment a szobából. Az Evendusk Úr figyelte, ahogy
ruhátlanul, ringó csfpővel megy, hangosan megköszörülte a torkát és a szolgákhoz fordult.
- Ah... hallottátok az úrnőt. Amíg nem csengetünk, ne zavarjatok. Sok dolgot meg kell
beszélnünk.
Az ajtó felé fordult, ahol Duilya Úrhölgy kimasírozott, tett két gyors lépést, majd hirtelen
ismét visszafordult a szolgákhoz és az asztalra téve a csikót megszólalt.
- Csak még valami, uh... sajnálom.
Megfordult és sietve kiment a szobából. A szolgák csendben maradtak, amíg biztosak nem
voltak benne, hogy már hallótávolságon kívül jár.
Kacagásuk és izgatott beszélgetésük azonnal elcsendesedett, ahogy Naertho a szobába lépett.
A második üveg háromgombást hozta a kezében.
- Az uraság és az úrnő azt mondta, hogy "ez jár nekünk". - mondta egy széles vigyor
kíséretében.
Amikor az utolsó csodálkozó szó is elhalt, csillogó szemekkel kinézett az ablakon a kert
fáira.
- Köszönet neked, Corellon. Hozz nekünk embereket minden holdban, ha ezt okozhatják!
Egy bizonyos tónál egy mágánkertben négy úrhölgy esett egymás karjaiba és szemükből
boldog könnyek patakzottak. Háromgombás konyakot tartalmazó poharaik szabadon és
elfeledve lebegtek körülöttük.
 Tizenhárom
CORMANTHORBAN HÁNYÓDVA
Egy ideig Elminster szellemként vándorolt Cormanthor szívében anélkül, hogy bárki meglátta
vagy meghallotta volna. Az elfek nem figyeltek fel rá és ő sok dolgot megtudott... csak azt
nem, hogy még várt rá egy élet, melyben használhatja tudását.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének környékén kiadva

Faerűnig hosszú volt az út, mire visszalebegett. Eleinte Elminster csak haloványan volt
tudatában önmagának, mint gondolatok - és egy öntudat - kavargó felhője egy sötét és
végtelen semmiben. A semmiben, ahol sorban egymás után torz, dörömbölő hangok
közeledtek felé... hangok kitörései voltak csupán és nem többek... folyamatosan forogtak és
visszhangzottak körülötte.
Még végtelennek tűnő lebegés után is csak kevéssé volt tudatában, hogy ki ő vagy mi ő.
Fényeket látott megjelenni - lüktető, pillanatokra felvillanó fényeket, melyek időről-időre
felviláglottak és elhaltak körülötte.
Később a fények és a hangok egyre gyakoribbak lettek és nyugtalanul tekergőző kígyókként
emlékek kúsztak elő belőlük. Félig öntudatlan emlékek egy athalantari hercegről és Mystra
Kiválasztottjáról. El kardokat látott felemelkedni és lecsapni, egy ékkövet, melyben képek
káosza kavargott és mások emlékeit, melyek mint egy tenger hullámai, úgy lökdösték egy nő
karjaiba egy palota éjszakai kertjében... egy kedves elf palotájában, aki fehér talárba öltözve
uralkodott alattvalóin, akik unikornisokon és pegazusokon lovagoltak. Ez az idős elf
uralkodott a... a...
Az Uralkodó. A cím fehér tűzként lángolt fel a kavargó emlékek között, mint valami
dicsőséges véget hírül adó fanfar ijedt hangja - mint az Athalantar Máguslordjait
tanácskozásra hívó harangszó, mely bejárta Hastarl falait és visszhangot vert az erőd
tornyairól.
Azokkal a mágusokkal végzett ő, hogy visszakapja - és továbbadja - az őt megillető trónt. Ő
volt a Herceg, a Szarvas Király unokája.
Athalantar uralkodói véréből származott, az Aumar családból, a számos herceg közül
utolsóként. Egy fiú volt, aki a Heldon környéki fák között futott. Egy törvényen kívüli és
Hastarl egyik tolvaja, egy pap... vagy inkább papnő? Nem volt ő egyszer nő? ...Mystra által. A
Rejtélyek Úrnője, a Mágia Anyja, Myrjala, a tanítója, ki végül isteni úrnőjévé és vezetőjévé
változva át a Kiválasztottjává tette őt - Elminster!
Elminster! Ember armathor Cormanthorban, akit az Uralkodó nevezett ki. Mystra
küldötteként érkezett valami fontos ügyben, amiről még mindig nem tudott semmit. És
kegyetlen, vérszomjas, fiatal elfek vették körbe, akik a régi utakat választva ellenzik az
Uralkodó és udvartartása megújulást célzó terveit... ardavanshee, az idősebbek "nyughatatlan
ifjaknak" nevezik őket. Ardavanshee, akik felelősek a haláláért... de ha Elminster Aumar nem
halott, akkor micsoda?
Itt lebeg, valami sötét káoszban...
Visszasüppedt a gondolatai közé, melyek most folyóként száguldottak elméjében.
Ardavanshee, akik az idősek akarata ellen tesznek, de közben büszkén kihúzzák magukat és
Házuk dicsőségének fényében fürdenek. Ardavanshee, akik félnek és ezért a Legfelsőbb
Udvari Mágusok, az Uralkodó és tanácsadója, a Srinshee ellen beszélnek mindenhol.
 Ez az utolsó név mintha újabb ajtót tárt volna szélesre, melyen keresztül friss fény
kíséretében újabb emlékek áradtak elméjébe és még erősebb lett a bizonyossága, hogy ő
Elminster. Oluevaera Estelda Úrhölgy mosolygott rá ráncos, bölcs arccal, majd hirtelen egy
elf kislány vonásait öltötte magára és csak azok az öreg, bölcs szemek maradtak a régiek... a
Srinshee, aki idősebb a fák legmélyebb gyökereinél is, aki a Korok Boltozatában lakva
emlékszik a holtakra és az eltűn-tekre. Büszke cormanthori nemesek egész vérvonalait
hordozza abban az öreg boltozatban a szemei mögött, mely akár sokkalta nagyobb is lehetne
annál, melyben egy türelmetlen, sasorrú ifjúval beszélgetett...
A gyűlölt emberrel, akit az ardavanshee a köreiben elkövetett gyilkosságokért - az Echorn, a
Starym és a Waelvor Házakkal az élen - űzött keresztül a birodalmon... A Waelvor Ház,
akinek a leszármazottja Elandorr volt... udvarlója és riválisa Symrustar Úrhölgynek.
Symrustar! Az a tökéletes arc, az éhesen a ruhájába kapaszkodó hajtincsei, a sárkány a
mellkasán, az ígéret kék lángjaival égő szemek és az a mosolygós, várakozóan szétnyílt
ajkak... A kegyetlen és törekvő varázslónő pöcegödör sötétségű elmével, mint amilyen a
Máguslordoknak volt. Varázslónő, aki úgy néz az elfekre - és a férfiakra - mint valami
vadállatokra, akiket felhasználhat akár egy még ismeretlen cél érdekében is, ha az útjába
kerülnek.
A nő, aki majdnem feltépte az elméjét, hogy a játékszerévé és varázslatok forrásává tegye.
Az úrhölgy, akit ellenfele karjaiba taszított és azután mindkettejük sorsa rejtve maradt előtte.
Igen. Most már tudja, hogy ki ő. Elminster Aumar, akit előbb Delmuth Echorn támadott
meg, majd kilenc ardavanshee Ivran Selorn vezetésével a Dlardrageth Kastélyban. Elminster a
túlzottan magabiztos és óvatlan kiválasztott. Elminster, aki a hatalomtól megrészegülten
repült négy ardavanshee mágus és várakozó varázslatuk felé - a varázslat felé, amely
darabokra szaggatta.
Újra egészben lenne? Vagy szellem most és a halandó életet örökre maga mögött hagyta?
Talán Mystra megmentette az életét - ha ez most élet egyáltalán - hogy véghezvigye homályos
terveit.
Elminster hirtelen rádöbbent, hogy képes mozogni a sötétségben, csak gondolnia kell az
irányra. Bár mindez nem sokat jelentett, amikor nem volt hová mozdulni, mert minden
oldalról csak az üres sötétség vette körül. A fények és a hangok teljesen véletlenszerűen
ugráltak körülötte; egyszerre voltak mindenhol és sehol.
A világ valaha számtalan meghatározható "hol" sokasága volt, többnyire megnevezhető
dolgokkal és helyekkel. Megkülönböztethetően, akár Cormanthor erdeit, akár Athalantar
pusztáit vagy dombjait nézzük is.
Talán ilyen a halál? Faerűn hiányzott neki és egy test, mely a földet tapodta lábaival. Szinte
gondolkodás nélkül száguldozott egy ideig a sötétségben a végtelen szélét keresve, egy határt
vagy egy hasadékot, melyen túl Faerűn ismerősen ragyogó fényeit találhatja majd...
És eközben a gyors, de felesleges mozgás közben egy csendes kiáltásként támadt fel
elméjében egy ima: Mystra, hol vagy? Segíts meg! Vezérelj, kérlek!
Sötét és csendes pillanatok jöttek, ahogy az elméjében felsejlett szavak elhagyták, elgurulva
valamely végtelennek tetsző ürességbe. Azután szikrázó, szinte vakító fénykitörés
következett, fehér és harsogó, olyan dübörgés kíséretében, mely visszhangozva dobálta őt
összevissza az ürességben. Amikor mindez elhalt, száguldva visszafelé indult az útvonalán,
melyen át idejött a semmiben, habár képtelen volt megmondani honnan tudja, hogy ugyanazt
a vonalat követi.
Végül egy láthatár zuhant elé a semmiben. Hosszú, kékes vonal a távolban éles szélekkel és
egy csillogó fényponttal, mint egy ékkő egy gyűrű ívén... és Elminster Athalantarból
megindult a távoli ragyogás felé.
Nagyon hosszúnak tűnt az út, de végül szemkápráztató sebességgel belecsapódott és maga
mögött hagyta a sötétséget. Érezte, hogy valamit levedlett, ahogy kirobbant a fényre. Egy
alacsonyan szálló nap fényére Cormanthor fáinak csúcsai fölé, a távolban a Dlardrageth
Kastély sötét romjaival és valami egy másik irányba taszította. Bizonytalanul abban, hogy mi
mást választhatna követte a kényszerítő erő akaratát és egy versenyző sárkány gyorsaságával
suhant végig az elf birodalom számtalan fája felett.
Itt is és ott is keskeny fahidakat látott repülés közben maga alatt, melyek a faóriásokat az
elfek otthonaivá változtatták. Alig néhány lélegzetvételnyi idő alatt átröppent a város felett.
Most már egyre lassabban ment és ereszkedni kezdett, mintha egy hatalmas, láthatatlan kéz
akadályozná és nyomná le.
Köszönetem, Mystra, gondolta teljes tudatában annak, hogy kinek hálálkodott. Lesiklott a
palota kertjeibe és azokon is túl a spirálisan megcsavart tornyok erdejébe; Cormanthor
szívébe.
Most már nagyon lelassult és úgy érezte, mintha egy szellőfújta, száraz levélként ereszkedne
lefelé. Valójában nem hallotta szél zúgását és nem érezte a hidegét sem, ahogy a levegőben
mozgott. Tornyok és lebegő fénygömbök között suhant el, míg végül érezte, hogy képes
szabadon és önerőből mozogni.
Ide-oda röppent csupán a gondolattól, hogy érdekli valami, amit szemlélődés közben meglát.
Ahogy ott szálldosott, számos elf között haladt el, akik nem látták és - akkor fedezte fel ezt,
amikor több lebegő, gombákkal magasan megrakott tálca útjába került véletlenül és azok
áthatoltak rajta minden kísérő érzés nélkül - nem is érezték. Szellem lett, úgy tűnt; egy
láthatatlanul, csendesen és észrevétlenül lebegő valami.
Ahogy az elfoglalt cormanthori életet figyelve ide-oda lebegett, elkezdett hallani is. Eleinte
csak halvány, zavaró zörejek jöttek rendszertelenül felhangosodva időnként, de hamarosan
fülsüketítő zajjá erősödött. Olyan volt, mintha ezer elf beszélgetését hallgatná egyszerre
keresztül a falakon, fákon és mélységeken. A hangok akadálytalanul jutottak el nem létező
füléig.
Megállt egy időre egy kis sövény felett, melyet három egymáshoz közel álló bükkfa közé
ültettek. Várta, hogy a hangok káosza kicsit lecsendesedjen vagy elmenjen az esze. A hangok
tűntek el előbb és lassan azzá halványodtak, amit a normális fülek hallottak; a körös-körül
lévő nyugodt sóhajtásokká, melyekkel a fák fejezték ki köszönetüket a leveleiket óvatosan
megmasszírozó halovány szellőnek. Megnyugodott, újra képes volt gondolkodni és arra
gondolt, hogy tudni szeretné mi történik Cormanthorban.
Szóval láthatatlan, csendes, szagtalan, képtelen arra, hogy felriassza az elfeket. Teljesen
ideális forma, hogy belekukkantson a dolgaikba. Habár még mindig jobb lenne biztosabbnak
lenni lopakodási képességeiben, mielőtt bármilyen figyelmes őrizetbe belefut.
El megindult és tett néhány kört az utcákon és a függőhidakon sétáló elfek felé sikoltva,
ahogyan csak tőle kitelt. Át meg újra áthatok rajtuk sértéseket kiabálva rájuk. Tökéletesen
hallotta saját magát és szellemszerű végtagokat formált, hogy odaüssön némelyik helyi lakos-
nak - végtagokat, melyeket legalább érzett, egyszer véletlenül fájdalmasan akadt össze két
szellemi lába, ahogy automatikusan menni akart velük a levegőben.
Elf célpontjai azonban nem fedezték fel. Úgy nevetgéltek és beszélgettek, mintha sohasem
férkőzött volna a közelükbe egyetlen ember sem. El kihúzta magát a levegőben, átsuhant egy
dermesztő külsejű, magas rangban lévő hölgyön és arra gondolt, hogy talán nincs is olyan sok
ideje használni jelenlegi állapotát. Ezidáig egyetlen képessége sem maradt változatlan
hosszabb ideig az ébredése óta. Az lesz a legjobb, ha belekezd a kémkedésbe.
Először csak egyvalami!
Homályosan emlékezeti ezekre az utcákra: lement az egyiken, gondolta, amikor még először
botladozott be a városba és az Alastrarra Házat kereste anélkül, hogy a mászkálásnál többet
tehetett volna. Abban az irányban keii hevernie egy bizonyos büszke laknak, elfalazott kertek
szívében.
Az emlékei nem csalták meg. Csupán egy pillanat műve volt láthatatlanul átsuhanni a kapun
és megkeresni mögötte a házat. Képes volt áthatolni bizonyos anyagokon, mint például a fán,
de a fém vagy kő sokszor bántotta vagy akadályozta ebben; a szilárd falakon nem tudott
átmenni. Azonban egy ablak bejáratképpen szolgálhat és már bent is volt a pazarul
berendezett otthon kitapétázott csodájában. A padlón kikészített állatbőrök hevertek és
mindenhol fényesre csiszolt és kipárnázott fa székeket és heverőket látott. Úgy tűnt, hogy a
gazdag elf családok kedvelik a fúvott üveget, mely egyszer támaszkodóként, máskor polcként,
de legtöbbször csupaív díszként szolgált mindenhol a lakban. Elminster egy bizonyos dolgot
keresve lépett át rajtuk, mint valami céltudatos ködfoszlány.
Végül egy díszes hálószobában találta meg, ahol egy ruhátlan elf pár lebegett egymás
karjaiban, buzgón - és időnként ingerülten - beszélgetve a birodalom dolgairól. Elminster
olyannyira lenyűgözőnek találta az előretörő és visszavonulva védekező szavakat, hogy
kénytelen volt hallgatózni egy ideig mielőtt a beszélgetés egy igencsak személyeskedő
hangvételt vett fel és a jó modorról szólt, valamint a háromgombás párlat előnyeiről. Ekkor
elfordulva átsuhant a szobán a láthatóan lüktető bájolás felé, amely Duilya Evendusk
ékkőtartóját vette körül.
Cormanthori szokás volt, hogy a nemes hölgyek egy ovális, hordozható helységben tartották
ékszereiket, ami úgy nézett ki, mintha egy összeötvöztek volna kis fiókos asztalt és egy
kényelmes széket, fallal körülvéve és a levegőbe emelve. Az ékszerek a levegőben vagy kis
akasztókon függtek, esetleg a fa falakba vésett apró fiókokban tartották őket. Ezek az
ékszertartó helységek általában fel voltak szerelve egy kis felakasztott tükörrel, apró, üvegből
készült fénygömbökkel, melyek felviláglanak, ha mutatóujjal megérinti őket. Ugyanakkor
körül voltak véve számos bűbájjal, hogy távol tartsák a keresgélő ujjakat, melyeknek gazdáján
eluralkodott a tartalom szépsége; bűbájok, melyek elméletileg a tulajdonoson mindenkit
megakadályoztak a belépésben. Ezek a "fátylak" olyannyira erősek voltak, hogy gazdag kék
színben ragyogtak még a hétköznapi szem előtt is, ahogy a tartó körül mozgolódtak egy
réteges, mágikus gömb formájában.
Éppen elég erősek voltak, emlékezett vissza El halványan a Srinshee szavaira, hogy bárkit
átdobjanak a szobán vagy mozgásképtelenné tegyenek, amíg az egyik erős harcos meg nem
érkezik - esetleg egy hajítódárdávai a kezében, aminek a testvéreit két-három másik elf is
szorongatja mögötte. Vajon ugyanúgy megállítanak egy lebegő emberi fantomot? Vagy elűzik
talán?
Óvatosan, végtelen türelemmel lebegett közelebb, egyelőre még szellemi alakjának
leghalványabb foszlányait is óvatosan a mágián kívül tartva, majd lassan a kékesen lüktető
gömbök felé nyúlt.
Az minden változás nélkül forgott tovább és Elminster nem érzett semmit sem. Még
mélyebbre nyúlt be, hogy elérje füstszerű ujjai hegyével azt a hármas foglalatú, láncos
ékkövet, ami Duilya Evendusk ékszertartó helységében függött az íves mennyezetről.
Még mindig nem érzett semmit és a bűbájok is változatlannak tűntek. Gondolatban vállat
vont és kihúzta, majd újra előrelökte karját, be a kékség fényes közepébe. Nem jött
fájdalomérzet vagy akár egy halovány érintés, a bűbáj is változatlan maradt. Maga mögött
hagyva az apró helységet tett egy kört a Hölgy és az Uraság körül, meghallgatva néhány
halkan elmormolt szót, melyeket lassan, de egyre mohóbban kutató ujjak kísértek. Azután a
szoba távolabbi végét célozta meg, majd teljes erőből újra a mágikus gát felé suhant.
Már majdnem át - átjutott! - anélkül robbant be a kis helység közepére, hogy bármi is
megállította vagy hogy a gát bármilyen módon megváltozott volna, esetleg harsonák vagy
harangok szólaltak volna meg fülsüketítő zajjal. Újra keresztülment a fénylő gömbökön és a
távolabbi falhoz suhanva megfordult.
Mögötte a fátylak változatlan fénnyel és formában ragyogtak. Elminster némi
elégedettséggel szemlélte a kékes gömböket. Mellettük a levegőben vonagló elf pár felé nézve
elmosolyodott - vagy legalábbis megpróbált - és egy ovális ablakon át kilibbent a
mohaborította kert fölé.
Meg akarta keresni az Uralkodót, hogy bizonyos legyen; az ardavan-shee - illetve azoknak a
dölyfös Házaknak az öregjei, melyekhez a fő hangadó ifjak is tartoznak - nem veszítették el
az ítélőképességüket és nem támadják meg a birodalom szívét és fejét.
Ha megbizonyosodott róla, hogy Cormanthor Nagyrabecsült Legnemesebb Ura sértetlen,
akkor utána ideje lesz felkeresni Oluevaera Estelda Úrhölgyet, hogy közösen megpróbálják
visszaadni egy bizonyos óvatlan és bűnbánó ember armathor testét. Feltéve, hogy még
lehetséges egyáltalán.
Elminster abba az irányba fordult, amerre a palotának kellett lennie és felemelkedett,
mígnem a fák fölött, a megcsavarodott tornyok között suhant célja felé. Közben Cormanthor
fedetlen szépségét bámulta.
Látott körkörös kertecskéket, mint zöld kutakat és íves sorba ültetett fákat, melyek mohás
gyepet fogtak körbe. Kő spirálok tekeregtek gondosan formázott faóriások körül, melyeknek
lombjai között kis ablakok nyíltak, felfedve maguk mögött táncoló vagy éppen birkózó
elfeket. Selyem zászlók lebegtek a szélben oly könnyedséggel, mint a finom fátyolszövetek, s
alattuk a fák lombjai zizegtek a szélben, melyekből a zászlótartó rudak mint kinyújtott ujjak
meredeztek felfelé. Voltak ezek között a faházak között olyanok is, melyek forogtak és
szikrázva verték vissza a nap sugarait az erkélyeiken lógó, ezernyi apró üvegdísszel.
El megújult csodálkozással bámulta mindezt. A rejtőzködés és az értelmetlen harcok során
elfelejtette, hogy milyen gyönyörű is tud lenni az elf művészet. Ha az idősebb Házak
kitartanak ösvényeik mellett, akkor az emberek sohasem fogják látni mindezt - és az a kevés
behatoló, mint például Elminster Aumar is - nem él elég ideig ahhoz, hogy bárkinek is
elmesélje, amit látott.
Egy idő után egy csomó fa-ház és tornyos, sokablakú lak fölé ért, majd átröppent egy falon,
amely számos bűbájt hordozott maga körül. A fal mögött egy tavakkal és szobrokkal telt
kertet talált. A kert, ahogy El rádöbbent felette lebegve, nagy volt.
És egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az Uralkodó kertje. Vajon merre... ?
Nem, ez nem a palota kertje. Hatalmas épület volt, igen - zölddel be-futtatott falak apró
ablakokkal átdöfve és csavart tornyok. Virágok borította oldalai egy kényelmesen kanyargó
folyót engedtek el maguk mellett, mely óvatosan körbeölelt néhány szigetecskét. Úgy néztek
ki, mintha fa hidak íveivel összekötött nagy mohacsomók lennének csupán.
Az egyik legszebb épület volt, amit El valaha is látott. Az egyik nagyobb ablak felé lebegett.
Mint a legtöbb nyílászáró, ez is színes üvegből volt, melyet egy varázsfal védelmezett. A fal
minden szilárd tárgyat megállított, de az anyagtalan szellőt átengedte magán. Bent két
jólöltözött elf dóit a láthatatlan akadálynak, kezükben serlegeket tartottak.
- Maendellyn Nagyuram - mondta valaki vékony, de valahogy mégis felsőbbrendű hangon. -
nem gondolhatja megszokottnak a Házunktól, hogy ilyen gyorsan és problémamentesen talál
közös célt az örökösei számára más Házak fiataljaival; ezen mi is megütköztünk.
- Akkor hát, Llombaerth, bírhatom a Starym Ház nyílt támogatását?
- Oh, nem hinném, hogy ez máris szükségessé válna. Akik úgy tűnik újra szeretnék formálni
Cormanthor végzetét, azok egyelőre még büszkén kiállnak és csak maguk körül változtatnak
néhány dolgon - és viselik a következményeket.
- Amíg a Starym csak mosolyogva figyel hátulról. - tette hozzá egy száraz hang. - Készen
állva, hogy megtapsolja amazokat, ha sikerrel járnak vagy közbelépjen, ha kudarcot
vallanának. Igen, ettől fog egy Ház sokáig fennmaradni és nagyot markolni a javakból.
Ugyanakkor ez az, amitől a többi Ház tanácstalanul áll és kissé kelletlenül osztja meg más
Házakkal a jövőre vonatkozó terveit, melyeket a birodalom jólléte érdekében szőtt.
- Yeschant Nagyuram - szólalt meg ismét a magas hang -, szándékosan meg sem hallom a
megfigyelései hangsúlyát.
- És természetesen, Starym Ház Szószóló Nagyura, találhatsz közös célt velünk... tekintve,
hogy neked van a legtöbb vesztenivalód.
- Hogyan?
- A Starym Háznak van közöttünk a legbüszkébb rangja. Ha ez az őrült terv, amit az Uralkodó
kényszerít Cormanthorra beteljesül, akkor a Starym Ház igenis többet veszíthet, mint a
mondjuk ki; Yridnae Ház.
- Van Yridnae Ház? - kérdezte valaki a háttérből, de El közelebb lebegve sem hallott választ.
- Uraim - vetette közbe Maendellyn Nagyúr sietve. - tegyük félre ezeket az ellentéteket és
űzzük tovább az előttünk lévő szarvast; és fogjuk el annak érdekében, hogy véget
vethessünk jelenlegi Uralkodónk hatalmának és annak az ostoba Nyitásnak, amit tervez.
Mindannyiunk hasznára.
- Bármit is tervezünk, - mondta erre egy mély hang kétségbeesetten. - az nem hozza vissza a
fiamat. Az ember tette; az Uralkodó hozta az embert a birodalomba... az ember már halott és
az Uralkodónak is meg kell halnia, hogy Aerendyl lelke megnyugodhasson.
- Én is elveszítettem egy fiút, Tassadon Nagyúr, - szólalt meg egy újabb hang. - de ettől még
nem érzem úgy, hogy Leayonadas gyermekem halála mindannyiunk Uralkodójának vérét
követelné válaszul. Ha Eltargrim sorsa halál, akkor annak okát Cormanthor jövője adja és ne
egy véres éjszaka.
- A Starym Ház sokaknál jobban ismeri a veszteség fájdalmát és a véres fizetség terhét. - jött
újra Llombaerth Starym, a Starym Ház Szószóló Nagyurának vékony hangja. - Nem célunk
lekicsinyleni mások fájdalmát és meghallgatjuk az elkerülhetetlen igazságért kiáltó szót.
Ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy az Uralkodó hatalmon maradása immáron államügynek
számít. Egy alkalmatlanul uralkodónak a téves döntéseiért is meg kell fizetnie az árat és nem
csak azért, mert bátor ifjak haltak meg ezen döntések következtében.
- Megjegyezhetném, - szólt közbe most egy selypítő hang. - hogy éppen az Uralkodónk
meggyilkolásáról kezdünk beszélgetni? Mindazokat kérdem, kiknek szíve bosszúért kiált...
jómagam, Lord Yeschant, Lord Tassarion, és Lord Ortauré... hogy megegyezhetnénk-e a
gyilkos kéz kilétében, csak hogy eme nagybecsű feladat is ki legyen osztva? Ez ráadásképpen
megadja a Starym Háznak és mindazoknak akik segítik céljainkat, hogy tisztán maradt kézzel
támogassanak, de továbbra is az ügyhöz méltóan.
- Jól beszélsz, Bellas Nagyuram. - értett egyet Lord Maendellyn. - Akkor hát megegyeztünk
abban, hogy az Uralkodónak meg kell halnia?
- Meg. - válaszolták szinte egyszerre a többiek.
- És megegyezünk abban is, hogy ki és hogyan fog majd felemelkedni a trónra Eltargrim
után?
Rövid csend zuhant a társaságra, majd mindenki egyszerre beszélt. El most már látta is őket;
öten a Házaktól és a Starym Szószóló ültek egy fényesre csiszolt asztal körül serlegekkel a
kézben és közöttük üve-gekkel. Egy lassan kígyózó méregfelfedező varázslat tekergett
közöttük.
- Csendet kérek! - szólt Yeschant Nagyúr néhány percnyi zűrzavar után. - Tisztán kitűnik,
hogy még nem egyeztünk meg ezekben a dolgokban. Feltételezem, hogy a következő
Uralkodó kilétének kérdése vetélkedéssé fajulhat és ezért foglalkoznunk kell majd vele.
Máskülönben attól tartok, uraim, hogy Cormanthort mélységes árokba taszíthatjuk mielőtt az
új Uralkodó megválasztásra kerülne és bárki is támogatni kezdené ugyanazzal az erővel,
amivel a mostani trón ledöntésén fáradozunk. Egyikünk sem húz hasznot egy kaotikus
birodalomból. - Szünetet tartott, majd csendesebben folytatta. - Maendellyn Nagyuram?
- Köszönöm, Yeschant Nagyuram... és mondhatom gyorsan és megfelelően beszélt. Lehetne a
„hogyan" az első az Uralkodóval kapcsolatos problémáink közül, ha szabad választanom?
- Olyan módnak kell lennie, mely biztosítja, hogy személyesen csapjunk le rá. - mondta
gyorsan Tassarion Nagyúr.
- Az lenne a legjobb, - vetette közbe a Starym Ház Szószóló Nagyura. - ha nem egy formális
kihallgatáson vagy egyéb hivatalos eseményen történhetne meg, amelynek során egy
gyanakvó Uralkodó hathatós védelemmel veheti körbe magát, mert ezáltal csak növekedne
személyes veszteségünk és késleltetné sikerünket is. Mi több, elkerülhetetlenül háború törne
ki a birodalom nagy részének területén és bizonytalanságban hagyná a szövetségeseket.
- Hogyan vehetnénk rá, hogy találkozzon velünk?
- Álcázva, hogy úgy találkozzon velünk, mint tanácsadóival; mi van például azzal a hat
varázslónővel, akiket állandóan maga körül tart?
A Yeschant és a Tassarion Nagyurak egyként meredtek rá.
- Nem igazán tetszik a gondolat, hogy még nagyobb komplikációkba keveredjünk, mint
amekkorában most vagyunk. - mondta Yeschant. - Egyikük felfedezhet és akkor támadni
fognak. Jóval nagyobb varázsharcba keverednénk ezáltal, mint amekkorát Eltargrim jelent
egyedül.
- Bah! Mint Uralkodó csak néhány varázst tud megidézni. - válaszolta a Starym Nagyúr egy
hanyag legyintés kíséretében.
- Igen, de ha efféle segítsége érkezik és holtan leli, - mondta Tassarion Nagyúr
elgondolkodva. - akkor a dolgok nagyban különbözhetnek az eltervezettől. A varázslónők
maguk is nemesi körök sarjai a vérdíjjal együtt, amit haláluk válthat ki elkerülhetetlenül.
Ráadásképpen talán még azelőtt, hogy akkor és ott megbizonyosodhatnánk az Uralkodó
haláláról: Nem kívánom magam egy kimerítő varázscsatában találni hat ellenséges
varázslónővel, akik bármikor képesek közénk teleportálni, lecsapni és újra eltűnni. Biztosak
kell legyünk abban, hogy az Uralkodóra gyors és elkerülhetetlen halál vár, bármi legyen is az
ára.
- Nem hiszem, hogy készen állunk az Uralkodó megölésére. - selypítette Bellas Nagyúr. -
Úgy veszem észre, hogy még mindig a három lehetőség között vergődünk; nyíltan kihívjuk az
Uralkodót, nyíltan megöljük vagy csak a közelben maradunk és várunk egy „véletlen
balesethez" megfelelő pillanatra.
- Uraim, - kezdte most házigazdájuk keményen. - tisztán látszik, hogy el fog tartani egy ideig,
mire megegyezésre jutunk ezen ügyek bármelyikében. Találkozóim vannak ma este és minél
tovább gyűlünk itt össze, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valaki kihallgathat vagy
esetleg megsejthet valamit. - A Maendellyn Nagyúr végignézett a társaságon, majd még
hozzátette: - Ha most különválunk és mindannyian elgondolkodunk a három lehetőségen,
melyeket Lord Yeschant felvetett, bízom benne, hogy három napkelte múltán újra
találkozhatunk és megegyezésre juthatunk legalább ebben a kérdésben.
- A javaslat elfogadva. - mondta valaki csendesen és az asztal körül mások is beleegyezően
mormogtak. Azután felkeltek és mind az ajtók felé indultak.
Egy pillanatra El erős kényszert érzett, hogy kövesse egyik-másik összeesküvőt, de lakjaikat
és kastélyaikat könnyű volt megtalálni a városban, neki pedig most más a szándéka. Meg kell
néznie magának, hogy van-e még Cormanthornak egy megölhető uralkodója vagy valakinek
már sikerült véghezvinnie az idősek akaratát.
Minden további késlekedés nélkül otthagyta a Maendellyn Kastély ablakát és átsuhant a
tornyok között arra, amerre eredetileg tartott. A kedves kertek ott nyújtózkodtak alatta.
Kedvesek és jól őrzöttek; nem kevesebb, mint három^gátló varázs villant fel előtte, ahogy
áthatolva rajtuk az ismerősebb csavart tornyokat kutatta.
A kertek végül egy magas falban végződtek, melyet hatalmas fák sűrű lombja rejtett el szem
elől. Az utca ott futott a fal alatt és egy sor ház állt a túloldalon. Hátsó kertjeiket teleszórták
növényekkel, a következő utca felé pedig ismételten fák képezték a határvonalat. A következő
utca túloldalán talált rá a palota kertjének falaira.
Az őrzőszellemek láthatják, de el kellett érnie a palotát, ezért kicsivel óvatosabbra fogva a
sebességét belebegett a kertekbe. Attól is tartott, hogy a Cormanthor Legnemesebb Házát
körül vevő bájolások jóval erősebbek lehetnek, mint amivel eddig találkozott.
 Talán azok voltak, de nem látta hol vannak. Ugyanígy a szellemlények sem jelentek meg.
Elminster becsússzam a palotába egy magasan lévő ablakon keresztül és betegnek érezve
magát a dologtól átsiklott a termeken. A hely nagyszerű volt, de a felső szintjei szinte teljesen
üresek. Leszámítva azt a néhány szolgát, akik puha csizmákban járva egyszerűbb mágiával
kutatták fel és tüntették el a porcicákat, melyek valahogy elrejtőztek a takarítóvarázs elől.
Magának az Uralkodónak nem látta jelét, de a palota északi részén az egyik toronyban
hasonló gyülekezetre lelt, mint a Maendellyn Kastélyban; hat nemes ült egy fényesre csiszolt
asztal körül. Ezen a gyűlésen jelen volt azonban egy hetedik zord arcú elf is; a Legfelsőbb
Udvari Mágus, Earynspieir. Elminster nem ismerte a többieket.
Earynspieir Nagyúr talpon volt, járkált a teremben. Elminster belebegett és észrevétlenül
leült a mágus székére.
- Tudjuk, hogy vannak tervek kialakulóban. - mondta egy idős, de jó húsban lévő elf az asztal
másik végénél. - Ezután minden összejövetelen, legyen az mulatozás vagy hivatalos
kihallgatás, figyelembe kell vennünk a harc lehetőségét.
- És számítani kell jó néhány rejtőzködőre is. - tette hozzá egy másik elf.
A Legfelsőbb Udvari Mágus feléjük fordult.
- Droth Nagyúr - mondta a zömök elfre bólintva. - és Bowharp Nagyúr, higgyék el nekem,
hogy felismertük ezt és már tettünk előkészületeket. Tudjuk, hogy nem falazhatjuk el az
Uralkodót az armathorok elől, akik fegyverekkel jönnek és...
- Miféle előkészületeket? - kérdezte egy másik lord tiszteletlenül közbevágva. Ez az elf
minden centiméteren parancsnoknak látszott, a sebhelyeitől kezdve a székéhez támasztott,
kivont kardig. Amikor előredőlve megszólalt, gazdag hangjában is parancsokhoz szokott
tónus csendült.
- Titkos előkészületeket, Paeral Nagyuram. - válaszolta Earynspieir jelentőségteljesen.
A lord, aki a Paeral Ház feje mellett ült - arany elf és messze a legjóképűbb férfi, akit El
valaha is látott, bármely fajból - csodálkozó, ezüstszín szemeivel felnézett és csendesen
megszólalt.
- Ha nem bíztok bennünk, Legfelsőbb Mágus Uram, akkor Cormanthornak vége. Az az idő
már régen elmúlt, amikor még titkokat tartottunk. Ha mindazok, akik hűségesek nem tudják
hol és mikor mire számíthatnak, akkor Uralkodónk hamar elesik.
Earynspieir vágott egy pillanatokig tartó grimaszt, mintha heves fájdalmak kínoznák, majd
betegesen elmosolyodott.
- Jól beszélsz, mint mindig, Unikornis Nagyúr. Ahogy Adorellan Nagyúr korábban már
rámutatott; minden szó, mely szükségtelenül hagyja el ajkainkat, egy újabb repedést jelent az
Uralkodó vértezetén. A Legnemesebb Nagyúr most is rejtőzködik a javaslatomra és...
- Kinek az őrizete alatt? - Droth és Paeral Nagyurak szinte egyszerre kérdeztek.
- Az udvar mágusainak őrizete alatt - válaszolta Earynspieir olyan hangsúllyal, mely tisztán
közölte az összegyűltekkel, hogy erről nem kíván többet mondani.
- A Hat Nővér? - emelte meg szemöldökét a hatodik lord. -Valóban számítanak valamit egy
határozott támadás esetén... figyelembe véve azt is, hogy némelyikük olyan Házba tartozik,
mely összeszorult torokkal várja, hogy Eltargrim meghal?
- Lord Siirist, - kezdte komolyan a Legfelsőbb Udvari Mágus. - nem tartom azt, hogy leírásod
a Nővérekről helytálló lenne. Még kevésbé ismerem el, hogy nyíltan hűtlenek lehetnek.
Azonban többen is osztották véleményedet és a hölgyeket igazlátásnak vetettük alá. Ezt
ugyanaz a szakértő végezte, aki most is készenlétben áll varázslataival az Uralkodó mellett.
- És ki lenne az? - csattant fel keményen az Unikornis Nagyúr.
- A Srinshee. - mondta Earynspieir az elkeseredés nyomaival a hangjában. - És ha benne sem
bízhatunk, uraim, akkor kiben egész Cormanthorban ?
Ahogy a beszélgetés folytatódott Elminster tisztán látta, hogy Earynspieir csak annyit mond
az általa végzett előkészületekről, amennyit feltétlenül muszáj volt. Ehelyett inkább próbálta
megegyezésre juttatni a Nagyurakat, hogy helyezzenek el mágusokat és harcosokat a
városban számos helyen, ahol azok a megbízható parancsnokok irányításával cselekedhetnek
titkos jelszavak segítségével irányítva. Nem akarta megmondani, hogy mely házakról vagy
személyekről tudta, hogy hűtlenek és természetesen nem akart felfedni semmit sem az
Uralkodó és a Srinshee jelenlegi hollétéről.
A teleportálás esetét kivéve Elminster képtelen volt megnézni magának a Korok Boltozatát,
tekintve, hogy az mélyen a föld alatt hevert - és ő nem tudta, hogy merre keresse.
Hirtelen mélységes elkeseredést érezve kiszáguldott a toronyszobából és úgy rohant végig a
palota termein, mint egy ellenség után kutató nyílvessző, végül északnak fordulva maga
mögött hagyta a várost. A fák csendjére volt szüksége, hogy csak lebegjen egyhelyben és
gondolkodjon. Talán a végére már mást sem fog csinálni, csak a városban száguldozva és
leskelődve kutatja és gyűjti az elfek életének hasznosabb információit. Egyáltalán nem tudta,
például, hogy hol keresi az elfek többsége az érméit, amiket különböző dolgokra költ el...
Valami megmozdult előtte a fák alatt. Valami, ami zavaróan ismerősnek tűnt.
Hirtelen lelassított és oldalirányba körözött, hogy tisztábban lásson. Jó mélyen bent volt már
az erdőben, túl a szokásos járőrökön. Valahol egy kisebb szakadékokkal és túlburjánzó
szederbokrokkal telített kis terület szélén.
A lény, amit meglátott éppen négykézláb mászott át a szederbokrokon, melyek egyre jobban
összecsikargatták - az egyik keze karomszerű pózba fagyva ragadt az oldalához, ezért inkább
csak a másikat használta, annak is valahogy a csuklójára támaszkodott. Éles fadarabok,
sziklák vagy tüskék tépték fel már jóval korábban azt a csuklót, ahogy más testrészeket is és a
földön mászó test vékony vércsíkokat hagyott maga után. Valami falánk ragadozó hamarosan
szagot foghat majd.
Elminster leereszkedett, mígnem arcmagasságban lebegett a dolog előtt és a fák sötétkék
árnyékából bámult a csapzott, kék tincseken keresztülsejlő égkék szemekbe, melyek a félig
megsült ardavanshee; Symrustar Auglamyr Úrhölgy arcához tartoztak.
 Tizennégy
HARAG AZ UDVARBAN
Az elfek még ma is mondják; „Oly nagyszerű, mint az Uralkodó Udvara.", amikor valamilyen
szépséges művészetet próbálnak leírni az emlék segítségével, melynek eredetét elveszítettük,
de sohasem fog meghalni. Az Uralkodó Udvara pompázatos gyönyörűségéről volt ismert.
Még a legnagyobb Házak követei is megálltak, hogy tátott szájjal csodálják a látványt, amit
nyújtott. A legudvariasabb és legálmélkodóbb szavakra késztetett mindenkit kertje és a
felettük lebegő Cormanthor Trónjáról akkoriban csaptak le a legigazságosabb ítéletek.
Shalheira Talandren, Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű, De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Evében adtak ki

Éles pendülés hallatszott, mintha egy hárfa húrjai szólaltak volna meg és a Hírnök Úrnő
mágikusan felerősített hangja követte, végiggurulva az Udvar Termének tükörsima padlóján.
- Haladavar Nagyúr; Urddusk Nagyúr; Malgath Nagyúr.
Mormogás ébredt az udvaroncok között; gyors beszélgetések emelkedtek majd haltak el
izgatottan, ahogy a három idős lord belépett a levegőben sétálva, teljes ünnepi díszbe öltözve.
Szolgáik szétszóródtak és csatlakoztak az armathorokhoz az udvar bejáratánál és a nyugodt
csendben a három házfó végigment a nagy, nyílt téren a Tóhoz.
Némi mozgolódás következett, ahogy az udvaroncok megpróbálták a lehető legjobb
megfigyelőpontokat megtalálni. Ezen gyorsan elhaló forgolódás közepette egy alacsony,
sovány, szinte gyermekszerű alak lebegett ki az egyik kijáratot rejtő faliszőnyeg mögül és
eltűnt a tömegben.
Az Emlékezet csillogó, körkörös Tava felett ott lebegett Cormanthor Trónja és sokívű
kényelmében elhelyezkedve ott ült a koros Eltargrim Nagyúr csillogó, fehér talárjában.
- Megjelentetek és legyetek üdvözölve. - mondta hivatalos, de meleg hangon. - Miről
kívántok beszélni itt, egész Cormanthor előtt?
Haladavar Nagyúr széttárta karjait.
- A Nyitás tervéről kívánunk szólni; ellenvetéseink vannak.
- Nyíltan kimondtad és hasonló szellemben folytasd. - mondta Eltargrim nyugodtan.
A három házfő egyszerre dobta félre köpenye szárnyát és apró villámok ébredtek a
viharkardok felfedett markolatán. Rémült hördülések jöttek az udvaroncok soraiból legalább
annyira meg-botránkozva az etikett ezen megcsúfolásán, mint a várható veszélytől, amit a
kivont viharkardok hozhatnak a termet vastagon körülvevő bűbájok között.
Armathorok léptek előbbre zordan az ajtók melletti helyükről, de az Uralkodó felemelt
kézzel vísszaparancsolta őket és ugyanazzal a mozdulattal csendre intette a népet. Amikor az
elfek engedelmesen elhalkultak, lemutatott az alatta lévő tófelszínen izgatottan játszadozó
fényekre.
- Tudatában vagyunk fegyvereiteknek és figyelembe vettük, hogy hiba volt szükségszerű
megítélésetekben alulértékelni kívánalmaitokat.
- Pontosan, Nagytiszteletű Urunk. - válaszolt Haladavar és kétséget nem hagyó hangsúllyal
még hozzátette: - És megkönnyebbülés számomra, hogy ezt beismered.
- Bárcsak magam is így gondolnám. - mormolta a Srinshee megtelepedve magasan a tömeg
felett és a Szétválasztás Botjával a három nemesre célzott. - Vigyázzanak a mozdulataikra,
urak! - mormolt tovább olyan hangsúllyal, mintha gyermekeket tanítana ismét. - Cormanthor
hálás lesz érte. Felpillantva ellenőrizte, hogy a sor varázspálca még ott lebeg felette, csak arra
várva, hogy érintésével felszabadítsa a bennük rejlő hatalmakat. - Corellon adja, hogy ezekre
ne legyen szükség. - suttogta a varázslónő és teljes figyelmét a lent zajló eseményekre
fordította.
Nem lévén tudatában a fentről rájuk irányuló veszélynek a három nagyúr sorba állt a Tő
előtt és Urddusk Nagyúr vette fel a beszélgetés fonalát.
- Nagytiszteletű Nemes Urunk, - citálta a megszólítást. - nem vagyok megajándékozva a
finom beszéd képességével, a kevés és durva szó az utam. Reménykedem benne, hogy
szavaim nem lelnek meg nem értésre, de ha nem hallgatsz meg minket vagy nem veszed
figyelembe kívánalmainkat, akkor megpróbáljuk használni ezen pengéket, melyeket
ellened hoztunk. Mély bánattal kell ezt mondanom; imádkozom, hogy ne legyen rá szükség.
De Legnemesebb, meg kell hallgatnod minket! Megcsúfoljuk Cormanthort, ha csendben
maradunk.
- Hallgatlak, - válaszolta halkan az Uralkodó. - ezért vagyok itt. Beszéljetek.
Lord Urddusk a két másik nagyúrra nézett; Malgath finom — néhányan az „alattomos" szót
használják - beszédéről volt híres. Most, hogy az egész udvar szeme rajta volt, nem tudott
ellenállni és kihúzta magát.
- Legnemesebb, - kezdte szinte dorombolva. - attól tartunk, hogy az általunk ismert és
szeretett birodalmat félresöprik a gnómok, a félszerzetek, félvéreink és a még rosszabb fajták,
ha hagyod őket Cormanthorba lépni. Kivágják fáinkat és számban felülmúlnak minket. Azt
hallottuk, hogy fel akarod kérni a nagyurakat, jelöljék ki az erdőben mely fát érinthetik meg
és melyek állhatnak tovább. De Eltargrim Nagyúr, gondold végig; ha egy fát kivágnak és
eldől, akkor már nincs sajnálat, ami visszahozhatná. A megfelelő mágia, az igen, de túl sok
energiájába került mágusainknak az utóbbi tizenkét télen keresztül, hogy kidolgozzák a
varázslatokat, melyekkel új fa növeszthető a tuskókból és erősebbé tehetőek a régi fák. Az
efféle visszaállító mágia szükségtelen lenne, ha egyszerűen csak távol tartanánk az embereket
a birodalomtól. Korábban azt mondtad, hogy az emberek kényelmessége biztosítja majd,
hogy nem okoznak bajt. Ez igaz lehet, de még csak a másik fajta embert láttuk... a
nyughatatlan kalandozót, akinek fel kell fedeznie és ki kell rabolnia minden kincset és
gyilkolnia kell puszta hatalomvágyból... és túl gyakran láttuk ezt. Ismerünk más embereket is,
akik kapzsiak... majdnem annyira, mint a törpék. És most azt tervezed, hogy ezeket mind
beengedd Connanthor szívébe. Az emberek kivágják a fákat és a törpék még többet, hogy
etessék a kovács-műhelyeik tüzét!
Ahogy Malgath Nagyúr szinte elüvöltette ezeket az utolsó szavakat,; egyetértő kiáltások
jöttek az udvaroncok soraiból; az Uralkodó kivárta, hogy a hangok elhaljanak. Csak akkor
válaszolt, amikor visszatért a majdnem tökéletes csend.
- Ez az egyetlen ellenvetésetek, uraim? Hogy az általunk mai formájában ismert birodalom
eltűnik, ha hagyunk más fajokat is megtelepedni a városunkban és más területeken, melyeket
a járőreink tartanak fenn? Félszerzetek, gyakorlatilag számos félelf és még emberek is laknak
már hosszú ideje a birodalom szélén és máig vita nélkül maradtunk. Megkérdezhetem az
armathorokat, ha úgy látjátok jónak, de biztos vagyok benne, hogy nincs olyan ember, aki
feldúlhatná ezt a termet. Itt-ott kitört némi nevetés, de Haladavar Nagyúr felüvöltött.
- Ez nem olyan dolog, amitől nevethetnékem támadna, Nagyrabecsült Uram! Az emberek és a
törpék hamar megtalálják a módját, hogy kijátszanak bármely hatalmat, amit felettük
gyakorolnak vagy hogy megrövidítsék a Népet, ahol csak tudják. Ha beengedjük őket, akkor
túlnőnek rajtunk, kijátszanak minket és kezdettől fogva felülemelkednek rajtunk számban is.
Hamar kitoloncolnának minket Cormanthorból!
- Ah, Haladavar, - mondta erre az Uralkodó előredőlve a trónon. - felhoztad a közvetlen okát
annak, amiért a Nyitást szorgalmazom. Ha most nem engedjük meg az embereknek, hogy
megosszák velünk a birodalmat a mi feltételeink szerint és a mi uralmunk alatt, akkor sereg
után sereg masírozik be hozzánk és még ebben a században legyőznek minket vagy legkésőbb
a következőben. Túlságosan is halottak leszünk ahhoz, hogy kitoloncoljanak minket
Cormanthorból.
- Puszta képzelgés! - ellenkezett Urddusk Nagyúr. - Hogyan mondhatod, hogy az emberek
képesek kiállítani egy sereget, amely felvehetné a harcot akár a nemes Cormanthor
előseregével is?
- Igen. - tette hozzá Haladavar Nagyúr. - Magam sem hiszek a fenyegetésben, amivel
megpróbálsz meggyőzni minket.
Lord Malgath csupán hitetlenkedve megemelte egyik szemöldökét.
Az Uralkodó ugyanúgy válaszolt neki, majd felemelt kézzel csendet intett.
- Hírvivő Úrnő, lépj előre!
Alais Dree előrelépett az Udvar Termének bejáratától. Rangját csillogva mutató talárja
három gyors lépés után szárnyra kelt és ragyogó fények között ellebegett a három házfő
mellett.
- Nagyúr, mi a kívánságod?
- A lordok az emberi hadakozás erejéről érdeklődtek és kételkednek az állításomban. Fedd fel
előttük, amit az emberek földjén láttál.
Alais meghajolt és megfordult. Amikor szembenézett a három nemessel, sorban
mindegyikük szemébe nézett és rekedt hangon beszélni kezdett.
- Nem vagyok a trón bábja, nagyurak, vagy gyenge akaratú csak fiatalságom vagy nemem
miatt. Többet láttam az emberek tetteiből, mint önök együtt.
Újabb riadó harsogott végig az Udvaron és a három nagyúr egy hirtelen mozdulattal ismét
felfedte a viharkardokat. Alais egyszerűen vállat vont, mire hét penge jelent meg előtte a
levegőben a lordokra mutatva, majd újra elhalványodtak és a hírnök folytatta.
- Azt láttam, hogy az embereknek megvannak a maguk árulói és sokkal szervezetlenebbek
annál, amit mi fegyelmezetlenségnek és gyakorlatlanságnak nevezünk az erdőben.
Ugyanakkor számban húszszor annyian vagy még többen vannak, mint mi. Sokkal több
ember suhogtat mohón kardot, mint elf. Mindent elárasztva kegyetlenebbül és gyorsabban
harcolnak, mint mi. Képesek a változtatásra csata során sokkal ravaszabban és gyorsabban,
mint amit valaha is ismertünk. Ha betörnének, nagyurak, akkor talán kivívhatnánk kettő vagy
négy győzelmet, akár hosszabb ideig is kiegyenlítődnének az esélyek, azonban a többi az
övéké lenne és utána alig két esztendő alatt levadásznának minket a saját utcáinkon. Kérem,
higgyenek nekem; nem kívánom, hogy csak akkor higgyék el szavaimat, amikor a birodalom
már kínok közt vergődve haldoklik.
- És mindazokhoz szólok, akik hallanak engem és azt mondják; - folytatta. - „Akkor törjünk
előre és igázzuk le az emberi birodalmakat, hogy ne tudjanak fegyvert ragadni ellenünk." A
válaszom nem. Ha ellenük támadnánk, akkor birodalmak fognának össze és a saját
világunkon kívül gyilkolnának le minket és Cormanthor védtelen maradna, amikor bosszúért
kiáltó hordájuk a kapuk alá ér. Mi több, aki az emberek ellen harcolni indul, csak ellenségeket
szerezhet magának; ugyanúgy emlékeznek a katonákra és parancsnokaikra, ahogyan mi is.
Akár a következő nemzedéket is kivárják, hogy visszavághassanak vagy minden
nemzedékük egymás után megpróbál bosszút állni... és az emberek jóval több nemzedéket
számlálnak ugyanannyi idő alatt, mint mi.
- Elfogadjátok, nagyurak, - kérdezte halkan az Uralkodó. - a Hírvivő állításait? Elismeritek,
hogy igazat szólt?
A három nemes kényelmetlenül toporgott.
- És ha igen? - csattant fel végül Urddusk.
- Ha igen, nagyurak, - válaszolt Alais az Uralkodó kivételével mindenkit meglepve
közbeszólásával. - akkor önök és az Uralkodónk megegyezésre juthatnak vagy harcolhatnak
Cormanthor megmentése érdekében. A vita immáron értelmét veszítette.
Megfordult, hogy szembenézzen a trónnal, az Uralkodó egy mosoly kíséretében köszönetet
mondott neki és egy mozdulattal elbocsátotta. Ahogy a nő ellebegett a három házfő mellett,
újra megszólalt:
- Halljátok az akaratomat, nagyurak; a Nyitásnak meg kell történnie... de csak azután, hogy
valami más is helyet kapott.
A csend, amely szavait követte és a következő szavakat várta, kényelmetlenül hosszúra
nyúlt.
- Nagyurak, megjelentetek, hogy a birodalom érdekében szót emeljetek egy „nyitott"
Cormanthor ellenében. Az, hogy más fajokat meghívjunk miközben az elfeknek nincs
valamilyen nagyobb, átható védelme; ez elképzelhetetlen. Nem védhet meg minket csupán a
törvény, mert nem lenne elég erőnk, hogy érvényesítsük törvényeinket és ezzel háborút
kényszerítsünk ki. Azonban egyvalamiben az emberek fölé emelkedünk legalábbis jónéhány
esztendeig; a mágiában.
Az Uralkodó tett egy mozdulatot, amitől több udvaronc körül is nranyszínű aurák csillantak
fel és tűntek el újra. Azok meglepődve néztek le magukra és társaik elhúzódtak mellőlük. Az
Uralkodó mosolyogva mutatott rájuk.
- Az elfek, akiknek meg volt rá a lehetőségük vagy a képességük, mindig is alkottak vagy
béreltek másokat, akik alkothattak nekik védelmező köpönyegeket. Szükségünk lesz egy
varázslatra, ami egész Cormanthort beburkolja. Fel kell építenünk egy ilyen mágiát, mielőtt a
város megnyílna azok előtt, akik nem rendelkeznek tiszta elf vérrel.
Urddusk Nagyúr hadarva ellenkezett.
- De hát ez lehetetlen!
Az Uralkodó felnevetett.
- Ez nem az a szó, amit valaha is szívesen használtam Cormanthorban, nagyuram. Szinte
mindig csak hirtelenjött zavarunkban mondunk ilyet.
Haladavar Nagyúr odahajolt Urddusk Nagyúrhoz és a fülébe mormolt.
- Nyugalom! Csak azért mondja, hogy nemesen vonuljon vissza a tervétói. Győztünk!
Sajnálatos módon úgy tűnt, hogy a Hírvivő Úrhölgy hátrahagyott néhány foszlányt a hangját
kiteljesítő mágiából és az elsuttogott szavak bejárták a terem minden sarkát. Haladavar arca
sötétvörösre vált, de az Uralkodó vidáman felnevetett.
- Nem, nagyurak, véghezviszem! A Nyitásnak meg kell történnie... de egy jól védett Nép
fogja kinyitni a kapukat!
- Feltételezem, hogy erre fogjuk elpocsékolni legtehetségesebb ifjú mágusainkat legalább az
elkövetkezendő két esztendő során. - csattant fel Malgath Nagyúr.
Az egyik régi stílusú fénygömb felvillant, amit egy "érkezők" jelként ismertek fel az
egybegyűltek és mindenki odafordult, hogy lássa a jel forrását. Beszélgetés moraja emelkedett
és Maigath Nagyúr megjegyzése válasz nélkül maradt. A Hírvivő Úrnő úgy vágott keresztül
az udvaroncok sorain, mint egy csípni akaró darázs és mögötte egy idős elf jött sötét, egyszerű
talárba öltözve. Alais elmosolyodott és a trón felé fordulva bejelentette az érkezőt.
- Mythanthar kíván szólni.
A három házfő meglepetten megdermedt és az udvaroncok között izgatott suttogás kelt
szárnyra, de az Uralkodó csendre intette őket. Amikor engedelmesen elhalkultak, a Hírvivő
Úrnő megérintette az idős elf vállát és mágiájába burkolta, hogy vékony hangja bezengje a
terem minden sarkát.
- Emlékeztetnék minden cormanthorit, egy „varázsmezőre", melyet köpönyegekből próbáltam
felépíteni hadvezéreink számára háromezer évvel ezelőtt. A szükség ideje elmúlt és más
dolgok felé fordultam, de még tudom, hogy merre kell elindulni a munkával, melyet egyszer
már elkezdtem. Régebben varázshasználóink könnyedén megváltoztathatták a mágia
működését egy adott területen. Ki fogok munkálni egy varázslatot, mely hasonlót tesz és
megadja Cormanthornak a köpönyeget. A város egyik végétől a másikig felépül egy „mythal".
Adjatok nekem három esztendőt, hogy elkezdhessem és utána számot tudok majd adni róla,
hogy mennyi időre lesz még szükségem.
Rövid csend zuhant a teremre, ahogy mindenki a folytatást várta, de Mythanthar intett, hogy
befejezte és a hírnök felé fordult; az udvar izgatott beszélgetéstől lett zajos.
- Nagyuram, - csattant fel Malgath a Trón felé fordulva és idegesen felemelve egyik kezét,
hogy rá figyeljenek (fejük felett a Srinshee két jogar-ral is rá célzott feszült arccal). - kérlek
hallgass meg. Az még elhihető, hogy ez a „mythal" megakadályozza minden N’Tel’Quess
mágiájának működését... ez igaz lehet, de hogy minden nem tisztavérű cormanthori mágiáját?
- És felfedi a jellemét minden lénynek, amely belép, - tette hozzá Haladavar izgatottan. - hogy
megvédelmezzen minket az alakváltó bestiáktól. És mindenkitől, aki ártó szándékkal érkezik
és talán meghatározott elf lordoktól is!
- Jól beszélsz. - visszhangozta Urddusk. - Hasonló okokból láthatóvá kellene tennie minden
láthatatlant, ami belép a városba és meg kellene akadályoznia a teleportálást is vagy minden
éjszaka kalandozók betörésével kellene számolnunk!
Az udvarban majdnem minden elf előbbre nyomult a nyakukat nyújtogatva, hevesen
mutogatva és saját javaslataikat kiabálva hevesen. Az Uralkodó végül beletörődve széttárta
karjait és megnyomott egy gombot, mely mélyen a Trón karfájába volt süllyesztve.
Vakító csillogás támadt, ahogy az Uralkodó fényrobbanása életre kelt. Szinte senki sem látta
a tőrt, ami az udvaroncok soraiból repült az Uralkodó felé. A penge az erőtérbe csapódott,
amit a Srinshee alkotott a bal kezében lévő jogarral és egy sötét pincébe került, mélyen a
palota északi szárnya alatt.
Ugyanakkor a fényrobbanás elérte a kívánt hatását; az Uralkodó kivételével mindenki
hátratántorodott és kábult csendbe süppedt.
Miközben Cormanthor népe azon erőlködött, hogy nemtelen nyögések kíséretében kitörölje
szeméből az örvénylő fényeket, egész Cormanthor ura megszólalt.
- Nincs mythal, ami minden cormanthori minden kívánságát kielégíthetné, de bejelenthetem,
hogy annyit fog figyelembe venni, amennyit csak lehetséges. Javaslataitokat a Hírvivő
Úrnönek tegyétek fel, aki tolmácsolni fogja azokat nekem és az idősebb mágusoknak.
Mythanthar, legmélyebb köszönetem... és reménykedem, hogy hamarosan egész Cormanthor
visszhangozni fogja ezt a köszönetet. Szeretném, ha kidolgoznád a mythal egy kezdetleges
változatát... nem számít mennyire durva és tökéletlen... hogy bemutathasd az udvar előtt olyan
hamar, amennyire csak lehetséges.
- Így fogok tenni, Nagyrabecsült Uram. - válaszolt Mythanthar mélyen meghajolva. Elfordult
és odafent magasan a Srinshee szemei elkerekedtek. Volt ott vagy nem volt ott kilenc szikra
az öreg mágus feje körül egy pillanatig?
Mindenesetre most semmi sem látszott, A Srinshee elgondolkodó tekintettel figyelte, ahogy
az idős elf az egyik kijáratot rejtő faliszőnyeg felé totyog. Egy pillanattal később újra
elkerekedtek a szemei - és ezúttal az egyik kezében tartott jogar kicsit megugrott, ahogy
kiszabadult belőle a mágia.
Az idős mágus kilépett a faliszőnyegek között és Oluevaera örömmel jegyezte meg, hogy
ketten az Uralkodó legjobb ifjú armathorai közül a helyükre kerülnek mögötte és előtte.
Díszes félkabátjuk, legalábbis amennyire a varázslónő mágus-látása meg tudta mondani,
fémtől védelmező teret alkotott közöttük. Mythanthar saját köpönyege gondot viselhet
bármely ellene küldött varázslatra és a vén elf hamarosan a saját tornyában állhat majd
sértetlenül immáron, hogy az első támadást visszaverték.
A Srinshee zordan nézett le, ahogy az egyik számára ismeretlen vérvonalú, szilvakék tunikába
öltözött udvaronc a falnak támaszkodva lebámult a kezeire. Arca fehér volt és ajkai a rémület
hangtalan kiáltására nyíltak.
A varázslónő jól célzott; az a két kéz most a kortól aszott, karomszerű és csuparánc kézzé
vált... és túl gyengék voltak a hárompengéjű tőr forgatásához, ami most az udvaronc mellett
hevert a padlón.

- El kell ismernem, hogy még mindig elönt a boldogság, ha Duilya sikerére gondolok. -
mondta Alaglossa Tornglara, amint a szolgák hallótávolságon kívülre értek. A két
egyenruhás, felfogadott férfi vitte úrnőjük vásárlásának eredményét és türelmesen őrt is álltak
felette.
- Attól tartok, hogy nem lesz mindenkinek ilyen könnyű dolga. - mormolta Ithrythra
Mornmist Úrhölgy.
- Valóban; láttad az Auglamyr Úrhölgyet? Amaranthae, úgy értem. Olyan csendes és nyugodt
volt ma, mint egy kőszobor; csodálkoznék, ha egy bizonyos Legfelsőbb Udvari Mágus
közeledése az ellenére lenne.
- Nem, - mondta lassan Ithrythra. - másról van szó. Aggódott valaki miatt, de nem önmagáért.
Oda sem figyelt az öltözködésére és szinte óránként küldött el egy-egy Auglamyr inast valami
homályos keresésre. Elveszíthetett valamit... vagy valakit.
- Vajon mi történhetett? - lehelte a Tornglara Úrhölgy és szépséges alakja egy pillanatra
összerázkódott. - Gyanítom, valami komoly dologról lehet szó.
- Már az utcákon is intrikálunk? - A hang, amely megállította őket, félreismerhetetlenül öntelt
volt. Elandorr Waelvor, Cormanthor harmadik legidősebb Házának virága nagyon örült
valaminek.
Fehér villámok díszítette, fekete bársonyzekét viselt élénk lila köpennyel, melynek gallérja
bíborszín selyemmel volt bélelve és mindehhez magas, fekete csizmát húzott. Vékony, nemes
ujjai gyűrűkkel voltak tele és felékszerezett hüvelyű becsületkardjának vége minden lépésnél
a bokáját verdeste. A két hölgy kifejezéstelen arccal nézte közeledését.
Elandorr úgy tűnt észrevette szándékos hallgatagságukat; hátul összekulcsolt kezekkel
körözni kezdett körülöttük.
- Habár üdítő változatosságot jelent látni, hogy a fiatalabb Házak leszármazottjai
érdeklődéssel szemlélik a birodalom eseményeit. - mondta könnyedén. - Figyelmeztetnem
kell önöket, hogy a túl sok beszélgetés a fontos ügyekről akár még rossz, nem, nagyon rosszra
is fordulhat. Nemrég kellett eleget tennem fájdalmas kötelességemnek, hogy rendreutasítsam
a viselkedése miatt Symrustar Úrhölgyet a még szárnyait próbálgató Auglamyr Házból. Talán
hallottatok róla valamit, mivel a pletykák szele megakadályozhatatlanul felkaphatott néhány
morzsát a történtekből, melyeknek magányos voltát úgy tűnik tündéri városunk nem tiszteli...
Hangjának megemelkedett, kutakodó tónusa és megemelt szemöldökei válaszért kiáltottak;
és egy pillanatra elbizonytalanodott, amikor a két nő csak felemelte saját íves szemöldökét és
csendben maradtak.
Szemei idegesen villantak fel, ahogy elfordult és ledobta magáról a két kérdő tekintet súlyát,
köpenye nagy ívben fordult utána. Azután egy színpadias sóhajjal Elandorr a mellkasára tette
a kezét és visszafordult hozzájuk.
- Mélyen érintene, - folytatta szenvedélyesen. - ha hasonlóan tragikus hírek járnák be a várost
a büszke Mommist és Tornglara Házak előkelő hölgyeivel kapcsolatban. Habár az efféle
szerencsétlenség megtörténhet bármely elf nővel, aki nem tudja a helyét és marad ott... az új
Cormanthorban.
- És miféle "új Cormanthor" lesz az, Waelvor Nagyúr? - kérdezte Alaglossa lágyan,
elkerekedett szemekkel és két ujját az ajakaihoz kapva.
- Erről a birodalomról körülöttünk, melyet minden igaz cormanthori ismer és szeret. Ez a
birodalom egy vagy két holdon belül megújul és visszatér a helyes ösvényekre, melyek elég
jók voltak az őseinknek és az előttük élőknek is.
- Megújul? Ki által és hogyan? - csatlakozott Ithrythra is a játékhoz. - A kéjesen kárörvendő
ifjak által?
 Elandorr rámeredt és nemszeretem mosolyra húzta ajkait.
- Nem fogom elfeledni a megjegyzésedet, „Úrhölgy" és annak megfelelően fogok
cselekedni... erre mérget vehetsz!
- Várni fogom, Nagyuram. - válaszolta a Mommist Úrnő és belenyugvóan lehajtotta a fejét.
Közben a szemét forgatta.
Egy mordulással Elandorr felé lépett és felemelte kezét, hogy megüsse - majd hirtelen azon
kapta magát, hogy egy a semmiből megjelenő szolga a Tornglara Úrnő intésére hátrarántja.
Elandorr dühösen nézett körül és meglátta mindkét hölgy szolgáit, akik lassan körülvették,
szemüket rajta tartották és tőröket, ösztökéket fogtak. A Waelvor sarj egy kiáltással
meggyorsította lépteit és kisietett a testek egyre szűkülő szorításából.
A szolgák összezsúfolódtak a két hölgy körül, akik egymásra nézve fedezték fel, hogy
mindkettejük tekintete elsötétült és gyorsan kapkodják a levegőt. Füleik hegye haragtól volt
vörös.
- Veszélyes ellenséget hoztál a fejedre, Ithrythra. - szólalt meg Alaglossa figyelmeztetően.
- Ah, de láttad, hogy mennyit fecsegett valami jövőbeni tervekről a birodalommal
kapcsolatban, csak mert elveszítette a fejét. - válaszolt a Mommist Úrhölgy. Azután a
körülöttük lévő szolgákra nézett. - Köszönöm mindőtöknek. Bátor tett volt közbelépni egy
vitában, amikor biztonságos távolságot is tarthattatok volna.
- Nem, Úrnőm; ez volt a legkevesebb, amit tehettünk, ha még ismerjük a becsületet. -
válaszolt mormolva az egyik idősebb férfi.
Ithrythra rámosolygott.
- Nos, ha bármikor hasonlóan viselkednék, akkor engedélyezem, hogy a sárba lökjetek és
kipróbáljátok azt az ösztökét egyszer vagy kétszer a hátamon!
- Jobb lenne figyelmeztetni az uradat Elandorr esetleges érkezéséről.
 Tizenöt
TALÁN EGY MYTHAL
Lassan elfeledték, hogy Elminstert megölték az elfek, vagy legalábbis majdnem. Ő maga
Mystra kegyelméből szellemként vagy fantomként lebegve járta be Cormanthort, megfosztva
hatalmától és látiiatatlanul - néhányak szerint hasonlóképpen egy nemesenszületett úrnő
számos szolgálójához - Ahogy azon leányokra is, Athalantar utolsó hercegére is a bánat szállt
volna, ha megismeri a hatalmast. Az elfek mestervarázslói hatalmasak voltak azokban a
napokban és gyorsabban szítottak háborút óvatlan mágiájukkal, mint a maiak. Úgy néztek a
körülöttük lévő világra és benne minden emberre, mint játékszerekre, melyeket gyakran,
gyorsan és kegyetlenül lehetett elhasználni. Az elfek egy részénél ez a fajta gondolkodás mára
már egy kicsit megváltozott.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének környékén kiadva

Symrustar meztelen volt, arca a rászáradt vér maszkjától fekete. Az arcába lógó haj
árnyékából bámult előre, de nem látta sem Elminstert, seki pedig mást egész Faerűnből.
Remegő ajkainak sarkából hab buporékolt elő, ahogy négykézláb mászott előre. Ha még
mindig egy teljes elme rejtőzött azok mögött a szemek mögött, akkor Elminster nem látott rá
bizonyítékot.
Talán Elandorr sokkalta kegyetlenebb ellenfél volt, mint amilyennek Symrustar gondolta. El
betegnek érezte magát. Ő tette ezt a nővel azáltal, hogy megnyitotta elméjét és a karjaiba lökte
az elf férfit. Az ő dolga volt, hogy visszacsinálja, ha tudja.
- Hölgyem. - mondta vagy legalábbis megpróbálta. - Symrustar Auglamyr. - szólította meg
még egyszer, tudván, hogy semmilyen zajt nem sikerült kiadnia magából. Talán ha egyenesen
belelebeg a fejébe... vagy ezzel csak még több kárt okoz neki?
A nő előrebukva a fél arcára esett, ahogy felbukott egy vakondtúrásban és El vállat vont.
Hogy is okozhatna neki több kárt? Egy ragadozó megjelenésének veszélye nagyon is valós
volt és csak még valósabbá válik, ahogy közeleg a sötétség. Elminster belebegett a szemek
mögötti, zavaró sötétségbe, megpróbált érzékelni valamit maga körül és közben ismét a nevén
szólította a nőt. Semmi.
El keresztüllebegett az elf nő megkínzott testén és szomorúan nézett végig a meztelen háton,
amikor kicsit eltávolodott. A test folytatta zavarodottan botladozó útját. Semmit sem tehetett.
Jelenlegi állapotában még megsimogatni sem tudja vagy beszélni hozzá. Egy fantom volt
csupán... és Symrustar valószínűleg haldoklott, talán őrült is volt. Esetleg a Srinshee képes
segíteni rajta, de nem tudta, hogy merre keresse Oluevaera Úrhölgyet.
Mystra, kiáltott hangtalanul az erdőnek, segíts meg! Kérlek!
Lebegett, várt, időnként belenézett Symrustar érzéketlen szemeibe de hiába hívta az istennőt
gyakran és hosszan, nem kapott választ. Bizonytalanul lebegett a kaparászva mászó
varázslónő mellett, ahogy az kínokkal telt lassúsággal haladt az erdőben.
Egyszer felnyögött. - Elandorr, ne! - és Elminster remélte, hogy ezt még követik majd
szavak, de a nő csak felnyögött, valami beazonosíthatatlan hangot adott ki majd könnyek
törtek elő a szemeiből... könnyek, melyek végül ismét mormoló hanggá változtak.
Talán Mystra nem hallja őt ebben az állapotában. Istenem, ez ostobaság. Hiszen az istennő
tette ilyenné azután, hogy bolond módjára viselkedett a Dlardrageth Kastély romjai között.
Ha visszarepülne a hegyeken és a sivatagon át abba a Mystra templomba Athalantar
közelében vagy az istennő valamelyik szent helyére, amiről már hallott, talán a papnők
képesek visszaadni a testét.
Persze ha egyáltalán képesek érzékelni őt. Ki mondta, hogy képesek lennének ilyesmire,
amikor még a varázslatokkal együtt élő cormanthori elfek sem képesek rá?
Talán felfedezhetik, ha átsuhan valami varázslaton vagy belibeg egy mágus
laboratóriumába, amikor az éppen egy varázslaton dolgozik, de ha itt hagyja a nőt...
Elkeseredve forgolódott a levegőben, míg végül döntésre jutott. Ha a nőt megtámadják,
megsebesítik vagy meg is ölik, akkor sem tud mást tenni, csak végignézni a dolgot. Ha
visszakapná a testét, akkor biztosan lenne olyan varázslata, amellyel megtalálhatja vagy
legalábbis utánaküldhetne valakit, hogy megmentse; talán a Srinshee. Nem látta sok esélyét
annak, hogy meggyőzze az Auglamyr Házat arról, miszerint neki, a gyűlölt ember
armathornak tudomására jutott, hogy legkedvesebb leányukat Elandorr Waelvor egy
csúszómászó, félőrült állatként az erdőben hagyta.
Nem, semmit sem tehet most Symrustar érdekében. Ha meghal az erdőben, az egyébként
sem olyan, mintha ártatlan lenne, aki semmit sem tett azért, hogy ezt kiérdemelje. Nem, az
istenekre is! Sokszorosan megszolgálta már ezt mielőtt az ember az útjába került és a nő úgy
érezte muszáj eljátszadoznia vele egy kicsit.
De annyira bűnösnek érezte magát a nő jelenlegi állapota miatt, mintha ő törte volna össze a
testét is.
Vissza kell mennie a városba és reménykednie, hogy valakivel tud majd kommunikálni.
Ezzel a gondolattal száguldani kezdett visszafelé az erdőn át, nem törődve vele, hogy
megkerüli a fákat vagy éppen áthatol rajtuk. Véletlenül átrohant egy járőrparancsnok csillogó
páncélján, aki éppen formációba rendezte harcosait a város elhagyásához.
Közeledett az alkony. El végigsuhant egy sor fénygömbön, melyek magasan lebegtek az
egyik utca felett és egyelőre halványan világították meg az alattuk elhaladók arcát. Az egyik
fénygömb szikrázva felvillant, ahogy áthaladt rajta, de a herceg szelleme nem érzett semmit.
Ismét az Uralkodó palotája felé fordult és most fényt látott kiszivárogni egy toronyból, amit
azelőtt észre sem vett. A nap utolsó sugarai éppen végigsimogatták még a kerteket, amikor
lelassított az egyik ablak mellett és benézett. Egy termet látott, melyben az Uralkodó ült egy
székben; láthatólag éppen aludt. A Srinshee egyik karjára támaszkodva beszélt a hat udvari
varázslónőhöz, akik körülülték.
Ha bármilyen reménye is lehet a segítségben Cormanthor vidékén, akkor az bent ül. Szinte
azonnal talált egy résnyire nyitott ablakot, de az egy raktárhelységbe vezetett, mely
olyannyira biztonságosan le volt zárva, hogy még szellemként sem tudott arra továbbhaladni.
Növekvő feszültséget érzett belül, ahogy újra kirobbant az udvarra; minden elpocsékolt idővel
egyre többet veszít a varázslónők közötti beszélgetésből. Végigrohant a fal mentén, amíg rá
nem lelt egy olyan ablakra, melynek „üvege" valójában egy mágikus erőtér volt.
Halovány bizsergést érzett, ahogy áthatolt rajta és majdnem visszafordult a megszilárdulás
reményében, hogy. újra átmenjen rajta, de nem. Később. Most hallgatóznia kell.
Sejtette, melyik szobába kell eljutnia és megérzéseit három bizsergető érzés is
alátámasztotta, ahogy előrehaladt és védelmező varázslatokon suhant át. A Srinshee biztosan
nem akarta, hogy bárki is tanúja legyen a bent folyó eseményeknek.
A szoba ajtaja öreg volt, és masszív, de az évszázadokon át tartó nyi-togatás következtében
termetes rés nyílt az ajtószárny és a keret között.
Elminster izgatottan vágódott át rajta és keresztülsuhant a varázslónők gyűrűjén, hogy hallja
a középen beszélő alacsony elf szavait.
A Srinshee nem adta jelét, hogy megérezte vagy meghallotta volna, amikor a nevét kiáltotta
és egyik kezét áthúzta a varázslónő testén. El egy mély sóhajjal csendes szellemszerűségbe
süppedt és mohón hallgatózva letelepedett az Uralkodó székének üres karfája fölé. Úgy tűnt
-köszönet Mystrának -, hogy a legjobb résznél érkezett.
- Bhuraelea és Mladris - mondta a Srinshee - fogja egyfolytában védelmezni Mythanthar
testét... és mellette magukat is bármely ellenféllel szemben, aki megtámadja őket. Emmyth
köpönyege jobb, mint bármelyikünké és én csak egyetlen kiegészítést tudok javasolni.
Sylmae; idézd meg a megfigyelés hálóját Emmyth köpönyege köré, ahogy tanítottam. Te és
Holone azután csak figyelitek. Visszacsap bárkire, aki varázslatokkal akarja áttörni, de az
efféle támadóknak szintén jól felépített köpönyege lesz, és ettől még nem fognak megsérülni.
Nem akarom, hogy ti ketten megtámadjátok őket, csak egyszerűen tudjátok meg a kilétüket,
és közöljétek velünk, amilyen hamar csak lehet.
- Akkor ebből is kimaradunk - mondta Ajhalanda szomorkásán és magára meg a mellette ülő
varázslónőre mutatott.
- Nem annyira. - folytatta a Srinshee mosolyogva. - A ti feladatotok lesz használni egy
varázst, amely kihallgat mindenkit a birodalomban, aki kimondja az „Emmyth" vagy a
„Mythanthar" nevet, esetleg „Iydril" Nagyúrét. Habár gyanítom, hogy nem sok Cormyth
emlékszik ma már erre a megszólításra. Azonosítsátok őket, próbáljátok kihallgatni a
beszélgetést és jelentsétek, amint tudjátok.
- Egyéb? - kérdezte Holone kicsit fáradt hangon.
- Tudom milyen fiatalnak lenni és égni a tettvágytól. - mondta lágyan a Srinshee. - Figyelni és
hallgatózni a legkeményebb feladat, hölgyeim. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha négy napkelte
után ugyanitt találkozunk és cserélünk.
- És te mit fogsz csinálni? - kérdezte Sylmae egy bólintással nyugtázva a megfiatalodott
varázslónő tervét.
- Őrzöm az Uralkodót, természetesen. - mosolyodott el újra Oluevaera. - Valakinek kell.
Az ajkak meggörbültek, ahogy a Srinshee egy félmosollyal az arcán végignézett a társaság
tagjain és egyesével megkapta azok beleegyező biccentését.
- Tudom, hogy már alig várjátok, hogy szabadon cselekedhessetek, ti hatan, - tette hozzá. - de
gyanítom hamarosan elérkezik az az idő is. Akkor, amikor az idősebb Házak észreveszik,
hogy a mythal felfedi az ő varázslataikat és titkos cselekedeteiket. A gondjaink hirtelen
megszaporodnak majd.
- Milyen messzire mehetnek el ezek a „gondok"? Akár a varázscsatáig is? - kérdezte Holone
csendesen.
- El is mennek addig, húgom, biztosan elmennek. - válaszolt a Srinshee. - Szabadon tegyetek
úgy, ahogy szükségesnek érzitek; zúzzátok halálra az ellenfeleket, ha ez kell. Ne habozzatok
lecsapni bármely Cormanthorira, akinek a szándékaiban bizonyosak vagytok, aki az Uralkodó
vagy a mythal megalkotása ellen tesz. Birodalmunk jövője most a legfontosabb, nem számít
mibe kerül.
A varázslónők komor csendben bólintottak. Az Uralkodó ezt a pillanatot választotta, hogy
horkantson egyet és a Srinshee olyan csúnyán nézett rá, hogy a körülötte ülők akaratlanul is
elmosolyodtak.
- Siessetek! - utasította őket csillogó szemekkel. - Ti vagytok Cormanthor és jövőjének őrzői.
Menjetek és győzzetek!
- Varázslatok Királynője, - Sylmae egy harcos férfit utánozva a mellkasára csapott. - győzni
fogunk!
Természetesen ez is az előbbihez hasonló hatást váltott ki; vidám kacaj támadt a varázslónők
között és örvénylő hajforgatagtól körülvéve dolgukra indultak hosszú lábaikon. El rövid,
szomorú pillantást vetett a legidősebb elfre, aki a többiekhez hasonlóan még mindig nem
hallotta meg kiáltását. Azután elfordult és követte a Bhuraelea nevű varázslónőt, miközben az
övével együtt szemügyre vette és megpróbálta megjegyezni Mladris vonásait.
A két varázslónő együtt indult el a palota egyik átjáróján át egy szélvihar sebességével.
- Enni kellene valamit, nem gondolod? - kérdezte Bhuraelea társától, ahogy áthaladtak az
utolsó védelmező varázslaton is és láthatatlanná váltak. Elminster közelebb lebegve
megkönnyebbülten fedezte fel, hogy számára láthatóak maradtak, habár testüket kékes
csillogás itatta át, mint amikor a téli csillagfény visszatükröződik a hóról.
- Hoztam valamennyi ételt magammal. - válaszolt Mladris. - Majd megidézem, mielőtt
átlépünk Mythanthar első védővarázsán. - meg-vakargatta az orrát. - Várj, amíg meglátod a
tornyát. Néhány idősebb férfi szerint inkább egy „szeméthalom", mint kényelmes otthon.

*****

A két varázslónő elköltött némi mentavizet és hideg grízpitét, mielőtt átléptek volna
Mythanthar inkább romhalmaznak nevezhető varázstornyának első védelmező bűbáján. A
Csillaghullás Tornya egy hosszúkás, füves domb tetején helyezkedett el egy épülettel, aminek
egyik oldalát számos ablak borította, északi része pedig a toronynak adott helyet. Udvarát
túlburjánzott gaz borította, erdei aljnövényzet és kidőlt fák, melyek olyanok voltak, mintha az
égből lezuhant óriások ujjai lettek volna.
- Istenek és hősök! - mormolta Bhuraelea. - Egy lopakodó ellenféllel szemben egy egész sereg
kellene a védekezéshez.
- Ez vagyunk mi. - értett egyet Mladris vidáman. - Hálás leszek az isteneknek, hogy az
ellenfeleink nem szeretnek lopakodni. Szívesebben törik át a védelmet birodalomrengető
varázslatokkal.
- Három védelem... nem, négy. Ez sok robbantgatást jelent majd. - mondta Bhuraelea az ujjait
nyalogatva a pite után. Fény villant fel egy pillanatra az egyik magasan lévő toronyablakban.
- Itthon van — mondta Mladris.
Bhuraelea vágott egy grimaszt.
- Talán már azóta „itthon" van, mióta kilépett az Udvar Terméből. - válaszolta. - Oluevaera
Úrnő szerint kicsit több, mint szórakozott. Meztelenül körültáncolhatjuk és pajzán dalokat
kiabálhatunk a fülébe, azután csak annyit mormolna, hogy szép és jó dolog ilyen tüzes ifjakat
tudni maga mellett, de lennénk szívesek odaadni neki ezt vagy azt a keveréket?
- Ó, istenek, - kezdte Mladris szemforgatva. - adjátok, hogy ne érjek meg olyan öreg kort,
hogy ilyen legyek.
Valahonnan az üres levegőből és nagyon közelről egy hűvös hang válaszolt neki.
- Megkapod.
Egy pillanattal később Faerűn számtalan villám fényével robbant fel a két levegő után
kapkodó, tántorgó varázslónő körül. Mladris és Bhuraelea felemelkedett a levegőbe és a
támadás ereje hátradobta őket a bokrok közé, miközben füst göndörödött ki az ajkaik közül és
szemeik helyén mintha lángnyelvek csaptak volna ki.
Még Elminster is meglepődött rajta, hogy hogyan nem látta meg a kegyetlen tekintetű elf
mágust, aki most szilárdult meg egy bosszúszomjas ködalakból, ami a kert felett lebegett.
Fények ébredtek és örvénylettek, hogy csatlakozzanak a megszilárduló varázsló testéhez.
Miközben egyre valósabbá vált, folytatta a két köhögő varázslónő gyilkolását villámaival,
nem hagyva időt nekik a visszavágásra vagy a menekülésre.
Szikrák zuhataga csapott ki az elf kezeiből, ahogy előbbre lépett a levegőben, közben arcán
elégedett kifejezés jelent meg. El szúró fájdalmat érzett, ahogy a szikrák áthatoltak rajta és
kialudtak. A mágus körül forgolódott és tehetetlenségében üvöltözni kezdett.
A legbelső varázsvédelem nem védelem volt valójában, hanem a mágus ködszerű formája,
aki csak a megfelelő pillanatot várta, hogy lecsapjon.
- Haemir Waelvor, szolgálatukra. - mondta az elf varázsló a két nőnek, akik megtört és
remegő testtel vonaglottak kínjukban a földön. - A Starym Ház úgy tűnik késik egy kicsit...
talán azt szeretné, ha elvégezném a piszkos munkát mielőtt megjelenik. Nem számít, most,
hogy már enyém az életerőtök, amivel táplálhatom a varázspajzsomat. Azért jöttetek, hogy
megvédjetek a féleszű. dadogó Mythanthart? Kár, hogy dolgotok végezetlenül fogtok
meghalni.
Bhuraelea sikeresen kinyögött valami ellenkezésfélét; közben kis fekete lángnyelvek csaptak
ki az ajkai közül. Mladris ernyedten és csendesen feküdt, szemei sötéten bámultak a semmibe.
Csak a nyakán lüktető erek mutatták, hogy még él.
Elminster úgy érezte, hogy haragja élénkvörös hullámként borítja el elméjét. Szembefordult
a mágussal, hagyta haragját rázkódó energiává növekedni, ami végül egy hosszú, hangtalan
rohamban tört ki. Keresztülszáguldott a varázslónők felé csapkodó villámokon a Waelvor
mágus felé.
Félúton hangtalan üvöltéssel görbült meg szellemteste meglepetésében és kínjában. Érzi a
villámokat! Használójuk is láthatta és érezhette a találkozást; Haemir szemei elkeskenyedtek,
ahogy látta saját villámait elhalványodni. Mi vonta el őket a varázslónőktől?
A Waelvor ajkai elkeskenyedtek. A vén Mythanthar lenne az vagy egy másik bolond?
Keveset számít. Üvöltött valamit és intett egyik kezével, mire egy tucatnyi pörgő-forgó penge
jelent meg a levegőben és lecsaptak a zavar középpontjára.
Elminster látta, ahogy a pengék megjelennek körülötte és fájdalmasan kimerülve
kiemelkedett a villámok közül. Azok energiájának egy része még átfutott rajta, kellemetlen
bizsergést hagyva maga után és szikrákat kényszerítve ki szemein és száján.
A Waelvor mágus szemei elkerekedtek, amikor meglátta, hogy villámai egy elf - vagy talán
emberi? - alak körül sercegnek fel egy pillanattal azelőtt, hogy az nekiment volna.
Elminster minden erejével csapott le; próbálta haragjának minden energiáját beleadni a
támadásba. Amikor megérintette a mágust, nem érzett szilárd ellenállást, csak a villámokéhoz
hasonló bizsergést, amely végiggördült testén és hirtelen kínt, ahogy a varázsló védelmező
köpönyege megpróbálta széttépni, fantommá tenni, amilyen most volt.
Amíg Elminster a levegőben pörgött kínjában hangtalanul sikoltva, Haemir Waelvor
megrázta a fejét és felüvöltött, ahogy saját villámainak némelyike visszafordulva kegyetlenül
a testébe martak. Szembogarai elfelhősödtek és fehér opálokként kezdtek szikrázni -
Elminster ránézve évekkel visszament a múltba és egy ember mágust látott, akit a saját
összezavaró varázslata támadott meg.
El megrázta a fejét, majd újra felsikoltott, próbálva erőt venni kínoktól rázkódó
szellemtestén. Szóval megsebezheti - vagy legalábbis fájdalmat és zavarodottságot okozhat -,
ha átmegy valakin.
Remegve távolabb lebegett, hogy jobban lásson, tudván, hogy semmit sem tud tenni a két
varázslónő megmentéséért, akik ernyedten feküdtek, ahogy a villámok otthagyták őket.
Tudnia kellene, hogy mennyi ideig tart felépülni egy mágusnak - ha egy éppen használt
varázslata összeomlik és elpocsékolta mágiáját. Újra végig kell mennie majd az iménti
kínokon.
Mystra, add, hogy sokáig tartson, mire felépül, mondta imádkozva. De úgy tűnt, hogy
Mystra ma nem igazán akart odafigyelni rá; Haemir már tántorogva tapogatta maga körül a
növényeket támaszért és gyengén átkozódott. El összeszedte akaraterejét, hogy ismét
átsuhanjon a mágus restén, de szerette volna tudni, hogy ezzel vajon miféle kárt fog az elfnek
okozni. És nem motyogott valamit ez a Waelvor a Starym Ház küldöttjének érkezéséről is?
Jobbnak tűnt nem láthatónak lenni, amikor egy csapat kegyetlen mágus jelenik majd meg bajt
keresve.
Haemir Waelvor hevesen rázta a fejét, hogy kitisztítsa és szitkozódása is kezdett erőre kapni.
Úgy tűnt, hogy mindjárt jobban lesz, míg egy bizonyos szellemlény még mindig fájdalmakat
és kimerültséget érzett.
Mystra biztosan megátkozta. A mágus elindult, hogy kimerítse a két tehetetlen varázslónő
életerejét, miközben Athalantar utolsó hercege fölöttük lebegett képtelenül arra, hogy
megállítsa!
Hát persze, ötlött fel Elminsterben a gondolat hirtelen. A dolgok rosszabbra is
fordulhatnának - sokkal rosszabbra. Például most.
Mythanthar tornyának védelmei, egyik a másik után, csendes rengéssel elhalványodtak.
Szikrák csaptak szét egy pontból, ahonnan a pajzsok elhalása megindult. Az egész
középpontja úgy tűnt, mintha egy fekete lángokkal égő tűz lenne, ami lágyan siklott keresztül
a védelmező burkokon, majd elhalványodva felfedett három magas, elf férfit.
Lángszínű talárjaik szárnyaira kettős lezuhanó sárkányt hímeztek. A Starym Ház is
megérkezett.
- Üdvözlet, Waelvor Nagyúr. - mondta az egyik bársonyos hangon, ahogy hárman együtt
közeledtek, a levegő körülöttük felsőbbrendűségtől volt nehéz. - Miféle akadályba ütköztél
itt, az üres éjszakában? A hölgyek szembeszegülnek talán a kívánságaiddal?
- Egy őrzőszellem. - sziszegte Haemir, szemei kíntól és haragtól szikráztak. - Itt várt és
megtámadott. Legyőztem, de a kín még itt maradt. És az urak hogy vannak ezen a szép estén?
- Unatkozunk. - válaszolta egyikük nyersen. - Arra gondoltunk, hogy talán egy vén bolond
elszórakoztathat minket egy kicsit és úgv döntöttünk, hogy meglátogatjuk.
Megindult az épület felé és a másik két Starym követte; ujjaikat már nagyhatalmú harci
varázslatok bonyolult mintáinak szövésére mozdították. Oda sem nézve mentek el a Waelvor
varázsló és a két meggyötört varázslónő mellett. Elminster attól tartva, hogy haragját a
varázslónőkre ereszti Haemir közelébe lebegett és figyelte, ahogy a három Starym lecsap.
Az egyik varázsló felfedett tenyeréből fehér lángok törtek előre és fel, a csillagok felé, hogy
három nyakszerű csóvává szakadjanak, melyek végén hatalmas, sárkányszerű fejek jelentek
meg. Nyugtalanul megrázták magukat és előrehajoltak, hogy beleharapjanak az öreg
kőtoronyba. Ahol a fogak megérintették, ott a kövek csendesen eltűntek, semmivé foszlottak
és felfedték a mögöttük rejlő szobákat.
A második varázsló ujjai hegyéből vörös lánglándzsák csaptak előre és ugrottak be az imént
felnyitott szobákba Mythanthar tornyában, hogy mágiával átitatott dolgokat keressenek.
Némelyik ilyen dolog szikraesőt szórva felrobbant tőlük, ami megrázta a Csillaghullás
Tornyát és kőszilánkokkal szórta tele a gyülekező sötétséget. Mások csak lángra kaptak és
tűzörvényekként maradtak ott, ahová a Starym mágiája szögezte Őket.
A harmadik varázsló kezeiből zöld köd szivárgott ki, fogakat és karmos végtagokat növesztett
a torony felé lebegve, hogy Mythanthart felkutassa.
Egy vagy két lélegzetnyi idővel azután, hogy a dolog belebegett a toronyba, lilás
fényvillanás jött annak mélyéről és egy sugárban kicsapva magával hozta a karmos lény
maradványait is. Haemir Waelvor figyelte, ahogy a szörnyeteg pörögve néhány távoli bokorba
csapódik és félelmében átkozódni kezdett. A három Starym mágus hátrébb ugrott a toronytól,
ahogy a lilás fény ujjakat növesztve feléjük csapott, majd követni kezdte őket.
A védelmező köpönyegek láthatóvá váltak egy pillanatra, ahogy a fényujjak elérték őket. Az
egyik mágus felnyögve széttárta karjait miközben köpönyege körülötte lilává vált. Feketés
füst vette körül, majd összerogyott és fekve maradt.
A másik kettő megfordulva odakiáltott valamit egymásnak, amit El nem hallott rendesen;
hangjuk magas volt és rémülettől torz. Úgy tűnt, hogy a vén bolond több szórakozást képes
nyújtani nekik, mint amennyit feltételeztek.
Az elesett Starym teste még szikrákat köpött és fények vonaglottak körülötte, ahogy
előkészített varázslatai elhaltak. Feje fájdalmasan bukott át egy fatörzsön, de ahol teste a
földet érte, ott lassan gőzölögve beleolvadt.
A Waelvor csodálkozva nézte, de a másik két Starym nem foglalkozott testvérükkel; sietve
szórták előre a varázslatokat. Fényujjak jöttek és a két elf körül a levegő sisteregve
felbugyborékolt, mint amikor hideg vizet öntenek a forró olajba. Kis fényvillanások csillantak
meg itt is és ott is, ahogy a két Starym egy bonyolult varázslat mozdulatait mutogatta.
Ahogy az ikermágia életre kelt, két csillogó, sápadtzöld fényfelhő jelent meg a két varázsló
felett eléggé világítva ahhoz, hogy az izzadtságcseppek is látszanak a megfeszülő nyakakon és
a mormogó állkapcsokon.
Azután csendesen átalakulva az egyik felhő gömbformát vett fel és forogni kezdett előttük.
Egy pillanattal később egy második követte és már két nyers energiagömb függött a két
Starym előtt a levegőben.
Haemir újra szitkozódott, alakja élesen és fehéren rajzolódott ki az éjszaka háttere előtt,
mintha tejes márványból lenne.
Vörös köd ömlött ki a tépett toronyfalon és indult a behatolók felé. Azok közben sietve
dobálták be a fénygömbökbe az összes jogart, pálcát, ékkövet és minden más mágikus tárgyat,
amit csak magukkal hoztak. Minden tárgy ott maradt lebegve a gömbökben, könnyedén
körbekörbe járva.
A vörös köd már alig néhány lábnyira volt tőlük, amikor az egyik Starym egy egyszerű, de
dallamosan csengő szót kiáltott. - talán egy nevet - és minden tárgy ami a fényes gömbje
belsejében lebegett egyszerre apró darabokra hullott volna, akkora energia szabadult fel.
Szikrázó csillagokkal telt sötét szakadék nyílt a levegőben és magába szippantott mindent,
ami körülötte volt; a fénygömböt, a benne lebegő tárgyakat, a vörös ködöt, a kert egy részét és
még a Starym mágusok előtt álló épület egyik falát is mielőtt egy hangos sóhajjal a hasadék
bezárult.
A másik Starym varázsló diadalmasan felröhögött mielőtt kimondta a szót, amely
felébresztette az ő gömbjében lévő varázstárgyak hatalmát.
Azok felemelkedtek, mint felriasztott legyek egy dögevő hátáról egy forró napon, majd a
torony felé fordulva egyszerre köpték előre halálos tölteteiket fényes fénysugarak formájában.
Félrehajló villámok jöttek és kövek záporoztak, majd színes porfelhő támadt, ahogy valami
ősi mágia vagy hasonló semmisült meg a csapástól.
A hasadék, mely ekkor nyílt, jóval kisebb volt és csak a tárgyakat szippantotta magába a
fénygömbbel együtt mielőtt eltűnt volna. Nem kétséges, hogy a varázslatnak valahogy így
kellett működnie.
A két Starym már újra a kezeiket mozgatták és szőni kezdtek valami ismeretlen - de minden
bizonnyal erős - mágiát, miközben a torony maradványaira bámultak. Egyforma
arckifejezésük alapján valószínűleg látták Mythanthart, aki még mindig túlságosan is aktív
lehetett.
Elminster döntésre jutott. Alacsonyan lebegve az elsötétedett kert felett lendületet vett és
keresztülszáguldott Haemir Waelvor testén. Ezúttal a találkozás olyan volt, mint nekimenni
egy nagyon is szilárdra alkotott ládának; hangtalanul felsikoltott. Áthatolt a mágus testén és
eldobott dárdaként vágódott egyenesen a legközelebbi Starym felé. A becsapódástól pörögve
szállt el az éjszakában, kínjában rázkódva, mely elállította volna lélegzetét, ha lett volna, de
így szellemként csak kápráztató, aranyszínű ködöt látott felörvényleni maga körül.
Ugyanakkor azonban megelégedés is eltöltötte látván, hogy a Starym mágus gurulva zuhan a
földre, a fejét szorongatja és vonaglik. A másik varázsló hitetlenkedve bámult a társára és így
nem láthatta maga mögött a megfeketedett alakot kiemelkedni a toronyból, aki füstnyomot
hagyott a levegőben, amerre ment. Egy elf, aki csak Mythanthar lehetett.
A vén elf megfordult és lenézett a pöttöm lángnyelvekre, melyek most az összezúzott torony
kövei közül ugráltak elő és kacsintgattak vissza rá. Fejét rázva a még álló varázslóra mutatott
egyik ujjával és - ahogy a Starym gyanút fogva megpördült - eltűnt.
Egy pillanattal később aranyszínű gömb ugrott elő a levegőből és a Starym mágus felé
ugrott, hogy beborítsa a mellkasát.
Amikor egy pillanattal később a gömb ismét eltűnt, magával vitte a varázsló felsőtestének
egy részét is, csupán remegő és vonagló végtagokat hagyva maga után. A lábak még tettek
egy botladozó lépést majd eldőlve különváltak és két különböző irányban dőltek el.
- Te!
A kiáltás egyszerre volt dühös és rémült. El megfordult, még mindig le volt lassulva és
elméje eltompult a találkozásoktól. Hirtelen rádöbbent, hogy a földön négykézláb botladozó,
túlélő Starym őhozzá szólt. Az elf látja a szellemtestét!
Ha életben maradna és eljutna Oluevaera Úrnőhöz, hogy elmondja neki...
A Starym felállt, gonosz szavakat köpött felé és felemelte kezeit a varázslathoz, amit El is
ismert. Az emberek "meteoresőnek" nevezték.
- Mystra, légy most velem. - mormolta Athalantar utolsó hercege, ahogy a négy harsogó
lánggömb megjelent előtte és felé száguldva felrobbant.
Az utolsó dolog, amit Elminster még látott, az a Waelvor teste volt, amint hamuvá válik
miközben tehetetlenül felé mászik a földön. Az üvöltő lángnyelvek mindent beborítottak
körülötte, a világ vörösre változott. Faerűn hirtelen elhalványodott, forogni kezdett majd
végleg elolvadt a tűzben.
 Tizenhat
MASZKOS MÁGUSOK
A Nép Elminster Aumar felé nézett és látták őt, de nem értették, hogy mit látnak. Ő volt az
első rohama az új szélnek, melyet Mystra küldött feléjük. Cormanthor olyan volt, mint egy
régi és hatalmas fal, mely ellen képes állni a változás efféle szelének évszázadokon át, amíg
elf építői el nem felejtik, hogy megépült és valaha is volt más célja, mint akadályozni a dolgok
menetét. El fog jönni az a nap, amikor az ilyen falak megreszketnek és láthatatlan, anyagtalan
szelek döntik le őket. Ez mindig megtörténik.
Az a nap eljött a birodalomba Elminster Aumar, Cormanthor lovagjának megérkeztével - de
a fal nem akart tudatára ébredni és meg akarta várni, amíg minden egyes köve külön-külön
földet ér és darabokra törik mielőtt felismerné a saját helyzetét. A fal akkor dőlt el, amikor
megszületett a Mythal. De a fal kövei, lévén elf munka, még csodálkozva lógtak az üres le-
vegőben egy darabig...
Shalheira Talandren, Nyárcsillag Nemes Elf Enekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű, De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki

Csillagok úsztak odafent és szemek csillantak meg odalent, Elminster megdermedt

miközben a tudatra ébredésért küzdött. Szemek? Megfordult - vagy legalábbis azt gondolta,
hogy megfordul - hogy jobban lásson. Az éjszaka körülötte lassan kitisztult.
Igen, határozottan szemek voltak. Pislogó és csillogó szemek, melyek villogva hol
megjelentek, hol eltűntek egy folyamatosan fénylő ködben, ahogy Cormanthor unatkozó elfjei
hallották a legutóbbi izgalmas híreket és összegyűltek, hogy szemtanúi legyenek az
eredménynek, persze biztonságos távolságból.
Néhányan, akik a jobban látás érdekében felemelkedtek a levegőbe és felfedezték a csillagos
égen az ember formájú törést, ami mozdulatlanul lebegett át felettük. Elminster volt az - egy
tépett, ember-alakú köd, ami érzéketlenül és mozdulatlanul függött Mythanthar tornyának
megtépázott kövei felett.
Toronyból kiesett, még mindig füstölgő kövek gőze volt az a szemgolyók tengere, amit
Elminster először látott. A távolabb lévő elfek a füst segítségével fürkészték az öreg
Mythanthar még megmaradt mágiájának minden részletét.
Ahogy a herceg ezt a szemtengert nézte, amint kisebb-nagyobb érdeklődéssel pislog, lassan
ismét tudatára ébredt saját magának.
Két Starym halt itt meg, de a harmadiknak nem volt nyoma. A két varázslónő teste is eltűnt;
El remélte, hogy a Srinshee vitte el innen őket, hogy biztonságban felgyógyulhassanak mielőtt
még valami kevésbé barátságos elf talál rájuk.
A lebegő szempárok közül kettő hirtelen elindult, hogy megnézze ugyanazt a valamit,
mintha az némi érdeklődést váltott volna ki belőlük. Elminster lentebb lebegett, hogy
immáron több, meglepetten pislogó szemgolyó között ő is odanézzen.
A két szempár a semmibe bámult. Vagy inkább valami eltorzult és megégetett dologra, ami
semmit teremtett maga körül.
Egy csavart vonal vagy egy spirál volt, ami céltudatosan mozogva a romok között hol egy
polcot kapott fel, hol egy kupac törött követ. Amikor a szilárd tárgyak elérték a spirál alját,
akkor eltűntek, talán el lettek szállítva valahová.
El közelebb lebegett, hogy lássa mi tűnik el. Kövek, igen, de csak hogy megtisztuljon az út
az alattuk rejtőzködő térhez. A térhez, melyben - igen, mágia! Egy egész rakás
megrongálódott tárgy darabjai lebegtek vagy hevertek ott... az örvénylő köd magába
szippantott mindent, amit az öreg Mythanthar a varázslataihoz használt vagy varázslatokat
raktározott el bennük.
Talán ez a köd maga Mythanthar lehetett, aki összeszedi a dolgait és biztonságos helyre
viszi, mielőtt még valami kevésbé szívbajos és erkölcsös Cormyth elméjébe ötlik egy hasonló
ötlet? Vagy talán egy másik mester keze lehet benne?
Úgy tűnt, hogy köd tudja, hol találhat mágikus dolgokat. Elminster figyelte, ahogy
mélyebbre ássa magát egy másik kőhalomnál a sarokban, hogy megkeresse, ami az asztalon
heverhetett azelőtt. Azután...
El közelebb lebegett, hogy végignézzen a romokon és rájöjjön, hogy a varázslat mi után
kutat. Volt ott egy...
Hirtelen füstszalagok kezdtek örvényleni Elminster körül és Faerűn elhalványodott tőlük. A
mágikus gyűjtögető közelebb csalta és rá várt egy meghasadt padló felett, mintha csak az
alsóbb szinten kutatna. Miden örvényleni látszott és Elminster hangosan felsóhajtott. Mi jöhet
még?
Mystra, szólította az istennőt szinte panaszosán, ahogy magába rán-totta az elsötétedő és
pörgő-forgó máshol, mikor kezdődik, a feladatom? És a figyelő csillagokra kérdem, mi LESZ
az?

*****

Hosszan, hosszan forgott a ködben, mígnem szinte el is feledte már, hogy milyen az a
nyugalom és nem igazán emlékezett a fényre sem. Rémület markolt a szívébe és az elméjébe,
megpróbált sikoltani vagy legalább zokogni, de nem tudott.
Az örvénylés folytatódott valami végtelen semmin keresztül, mely érzéketlen volt a
kiáltásokra, amiket megpróbált kierőszakolni magából. Úgy tűnt, a semmit egy cseppet sem
érdekli, ha egy valaha Elminsternek nevezett ember szelleme is ott örvénylik benne holmi
mágiától odarángatva.
Most már végképp felfedezhetetlen és hatalom nélküli volt.
Ha már semmit sem tud tenni, akkor mi miatt aggódjon? Igyekezett és szerette az istennőt;
sorsa most már teljesen Mystra kezében van. A kezekben, melyeket nemesnek ismert meg,
melyek egy olyasvalakihez tartoztak, aki bölcsebbnek tűnt annál, mintsem félredobjon egy
eszközt, aminek még hasznát vehetné.
Mintha csak a gondolat következtében történne, fény robbant fel Elminster körül és színek
sokasága jött. A füstszerű ketrec, amiben eddig forgott, most kékes, ködszerű térré változott
és ő elindult benne egy fényesebb, csillogóbb láthatár felé. Emelkedett? Úgy tűnt igen, ahogy
átvágott a csillogó kék ködön a...
Egy terembe, amit azelőtt még sohasem látott. A padlót csillogó fekete márványtenger
alkotta, a falak magasak és a mennyezet boltozatos. Egy varázshasználó terem és benne egy
elf mágus lebegett soványán és bonyolult táncot járó, sápadt ujjakkal.
Egy maszkot viselő mágus, akinek a szemei meglepetten villantak fel, ahogy El hirtelen
megjelent.
A füstszerű vonalak még mindig Elminster körül örvénylettek és keresztülvitték a termen,
ahol fehér fénygömb lebegett a saját ködjét árasztva magából, mintha könnyezne.
A mágus figyelte, ahogy El tehetetlenül pörögve halad át a termen és belezuhan a fehér
fénybe. A füstszerű spirál beleolvadt a gömbbe és bebörtönözve otthagyta az ember-
szellemet. Elminster megpróbált előrelebegni, de megállította a gömb íves fala, aminek
szilárdsága a kövekével vetekedett és minden próbálkozása csupán egy ugráló utazás részévé
vált a fal mentén.
 Lassan megállt és szembenézett a fény forrásával; a maszkos mágus közelebb lebegett, feje
szemlélődve oldalra billent.
- Mit találtunk? - kérdezte a névtelen elf magas, de hűvös hangon. - Egy élőhalott ember?
Vagy... valami érdekesebb?
Elminster köszöntő mozdulattal bólintott, mint egyik egyenrangú a másiknak, de nem szólt.
A szemek körüli félmaszk olyannak látszott, mintha viselője bőre tartaná a helyén és azzal
együtt mozogna is. Mögötte egy nemes ívű szemöldök emelkedett meg csodálkozva.
- Van valami, amit minden gondolkodó lénytől megkívánok, akivel találkozom: a neve. -
mondta az elf laposan. - Akik ellenállnak, azokat elpusztítom. Válassz gyorsan vagy én fogok
helyetted választani. - El vállat vont.
- A nevem nem titok senki előtt. - válaszolta és hangja végigzengett a termen. Legalább itt
hallották szavait. - Elminster Aumar vagyok, herceg Athalantar emberbirodalmában és az
Uralkodó által kinevezett armathor Cormanthorban. Mágiával foglalkozom. Emellett úgy
tűnik tehetségem van abban is, hogy felmérgeljek bármely elfet, akivel találkozom.
Az elf mágus hűvösen elmosolyodott és egyetértőén bólintott.
- Csakugyan. Jelen alakodat önkéntesen vállaltad? Talán alkalmas kikémlelni az elf mágiát?
- Nem - válaszolta El ösztönösen. - és gyakorlatilag... nem.
- Akkor hát hogyan kerültél a neves elf mágus, Mythanthar lerombolt otthonába? Vele
dolgoztál?
- Nem. És nem tettem fogadalmat Cormanthor egyetlen varázslójának sem. - El kételkedett
benne, hogy a mágus varázslóként tekintene az Uralkodóra és a Srinshee egy „varázslónő"
volt.
- Nem szokásom kétszer is megkérdezni ugyanazt a kérdést és te nagyon is a hatalmamban
vagy. - A maszkos mágus egy lábnyival vagy talán kicsivel többel közelebb lebegett.
El megemelte egyik szemöldökét.
- És kinek a hatalma az? Nevet a névért, ez tudtommal a Népnél is ugyanúgy szokás, mint az
embereknél.
A maszkos mágus úgy tűnt, mint aki el akar mosolyodni.
- Nevezz a Maszkosnak. Ne szólalj meg, csak ha kérdezlek, máskülönben névtelen porrá
bomlasztalak.
El vállat vont. - A válaszom, attól tartok, nem fed fel sokat, ahogyan a neved sem. Az
egyszerű kíváncsiság vitt oda, ahogy Cormanthor elfjeinek felét is, legalábbis úgy tűnt a
számtalan lebegő szempárból.
A maszkos mágus ezúttal valóban elmosolyodott.
- És mi volt az, ami a te kíváncsiságodat táplálta?
- Két varázslónő szépsége - válaszolta El. - Látni szerettem volna, hogy hová mennek, talán
megismerni a nevüket és hogy hol laknak.
A Maszkos mosolya hűvösebb lett valamivel.
- Úgy érzed, az elf nők megfelelő társai lehetnek az ember férfiaknak?
- Nem gondoltam ilyesmire - válaszolt Elminster könnyedén. - Mint a legtöbb férfit, engem is
vonz a szépség, bárhol találkozzam is vele. Mint a legtöbb elf, én sem látok semmi ártalmasat
abban, hogy nézem, amit nem kaphatok meg vagy a helyet, ahová nem merek belépni.
A Maszkos halványan bólintott.
- A legtöbb cormanthori úgy tekint a körülöttünk lévő teremre, mint ahová nem mernek
belépni. És igazuk is van: ide belépni az életükbe kerülhet.
- És döntésre jutottál már az én belépésem ügyében? - kérdezte Elminster nyugodtan. - vagy a
döntés már akkor megszületett, amikor „begyűjtöttél" a romoknál?
Az elf mágus vállat vont.
- Könnyedén elpusztíthatlak. Mint látható fantom, csak kémkedésre és hírvivőnek vagy
használható... és könnyedén félresöpörhetnek a megfelelő varázslatokkal. Azonban mint egész
ember talán jó szolgálatot tehetnél.
- Mint akarattal bíró segítség? - kérdezett ismét El. - Vagy mint elméjétől megfosztott
szolga? - A Maszkos keskeny ajkai tovább vékonyodtak, ahogy mosolya szélesedett.
- Nem szoktam felfigyelni még az ellenfeleim arcátlanságára sem, ember... kivéve a
tanoncaimat.
Csend borult a teremre egy hosszú pillanatig. Egy nagyon hosszú pillanatig.
Nos, Mystra? A csendes kérelem, hogy az istennő vezérelje, mintha válaszra lelt volna a
Maszkos egy akaratlan mozdulatában és Elminster bólintott. Rendben van.
- Tanoncok? - kérdezte a fiú épp csak egy lélegzetvételnyivel azelőtt, hogy habozása
végzetesen hosszúra nyúlt volna. - Kijavítanál, kérlek, ha esetleg rosszul értelmeztem, de ez
nem egy ajánlat... mester?
A Maszkos most valamivel melegebben mosolygott.
- Jól értetted. Elfogadod?
- El. Még sokat kell tanulnom a mágiáról és közben szeretném, ha olyasvalaki vezetne, akit
tisztelhetek.
A Maszkos semmit sem válaszolt és a mosolya is eltűnt, de mintha elégedett kifejezés ült
volna ki az arcára, amikor elfordult.
- Néhány munkaigényesebb varázslat szükséges ahhoz, hogy visszaadjam eredeti formádat. -
szólt hátra a válla felett, ahogy az egyik falhoz ment és megérintette. Nézte, ahogy egy foltos,
tépett szélű posztócsomag lebeg ki a fai egy része mögött hirtelen felfedett sötétségből.
Ide-oda nyúlkálva kotort be a csomagból előbukkanó edények és üvegek közé.
- Maradj nyugton, amíg azt nem mondom, hogy megint mocoroghatsz. - parancsolta
visszafordulva, a kezében egy lila tojást és egy ezüstkulcsot tartott. - A varázslatoknak,
melyeket most megidézek, nem lesz semmilyen érzékelhető hatása. Megtelepednek a gömbön
egészen addig, amíg én el nem tüntetem azt rólad.
Elminster bólintott és a Maszkos varázsolt. Három kisebb, de Elminster számára teljesen
ismeretlen bűbájt tett a fénygömbre mielőtt belekezdett volna az első olyan mágiába, aminek
már ő is sejtette a célját. Az olyan fénygömböket, mint amiben El is lebegett, az elf mágusok -
úgy tűnt - arra használják, hogy varázslatokat dolgozzanak össze ugyanarra a célpontra hatva.
A Maszkos nyugodtan kimondott egy ismeretlen szót és a fénygömb külseje lángra kapott.
El csak egy kicsit rándult össze, ahogy a hőség elérte. Az elf varázsló már a következő
mágián dolgozott, mire a lángok lenyugodtak, kisebbek lettek és elhalványodva hirtelen
kialudtak. Csupán néhány füstcsík maradt utánuk a távoli mennyezet felé gőndörödve.
Amikor a Maszkos ismét felé fordult, ujjaival olyan mozdulatot tett, mintha egy hárfán
játszana és a füst engedelmesen felé hajolt. Lassan körözött a kezével, mintha láthatatlan
zenészeket vezényelne és a füstcsík körbekígyózta a gömböt, lassan felvéve a füstörvény
ismerős alakját.
El megbűvölve figyelte, ahogy a maszkos mágus már egy újabb mágia mozdulatait táncolja el
- valamit, ami lágy hangú zenét idézett valahonnan, ritmusát a magas és vékony test
mozdulataihoz igazítva.
- Nassabrath. - mondta a Maszkos hirtelen és megállva letérdelt. Ujjakkal felfelé és befelé
fordított tenyérrel felemelte a bal kezét az arca elé. Minden ujja hegyén apró lángok
szikráztak fel.
A lángocskák meghajlottak és szinte céltalanul a gömb felé ugrottak; Elminster a
közeledtüket figyelve ismét Mystrát szólította.
Egy látomás jelent meg az elméjében olyan fényesen és hirtelen, mintha valaki félrerántott
volna egy függönyt. Meztelenül állt az erdőben, arcát fájdalom felhőzi el, testét ágak és
tüskék sebezték fel. Vagy inkább csak majdnem meztelenül; bokáin és csuklóin bilincsek
csillantak meg, melyekhez a levegőből lógó láncok csatlakoztak, a végtagjaitól néhány
lábnyira láthatatlanná válva. A láncszemek között apró villámok cikáztak, hasonlóak, mint a
gömb felé tartó lángocskák. Hirtelen a Maszkos tört előre a jelenet hátteréből és türelmetlenül
intett egyet, ahogy elment mellette.
Elminsteren nagyot rántottak a láncok és kényszerítették, hogy kövesse választott mesterét.
A fák között botladoztak egy jókora távolságon át, mígnem Elt a láncok őrült erővel
nekicsapták egy kiálló sziklatömbnek. A Maszkos otthagyta és előrehajolva vizsgálgatott egy
növényt és a látomás visszafordult Elminster felé, hogy megmutassa, ahogy nyitott tenyérrel
fekszik a sziklán és Mystra nevét suttogva egy jelre koncentrál az elméjében. Egy ismeretlen
és bonyolult jelre aranyszínű ívekből kirajzolva az emlékei között.
Elminster teste ívesen meghajlott, görcsösen vonaglott egyet a sziklán és átváltozott a nővé,
aki Mystra szolgálatában volt. "Elmara" lett belőle és a láncok eltűntek, ahogy ellépett a kőtől.
Gyors varázslásba kezdett, amikor a Maszkos hirtelen felegyenesedve megfordult, arca
csodálkozástól és félelemtől feszült. Az arca, mely a következő pillanatban smaragdszín
tűzben vált semmivé, amit Elmara idézett meg. A zöld lángok elöreugorva csaptak át a testén
és a látomás a Maszkossal együtt eltűnt.
Elminster hirtelen ismét a nagy teremben találta magát. Hirtelen előretörő könnyein
keresztül látta a fehér fénygömböt körbefonó villámokat, melyek újra felébresztették a tüzet.
Megpróbált visszaemlékezni a jelre, amit látott és az beszáguldott az elméjébe minden
bonyolult ívével és dicsőséges aranyszínben csillogó vonalaival. Rendben van: érintsen követ
és gondoljon a jelre miközben Mystrát szólítja és akkor újra hői alakot fog viselni - ez egy
elég erőteljes változás lesz ahhoz, hogy megtörje a megkötő varázslatokat, melyeket az elf
mágus éppen rávarázsol. A Maszkos - hangja vékony és hűvös, amit már hallott azelőtt is,
ebben bizonyos volt... de hol?
El vállat vont. Még ha meg is tudja, hogy ki viseli azt a maszkot, akkor mi van? Egy arc és
egy név keveset jelent, ha nem ismered mögötte a személyes jellemzőket. Még egy
cormanthori születésű előtt is titok lehet a Maszkos kiléte, ugyanolyan értékes, mint
amennyire halálos titok; de Elminsternek egyszerűen csak néhány ismeretlen szót jelentett
egyelőre.
Gyanította, hogy ismeretlensége lehet a legjobb fegyvere az elffel szemben és úgy
határozott, hogy nem fed fel többet a feltétlenül szűkségesnél valódi természetéből vagy
hatalmából. Lehetőleg a kiirát is kihagyja majd. Ki mondaná, hogy egy ellenőrzés alá vett
emberi elme képes visszaemlékezni mindarra, amit egy kő mutatott neki, melynek eleve nem
lett volna szabad illenie a homlokára.
- Nézz a szemembe. - parancsolta a Maszkos rekedten. Elminster éppen időben nézett fel,
hogy lássa az egyik nemes ujjat bonyolult mintát rajzolni a levegőbe. Fény villant fel
körülöttük és valami magas, éneklő hang kíséretében a fénygömb arányló szilánkok
milliárdjává szakadt.
Egy pillanatig úgy érezte, hogy zuhan - majd hirtelen feszítő érzés jött, mintha angolnák
siklanának végig az erein, ahogy a szilánkok beszívódtak ködszerű testébe.
Tűz követte őket és a létezés iszonytató fájdalma ébredt benne hirtelen a dühöngő lángoktól.
Elminster széttárt karokkal üvöltött fel -hangja visszhangzott a magas boltozatról odafönt,
amerre éppen emelkedett, majd több lábnyi váratlan zuhanás után egy fényekből szőtt háló
elkapta.
A hálóban magában is varázslatok forgolódtak, kísértetiesen emlékeztetve egy bizonyos
füstből szőtt spirálra. A háló megfogta, anyaga a bőrébe olvadt és fojtogatta, orra és szemei
egyaránt megindultak.
Nyögött, rángatózott és hányingere támadt, a torkára mintha valami nyers ízű réteg
telepedett volna. Azután az érzések eltűntek és helyükben a kőpadló hidegének érzete jelent
meg a térdeiben. A maszkos elf mágus a levegőben állt nem sokkal arrébb és felsőbbrendű
mosollyal nézett le a fiúra.
- Kelj fel. - szólt le hűvösen. El úgy döntött, hogy próbát tesz. Arcát a kezeibe temetve
felnyögött, de nem állt fel.
- Elminster! - csattant fel az elf, de a fiú csak a fejét rázta és értelmetlenül mormogott.
Hirtelen valami égető érzés támadt a fejében, mintha hő folyna végig a nyakán és a vállain,
majd végül egy ellenállhatatlan lökésként remegve ugrásra kényszerítette lábait. Harcolhatna
ellene, gondolta El, de most még jobbnak látszott szolgának maradni, így sietve felkelt és
megállt a Maszkos akarata szerint: egyenesen, de két keze előrenyújtva, mintha csak bilincsre
ajánlaná csuklóit.
Az elf varázsló tekintete sötét volt és gonoszán csillogott, ahogy El szemeibe nézett és a fiú
érezte, hogy a végtagjait ismét más mozgatja. Ezúttal sem állt ellen és az elf mágus a saját
kezeivel arcul csapta, mindkettővel egymás után.
Fájt. El megrázta érzéketlen kezeit és érezte a zsibbadást ajkaiban és
nyelvében, ahol fogai nekicsapódtak. A Maszkos ismét elmosolyodott.
- A tested, úgy tűnik, jól működik. Gyere!
Elminster lábai hirtelen szabadon mozogtak, a saját akarata szerint. Leküzdötte a késztetést,
hogy visszavágjon és lehajtott fejjel követte az elfet. Egy érzés, hogy figyelik, nehezedett a
vállaira, de nem vette a fáradtságot, hogy felnézzen és vissza a lebegő szempárra, amiről
sejtette, hogy ott rejtőzik a terem egyik sötétebb szegletében.
A Maszkos megérintette a varázsterem egyik alaktalan falát és hirtelen egy ovális ajtónyílás
jelent meg azon. Az elf megfordulva végigmérte legújabb tanoncát és megengedett magának
egy hűvös, diadalmas mosolyt.
El úgy határozott, hogy üdvözlésnek veszi a mosolyt és kis késéssel viszonozta. Az elf erre
megrázta a fejét és elfordult. Egyik kezével hívóan intett.
Bár szemeit forgatta, de vigyázva, hogy arca továbbra is azt az elkápráztatott mohóságot
fejezze ki, amit eddig, Elminster sietve követte. Mystrának hála, talán hosszú tanoncság elé
néz.

*****

Holdfény simogatta meg Cormanthor fáit és valahol észak felé, a távolban egy farkas
vonyított fel.
Válaszüvöltés jött a fák közül valahonnan a közelből, de a meztelen, remegő testű elf, aki
céltalanul mászott lefelé egy lejtőn, nem tűnt úgy, mint aki hallotta volna. Megcsúszott és a
levezető út nagy részét az arcán tette meg. Haja sáros csomókban tapadt rá és végtagjait
számos helyen rászáradt vér festette sötétre.
A farkas kiügetett a mohaborította sziklákra a lejtő tetején és csillogó szemekkel bámult
lefelé. Micsoda könnyű zsákmány! Sétálva indult lefelé a sáros lejtön a legkönnyebb utat
választva, nem sietett; a lent rángatózó és mormoló nő nem megy sehová.
Ahogy egy kisebb ívben közeledett, a kétlábú a hátára fordult és felajánlotta neki a nyakát.
A holdfény végigsöpört rajta és szótlanul tátogott valamit. A farkas megállt, egy pillanatra
gyanússá vált neki a félelemnek ez a hiánya, majd futni kezdett. Lesz még idő
körbeszaglászni a nő fajtája után, ha a torka már felnyílt.
Egy erdei pók, ami óvatosan mászott a zokogó elf felett egy faágon, kicsit visszahúzódott a
farkas láttán. Talán kétszer is jóllakhat még ezen az éjjelen.
A farkas ugrott.
Symrustar Auglamyr nem látta a kékesfehér csillagot, ami felszikrázott ajkai felett.
Ugyanígy nem is hallotta a halk, fuldokló hangot, ahogy a fényecske becsusszant a farkas
agyarai közé majd csendesen kitörölte az állatot a létezésből.
Csupán valamennyi szőr maradt a farkas lompos farkából, ami lassan lebegett le a megtört
varázslónő mellkasára.
- Szegény büszkeség. - mondta valaki. - A mágia meghajlította. Hagyjuk, hogy a mágia is gyó
gyítsa meg.
Az előbbihez hasonló, köröző csillagocskák ébredtek Symrustar körül és kékesfehér gyűrűbe
fogták. A pók ismét hátrébb húzódott és várakozott. A fény tüzet jelent és valószínűleg
sistergő halált is.
Amikor az örvénylő fénygyűrű elhalványodott és csak a hold világított tovább rendületlenül,
a pók lemászott a fáról sietős ugrások és kis futó mozdulatok kíséretében. Éhségét csak dühe
múlta felül, amikor elérte a lenyomott leveleket, ahol az elf nő forgolódott, de most már nem
volt ott. Nyom nélkül eltűnt, akárcsak a farkas. A megvadult pók kutatott még a területen egy
ideig, azután visszament az erdőbe a holdfénytől kísérve. Legalább úgy sóhajtott, mint valami
elveszett elf- vagy ember.
Emberek, igen; az emberek húsosak, tele vannak vérrel és szaftosak. Valami régebbi
emléktől vezérelve a pók mohó sietséggel mászott fel egy fára. Emberek laktak abban az
irányban hosszas járás után és...
Az óriási kígyó feje előrecsapott, állkapcsai összecsattantak és a pók eltűnt. Még arra sem
maradt ideje, hogy szomorkodjon egy kicsit, mert a rossz fát választotta.
HARMADIK RÉSZ
MYTHAL
 Tizenhét
ÚJRA TANONC
Néhány éven keresztül Elminster az elfet szolgálta, akit csak a Maszkos néven ismertek
tanítványai. Ellenére a nemes varázsló kegyetlen természetének és a varázsláncoknak, melyek
az embert szolgálatra kényszerítették, tisztelet támadt a mester és az ember között. Olyan
tisztelet, amely félresöpörte a közöttük lévő különbségeket, az árulást és a harcot, melyről
mindketten tudták, hogy egyszer eljön majd.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének környékén kiadva

Tizenkét esztendővel azután, hogy Elminster először látta a kihajtó rügyeket a Maszkos
szolgálatában, egy tavaszi napon újra felcsillámlott az athalantari elméjében egy aranyszínben
csillogó jel, melyet szinte már el is felejtett. Zavarta; ahogy lassan forgott a fejében, egyéb rég
elfeledett emlékeket is előhívott. Mustra, hallotta a saját hangját és egy tekintet nézett le rá -
az 8 nézésével. Nem látta az istennőt, de érezte tekintetének ijesztő súlyát: mély, meleg és
sokkalta ijesztőbb, mint a Mester legharagosabb nézése. Sokkalta szeretőbb, mint... mint...
Nacacia.
Lenézett Nacacia arcára a csillogó varázshálón keresztül, melyet minden reggel együtt
alkottak meg gyakorlásképpen, s tekintetük találkozott. A lány szemei nagyok voltak, sötétek
és mélyek. Hangtalanul és remegve, a szépséges ajkak a fiú nevét formázták.
Ez volt minden, amit még meg mert tenni. El leküzdötte a kényszert, hogy lecsapjon a
maszkos varázslóra, aki nem sokkal arrébb hátat fordítva lebegett. A saját varázslatán
dolgozott és Elminsterre kacsintott, mielőtt a fiú gyorsan elfordította a fejét. A Mester
mindkettejük elméjébe túl mélyen leásott már, mintsem hogy képesek lettek volna elrejteni
kölcsönös érzelmeikkel kapcsolatos gondolataikat előle. A rejtélyes mágus már tett róla,
hogy Nacacia ne vonja el tanonca figyelmét túlságosan és mindig feldühödött, ha a lány
beszélt a fiúval.
A maszkos ritkán kényszerítette Elminstert, hogy megtegyen valamit. Úgy tűnt, hogy figyeli
és vár valamire. Amikor hibázott, akkor az elf mágus mintha élvezte volna, hogy
megbüntetheti. Néhány ilyen büntetésre visszaemlékezve El akaratlanul is megrázkódott.
Megkockáztatott egy újabb pillantást vetni Nacacia arcára és látta, hogy a lány is így tesz.
Szemeik lopva találkoztak és mindketten sietve félrenéztek. Elminster összeszorította a fogait
és kezdte elhúzni a varázshálót a lány elöl - bármit, ami mozgással jár, csak csinálni valamit.
Mystra, gondolta csendesen miközben azon erőlködött, hogy félresöpörje elméjében Nacacia
az emlékei közül előretörő mosolyát. Ó, Mystra, vezérelj... szolgálatom elmúlt évei mind a
terved része volt?
A világ mintha körbefordult volna és hirtelen egy sziklás legelőn állt. Az a rét volt Heldon
felett, ahol régen a birkákra vigyázott!
Fújt a szél és fázott. Kicsit elcsodálkozott - meztelen volt.
Felemelve a fejét azon kapta magát, hogy egy varázslónő szemeibe bámul, akinek a keze
alatt annyit tanult annak idején. Myrjala, akit sokan csak „Sötétszemű" néven ismernek. A
nagy, sötét szemek, melyekről ezt a nevet kapta, most sokkal mélyebbek és rejtélyesebbek
voltak, mint valaha. A levegőben állt a hajladozó fű felett és a fiút nézte. A szél nem érintette
meg szatén köpenyét.
Myrjala és Mystra ugyanaz. Elminster nyugtalanul előrenyújtotta az egyik kezét.
- Hatalmas Úrnő, - szinte csak suttogni volt képes. - valóban te vagy az... ennyi esztendő
múltán?
- Hát persze. - válaszolta az istennő, szemeiben ígéret csillant. - Hogyan kételkedhetsz
bennem?
Elminster majdnem megborzongott, ahogy a szégyen hirtelen végigsöpört rajta. Letérdelve a
földre szegezte a tekintetét.
- Én... tévedtem, amikor kételkedtem... csak azért lehetett, mert olyan régen volt és...
- Nem olyan régen egy elf számára. - mondta Mystra nagyvonalúan. - Elkezdtél végre némi
türelmet tanulni vagy valóban kétségbeesett lettél?
Elminster csillogó szemekkel nézett fel rá és küzdenie kellett, hogy visszatartsa a könnyeit.
- Csak arra volt szükségem, hogy lássalak és tudjam, hogy azt teszem, amit szeretnél. M-még
vezérelned kell.
Mystra elmosolyodott.
- Legalább tudod, hogy szükséged van rá. Néhányan sohasem ismerik ezt fel és boldogan
élnek mindent elpocsékolva, amit elérhetnének Faerűnben, akár felismerik ezt, akár sem. -
Felemelte egyik kezét és a mosolya megváltozott.
- Gondolkozz el ezen, legkedvesebb Kiválasztottam: a legtöbbek sohasem kapnak ilyen
útmutatást és mégis megtanulnak támasz nélkül megállni a lábukon, egész életükben a saját
gondolataikat követik és a saját hibáikat követik el. Ez utóbbi leckét már biztosan kitanultad.
Elminster félrenézve vette fel újra a küzdelmet könnyeivel szemben és Mystra nevetve
érintette meg az arcát. A herceg úgy érezte, mintha langyos tűz futott volna végig a testén.
- Ne szomorkodj, - mondta az istennő, olyan hangon, ahogy egy anya vigasztalja síró
gyermekét. - még csak tanulod a türelmet és a szégyened alaptalan. Attól félsz, hogy
elfelejtesz és eltérsz a feladattól, amivel megbíztalak. Ez nagyon jól esik.
Arca elsötétedett és ahogy Heldon forogva elhalványodott körülöttük, Nacacia arcává
változott.
Csak pislogni tudott, amikor a lány rákacsintott. Elminster a csillogó varázshálóra nézett,
majd vissza Nacacia arcára. Mély, remegő lélegzetet vett, rámosolygott a lányra és elkezdte
mozgatni a hálót. Nem számított, hogy mit tesz, gondolatai akkor is tanonctársa körül
forogtak. Olyan tisztán látta az arcát elméjében, ahogy egy pillanattal előbb a szemeivel. Néha
kíváncsi volt, hogy a Mester hogyan látja ezeket a jeleneteket és mit gondol valójában két
tanítványáról.
Nacacia. Hagyd el a gondolataimat néhány pillanatra, hagyj békén egy kicsit! De ne...
A lány félelf volt, csillogó szemű lelencként érkezett a toronyba a Maszkos karjaiban.
Elminster gyanította, hogy a mágus kifosztotta a falut, melyben a lány élt.
Szikrázóan vidám, csintalan természetét a Mester számtalanszor próbálta már kinevelni
belőle akaratőrlő varázslatokkal és azzal, hogy néha békává, földigilisztává vagy valami
hasonlóvá változtatta egy időre. Azonban úgy tűnt, hogy hiábavalóan és Nacacia hamar
életkedvvel teli szépséggé növekedett.
Gesztenyebarna haja vastag zuhatagként omlott le meglepően izmos vállán és hátán egészen
a térdéig. Nagy szemei, mosolya és arccsontjai az elf vér klasszikus szépségét őrizték és
olyannyira keskeny volt dereka, hogy szinte játékbábunak tűnt tőle.
Mesterük megengedte neki, hogy fekete ujjast viseljen, mint a tolvajok és hosszúra növessze
a haját. Még varázslatokat is mutatott neki, melyekkel mozgathatta a tincseit. Bárcsak
megfojtaná egyszer, amikor beviszi a szobájába és hagyja, hogy Elminster dühösen
rohangáljon odakint.
A lány sohasem mondta el neki, hogy mi történik a varázslatokkal lezárt szobában, kivéve
azt, hogy Mesterük sohasem veszi le a maszkját.
Egyszer, amikor egy rémálomból ébredt sikoltozva, dadogott valami alig érthetőt „lágy és
iszonyatos csápokról".
 A Maszkos nemcsak hogy nem vette le a maszkját, de sohasem aludt. Ahogy El tudta nem
volt barátja, testvére vagy bármely cormanrhori, aki valaha is bármely okból megszólította
volna. A napjai varázslatok alkotásával teltek el és két tanítványának oktatásával. Néha
majdnem a barátaiként szólt hozzájuk, habár sohasem fedett fel semmit sem magáról. Máskor
tisztán látszott, hogy a rabszolgáinak tekinti őket. Legtöbbször azonban mint egyszerű
szolgákat dolgoztatta őket együtt, valami alantas munkát adva nekik. Úgy tűnt, mintha a
maszkot viselő varázsló szándékosan zárta volna össze két tanoncát, mintha csak azért kellett
volna félmeztelenül a mocsokban turkálniuk, hogy megtanuljanak együtt csinálni mindent.
Azonban bármikor, ha egymáshoz értek, akár csak támaszt nyújtani is, szinte azonnal
lecsapott valamilyen büntetéssel.
A fájdalomnak ezek a látogatásai változatosak voltak és számosak, de a Mester kedvenc
megtorlása az volt, hogy megbénította őket ruhátlanul és savpiócákat engedett rájuk. A kis
vérszopók vagy lángra kaptak rajtuk vagy bőrük egy részével együtt lefolytak róluk. A
Maszkos mindig gondosan ügyelt arra, hogy varázslataival életben tartsa a tanoncait, de
Elminster megtapasztalhatta, hogy nem sok fájdalmasabb dolog van, mint amikor egy
féregszerű teremtmény lassan átrágja magát a tüdején vagy a gyomrán.
El megtanulta igazán tisztelni a Mestert a tizenkét esztendő során, miközben a bonyolult elf
mágia szövését tanulta. A varázsló kifinomult mágiahasználó volt, aki semmit sem hagyott a
véletlenre, mindig előre gondolkodott és sohasem tűnt meglepettnek. Ösztönösen megértette a
mágiát, képes volt összekapcsolni, módosítani és improvizálni a varázslatokat minden
erőlködés vagy habozás nélkül. Sohasem felejtette el, hogy hová tette a dolgait - lehettek azok
akár a legjelentéktelenebbek is - és mindig fegyelmezett volt. Sohasem mutatott fáradtságot,
magányosságot vagy hogy bizalomra lenne szüksége. Még az is előre eltervezettnek tűnt,
amikor feldühödött valamin.
Mi több, tizenkét évnyi állandó kapcsolat után El még mindig nem tudta, hogy ki lehet a
mágus. Az biztos, hogy az egyik öreg és dölyfös Ház tagja és - legalábbis a néha elővett
tekintetből ítélve - talán nem a legöregebbek közül. A Maszkos gyakran alkotott magának egy
hamis testet, melyet elküldött valahová és a távolból irányított, közben eredeti énje Elminstert
tanította.
Eleinte Athalantar utolsó hercege mélyen elcsodálkozott azon, hogy mennyire hatalmas
varázslatokat enged neki megtanulni. De azután rádöbbent, hogy a Maszkosnak nem kell
emiatt aggódnia, hiszen bármikor engedelmességre kényszeríthette a testet, amit ő adott ennek
az embernek. Elminster gyanította, hogy ő és Nacacia az egyedüli tanítványok, akik sohasem
hagyják el mesterük lakhelyét és nem tisztavérű elfek. És az egyedüliek, akiknek nem tanítják
meg védelmező köpönyegük megalkotásának módját.
Elminsternek néha eszébe jutott a zűrzavar, ami érkezését követte. Kíváncsi volt, hogy vajon
a Srinshee és az Uralkodó halottnak hiszi-e , vagy hogy törődtek-e egyáltalán a sorsával. Még
gyakrabban jutott eszébe, hogy vajon mi történhetett Symrustar Úrnővel, akit az erdőben
hagyott védekezésre képtelenül. És mi lett az öreg Mythanthar sorsa? Biztosan hallottak már a
Mesterről, ha sikerült felépíteni azt az óriási köpönyeget és a várost megnyitották a többi faj
előtt. De miért is mondaná el a világban történteket két tanoncnak, akiket gyakorlatilag rab-
ságban tart?
Egyre gyakrabban, még a mágia tanulása is félbeszakadt. A Maszkos sokszor elment vagy
varázslatokkal lezárt szobákban valahol máshol történő eseményeket figyelt távolbalátó
mágiával. Nap nap után ezen a télen a tanoncok egyre többször maradtak magukra és nekik
kellett gondoskodniuk ételükről, italukról. Az egyik falon lángoló betűkkel jelentek meg
mindig az aznapi utasítások: alantas munkák és kisebb varázslatok gyakorlása, melyekkel
tisztán tartották a Mester tornyát. Valószínűleg azért még rajtuk tartotta a szemét; az engedély
nélküli felfedezőutak a toronyban vagy a túlzottan bensőséges pillanatok kettejük között gyors
és erős varázslatok lecsapását eredményezte a semmiből előidézve. Alig két tíznappal ezelőtt
amikor Nacacia halvány csókot lehelt Elminster vállára, ahogy elmentek egymás mellett, egy
korbács jelent meg a levegőben és hagyott duzzadt csíkokat a lány arcán és ajkain.
Pillanatokkal előzte meg Elminster ellenvarázslatát és Nacacia sikoltva tántorodott hátra. A
következő reggelen teljesen gyógyultan ébredt, de egy sor éles tüske növekedett az ajkai körül
lehetetlenné téve újabb csókokat. Több mint egy tíznapig ott voltak.
Ezekben a napokban, amikor a maszkos mágus egyik ritka látogatását tette lakószobáikban,
mágikus segítséget kért tőlük - rendszerint azért, hogy felhasználja az életerejüket egy ősi
varázslathoz vagy kísérlethez, esetleg azért, hogy szőjenek egy varázshálót.
Mint azt, amin most is dolgoztak. Hihetetlen alkotások voltak ezek, csillogó hálók vagy
mágikus energiákból összefont ketrec-rácsok, melyeken úgy lehetett sétálni, mint valami
vastag fapallón és nem számított, hogy előre vagy fölfelé akar-e menni az illető.
Összekapcsolt varázslatokat is lehetett zárni a varázsketrecekbe, meghatározott helyeken
megjelenítve meghatározott célból úgy, hogy a háló eltűnésekor jöjjön létre hatásuk. Így egy
kijelölt célpontra meghatározott sorrendben kerülhettek a varázslatok.
A Maszkos csak ritkán fedte fel az összes varázslatot előttük, amit a hálóba helyezett és a
hatásuk még nem jött létre, hogy az mutassa meg igaz természetüket. Ugyanígy sohasem
mondta meg a tanoncainak, hogy melyik varázst hová teszi a hálóban. El és Nacacia sohasem
ismerték az éppen létrehozott háló célját vagy célpontját. Elminster gyanította, hogy a
Mesternek két többnyire elhanyagolt tanítványára csak azért van szüksége, hogy rejtve
maradjon és célpontjának halovány sejtelme se lehessen afelől, hogy ki áll a rá lecsapó
varázslatok mögött.
Az elf most megfordult és szemei megvillantak a soha le nem vetett álarc mögött.
- Elminster, gyere ide. - mondta szokásos, hűvös hangján és egy pontra mutatott a háló egyik
részén. - Halált kell szőnünk. Együtt.
 Tizennyolc
A HÁLÓBAN
Eljön a napja, amikor a legtüreímesebb és a legpontosabban tervező áruló is nyugtalanná
válik és nyíltan fenyegetőzve előretör. Ekkor azonban már úgy kell néznie a világot, ahogy az
van és nem úgy, ahogy ő szeretné, hogy viselkedjen, mint az álmaiban és a terveiben. Ez az a
pont, ahol a legtöbb árulást felfedezik. Azonban a varázsló, akit Maszkos néven ismertek, nem
volt közönséges áruló - már ha beszélhetünk „közönséges árulókról" valaha is. Mindenesetre
Cormanthor történelme során többször is előfordul a kifejezés és elég messzire visszanézve
számos közönséges árulást találtunk, de ez nem tartozott közéjük. Ez olyasmi volt, mint amiről
a végzet-balladák énekelnek.
Shalheira Talandren, Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű, De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki

Elminster a fejét rázva próbálta elűzni elméje fáradtságát; egymás után idézte meg a
varázslatokat már egy jó ideje és szinte tántorgott az egyre erősebben zümmögő hálóban.
- Most jó lesz. - A Mester vékony és hűvös hangja mintha a füle mellett szólalt volna meg,
pedig a maszkos mágus a terem túlsó végében állt. - Nacacia, állj abba a sarokba. Elminster,
ide mellém.
Ismervén az elf türelmetlenségét íiyenkor, mindkét tanonc sietve engedelmeskedett.
Könnyedén kiugrottak a hálóból, amikor elég alacsonyra kerültek ahhoz, hogy semmit se
törjenek meg.
El éppen akkor érte el a pontot a Maszkos mellett, amikor az sziszegve kimondott
varázsszavakkal összekötött két csillogó pontot a hálóban. Ettől az egész működésbe lépett; a
benne rejlő mágia előrecsapott és a háló szikraesőt hányva feloldódott a levegőben.
Varázslatot varázslat után sütött el az összetett mű és az elf mágus várakozóan nézett fel.
Elminster követte a tekintetét a pont felé magasan felettük, amit a háló egy íves szála vett
körül és hirtelen villódzó életre kelt. Egy távoli jelenet képe jelent ott meg a semmiben
lebegve, mint egy mozgó és sötét faliszőnyeg, ami folyamatosan kivilágosodik.
Egy ház jelent meg, amelyet El még sohasem látott azelőtt, egyike a takaros tanyasi
lakoknak, melyeket az elfek építenek. Ez már valószínűleg több, mint ezer nyarat látott, mióta
ott állt, legalábbis a külsejéről ítélve, ahogy ott állt egy tisztáson számos évszázados fával
körben és maga alatt. Egy öreg, büszke ház.
Egy ház, amely valószínűleg már csak néhány pillanatig fog ott állni.
El zordan figyelte, ahogy a varázsháló által szabadjára engedett mágia áttöri a
varázspajzsokat, megtámadja és felkapja az őrzőlényekkel együtt a paripákat is, majd
többször is a falnak csapva őket csupán véres torzókat hagy maga után.
Alig néhány percig tartott, míg a hatalmas ágak tartotta büszke épület csupán egy füstölgő
tisztást hagyott maga után két elszenesedett fatönkkel a közepén. Alaktalan dolgok, melyek
valaha testek lehettek, feküdtek szanaszét a területen és a háló mutatta jelenet ismét
elsötétedett lassan.
Elminster még mindig a levegőt bámulta ott, ahol a háló képeket mutatott nekik, amikor
hirtelen ködök emelkedtek fel körülötte. Mielőtt legalább kiáltani tudott volna, már máshol
volt. Avar zörrent meg a csizmái alatt és fák illatát érezte.
Egy tisztáson állt az erdő mélyén a Maszkossal maga mellett, aki kényelmesen ült a
levegőben keresztbetett lábakkal. Nem volt ott sem Nacacia, sem elfek vagy hasonló rajtuk
kívül. Valahol mélyen a vad erdőben lehettek.
El pislogott egy ideig a megváltozott fény miatt és mély lélegzetet véve a friss levegőből
körülnézett. Hirtelen öröm öntötte el, hogy kívül lehet a tornyon végre és várakozás vegyült
örömébe. Vajon a Maszkos látta a találkozását Mystrával vagy azóta felfedezhette az
elméjében a képeket? Az istennő is pontosan így ült előtte.
A tisztás, melyen álltak, furcsa volt. Egy félkör alakú, csupasz terület alkotta, olyannyira
kopár, hogy a puszta földön és a köveken kívül semmi sem volt rajta. Még a legapróbb gazok
és gyomok is hiányoztak róla. Élettelennek tűnt.
El a Maszkosra nézett és kérdőn megemelte az egyik szemöldökét a csendben.
Mestere lemutatott.
- Ez maradt egy bizonyos varázslat használata után, amire most meg foglak tanítani.
El újra végignézett a kopár tisztáson, majd vissza a Mester kőszerűen mozdulatlan arcára.
- Ja. Valami hatásos, ugye?
- Valami, ami nagyon hasznos. Megfelelően megidézve közel legyőzhetetlenné teszi a
használóját. - A Maszkos kivillantotta a fogait egy örömtelen vigyorral. - Mint amilyen én is
vagyok, például, - Kihajtogatta a lábait és felegyenesedve folytatta. - Feküdj le oda, ahol a
kopár terület és az élő erdő találkozik! Kitárt kezekkel, arccal a föld felé! Ne mozogj!
Amikor a Maszkos parancsoló hangon beszélt, akkor nem volt értelme habozni vagy
vitatkozni. Elminster lefeküdt a porba.
Amikor mozdulatlanná dermedt, érezte a Mester hideg ujjainak érintését a tarkóján. Mindig
csak akkor érezte ilyen hidegnek azokat az ujjakat, amikor egy varázslatot csúsztattak az
elméjébe anélkül, hogy szükség lett volna tanulásra, tanításra vagy...
Az istenekre! Ez a mágia képes táplálni az összes varázslatát, kétszer olyan erőssé téve őket
vagy akár megduplázva hatásukat. Hogy létrehozza a varázst, életerőt kell kivonnia - egy
fából.
Vagy egy érzőbb lényből.
És olyan egyszerű volt. Hatalmas, igen, csakugyan alkalmasnak kellett lennie annak, aki
használni akarta, de a létrehozása rejtélyesen egyszerű volt. Élettelenséget hagyott maga után
és az elfek használják?
- Mikor - kérdezte El még mindig fekve. - merjem ezt használni?
- Veszélyben. - válaszolta a Mester nyugodtan. - Amikor az életedet vagy a birodalmat a
legszörnyűbb fenyegetés éri. Amikor már csak egy erkölcstelen tett menthet meg. Ez az a
varázslat.
Elminster majdnem a hátára fordult, hogy az elfre nézzen. A Maszkos hangja az utóbbi
tizenkét év alatt először tűnt mohónak, szinte éhesnek.
Mystra, gondolta El, kényszeresen szeret harcolni és nem érdekli az ellenfele halálának ára.
- Nem hiszem, mester, hogy valaha is megbíznék annyira az ítéletemben, hogy valaha is
nyugodtan használjam ezt a varázslatot. - mondta Elminster lassan.
- Nyugodtan? Nem, egyetlen gondolkodó és érző lény sem tenné meg ezt nyugodtan, ha tudja,
hogy mire képes ez a mágia. Ezért vagyunk itt. Kelj fel.
- Gyakorolni fogom? - kérdezte El miközben felállt.
- Ha már rákérdeztél; igen. Cormanthor egyik ellenfelével szemben kell majd használnod. Az
Uralkodó döntése szerint ezt a mágiát csak a birodalom vagy egy magasan tisztelt elf ős
védelmében megengedett szabadjára ereszteni.
Elminster a mindig ott lévő bűvös maszkra bámult mestere arcán és legalább tízezredszer
lett kíváncsi rá, hogy vajon milyen hatalom lakozik benne - és hogy kit találna mögötte, ha
valaha is le merné tépni.
Mintha az elf elméjén is ugyanez a gondolat suhant volna át, a maszkos mágus sietve
hátrébb lépett.
- Láttad, ahogy a varázshálónk elpusztít egy nemesi házat. Egy olyan épület volt, melyet
bizonyos összeesküvők használtak, akik a drow elfekkel akartak kereskedni. Olyannyira
éheztek a sötétek által felkínált vagyonra és tekintélyre, hogy elárultak minket és behódoltak
az egyik Úrnőnek Odalent.
- De biztosan... - kezdte Elminster, majd inkább csendben maradt. Ezen mese tekintetében
csupán abban volt biztos, hogy a Maszkos hazudik. Úgy tűnik, Mystra megadta neki a
képességet, hogy megmondja mikor fertőzi meg a hazugság az elf varázsló hideg hangját.
És szinte minden szóban érezte ezt.
- Hamarosan - folytatta Mestere. - elviszlek egy helyre, amit védelmeznek velem szemben. Ez
egy olyan hely, ahová csak úgy juthatok be, ha utat robbantok magamnak a varázspajzsokon
keresztül és mindenkivel tudatva érkezésemet mágiát pocsékolok el.
Az elf varázsló Elminsterre mutatott.
- Azonban te beléphetsz. A mágiám egy leláncolt orkot hoz majd melléd... emberi és elf
falvak kegyetlen fosztogatója volt, aki gyermekeket sütött vacsorára. Kivonhatod az életerejét,
hogy használd azt a varázslatot és utána ellenmágiát szórhatsz a házra és lakóira, amit
természetesen a varázslat felerősít. Azután megidézhetek néhány hűséges armathort, akik
kivont kardokkal kötelezték el magukat az ügynek. Az árulók meghalnak és Cormanthor egy
időre újra biztonságban lesz. Ezzel a tettel kivívhatod, hogy az Uralkodó elé állj.
- Az Uralkodó? - Elminster hirtelen izgatottságot érzett ezektói a szavaktói. Valóban
nagyszerű lenne újra találkozni Eltargrim Nagyúrral. Azonban ugyanakkor ez a gondolat sem
volt képes elmulasztani azt a kellemetlen érzését, ami az egész beszélgetést átitatta. Vajon kit
kell megölnie?
A Maszkos látta kelletlen arckifejezését.
- Van a házban egy mágus, akit meg kell támadnod. - tette hozzá lassan. - És ráadásul egy
tehetséges illető. Reménykedem benne, hogy a tanoncaim ugyanazzal a bátorsággal indulnak
az igazi ellenfelek ellen is, mint ahogyan fényt idéznek egy sötét teremben vagy ehetővé
tesznek egy mérges gombát. Az igazi mágus sohasem ijed meg a hatalomtól, amikor használja
azt.
A bölcs mágus pedig, gondolta Elminster visszaemlékezve Mystra szavaira, tetteti, hogy
semmit sem tud a mágiáról.
Azután szárazon levonta a következtetést; Amikor valóban bölcs lesz, tudni foga, hogy nem
csak színlel.
- Készen állsz, Elminster? - kérdezte halkan a mestere. - Készen állsz erre a fontos küldetésre?
Mystra? kérdezte El az istennőt szólítva. Szinte azonnal egy látomás úszott az elméjébe: a
Maszkos ugyanúgy mutat rá, ahogyan az imént, s ő ezúttal egy mosoly kíséretében lelkesen
bólint. Nos, ez legalább tiszta válasz volt.
- Készen. - mondta és egy mosoly kíséretében lelkesen bólintott. A maszk nem rejtette el azt a
mosolyt, ami lassan virágzott ki az elf
arcán.
A Maszkos felemelte egyik kezét.
- Akkor hát járj sikerrel. - mormolta. Egy egyszerű mozdulatot tett a levegőben és Elminster
körül a világ örvénylő füstbe burkolózott.
Amikor a füst elszállt és az ember újra tisztán látott, együtt álltak egy fákkal telített
völgyben. Talán még mindig Cormanthorban voltak, legalábbis egy pillantást vetve a fákra és
a nap állására. Egy kis dombon álltak és mellettük egy kertnek kialakított mélyedésen túl egy
alacsony faház állt. Az ovális ablakot kivéve inkább látszott emberi építménynek, mint elf
lakhelynek.
- Csapj le gyorsan. - mormolta mellette a Maszkos és eltűnt. Ott, ahol állt, a levegő hirtelen
mintha megcsavarodott volna és egy ork jelent meg a helyén nehéz bilincsekkel és láncokkal
a csuklóin. Könyörgő szemekkel próbált kinyögni valamit a vastag zablán át, amit a szájába
kötöttek. Csak valami magas hangú és rekedtes visítást sikerült kierőszakolnia magából.
Gyermekfaló fosztogató, ugye? Elminster kedvetlenül összeszorította ajkait és habozás
nélkül kinyúlt, hogy megérintse az orkot. A Maszkos biztosan figyelte.
Megidézte a varázslatot, majd sietve lökte egyik kezét a ház felé, hogy ellenmágiával
árassza el annak minden részét és akár a legmélyebb pincéig is semlegesítsen minden
hatalmas, birodalomrengető, bűbájt. Szűnjön meg minden mágia az épületben, amíg ő itt van.
Az ork nyüszítése kétségbeesett nyögéssé változott; szemében az élet fénye felszikrázott és
kialudt. Lassan térdre esett, majd eldőlt, mint egy zsák és Elminster sietve lépett oldalra a
domb lejtőjén felé guruló tömeg elől.
A levegő ismét megvonaglott és elf harcosok jelentek meg csillogó, fényesre csiszolt
lemezvértben. Nem viseltek sisakot, de kezükben bűvös pengék szikráztak fel. Nem
pazarolták az időt, hogy végigmérjék az embert, hanem egyenesen a ház felé rohantak
szilánkokra zúzva az ajtót és az ablaktáblákat. Ahogy a pengék beletéptek a fába és az elfek
berohamoztak, a fegyvereik körül szikrázó fények kialudtak. Bentröl tompa kiáltás hallatszott
és összecsapódó fém csengése követte.
Egy hirtelenjött rossz érzéssel Elminster lenézett a lábai előtt heverő ork tetemére és
majdnem felkiáltott.
Ahogy térdre esve kinyújtotta egyik kezét, hogy megérintse a testet, úgy érezte, mintha
egész Faerűn egy sötét szakadékká változna körülötte. A láncok ernyedten lógtak az alacsony
és szépséges alak körül.
Egy túlságosan is ismerős alak körül, ami élettelenül fordult az oldalára, ahogy
megmozdította. Nacacia szemei még mindig kereken és szomorúan meredtek rá, sötéten és
üresen. Örökre így maradnak már.
El remegve nyúlt a széles szíjért, ami még mindig átkötötte a kecses ajkakat és nem volt
képes visszatartani a könnyeit. Nem vette észre, amikor a füst felörvénylett körülötte.
 Tizenkilenc
MÉG TÖBB HARAG AZ UDVARBAN
Az emberek meséiben és legendáiban Cormanthor Udvara egy fényes, hatalmas teremnek van
leírva, melyben csodák szikráznak fel és a gazdagon öltözött elfek lebegve közlekednek
végtelen kecsességgel. Legtöbbször így is volt, de egy napon a Szárnyaló Csillagok Évében
határozottan - és megjegyzendőén - különböző dolgok történtek.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Évének környékén kiadva

- Állj! - kiáltott a Maszkos és meghökkent hangok jöttek mindenhonnan. - Egy bűnöst hoztam
ítéletre!
- Valóban, - mondta valaki komolyan. - van közöttünk bárki is...
- Nyugalom, Aelieyeeva Úrnő. - szólt közbe egy rekedt, de nyugodt hang, melyet El is ismert.
- Később visszatérünk a közös problémánkra. Az embert én neveztem ki armathornak; ez az
ügy az én ítéletemre vár.
El felpillantott az Uralkodó trónjára, ami az Emlékezet Tavának csillogó felszíne felett
lebegett. Lord Eltargrim érdeklődve dőlt előre a magas széken és elfek siklottak oldalra a
levegőben, hogy üresen hagyják a tükörsima padlót közte és az Uralkodó között.
- Felismered az embert, Nagyrabecsült Uram? - kérdezte a Maszkos és hűvös hangja
visszaverődött az Udvar Termének sarkaiból a hirtelen beállt csendben.
- Felismerem. - mondta az Uralkodó és hangjában szomorúság nyomai tűntek fel. Meg sem
próbálta leküzdeni vagy legalább álcázni valahogyan, hanem hagyta, hogy kiüljön az arcára
is. El felnézett a tizenkét év óta először látott arcra... az arcra, amit csak egyszer látott azelőtt.
- Llombaerth Starym vagyok, Házam Szószólója - mondta az elf, aki Elminster mestere volt. -
Megvádolom ezt az embert... a tanítványomat, Elminster Aumart, a birodalom általad
kinevezett armathorát tizenkét esztendő múltán ebben a teremben... gyilkossággal és árulással.
- Hogyan?
- Nagytiszteletű Uram, arra gondoltam, hogy megtanítom neki az életrabló varázst, ezáltal
teljes értékű mágusként védelmezhette volna a birodalmat. Amint megtanulta, késlekedés
nélkül alkalmazta, hogy megölje másik tanítványomat... a félvért, aki most is mellette fekszik
az általa ráidézett láncok között... és hogy elpusztítsa a birodalom egyik legelőbbrevaló
mágusát; Mythanthart. Mágiapusztító varázst idézett lakhelyére, így a bölcs öreg képtelen volt
elkerülni a drow pengéket, melyekkel az ember szövetséget kötött.
- Drow? - a mindkét oldalon felsorakozott udvaroncok közül szinte sikoltásként kelt szárnyra
a szó.
Llombaerth Starym szomorúan bólintott.
- Félték a mythal megalkotását, mert lehetetlenné tette volna azon tervüket, miszerint elárasz-
tanak minket Lentről. Még ezen a nyáron, feltételezem.
Döbbent csend zuhant a teremre egy pillanatra, azután izgatott kiáltások jöttek mindenfelől.
A könnyeken keresztül, melyekkel még mindig küzdött, El látta az Uralkodót a terem egy
pontjára nézni és egy mozdulatot tenni.
Olyan hang jött, mintha számos hárfahúr pendülne meg egyszerre és egy parancsoló,
mágikusan felerősített hang gördült végig az Udvar Termének tükörsima padlóján.
- Nyugalmat és rendet kérek, uraim és hölgyeim. Csendesedjünk el.
Az udvaroncok lassan engedelmeskedtek, de amikor armathorok léptek előre az ajtóktól és
céltudatosan végigmérték a tömeget, a csend visszatért. Súlyos, izgatott csend.
A Starym mágus újra feltette maszkját; az engedelmesen a helyén maradt.
Az Uralkodó felemelkedett a trónról csillogó, fehér talárjában és a levegőben állva lenézett
Elminsterre.
- A birodalom ítéletet követel és meg kell azt kapnia. Habár a mágusok közötti viszálykodás
mindig sok gondot okoz és tisztában kell lennem az igazsággal, mielőtt ítélkezem. Él még a
félelf?
El beszédre nyitotta a száját, de a Maszkos gyorsabb volt.
- Nem.
- Akkor jelenjen meg a Srinshee, aki képes szólni az elválasztottakkal. - mondta Eltargrim
Nagyúr súlyosan koppanó szavakkal. - Amíg meg...
- Állj! - szólt közbe a Maszkos sietve. - Nagytiszteletű Uram, ez nem lenne bölcs dolog! Az
ember nem vehette fel a kapcsolatot a sötétekkel Cormanthor polgárainak segítsége nélkül és
mindannyian ismerjük Mythanthar kudarcainak sorozatát, mely a mythal megalkotását kísérte.
Az árulók egyikének elég hatalmasnak kellett lennie, hogy észrevétlenül cselekedjen az idős
mágus ellenében, felvegye a kapcsolatot a sötétekkel és túl is élje mindezt. Csak Oluevaera
Esteida Úrnő képes erre!
Hangja drámai magaslatokba emelkedett.
- Ha idehívod, akkor nem csak ítéletedet fertőzheti meg, de tökéletes alkalmat kap arra is,
hogy lecsapjon rád és más polgáraira a birodalomnak!
Az Uralkodó arca elsápadt és szemei dühösen csillantak fel a maszkos mágus szavaira, de
hangja nyugodt maradt, amikor megszólalt.
- Akkor hát, Szószóló Nagyúr, megbízol egy halott elméjének átvizsgálásában? És abban, akit
megnevezel?
Llombaerth Starym megmerevedett.
- Most, hogy Ildilyntra Starym Úrnő már nincs velünk, - mondta lassan. Ügyelt rá, hogy ne
nézzen az Uralkodó arcára, ahogy abból hirtelen minden vér kifutott. - kifogytam a
mágusokból, akikhez bizalommal fordulnék; bármelyikük megfelelő, akit annak látsz.
Elindult a levegőben, de gondosan megállt a tó szélénél. Többen is hátrébb húzódtak, mintha
valami betegséget hordozna és terjesztene maga körül. Az Uralkodó nem figyelt rájuk.
- Mennyire bíznál meg, Szószóló Nagyúr, Mythanthar vizsgálatában? - a hírnök hangja gurult
végig a termen, aki még mindig az ajtóban állt és szavaival mindenkit meglepett. Az
Uralkodó és a Maszkos egyszerre fordult felé és bámult Aubaudameira Dree Úrnőre a Termen
keresztül.
- Ő halott, Hölgyem, - mondta a Maszkos komolyan. - és bárki, aki kikérdezi, varázslatokkal
eltorzított válaszokat kaphat. Nem látod az előttünk lévő problémát?
- Ah, Starym gyerkőc, - mondta egy vékony alak egyik kezét a hírvivő vállára téve, hogy
használhassa annak hangerősítő mágiáját. - vedd úgy, hogy a probléma megoldódott; élek. És
nem neked köszönhetem.
A Maszkos meghökkenve levegő után kapkodott. Csak egyetlen pillanatig. Hangja dühösen
csendült.
- Miféle nevetséges csalás ez? Láttam az embert, amikor az életrablást használta. Láttam a
sötéteket besietni Mythanthar házába! Nem lehet életben!
- Ahogy te tervezted, legalábbis. - válaszolta az öreg mágus és megindult előre a levegőben a
Hírvivő Úrnővel az oldalán. - Vagy ahogyan remélted. Az a baj veletek, fiatalokkal, hogy túl
könnyelműek és türelmetlenek vagytok. Elfelejtitek leellenőrizni varázslataitokat az utolsó
részletekig és kellemetlen meglepetések érnek a mellékhatások miatt. Nem foglalkoztok
azzal, hogy megbizonyosodjatok áldozataitok... főként vén bolond mágusok... haláláról. Mint
minden Starym, ifjú Llombaerth, te is túl sokat feltételeztél magadról.
Miközben beszélt, az idős elf végigsétált az Udvar Termének teljes hosszán. Megállt
Elminster mellett és egyik lábával Nacacia felé nyúlt.
- Te engem vádolsz a tanítványom megölésével? - kiáltotta a Maszkos és hirtelen apró
villámok kezdtek le s föl cikázni a karjain. - Megvádolsz engem azzal, hogy a halálodat
akarom és teszek érte? Merészeled?
- Igen. - felelte az idős mágus, miközben megérintette a félelf nő testét lesúlyozó láncokat.
A Hírvivő Úrnő hivatalos hangon szólalt meg.
- Starym Nagyúr, a határán állsz, hogy megsértsd az Udvar törvényeit. Fogd vissza a
mágiádat. Szavakkal párbajozunk itt és érvekkel, nem varázslatokkal.
Ahogy ezeket a szavakat kimondta és az Uralkodó intett egyet, mintha még szeretne
hozzátenni valamit, a leláncolt test eltűnt. Egy pillanattal később a helyén egy újabb alak tűnt
fel; egy mézszőke hajú félelf lány, aki egyenesen, haragos tekintettel és nagyon is élve állt a
Maszkos előtt.
Elminster volt Mestere sápadtan elhátrált. Mythanthar száraz hangon szólalt meg.
- Egy életrablás hatásos dolog, Starym, de nincs ellenmágia, legyen bármennyire is
felerősítve, ami semlegesíthetné a varázs-görbítést. Még tanulnod kell, mielőtt bármiféle
varázslónak nevezhetnéd magad, Andrathath Maszkja ide vagy oda.
- Nyugalom! - mennydörögte az Uralkodó. Ahogy a fejek felé fordultak és az armathorok
elkezdtek gyülekezni a Tó körül, ő Nacacia felé nézve szólalt meg, aki a zokogó Elminstert
ölelte. - Gyermek, kit vádoljunk mindezért?
Nacacia a Maszkosra mutatott és rekedtes hangon válaszolt.
- Őt. Mindent ő terveit ki és akit végül meg akart ölni, az nem más, mint te, Nagytiszteletű
Uram!
- Hazudik! - kiáltott fel a Maszkos és két lángoló varázslövedék indult el a szemeiből Nacacia
felé az Udvar Termén keresztül. Az hátrébbugrott volna, de Mythanthar csak elmosolyodott
és felemelte az egyik kezét. A levegőben rohanó tűzfolyamok valami láthatatlanba ütközve
elhaltak.
- Ennél jobban kell csinálnod, Starym, - mondta nyugodtan. - és nem hiszem, hogy tudod
hogyan. Akkor sem veszel észre valamit, ha az itt hever előtted láncok közt és...
- Starym! - üvöltötte a maszkos mágus és felemelte karjait. - MOST!
Az udvaroncok között az egész teremben mágia fényei jelentek meg. Sikolyok és
robbanások követték egymást felváltva, majd hirtelen rohanó elfekkel telt meg a tér és kardok
villantak mindenfelé.
- Halál rád, hamis uralkodó! - kiáltotta Llombaerth Starym miközben közelebb lebegett, hogy
szembenézzen Eltargrim Nagyúrral. - Végre a Starym uralkodhat majd!
A szaggató mágia fehér lövedékének villanása csak egy volt a sok közül, melyet a Starym
mágusok szórtak az udvaroncokra és az idős elfre, aki a trón előtt állt.
Az Uralkodó eltűnt egy időre a vakító villogásban, ahogy a támadások védelmező mágiával
találkoztak előtte. Mintha maga a levegő kezdett volna el vonaglani és sötét hasadékok nyíltak
benne szikrázva; a Hírvivő Úrnő sikoltva rogyott össze, ahogy az Uralkodó köré általa épített
védelmező varázslat lebomlott. A terem rázkódott és a sikoltó udvaroncok egy része már
elesett. Egy faliszőnyeg zuhant le helyéről.
Azután a Tó felett csillogó fények elhaltak és Eltargrim Nagyúr kivont karddal állt az
Uralkodó Trónja felett a levegőben. Fények játszottak a felébredt rúnákon a penge lapjain.
- Halál a zsoldja mindannak, aki Cormanthort fenyegeti! - kiáltotta. - Starym, eljátszottatok az
életeteket!
A vén harcos leugrott a trónról és a levegőben járva előretört. Kardját olyan hévvel
suhogtatta, mint a búzát arató szántóvető, közben a pengébe vésett bűbáj füstölögve és
szikrázva kezdett kiömleni a fegyver éle mentén. Az Uralkodó felé rohanó lángok és villámok
forgataga elhalt előtte.
Az udvaroncok között valaki diadalmasan kiáltott fel és egy nagy, zöld sárkány kezdett
szellemszerű körvonalakkal alakot ölteni a harcolók feje felett kiterjesztett szárnyakkal és
kitátott szájjal csak a pillanatra várva, hogy mikor tud lecsapni az Uralkodóra. Miközben a
férget megidéző Starym a terem varázsvédelmével küzdött, hogy valóságosabbá tegye azt, a
sárkány körvonalai egyre szilárdabbak és sötétebbek lettek. Elminster és Nacacia látták,
ahogy a hatalmas gyík nyaka ívesen meggörbül, hogy lecsapjon a fehér talárba öltözött,
egyedül előretörő elfre a tó felett.
Mythanthar két különös szót mondott nyugodtan és az Uralkodó kardjából kiemelkedett füst
a villámokkal együtt szikrázva emelkedett Eltargrim feje fölé, majd megindult a sárkány
iszonytató állkapcsa felé.
A következő robbanás szilánkokra zúzta a terem mennyezetét és felborította az egyik
hatalmas tartóoszlopot. Por örvénylett fel és lebegett alá, Elminster és a lány, akivel még
mindig egymás karjaiban voltak, a padlóra zuhant. A mágia, mely fénnyel árasztotta el az
Udvar Termét, ekkor aludt ki.
Ahogy a hirtelen beállt sötétségben köhögtek pislogva, felfedezték, hogy csak egyetlen fény
maradt a helyén; az Uralkodó üres Trónja, nyugodtan lebegve az Emlékezet Tava felett.
Villámok kaparásztak, csapkodtak körülötte és egy szerencsétlen elf nő testét kenték szét
rajta éppen. Rongybábként zuhant a trón alatt heverő Tóba, melynek fénye hirtelen
elvörösödött.
Az Udvar Terme újra megrázkódott, ahogy egy robbanás a faliszőnyegeket és mögöttük a
falat érte a helység északi oldalán. Még több megtört test zuhant félre.
- Állj! - csattant egy hang a sötétségben. - Ez az egész már túlságosan messzire ment.
Végül a Srinshee is megérkezett.
 Húsz
VARÁZSVIHAR AZ UDVARBAN
És így történt, hogy egy varázsvihar szabadult el az Udvarban azon a napon. Egy igazi
varázsvihar félelmetes dolog, a legszömyűbb végzetek egyike, ami valakit elérhet, még akkor
is, ha túléli és csak emlékszik majdan reá. Habár a Nép némely tagja több gyűlölettel és
félelemmel emlékszik vissza arra, ami a varázsvihar elcsitulása után következett.
Shalheira Talandren, Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű, De Igaz Története című műből,
melyet a A Hárfa Évében adtak ki

Hirtelen újabb fény villant fel a sötétségen és a poron keresztül. Aranyszínű

fénypaszományok lebegtek fel egy varázslónő kezeiből, aki nem látszott többnek egy elf
gyermeknél. Hirtelen az Udvar Termét már nem csak a varázslatok fénye, az Uralkodó ugráló
pengéjének izzása és az itt-ott lobogó lángok világították meg.
Mintha napkelte lenne és reggel; fény árasztotta el a csatateret.
Mert csatatér volt az, amivé az Udvar Nagyterme változott. Meggyötört testek hevertek
mindenhol és az alászálló poron keresztül az ég csupán haloványan látszott a boltozatos tető
maradványain át. Egy eldőlt tartóoszlop hatalmas darabjai hevertek a lebegő Trón és az
Emlékezet Tava mögött, némelyiket sötét vérfolyamok díszítették.
Elfek csatáztak egymással mindenhol. Armathorok küzdöttek udvaroncok és Starym
mágusok ellen itt is és ott is, villanó pengék, elkiáltott szitkok, felszikrázó gyűrűk és kisebb
közelharci varázslatok robbanásai közepette.
A Srinshee a trón előtt lebegett és a megidézett fény körülfolyta alacsony testét. Másik
kezének ujjai között apró villámok játszadoztak és időnként előrecsaptak, hogy
semlegesítsenek egy-egy varázslatot, melyek ott tomboltak a harcolók feje felett a levegőben,
és a Srinshee túl halálosnak ítélte őket.
Ahogy Nacacía és Elminster ismét talpra küzdötte egymást, majd újra egymás karjaiba
zuhantak, láttak felszikrázni egy varázslatot előző mesterük kezében. A Maszkos hirtelen egy
viharkardot tartott a kezében, melyet valahonnan megidézett és a penge körül a fegyver saját
lila villámai szaladgáltak fel s alá. Arckifejezése már nem volt olyan kétségbeesett, ahogy újra
az előtte összegyűlt, Starym-hű udvaroncokon magát lassan átvágó Uralkodóra nézett.
Llombaerth Starym végignézett az emberen és a félelfen, akik még mindig egymást ölelve
álltak ott és szemei elkeskenyedtek.
Egyik kezének ujjaival csettintett és Elminster hirtelen elveszítette az uralmat saját izmai
felett.
- Ne! - kiáltotta kétségbeesetten, ahogy a Maszkos kitépte Nacacia karjai közül és karjait
varázslatra emelte.
Ahogyan tekintetét az elf varázsló a Srinshee alakjára kényszerítette, felkiáltott.
- Nacacia! Segíts! Állíts meg!
Elméjében mágia formái villogtak, ahogy a Maszkos egy bizonyos varázslatot keresett
benne és meleg, rákényszerített elégedettség öntötte el, amikor végre megtalálta.
Az a varázs volt, amely pengéket kap fel az egyik helyről és egy másik pontra röpíti őket a
hegyükkel előre, ahová a mágia megidézője kívánja.
A Maszkos által kívánt pontok a Srinshee szemei, torka, mellkasa és hasa helyén voltak,
ahogy ott állt a Tó felett és egyenként megszüntette a harcoló elfek legerősebb varázslatait.
A teremben mindenhol újabb varázslatok lángoltak fel. Az elfek és évek óta gyűlölt
ellenfeleik most kaptak az alkalmon, hogy rendezzék számláikat. Egy olyannyira idős elf,
hogy fülei már szinte átlátszóak voltak, ütötte hasonló korú ellenfelét egy széklábbal, amit ki
tudja honnan szerzett.
Az összerogyó ős vére egy kék ruhát viselő, büszke nőre spriccelt, aki észre sem vette a
mellette zajló jelenetet. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy egy másik, borostyánszín
ruhába öltözött büszke hölgy ellen küzdjön. Karcsú derekukon előre-hátra hajladoztak attól
függően, hogy mikor melyiküknek sikerült nagyobbat rántania a másik haján vagy ruháján.
Ujjaik véresek voltak és egyszerre karmolták, rugdosták egymást. A borostyán hölgy hosszú
körmeivel feltépte kék ellenfele bal arcát, mire az fojtogatni kezdte.
Ahogy hasonló küzdelmek folytak előtte, Elminster felemelte kezeit és tekintetével a
Srinshee vékony alakjára összpontosított.
Nacacia felsikoltott, amikor felismerte, hogy mi is történik valójában és Elminster hirtelen
kicsiny, nőies öklök ütéseit érezte magán. A ruháját tépte, megrázta és óvatosan ütötte a fejét,
hogy megakadályozza a varázslatot, de közben lehetőleg ne sebezze meg a fiút.
Lassan, saját teste ellen küzdve, mely meg sem rezdült a lány által okozott fájdalomra,
Elminster az övéhez nyúlt és egy erszényből kivette a kis kardocskákat, melyek a varázslathoz
kellettek. Felemelte kezét és összegyűjtötte akaratát, hogy elengedje a mágiát, melytói a kis
fegyvermásolatok elolvadnak a levegőben és a varázslat életre kel. Kinyitotta ajkait és
kétségbeesetten felüvöltött.
- Üssetek le! Lökjetek fel! Kell... Csináljátok már!
Nacacia egy utolsó, kétségbeesett ugrással felé lendült és a saját súlyának erejével sikerült
elmozdítania. Keményen zuhantak a padlóra gurulva és egymáson áthemperegve. A fiú
vonaglott, teste meggörbült a sima padlón, ahogy próbált lélegzethez jutni és a lány
megpróbált rajta maradni. Úgy lovagolta meg, mint ahogy egy farmer próbálja nyugalomra
bírni a megvadult malacát.
Elminster megrázta magát, ide-oda rángatta a lányt, majd megpróbálta lelökni magáról, de ő
esett vissza az egyik vállára és ütötte meg magát.
Valami pörögni kezdett az elméjében, felemelkedve annak mélységeiből, ahogy a lánnyal
küzdött. Valami aranyszínű.
Ah! Igen! Az arany jel, amit Mystra küldött neki oly sok idővel ezelőtt, most felszikrázott
elméjében és úgy hullámzott, mint egy érme a víz alatt. Azután nyugodtan felfénylett és felé
indult, ahogy a herceg akaratát megfeszítve utána kapott.
A Srinshee képe egy pillanatra megjelent elméjében, ahogy a Maszkos mester Elminster
akaratának uralmáért küzdött, de a fénylő szimbólum áttört rajta.
Ahogy Nacacia ismét megrázta a fejét vigyázva, hogy azért ne üsse túl erősen a padló
kövének, Elminster összeszorított fogakkal megragadta az elméjében felcsillámló jelet és
kilehelte istennője nevét.
- Mystra!
A teste megrázkódott, megcsavarodott és... elfolyt. Nacacia megpróbálta a szájára tenni a
kezét miközben a fiún ült és El újra megszólalt.
- Elég! Nacacia, hagyj! Már elszakadtam tőle!
Elszakadtak egymástól, de Nacacia már az oldalára is gurult egyik könyökére támaszkodva,
hogy lenézzen és a szemeibe bámuljon... egy ember nőnek!
- Örülök, hogy találkoztunk. - lihegte Elminster egy gyenge vigyor kíséretében. - Hívj csak
Elmarának.
A félelf rámeredt a férfira - nőre - hitetlenkedéssel a tekintetében.
- Tényleg te... vagy az?
- Néha valóban így hiszem. - válaszolta Elminster egy halvány mosollyal és a lány
megkönnyebbülten felnevetve a karjaiba vetette magát.
Nevetése alig néhány pillanat múlva elhalt a kiáltásoktól.
- A Starym Házért! Dicsőség a Starymnak!
A két korábbi tanonc talpra küzdötte magát, a hírnök mozdulatlanul heverő teste felé
botladoztak és gyülekező elfeket láttak a terem északi falát borító, még félig épen maradt
falikárpitok mögötti kijáratokban. Az utolsó armathorok haldokoltak kardcsapásaik alatt - az
újonnan érkezettek tömegesen árasztották el őket. Rozsdaszín mellvértjükön ezüsttel kirakott,
zuhanó ikersárkányok csillantak meg; a Starym Ház szimbóluma!
- Tartsatok ki! - csattant fel valaki a közelükben. - Ide! Őrizzétek a Hírvivőt és
akadályozzátok meg, hogy a Srinshee alá menjenek!
Mythanthar szólt és csontos kezeinek hirtelen szorítása a vállaikon nem hagyott kétséget
felőle, hogy szavaival Nacacia és Elminster felé célzott. Csak odafordultak és bólintottak,
hogy megértették és varázslatok szövésére emelték kezeiket.
Ahogy a Starym harcosok berontottak a terembe, véres ösvényt vágtak maguknak a harcoló
udvaroncok között nem törődve vele, hogy kit vagy mit csapnak le. Elminster szabadjára
engedte az imént már előkészített pengehívó varázst és megcélozta vele a legelöl haladók
torkát.
Nacacia csapkodó villámokat küldött be a Starym harcosok soraiba, hogy elérje velük a
következőket. Rozsdavörös vértezetekbe öltözött elfek tántorodtak meg és táncolták halálba
magukat az éhesen ugráló villámok között.
Azután a Srinshee a segítségükre küldött egy varázslatot; szellemszerű elf harcosok fala
jelent meg, akik ártalmatlanul csapkodtak maguk körül fegyvereikkel, de az élő elfeket
megállították egészen addig, míg egyesével le nem vagdosták őket. El és Nacacia kihasználva
az így kapott időt nyers mágikus lövedékeket küldtek a Starym harcosok felé és egyesével
pusztították őket.
Újabb arcok jelentek meg az ajtókban, ahogy a nagyobb Házak fejei úgy döntöttek, hogy
maguk nézik meg miféle új őrület tört ki már megint az Udvarban. Szinte mindegyikőjük
sápadtan levegő után kezdett kapkodni és sietve visszahúzódott. Az a néhány, aki csak nyelt
egy nagyot és kardot rántott - melyek inkább voltak díszek, mint gyakorlatban alkalmazható
fegyverek -, most óvatosan előbbre nyomult a vérben, porban, zűrzavarban.
A nagyterem másik végében Cormanthor ura harcolt az életéért Starym udvaroncokat vágva
le, mint egy dühös oroszlán. Egyedül állt szemben a sokasággal és azok egy kétségbeesett,
küzdő falat alkottak előtte. Pengéje énekelve villogott körülötte és ezidáig csupán két döfés
volt képes átjutni rajta, hogy pirosra fesse fehér talárját. Hátrányban volt.
Eltargrim Nagyúr boldog volt. Legalább tizenkét suttogásokkal, elf-gyilkos „balesetekkel"
és az Uralkodó romlottságáról szóló, ártó szóbeszédekkel telt esztendő után talált egy látható
ellenfelet. A pengéjébe rejtett és az udvart védelmező mágia már egyaránt gyengült, de ha
még néhány lélegzetvételnyi ideig távol tartanák a legrosszabb varázslatokat, melyeket a
Starym mágusok rájuk szórhatnak...
- Tartsátok ott, bolondok! - üvöltött fel Llombaerth Starym és dühösen csapott végig azoknak
az udvaroncoknak a hátán és vállain, akik hátrébb kényszerültek a többiek nyomásától. A
viharkard felsziszegett, amikor lapját használva utasította rendre azokat, akik nem
engedelmeskedtek elég gyorsan.
És amikor eljött az ideje szabadjára eresztette egyik varázslatát, amit Cormyth meg nem
állíthatott, egy sötét titkot, amit most már évek óta őrzött. Lerázta a mágiát szabad kezébe és
várakozott, Egyetlen tiszta dobás Eltargrim arca felé és a birodalom végre a megfelelő,
természetesen Starym kezekbe kerül!
Azután valami hirtelen végigvágott az elméjén, legalább annyira kegyetlenül, ahogy ő a
meghátrálókkal bánt az imént. A harcoló Uralkodó képét a szemei előtt felváltotta egy másik
jelenet az elméjéből előretörve - két csillagot látott, melyek lassan alászálltak és belelebegtek
Mythanthar idős arcának szemgödreibe. Ráncos, májfoltos, vén arc, de a szemek sötét
lángokként égették az akaratát.
Mégy valahová, ifjú áruló?
A gúnyos szavak hangosabban csendültek fel az elméjében, mint ahogyan az Uralkodó
kardja előtte és Llombaerth Starym azon kapta magát, hogy képtelen mozogni vagy félrenézni
a zord, öreg mágus arcáról, aki a terem közepén állt dühöngő Starym harcosokkal körülvéve.
-Ta... ka... rodj a fejemből! - üvöltötte a Maszkos kétségbeesetten előredöfve az akaratával.
Ugyanezzel az erővel azt is megpróbálhatta volna, hogy kidönt egy évszázadok óta erőtől
duzzadó tölgyet a helyéből. Mythanthar ellenállhatatlan szorításban tartotta és halált ígérő
arckifejezéssel mosolygott rá.
Feküdj le és etesd meg a férgeket, becstelen Starym. Hajts fejet a végzeted előtt és ne okozz
több bajt Cormanthomak.
A zord átok még mindig visszhangzott Llombaerth Starym fejében, amikor Eltargrim Irithyl
Nagyúr levágta az utolsó udvaroncot is maga előtt, majd ugyanazzal a lendülettel előredőlve
átlépett az akarattalan mágus kezében harsogó viharkard szerény védelmén. Szikrák és
mennydörgő hang kélt, ahogy a két penge hatalma egymásnak ugrott a közelségtől és a
Maszkos varázsköpönyegét elérve, lebontotta azt. Hirtelen, mintha nedves tűz robbant volna
benne szörnyűbb kínnal égetve, mint bármi amit azelőtt érzett, a Starym Ház Szószóló
Nagyura megérezte az Uralkodó pengéjét becsúszni a bal oldalába, keresztülhatolni a szívén
és félig átvágni a jobb karját, amikor a túloldalon kiszabadult a testéből. Az utolsó dolog, amit
érzett mielőtt a rá váró sötétség magához ölelte volna hideg karjaival már nem a fájdalom
volt, hanem az idegesítő viszketés, amit Cormanthor Agyara hagyott maga után, mikor
markolata végigdörzsölte a bordáit.
Meg akarta vakarni, kellett volna... az az átkozott vén mágus még mindig őt nézi és
mosolyog... tüntesd el, söpörd el, változtasd...
És azután Llombaerth Starym örökre elhagyta Faerünt anélkül, hogy lett volna ideje
végiggondolni, mit akar tenni ellenfelével.

*****

- Meghalt. - mondta Flardryn keserűen és még látta összerogyni a maszkos elfet. Elfordult a
távolbalátó gömbtől nem foglalkozva vele tovább, hogy miféle halálvarázs zuhan a Srinshee
felől a Starym seregre. A seregre, mely megfogyatkozva akarta áttörni magát egy emberen és
egy félelfen, de már túl kevesen voltak és túl zavarodottak ahhoz, hogy övéké legyen a nap
gyözehne.
Több másik Starym még mindig a gömbbe nézett sápadt, remegő és hitetlenkedő arccal.
Könnyek futottak végig némelyikük arcán, de ők idősebbek voltak az imént megszólalónál és
nem is gondoltak rá, hogy elforduljanak. Figyelniük kellett, hogy lássák ki és hogyan bukik
el. Hogy emlékezzenek és amikor eljön az ideje, bosszút álljanak. Most még egyszerű a
feladat.
- Megölte... Szószóló Urunkat megölte az Uralkodó a saját udvarában! A birodalom trónja
minden Starym arcába csapott, ez történt! - sziszegte az egyik idősebb Starym, orra és fülei
remegtek haragjától.
Egy idős Starym hölgy, aki olyan öreg volt már, hogy fehér haja majdnem teljesen kihullott és
maradékát most egy fejdísszel fogta össze, szeme haragos véreire villant szikrázva.
Szomorúan sóhajtott, mielőtt halkan megszólalt.
- Sohasem hittem volna, hogy eljön a napja és látom, amikor egy Starym... még ha oly fiatal
és őrült is mint ő, aki egy címet használ, melyet sohasem adtunk meg neki... szembeszáll az
Uralkodóval Cormanthor Udvarában, hogy elpusztítsa. Azután nyíltan megtámadja
varázslataival és Cormanthor egész udvartartását vérfürdőbe vezeti.
- Nyugalom, nővér. - mormolta egy másik Starym, saját ajkai a könnyek visszatartásától
remegett.
- Nem látjátok? - csendült fel egy kiáltás a mennyezet felől és a távolban egy ajtó vágódott ki
hangos döndüléssel. - Ez háborút jelent! Varázslatokkal, hogy az istenek csapjanak le az
erőtlenül remegő térdeitekre, varázslatokkal! Le kell csapnunk, mielőtt a gyilkos Irithyl
elmenekülhetne!
- Már megtörtént, Maeraddyth. - egy széles vállú elf válaszolt csendesen, aki legközelebb ült a
gömbhöz.
Az ifjú elf nem hallotta a szavakat, amikor beviharzott az összegyűltek közé.
- Mozogjatok, gerinctelen ősök! Hol veszítettétek el a büszkeségetek mindannyian? Szószóló
Urunk levágva a vérében fekszik és ti csak itt álltok és nézitek! Mi...
- Azt mondtam: vége, Maeraddyth. - szólt újra az ülő elf ugyanolyan csendesen, mint az
imént. A dühöngő ifjú a szó közepén felhorkant és végignézett a csendes arcokon,
mindegyiken saját megdöbbenése és szomorúsága tükröződött.
A Starym Ház idősebb főmágusa szelíden nézett vissza rá.
- Volt rá alkalom, hogy életeket dobjunk el - mondta Uldreiyn Starym haragtól remegő fiatal
rokonának. - és Llombaerth kihasználta... több, mint kihasználta... a mai napon. Szerencsések
leszünk, ha a Starym Házat nem vadásszák és gyilkolják le az utolsó félig tisztavérű tagjáig.
Fogd vissza a haragodat, Maeraddyth; ha azok után dobod az életed, akik elvesztek abban a
teremben... - fejével a gömb felé biccentett, melyben még mindig villogtak a harc fényei. -
...akkor inkább vagy ostoba, mint hős.
- De Ős Uram, hogyan mondhatod ezt? - ellenkezett Maeraddyth a gömb felé intve. - Te is
elgyávultál, mint ezek a...
- A saját - vágott közbe Uldreiyn hirtelen acélkeményre fagyott hangon. - őseidről beszélsz;
Starym nemesekről, akiket már akkor is ünnepeltek és tiszteltek döntéseikért, amikor te még
csak egy gügyögő csecsemő voltál. Még ha Llombaerth néha nyafogott vagy bánatot okozott
is, sohasem undorított meg olyan gyermeteg viselkedéssel, mint te, itt és most.
Az ifjú harcos csodálkozva nézett a főmágusra. Annak szemei élesen és rezzenéstelenül
döfődtek az övébe, mint két kegyetlen dárda. Uldreiyn a padlóra mutatott és Maeraddyth
hitetlenkedve nyelt egyet, amikor azon kapta magát, hogy az ős előtt térdel.
A Starym Ház leghatalmasabb főmágusa lenézett rá.
- Helyes dolog megdöbbenni és feldühödni azon, ha egy vérünk eltűnik. De a haragod elérhet
hozzá, bármerre vándoroljon is most már Llombaerth és lehúzhatja az egész Starym Házat a
saját felségárulásának árkába. Egy félrevezetett Uralkodó ellen ténykedni egy dolog; de az
egész udvartartása előtt megvádolni és kihívni egész Cormanthor urát már egy másik dolog.
Szégyenkezem. Mindazon véreid, akiket "gyávának" neveztél megdöbbentek, szomorúak és
szégyenkeznek ennek láttán. És harmadszor is felülemelkednek rajtad, amikor szem előtt
tartják, hogy egy cormanthori elf... egy nemes cormanthori elf... egy Starym cormanthori elf...
uralkodik magán bármi történjék is és sohasem csalja meg egy nagy család tiszteletét és
becsületét. Ha ezt tenné, akkor ráköpne a család nevére, melyet olyannyira magasan szeretnél
tartani, s beszennyezné vele minden ősünk nevét és emlékezetét.
Maeraddyth elfehéredett és könnyek csillantak meg a szemeiben.
- Ha kegyetlennek találsz - folytatta Uldreiyn -, akkor mutathatok neked néhány Starym
emléket, melyet sohasem láthattál még, érezheted büszkeségüket és megértheted bánatukat.
Nem szívesen aggatnék a válladra ekkora terhet, amikor még túl fiatal és hülye vagy hozzá,
hogy ismerd a feladataidat. Ne beszélj nekem háborúról „varázslatokkal", Maeraddyth.
Az ifjú Starym könnyekben tört ki, majd hirtelen csodálkozva nézett az idős mágusra, aki ott
térdelt mellette, acélkeményen megszorította a karját és megrázta erőtlennek tűnő kezeivel.
- Ismerem a haragodat és a nyugtalanságodat, ifjú. - mondta szinte a harcos fülébe. - Tenned
kell valamit, tenned, hogy megvedd a Starym nevet és kiadd magadból a fájdalmadat.
Szükségem van arra a kínzó fájdalmadra. Szükségem van arra a haragra, hogy lángoljon
benned. Szükségem van arra a bánatra, hogy soha ne felejtsd el Llombaerth ostobaságát. Te
vagy a Starym Ház jövője és az én feladatom olyan pengét kovácsolni belőled, ami nem vásik
majd el, becsületet adni, mely sohasem hajlik meg és büszkeséget, mely sohasem felejt.
Maeraddyth egyre növekvő csodálkozással húzódott hátrébb és Uldreiyn rámosolygott. A
megdöbbent ifjú harcos a saját könnyeinek válaszát látta megcsillanni a magas elf szemei
sarkában.
- Menj most, ifjú Maeraddyth, hadd lehessek büszke rád. - mormolta a főmágus. - Te...
mindannyiunk... - Uldreiyn még nem fejezte be. A térdelő ifjú harcos hirtelen tudatára ébredt,
hogy figyelő arcok veszik körül és esőként záporozó, csendes könnyek. - ...magunk mögött
kell hagynunk ezt a sötét napot. Sohasem beszélni róla, kivéve eme lak legbelsőbb szobáit,
ahová még a szolgák sem léphetnek be. Újra kell építenünk a család becsületét, hűséget kell
fogadnunk az Uralkodónak, amilyen hamar csak lehetséges és lenyelni bármilyen megtorlást
is ró ki ránk. Ha vagyont kell áldoznunk, ifjaink nem emelkedhetnek többé rangra vagy fel
kell kutatnunk és kivégeznünk azokat a segítőket, akik ma harcoltak, ám legyen. El kell
határolnunk magunkat mindazon Starym családtagok cselekedeteitől, akik szembeszálltak
az Uralkodóval. Szégyent kell mutatnunk és nem dölyföt... máskülönben hamarosan nem lesz
többé Starym Ház, ami újra naggyá és dicsőségessé emelkedhet majd.
A főmágus felkelt és egy kemény szorítással magával húzta a másik térdelő elfet is.
Végignézett a csendes arcokon.
- Megértettük? - Csak szótlan bólintások válaszoltak szavaira. - Megegyeztünk? Még most
kell megtudnom, hogy később ne kelljen ölnöm vagy elméket olvasztanom. - Ismét
végignézett a körülöttük állókon, de senki, még a kezei közt remegő Maeraddyth sem mondott
neki nemet.
- Jó. Ne zavarjatok, csak öltözzetek a legjobb ruháitokba és várjátok meg, amíg visszatérek. A
Starym, aki addig kilép ebből az épületből, többé nem tartozik közénk.
Minden további szó nélkül Uldreiyn Starym, a Ház idősebb fómágusa kitört a körből és
feszült arccal kisietett a szobából.
A szolgák menekültek a tekintete elől végig a hosszú úton, mely a termeken keresztül a saját
varázstornyába vezetett. Amikor annak ajtajai csendesen bezárultak mögötte, kezével
végigsimított rajtuk és kimondta a szavakat, melyek felébresztették a Starym féregsereg két
szellemsárkányát, melyeknek a Háznak az ajtószárnyak külső oldalára faragott jelképe adott
otthont.
Azok kimásztak a szimbólumból és megkezdték egész éjszaka tartó lopakodó őrjáratukat,
melyből nem maradt ki még a legszűkebb átjáró sem. Készen álltak, hogy még a bátrabb
Starym nemeseket is visszatartsák, de senki sem forgatott még csak hasonló gondolatokat sem
a fejében. Ami lehetett azért is, mert a szellemsárkányok mindig éhesek.

*****

Az Emlékezet Tava újra fehéren csillogott és az Uralkodó fáradt tekintettel emelte kezét a
Srinshee felé, aki a trón mellett állt a levegőben.
- Egyikük sem értette meg. - mondta halkan. Megérintette az oldalán függő csillogó pengét.
- Legalább tizenkét éve küzdenek egymás ellen a fiatal bolondok a trónért. Ha valamelyikük
diadalmaskodna is, a győztes nem kapna sokkal többet a lehetőségnél, hogy alávesse magát
a pengerituálénak. - Elmarára pillantott, aki már visszaváltozott Elminsterré és most a
Hírvivő Úrnővel Nacacia oldalán állt. - Sokan megmérethetik magukat azon a rituálén, de
csak egyet választanak ki, aki túléli a tehetség, az elme és a szív próbáit. - Sóhajtott. - Olyan
fiatalok és olyan ostobák. - Mythanthar is ott állt az Uralkodót hallgatva, arcán halovány
mosoly játszadozott, de nem mondott semmit. Szemeit az elfeken tartotta, akik buzgón
 takarították az Udvar Termének padlóját.
Az Uralkodó a Srinshee felé fordult, és még egyszer megszólalt halkan.
- Csináld most! Kérlek.
Felettük a koros gyermek-varázslónő megérintette Cormanthor Trónját és varázsolt. Azután
lehunyt szemekkel, remegve állt ott a levegőben, ahogy a Hívás hatalmas hangja
végigszáguldott rajta és kirobbant a tiszta levegőre.
Fénysugarak indultak el testének minden részéből. Ahogy megérintették a falakat, a
boltozatos mennyezetet és az oszlopokat, az egész terem egyetlen felsőbbrendű akkordot
visszhangzóit megremegve.
A hang magasra szárnyalt, majd lassan halkulni kezdett. Mire teljesen elhalt, Cormanthor
minden Házának feje ott állt a trón előtt és alacsonyabb rangú elfek zsúfolódtak össze az
ajtóknál.
Eltargrim a hüvelyébe csúsztatta a bűvös pengét és lassan felkelt, hogy a trón előtt álljon a
levegőben. Amikor a Srinshee megtántorodott a hatalmas mágiától, amit az imént megidézett,
az Uralkodó a karját nyújtotta és megtámasztotta.
- Cormanthor Népe, - kezdte Eltargrim. - gonoszság ébredt közöttünk... és legyőzetett... itt, a
mai napon. Mythanthar bejelentette, hogy készen áll és én nem fogok tovább várni. Nem adok
újabb lehetőséget azoknak, akik saját személyes játékszerüknek tekintik a birodalmat és annak
lakóit, ezáltal még több életet követelnek tetteikkel. Még alkonyat előtt, ezen a napon az ígért
Mythal megszületik, kiterjed a város fölé egészen az Északi Őrhelytől Shammath Taváig.
Amikor megfelelőnek ítéltetik... holnap delelőn lesz ez... a város kapuit szélesre tárjuk a többi
faj azon tagjai előtt, kik nem ölelték magukhoz a gonoszságot. Futárok indulnak útnak az
emberek, a félszerzetek, a gnómok... és igen, a törpék királyságaiba is. Ezentúl, bár
birodalmunk neve továbbra is Cormanthor marad, városunkat úgy ismerik majd, mint Myth
Drannor, Mythanthar és a Mythal iránti tiszteletből. És a Drannor iránti tiszteletből, aki
Cormanthorban elsőként házasodott össze egy törpe leánnyal, habár igen régen történt.
Lenézett és a Hírvivő Úrnő elkapta a tekintetét, előrelépett és bejelentést tett.
- A varázslók megidéztettek. Mindaz, ki engedelmeskedik békében maradhat és figyelhet.
Kezdődjön meg hát a Mythal megalkotása!
 EPILÓGUS
A Mythal, mely Cormanthor tündérvárosa fölé emelkedett nem a leghatalmasabb köpönyege
volt korának, de az elfek megítélése szerint a legfontosabb. Szeretettel és viszálykodás nélkül
épült fel, számos különös hatalmat adtak neki azok, kik a varázst szőtték. Az elfek még ma is
megénekük őket, halhatatlanságot kölcsönözve nevüknek Myth Drannor bukása ellenére is:
Az Uralkodó, Eltargrim Irithyl; a Hírvivő Úrnő, Aubaudameira Dree, a dalnokok által főként
„Alais" néven ismert; az ember armathor Elminster, Mystra Kiválasztottja; Oluevaera
Estelda Úrnő, a legendás Srinshee; az ember-mágus, akit csak Mentor néven ismertek; a
félelf Arguth az Ambral Szigetről; Legfelsőbb Udvari Mágus Earynspieir Ongluth Nagyúr;
Aulauthar Orbryn és Ondabrar Maendellyn Nagyurak; és az Úrnők Ahrendue Echom,
Dathlue Mistwinter, kit főként „Acél Úrnő" néven ismernek, és Legnemesebb Úrhölgy Alea
Dahast. Eme felsorolás tökéletlen, sokan csatlakoztak a Dalhoz Cormanthorból azon a
napon. Corellon, Sehanine és Mystra kegyelméből néhányuk akarata és tudása beépült a
hatalmas köpönyegbe. Az álnokság természetesen nem halt meg Cormanthorban lett légyen a
neve bár Myth Drannor avagy sem...
Antam a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Évének környékén kiadva

Az armathorok, akik őrhelyükről a palotához futottak, most az Udvar Termébe siettek a hat
udvari varázslónő vezetésével. Zord arccal vonták ki kardjaikat és alkottak kört válk vállnak
vetve a trón körül.
Ebbe a körbe lépett be az Uralkodó, a Hírvivő Úrnő, Elminster, Nacacia, Mythanthar és a
Srinshee. A harcosok összezárták soraikat.
Kardjaik szinte azonnal megemelkedett, amikor egy mágus jelent meg habozva és az
Uralkodóra nézett. - Nagyrabecsült Uram? - kérdezte óvatosan és próbálta nem meglátni a
vérnyomokat Eltargrim fehér talárján. - Szükséged van rám?
Az Uralkodó a Srinshee felé nézett, aki válaszolt helyette.
- Igen, Beldroth. De még nem most, Nekünk, akik a körön belül állunk, egy kicsit meg kell
halnunk, hogy a Mythal élhessen. Itt nincs dolgod.
Az elf uraság hátrébb húzódott, egy kicsit szégyenkezni és egy kicsivel
megkönnyebbültebbnek látszott.
- Csatlakozz, amikor a hálót szövik és az felragyog felettünk. - tette hozzá az alacsony termetű
varázslónő és a mágus dermedten hallgatta szavait.
- Ha valaki meghal, - szólt közbe egy idős és ráncos elf varázslónő enyhe bicegéssel kilépve a
tömegből és egy botra támaszkodva. - akkor én örömmel tenném tudván, hogy valami jót
tettem végül a birodalomért.
- Légy üdvözölve közöttünk, Ahrendue. - mondta melegen a Srinshee. De az őrök nem adtak
utat neki egészen addig, amíg a Hírvivő Úrnő rekedten rájuk nem szólt.
- Engedjetek utat Ahrendue Echorn Úrnőnek!
A kardok leereszkedtek egy rövid időre és hirtelen mormogás kelt az udvarban, amikor az
egyik oszlopnak támaszkodó elf előrelépett és megszólalt.
- A fortélyok ideje elmúlt, azt hiszem. - Egy pillanattal később vékony alakja egy fejjel
magasabbra növekedett és a vállai kiszélesedtek valamennyivel. Az udvarban többeknek is
elállt a lélegzete. Még egy ember - és ez közöttük rejtőzködött!
A férfi arcát idézett sötétség kendőzte el; az izgatott Cormyth őrök csak két szemét látták
kivillanni az árnyékból, de a Srinshee megszólalt, mielőtt még cselekedhettek volna.
- Mentor, légy üdvözölve a körben.
- Mozgás, utat! - mormolta a hírnök és ezúttal a harcosok gyorsabban engedelmeskedtek.
Újabb forgolódás támadt a zsúfolt teremben, ahogy egy sor Cormyth tolakodott át a
tömegen. Élükön a Legfelsőbb Udvari Mágus közeledett és mögötte Aulauthar Orbryn
Nagyúr jött Ondabrar Maendellyn Nagyúrral az oldalán. Mögöttük egy félelf nagyúr haladt,
kinek köpenyével borított vállán egy sor láncra fűzött ékkő csillogott és a Srinshee szava
suttogássá halkult, amikor felismerte
- Arguth varázsló Ambral Szigetéről. - Az egész csoport mögött a Művészet Legnemesebb
Hölgye Alea Dahast Úrnő közeledett karcsún, mosolyogva és feszült tekintettel.
Kezdett szűkös lenni a hely a gyűrűn belül, amikor az Uralkodó egy-egy öleléssel üdvözölte
az érkezőket és a Srinshee felé fordult.
- Mind itt vannak, akiket Mythanthar szükségesnek ítélt?
- Még várunk valakire. - válaszolta az alacsony varázslónő átpillantva az őrök válla felett,
majd végül felemelkedve, hogy felettük állva a levegőben lásson is valamit. Mythanthar
játékosan megpaskolta a lábujjait, de majdnem egy rúgást kapott válaszul.
- Ah. - mondta végül észrevéve a keresett arcot a tömegben. - Az utolsó. Gyere már, Dathlue!
Meglepetten nézve a nagyszerű öltözetű harcos előrelépett vértezetében és lecsatolta a
keskeny hosszúkardot, mely csípőjén himbálózott. Átadta azt az őröknek és a gyűrűbe lépve
csókot váltottak az Uralkodóval. Megpaskolta a Srinshee karját és várakozóan megállt.
Mind egymást méregették. A Srinshee Mythanthar felé nézett, aki bólintott.
- Szélesebbre a gyűrűt. - parancsolta az alacsony varázslónő rekedten. - Hosszú úton járunk
és több helyre van szükségünk. Sylmae, minden íjat magaddal hoztál?
- Nem. - válaszolta a másik varázslónő oda sem fordulva. - Nálam a vesszők vannak. Holone
hozta az íjakat.
- Nálam van néhány sajátos bot. - szólt közbe Yathlanae a saját helyéről a gyűrűben. -
Némelyik hölgy négy harisnyakötőt is felvett, hogy el tudja hozni!
A Srinshee színpadiasán sóhajtott és ismét Mythantharhoz fordult.
- Ne mondj semmit. Bármit is gondolsz, ne mondd ki.
Az idős mágus ártatlan tekintettel széttárta a karjait.
A kis termetű varázslónő megrázta a fejét és elkezdte a könyöké-vei igazgatni a gyűrűn
belül lévőket és odavezette őket, ahol állniuk kellett. Végül egy gyűrűt alkottak Mythanthar
körül és mind rá néztek.
Elminster meglepetten vette észre, hogy remeg. Nacacia felé nézett, elkapta biztató mosolyát
és nem hagyta válasz nélkül. Azután hosszan végignézett az egész termen a lebegő tróntól
kezdve a mennyezeten tátongó lyukon és a tépett oszlopokon keresztül egy meghajtó elf hős
szobráig, amely előretartott karddal fenyegette az Udvart. Egy hosszú pillanatig mereven
nézte, de az nem változott meg: egy szobor, vékony porkabátban.
Mély lélegzetet vett és próbált megnyugodni. Mystra, légy most mindannyiunkkal, gondolta.
Formáld és vigyázd ezt a varázst, imádkozom, hogy ez legyen az, amit előre láttál és
ideküldtél miatta.
A Srinshee mély lélegzetet véve végignézett rajtuk és megszólalt.
- Kezdődjön hát.
Izgatottságában a teremben tartózkodók egyike sem vette észre, hogy valami poros, kicsi és
sötét mászik közöttük. Tekergőzik és vonaglik, mint valami giliszta lassú útja közben a
véráztatta padlón - nyugodtan a gyűrű felé tartva.
A belső körön belül Mythanthar kitárta karjait, lehunyta szemeit és ujjaiból kis fénysugarak
törtek elő. Lassan és csendesen növekedve a fénysugarak hozzákapcsolódtak a harcosok
gyűrűjén belül állókhoz. Az idős mágus elmormolt néhány szót és az összegyűlt házfők
ijedten hőköltek hátra, amikor teste vér és csontok gomolygó felhőjévé robbant szét.
Elminster levegőért kapkodott és már kilépett volna, de a Srinshee nyugodt tekintete a
helyére szegezte. A fiú megértette a varázslónő arcán legördülő könnycseppekből, hogy még
ő sem tudott erről az áldozatról.
A felhő, mely valaha egy idős elf teste volt, most felemelkedett, mint füst a tűzről és
vakítóan elfehéredett. A fénysugarak még mindig a körben állókhoz kötötték a felhőt és most
saját fénnyel ragyogtak fel.
Mintha hóból való tűz lett volna, fehér lángok csaptak az Udvar Tennének mennyezete felé,
ahogy a körben állók mindegyikének teste fényekké robbant szét.
A Cormyth tömeg egyként kiáltott fel és tátotta el a száját.
- Mi ez? Meghalnak? - kiáltott fel Duilya Evendusk Úrhölgy a kezeit tördelve izgalmában.
Ura csendes megnyugtatásképpen átkarolta a vállát.
- Mythanthar meghalt... - mondta Beldroth előredőlve. - .. .vagy legalábbis a teste. Belőle lesz
a Mythal, amikor végeztek.
- Mi? - körös-körül az elfek közelebb nyomakodtak, hogy jobban halljanak.
Beldroth felemelte a fejét és a hangját.
- A többiek élni fognak, habár a varázs elrabol valamennyit életerejükből. Különleges hatal-
makat kezdtek szőni most... mindegyikük egyet... és hamarosan hallanunk kell majd
valamilyen dallamot vagy éneket.
Visszanézett az ívesen emelkedő, fehér tűzhálóra és hirtelen azon kapta magát, hogy
könnyek gurulnak le az arcán. Egy kis kéz ujjai kulcsolódtak az ujjaiba és szorították meg
azokat biztatóan. Lenézett egy elf leánygyermekre, akit még sohasem látott azelőtt. A kislány
arca nagyom komoly volt még akkor is, amikor visszamosolygott rá. Beldroth hálásan rázta
meg a gyermek kezét válaszul az iménti mozdulatokra és nem húzta el az ujjait.

*****

Egy kis tisztáson, ahol egy szökőkút kacagott végtelenül csörgedezve táncolva játszadozó
halak tavának közepén. Ithrythra Mornmist hirtelen felegyenesedett és urára nézett.
A férfi távolbalátó gömbje és papírjai elfeledve szóródtak ki az öléből, ahogy ő is felállt.
Illetve felemelkedett a földről, miközben tekintetét valami távoli ponton tartotta.
- Mi történt, Nelaer? - kiáltott fel Ithrythra férje felé futva. -Jól... vagy?
- Oh, igen! - lehelte halkan Mornmist Nagyúr, tekintete még mindig a semmibe meredt. -
Ó istenek, igen. Ez gyönyörű... csodálatos!
- Mi az? - kiáltott Ithrythra. - Mi történt?
- A Mythal. - válaszolta Nelaeryn Mornmist, hangja olyan volt, mintha mindjárt sírva
fakadna. - Oh, hogyan is lehettünk ennyire vakok? Már századokkal ezelőtt meg kellett volna
alkotnunk ezt!
És hirtelen énekelni kezdett - egy végtelen, szótlan dalt.
Hölgye csak bámult rá egy ideig, arca az aggodalomtól sápadt. A férfi egy kicsivel
magasabbra lebegett, meztelen talpa már Ithrythra arca magasságában volt és a nő hirtelen
ijedtségében megragadta Nelaeryn bokáját.
A dal hirtelen végigsöpört rajta a férfi minden érzésével együtt. így történt, hogy Ithrythra
Mornmist volt az első nem-mágus Cormyth, aki átérezte a mythal lényegét. Amikor egy
szolga néhány perccel később rájuk talált, a Mornmist Úrnő férje lábait ölelte és arca
ragyogott a boldogságtól.

*****

Alaglossa Tornglara egy sóhajjal felállt a Szatírtáncos Tavában, víz csordult le bőréről
mindenhol. - Valami történik. Érzed? - kérdezte a szolgától, aki a tó mellett térdelt füstölővel
és legyezővel a kezében.
A szolga nem válaszolt. A hirtelen haragja az ujjai hegyéig lezsib-basztotta és már éleseri rá
akart kiáltani, de ehelyett csak állt és nézte a szolgálót.
A lány a levegőben lebegett előredőlve és a füstölőt a kezében tart-va, szemei csillámlottak.
Aprócska villámok játszadoztak körülöttük és átugrottak a tátva maradt szájba. A szolga
felnyögött, de hangja egy végtelenül hosszú, szótlan dallammá változott.
Alaglossa felsikoltott és ahogy a szolga - igen, Nlaea volt a neve - egyre fentebb lebegett az
úrnő kinyúlt, hogy megragadja a karját.
Azok a szolgák, akik meghallották a sikolyt és futva közeledtek a hosszú kerti úton,
dermedten rájuk bámultak. A szolgálólány egyre magasabbra emelkedik a levegőben és a
nemes hölgy a karjába kapaszkodik, s közben mindketten elkerekedett szemmel merednek a
távolba. Mindketten halkan dúdoltak valamit. A szolgák csak álltak és néztek egy ideig, majd
nagyot nyelve elsiettek. Nagy bajba kerülhetnek, ha únőjük hirtelen visszatér a kábulatból és
ők csak bámulnak, semmit sm tesznek.
A egyik férfi többször is hitetlenkedve megrázta fejét a visszafelé vezeő úton. A
kéjvarázslatok igencsak megerősödhettek manapság...

*****

Galan Goadulphyn szitkozódva nyúlt a tőreiért. Csak ő lehet ennire szerencsétlen - a város
közelében törpe ékkövekkel a csizmájában persze, hogy rátalál egy járőrcsapatra!
Visszanézett a fákra. Tudli, hogy hol rejtőzhet el, csak előbb le kell futnia a harcosokat.
Azolat a csillogó vértezetű fattyakat. Fáradtan kelt fel az árokból, ahol eddi; feküdt figyelve
és óvatosan szólalt meg.
- Hó, őrzők! Mi újság?
- Állj, ember! - mondta a legelöl haladó armathor nyugodtan. - A város holnap delelőn nyílik
meg előtted, ha minden jól megy. Addig azorban ennél közelebb nem léphetsz.
Calan hitetlenkedve emelte meg az egyik szemöldökét, azután még kosüis fejét is megrázta.
Csomókban álló haja közül fájdalmasan vált le néhány sárdarab sebeinek varával együtt.
- Látod ezt? - kérdezte és közben egyik maszatos ujjával rábökött megnaradt fülhegyére. -
Nem vagyok ember.
- A kinézeted alapján elf sem lehetsz. - válaszolta az armathor elkeskenyedő szemekkel. -
Találkoztunk már korábban is utánzókkal.
- Ne gúnyolódj velem! - mondta Galan figyelmeztetően emelve fel egyík ujját. Erre válaszul
egy rosszindulatú tekintetet (az armathortól) és némi kuncogást (a többi járőrtől) kapott. - Úgy
érted, hogy végül sikerült működőképessé tenni azt a mythal-izét? Ennyi év után?
Az őrök összenéztek.
- Cormyth kell, hogy legyen. - mondta az egyikük. - Senki más nem tudott róla rajtunk kívül.
A. járőrparancsnok kelletlenül csattant fel.
- Jól van... bemehetsz. Javaslom keress magadnak egy fürdőt.
Galan kihúzta magát.
- Miért? Ha már az embereket is beengeditek, akkor miért jelentene ez gondot? Hmmph. Csak
azt ne mondd, hogy legközelebb már törpékkel találkozom majd az utcán!
- Pedig fogsz. - válaszolta az armathor összeszorított fogai között szűrve a szavakat. - Most
menj.
Galan boldogan intett a járőröknek.
- Köszönetem, én emberem. - mondta könnyedén és elővett egy rubint bal csizmájának magas
szárából, hogy a meglepett őrök felé dobja. - Ezt, mert megállítottalak.
Ahogy besétált a városba, Galan boldogan fütyörészett. Az a mozdulat - ó istenek, az a pofa,
amit vágtak - megért egy rubint. Talán csak egy fél rubint. Nos talán... vajon nem késett még
el vele, hogy utánuk lopakodjon és visszalopja?
 *****

Az esszencia, mely Uldreiyn Starym volt, vékony lángként született meg, ahogy óvatos
varázslata életre keltette. Megérintette a fehér tűzből való hálót és hagyta, hogy az magába
szippantsa. Hatalom söpört végig a lelkén. Igeeen...
Ahogy a háló szálain száguldott kénytelen volt felépíteni magának védelmező köpönyegét
egy lángcsóva miatt itt, amott egy rázkódó szál miatt és megint máshol egy szikrázó erőtér
mellett suhant el.
Talán ő lehet a leghatalmasabb mágiahasználó Cormanthorban - és ha a gügyögő
Mythanthar képes volt megszőni ezt, akkor az idősebb Starym Nagyúr meglovagolhatja és
elrejtőzhet benne. Elkendőzheti általa ki- vagy mibenlétét, miközben végigszáguld a szálakon
a város felett, egészen az Udvar Termének mennyezetén ásító nyílásig.
A teste még mindig egy karszékben pihent sárkányokkal őrzött magánlakjának közepén a
Starym Ház legmagasabb tornyában, abban, amelyik már egy kicsit romosabb. Sebezhetőén
maga mögött hagyta - remélhetőleg azok az elragadó mágiaszövők nem fedezik fel amíg nem
tesz valami végzeteset. Végülis azt, amiért idejött.
Akár egy gyermek is képes meglovagolni egy aktív varázst, ha megmutatják neki hogyan
tegye, de ő most ennél többre készült. Sokkal többre. Egy olyan világban, ahol Ildilyntra
Starym meghalhat és az olyan ostoba bábok, mint Maeraddyth életben maradhatnak, min-
denkinek magának kell ítéleteket hoznia.
Már lefelé ereszkedett és olyan gyorsan haladt, amilyen sebesen csak mert. Mind együtt
álltak ott és késlekedés nélkül lecsaphatott a megfelelőre. Vagy anélkül, hogy felfedezhetné a
Srinshee vagy az ismeretlenek valamelyike, akiknek hatalma is titok volt még előtte.
Meglovagolja azokat a fehér lángokat - különleges érzés, ezt megjegyzi magának - le, le...
igen! Üdvözlet, Aulauthar!
Távozása nagyon elszomorított minket, gondolta vadul, ahogy akaratának minden erejét
fehér lángokká formálva lecsapott kiválasztott áldozatának elfoglalt és hidegen számító
elméjére. Az megakadt egy pillanatra, kaotikus emléktömeggel árasztotta el a támadót,
melyek szilánkokra hasadva szóródtak szét a szélrózsa minden irányában.

*****

A figyelő udvartartás látta az egyik fehér, élő lángoszlopot meginogni egy pillanatra, ahogy
a láthatatlan varázslat lecsapott, de nem volt más jele, hogy Aulauthar Orbryn Nagyúr agya és
belső szervei hamuvá égtek. Teste csupán egy üres héj maradt.
Most már legalább részévé vált a szövésnek, részévé a mohó folyamnak és újabb hatalmakat
ébreszthetett benne. Orbryn azt a részét szőtte a leendő mythalnak, mely azonosította a
városba lépők fajtáját. A sárkányokat kizárták, ugye? Az Utánzókat, természetesen és az
orkokat is.
Nos, miért ne terjeszthetné ki egy kicsit Aulauthar kiváló munkáját és tehetné a Mythalt
halálossá minden nem tisztavérű elf számára? Halálossá, mondjuk holnap delelőtől. Bár
nagyon szerette volna itt helyben elpusztítani a féreg Elminstert és vele együtt két másikat - a
Mentort és a félvért -, de tudta, hogy ezzel azonnal felfedné magát. És miután Uldreiyn
Starym porrá omlik, egyszerűen alkotnak egy másik Mythalt ahelyett, amit megbont.
Ó nem, legjobb lesz besegíteni egy kicsit. Sokkal nagyobb tervei vannak a kicsinyes
bosszúnál.

****

Ez felülmúl mindent egy istennő szeretetének kivételével, gondolta Elminster, ahogy a fehér
lángok hálójában szárnyalt és érezte az őt elárasztó hatalmat. Az érzés minden múló
pillanattal egyre nagyobbra duzzadt, ahogy a Mythal méretben és képességekben egyaránt
növekedett. Már félszáz elme dolgozott rajta és lágyan formálták egyre nagyobbra,
bonyolultabbra; átkötve itt, kiegészítve ott és...
Elminster hátrahőkölt a hálóban lebegve, bonyolult kört írt le és elindult visszafelé. Éles,
nagyon rövid fájdalmat érzett és elviselhetetlen hö villanását, melyet zavarodottság követett.
Egy halál? Valami nem volt rendben. Valami, amit elrejtettek. Az árulás, ha ez azt jelentette,
tönkreteheti a Mythalt mielőtt még teljesen megszületne.
Hosszú az út vissza, le és még mélyebbre. Az istenekre, megtámadták volna őket az
Udvarban? Lefelé ereszkedés közben elméje kivillant, hogy megérintse Beldrothét, mely a
növekvő háló részeként ott dúdolta a dallamot részeként lebegve egy elf kislánnyal maga
mellett. A körülötte állók mormolva húzódtak félre mellőle, de inkább csodaként tekintettek
rá, mint veszélyként. Nem, az őrök éberen álltak a helyükön és béke öntötte el az Udvar
Termét.
Akkor hol...?
Dühösen ereszkedett le oda, ahol a hálót lehorgonyozta alkotóik elméje és végignézett az
elfeken. A Legfelsőbb Udvari Mágus rendben volt és Alea Dahast is, és - nem! Ott! Egy tudat,
mely nem Aulauthar Orbryn Nagyúrhoz tartozott őt bámulta a fehér lángoszlopból. Éppen
csak egy pillanatig; egy jelenlét, melynek szándékai bármilyenek lehetnek, de biztosan nem
segítőek.
A hamis Orbryn megfertőzte munkájával a Mythalt, hogy pusztítson el minden nem-elfet!
Ezért kellett hát idejönnie és távol dolgoznia tizenkét esztendőn keresztül! Hogy ezt az árulást
megakadályozza! Légy most velem, Mustra, gondolta El, érted fogok harcolni!
Egy fehér lángcsóvát meglovagolva Elminster nyílként indult le a valahavolt Aulauthar
Orbryn Nagyúrhoz, hogy lecsapjon, bárkit talál is ott.
A fehér fényszövevény átrohant a romokon, melyek valaha Orbryn elméjét jelentették és El
visszahúzódott egy kicsit. Az elmelövedék, mely elpusztíthatta volna, villanva suhant el
mellette és aludt ki a távolban. A test körülötte megrázkódott a becsapódástól.
Hangtalanul felüvöltve Elminster visszavágott.
Saját lövedékét egy olyan elme állította meg, mely legalább olyan erős és mély volt, mint a
sajátja. Egy Starym? Oldalra suhant a tüzes szálakon és így a következő csapás - az ő
ellencsapásával együtt - a fertőzött részekbe csapódott, melyeket a hamis Orbryn szőtt.
Javíthatatlanul megrongálta. A Mythal nem fogja elpusztítani a nem-elfeket, bármi is
történjen.
Mindettől már semmi sem maradt Elminster Aumar számára, amivel megvédhette volna
magát. A hatalmas elme következő csapása minden bizonnyal keresztüldöfi, nem számít
mennyire feszíti meg akaratát az elmetűzzel szemben.
Vérvörös kínt érzett és az emlékei hihetetlen sebességgel kezdtek elszállni belőle. Kitörtek
az elméjéből egymással versenyezve, mint egy hatalmas, megáradó folyó. Elminster próbált
sikoltani és kitörni, de csak annyit sikerült elérnie, hogy körbefordult. Mintha egy ásó
szögezte volna oda, mely egyre mélyebbre és mélyebbre fúrt le benne.
Először látta meg a támadóját. Uldreiyn Starym, Házának idősebb Nagyura leplezetlen
diadallal fedte fel magát az elmének, melyet éppen kiürített...
Mystra! Sikoltotta Elminster kínjában rángatózva. Mystra, segíts! Segíts Cormanthorért!
Az emberi féreg haldoklott és az istene nevét zokogta. Eljött a pillanat; a többiek hamarosan
felfedezhetik, hogy valaki hiányzik. Uldreiyn Starym még egyszer lecsapott Elminsterre és
elég messzire, hátrébb húzódott, hogy életre keltsen egy varázslatot, mellyel magához
szólíthatja a testét. így beburkolhatja testetlen elméje gyengeségeit és kívülről is lecsaphat, ha
esetleg el kell hagynia a hálót a túl sok felriasztott támadó miatt. Ott! Sikerült. Még
elégedetten visszatért egy pillanatra, hogy újra lecsapjon az ember rángatózó elméjére.
 ****

Újabb izgatott kavargás ébredt az Udvarban, amikor Uldreiyn Starym Nagyúr magas,
gazdagon öltözött alakja váratlanul megjelent a gyűrűben az ember Elminster mellett állva.
Csizmáival a padló kövén állt, alig néhány ujjnyira valami kicsi, tekergőző és sötét dologtól,
ami lassan mászott az ifjú ember-mágus felé. Megállt egy pillanatra és megremegett, kinyúlt a
Starym lábai felé, de azután mintha eldöntötte volna magában, hogy inkább folytatja útját
Athalantar utolsó hercegéhez.
Holone nem véletlenül volt az Udvar Varázslónője. Erezte, hogy valami történik a
közelében. Valami rossz. Megfordult. Az istenekre! Egy Starym!
Nyugodtan állt, szemei ugyanúgy a távolba révednek, mint a többieké. Szájából és felemelt
kezeiből fehér tűz ömlik ki és húzódik vissza lüktetve... a Starym ugyanúgy része volt a
Mythal szövésérvek, mint ők. A Starymban nem lehet megbízni, de... vajon most ellenfél?
Holone az ajkába harapott. Döntésképtelenül állt és figyelt, amikor egy faliszőnyeg és a
mögötte lévő ablak egy hatalmas reccsenés kíséretében beszakadt. A por és a szétszóródó
szemét mögül egy karcsú alak ugrott előre tűzzel a kezében - igazi tűzzel!
Holone halk sikolyát számos Cormyth visszhangozta az udvarban, Symrustar Auglamyr -
élve! Hol lehetett az elmük tizenkét esztendőben? Holone felemelte a kezeit, hogy egy
varázspajzsot idézzen, de már nem volt rá idő.
A lángok már körbevették a lebegő úrnőt és a Starym felé indultak. Kiáltások, sikolyok és
szitkok töltötték be az Udvar Termét, ahogy a lángok elérték Uldreiyn Starym Nagyúr testét
és körbevették. A mágus megtántorodott, térdre esett és szemeiben a harag fekete tüzével
ellenfelét kutatta.
Symrustar Auglamyr Úrnő már alig néhány lábnyira volt tőle még mindig szárnyalásának
teljes sebességével száguldva felé. Haragos vicsorral húzta hátra ajkait a fogairól, szemei
lángoltak. Valamit kiáltott.
- Mystráért!! Ajándékot hoztam neked, varázsló, Mystrától!
Az idős Starym válaszképpen varázsszavakat üvöltve magára borította védelmező
köpönyegét.
Az elfek már kardot rántottak és bizonytalanul léptek volna be a gyűrűbe - az armathorok és
a varázslónők Cormanthor szeretetére kérlelték őket, hogy ne tegyék.
Az udvaroncok megálltak, nyakukat nyújtogatva figyelték, ahogy a repülő hölgy valami
láthatatlanba csapódik és az egyik karja száraz ágként törik el. Fejét hátravetve ugrott volna
vissza, de egy újabb ütközéstől most egyik lába, majd a gerince tört el, ahogy teste ívesen
meghajlott.
Többen is felnyögtek a figyelő elfek közül, amikor a kínjában vonagló test a levegőben
határozottan oldalra indult és megcélozta az elf hős szobrát. Hideg, számító pontossággal
fordult el és emelkedett a megfelelő magasságba, hogy a varázslónő szembenézzen az
összegyűltekkel az utolsó pillanatban.
Symrustar Auglamyr hátravetette a fejét és lángoló kíntól üvöltött fel, ahogy a kőkard saját
vérével áztatva kibukkant a mellkasából. Villámok csaptak ki a testéből, ahogy mágiája
megtört.
Uldreiyn Starym csípőre tett kézzel nevetett.
- Így végzi mindenki, aki meg merészel támadni egy Starymot! - kiáltotta az Udvarnak és
felemelte kezeit. - Ki lesz a következő? Te, Holone?
Az udvari varázslónő megrémült és hátrébb mozdult, de végül nem lépett helyéről a
gyűrűben. Mély lélegzetet vett, bólintott és éppen csak egy kicsit remegő hangon válaszolt.
- Ha szükséges, áruló.
 *****

Szólította az istennőt és Symrustar érkezett a nevében, aki most őmiatta haldokolt! Kínjában
remegve Elminsternek nem volt ideje sajnálkozni. Mystra! kiáltott úgy, ahogyan egy harcos
üvölt fel a csata hevében. Küldj valamit, hogy segíthessek neki! A Starym fog győzni! Mystra!
Valami aranyszín fénnyel izzott fel tépett elméjében - egy szövevény, egy szalag, ami
mozog és forog. Nem bírta levenni róla a szemét és követte a mozgást és hirtelen egy kép tűnt
fel, ahogy szabadjára ereszti a jel mágiáját. A látomás eltorzult és egy alakzatot formált.
Így! Küld rá ellenfeledre!
Köszönet néked, Mystra. gondolta őszintén és elméjével keményen megragadta a jelet,
hogy kiszabadítsa annak hatalmát egy az öreg Uldreiyn Starym felé szárnyaló lövedék
formájában.
Ez fájni fog!
A Staryin fővarázsló felhorkant, lassú rosszindulattal megfordult és előkészítette az
ellencsapást, de előbb még elküldött egy gúnyos üzenetet.
Még nem őrültél meg, ember? Meg fogsz… Ó, igen, meg fogsz őrülni.
Oh? Ezt zabáld meg arrogáns elf! Válaszolt Elminster az Uldreiyn által létrehozott
elmekapcsolatban és kieresztette Mystra szövevényének erejét.
A figyelő cormanthorí társaság látta, ahogy Beldroth felsikoltva elszakítja kezét a mellette
lebegő kislányétól és a fejéhez kapva nyers kínjában tovább vonyít.

*****

Nelaeryn Mornmist Nagyúr megrándulva rúgott egyet. Hölgye hátraesve átfordult két
idegesen figyelő szolgán. A többiek egyike elörerohant, hogy valamilyen módon segítsen
urán, aki olyan hangon sikoltott, amilyet senki sem hallott még ebben a házban. Vércseppek
spricceltek ki torkából, szemeiből és a körmei alól. Úgy vergődött a levegőben lebegve, mint
egy partra vetett hal, majd hirtelen lezuhant és az éppen alatta lévő szolgának csapódva
mindketten elkábultak.
Ithrythra Mornmist talpra küzdötte magát.
- Nelaer! - kiáltotta és könnyek ömlöttek végig az arcán. - Oh, Nelaer, szólalj meg!
-Eszeveszett kaparászással fordította meg urát és rábámult annak rángatózó arcára.
- Hozzatok egy mágust! - üvöltötte a még álló szolgáknak. - Takarodjatok innen! Hozzatok
húsz mágust! Gyorsan!

*****

Csattanást hallott és valami nehéz gurult át rajta. Alaglossa Tornglara rémülten tért
öntudatra, ahogy a Szatírtáncos Tavának vize átcsapott a feje felett. Rúgott egyet és szinte
kirobbant a levegőre, közben félrelökve egy másik testet
- Nlaea! Az istenekre, mi történhetett?
- Segítség! - kiáltotta.
A kertész felnézett virágainak öntözéséből. Éz az úrnő hangja volt!
- Segítség!
Óvatosan letette a locsolót és ahogy sietve elindult, még ugyanazzal a mozdulattal fel is
borította. A Szatírtáncos Taváig sokat kell futnia, hogy Corellon átkozza el az egészet! Maga
alá kapta az egyik ösvényt, de alig néhány lépést tett meg rajta mielőtt döbbenten
előremeredve megállt.
Alaglossa Tornglara Úrhölgy, olyan meztelenül, mint születése napján, tántorgott felé az
ösvényen. Talpát felsebezték a kavicsok és vékony vércsíkokat hagyott maga után minden
lépésnél. Karjaiban a szolgálólány, Nlaea feküdt tágra nyílt szemekkel. - Segíts! - kiáltotta az
úrnő. - Be kell vinnünk a házba! Mozdulj már, hogy Corellon átkozzon el!
A kertész nyelt egyet és óvatosan átvette úrnőjétől Nlaea testét. Corellonnak - nyugtázta
magában, ahogy a ház felé fordult - nagyon sűrű napja lesz.

*****

Uldreiyn Starym meglepetten tátotta el a száját - évszázadok óta először jelent meg arcán ez
a kifejezés.
És utoljára is. Fehér tűz söpört át rajta és olyan üresre égette belül, mint ahogyan ő tette
Orbryn Nagyúrral korábban. A vakító lángok semmit sem hagytak a szemei mögött az űrön
kívül. Egy új képesség kúszott végig a Mythalban és csapott át minden a szövésben résztvevő
máguson, ahogy a mohó varázslat kiszívta Uldreiyn Starym Nagyúr életerejét, elméjét és
hatalmát.
Az elfek bizonytalanul álltak az Udvarban nem tudván, hogy kire és hogyan támadjanak.
Látták a Starym főmágus magas, széles vállú testét sárgán felfényleni, mintha csak egy fatönk
lett volna, melyet villámcsapás ér.
Azután kigyulladt és úgy égett, mint egy fáklya a döbbent tekintetek előtt, s közben már
csak a fényes háló zümmögte lágy dallamát az Udvar Termére alászálló csendben. Elfek
százai tartották vissza a lélegzetüket, amíg a megfeketedett test még ott állt, majd örvénylő
hamuvá esett össze.

*****

A varázs visszacsapó ereje elfújta Elminstert, mint egy falevelet a szélvihar. Az aranyszín
szimbólum hatalmas, védelmező kézként borította be testét. Amikor az örvénylő repülés véget
ért, a jel elhalványult és a világ hirtelen sötétségbe borult.
A semmiben lebegett, ismerős semmiben test nélkül. Ismét.
Mystra? Első hívása kicsivel volt több a suttogásnál. Úgy tűnt, számos dolgot tett meg az
istennőnek, de semmit sem sikerült az ő segítsége vagy irányítása nélkül.
Úgy gondolod?, szólalt meg Mystra hangja az elméjében melegen és ellenállhatatlan erővel.
Elminster szeretetet érzett és biztonságot. Hirtelen azon kapta magát, hogy szinte fürdőzik a
kényelmes melegségben, időtlenül lebegve a végtelen élvezetben. Órák telhettek el vagy csak
percek, mielőtt Mystra újra megszólalt?
Jól csináltad. Kiválasztott. Egy bátor kezdet volt, de nem több: Myth Drannorban kell
maradnod - az új Cormanthorban - egy ideig, hogy segítsd és védelmezd. Miközben ezt teszed,
annyit kell tanulnod, amennyit csak tudsz a mágiáról azoktól, akik most új társaiddá válnak.
Elégedett vagyok veled, Elminster. Légy hát egész újra.

*****

Hirtelen valahol máshol volt és zümmögő fehér lángokból szőtt szálak között lebegett.
Alatta egy ledőlt oszlop összezúzott kövei hevertek, előtte pedig Symrustar Auglamyr
felkoncolt teste függött.
Izgatott suttogás kélt kórusban az Udvar Termét betöltő elf tömegben, de Elminster alig
hallotta. Mystra bizsergető varázsenergiákat hagyott a kezeiben, túl sokat ahhoz, hogy még
tovább magával hordozza és sejtette, hogy miért kapta.
A nő teljesen össze volt törve, teste furcsa pózban lógott a kőkardon, ami átdöfte. Már csak
saját, lassan halványodó és eltűnő mágiája tartotta még életben. Végtelen gonddal Elminster
karjaiba vette a haldokló elf varázslónőt és leemelte a véráztatta szoborról.
Symrustar felnyögött és kinyitotta szemeit az érintésére, majd összerázkódott, mielőtt
teljesen kiszabadult volna a végzetes fogságból. Elminster egyik kezét a bordák között
tátongó, iszonytató lyuk fölé helyezte és elengedte a gyógyító erőket, hogy kiáramoljanak
belőle.
A nő hirtelen lélegzet után kapott és megvonaglott, majd reményt - és tüdejében újra levegőt
- érzett hosszú ideje először.
Elminster a levegőben megfordította és a karjaiban tartotta a varázslónőt, együtt lebegtek le
lassan a padlóra. Ahogy a térdei a köveket érték, El számos elf tekintet súlyát érezte magán,
de fel sem nézve előrehajolt és megcsókolta Symrustar véres ajkait, mintha évek óta
szerelmesek lettek volna egymásba. így, a nőre borulva szabadjára eresztette az összes
hatalmat, amit Mystra adott neki, hogy életet tuszkoljon vele a megtört testbe. Azután még
mindig az ajkakat csókolva beleadta saját életerejét is, mígnem a remegő gyengeségtől fel
kellett emelkednie és lélegeznie.
Symrustar tépett, suttogó hangon szólalt meg.
- Ez te vagy, ugye, Elminster? Biztosan várnom kellett még erre a csókra egy kicsit.
Elminster mosolygott és magához ölelte, ahogy a fények visszatértek a nő szemeibe.
Symrustar szemei lassan újra megtalálták Faerűnt, az Udvar Termének törött tetejét és végül
a fiút. Lassan sikerült elmosolyodnia.
- Köszönöm, hogy könnyebbé teszed a távozásomat... de haldoklom és ezt nem állíthatod le.
Mystra kiragadott a halál karmai közül azon az estén az erdőben... a halálból, amit Elandorr
tervezett számomra... hogy végezzek el egy feladatot. Szolgáltam őt és... végeztem. Most már
meghalhatok.
Elminster megrázta a fejét és hirtelen tudatára ébredt a két varázslónő; Sylmae és Holone
feszülten figyelő tekintetének és felemelt karjainak - őket figyelve arra vártak, vajon le kell-e
csapniuk néhány varázslattal Symrustar testére és elméjére, hogy még egy árulást
megelőzzenek.
- Mystra nem így bánik velünk. - válaszolta Elminster. Symrustar vágott egy grimaszt, ahogy
újabb fájdalomhullám söpört végig rajta. Vékony, csillogó vérpatak indult el a szája sarkából.
- Ahogy mondod, Kiválasztott. Elf vagyok és visszaéltem a mágiával. Megpróbáltalak a
rabszolgámmá tenni... el akartam lopni a varázslataidat és meg akartalak ölni. Miért törődne a
sorsommal?
- Ugyanazért, amiért én. - válaszolta Elminster nyugodtan.
Az elkínzott tekintet felszikrázott.
- Szeretetből, Kéjvágyból? Nem tudom, ember. Nincs már erőm ezen gondolkodni... az élet
elszivárog belőlem...
- Egy élet - mondta Elminster, ahogy végül hirtelen felismerte Mystra terveit. - De nem
minden, ami Symrustart jelenti.
Felnyitotta a nő ruhájának véráztatta elejét és felfedezte a rongyokká szakadt szövet alatt az
első aranyszín szimbólumot, amit Mystra mutatott neki. Azt, amelyik örökre az elméjében fog
ragyogni.
A nö lélegzetért kapott és fénylő szemekkel felült.
- L-látom már végre. Ó, ember! Rosszul ítéltelek meg már a kezdetektől fogva. Én...
Amikor hirtelen kékesfehér tűz vette körbe, hogy elrabolja testét, több időt nem vesztegetett
szavakra, csak egyszerűen megölelte a fiút és szenvedélyesen megcsókolta.
Ajkaik még mindig összeértek, amikor Symrustar elhalványodott és eltűnt. A helyén még
néhány kékesfehér fénypaszomány szikrázott fel egy láthatatlan örvényben, majd azok is
elhaltak lassan.
Elminster felnézett és meglátott négyet a háló szövői közül, akiknek a végtagjait még
mindig fehér lángok borították, fölötte állva szeretettel és megértéssel a tekintetükben néztek
le rá.
A Srinshee, az Acél Úrnő, a Hírvivő Alais és az Uralkodó volt ott, hozzájuk intézte halk
szavait.
- Mystra magához szólította. A Rejtélyek Úrnőjét fogja szolgálni.
Valami felmászott a karján és ő ijedten söpörte le magáról a kicsi, sötét és poros dolgot - a
maszkot, amit oly sokáig Llombaerth Starym hordott. Melegen és valahogy kedvesen
vonaglott a fiú szorításában.
Ahogy Elminster a maszkra meredt, szivárványszín fények ébredtek a feje fölött és az
összegyűlt elfek közül újabb mormogás jött. A Mythal kezdett életre kelni!
Elminstemek kapart a torka amikor felemelkedett, hogy csatlakozzon a többiekhez abban,
amit már hallhatott visszhangzani az utcákról. Cormanthorban minden elf, félelf és ember
énekelni kezdte a dallamot. Ugyanazt az akaratlan, magas, fényes és szépséges dallamot, amit
a mágusok dúdoltak a Mythal megalkotásának kezdetén. Az éneklők akaratlanul is
egymáshoz fordultak és könnyekkel a szemükben ölelték meg egymást.

*****

- Igen. - suttogta Mornmist Nagyúr, szemei a távolba révedtek. A szolga felnézett ura
kifejezéstelen arcáról úrnőjére. Ithrythra arcán könnyek ömlöttek és cseppentek le az álláról,
ahogy férje fölé hajolt.
- Miért? - zokogta öntudatlanul. - Miért nem jönnek a mágusok? A szolgák ideges
pillantásokat váltottak és nem mertek válaszolni.
Azután Nelaeryn Mornmist a levegőbe dobta magát, mintha láthatatlan kezek rángatnák.
Felesége felsikoltott, de hangja egy pillanattal később örömteli zokogásba fordult, ahogy a
lord szemei felnyíltak és felkiáltott.
- Igen! Végre! A dicsőség eljött Cormanthorba!
Hangja kürtszóként harsogott, ahogy a levegőben lebegve állt és kék lángok csaptak ki a
szemeiből. Lenézett.
- Ó, Ithrythra, - szólalt meg izgatottan. - gyere és osztozz velem. Mind gyertek közelebb! -
Kinyújtotta kezeit és a szolgák szája tátva maradt, ahogy érezték a gyengéd, de
ellenállhatatlan hatalmat, ami a levegőbe emelte őket. Azután akaratlanul is csatlakoztak a
férfi boldogan felharsanó nevetéséhez.

*****

Nlaea megmozdult a kertész karjaiban és halk, elégedett hangot hallatott. A férfi lenézett,
megcsúszott az ösvény egyik kövén és majdnem elejtette a szolgálólányt.
- Óvatosan! - csattant fel mellette Alaglossa Tornglara Úrnő, s erős karjaival megtámasztotta
mindkettőjüket.
Nlaea ismét megmozdult, szinte kényelmeskedve nyújtózkodni kezdett és a kertész hirtelen
megszűnni érezte a karjaira nehezedő test súlyát. Megtántorodott, egyensúlyát veszítette a
váratlan változástól és egy galamathra bokorba esett.
- Nlaea? - kiáltott fel Alaglossa rémületében. - Nlaea!
A szolgálólány megfordult a levegőben és lemosolygott rá.
- Nyugodj meg, Úrnőm. - mondta lágyan és ahogy beszélt kék lángocskák csaptak ki a
szeméből. - Cormanthor végül újjáéledt.
És ahogy a lány úrnője felé lebegett, Alaglossa térdre esett és immáron a boldogság
könnyein keresztül imádkozott az elfek isteneihez.

*****

Galan Goadulphyn hitetlenkedve nézett körül. Mindenhol elf testek lebegtek körülötte és
nevettek vagy zokogtak - örömükben zokogtak. Itt is és ott is izgatott kiáltások ébredtek.
Egész Cormanthor egyszerre őrült volna meg?
 Sietve indult meg egy gazdagnak tűnő ház felé, melynek ajtaja nyitva állt. Nos, ha már
mindenki belefeledkezett az ünneplésbe, talán nem veszik majd észre néhány apróság
eltűnését.
Már majdnem bent volt, amikor kemény ujjak ragadták meg a bal fülét. Kitépte magát a
fogásból és megpördülve tőrt rántott.
- Ki...? - üvöltötte, de hirtelen tátva maradt szájjal elhallgatott.
A hölgy, akit talán egész Cormanthor a legszebbnek és a leghalálosabbnak tartott, szinte
álomszerűén mosolygott rá az ajtóban lebegve. Kék lángok játszadoztak a lábai körül.
- Mitől félsz, Galan? - mondta neki Symrustar Auglamyr vidáman. - Nem akarlak bántani.
Megelégedéssel tölt el, hogy végül magad mögött hagytad a tolvajlást és eljöttél Myth
Drannor házaiba, hogy visszafizesd az ellopott ékköveiket!
Galan arca fintorba húzódott az értetlenségtől.
- Mi? Visszafizetni? Myth Drannor?
Ezek voltak az utolsó szavak, mielőtt a lángvörös ajkak lepecsételték száját - és csizmái
szájából a drágakövek kiröppentek, mint dühös darazsak a fészkükből. Gyorsan lebegtek tova
Myth Drannor szikrázóan tiszta levegőjében.

*****

Myth Drannorban az első éjszaka holdkeltéje volt a mulatság ideje. Kürtök harsantak fel és
hárfák húrjai pendültek meg vidám hangzavart szülve, mintha az egész év összes mulatozása
és lakomája egyetlen eszeveszett ünneplésbe olvadt volna össze. Köszönhetően a csendes,
ekkor már láthatatlan csodaműnek, ami kupolás pajzsként emelkedett a város fölé, akik
ezidáig nem voltak rá képesek, azok is tudtak most repülni mindenféle varázslat vajgy
mágiával átitatott eszköz nélkül. A levegő megtelt nevető, ölelkező elfekkel. A bor szabadon
folyt és gondatlan fogadalmak röpködtek mindenfelől. A telehold fennen ragyogott és
fényáradattal borította el az Udvar Termét a tépett meny-nyezeten át.
Egy elf hölgy siklott be csendesen az üres terembe, felékszerezett köpenye szárnyai lebegve
követték a véráztatta kövezett felett. Mélyen kivágott ruhájának szegélyéről ékkövek
lélegzetelállító zuhataga függött és mellkasán gyémántokból kirakott ikersárkányok zuhantak
rubin lángok közé csillogva. Csak halántékának fehér és szürke tincsei mutatták korát, ahogy
csendesen haladva végül odaért a kis hamukupachoz, mely a holdfényben csillogó tó szélén
hevert.
Csendesen nézett le rá néhány hosszú pillanatig, közte és egy szobor között csupán egyre
gyorsabban emelkedő és süllyedő mellkasa mutatta a különbséget. Egy dallam foszlányai
lebegtek le hozzá, ahogy néhány szárnyaló elf elrepült a tépett tető felett és a hallgatag úrnő
olyan erősen szorította ökölbe kezeit, hogy hosszú körmeitől vér serkent a tenyeréből.
Sharaera Starym Úrnő felemelte szépséges arcát és a sötétséget meglovagló holdra nézett.
Mély lélegzetet vett és újra lepillantott Uldreiyn maradványaira.
- A Mythal le kell, hogy omoljon - sziszegte dühösen. - és Elminsternek pusztulnia kell!
Csak a szellemek hallották fogadalmát.
A Mythal megalkotásakor sok cormanthori elf gondolta, hogy a város más fajok előtt való
megnyitása hiba. biztos vagyok benne, hogy néhányuk még ma is így vélekedik.
Volt persze vita és zavar, ahogy minden esetben, amikor egy új dolog születik, de nem
csecsemőként. De semmi olyasmi, amiröí a bölcsek vagy a dalnokok megemlékezhetnének.
Néhány kard ugrott elő és néhány varázslat szabadult ki csupán, néhány haragos szó után
azonban nem folytatódtak ezek a viták. Rövidre fogva: számomra a Mythal egész története
nagyon hasonlít ahhoz, amit az emberek hősei úgy neveznek; „kaland".

Elminster, a Bölcs
egyik beszédből a Hárfák gyülekezete előtt,
az Alkony Termében, Berduskban
A Hárfa Évében
 A szerzőről
A FORGOTTÉN REALMS® világ kifejlesztője, amely 1975-ben vált a D&D® egyik
alapvilágává. A TSR 1986-ban vette meg a világot és Ed azóta is folyamatosan hozzátesz
írásaival, Több, mint kétszáz cikket jelentetett meg a DRAGON® magazinban és a
POLYHEDRON® újságban, emellett örökös tagja a Szerepjáték Szövetség (ROLE
PLAYING GAME ASSOCIATIONT", RPGA®) hálózatnak. Összesen több, mint ötven
könyvet és kalandmodult írt a TSR kiadónak.
Ed Ontarioban, él egy öreg tanyaházban, ahol annyi könyvet halmozott már fel, hogy alig
maradt hely önmaga és felesége számára. Egészében véve úgy érzi, hogy élni jó.