Szívhang 022. - Angela Devine - Nővér, Maga Aranyat Ér

Angela Devine
Nővér, maga aranyat ér
„Nem mind arany, ami fénylik” – idézi a közmondást Irving

Challender, többszörös milliomos, aki aztán igazán szakértője a
kérdésnek. Az öregúr aranybányák felfedezésével tett szert
hatalmas vagyonára, s a gondos otthoni ápolás elől megszökve, a
nyílt utcán kap szívrohamot. A véletlen úgy hozza, hogy épp
Josephine nővér siet a segítségére, aki ettől fogva se sem moshatja
magáról Irving unokaöccsének gyanúját. Robert haszonleséssel
vádolja a lányt, s bár felfigyel előnyös tulajdonságaira, nem mond
le arról, hogy a gyönyörű Mirandát vegye feleségül. Az események
hatására azonban kénytelen belátni nagybátyja igazságát…
Angela Devine Nővér, maga aranyat ért (Szívhang 022.)
1. FEJEZET
– Ide ülhetek, kisasszony?
Idős úr állt meg Jo Webster asztala mellett. Arcát mély barázdák szántották, kék
szemével barátságosan pislogott a lányra.
– Csak tessék! – Jo eltolta a tálcáját, hogy helyet csináljon. A kedves, csinos, vidám,
csupa élet lányon nem látszott, hogy már huszonhét éves. Tíz évet nyugodtan letagadhatott
volna. Kisimított a homlokából egy vörösesbarna hajfürtöt. – Sokan vagyunk itt – jegyezte
meg.
– Nem csoda – felelte az öregúr. – Egész Perthben nincs még egy ilyen jó önkiszolgáló
étterem. Adja ide a tálcáját, elviszem az enyémmel együtt. Akkor jobban elférünk.
A tálca után nyúlt, de hirtelen felnyögött, és megkapaszkodott az asztalban. Jo ijedten
ugrott hozzá. Az idős ember arca elszürkült. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek.
– A gyógyszer… a jobb oldali zsebemben… – zihálta.
A lány megtalálta a fiolát, és kivette belőle az orvosságot. Az öreg a nyelve alá tette, és
megvárta, míg feloldódik, aztán kért még egyet.
Légzése lassanként egyenletesebbé vált. Jo megfogta a csuklóját, és ujját a pulzusára
tette. Megállapította, hogy szívverése gyenge, és gyorsabb a kelleténél.
– Üljön le, majd én elviszem a tálcákat – mondta kedvesen, de határozottan. – Nem
inna valamit?
– Gyümölcslevet kérek. Várjon, adok rá pénzt. Magának is hozzon egy pohárral –
suttogta az öregember.
Jo nem akarta elfogadni a pénzt, de az idős úr már a kezébe is nyomta az ötdolláros
bankjegyet. A viseltes tárcában csak néhány cent maradt.
Mire Jo visszatért az italokkal, megkönnyebbülten látta, hogy asztaltársa már sokkal
jobban van. A visszajáró pénzt becsúsztatta a férfi széktámlán lógó zakójának zsebébe.
– Egyedül van itt? – kérdezte gondterhelten.
– Igen. Kivételesen sikerült meglépnem a házi őrizetből. Elegem van belőle, hogy
folyton vigyáznak rám. Különösen Robby, az unokaöcsém. Egyébként nagyszerű gyerek,
és tudom, hogy jót akar, de úgy bánik velem, mint egy pelenkás kisgyerekkel. Magának
viszont nem akarok gondot okozni, kedvesem. Ne törődjön velem. Két órakor értem jön
egy barátom, és hazavisz a kocsiján. Addigra megebédelek.
– Akkor jó. – A lánynak nagy kő esett le a szívéről. – Ilyen szívpanaszokkal nem volna
szabad egyedül mászkálnia.
– Honnan tudja, hogy a szívemmel van baj? – csodálkozott az öregúr. Kigöngyölte a
szalvétából az evőeszközöket, és enni kezdett.
– Ápolónő vagyok. Ismerem a gyógyszert, amit bevett. Egyébként Josephine Webster a
nevem, de mindenki csak Jónak hív.
– Örvendek, Jo. Én Irving vagyok. Melyik kórházban dolgozik?
– Egyelőre egyikben sem. Néhány napja jöttem ide Sydneyből. Megpályáztam egy
állást a Szent Jude Gyermekkórházban. Ma délután megyek bemutatkozni.
– Majd szurkolok magáért. – Irving felemelte a poharát. – Minden gyerek meg fog
gyógyulni, ha meglátja a maga kedves arcát.
Jo nevetve nyúlt a poharáért.
– Feltéve, ha felvesznek… Köszönöm az italt, Irving.
Az ebéd mindkettőjüknek ízlett. Véletlenül ugyanazt választották: parázson sült
pecsenyét tejfeles sült krumplival, hozzá vegyes zöldséget és friss fejes salátát.
2
Jo az új munkára gondolt. Mindenképpen szerette volna megkapni az állást. Nemcsak

azért, mert imádott gyerekekkel foglalkozni, hanem azért is, mert a pénze vészesen
fogyott. Sokba került a repülőjegy Sydneyből Perthbe. Barátnőjénél, Máry Lou-nál szállt
meg, de nem akart sokáig visszaélni az asszony vendégszeretetével. Mary Lou férjével és
gyerekeivel úgyis elég szűkösen lakott.
A lány az órájára nézett.
– Már háromnegyed kettő. Sajnos mennem kell, mert lekésem az autóbuszt, örülök,
hogy megismertem, Irving.
– Részemről a szerencse, kedvesem. – Az idős ember odanyújtotta hosszú, keskeny
kezét. – Sok sikert, kislány! Megboldogult feleségemre, Betre emlékeztet, ó volt ilyen
életvidám.
Jo hóna alá kapta a táskáját, amelyben bizonyítványai és pénze lapultak.
– ígérje meg, hogy innen egyenesen hazamegy.
– Becsületszavamat adom! – kacsintott rá pajkosan a férfi. A lány hirtelen lehajolt, és
megcsókolta az öregúr arcát.
– Vigyázzon magára, Irving!
Tíz perccel később Jo még mindig a buszmegállóban toporgott. Látta, amint Irving
kilép az étteremből, és feltűnt neki, hogy nincs rajta a zakója. Odakiáltott neki:
– Irving, bent hagyta a zakóját!
Az öregúr a fejéhez kapott, és visszafordult. A következő pillanatban az autóbusz
csikorogva fékezett a megállóban, ugyanakkor Irving összeesett az étterem lépcsőjén.
Jo odarohant. Táskáját ledobta a lépcsőre, és az oldalán fekvő öregember fölé hajolt,
majd kitapintotta gyors és rendszertelen érverését. Amikor maga felé fordította a fejét,
látta, hogy az arca bíborvörös, tekintete merev, és szembogara kitágult. Ekkor már nem is
lihegett.
– Jézusom! – kiáltotta a lány kétségbeesetten.
A férfi mellkasa nem emelkedett. Jo a szája elé tartotta az arcát. Nem érezte a
lélegzetét. Addigra már egész tömeg gyúlt köréjük.
– Hívják a mentőket! – adta ki az utasítást Jo. – Azonnal! Van itt valaki, aki ért a
lélegeztetéshez?
Kisportolt, fakószőke, napbarnított fiatalember lépett oda.
– Húzódjanak hátra! – szólt a bámészkodókra Jo.
A fiatalember hátrahajtotta Irving fejét, befogta az orrát, és levegőt fújt a szájába. Jo
közben kitapintotta az öreg szegycsontját, majd két kezét egymásra téve teljes erővel
benyomta a mellkast. Figyelte az ismeretlen fiatalembert, mert tudta, hogy ezt a műveletet
két befújás között ötször kell megismételnie.
– Gyerünk, Irving, térj magadhoz! – fohászkodott.
Három-négy, végtelennek tűnő perc múltán erőfeszítésük még mindig hiábavalónak
látszott. A fiatalember egy pillanatra felemelte a fejét, és ekkor Jo észrevette, hogy az öreg
mellkasa zihálni kezd, és pulzusa – ha gyengén is – már tapintható.
– Sikerült! – kiáltotta boldogan a lány.
Amikor öt perc múlva megérkezett a mentőautó, Irving már segítség nélkül lélegzett,
de az eszméletét még nem nyerte vissza. Jo felállt és nagyot sóhajtott. Harisnyanadrágja
elszakadt, világos vászonkosztümje bepiszkolódott, de nem törődött vele. Most csak az
volt fontos, hogy sikerült megmentenie egy ember életét.
– Velünk jön, kisasszony? – érdeklődött az egyik ápoló. – Máris indulunk.
– Sajnos, nem mehetek… – A lánynak ekkor eszébe jutott, hogy ilyen külsővel úgysem
jelenhet meg a bizottság előtt, s különben is már elkésett. Jobb lesz, ha elkíséri az öreg
Irvinget.
3
– Egy pillanat! Máris jövök, csak megkeresem a táskámat. – A kézitáska azonban nem
volt ott, ahová letette. – Nem, ez nem lehet igaz! – nyögött fel.
– Mi a baj? – türelmetlenkedett a mentős.
– Ellopták a táskámat!
A vadonatúj Szent Erzsébet Kórház felvételén nagy volt a nyüzsgés. Irvinget azonnal
bevitték a vizsgálóba. Jo a háttérből figyelte, hogyan teszik rá az oxigénmaszkot a
nővérek, miközben a szívműködését vizsgálják. A könyökhajlatába már behelyezték az
infúziós tűt.
Az orvos a fejét csóválta az EKG-görbe láttán.
– Azonnal hívja ide a kardiológust! – utasította az egyik ápolónőt.
A szakorvos megvizsgálta Irvinget, és rögtön átszállíttatta az osztályára. Jo utánuk
ment. Felelősnek érezte magát az öregúrért, nem akarta addig magára hagyni, míg
valamelyik hozzátartozója meg nem érkezik.
Az intenzív osztályon tíz ápolónő ült a megfigyelőasztal körül, a képernyők előtt. Jo
megkönnyebbülten fellélegzett, amikor látta, hogy Irvingre rákapcsolják a műszereket.
Egy alacsony, fekete, fiatal ápolónő kedvesen a lány vállára tette a kezét.
– Trudy nővér vagyok – mutatkozott be.
– Josephine Webster – mormolta a lány, miközben le nem vette a szemét Irving
viaszsápadt arcáról.
– Most már ne aggódjon, Miss Webster. Itt a legjobb kezekben van a bácsi.
Megkérhetném, hogy fáradjon az irodába? Felvesszük az adatokat. Gondolom, ön az
unokája.
Jo a fejét rázta.
– Nem ismerem őt. Egy étteremben lett rosszul, és segítettem, amennyire tőlem telt.
Ugyanis ápolónő vagyok.
– A nevét sem tudja?
– Csak a keresztnevét. Irvingnek hívják. Egy asztalnál ebédeltünk. Biztosan nyugdíjas.
Csak annyit tudok róla, hogy özvegyember, és van egy unokaöccse.
– Nem találtunk nála igazolványt – közölte Trudy nővér. – Értesítenünk kell a
rendőrséget, hogy állapítsák meg a személyazonosságát.
– Volt rajta egy zakó – jutott Jo eszébe. – Ott felejtette az étteremben, a szék támláján.
Talán a rendőrök megtalálják.
– Nagyszerű! Szólok nekik – nyúlt a telefonhoz az ápolónő. Amíg tárcsázott, Jo
megkérte:
– Legyen szíves, jelentse be azt is, hogy ellopták a táskámat, miközben segítettem
újraéleszteni Irvinget. Barna kézitáska, aranyozott csattal.
– Micsoda emberek vannak! – szörnyülködött felháborodva Trudy nővér. Telefonálás
után az ápolónő így szólt a lányhoz: – Remélem, sikerrel járnak a rendőrök. Szívesen adok
kölcsön pénzt taxira. Biztosan haza akar menni.
– Igazán kedves, de ha nem zavarok, inkább itt maradnék míg Irving magához nem tér,
vagy amíg meg nem érkezik egy családtagja. Szívroham után a betegeknek rendszerint
halálfélelmük van. Azt akarom, ismerős arcot lásson, amikor kinyitja a szemét.
– Ahogy gondolja, kedvesem. Főzök magának egy kávét. Ha szerencsénk van, hamar
megtalálják az unokaöccsöt. Egyet mondhatok: ha száz évig él az az ember, akkor sem
tudja meghálálni magának, amit a nagybátyjáért tett.
4
bo
ª
Az unokaöccs, Robert Challender csak öt óra múlva került elő, és egy cseppet sem
látszott hálásnak.
Jo Irving ágya mellett ült. Hiába volt egyenletesen kellemes hőmérséklet az intenzív
osztályon, a lány úgy borzongott, mintha hideg szél fújna. Trudy nővér izgatottan vezette
be a jól öltözött, harminc év körüli férfit, aki legalább száznyolcvanöt centi magas volt,
koromfekete hajjal, hosszú, sűrű szempillás búzakék szemmel és férfiasan kemény, szinte
vad arcvonásokkal. Nyersszínű nyári öltönye kiemelte izmos termetét.
– Bemutatom doktor Robert Challendert, Irving Challender unokaöccsét – mondta
elfogódottan Trudy nővér. – Doktor úr, ez Josephlne Webster nővér, akiről beszéltem.
Challender doktor tekintete ostorcsapásként érte Jót. A férfi gyors fejbiccentéssel esett
túl a bemutatkozáson, és Irving ágyához lépett.
A lány szíve vadul dobogott. Ó lenne az a Robby, akit az öreg annyira dicsért? Miért
ilyen ellenséges? Úgy viselkedik, mintha Jót tenné felelőssé a nagybátyja szívrohamáért.
Robby arcáról csak akkor tűnt el a bőszült, dühös kifejezés, amikor az öregember fölé
hajolt. Szeméből most aggódó gyengédség sugárzott.
– Mit mondott az orvos? – kérdezte Trudy nővért.
– A körülményekhez képest elégedett az állapotával. Idehívom Simpson doktort.
– Köszönöm, az jó lesz – felelte a férfi.
Jónak semmi kedve nem volt egyedül maradni ezzel a barátságtalan emberrel. Felállt,
és elindult az ajtó felé.
– Csak önre vártam – mondta az unokaöccsnek – Nem akartam, hogy a nagybátyja
egyedül legyen, amikor magához tér. Kérem, adja át neki üdvözletemet.
– Üljön vissza! – kiáltott rá a férfi.
Talán mégis meg akarja köszönni, hogy újraélesztettem Irvinget, gondolta Jo.
– Magával majd később még foglalkozom – tette hozzá Robert Challender.
Ez nem úgy hangzik, mintha hálálkodni szándékozna, dühöngött a lány. Nem várt
dicséretet azért, amit tett, de a férfi fensőbbséges, goromba viselkedését sértőnek érezte.
Mielőtt visszavághatott volna, a szívgyógyász lépett a kórterembe.
– Simpson vagyok ön nyilván Mr. Challender unokaöccse. Fáradjon a rendelőmbe.
Szeretnék beszámolni a nagybátyja állapotáról.
A két orvos kiment. Jo örült, hogy itt az alkalom a menekülésre. Elbúcsúzott a nővértől,
de még a folyosó közepéig sem ért, amikor lépéseket hallott, és valaki megfogta a vállát.
– Várjon! Beszélnünk kell!
A lány harag helyett furcsa izgalmat érzett, és átvillant az agyán, milyen is lenne, ha ez
a neveletlen férfi megcsókolná.
– Én nem akarok beszélni önnel, Challender doktor – felelte határozottan.
– Én viszont akarok… – A férfinak bársonyosan zengő, érzéki hangja volt. Csak ne
viselkedne minden ok nélkül ilyen fenyegetően, gondolta Jo.
Robert Challender egy üres várószobába tessékelte.
– Halljuk mennyit kér? – kérdezte kertelés nélkül.
– Tessék? Nem értem…
– Nagyon is jól érti. Szóval mennyi?
Megőrült ez az ember? – tűnődött Jo. Nem úgy néz ki. Inkább hideg, lenéző és megvető
a pillantása.
– Mi lesz már? – sürgette a férfi.
– Sajnálom – sziszegte Jo. – Nem tudom, miről beszél.
5
– Ne játssza meg magát! Ne akarja velem elhitetni, hogy ingyen ült öt óra hosszat egy
idegen ember ágya mellett. Egyébként hálás vagyok magának azért, amit tett, de most már
ne kéresse magát. Mondja csak meg nyugodtan, mennyivel tartozom.
– Észnél van, uram? – kiáltotta felháborodva a lány. Robert Challender gúnyosan
nevetgélt.
– Maga aztán megfogta az isten lábát. Irving Challender, Nyugat-Ausztrália egyik
leggazdagabb embere éppen az orra előtt kapott infarktust.
– Micsoda? Azt mondja, gazdag?
– Ne tegyen úgy, mintha nem tudná. Különben miért kezdett volna ki vele az
étteremben?
– Én? Ezt kikérem magamnak! – dühöngött Jo.
– Ó, a megsértett ártatlanság! Milyen megható! Olyan jól színészkedik, hogy hinnék is
magának, ha nem beszéltem volna telefonon azzal a lánnyal, aki az italospultnál szolgál ki.
Látta, amikor mindenki szeme láttára megcsókolta Irvinget. Nem maga az egyetlen
éhenkórász nő, aki gazdag férfiakra vadászik! Ne próbálja nekem bemesélni, hogy nem
ismerte meg.
– Nincs több mondanivalóm, és nem érdekel, mit gondol rólam, Challender doktor. – Jo
reszketett a felháborodástól. – Fogalmam sem volt, ki a nagybátyja. A neve nem mondott
nekem semmit. Nyugdíjas öregúrnak néztem.
A férfi felnevetett.
– Hát ez óriási! Nem hallott még Irving Challenderről, a visszavonultan élő
bányatulajdonosról, aki rátalált Nyugat-Ausztrália legnagyobb aranylelőhelyére?
– képzelje, nem hallottam. Megismerkedtem egy kedves, idős úrral, aki
dicshimnuszokat zengett az unokaöccséről, Robbyról. Lehet, hogy a bácsikája ért az
aranybányákhoz, de az emberekhez már kevésbé. Rossz emberismerő. Megyek. Elegem
van a sértegetéseiből.
Jo elszántan indult a kijárat felé, de Robert Challender elállta az útját. Fölé tornyosuló
termete és fenyegető arckifejezése megrettentette a lányt.
– Várjon! – parancsolt rá a férfi. – Talán kicsit goromba voltam…
– Talán? És kicsit? Az ördögbe is, engedjen végre utamra!
A férfi elhúzta Jót az ajtótól. Most már barátságosabban nézett rá.
– Kérem, hallgasson meg! Igazán hálás vagyok, amiért megmentette a nagybátyám
életét. Szeretném megjutalmazni. Mit szólna ezer dollárhoz?
Benyúlt a zsebébe, elővette az irattárcáját, és egy marék bankjegyet nyomott Jo kezébe.
A lány habozás nélkül kettétépte és a földre szórta a pénzt.
– Köszönöm a bőkezűségét, Challender doktor. Lenne szíves most már elengedni?
Ebben a pillanatban Trudy Harper kopogott a szoba ajtaján, és rögtön be is lépett. Jo
kihasználta az alkalmat. Kisurrant az ajtón, és végigsietett a folyosón. Robert Challender
elfojtott egy káromkodást és elindult utána. Trudy nővér tátott szájjal bámult rá, aztán
meglátta a széttépett bankjegyeket a padlón.
– Várjon! – kiáltotta. – Mit csináljak ezzel a pénzzel?
– Ragassza össze és adja a kórháznak! – szólt vissza Robert, és továbbrohant.
2. FEJEZET
Challender doktor a felvonónál érte utol a lányt. A liftre várva mindketten hallgattak, s
közben dühösen pillantgattak egymásra. Jo szeme villámokat szórt. Amint leértek a
földszintre, a lány igyekezett elvegyülni a kiszállók között, de alig lépett ki a kórház
kapuján, szorítást érzett a csuklóján.
– Álljon már meg! Beszélnem kell magával.
6
– Már eleget beszéltünk.

– Hova rohan?
– Haza.
– Hol lakik?
– Sublacóban – felelte Jo, de nem állt meg.
– De hiszen az nagyon messze van innen! Ráadásul rossz irányba indult. Engedje meg,
hogy hazavigyem.
– Akkor már inkább egy keresztes viperával ülök egy kocsiba.
A férfi megszorította a karját. A lánynak megint észre kellett vennie, milyen erős ez az
ember.
– Kérem, bocsásson meg, ha megsértettem - kérlelte Robert őszinte megbánással a
hangjában. –Tudnia kell, hogy a nagybátyámat üldözik a pénzéhes szerencsevadászok.
Talán elhamarkodottan ítéltem meg magát. Nem akarok erőszakoskodni, csak szeretném
épségben hazaszállítani.
Csak azt ne mondta volna: „talán”, gondolta Jo.
– Nagylány vagyok már. Tudok vigyázni magamra.
A férfi most megint dühbe gurult.
– Igazán? Azt sem tudja, merre kell mennie!
– Majd megnézem a térképen – vágott vissza a lány. – Jaj nekem! Ellopták a táskámat,
és a térkép is benne volt!
Jót hirtelen kétségbeesés és kimerültség fogta el. Bal kezével kisimított egy hajtincset
az arcából. Jobbját még mindig szorongatta a férfi. A lány szeme könnybe lábadt.
– Mi a baj, Miss Webster?
A kérdés őszintén, kedvesen hangzott. Jo most már nem tudta visszafojtani a sírást.
– Nincs nekem semmi bajom. Csak tönkrement a ruhám, elszakadt a harisnyám,
elveszett a táskám a bizonyítványaimmal és minden pénzemmel, eltöltöttem tétlenül öt
órát a kórházban, és mindennek tetejébe kapzsisággal gyanúsítottak. Ha ezt a néhány
csekélységet nem számítjuk, istenien érzem magam. Békén hagyna végre? – A lány a
könnyeit törölgette.
– Ne legyen már ilyen csacsi – engesztelte az orvos. – Hadd vigyem haza. Ott áll a
kocsim szemben a parkolóban. Na, jöjjön szépen.
Robert Challender megfogta a lány vállát, és szelíd erőszakkal tolta előre. Néhány lépés
után Jo megállt.
– Nem ülök a kocsijába – jelentette ki haragosan.
– Jézusom, kinek néz maga engem? Hiszen még taxira sincs pénze! Nyolc óra van.
Igaz, hogy Perth aránylag biztonságos város, de csak nem képzeli, hogy hagyom a
sötétben kilométereket gyalogolni? Szálljon már be, az isten szerelmére!
– Hagyja abba a parancsolgatást! – Jo most már teli torokból ordított.
– Abbahagyom, de csak ha szót fogad! – bődült vissza a férfi. A lány elnémult.
Dacosan meredt ellenfelére, aztán akarata ellenére elmosolyodott.
– Ennél hülyébb feltételt nem is szabhatott volna.
Most már mind a ketten nevettek.
– Mit szólna, ha fegyverszünetet kötnénk? Kezdjük azzal, hogy hazaviszem – javasolta
Challender.
Jo sóhajtva megadta magát.
A kocsiban kicsit megnyugodott. Örült, hogy nemsokára túl lesz ezen a végtelennek
tűnő napon. Élvezte a kényelmes ülést, a halk muzsikát és a kivilágított Perth látványát. A
sötét égen csillagok ragyogtak. A mozik és éjszakai mulatók villódzó fényeit elhagyva
rákanyarodtak a folyóparti útra.
7
– Gyönyörű ez a Swan folyó – jegyezte meg a lány. – Majdnem olyan szép, mint otthon
a kikötő.
– Ezek szerint nem idevalósi – állapította meg Challender doktor.
– Sydneyből jöttem. Hivatalos ügyben, bár szabadságon vagyok. Maga itt született?
– Igen, de most Rainbow Enden élek – sóhajtotta a férfi.
– Az hol van?
– Jó egyórányi repülőút innen. Bányaváros, az isten háta mögött. Irving alapította az
ötvenes években, és ő adta neki a nevét is: a Szivárvány Végén. Ma már ötezer lélek lakja.
A maga nemében egész kedves kis város.
– Csakhogy maga szívesebben élne itt, Perthben – szögezte le Jo.
– Eltalálta.
– És mit csinál Rainbow Enden? A bányát igazgatja?
– Nem, bár mindig ez volt Irving szíve vágya. Orvos lettem.
– És nem boldog abban a porfészekben, igaz?
Robert Challender lemondóan bólintott.
– Kevés ember elégedett a sorsával. És maga? Azt mondta, hivatalos ügyben jött.
– Megpályáztam egy állást a Szent Jude Gyermekkórházban. Ma délután kellett volna
elmennem a bemutatkozó beszélgetésre.
– De közbejött a nagybátyám infarktusa, és maga elszalasztottá a lehetőséget…
A lány felsóhajtott.
– Valószínűleg. Odatelefonáltam a kórházból, de már nem volt bent a bizottság. Holnap
majd megint megpróbálok beszélni velük. Ha szerencsém van, még nem vettek fel mást
helyettem.
Robert Challender hirtelen sávot váltott, és áthajtott a hídon a folyó túlsó partjára.
– Rossz irányba megyünk! – kiáltotta Jo. – Subiaco nem arra van!
– Tudom, de szeretném elvinni vacsorázni. Ez a legkevesebb, amit tehetek magáért.
Biztosan megéhezett. Én alig ettem ma. Amint megtudtam, mi történt, rögtön iderepültem.
Ugye eljön velem?
– így nem mehetek sehová – nézett végig piszkos ruháján Jo.
– Ne törődjön vele. Engem ott mindenki ismer. Akkor is kiszolgálnának, ha mindketten
csak fügefalevelet viselnénk.
A lány valóban éhes volt, és arra gondolt, hogy a barátnője biztosan nem vár rá kilenc
óráig a vacsorával.
– Hát, nem bánom – sóhajtotta megadóan.
Apple Cross városnegyedben, egy folyóparti étterem előtt álltak meg. A férfi nem
túlzott, amikor a fügefalevelet emlegette. A főpincér tisztelettel üdvözölte Robert
Challendert, és egy ablak melletti asztalhoz vezette őket. Udvariasan széket tolt a lány alá,
majd hófehér asztalkendőt terített az ölébe. Eközben úgy tett, mintha nem venné észre a
harisnyáján tátongó hatalmas lyukat.
– Kellemes estét kívánok! Mit hozhatok inni a hölgynek?
Robert kérdően nézett Jóra.
– Gint tonikkal.
– Igenis, madame. És önnek, uram?
– Whiskyt szódával. Most pedig meséljen, hogy került éppen Perthbe? – fordult a lány
felé Robert.
Jo a folyót bámulta. Az étteremben az ezüst evőeszközökön és a márkás porcelánokon
megcsillant a gyertyák sejtelmes fénye. A sarokban a zongorista Chopin-szonátát játszott.
Az a fajta hely volt ez, ahová szerelmespárok járnak, ha egy kis nyugalomra, romantikára
vágynak. Persze csak ha jómódúak. A lányt kicsit feszélyezte ez a fényűző környezet.
– Tessék? – kérdezte szórakozottan. Challender doktor türelmesen elismételte:
8
– Azt kérdeztem, miért éppen Perthben keres állást.

– A legjobb barátnőm, Mary Lou Fowler, akivel együtt végeztem a nővérképzőben, itt
telepedett le a családjával. Már régen tervbe vettem, hogy meglátogatom, és most végre
rászántam magam. El akarok költözni hazulról.
– Miért éppen most?
– Az apám megnősült.
– És maga ellenzi a házasságát?
Jo kicsit zavarba jött.
– Bevallom, nem örülök neki. Tudom, hogy az ilyesmi az én koromban nevetséges, de
rosszulesik egy idegen asszonyt látni az anyám helyén. Pedig már nyolc éve, hogy
meghalt az édesanyám, a mostohám pedig igazán kedves asszony. Csak fáj, hogy
átrendezte a lakásunkat, és a megszokott, kedves holmikat levitte a pincébe.
– Ugye nagyon hiányzik az édesanyja?
– Igen. A halálakor tizenkilenc éves voltam. Amikor rákban megbetegedett, egy évre
abbahagytam a tanulmányaimat, hogy ápolhassam. Az utolsó percéig mellette lehettem…
– Jo hangja elcsuklott.
A férfi megfogta a kezét.
– Szörnyű lehetett. Mégis szerencsés, hogy legalább a gyermekéveit édesanyjával
tölthette. Én alig emlékszem a szüleimre.
Jo kérdően nézett rá. Robert elengedte a lány kezét.
– Ötéves voltam, amikor bányaszerencsétlenség áldozatai lettek. Irigyelek mindenkit,
akit a szülei neveltek fel. Irving és a felesége, Bet vettek magukhoz. Nagyszerű emberek,
sok szeretetet kaptam tőlük, de nem pótolhatták az igazi szüleimet.
– Irving nagyon szeretetreméltó – szólt elgondolkozva Jo.
– Valóban, pompás fickó, de a legkonokabb ember, akit valaha ismertem.
A főpincér díszes, bőrkötésű étlapot tett eléjük. Elmerülten tanulmányozták a gazdag
kínálatot.
– Nos, mire támadt gusztusa? – kérdezte Robert.
– Valami könnyűre. Délben már alaposan jóllaktam. Fettuccinét kérek vegyes salátával.
. – Én nem ebédeltem, úgyhogy most pótolom. Füstölt lazacpástétomot fogok rendelni,
meg Wellington-vesepecsenyét, utána sajtot. Rám fér egy kiadós vacsora.
– Az étvágyáról ítélve nehéz napja lehetett – kuncogott a lány.
– Hát, történt ma egy s más. Délelőtt felborult egy dzsip, és ketten bennszorultak.
Szerencsére nem sérültek meg életveszélyesen, de egy óra hosszat tartott, amíg
lángvágóval sikerült kiszabadítani őket. Ráadásul negyvenhét fok volt árnyékban.
A férfi megrendelte a vacsorát, és közben jókedvűen tréfálkozott a pincérrel. Most egy
cseppet sem emlékeztetett arra az alakra, aki egy órával ezelőtt olyan undok módon
viselkedett. A lány hajlott rá, hogy megbocsásson neki. Egész kedves fickó ez a Robert
Challender, gondolta.
Ahogy múlt az idő, Jo egyre biztosabb lett benne, hogy doktor Challender valójában
melegszívű, megértő ember. A lány arról mesélt, mennyire szeret gyerekeket ápolni,
mekkora kudarcot jelent neki, ha meghal egy kis betege, és micsoda öröm számára,
amikor egy-egy gyerek gyógyultan távozik a kórházból.
Az orvos kellemes társalgónak bizonyult. Filmekről, vitorlázásról, új orvosi
műszerekről csevegett, vacsora után pedig rábeszélte a lányt, táncoljanak egyet.
Jo tiltakozott.
– Mindenki a piszkos ruhámat meg a rongyos harisnyámat fogja bámulni.
9
– Na és? Hadd bámuljanak! Ki törődik velük? – nevetett a férfi. Jo vállat vont és

hagyta, hogy Robert a táncparkettre vezesse. A zongorista most Strauss-keringőt játszott.
Tánc közben a lány lába szinte nem is ért a padlóhoz. Az andalító, fülbemászó dallam
elbűvölte. Érezte a férfikéz melegét a hátán, Robert arcát a haján és erőteljes férfiasságát,
amint összesimulva keringőztek. Azt kívánta, bárcsak szerelmespárként lennének itt, nem
pedig mint a véletlen szeszélye folytán összekerült ismerősök.
Az orvos visszakísérte az asztalhoz, és udvariasan alátolta a széket.
– Köszönöm a táncot. Nagyon élveztem – mosolygott Jo.
– Én is – felelte kissé meglepődve Challender, és merően a szemébe nézett. A lány
elpirult. Robert keze még mindig a vállán pihent, és ez az érintés megborzongatta. Vajon
észrevette-e a férfi, milyen hatással van rá a közelsége? – töprengett. Challender doktor
szorosan mellette állt, és le nem vette róla a szemét.
A pillanat varázsát érzéki női hang törte meg.
– Szia, Robby!
Magas, csinos hölgy állt meg mellettük Robert Challender arca felragyogott. A lányban
féltékenység ébredt.
– Miranda! – üdvözölte Robby kitörő örömmel az ezüstösen csillogó, mélyen kivágott
estélyi ruhát viselő hölgyet, aki szorosan simult a mellette álló, jóképű férfihoz.
– Emlékszel még Stephenre, drágám? – kérdezte Miranda. Challender doktor hűvösen
biccentett felé.
– Üdvözlöm, Stephen. Ismerkedjetek meg Josephine Websterrel. Jo, bemutatom
Miranda Sinclairt és Stephen Lestert. Miranda a vállalatunk jogásza, Stephen tévériporter,
Jo pedig ápolónő.
– Ó, az érdekes foglalkozás! – jegyezte meg unottan Miranda.
– Okvetlen beszélni akarok veled – mondta a nőnek Robert. – Mi már
megvacsoráztunk. Otthon leszel később?
– Sajnálom, Robby, de Stephennel egy mulatóba megyünk. Pontosabban a Victoire-ba
– kacarászott Miranda.
– Azt hittem, velem jössz a Victoire-ba – ráncolta a homlokát Challender.
– Nem beszéltünk meg semmi biztosat. Egyébként ma cserbenhagytál, drágám. Úgy
volt, hogy együtt vacsorázunk, de hiába vártalak fél nyolckor. Azt hittem, meggondoltad
magad.
– Hívtalak, de nem vetted fel a kagylót – védekezett az orvos. – Irving szívrohamot
kapott.
– Ó! – sajnálkozott Miranda. – Szegény Irving! Ugye nem halt meg?
Robert szeme szikrázott.
– Csak nem képzeled, hogy itt lennénk, ha meghalt volna? Sajnos elég súlyos volt a
rohama, összeesett az utcán. Jo mentette meg az életét.
Miranda végignézett a lányon.
– Most már értem, miért ilyen megviselt az öltözéke. – Gúnyos tekintetétől Jo kezdte
kínosan érezni magát. – Még szerencse, hogy nem valami drága holmit viselt – tette hozzá
a szépséges Miranda.
Jo az ajkába harapott. A nő megjegyzése szíven találta. Legszívesebben a torkának
esett volna. Ez volt ugyanis a legjobb kosztümje.
– Gyere, Stephen. Mindjárt kezdődik a műsor a Victoire-ban. Hívj fel, Robert, ha
legközelebb Perthben jársz.
Kezét az ajkához emelte, és csókot dobott az orvos felé. Jónak kimondottan
ellenszenves volt ez a fajta kacérság. Fájó szívvel látta, hogy Robert Challender dühösen,
vágyakozva néz Miranda után.
10
A főpincér hajbókolva kísérte őket a kijárathoz. Robert összeszorította az ajkát, s

Igyekezett eltitkolni rosszkedvét. Kinyitotta a kocsi ajtaját Jo előtt, beült a kormány mögé,
aztán beindította a motort. A kerekek fülsiketítőén csikorogtak, amikor gázt adott.
– Mindig ilyen vadul vezet? – kérdezte a lány, amikor Challender hanyagul, körül sem
nézve sávot váltott. !
– Nem – felelte ingerülten a férfi. – Maga meg mindig ilyen tapintatlan? Muszáj rögtön
kimondania, ami az eszébe jut?
– Sajnálom, nem akartam megbántani.
Az orvos mosolyogni próbált.
– Nem történt semmi. Még mindig jobb, mintha minden szempillarezdülést előre
megtervezne, mint egyesek…
Jo csodálkozott, milyen gyorsan elrepült az idő. Éjfél is elmúlt, mire Mary Lou-ék
házához értek.
A koromsötétben csak a bejárati ajtó fölötti lámpa világított, amelyet Jo kedvéért
hagyott égve barátnője.
– Pszt! – suttogta a lány. – Már alszanak a gyerekek.
Robert bólintott. Elkísérte Jót a bejáratig. A lány megbotlott a járdán egy ottfelejtett
játékautóban.
Elesett volna, ha Robert el nem kapja. Melle a férfi izmos karjához simult. Robert
mélyet lélegzett.
– Bocsánat. Nem akartam…
– Tudom – vágott közbe gyorsan Jo.
Challender még mindig szorosan tartotta. A lány haja kibomlott, vállára omló, lágy
fürtjein vörösesen csillant meg a lámpa fénye. A férfi szórakozottan simított ki az arcából
egy tincset.
– Gyönyörű a haja – jegyezte meg.
– Köszönöm – suttogta Jo rekedten.
Maga sem értette, mitől állt el a lélegzete. Robert átható pillantása láttán egészen
elgyengült.
Istenem, bárcsak megcsókolna! – gondolta vágyakozva.
Kívánsága váratlanul teljesült. A férfi átölelte a derekát, és száját az ajkára tapasztotta.
Jo megremegett. Ösztönösen, odaadóan viszonozta a csókot. Mindenről megfeledkezve
ölelték egymást. Aztán a lány hirtelen észhez tért.
– Hogy merészelt…? – kiáltotta felháborodva, és eltaszította magától Robertet. – Képes
visszaélni egy védtelen, kiszolgáltatott nő helyzetével? – Jo szeme villámokat szőrt. Úgy
látszott, mintha a haja is lángolna.
Challender doktor hátralépett, és megvetően lebiggyesztette a száját.
– Nekem úgy tűnt, nincs ellene kifogása.
– Tévedett. – Jo tudta, hogy a férfinak igaza van. Az orvos zavartan beletúrt fényes,
fekete hajába.
– Minden nő egyforma – morogta bosszúsan. – Előbb feltüzelik az embert, aztán
becsapják az orra előtt az ajtót. Tudja mit? Ezennel ünnepélyesen megígérem: soha többé
nem zavarom a jelenlétemmel.
– Az jó lesz. – A lány kinyitotta kulcsával a kaput. – Jó éjszakát, és köszönöm a
kellemes estét!
3. FEJEZET
– Jo! Téged keresnek telefonon!
11
Mary Lou kiszaladt a kertbe, ahol barátnője a két Fowler gyerekkel játszott a
homokozóban. A lány szíve nagyot dobbant. Csak nem Robert Challender?
– Megmondta a nevét? – kérdezte izgatottan.
– Valami Gavin Lyall. Azonnal köpd ki azt a förtelmes bogarat, Paul! – szólt a fiára
Mary Lou. – Mond neked valamit ez a név?
– Nem. Talán a Szent Jude kórházból telefonálnak. Megígérték hogy szólnak ha
megüresedik egy állás. Sajnos aznap, amikor elmulasztottam a beszélgetést, felvettek
valaki mást. Szurkolj nekem! – mondta a lány, és bement a házba.
Megőrültél, Jo Webster? – szidta magát. Három napja ismerted meg azt a Challender
doktort, ki nem állhatod, mégis szívdobogást kapsz, ahányszor csak megszólal a telefon,
mert egyszer megcsókolt. Fontosabb dolgokon is járhatna az eszed, utóvégre nincs állásod.
– Josephine Webster – szólt bele a kagylóba.
– Üdvözlöm, kedves kisasszony – hallatszott a vonal túlsó végéről egy dörmögő,
reszketős hang.
– Irving! Jaj de örülök, hogy hallom a hangját! Jobban van már?
– Köszönöm, tűrhetően. Nem panaszkodom, az különben sem segít. Figyeljen ide,
kedvesem! Azért hívtam fel, hogy megköszönjem, amit értem tett. Szeretnék kérdezni
valamit. Van egy perc ideje?
– Természetesen. Egyébként a barátnőm azt mondta, egy Gavin Lyall nevű ember
keres… – felelte zavartan a lány.
Az öregúr kuncogott.
– Azt a kuruzslót hívják így, aki kezel, őt kértem meg, telefonáljon magának.
Beszélnünk kell. Azt hallottam, lemaradt miattam arról az állásról a gyermekkórházban.
Igaz ez?
– Igaz – vallotta be kelletlenül Jo. – De ne tegyen magának emiatt szemrehányást,
örülök, hogy segíthettem.
– A jó isten áldjon meg, gyermekem, a kedvességedért. Ugye tegezhetlek? Találtál már
munkát magadnak?
– Nem. A Szent Jude-ban rajta vagyok a várólistán. Bármelyik pillanatban
értesíthetnek…
– Várakozásból nem lehet megélni – vágott a szavába Irving. – Én ajánlok neked egy jó
állást. Mostantól engem fogsz ápolni.
– Hogyan? – Jo nem hitt a fülének
– Sejtettem, hogy meg leszel lepve. Na, mit szólsz hozzá? Igent mondasz?
– Nem is tudom…
Az öregember felsóhajtott.
– Figyelj, kedvesem. Nekem már minden nap ajándék, ezt mindnyájan tudjuk. Minek
kerülgessem a forró kását? Szeretnék rendet hagyni magam után. Még egyszer, utoljára el
akarok repülni Rainbow Endre. A saját szememmel kell megbizonyosodnom róla, hogy az
embereimnek jól megy a sora. El kell rendeznem mindent. Nem maradhatnak Robbyra
elintézetlen ügyek, félbehagyott tervek Az orvosom nem enged el a kórházból, csak ha
van mellettem egy szárazdajka, aki gondomat viseli. Én rád gondoltam, Jo.
– De Irving, én gyermekápolónő vagyok – tiltakozott a lány. – Rengetegen vannak
Nyugat-Ausztráliában, akik kifejezetten idős emberek gondozására szakosodtak.
– Nekem nem kell semmiféle idegen nőszemély. Csak téged tudnálak elviselni magam
mellett – makacskodott Irving.
– Igen, de…
– Mondj már igent! Volna szíved megtagadni egy beteg, öreg ember utolsó kívánságát?
Jo nagyot nevetett.
– Nem szégyelli magát, Irving? Hiszen ez színtiszta zsarolás!
12
Az öregúr is elnevette magát.

– Imádok túljárni a fiatalok eszén. Nekem már csak ilyen örömök jutnak. Legalább
gyere el, és beszélj ezzel a fafejű Lyall doktorral. Áthoztak a városi kórházból ide,
Dalkeithbe, egy szörnyen előkelő magánszanatóriumba. Egy ugrásnyira van onnan, ahol
laksz.
Irving megjátszotta a kemény legényt, de Jo kihallotta hangjából a könyörgést.
– Hogy tudnék én magától bármit is megtagadni? Még ma délelőtt meglátogatom.
Gavin Lyall, Irving kezelőorvosa jó ötvenes, őszülő hajú férfi volt. Jo éppen csak
bekukkantott az öreg Challenderhez, aztán felkereste az irodájában Lyall doktort.
– Foglaljon helyet, Webster kisasszony – udvariaskodott az orvos. – Mint tudja, Mr.
Challender szeretné magánápolónőként szerződtetni. Mi a véleménye a dologról?
– Vegyesek az érzéseim, doktor úr. Egyrészt nagyon kedvelem Irving Challendert, és
szeretnék segíteni rajta, másrészt viszont nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok a
legmegfelelőbb személy erre a feladatra. A vizsgáim óta csak baleseti osztályon,
szülészeten, meg gyermekosztályon dolgoztam. Nem tudom, elegendő lesz-e ennyi
tapasztalat…
– Elhozta a bizonyítványait? – kérdezte az orvos. Jo elővett egy csomó gyűrött, piszkos
papírt.
– Elnézést kérek, hogy ilyen állapotban vannak. Ellopták a táskámat, és az irataim is
benne voltak. A tolvajt csak a pénz érdekelte. Ezeket elszórta egy nyilvános illemhelyen.
Tegnap hozták vissza a rendőrök.
– Még szerencse, hogy legalább az iratait visszakapta – jegyezte meg Lyall doktor. –
Úgy látom, az ajánlásai kiválóak. A képzettsége is sokrétű…
– Köszönöm.
– Most már csak magán múlik, elvállalja-e Irving ápolását.
– Véleményem szerint mégiscsak olyan valakire lenne szükség, akinek több a
tapasztalata idős emberek otthoni gondozásában.
– Lehet, de ami a legfontosabb: ő csak magában bízik meg. Most, hogy
megismerhettem, meg is értem az öreget. Nemcsak az orvosa vagyok Irvingnek, de a
barátja is. A legmakacsabb ember, akit valaha ismertem. A fejébe vette, hogy csak magát
akarja, és ebből soha nem fog engedni. Egyébként szerintem az is a döntése mellett szól,
hogy magának nem a pénz a fontos, különben azonnal igent mondott volna.
– Erre nem is gondoltam…
– Száz nő közül kilencvenkilenc azt kérdezte volna legelőször, mennyi lesz a fizetése.
Az emberek többségét csak a pénz érdekli. Pedig Irving a legjobb példa rá, hogy a vagyon
nem mindig elég a boldogsághoz. Hiába milliomos, mégis csak egy magányos, beteg
öregember, aki fél a haláltól. Szeretném megszépíteni egy kicsit a hátralévő idejét. Kérem,
segítsen ebben nekem.
Jo igyekezett eltitkolni meghatottságát.
– Tulajdonképpen mi a feladata egy magánápolónőnek? – kérdezte.
Lyall doktor megköszörülte a torkát.
– Irvingnek nem ez volt az első infarktusa. A szívizmai rossz állapotban vannak.
Ráadásul a vérnyomása is túl magas. Bármelyik pillanatban bekövetkezhet a tragédia, de
ha sikerül leszorítani a vérnyomását, még éveket nyerhetünk.
– És ezt hogy érjük el?
13
– Van egy jó eredményeket ígérő új gyógyszer. Szeretném kipróbálni rajta, de sajnos

Irving nem akar a szanatóriumban maradni. Ha rábízhatnám egy megfelelő ápolónőre, aki
gondoskodna arról, hogy rendszeresen szedje a gyógyszert, és ellenőrizné a vérnyomását,
egy hét múlva elengedhetném. Irving jól meg fogja fizetni magát, s Rainbow Enden
kényelmes, fényűző körülmények között élhetne. Nem lenne más dolga, csak amit már
elmondtam.
– Vagyis tétlenül fogok lézengeni – foglalta össze az orvos mondandóját bánatosan Jo.
– Bárki más boldog lenne a maga helyében: kevés munka, magas fizetés. Úgy látom,
magát más fából faragták, nővérke – mosolygott Lyall doktor. – Van egy ötletem: szabad
idejében kisegíthetne a Rainbow End-i kórházban. Egészen közel van a villához. Magával
hordhatna egy személyi hívót, hogy Irving bármikor elérhesse. Nekem az a legfontosabb,
hogy éjszaka a közelében legyen. Ehhez mit szól?
Jo vonakodva válaszolt.
– Azt hiszem, ez nem rossz megoldás. Persze innen ezt nehéz megítélni…
– Ezen könnyen segíthetünk. Ma délután odarepülhetne körülnézni. Ráér utána dönteni.
Ha akarja, először csak egy hónapra szerződtetjük Irvingnek négy hét múlva amúgy is
vissza kell ide jönnie felülvizsgálatra. Akkor majd közli velünk, vállalja-e továbbra is…
A lány megszeppent. Nyolcszáz kilométert repüljön csak azért, hogy megnézze új
munkahelyét, ahol talán csak egy hónapot fog eltölteni?
– Rendben van – mondta végül tétován.
– Akkor menjünk Irvinghez a jó hírrel!
A minden kényelemmel és orvosi műszerekkel felszerelt magánlakosztályban az öregúr
párnákkal feltámasztva ült az ágyában, és látogatójával beszélgetett. Jo megdermedt,
amikor meglátta Robert Challendert. A szíve vadul vert. A férfi az ágy támláján pihentette
karcsú, barna kezét. A lány önkéntelenül arra a boldogító pillanatra gondolt, amikor ez a
kéz elsimította a haját az arcából. Robert megfordult, s észrevehető volt, hogy Jo láttán
neki is hasonló gondolatai támadnak.
– Miss Webster, szeretném bemutatni önnek Robert Challendert, Irving unokaöccsét –
szólalt meg Lyall doktor.
– Már találkoztunk – morogta Robert.
Jo pocsékul érezte magát. Sajnos nemcsak találkoztunk gondolta. Meg is csókoltuk
egymást, és összesimultunk, mintha eggyé akarnánk válni. Bár ne így történt volna…
Irving hangja még elég gyenge volt.
– Az első pillanattól kezdve remekül megértették egymást. Ugye gyermekem? Robby
mesélte, hogy megbotlottál a Játékautóban…
Jo ijedten nézett Robertre, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, jelezve a lánynak
hogy azért nem mindent mondott el a nagybátyjának. A csókot biztosan nem említette,
nyugodott meg Jo.
– Hallom, Gavin, hogy szerez Irvingnek egy ápolónőt – mondta Robert. – Jó ötletnek
tartom. Gondolom, nem lesz nehéz találni valakit, aki jártas az idős emberek ellátásában.
Mielőtt Lyall doktor válaszolhatott volna, Irving közbeszólt:
– Jo elvállalja. Igaz, aranyom? – fordult a lány felé.
Robert arca elsötétült.
– Értem – nyögte ki nagy nehezen.
– Dehogy érted! Még azt sem látod meg, ami kiböki a szemedet. Jo kedvel engem, én is
szeretem őt, és ez a legfontosabb. Biztos vagyok benne, hogy nem esik majd nehezére
beadni az orvosságomat és néha megmérni a vérnyomásomat. Mi a csudának keresgélne
Gavin valami vadidegen őrmesternőt? Vidám, fiatal teremtést akarok látni magam mellett
addig a rövid ideig, amíg még élek.
14
Jo csodálkozva látta, mennyire elszomorodik Robert a nagybátyja szavaitól. A férfi

megfogta az öreg kezét, és bólintott.
– Legyen úgy, ahogy akarod, Irving. Utóvégre te vagy a főnök.
– Világos. Es te, Jo mit szólsz ehhez? Ugye igent mondasz?
A lány – akárcsak Robert – tudta, hogy a képzettsége alapján nem ő a legalkalmasabb
erre a feladatra. Tisztában volt azzal is, hogy az ifjabb Challender egyetlen alkalmat sem
mulaszt majd el, hogy ezt a tényt az orra alá dörgölje, még akkor sem, ha ezzel nap mint
nap családi perpatvart okoz. Másrészt viszont nehéz volt ellenállni Irving könyörgő
pillantásának.
– Még gondolkoznom kell – felelte végül.
– Ajánlottam a nővérkének, hogy repüljön el ma Rainbow Endre, és nézzen körül. Nem
tetszik neki, hogy túl sok az üresjárat ebben a munkában. Arra gondoltam, kisegíthetne az
ottani kórházban olyankor, amikor nélkülözni tudja – nézett Irvingre Gavin Lyall.
– Az ötlet nem is rossz – állapította meg Irving. – Szerencséd van, Robby. Kapsz
ingyen egy kiváló munkaerőt.
A lánynak csak most jutott eszébe, hogy Robert Challender a Rainbow End-i orvosok
egyike. Egyáltalán nem örült, hogy egy ilyen barátságtalan ember keze alatt kell majd
dolgoznia. Már-már visszatáncolt, de ismét meglátta az öregember reménykedő arcát.
Vajon sejti-e Irving, mit érzek? – tűnődött.
– Hánykor indul a repülőgép? – kérdezte végül.
Irving arca felragyogott.
– Mehetnél Robbyval. Ugye éppen indulni akartál, fiam?
Challender doktor bólintott.
– Tizenöt tízkor indul a menetrend szerinti gép. Este a cég Piper Navajőjával vissza is
hozhatom. Nyolcra nekem is itt kell lennem. Mirandával van találkám.
– Nem is örülsz, Robby? Említetted, hogy az egyik nővér szülési szabadságra megy.
– Igen, Pam Morrow. Három éven belül ez már a harmadik gyereke. Nem is értem,
hogy csinálja.
– Ha az emlékezetem nem csal… Vannak elképzeléseim… – kuncogott Irving, aztán
fáradtan lehunyta a szemét. – Menjetek már. Jó utat kívánok! A gépen lesz időtök
összebarátkozni.
A repülőút zavartalan volt, de a barátkozásból nem lett semmi.

Rainbow End környékének vörös földje izzani látszott, a sós tavak apró tükrökként
verték vissza a nap forró sugarait.
Robert egész úton némaságba burkolózott. Úgy viselkedett, mintha Jo ott sem lett
volna.
– Elnézést, uram! Lenne szíves továbbadni a szendvicseket a kedves feleségének? –
kérte udvariasan a légikisasszony.
Robert Challender kelletlenül nyújtotta át a tálcát.
Jo alig tudta visszafojtani a nevetést.
. – Köszönöm, kedvesem.
A férfi meg sem mukkant. Nehéz lehetett még az eddiginél is morcosabb képet vágnia.
A gép lassan ereszkedni kezdett. Alattuk a gyep zöldjében vakítóan fehér Játékházak
villogtak.
Robert nem vesztegette az idejét. Elsőnek szállt ki a gépből, és egyenesen egy taxihoz
sietett.
15
– Először megmutatom a házunkat, aztán átmegyünk a kórházba.

– Rendben van. – A lány elkergette az arca körül zümmögő legyeket. – Forró napunk
van ma.
A férfi kárörvendve közölte:
– Máskor még nagyobb itt a hőség. Harmincöt fok Rainbow Enden enyhe időnek
számít. Majd ha negyvennyolc fok lesz árnyékban… Még meggondolhatja magát, ha nem
bírja ezt az éghajlatot.
– Majd megszokom – felelte dacosan Jo.
A széles utcákat eukaliptuszfák szegélyezték. A modern bevásárlóközpont előtti teret
árnyékot adó árkádok és friss vizű szökőkutak varázsolták hangulatossá. Mindent ellepett
a vörös homok Még nem alkonyodott, de már az egész város vöröses fényben úszott. Jo
haja is rézszínben csillogott.
A taxi fehérre meszelt, spanyol stílusban épült kis villa előtt állt meg, mely a város
feletti dombra épült.
Amíg Robert kifizette a fuvart, a lány körülnézett. Hatalmas, árnyas kertet látott magas
fákkal, teniszpályával és úszómedencével.
– Ha nincs kifogása, szeretném először a kórházat megnézni – kérte Jo. –Biztos vagyok
benne, hogy a házban minden kellék megvan Irving ápolásához. A szakmám valahogy
jobban érdekel, mint a belsőépítészet.
– Ahogy parancsolja – mormolta egykedvűen doktor Challender. Kitárta a garázs
ajtaját, és kigurult a négykerék-meghajtású dzsippel, hogy a lány kényelmesen
beszállhasson.
– Mesélne valamit az itteni kórházról? – kérdezte Jo, amikor elindultak.
– Hárman vagyunk orvosok: Stuart Parker, Amanda Goodridge és én. A portán dolgozó
hölgyet Margaret Bucklandnek hívják ezenkívül van még két ápolónőnk, akik egyben
orvos írnokok is: Helen Duff és Pam Morrow. Pam félállásban dolgozott az osztályon, de
most szülési szabadságra megy. A kórházat a vállalat tartja fenn a bányászok és a lakosság
részére. Magam heti tíz órát rendelek, ebből hármat a bánya területén. A legtöbb betegünk
fiatal, a bányászok ugyanis ritkán érnek el magas kort. A nehezebb eseteket Perthbe
szállítjuk.
– És van szülészeti osztályuk is?
Robert Challendernek szemmel láthatóan ez volt a szívügye.
– Büszkén állíthatom, hogy Rainbow Enden minden második gyereket én segítettem a
világra. Nemigen akad olyasmi, amit itt helyben ne tudnánk megoldani a szülészeten.
Megálltak egy földszintes épület előtt. Robert a dzsipet egy fa árnyékába állította.
Mielőtt kiszállt, fehér kendőt borított a kormánykerékre.
– Ez mire jó? – kérdezte a lány.
– A nap ellen. Az árnyék valamennyire megvédi a kocsit, de enélkül alaposan
megégetheti a kezét az ember.
A kórházat körülvevő verandát az Ausztráliában szokásos hullámbádog tető védte a
tűző nap ellen. Bent az épületben a légkondicionáló kifogástalanul működött.
– Jó napot, doktor úr! – A fogadópultnál egy magas, őszülő hajú asszony éppen a
számítógépet takarta be. – Hamar visszaérkezett. Csak reggelre vártuk.
Challender doktor, a nap folyamán most először, végre elmosolyodott. A zord,
ellenséges férfiból egyszerre szeretetre méltó, barátságos kolléga lett.
– Azért jöttem előbb, mert Irving egy csomó elintéznivalót bízott rám. Tárgyalnom kell
a bányaigazgatóval, és magammal hoztam a nővért, hogy körülnézzen itt minálunk.
Bemutatom Jo Webstert. Jo, a hölgy Margaret Buckland.
Margaret kedvesen üdvözölte a lányt.
– Maga lesz Pam Morrow utóda?
16
– Nem egészen – vetette oda Challender doktor. Most megint olyan lett, mint aki
nyársat nyelt. – Látom, éppen elmenni készül, Margaret. Ne zavartassa magát. Nem
maradunk itt sokáig.
– Akkor viszontlátásra!
Az orvos olyan kelletlenül vitte végig a lányt a körházon, mint egy életunt
idegenvezető.
– Ez a fogadóhelyiség. Margaret kezeli a számítógépet, a betegek kartotékjait és a
telefonközpontot. Az ott balra a személyzet pihenője. A folyosó végén vannak a rendelők
és a vizsgálóhelyiségek. Az utóbbiak közül a legnagyobbat műtőnek használjuk. Jobbra
van a váróterem, mellette a gyerekek játszószobája. – Egy pillanatra abbahagyta az
egyhangú felsorolást, aztán eszébe jutott még valami: – A gyerekosztálynak külön bejárata
van, de belülről csatlakozik a várószobához. A kórházat a bányatársaság tartja fenn, de a
személyzetet az állam fizeti. Amint látja, elég szerény a berendezés a nagyvárosi
kórházakhoz képest.
Jo átlátott a szitán. Rögtőn megértette, hogy doktor Challender igyekszik elvenni a
kedvét attól, hogy idejöjjön dolgozni. A doktor karórája csipogni kezdett.
– Mennem kell – szólt érezhetően megkönnyebbülve. – Fél hatra beszéltem meg a
találkozót a bánya igazgatójával. Várjon meg itt.
– Nem mehetnék magával? Még sosem láttam közelről bányát.
– Most sem fog… Ugyanis az irodában van dolgom. Na jó, nincs időm vitatkozni.
Jöjjön, ha ez a szíve vágya.
Jo az igazgató irodája előtt ült, és egy képeslapot olvasgatott, amikor felüvöltöttek a

szirénák. Nemsokára Robert Challender feltépte az ajtót, odarohant a lányhoz, és
megragadta a vállát.
– Ugye nincs tériszonya?
– Nincs. Miért kérdezi?
– Baleset történt. Az egyik bányász fúráskor nem jól erősítette meg a támpillért.
Ráomlott az akna. A többiek megpróbálták kiszabadítani, de félnek, hogy megsérült a
gerince. Addig nem mernek hozzányúlni, míg meg nem vizsgálom. Velem Jön?
– Természetesen.
Átrohantak az udvaron. A szállítóberendezések építményeit bearanyozta a lemenő nap
fénye. Az aknához vivő felvonónál odalépett hozzájuk egy maszatos, tömzsi, zöld
kezeslábasba öltözött ember.
– Üdvözlöm, doktor úr. Talán emlékszik rám. Max Foster vagyok, a biztonsági ellenőr.
Már levitték az elsősegélyládát. Szüksége lesz még valamire odalent?
– Mit tartanak abban a ládában? – kérdezte az orvos.
– A szokásosat. Újraélesztő készüléket, oxigénpalackot, intubátort, fájdalomcsillapítót
és az infúzió kellékeit.
– Ez egyelőre elég. Ki sérült meg? Ismerem?
– Ken Lewis a neve. Csak három hónapja dolgozik nálunk
– Ugye olyan huszonöt év körüli, vörös hajú fiatalember? Két gyereke van.
– ó az – hangzott Max válasza.
– Tulajdonképpen mi történt?
– Beomlott az akna mennyezete. Ken meghallotta a reccsenést, megpróbált
elmenekülni, de már későn. Szegény ördög hasmánt fekszik és csípőtől lefelé beborította a
törmelék. Még mindig nem szabadították ki. Eszméletén van, de elég aggasztó az állapota.
– Valószínűleg megsérült a gerince. Nem szabad megmozdítani.
17
– Legyen nyugodt, doktor úr. Ezt százszor is a lelkére kötöttem az embereknek. Egy
pillanat! Hozok önöknek sisakot.
– Az jó lesz. A hölgy egyébként Jo nővér. Segíteni fog nekem.
– Köszönöm, nővérke – mondta Max.
– Figyelmeztetem, Jo, nem veszélytelen lemenni a bányába – közölte Robert
Challender. Követték Maxet a felvonulási épülethez, ahol a lámpával felszerelt
védősisakokat tartották. – Ha úgy gondolja, itt maradhat. Nem köteles lejönni.
– Magával megyek
Szorosra húzták az álluk alatt a sisak szíját, és várták a csikorgó felvonót. Egy bányász
elhúzta a lift ajtaját.
– Nyolcvanméternyire megyünk a föld alá – jegyezte meg az orvos.
– Nem fél a sötétben, nővérke? – kérdezte Max Foster.
– Nem.
– Akkor jó. Ezt a liftet csak bányászok használják Nincs benne világítás. olyan gyorsan
jár, hogy a villanykábelek összekuszálódnának.
Az oldalfal nélküli felvonó lélegzetelállító sebességgel süllyedt a mélybe. Jo úgy
érezte, a gyomra a torkáig emelkedik. Elképzelte, milyenek lehetnek a körülöttük lévő
sziklatömbök, és keze ökölbe szorult az idegességtől. Villanás jelezte, hogy elsuhantak
egy tárna mellett, aztán megint sötét lett.
A lift hirtelen megállt, és valaki kinyitotta az ajtaját. Az előttük kanyargó nyirkos
alagutat alig világították meg a mennyezetről lógó csupasz villanykörték. A halvány
fénycsóvákban apró szemcsés por kavargott.
– Szükség lesz légzőkészülékre? – kérdezte az orvos.
– Nem hiszem – felelte Max. – A por nagyja leülepedett. Már csak kétszáz méternyire
vagyunk onnan.
A tárna a legtöbb helyen csak másfél méter magas volt. Le kellett hajolniuk, de akadt
olyan szakasz is, ahol csak négykézláb juthattak előre. Szerencsére a tartópillérek elég
erősnek tűntek.
Jo visszahőkölt. Egy telefonfülke méretű, műanyag sátorszerűséget vett észre,
amelyhez néhány fúróberendezés kapcsolódott. A házikó tetejét szikladarabok borították.
Alig egyméternyire tőle ott feküdt a szerencsétlenül járt ember. Deréktól lefelé betemette a
görgeteg. Hangosan jajgatott.
Négy társa óvatosan szedegette róla a köveket. Közben a törmelékek tovább potyogtak
a sérült bányászra. Robert Challender aggódva nézett felfelé.
– Sajnos, csak ennyire tudtuk megtámasztani a mennyezetet – szabadkozott Max. –
Ékekkel erősítettük meg a támpilléreket. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. A
régi időkben a bányász csak egy fúróval dolgozott. Manapság a központi kapcsolóval akár
öt vagy hat lyukat is lehet fúrni egyszerre. Állandóan a lelkükre kötőm, hogy minden
egyes lyukat támasszanak ki és csak aztán fúrják a következőt! Mégis mindig akad valaki,
aki belefeledkezik a munkába, és egyiket fúrja a másik után. Ez a fiú is hatot fúrt, csak
utána látott neki az ékelésnek. Hallatlan könnyelműség!
Challender doktor letérdelt az iszapos talajra a sebesült mellé.
– Hogy érzi magát, Ken?
A fiatalember elkáromkodta magát.
– Voltam már jobban is – nyögte elfúló hangon.
Néhány bányász éppen egy hatalmas kőtömböt próbált leemelni a derekáról. Isteni
csoda, ha nem bénul meg, gondolta az orvos.
– Jaj a hátam! – kiáltotta Ken. – Az ég szerelmére, adjon már valami
fájdalomcsillapítót, doktor úr!
– Azonnal, csak előbb tudnom kell, mennyire súlyos a sérülése. Hol fáj leginkább?
18
– Végig az egész hátam. Jaj, nehogy hozzáérjen!

Robert Challender Maxhez fordult.
– Van felfújható hordágyuk?
– Igen. Fenn az Irodában.
– Hozassa ide! Közben bekötjük az infúziót.
Jo is letérdelt Ken mellé, és nyugodt hangon beszélt hozzá:
– Most megmérem a vérnyomását. A doktor úr behelyezi az infúziós tűt. Nemsokára
megszüntetjük a fájdalmait.
Challender doktor elmélyülten dolgozott. Amikor véletlenül egymáshoz ért a kezük, a
lány úgy érezte, mintha villanyáram ütötte volna meg.
Megkérte Maxet, adogassa a ragtapaszt. Az infúziós tűt rögzítette vele, nehogy szállítás
közben kicsússzon a beteg karjából.
– Vérnyomás kilencven per ötvennégy, pulzus százharminc – jelentette Jo.
Challender felsóhajtott.
– Ilyen körülmények között nem várhatunk jobbat. Mit tartanak a ládában fájdalom
ellen, Max?
– Morfiumot.
– Jo, szívjon fel…
– …tíz milligrammot – fejezte be á mondatot a lány.
Az orvos mosolyogva bólintott, és a vénába fecskendezte a fájdalomcsillapítót. Jo
közben Ken pulzusán ellenőrizte a szer hatását. Közeledő lépések jelezték, hogy
megérkeztek a hordággyal.
– Most aztán nagyon kell vigyáznunk, nehogy még nagyobb bajt okozzunk, amikor
megmozdítjuk a sérültet – figyelmeztette az embereket doktor Challender. – Figyeljenek!
Mindenki segítsen! Állják körül Kent. Tegyék közvetlen mellé a hordágyat. Tolják a teste
alá a kezüket. Ha azt mondom: most, úgy kell megfordítani, hogy ne görbüljön be a háta.
Én közben alátolom a hordágyat. Világos? Akkor rajta! Most!
Minden simán ment. Ken csakhamar a hordágyon feküdt. Összegöngyölt törülközőket
gyömöszöltek mellé, nehogy elmozduljon szállítás közben a teste, és ráterítettek egy
pokrócot, hogy melegen tartsák.
– Indulhatunk doktor úr? – kérdezte Jo.
– Igen. Fogja az infúziós palackot. Nem lesz könnyű dolga ezen a szűk folyosón.
– Bízza csak rám – nyugtatta meg a lány.
Amíg a felvonóig értek, Jo többször is ellenőrizte a beteg érverését. Odafent már
besötétedett. Csak a mentőautó fényei világítottak. Az egyik mentős megkérdezte:
– A mi kórházunkba vigyük, doktor úr?
– Egyelőre igen. Pete, de értesítse a mentőrepülő személyzetét, álljanak készenlétben.
Megröntgenezzük Kent, és beszabályozzuk a keringését, aztán valószínűleg Perthbe kell
vitetnünk a szakklinikára.
Ken Lewis bágyadtan kinyitotta morfiumtól homályos szemét. Rettegve kérdezte:
– Megbénulok doktor úr? Mondjon már valamit!
Challender a fejét rázta.
– Remélem, nem. Félek, hogy eltörte a gerincét, de talán szerencséje volt…
Miközben a hordágyat a mentőautóhoz vitték Ken kétségbeesetten felzokogott.
A fiatal bányászt egyenesen a röntgenszobába gurították. A folyosón megszeppent

fiatalasszony várakozott. Alig tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett. Két kisgyerek volt vele.
19
A csecsemő az anyja hátára kötött kendőben aludt, a nagyobbik pedig a szoknyájába

kapaszkodott. Jo szíve majd megszakadt, annyira sajnálta.
Másfél óra múlva többet tudtak. Az orvosok bizakodtak, hogy Ken meg fog gyógyulni.
Persze legalább három hónapot kell majd kórházban töltenie.
Challender doktor sóhajtva nézte a röntgenfelvételeket.
– Jo, legyen szíves, hívja be Mrs. Lewist. Maradjon mellette, amíg elmondom, mi a
helyzet az urával. Lehet, hogy kiborul szegényke.
– Hogy van Ken, doktor úr? Meg fog halni? Vagy megbénul? – szipogott a
fiatalasszony.
Az orvos hellyel kínálta.
– Nem, Mrs. Lewis. Óriási szerencséje van a férjének. Eltörött két csigolyája, de ha
minden jól megy, és megfelelően ápolják…
Az asszony nem tudott tovább uralkodni magán. Kétségbeesetten temette a kezébe az
arcát.
– Eltörött a hátgerince! – sikoltotta. – Édes istenem! Szegény Ken!
A kisbaba felébredt és bömbölni kezdett, de az anyja rá se hederített. Robert Challender
Jo kezébe nyomta a csecsemőt. Letérdelt a zokogó fiatalasszony mellé, és a szemébe
nézett.
– Figyeljen rám, Mrs. Lewis. Ugye Tracy a keresztneve?
A nő bólintott.
– Ken meg fog gyógyulni. Hat hónap múlva már járni is tud, bár lehet, hogy sántít majd
egy kicsit. Most erősnek kell lennie, Tracy, mert a férjének szüksége van magára. Szedje
össze magát. Gondoljon a gyerekekre. Ígérje meg, hogy nyugodtan végighallgat. A nővér
hoz magának egy csésze teát.
Tracy zavartan bólintott. Mire Jo visszajött az erős, édes teával, a fiatalasszony már
ölében a kisgyerekkel hallgatta az orvos szavait.
– A férjét repülőgéppel Perthbe, a szakklinikára vitetjük át. Ott három hónapig kell
majd a hátán, egy különleges gyógydeszkán feküdnie. Utána hazamehet. Fél év múlva
kutya baja lesz.
– Igazán? – szipogta Tracy.
– Egész biztos.
– Drága doktor úr! Hadd csókoljam meg! – pattant fel az asszonyka, és Robert nyakába
borult. A baba felébredt, és megint sírni kezdett.
4. FEJEZET
Tizenegy óra felé végre elindult a repülőgép a sebesült bányásszal Perthbe.

– Úgy látszik, itt kell éjszakáznunk Rainbow Enden – ráncolta a homlokát Robert
Challender. – Lekéstük a Piper Navajót.
– Elmulasztotta a vacsorát Mirandával – sajnálkozott Jo.
– Nem nagyon örült, amikor felhívtam, de meg kell szoknia, hogy ilyesmi bármikor
előfordulhat egy orvossal. Maga nem éhes, Jo?
– Majd éhen halok.
– Vehetünk valamit a kínaiaknál és hazavihetjük. Fáradt vagyok. Úgy érzem magam,
mintha egy hétig bányában dolgoztam volna.
Békés egyetértésben ballagtak Rainbow End egyetlen kínai vendéglője felé.
Pekingi kacsát, rizst, savanyú-édes mártásos rákot, pecsenyét, fekete babot és
zöldségeket vásároltak. Zacskókkal és dobozokkal megrakodva tértek vissza a dzsippel a
Challender-villába. Jo zuhanyozni akart vacsora előtt. Gyűrött, piszkos öltözéke helyett
kénytelen volt elfogadni Roberttől egy divatos, drága szabadidőruhát, amiről feltételezte,
20
hogy csakis Mirandáé lehet. Sokáig állt a zuhany alatt, hogy testéről, hajából kimossa a
bánya porát.
Robert ezalatt berakta az ennivalót a mikrohullámú sütőbe, és italokat vett elő a
hűtőszekrényből.
– Isteni illatokat érzek – szimatolt a levegőbe a lány. Challender doktor fél kézzel még
a hűtőben kotorászott.
– Meg kell hagyni, Jo, maga nagyon érti a dolgát.
A lány majd elolvadt a boldogságtól a dicséret hallatán.
– Köszönöm.
A folytatás azonban mindent elrontott.
– Akármi is a véleményem magáról, el kell ismernem, ápolónőnek igazán kiváló.
Akármi is a véleménye rólam? Mit akar ezzel mondani? A lány gondolt egyet. Dacosan
nézett Robertre, és megkérdezte azt, ami már régen fúrta az oldalát:
– Ha valóban jó szakembernek tart, árulja el, miért akar tőlem mindenáron
megszabadulni?
– Még kérdezi? Igazán nyilvánvaló. – A férfi a gyümölcslével teli üvegkancsót az
asztalra tette.
– Nem mondaná meg?
– Ugyan már, ne tettesse magát. Úgy csinál, mintha nehéz lenne a felfogása, pedig
maga nem buta lány. Amikor együtt vacsoráztunk Perthben, elmondta, hogy egy jól
felszerelt, nagy kórház gyermekosztályán szeretne dolgozni. Aztán a jó öreg Irving dupla
fizetést ígér, mire maga fogja magát, és sutba dobja fennkölt eszméit.
A férfi kék szemével hidegen méregette Jót, aki hasonlóképp fagyosan viszonozta a
pillantását.
– Azt el sem tudja képzelni, hogy megkedveltem a nagybátyját és segíteni akarok rajta?
– Ó, persze!
A lány dühbe gurult. A bánya mélyén, munka közben szavak nélkül is értették egymást.
Az orvos megbízott benne, elismerte ügyességét, hozzáértését, szorgalmát, és ő is csodálta
Robert Challendert. Éppen ezért bántották olyan nagyon a férfi gúnyos szavai. Jo nem az a
fajta volt, aki szó nélkül lenyeli az efféle vádaskodást. Mérgében rátett még egy lapáttal:
– Tudja mit, doktor úr? Igaza van. Engem csak a pénz érdekel. Irving olyan nekem,
mint egy aranytojást tojó tyúk.
– Micsoda? – sziszegte Robert.
Jo szabadjára engedte a képzeletét. Ha lúd, legyen kövér, gondolta, és gátlástalanul
rögtönzésbe fogott:
– A dupla fizetésen kívül a nagybátyja kilátásba helyezett nekem egy kocsit meg egy
hawaii kirándulást, és ígért még egy öröklakást is Perthben. Ettől aztán egy pillanat alatt
elfelejtettem álmaim gyermekklinikáját.
– Érzéketlen, számító némber!
Jo ijedten behúzta a nyakát. Challender doktor szorosan mellette állt. A lány közelről
látta hosszú, fekete szempilláit, dühösen összeszorított ajkát. Lehet, hogy túlzásba vittem a
dolgot? – töprengett. A karja megfájdult Robert markának erős szorításától.
Megpróbálta kiszabadítani magát.
– Vegye le rólam a kezét!
– Ne féljen, nem fojtom meg. Nem akarok börtönbe kerülni maga miatt. De
figyelmeztetem: ha nem bánik jól Irvinggel, azt is meg fogja bánni, hogy megszületett.
– Ugye nem mondja vissza neki, amit elmeséltem? – suttogta Jo. Nem volt biztos
benne, hogy az öregúr helyeselné ezt a sok hazugságot.
21
– Egy szót sem szólok – vetette oda mérgesen Robert. – Irving azt csinál a pénzével,
amit akar. De egyet mondok, Jo Webster: ha elfogadja az állást, számítson rá, hogy
pokollá teszem az életét!
– Most legalább biztos vagyok benne, hogy elvállalom – vágott vissza a lány.
Robert Challender dühösen feltépte a műanyag doboz fedelét, és kirakta az ételt Jo
tányérjára. Beleszúrt egy villát és odalökte az egészet a lány elé.
Némán ettek. Vacsora után Jo el akart mosogatni, de a férfi kikapta a kezéből a
tányérokat, és bedobálta a mosogatógépbe, aztán kirohant a konyhából, bevágva maga
mögött az ajtót.
Jo még órák hosszat nem tudott elaludni.
Robert Challender két szobát bocsátott a rendelkezésére, melyek a legkényesebb
igényeknek is megfeleltek, bár berendezésük nem volt hivalkodóan fényűző. A nappaliban
kétszemélyes kanapék álltak, faragott indonéz asztalkával. Az ablakokat világos, batikolt
függönyök díszítették. A hálószoba olyan, mint egy álom, állapította meg a lány. A fő
helyen széles ágy terpeszkedett, fejénél nagy, kagyló formájú díszítéssel. Volt még ott
beépített szekrény, tükrös fésülködőasztal, kényelmes pamlag nappali lustálkodáshoz és
csinos fotelek. Mindez világos fából, akárcsak a nappali bútorai. A barackszínű falakra
ízléses képeket akasztottak, és a kékeszöld függönyök színe megegyezett a szőnyegével. A
fürdőszobát ugyanilyen jó ízléssel rendezték be.
Jo nem tudott megnyugodni. Az orvos nagyon megbántotta. Robert Challender
valamilyen oknál fogva a fejébe vette, hogy ó a nagybátyja pénzére pályázik A lánynak
halvány fogalma sem volt róla, hogyan viselkedjék ezentúl. Azok után, amiket mérgében
hazudott, hiába is próbálná meggyőzni a férfit önzetlenségéről.
Legegyszerűbb lenne, ha azt mondaná Lyall doktornak, hogy nem vállalja el az állást,
de két oka is volt rá, hogy ezt ne tegye: először is nagyon megkedvelte Irving Challendert,
és tudta, mekkora csalódást okozna ezzel az öregúrnak. Másodszor pedig nem akarta
megszerezni Robertnek azt az örömet, hogy sikerült őt megfélemlítenie. Vajon mitől ilyen
felfuvalkodott, gőgös és bizalmatlan ez a kiváló, odaadó orvos? – tűnődött. Az első
pillanattól kezdve gorombán és dölyfösen bánt vele; és ez a helyzet percről percre csak
romlik.
Azért ez nem egészen Igaz, javította ki magát. Hiszen Mary Lou háza előtt
megcsókolt…
Nyugtalanul forgolódott az ágyban. Megborzongott, amikor eszébe jutott, milyen
kedvesen, gyengéden simogatta meg a haját Robert. Emlékezett az ajka érintésére.
Elképzelte, milyen is lenne, ha megölelné…
Felejtsd el, mondogatta magának. Mindenki tudja, hogy fülig szerelmes Mirandába.
Elveszi feleségül, ez nem is vitás. Pedig az a nö biztosan nem teszi boldoggá. De ahelyett,
hogy örült volna, még jobban elszomorodott, amikor arra gondolt, hogy Robert Challender
élete pokol lesz Miranda mellett.
Egy hét múlva Irvinget kiengedték a szanatóriumból. A cég egyik repülőgépét

készítették elő az utazásra: hordággyal és orvosi készülékekkel szerelték fel. Jo kényelmes
karosszékben ült betege mellett. Irving még kissé nehezen lélegzett, de azért nagyon
élvezte a repülőutat.
A lány nem bánta volna, ha Challender doktor nincs velük. Robert a pilóta mellett ült,
és ahányszor csak hátrafordult nagybátyja felé, ellenségesen méregette Jót.
22
Az öregúr szemmel láthatóan elfáradt, mire a gép leereszkedett a Rainbow Énd-i

leszállópályára. Unokaöccse tolószéken gurította a fogadóépület előtt várakozó autóhoz.
Jo közben ellenőrizte a beteg pulzusát.
– Minél hamarabb ágyba kell bújnia, Irving – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. –
És holnap is egész nap pihenni fog.
Irving fáradtan lehunyta a szemét. Nehezen lélegzett, de azért mosolyogva válaszolta:
– Igenis, főnök!
A következő hetekben úgy tűnt, az öreg állapota rohamosan javul. Ápolása nem
jelentett sok fáradságot Jónak. Annál több gondot okozott neki Robert Challender. Nem
volt könnyű egy fedél alatt élni vele. Akár akarták, akár nem, mindennap találkoztak.
Fürdőköpenyben üldögéltek egymás mellett a reggeliző asztalnál, napközben gyakran
futottak össze az úszómedencénél. Megosztoztak a napilapokon és megtárgyalták a
háztartás apró-cseprő gondjait, mintha húszéves házasok lennének. Békés körülmények
között ez az életmód kimondottan kellemes lett volna, de az előzmények tudatában Jo úgy
érezte, ez csak vihar előtti csend. Igyekezett távolságot tartam kettejük között, és mindig
csak Irving érdekei voltak számára fontosak.
– Nézze csak! – lelkendezett, amikor egy este az orvos bejött a nagybátyja
hálószobájába jó éjszakát kivarrni. – Lyall doktor új orvossága valóban csodaszer. Irving
vérnyomása százhetvenről százra ment le. Ha ez így folytatódik, nemsokára nem lesz rám
szükség.
– Nagyszerű! – kiáltotta vidáman Irving. – Biztosan te is örülsz ennek, kislányom.
Nehogy félreérts! Boldog vagyok, ha láthatom a csinos, vidám arcodat, de tudom, hogy
unatkozol itt, és hiányzik a munkád. Robby, most, hogy már ilyen jól vagyok, magaddal
vihetnéd Jót a kórházba.
Robert összevonta a szemöldökét. Tiltakozni készült, de meggondolta magát.
– Miért ne? – mosolygott. – Volna kedve bejönni a rendelésre?
– Nekem igen. És maga mit szól hozzá? – A lányt zavarba hozta Robert váratlan
előzékenysége.
– Örülök neki – felelte gúnyosan az orvos. – Legalább szemmel tarthatom.
Másnap kiderült, az ifjabb Challendernek nemcsak az volt a célja, hogy szemmel tartsa.
Kihasználta az alkalmat, és egész nap úgy dolgoztatta, mint egy rabszolgahajcsár.
Mégpedig egyre dühösebben, mert bármennyire is szerette volna, nem tudott belekötni. A
lány minden rábízott feladatot kifogástalanul elvégzett.
– Mi baj a van Robertnek? – csodálkozott Helen Duff, az egyik orvos-írnok. Challender
doktor ugyanis veszekedett Jóval, mert nem talált egy kórlapot, amiről csakhamar kiderült,
hogy ő maga hányta el valahová. – Tudjuk, hogy hamar begurul, de még soha nem volt
igazságtalan. Úgy látszik, megint összeveszett a barátnőjével.
– Gondolja? – Jo a fülét hegyezte. Csak pár hete dolgozott Rainbow Enden, de már
megtapasztalhatta, hogy az ilyen kisvárosban mindenki beleüti az orrát mások
magánéletébe.
– Nem tudom, találkozott-e már Mirandával – folytatta Helen, miközben a műszeres
asztalkát tisztogatta. – Én nem ismerek nála ellenszenvesebb nőszemélyt. Nagyon jó
ügyvéd, egyike a vállalat legjobbjainak, és úgy öltözik, mint egy filmcsillag. Lehet, hogy
van, akinek ez tetszik, de én utálom az ilyen két lábon járó kirakatbabákat. Mindig az az
érzésem, hogy csak a gazdagokat veszi emberszámba. Őszintén szólva, rosszul vagyok, ha
ránézek.
Jo felsóhajtott.
– Én sem voltam tőle elragadtatva, amikor Irving szívrohama után Perthben
találkoztunk. Bűbájos mosollyal adta tudtomra, hogy levegőnek néz.
23
– Ez jellemző rá – nevetett Helen. – Nem tudom, mit eszik rajta Robert. Egyébként
Challender doki eléggé különc és megközelíthetetlen, de a legjobb orvosunk, és nagyon
rendes ember. Miranda Sinclair a bányatulajdonos örökösét látja benne, különben nem
járna vele. Folyton panaszkodik, mert Robert elhanyagolja őt a betegei kedvéért. Bárcsak
kiütné valaki a nyeregből! A dokinak olyan nő kellene, aki megérti, milyen egy
hivatásának élő orvos élete.
Megcsörrent a telefon, és Helen felkapta a kagylót.
– Halló! Maga az, Margaret? Már megint…? Várjon, megkérdezem Jót, oda tud-e
menni. – Helen fura grimaszt vágott. – Sajnálom, Jo, egy gyerek megint összehányta a
várószobát. Nem haragszik, ha megkérem, törölje fel?
– Dehogy! Már megyek is. Ugye ez ma már a negyedik eset?
– Az ám. Úgy látszik, kitört valami járvány. Robertnek annyi dolga lesz, hogy nem ér
majd rá piszkálni magát.
Másnap reggel Robert Challender behívta Jót a rendelőjébe. Éppen gyógyszereket

rakott az orvosi táskájába. A lány megállt az ajtóban.
– Mit ácsorog ott? – rivallt rá az orvos. – Inkább segítsen!
Jo becsukta maga mögött az ajtót.
– Parancsoljon.
– Egy hete letáborozott vagy harminc bennszülött Cutler’s Springsben. A gyerekeik
közül sokan megkapták a járványos bélhurutot. Ezek az őslakók babonás, félénk emberek.
Nem jönnek ide kezeltetni magukat. Nekünk kell megkeresni őket, hogy beadjuk a
védőoltást. Egy óra alatt odaérünk a dzsippel.
Húsz perc múlva már robogtak is észak felé. Alig néhány kilométernyire Rainbow
Endtől már nem láttak zöld gyepet, sem árnyékot adó fákat, csak vörös homokot, néhány
száraz, szívós, szürke kórót és egy-két kaucsukfát. A hőség elviselhetetlenné vált. A
hollók károgva köröztek felettük.
Robert úgy meredt az útra, mintha legalábbis egy nagyváros csúcsforgalmában
autóznának. Az aszfaltozott autópálya hepehupás, köves útban folytatódott. Kocsijuk
vörös porfelhőt kavart.
– Nézze csak! – kiáltotta Jo. – Valaki sátrat vert a senki földjén. Ezek nem lehetnek
bennszülöttek. Csak egyetlen sátrat látok. Nem álmodom? Valóban egy ember ül a lován
és hegedül? Ha ezt elmesélem, senki nem fogja elhinni…
Az eddig elszántan hallgató Robert most jóízűen nevetett.
– Ez az öreg Clarrie! Menjünk oda hozzá. Egyébként nem lovon ül, hanem öszvéren.
Clementine-nak hívják, ó Clarrie kedvence.
– Ki az a Clarrie?
– Irving régi barátja – mosolygott Robert. – A negyvenes években együtt dolgoztak a
kalgoorlie-i bányában. Akkoriban találta meg Irving az első nagy aranylelőhelyet.
Megosztotta volna a hasznot Clarrie-vel, de az hallani sem akart róla. Szeretett volna ő
maga is aranyat találni. Azóta is keresi. Mégpedig úgy, ahogyan az aranyláz idején:
csákánnyal és lapáttal. Clementine az egyetlen társa. Kicsit bolond az öreg, de én
kedvelem.
Az öregember leszállt az öszvérről, és kezében a hegedűvel kényelmesen ballagott
feléjük, nyomában a hűséges Clementine-nal. Az alacsony, tömzsi Clarrie állát bozontos,
fakó dohányszínű szakáll fedte. Arcát a nap és a szél téglavörösre cserzette. A hőség
ellenére bőrnadrágot meg vastag csizmát hordott agyonmosott kék inggel és kalappal,
24
melynek széles karimájáról cérnára erősített dugócskák fityegtek. Így védekezett az öreg a
legyek ellen.
– Jó napot, doki – vigyorgott barátságosan, kimutatva rózsaszín ínyét és három
ijesztően előreálló fogát. – Kikaptál magadnak egy új barátnőt?
Robert kisegítette a kocsiból Jót.
– Ó Jo Webster nővér Sydneyből – mutatta be. – Jo, ez Clarence Brown.
– Szólíts csak Clarrie-nek, kicsim. – Az öreg megrázta a lány kezét. – Mit kerestek itt,
ahol a madár sem jár?
– A bennszülöttekhez igyekszünk Cutler§s Springsbe. – Robert elkergette az arcáról a
legyeket. Kalapját mélyen a homlokába húzta.
– Hallottam, betegek a gyerekeik. De azért igyatok meg velem egy jó erős teát.
Robert habozva nézett Clarrie-re.
– Hát, tulajdonképpen…
– Gyertek csak! – dörmögte Clarrie. - Már felforrt a víz!
– Na jó – adta meg magát az orvos.
Az öregember elégedetten dörzsölte a kezét.
– Kaptok hozzá egy kis harapnivalót is. Biztosan megéheztetek.
Az öszvér orrával gyengéden hátba bökte Clarrie-t.
– Te most nem kapsz semmit, Clemmie – sajnálkozott az öreg. –Kifogytunk az
almából. Majd ha hazamegyünk… Clementine nem akármilyen állat ám – fordult a
vendégeihez Clarrie. – Minden szót megért.
Robert az égnek emelte tekintetét az öreg háta mögött. Jo alig tudta megállni, hogy fel
ne nevessen. Visszament a kocsihoz, megkereste a kosarat, amelybe az útravalót
csomagolta, és kivett belőle egy almát.
– Odaadhatom Clemmie-nek?
– Ó, aranyoskám! Maga igazán kedves! Ide nézz, Clemmie, te mázlista! – örvendezett
Clarrie. – Adj egy puszit a nővérkének!
Jo nagy ámulatára az állat azonnal szót fogadott. A lány lába a földbe gyökerezett,
amikor Clemmie orrát a gyomrához nyomta, és beleszuszogott a trikójába. Robertnek
arcizma sem rándult, csak kicsit mélyebbről vette a levegőt, nehogy elröhögje magát.
– Gyere, Clemmie, felszeletelem az almádat! – szólt az öreg.
– Nincs ebben semmi vicces – súgta Jo Robertnek, míg követték a furcsa párt. – Nem
hittem volna, hogy egyszer egy öszvér fog csókolgatni. Ez nincs a szerződésemben…
– Ugyan már! Majd akkor panaszkodjon, ha megkóstolta Clarrie teáját.
Miközben az öreg az almával foglalatoskodott, Jo észrevette, hogy Clarrie jobb
mutatóujja duzzadt és vörös.
– Szálka ment az ujjába? – kérdezte. – Nem ártana, ha megnéznénk.
– Az jó lesz, kicsikém. Napok óta készülök bemenni a városba és megmutatni egy
orvosnak. A múlt héten, amikor eltörött a lapát nyele, szálka ment a bőröm alá. Akkor
nem is törődtem vele, de egyre jobban fáj.
Jo elővette a Landroverből az elsősegélydobozt, a víztartályt és egy műanyag edényt.
Szappanos vízzel alaposan lemosta Clarrie kérges kezét, óvatosan szárazra törölte, aztán
csipesszel kiszedte a szálkát. Sebhintőport szórt a sérült ujjra és bekötözte.
– Adjon neki tetanusz- és penicillininjekciót – utasította Robert.
– Jó. Ne féljen, Clarrie, nem fog fájni. Egyiket a jobb oldalába adom, a másikat a balba.
Húzza le a nadrágját, kérem.
Clarrie először felháborodva tiltakozott, aztán megadta magát. Viharvert kalapját
szégyenlősen az öszvér szeme elé tartotta.
– Ne nézz ide, Clemmie! Ez nem kislányoknak való látvány.
Az injekciók után az öreg megkönnyebbülten kijelentette:
25
– Ideje teázni!
Robert nem túlzott. A forró ital valóban pocsék volt. Hiába hígították fel konzervtejjel,
érezték a füst és a kaucsukfalevél ízét. Annál jobban sikerült az élesztő nélkül készült,
ropogós héjú, friss, illatos kenyér, amelyhez Clarrie faszénparázson sült húst tálalt fel.
– Finom! – dicsérte meg Jo. – Ugye ez marhahús?
– Nem. Teveborda.
– Teve? – A lánynak rögtön elment az étvágya.
– Pár hete lőttem. Legalább egy mázsa hús volt a bordáin. Beraktam otthon a
mélyhűtőbe. Ahányszor kijövünk a sivatagba, mindig hozok belőle egy adagot. Amikor
elfogy, tudom, hogy ideje hazamenni. Nem rossz, mi?
– Remek!
– A sült kígyó még ennél is finomabb.
Még mielőtt az öreg részletesen taglalhatta volna a kígyóhús elkészítésének fortélyait,
Robert gyorsan közbevágott, mert meglátta Jo sápadt arcát.
– Találtál aranyat, Clarrie?
– Az utóbbi időben csak IAL-t zsákmányoltam.
– Mi az az IAL? – érdeklődött Jo.
Clarrie vigyorogva világosította fel:
– Illegális aranylelet, amit törvénytelenül kutat fel az ember. Más szóval: lopott arany.
Annak idején Kalgoorlie-ban sem jutott el minden gramm arany a tulaj zsebéig. Egyszer,
amikor Irvinggel dolgoztunk odalent a bányában, a földön hevert egy kis elhagyott rög.
Így is hozzá lehet jutni némi aranyhoz. Sajnos nekem nincs szerencsém. Már évek óta
hiába keresem azt az átkozott télért. – Az öreg arca hirtelen felderült. – Pedig a szimatom
nem csal. Egy szép napon majd én is olyan jó fogást csinálok, mint Irving. Akkor aztán
egy hétig iszunk egyfolytában!
Robert felállt.
– Indulnunk kell. Szerencse fel, Clarrie!
Az öreg beletörölte tenyerét a nadrágjába, és kezet rázott vendégeivel.
– Viszontlátásra! Minden jót! Én még muzsikálok egy kicsit az öreglánynak, aztán
nekilátok a munkának. Clemmie-nek ugyanis ma van a születésnapja, és ezt meg kell
ünnepelni.
A Landrover felé menet hallották a hegedű cincogását és Clarrie reszketeg hangját. Teli
torokból énekelte:”Ó te drága, ó te drága, ó te drága Clementine!” Látták, amint az öszvér
hálásan böködi gazdája hátát.
Robert visszarakta a kocsiba az orvosi táskát és a vizes edényeket.
– Jó fej az öreg. Kedves volt, hogy almát adott Clementine-nak.
Jo megérezte a férfi hangján, hogy ez az apró figyelmesség meglepetést okozott neki.
Robert kezét a lány karjára tette.
– Tudja, néha azt hiszem…
– Mit hisz? – érdeklődött kíváncsian Jo.
A férfi meggondolta magát.
– Ó, semmi…
Az út hátralévő részén hallgattak. Félóra múlva, még mielőtt beértek Cutler’s
Springsbe, Robert megszólalt:
– Szokatlan lesz magának ez a fajta orvosi rendelés. Tulajdonképpen nem is nevezhető
annak. Biztosan látott már bennszülötteket á városban, de akikhez most megyünk, azok
egészen mások. Nem az angol az anyanyelvük, ezért nehéz velük szót értem. Ezeknek az
26
embereknek alig van némi holmijuk. Kőkorszak! körülmények között élnek, de sok
értékes tulajdonsággal rendelkeznek. Nagyon fontos nekik a családi élet, a közös munka,
és példamutató az összetartásuk. Gyűlölöm azokat a fehér embereket, akik lenézően
bánnak velük.
– Úgy látom, tiszteli a bennszülötteket – állapította meg Jo.
– Lenne mit tanulni tőlük.
– És hogy laknak? Akad köztük olyan törzs is, amelyik nem vándorol? – A lány az
iszapos mesterséges tavacska mellett álló, rozoga épületet nézte.
– Ezt a házat vagy húsz éve építette egy gazdálkodó a családjának. Néhány évig nem
esett egy csepp eső sem, és elpusztultak a kölcsönből vett marhái. A bank visszakövetelte
a pénzt, a család elköltözött innen. A bennszülöttek gyakran táboroznak le ilyen elhagyott
házak mellett. Annyi vizet mindig találnak, amennyi ha az állatoknak nem is, nekik
elegendő.
A tavacskát védő töltés mellett tábortűz lobogott. Néhány asszony ült körülötte. Robert
egy lakókocsi mellett állította le a terepjárót.
– Úgy látom, itt vannak Crabtree-ék.
– Azok meg kicsodák?
– Bill és Janet. Távoktatók. Rádión tanítják a pusztaságban élő családok gyerekeit.
Janet a jövő hónapban szüli a harmadik gyereküket. Rainbow Enden laknak, de sokszor
útra kelnek. Ha bennszülöttek bukkannak fel a környéken, Bill személyesen tanítja írni-
olvasni az apróságokat. Az ilyen táborokban ugyanis nincs rádió. A nagyobbacskákat
biztosan összeterelte, különben már itt nyüzsögnének a kocsi körül.
5. FEJEZET
Mire kiszálltak a Landroverből, a gyerekek is előkerültek. Nevetve, visítozva borultak

az orvos nyakába. Robert megmarkolta az egyik kisfiú csuklóját és bokáját, és
megpörgette a gyereket a levegőben. Aztán megsimogatott egy kislányt, egy másikat meg
a vállára ültetett.
A verandán négy férfi hűsölt törökülésben. Boszorkányos ügyességgel faragták a fát.
Mellettük ott hevertek a kész termékek: művészien díszített bumerángok, melyeket a
turistáknak szántak. Robert letette a kislányt, a csoporthoz guggolt és várt. Kis idő
elteltével az egyik férfi elzavarta a legyeket az arcáról, és odaült mellé.
– Te vagy az orvos? Robert a kezét nyújtotta.
– Igen. Challender doktor vagyok.
A férfi elmosolyodott, kivillantva hibátlan, hófehér fogsorát.
– Én Jimmy Djapuldjari vagyok. Lulu, a feleségem mondta, eljössz hozzánk. A
fiamnak, Johnnynak és két másik gyereknek nagyon fáj a hasa. Megnézed őket?
– Rögtön. Csak hozom a holmimat.
A doktor intett Jónak, és bement a házba. A lány kivette a kocsiból az orvosi táskát
meg a gyógyszereket. A gyerekek tisztes távolból figyelték ót, és sugdolóztak. Csak akkor
merészkedett közelebb hozzá egy tízéves forma kislány, amikor megkérdezte, segítene-e
neki valaki cipekedni. Jutalmul megkínálta a gyereket egy mackó alakú gumicukorral.
A házban olyan sötét volt, hogy az első pillanatban Jo semmit sem látott. Szeme csak
lassanként szokott hozzá a félhomályhoz. Nagy, csupasz helyiségben voltak, amelynek
egyik végén hatalmas tűzhely állt. Látszott a polcok helye a falon. Biztosan ebből rakták a
tábortüzet, gondolta a lány. A padlón roskatag, durva deszkákból összeeszkábált asztal és
kilógó belű szék hevert felborulva. Jo felsóhajtott.
27
– Megmondtam előre, készüljön fel a legrosszabbra – súgta Robert. – Ha nem tud ilyen
körülmények között dolgozni, elboldogulok magam is. Addig üljön le egy fa alá, és
olvasgasson.
Az orvos felállította és letörölgette az asztalt, majd kirakta a felszerelését.
Jo a főnöke szemébe nézett.
– Engem nem zavar egy kis kényelmetlenség. Csak azokat a szegény anyákat sajnálom,
akiknek itt kell ápolniuk a beteg gyerekeiket.
– Akkor jöjjön, hozzunk vizet.
Az egykori hálószoba előtti, tanteremnek használt verandán összefutottak Bill és Janet
Crabtree-vel. Bill magas, hízásra hajlamos, vörös szakállú és sörényű férfi volt. Felesége
épp az ellentéte: apró termetű, sötét hajú asszony, nagy, vidám, barna szemekkel. Bő,
formátlan kismamaruhát hordott.
Robert bemutatta nekik Jót, és a táborban élő gyerekek egészségi állapota felől
érdeklődött.
– A kisebbek közül háromnak van hasmenése – közölte Janet. – A legtöbbje még nem
kapott védőoltást. Egy kisfiúnak pedig fáj a füle.
– Először beszéljünk az anyákkal. Remélem, pár óra alatt végzünk.
Janet Crabtree kuncogott.
– Addig nem mehettek el, míg a bábjátékot meg nem nézitek. – Az asszony egyik
kezére kengurufejű bábot húzott. – Ez a Cutler’s Springs-i ünnepi játékok fénypontja. A
főszerepet, az óriás ördög Dingót Charlie Wunnamurra játssza. Én vagyok a lopós
oposszum, ezenkívül a rendező és a hanghatások szakértője egy személyben.
– A világ minden kincséért sem hagynám ki ezt az élményt – nevetett Robert.
Odamentek a tábortűz körül ülő mezítlábas asszonyokhoz. Mindegyiken ócska, színes
pamutszoknya és porlepte póló volt.
– Hallom, hogy akad néhány beteg gyerek – kezdte a társalgást az orvos.
– Van ám! – felelte az egyik asszony, aki éppen egy két év körüli gyereket szoptatott. –
Csikar a hasuk. Nézd meg az én Johnnymat, doktor!
Jo és Robert órák hosszat dolgoztak megállás nélkül. Az orvos elmagyarázta az
anyáknak, hogyan adagolják a gyógyszert, és a lelkükre kötötte: itassanak sok folyadékot a
beteg gyerekekkel.
Miután néhány légúti megbetegedésben szenvedő felnőttet is kezeltek, beadták a
védőoltásokat. Utolsónak a gyulladt fülű kisfiú került sorra.
Jo tiszta lepedőt terített a rozzant asztalra, és kirakott rá mindent, amire szükségük
lehetett. Robert elmondta, mit fog csinálni.
– Ha még nem volt ilyen esete, nagyon figyeljen. Ez a dugulással járó gyulladás
gyakori a bennszülötteknél. Fontos, hogy az öblítő folyadék testhőmérsékletű legyen. Ha
hideg vizet nyomnánk a beteg fülébe, elszédülne, sőt talán még az eszméletét is
elveszítené.
Alighogy végeztek a fülmosással, a kisfiú boldogan, megkönnyebbülve leugrott az
asztalról, és kiszaladt a pajtásaihoz.
Most már csak a bábelőadás megtekintése volt bátra. Miközben a műszereket
rakosgatták, a fiú – visszajött hozzájuk Már egy cseppet sem volt vidám.
– Mr. Crábtree mond neked, doktor, jönni hozzá. Mrs. Crabtree sebesült nagyon. Sok
vér…
Megdöbbenve követték a gyereket. Janet valóban vértócsában feküdt a padlón. Mellette
egy feldőlt létra hevert. Férje kétségbeesetten térdelt mellette. A gyerekek összevissza
kiáltoztak.
– Leestél a létráról? – kérdezte Robert.
28
– Sajnálom. Nem kellett volna felmásznom… – Janet fájdalmasan nyöszörgött, és a

pocakját fogta.
– Bill, kergesd ki innen a gyerekeket és értesítsd a kalgoorlie-i mentőrepülősöket. A
kocsimban van az adó-vevő.
Robert segített Jónak egy tiszta lepedőre fektetni Janetet. Amikor az orvos
megtapogatta az asszony hasát, Janet ökölbe szorította a kezét, és felsikoltott fájdalmában.
Jo önkéntelenül az órájára nézett, s a másodperceket számolta.
– Ettől féltem – szólt Robert. – Az eséstől megindult a szülés. Janet, mi a vércsoportod?
– Nulla pozitív – suttogta az asszony.
Éppen az infúziós palackot akasztották az állványra, amikor Bill visszaért. Néhány perc
alatt éveket öregedett.
– Hogy van Janet? – pillantott a felesége sápadt arcára.
– Ha most kórházban lennénk, meggyorsítanánk a szülést, és vért is kaphatna, de attól
tartok, a szállításra már nincs idő…
Bill reszketve kulcsolta össze a kezét.
– Bárcsak tehetnék érte valamit!
– Tehetsz, barátom. Itt minden csupa mocsok. Milyen állapotban van a lakókocsitok? –
kérdezte Robert.
– A padlóról lehetne enni.
– Akkor vigyük át oda. Aztán gondoskodj róla, hogy a mentőrepülő akadálytalanul
leszállhasson a kifutópályán.
A lakókocsiban Janet állapota rosszabbodott. A fájdalmak egyre sűrűbben és
hevesebben jelentkeztek, és a vérzést nem sikerült elállítani. Robert sosem utazott az
ausztrál vadonba orvosi felszerelés nélkül, de ilyen beavatkozásra nem volt felkészülve.
Jo megmérte az asszony vérnyomását. Janet érverése rohamosan gyengült. A
vérveszteség kimerítette, mégis bátran viselkedett.
– Mi a helyzet, nővér? – kérdezte az orvos, miközben sztetoszkópját Janet hasára
szorította.
– Pulzus százharminckettő, vérnyomás száz per hatvan.
Robert nagyot sóhajtott.
– Az ördögbe… A baba szívverése lassul…
Janet, aki eddig fegyelmezett volt, félrelökte a sztetoszkópot.
– Nem tudtok segíteni rajtam! – sikoltotta. – Miért nem mentitek meg a gyerekemet?
Gyűlöllek benneteket!
– Ne add fel, Janet! Meglesz a baba.
A távolból meghallották a repülőgép motorjának zúgását. Janet teste görcsbe rándult. A
lakókocsiban fullasztó volt a hőség. Mindhármukról csurgott a verejték. Janet egyre
sápadtabb lett.
– Szédülök – panaszkodott.
– Ne törődj vele. Most nyomj! – parancsolt rá Robert. – Sikerülni fog!
A következő pillanatban megjelent a baba, egy kékesszínű kisfiú. Az újszülött nem
lélegzett. Az orvos elszorította a köldökzsinórt, és felemelte az apró, élettelen csecsemőt.
Szájból szájba lélegeztette a kisbabát, aki még mindig nem adott semmi életjelt. Robert
kétségbeesetten próbálkozott a szívmasszázzsal.
Közben Jo Janettel foglalkozott. Az asszony hamuszürke arcán izzadság gyöngyözött.
Szaporán, lihegve szedte a levegőt.
Lépések közeledtek. Megérkezett a mentőorvos az ápolókkal. Robert röviden
beszámolt a történtekről, Jo pedig kiment a kocsiból. Túl sokan voltak már odabent.
Körülnézett. A nap ugyanolyan forrón sütött, mint amikor megérkeztek, de a gondtalan,
vidám hangulatnak már nyoma sem volt. Bill Crabtree egy fa alatt imádkozott, a
29
bennszülött gyerekek pedig rémülten kuporogtak a verandán. Az asszonyok is

abbahagyták a tereferét.
Jo úgy érezte, órák telnek el, míg végre kivágódott a lakókocsi ajtaja, és kilépett
Robert. Az arcán látszott, hogy baj van. Komoran ingatva a fejét elindult Bill felé.
Bill felkapta a fejét.
– Mi van Janettel? – kérdezte rekedten.
– Rendbe fog jönni – felelte szomorúan az orvos. – De a babát nem tudtuk megmentem.
Jo szeméből megállíthatatlanul peregtek a könnyek. Még akkor is sírt, amikor a
repülőgép – fedélzetén a Crabtree házaspárral – elindult Rainbow Endre. Csak állt
mozdulatlanul, és nézte a távolodó gépet.
– Indulnunk kell – hallotta az orvos hangját.
A lány bólintott. Robert megérintette az arcát.
– Maga sir? – kérdezte halkan.
– Nem tehetek róla – szabadkozott Jo. Robert megsimogatta a nyakát. A lányt
megnyugtatta a gyengéd érintés. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy érezte a férfi
szívének dobbanását. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy odasimuljon hozzá. Nagyot
sóhajtott, és igyekezett összeszedni magát.
– Ne vigyem Billék lakókocsiját Rainbow Endre? – kérdezte.
– Nem kell. Az egyik bennszülött felajánlotta, hogy beviszi. Úgyis a városban van
dolga.
Némán pakolták össze a holmijukat. Elbúcsúztak az emberektől, és beszálltak a
Landroverbe. A kavicsok pattogtak a kerekek alatt, amikor a terepjáró elindult.
Jo csak akkor szólalt meg, mikor már kiértek a sima, köves útra.
– Akar beszélni a történtekről?
– Mit is mondhatnék? – mormogott Robert. – Azt, hogy hajítófát sem ér a
tudományom?
– Ugyan már! Maga nem tehet semmiről…
– De hibásnak érzem magam. Pedig szülész vagyok, testestül-lelkestül. Eddig
ahányszor világra segítettem egy gyereket, mindig azt hittem, részem van a világ
teremtésében. Most viszont azon töprengek, honnan vettem a bátorságot, hogy jó orvosnak
képzeljem magam.
– Nem tehet magának szemrehányást. Mindent elkövetett, amit csak lehetséges. Janet
elvérzett volna, ha maga nincs ott. – Robert elsötétült arccal meredt az útra. A lánynak az
volt az érzése, nem is hallja a szavait. Elveszítette a türelmét, és rárivallt: – Maga
ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy megmentette annak az asszonynak az életét, és azt is,
hogy nem felelős a gyerek haláláért. Hagyja már abba ezt a színpadias szenvelgést! Ezen
az alapon én is vádolhatnám magam. Egy csecsemő halálába soha nem lehet beletörődni,
de az életnek mennie kell tovább.
A férfi nem válaszolt. Hosszú percek teltek el, mire végre megszólalt:
– Igaza van. Egyébként ma ismét meggyőzött róla, milyen kiváló ápolónő. Egyike a
legjobbaknak, akikkel valaha is találkoztam. Nyugodt, szakszerű, gyors és segítőkész.
Jo elkínzottan mosolygott.
– Ne felejtse el, vannak hibáim is. Például kimondom, amit gondolok, és nem mindig a
legjobbkor… Akarja hallani, mi a véleményem? Maga kitűnő orvos. Egyike a
legjobbaknak…
Robert megfogta a lány kezét. A kedves, baráti érintés áramütésként érte Jót.
Öt óra tájban érkeztek Rainbow Endre. A rendelő már bezárt, csak a bejárat feletti
lámpa égett. Jo megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ma már nem volt kedve senkivel beszélni,
különösen a munkatársaival nem.
30
– Mit csinál ma este? – kérdezte Robert. – Én kicsomagolom a felszerelést, aztán

megkérdem, mi van Janettel. Szívesen elviszem, ahová csak akarja. Tegnap említette,
hogy teniszezni készül Margaret Bucklanddel.
Jo elhúzta a száját.
– Nem megyek sehova. Fertőtlenítem a műszereket, és lezuhanyozok. Nyugodt estére
vágyom.
– Én is. Nem akarok embereket látni. Javaslom, menjünk haza, ússzunk egyet, és
süssünk vacsorára néhány szelet húst. Rendben?
Jo a férfi keskeny arcát, világítóan kék szemét, kócos fekete haját nézte. Borzongás
futott végig a hátán, és nem értette az okát. Nem volt abban semmi rendkívüli, amit Robert
ajánlott. Így tölti az estét egy összeszokott házaspár a fárasztó munka után. A férfi eddigi
ellenséges magatartása meglepően barátságossá változott. A lány hirtelen rádöbbent:
egyetlen vágya, hogy Robert felesége legyen.
– Nos? – kérdezte a férfi.
– Jó lesz.
A műszereket a fertőtlenítő készülékbe rakta, és helyükre tette a gyógyszereket. A
piszkos lepedőket és kendőket bedobta a szennyestartóba, aztán bement Robert
rendelőjébe. A férfi éppen telefonált. Amikor meglátta Jót, intett neki, hogy jöjjön be.
– Hát akkor minden rendben, barátom. Holnap találkozunk.
– Mi a helyzet? – kérdezte Jo.
– Jó hír! Janet túl van az életveszélyen, csak vigasztalhatatlan a kisbaba miatt. Most
alszik. A hét végén már haza is mehet.
Jo csak most jött rá, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. Megkönnyebbülve engedte
ki tüdejéből a levegőt.
– Nagyszerű!
– Akkor indulhatunk?
A lány végignézett piszkos egyenruháján.
– Megengedi, hogy gyorsan lezuhanyozzak és átöltözzek? Nem szeretnék így
megérkezni Irving szép, tiszta házába.
– Igaza van. Azt hiszem, követem a példáját.
Jo tágra nyílt szeme láttán a férfi elnevette magát.
– Ne ijedjen meg, nem egyszerre fogunk zuhanyozni. Nem kell sietnie. Megvárom.
A lány tetőtől talpig alaposan beszappanozta magát a meleg zuhany alatt. Karját
felemelte, fehér keble kidomborodott. Elgondolkozva vizsgálgatta testét. Milyen is lenne
Roberttel együtt zuhanyozni? Hogyan hatna rá a férfi meztelensége? Már sokszor látta őt
az úszómedencénél, volt alkalma megcsodálni izmos testét.
Vajon őt vonzónak találja aJérfi? Nőies idomaival nem hasonlított a képeslapok
divatosan sovány fotómodell]'eire. Hogyan is vehetné fel a versenyt a tökéletes külsejű,
tapasztalt Mirandával? S ha Robert mégis megkívánná, hamar faképnél hagyná egy
híresebb, sikeresebb nő kedvéért, akárcsak volt vőlegénye, Jerry Fielding.
Jo már régen nem gondolt a fiatal orvosra, akivel hajdan Sydneyben ismerkedett meg,
és akibe annak idején fülig szerelmes volt. Akkor azt hitte, hogy a férfi amint jó álláshoz
jut, feleségül veszi. Villámcsapásként érte a hír, hogy Jerry egy, a felső tízezerhez tartozó
lánnyal elutazott Európába. Úgy érezte, megszakad a szíve, de az idő begyógyította a
sebet. Most már tudta, hogy a szerelmi csalódásba nem kell okvetlenül belehalni.
Letörölte a fürdőszoba bepárásodott ablakát. Hűtlen szerelmem tulajdonképpen nagy
szívességet tett, amikor elhagyott, gondolta. Különben soha nem ismerhettem volna meg
Robert Challendert.
31
Mire megérkeztek a fákkal körülvett, dombon álló házhoz, már sötét volt. Hangos
zeneszó fogadta őket.
– Mi az ördög történik itt? – mérgelődött Robert.
Jo értetlenül bámulta a kertben nyüzsgő estélyi ruhás hölgyeket és sötét öltönyös
urakat. Egy magas, feltűnően elegáns, lángvörös selyembe öltözött nő kivált a tömegből,
és Roberthez lépett.
– Drágám! – üdvözölte vidáman Miranda. – Éppen jókor jössz!
– Mihez képest? – kérdezte hűvösen Robert.
– A kerti ünnepségre. Meglepetésnek szántam. – Miranda belekortyolt a pezsgőjébe. –
Április tizenötödike van, a harmincötödik évfordulója annak, hogy Irving aranyat talált
Laurel Wreathben. Megfeledkeztél róla?
– Teljesen – felelte a férfi egykedvűen. – Irving soha nem szokta megünnepelni ezt a
napot. Nekem különben sem szólt senki, hogy itt ma buli lesz.
– Hát persze hogy nem. – A nő sértődött képet vágott. – Akkor nem lett volna
meglepetés…
– Ha tudok róla, nem került volna sor erre a felhajtásra. Irving még nem elég
egészséges. Inkább pihennie kellene.
– Jaj, édesem! Ne légy már ünneprontó! Irving kényelmesen üldögél a medencénél, és
remekül szórakozik. Siess, öltözz át! Vedd le ezt az ócska cuccot – mutatott Miranda a
férfi farmernadrágjára, csíkos ingére. Csak most vett tudomást Jo létezéséről.
– Itt maradhat, ha akar – jelentette ki leereszkedően. – Legalább lesz, aki vigyáz
Irvingre, amíg Robert táncol. Nem kell átöltöznie. Irvingnek mindegy, mi van magán, a
többiek meg észre sem veszik…
– Légy szíves, ne beszélj úgy Jóval, mint egy cseléddel – szólt rá dühösen Robert. –
Köszönöm a meghívást, de ma este nincs kedvem táncolni. Megkérdezem Irvinget, mi a
véleménye erről az egész estélyről, aztán itthagyom ezt az ostoba népünnepélyt.
– Azt nem teheted! – tiltakozott Miranda. – Itt van mindenki, aki számít. Rengetegen
jöttek Peruiból is. Stephen Lester elhozta a tévé egyes csatornájának forgatócsoportját.
Kint áll a közvetítő kocsi. Csak arra várnak, hogy jelezzem: kezdődhet a felvétel! Ez lesz a
legnézettebb műsor az év nagy társadalmi eseményéről. Ebből nem maradhatsz ki éppen
te!
Robert alig bírt megszólalni.
– Megőrültél, Miranda? Te is tudod, mennyire utál Irving minden nyilvános szereplést!
– Állandóan ezt hajtogatod. – A nő elmélyülten vizsgálgatta hosszú, vörösre lakkozott
körmeit. – Nevetséges vagy! Ha a vállalat sikeresen akarja felvenni a versenyt a
vetélytársaival, véget kell vetni ennek az állapotnak. Irvingnek ezentúl néha szerepelnie
kell a televízióban. Szerintem már elég egészséges hozzá, csak makacskodik.
– Mihez vagyok én elég egészséges? – szólalt meg valaki Miranda háta mögött. Irving
lépett oda hozzájuk.
– Jó estét, Irving! – üdvözölte megkönnyebbülten az öreget Jo. – Hogy érzi magát?
Bevette négykor az orvosságot?
– Friss vagyok, fiatal és kívánatos – nevetett Irving. – Bevettem a gyógyszert, és az ifjú
Stuart Parker egy órája mérte meg a vérnyomásomat. Szerinte nemsokára benevezhetek a
maratom futóversenyre. Ne aggódj értem, aranyom. Mit akar tőlem Miranda? – fordult az
unokaöccséhez.
– Idehívta a tévétől Stephen Lestert, hogy interjút készítsen veled.
Irving Miranda felé bökött göcsörtös ujjával.
32
– Ide figyeljen, kislány! Semmi kifogásom egy kis összejövetel ellen, amikor az ember
ihat egyet a barátaival, de soha életemben nem nyilatkoztam a firkászoknak, és
vénségemre sem óhajtok ezen változtatni. Megmondhatja a barátjának, Stephennek,
szívesen látom egy italra, de ha magával hozza a haverját a felvevőgéppel, én magam
dobom őket a medencébe kamerástól. Megértette?
Miranda elvörösödött. Tudta, hogy ezt a játszmát elvesztette.
– Rendben van, Irving.
– Nagyszerű. Ezt tehát megbeszéltük. Gyertek, igyatok egy pohárkával – fordult Robert
és Jo felé.
– Köszönjük, nem kérünk semmit – mentegetőzött az unokaöccse. – Ne haragudj, de
nagyon fáradtak vagyunk.
Irving egy cseppet sem haragudott.
– Te tudod, Robby. Gondolom, nehéz napotok volt. – Biccentett az öccse felé,
rákacsintott Jóra, és visszament a vendégeihez.
Amikor az öregúr hallótávolságon kívül volt, Miranda nem tett többé lakatot a szájára.
Rárivallt Robertre:
– Nahát, ez mindennek a teteje! Lehetetlenül viselkedtél, Robby! Mi a fenének kellett a
tévéinterjút szóba hoznod? Ha tapintatosabban adjuk be neki, biztosan belement volna…
– Nagyon tévedsz. Nem ismered eléggé Irvinget.
A nő most már toporzékolt.
– Undok vagy! Velem nem fogod elhitetni, hogy megerőltető napod volt. Nem olyan
nagy dolog azt a néhány gyereket megszurkálni.
– Meghalt egy újszülött.
– Ó! – Miranda meghökkent, de hamar összeszedte magát. – Na és? Ez a
mesterségeddel jár. Nem ez az első ilyen eseted.
– Valóban nem, és bizonyára nem is az utolsó, de nekem minden alkalommal fáj.
Nehéz elviselni… Te ezt nem értheted. Átkozottul rideg vagy, és szívtelen. Hozzád képest
egy számítógép érző lélek.
Miranda negédesen elmosolyodott.
– Hogy is szokták mondám? Aki nem bírja a meleget, ne csókolgassa a forró kályhát.
– Mit akarsz mondám ezzel? – mérgelődött Robert.
– Azt, hogy hagyd a fenébe a vidékiorvos-rögeszmédet. Költözz vissza Perthbe. Ott
hozzád illő munka vár rád.
– Arra gondolsz, menjek szülésznek Perthbe?
– Ez eszembe sem Jutott – vágta rá Miranda. – Hagyd már abba végre a
doktorbácsiskodást, és dolgozz a cégnek, ahogy Irving szeretné. Hamarosan te leszel a
Challender-vállalat elnök-vezérigazgatója.
Robert keserűen felnevetett.
– Miranda, ezt már százszor megbeszéltük. Nagyon jól tudod, fütyülök a cég vezető
posztjára.
– Pedig ha ennyire megvisel egy haláleset, mégiscsak szakmát kellene változtatnod.
Egyszer talán rájössz majd, hogy igazam van. Egyébként ha tönkre akarod tenni magad,
felőlem akár le is ugorhatsz a Super Pitről…
6. FEJEZET
Robert szó nélkül sarkon fordult, és elindult visszafelé azon az úton, amelyen jöttek.
Egy pillanatig Jo és Miranda farkasszemet néztek. A lánynak sehogy sem fért a fejébe,
hogy viselkedhet így Miranda azzal a férfival, akit állítólag szeret. Miért nem szalad utána,
hogy visszavonja meggondolatlan kijelentését?
33
De Mirandának esze ágában sem volt a férfi után menni. Visszasétált a

vendégsereghez, mintha mi sem történt volna.
Az úton nem volt egy lélek sem. A szél feltámadt, és sötét felhőket kergetett az égen.
Az eukaliptuszfák ágai recsegve hajladoztak, torz árnyékot vetve a pázsitra. Szemben ott
magasodott a Super Pit sziklatömbje. Robert hosszú léptekkel a csúcs felé tartott.
Jo pánikba esett. Janet gyermekének halála már amúgy is megviselte a férfit, s a lány
attól félt, hogy az összetűzés Mirandával a végső kétségbeesésbe hajszolja. Csak nem
került olyan lelkiállapotba, hogy szót fogadjon annak a nagyképű, kiállhatatlan libának? Jo
futni kezdett.
– Robert! Várjon! Robert!
Percekig rohant, amíg sikerült utolérnie. Levegő után kapkodott, szúrt a tüdeje, lába
rogyadozott. Robert a Super Pit csúcsán állt, a tátongó mélység felett. A lány félelmében
reszketve, zihálva ért fel hozzá.
– Ne tegye ezt! – sikoltotta, és a férfi elé vetette magát.
– Miről beszél? – kérdezte elképedve Robert.
Jo megragadta a ruháját, és megpróbálta elrángatni a férfit a szakadék széléről.
– Miranda nem gondolta komolyan! – lihegte. – Csak tréfált! És holnapra már a kisbaba
halála sem fog annyira fájni! Kérem, Robert, jöjjön el innen! – A lány már majdnem sírt.
Robert nem védekezett. Nem próbálta lerázni magáról Jo kezét, és nem igyekezett
leugrani a szikláról, csak elnézően mosolygott.
– Azt hitte, öngyilkos akarok lenni? – kérdezte. Hangjában nevetés bujkált.
A lány elengedte Robert zakóját. Csak most kapott észbe.
– Tényleg nem akarta levetni magát?
– Eszemben sem volt. Azon gondolkoztam éppen, hogy meg kellett volna fojtanom
Mirandát. De ez most nem fontos. Azért jött, hogy megmentsen?
– Igen – vallotta be még mindig reszketve a lány.
Robert hátravetette a fejét, s tiszta szívből, jóízűen nevetett. Jo elszégyellte magát, és
megsértődött.
– Nem tudom, mi nevetnivaló van ezen.
– Jo, ha maga nem volna, ki kellene találni. – A férfi még mindig nevetett. Gyengéden
megfogta a lány kezét, és elindult vele lefelé. Észrevett Jo tenyerén egy kis horzsolást, fölé
hajolt, hogy megpuszilja, de a lány szikrázó szemmel, elutasítóan nézett rá. Nem is
sejtette, milyen ellenállhatatlan látványt nyújt, amint a hold fénye ezüstösen megcsillan a
haján. Robert lélegzete elállt. Csak bámult rá, és egyre szorosabban fogta a csuklóját.
– Muszáj megcsókolnom a kezét, hogy meggyógyítsam… – szólt rekedten.
Már nem nevetett. Hangja zabolátlan szenvedélyről árulkodott. Magához ölelte Jót, és
megcsókolta. A lány most már nem a félelemtől, hanem a vágytól reszketett. Robert
beletúrt puha, dús fürtjeibe, és parancsolóan vette birtokba a száját. A lány szinte a
súlytalanság állapotában lebegett. Nem tudott és nem is akart ellenállni az erős férfitestből
áradó forróságnak. Levegő után kapkodott, és szorosabban Roberthez simult. Bőre égett az
érintésétől, és forgott vele a világ.
Boldogan engedte át magát a becéző kezeknek de a férfi hirtelen eltolta magától.
Robert lihegett, mintha futott volna. Sóhajtva újra megölelte.
– Hazudnék, ha azt mondanám: sajnálom. Félek, hogy elveszítem a fejem, ha most nem
hagyjuk abba. Gyere, menjünk innen. Szedjük össze magunkat.
Jo bólintott. Nem tudta, mitől borzong jobban: az éjszaka hűvösségétől vagy a csóktól.
Robert levette a zakóját, és a lány vállára terítette.
Jo összehúzta magán a kabátot, és élvezettel szívta be a francia kölnivíz és a férfitest
meleg illatának izgató keverékét.
Egy ideig szótlanul sétáltak a szikla körül. Később Jo habozva megkérdezte:
34
– Miért jöttél ide, ha nem azért, hogy levesd magad a Super Pitről?
– Nem is tudom. Csak menekülni akartam a nagyjelenet elől. Persze mehettem volna
másfelé is, de ide szoktam jönni, ha gondjaim vannak és magányra vágyom.
– Rálátni innen az egész városra – jegyezte meg Jo. Alattuk a kivilágított Rainbow End
olyan volt, mint egy karácsonyfa.
– Tényleg szép a kilátás, de nem ezért járok ide. Az igazi ok arra van… – Robert a
vállánál fogva a bánya felé fordította a lányt. A fúrótorony úgy magasodott az éjszakai
égboltra, mint egy félelmetes, mesebeli óriás.
– Ugye az ott a bánya bejárata? – kérdezte Jo.
– Igen, és nekem az a torony a szüleim sírkövét jelképezi. Ott fekszenek alatta, néhány
tonnányi kőzettel betemetve. Sosem találták meg a holttestüket.
Robert ezt minden önsajnálat nélkül mondta, de a lány megérezte a hangjából
kicsendülő fájdalmat.
– O, Robert! Igazán sajnálom… – Önkéntelenül átölelte a férfit. Robert egy pillanatra
magához szorította, arcát a fejére hajtotta, és ajkával megérintette a haját.
– Nagyon régen történt… Még kicsi voltam.
Tekintete elárulta, hogy szívesen mondana többet is. Jo óvatosan kérdezte:
– Hogyan történt?
– Látogatóba jöttünk – kezdve akadozva Robert. – Irving tizenöt évvel idősebb az
apámnál. Mindketten Kalgoorlie-ban nevelkedtek. A papa ösztöndíjat kapott a perthi
egyetemen. Amikor befejezte orvosi tanulmányait, megismerkedtek az anyámmal és
összeházasodtak. Közben Irving gazdag aranytelérre bukkant. Az első lelőhely után
néhány évvel felfedezte a következőt. Ezt, amit itt látsz. Az ünnepélyes megnyitóra
meghívott minket. Egy nappal előbb érkeztünk, és a szüleim az egyik előmunkással
lementek a bányába körülnézni. A tárna beomlott, és mindhárman odavesztek.
– Szörnyű lehetett neked…
– Olyan fiatal voltam, hogy fel sem fogtam, ami történt, de hatását a mai napig érzem.
Mintha megsemmisült volna minden, ami fontos volt számomra, és helyette csak egy
aranytelér maradt a föld alatt. Én akkor meggyűlöltem Rainbow Endet meg a bányát.
– Még mindig gyűlölöd?
– Ne érts félre. Nagyszerű embereket ismertem meg itt. Talpraesettek, jószívűek,
szorgalmasak és vidámak Mégis boldogabb lennék, ha hátat fordíthatnék Rainbow Endnek
és soha többé nem kellene visszatérnem.
– És mi tart vissza?
Robert lemondóan legyintett.
– Irvingnek megszakadna a szíve. Már épp elég csalódást okoztam neki eddig is. Azt
remélte, egyszer majd átveszem tőle a bányát. De ha már orvos lettem, legalább annyit
megtettem a kedvéért, hogy ideköltöztem, így vigyázhatok az egészségére, és
gyógyíthatom a bányászokat meg a hozzátartozóikat. Pedig még mindig nem tudtam
igazán megszeretni ezt a helyet.
– Nagy áldozatot hozol, ha mégis itt maradsz…
– Ne felejtsd el, hogy Irving öreg és beteg. Nem hagyhatom cserben. Ki lenne mellette,
ha nem én?
– Öreg, beteg! – ismételte feldúltan a lány. – Ez mind csak kifogás! Nincs bátorságod
hozzá, hogy úgy élj, ahogyan szeretnél.
– Csak lassan a testtel… – kezdte Robert, de a lány nem hagyta szóhoz jutni.
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, szívtelenség volna itt hagynod. Akkor vagy szívtelen,
ha arra kényszerítesz egy öreg embert, hogy lelkiismeret-furdalása legyen miattad. Már
amúgy is biztosan azt érzi, ő okozta a szüleid halálát. Ez önmagában is elég lenne ahhoz,
35
hogy egy életen át nyomasszon akár egy erős, egészséges embert is. Miért nem teszed azt,
amihez kedved van?
Robert meglepődve bámult a lányra.
– Tulajdonképpen mi a szíved vágya? – kérdezte Jo.
– Legszívesebben elmennék szülésznek Perthbe.
– Akkor tedd azt.
– Nem ilyen egyszerű a dolog. De hagyjuk ezt, Jo – mosolygott a férfi. – Beszéljünk
inkább rólad. Milyennek képzeled a jövődet?
– Nincsenek megvalósíthatatlan álmaim. Olyan munkát szeretnék, ami örömet okoz, és
néhány jó barátot.
– Férj, gyerek…?
– Egyszer majd azt is… – Jo elfordult, mert érezte, hogy elpirul. Eszébe jutott a
képtelen ábránd a házasságáról Roberttel. Az ilyen férfi nem magamfajta lányt vesz el
feleségül, állapította meg magában. S mintha csak ezt akarná megerősítem, Robert most
olyasmit mondott, amitől Jo szinte megbénult:
– Én tavaly megkértem Miranda kezét.
– És igent mondott? – kérdezte félve a lány.
– Nem kosarazott ki, de szerinte nincs sok értelme a házasságnak. Nem akar
gyerekeket. Csak a pályája, a siker érdekű. Azt is mondta, hogy később esetleg
meggondolja magát.
– És te ebben reménykedsz?
– Nem is tudom. Csak azt tudom, hogy én mire vágyom. Házasságra, meleg otthonra,
gyerekekre. Olyan asszonyra, aki mindig mellettem van. Miranda egyelőre a nagyvilágban
repked egyik szerződéstől a másikig. Néha reménykedem, hátha megváltozik…
– Tehát ő álmaid asszonya.
– Ez nem is vitás. Első látásra beleszerettem – vágta rá Robert. –Gyere, menjünk haza.
Remélem, a vendégek elmentek már. Köszönöm, hogy meghallgattál, Jo. Még soha
senkivel nem beszéltem ezekről a dolgokról.
Mire hazaértek, fél kilenc is elmúlt. A házvezetőnő már eltakarította a kerti ünnepség
nyomait. Irving a medence mellett üldögélt. Amikor meglátta Jót és Robertet, felemelte a
poharát.
– Egészségetekre! Nem néznél körül, kislányom, maradt-e valahol egy kis
burgonyaszirom?
– Szívesen. – Jo odavitt egy zacskót. Robert rosszallóan vonta össze a szemöldökét.
– Nem szabad ilyesmit enned, Irving – mondta szemrehányóan. –Csupa koleszterin.
– Ez ugyan nem – mutatott a csomagra Jo. – Külön Irvingnek vettem.
Koleszterinszegény.
– Na látod! – kuncogott az öregúr. – Hát nem egy gyöngyszem ez a lány? Ha harminc
évvel fiatalabb lennék, gondolkozás nélkül megkérném a kezét.
Robert szeme haragosan szikrázott.
– Nem elég az autó és a hawaii utazás?
Irving értetlenül bámult rá.
– Nem értem, miről beszélsz. Ugye sokat voltál a napon ma, Robby?
Robert zavartan pislogott hol Jóra, hol a nagybátyjára. Az öregember villámgyorsan
kapcsolt, és nagyot nevetett.
– Azt hiszem, fiacskám, Jo alaposan átvert. Te meg mindent elhittél neki.
– Na várj csak! Ezt megbánod! – fenyegette meg a lányt Robert.
36
– Ne ijesztgess! Mit akarsz csinálni velem?

– Azt, amit már régen meg kellett volna tennem – felelte mérgesen a férfi.
Jo sejtette, mit forral Robert, és Irving nyugágya mögé menekült.
– Ne, Robert! Ezt nem teheted!
A férfi utolérte. Izmos karjaival satuként szorította, aztán felemelte és bedobta a
medencébe.
A lány hatalmas csobbanással merült el a vízben, de szerencsére jól tudott úszni.
Elhatározta, hogy bosszút áll. Ügyesen lemerült, visszatartotta a lélegzetét, és
mozdulatlanul elnyúlt a medence fenekén.
A következő pillanatban Robert utána vetette magát. Ruhájánál fogva megragadta, és
felhúzta a felszínre.
A lány a vizet taposva mélyet szippantott, és hangosan nevetett.
– Behúztalak a csőbe! – kiáltotta boldogan.
– Te boszorkány! – Robert megkönnyebbülten nézett rá. – Hogy tehettél ilyet? Már azt
hittem, belefulladtál!
Jo megrázta vizes sörényét, és kiúszott a sekély vízbe.
– Bele is fulladhattam volna. Miért nem akkor gondoltál erre, amikor beledobtál?
– Igazad van, de annyira kihoztál a sodromból, hogy elvesztettem a fejem. Nem sérültél
meg? – kérdezte a férfi bűnbánó képpel.
– Kutya bajom. Csak azt akartam, hogy te is vizes legyél.
Robert önfeledten nevetett. Hófehér fogsora csak úgy világított a félhomályban. Jo
elbűvölten nézte a férfi érzéki ajkait. Robert lehajolt és megcsókolta.
– Te kis ördög – suttogta.
Jo meg sem moccant. Élvezte a férfi izmos lábának érintését a combján. A derékig érő
víz lágyan simogatta a testét. Robert szeme vágyakozva csillogott. A vizes póló rásimult
Jo bőrére, ágaskodó mellbimbóira. Zavarba jött, és gyorsan lemerült a vízbe.
– Ebből elég – mondta vidáman Robert. – Menjünk ki innen.
Kézen fogva üldögéltek a medence szélén. Észre sem vették, hogy lehűlt a levegő.
– Élvezted a kényszerfürdőzést? – szólalt meg Irving.
Jo összerezzent. Teljesen megfeledkezett az öregről.
– Remélem, nem ijesztettem meg.
– Nem, kislányom. Tudtam, hogy tréfálsz, és remekül szórakoztam. Ha veletek vagyok,
megfeledkezem minden bajomról. Most pedig megyek és lefekszem. Elfáradtam egy
kicsit.
– Mindjárt én is jövök. Megnézem, megvan-e minden, amire éjszakára szüksége lehet,
csak előbb átöltözöm.
Kettesben maradtak Roberttel.
– Hát nem furcsa? Egyre jobban kedvellek – állapította meg a férfi. – Jó éjszakát, Jo.
Másnap reggel Jo már a reggeliző asztalnál találta Irvinget. Az öregúr a zabpelyhes

csomaghoz támasztotta az újságját, és a gazdasági rovatot böngészte.
– Jó reggelt, Irving! – üdvözölte vidáman a lány. – Jól aludt?
– Nem mondhatnám. Sok gondolkoznivalóm volt. Például azokon a hazugságokon
törtem a fejem, amelyeket Robertnek találtál ki. Tulajdonképpen miért csináltad?
Nyugodtan beszélhetsz, nem hall bennünket. Korán elment a kórházba. Kíváncsi
vénember vagyok, fúrja az oldalamat a dolog. Mondd meg őszintén, mire volt ez jó?
– Megharagudtam rá – felelte megszeppenve Jo. – Amikor először találkoztunk a
kórházban, a fejemhez vágta, hogy csak azért vettem a gondjaimba magát, mert gazdag.
37
Aztán maga felajánlotta nekem ezt az ápolónői állást, én pedig elfogadtam. Erre Robert
megint megvádolt, hogy csak a jó fizetésért teszem. Az egész olyan megalázó volt…
Dühbe gurultam, és mindent ráhagytam, sőt rá is tettem még egy lapáttal, összevissza
hazudtam neki. Ne haragudjon rám, Irving. Nem akartam felizgatni magát.
Az öreg a tenyerébe temette az arcát. Válla megremegett. Jo ijedten talpra ugrott, és
odarohant hozzá. Irving felnézett, és a lány megkönnyebbülten látta, hogy szeme a
nevetéstől könnyes.
– Az ördögbe is, Jo! Te aztán megéred a pénzed! Az öcsém végre emberére talált.
Talán most megtanulja, hogy máskor ne ítéljen elhamarkodottan. Mindig így viselkedik,
ha a bányából származó pénzről van szó. Őt nem érdekli a haszon, de mindenki másról
feltételezi, hogy csak a vagyonomért áll szóba velem.
– Akkor nem haragszik rám?
– Egy cseppet sem. Örülök, hogy minden tisztázódott. Most már semmi akadálya, hogy
jó barátok legyetek Robbyval.
– Remélem.
– Tudod, ő nagyszerű gyerek, csak hajlamos a bolhából elefántot csinálni. Jót tesz neki
egy ilyen szókimondó, talpraesett lány társasága, amilyen te vagy. Sokkal szívesebben
látom őt veled, mint azzal az úrhatnám Mirandával.
– Nem szereti Mirandát?
Az öreg nagyot sóhajtott.
– Ha nem lenne olyan jó ügyvéd, már régen elbocsátottam volna. Mindenkinek túl akar
járni az eszén, őt aztán tényleg semmi más nem érdekű, csak a haszon. Fütyül rá, hogyan
élnek a bányászaink, pedig Robbynak meg nekem ez a szívügyünk. Egyébként semmi
kifogásom ellene, ha az öcsém jár vele, csak nehogy elvegye feleségül.
– Gondolja, hogy komolyak a szándékai?
– Nem is tudom. Sok ostobaságot elkövet az ember, ha magányosnak érzi magát, és
Robby eléggé magára maradt, amióta meghaltak a szülei. A feleségem és én megpróbáltuk
pótolni őket, de nem voltunk hozzá elég fiatalok Robert sosem szerette Rainbow Endet. A
bányát tette felelőssé a szülei haláláért. Különben büszke vagyok rá, mert nagyszerű orvos
lett. Letette a szülészeti szakvizsgáit is… - Az öreg egy darabig elgondolkozva hallgatott.
– Sehogy sem megy a fejembe, miért jött vissza ide. Perthben jó állása volt, és szívesen
dolgozott abban a nagy kórházban. Három évvel ezelőtt otthagyta a nagyvárost. Sokszor
teszek magamnak szemrehányást emiatt. Azt hiszem, miattam tette. Akkoriban halt meg a
feleségem, és az első szívrohamot is akkor kaptam. Robby hűséges, jó fiú. Azt hiszi,
okvetlenül szükségem van rá. Engem meg furdal a lelkiismeret. Szeretném, ha Perthbe
költözne.
– És nem hiányozna magának? – csodálkozott Jo.
– Dehogyisnem. Csak tudom, hogy már nem élek sokáig, és addig nem akarok
meghalni, míg Robbyt nem látom boldognak. Száz aranybányánál is nagyobb örömet
okozna, ha tudnám, hogy kiegyensúlyozott családi életet él és a munkáját is szereti.
Jo a szíve mélyéig meghatódott, ugyanakkor el is keseredett: ha Robert egyszer
megnősül, csakis Miranda Sinclairt fogja feleségül venni.
7. FEJEZET
Délután Jo a házvezetőnő gondjaira bízta Irvinget, és bement a rendelőbe. Néhány

számlát kellett átadnia Margaretnek.
A váróterem zsúfolásig megtelt. Sápadt gyerekek pityeregtek aggódó anyjukba
kapaszkodva. A zűrzavar kellős közepén ott térdelt Margaret Buckland. Egyik kezében a
telefonkagylót tartotta, a másikkal a padlót törölgette.
38
– Te is megkaptad, Penny? Már csak ez hiányzott! Maradj ágyban! Ne felejtsd el, hogy
sokat kell inni, és huszonnégy óra hosszat nem ehetsz egy falatot sem! Ne izgasd magad,
majd csak elboldogulunk nélküled. – Margaret letette a kagylót. – Elhozta a számlákat? –
kérdezte Jótól.
– Természetesen.
– Nővérke, maga aranyat ér! Legalább az elszámolással nincs több gond. Azt sem
tudom, mihez kapjak, annyi itt a munka. Minden második gyerek megkapta ezt az átkozott
bélfertőzést. Ráadásul most telefonált a községi gondozónő, hogy ő is megbetegedett.
Jo kivette Margaret kezéből a rongyot, és eltakarította az egyik gyerek „balesetének”
nyomait. Később a folyosón összefutott Roberttel, aki éppen egy karonülő kisgyerek
anyjától búcsúzott.
– Mit keresel itt, Jo?
– Behoztam Margaretnek a számlákat. Segíthetek valamiben?
– Igen. Bemennél Janethez? Egész nap nem volt időm benézni hozzá.
– Szívesen.
– Köszönöm. – Robert a lány vállára tette a kezét. Az ártatlan érintéstől Jo
megremegett. Egyre jobban vonzódott a férfihoz. Kellesz nekem, gondolta
kétségbeesetten, és alig tudta megállni, hogy ezt ki ne mondja.
– Mrs. Crabtree – szólt be az ügyeletes nővér Janethez. – Látogatója van!
Jo az első pillanatban azt hitte, az asszony alszik, de amikor az ágyhoz lépett, látta,
hogy nyitott szemmel bámul maga elé. Némán leült a látogatóknak odakészített székre és
vart. Az ápolónő becsukta maga mögött az ajtót.
Eltartott egy darabig, míg Janet tudomást vett Jóról.
– Ha most azt mondod: fel a fejjel, nem dőlt össze a világ! – akkor sikítok. – Az
asszony hangja ellenséges volt.
– Nem szándékoztam ilyesmit mondám. Tudom, most vigasztalhatatlan vagy. Ha velem
történt volna mindez, én is haragudnék az egész világra.
Janet lehunyta a szemét.
– Képtelen vagyok megbékélni. Mindenki azt mondja, lehet még gyerekünk, de nekem
nem kell másik gyerek. Én őt akartam… Istenem, miért…? Olyan igazságtalan az élet!
– Szegénykém! Tudom, mit érzel. Annyira sajnállak…
Janet – a baleset óta most először – sírva fakadt. Minden keserűség egyszerre tört ki
belőle. Jo a kezét szorongatta, és papír zsebkendőket adogatott neki. Az asszony felült.
Már nyugodtabban lélegzett, és még egy mosolyféleséget is sikerült az arcára erőltetnie.
– Bocsáss meg, Jo. Bill meg én nagyon hálásak vagyunk nektek. Ugye meglátogattok
majd minket?
– Hát persze. Köszönöm a meghívást, Janet. – Jo megigazította az asszony párnáját, és
elsimította a takarót. – Próbálj kicsit aludni.
Visszament a rendelőbe, de állandóan csak Janet könnyáztatta arcát látta maga elótt.
Biztos volt benne, hogy az asszony előbb-utóbb beletörődik a megváltoztathatatlanba.
Hiszen nincs egyedül. Szerető férje van, akinek szüksége van rá.
Jo most irigyelte ezért Janetet. Velem ki törődik? – tűnődött. Eszébe jutott Robert
szenvedélyes csókja. Este néhány percig úgy érezte, összetartoznak, aztán a férfi mindent
elrontott, amikor Mirandáról kezdett beszélni. Vissza kellene mennem Perthbe, gondolta.
Ez lenne az egyetlen helyes megoldás, de magára hagyhatom-e Irvinget? Hiányozna
nekem az öreg, akárcsak Robert.
Végül is döntött: két hét múlva kell Irvingnek felülvizsgálatra menni Perthbe. Addig ő
is Rainbow Enden marad.
A pompás Challender-villában béke és nyugalom honolt. A házvezetőnő már hazament,
a vacsorát a hűtőszekrénybe tette.
39
Irving szunyókált. Jo hasznossá akarta tenni magát. Megterítette az ebédlőasztalt.

Felrakta a porcelántányérokat és a fényes ezüst evőeszközöket, és virágot tett egy vázába.
Aztán elrendezte Robert dolgozószobájában a CD-lemezeket, és rendet csinált a
szekrényben is. Nem volt könnyű dolga. Orvosságok, gyógyszergyári katalógusok,
többnyire használt borítékokra firkált kórleírások hevertek iszonyú összevisszaságban a
polcokon. Itt-ott kivágott újságcikkekre bukkant.
Az idő hamar elrepült. Jo elégedetten csukta be a rendbe rakott szekrény ajtaját. Robert
biztosan örülni fog - gondolta.
Irving felébredt, és a lány teát vitt neki. Az öreg a kalgoorlie-i régi szép időkről mesélt.
Az éjszakák már hűvösek voltak. Jó begyújtott a nappali kandallójába.
– Úgy látszik, Robbynak ma sok a betege. – Irving hálásan nyújtotta kezét a tűz felé. –
Tedd fel melegedni az ennivalót, kislányom – kérte. – Robby nem szereti, ha megvárom a
vacsorával.
Hús és gomba illata töltötte be a helyiséget. Irving italt kért. Jo behozta az
alkoholmentes sört, aztán kevert magának egy gint tonikkal. Végre meghallották Robert
kocsijának hangját. A lány jókora adag whiskyt töltött egy pohárba, és felhígította
szódavízzel meg jéggel. Kiment az előszobába, hogy üdvözölje a férfit.
Robert arca félderűit, mikor meglátta Jót. Kulcsait egy kis asztalkára dobta, és mellé
tett egy nagy csokor rózsát.
– Micsoda nap! – sóhajtotta, és meglazította a nyakkendőjét. – Hogy tetszik a rózsa?
– Gyönyörű! Mirandának vetted?
– Nem, neked.
– Nekem? – A lány felemelte a csokrot. A rózsaillat betöltötte az előszobát. Jo szeme
csillogott. – Minek köszönhetem…?
Robert bocsánatkérően mosolygott.
– Gondoltam, tartozom neked ennyivel azok után, hogy pénzsóvársággal vádoltalak.
Kedves Josephine Webster! Mélységesen megbántam, hogy szemét módon viselkedtem.
Ünnepélyesen kérlek, bocsáss meg, ha tudsz.
– Még megfontolom – felelte pajkosan a lány.
– Jó lesz, ha sietsz vele, kisasszony. Egyébként te is bocsánatkéréssel tartozol nekem a
hazugságokért, amelyekkel megetettél.
Jo színpadiasan térdre hullt.
– Kegyelem, nagy jó uram! Az az én hibám, hogy nem tudom tartam a számat, de
ígérem, jó útra térek. Bocsáss meg!
Robert a lány vöröses hajára tette a kezét.
– Szeretem a változatosságot. Jól áll neked egy kis alázat. Hogyan óhajtasz vezekelni,
te bűnös lélek?
Jo felpattant, a konyhába rohant, és kezében a whiskys pohárral tért vissza.
– Ezzel megmentetted az életemet! Tudtam, hogy jók a bizonyítványaid, de arról
sejtelmem sem volt, hogy gondolatolvasásból is ötöst kaptál. – Robert elvette a poharat, és
nagyot kortyolt az italból.
– Fárasztó napod volt? – kérdezte Jo.
– Szörnyen. Tombol a bélhurutjárvány. Két gyereket bent kellett tartanom a kórházban.
A községi gondozónő is a legrosszabbkor betegedett meg. Nem tudja megtartani a
fogadóóráját, pedig az anyák nincsenek tisztában vele, milyen veszélyes ez a betegség, és
orvos helyett inkább csak a gondozónőhöz mennek.
– Ha Irving nem bánja, hogy egyedül hagyom, szívesen elvállalom a tanácsadást –
ajánlkozott a lány.
– Az nagyszerű lenne. Köszönöm.
– Ma egész nap csak a bélfertőzésekkel bajlódtál?
40
– Volt más betegem is. Mrs. Clarknak kiújult az arcüreggyulladása. Erről jut eszembe:
ki kell keresnem a szakorvos címét, akihez Perthbe küldtem a múltkor. Ha most azonnal
nem veszem elő, biztosan megfeledkezem róla.
– Vízbe teszem a rózsákat. – Jo már előre örült, mennyire megdicséri majd Robert,
amiért rendbe tette a dolgozószobáját.
– Mi a fenét művelt itt az az átkozott nőszemély? – hallotta a következő pillanatban a
férfi felháborodott hangját.
Kirohant a konyhából. Robert úgy állt szobája ajtajában, mint egy megvadult oroszlán.
– Hol az a boszorkány? – üvöltötte.
– Kit keresel? – érdeklődött Irving. – Csak nem a mi kis Jónkat?
– Nem őt, hanem azt az ostoba, vén házvezetőnőt. Százszor megmondtam neki, ne
nyúljon semmihez a szobámban. Képzeld, fogta magát, és rendet csinált a szekrényemben.
Most aztán nem találok semmit. Add meg a telefonszámát! Úgy letolom, hogy nem áll
meg a lábán!
– Nyugodj meg, Robert – szólalt meg Jo. – Én vagyok a bűnös.
– Micsoda ötlet! Hova rámoltad a feljegyzéseimet? – mordult rá a férfi.
– Olyan felfordulás volt, hogy nem is értem, hogy találtál meg valamit – feleselt Jo. –
Ne mérgelődj. Elmondom, milyen rendszerbe raktam az iratokat, és mindent meg fogsz
találni.
Robert ingerülten követte a lányt a szobába.
– Hol van például Mrs. Clark szakorvosának címe? Egy légipostaboríték hátoldalára
írtam fel. Itt volt a legfelső polcon, a rajzszöges doboz alatt.
– Nagyon tévedsz. A jegyzetek egy ócska dobozban voltak, amelyben beszáradt,
köhögés ellem sziruposüvegeket tartottál. Alulról a második polcon, a forrasztópáka
szomszédságában.
– Lehetséges. És most hol a fenében vannak?
– Kidobtam az egészet.
– Kidobtad? – bömbölte Robert.
– Az Isten áldjon már meg, ne cirkuszolj! Az adatokat természetesen betápláltam a
számítógépbe, és holnap rávezetem a kórházi kartotékra.
Robert elhallgatott.
– Már rég terveztem ezt, de sosem volt rá időm – mondta később halkan. – Megtalálod,
amit keresek, Jo?
A lány szó nélkül bekapcsolta a gépet, és betette a lemezt. A képernyőn megjelentek az
adatok; 67/392-es akta, Clark, Mary Frances, született 1943.1. 17-én, Sinusutis. Beutalva:
Dr. P. Burgesshez, Perth, Carlisle Street 115.
A férfi elgondolkozva dörzsölgette az állát.
– Talán meggondolatlan voltam, amikor letoltalak. De hol vannak az evezősversenyről
szóló újságkivágások?
– A könyvespolcon, a kék iratrendezőben.
Robert észrevette, hogy a lány mulat rajta. Megvonta a vállát.
– Na jó. Belátom, hogy bogaras vagyok, és igazságtalan. Vegyek neked engesztelésül
még egy csokrétát?
Jo nevetve nyelvet öltött.
– Az ötlet nem is rossz!
A férfi megölelte.
– Köszönöm, hogy kiganéztad ezt a disznóólat. Gyere, ne hagyjuk egyedül Irvinget.
Az öregúr megértően mosolygott, amikor unokaöccse bűnbánó képpel a nappaliba
lépett.
– Minden rendben? – kérdezte csúfolódva.
41
– Hát persze. Mint mindig, most is Jónak van igaza. – Robert a kandallóban lobogó
tűzre és a szépen megterített asztalra mutatott. – Ez igen! És minek van ilyen fenséges
illata?
– A vacsorának. Citromkrémet is csináltam hozzá, mert tudom, hogy szereted.
– Jaj, Jo! Elfelejtettem szólni. Ma nem eszem veletek. Megígértem Mirandának, hogy
elviszem vacsorázni. Borzasztóan sajnálom… .
A lány hallgatott. Gombócot érzett a torkában.
– Nem baj – nyögte ki végül.
Vacsora után rögtön visszavonult a szobájába. Meghallotta, hogy cseng a telefon, s
mivel tudta, hogy Irving kicsit nagyot hall és nehezen kel fel a fotelből, odaszaladt a
készülékhez.
– Jó estét! Itt a Challender-ház. Josephine Webster vagyok.
– Ez nagyon előkelően hangzott, Jo!
– Mary Lou! Jaj, de őrülök, hogy felhívtál!
– Rövid leszek. Késő van, ráadásul a fiam épp most borított ki a konyhában egy doboz
ananászkonzervet. Érdekel még az állás a Szent Jude-ban?
A lánynak zúgott a feje. Robertre gondolt, aki Mirandát bűvöli egy gyertyafényes
étteremben.
– Talán. Miért kérded?
– Nyugdíjba megy egy nővér. A hét végére hirdetést adtak fel az újságba. Egy hónap
múlva kellene belépni. Ha még időszerű a dolog, figyeld szombaton a lapokat.
– Kösz, hogy szóltál.
– Hívj fel, ha visszajössz Perthbe!
A tanácsadóban Jo elgondolkozva iszogatta a kávéját. Nem ment ki a fejéből, amit

Mary Lou-tól hallott. Talán mégis az lenne a legjobb, ha szedné a sátorfáját. Úgy látszik,
Robert – annak ellenére, hogy rossz néven vette a váratlanul megrendezett kerti bulit –
még mindig szerelmes Mirandába. Hajnali két órakor jött csak haza.
A lány elűzte magától a lehangoló gondolatokat, és behívta a soron következő pácienst.
Egy nehézkesen mozgó, körülbelül hat hónapos terhes fiatalasszony kétéves forma
kislányt vezetett be kézen fogva. Nagyobbacska fiú követte őket, aki alighogy beléptek,
botot szegezett Jóra.
– Bumm! Most meghaltál! – kiáltotta. Majd átrohant a szobán, a melléhez kapott, s
velőtrázóan felkiáltott: – Seriff! Telibe találtak! – Néhány botladozó lépés után előbb
térdre, majd arccal előre a padlóra bukott.
– Geoffrey! Azonnal hagyd abba! Hallod? – szólt rá az anyja.
A gyerek nem moccant. A fiatalasszony felráncigálta a fiát, és rávert a fenekére. A
„fegyvert” beledobta a papírkosárba.
– Bocsásson meg, nővérke! Ez a gyerek néha már az őrületbe kerget.
– Hagyja csak. – Jo a székre mutatott. – Foglaljon helyet, és mondja el, mi a panasza.
Kikereste Mrs. Jackson nyilvántartási lapját. Az asszonynak a fiával volt baja.
– Néha már azt hiszem, hiányzik egy kereke – siránkozott Mrs. Jackson. – Régebben jó
tanuló volt, de már a tanítója sem bír vele. Egyre rosszabbak a jegyei, és zavarja az órákat.
Otthon meg folyton a tévét bömbölteti, csakhogy bosszantson. Ha szólok hozzá, mintha
meg sem hallaná.
Amíg beszélgettek, Geoffrey piramist épített a gyerekeknek odakészített
zeneszerszámokból. Alighogy elkészült az építmény, nagy robajjal összeomlott.
– Komisz kölyök! – kiáltott rá az anyja, és felugrott. Jo visszatartotta.
42
– Nem hiszem, hogy a gyerek hallja, amit mond, Mrs. Jackson.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy süket a fiam?
– Ne ijedjen meg. A gyerekeknél a középfülgyulladás néha hallászavart okoz. Fájt az
utóbbi időben Geoffrey füle?
– Hat hónapja súlyos influenzája volt. Talán azóta rosszul hall?
– Valószínűleg. Minden összevág: romlott a teljesítménye az iskolában, csak akkor
hallja a televíziót, ha teljes hangerőre állítja, és nem fogad szót, mert nem hallja, ha
szólnak hozzá.
– És én még megvertem! – kiáltotta bűnbánóan Mrs. Jackson.
– Megvizsgálom a hallását. Ha helyes a feltevésem, vigye el a háziorvosához.
– Challender doktorhoz? Ó tud segíteni rajta?
– Azt hiszem, igen. Néha magától is elmúlik ez az állapot. Ha mégsem, akkor egy kis
beavatkozással rendbe hozzák.
– Meg kell operálni?
– Nem nagy műtét. Egy éjszakát kell csak a perthi kórházban töltenie. A repülőjegyet a
társadalombiztosító fizeti. De lehet, hogy erre nem is kerül sor.
A vizsgálat eredménye megerősítette Jo gyanúját. A gyerek hallójárata erősen
károsodottnak bizonyult.
– Minél előbb jelentkezzen Challender doktornál – tanácsolta a megszeppent anyának.
A rendelés után Jo bekopogott Robert ajtaján.
– Tessék! – szólt ki barátságtalanul az orvos.
Jo csak egy pillantást vetett Robertre, máris látta, hogy rosszkedvű.
– Milyen volt a tegnapi vacsora? – kérdezte elszántan.
– Ne beszéljünk róla. Miért jöttél?
Jo elfojtott egy mosolyt. Miranda talán mégsem volt olyan tegnap este, amilyennek
Robert álmai asszonyát képzeli.
– Az egyik betegedről van szó. A kisfiú hallászavarral küszködik. Holnap elhozza ide a
mamája. Itt a vizsgálat eredménye.
Egyszerre hajoltak a papírra rajzolt görbe fölé. A lány bőre bizsergett, amikor Robert
véletlenül a kezéhez ért.
– Köszönöm, Jo. Szerencse, hogy idejében felfedezted…
Szombaton délelőtt, amikor Robert visszaért a rendelésről, Jo a medence szélén
lustálkodott.
– Igazad volt. Geoffrey Jacksont meg kell operálni Perthben. – A férfi letette a magával
hozott újságokat, és Jo elvette az egyiket. Hamar megtalálta benne a gyermekkórház
hirdetését.
– Megvan!
– Mit kerestél?
– A Szent Jude-ba gyermekgyógyászatban jártas nővért vesznek fel. Jelentkezem.
Robert megdöbbenve meredt rá:
– Megbolondultál? És velünk mi lesz?
Jo nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.
– Hiszen te nem is akartad, hogy ide Jöjjek!
– De azóta sok minden történt… Most már tudom, hogy aranyat érsz. Jézusom, Jo! Hát
nem kértem tőled elég szépen bocsánatot? Öröm veled együtt dolgozni. Mindig vidám
vagy, és tettre kész. Érted a dolgodat, és soha nem jössz ki a sodrodból. Nem is tudom,
hogy boldogulnánk nélküled.
– Köszönöm, Robert, de mégis az lesz a legjobb, ha elmegyek…
43
– Nézz a szemembe! – fogta meg Robert a lány állát. – A legértékesebb emberek közé
tartozol, akikkel eddig összehozott a sors. Mindenki elégedett a munkáddal. Mi az
ördögnek mennél el?
Jo nem válaszolt. Kerülte a férfi pillantását.
– Irving imád téged. Boldogtalanná tennéd, ha faképnél hagynád.
– Tudom – suttogta a lány.
– Akkor miért…?
Most már minden mindegy, gondolta Jo.
– Okos ember létedre hihetetlenül gyanútlan tudsz lenni. Megmondom neked, miért
megyek el. Miranda miatt.
– Mi köze ehhez Mirandának?
– Úgy tudom, feleségül akarod vermi. Mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy
megcsókoltál? Lehet, hogy a ti köreitekben ez nem jelent semmit, de engem úgy neveltek,
hogy hűtlenségnek tekintem az ilyesmit.
Robert lerogyott egy székre.
– Folytasd – mondta tompán.
– Nincs több mondanivalóm. Tudd meg, szégyenkezem saját magam előtt. Nekem egy
csók nem jelentéktelen apróság. Nem csókolózhatok egy férfival, aki máshoz tartozik.
Inkább lelépek a színről.
A férfi némán bámult rá. Jo alig tudta megállni, hogy ne nyújtsa felé a kezét.
– Mondd csak nyíltan a szemembe, hogy régimódinak tartasz – tört ki a lány, amikor
már nem tudta elviselni a csendet.
Robert felsóhajtott.
– Nem tartalak régimódinak. Inkább tisztellek az elveidért. Ha megígérném, hogy soha
többé nem érintelek meg, itt maradnál? Legyünk jó barátok!
A férfi kisimított Jo homlokából egy selymes hajfürtöt és komoly képpel nézett rá. A
lány kényszeredetten mosolygott, és eltolta a kezét.
– Soha többé nem érsz hozzám? Te is tudod; hogy ez lehetetlenség. Együtt dolgozunk,
egy fedél alatt élünk. Előbb-utóbb elkerülhetetlenül megtörténik… Ezért kell innen
elmennem. Vagy én megyek, vagy te.
Jo pillantása az ölében heverő újságra tévedt.
– Robert! – kiáltotta izgatottan. – Itt a megoldás! Te mégy el! Figyelj! „Perth üzleti
negyedében lévő szülészeti magánklinikánkra legalább egyéves gyakorlattal rendelkező
szülészorvost keresünk.” Ez éppen neked való!
– Nem mehetek. Nem hagyhatom cserben Irvinget.
– Ó is azt akarja, hogy térj vissza Perthbe. Mondta nekem.
– Rólam beszéltetek a hátam mögött?
– Képzeld, igen. De olvasd legalább végig a hirdetést, aztán beszélj!
Odanyújtotta az újságot, és a férfi feszült arcát figyelte.
– Tényleg azt akarja Irving, hogy menjek vissza Perthbe?
– Esküszöm.
– Tudod, mi ketten nagyon közel állunk egymáshoz. Nem beszélgetünk ugyan sokat, de
mindig számíthat egyikünk a másikra. Nem hagyhatom itt most, amikor öreg és beteg.
Persze ha volna valaki, aki gondozná és szeretné is őt…
– Itt vagyok én.
– Nem, Jo. Nem fogadhatok el tőled ekkora áldozatot. Tudom, hogy legszívesebben
gyerekeket ápolsz. Nem hagylak itt Irvinggel. Igaz, hogy a vérnyomását sikerült lenyomni,
de aggaszt a köhögése. Nem lesz könnyű dolga annak, aki gondját viseli. Hidd el, én
szívesen maradok mellette.
44
Jo csodálta a férfit, amiért erős akarattal ellenáll a csábításnak. Robert tekintete

minduntalan az újságra tévedt.
– Nekem nem áldozat Irvinget ápolni – mondta nyugodtan Jo. – Kedvelem, és ezt ő is
tudja. Nem szívesen hagynám itt. Emeld már fel az a telefonkagylót, s tudd meg a
részleteket az állásról. Legjobb lenne, ha arra a napra beszélnél meg találkozót, amikor
felülvizsgálatra visszük Irvinget. Ha megkapod a munkát, mindjárt ott is maradhatsz. Majd
én visszahozom Irvinget Rainbow Endre. Ha pedig nem egyezel meg velük, még mindig
ráérek jelentkezni a Szent Jude-ba.
Robert felállt, és megfogta a lány vállát.
– Nem ismerek nagyszerűbb embert nálad. Köszönöm, Jo.
8. FEJEZET
– Webster nővér! Lyall doktor beszélni szeretne önnel. Kérem, jöjjön velem.
Jo követte az írnokot. Az orvos egy átvilágítható üveglap előtt, hatalmas mahagóni
íróasztalánál ült. Szívélyesen üdvözölte a lányt.
– Épp most végeztünk Irving felülvizsgálatával. Azért kérettem ide, hogy beszámoljak
az eredményből.
Hangjában volt valami, ami megrémítette Jót.
– Rossz hírek? – kérdezte szorongva.
– Sajnos a leletek rosszabbak, mint reméltem. A tünetek is aggasztóak: hamar kifullad,
különösen éjszaka, dagadt a bokája, és rózsaszínű váladékot köhög fel. A neurizmája,
kóros verőértágulata van.
– Nem lehetne megoperálni? – kérdezte Jo, bár tudta, hogy Irvingnek már volt néhány
infarktusa, és szívizmainak egy része elhalt.
Lyall doktor sajnálkozva rázta a fejét.
– Nem. Nézze csak! – Megfordult, odacsíptette a röntgenfelvételeket az üveglap elé, és
bekapcsolta a világítást. – Láthatja, milyen nagyok az árnyékos, elhalt részek. Irving nem
elég erős a műtéthez. Nem élné túl.
– Fel kell készülnünk tehát a legrosszabbra? – A lány félt a választól.
– Nem vagyok jós, csak orvos. Azt hiszem azonban, hogy már csak hónapjai vannak
hátra. Irving megkért, mondjam ezt el magának. Szeretné tudni, ilyen körülmények között
is mellette marad-e. Boldog lenne, ha vállalná, de úgy gondolja, túl nagy teher egy
haldokló ápolása. Ha igent mond, megerőltető és lehangoló hónapoknak néz elébe.
Jo elkeseredetten hallgatott. Tapasztalatból tudta, milyen nyomasztó egy halálos beteg
ápolása. Tizenkilenc évesen abbahagyta a tanulmányait, és haláláig ápolta az édesanyját.
Irgalmas szíve mégis arra késztette, hogy kijelentse:
– Elvállalom…
Lyall doktor elismerően bólintott.
– Ennek örülök. Egy darabig még itt tartom Irvinget. Magára is ráfér néhány nap
szabadság. A műtétet nem merem megkockáztatni, de vannak gyógymódok, amelyekkel
enyhíteni tudjuk a tüneteket.
– Gondolja, hogy a kezelés után még visszautazhatunk Rainbow Endre?
Az orvos a fejét rázta.
– Kizárt dolog. Különben is Irving már minden üzleti ügyét elintézte ott. Jövő
hónapban lesz a hetvenötödik születésnapja, és fejébe vette, hogy itt, Perthben ünnepli
meg. Nagy felhajtás lesz, de talán még jót is tesz neki. Biztosan tetszeni fog magának a
dalkeithi ház.
45
Miért is ne tetszene nekem egy pompás, harmincszobás, minden kényelemmel

felszerelt palota Perth legelőkelőbb negyedében? – tűnődött Jo. Csak egy baj van: eleinte
kettesben kell ott laknom Roberttel.
Félórával később Jo megérkezett Dalkeithbe. Megcsodálta a nagy kert hatalmas fáit. Az
őszi lombok a zöld, a sárga és a vörös szín minden árnyalatában pompáztak.
Déli egy óra van, gondolta. Ilyenkor még nincs itthon Robert. Örült a kellemes
délutánnak, melyet egy nyugágyban szándékozott eltölteni a folyó partján. Alighogy
betette a zárba a kulcsot, valaki belülről feltépte az ajtót. Ijedten visszahőkölt. A
következő pillanatban Robert karjaiban találta magát. A férfi ügyesen kioldotta a kontyát,
és Jo dús haja a vállára omlott. Robert viharos csókokkal borította az arcát, szemét, száját.
A lány szenvedélyesen viszonozta csókjait.
– Úgy megijedtem. Azt hittem, betörő van a házban…
– Ha így viselkedsz a betörőkkel, akkor pályát változtatok – nevetett a férfi. – Nem, azt
azért mégsem. Akkor nem segíthetnék kisbabákat a világra.
– Ezek szerint felvettek a klinikára?
– Igen. Öltözz át gyorsan, Jo. Ezt meg kell ünnepelnünk. Meghívlak egy fejedelmi
ebédre.
Két óra múlva egy óriási, piros-fehér-kék napernyő árnyékában ültek az Indiai-óceán
partján, Fremantle-ben. Az étterem teraszának sárga falán vérvörös futómuskátli
burjánzott. Egy behízelgő hangú olasz tenorista szerelmes dalokat énekelt.
A valóban fejedelmi ebéd maradványait még el sem vitte a pincér, de a fehér burgundis
üveg már majdnem kiürült. Jo újra meg újra figyelmeztette magát, hogy Roberttel csak jó
barátok. A férfi az ujjait fogta, és mélyen a szemébe nézett.
A lány elhúzta a kezét.
– Elmondtad már Mirandának a jó hírt?
– El. Nem nagyon örült, de azt mondta, ha Perthben vagyok, legalább szemmel
tarthatom a Challender-cég tevékenységét.
– Ebben igaza van.
– Fütyülök rá, mit művel a vezetőség. Nekem csak az a fontos, hogy szülész lehetek
Perthben.
– őszintén csodállak ezért.
– Te vagy az egyetlen, aki megért engem. Mindenki bolondnak tart, mert nem akarok
Irving utóda lenni. Nem is tudom, hogy háláljam meg neked, amiért rábeszéltél,
pályázzam meg ezt az állást.
– Tudod mit? Majd meghálálhatod, ha gyerekem lesz. Nálad fogom megszülni.
Robert nagyot nevetett, és a lány zavarba jött.
– Ne érts félre…
A férfi kezébe vette Jo arcát.
– Nincs még egy ilyen édes lány, mint te. Nehogy megváltozz! Eljönnél velem
vasárnap vitorlázni?
– Boldogan, de csak egy feltétellel.
– Éspedig?
– Nincs többé olyan puszilkodás, mint amikor betörőnek hittelek.
– Azt hiszem, igazad van – mondta vonakodva Robert. – Ha megmutathatom neked a
város környékét, megígérem, hozzád sem érek.
A következő hetekben Jónak nehéz dolga volt, mégis csodálatosan érezte magát.
Élvezték a vitorlás kirándulásokat a Swan folyón, lustálkodtak az Indiai-óceán fehér,
homokos strandján, fekete hattyúkat etettek a Monger-tónál, előkelő éttermekben
vacsoráztak, és szabadtéri pecsenyesütést rendeztek a ház kertjében.
46
Jónak tulajdonképpen hálásnak kellett volna lennie, amiért Robert állta a szavát, és
egyetlenegyszer sem csókolta meg. A lány bebeszélte magának, hogy ha nem érnek
egymáshoz, nem is vágyakozik többé a férfi után. Az elgondolás persze csődöt mondott.
Amikor reggelenként Robert fürdőköpenyben az asztalhoz ült, fedetlen, barnára sült
melle, nedves haja láttán Jo álig tudta megállni, hogy ki ne nyújtsa felé a kezét.
A lány sokszor heverészett bikiniben a kertben a folyó partján. Ilyenkor mindig érezte
testén a férfi vágyakozó pillantását. Később Irvinget kiengedték a kórházból, de jelenléte
nem javított a helyzeten. Az öreg ugyanis igyekezett összeboronálni kettejüket.
Irving ereje napról napra fogyott. Legszívesebben a folyóparti kerti lakban üldögélt, de
az odáig vezető rövid út is kifárasztotta. Egyre több pihenésre volt szüksége, és köhögő
rohamai is gyakoribbá váltak. Már csak a születésnapi ünnepségre való készülődés éltette.
Ha megerőltető volt is az öreg ápolása, Jo szívesen végezte, mert érezte, hogy szükség
van rá. Magánélete azonban egyre bonyolultabbá vált. Minél szorosabb barátság fűzte
Roberthez, annál gyakrabban került szembe Mirandával.
Az ügyvédnő – ha éppen nem repkedett New Yorkba vagy Tokióba – szabad idejét
Dalkeithben töltötte. Biztos érzékkel mindig akkor bukkant fel, amikor Robert és Jo
összedugták a fejüket, hogy utánanézzenek valami szakmai kérdésnek egy könyvben, vagy
megbeszéljék a ház, az úszómedence felújításának részleteit. Ilyenkor - Jo legnagyobb
bosszúságára – Robert bűntudatosan elhúzódott tőle.
A férfi nem pártolt el Mirandától. Ahányszor csak hivatalos volt a felső tízezer egy-egy
összejövetelére, jótékonysági báljára, mindig az ügyvédnőt vitte magával.
Jo barátnőjéhez, Mary Lou-hoz állított be vigaszért.

– Örülök, hogy eljöttél, Jo. Robert is veled van?
– Á, dehogy!
– Kár. Gyere, főzök kávét.
A tágas, világos nappali közepén varrógép állt. A padlót ellepték a kiterített
szabásminták és tarka kelmék. A nagy összevisszaságban, a divatlapok között foltos
macska játszott egy pamutgombolyaggal.
– De jó neked! – sóhajtott Jo. – Van otthonod! Hol vannak a gyerekek?
– Az anyámnál. Ha itthon vannak, nem tudok szabni. Még a macska is zavar. Kifelé,
Sheba!
Jo egy szék támlájára dobta kosztümkabátját.
– Tele van a hócipőm – közölte.
– Csak nem szerelmi bánat Robert miatt? Nem, az lehetetlen. Jóképű, kedves és fülig
beléd van esve.
– Elment az eszed? Csak Miranda Sinclair érdekli. Tudod, az az ügyvédnő. Már
meséltem róla.
– Nem értem. Ahányszor együtt láttalak kettőtöket, le nem vette rólad a szemét.
– Tévedsz! – A lánynak azért jólestek Mary Lou szavai.
– De hiszen te halálosan szerelmes vagy, barátnőm – állapította meg Mary Lou.
Jo bánatosan bólintott.
– Nem is tudom, mi tartja bennem a lelket. Hogy is vehetném fel a versenyt
Mirandával? Jó néhány kilóval karcsúbb nálam, és sokkal mutatósabb, okosabb. Folyton
utazik, közben újságíróknak nyilatkozik a gazdasági helyzetről. Kisujjában van minden,
ami az ingatlankereskedelemmel meg a részvénypiaccal kapcsolatos.
– Az lehet, de Robertet mindez nem érdekli. Egyébként a férfiak nem rajonganak a
nagyon vékony nőkért. Más itt a baj. Szerintem Robert túlságosan hozzászokott a
47
jelenlétedhez, és nem is tudja, mennyire szüksége van rád. Meg kell mutatnod neki, hogy
te sem vagy akárki.
– De hogyan? – kérdezte felvillanyozva a lány.
– Öltözz kicsit feltűnőbben. Menj emberek közé. Hadd lássa, hogy más férfiak is
vonzónak találnak. Nincs kilátásban valami buli?
– Irving óriási ünnepséget tervez a hetvenötödik születésnapjára. Mindent belead –
mesélte Jo. – Lesz ökörsütés, zenekar és pezsgő. Eljön mindenki a milliomos negyedből,
de még Sydneyből és Melbourne-ből is.
– Nagyszerű! Szépen felöltözöl, s táncolsz minden jóképű fiatalemberrel. Robert olyan
féltékeny lesz, hogy azonnal megkéri a kezedet!
Jo képzelete működni kezdett. Kuncogva mondta:
– Az ötlet nem rossz, de megvalósíthatatlan. A meghívott hölgyek mind francia
divatcégeknél rendelt ruhában fognak pompázni, gyémántokkal teleaggatva. Én lennék
közöttük a Hamupipőke.
Mary Lou felemelt egy divatlapot a padlóról, és addig lapozgatott, míg egy aranyszínű,
térdig felhasított, hátul mélyen kivágott estélyi ruhára nem bukkant.
– Ehhez mit szólsz? – tartotta a képet barátnője elé.
– Nem rossz, de biztosan egy vagyonba kerül.
– Majd én megvarrom neked.
– Nem, nevetséges lennék benne. Nincs még vállpántja sem. Nem is értem, mi tartja…
– Remekül fog állni neked – jelentette ki Mary Lou.
– És meg tudnád varrni? – kérdezte tétován Jo.
– Nem nagy dolog.
– De ez rengeteg munka! Soha nem tudnám neked kifizetni.
Mary Lou ravaszkásan mosolygott.
– ötezer órányi pótmamáskodással viszonozhatod.
– Annyit nem ér az egész – nevetett a lány.
– Dehogyisnem! Vétek lenne átengedni egy ilyen remek fickót annak a kiállhatatlan
Mirandának. Döntsd el: harcolsz, vagy feladod?
– Küzdeni fogok! – felelte elszántan Jo.
– Nem való magának egy ilyen nagy buli, Irving – közölte Jo. Az öregúr fáradtan dőlt a
heverő párnáira. Arca hamuszürke volt, nehezen lélegzett, ajka elkékült. Egy tablettát tett
a nyelve alá, és várta, hogy feloldódjon. Jo ellenőrizte a pulzusát. Irving arcszíne
lassacskán visszatért. A gyógyszer hatott.
– Komolyan beszélek, Irving. Felelőtlenség, ha részt vesz az ünnepségen.
Az öregúr elmosolyodott.
– Legfeljebb belehalok. Szép halál lenne. Egyébként éppen elég orvos lesz itt.
Sajnálom is azokat a szerencsétleneket, akik ma este kapnak szívrohamot Perthben.
Minden valamirevaló orvos nálunk mulat ma este.
Jo megsimogatta az öreg kezét.
– Minden hájjal megkent vén róka maga, Irving. Ha már nem tudom lebeszélni az
estélyről, legalább most pihenjen.
Irving engedelmesen lehunyta a szemét. Egyenletes légzése elárulta, hogy elaludt. Még
mindig fogta Jo kezét, és a lány sajnálta felébreszteni. Görcs állt a derekába, de nem mert
megmozdulni. Óvatosan leguggolt anélkül, hogy a kezét megmozdította volna.
48
Ebben a kényelmetlen testhelyzetben kuporgott akkor is, amikor kopogtak, s

lábujjhegyen belépett Robert. Fekete szmokingot viselt, amelyben válla még szélesebbnek
látszott. Ellenállhatatlanul vonzó látványt nyújtott.
– Mit csinálsz te itt? – suttogta.
– Irving elaludt. Éppen a kezemet fogta, és nem akartam felébreszteni. Felsegítenél?
Elzsibbadt a lábam.
Robert könnyedén felhúzta a lányt. Irving felébredt.
– Kezdődik az estélyed – figyelmeztette nagybátyját a férfi. – Le tudsz jönni üdvözölni
a vendégeket?
– Még szép. Máris megyek. – Az öreg egy pillanat alatt felélénkült. Unokaöccse karon
fogta, hogy levezesse a lépcsőn.
– Te nem jössz? – kérdezte Robert, és válla fölött visszanézett a lány fehér
egyenruhájára.
– Megyek, csak átöltözöm.
Jónak az átváltozáshoz negyedórára volt szüksége. Mary Lou tanácsára némi festéket
tett az arcára, szemére és kirúzsozta a száját. Felvette a vadonatúj estélyi ruhát.
Épp akkor ért a lépcsőhöz, amikor a zenekar rázendített a „Boldog szülinapot”-ra. Nem
akarta megzavarni az ünnepélyes perceket, ezért megvárta, míg elhallgat a zene, és
mindenki sorra gratulál Irvingnek. De nagyon tévedett, amikor azt hitte, észrevétlenül
csatlakozhat a vendégsereghez. Megjelenése jókora feltűnést keltett.
Egy kisportolt alakú, szőke fiatalember elismerően füttyentett. Ekkor, mint egy adott
jelre, mindenki Jo felé fordult. A lányon nem látszott, mennyire zavarban van. Felemelte a
fejét, és dacosan hátravetette hullámos, vörösesbarna haját. Az aranyszínű estélyi ruhában
remekül érvényesült telt, feszes keble, nőies, kerek válla. Nem a szőke fiatalember volt az
egyetlen férfi, aki majd elnyelte a szemével. Szinte a bőrén érezte a feléje áradó
csodálatot. És ami a legfontosabb: látta, hogy Robert a terem sarkából megdöbbenve nézi.
A következő pillanatban a férfi már mellette is termett.
– Káprázatosan nézel ki, Jo!
– Osztom a véleményét – szólalt meg kellemes, mély hangján a szőke germán óriás. –
Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Scott Baintree vagyok. Örülök, hogy
megismerhetem, Jo.
A lány kicsit szorongva biccentett a megnyerő fiatalember felé, aki Robert elé
tolakodott, és vidáman hunyorogva rázogatta Jo kezét.
– El vagyok ragadtatva, hölgyem. Megtisztelne, ha meginna velem valamit. Közben
közelebbről megismerkedhetnénk.
Jo már-már visszautasította a daliát, de észrevette, hogy Robert egyre idegesebben
téblábol mellette. Eszébe jutott Mary Lou, és legcsábosabb mosolyával fordult Scott felé.
– Hol az az ital?
Ettől kezdve minden úgy ment, mint a karikacsapás. Jo még soha nem érezte magát
ilyen jól. Scott Baintree-ről kiderült, hogy kellemes társalgó. Csak úgy mellékesen, szinte
szégyenkezve közölte a lánnyal, hogy ő a Baintree Babkonzervgyár, az egyik
legsikeresebb ausztrál vállalat örököse. Gondoskodott italokról, füstölt, aszpikos lazacot
hozott, egész este csak vele táncolt, és bemutatta barátait, csupa jókedvű fiatal férfit és nőt,
akik a kertben szétszéledve mindenféle társasjátékokkal szórakoztak.
Robert többször is megpróbált Jo közelébe férkőzni, de a lányt annyi fiatalember vette
körül, hogy végül is feladta. Ahogy múlt az idő, Jo egyre gyakrabban érezte magán Robert
pillantását. A férfi figyelte minden lépését, miközben ó maga Mirandával táncolt.
A botrány röviddel éjfél után tört ki.
A zenekar tangót játszott. Jo nem szeretett feltűnést kelteni, de fejébe szállt a pezsgő. A
tüzes muzsika hallatán szívesen ment ismét táncba Scott Baintree-vel. Az elbűvölő
49
fiatalember a táncparketten lendült igazán formába. Szinte lebegtek. Odaadóan mozogtak

az érzéki dallamokra. A többiek abbahagyták a táncot, körbeállták őket, és tapsoltak. Scott
és Jo lelkesen ropták a tangót, fejüket oldalra vetve, teljes összhangban fordultak,
perdültek.
A lány szeme sarkából meglátta Robertet, amint a háttérből sötét tekintettel figyeli.
Valaki egy szál piros rózsát dobott feléjük. Scott – anélkül, hogy kizökkent volna a
ritmusból – ügyesen elkapta, és Jo fogai közé tette a virágot. A lány csak mosolygott.
Ebben a pillanatban valaki elkapta a csípőjét.
– Ideje, hogy más is élvezhesse a táncművészetedet – szólt jéghidegen Robert. –
Megengedi, Baintree?
Scottnak egyáltalán nem volt ínyére átengedni partnernőjét. Megpróbálta lerázni a
hívatlan vetélytársat, de Robert pillantása jobb belátásra bírta.
– Parancsoljon – vonta meg a vállát.
Mindenki őket nézte. Robert úgy táncolt, mint egy megszállott. A lány egészen
beleszédült, olyan tüzes lendülettel vezette át a parketten. A férfi szeme lángolt. Ez
szenvedély vagy düh? – találgatta Jo.
Miranda búgó hangon felkacagott, és a táncparkettre húzta barátját, Lestert.
– Gyere, Stephen! Miért csak Robertek mulassanak jól?
A nő bedobta magát. Féktelen szenvedéllyel táncolt, de Robert észre sem vette. Csak
Jót nézte, aki örült volna ennek, ha nem rémíti meg a férfi szemrehányó, féltékenységről
árulkodó, haragos tekintete. Öröme lassan ürömmé változott. Zavart lett, és szégyenkezett.
A piros rózsa összetaposva hevert a parketten. Jo észrevette a rászegeződő pillantásokat, s
idegességében elvétette a lépést. Robert szorosabban ölelte magához.
– Mi van veled? – sziszegte. – Scott-tal bezzeg nem botladoztál!
Jo szemébe könny szökött.
– Elfáradtam – hazudta.
– Pihenjen egyet – hallotta Miranda mézesmázos hangját. Az ügyvédnő a férfi mellé
állt. – Irvingnek már biztosan szüksége van magára. Majd én táncolok Robbyval. – Karcsú
kezét Robert vállára tette, de az lerázta, és hűvösen rászólt:
– Nem, Miranda. – Megvetően méregette Stephen Lestert. – Úgy látom, már találtál
valakit, aki úgy táncol, ahogy fütyülsz. Gyere, Jo. Ha fáradt vagy, kiülünk a teraszra.
Karon fogta a lányt, és a csodálkozó tekintetek kereszttüzében kivezette a teremből.
Irving utánuk nézett. Az arca sápadt, ajka sötétkék volt, és zihálva lélegzett. Csak kék
szeme csillogott élénken.
– Irving! – Jo oda akart menni hozzá.
– Menj csak, gyermekem – biztatta az öregúr. – Én jól vagyok. Úgy érzem, Robby akar
neked valamit mondám.
Alighogy kiértek a szabadba, Jo felháborodva támadt a férfira.
– Kínos helyzetbe hoztál ennyi ember előtt!
– Tényleg? Azt hittem, szereted a feltűnést. Úgy táncoltál Scott Baintree-vel, mint egy
brazil utcalány.
– Hogy mersz ilyet mondani? Scott Baintree udvariasan felkért, én pedig szívesen
táncoltam vele, ennyi az egész. Nem cipelt magával, mint egy megvadult ősember!
Ilyesmit csak te engedsz meg magadnak.
Robert gúnyosan nevetett.
– Baintree ravasz, dörzsölt fickó. Hamar faképnél hagyna, drágám. Nem komolyak a
szándékai.
– Ebben különbözik tőled?
– Majd én megmutatom, milyen komoly szándékaim vannak. – A férfi villámgyorsan
magához ölelte Jót, és úgy csókolta meg, ahogy eddig még soha. A lány azt hitte, táncra
50
perdülnek felettük a csillagok. Háta a hideg kőfalhoz simult. Beszívta a virágzó

jázminbokrok kábító illatát. Boldogan fogadta az izmos férfitest közelségét, hallotta,
ahogy Robert szíve vadul ver, és odaadóan, vágyakozva nyújtotta csókra a száját.
Lépéseket hallott közeledni, majd távolodni, de nem törődött vele. Csak akkor tért vissza a
valóságba, amikor a férfi elengedte.
– Szeretlek, Jo – súgta rekedten Robert.
A lány térde reszketett.
– Miket beszélsz?
– Jól hallottad.
Gyöngyöző kacagás ütötte meg a fülüket. Néhány párocska lépett ki a teremből. Robert
megfogta a lány kezét.
– Itt nem tudunk beszélgetni. Gyere, lemegyünk a folyóhoz a kerti házba.
A kis lakot úgy elrejtették a bokrok, hogy idegen soha nem találhatta volna meg.
Robert egy pillanatra sem engedte el a lányt. Egyik kezével kinyitotta az ajtót, aztán
maguk mögött berúgta. Leeresztette a bambuszredőnyt, aztán csókokkal borította Jo haját,
szemét, keblét. Keze az estélyi ruha kivágásába siklott, és lágyan simogatta a meleg
mellbimbókat. Jo felsóhajtott, s fejét Robert vállára hajtotta.
– Beszélni akartál velem – suttogta.
– Most nem tudok beszélni. Megőrülök érted, Jo. Kérlek engedd, hogy érintselek,
csókoljalak! Hadd simítsam az arcomat a csodálatos, sima bőrödhöz!
A férfi megkereste Jo ruháján a cipzárt. A fényes, aranyszínű selyem és a vállpánt
nélküli melltartó a földre hullt. Robert a lány telt mellei közé szorította az arcát.
Jo beletúrt a férfi selymes, sötét hajába. Robert ajka rátalált a lány mellbimbójára, és
míg Jo egyre nehezebben vette a levegőt elragadtatott gyönyörében, nyelvével
körbesimogatta az érzékeny csúcsokat.
– Engedj magadhoz, Jo – könyörgött. – Szeretlek, kívánlak, szükségem van rád!
Istenem, nem is tudod, mennyire kellesz nekem!
Házasságról nem esett szó, de Jót ez most nem érdekelte. Robert a pamlagra húzta, és ő
üdvözülten, diadalittasan hallgatta, hogy zihál a férfi a vágytól. Robert letépte róla a
bugyit. A lány most már anyaszült meztelen volt.
– Érints meg – kérte rekedten Robert. – Segíts levetkőzni. Érezni akarom a bőrödet,
mindenütt!
A lány ügyetlenül matatott a nadrág övén. Robert teste fénylett a redőnyön beszűrődő
holdfényben. Jo birtokába vette a pompás, férfias testet, simogatta lapos hasát, mellének
szőrzetét, izmos combját. A férfi lihegett.
– Bárcsak látnálak! – súgta Jo.
– Majd láthatsz, drágám – ígérte felajzva a férfi. – Sokszor leszünk még így együtt.
Most meg kell elégednünk azzal, hogy csak érezzük egymást…
Szorosan átölelte a lányt. Jo sóhajtva hunyta le a szemét, s átadta magát a csókok
szédítő gyönyörének. Azt hitte, nem bírja tovább elviselni a fájóan boldog érzést. Ekkor
megszólalt Robert csipogója.
A férfi átkozódott.
– A Stevenson ikrek! Miért nem vár reggelig az az asszony! – Kikapcsolta a személyi
hívót, és előkereste a sötétben a ruháit. – Telefonálnom kell.
– Ott van az asztalon a vezeték nélküli készülék – közölte Jo. Robert már a klinikával
beszélt.
– Az első szakasz végénél tart? És az egyik gyerek farfekvéses? Tíz percen belül ott
vagyok.
Megcsókolta Jo haját.
51
– Szörnyen sajnálom. Holnap majd beszélgetünk. Tudod, sokszor gondolok arra, hogy
egy nő, akinek van egy csepp esze, nem megy férjhez szülészhez…
9. FEJEZET
Miután Robert elment, Jo felöltözött. Lerogyott egy székre, és a férfi szavain

tépelődött. Mit akart ezzel mondani?
Közeledő lépéseket hallott, majd felismerte Miranda jellegzetes hangját.
– Láttad Robertet, amikor az a nő kihurcolta magával a teremből? Érthetetlen, miért
nem rúgták még ki ezt a kis szajhát. Az egész dolog kísértetiesen emlékeztet a három
évvel ezelőtt történtekhez. Akkor is felvettek egy ilyen nőt, aki ápolónőnek adta ki magát,
és puhára főzte Irvinget. Feleségül akarta magát vetetni az öreggel, de Robby közbelépett,
mire Norris megszökött, és magával vitte Bet ékszereit. Azóta Robert nagyon vigyáz,
nehogy valami szélhámosnő megint hatalmába kerítse a nagybátyját.
– Erről nem is tudtam – jegyezte meg csodálkozva Stephen.
– Most ez a Jo vetette ki a hálóját Irvingre, de rájött, hogy az öregnek már nem sok
ideje van hátra, erre rástartolt az unokaöccsére. Szerencsére Robby nem dől be neki.
Nemrég említette nekem, hogy pénzéhesnek tartja. Persze azért szívesen elszórakozik
vele. Ilyenek vagytok, ti férfiak! Na gyere, menjünk vissza. Mindjárt kezdődik a tűzijáték.
A hangok eltávolodtak, Jo pedig magába roskadt. Alig látott a könnyeitől.
Mire a házhoz ért, a vendégek már elszéledtek. A vidámnak indult est Jo számára
mélységes szomorúsággal végződött.
Az ünnepi alkalomra szerződtetett személyzet már a poharakat szedte össze, és a
hamutartókat ürítgette. Jo Gavin Lyall-lal találkozott.
– Csakhogy előkerült, nővérke – üdvözölte megkönnyebbülve az orvos. – Nem akartam
addig elmenni, míg nem beszéltünk. Irving is kereste már.
– Nincs jól? – kérdezte szorongva a lány. Lelkiismeret-furdalást érzett, amiért ilyen
hosszú ideig nem törődött betegével.
– Nehezen lélegzik, és a gyógyszer sem sokat segít rajta. Dupla adagot írtam elő. Lehet,
hogy hamarosan vissza kell vinnünk a kórházba. Holnap reggel eljövök, és újra
megvizsgálom.
– Köszönöm, doktor úr. Most felmegyek hozzá.
Gyorsan megfésülködött a fürdőszobában. A tükörben meglátta sápadt, elkínzott arcát,
és mosolyogni Igyekezett, amikor benyitott Irving szobájába.
Az öregurat nem tudta megtévesztem. Csak egy pillantást vetett rá, máris látta rajta,
hogy valami baj van.
– Mi történt? – kérdezte gyanakodva. – Láttalak benneteket, amikor Robby megcsókolt
a teraszon. Gondolom, nem azért hurcolt a kerti lakba, hogy megmérje a vérnyomásodat.
Azt reméltem, megkéri a kezedet, de ahogy így elnézlek, úgy érzem, nem ez történt… Mi
bánt?
– Minden.
– Gyere, ülj ide mellém, aranyom. Öntsd ki a szívedet az öreg Irvingnek
– Nem lehet. Nagyon szégyellem magam – felelte a lány, de azért leült Irving ágyának
szélére.
– Ne mondd, hogy nem szereted, mert úgysem hiszem el…
– Szerettem, de ennek vége… – vallotta be reszketve Jo.
– Mi a csudát mondott neked az a bolond, amitől ennyire kiborultál? – mérgelődött az
öreg.
52
– Ő nem mondott semmit. Különben is sürgősen be kellett mennie a kórházba.

Alighogy elment, odajött Miranda a barátjával. Minden szavát hallottam bentről. Azt
mondta, Robert kapzsinak, szélhámosnak tart, és csak szórakozni akar velem.
– És te hiszel neki? – kérdezte felháborodva az öregúr.
– Miért ne hinnék? Miranda nem tudta, hogy hallom a házból, amit mond.
– Ebben te ne legyél ennyire biztos. Azok után, ami a táncparketten történt, az a nő még
akkor is kiderítette volna, hol vagy, ha történetesen Grönlandra utazol. Egész este téged
figyelt. Csak azért beszélt így, hogy téged bosszantson, és úgy látom, ez sikerült is neki.
Ne vedd a szívedre! Azt hittem, már rég tisztáztátok Robbyval, hogy az autó meg a
kirándulás Hawaiira csak tréfa volt.
– Mást is mondott Miranda – suttogta Jo. Irving lélegzete akadozott.
– Majd én megmondom, miket beszélt: Annak a vén bolond Irvingnek már egyszer
elcsavarta a fejét egy csinos nő. Az is ápolónőnek adta ki magát, de csak a pénzét akarta.
Jo hasonló cipőben jár. Irving nem kapta be a horgot, ezért Robertet igyekszik behálózni.”
Ugye, gyermekem, ilyesmiket hallottál?
Jo bánatosan bólintott.
– Akkor most már ne törd ezen azt a csinos kis fejedet. Nagyon magányos voltam Bet
halála után, és könnyen beleestem a csapdába. Robby kénytelen volt beleavatkozni.
Kidobta Norrist. Érted már, miért volt olyan gyanakvó, amikor feltűntél a színen? Én az
első perctől kezdve tudtam, hogy téged más fából faragtak, és leteszem rá a nagyesküt,
hogy most már Robbynak is ez a véleménye. Ne búsulj, kislányom! Majd én mindent
rendbe hozok!
Jo – mint mindig – reggel hatkor ébredt, pedig későn jutott ágyba. Gyorsan felöltözött,
és Irvinghez indult. Robert szobájának ajtaja nyitva állt. A lány szíve megdobbant. Talán
Irving mégis csodát tett, és minden rendbe jön? Belépett az öregúr hálószobájába, s rögtön
látta: Irving nincs olyan állapotban, hogy bármit is rendbe hozzon. Öreg barátja kínlódva
kapkodott levegő után.
Valamennyire használt a gyógyszer, amit Jo Irving nyelve alá csúsztatott. A lány
megfürdette betegét, és reggelit vitt neki. Az öregúr ekkor már sokkal jobban volt. Jo
magára hagyhatta az újságjával addig, míg ő is megreggelizik.
Tíz óra után Robert megjelent a reggeliző asztalnál. Kényelmes kordbársony nadrágot
és dzsekit viselt. Jo visszafojtott lélegzettel kereste a férfi arcán a megvetés jelét, de
Robert csak mosolygott és megpuszilta.
– Valami baj van? – kérdezte, mert megérezte a feszültséget.
– Semmi.
A férfi Jo vállára tette a kezét, és belecsókolt a nyakába.
A lány nem mozdult. Szélhámosnak, pénzsóvárnak tart, gondolta.
– Kérlek, most ne…? – mondta tompán.
– Szóval mégis van valami baj – állapította meg Robert. Székét a lány mellé húzta,
leült, és kezét Jo térdére tette. A lány összerezzent. Egész teste lángra lobbant a vágytól,
ugyanakkor kételyek gyötörték.
– Megbántad, ami a kerti házban történt? – kérdezte a férfi.
– Nem.
– Hát akkor? Ideges vagy. Ne is tagadd. Mondd meg végre, mi bánt.
– Hogy ment a szülés? – próbált Jo témát váltani.
– Simán. Csak az egyik gyerekhez kellett fogó. Mindketten háromkilósak és
egészségesek. Az anyjuk boldog.
Kopogtak az ajtón. Alacsony, őszülő hajú, csíkos öltönyös férfi lépett be.
– Jó reggelt, Challender doktor! Nem tudom, emlékszik-e rám. Reynolds vagyok. Frank
Reynolds, a nagybátyja egyik ügyvédje. Ma reggelre ide rendelt, mert sürgősen változtatni
53
akar a végrendeletén. Arra kéri önöket, a reggeli után fáradjanak a dolgozószobájába. Úgy
tudom, másképp kívánja felosztani a vagyonát. Ezt szeretné önökkel megbeszélni.
Mr. Reynolds távozott. Robert és Jo döbbenten néztek egymásra.
– Te tudtál erről? – kérdezte a férfi.
– Halvány fogalmam sem volt róla. – Jónak hirtelen eszébe jutott Irving ígérete, hogy
mindent rendbe hoz. Talán ezzel függ össze az új végrendelet?
Robert felhörpintette a kávéját.
– Legjobb lesz, ha most rögtön odamegyünk.
Irving a dolgozószobájában, a hatalmas mahagóni íróasztalnál ült. Nehezen, zihálva
lélegzett, arcáról mégis határozottság, elszántság tükröződött. Mr. Reynolds már nem volt
sehol.
– Foglaljatok helyet – intett Jónak és Robertnek. – Biztosan meglepő lesz számotokra,
amit mondok, de nincs értelme kerülgetni a forró kását. Rövid leszek. Robert, szeretném,
ha feleségül vennéd Jót.
Síri csend borult rájuk. Jo füle úgy zúgott, mintha földrengés közeledne. A természeti
csapás be is következett.
Robert vészesen nyugodt maradt. Higgadtan szólalt meg:
– Szóval ezt akarod – nézett a nagybátyja szemébe.
Az öreg állta a tekintetét.
– Igen.
– Arra nem is gondoltál, hogy esetleg én magam akarok feleséget választani? –
kérdezte az unokaöccse jéghidegen.
Irving elgondolkozva dörzsölgette az állát.
– De igen, erre is gondoltam. Véleményem szerint azonban eddig nem választottál
szerencsésen. Már vagy három éve tűröd, hogy Miranda játsszon veled. Bolondot csinál
belőled, és te nem látsz át a ravaszkodásán. Itt ez a kedves, szép lány, akit az isten is neked
teremtett, és te olyan átkozottul korlátolt vagy, hogy erre magadtól nem jössz rá.
Gondoltam, segítek neked egy kicsit.
– Hát ide figyelj, Irving! Szeretlek és tisztellek, de nem tűröm, hogy beleüsd az orrodat
a magánéletembe. Akkor nősülök, amikor akarok, és ne te jelöld ki, kit vegyek el!
Az öreg összekulcsolta kezeit, és a mennyezetet bámulta.
– Tudod, Robby – mondta csevegő hangon –, nagyon hasonlít ez a beszélgetés egy
három évvel ezelőttihez. Akkor is itt ültünk ebben a szobában, és akkor én kértem ki
magamnak, hogy beleszólj az életembe. Azóta már hálás vagyok neked, hogy kirúgtad
Norrist. Helyesen cselekedtél, amikor felvilágosítottál, miféle nő. Azzal hálálom meg
neked, amit tettél, hogy most én avatkozom a te dolgodba.
– Köszönöm, de nem kérek a háládból, Irving. Miért olyan sürgős neked, hogy
megnősüljek?
– Mert már nem élek sokáig, fiam, és szeretnélek a házasság révében látni, mielőtt
meghalok. Tudom, hogy tapintatosabban is közölhettem volna a kívánságomat, de sosem
voltam valami jó diplomata. Nem tudok taktikázni. Egyébként nem fogjátok megbánni…
– Mit akarsz ezzel mondám? – kérdezte Robert. Irving most olyan képet vágott, mint
egy jóságos Télapó.
– Azon a napon, amikor kimondjátok a boldogító igent, félmillió dollárt kaptok
fejenként készpénzben.
Jo megpróbált felállni, de a lába felmondta a szolgálatot. Sóhajtva roskadt vissza a
fotelba. Félmillió dollár! Irvingnek ez nem nagy összeg, de Robert ennyi pénzből
nyithatna egy jól felszerelt szülészeti magánklinikát.
Persze elég bolond az öreg, ha azt hiszi, az öccse bekapja a csalit. Jo ismerte már
annyira Robertet, hogy tudta: ettől az ajánlattól csak még jobban dühbe gurul.
54
A lánynak igaza volt. Robert felpattant, öklével az íróasztalra csapott, és ordított:

– Azt hiszed, mindenkit meg lehet vásárolni? Ezt azért nem feltételeztem rólad, Irving
Challender! Úgy látszik, még mindig nem ismerlek eléggé. Tudod, mi vagy te? Egy
konok, hatalomra törő vén bolond, aki azt hiszi, mindenbe beleszólhat, mert gazdag.
Kérlek, ezentúl tartsd távol magad a magánügyeimtől!
Irving szinte összezsugorodott a durva kirohanástól. Jo a karjánál fogva ráncigálta el
Robertet az íróasztaltól.
– Ne kiabálj Irvinggel!
A férfi haragja most Jóra zúdult.
– Te aztán hallgass! Gondolom, te ültetted a bolhát Irving fülébe. Mirandának igaza
volt: megmondta, hogy csak a vagyonomra áhítozol. Én meg, amilyen ostoba voltam, azt
hittem, szeretsz. Most már tudom, mekkorát tévedtem. A nagybátyám pénzére
kacsintgatsz.
– Ez már mindennek a teteje! – kiáltotta Jo. – Soha nem érdekelt a pénzed. Nem értem,
miért vagy felháborodva azon, hogy Irving meg akar vásárolni. Te sem vagy különb nála.
Amikor először találkoztunk, egy marék pénzzel akartál kifizetni.
Robert nevetett.
– Na és? Nem volt elég?
A lány úgy érezte magát, mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel.
– Szégyelld magad!
Irving ekkor hirtelen felsóhajtott, a szívéhez kapott, és az asztalra borult.
Robert odarohant hozzá. Jo felkapta a telefonkagylót. Az öregúr élettelen bábuként ült a
székében, de Robert válla felett rákacsintott a lányra.
– Mi lesz már? Miért nem hívod a mentőket? – üvöltötte Robert. – Téged nem érdekel,
mi lesz vele?
Jo nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Visszaült a fotelba. A szíve még mindig majd
kiugrott a helyéről, annyira megijesztette Irving megjátszott szívrohama.
– Ne izgasd magad, Robert. Csak színészkedik. Nem sikerült téged pénzzel
megvesztegetni, ezért most így próbálkozik.
Robert figyelmesen vizsgálgatta Irving arcát.
– Igaz ez? – támadt a nagybátyjára. Az öreg kinyitotta a szemét.
– Már sokkal jobban vagyok…
– Akkor én most magatokra hagylak titeket. Csináljátok meg az új végrendeletet, és
osszátok fel a vagyont kedvetek szerint – vetette oda haragosan Robert. – Megyek,
lefekszem egy kicsit. Alig aludtam valamit az éjjel.
Bevágta maga mögött az ajtót. A képek megremegtek a falon.
Irving aggódva kérdezte Jót:

– Nagyon tapintatlan voltam, aranyom?
– Ó, Irving! – sóhajtotta a lány. – Akár egy elefánt a porcelánboltban.
– Ne bánkódj, Jo! Meglátod, észhez tér. Csak ne lenne olyan konok! Nem is tudom,
kitől örökölte… Hamar be fogja látni, mekkorát tévedett, amikor megvádolt téged.
Remélem, ezt te is tudod.
Jo egyáltalán nem volt ebben biztos, de Irving olyan bűntudatosan nézett rá, hogy nem
volt szíve ellentmondani.
– Hát persze – felelte minden meggyőződés nélkül.
– Akkor ugye velem maradsz, kislányom?
A lány nem válaszolhatott, mert megcsörrent a telefon. Irving felvette a kagylót.
55
– Micsoda? Az öreg Clarrie? Hihetetlen! És mekkorát? Akár a mesében! A Cutler’s

Springs felé vezető úton? A területre természetesen csak ő tarthat igényt. Örülök a
szerencséjének. Hát persze hogy az első repülőjárattal odamegyek! Erre mérget vehet. Hat
lóval sem tudnának visszatartani. Halló, ne tegye le! Mondja meg az öreg Clarrie-nek én
akarom fizetni az első korsó sört!
Irving ráncos arca ragyogott, amikor letette a kagylót.
– Hát ez csodálatos! Ted Flsherrel, a Rainbow End-1 aranybecsüssel beszéltem. Clarrie
strucctojás nagyságú aranyrögöt talált Cutler’s Springs közelében. Ki hitte volna!
Ragaszkodik hozzá, hogy odautazzak megnézni, tényleg valódi-e, és hogy segítsek
elintézni a kutatáshoz az engedélyt. Ne vesztegessük az időt! Sürgősen szükségem van egy
külön repülőgépre, egy ügyvédre, aki ért a bérleti szerződésekhez, meg egy dzsipre a
repülőtéren…
– Irving, ezt nem gondolhatja komolyan! Nem kockáztathat meg egy repülőutat.
Az öreg nem hagyta magát eltérítem a szándékától.
– Ne aggódj értem, kicsim. – Vidáman nyúlt újra a telefonhoz. – Gavin Lyall félóra
múlva itt lesz. Neki talán elhiszed, hogy utazhatok.
Két órakor mindhárman a Piper Navajo fedélzetén ültek. Jo már előre félt ettől az
utazástól. Tudta, hogy Robert ugyanolyan megvetően fog vele bánni, mint amikor először
repültek Rainbow Endre.
Irvinget már a repülőtérre való autózás is láthatóan megviselte. Jo egyre jobban
aggódott érte, mert látta, hogy szuszogva kapkod levegő után. Csoda lesz, ha túléli ezt az
utazást, gondolta. Robert a homlokát ráncolva figyelte nagybátyját. Az öregember fáradtan
nyitotta ki a szemét.
– Nem indulhatunk el, amíg nincs itt az ügyvéd.
Ebben a pillanatban érkezett meg Miranda Sinclair. Úgy öltözött erre az alkalomra is,
mintha egyenesen egy divatlapból vágták volna ki. Testre szabott, drága anyagból készült
kosztümöt viselt fényes selyemblúzzal és olasz cipővel. Diplomatatáskája egy egész
vagyonba kerülhetett.
– Elnézést a késésért – szabadkozott bájosan mosolyogva. – Tíz perccel ezelőtt még a
bíróságon voltam.
– Az istenért, csak nem maga jön velünk? – morogta Irving, és undorral az égnek
emelte tekintetét.
Miranda odalépett a hordágy mellett guggoló Roberthez, és megcsókolta az arcát.
Kedvesen összeborzolta a férfi fekete haját.
– örülök, hogy látlak, Robby!
Robert viszonozta a nő mosolyát. Irving elhúzta a száját.
– Ne felejtsd el, fiam: nem mind arany, ami fénylik!
Miranda arcára ráfagyott a mosoly.
– Miket beszél? Úgy látszik, van egy kis agyér-elmeszesedése.
Robert nem válaszolt. Elkomorodott és összeszorította a száját.
A Rainbow End-i repülőtéren Ted Fisher várta őket. Jo előre gondoskodott tolószékről,
hogy Irvingnek az autóig se kelljen gyalogolnia. Ted az öreget egy viharvert, poros
terepjáróhoz gurította.
Miranda felháborodva tiltakozott:
– Nem tudtak valami rendesebb járgányt keríteni? Irving beteg. Nem utazhat ilyen
csotrogányon.
Robert leintette szíve hölgyét:
– Nem megyünk messzire. Csak néhány kilométernyire van az aranybecsüs hivatala.
Ted gondterhelt képpel tolta hátra széles karimájú kalapját.
56
– Nem ott van az aranyrög. Épp ezért rendeltem dzsipet…

– Akkor hova megyünk? – kérdezte csodálkozva Robert.
– Clarrie Cutler’s Springs-i táborhelyére. Mindnyájan jól tudjuk, milyen a vén
gazfickó. A senki földjén fedezte fel az aranytelért, és attól fél, az öszvére nem bírja ki az
utat a városig. Különben sem mer elmozdulni onnan, nehogy valaki átejtse a területigény
bejelentésénél. Megállított egy arra járó autót, és megkérte a vezetőt, hozza el nekem ezt a
levelet. Így tudtam meg, hogy aranyat talált. – Ted egy gyűrött, mocskos, ákombákom
betűkkel telefirkált cédulát halászott elő a nadrágzsebéből. – Azt írja, hívjam fel Irving
Challendert, és mondjam el neki, mi történt. Senki másban nem bízik. Ragaszkodik hozzá,
hogy vigyem a táborhelyére.
– Honnan tudja, hogy amit talált, az tényleg arany? – támadt Tedre Miranda. – Hiszen
szakértő még nem is látta azt a rögöt. Lehet, hogy csak vaspirit vagy ilyesmi…
Irving felháborodva mordult rá:
– Még hogy vaspirit! Clarrie több aranyat látott életében, mint akármelyik hivatásos
becsüs! Ha ő azt állítja, aranyat talált, akkor mérget vehet rá, hogy az valóban arany.
Elindulunk már végre, vagy egész nap itt rostokolunk?
– Elég erősnek érzed magad erre a hosszú utazásra a göröngyös terepen? – aggódott
Robert.
– Hát persze. De szeretném, ha te és Jo ülnétek mellettem a hátsó ülésen. Hátha rosszul
leszek útközben.
Miranda tehát nem ülhet Robert mellett, örvendezett Jo. Beszállták a terepjáróba, és
elindultak. A kék ég forró kupolaként borult a vörös pusztaság fölé.
10. FEJEZET
Megérkeztek utazásuk céljához, Clarrie sátrához. Robert, Irving, Ted és a két nő

kiszállt a kocsiból. Az ócska, foltozott sátortól néhány méternyire a vörös homokon jókora
kőhalom tornyosult. A tetején ott ült a bozontos szakállú Clarrie, térdén egy puskával.
– Szervusz, komám! – nyújtotta kezét boldogan öreg barátjának Irving. – Hallom, végre
megtaláltad, amit egy életen át kerestél.
Clarrie ráncos arca ragyogott.
– Az ám, barátom! – Sorra kezet rázott mindenkivel, aztán elővett a hátizsákjából egy
rongyokba csavart, két férfiököl nagyságú sárga rögöt. – Ide nézz! Ehhez mit szólsz,
Irving? – kérdezte izgatottan.
Az öreg Challender leült, elővett a nadrágzsebéből egy nagyítólencsét és a jobb
szeméhez csíptette. Alaposan megvizsgálta az ormótlan rögöt. Mindenki némán,
visszafojtott lélegzettel várta az ítéletét.
Irving ünnepélyesen jelentette ki:
– Te aztán megfogtad az isten lábát, Clarrie!
– Juhé! – ujjongott fel Clarrie. A két öregember összeölelkezett. Egymás vállát
veregették, és jódliztak örömükben, ami Irvingnek kissé nehezére esett. Minduntalan
verejtékező homlokát törölgette.
Miranda közelebb lépett, hogy szemügyre vehesse az aranyat, de amikor utána nyúlt,
Clarrie ráfogta a puskáját.
– Semmi kifogásom a személye ellen, kisasszony, de az aranyrögömet Irvingen kívül
senki nem érintheti meg.
A kutatás engedélyeztetése körüli vita alatt Jo félrevonult Clemmie-hez, az öszvérhez,
„akit” gazdája egy nagy, árnyas fához kötött. Elővett egy almát, zsebkésével felszeletelte,
és szeretettel etetni kezdte az állatot.
Egyszer csak megjelent mellettük Robert.
57
– Épp arra gondoltam, milyen jót mulattunk, amikor utoljára itt jártunk… – jegyezte
meg a lány.
– Nekem is ez jutott eszembe. Ide figyelj, Jo…
A vita hirtelen hangosabbá vált. Irving haragosan Mirandára förmedt:
– Nem! Erről szó sem lehet! Értse már meg végre, hogy itt az ügyvéd csak Clarrie
érdekét szolgálhatja. Ne nekem akarjon hasznot kiravaszkodni! Hogy jut eszébe ekkora
aljasság?
Robert odasietett a csoporthoz. Irving és Miranda úgy álltak szemben egymással, mint
két harci kakas a viadalon. Az öreg egész testében reszketett, és a nő legalább olyan
feldúlt volt, mint Irving. Jo látta, amint Robert a vállánál fogva maga felé fordítja
Mirandát. A lánynak szertefoszlott minden maradék reménye. Most már tudta: Robertnek
ez a nő még a nagybátyjánál is fontosabb.
Szomorúan a dzsiphez ballagott és beült. Veszekedjenek csak, gondolta. Semmi közöm
hozzájuk.
Néhány perc múlva azonban Irving és Clarrie lépett a kocsihoz. A lány letekerte az
ablakot.
– Mi történt?
– Clarrie meg én szeretnénk téged megkérni valamire – szólt hangosan Irving, hogy a
többiek is hallják. – Tudjuk, benned megbízhatunk.
– Miben segíthetek?
Az öreg odanyújtotta a lánynak a rongyokba tekert aranyrögöt.
– Vidd ezt el Rainbow Endre, és tedd a páncélszekrényembe. Ott biztonságban lesz a
hét végén. Hétfőn aztán majd megméretjük és elemeztetjük. Megtennéd nekünk ezt a nagy
szívességet, kedvesem?
Jo zavartan nézett a tábor felé. Robert és Miranda egy fa árnyékában álltak, és
elmélyülten beszélgettek. A lány megértette Irving szándékát. Az öreg így akarja tudtára
adni unokaöccsének, hogy őt, Jót becsületesnek tartja. Rábízza a milliókat érő aranyrögöt,
hogy mindenki előtt világossá tegye, száz százalékig megbízik benne. Ha a lány valóban
haszonleső lenne, meglépne az arannyal.
Robertet szemmel láthatóan nem érdekelte az egész dolog. Még mindig Miranda karját
fogta, és úgy beszélt hozzá, mintha a többiek ott sem lennének.
– Természetesen elintézem, amit kér, Irving. Nem jönnek velem vissza a városba?
– Nem – felelte az öreg. – Menj csak egyedül. Figyelj! Erre a cédulára felírtam a titkos
számokat, hogy ki tudd nyitni a páncélszekrény ajtaját. Ahogy betetted a rögöt, azonnal
égesd el ezt a papírt. Mi itt maradunk. Körülnézünk, hátha van még itt valahol arany. Ha
végeztél, gyere vissza.
– Rendben van. És maga, Clarrie, egyetért Irvinggel? – kérdezte kíváncsian Jo.
– Hát persze. Clemmie meg én tűzbe tesszük érted a kezünket.
A lánynak jólesett a két öreg szeretete és feltétlen bizalma. De jó lenne, ha Robert is
így szeretne és bízna bennem, tűnődött, miközben a város felé hajtott a terepjáróval.
Mennyi bánatot és boldogságot éltem már meg vele! A fiatal bányász kimentése – aki
egyébként azóta már otthon van a családjával és nemsokára dolgozni is tud –, a halva
született kisbaba tragédiája. Veszekedések és vidám, önfeledt vitorlázások, beszélgetések s
végül a szenvedélyes ölelkezés a kerti lakban, tegnap este…
Jo lemondóan sóhajtott. Robertre és Mirandára gondolt, amint a fa alatt állnak, és csak
egymásra figyelnek. Már nem volt számára kétséges, melyiküket választja a férfi. Szíve
nyilvánvalóan a mutatós, sikeres, céltudatos ügyvédnőé.
Még a sötétség beállta előtt ért a Rainbow End-i villához. Egyenesen a
páncélszekrényhez sietett. A középső polcon százdolláros bankjegykötegek hevertek. Egy
58
egész vagyon, gondolta. Ha olyan lennék, amilyennek Robert hisz, most kihasználhatnám
a soha vissza nem térő alkalmat.
Berakta az aranyrögöt, gondosan bezárta a páncélszekrényt, aztán elégette a cédulát a
nappali kandallójában.
Céltalanul, elkeseredetten lézengett a házban. Mennyi emlék fűz ezekhez a szobákhoz!
Hányszor szolgáltam fel az ebédet, a vacsorát itt a konyhában Robertnek! Azért sem
fakadok sírva - mondogatta.
Elszántan feltárcsázta a repülőtér telefonszámát, és foglalt egy helyet a hat órakor
Perthbe induló gépre.
Maradt még annyi ideje, hogy főzzön magának egy csésze kávét. Már csak egy teendő
várt rá: gondoskodni kell róla, hogy valaki elhozza a többieket a táborból.
A kávé illata betöltötte a konyhát. Jo egy autót hallott megállni a ház előtt. Szíve
hevesen kezdett dobogni, és az ablakhoz szaladt megnézni, ki érkezett. Persze nem Robert
szállt ki a kocsiból. Egy khakiszínű rövidnadrágot és ugyanolyan inget viselő férfit
pillantott meg, aki nyilván jól ismerte itt a járást, mert a hátsó ajtón kopogott be.
A lány kelletlenül nyitott ajtót. Az ismeretlen férfi kalapja karimájához emelte a kezét.
– Jó napot, kisasszony! Nem akartam a főbejárat felől jönni, mert csupa sár a csizmám.
Dave Fisher vagyok, Ted bátyja. Csak azt szeretném megkérdezni, visszaérkezett-e az
öcsém. Tudom, hogy önökkel ment Cutler’s Springsbe.
– Sajnálom, de Ted kint maradt Clarrie Brownnál. Segíthetek valamiben?
– Nem hiszem, hacsak nem tud kölcsönadni egy puskát. Vadászni indulok, és ilyenkor
Ted fegyverét szoktam elkérni. Most már legalább tudom, hol keressem. Köszönöm, és
elnézést a zavarásért.
Dave már indult volna, de Jo visszatartotta.
– Megtenne egy szívességet? Nekem kellene visszamennem Tedért és a többiekért, de
szeretném elérni a perthi gépet. Visszahozná őket a városba?
– Nagyon szívesen. Ha kedve van, tartson velem. Leteszem a repülőtérnél.
– Az nagyon jó lesz. – A lány megörült az ajánlatnak – Jöjjön be néhány percre.
Mindjárt indulhatunk, csak hozom a táskámat. Megkínálhatom egy kávéval?
– Köszönöm, kérek – felelte Dávid. – Egyébként ha igaz, amit hallottam, ma este nagy
ivászat lesz a városban.
– Mit hallott?
– Magának is tudnia kell róla, ha onnan jött. Arra az óriási arany-rögre gondolok amit
Clarrie talált. Mindenki erről beszél. Kár, hogy elutazik, kisasszony. Ha jól sejtem, ma
mindnyájan alaposan kirúgunk a hámból.
– Sajnos nekem mindenképpen el kell utaznom. – Jo elképzelte Irvinget, Clarrie-t és
Robertet, amint pezsgőt bontanak és mulatnak. Természetesen Miranda is velük ünnepel.
– Muszáj elutaznom – ismételte fájó szívvel.
Türelmetlenül várta, hogy beszállhasson a gépbe, amely örökre elviszi Roberttől.

Szeretett volna észrevétlenül meghúzódni a váróterem sarkában és a jövőjén gondolkozni.
Csakhogy a kisváros lakói mind ismerték, és percenként megszólította valaki. Orvosi
tanácsokat kértek, és érdeklődtek, hogy érzi magát Challender doktorral Perthben.
Kiderült, hogy a Rainbow End-iek szerelmespárnak nézik kettejüket.
Alacsony, szőke, bajuszos férfi lépett hozzá.
– Elnézést, nővérke. Eddig még nem volt szerencsém bemutatkozni. Terry Jackson
vagyok. A feleségem, Beth egy hónapja járt önnél a fiammal. Emlékszik rá? Baj volt a
gyerek fülével.
59
– És most hogy van a fiú? – érdeklődött Jo.

– Valóban meg kellett operálni. Ezért vagyok itt. Most érkezik a feleségemmel
Perthből. Végtelenül hálás vagyok magának, amiért azonnal rájött, miért változott meg
annyira Geoffrey.
A lány elmosolyodott.
– Mi van Bethszel? Megszületett már a baba?
Mr. Jackson elkomorult.
– Még csak a nyolcadik hónapban van. Alig várom, hogy lássam. Remélem, nem ártott
meg neki az utazás. Tegnap beszéltem vele telefonon, és azt mondta, fájdalmai vannak.
Mit gondol, ez rosszat jelent?
– Nem hiszem. Inkább csak kellemetlen. Vannak kismamák, akiknél a szülés előtt egy
hónappal álszülőfájások jelentkeznek. Meg tudom érteni, hogy már nagyon várja.
Jo tekintetét egy érkező repülőgép piros-zöld fényei vonták a váróterem ablaka felé.
Kiitta a narancslevét, és a táskája után nyúlt. Ebben a pillanatban megreccsent a
hangosbemondó.
– Hölgyeim és uraim! Kérem a figyelmüket! Ha van önök között orvos vagy ápolónő,
fáradjon az igazgatói irodába. Sürgősen segítségre van szükség!
Jo bekopogott a repülőtér igazgatójának ajtaján. Patrick Jennings megkönnyebbülten
lélegzett fel, amikor meglátta.
– örülök, hogy itt van, Jo Webster – üdvözölte a lányt. – Éppen maga kell ide! Ugye ön
bábáskodott Janet Crabtree koraszülésénél?
– Igen, de sajnos a babát nem tudtuk megmentem…
Patrick Jennings szomorúan bólintott.
– Hasonló esetről van szó. Egy asszonynak elfolyt a magzatvize a Permből érkező
gépen. Már kihívtuk a mentőket. Kérem, fáradjon a fedélzetre, és segítsen a mentőautóba
való átszállításnál.
– Ugye Beth Jackson az illető?
Mr. Jennings az íróasztalán heverő cédulára pillantott.
– Igen, ez a neve…
Jo magához vett néhány szükséges holmit: tiszta törülközőket, fertőtlenítőszert és egy
habszivacs matracot. Még arra is maradt ideje, hogy megnyugtassa Terry Jacksont.
Amikor a gép leszállt, a mentőautó még nem volt sehol. A repülőtér nem a
legalkalmasabb hely egy újszülött fogadására, gondolta Jo aggódva.
Mr. Jennings intézkedett, hogy a lány rögtön felmehessen a fedélzetre, amint a lépcsőt
a géphez tolják. Az utasokat a hátsó kijárathoz terelték.
Mrs. Jackson felhúzott térdekkel, nyöszörögve feküdt az utastér elején az ággyá
átalakított ülésen. Útközben takarót feszítettek mögé, hogy megkíméljék a bámész
pillantásoktól.
Jo az asszony vállára tette a kezét.
– Hogy érzi magát, Beth?
– Pocsékul – nyögte összeszorított fogakkal a fiatalasszony.
– Legyen türelmes. Most megtapogatom a hasát.
Beth Jackson, még mielőtt a lány hozzáért volna, visszatartotta lélegzetét, és
megpróbált kiegyenesedni.
– Várjon! Feküdjön vissza! Előbb meg kell vizsgálnom a gyerek fekvését.
Jo megállapította, hogy a baba perceken belül világra jön. A fájások egyre gyakoribbak
lettek, és már látszott a gyerek feje. A lány vágyakozva gondolt egy jól felszerelt
szülőszobára. Legalább Robert lenne itt! De így kénytelen lesz egyedül megbirkózni a
feladattal.
Nagy nehezen Beth alá erőltette a matracot és néhány törülközőt.
60
Az asszony megint felnyögött.

– Jaj! Nővérke, segítsen! Nagyon fáj…
Jo a szeme sarkából látta, hogy valaki közeledik az ülések közötti folyosón. Odafordult
és Jenningset pillantotta meg.
– Itt a hordágy. Átszállítsuk őt a mentőkocsiba? – kérdezte az igazgató.
– Már késő. Itt kell világra segítenem a gyereket. Küldjön tiszta babaholmit.
Jo Beth mellé kuporodott, és utasította, hogyan lélegezzen. Gyorsan közeledő lépéseket
hallott. Azt hitte, a mentősök érkeztek meg, és felállt.
– Csakhogy itt vannak! Mindjárt meglesz a baba. Hoztak mindent, ami kell? Ó…!
Robert Challender állt mögötte. Magas alakja betöltötte az ajtót. A lány úgy érezte,
meggyullad a férfi perzselő pillantásától.
Visszaguggolt és újra az asszonynak meg a születendő gyermeknek szentelte minden
figyelmét.
– Mindjárt itt lesznek a mentősök. Engedj oda, megnézem, mi a helyzet – mondta az
orvos.
Abban a pillanatban, amikor az ápolók beléptek az ajtón, Beth Jackson élesen
felsikoltott. Kékes színű kis lény siklott Robert kezébe. Néhány másodperc csend után a
baba hangosan felsírt.
– Erős tüdeje van a fiának, Mrs. Jackson – nevetett Robert. – Mindjárt a karjába veheti.
Jo homályosan látta, amint az orvos a méhlepénnyel és a köldökzsinórral bajlódik. A
lány törülközőkkel megtisztította az apróságot, és bebugyolálta egy takaróba. A csecsemő
tágra nyitotta a szemét, s felháborodott sivalkodással adta tudtukra, hogy csiklandozza a
takaró.
– Gratulálok, Beth! – Jo az anya karjába tette a kis csomagot. –Gyönyörű fia született.
Ahhoz képest, hogy négy héttel előbb jött, nem is kicsi. Háromkilósnak nézem…
Beth fiának ráncos arcocskáját, apró kezét nézte. Szeméből könnyek peregtek.
– Istenem, de boldog vagyok! Már azt hittem, elveszítem. Hogyan köszönjem meg
maguknak?
– Mi örülünk neki a legjobban – vigyorgott Robert. – Igaz, Jo?
A lányt magával ragadta a lelkes, boldog hangulat. Még soha nem érezte magát ilyen
közel Roberthez, mint most, amikor együtt üdvözölhették a kis jövevényt. A baba ép volt,
és egészséges, az anya jól érezte magát. Minden jó, hajó a vége!
Csak akkor tért vissza a valóságba, amikor az asszonyt gyermekével meg az időközben
odaérkezett apával együtt elszállították. Zavartan állt a repülőgép előtt a magas,
kiismerhetetlen férfival. Mögöttük a leszállópálya fényei ragyogtak, felettük hunyorogtak
a csillagok. Hűvös szél támadt, s faleveleket sodort a lábuk elé. Robert és Jo mindezt észre
sem vették.
Sokáig hallgattak. Végül Robert megkérdezte:
– Valóban el akartál utazni?
Mély, meleg hangja vágyakozást ébresztett a lányban, Jo azonban határozott maradt.
Gondolj arra, hogy bánt veled ma reggel, és miket mondott rólad! – intette magát. S azt se
felejtsd el: Mirandát szereti.
– Csodálkozol? – kérdezte hűvösen. – Mit vársz egy pénzsóvár nőtől, akinek átláttak a
fortélyain? Tudhatnád, mit fogok most csinálni: keresek egy másik megkopasztani való
gazdag embert.
– Hagyd abba! – szólt rá a férfi. – Te is tudod, hogy megváltozott rólad a véleményem.
Reggel dühös voltam, és ostobaságokat beszéltem. Tényleg azt hiszed, hogy még mindig
haszonlesőnek tartalak?
– Hát persze. Meggyanúsítottál, hogy én beszéltem rá Irvinget, házasítson össze veled.
Azt hiszed, az örökségedre pályázom.
61
Robert kétségbeesetten felsóhajtott.

– Én marha, tényleg ezt mondtam, pedig már akkor is tudtam, hogy ez képtelenség. Te
sosem tennél ilyet. Nem az a fajta vagy…
– Ezt csak most mondod – feleselt Jo. – Azért, mert nem szöktem meg az aranyröggel.
Miért nem bíztál meg bennem már előbb is, úgy, mint Clarrie és Irving?
Robert elképedve kérdezte:
– Miről beszélsz tulajdonképpen?
– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! Irving külön a te tiszteletedre rendezte azt a kis
színjátékot Clarrie táborában. Ideadta nekem az aranyrögöt, és megkért, tegyem a
páncélszekrényébe. Neked akarta bebizonyítani, hogy becsületes vagyok. Tudd meg,
fütyülök az olyan férfira, akit csak így lehet meggyőzni a megbízhatóságomról.
Robert átkarolta a lány derekát, és haragtól könnyes szemébe nézett.
– Esküszöm, hogy nem tudok semmit az aranyrögről meg Irving páncélszekrényéről.
Mirandával beszéltem, te meg beültél a dzsipbe és elviharzottál. Utánad rohantam és
ordítottam, ahogy a torkomon kifért, de te vagy nem hallottál, vagy süketnek tettetted
magad. Sokáig szaladtam, míg végre jött egy kocsi, és behozott a városba. Átkutattam az
egész házat. Attól féltem, Perthbe akarsz repülni. Ezért jöttem ki a repülőtérre.
A férfi olyan szenvedélyesen nézett Jóra, hogy az egészen elgyengült, de aztán gyorsan
emlékeztette magát arra a jelenetre, amikor Robert Mirandával édelgett a fa alatt.
– Megható – vetette oda gúnyosan, és lefejtette magáról Robert karját. – A tényeken
azonban mindez mit sem változtat. Ha erkölcsi bizonyítványra lesz szükségem, hozzád
fogok fordulni. Most megnézem, mikor indul a következő járat. Búcsúzom öntől,
Challender doktor, a soha-viszont-nem-látásra!
Jo elindult a jegypénztár felé. Robert utána futott, és elállta az útját.
Újra átölelte, s olyan forrón csókolta, hogy a lányt tetőtől talpig elöntötte avagy. Egy
pillanatig szédülten, vakmerően viszonozta a csókot. Szerette, kívánta a férfit, ugyanakkor
úgy haragudott rá, mint még soha senkire. Kibontakozott az ölelésből, hogy folytassa útját.
Robert elkapta a karját, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Nem állnál meg egy pillanatra? Csak addig, míg megkérdezem: akarsz a feleségem
lenni?
Jo nagyot nyelt. A torka kiszáradt.
– Mit mondtál?
– Jól hallottad. Mit gondolsz, mire megy ki a játék? Már tegnap éjjel meg akartam kérni
a kezedet. De ahányszor csak rászánom magam, mindig éppen akkor kívánkozik világra
egy gyerek, és elpackázza nekem az ünnepélyes pillanatot.
A lány szédült. Úgy érezte, mozog alatta a föld.
– Ma reggel kijelentetted, hogy nem veszel el… – dadogta.
– Nem is, ha csőre töltött pisztollyal kényszerítenek. Irving ne zsaroljon engem.
Emlékezz csak, mit mondtam: magam akarok feleséget választani.
– És nem Mirandára gondoltál? – suttogta Jo.
Robert megsimogatta a lány nyakát. Magához húzta Jót. Olyan közel voltak
egymáshoz, hogy a lány fürtjei Robert ajkát érintették.
– Nem. Miranda a múlté. Felejtsd el, szívem.
– Akkor miért fogtad a kezét, és miről beszélgettél vele a fa alatt Clarrie táborában?
– Először is nem a kezét fogtam, hanem a karját, és nem azért, mert szeretem. Meg
kellett mondanom neki, mi a véleményem róla. Önző módon, gonoszul viselkedett.
Megpróbálta kisemmizni Clarrie-t. Szemrehányást tettem neki azért is, amiért minduntalan
megalázott. Úgy kezelt, mint egy hiszékeny, zöldfülű gyereket.
Jo meg sem tudott szólalni. Megdöbbenve meredt a férfira, aki így folytatta:
62
– Igaz, hogy Irving tapintatlan volt, de egy dologban igazat mondott: nem mind arany,
ami fénylik. Most már tudom, hogy Miranda csak csillog, de nem ér semmit. Te vagy az
igazi. Benned nyoma sincs az álnokságnak, ravaszkodásnak, drágám. El sem tudom
mondani, mennyire szeretlek.
A lány most már nem védekezett. Megrészegülten ölelték egymást.
– Még nem válaszoltál. Hozzám jössz feleségül? Igen vagy nem? – türelmetlenkedett
Robert.
Jo beletúrt a férfi dús, fekete hajába.
– Egy feltétellel – válaszolta mosolyogva.
– Halljuk!
– Ha veszel nekem egy autót, és elviszel nyaralni Hawaiira.
Robert boldogan nevetett.
– Lehet róla szó. De most menjünk! Az egész város Clarrie-t ünnepli. Nekünk is ott a
helyünk.
Másfél év múlva Jo Challender kimerülten, boldogan feküdt a dalkeithi szanatórium

szülészeti osztályán, karjában egy kis csomaggal, amelyből csak egy apró, vörös fejecske
látszott ki. Robert halkan kinyitotta az ajtót. Kezében tálcát egyensúlyozott egy üveg
pezsgővel és két pohárral.
– Itt ez a szokás, ha gyerek születik? – nevetett Jo.
– Csak ha az újdonsült apa szerelmes a kismamába. – A férfi leült az ágy szélére.
Óvatosan félretolta a puha, fehér kelmét, amelybe a babát göngyölték, és a ráncos kis arcra
mosolygott. Kinyitotta az üveget, aztán töltött az italból.
– Szép feleségem és vasgyúró fiam, Irving Robert egészségére! – A férfi felemelte a
poharát.
– És Irving Challender emlékére – tette hozzá elgondolkozva Jo, amikor koccintottak.
– Első Irving emlékére – helyesbített Robert. – Konok, keményfejű ember volt. de
csalhatatlanul felismerte a valódi aranyat.
Robert gyengéden magához ölelte feleségét, és szerelmesen megcsókolta.
63

Szívhang 022. - Angela Devine - Nővér, Maga Aranyat Ér

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Szívhang 022. - Angela Devine - Nővér, Maga Aranyat Ér

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Szívhang 022. - Angela Devine - Nővér, Maga Aranyat Ér

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Angela Devine

Nővér, maga aranyat ér

„Nem mind arany, ami fénylik” – idézi a közmondást Irving

Jo az új munkára gondolt. Mindenképpen szerette volna megkapni az állást. Nemcsak

– Már eleget beszéltünk.

– Azt kérdeztem, miért éppen Perthben keres állást.

– Na és? Hadd bámuljanak! Ki törődik velük? – nevetett a férfi. Jo vállat vont és

A főpincér hajbókolva kísérte őket a kijárathoz. Robert összeszorította az ajkát, s

– Jo! Téged keresnek telefonon!

Az öregúr is elnevette magát.

– Van egy jó eredményeket ígérő új gyógyszer. Szeretném kipróbálni rajta, de sajnos

Jo csodálkozva látta, mennyire elszomorodik Robert a nagybátyja szavaitól. A férfi

A repülőút zavartalan volt, de a barátkozásból nem lett semmi.

– Először megmutatom a házunkat, aztán átmegyünk a kórházba.

Jo az igazgató irodája előtt ült, és egy képeslapot olvasgatott, amikor felüvöltöttek a

– Végig az egész hátam. Jaj, nehogy hozzáérjen!

A fiatal bányászt egyenesen a röntgenszobába gurították. A folyosón megszeppent

A csecsemő az anyja hátára kötött kendőben aludt, a nagyobbik pedig a szoknyájába

Tizenegy óra felé végre elindult a repülőgép a sebesült bányásszal Perthbe.

Egy hét múlva Irvinget kiengedték a szanatóriumból. A cég egyik repülőgépét

Az öregúr szemmel láthatóan elfáradt, mire a gép leereszkedett a Rainbow Énd-i

Másnap reggel Robert Challender behívta Jót a rendelőjébe. Éppen gyógyszereket

Mire kiszálltak a Landroverből, a gyerekek is előkerültek. Nevetve, visítozva borultak

– Sajnálom. Nem kellett volna felmásznom… – Janet fájdalmasan nyöszörgött, és a

bennszülött gyerekek pedig rémülten kuporogtak a verandán. Az asszonyok is

– Mit csinál ma este? – kérdezte Robert. – Én kicsomagolom a felszerelést, aztán

De Mirandának esze ágában sem volt a férfi után menni. Visszasétált a

– Ne ijesztgess! Mit akarsz csinálni velem?

Másnap reggel Jo már a reggeliző asztalnál találta Irvinget. Az öregúr a zabpelyhes

Délután Jo a házvezetőnő gondjaira bízta Irvinget, és bement a rendelőbe. Néhány

Irving szunyókált. Jo hasznossá akarta tenni magát. Megterítette az ebédlőasztalt.

A tanácsadóban Jo elgondolkozva iszogatta a kávéját. Nem ment ki a fejéből, amit

– Nem hiszem, hogy a gyerek hallja, amit mond, Mrs. Jackson.

Jo csodálta a férfit, amiért erős akarattal ellenáll a csábításnak. Robert tekintete

Miért is ne tetszene nekem egy pompás, harmincszobás, minden kényelemmel

Jo barátnőjéhez, Mary Lou-hoz állított be vigaszért.

Ebben a kényelmetlen testhelyzetben kuporgott akkor is, amikor kopogtak, s

fiatalember a táncparketten lendült igazán formába. Szinte lebegtek. Odaadóan mozogtak

perdülnek felettük a csillagok. Háta a hideg kőfalhoz simult. Beszívta a virágzó

Miután Robert elment, Jo felöltözött. Lerogyott egy székre, és a férfi szavain

– Ő nem mondott semmit. Különben is sürgősen be kellett mennie a kórházba.

A lánynak igaza volt. Robert felpattant, öklével az íróasztalra csapott, és ordított:

Irving aggódva kérdezte Jót:

– Micsoda? Az öreg Clarrie? Hihetetlen! És mekkorát? Akár a mesében! A Cutler’s

– Nem ott van az aranyrög. Épp ezért rendeltem dzsipet…

Megérkeztek utazásuk céljához, Clarrie sátrához. Robert, Irving, Ted és a két nő

Türelmetlenül várta, hogy beszállhasson a gépbe, amely örökre elviszi Roberttől.

– És most hogy van a fiú? – érdeklődött Jo.

Az asszony megint felnyögött.

Robert kétségbeesetten felsóhajtott.

Másfél év múlva Jo Challender kimerülten, boldogan feküdt a dalkeithi szanatórium

You might also like