Bódis Zoltán

Széljegyzetek Hamvas Béla válság-elméletéhez

„Szánalmas próbálkozás államférfiak, ökonomisták részéről az a szándék, hogy a krízist

megoldják, és az emberiséget vezessék, anélkül hogy ők maguk bármely ponton a krízisen túl
lennének, és bármely csekély mértékben átestek volna a katarzison – anélkül hogy másodszor
születtek volna, az emberiséget kényszerítsék a megújulásra és előkészítsék rá.” Ha valaki
1937-ban kézbe vette azt a bibliográfiát, amelyben a világválsághoz kapcsolódó könyvek,
tanulmányok összegyűjtését igen széles körben végezte el az akkor könyvtárosként dolgozó
Hamvas Béla, s elolvasta azokat a recenziókat, tanulmányokat, esszéket, amelyeket 1935-től
különböző helyeken publikált, talán túlzónak és pesszimistának érezhette a fenti idézetben
megfogalmazott végkövetkeztetést, de mindenképpen olyan hangra bukkant, amely
nyugtalanító volta ellenére is többet adott a megszokott válság-irodalomnál. Hamvas Béla a
harmincas években, épp a válság-kutatáshoz kapcsolódóan jut azon felismerésekhez,
amelyekből a későbbi hamvasi életmű vezető szólama lesz. A válság természetének mélyebb
megértése, a felületes megoldási javaslatok helyett a megoldhatatlanság tapasztalatából
fakadó radikális megoldási kísérlet teszi majd Hamvast Hamvassá, azzá, akinek a későbbi
Hamvas olvasók ismerik: a lényegmegragadó gondolkodóvá, a legfontosabb kérdéseket
irritáló egyszerűséggel és pontossággal megfogalmazó, az ezotéria gyanújába keveredő
esszéistává. A válság-írásaiban Hamvas még a szaktudós álarcát ölti magára, lábjegyzeteket ír
és bibliográfiát állít össze, azonban a tanulmányok túlmutatnak a tudományos szövegek
horizontján, amennyiben olyan következtetéseket olvashatunk bennük, amelyek a „realitás
megragadásán” túl az „egzisztenciát” érintik. Talán épp ezért lehet ma is érdekes számunkra e
tanulmány-esszék újraolvasása, mert napjaink válsága más fénytörésben, más keretek között
egészen más képet mutat, mint amit a politikai, gazdasági, média-értelmezések sugallnak.

A válság hagyományos értelmezése

Hamvas a váláság fogalmának kettős megközelítését adja. A válság szerinte ugyanis

egyetemes és mindig jelenlévő, emberi mivoltunkból fakadó sajátosság, másfelől a modern
korszak specialitása, amelynek megértése nem vezethető le a korábbi korszakok válságaiból,
nem érthető meg pusztán azok mintáinak értelmezéséből. Hamvas a válság-tanulmányokban
az egzisztencialista filozófia és a protestáns, illetve a katolikus teológia felvetései nyomán
dolgozza ki az első válság-értelmezést. De ez a gondolat majd épp a negyvenes évek nagy
gondolatának, az archaikus hagyományhoz való visszatérésnek is fő motívuma lesz. 1 Eszerint
a válság egyetemes, mindenre kiterjedő és megkerülhetetlen valóság. „Mindig válság volt,
csak az emberiség elrejtőzött előle, és nem vett róla tudomást. Ma ezt a helyzetet csak
felismerjük.”2 A válság oka az archaikus mítosz nyelvén megfogalmazott végzetes bűn, az
őstörés, amelyről minden hagyomány tudott. Hamvas később épp abból vezeti le az archaikus
szemléletű világképek közötti különbségeket, hogy milyen válaszokat adnak erre a
tapasztalatra, milyen megoldási kísérletekre jutnak vallásaikban, művészetükben,
életvezetésükben. A Védák a szellem elhomályosulásában látják a válság kezdetének okát, a
zsidóság a lélek bűnbeesett állapotát, az erkölcs végzetes megingását éli meg, míg a görögség
a test megtörésében döbben rá a hanyatlásra. Ebből fakad aztán az adott népek kultusza is: az
indiai jóga épp ezt a szellemi homályt, a tiszta tudatra hulló maya-fátylat kívánja
szétszakítani, a Tízparancsolat a lélekből fakadó sötétséget eloszlatni, az Olümpiai szent
játékok pedig a test egészségét helyreállítani. Az archaikus világ teljessége ennek a
1
Hamvas Béla, Interview, in Hamvas Béla Művei 3. (szerk. Dúl Antal) 260-261.
2
Hamvas Béla: A világválság in uő. A világválság, Magvető, Bp., 1983. 69.
„helyreállításnak”, azaz religionak – visszakötésnek – az igézetében emel minden templomot,
húz minden ecsetvonást, jegyez le minden szöveget. Mindaz, ami nem ezt a célt szolgálja,
kihull a kultuszból, mindaz, ami efelé mutat, különös jelentőséget nyer. A hamvasi
világképben az őstörést aztán további törések követik – Hamvas magát a történelmet is e
töréspontok összességeként látja –, amelyek egyre inkább felismerhetetlenné teszik a világ
eredeti, isteni képét.
Egy-egy töréspont nagyobb hangsúlyt kap, olyan csomóponttá válik, ahol maga a
válság jobban meg is ragadható. Ilyen különös fordulópontnak tekinti Hamvas a Krisztus
előtti hatodik század eseményeit, az egész addigi világot megrendítő változást: az archaikus
kultuszok helyett csak azok nyomai, töredékei, maradványai, az egyes népcsoportokhoz
köthető kultúrák maradnak fenn. „Hagyomány egy van … Ez az egy azonban, bár mindenütt
ugyanaz, időkre, népekre, nyelvekre alkalmazva jelentkezik.”3 – szól a Scientia Sacra. E
kultúrák látszólag még mindent birtokolnak, ami az archaikus kultuszban még élő volt,
azonban a közösségek számára a kultusz elérhetetlen, a felejtésnek kiszolgáltatott, ezért válik
érthetetlenné a rituális cselekedetek sora, a társadalom addigi felépítése. Hamvas a Scientia
Sacraban úgy fogalmaz, hogy a szakrális szubjektum – a beavatott, a világ eredeti mintázatát
őrző és élő személy – eltűnik a világból, és a szakrális objektumok – első sorban a szent
könyvek – veszik át a hagyomány megőrzésének feladatát, azaz a válság-tudat
továbbadásának lehetőségét. Valójában a 600 körül „lehulló függöny” innenső oldalán a
válság nélküli állapotról is csak a szent könyvek tudósítása alapján tudunk, ezért a válságról
való tudás nem más, mint szövegek egymásra utaló sora: „A legrégibb írott mű is utal a még
régibbre. A forrás az őskorban elvész, és valószínűleg senki sem fogja már megtalálni.
Minden régi forrás azt mondja, hogy az ősmű közvetlen kinyilatkoztatás volt. A későbbi művek
ezt a kinyilatkoztatást tovább adták, részben magyarázták, részben kommentárral látták el,
részben lefordították, vagy alkalmazták.”4 A válság végső soron nem más tehát, mint
szövegek újraértésének végtelen láncolata, egymást értelmező szövegek jelentésének
helyreállítására tett kísérlet, abban a reményben, hogy létezik egy eredeti, végső jelentés.
Azaz a válság hermeneutikai jelenségként tárul fel egyfelől
Ugyanakkor Hamvas a válság egy másik értelmezési lehetőségét is meglátja, azt, ami
az emberi általános válságát és a modern válságot megkülönbözteti. Míg a történelem
folyamán a válságosnak érzett és nyugodtabb periódusok váltakozása lehetővé tette azt, hogy
az élet menete – egy kényes egyensúlyi állapotban ugyan, de még mindig az élhetőbb
viszonyok között – folyjon, addig a modern válságot a nyugalmi periódusok
összezsugorodása, szinte érzékelhetetlenné válása jellemzi. Hamvas szerint ezért a modern
válság vallásos és eszkatológiai jelenség. Vallásos, mert nem pusztán részterületeket érint,
ahogy korábbi korszakokban a gazdaság, a politika, az államrend, a kultúra részleges
válságaival szembesült az ember, hanem egyetemes érvényű és minden területen egyszerre
aktuális válságról van szó. Nem lehet „kezelni” a hagyományos módokon, hiszen, ha egyik
területen sikeres is lenne a terápia, egészen bizonyosan újra felbukkanna máshol, esetleg
ugyanott, de máshogyan. „… amíg más történeti, társadalmi, gazdasági zavarok és
megrázkódtatások (nem válságok) csak egyes szervi megbetegedésekhez hasonlíthatók, a mai
krízis (ténylegesen: a válság) az egész emberiség szervezetének generális megbetegedése.”5
Ez az általános válság-tapasztalat pedig magával hozza a válság megoldhatatlanságának
érzését, ezért válik eszkatológiai jellegűvé a válság. Hisz többé nem lehet azt mondani, hogy
bármilyen változtatás, reform, megoldási kísérlet a válság felszámolását eredményezheti, sőt
minden „megoldás” csak tovább ront a helyzeten, hisz előre ki nem számítható folyamatokat
indít el. A legfőbb tapasztalat a határhelyzet, a megkerülhetetlenség, ami egyúttal a lehető
3
Hamvas Béla: Scientia Sacra, Magvető, Bp., 86.
4
i.m. 376.
5
Hamvas Béla: A világválság in uő. A világválság, Magvető, Bp., 1983. 68.
legszemélyesebbé is teszi a válsággal kapcsolatos kérdéseket. Hisz csak a személy képes a
közösség számára utat mutatni, azt a válságból kivezető útra irányítani, aki a tömeg fölé
emelkedve túl lát a válság aktuális horizontján. Ezért beszél Hamvas az archaikus beavatási
rítusokat idézve a „másodszor születés” fontosságáról. A hagyomány szerint ugyanis csak a
kétszer-születettek, a halállal szembesülők alkalmasak arra, hogy a válság örvényét ne csak
belülről lássák, hanem a beavatásból fakadó magasabb intuíció révén a válságból való kijutás
lehetőségét is felvillantsák. A hermeneutika helyett a hermetika útját kínálja ekkor Hamvas,
azonban néhány évvel később éppen ő veti papírra, hogy a modern világban a beavatás
lehetetlen, minden, ami annak látszik csak ál-beavatás6.

Modern válságtudat: krizeológia, katarzis, mirákulum

A modern világban bekövetkező válságok, különösen az 1920-as években kibontakozó

amerikai gazdasági-pénzügyi válság látszólag váratlanul, felkészületlenül érte a korszak
gazdasági-politikai szakembereit. Hamvas szerint: „amikor a gazdasági válság egész
valóságában megjelent, a gyakorlati embert készületlenül találta és meghökkentette. A
gondolkozó pedig csak annyit volt kénytelen tenni, hogy megállapította: íme, amit mondott,
elkövetkezett. … amikor 1929-ben New Yorkban a gazdasági csőd első jele feltűnt… e
jelenséget kizárólag vagy pénz-, vagy termelési, vagy fedezet-, vagy egyéb gazdasági
természetű válságnak tart[ották], és nagyon kevesen vették észre a távolabbi
vonatkozásokat.”7 A krizeológia Hamvas olvasatában áll össze egységes szövegkorpusszá,
hisz korábban közvetlen kapcsolatban nem álló művek együtt-látása révén rajzolja elénk azt a
tendenciát, amelynek eredményeképpen jól látható a 19-20. században kibontakozó válság-
irodalom, s amelyből a bekövetkező zűrzavar is megsejthető lett volna. Hamvas a válsággal
foglalkozó művek három nagyobb csoportjáról ír. Az elsőbe azokat a szerzőket sorolja, akik –
többnyire filozófusként – a válságot már jó előre látták, s ha nem is a válság konkrét
bekövetkezésének jóslatát adják, de viszonylag korán felhívják a figyelmet az európai kultúra
tovább tarthatatlan állapotára. Kierkegaard, Nietzsche és Oswlad Spengler a profetikus
krizeológusok, akik elvi alapokon tárták fel a válságot. Aztán megjelennek a válság tüneteit
leíró különböző történeti, politikai művek, végül pedig a szociografikus, gazdasági elemzések,
melyeket Hamvas jellegükben „reális és konkrét”, ám mélységükben a „profétikusok”
színvonala alatti megnyilvánulásoknak tart. E művek összegzésével, a szerzők közötti
kapcsolatok feltárásával Hamvas végül elemi munkát végez el, megteremti egy modern „szent
könyv”, szakrális objektum létrejöttének a lehetőségét. Ezzel ki is emeli a legfontosabb
szövegeket a „válságzsivajból”, hisz Hamvas szerint a válságról elmélkedni mindig is kelendő
árucikk volt a szövegek piacán. Szigorú mércét alkalmaz: szerinte minden válság-szövegről
úgy érdemes elmélkedni, mintha valójában nem lenne szó válságról, akkor derül ki igazán
eléri-e a profetikus válságszerzők színvonalát.
Ugyanakkor a világ-válság szövegei Hamvas önértelmezéséhez is kulcsot adtak, tehát
nem pusztán elvi elvárásként fogalmazta meg a világ és a személyes összekapcsolásának az
igényét. Apokalyptikus monológ című esszéjében így ír: „Bennem akkor különös gyanú
ébredt. Azt gondoltam, hogy hátha mégis az a valóság, ami gyermekkoromban és a
művészetben és az Isten közelében tartózkodó emberben él? Hátha az emberek mind valamely
hallatlan világtévedés áldozatai? Véleményemben megerősített az, hogy a se közel, se távol

6
Ld. még Hamvas egyik inspirálójának a francia tradicionalista filozófus, René Guénon témába vágó
írásait. Guénon, René: Beavatás és spirituális megvalósítás, Kvintesszencia, Debrecen, 2006.
7
Hamvas Béla: A világválság in uő. A világválság, Magvető, Bp., 1983. 79.
egyetlen embert se láttam, aki ne lett volna csődben. Csődben úgy, hogy bankrott volt.
Csődben úgy, hogy sakk-matt volt.”8
Hamvas legfontosabb felvetése tehát, hogy a válság sohasem maradhat csak a külvilág
eseménye, amíg nem érzékeli az ember a válságot személyes sorsként, addig nem lehetséges
annak sem a valóságos megértése, sem pedig megoldása. A válság személyessége pedig
abban rejlik, hogy minden kilépésre történő kísérlet megelőzően legelőször is az ember teljes
egzisztenciáját felvállalva lép bele a válságba, s a válságot magára veszi. Ez a „belevetettség”
teszi lehetővé, hogy a válságot ne az emberen, a személyen túl lévő erőknek kiszolgáltatott
bábként éljük át, hanem a válság megrendítő voltából fakadó katarzis formálja meg lényünk
új alakját. „Nincs gazdasági krízis: kritikus szemmel nézett gazdaság van; nincs krízis a
családi életben, a társadalomban, a közerkölcsben: a családban, társadalomban,
közerkölcsben krízist élő emberek vannak, akik számára az egész világhelyzet válságos. A
krízis nem egyes pontokon oldható meg, nem élhető végig minden következményével valamely
részletjelenségben. A részletmegoldás csak a nagy középponti megrázkódtatásnak és
megújulásnak következménye lehet. Ezt jelenti a katarzison átment embertípus a modern
európai társadalomban.”9
Hamvas a katarzis fogalmát nem pusztán a lessingi értelemben vett erkölcsi
megtisztulásként fogja fel, hanem visszanyúlik egészen a görögség katarzis értelmezéséig. A
katharszisz eredetileg egy orvosi műszó volt, amely a betegségtől való megtisztulásra utalt,
majd ennek metaforikus átvitele révén vált a lelki-szellemi gyógyulás szavává is. 10 Ezt a
fogalmat alkalmazza aztán Arisztotelész Poeticajában a művészei hatást kísérő jelenség
elnevezésére. A hamvasi szöveg mintha közvetlenül ezt a görög katarzis-értelmezést aknázná
ki. A válság megtapasztalása ugyanis mélyreható fordulatot kell, hogy eredményezzen,
Hamvas szerint: „Új felelősség, új szembenállás, új meggyőződés, amellyel új kockázat jár, az
új magatartásért új helytállás, új munka vállalása, mindaz, ami valóban megremegteti az
embert, ha arra gondol, hogy ezek mellett ki kell tartania, itt támadásokat kell majd
leküzdenie, és az embert tényleg remegés fogja el annak láttára, hogy micsoda nehézségeken
keresztül tudja csak megvalósítani mindazt, amit akar”.11 Az ember egész lényét átható
remegésben az arisztotelészi phobosz visszhangzik, amely nem egyszerűen félelem valamitől,
hanem a teljes egzisztenciát megragadó lényegi tapasztalat, amely valóban az új embert, a
„másodszor született” létezőt hozza el.
És mindez Hamvas számára teljesen személyes. Nem pusztán arról van szó, hogy
olvasmány-élményeit kéri számon az emberiségen, ahogy sokszor az igaztalan vád érte.
Hamvas saját életének több válságperiódusában is a katartikus megtisztulás felé lépett tovább.
Szemléletesen írja le épp a krizeológiai-korszakának nyitányaként átélt betegségét: „A
betegségnek kis hűlésen kívül semmi oka nem volt. A legsúlyosabb mérgezési tünetek
jelentkeztek. Utóbb azt mondták, allergia. Egy hétig negyven fokos lázban feküdtem ... Már
láttam a túlvilág kapuját…Aztán visszafordultam, soha életemben semmi sem volt olyan
nagyon nehéz…A lábadozás hat hete alatt az újjászületés tisztaságának gyönyörében
fürödtem. Kutyáimmal sétáltam a kertben. A már-már megszokott élet ismét mirákulummá
lett. Ismét minden pillanatban reszketni tudtam.12
Ebből a helyzetből kell újra érteni a válságot: amikor a válság legmélyebb pontjáig
jutunk, akkor tárul fel valami, ami már teljesen más minőség. Valójában semmi nem változik,
s ugyanúgy marad minden látszólag, mégis a világ ismét mirákulum, csoda. Visszaérkezünk
arra pontra, amelyet csak az emberiség szent könyveiből ismerünk. A válság megoldása tehát
8
Hamvas Béla: Apokalyptikus monológ in uő. Silentium-Titkos jegyzőkönyv-Unicornis, Vigília, Bp., 1987. 110.
9
Hamvas Béla: Krízis és katarzis, in uő. A világválság, Magvető, Bp., 1983. 61.
10
Vö. Söffing, Werner, Deskriptive und normative Bestimmungen in der Poetik des Aristoteles, Grüner Verlag,
Amsterdam. 1981.
11
Hamvas Béla: Krízis és katarzis, in uő. A világválság, Magvető, Bp., 1983. 53.
12
Hamvas Béla: Apokalyptikus monológ in uő. Silentium-Titkos jegyzőkönyv-Unicornis, Vigília, Bp., 1987. 113.
nem a részletekben fog megvalósulni, hisz ha lehet, az őstörés, a hanyatlás miatt a részletek
még rosszabbak lesznek. Talán a külső világ beszűkülését, a lehetőségek ideiglenes feladását
jelenti majd a megoldás.
„krízisre vonatkozóan teljesen ugyanolyan szavakból álló kijelentés más értelmű, ha a
krízisben élő s más, ha a katarzison túlment ember teszi. … Nem a kijelentés a fontos, hanem
az attitűd. Ugyanazt az ítéletet kimondhatja az egyik és a másik, és az ítéletnek más lesz a
jelentése. Akinek világhelyzete negatív, annak ítélete, amit kimond, ha pozitív is, negatívumot
jelent. Mert az ítéletben a világhelyzet dönt, nem pedig a fogalmazás. Az attitűd felismerése
érzésszerűen már megvan, de még nem tudatos és nem általános. De mindig nagyobb
mértékben kezdik felismerni, hogy soha magatartást világhelyzettől eloldani nem lehet. Ez a
felismerés, ha tudatossá válik, az első lépés a tisztultságban és a katarzison túl levő
szellemiség első jelentkezése: a bizalom olyan vezető, nevelő, tudós, gondolkozó, művész
iránt, akinek világhelyzete pozitív, és elfordulás attól, akié negatív.13

13
Hamvas Béla: Krízis és katarzis, in uő. A világválság, Magvető, Bp., 1983.62.