Magányos

Barátság
Barátság… a szó, mi szívemben szeretetet
képez…
de mit érnek a barátok, ha magányosan kell
mellettük élnem?
 Kardos Szoffy

http://lonelyfriendship.blogspot.com/

Kedves olvasó, ki
idetévedt!
♪ღ♪
Köszöntelek téged az én
világomban, ahol az
álmok csodákat
rejtenek!
Remélem szép perceket
 nyújtottam, vagy éppen
nyújtani fogok neked.
♪ღ♪
Jó olvasást kívánok!

1. Fejezet
- Szoffy ébresztő !Itt vagyunk!- keltett fel anya mély álmomból.
Lassan kinyitottam a szemem és elzsibbadt kézzel próbáltam feltápászkodni, hogy kinézni a
kocsi ablakán.
- Üdv az új otthonunkban!- szólalt meg Nick a volánnál.
Mikor megláttam azt a hatalmas házat amely mellett parkoltunk az óriási udvarral azt hittem
még mindig álmodok.
Mindenki rögtön kiugrott a kocsiból , és én persze hátramaradva csak bámultam ki a
fejemből.
- Mi van máris hercegnőnek érzed magad? - incselkedett Jacky.
- Nem! - válaszoltam sértődötten és kimásztam a kocsinkból.
A család eszeveszett sebességgel rohant az új otthonunk felé, versenyezve, ki ér oda előbb,
viszont én csak bámészkodva lépdeltem a lépcsőn felfele, s mikor beértem a házba nem
hittem a szememnek. A sarkokban üvegfalak voltak, balra csigalépcsőt fedeztem fel jobbra
pedig egy hosszú bár pultot ami egyenesen egy nagy kávézóhoz húzott el.
- Jesszusom hány szobánk van? - hallatszott Jacky hangja az emeletről.
- 130! Szerinted egy két szobás házat lehet szállodának nevezni? - válaszolta Nick a pult
alól felnézve.
- Remélem nemsokára meghozzák a cuccokat. - lépett ki anya a pult mögötti ajtón.
Bizonyára valami konyha féleség lehetett ott...
Mit sem törődve a családdal, én először a hátsó kertet óhajtottam megnézni, ugyanis nagyon
kíváncsi voltam milyen, így hát átrohantam a kávézón és elhúztam a függönyt, ami az üveg
ajtót, s a látványt takarta. A szemem megcsillant, amint megláttam a hatalmas udvart, majd
kirántottam az ajtót és boldogan elkezdtem futkározni az óriási udvaron ami kb.
fél focipálya méretű volt. Hátul pedig egy színpad állt. Szemkápráztató volt a látvány.
- Stipi stopi én szobám!!! - kiáltott le Jacky a bal oldali erkélyről, én pedig felsikítottam.
- A jobb oldali az enyém!! - kiabáltam torkom szakadtából, és rohantam be a házba
hogy megnézzem a kertre nyíló erkélyes szobámat.
Amint felértem, mit sem törődve a szobám elrendezésének tervezgetésével, rögtön az
erkélyhez futottam, kitártam az ajtót jó nagyra, és beszívtam újból a friss levegőt. A látvány
még csodásabb volt, mint a kertből. Mégis éreztem valami ürességet… úgy éreztem nem
vagyok otthon, de mivel pozitívan gondolkozok, gondoltam majdcsak hozzászokok, mégis
bánat ült az arcomra. Tudtam, hogy miért nem érzem otthon magam. Egyedül voltam.
Barátoktól távol, s attól féltem, hogy nehéz lesz beilleszkedni, de mégis mosolyogva mentem
le a földszintre, még ha szomorú is voltam.
- Megnézem az erdőt. - fordultam anyához aki épp egy számot tárcsázott.
- Rendben, de ne legyél sokáig! Neked is kell segíteni a pakolásban!
- És vigyázz a farkasokkal! Nem olyanok amilyennek te képzeled őket!- mosolygott
gonoszan a bátyám.
- Nézz utána!- vágtam vissza, és felhúztam az orrom.
- Minek? Te egy élő farkasenciklopédia vagy.
- Akkor miért nem hiszel az enciklopédiák?
- Mert már a tesód vagyok!
Nem igazán értettem ezzel mit akar mondani. De hagytam a fenébe és egy üres könyvel a
kezemben hátrahagytam őket.
Megkerültem a ház kerítését és a mellettünk álló területre léptem, amit nevezhetnék farkasok
területének is.
Ez tetszett a legjobban ebben a helyben, hogy akár láthatok farkasokat is életnagyságban…
otthon nem igazán sikerült ezt az élményt átélni.
Csak lépdeltem az avarban, és minden hangra felfigyeltem de egy állatot sem láttam.
Egyszer csak egy csodás tájhoz értem… egy sziklaszírten álltam, és innen nagyon jól lehetett
látni a naplementét valószínűleg. Úgy döntöttem ez lesz az a hely, ahol a napjaim
összefoglalóját fogom leírni, ebbe a kis üres füzetecskébe, így hát leültem, és lábamat lógatva
elkezdtem írni.
"Kedves Naplóm! A lakásunk csodálatos és az udvar
is hatalmas, csak egy valamit hiányolok, a..."
Annyira megrémültem, amint felfogtam, hogy az előbb leugrott mellettem egy srác,
hatalmasak kiáltva, hogy hatalmasat ugrottam.
- Héé Várj meg minket is!!!- ugrottak utána többen is.
- Jézusom!!- álltam fel a fejemet fogva, s utánuk néztem, hogy még élnek e.
- Nyugi ez csak szabad ugrás!- hallatszott mögülem egy kedves hang, amitől jobban
megrémültem, mint ezelőtt.
Hátra fordultam és megláttam egy rövid, fekete hajú, magas izmos srácot akin hála istennek
volt felső, nem úgy mint az előbbi incidensenken.
Csak bámultam mint aki még sosem látott izmos embert, és próbáltam felfogni, hogy hozzám
szóltak itt, a semmi közepén.
- Ömm... új agy erre? Én Jacob Black Vagyok! Örvendek!- nyújtotta felém a kezét és
mire már tette volna le, elkaptam és kezet ráztunk.
Nagy erős keze forró volt, és selymes.
- Igen új vagyok! Sophia Tisdale! - válaszoltam zavartan, végre reagálva valamire.
 - Bocsáss meg hogy a barátaim rád ijesztettek, csak nálunk ez már rutinból meg minden
nap.- húzta el a száját.
- Ó ugyan nincs semmi baj! – hadartam, és rám mosolygott én pedig nem bírtam
ellenállni a viszonzásnak.
- És merre laktok? – kérdezte pár másodperc csönd elteltével.
- Itt nem messze! Most lettünk tulajdonosai egy szállodának...- pironkodtam. Most
biztos gazdag csitrinek fog nézni.
- Eltévedtél?- ezen a kérdésén jól elszórakozott és én is mosolyogtam… valahol a tudat
alattimban sejtettem, hogy ez lesz a következő kérdés.
- Nem! Nem érzem otthon magam és úgy gondoltam elnézek az erdőbe
amihez valószínűleg jobban fogok kötődni, mivel imádom a természetet és örülnék
egy két farkasnak. – hadartam, és kicsit megkönnyebbültem… látszott az arcán, hogy
megdöbben.
- Farkasoknak?- nézett rám csodálkozva.
- Igen! Farkas mániás vagyok. A bátyám szerint pedig farkasenciklopédia.- ezen jót
nevettünk, amíg meg nem szólalt a telefogom.
- Halló? – vettem fel.
- Gyere megérkeztek a cuccok!Ne várd el tőlünk hogy neked is elpakoljunk! - szólalt
meg Jacky a telefonba.
- Oké megyek! 10-15 perc és ott vagyok!- tettem le a telefont a szememet forgatva.
- Elkísérhetlek? - kérdezte udvariasan Jacob.
- Hát ha van kedved akkor...
- Örömmel!- mosolygott rám megint azzal az ellenállhatatlan mosollyal.
Majd elindultunk vissza a házunkhoz és közben jót beszélgettünk, majd később jól
elszórakoztunk azon hogy milyen hobbijaink és egyéb dolgaink vannak.
Mikor a házunkhoz értünk egy farkas üvöltés hangzott a távolból. Jake szája legörbült és rám
nézett.
- Ha van kedved később beugrok és bemutathatnám neked La Pusht. – mosolyodott el,
és majd kicsattantam az örömtől, hogy most tényleg barátkozni akar velem.
- Hát persze hogy van kedvem!
- Oké! Hányra jöjjek érted? 3óra jó lesz?
- Persze!
- Hát akkor… szia! – köszönt el, és visszafutott az erdőbe.
Még én is utánakiabáltam, egy „Majd találkozunk” szöveget, és elkezdtem rohanni haza, hogy
mihamarabb el tudjam végezni a munkát, mire értem jön.
- Mi van? Máris pasizol? – kezdte a csipkelődést Jacky, amint beléptem az ajtón.
Egy sötét pillantást vetettem a bátyám felé akinek sikerült elrontani a kedvemet.
- Nem!- válaszoltam mérgesen.
- Jól van na! Csak kérdeztem!
- A kezed járjon ne a szád!- mondta Nick Jackynek.
- De én már készen vagyok a negyedével ő meg még csak most jött vissza a
kirándulásából.
Nick rám nézett és indultam is mondania sem kellett, máris futottam a szobámba.
- Igen de ő inkább barátkozást választotta előbb! Te is mehettél volna !
Azt hogy Jacky mit válaszolt erre, már nem hallottam tisztán, ugyanis már az ajtómon belül
voltam, és mikor megláttam a rengeteg dobozt mindenhol, egy lemondó sóhaj hagyta el a
számat.
Amiket Jake szavai után éreztem abból nem lett semmi. Elment teljesen a kedvem a
pakolástól, viszont hamar akartam végezni , így nekikezdtem nagy nehezen a munkának.
 2. Fejezet
Kb. 2 órára végeztem és még volt annyi időm hogy fellépjek msnre. Persze minden barátom
rám írt, és még az is akire csak mint régi osztály társra gondoltam.
Persze elég volt mindenhova csak bemásolni a mondókámat mivel mindenki ugyanazt
kérdezte:
"Meg érkeztetek?""Milyen a lakás?""Bepakoltatok már?""Szereztél már
barátokat?""Mikor jössz látogatni?"
"Szia! Igen megérkeztünk :) Nagyon szép! A ház és az udvar
is hatalmas! Most végeztem a pakolással , maga volt a pokol.
És igen szereztem már magamnak egy barátot :) vagyis hát remélem."
Azokkal volt jó dolgom, akik csak ismerősök voltak, ugyanis ők nem kérdeztek vissza,
viszont a barátaim, mindent akartak tudni… a lakásról fotókat kértek, és kíváncsiskodtak arról
a bizonyos barátról…
Hát képet nem kaptak, de a barátomról meséltem hogy Jacobnak hívják, és hogy nagyon
kedves. Na de persze a névre mindenki beindult.

-"Húú Jacob ?? És helyes ??"

-"Igen az, de csak haverok vagyunk elvileg"
-"Elvileg??"
-"Igen én bízok benne hogy akar velem barátkozni"
- "Hogyhogy neki máris bejössz?"
-"Neeem!!! Abban reménykedek hogy legalább barátok lehetünk e!"
-"ÁÁ szóval te többet akarsz ?"
-"Neeem!!! Jaj hagyjál már !! Csak barátság lehetne köztünk!! "
-"És ezt honnan tudod? Talán majd később kialakulhat más is!:D"
-"Nem hiszem!"
-"Miért?"
-"Nem tudom... de hanyagolhatnánk ezt a témát lécci?"
-"Hát jó!És mit csináltál előszőr mikor hazaértél?"
-"Kinéztem az udvarra majd elmentem a mellettünk lévő erdőbe."
-"És ott találkoztatok?"
-"Igen! 3 Barátja halálra rémisztett mert találtam egy kis
sziklát ami a tengerre néz és oda leültem, de ők meg mellettem
ugrottak egy szabad ugrást"
-"Húú nem semmi! És bizonyára ő nyugtatott meg:D Jaj ez olyan aranyos"
-"-.-'"

Néhány haveromnak sikerült felfogni hogy nincs köztünk semmi, de volt, aki nem bírta
felfogni ezt az egyszerű dolgot.
A csengő megszólalt én pedig elköszöntem mindenkitől extragyorsan, ugyanis tudtam hogy ő
az.
- Szoffy!! Itt a "barátod"!!- kiabált Jacky a barát szót kihangsúlyozva.
Úgy éreztem hogy ott abban a pillanatban megfojtom a bátyámat, de Jake mosolya minden
erőszakos gondolatomat kitörölte.
- Szia!- köszöntem.
 - Jó napot!Jacob Black vagyok! Itt lakunk a közelben szóval ha bármire szükségük van
akkor nyugodtan fordulhatnak hozzánk!- mutatkozott be Jake illedelmesen a
szüleimnek.
- Nicholas Carpenter! – rázott kezet Jacobbal apa - Szoffy és Jacky apja! Ő pedig itt
Grace Tisdale - mutatott Nick anyára szimplán csak integetett egy fakanállal a
kezében.
- Köszönjük szépen és ti is nyugodtan szólhattok ha bármire szükség van!- szólalt meg
anya kedvesen.
Jake bólintott egyet és rám nézett.
- Nos! Mehetünk?
- Igen persze!- indultam az ajtó felé, és még utoljára egy gyilkos pillantást vetettem a
bátyámra, aki ezt egy gonosz mosollyal viszonozta.
3. Fejezet
- Először elmegyünk hozzánk, bemutatlak apámnak és utána elnézünk LaPushba. Így
megfelel? – nézett rám kérdően Jacob, amikor kiértünk a kapun.
- Teljes mértékben tökéletes. - villantottam felé egy mosolyt.
- És Californiában sok barátod volt?
- Hát nem sok de ők igaziak barátok voltak. - egy kicsit elszomorodtam a sok szép
emlékre visszanézve és arra gondolva hogy nem biztos hogy itt meg kapom azt a
szeretetet amit tőlük kaptam.
- Nyugi itt is lesz biztosan sok barátod! Hisz nézd meg! Még csak most érkeztél és
máris szereztél egyet.
Az utolsó mondat számomra olyan volt, mintha csak azt mondta volna, holnap lesz az
esküvőm.
Persze egész úton a barátaimról meséltem. Elmondtam hogy Leila milyen hirtelen haragú és
hogy Ashley mennyire igazságos, na meg hogy Byron és Sara mennyire szeretik egymást.
Pont a végére értem a rövid mondókámnak amikor megláttam egy kertes házat aminek
hazahívó aurája volt.
- Nos meg érkeztünk! - szólalt meg Jake.
Egy kicsit begyorsítottunk... vagyis az én tempóm gyorsult és Jake csak felvette velem a
tempót. Ellenállhatatlan volt a kedves kis ház hívása. Úgy éreztem mintha egy kincskereső
lennék és az az a dobozka amiben felbecsülhetetlen értékek rejlenek.
- Szia apa! Hoztam egy vendéget!! – kiabálta, amint kinyitotta előttem az ajtót Jake.
- Jó napot!-mondtam egy kicsit remegő hangon, amint megláttam az idősebb férfit a
tolószékben, de ugyanolyan kedves mosollyal fogadott, mint először Jake.
- Üdvözöllek! Billy Black vagyok! Biztosan te vagy az új tulajdonosa az új szállodának!
- Én csak az örökös vagyok! Sophia Tisdale! Örvendek!-nyújtottam hozzá illedelmesen
a kezem és kezet ráztunk.
Neki is erős, selymes keze volt, bár nem olyan meleg mint a fiának.
- Gyere beljebb!- tessékelt be a házba Billy, ugyanis még csak egy lépést tettem a
küszöbtől.
- Kérsz valamit enni vagy inni?-nézett ki Jacob abból a szobából amelyikből Billy jött
ki. Észre sem vettem hogy Jake elment mellőlem.
- Köszönöm szépen, de nem!
- Nos hát akkor megyünk is! – lépdelt felém hatalmas lépésekkel Jacob.
- Nagyon örültem!- mosolygott rám Billy.
- Én méginkább! - Viszonoztam a mosolyt. – Most már tudom Jake kitől örökölte a
mosolyát. –mondtam, és mind elnevettük magunkat, majd elbúcsúztunk.
- Szóval tetszik a mosolyom. – vigyorgott Jacob, miközben elindultunk az erdő felé.
Elpirulva próbáltam visszatartani a beleegyező mosolyt, de nem sikerült.
Jake jót nevetett én pedig szívesen magyarázkodtam volna de akkor csak még jobban
beleásom magam abba ami nem igaz, így inkább témát váltottam.
- Nagyon kedvesnek látszik az apád! A szemében látszik az őszinte öröm, és a szeretet.
- Igen! Ez is olyan tulajdonság amit örököltem.
Úgy látszik sehogy sem tudtam kimászni ebből a témából terelni, ezért meglöktem hogy
hagyja abba. Jót szórakozott rajtam hogy nem voltam hozzászokva ahhoz hogy mindig oda
jutunk hogy vonzódom hozzá.
Egész LaPushon át csak szívatott én pedig néhány pillanatban lesüllyedtem volna a föld alá,
majd újból meg hallottunk egy farkas üvöltést.
- Mennem kell! - mondta idegesen Jacob és elfutott az erdőbe mint tegnap.
 - Ne! Várj! - futottam utána és addig próbáltam követni amíg csak nem egy tisztásra
értem.
Teljesen kifulladtam a futástól. Eszeveszett gyors ez a Jake én meg csiga lassú. Tesi órán az
egyik élfutó voltam és most úgy éreztem hogy visszaestem, pedig teljes erőmből rohantam
utána.
Lassan elkezdtem visszakullogni egyedül hazafelé, s mire hazaértem végképp úgy voltam
hogy ott rögtön összeesek.
- Szia! Van egy meglepetésem!- termett előttem Nick. - Gyere utánam!
Hatalmasat sóhajtottam, majd fáradtan követtem őt az alagsorba. Sehogy sem érdekelt most
hogy mi az, csak fel akartam menni a szobámba kipihenni magam.
Lassan egy ajtóhoz értünk, majd Nick nagy mosollyal kinyitotta előttem.
- Parancsolj! Ez az saját stúdiód!
Tátott szájjal léptem be a terembe, ahol minden hangszert megtaláltam amire szükségem lehet
valaha.
- Ez… ez az enyém???? – néztem Nickre nagy szemekkel, mire csak bólintott. – ÁÁÁ!
köszönöm szépen!!! - ugrottam a nyakába de ehhez az ugráshoz nagy erőt kellett
vennem - Nos majd később kipróbálom! Most felmegyek a szobámba pihenni egyet. –
fordultam is az ajtó felé, hogy mihamarabb pihenhessek egy jót
- Ennyire fárasztó a srác? - nevette el magát.
- Igen! Túlságosan is.
- Nos hát akkor pihenj, de nemsokára megérkeznek az alkalmazottak, szóval ha kidugod
az orrod a szobából akkor ne ijedj meg ha ismeretlenek rohangásznak a házban!
Hüvelyk ujjamat felmutatva mentem tovább, és amint felértem a szobámba rögtön ledobtam
magam az ágyra, és elaludtam.
 4. Fejezet
Mikor felkeltem már sötét volt. Ránéztem az ágy melletti digitális órára ami 22:22
percet mutatott, és gyorsan kívántam valamit.
"Azt kívánom hogy Jake legyen az eddigi legjobb Barátom!"
Megpróbáltam visszaaludni de akármerre fordultam, sehogy sem ment.
Kikeltem az ágyból, lezuhanyoztam és megint visszafeküdtem de így sem jött álom a
szememre, így hát kénytelen voltam felkacsolni az olvasó lámpámat, és dalszövegeket írni,
hisz ilyen későn van mindig a legtöbb ihletem.

♪ღ♪ Majd rátalálsz

"Egy érzésként kezdődött,
Mely egy reménnyé nőtt
Egy csendes gondolattá vált,
Melyből egy csendes szó képződött.
Az a szó később egyre hangosabb
volt
Míg végül egy csatakiáltásnak nem
hangzott
Visszajövök
Ha hívsz
Ez a barátság örök
Csak mert minden változik,
Nem jelenti, hogy én is
Nem volt még így, ez nem gyász.
Ha véget ér az út
S megtudod ki az igazi Barát
Ha elhagy
Visszajön majd
Nem kell búcsút mondani
Megint visszatértünk a kezdetekhez
Ez még csak egy érzés, mit senki
sem ismer
De idővel biztosak leszünk benne
Nem jelenti azt, hogy ez egy új élet
Engedd, hogy az emlékeidben én is
éljek
Amíg nem találkozunk újra

Csak próbáld megtudni Visszajössz

Kik a barátaid Ha hívlak
Mikor új helyre találsz Nem kell búcsút mondanunk

Válassz egy érzést a lelkedben Visszajövök

Mely hív a végtelenbe Ha hívsz
Ez a barátság örök"
♪ღ♪

Feltápászkodtam, és úgy döntöttem eléneklem zenével is, majd miután sikeresen készen
abbahagytam a karaoket, elkezdett fájni a hasam, mint mindig, amikor tudatában vagyok,
hogy nincs mit csinálnom.
Kimentem az udvarra és leültem a színpad szélére. Az erdőt bámultam fájó hassal, és abban
reménykedtem hogy látok egy farkast, de persze nem sok esélyt láttam rá, hogy ez a csoda
megtörténik velem, de mégis megláttam valamit… szimplán csak a teste körvonalát, ami
hatalmas volt.
- Biztosan csak egy medve. - mondtam halkan és ásítottam egy hatalmasat - Na végre! -
örültem hogy kezdek álmos lenni és elindultam a szobámba lefeküdni.
 5. fejezet
Másnap hamar keltem, s miután felkészítettem magam a napra kinézetileg, lementem és anya
már lent várt minket reggelivel.
- Áh csak te vagy? A többiek?
- Bizonyára durmolnak még. – válaszoltam - Ugye nem haragszol ha most gyorsan
bekapom a reggelit? Szeretnék elmenni csavarogni mihamarabb.
- Hát... - száját egy sóhaj hagyta el. - Na jól van! De ebédre legyél itthon!
- Persze anya ! Köszi! – mondtam, egy hatalmas cuppanóst az arcára nyomva, majd
elvettem a reggeli pirítósomat az asztalról, és rohantam is, hogy miharabb tudjak
találkozni Jacobbal
A nap, még alig hagyta el helyét a felkeltétől, mikor oda értem a sziklaszirthez. Egész
kellemes levegő volt, még ha még nagyon korai is volt ez a nap.
- Hát te meg mit keresel itt? – lépett ki Jake egy fa mögül.
- Miért? Nem szabad itt lennem?
- De! – mosolygott. de a száját rögtön lebiggyesztette - Bocsáss meg a tegnapiért.
- Semmi baj! Az a múlt! Minek rágódni rajta?-mosolyogtam, és ő megint azzal az
ellenállhatatlansággal viszonozta.
- És mit csináltál tegnap? – kérdezte témát váltva.
- Aludtam. – válaszoltam, és úgy elkezdett nevetni, hogy azt hittem sosem hagyja abba.
- Aludtál? – nyögdöste a fulladozás határán.
- Igen aludtam! Egy kicsit elfáradtam miután elszaladtál.
- Csak nem követtél? – váltott az arca idiótából sármossá, amit még sosem láttam, de
inkább elnéztem, miután szembesültem vele, hisz féltem, hogy nehogy többet érezzek
iránta.
- Igen követtelek! Vagyis.. próbáltalak de lassabb lettem mint voltam. – húztam el a
számat visszagondolva arra a mérhetetlen csigalassúságra.
- Nem hiszem. Én gyorsabb vagyok mint bárki más.
- De miért mentél el ?Tegnap előtt is akkor mentél amikor egy farkas üvöltést
hallottunk. – kérdeztem, mire az arca megfeszült, és komolyabb lett.
- Bocsáss meg de ezt nem mondhatom el… - hajtotta le a fejét - Nagyon... bizalmas. –
mondta, és láttam rajta hogy bármit szívesen nézett volna csak rám nem.
- Oh bocsánat! Nem akartam személyeskedni. - bűnbánó tekintetet vetettem rá és végre
rám nézett megint mosolyogva.
- Ugyan! Semmi… hát… igaz személyes, de nem csak rám nézve! Nem mondtál semmi
rosszat.
- Hát jó... És te hogyhogy ilyen korán?- váltottam témát most én.
- Nem aludtam egész este. - ásított egy nagyot - Délután nem találkozunk? Muszáj
aludnom egyet.
- Rendben! Megyek most én érted!
- Nem! – a hangja idegesnek hallatszott, amit ő is észrevett, ezért lenyugtatta magát -
Majd én megyek! És bemutatom neked az erdő legszebb részeit.
- Rendben!-mosolyogtam, majd megint hazakísért, és már futott is haza durmolni.
♪ღ♪
Kb. 1:30kor csengetett be hozzánk és már rohantam is hogy lássam az erdőt.
Arca komolyabb volt mint az előtt… egyre kíváncsibb lettem mi az a bizalmas dolog.
- Indulhatunk?-kérdezte mosolyt színlelve.
 - Igen. - mondtam szintén, bár valamivel izgatottabban, mint ő, és már otthon sem
voltam.
Először a sziklánkhoz mentünk, majd lementünk a tengerpartra és összekoszoltuk egymást a
homokkal, majd belelöktük egymást a vízbe, mint két hülyegyerek, de végül is jól
szórakoztunk attól függetlenül, hogy tetőtől talpig vizesek lettünk, így muszáj volt kifeküdni
napozni, de így sem ültünk meg a fenekünkön, és a homokot sem untuk meg… tovább
dobáltuk egymásra, így sár pakolást készítve egymásnak, szóval muszáj volt még egyszer
bemenni a tengerbe lemosni magunkról a hidratáló, extratermészetes anyagot, pedig majdnem
sikeresen megszáradtunk.
- Á így sosem száradok meg! - szólalt meg Jake és elkezdte levenni a felsőjét.
- Tessék?? Mi a fenét művelsz?! – kiáltottam, és inkább a tenger felé fordultam… nem
akartam teljesen elalélni a bizonyára tökéletes testén.
- Mi van nem láttál még fiút póló nélkül? – ugratott, és hallottam a hangjában hogy túl
jól érzi magát.
- De láttam neten és... - azt akartam mondani hogy majd elolvadtam tőlük de inkább
abbahagytam a mondatot minthogy ezzel szívasson mindig.
- Na ha láttál akkor nincs semmi gond! – válaszolta, és odanéztem… persze alapból
kiszúrta a szemem a nyolc kocka.
Úgy elpirultam mintha lenne vagy 45C°-os lázam, amit Jake is észrevett.
- Hogy lehet az hogy ilyenkor a lányok jönnek zavarba és a fiúk nem?
- Mert ti már hozzászoktatok a látványhoz!
- Jaj ugyan már te is hozzászoksz majd! – vigyorgott tovább, amire nem tudtam mit
mondani. - Na mindegy! Menjünk még van valami amit meg akarok mutatni neked! –
nézett az erdő felé, én pedig beleegyezően bólintottam, és elindultunk.
Egész úton azzal bajlódtam hogy ne nézzem azt, amit nem szabadna, így inkább a másik
irányba nézelődtem és ezen nagyon jót mulatott.
Egy tisztáshoz értünk az erdő közepén amikor megszólalt.
- Nos itt vagyunk! – dúdolgatta.
Körbenéztem és mindenhol különféle virágokat láttam. Csodás illat volt. Teljesen elmerültem
a nyugalomban mikor megfájdult az oldalam és erős, hideg szorítást éreztem.
- SZOFFY!!!- ordította az előttem álló Jake és dühös tekintettel felém futott majd
életemben először egy valódi farkast láttam.
Olyan volt mintha a rám támadott volna de hirtelen a szorítás gyengült és az aranybarna
farkas elfutott mellettem.
Lerogytam a fűre és csak bámultam ki a fejemből. Az előző jelenetet játszottam le újra és
újra, ahogy Jake átváltozott. Nem tudtam hinni magamnak."Biztos csak álmodok vagy
képzelődtem! Talán napszúrást kaptam." - hajtogattam magamban, majd egy két
másodperccel később farkas morgást hallatott az egész erdő. Erre feleszméltem és felálltam
hogy körülnézzek. Néhány ruhadarabkát vettem észre, melyeknek olyan anyaga volt mint
Jake nacijának. Összeszedtem őket és egy kupacba leraktam a földre, majd az aranybarna
farkas előjött a fák mögül. Bűnbánó tekintettel nézett rám. Én elmosolyodtam és lassan
közelebb lépkedtem hozzá. Attól tartottam, hogy elszalad, de nem tette. Sőt! Még ő is
közelebb jött, aztán megérintettem a bundáját és elkezdtem simogatni, mint a kutyák , a füle
mögött megvakartam majd megöleltem.
Kb. 10 percig csak öleltem semmi mást, míg csak meg nem szólalt a telefonom.
- Hálló? - szóltam bele a telefonba mérgesen. Nem lehet igaz hogy ilyenkor hívnak.
- Szia!Mi van már hívni sem lehet? - szólalt meg Byron a telefonban.
- Jaj szia! De lehet!! Mizujság van? Miért hívtál?
- Na mondom hogy nem lehet hívni ...
- Bocsi csak most jókedvem volt.
 - És a telefon hívás egy régi baráttól elrontotta?
- Hát.... talán. Na de mi van?
- Kb. fél óra múlva leszállunk, szóval nemsokára találkozni fogunk!
- E...ez most komoly? Ide jössztök? - mosolyodtam el.
- Aha! Jacky már el is indult felénk!
- ÁÁÁ Dejóó!! Akkor én is megyek!!
- Jaj nem kell ennyire szerelmesnek lenni!!
- Jól van akkor először elkísérem a "fiú" barátomat haza!
- Jaj ne már!! Iszkiri hazafelé és várj rám szépen!!
- Ok megyek haza de nem rád fogok várni hanem rátok !
- Rendicsek! De ha a fiú "barátod" ragaszkodik hozzá hogy kísérd haza akkor menj
vele! Nehogy rossz vége legyen a kapcsolatotoknak!
- Na szia!! - nem vártam meg hogy ő is elköszönjön, rögtön leraktam… na szép… ebből
a témából sosem mászok ki.
Becsúsztattam a zsebembe a telefont és Jakere néztem aki bizonyára mindent hallott, ugyanis
nevetés szerű hangot hallatott.
"Jaj nekem!Most mindent félreért!" - gondoltam magamban és magyarázatot kerestem, de
semmit sem találtam.
Miután abbahagyta a kuncogást a fejével megbökte a hátam és morgott egyet halkan.
Bizonyára azt akarta tudatni hogy arra induljak meg hazafelé.El is indultam és egészen addig
jött velem amíg valamennyire sikerült meglátnom a házunkat. Akkor megállt és elköszönően
bólintott fejével.
- Szia!- köszöntem el én is, és eltűnt a sűrűben.
 6. Fejezet
Lassan beballagtam a házba és nem tudtam kiverni a fejemből ahogy az a hatalmas
aranybarna farkas mellettem volt és öleltem. Elgondolkodó arccal léptem be az ajtókon és
teljesen elfelejtettem hogy ma vendégeket vártunk.
- Szia!!! - ugrott fel a székéről Byron és kitárt karokkal felém lépdelt.
- Szia! - intettem oda neki, és az istenért se mentem volna felé egy lépést sem.
Belegondolni hogy mi lesz amikor Jakkel találkozunk... jaj inkább nem is gondolok
bele, de abban szikla szilárd biztos vagyok hogy mind Byron hibája.
Megölelt, amit én nem viszonoztam, mire felkapta a vizet:
- Mi van haragszol?
- Igen!
- ÚÚÚÚ!!! - hergelt tovább Jacky, s egy gyilkos pillantást vetettem rá amitől még
jobban beindult.
- Na és mi a baj? - kérdezte óvatosan Byron amit imádtam benne.
A haragom hirtelen elszállt. Ki tudna haragudni egy ilyen fiúra mint ő? És azok a kiskutya
szemek amikkel rám néz.... "ÁÁÁÁ !!! Térj vissza Szoffy a jelenbe!!! Te nem vagy szerelmes
senkibe!! Főleg nem a bátyád legjobb haverjába!!! Csak voltál!!! Az a múlt!! Ne ess
vissza!!!" - ordítottam magamban és sikerült újból haragudni rá!
- Miattad kinevetett a haverom!!! Ki tudja most mit gondol...
- Á! Szóval azért haragszol rám mert azt mondtad TE hogy a fiú barátodat hazakíséred
és ő ezt félreértette? Ezt nem értem! - gondolkodott el - Ehhez nekem mi közöm?
Nyávogtam egy "Hülye" szót, és a karjába bokszoltam egyet, majd a fejem a pólójába
temettem mintha a normális bátyám lenne.
- Hát jó! - kacagta el magát és még jobban átölelt.
- A többiek már dőlteken a nevetéstől és már én is elkezdtem nevetgélni mert nem
bírtam visszatartani a nevetést a saját hülyeségemen.
Sara felállt a kanapéról ahol egyedül ült és odajött hozzánk megölelni engem, és köszönni.
Majd odajött Ashley és Layla is és mint egy nagy család összegubództunk
- Valaki mentsen ki innen!! Jackson kérlek! - könyörgött Byron a nagy ölelésből.
- Hülye leszek segíteni!!!- elővette a telóját és lefényképezett minket, majd Byron
kiszabadult az ölelésünkből és elkezdte kergetni Jacky.
Mi csak álltunk és néztük hogy a nappaliban kergetőzik a két srác majd kifutottak az udvarra,
és ott folytatták tovább a kergetőzést.
- Jacob segíts!-ordított Jacky és megborzongtam.
- Nee légyszi!! Nekem segíts!! - hallatszott Byron hangja is.
- Oké! – Hallottam meg Jake hangját, majd a csajok kimentek az udvarra hogy tovább
nézzék a műsort de nekem a földbe gyökerezett a lábam.
- Te nem jösz? – fordult vissza Ashley.
- Ömm... majd... mindjárt... - mondtam akadozva majd ideges nevetgélésbe kezdtem.
- Háháá!! Megvagy!!- hurcolták be Jacksont az előcsarnokra hirtelen.
- Nee!! Légyszi engedjetek el!! Szoffy kérlek! - nézett rám segítség kérő szemekkel,
amire én nem válaszoltam csak megrántottam a vállam.
- Ott a telefon a zsebembe csak hagyjatok!!!
- Szívem segítenél? Úgy látszik Szoffy lefagyott. - mondta Byron Sarára nézve, én meg
elindultam és, kitöröltem a képet csak hogy visszaszívja.
- Áh úgy látszik mégis él! Köszi! – mosolygott rám.
Persze én is elmosolyodtam. Hogyne már amikor már ezer meg egy ilyen helyzetben
működtünk együtt… még a régi szép időben, amikor nem léteztek a közelünkben farkasok.
 - Szia! Én Byron vagyok a kis pirulós az Sara a barátnőm, mellette Ashley és a kis
szépségkirálynő Layla. – mutatott be Byron mindenkit, amit megszabadultak Jackytől.
- Jacob!! – fogadta el az üdvözlést - Szoffy "fiú barátja"! - mutatkozott be Jake is és
mindenki elnevette magát rajtam kívül.
Én bevágtam a durcát és elindultam a hátsó kert felé amikor Jake megfogta a karom, magához
húzott és átölelt. Úgy látszik nem csak a keze, hanem az egész teste forró.
- Jól van na!! Ne durcizz már!! Csak ez az egy ismertető jegyem volt!
Nem szóltam egy szót sem de az a mosoly ami ellen küzdöttem megjelent az arcomon.
- Ebben igaza van!! - szólalt meg Byron még mindig kacarászva - Meg amúgy is! Ezen
most mit kell felkapni a vizet? Én is a fiú barátod vagyok!
- Igen az vagy! És épp ezért kaptam fel a vizet! – morogtam, és nagyot sóhajtott.
- Jaj ez a szerelem...
Ez után a kifejezése után nem bírtam megállni hogy ne ordítsam le a fejét.
- Hagyjál már ezzel a régi sztrorival! 14 éves voltam! Nem tudtam eldönteni kit
szeressek! És nem a szerelem miatt kaptam fel a vizet hanem azért mert nem értem ha
azon nem nevetitek el magatokat hogy te a fiú barátom vagy, akkor azon mért kell
nevetni hogy Jake a barátom?
Már szinte sírtam annyira mérges voltam az egész társaságra.
Kiszaladtam a színpadhoz eszeveszett gyorsasággal hogy ne lássák az épp kiszökni készülő
könnycseppjeimet, és mikor odaértem, elhelyezkedtem a színpad egyik sarkába s
összegubózva elkezdtem sírni.
Kis idő után láttam, hogy Byron megjelenik mellettem azokkal a bűnbánó szemekkel.
- Menj innen! Látni sem akarlak! – kiabáltam, akármennyire is nehéz volt ezeket a
szavakat kinyögni.
- Bocsáss meg! – húzódott oda mellém, és átkarolt - Tudom hogy nem vagy belém már
szerelmes! Megígérem hogy többé nem foglak ezzel szekálni! – mondta, de még
mindig sírtam... nem tudtam abbahagyni. - Megígérem! Csak kérlek nyugodj meg! –
vigasztalt, s elkezdte simogatni a vállamat, amire egy kicsit megnyugodtam, és a
mellkasára dőltem… úgy sírtam tovább, viszont már nem volt bennem harag, csak ott
akartam feküdni rajta, és lassacskán teljesen megnyugodni.
 7. fejezet
Mikor végre kisírtam magam, eszembe jutott egy dalszöveg és elkezdtem énekelni Byronak.
♪ღ♪ Ezért nem adom fel
"Ma megtaláltam önmagam Nem, nem török össze.
Oh, megtaláltam magam, Fordul a kocka, hamarabb, mint
És elfutottam. gondolnánk.
Valami visszahúzott Erős leszek
A józan ész szava Még ha minden rosszra is fordul.
Amiről már megfeledkeztem. Mikor sötétben vagyok, akkor is
hiszem:
Csak azt tudom, hogy nem leszel itt Valaki vigyáz rám.
Nem mondod, amit mindig Nem számít ki mit mond,
hajtogattál És mindegy meddig tart-
Ami ma éjjel már az égre van írva Higgy magadban, és szárnyalni
fogsz.
Ezért nem adom fel
Nem, nem török össze. Csak az számít, mennyire vagy
Fordul a kocka, hamarabb, mint igaz,
gondolnánk. Légy hű önmagadhoz
Erős leszek És kövesd a szíved.
Még ha minden rosszra is fordul.
Mikor sötétben vagyok, akkor is Ezért nem adom fel
hiszem: Nem, nem török össze.
Valaki vigyáz rám. Fordul a kocka, hamarabb, mint
gondolnánk.
Láttam azt az erős fényt Erős leszek
Megvilágította a sorsom Még ha minden rosszra is fordul.
Egyre csak ragyog Mikor sötétben vagyok, akkor is
Nem fogok visszariadni, hiszem:
Hogy kövessem, bárhova is vezet. Valaki vigyáz rám.

Tudom, hogy a múlt már elmúlt, Ezért nem adom fel

És most ehhez a helyhez Nem, nem török össze.
És az új álmaimhoz tartozom. Fordul a kocka, hamarabb, mint
gondolnánk.
Erős leszek
Még ha minden rosszra is fordul.
Mikor sötétben vagyok, akkor is
hiszem:
Valaki vigyáz rám
Valaki vigyáz
Valaki vigyáz rám"
♪ღ♪

Az énekemre mindenki kidugta az orrát én pedig úgy éreztem most van az a pillanat amikor
végképp el kell szakadni a régi barátaimtól.
Régen annyit nevettünk. Az az ezer meg egy hülyeség amin annyira jól szórakoztunk már a
múlt, és most eljött a jövő, amit valószínűleg azzal a farkassal fogok eltölteni, aki Byron
helyébe lép.
- Azta! Hihetetlen hangod van! Nem semmi! – dícsért Jacob.
- Hát igen… volt kitől tanulnia! - egóskodott Layla, amire csodálkozva ránéztem. - Jól
van na!! De én is segítettem! Sőt! Én fejlesztettem ki ha jól emlékszem! – nyögte ki az
igazságot pillantásom segítségével, majd visszagondoltam arra az emlékre amikor kint
a hidegbe elkezdtünk énekelni szakadó hóesésben az udvarunkon, és segítettem neki
hogy próbálja meg úgy mint én, kiénekelni a hangokat. Ezt teljes két napig játszottuk
hétvégén majd utána egy hétig egyikünk se ment suliba a torok gyulladásnak
köszönhetően, viszont akkor sem unatkoztunk… ha már énekelni nem is sikerült, egy
koreográfiát sikerült kitalálni.
- Ez igaz! Magas C! - mondtam kacagva és ő is elnevette magát.
- Még mindig nem megy! – durcázott gyerekesen.
- De legalább megtanultunk énekelni!
A többiek értetlenül néztek. Bizonyára egy kukkot sem értettek a mi kis beszélgetésünkből.
- Szoffy mindig is jól énekelt! Ha fellépett volna a tehetség kutatón már rég sztár lett
volna belőle. - terelte a témát Sara.
- Kíváncsi vagyok milyen lenne ez zenével. – vágott Jake gondolkozós fejet, és ez az
ötlet megragadta a fantáziám.
Már a háttér zene teljesen a fejemben volt, de inkább lemondtam róla egyellőre… most
inkább a barátkozásra fordítanám az időt, mintsem egyenként bevinni a gépbe.
- Na akkor csináljuk meg zenével! Úgy látom az arcodon hogy a kotta, már a szemed
előtt van. - mosolygott rám Ashley.
- Túl jól ismersz! De nem tudom… - húztam el a számat.
- Kezdjünk neki akkor! – szólalt meg Jake és elkacagtam magam.
- Te tudsz valami hangszeren játszani?
- Igen gitározni. – válaszoltam, mire mindenki Jacobra meredt.
- Na akkor meg van a zenekar! - állt fel Byron mellőlem és felhúzott magával, miután
mindenki kicsodálkozta magát.
- Miért? Nem hiszem hogy csak egy gitárosból és egy énekesből áll egy banda.
- Nem! Kell még egy dobos, egy hegedűs és még egy háttér énekes ehhez a számhoz!
De az már mind megvan! – mondtam, és Jake kérdő tekintetet vetett rám.
- 3 évig hegedűre jártam. - szólalt meg Layla.
- Én pedig lehetnék a háttérénekes!-vágta rá Ashley - Először velem énekelt! - tette
hozzá büszkén… és elmerengve a múlton, mikor általános elsőben kornyikáltunk az
udvaron.
- Sara meg készíthetné a ruhákat! Amúgy is varrónőnek megy! - mondta befejezően
Byron.
- És én mit csináljak?- kérdezte Jacky felháborodva.
- Te most csak közönség leszel haver! Nem hiszem hogy egy ilyen számban kell
elektromos gitár.
Jacky rám nézett könyörögve.
- Még kell egy basszusgitáros. – adtam be a derekam, és a mosoly feltűnt az arcán.
- Akkor valóban megvan a zenekar.- mondta Jake, majd minenki rám nézett
türelmetlenkedve.
- Oké!Oké! Megyek! – emeltem fel a kezemet, és leugrottam a színpadról elszaladni a
szobámba, hogy neki is kezdjek az íráshoz.
♪ღ♪
Az íróasztalom az ablak előtt volt így jól láttam mi történik odakint.
Az összes hangszert kipakolták és látszólag jól szórakoztak…
♪ღ♪
A múltat és a jövőt látnám a szemem előtt?
Jake a jövő, Byron a múlt.
És a jelenben önmagam vagyok.
Várom a percet hogy együtt legyünk.
Mint egy igazi zenekar
A közönségnek énekeljünk.
Együtt a barátokkal
Hát megragadom ezt a percet
Nehogy elszaladjon!
Készülj fel egy nagy lépésre.
Ami egyben jó és fájdalom.
♪ღ♪
Amint készen lettek a kották boldogan szaladtam le hozzájuk… annyira boldog voltam, hogy
jól érzik magukat együtt.
- Végre!- szaladt hozzám Byron.
- Na akkor oszd ki is kezdjük!-mondtam hót’ fáradtan, majd mikor mindenki megkapta
a kottáját egyenként elkezdtük gyakorolni a saját darabunkat, amire olyan hangzavar
lett, hogy a szülők értetlenkedve, lassan vörös fejjel kirohantak.
- Még mázli, hogy nem avattuk még fel a szállodát! Mivel zavarjátok meg már megint a
nyugalmunkat e gyönyörű szerda délutánon?
- Az első számunkat gyakoroljuk Nick bácsi!
- Kicsoda? - nevette el magát anya Jacob megnevezésén.
- Jaj nem kell bácsizni! Hívj csak simán Nicknek! Nem vagyok én olyan öreg! - nevette
el magát apa is.
- Oké! Bocsi!
- Nicsak gitározol?
- Igen! Már 10 éves koromtól.
- Értem! Most mennyi idős is vagy?
- 17 éves. – válaszolta, és az álluk a földet érte, amint meghallotta ezt a választ, és
mindenki odafordult Jakehez, én pedig erre a látványra elnevettem magam. Vajon én
is ilyen képet vágtam mint ők amikor nem hittem el hogy tényleg annyi?
- Ez komoly? - kérdezte Layla úgy mintha életbevágó kérdés lett volna.
- Igen. Miért mennyinek gondoltatok? – vigyorgott Jake.
- Ömm... - kezdte Byron - Hát olyan 19-20 év körülinek.
Mi csak nevettünk Jakkel a többiek meg csendben hallgattak.
- Nos akkor bocsánat Jake!
- Ugyan semmi baj! Szoffy majdnem elsírta magát, amikor megtudta – mosolygott rám,
ami persze oldotta a hangulatot… főleg nállam… mintha csak a fórró vízet akarnám
utánozni.
- Na jól van akkor jó gyakorlást! De holnaptól a szobába légyszíves! - mondta Nick
teljesen érthetően, hisz holnap nyitjuk meg a szállodát.
- Oké meglesz! – válaszolta Byron és el is kezdte megint a gyakorlást amire mindenki
reagált.
Körül belül fél óra alatt megtanultuk és belekezdhettünk a nehezébe, ami nem is volt olyan
nehéz, mivel mindenkinek olyan tökéletesen sikerült ráhangolódott a másikra, hogy amikor
negyedjére kezdtük újra, olyan volt mintha már vagy 100szor eljátszottuk volna.
A mosoly kiült az arcomra és ettől mindenki majd kiugrott a bőréből mivel tudták, hogy ez a
siker jelét jelenti.
 - Na még vagy 5ször ugyanígy és...
- ... és akkor felléphettek vele turistahívogatónak ugyanis holnap lesz a nagy
halfesztivál és bizonyára sok ember jön La Pushba aki szállást keres. - vágott a
szavamba apa.
Erre mind elnevettük magunkat majd vagy 7szer eljátszottuk és végül a stúdióba vettük fel
rövid életű zenekarunk első számát, amit a múlt, a jelen és a jövő adott elő.

8. fejezet
Mikor már tökéletesen ment minden, bementünk a kávézóba és elkezdtünk csevegni.
- Mikor mentek haza? - kérdeztem arcomat szomorúvá varázsolva.
- Jövőhét kedden már indulunk is vissza. - válaszolta búsan Sara.
- Kár! Pedig jó zenekar lennénk. – szólalt meg Ashley és kórusban egy nagyot
sóhajtottunk - Na de ne szomorkodjunk!- váltott mosolyra - Horror film? - kérdezte
rám szegezve tekintetét és elmosolyodtam hisz tudtam mire gondol.
Már sötétedett szóval volt időnk előkészülni. Körbenéztem és mindenkinek az arcán
látszódott hogy van kedve hozzá, majd Ashleyre szegeztem vissza a tekintetem.
- Csinálom a Popcornt és a tv előtti helyet! - ugrottam fel a székről rögtön.
- Én pedig töltöm a filmet! - pattant fel ő is és felszaladt az emeletre én pedig próbáltam
bejutni a konyhába, hisz zárva volt, de csörömpölés hallatszott bentről.
- Mit akarsz? - hallatszott anya hangja bentről, miután szétkopogtam az ujjaimban a
csontot.
- Popcornt!
Egy kattanást hallottam a zár felől és újra próbálkoztam.
Mikor kinyílt az ajtó egy lépést tettem de rögtön megálltam. Rengetegen dolgoztak a holnapi
rendezvényre és hatalmas volt a konyha. Rájöttem hogy nem tudom mi hol van.
Megfogta egy hideg kéz az oldalamat és akaratlanul is megborzongtam a hirtelen eszembe
jutó délelőtti képtől.
- Hmm torta!! - mondta Jacky és arrébb tolt hogy bemenjen az ajtón, majd elindult a
konyha közepe felé, ahol egy torta állt amin még nem száradt meg a krém. Mikor már
2cm-rel volt az ujja a friss krémtől, anya rácsapott egy fakanállal a kezére.
- Eszedbe ne jusson! – figyelmeztette azzal az igazi csúnya nézésével, majd elindult a
konyha jobb sarkába, de vissza-vissza nézet néhányszor, nehogy a bátyámnak megint
eszébe jusson a próbálkozás, majd kivett egy doboznyi popcornt a szekrényből,
amiben olyan 5-6 db csomag lehetett, és Jackyt is kitessékelve belenyomta a dobozt a
kezembe.
- A mikró a pult alatt van! Ne szórjátok szét csak a szobádban, de ott is csak ha
feltakarítjátok! A személyzet a ti szobátokban önmagatok vagytok, és most nyomás
kifelé!-tolt kifelé az ajtón, és amint kattant újra a zár mögöttünk Jacky száját egy
bizonyos „ó” hang hagyta el.
- Hát a többiek? – kérdeztem amint észrevettem, hogy csak a fele társaság van az
asztalnál.
- Felmentek segíteni keresni a szobádat! - felelte Sara Byron ölében ülve – Layla pedig
eltalált a mosdóba – mondta, majd letettem a pultra a popcornosdobozt, és
felszaladtam megkeresni őket.
Mikor felértem megláttam hogy nyitva az ajtóm, így hát bebámészkodtam, hátha bent vannak,
és nem csalódtam. Ashley a gép előtt ült és azt figyelte hány százaléknál van épp a
letöltés, Jake nézegette a falon lévő Shiver posztereket, és a sok farkasos dolgot a polcokon.
- Te aztán szereted a farkasokat! - mondta Jake egy farkasos szobrocskát a kezébe véve.
- Jaj ne is mond! - szólalt meg Ashley hatalmasat sóhajtva - Akármikor elkezdünk
beszélgetni mindig valahogy a farkasok szó belekerül a csevegésbe – forgatta a
szemét, és Jacob elégedetten előhúzta megint azt a sármos mosolyát.
Tudtam mire gondol, ezért inkább úgy döntöttem, hogy nem foglalkozok az iménti arc
mimikájával, mert még a végén vörös lesz a fejem.
- Miért? Nem így van? - kérdezte Ashley csodálkozva hogy most miért ellenszegülök az
igazság ellen.
- De! Imádom őket!! A világ legcsodálatosabb állatai! – kezdtem bele, miután sikeresen
eszembe jutott valami jó kis beszélgetés, amire remélem Jacob abbahagyja ezt az
 idegesítő, ámde vérnyomásnövelő vigyorgását - Hmm vajon van hintánk? –
folytattam.
- Ez most hogy jön ide? - kérdezte barátnőm visszafordulva a képernyőhöz.
Csak álltam és mosolyogtam, biztos voltam benne hogy eszébe jut.
- Ajj!!! – esett le neki, az én gonosz mosolyom pedig hatalmas vigyorba váltott - Szoffy
az csak egy kitalált regény!!! Miért álmodozol mindig erről?
- -Mert nekem egy sárga szemű farkas kell!
- -Hát igen... kinézném belőled hogy járnál egy farkassal... - mosolyodott el Ashley és
Jakenak csak egyre nagyobbra nőtt az egoja.
- Egy vérfarkassal kérlek szépen!! - növeltem tovább.
- De már nem késtél le a megtámadásról és a figyelésről?
- Az egy dolog! De bármi megtörténhet!! Például Sam megunja Gracet! - mosolyodtam
el és álmodozva a plafonra néztem.
- Na neked sose lesz pasid! - mondta unottan Ashley - Vagy ha lesz is az egy sárga
szemű vérfarkas lesz, aki egy könyvesboltban dolgozik. - tekintetét felemelte és még
egy mondatot kinyögött egy nagy sóhajjal - Reménytelen eset!
- Hát na! Kinek kell az olyan pasi aki nem olyan akiről mindig is álmodozott?
- Jaj látszik hogy még sose voltál szerelmes. - épp kezdtem volna nyávogni de még
hozzátette- Az álmaidon kívül.
Elhallgattam igazat adva és Jake végre megszólalt.
- Te nem hiszel a vérfarkasok létezésében? - nézett rá Ashleyre.
- Hát... a remény bennem él hogy léteznek de nem hiszek bennük. Te mit gondolsz?
- Én teljes mértékben érzem hogy léteznek!
- Érzed?
- Igen!Néhány farkasban azt látom hogy van egy kis emberi tulajdonság.
- Én is szívesen látnám azokat a farkasokat!
- Sok szerencsét!! Az én illatomat már megszokták így képesek közelebb jönni... –
vigyorgott Jake, most már végre leszállva rólam, és belülről egy hatalmasat
sóhajtottam.
Ashley egy gyilkos pillantást vetett rá de megszólalt a gép.
- A letöltés kész! Most pedig mentem DVDre. - elnyúlt egy CD tartóért amiben egy
csomó üres DVD volt, nekem pedig eszembe jutott hogy fel kéne hozni egy csomó
párnát, és lerakni a földre mint ahogy régen Ashley-vel csináltuk.
Nem is kellett kétszer gondolnom, rögtön szaladtam le a garázsba, hogy megkérdezzem
apától, merre találok felesleges párnát, s utána szaladtam is a kijelölt helyre, majd cipelhettem
felfele a lépcsőn a nagy párnákat kettesével.
Persze egyiküknek se jutott eszébe hogy nem csinálnak semmit és segítenének nekem, de nem
baj én felhordtam vagy 10 nagypárnát és mind letettem a TV elé össze vissza.
- Jake megtennéd hogy sorba rakod?
Gyorsan felpattant és én már rohantam is 5ödjére le, hogy megcsináljam az elfelejtett
Popcornt, de Sara megelőzött és ezért nagyon hálás voltam neki.
- Mindenkinek egy csomagot csináltam. - mondta bűnbánóan.
- Oké semmi baj! - mondtam majd megfogtam két tálat hogy felvigyem, és Sara is
ugyanígy követett.
Ashley egy iszonyú régi filmet töltött le de még sosem volt balszerencsénk megnézni .
- Végső állomás 2? Á de jó! Végre ide is eljutottunk! - kacagott Byron a DVD lévő
feliratra.
- Gondoltam ha már ez új helyen vagyunk akkor nézzük meg! – mosolygott Ashley,
majd elhelyezkedtünk kényelmesen.
Jake ragaszkodott hozzá, hogy csak ő legyen mellettem egyedül, így én a jobb szélre
kerültem.
 9. Fejezet

A film közben elég sokszor bújtam Jakehez.ó, és mikor vége lett, akkor tértem észhez hogy
minden erőmmel szorítom Jacob, mint egy 5éves kisgyerek, amikor nem akar felszállni a
hullámvasútra. Tiszta ciki volt mikor Byron elkezdett cukkolni.
- Na találtál valaki mást? - kérdezte mosolyogva, és erre Jake is elmosolyodott.
Persze rögtön eltoltam magam tőle és megint durcás képet vágtam, de Jake visszahúzott és
jobb kezével átölelt.
- Legalább kölcsönös. - szólalt meg a bátyám is, és Jacob kiállt mellettem.
Elkezdte kergetni Jackyt kiüldözve a szobámból, mi meg nyúltunk a kacagástól, ahogy az első
szintekről Jacky kiáltásait hallgattunk… főleg akkor nevettünk a legtöbbet, amikor Jacky
visszafutott, és rémült arccal futott a legbiztonságosabb helyre a szobámban.
Lassan Jacob is visszakullogott a hasát fogva a nevetéstől.
- Mi van?-kérdeztem vigyorogva.
- Én nem megyek ki! – hallatszott a válasz az ágy alól, amire megint hatalmasat
nevettünk, de Jacob sikeresen megtörte ezt a hangzavart.
- Nem megyünk ki az erdőbe?-kerdezte
Mindenki komoly arccal ránézett rémülten Jacobra tekintve, majd megszólaltam.
- Jó ötlet!
- Ja!! Ezt akkoriban is meg akartuk csinálni amikor még általánosba jártunk. Csak akkor
nem engedtek el. - mondta Ashley már ő is mosolyogva. Úgy látszott mindenki
beleegyezett, ígyhát elindultunk lefelé, majd az ajtónál mindenki megállt.
Korom sötét volt. Csak az utcai lámpák világítottak, és egy kis kacarászással elindultunk a
kapu felé és minden egyes árnyékot észre vettünk, amit csak észre lehetett venni, majd egy
farkas üvöltésre annyira megrémültünk hogy majdnem összeestünk.
- Jézusom! Mi lesz veletek az erdőben? Még csak a kapunál vagyunk és máris
rémüldöztök? –nevetett ki minket Jake.
- Te biztos hozzászoktál már de tudod ahol mi lakunk nem mászkálnak mindenfelé
farkasok. -morgott rá Layla.
Elhallgatva mentünk tovább. Jake csak mosolygott és én mindenféle képen a legtávolabb
helyezkedtem el tőle, majd arra a tisztásra értünk ahol délelőtt láttam Jaket farkasként.
Ott letelepedtünk kicsit és elkezdtünk beszélgetni hogy ki miben hisz... "szellemek,szörnyek
stb..."
Egyszer csak megmozdult egy bokor mögöttem.
Halálra rémültem és Jakehez húztam magam. Csak rezgett és nem jött ki belőle semmi.
- Biztosan szellemek. - mondta Layla nyugodtan. Már hozzá volt szokva az ilyen
ügyekhez.
Lylával amikor még kissebbek voltunk rengeteget szellemeskedtünk. Szellemet űztünk és
boszorkánykodtunk… szellemeket idéztünk, és még minden mást is kipróbáltunk.
- Nem hiszem. - mondta Jake komoly arccal.
Én csak figyeltem, és Jake remegésére felállt a szőr a hátamon. A bokor csak rezgett és
rezgett nem akarta abbahagyni.Mindenki azt figyelte, még Jake is rémült arcot vágott, én
pedig erre a rezzenéstelen arcra a sírás szélén álltam.
Aztán abbamaradt a mozgás és kiugrott belőle egy... mókus.
Akkorát nevettünk hogy a mókus elmenekült és oldalba böktem Jaket. Tudta hogy csak egy
ártalmatlan állat és engem akart vele halálra rémíteni.
- Szemét! - mondtam Jakenek hisztis hangon és ugyanúgy odabújtam a mellkasához
mint egykor Byronhoz.
Még mindig nevettünk míg egy farkas üvöltés nem hallatszott.
Felnéztem Jacobra szomorúan. Nem akartam hogy elmenjen, de Jake meg se mozdult csak
mosolygott tovább és ez megnyugtatott.
- Tényleg! Te el kéredzkedtél otthonról? – kérdezte Lyla
- Nem de Billy mindig elenged akárhova akarok menni. Szóval felesleges szólnom. Már
megszokta.
Ezen mind elkezdtük a "Bárcsak ilyenek lennének az én szüleim is" témát. Jól elbeszélgettünk
a korom sötétbe majd mikor már egy kicsit világos lett, észbe kaptunk hogy vajon hány óra
lehet, így elkezdtünk visszaballagni, és mind olyanok voltunk mintha tegnap az egész napot
átaludtuk volna… fittek, és kipihentek.
Mikor hazaértünk próbáltunk halkan beosonni az ajtón és felmenni a szobámba de a kis
kacajok felkeltették anyát.
- Ti meg hol jártatok. - kérdezte álmosan.
- ÖÖÖ.... - gondolkodott Byron de anya belekotyogott.
- Szoffy tőled kérdem! - mondta anya.
- Hogy a macska rúgja meg. - suttogtam.
- Na? - siettetett anya. Tudta jól hogy én nem tudok hazudni.
- ÖÖÖ…- kezdtem- kimentünk egyet sétálni.
- A tegnapi ruhátokban?
- Még tegnap. – vallottam egy kis szünet után, és tudom hogy ezért még kapni fogok a
többiektől ha anya kifakad.
- És gondolom kupit hagytatok... Na irány felfelé összepakolni én pedig csinálom a
reggelit. 10 órakor lesz a megnyitó, este pedig egy bál féleség. Szóval menjetek el
venni magatoknak egy szép ruhát, adok kártyát de csak egy bizonyos keretig
vásárolhattok! – mondta és megörülve egymásra néztünk.
- Jake titeket is várunk az apáddal! - mondta anya bezárólag.
- Rendben! Itt leszünk! - válaszolt mosolyogva.
Anya bólintott egyet és indult is a konyha felé, mi meg feliszkoltunk a szobámba és
kitakarítottunk.
Kb. 5re értünk haza és 7re lettünk készen köszönhető a párnacsatának amit a fiúk robbantottak
ki, és mikor végeztünk Jake leszaladt mi pedig fennmaradtunk és nagy örömömre elkezdtünk
beszélgetni Jacobról. Úgy látszik mindenki nagyon megkedvelte, és ezen nem is
csodálkoztam ugyanis iszonyú jó fej srác és nagyon aranyos.
- Remélem olyan jó barátod lesz mint én, sőt jobb is. - mondta lehangoltan Byron.
Elszomorodtam és odamentem hozzá átölelni. Nem mondtam egy szót sem. Én is nagyon
reméltem hogy így lesz, de Byronnál jobb barátot nem igazán lehetett elképzelni, hisz minden
meg volt benne ami egy igazi baráthoz kell.
- Gyertek enni! Kész a kaja! - kiáltott fel anya.
Lementünk és Jake a konyha ajtóban állt. Csak figyelt minket, ahogy lejövünk, majd elvett
egy tányért a pultról és elfoglalta a helyét az úgynevezett "asztalunknál" ahol tegnap
ücsörögtünk.
- -Jó étvágyat!-mondta anya, amit a szemünk elé termett az étel, majd kórusban
ismételtük.
Ez a rántotta most valamivel másabb volt mint az előzők és észrevettem mindenki arcán ezt a
felismerést.
- Mit raktál bele anya? - kérdeztem.
- Jacob rakott bele valamit. - mondta és mindannyian Jakere szegeztük a tekintetünket.
- Családi titok! - válaszolta vigyorogva.
 10. fejezet

Miután Jake elment, elmentünk ruhát venni nagyon összevesztünk Byronnal.

- Tudod mit?! Teszek rá mit csinálsz! Elegem van abból hogy folyton nekem kell
mosolyt csalni az arcodra! Nem tehetek róla hogy Sara bedepizett! Miért mindig
engem hibáztatsz az ilyen hülyeségekért?
- Jobban is vigyázhatnál rá! Egykor azt mondtad hogy mindenképpen megvédessz a
rossz dolgoktól! Akk…
- Á szóval te ezzel vissza akarsz élni! – vágtam bele a szavába - Tudod mit? Ez után
felmondom a lelki biztonsági őrködést! Elegem van hogy ha Sara egy kicsit nem rád
figyel rögtön én vagyok a hibás mert szerinted más pasikon jár az agya!
- De folyton arról a kisegítő srácról beszél aki abban a boltban dolgozott ahova ti
mentetek!
- Jaj és az én hibám h róla beszél? Tényleg nagyon udvarias és kedves volt! Talán még
kedvesebb mint te! Vele jobban járna!
- Igen? Szóval te így gondolod? Jól van akkor most rögtön szakítok vele és
megmondom neki hogy akkor járjon azzal a sráccal!
- Teszek rá mit csinálsz! De hozzám ne gyere sírni többet! Hallani sem akarok rólad!
- Oké megbeszéltük! Én sem akarok rólad! Szóval el lehet felejteni!
Mind ketten más irányba indultunk meg. Én felszaladtam a szobámba ő pedig a színpad felé
ment a barátainkhoz. Amint megláttam az ablakomból rögtön lehúztam a redőnyt és
leengedtem a sötétítőt.
Egyedül a számítógépem fénye világított, de azt is kikapcsoltam.Egyedül akartam lenni a
sötétben és sírni.
Arcomat a párnámba temettem, Beindítottam egy sorozat szomorú számát és sírva énekeltem.

♪ღ♪ Ezen a világon talán az a

Már nem is számolom, hány
éjszakát
töltöttem el azt kívánva,
hogy a holnap ne jöjjön el.
A szeretetet, az álmaimat is
elvesztem..
Rám zúdul az eső.
Csak állok és sírok, sírok, sírok..
Azért, hogy őszintén élhessek
tovább,
mit kellene tennem?
Ha már magamban nem is, de
jó lenne, ha hihetnék valamiben.
A válasz olyan közel van. Én
mégsem látom..
legnehezebb dolog,
hogy őszintén éljünk?
Ha kaphatnék tőled valamit,
jó lenne, ha nem lenne formája.
Nincs szükségem többé olyan
dolgokra,
amik összetörhetnek..
Még ha fekete könnyek hullanak is
a szememből, és kiabálok..
az ismeretlen holnap akkor is
megtalál.
Ha így folytatódnak tovább ezek a
napok,
a fájdalmam nem fog megszűnni.
Még ha ez önzőség is tőlem,
Messzire el akarok tűnni innen..

Fekete könnyek hullanak a
szememből.
Nem maradt semmim sem,
A szomorúság elönti a szívem..
Nem tudok megszólalni,
A fájdalom betölti az egész testem.
Nem tudom elviselni. Egyedül nem..
Elfáradtam már attól, hogy
egész éjjel csak könnyeket hullatok.
Megrajzoltam az arcom.De ez nem
is az enyém..
Be kell fejeznem végre, hogy
mindig
mosoly mögé rejtem a
gyengeségeimet.
Abba kell ezt hagynom..
Fekete könnyek hullanak a
szememből..
Nem maradt semmim sem,
A szomorúság elönti a szívem..
Nem tudok megszólalni,
A fájdalom betölti az egész testem.
Még ha fekete könnyek hullanak is
a szememből, és kiabálok..
az ismeretlen holnap akkor is
megtalál.
Ha így folytatódnak tovább ezek a
napok,
a fájdalmam nem fog megszűnni.
Még ha ez önzőség is tőlem,
Messzire el akarok tűnni innen..
♪ღ♪

Énekeltem búsan… már már elfeledkezve a világról, majd egy kéz érintésétől megugrottam.
- Jaj bocsi! Nem akartalak megijeszteni!
- Semmi baj. - motyogtam Saranak és visszafordultam a párnámba könnyes szemmel,
majd leült mellém és elkezdte simogatni a hátamat.
- Jaj ne csináld már ezt! Tudod hogy nagyon szeret és csak mérges mert folyton arról a
srácról beszélek! - próbált nyugtatni de nem igazán sikerült neki.
- És? Ez miért az én hibám? Miért az én fejemet ordítja le? Jó ok azt sem akarom hogy
veled ordibáljon de akkor is! Ez nem fer!
- Látod pont ezért nem akar velem ordibálni! Mert tudja hogy neked az fájna ha velem
veszekedne!
- De miért engem hibáztat minden apróságért? Miért kell visszaélnie a szeretetemmel? -
hebegtem és még jobban elkezdtem zokogni.
- Figyelj! Minden átlagos embernek ki kell adnia valahogy a feszültséget, ilyenkor nem
gondolkoznak csak mondják akár annak is akit legjobban szeretnek!
- De én nem csinálok ilyet!! Ez olyan szemétség hogy még azzal is ordibál akit szeret!
Sose tennék ilyet! De akkor neki miért kell?
- Te azért nem csinálsz ilyet mert te nem vagy átlagos ember! Különleges
képességekkel bírsz! Még a legszomorúbb embert is meg tudod nyugtatni! És sose
lennél képes megríkatni senkit max ha a nevetéstől sír!- mondta és ettől elálltak a
könnyeim.
Felé fordultam hogy abban a parányi fényben ami még beáramlott az el nem takarható
lyukakból kivegyem a körvonalát.
- Megnyugodtál kicsit?
- Igen! – szipogtam - Köszönöm!
- Ugyan nincs mit köszönnöd! Neked bármit! Nos megyünk le? – kérdezte, és nagy
nehezen beleegyeztem papír zsebkendőt nyomva az orrom alá, majd Sara felkapcsolta
a villanyt, rendbe szedtem magam egy kicsit és elindultunk lefelé, majd ahogy Byron
meglátott rögtön rohant hozzám és megölelt.
 - Bocsáss meg, hogy olyanokat mondtam! Nem akartalak megbántani! Annyira
sajnálom!- mondta és éreztem a rázkódásaiból, hogy a sírás szélén áll.
- Ugyan én kérek bocsánatot! Nem lett volna szabad így felmondanom! - zokogtam én
is - Legközelebb jobban figyelek rá oké?
- Nem! Nem kell! Semmi szükség rá! Csak egy kicsit ... nos ... tudod a féltékenység...-
lehajtotta a fejét szomorúan de én elmosolyodtam.
- Tanulj meg nem féltékeny lenni! Ne kapd fel a vizet az ilyenekért! Én azért vagyok
hogy boldog legyél emlékszel?! És még jobban fogok dolgozni...legalább is amíg
együtt vagyunk! – mondtam, mire meghatódott, és mégjobban magához szorított.
Mindenki ujjongott hogy a két barát újra békében vannak. Már csak egy valaki hiányzott.
Elábrándoztam ilyenkor mit csinálhat... miért kellett elmennie? Már most hiányzik, mintha
Byron lenne.

11. Fejezet
 - Jake!!- kiáltottam az új barátomat meglátva és magassarkúban elkezdtem futni felé.
Már nagyban tartott a buli, mikor megjelentek… épp készülődtünk a záró bálra. Itt volt
minden támogatónk és család tagunk akik kedden, ugyanúgy visszamennek szülőföldjükre
mint barátaim.
Nem voltam hozzászokva ahoz hogy magassarkúban szaladgáljak, így egyszer csak
megbotlottam, de Jake pont elkapott.
- Jaj köszi szépen! Szia! - öleltem meg mikor végre meg tudtam állni a saját lábamon
Jake segítsége nélkül.
- Szia! Na most már biztos hogy még szívatásból sem fogok felvenni magassarkút! -
mondta Jake nevetve.
- Üdv Billy!! - köszöntem Jake mögött lévő férfinak.
- Szia Szoffy! Hogy s mint vagy?
- Elég jól. És ön?
- Jaj kérlek tegezz! Egyébként jól vagyok köszönöm.
- Rendben elnézést! – mondtam pironkodva, majd Jake felé vetettem az érdeklődésem.
- Látom fel vagy nagyon pörögve! - mondta Jake.
- Igen! Annyira hiányoztál! - öleltem meg és olyan jó volt érezni az erdő illatát. Mintha
már ezer éve nem jártam volna ott. - Fáradjatok beljebb! - engedtem el végül
észrevéve magamat hogy egy tiszta kínos helyzetbe sodortam magam.
- Köszönjük! De nem sokáig maradhatunk. - mondta Billy és az én kedvszintem máris a
padlón hevert.
- Hát rendben. - válaszoltam mosolyt erőltetve arcomra - Kb. Meddig maradtok?
- Csak fél órát. Dolgom van utána.- válaszolta Jake.
- Este 10órakkor? - kacagtam el magam hitetlenkedve.
Mi dolga lehet ilyen későn?
- Igen és ez nem pár perces dolog! – válaszolta, majd csodálkozva meredtem rá.
A csodálkozásomat, Byron köszöntése törte meg, és rögtön indultunk is a csapathoz.
♪ღ♪
Az elkövetkezendő napok olyan gyorsan szaladtak mint amit még sosem éltem át. Egyik
óráról a másikra este lett. Majd mikor a végső nap eljött...
- Byron!! - ordítottam torkom szakadtából mikor nem találtam szobájában.
- Szoffy!!Mi a baj? - kérdezte rémülten mögülem fogkefével a szájában.
Amint megláttam a nyakába ugrottam sírva. Megijedtem hogy elment. Egyáltalán nem
akartam elengedni., viszont sajnos teljesen tudatában voltam annak hogy most itt a vég. Nem
Találkozgathatunk úgy minden nap mint régen. Tudtam hogy hónapokig nem fogom látni.
- Szoffy!! Mi a baj? Miért sírsz?- kérdezte rémülten miközben a vállán zokogtam.
Én csak megráztam a fejem és nem tudtam elállítani a könnyeimet.
- Jaj ne csináld ezt! Ne nehezítsd meg még jobban a búcsúzást kérlek!! – kérlelt
szomorú arccal, majd mégszorosabban átölelt.
Mikor egy kicsit meg nyugodtam olyan öt perc múlva, eltolt magától, és megszorította a
kezemet.
- Figyelj!! Minden nap fogunk beszélgetni! És fogunk még találkozni hidd el! Talán
majd egy két hétvégén eljössz vagy eljövünk ,és a szüneteket is együtt töltjük majd!
Megbeszéltük?
Még nem tudtam megszólalni, de egy bólintást sikerült magamra erőltetni.
- Kedvesem!! - hallatszott a földszintről Sara hangja.
Byron rögtön leszaladt én pedig csak ott álltam egy helyben, lefagyva. Fejemet lehajtottam, és
elkezdtem újra sírni egymagamban, fájdalmas nyögéseket hallatva. Zokogtam, hogy többé
nem láthatom.
Kezemmel letöröltem a könnyeimet, megpróbáltam ahogy tudtam rendbeszedni magam, de
még mindig szükségem volt egy tükörre, így hát erőt vettem magamon, és bevánszorogtam a
fürdőszobába.
A tükör mintha egy szellemet ábrázolt volna, amint megláttam magam benne. Falfehér
arcomra mintha csak zebracsíkokat festett volna a szemceruza… nem akartam elhinni hogy ez
tényleg én vagyok. Megérintettem az arcom, és falfehér arcom tűzben égett.
Gyorsan rendbeszedtem magam, egy kis mosakodás, smink és már szaladtam is le az emeletre
hogy az utolsó perceimet eltöltsem szívemnek oly kedves embereivel.
A lépcsőfokokból már csak pár volt hogy leérjek a földszintre mikor megláttam Jaket és
Byront beszélgetni. Mikor észrevettek, a tekintetük hirtelen olyan volt, mintha csak az
ellenséget látták volna, és ez nagyon fájdalmas volt, hogy pont Byron néz így rám.
Mikor már hosszan figyeltük egymást régi barátom elkapta a tekintetét rólam, és lesütötte
szemét. Mormolt valamit még Jacobnak, majd elindult kifelé.
Szememmel követtem, majd mikor kilépett az ajtón Új barátomra vetettem tekintetem kérdőn.
Az arcán egyszerre bűntudat és harag látszott. Nem értettem semmit a fejemben csak úgy
kavarogtak a gondolatok. Mit csináltam? Mérgesek rám? De hát miért? Tettem valamit amit
nem kellett volna?
Majd nagymamám hangjára lettem figyelmes.
- Jaj drága kis unokám! Vigyázz magadra! És érezd jól magad! Szerezz sok új barátot és
fogadj szót a szüleidnek! - mondta fájdalommal teli arccal megfogva két karomat,
mint ahogy Byron tette pár perccel ezelőtt.
- Rendben Nagyi! Te is vigyázz magadra! - mondtam a lassan 70 éves nagymamámnak
és szomorúan bólintott.
Átöleltem őt, kivel egykor minden nap találkoztunk, de most már nem tehetem meg, hogy
mindig átmenjek hozzá, akár csak azért, hogy megkóstoljam a főztjét, nem segíthetek neki az
állatokat gondozni. Nem tehetem már semmi mással boldoggá, csak ha láthat.
A hosszú ölelésnek édesanyám hangja vetett véget.
- Lassan induljunk! Fél óra múlva megy a gép!
- Hát akkor siessünk!- mondta nagyi, és már indult is kifelé.
- Remélem mikor legközelebb látlak ugyan ilyen erőben leszel! - mondtam elkacarászva
a végét sportos nagyanyámnak, aki ugyanúgy elnevette magát. Kora ellenére jól bírta
magát. El lehetett képzelni őt futóverseny első helyezettjének.
A gondolattól hogy nagyi a dobogó legfelső szintjén áll mellette két világbajnokkal és az
arany kupát tartja arany éremmel a nyakába, elnevettem magam.
Jókedvűen kísértem ki az udvarra, de az én mosolyom lefagyott az arcomról amikor Byron
komoly arccal már bent ült Jacob autójában az anyós ülésen.
Könnyes búcsút vettünk egymástól mindannyian kivéve egy személyt és már szálltak is be az
autóba, melyek a repülőtérre viszik őket.
A szívem mintha összeszorították volna. Nem tudtam nem Byronra nézni fájdalmas arccal. De
ő ügyet sem vetett rám. Még egy pillantásra sem voltam méltó hogy legalább felémfordítsa a
fejét vagy valami.
A könnyeket alig bírtam visszatartani. Mindenki integetett, anyáék még eleresztettek egy
"Vigyázzatok a házra" figyelmeztetést.
Csak én és Jacky maradtunk a háznál, s mikor már elindultak én nem tudtam tovább tartani a
könnyeimet. Villám gyorsasággal tettem egy 180°os szöget és rohantam fel a szobámba.
Láttam a bátyám hirtelen meglepett arcát egy pillanatra de nem érdekelt.
Ő futott utánam és mikor felértem a szobámba magamra zártam az ajtót , és mint mikor
összevesztünk Byronnal teljes sötétségbe zárkóztam. Jacky fél óráig dörömbölt és könyörgött
hogy nyissam ki, és próbált megnyugtatni hogy még látjuk egymást de nem érdekelt. Fogalma
sem volt hogy miért zokogok, akkor meg hagyjon békén.
Lassan abbahagyta a dörömbölést és elment az ajtómtól. Nagyon hálás voltam ezért neki.
Csak egyedül akartam lenni. Majd hirtelen elnyomott az álom.
 12. Fejezet
Telefon csörgésre ébredtem.
- Halló. - szóltam bele fáradtan.
- Szia! Nincs kedved eljönni egy kicsit kikapcsolódni? Ma tervezünk a fiúkkal egy kis
bulit miután feljön a hold tábortűznél a szabadban. Nos mit szólsz?- hadarta Jake.
- Oké! Hánykor? – egyeztem bele semmi lelkesedéssel.
- Hát úgy egy óra múlva. Mindjárt érted megyek! - mondta én pedig rábólintottam. -
Na?
- Mi na? - kérdeztem értetlenül
- Benne vagy?
Hirtelen magamhoz kaptam és szórakozottan egy igent válaszoltam, majd elköszöntünk, és
gyorsan felpattantam, elkészülődtem és már szóltak is, hogy megérkezett Jacob.
Kinyitottam az ajtóm, és a hirtelen betörő világosság a szobámban elvakított. Nem volt az a
túl világos, de mégiscsak megszokta a szemem a sötétséget.
- Jól van kisasszony? - kérdezte az egyik szobalány,akinek egy szennyesruhakosár volt
a kezében.
- Igen persze.
- Rendben! Van szennyese? - kérdezte kedvesen.
- Van de azt már levittem.
- Nagyon szépen köszönöm! További szép napot!- ment tovább és én viszont kívántam
neki.
Lekószáltam a lépcsőn és Jake óriási mosollyal fogadott.
- Üdv Álomszuszék! - nevetett fel, mire én mérgesen rápillantottam bátyámra, de ő csak
szomorúan nézett rám.
Mi történhetett ami ennyire megviselte?
Nem tudtam rá úgy nézni mint szoktam. Annyira ártatlan volt hogy lehetetlenség volt rá
haragudni.
- Na mehetünk? - kérdezte Jake.
- Igen!- mondtam és Jacky is megindult.
- Te is jössz? - néztem rá értetlenül.
- Nem oda ahova te nyugodj meg!
- Hát jó. - mondtam szemöldököm felhúzva felemelt karokkal - Nem kell megenni!
- Bocsi! - mondta bűnbánóan és már kint is volt a szabadban a kocsija iránya felé
lépdelve.
Egyszerűen nem értettem hogy hogyhogy nem támad mint mindig. Mi történhetett mielőtt
felkeltem?
Majd beugrott egy emlék.
- Tehát ezért. - mormoltam magam elé,szomorúan, lehajtva fejem.
- Valami baj van?
- Semmi érdekes! - mondtam és már húztam is magam után.
♪ღ♪
Az este csúcs volt. Annyira jól éreztem magam mint még soha. A tűz melege abban a
hidegben tökéletes volt, és ahogy Jake átölelt... nos ... úgy éreztem magam mintha
megtaláltam volna a másik felemet.
- Wááá!! - kiáltottam mikor majdnem orra estem egy fa gyökerében, de Jake még
idejében elkapott.
- Vigyázz már jobban magadra!! - mondta mosolyogva.
- Jól van na!! Kómás vagyok még! Már több mint 30 órája nem aludtam!
 - Csak azt ne mond hogy még nem voltál fenn ilyen "Sokáig"! - kacagta.
- De voltam és még ennyit nem nevettem soha!! - mosolyogtam csillogó, hálás
tekintettel rá amit örömmel viszonzott.
- Bevallom nem gondoltam volna hogy léteznek komolyan vérfarkasok. Én mindig is
mesebeli lényeknek szántam őket. Tényleg! Főnixeket nem ismersz? - kérdeztem és ő
ezen jól elkezdett. - Komolyan kérdeztem!!! - mondtam szó szerint komoly arcot
vágva, hisz a kedvenc mesebeli lényem a főnix volt.
- Nem még nem találkoztam egyel sem. – nevetett tovább - de utánaszaglászok!
Ezen már én is őszintén, teljes szívből nevettem és tőlünk zengett az egész erdő.
Lassan újra elindultunk és mikor megláttuk a házunkat elbúcsúztunk… most már nyugodt
szívvel kérdések nélkül engedtem el, hisz tudtam, hogy merre és miért megy mindig el.
- Hazaértem! Kiáltottam belépve az ajtón.
- Oké kicsim de mostantól ezt az ordibálást fejezd be mert ez egy szálloda tegnaptól!
Emlékszel? - figyelmeztetett és körbenéztem. Minden ismeretlen engem figyelt és
legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.
- Elnézést!- kiáltottam és már iszkoltam is fel a szobámba.
Bekapcsoltam a gépemet és léptem is msnre, ahol szokás szerint mindenki , de mégis
hiányzott valami...
Lylaval és Ashley-vel sikeresen felfogadtam, hogy jó buli volt,és nem fáztam egyáltalán, mert
jó meleg volt ahhoz képest hogy 10 fok volt, viszont sajnos a titkaimat többé nem oszthatnám
meg velük. Úgysem hinnék el, hogy vérfarkasokkal hülyéskedek... bizonyára mint mindig a
diliházba küldenének. Majd elköszöntünk és már léptem is volna msnről, mikor megláttam
Byront. A szívem összeszorult és rákattintottam, de nem mertem ráírni először... majd
belekezdtem ...
50 módon megfogalmazni mindent röviden, de nem sikerült, és végül ő írt rám… Nem sokat
beszéltünk… szimplán csak annyit, hogy mit akartam annyira leírni, merthogy az msn jelzi,
hogyha valamit épp gépel a másik illető, de nem tudtam megfogalmazni sehogy sem azt a
mérhetetlenül fájdalmas dolgot, amit ő tett velem… nem csak azért, mert nem akartam az orra
alá dörgölni, hanem azért is, mert ment el, és úgy láttam, hogy nem is szívesen akarna velem
beszélni. De vajon mi baja lehet velem?
Inkább felejtésre szántam a dolgot. Jobb is hogy nem beszélünk olyan sokat. Muszáj
elszakadni tőle.
Kikapcsoltam a gépet, miután ő is lelépett, és befeküdtem az ágyba, és elkezdtem az élet nagy
kérdésein gondolkozni, mint pl. „Miért nem köszönt el?” vagy „Mi rosszat tettem, hogy ezt a
bánásmódot érdemlem”, majd egy óriásit, és már el is nyomott az álom.
 13. Fejezet

- Szia Szoffy!! - köszönt rám Emily a már megszokott szupermárketben.

- Szia! Mi újság van? - kérdeztem amint illik.
- Hát csak feltöltöm a készleteimet. A Farkaskák teljesen kisemmizték a hűtőt mint
szokásuk.
- Értem. De megéri nem? Megérdemlik!- mosolyogtam.
- Bizony! Elég sok munkájuk van. Vigyázni egy városra... bele se merek gondolni
milyen. Bár mikor visszajönnek az őrjáratról mindig jókedvűek, vagy haragosak.
Valami mindig van.
- 5$ lesz kisasszony. - mondta kelletlenül a kasszánál ülő hölgy.
Kifizettem az árut és már folytattam is a beszélgetésünket.
- Hát... nem lehet valami könnyű a gondolatokat kordában tartani. Hisz ha valamire nem
akarsz gondolni akkor úgy is arra fogsz nem?
- Igen, igen. Bevallom annak örülök hogy még nem ölték meg egymást.
Elkacagtam magam. Tudom ilyet nem illene de akkor is. Olyan igaz volt ez a mondat hogy az
már dicséretre méltó. Emily is elkezdett nevetni, és a kis pénztároslány aki bizonyára még
csak most kezdett, megint kelletlenül megszólalt. Annyira látszott rajta hogy nem szívesen
zavar meg minket.
- 40$ lesz. - cincogta.
Emily kifizette majd rámosolygott kedvesen. Elvette a jól telepakolt táskákat.
- Segíthetek? - kérdeztem de ő ellenkezett, de én elvettem a legnehezebb táskát, ha
akarta, ha nem, és elindultunk kifelé.
Amint kiléptünk a mosoly lefagyott az arcunkról. Elég borús idő volt. A fekete felhők csak
úgy tolakodtak a város fölött.
- Nah ma sem lesz szép napunk. – sóhajtott borúsan Emily.
- Hát nem. De egész nap mit csináljak? - nyüszítettem, és szomorúan lehajtottam a
fejem.
- Ha van kedved eljöhetsz hozzánk! Segíthetnél elkészíteni a fiúknak az eledelüket! Na
meg legalább egy kicsit talán csitítanád az indulataikat. - kacagott.
- Megengeded? – kérdeztem lelkesen, mint egy kisgyerek aki az anyukájától akar
elkérezkedni egy szülinapi bulira.
- Hát persze! - mosolygott Emily, és hálásan megöleltem, majd szép lassan elindultunk
a csepergő esőben, mégis boldogan nevetgélve, beszélgetve.
Mikor beléptünk az ajtón mondani sem kellett hova tegyem le a táskákat. rögtön letettem
ahova csak lehetett és lehuppantam a székre.
- Lejártam a lábam! - nyögtem ki valahogy fújtatva.
- Mondtam hogy nem kell segíteni! - nézett a kezemre, amin ottmaradt a nyoma a
műanyag táskának.
- Nem nem!! Nem a kezem fáj! Vagyis az is... de inkább egy papucsot kérhetnék? -
kérdeztem nyűgösen.
- Persze! Máris hozok! – mondta, és már sietett is az előttem álló kis dobozhoz.
Kinyitotta és egy csomó férfi ruha, cipő, papucs, mindenféle volt benne. - Nos... ez
biztos nagy rád! – nézett a papucsra a kezében.
 - Nem baj! Szerintem el leszek benne. Csak ne kelljen magassarkúban lábatlankodnom
a konyhában. – nyöszörögtem, és Emily ledobta elém a papucsokat.
Kb. 5 vagy 6 számmal nagyobb volt, és nehezebb volt ebben menni mint a magassarkúban, de
nem fájt benne legalább a lábam, majd lassacskán nekikezdtünk a főzőcskézésnek.
Eleget beszélgettünk hogy mi legyen az ebéd, és végül oda jutottunk ki hogy én csináltam a
süteményt, ő pedig a főételt.
- Huh! Azt a mindenségit! Te véletlenül nem cukrász vagy? - kérdezte Emily, mikor
meglátta azt a csokis csodát, amit készítettem.
- Cukrász szakmában tanultam 2 évig. De utána áttértem informatikára, majd
környezetvédelemre. – kapott egy elég érdekes választ.
A Barátnőm szája tátva maradt a csodálkozástól.
- Tehát ezért sikerült ilyen tökéletesre!
- Nem tökéletes!! A csoki... nos... ezt sosem tudom egyenletesen elkenni. - hajtottam le
fejem bűnbánóan.
Emily épp szidásra készülődött mikor belépett az ajtón Sam.
- Hmm micsoda illatok! – mondta, majd meglátott - Szia Szoffy! Hát te meg?
- Szia! Jöttem segíteni Emilynek. Mizujs?
- Hát... remélem megnyugtatod a fiúkat... tudod nem szeretjük ezt az időjárást...
Kinéztem az ajtón és észrevettem hogy szakad az eső...
- Köszi Szívem hogy kiraktál pár törölközőt- mosolygott kedvesére, majd oda ment
hozzá és megcsókolta.
- Ebben a pillanatban lépett be Paul és Jake az ajtón törölközővel kezükben.
Mindkettőjüknek rosszkedv ült az arcán, majd mikor észrevettek egy halvány mosoly
megjelent rajtuk,majd tekintetük a süteményemre szegeződött.
- Hmm Jól néz ki. - Lépett közelebb Paul az asztalhoz és épp nyúlt volna a tepsihez
mikor
Emily rácsapott a kezére fakanállal.
- Még fel se vágtuk! És hol marad a jó modor?!
- Jah persze! Szia Szoffy! Felvágnátok? - mondta el gyorsan, de a szemét le nem vette
volna a sütiről.
- Persze máris felvágom! – mosolyogtam, mint a tejbetök, majd miniméter pontosan
felvágtam a sütit, és egy tálcára tettem piramis alakba.
Valamelyikük elnyúlt mellőlem hogy vegyen egy sütit de Emily megint szigorúskodott.
- Desszert!!!
Hátranéztem és Embry olyan kisgyerek arcot vágott hogy képtelen voltam megállni hogy vele
legyek.
- Naa!! Csak egy darabot had vegyenek kóstolónak.
Mindannyian kiskutyaszemekkel néztünk a háziasszonyra, aki egy hatalmasat sóhajtott...
megesett rajta a szívünk.
- Rendben de csak 1 darabot!
Nah persze rögtön rá is mozdult mindegyik farkaska, és mikor végre mindenki megkapta a
jussát jóízűen elkezdték eszegetni.
- Emily! Csinálj máskor is ilyet! Ez nagyon finom!- mondta Embry könyörgően, és a
többiek is helyeseltek.
- Ne tőlem kérjétek! Én csak a hozzávalókban segítettem!
A könyörgő szemek barátnőmről rám irányultak, de arckifejezésük más volt.
- Te csináltad? - kérdezte meglepődötten Quile.
Én Emilyre néztem félve, ő pedig bíztató mosolyt küldött felém.
- Hát... aha... nem nagy szám... - mondtam szégyenlősen.
 - Ez isteni!! Mond hogy máskor is jössz segíteni! - nézett rám Jared kérlelő szemekkel.
- Ha Emily megengedi akkor szívesen.
A szemek megint Emilyre szegeződtek ami nagy megkönnyebbülés volt…. Szörnyű látni a
könyörgő kiskutyaszemeiket, amik úgy néznek rám, mint azok a reményben úszó kutyusok a
menhelyen, akik szerető otthonra vágynak. Olyan szívesen hazavinném az összeset, de tudom
hogy nem lehet. Ezért is örülök, hogy Emilyre hárult ez a feladat, aki bizonyára már
megszokta.
- Hogyne jöhetnél! Örülök, ha van társaságom.-mosolygott rám és én is
visszamosolyogtam.
Egy két "éjjen" meg "Ez az" elhangzott és már hozzá is kezdtünk a Baconos Husihoz és a
rizibizihez.
 14. Fejezet
Szinte minden nap elmentem Emilyékhez segíteni, és minden alkalommal finomabbnál
finomabb - nehezbbnél nehezebb - sütiket készítettem. Majd egy nap nagyon furcsán
viselkedtek velem.
- Szia Szoffy! - köszöntött barátnőm kitárt karokkal.
- Szia! - köszöntem én is. Érdekes volt ez az ölelés dolog., hisz ilyet sosem csináltunk.
- Milyen gyönyörű naunk van nem? - nézett fel a felhőtlen égboltra.
- Igen! Nagyon szép, és jó meleg is van. - mosolyogtam.
- Szia Szoffy! – ölelt meg hátulról Jake. Úgy megilyedtem tőlle hogy azt hittem ott,
azon nyomban szívrohamot kapok.
- Szi...szia! – nyögtem remegve, míg ő jól mulatott rajtam, és már indult is a házikó
felé.
Emily belémkarolt és húzott magával be a házba.
- Neked nem kéne őrjáraton lenned? - kérdeztem értetlenkedve.
- Nekem mára ennyi volt. Embrynek nincs ma suli így... - nem fejezte be ... tudta jól
hogy már ennyiből megértünk mindent.
- Hát akkor csorgasd a nyálad! - mondtam incserkedve és már vettem is ki a tojást a
hűtőből.
- Tudhatnám hogy ma mit sütsz?
- TITOK!
- Héé!! Most miért?
- Mert még magam sem tudom mit készítek... valami újat összedobok... ha meg nem
sikerül akkor elszaladok valami sütiért. - mosolyogtam gúnyosan de Jake szomorú
tekintetére megesett a szívem - Jól van! Nyugi! Nem rontom el! – vigyorogtam rá.
Esküszöm mint a gyerekek az óvodában, azt csináljuk. Ez már beteges.
Megráztam a fejem ezekre a gondolatokra, majd a telefon megcsörrent.
- Jake kérlek vedd fel! - mondta Bbarátnőm tésztát gyúrva.
- Halo? – szólt bele - Igen Persze! Meglesz! Nyugi lefoglalom!-mosolyodott el Jacob. -
Oké! Siessetek! Szia!
- Ki volt az? - kérdeztem kíváncsiskodva
- Az egyik barátnőm.
- Az egyik?!
- Igen! Úgy mint te!
- Hát jó... nekem nincs semmi közöm hozzá!
- Milyen igaz! Na belekezdesz még ma vagy rendeljek?
- Oké Oké! Ne siettes! Ennyire akarsz szenvedni?
- Miért szenvednék?
- Tudod milyen illatok terjengenek itt miközben készül? - kapcsolódott be a
beszélgetésbe Emily.
- Nem! De... most hogy mondod... így már értem hogy miért szenvedés.
- Sok Sikert! - kezdtem el felverni a tojás sárgáját a cukorral
- Te ezeket mikor vetted elő? - kérdezte Jake meglepődötten.
- Amikor telefonáltál... - néztem rá értetlenkedve, majd ez után már a süteményről
beszélgettünk.
Segített a hozzávalókat hozzáadni, majd mikor végre készen lett a massza megmutattam hogy
kell szépen egyenletesen beleönteni a kivajazott, lisztezett sütőbe, és utána ő mindent
lerendezett a sütéssel. Míg barátom a sütővel bajlódott addig én hozzákezdtem a krémhez.
Épp tökéletesre kevertem mikor a piskóta készen lett. otthagytuk egy kicsit hűlni a tésztát, és
belekezdtükünk a legfinomabb részébe, a legtetejébe.
Itt aztán jól elszórakoztuk magunkat. A Fanta véletlenül rámborult Jakenek köszönhetően,én
pedig visszaadtam neki azt a mi jár... egy csomag vaniliaport fújtam az arcába, na de persze
nem volt teljesen szándékos, de a barátom úgy döntött megadja a magamét én pedig
elkezdtem hátrálni és véletlenül Emilynek mentem, aki éppen a szószt akarta megkóstolni, és
a szája helyett, a ruhájám landolt.
- Uppsz! Bocsi Nem volt szándékos! Jake nem hagy! - mondtam és alig bírtam
visszatartani a nevetést a kis vörös foltnak köszönhetően ami olyan volt, mintha egy
kisbaba festette volna a tiszta, fehét vászonra.
- Oh ugyan semmi baj! - Emily hátra fordult,és úgy döntöttem inkább hátrálok és Jake
mögé bújok, és jól tettem, ugyanis Emily hirtelen visszafordult, és hatalmas lisztfelhő
keveredett
- Ezt megkaptad! - kacagott barátnőm, és képtelen voltam nem Jacobra tekinteni.
Az arca tiszta liszt lett, majd belemarkolt a kitett túróba és a pofámba nyomta.
Egy tojásért elszaladtam a konyha túlsó végére és hozzávágtam Jacobbhoz de az a hülye
lehajolt és Emily fején végezte. Már kinyúltunk a kacagástól, alig bírtam bocsánatot kérni
annyira nevettem.
- Na jó! Fejezzü be! Fojtassuk inkább a munkát! - nyögdöste Emily a könnyeit letörölve
szeméről.
- Rendben! - mondtuk kórusban, és szaladtunk a fürdőszobába.
- Ha tudom hogy ez megy akkor el se megyek őrjáratra többet! – mondta miközben
vízzel öblítette azt a tökéletes arcát.
- Na azt már nem! Így is elment egy csomó idő! Sosem lesz kész a süti! – mondtam
immár törölközőbe bugyolálva
- Kár! Pedig jól néz ki a piskóta ... és az illata... arró ne is beszéljünk.
Elmosolyodtam és átadtam Jakenak is a törcsit, majd tisztán kikószáltunk a konyhába és
megrémültem.
- Jesszus! Mi történt itt? - kérdeztem elképedve a hatalmas rumlitól.
- Három csirkefogo járt itt és szétdobáltak mindent. - rázta meg a fejét Emily dühöt
színlelve.
- Kihültek a piskóták! Jöhet a túró! Megcsinálnád lécci?! – futott Jake mit sem törődve
Emilyvel és a kupival.
- Megcsinálnád légyszi! – kérdeztem kiskutya szemekkel.
- Örömmel! - egyezett bele és már fogta is meg a tálat és öntötte a piskótára. Amíg ő
azzal bajlódott hogy szép egyenletesen legyen rajta, én megcsináltam a tetejét, Emily
pedig sürgölődött körülöttünk.
- Oké! Az úgy már tökéletes lesz!- mondtam ránézve a világ legjobban elkent krémjére.
Elővettem pár narancsot és elkezdtem meghámozni majd felszeletelni. Jake mellém állt és ő is
ugyanazt csinálta, majd mikor elegendő narancsot ettünk meg, és közben raktunk félre egy
párat, rászortuk a túró tetejére, végül ráöntöttük a zseléféleséget és betettük a hűtőbe.
- Kész is! - mondtam büszkén - Köszi Jake! Nem mondom azt hogy hamarabb készen
lett de legalább kevesebb volt a munkám. - nevettem.
- Nincs mit! Máskor is!
- Álmodj csak! - szólalt meg barátnőm és lehuppant egy székre, majd mi is követtük
csodálatos példáját, és amint letettük a fenekünket megcsörrent a telefon.
- Biztos a másik barátnőd!
- Halló? - szólt bele, miközben hitetlenkedve tekintett rám - Oké! Akkor fél négy!
Meglesz! Azt hiszem. Rendben! Szia! – mondta, és vigyorogva letette a telefont -
Eltaláltad!
15. Fejezet

Kopogás törte meg azt a hangos kacajt, ami a kajacsatánk emlegetésétől tört ránk.
- Bejöhetek? – hallatszott egy női hang az ajtó mögül.
- Persze gyere csak! - szólt izgatottan Jake és felállt az asztaltól.
Egy gyönyörű lány lépett be lassan, és kecsesen, majd a barátom felé vette az irányt
megpillantva őt. A lány a nyakába ugrott és Jake megperdítette boldogsággal túlterhelve.
- Máris utálom! - hangzott a fejemben a dühös hang őket bámulva.
- Örülök, hogy idetaláltál! Csak hogy tudd! Nagyon hiányoztál!
- Igen te is nekem! És bocsi hogy csak úgy köszönés nélkül elmentem, de nem volt
időm, és...
- Ne! Hagyd abba! Ne magyarázkodj! Már elmondtad mi történt! Megértem! Nincs
semmi baj! –vágott Jake a szavába mosolyogva.
Ő rámosolygott és ránk szegezte pillantását, majd a kiskutya akinek megérkezett a gazdája a
hosszú nyaralásról, ő is felénk fordult.
- Oh Szoffyval még nem találkoztál! Szandra, ő itt Szoffy!- mutatott felém.
- Nicsak én is létezek? Egy pillanatra még azt hittem, hogy Emilyt akarja bemutatni.
- Emilyt már ismered!
- Szia, Szandra! Rég láttalak! - állt fel barátnőm, és megölelte a vendéget...
Nagyot sóhajtottam és felállásra kényszerültem én is. Nem akartam udvariatlan lenni, még ha
ő váratlanul is jött... legalább is én nem tudtam róla.
- Üdv! – nyújtottam oda hozzá kezem.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek! – ráztunk kezet.
- Én nem igazán – gondoltam, de csak mosolyogva bólintottam, majd visszaültem a
helyemre.
Szandra, Jake és Emily jól elbeszélgettek. Én pedig csak hallgattam az egészet. Nem tudtam
mit hozzáfűzni ahhoz, hogy „Emlékeznek, hogy Emily mindig is jól főzött” meg hogy „Jake
mindig is közel állt a csajhoz” na meg az iskolás éveik...
Csak könyököltem az asztalon és bár egy kis mosoly ült az arcomon, belül majd
felrobbantam.
- Ki ez a csaj? Jó ok tudom hogy hívják, de akkor is! Mit keres itt? És miért ennyire jó
barátok? Jajj mert egy osztályba jártak? Nagy szám! – morogtam magamban, kifelé
bámészkodva a nyitva hagyott ajtón.
- És meddig maradsz? – erre a kérdésre felfigyeltem.
- Hát... – húzta a szót Szandra – most albérletben lakok, de a közelben van egy ház...
- Csak nem Gordonék? Te jó ég! Hisz az itt van a szomszédban! Csak nem? – hangzott
boldogon Jake hangja
- Dede! – helyeselte a lány alig visszatartva a sikítást.
Jake és Szandra felpattantak a székről és Jake megint megpörgette.
- Remek! Pedig már reméltem, hogy lesz egy ugyanolyan haverom mint Byron, erre
ideköltözik…
A könnyeket alig bírtam visszatartani, mégis jó képet vágtam az egészhez. Iszonyú rosszul
esett ez a tény hogy egyedül maradok. Eddig még csak Jake volt az egyetlen aki közel állt
hozzám e városban, na meg Emily... Talán még barátnőm figyelni is fog rág, de Jake...
Hirtelen rám tört egy visszatarthatatlan sírás roham.
 - Én... - mondtam lassan összeroskadva a fájdalomtól - nekem haza kell mennem... –
A tekintetek rögtön rám szegeződtek.
- De miért? Maradj még! – hangzott Jake hangja rémülten.
- Nem! Csevegjetek csak! Én... nekem mennem kell...
Ebben pillanatban felálltam és rohantam is az ajtó felé. Már léptem volna az erdőbe, számra
tett kézzel, muszáj még kibírnom... legalább az erdőig, mikor hirtelen visszarántott egy erős
kéz.
Lefolyt egy könnycsepp az arcomon. A só csípte a bőrömet, éreztem benne minden
fájdalmamat, a hideg szél pedig gyorsan az arcomra szárította azt.
Csak bámultunk egymásra, és a könnyeimet nem tudtam elállítani. A jobb kezem még mindig
a számon tartottam. Ő aggódó tekintettel nézett szomorú szemeimbe, majd már teljesen
kitörtek belőlem az érzelmek. Zokogtam. Nem tudtam tovább önmagamban tartani azt a
magányt, az elhagyatottságot és a múltat, ami már csak emlék marad. Ott azon nyomban
mindenért kisírtam a szemem, majd Jake elengedte a karomat, és rögtön elbújtam a
tenyereimben. Nem bírtam a saját lábamon állni, hirtelen összerogytam, mint egy rongybaba,
amit magára hagytak.
Jake csak állt előttem. Éreztem magamon tekintetét, majd megérintette a karomat és elkezdte
simogatni, ami semmit sem használt, s mikor észrevette ezt, tovább próbálkozott, és megölelt.
- Mi a baj? Miért akarsz ennyire elmenni? – suttogta a fülembe.
- Én... – próbáltam kinyögni valamit, de nem akartam bevallani – én... csak el akarok
menni, nem akarok itt lenni – zokogtam
- Szandra miatt? – tapintott rá a lényegre. Minden az ő hibája. Ha nem lenne akkor
minden tökéletesen menne tovább.
Nem válaszoltam, csak még jobban elkezdtem zokogni. Sajnos ez elárult és még tovább
faggatott, ami csak rosszabbá tette a helyzetet.
- De miért? Mit tett veled? Mivel bántott meg? – megállt a válaszomra várva egy percre,
de mikor semmi választ nem kapott, tovább faggatott - Az a baj, hogy itt van? Nem
kedveled? Mi a baj vele?
Én csak egyre jobban zokogtam. Annyira fájt, hogy mindre a válasz megbántana mindenkit,
hisz kedvelik Szandrát, nem hiszem hogy kitúrhatnám a helyéről csak mert nekem úgy tetszik.
Az eső elkezdett szakadni hirtelen. Semmi csepergés nem volt csak rögtön mintha öntötték
volna az égiek. A barátom egyre szorosabban ölelt és lassan felállt és húzott magával.
- Na gyere! Menjünk be a házba! – ölelt át egyik karjával.
A kezeimet leengedtem, hogy lássak is valamit, és rögtön Szandrát pillantottam meg.
Megijedtem. Biztosan mindent látott, és talán hallott is. Megálltam, úgy néztem rá mintha
szellemet látnék, majd hirtelen kibújtam Jake karja alól, és elkezdtem eszeveszettül rohanni az
erdőbe.
Csak úgy száguldottam át a sűrű növényzeten. Egyszer kétszer megbotlottam, pofon vágtak a
levelek, ágak, de nem álltam meg. Csak futottam a végtelenségig, azt sem tudtam mikor merre
kanyarodtam, már teljesen elvesztem. Csak futottam amerre láttam, hogy el lehet menni. Az
eső már egy kicsit feláztatta a talajt és kezdett csúszós lenni. El is csúsztam benne párszor, és
kb. a nyolcadik csúszásom után már alig bírtam felállni, mégis szenvedtem tovább.
Egy ismeretlen, erős szagra megálltam.
- Mi a fene ez?
Körülnéztem, és észrevettem, hogy ezen a helyen még nem jártam. Másak voltak a fák, az
illatok...
- Túllépték a határt! – hangzott egy női kiáltás és egy pillanatra láttam is közeledni
valamit.
Megrémülten futottam visszafelé. Csak úgy vert a szívem. Nem tudtam mi volt az de éreztem,
hogy menekülnöm kell. Hallottam, ahogy a hátam mögött egy pár méterrel fut utánam az a
valami, és én még jobban belehúztam.
Rettentően féltem és csak a menekülésre és arra a mondatra koncentráltam, amit az a nő
mondott, majd hangokat hallottam. A Paulét, Samét és Embryét.
- Mi a fene? Ez meg ki? – hallottam Pault.
- Bajban van! Roslie Átlépte a határt! Szereljük le! – hangzott Sam
- Oké, de ki ez? Ki a fene vagy? – mozgott végül Embry.
Nem álltam meg. Nem érdekeltek a hangok, csak rohantam előre. Viszont egy kicsit
összezavarodtam.
Három másik kép is előttem volt. Mind az oly megszokott ösvényemen száguldott csak más
szögből. Majd egy farkast láttam a három képen, én meg három másikat felettem elugrani.
Láttam, ahogy verekednek a nővel és éreztem minden fájdalmukat, amit a tökéletes
szőkeségtől szenvedtek el.
Bizonyára vámpír volt. De hogy láthattam merre mennek? És... amiket mondanak. Nem
tudják, kivagyok? Hogyhogy nem ismerik fel azt, aki csodás sütiket készít nekik?
Most is hallottam őket. Káromkodtak össze vissza, majd egy úr jelent meg. Megálltam egy
percre és figyeltem mit tesz. Szőke haja hátranyálazva, fehér bőre, és ő is tökéletes volt, bár
iszonyú bűzét nem bírtam, de leállította az egész csatát. A hölgy és a farkasok közé állt,
- Hé! Álljatok le! – ordította.
A három farkas megállt, és figyelt, bár Sam még éreztem, hogy dühös volt, ami a másik
kettőre is vonatkozott, de ők egy kicsit kíváncsiak is voltak.
Samet már nem hallottam. Dr. Cullen kis bemutatót tartott, hogy miért hagyjuk abba, és
olykor- olykor jól összevesztek Rosalieval is.
- De átlépték a határt! – ordította Rosalie, mikor már elszakadt nála a húr.
A fiúk rögtön arra a farkasra gondoltak, akit láttak, és én láttam a képekben.
- Ki a fene vagy te? – hangzott haragosan Paultól.
- Hogyhogy nem tudod hogy ki vagyok?
- Szoffy? – ugrott be mindkettőjüknek, mikor meghallották a hangom gondolatban.
- De... de hát hogyan? És mitől? Volt Qiliut a családotokban? Mióta vagy farkas? -
viharzottak a kérdések, és le sem álltak, amíg meg nem untam, és úgy döntöttem, hogy
visszamegyek Emilyékhez.
Könnyedén baktattam az erdőn át, és mikor megláttam a házat úgy éreztem magam, mint egy
kiskutya, aki hazatalált. Már nem hallottam a fiúk hangját hála az égnek… úgy látszik csak
képzelődtem az ijedtségtől vagy valami, vagy mégsem? Emlékszem, hogy mennyire rohantam
az elől a csaj elől...
Megráztam a fejem, hogy ne is gondoljak rá, majd megindultam újra az otthonom felé.
Kinyílt az ajtó mielőtt kopoghattam volna és Jake még hátranézett, de amikor meglátott
halálra rémült.
- Jesszus! Te ki vagy? Kérdezte rémülten.
- Auauoauovoff! – hangzott a válasz amitől én magam is meglepődtem. - Mi a fene?
Miért nem tudok beszélni?
Megpróbáltam a kezemet a torkomra tenni, de valami puha lehetett a tenyeremen.
Megnéztem mi és egy óriási farkas mancsot vettem észre, amitől nagyon megrémültem. Meg
akartam nézni a másik kezem is de, de nem tudtam egyszerre mindkettőt felemelni. Mintha
csak a lábaimat emelném fel, amin járok.
A bal kezem helyén is farkas mancs volt.
- Aúúúúú!!!! – üvöltöttem dühömben.
Ezek szerint igaz amit mondtak, és azért hallottam a gondolataikat, és azért láttam ahol járnak,
mert közéjük való lettem.
Mikor mindezt felfogtam hatalmas öröm járt szét a testemben, és elkezdtem körbe-körbe
futkározni.
Meglestem magam milyen vagyok...vagyis próbáltam.
Olyan fehér voltam mint akit Ariellel mostak, a sarat leszámítva.
- Oké Oké állj le! Nyugi!- jött utánam kacagva Jake.
Én csak csóváltam neki a farkamat, miközben fejem a kezébe vette és elkezdett simogatni.
Hihetetlen jól esett ahogy törődik velem.
- Na! Kérlek szépen változz vissza!
- OK de hogyan? – hangzott volna a kérdés, de e helyett oldalra billentettem a fejem, és
kérdőn néztem rá.
- Csak koncentrálj! Hunyd be a szemed és gondolj az emberi alakodra!
Úgy tettem, ahogy Jake mondta. Behunytam a szemem és mikor már szemem előtt voltam
Jake megszakított.
- Várj! – mondta és beszaladt a házba, majd egy fehér lepedővel jött vissza. – Nos… ezt
vedd a szádba! – rakta az egyik sarkát a fogaim közé, én pedig ráharaptam. – Oké
kezdheted!
Újból megismételtem, amit mondott, és erősen koncentráltam a kinézetemre.
 16. Fejezet

Fáztam...
Hirtelen megfájdult minden porcikám és hihetetlen nehéznek éreztem magam. Jeges
tűszúrásokat éreztem a bal oldalamon, a jobbon pedig mintha vízben feküdtem volna.
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit, csak sötétséget, és némi halvány
fényt a fák mögül.
Mi történik? Ez valami mellékhatása az átváltozásnak? Vagy mi?
Bevillant valami. Egy emlék kép. Futottam... és esdekeltem meg csúszkáltam a sárban, mert
esett az eső.
Elsuhant felettem valami. Éreztem, ahogy szelet hord magával.
- Jake!? – próbáltam kinyögni, de egy hang se jött ki a torkomon.
„Nem nekem haza kell mennem!... Szandra? Mit tett veled? Az a baj hogy itt van?” –
hangzottak a fejemben a hangok, mint emlékek.
Egy könnycsepp gördült le az eső mosta arcomon. Mindenre emlékszem... ezek szerint ez
csak álom volt? Hogy közölük való lettem... mindez csak álom, a vágyaim tükrözése.
Valami a vállamhoz ért, amire összerezzentem.
- Jake? – suttogtam fájdalmasan.
- Nem! Dr. Cullen vagyok. – mutatkozott be - Sokan keresnek. – tudósított a tényekről.
- Carlisle? – kérdeztem rémülten. – A... a vámpír?
Egy halk sóhajt hallatott, amit igennek vettem és a szívverésem felgyorsult.
- Hallo! Megvan! A határtól nem messze találtam rá! Semmi baja! Talán egy kis
agyrázkódása lehetett, na és biztos meg is fázott! – hadarta amilyen gyorsan csak
tudta, majd egy kis szünet következett... bizonyára magyaráztak a másik vonalról -
Rendben!
Hazaviszem! Megvizsgálom. Nem lesz semmi baja! Ott találkozunk! – mondta, majd megint
szünetet tartott. Kivel beszélhetett? – Nyugodtan jöhet az egész falka. Nem gond! Biztosan
aggódtok érte. – a másik vonalról hallatszott hírtelen egy haragos „NEM”... Sam hangja volt.
- Oké! Csak gondoltam kíváncsiak vagytok mind! De ha nem hát nem... Várunk! És
szerintem hozz tiszta, meleg ruhákat neki. – ezzel letette és a vámpír a karajiba vett és
már száguldottunk is.
Nem sokára egy óriási házhoz értünk, és Carlisle rögtön, szinte betörte az ajtót, majd
lefektetett egy vörös fotelba.
- Nyugi! Nem bántalak! – nyugtatott látva rémült tekintetem, ahogy félve nézek rá. –
Semmi baj nem lesz! Csak megvizsgállak mint minden más orvos.
- Rendben. – mondtam ki nagy nehezen.
- Bizonyára már hallottál rólam... – kezdett a csevejbe, de nem értettem mire gondol.
- Nem... nem beszéltek még külön-külön a Cullen családról... csak annyi hogy vámpírok
vagytok...meg hogy nem isztok... – nem tudtam tovább mondani… nem olyan biztos
az az állítás amit hallottam róluk.
Dr. Cullen épp nyitotta volna a száját mondandójára, de kivágódott az ajtó. Abban
reménykedtem, hogy Sam az de a helyzet inkább csak rosszabbodott.
- Szia! Tudod, hogy nagyon meg ijesztetted az egész falkát? Még képesek voltak ránk
fogni! – akadt ki egy kicsi, barna, rövid hajú lány mellém térdepelve.
 - Alice! Hagyd már! Épp elég hogy tudatában van hogy kik között is van! Ne tegyél
még rá egy lapáttal! – hallottam egy másik nő hangját.
Ő is mellém lépett, de nem térdepelt le, csak lehajolt. Neki is barna haja volt, bár hosszabb,és
valamennyire már nőiesebb alakja,és arca volt.
- Én Esme vagyok! Jól vagy? Ne félj! Egyikünk se akar bántani! Kérsz valamit inni,
enni? – kérdezte kedvesen.
- Nem köszönöm! – mondtam alig hallhatóan, mire elmosolyodott.
- Rendben de ha megkívánsz valamit csak szólj! - mondta, majd hátrébb lépett Carlisle
mellé.
Miután bővült a látóköröm észrevettem hogy nem csak 4en vagyunk.
Egy göndör hajú srác, akinek a tekintetén úgy látszott, mintha valamit szívott volna, teljesen
az tükröződött, hogy itt a vég.
Mellette egy magas, mackós, erős testű srác állt óriási mosollyal az arcán... mintha örülne
nekem... Vajon miért? Remélem nem annak hogy megvan a vacsora...
Majd megpillantottam a halál angyalát. A szőke fürtök mik emlékeimben éltek teljesen
elázva, a fekete szemfesték elmosódva rideg, haragos arcán. Testtartása se volt valami
barátságos... rendesen megrémültem tőle ... ő volt az. Az a lány aki kergetett álmomban.
- Rosalie. – mondtam ki tudatlanul és rémülten tekintetével fogva tartva.
- Ni csak?! Csak nem a kutyák? – kérdezte haragosan... bár hallatszott hangján hogy ezt
inkább tényként mondta.
- Nem! Nem beszéltek rólunk részletesen- válaszolta helyettem Carslise.
- De... – kezdte a mellettem térdeplő lányka.
- Akkor honnan... - vágott bele a szavába Carslise.
- Tudom a neveteket? - fejeztem be végül ...
- Mindenki bólintott... és én nagy nehezen belekezdtem.
- Hát... Volt egy álmom... futottam és ismeretlen környezetbe érkeztem. Aztán
meghallottam egy lány hangját aki azt kiáltja hogy „Átlépték a határt” és én elkezdtem
menekülni, majd a barátaimmal küzdöttel, és én mindent láttam a szemükből... hogy
mi történik, hogy küzdenek, és hogy Dr. Cullen hogy állítja le a harcot... – meséltem el
összefoglalva, részleteket kihagyva, és gyorsan lefuttatva a jelenetet magamban...
- Értem. Hát nem semmi álom lehetett... mert tényleg átlépted... csak mázli hogy nem
vagy közéjük való... – szólalt meg egy ismeretlen hang mögülem.
Magas, helyes srácot vettem észre... szeme mint mindenkinek rajtam, kívül ebben a házban,
sárga volt.
- Üdv! Edward Cullen! A kicsi lány melletted itt Alice, ballra Jasper, mellette Emet,
Rosaleit és Carlislet nem kell bemutatnom, és végül Esme aki illően bemutatkozott
mielőtt megszólalt volna. – mutatott be mindenki, végül ráförmedt a lánykára.
- Bocsi! – nézett rám ártatlanul és nem lehetett rá haragudni.
- Semmi baj... de... én sem mutatkoztam be... – mondtam szégyenkezve magam. –
Sophie Tisdale! – mondtam már feloldódva köztük, majd kopogást hallottunk
- Gyere csak beljebb! – szólalt meg Carslise.
- Mi?? Hagyod, hogy összebűzöljön itt mindent? – ordított Rosalie a doktorra, mire ő
haragosan visszapillantott rá, és a szőke lányka inkább elhallgatott.
Sam lépett be az ajtón, és rögtön felém vette az irányt. Alice inkább felállt és Jasper mellé
lépett, ugyanis Sam rohamosan oda tartott, ahol ő volt.
- Jól vagy? Gyere megyünk is! Jake már nagyon aggódik és mindenki más is. – nézett
rám szomorúan, majd bólintottam, és felvett a karjaiba, hisz minden csigolyám fájt.
Már majdnem kiléptünk a házból, de még egyszer visszafordult.
- Nagyon szépen köszönjük! – mondta és már rohant is a vámpír tanyáról.
 - Sziasztok! – ordítottam, hátha hallják még, de nem nagyon hittem, hisz már az erdő
sűrűjében voltunk.
Visszaemlékeztem az előző fél órámra. Elég kedves családnak látszanak ahhoz képest hogy
vámpírok. A gondolkozásomat viszont megzavarták.
- Jake nagyon ki van akadva önmagára. Már szinte sírt amikor megtudta hogy nem vagy
meg. Önmagát okolja mindenért... a gondolatai pedig... – a hatás szünet megvolt és
inkább más témára váltott, na de persze maradtunk Jakenél – Figyelj! Ő nagyon szeret!
Semmivel se vagy több neki mint Sandra – ennél a névnél megint visszaemlékeztem
arra, ami miatt ilyen helyzetbe kerültem, és sírni kezdtem. Nem akartam visszamenni,
nem akartam megint találkozni Szandrával... még hogy nem szereti jobban... egy fenét
nem... sokkal jobb barátnője mint én, ezért is leszek itt mindig magányos – Ő csak egy
nagyon régi barátja...
- Hát ezaz!- fakadtam ki és bár az arcomon megint legördültek a könnycseppek nem
látszottak az esti sötéttől, és az esőtől, ami jeges szúrásokként ütögették a karjaimat -
Ő sokkal régebbi barátnője... és bizonyára sokkal fontosabb is. Mit érdekelné őt egy
olyan ember akivel még csak most találkozott szinte.? – a hangom akadozott a
zokogástól, de ezt tisztáznom kellett valakivel ... nem tudtam magamban tartani.
- Szoffy!! Ne csináld ezt! Nagyon a szívéhez nőttél Jacobnak! Szinte te mentetted ki a
szomorúságból! Hidd el én tudom! Láttam, hallottam a gondolatait, és rengeteget
gondol rád! Szinte látszik rajtad hogy nagyon szeretetéhes és magányos vagy, mint ő.
Mindketten olyan elhagyatottnak látszotok, de te még inkább... látszik rajtad a magány
amikor a régi barátaidra gondolsz, az emlékeket le lehet az arcodról szinte olvasni. És
Jake is azért szeret ennyire. Ugyanúgy vágyik a szeretetre mint te és kölcsönösen ezt
átadhatjátok.
- De... most már itt van neki Szandra.
- Nem! Vagyis. Igen, de neki van barátja. Szerelme akit szeret. Akiről folyton áradozik,
mert viszonzatlan a vonzódás. És... – kezdett bele elmosolyodva – nagyon
hasonlítotok egymásra. Ugyanolyan ragaszkodó, segítőkész mindkettőtök, ugyanúgy
szerettek nevetgélni jól érezni magatokat, és mindkettőtökkel egy és ugyanaz a baj... –
kacagta el magát, mire én kérdően néztem rá – A ragaszkodást kissé túlzásba viszitek.
Erre én is elmosolyodtam, és az Alfát hallgatva meg is nyugodtam kicsit. Sosem gondoltam
volna hogy tényleg ennyire megkedvelt... ez a tény annyira boldogsággal öntött el a testem
hogy éreztem, hogy újra visszaáramlik belém az élet.
- Azt hiszem... – kezdtem könyörögve – most már letehetnél ...
- A-a! – rázta a fejét - Szó se lehet róla! Kizárt dolog! Össze esnél!
- Nem jól vagyok!! És már ott van a ház! – néztem a konyhából kiszűrődő fény felé.
- Hát jó... de tartalak! – válaszolta, amire csak forgattam a szemem és végre letett.
A fájdalom még mindig iszonyúan a lábamba hasított, de jobban voltam. Új erőre kaptam és
elkezdtem futni, hogy mihamarabb letegyem magam.
Alig bírtam leállítani a lábamat, amikor megláttam Jaket az ajtóban elemlámpával a kezében,
és amint odaértem annyira magához szorított, hogy azt hittem összeroppanok.
- Kérlek bocsáss meg! Nem akartalak megbántani! – hallatszott a hangjában hogy már
szinte zokogott.
- Nem! Te bocsáss meg! Nem kellett volna ennyire kifakadnom... csak attól féltem
hogy... hogy... – akadozott a hangom a legnehezebb szótól ami mindig bennem
motoszkált mióta ideköltöztünk - hogy egyedül maradok. – nyögtem ki végül.
- Buta! Sosem hagynálak magadra! – mondta, még mindig szorongatva, és mindenki
kijött, még Szandi is, pedig bizonyára tudott egytől egyig mindent.
Bűntudatom volt a gondolataimtól. Ilyet nem szoktam csinálni, hogy előre ítélkezem.
Hát... sár már nem sok maradt rajtam... talán csak egy nagyon kicsi, de attól még elszaladtam
átöltözni, s mikor kijöttem egy kicsit elbeszélgettem Szandival kettesben a holdfénynél kint az
erkélyen ülve és kiderült hogy tényleg rengeteg közös van bennünk. Mindketten nagyon
szeretjük Jacobot és az egész falkát ... elmondta a véleményét Cullenékről is... hogy ők
hogyan ismerkedtek össze, és elmondta azokat a dolgokat amikről én nem is tudtam... kiderült
kinek milyen képességeik vannak, és elmondta hogy Alicet nagyon bírja... jó fej csaj, és én
hittem neki, hiszen abban a bocsánat kérő tekintetében volt valami kedvesség, ami
megfogott.
Mesélt Belláról, Edward barátnőjéről, akit nem is tudtam hogy a csaja. Jake csak annyit
mondott hogy nincs esélye nála és itt végeztünk is. Már értem miért nem akart róla beszélni.
Jól elbeszélgettünk a vámpírokról és végül Jacobba kezdtünk bele mikor az emlegetett szamár
megjelent.
- Nah gyere! Haza viszlek! A szüleid még azt sem tudják hogy eltűntél! Már bizonyára
várnak haza! - mondta mosolyogva...
- Ömm... oké... - egyeztem bele végül, de az a mosoly túl baljós volt, amit az arcán
láttam.
 17. Fejezet
Jake egész úton csak mosolygott. Próbáltam kiszedni belőle, hogy mi van, mi történt, vagy
valami nagy szemétségre készül e, de csak rázta a fejét minden kérdésemre, majd egy jó fél
óra után meguntam és duzzogásba kezdtem.
- Jajj Szoffy!!Ne csináld már!! – könyörgött Jake de csak megrántottam a vállam. Ő se
mondja el, akkor én sem hagyom abba a duzzogást.
Megálltunk a parkolóban, és kiszálltunk, majd becsaptam magam mögött az ajtót idegesen.
Nagyon nem tetszett ez a titkolózás dolog... Hogy lehet ilyen ?
- Hééé!! Vigyázz rá! Szétesőben van amúgy is! – szidott le... bár ezt inkább kérésnek
hangzott.
- Oké... – morogtam, és a ház felé vettem az irányt.
Már bizonyára aludt mindenki a házban, ugyanis még az udvari lámpák is le voltak kapcsolva.
Kinyitottam halkan az ajtót, hogy nehogy felverjek bárkit álmából és felosontam a szobámba.
- Jaj ne! Elfelejtettem bezárni a bejáratot! – suttogtam magamnak mérgesen, miután
kinyitottam a szobám ajtaját.
- Jake!! Normális vagy! A szívbajt hozod rám! – sikoltottam fel, amint hátrafordulva
nekimentem, és megállapítottam, hogy a haverom az.
- Bocsi! Mindenért! – mondta bűnbánóan – El... – kezdett bele valamibe idegesen - El
kell mondanom neked valamit... és... – nagyot sóhajtott – Gyere megmutatom!
Tenyerét lecsúsztatta a karomon és megfogta a kezem, majd húzott maga után le a földszintre.
A szívem ezerrel vert.
„Mit akarhat mondani? Mi az amit titkolt egész úton? Miért most?” – áradtak a kérdések a
fejemben, de sajnos csak egy válasz jutott az eszembe… de az biztos hülyeség, hisz
elválaszthatatlan barátok vagyunk… miért is akarnak szerelmet vallani?? Oké nem az hogy
nem fogadnám hatalmas mosollyal és forró csókkal azzal a gyönyörű szájára, de akkor is!
Még alig ismerjük egymást. Csak pár hete... Oké talán ennyi idő alatt tényleg meg ismertem
meg minden, de ez akkor is gyors.
- Figyi Jake!! – álltam meg a lépcsősor közepén – Muszáj most? Nem várhatnánk még?
– mondtam már tudva mindent.
- Nem! Ezt most kell! Kérlek! Ha ezt elhalasszuk akkor elég későn lesz következő
alkalom.
- Jó de most miért? Most van telihold? Vagy mi? – nagyot sóhajtottam – Oké! Ez
tényleg nagyon romantikus meg minden, de ilyen nap máskor is van!
- Te meg miről beszélsz? Milyen romantika? - kacagott.
- Mi? Nem...? – elállt a szavam... fúú ez nagyon kínos volt, de akkor mit akar ha nem
szerelmet vallani? Mi az ami ennyire pótolhatatlan
Nem szólt semmit, csak kacagva húzott tovább ki a nagy udvar felé.
- Várj! Este felkapcsol a villany! – figyelmeztettem de ő kinyitotta akkor is az ajtót,és
kibújtunk a függöny között.
- MEGLEPETÉÉÉS!!! – kiáltották a család tagok, a barátaim és minden ismeretlen akik
bizonyára vendégek lehettek.
Körülnéztem. Elállt a lélegzetem. A színpad felé két óriási betű volt erősítve. Egy „H” és egy
„B”. Az udvar két oldalán egy-egy iszonyú hosszú asztal volt helyezve tele sütivel,
finomságokkal, innivalókkal és egyéb édességekkel, italokkal. Mellettem volt egy nagy
gardrób szekrény. Nem értettem minek van kitéve az udvarra. Egyáltalán nem illik semmihez,
és alapból ennek a garázsban volt a helye. Értetlenül megráztam a fejem,és tovább nézelődtem
mi a fene van itt, de mivel semmire sem jutottam a mellettem lévő kicsi óriásra pillantottam
aki csillogó szemekkel és óriási mosollyal nézett rám, majd megölelt.
 - Boldog Születésnapot! – szorongatott meg és már minden kitisztult.
- El is felejtettem hogy végre 17 vagyok a mai napon. Teljesen kiment a fejemből ez az
egész.
- Ja! Köszi szépen! - mondtam vigyorogva a meglepettségtől.
Mindenki végig ölelgetett... mármint aki közeli ismerős, vagy barát volt, és elkezdtük
a partyt.
Már itt volt az egész falka és az új barátnőm is.
Sara, Ashley és Leyla sem maradt ki és a nagymamám sem, akivel mint mindig nyájasan
elbeszélgettem a régi szép időkről, hogy mennyit jártam ki mindig etetni az állatokat,meg a
kedvenc kiskacsámról, akit még mindig nagyon szerettem az állapotát elnézve… aki már
régen a levesben végezte. Emlékszem egy falatot sem ettem belőle, és elbújtam az ágy alá,
mikor anyáék jóízűen falatoztak belőle, és én pedig csak sírtam, sírtam amíg el nem aludtam.
Este anyukám sírása keltett fel, hogy „Eltűntem, és ez mind az ő hibája”, de kimásztam az ágy
alól és vele kellett aludnom annyira megijedt. Még az volt a mázli hogy 5 éves lehettem
talán... gondoljunk csak bele most milyen kínos lenne.
Majd miután ezt kibeszéltük nagyival, ő megszomjazott, vagy megunta a témát és elment a
finom borok felé. Bár az is lehet hogy csak Mr. Berry kacsintása tetszett meg neki és azért
ment oda, de ezt már csak ő tudja...
- Jajj Szoffy!! Annyira hiányoztál! Miért nem vagy sose msnen? – kérdezte a nyakamba
akaszkodva Leila.
- Szia! Ti is nagyon hiányoztatok! Hát... tudjátok az úgy volt... –kezdtem bele a
szokásos elterelő hadműveletbe.
- Ne hülyéskedj! Na mond már! Pasi van a dologban? - kérdezte szemöldökét
húzogatva.
- NEM! – kiáltottam, akármennyire is hozzászoktam hogy mindig ez a téma nála - csak
találtam új barátokat..
- Á! Értem! Akkor az hogy velünk mi van már nem is érdekel?
- De! Érdekel! Csak... Figyelj! Ti ott vagytok egymásnak! Én meg... mindenkitől távol.
– hajtottam le a fejem szomorúan.
- ÓÓÓ!! Na ne kezdj el itt sírni! Megértjük! Neked is kellenek barátok! – ölelt meg
Ashley, majd eltolt magától és Leilára szegezte a tekintetét haragosan – Igaz Ly?!
- Igen! Bocsi! Csak... tudod... a hiány… - mosolyodott el .
- Igen tudom. – mosolyogtam rá viszont, majd Saranak megszólalt a telefonja,
- Bocsi egy perc! – mondta Sara, és félre sétált, és köszöntötte is szerelmét.
eddig eszemben sem volt Byron, de most... majdnem összeestem a fájdalomtól, úgy
belenyilallt a szívembe egy bizonyos érzés, ami átjárta egész testemet, és könnyek
szöktek a szemembe.
- Persze! Adom!- sétált felém Sara a füléhez tartva telefonját,majd átadva nekem.
- Halló? - szóltam bele szomorúan. és úgy döntöttem én is elvonulok, de én egyenesen a
házat vettem célul. Berohantam pult mögé, leültem a földre, és ott kezdtem el
beszélgetni vele.
- Figyi! Bocsi hogy nem mentem csak elhalaszthatatlan dolgom volt!
- Igen! Képzelem! Ez a buli is elhalaszthatatlan volt Jake szerint... – mondtam szinte
már zokogva.
- Tényleg bocsi! El akartam menni! Szívesen találkoztam volna az új barátaiddal, de
mondom hogy nem mehettem.
- Oké... de miért?
- Azt... azt nem mondhatom el! Ez egy... fontos dolog... nem mehettem és kész.
- Rendben... semmi baj – szipogtam.
- Hát jó... akkor... majd ha leszel valaha is msnen akkor ott beszélgetünk.
 - Várj! Még valamit... – akartam mondani, de nem mondhattam… a túlsó vonalról, már
csak a telefon sípolása hallatszott, és a szomorúságtól nem bírtam visszatartani a
kitörő sírást.
Egyre jobban, és jobban elkezdtem zokogni, ugyanis előjöttek azok az emlékek, amiket együtt
töltöttünk el. Ami miatt már hetek óta csak áll a gépem lezárva, ami miatt már fáj kinyitni a
virtuális naplómat, és végül, ami miatt utálok a szobámban lenni.
Azok a képek, amik ki vannak rakva a falra, azok az emlékek, amik úgy vágynak a feledésre,
mind ott van a szemem előtt, és nincs szívem leszedni, hisz még én magam sem tudom hogy
el akarom e egyáltalán felejteni az életem. Hisz olyan szép volt, olyan hétköznapi. Rengeteg
barátom volt, még ha nem is voltam népszerű.
Egy kéz a vállamhoz ért, miközben én teljesen begubóztam.
- Mi a baj? – kérdezte kedvesen Szandra - Miért lógatja az ünnepelt az orrát?
- Semmi csak... – szipogtam egyet - az egyik régi barátommal beszéltem és nagyon
hiányzik.
- Nem jött el?
- Nem! – szakadt ki belőlem egy újabb roham.
- Ne foglalkozz vele! Vannak új barátaid! Na gyere! Szedd rendbe magad és menjünk ki
a friss levegőre! – húzott fel a padlóról, és egy zsepit nyomott az orrom alá.
 18. Fejezet
Újból ott voltam, ahol a múltkor, viszont már tudtam...
- Ez csak álom – hangzott gondolataimban.
- Mégis mi? – kérdezte Jake, majd eszembe jutott az a rész, amikor felébredtem
legutóbb ebből az álomból… - Oh ugyan már!!!Csak nem gondolod hogy még mindig
álmodsz? – érdeklődött, s bevillant egy kis kép sorozat Jacobnak… az a jelenet amikor
belépett a Cullen házba Sam helyett értem, hogy hazavigyen… Majd a születésnapom,
s mikor először tényleg átváltoztam.
Megálltam, s mellettem futó barátom is megállt. Mi a fene? Ez… mi történik? Ez tényleg meg
fog történni? Nem akartam hinni a gondolatainak.
- Mi van kedvesem? – kérdezte, s a tekintetem mi eddig a földön ragadt, a hatalmas
aranybarna farkasra tévedt.
Megijedtem.
- Kedvesem?? – kérdeztem értetlenül.
- Mi van veled? Olyan mintha valami emlékezet kiesésed lenne. – vigyorgott farkasként
és bevillant neki egy tábor tüzes este… a csodás fények… a csillagok, és a telihold…
ahogy a tűz és az ég világítja meg létünket, s közben mindenki turbékol körülöttünk…
kivéve mi ketten… majd egyre forróbb a levegő… jól elbeszélgetünk és…
♪ღ♪
Hangos pittyegést hallottam… a fejem elkezdett fájni… Jake gondolatai egyre halványultak,
de éreztem hogy aggódik értem… Halványult a látásom… s egyre homályosabb, majd
sötétebb lett. A pittyegés egyre jobban hangosodott, s a fejem már majd szét hasadt a
fájdalomtól, majd a fény majdnem elvakított… egyre fényesebb lett minden, s a fejfájásom
egyre tompább lett. Kinyitottam a szemem s a szobámban találtam magam. Vízszintes
helyzetben voltam az ágyamon.
A hang felé néztem, majd megláttam a digitális órát, ahogy 12:30-at mutat.
- Vajon miért? - kérdeztem önmagamtól azon gondolkozva hogy miért pittyeg, majd
eszembe jutott… - Jesszus elkéstem! – pattantam ki az ágyból, s már futottam is a
szekrényemhez, kivettem valami mindennapos pólót meg farmert, majd öltözködtem
volna lefele, de a hálóing alig akart rólam lejönni… - Mű szálas hülyeség!! – akadtam
ki és vagy 5 percig szenvedhettem vele mire lejött rólam… össze akartam hajtogatni
mikor megéreztem hogy tiszta víz… - Mi a …?? – megszagoltam, majd magam is… -
Pfúúj!!! – undorodtam és már tepertem is a fürdőszobába zuhanyozni.
A zuhany alatt volt időm elgondolkozni arról, amit láttam, hogy megcsókoltam a legjobb
barátomat, s összejöttünk…
- Vajon lehetséges? Biztos!! Végül is láttam hogy a valóságra gondolt Jake álmomban
először… majd erre…
Megborzongtam. Ez biztos jelenthet valamit!! Nem kizárt hogy megtörténik. viszont az a
bizonyos tábortűz… olyan közelinek tűnt…
Leállítottam a zuhanyt, s egy száll törölközőbe kirohantam a szobámba.
Megszólalt a telefon türelmetlen ricsaja… Mintha arra vágyott volna hogy mihamarabb a
földhöz vágjam.
- Hálló?! – szóltam bele, s a válaszoló hangtól egy gombóc nőtt a torkomban.
- Szia!!! Hol vagy már? Gondoltam eléd megyek… Itt vagyok már a szálloda utcájában
de te sehol…
- Ömm… Bocsi Jake csak elaludtam és hát most csúsztam ki a fürdőszobából mert úgy
éreztem elég fárasztó egy estém lehetett…
 - Most keltél??? – szakított félbe – De hát te mentél fel leghamarabb aludni!! És te még
csak most keltél?? – hitetlenkedett még mindig.
- Igen most keltem… és én se nagyon értem hogyhogy… pedig tényleg nem voltam
fenn sokáig és nem is buliztam valami sokat. – emlékeztem vissza arra a tegnapi
estére, amikor sírástól kimerülten ballagtam fel a szobámba. – Na de öltözök! -
eszméltem fel nosztalgiázásomból – Szia! Várlak! Sietek! – soroltam, s meg se vártam
hogy ő is elköszönjön, leraktam a telefont az asztalra, megtöröltem magam, s már
öltözködtem is felfelé olyan gyorsan, mint még soha. Nem akartam megváratni
szegényt, majd mikor végre néztem ki valahogy, rohantam is le a földszintre, hol már
nagyba csevegett Jake és a csajok… Na de persze Leila megint flört órákkal bombázta
Ashleyt és Sarat még ha nem is akarták… Nagyon rá volt állva barátnőm az újdonsült
barátomra…
Elpirultam, s megálltam a lépcsősor közepén őt bámulva. Csak néztem ahogy mosolyogva
cseveg velük, és néha tartja a szem kontaktust Leilaval, ami egy kicsit zavart, de egyben nem
is, hisz ez csak álom volt nem?
Hirtelen tekintete rám tévedt, s elmosolyodott. Hátrahőköltem egy kicsit, s éreztem hogy az
arcom egyre jobban lázban ég, majd felém intett, én pedig megerőltettem magam hogy vissza
tudjak térni a földre.
- Szia Álomszuszék!! – köszöntött, mikor mellé értem.
- Szia Jake!! Sziasztok!
- Mehetünk?
- Igen csak… - barátnőimre néztem… nem akartam őket itt hagyni.
- Mi már össze is pakoltunk… és indulunk a reptérre. – biztosított Sara döntés
képtelenségemet látva.
- Hát oké… hiányozni fogtok!! – öleltem meg őket, s már intettem is nekik, mert Jake
nagyon sürgetett.
Amint kiértünk a kapun Jake visszafojtott nevetésbe kezdett… Vagyis azt hiszem az akart
lenni.
- Mi az??? – kérdeztem - Mond már min mosolyogsz!! Én is akarok!!
- Áh semmi-semmi… - nyögte ki nagy nehezen majdnem elnevetve magát.
- Na mond már!! Mond hogy nem rajtam nevetsz!! – noszogattam s erre megrázta a
fejét még mindig visszafojtva a nevetést - Hát akkor?? Nem szedem le a fejed, hisz
nem rajtam nevetsz… akkor miért nem mondod el?! Na!!! – könyörögtem
kiskutyaszemekkel, és kijött a torkomon egy szimpla nyüszítés, amire Jake felfigyelt.
- Ezt hogy csináltad? – komolyodott el hirtelen.
- Hát… könnyen… Már rég nem adtam ki ezt a hangot de otthon mindig ezt használtam
ahhoz hogy elérjek valamit… na meg a kiskutya szemeket…
Jake olyan komoly arcot vágott mint amit még sosem láttam tőle, s közben a szemembe nézett
mélyen miközben besétáltunk az erdő sűrűjébe.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle már gyanakodva.
- Öhm… Semmi… - kapta el a fejét, s újból elmosolyodott – A barátnőd aztán tud
próbálkozni… - mondta ki végre , amire elnevettem magam.
- Hát igen… ha valaki bejön neki akkor azt meg kell próbálnia megszerezni… Szerinted
miért az a jelmondata hogy „Aki nem mer az nem nyer” ?!
- Már értem. – nevette el magát ő is – De amúgy jó csaj… csak nem bevésődésem. –
vette komolyra a szót és a hangulat szomorkásra váltott.
- Ugyan Jake!! Tudod hogy meg fogod találni!! – bíztattam barátomat, de megrázta a
fejét hitetlenkedve – Tudod mit?! Egyszer elindulunk világköröli útra és megkeressük
a párod oké? – bíztattam és végre elmosolyodott.
- De az Eifel torony tetején fogunk pizzát vacsizni!
 - Benne vagyok! – kacsintottam rá, s tovább folytattuk utunkat.
♪ღ♪
Meglátva Emilyék házát megint azt játszottuk el mint az elején…
- Na ki ér oda hamarabb? - incselkedett barátom.
- Én ha te nem startolsz! – kiabáltam már futva a mögöttem sétálgató barátomnak, s ő is
elkezdett futni ógatva hogy nem vártam meg míg azt nem mondja Rajt …
Szokás szerint megint én nyertem és ki sem fáradtam, pedig minden erőmet beleadtam hogy
legyőzzem vérfarkas barátomat, aki lihegve ért az ajtóhoz…
- Na már megint… hogy tudsz olyan hangot kiadni mint a farkasok és hogy tudsz
legyőzni futásban? Pedig most tényleg beleadtam még a farkas erőmet is az
igazságtalanságodért. – nyögte ki szapora levegőket véve.
- Nem tudom… talán elhagyott az erőd. – kacagtam rajta, s beléptem a kis házikóba
ahol már mindenki várt.
- Sziasztok! - köszöntöttem barátaimat
- Sziasztok! – üdvözöltek ők is, és már jött is az első kérdés Jaredtől.
- Hol voltatok ilyen sokáig? Már azt hittem eltévedtél… - nevetett saját viccén, amire
mind elmosolyodtak…
- HaHaHa… nagyon vicces – vágtam be a komoly rendőrt, s leültem a helyemre.
- De Tényleg!! Hol voltál eddig? – kérdezte Quile.
- Elaludt… - válaszolt helyettem Jake és erre a szóra megpróbáltam magam olyan
kicsire összehúzni amilyenre csak lehet.
Persze mind elkezdtek nevetni és hitetlenkedni hogy most ezt komolyan mondta e, én pedig
elkezdtem a durcát, majd jött egy kérdés, ami fejbekólintott…
- És mit álmodtál Csipkerózsika? – kérdezte Paul még mindig nevetve.
Éreztem ahogy teljesen elvörösödök és a szívem egyre hevesebben kezd el verni, és Jake
hangjára pedig majdnem elájultam.
- Jesszus? Te aztán pikánsat álmodhattál ha ennyire elkezdett verni a szíved. – kacagta
el magát, és tovább húzott – Na! Mond már el!
- Ömm… majd… csak ha beteljesül akkor mondom el… - mondtam határozottan, majd
felálltam és elindultam a tányérok, s evőeszközök felé, és szó nélkül megterítettem
gondosan és a Farkas falka minden mozdulatomat figyelte, én pedig csak lehajtott
fejjel még mindig fülig pirulva csak tettem a dolgom…
Lassan a fő étel is a terítékre került.
- Bizonyára már farkas éhesek vagytok. – tereltem a gondolatokat, s végre leszálltak
rólam és elkezdték az ebédet.
Jól elbeszélgettek most is a Cullen családról és a további vámpírokról, mint megszokott…
Nem unják meg egyszer ezeket a témákat? Vagy én, vagy a történelemről, vagy a vámpírok…
viszont annak örültem hogy nem olyanok mint a többi fiúk, akik csak a fociról, a kocsikról és
egyéb másról tudnak beszélni…
Jake mindvégig az én arcomat böngészte, s ezért egyszerűen nem tudtam leállítani azt, hogy
vörös legyen a fejem.
- Mit szólnátok ha mi rendeznénk egy külön Tábor tüzes Szülinapi bulit? – kérdezte
hirtelen, amitől eléggé megijedtem.
Mind elhallgattunk, én pedig ijedten tekintettem barátomra, persze már a vörös erősebb
árnyalatában úsztam, Jake pedig értetlenül pillantott rám hogy mi bajom lehet.
- Szoffy - kezdett bele mondatába, majd éreztem hogy minden tekintet rám irányul és a
piros foltra a szemeim alatt.
Nem bírtam tovább. Felálltam és kirohantam a házból be az erdőbe, majd egyszer csak úgy
éreztem szétszakadok, s nem bírok tovább a bőrömben maradni.
 19. Fejezet
A ruha megfeszült rajtam é s szakadásokat hallottam miközben rohantam a fák között. Újra
élesebben láttam, s éreztem mindent. Egyre kiegyensúlyozottabban kerülgettem a fákat, s
közben meghallottam ahogy Jake és a többiek utánam kiabálnak, s ahogy a lábuk alatt ropog a
talaj.
- Szoffy kérlek várj! Mi a baj? – kiabálta Jacob, s végül megálltam lehunyt szemmel és
beletörődve a sorsomba… egyszer úgyis megtudják, hát akkor tudják meg most az
álmomat.
Megfordultam visszanézve abba az irányba, ahonnan hallatszott az ordítozás, majd a fiúk
kiléptek a sűrű növényzet közül, s rémülten pillantottak rám.
Szem forgatva nagy levegőt vettem és kezdtem is volna a beszámolómat.
- Szóval az úgy volt… - hallatszott a kezdet, de csak morgást hallottam. - Jaj már
megint álmodok… - morogtam el magam és unott tekintetet vetettem a mancsomra
nézve.
- Te meg… - nézett bambán rám Jake.
- Szoffy?? – folytatta Sam, s bólintottam.
Olyan nosztalgikus pillanat volt ez… Mint amikor először álmodtam azt hogy ekként a
farkasként futkározok menekülve Rosalie elől.
Csak elképedve néztek rám a srácok, mire mind átváltoztak a szemem előtt, s teljes
felfordulás keveredet…
Mindenkiben minden kérdés megfordult persze velem kapcsolatosan, de akkora volt a
hangzavar hogy képtelen voltam követni így válaszolni sem igazán tudtam…
- Oh Lécci nem lehetne ha egyszerre csak az egyikőtök farkas? Már fáj a fejem! –
gondoltam egyet és most pedig azon volt a vita hogy ki legyen az első interjús, míg
végül Mr. Black maradt, mivel tudták hogy neki könnyebben elmondanék mindent,
hisz hozzá közelebb állok…
Mind elfutottak vissza a bokrok közé s már hallani sem lehetett senki mást, csak Jacobot.
- Mióta vagy te farkas?
- Nemrég álmodok mindig erről hogy ez a fehér farkas vagyok… pontosabban mióta az
az esős nap volt amikor megérkezett Sara és kerestetek… akkor az eszméletemet
elvesztve futottam tovább farkasként ezért tudtam a vámpíros dolgokat… na de most is
álmodok… már megszoktam…
- Aha… te azt gondolod hogy ez csak álom?
- Igen… hisz mindig csak álmodom amikor azt hiszem valóság nem kedvesem? -
kérdeztem visszaemlékezve az előző álmaimra amik egymáshoz kapcsolódtak, így
persze azt hiszem ez is összekapcsolódik… - bár Samék rendesen meglepődtek
megint. - kuncogtam el magam, mire Jake hatalmas nevetésben tört ki és csak ez a szó
járt az eszében... vagyis inkább kérdés.
- Kedveseeem? – nevette hangosan és farkasként is valami kuncogó hangot hallatott.
- Jaj ne játszd már meg!! Emlékszem a visszaemlékezésedre!! Ne játszd meg légyszi!!
- Szerinted meg lehet játszani gondolatban? – nevetett tovább, majd elgondolkoztam, és
igazat adtam Jacobnak.
Ezért persze kissé kényelmetlenül, égően éreztem magam, de már ez az érzés el is tűnt.
- Na mindegy… úgy is mindjárt felkelek, aztán meg el lesz felejtve. – tettem pontot az
ügy végére, de Jake belekötött.
- Szoffy… tudod… ez nem hiszem hogy álom… ez a valóság… csak azt nem értem hogy
hogy lehet ez! – megint jöttek a kérdések – Hogyhogy farkas lettél? Van Qiliute a
családotokban? Vagy legalább volt?
 - Nem tudom… - válaszoltam – nem hiszem… talán a valódi apám de… á ő sem… szinte
alig láttam egyszer kétszer.
- De valakinek annak kell lennie… muszáj!! Csak úgy nem lehetsz farkas… Lehet hogy
az apád nem is de az ő ágán a nagyszüleid?
- Nem! Nem tudok semmit! – gondoltam kétségbeesetten, és már annyira szívesen
abbahagytam volna ezt a témát… a valódi apám szinte azt sem tudja hogy létezek.
Talán van róla némi fogalma, de nem hiszem hogy olyan sokat tudna rólam.
- Bocsáss meg! Nem akartalak elszomorítani… nem tudtam hogy… - nyugtatott meg,
hisz egész végig míg róla beszéltünk csak az az egyetlen kép jutott eszembe, amikor
még kicsi voltam és a vidámparkban megláttam egy nővel, és rám nézett, majd ment
tovább… mintha azt mondaná „Ez nem az én vérem!”
Már szinte könnyeztem óriás farkasként, s Jake hozzám bújt, és nem győzött bocsánatot kérni.
Egyszer csak bebizonyosodott hogy nem álmodok.
- Szóval ezért rohantál ki amikor megemlítettem a tábortüzes bulit… - nevette el magát,
s visszagondoltunk az álmomra, és arra a jelenetre mikor elrohantam.
- Igen de az csak egy buta álom volt nem? És… akkor most tényleg farkas vagyok? És
hogy változzak át? Mikor fogok átváltozni és egyáltalán hogyan? Akkor most már
nekem is őrizni kell az erdőt? De hogy kell visszaváltozni majd és hol húzódik a
határ? Most akkor költhetek egy csomót ruhákra? És mi lesz ha felbosszantanak?
Mikor tudom majd teljesen kontrollálni az érzéseimet, és én is olyan kigyúrt leszek
mint ti? Nekem is lesz Bevésődésem? Akkor ezek szerint sose lesz pasim… -
állapítottam meg végül lekonyult fülekkel miután e kérdésrohammal bombáztam
barátomat, aki csak úgy nevetett ezen a rengeteg kérdésen.
- Nos szerintem nem álmodsz de meg van rá az esély… viszont én igazán élőnek érzem
magam, és megszokottnak. Az átváltozásokat majd megbeszéljük később és igen sajnos
mostantól rád is szorul a felelősség… vagyis nekünk ez csak jobb mert több pihenés.
Az érzelmeidet szerintem te hamar fogod tudni kontrollálni. Dührohamaid számát nem
tudom megállapítani de te nem vagy olyan hisztis és tudsz hideg fejjel gondolkozni így
hál’ égnek nem kellesz folyton pesztálni… bár igazán pesztrálnálak így nem kell
folyton a semmiért futkározni… A „kigyúrtság” pedig változó… attól függ mennyit
dolgozol… a bevésődéses dolog pedig… - hallgatott el, s tudtam mit érez most, így
muszáj volt terelni a helyzetet.
- Ok akkor most mutasd meg hogy kell átváltozni!
- Rendben! – futott vissza - Mindjárt jövök – mondattal és már megint egyedül voltam
farkas.
Egyszerűen nem hittem el hogy ez tényleg megtörténik és mégis elhiszem hisz olyan
valóságos jelenleg minden… Jake… a fiúk, és ez az egész farkasos dolog inkább nyomasztott
minthogy feldobott. Ez a világ nem volt annyira meseszerű mint az előző álmok. Majd
megéreztem Jake illatát, s elé futottam.
- Na itt is vagyok!! Mosolygott rám és megsimogatta a buksimat - Parancsolj!! – adta a
számba Emily ruhái közül az egyiket.
Elbújtam egy bokor mögé és Jake csak kiabált hogy „koncentráljak magamra, ahogy kinézek
és…” ugyanazt mondta mint az álmomban és félek ez is ugyanúgy lesz, de meg is
megpróbáltam.
Egyszer csak iszonyú fájdalom tört rám ahogy a kinézetemre koncentráltam.
Éreztem ahogy a csontjaim eltörnek és össze vissza nyüszögtem fájdalmamban.
Hallottam Jaket, ahogy kiabálja hogy „kitartás kisfarkas” és egyéb bíztató mondatokat, de
nem érdekelt. Csak azt akartam hogy újra felkeljek.
♪ღ♪
Önmagam voltam és lihegve meztelenül ültem a bokorban még mindig a fájdalmaimat
kiheverve.
- Szóval tényleg igaz. – gondoltam, s erőt véve magamon felálltam és felvettem
barátnőm ruháját, ami kissé nagy volt rám, de nem sokkal.
Kikászálódtam Jake elé, majd rámosolyogtam amit ő is viszonzott, de már nem bírtam tovább.
Összecsuklottak a lábaim, s Jake épphogy elkapott.
 20. Fejezet
- Szoffy! – rázott Jake eszeveszetten , s feleszméltem a pár pillanatnyi ájulásból.
- I... igen … - nyüszögtem, s megcsuklott a hangom.
Vissza akartam menni abba az álomba amibe most csöppentem. A Szemem könnybe lábadt, s
legördült egy könnycsepp.
- Szoffy! Mi a baj? – kérdezte rémülten a karjaiban tartva.
- Vissza akarok menni! Újból farkasként szeretném szelni az erdőt… már azt hittem
igaz de úgy látszik visszacsöppentem a valóságba. – sírtam, s a tenyereimbe rejtőztem,
míg Jake az ölében tartott.
- Nem álmodtál! – mosolygott – ez a valóság… de biztos hogy ez akarsz lenni?
- Igen!! Igen Igen és Igen!!! – karjaim a nyaka köré fonódtak és a vállába sírtam tovább.
– Akkor tényleg nem álmodtam? – kérdeztem kissé zavartan.
Felnéztem barátomra, s ő csak mosolyogva rázta a fejét.
Kellőképpen megnyugodtam, de most esett le mi lettem valóban.
Eszembe jutottak a hátrányok, és Emily szavai.
„Elég sok munkájuk van. Vigyázni egy városra... bele se merek gondolni milyen. Bár mikor
visszajönnek az őr járatról mindig jókedvűk , vagy haragosak. Valami mindig van. És ez a
gondolatos izé is… nem csoda hogy általában veszekednek, hisz ha valamire nem akarsz
gondolni akkor is arra gondolsz. Na és pluszba nem is ez a legnagyobb gondjuk.”
Kissé fura volt beleképzelni a jövőbe, de igenis megcsinálom. Még jó hogy nincsenek olyan
huh de nagy titkaim… csak az a baj hogy mostantól megbízhatatlan leszek és sajnos kíváncsi
is vagyok. Ezzel nehéz lesz megküzdeni, már látom előre, és persze nem is akarok az a
kigyúrt csajszika lenni aki hatalmas izmokkal született. Ez a bevésődés dolog pedig… hát ez
sem valami leányálom…
Mikor feleszméltem a gondolataimból felfogtam, hogy Jacob a karjaiban visz hazafelé, és már
látni Emilyék házát.
Totál elpirultam, és mozgolódni kezdtem hogy kiessek a karjaiból, de stabilan tartott. Csak
előre meredt de az arcára csibészes mosoly ült.
- Lécci tegyél le! – kérleltem mikor már nem láttam semmi esélyét hogy kiszabaduljak
karjaiból.
- Nem! – mondta ugyanazzal az arc kifejezéssel és csak előre meredt a cél felé.
- Kérlek! Ki fognak cikizni a srácok! – könyörögtem tovább.
- Nem! – makacskodott, s már a ház előtt is voltunk.
Megállt a lépcsők előtt egy percre s a levegőbe szaglászott.
Én is utánoztam… vagyis a szaglászásban hisz állni nem állhattam a saját lábamon.
Édes Muffinok illatát éreztem, majd Jaredet, Quilt, Pault és Seth hangját hallottam, és a
háziasszonyunkat Emilyt.
- Jaj ne!! Inkább a komolyabb társaság lenne itt! Az elkövetkezendő néhány percet
érzem hogy nehezen élem túl…
Jake szemeibe néztem kisfarkasszemekkel, de ő egy gonosz mosolyt vetett rám, és feldobott a
levegőbe, majd a bal kezével feltolt a vállára, hogy hasaljak rajta.
Erre a műveletre egy óriásit sikítottam, majd a jobb karjával átfogta a lábaimat s kinyitotta az
ajtót, majd újból visszavett az ölébe s belépdelt a házba.
Rögtön Jaredék felé fordultam félve. Ők először értetlenül néztek rám, majd elmosolyodtak,
amire én gyilkos pillantást vetettem Jacobra.
- Meghoztam a bajba jutott farkast. – mosolygott a társainkra nézve, majd közelebb
hajolt az arcomhoz.
Kirázott az ideg hogy most miért hajol ilyen közel az arcomhoz. Rémülten tekintettem rá, s az
ajkaink szinte összeértek. A levegőt eszeveszett gyorsasággal vettem és hallottam ahogy a
szívem ritmusa egyre gyorsul és gyorsul.
Már szinte megcsókolt amikor a lábaimat leengedte szép lassan, egyre közelebb húzott
magához, és az arcunkat még mindig ugyanabban a távolságban tartotta.
Majd mikor a lábam már a földön volt és a testem is egyensúlyban eltávolodott, egy jó nagyot
mosolygott.
Leesett az állam és a srácok kuncogására iszonyú dühös lettem. A szégyent minden
porcikámon éreztem. Legszívesebben elfutottam volna de nem tettem. Elhatároztam hogy
nem fogok többé elfutni ha valamivel szívatnak.
A Falka tagok hangos nevetgélése igazán irritált. Már a kezem szinte felemeltem hogy egy jó
nagy pofont nyomjak Jacobnak, de ezt sem láttam jó ötletnek… inkább ökölbe szorítottam,
hogy jobban fájjon neki, majd lesütöttem a szemem, és egy gonosz mosoly jelent meg az
arcomon.
- Nyugi! – mondta Jake és tenyereit a karjaimra helyezte.
Kinyitottam a szemem s haragosan rápillantottam barátomra aki teljesen komoly volt most
már, s a nevetgélést sem hallottam. Oldalra pillantottam, s láttam ahogy a többiek feszülten
figyelnek, majd visszanéztem barátomra, s nagy levegőt vettem ellazítva az izmaimat.
Visszaerőltettem magamat a nyugis állapotba, s sajnálkozva néztem Jacobra.
Megijedtem hogy képes lettem voltam erre… Rémült voltam… Mi lesz ha ennél jobban
idegesít valami? Ez még csak enyhe tinicsíny lehetett… de mi lesz ha majd komolyra fordul a
helyzet?
Megint szaporábban vettem a levegőt, s bocsánat kérően tekintettem barátom szemeibe, ki
nagy levegőt vett annak örömére hogy nem történt semmi baj, majd megölelt.
- Semmi baj! Ez normális! Majd beleszoksz! – mondta a nyakamba, de én csak álltam
mint egy szobor. – És bocsáss meg! – nyüszögött, de én csak megráztam a fejem
jelezve, hogy semmi baj nincs, majd elindultam és leültem a helyemre halál
nyugodtan.
A három farkas vissza fordult az asztalhoz, Sethel együtt akiben volt annyi együttérzés hogy
visszafogta magát és inkább csak mosolygott az előző jelenetemen.
Emily bejött az ebédlőbe és mosolyogva futotta rajtam végig a szemét.
- Szia!! Nos hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen.
- Kissé kínosan… - válaszoltam s morcosan néztem Jakere aki csak mosolygott megint.
- Miről maradtam le?
Én durcásan hátat fordítottam Jacobnak aki mellettem ült, s mint egy kisgyerek a
gondolatomban lévő szavakat ismételtem.
- Kérdezd tőle! – nyavalyogtam s a fejemmel felé intettem.
Karjaimat összekulcsoltam, és a többiek megint nevetésbe kezdtek, de már én is csak
játékként fogtam fel ezt az egészet.
- Nos… megcsókoltam… - kamuzott, mire Emilynek leesett az álla.
A tányérok kiestek a kezéből és a mellette ülő Paul épphogy elkapta őket, de így is nagy
csörömpölés támadt.
- Mi van??? – kérdeztem felkapva a vizet.
- Jaj felesleges titkolózni! Tudod hogy szeretlek! – mondta s újból közelebb húzta az
ajkainkat.
Megint ugyanaz volt a helyzet mint anno de most nem vert át.
Ahogy ő közeledett én úgy távolodtam s mikor már szinte kitörtem a bordámat a szájára
tettem a tenyeremet s visszatoltam.
Szegény Emily csak nézett ki a fejéből még mindig tátott szájjal.
 - Nincs köztünk semmi! – világosítottam fel Emilyt – csak… minek is lehetne ezt
nevezni?? – néztem kérdően Jacobra akire most egy kissé pipa voltam.
A vállával meglökött mosolyogva és én is elnevettem magam. Olyan őszintén nevettem már
mint Paulék, mikor megjött Sam.
- Szia kicsim!! – suhant át a konyhán hogy egy csókot adjon menyasszonyának. – Mi a
baj ? – kérdezte mikor elváltak az ajkaik.
Síri csend uralkodott el. Érezni lehetett a levegőben hogy hazajött a ház ura. Mindenki
feszülten figyelte Samet és nem mert megszólalni.
Én még mindig mosolyogtam… sajnos nem bírtam megállni a mosolygást, na meg tudtam
milyen Sam… nem vernek át megint. Még ha most farkas is lettem, nem változik semmi más
a barátságot illetően… vagyis igen… most már testvérek is vagyunk, ami még szorosabb
kapcsolat.
- Hogy érzed magad? – kérdezte témát terelve.
- Egész jól… csak próbára teszik a friss húst.
- Héé!! Mi csak ki akarunk képezni!! – védekezett Jared.
- Mi történt? – kérdezte Jaredra nézve, aki Jacobra nézett, s ő meg Emilyre.
Végül a „szemezés” rajtam kötött ki, én meg csak egy óriásit sóhajtottam.
- Jake szívatott! – árulkodtam kisgyermek módjára.
- Hé! Ez a közösség az összetartásról szól és…
- Mégis mit tett veled? – vágott Jacob szavába Sam.
- Ömmm …. – gondolkoztam de nem jutott semmi olyan az eszembe amivel legalább
védhetném a barátaimat. – Mindegy.
Jake szavai szinte belém hatoltak. Közösség, összetartás. Igen! Újból tartozok valahova, s ezt
muszáj meghálálnom.
Sam a kijárat felé lépdelt, majd az ajtót kitárva visszafordult, és a fejével intett hogy mennyek
utána.
Jacob felállt és megint a vállára vett, és újból felsikítottam ijedtemben, majd elkezdtem
püfölni a hátát hogy tegyen le, de valószínűleg észre se vette. A csapat többi tagja is lelkesen
követett s mosolyogva nézték az egyre dühösebb arcom, de nem hagytam abba az istenért sem
verést.
Mikor kb. az erdő mellé értünk eszembe jutott hogy nem is a hátát kéne bántanom hanem…
Felemeltem az egyik lábamat, s jó nagyot rúgtam a hasába… sajnos lejjebb nem ment.
Végre elengedett s én sikeresen leestem a földre ami után én is nyavalyogtam egy sort.
Sam hátranézett, s elkezdett nevetni a többiekkel együtt, de hamar komolyra váltott s mint
ahogy a főnökökhöz méltó, ránk szólt.
- Na gyerünk már!! Kíváncsi vagyok… és ha ki akarjátok képezni akkor ne ebben az
alakban tegyétek! – utasított, majd felálltuk, és követtük a többieket, akik előre
mentek.
Még lökdösődtünk egy sort és jól szórakoztunk, amíg be nem értünk az erdő sűrűjébe.
 21. Fejezet
- Jobb, Bal, Jobb! Vigyázz fa!! - gondolkodott helyettem is Sam. A többiek inkább
elmentek, hogy tudjon tisztán tanítani.
Össze voltam teljesen zavarodva. Vagy 200-zal száguldottam a fák között és alig tudtam
lépést tartani Sammel aki, előttem cikázott még így először, hogy könnyítse a helyzetem, és
próbáljam utánozni a lépteit.
- Áuuu! – kiáltottam fel mikor a földre puffantam.
- Hmm… elég ügyes vagy. Eddig senki nem bírta ilyen sokáig tartani velem az első
leckét. – ügetett mellém és segített egy óriási fa előtt fetrengő farkason.
- Remélem mihamarabb meg is, tanulom.
- Nem tudom mire vagy képes, de gyerünk, folytassuk! – utasított és már el is tűnt a
szemem elől, majd újból elindultam én is, mit sem törődve a fájó fejemmel.
Újból és újból eljátszottuk ugyanazt a jelenetet, és még egyszer kétszer sikerült nekimennem
néhány fának, majd lement a nap, és a csillagok világították meg az erdőt.
- Most már igazán rád fér a pihenés.
- Nem! Még nem! Fejezzük be! Már csak egy kört! Légyi! – lihegtem, de már alig álltam
a lábamon.
Be akartam fejezni az első leckét még ma, és már csak egy kicsi volt a célig.
- Hát rendben, ha ezt akarod, de csak egy kör! Utána egyedül mész haza! – mondta
szigorúan és elindult.
Már nem előttem volt. Ő a másik irányba szaladt Emilyék házától.
A cél az a bizonyos szakadék volt, ahol először találkoztam a srácokkal.
Erősen kellett koncentrálnom, s csak egy képre a két kép helyett.
Láttam azt is, amerre Sam jár, és azt is amerre én. Ez volt a legnehezebb. Hogy csak egy
dologra koncentráljak. De sikeresen végigvittem és már csak ez az egy kör volt hátra. Ha ezt
megcsinálom holnap a következő lépés jön, amikor a falkával futkosunk. Sam nem tudta
meglepetésnek elmondani, hisz a gondolatokat nehéz irányítani. Kíváncsi leszek milyen lesz
nekem több kép közül egyre koncentrálni.
- Bal jobb bal, ugrás, fék majd megkerülés - gondolkodtam és Sam büszkének és
elégedettnek látszott.
- Fékezz! – utasította és el sem hittem, hogy ilyen hamar itt vagyunk.
Az előző körök hosszabbnak tűntek.
- De… Hogyan? – kérdeztem zavarodottan, s nagy port verve.
- Ha megfelelően koncentrálsz és csak a célra, gondolsz, akkor ezt is elérheted. –
mondta, és lenézett a mélybe.
Mellélépdeltem és a tájat látva, akaratlanul is arra a napra gondoltam.
Olyan kedves volt, és akkor még azon aggódtam, hogy nem lesznek új barátaim, most meg?!
Szinte új családot szereztem alig pár 3 hónap alatt.
- Te voltál az a lány? – hangzott a kérdés.
- Igen. És halálra rémisztettek!
- Bocsi, csak… mint Jake mondta egykor… „Ez már rutinból megy nálunk”. – gondolt
vissza ő is a „látottakra” s nevettünk egy kicsit, majd elindultunk vissza, de most utat
cseréltünk.
♪ღ♪
- Szia anya! – köszöntöttem puszit nyomva az arcára mikor hazaértem.
Felsikkantott és a telefon kiesett a kezéből, de idejében sikerült elkapni.
- Huh!! Ügyes vagy! Ezt Jacobtól tanultad? – nézett rám és nyúlt a telefonja után.
- Ömmm… hát persze. – füllentettem s letettem magam az egyik székre a pultnál.
 - Halálra rémisztettél! Nem is hallottam hogy kinyílt az ajtó pedig síri csend van.
Bocsánatot kértem, körülnéztem, és valóban alig volt csak pár felnőtt pár a gyertyafénynél.
- Nem bánod, ha most felmegyek? Eléggé elfáradtam. – motyogtam teljesen fitten,
amikor már 3. perce, hogy nem szólaltunk meg.
- Hát persze! Menj csak! Szép álmokat kicsim! – nyomott puszit a fejemre, és már ott
sem voltam az előtérben.
Amikor felértem a szobámba már egyáltalán nem is éreztem, hogy vagy 100szor átfutottam az
erdőt. Levettem a ruháimat, bebújtam a zuhany alá, és míg ömlött rám a víz elgondolkoztam
mindazon ami történt. Olyan hosszúnak tűnt a mai nap… farkas lettem, és letettem az első
szintet teljesen, alig 6 óra alatt.
Holnap megint frissen kelek, talán frissebben, mint a többiek és elmegyek gyakorolni mielőtt
Sammel találkozok. – döntöttem el, majd kivánszorogtam a zuhany alól, majd bújtam is be az
ágyba, mikor felöltöztem. Egy dallam járt csak a fejemben. Az a gyerek dallam.
Éreztem Samen hogy a szíve mélyén, nagyon szeretne kisbabát, még ha ezt nem is mutatja ki.
Az a kis dal járt a fejemben, ami a Susi és Tekergőben volt.
♪ღ♪
„Lalau Lalalu
Kicsi csillag még nézlek
Rám árad fényed Te fiú
Lalalu Lalalu
Ilyen csepp kicsi lénynek
Az álmiad szépek te fiú
Lalalu Lalalu
Kicsi angyal csak álmodj
Most el ne szállj csak szundikálj
Lalau Lalau
Szereted, óvja álmod
Lalalu lalalu Lalalu”
♪ღ♪
Kissé elkuncogtam magam, amikor felfogtam hogy nem csak a gondolataimban éneklem.
Megráztam a fejem mosolyogva, majd visszagondoltam azokra a gyönyörű időkre megint.
Nemrég még azt sem tudtam, hogy léteznek vérfarkasok, most meg az vagyok.
- Vajon miért? Mitől? Talán az apám…
Áh rá sem akartam gondolni. Gyűlöltem teljes szívemből azt az embert. Nem értem hogy
anya hogy tud olyan nyugodt lenni, amikor beszél róla…
Inkább váltottam megint más témára. A zenét bedugtam a fülembe és megpróbáltam elaludni,
ami nagyon könnyen ment.
♪ღ♪
Másnap frissen keltem kb. 5 óra fele. Felvettem az egyik sport ruházatomat, ami már alapból
feszült rajtam, s indultam is, mint aki épp reggeli edzésre megy.
Amikor már kellőképpen beértem és elhagytam jó messze az ösvényeket, átváltoztam.
- Szoff te itt? – hangzott Paul, majd megint jöttek a kérdések és az értelmetlen válaszok
nem csak tőle. Ez a gondolat izé nem tetszik nagyon… olyan idegesítő… mintha egy
osztályfőnök lennék, aki épp próbál elmagyarázni az osztályának valamit de, ők rá se
fütyülnek.
- Én…
- Nem bírsz aludni? Érdekes a helyzet mi? Bár amikor én először változtam át utána
egy napot átaludtam…
- Jah én is… És Jake is tök rosszul volt… Emlékeztek, amikor csak úgy csetlett botlott
még? Uh nem semmi mi vált belőle. Tökös kölyök lett. – mondta Embry.
 - Áh az biztos!! Most már nem igazán mernék egyedül kiállni ellene.
Ők csak megállás nélkül futottak és én meg totál össze voltam zavarodva.
Négy képet láttam egyszerre.
Paulét, Jaredét, Quilét, és a jómagamét. Ők száguldottak, én csak álltam egyhelyben és
próbáltam nem rájuk figyelni.
Koncentráltam erősen hogy sikerüljön legalább egy kicsit kizárni a hangokat. És csak a
képekre figyelni.
- Siker – ujjongtam el magam, mikor már teljesen kizártam a gondolataikat, és sikerült
csak az én képemre figyelni, és elkezdtem máris rohanni.
Először a sziklaszírthez akartam menni, majd arra a kis mezőre ahol megtudtam, hogy
léteznek vérfarkasok, aztán a part, Emilyék háza és vissza ide.
Nekiindultam, s már-már a fele utat meg is tettem.
Büszkén álltam meg az első célállomásomon, és élveztem, hogy a tengeri szél belekap a
hófehér bundámba, majd folytattam utamat a rét felé. Fogalmam sem volt merre van, csak
mentem az orrom után.
Méz illatot éreztem, s méhek zümmögését hallottam.
- Ahol méhek vannak, ott kell lenniük virágoknak is - gondoltam logikusan és elértem a
második állomást. Innen tudtam, merre van a part s megint fordultam, és kiértem az
erdő szélére. Óvatosan osontam tovább, hisz megláthatnak a tengerparton. Épp csak
addig mentem, hogy normálisan lássam a tengert, ahogy a végtelenbe nyúl, majd
amint kigyönyörködtem magam indultam is Emilyékhez.
Út közben csatlakozott egy ötödik kép is, és egy pillanatra megálltam, hogy megint
megtaláljam azt a látványt, amit az én utam takar, de nem volt nehéz… Ezen a helyen
másabbak a fák, mint bent a sűrűben.
Már láttam a házikót, amikor valami megharapta a nyakam, és leterített.
A négy lábammal lelöktem, magamról s feltámaszkodtam… de akkor a másik oldalamnak
mentek neki.
Megint elestem, és csúsztam egy nagyot, míg egy fa meg nem állított, aztán megint
feltápászkodtam s már füleltem.
- Mögöttem!
Vettem egy 180°-os fordulatot gyorsan s én ugrottam neki, hogy nehogy megint
tápászkodnom kelljen, de nem tartott sokáig az öröm hogy sikerült hárítanom a támadóm,
rögtön jöttek megint de most hárman rugaszkodtak nekem, semmi egérutat nem adva, így
kénytelen voltam felugrani, és sikeresen hárítottam ezt a támadást is.
- Lassan már öntelt leszek! – mondtam magamba, s felemelt fejjel távoztam volna
amikor már hatan voltunk.
Rémülten meredtem az aranybarna farkasra, aki mellett még a ruhadarabok szállingóztak, s
akinek már lassan a szájában végeztem.
 22. Fejezet
- ÁÁÁ!!! – sikítottam, de mindössze csak egy ideges nyöszörgés hallatszott.
Szinte bekapta a fejem, de sikeresen elfordultam, viszont így nyakamnak kapott. Nem akarta
elengedni. Csak morgott miközben fogta a torkomat én meg felnyüszítettem, hisz lassan
kezdett fájni. Megpróbáltam visszaharapni vagy legalább elérni azt hogy engedjen el de
erősen fogott, így ahogy magamat húztam, ő is jött utánam. Csak a támadás volt az egyetlen
módszer hogy szabad legyek.
A fejemet felé fordítottam valahogy és kinyitottam a számat. Mordultam egyet és elkaptam a
fülét.
Elkezdtem ráncigálni, míg ő a nyakamat fogta, de hamar elengedte mikor már kicsúszott a
bőröm a szájából.
Már tudtam hogy ők azok, így muszáj volt újra figyelnem a gondolataikra, hisz a csapat
együtt mozog.
- Áh tudja már a kisfarkas hogy kell játszani – nevetett Jacob és a többiek is éreztem
hogy jól mulatnak rajtam.
- Nagyon vicces mondhatom!! Azt se tudtam hogy erre készültök!! Gonosz dögök
vagytok!! – fakadtam ki, de én is mosolyogtam már.
- Oh igen??- kérdezte Embry – Sam Szereljük le! – találta ki és mindenki nekem ugrott.
Nyüszögve próbáltam kitérni az 5 farkas elől, már láttam rajtuk és a gondolataikban, hogy-
hogy képzelik el a támadást és hirtelen jött az ötlet, hogy tudnék elszökni előlük.
- Ott egy út! – láttam meg mikor már nem tudtak változtatni a becsapódáson.
Gyorsan elosontam lehajtott füllel, behúzott farokkal a talált szabad résen a földön kúszva, s
mikor kiértem, félve menekültem be a házba.
- ÁÁÁ!!! - sikított Emily fakanalát eldobva, mikor meglátott – Szoffy?? Te meg mit
keresel idebent!? Tudod, vannak bizonyos szabályok kisasszony! – sajnálkozva
néztem fel rá még mindig lehajtott füllel behúzott farokkal, és a földre feküdtem.
- Jobb lesz, ha kijössz kisfarkas!! Emily nem tűri a szőrt a házban!! – hallatszott Jake
mosolygós hangja.
- Na de… - megláttam kintről őket, ahogy az ajtó előtt várják, hogy kimenjek.
- Áh! Szóval itt a bökkenő!! Durvák a fiúk igaz? – nézett rám mosolyogva barátnőm,
amire csak egy nyüszítéssel tudtam válaszolni és nagyot sóhajtott – Na jól van!! Menj
fel és vegyél fel valami ruhát a ruhatáramból!
Nagy örömmel felálltam, farkamat csóválva, és lenyaltam az arcáról az szószt, amit a fakanál
okozott, majd hálásan odadörgölőztem hozzá és már dicsőség teljesen el is indultam a szoba
felé.
- Hééé!!! Ez nem ér!! Minket szó szerint kipaterolt a házból, amikor betettük egy
mancsunkat is! – puffogott Quile.
- Igen ez tényleg nem igazság!! Menjünk mi is!! Ha neki megengedi, akkor nekünk is! –
mondta nagy örömmel Jared én meg ijedtségből az ajtó szegély mögé ugrottam és
elkezdtem rájuk morogni mint a ház őre.
- Úgy van!! Nem jössztök be srácok! Csak Szoffynak engedem meg! Na meg Leahnak!
A háziasszony parancsára minden srác elkezdett nyüszíteni én meg figyeltem, ahogy Emily a
fakanalát lóbálja szigorúan.
Dicsőségteljesen elmosolyodtam. Nagyon örültem, annak hogy kivétel vagyok, és persze
annak is, hogy megúsztam épp bőrrel.
- Ez van! – vetettem rájuk gúnyos mosolyt és hátat fordítottam nekik fennköltesen.
- Még számolunk! – fenyegettek meg Sam, és nevetve válaszoltam.
 - Azt még meglátjuk! – mondtam s a szobába érve már nem voltam az ami 10
másodperccel ezelőtt.
♪ღ♪
- Nos … ezt találtam csak, ami rám jó. – mondtam elszégyellve magam s a ruhát nézve.
- Oh!! Csodálatos vagy!! – csillant meg Emily szeme – Nagyon jól áll neked!! – dicsért
határtalan boldogságot kimutatva. A szeme már szinte könnybe is lábadt.
- Jaj ne!! Bocsánat tovább keresek ha…
- Nem Nem!! Ne kérlek!! Csodálatos vagy!!
- Az nem kifejezés!! – lépett be Szandra az ajtón. Különleges illata volt. Talán épp most
ehetett valami süteményt, mert iszonyú édes illatot árasztott.
- Szandiii!!! – ugrottam a nyakába óriási örömmel.
- Jesszusom te forró vagy!! – mondta s felcsillant a szeme – Csak nem…?! – tette a
szája elé a kezét a csodálkozástól és látszott rajta hogy nagyon hirtelen érte a hír…
szóval őt nem avatták be semmibe.
Csak bólintottam egyet félve, hogy mit fog szólni ehhez az egészhez de kellemesen csalódtam
abban a gondolatomban, hogy biztos elmenekül… ehelyett egy óriásit sikított és most ő ugrott
a nyakamba. Majdnem hátraestem a hirtelen lendülettől, de valahogy sikerült a talpamon
maradnom és megtartanom őt is.
- ÁÁÁ ezt nem hiszem el! Mióta hogyan?!
- Tegnap óta és fogalmam sincs. – amikor kimondtam ezt a mondatot el sem hittem amit
mondtam. Tényleg tegnap óta lennék farkas?
- Wáá akkor most már te is családtag vagy… Már nem mintha eddig nem lettél volna az
de akkor is!! Jaj olyan szerencsés vagy!! Én is annyira szeretnék a falkához tartozni!!
– nyavalygott és a mondat végét elhúzta de, úgy hogy márt fájt a fejem a vékony
egérhangjától.
- Jól van, jól van! Még bármi lehetséges… Én sem számítottam rá hogy hirtelen majd át
fogok változni, amikor épp…
- Menekülsz igaz? – lépett be Jake a házba s én félve tekintettem vissza bosszúálló
tekintetéről.
Összekulcsolt karokkal megállt az ajtó mellett, s farkasszemet nézett velem...
- Ha nem farkasként akkor így kapsz ki! – lépett be Jared is majd mögötte követte őt a
többi félmeztelen kigyúrt pasi, s terelőül Sam.
Megálltak egy sorban s mind buszú éhesen néztek rám, kivéve Sam, hisz mikor bezárta maga
mögött az ajtót rögtön futott kedvese karjaiba, s egy forró csókot adott neki.
Felé fordultam s szelíd tekintettel néztem a vezérre.
Mikor végre abbahagyták a nyáladzást még mindig kedvesét ölelte egy kézzel, de a jobb
karját fenyegetően felemelte és mutatóujját rám szegezte.
- A menekülés nem megoldás! – mondta mosolyogva és még mondott volna valamit,
amikor meglátta rajtam a csodálatos indián ruhát, ami Emilyé valójában.
Nagyot csodálkozott s most már mindannyian inkább csodálkozva néztek kivéve engem.
- Mi rosszat tettem? – nyüszögtem legvékonyabb hangomon és már éreztem, hogy csak
úgy a színészet kedvéért könnyek szöknek a szemembe.
- Semmit csak… - mosolyodott el Sam és abbahagyta a mondatot.
- Gyönyörű nem? Sokkal jobban áll, mint nekem azon az estén amikor először
találkoztunk. – törte meg a csendet Emily és szerelmére nézett.
- Hát az biztos! – mondta huncutan ránézve kedvesére s a fiúk is végre elnevették
magukat amikor barátnőm ököllel próbálkozott megnevelni kedvesét.
♪ღ♪
Leültünk az asztalhoz és már valamivel oldódott félelmem az által hogy engem most fognak
megölni, azért mert megszöktem, és kivételes személyiség vagyok.
Elmosolyodtam ezen gondolaton.
- Kivételes személyiség lettem.
De amint erre gondoltam és el is öntött volna az egó Jake nagyot nyelt mellettem és valami
olyat mondott amitől minden önbecsülésem eltűnt.
- Nos akkor áll a Tábortüzes buli ma? – nézett rám komolyan, s megint elfogott a
félelem.
- Miért rám néz? És miért ilyen komolyan a szemembe? Jaj az a barna szempár
elolvadok!
- Igen!! Ez jó ötlet! Hívjunk meg mindenkit, akit csak tudunk!! Talán Bellával is jobban
megismerkedhetne Szoffy! - pattant fel Jared s kiabálva közölte eme szavakat, amikre
persze azt hitte, hogy jobban segítenek, abban hogy én is ott legyek.
- És ehetnénk megint rengeteg húst! – lebegett Paul szeme előtt egy óriási húsdarabka,
vagyis inkább egy fél tehén.
- Igen ezek tényleg tökéletes ötletek! – mondta Szandra is, akire új becenevet
ragasztottam jelen pillanatban. Áruló
Mindenki beleegyezően helyeselt bólogatott, s egyre jobb és jobb ötleteket hoztak fel, aminek
egy jó része nekem is tetszett s mosolyogva figyeltem, ahogy a fiúk elszórakoznak, és újabb
ötleteket találnak ki, majd újra Jacobra néztem. Komolyan nézett rám még mindig. Mintha le
sem vette volna rólam a szemét mindeddig.
A szívem egyre hevesebben dobogott. Talán itt lenne az idő.
- Talán most találok magamnak egy csodálatos srácot, aki talán élete végéig velem
marad. Végül is a farkasok csak egyszer választanak maguknak társat nem?
Megborzongtam s eszembe jutott az egykori esti partik egyike, amikor még mások alkották a
második családot.
- Mi lenne, ha szellemet idéznénk? – kérdeztem a fiúkra nézve, akik teljesen
elkomolyodtak a hangom hallatán és megdermedtek.
Magabiztosan néztem rájuk, és reménykedve abban hogy tűrhetőnek találják az ötletemet és
hisznek a szellemekben.
- Hívjuk fel Billyt! Ő tud ilyen ungabungákat!
- Csak aztán szívrohamot ne kapjanak! – nevette el magát Emily.
- Csaknem… - mondtam, s örültem, hogy tetszik nekik.
- Igyekezzünk már 2 óra! Még ki kell hordani az ülőhelyeket, és össze kell hívni a
családtagokat na meg egyéb dolgok! – utasított mindenkit Sam és erre elkezdünk
mozgolódni.
Még egyszer ránéztem Jacobra, hogy mit szól mindehhez, s nem csalódtam. Óriási mosoly
volt az arcán. Nagyon örült neki hogy beleegyeztem mindebbe az álmos dologba, s hogy
adtam esélyt, hogy teljesüljön.
♪ღ♪
Hamar eltelt az idő. Míg a fiúk pakoltak Emily az ételt készítette elő és én meg Szandra,
hívogattuk a családtagokat.
Persze nekem ez az egész nagyon pocsékul ment. Alig tudtam beleszólni a telefonba és
elmondani, hogy új tag vagyok és szeretnénk, ha eljönnének a bulira.
Amíg én csak 3 embert értesítettem addig Szandi egy tucatot. Persze először is én azokat
hívtam, akiket én is ismerek. Billyt, Leaht és Bellát, akit úgy igazán nem is iszmerek csak
hallásból, de nagy nehezen sikerült elmondani neki a dolgokat…
Nem tudom, hogy fogja fogadni Jake azt, hogy nem jön el, mert Alice Cullennel van valami
vásárláson, de tudjuk milyen Alice… vagyis… nem igazán. Egyszer találkoztam vele, de
akkor nagyon szimpatikusnak tűnt.
Uhh viszont most örülök, hogy nem vagyok farkas.
Biztos vagyok benne, hogy kitömnének szivaccsal, ha ezt meghallanák a srácok, hogy ilyet
gondolok egy vámpírról… vagyis több vámpírról hisz a többiek is aranyosak voltak kivéve
Rossaliet akit, már álmomban sem csíptem.
Álmok… jesszus mi lesz itt… előre láttam a csókunkat … bár igaz azt nem tudom, hogy
pontosan mi után jön és mikor, de végül is csak egy pár pillanatot láttam. Az egész csók
jelenetből utána meg az egész életemből egy pár részletet…
- ÁÁÁ! – nyüszítettem tenyerembe temetve az arcomat eme gondolatokra.
- Jesszus mi van? – nézett fel hirtelen a listából barátnőm.
- Semmi-semmi… csak… áh egy hülye emlék… - magyaráztam ki magam röviden és
hála égnek csak egy mosollyal felelt, majd visszatért a jegyzetbe hogy kik jönnek, nem
pedig kérdésekkel bombázott.
Fellélegeztem. Nagyon szeretem ezért Szandit. Nem olyan kíváncsi kislány, mint akik az ő
korában vannak.
♪ღ♪
KB. 8 órára készen lett minden. Mindenki itt volt, aki azt mondta, hogy eljön. A társaság
nagyon kellemes volt és a tűz is kezdett pislákolni már, de még nem kebelezte be magának az
ő számára rakott összes fát.
Talán csak egy valaki várhatott még Bellára… szerintem mindenki tudja már csak Jake nem,
hisz látom, rajta hogy egyáltalán nincs letörve.
Nagy levegőt vettem s felé lépdeltem kissé feszülten. Épp egy farönköt próbált helyére állítani
de sehogy se akart úgy lenni, ahogy ő akarta.
Majd egy jó nagyot belerúgott, mert már elege volt szegénynek hogy nem úgy van, ahogy azt
elrendeltetik, majd amikor már csak pár méterre voltam tőle rám nézett és hatalmas mosoly
ült az arcára, amit legszívesebben egy rajongói sikítással díjaztam volna, de inkább
elnyomtam, és viszonzásképpen egy annál is nagyobb mosoly últ ki az arcomra.
Leült, úgy ahogy megállt az a szerencsétlen farönk, s megpaskolta a mellette lévő helyet.
Messzebb voltunk kicsit a többiektől de jól lehetett hallani a nevetéseket és a játékos
morgásokat.
Ideges mosollyal Jacobra néztem, amikor elhelyezkedtem, de ő csak tovább mosolygott.
- Nos… eljött ez a nap is. – kezdett bele és hallottam a hangjában a bátortalanságot.
- Igen eljött… - kerestem a szavakat, de nem tudtam, hogy mondjam el neki, hogy nem
jön Bella. Olyan nehéz neki csalódást okozni, és nem is akarok. Nem akarom látni a
szomorú arcát - szóval…
- Ne mondj semmit! Felesleges!! Így is úgy is úgy lesz ahogy megálmodtad.
Legalábbis… - megállt s maga elé nézett.
- Ömm Jake… Bella nem jön el ma. – tettem túl magam a nagyján, és fellélegeztem,
hogy sikerült kinyögnöm.
Barátom felnézett rám s mosolygott a helyett hogy a szája széle legörbülne.
- Tudok róla! Már a srácok elmondták a hírt… áh szóval te ezért kerültél eddig? –
kérdezte nevetve.
- Miért? Szerinted mi másért? Annyira sajnálom, hogy nem jön el és tudom, hogy mit
érzel irá…
- Éreztem! – vágott bele a szavamba s csak mosolygott rám – Most már…
- Gyerünk quiliutok! Akkor vegyék kezdetét a történet!! – szólalt meg Billy hangosan s
mind elkezdtünk nyüzsögni.
Mi azon a farönkön ültünk ahol eddig, csak még Jake a „helyére” tolta… legalábbis azt láttam
az arcán, hogy végre jó helyen van ez a makacs fadarab.
Újból leültünk, a többiek még elmentek szalonnáért és egyéb finomságért hogy rászúrják
vasvillájukra, és én is szívesen mentem volna velük.
Már álltam volna fel, de Jake még egy percre leültetett mellé.
Ijedten néztem Jacobra, hogy vajon mi lehet vele, miért állít meg abban, hogy ételt vegyünk,
és mikor láttam hogy komolyan, szerelmesen néz rám felgyorsult a szívverésem.
Jake közelebb húzta az ajkunkat egymáshoz. Egyre jobban csökkent a távolság köztünk.
Izzott a levegő és éreztem hogy mindketten tűz forrók lettünk.
A zaj a többiek felől azt mutatta, hogy nem ide figyelnek s pont így volt az álmomban is.
Majd már szinte összeforrt az ajkunk, s forró lélegzetét a szám peremén éreztem.
 23. Fejezet
Egy női sikítást hallottunk és utána egy jó hosszú bosszús káromkodást, majd nyugtató
szavak egy másik lánytól... Innen jött nem messze.
Megállt ez az egész csodás pillanat. Felfigyeltünk a hangokra, s felálltunk, majd elindultunk
az erdő felé ahonnan meghallottuk.
- Ti meg merre mentek? – kérdezte Quil egy fél paradicsommal a szájában.
- Meghallottunk valamit mindjárt jövünk. – közöltem velük s elindultunk megint.
- Mi ne menjünk? – kérdezte vissza s mosolyogva hátrafordultam.
- Nem kell köszi!! Egyél csak nyugodtan! – mondtam és követtem Jaket aki előre ment,
Még láttam h megrándította a vállát és visszafordul a zabapulthoz.
Jelenleg is a föld felett jártam fél méterrel… legalábbis úgy éreztem magam teljesen. Jake is
nagyon szórakozott volt és boldog.
- Jaj átkozom azt aki megzavart! – mondta mosollyal a hangjában.
- Hát én is! Amint meglátom jól leszidom hogy egy csodás pillanatot zavart meg. –
válaszoltam szinte nevetve.
- Ja!! De… ugye… tudod hogy már hozzám tartozol igaz? – fogta meg a kezem s nem
bírtam megszólalni a boldogságtól, csak bólintottam s mentem tovább.
Idővel elengedtük egymás kezét hisz szerintem akár milyen jó érzés tartozni valakihez, ez
kissé akkor is kényelmetlen volt így ugrálni át a fatörzseken hogy össze vagyunk kötve…
Nevetgélve, játszadozva mentünk a káromkodások felé és már hallottam a csaj hangjában
hogy nem lesz valami kedves hisz olyan dühös volt hogy a hangjában nem hallatszott más
csak az hogy mindjárt felrobban.
Az utolsó farönköt is nevetve, boldogan ugortuk át és véletlenül egymásnak is mentünk a
nagy lendülettől.
- Hello! – köszöntem óriási mosollyal mikor megláttam a szőke csajt aki azon
bosszankodik h a magas sarkújának a sarka eltört.
- Áh helyi lakosok!! – örült meg s a hangja egy oktávval feljebb szökött. Komolyan
olyan volt mintha már lassan sírna attól hogy végre valaki a segítségére sietett. – Jaj
annyira örülök hogy itt vannak! Ki tudnátok vezetni erről a szörnyű helyről már majd
megfagyok és a cipőm is… ÁÁÁÁ! – kiabált dühében s már komolyan úgy nézett ki
mint aki az őrültek házából szökött meg.
- Nyugi-nyugi!! Már megyünk is!! Csak hagyd a hisztit!! – mondtam mosolyogva s
barátomra néztem.
Teljesen le volt dermedve és csak a szőke szépséget bírta bámulni. Meg se szólalt… mintha
levegőt se vett volna. Teljesen lefagyott s féltem hogy valami baja van.
- Jake! Jól vagy? – értem hozzá, és aggódva néztem rá.
- Ömm… Igen jól vagyok! – mosolygott rám egy pillanatra, majd újból a csajra nézett
mégnagyobb mosollyal. Épp mondani akartam hogy indulhatnánk akkor ha semmi
baja de ő mondta helyettem is – Szoffy! Te menj vissza nyugodtan a buliba! Úgyis a te
ötletedet használják és szerintem kíváncsi is vagy az ősökre… én pedig ha nem
probléma elviszem ezt a szépséget és a barátnőjét ahova tartoznak – mosolygott még
mindig a csajra de még akkor se méltóztatott rám nézni amikor nekem beszélt. És mi
az hogy szépség? Most akkor mi van köztünk? Mi a fene ütött belé? Így még nem
viselkedett! És ez igenis rosszul esik… na majd kifaggatom mi baja.
- Nos? – nézett rám elbűvölő szemekkel a szőke, és kerestem a szavakat. Nem tudtam
mit mondjak… Most engedjek vagy se? Végül csak egy szót tudtam kinyögni.
- Oké… - mondtam s meg el is indultam vissza.
Még hallottam egy sikkantást és reflexesen hátranéztem.
Jake az ölébe vette a szőkeséget s ő meg örömmel nézett rá, amire összeszorult a szívem s
sírni támadt kedvem.
Jacob a buliba tessékelt de most nem bírtam köztük lenni. Jake nélkül nem olyan jó, így irányt
váltottam s a szakadékhoz mentem inkább.
Szép lassan közelítettem meg célomat és nem tudtam másra gondolni csak arra hogy mi lett
Jacobbal… Mi az hogy szépség és miért csak egyedül kíséri el őket? Most akkor mi van
közöttünk és miért meredt úgy rá mint… mint…
A kérdések csak záporoztak s lassacskán már a könnyeim is. Mire odaértem a kedvenc
helyemre a hold már magasodott a tenger felett s a hullámok visszatükrözték a fényét. Hűvös
szél fújt de nem fáztam. Remegtem a sírástól s az arcom már égett a könnyektől. Csak
meredtem magam elé, és bámultam a végtelent. Nem bírtam megnyugodni. Egy fél óra után
összehúztam magam előtt a lábaimat s a kezemmel összekulcsoltam őket. Nem bírtam
megnyugodni.
Hirtelen hallatszott egy hatalmas meglepődött hang a „tábor” felől és tudom hogy történt
valami szellemes dolog. Kicsit megszeppentem, de nem sok idő telt el amíg újra el nem sírtam
magam.
Csak zokogtam és nem tudtam semmi mást csinálni. Egy idő után már azt sem tudtam miért
aggódok ennyire. Hisz csak kedves akart lenni de mégis… fáj hogy úgy meredt rá.
Fájdalmamban sikítottam egyet. Már nem bírtam magamban tartani azt a keserűséget, s így
próbáltam kiengedni magamból.
- Szoffy mi a baj? – kérdezte aggódva egy fájdalmas hang mögülem s a vállamra tette a
kezét.
Annyira megijedtem hogy ugrottam egyet és még jobban elkezdtem sírni pedig épphogy le
kellett volna nyugtatnom magam.
- Nyugi!! Itt van!! Semmi nem történt! Csak hagyd abba a bőgést mert megijeszted! -
Mondogattam magamnak ezeket a szavakat még mindig begubózva majd szép lassan
lenyugodtam s mire újból megszólalt már csak hüppögtem.
- Mi történt? Miért nem vagy a szelleműzésen? Mikor visszaértem nem láttalak sehol.
- Én… én csak – akadozott a hangom – mi történt? Mi volt azzal a csajjal? Miért… ?
- Szoffy!! – bújt hozzám s megölelt – Sajnálom! Bocsáss meg! De…
Tudtam hogy mit akar mondani… szinte hallottam a gondolatait.
- Nem lehetünk együtt! – suttogtam , majd felpattantam s az erdőbe rohantam.
Nem bírtam az maradni ami voltam. A ruha megfeszült rajtam s újból farkasként szeltem át az
erdőt.
Nevetést hallottam s újabb képek villantak be hirtelen.
Meghökkentem tőlük. Embry és Paul játszottak de most patthelyzetben vagyok… nem
akarom hogy megtudják mi van köztünk Jacobbal… vagyis mi volt… vagy mi lett volna.
Tudtam, hogy kinevetnek és nem akartam h az érzelmeim vicc tárgyává váljanak.
- Szoffy!! – kapcsolódott be Jake is, de az ő gondolatai is hirtelen a két srác felé irányult.
- Mi történt? – állt le a játék s szemükben látszott hogy a tűz közelében vannak, majd
Ahogy a többiek is átváltoznak.
- NeNeNe!!! Kérlek!!! Hagyatok!! Légyszi!! – nyüszítettem egy hatalmasat, de
valójában ugyanolyan fájdalmas ordítás lett volna mint pár perccel ezelőtt.
- De mi történt? – kérdezte Paul hatalmas kíváncsisággal, s éreztem azt a nyomott
levegőt amit az én érzelmeim ködösítenek.
Legjobb barátom gondolatai rögtön elevenedtek, s én nem bírtam ugyanazt végignézni, már
amikor elkezdődött az egész égették a pofám a könnyek, s mikor „Mirandához” ért…
Egy óriásit vonyítottam s a hangom egészen Emily házáig hallatta magát. Muszáj volt
visszaváltoznom! Ha most nem teszem akkor elrontok mindent… épp eleget rontottam a
hangulaton… talán még menthető a jókedv ha most elmegyek. Farkasként sírtam az egész
erdőn á, míg közeledtem Emilyék háza felé. Nem akartam olyan lenni mint Leah.
Amint a szobába értem rögtön átváltoztam de ez olyan nehezen ment hogy minden erőmet
felhasználtam. Nem nagyon akart a farkas énem újból elrejtőzni.
Az utolsó szavak amiket hallottam az én nevem volt.
Rögtön becsaptam az ajtót és annak támaszkodva, sírva lecsúsztam a földre. Még hallottam
ahogy a többiek nyüszítve ácsorognak kint s legszívesebben bejönnének.
Megrémültem ahogy az ajtó elkezdett rázkódni, majd a kopogáshoz társult egy aggódó női
hang is.
- Szoffy! Kérlek nyisd kis!! – kiabált Leah a túl oldalon, majd lassan feltápászkodtam,
az, és kinyitottam neki az ajtót egy fél percre, míg be tudott bújni a szűk nyíláson…
Ő volt az, aki bezárta kulcsra az ajtót, és nagyon hálás voltam érte, majd a karjaiba zárt s a
vállába sírtam ki minden fájdalmamat.
Csitított, simogatott, s mindez nagyon jól esett. Tudom jól h ő az, aki ugyanabban a cipőben
jár mint én, majd egy kis idő után megnyugodtam, s hálásan felnéztem rá.
- Köszönöm! – nyögtem ki, és szorosabban hozzábújtam.
- Szívesen! Örömmel tettem hisz tudom mit érzel. – mondta, majd eltolt magától, felállt
s felém nyújtotta kezét.
Segítségét elfogadtam, majd az utolsó könnycseppet is letöröltem arcomról, mikor már talpon
voltam, s kerestem egy tisztes göncöt, majd magabiztosan kinyitottam a zárat, és kiléptem a
nagyvilágba.
Leah kikerült és előrement. Biztos valami sürgős dolga támadt de nem haragudtam rá.
Míg lassan kiballagtam elhatároztam, hogy nem fogom hátráltatni a falkát. Ugyanúgy fogok
tanulni és őrködni mint eddig és elfogadom azt a tényt, hogy Jacob bevésődött.
Megint a szemembe szöktek a könnyek, de nem engedtem el őket. Nagy levegőt vettem s
körbenéztem, és a már lassacskán kialudt tűz körül ott ültek a farkasok, s aggódva néztek rám.
Mikor a tekintetem Jacob szemeit elérték, csak egy pillanatra bírta a szemkontaktust, s rögtön
lesütötte a szemét.
Óriási mosolyt erőltettem az arcomra, s láttam hogy mindenki aki még itt volt, nagyot néztek
rajtam.
Mosolyogva ügettem feléjük, s szinte már én is elhittem hogy így a legjobb… ilyenkor voltam
nagyon hálás az optimistaságomnak, hogy amikor ordítva kéne elfutnom, eluralkodik rajtam s
őrült boldogság.
Jacob nyakába ugrottam aki észre sem vette hogy közeledek, csak a földet bámulta óriási
bűntudattal.
- Szia!! - mondtam hatalmas ölelésbe részesülve, majd eltávolodtam tőle hogy lássam
az arckifejezését, amin nem lepődtem meg.
- Szia. – mondta szomorúan, mégis meglepetten.
- Jaj annyira örülök hogy végre megtaláltad a másik feledet! – ugráltam, s szemem
sarkából láttam a többiek leesett állát.
- Tényleg? – meredt rám gyanúsan, és erre csak bólogatni tudtam.
A nap lassan felkelt. A csillagok egyre jobban halványodtak, s próbáltam feldobni a
hangulatot amit egy idő után túlzásba vittem és a többség már sírt a bénaságaimon és a régi
történeteimen.
Majd amikor a nap már magasan fenn volt, Sam gyanúsan rám nézett, majd átugrotta a szenet
s farkasként előttem termett.
Ijedten hátrahőköltem s bár a földön voltam egyre közelebb jött mérhetetlen haragot látva
szemeiben.
Valahogy felálltam s úgy mentem hátrébb egészen addig míg egy fának neki nem mentem.
A többiek is csak nézték hogy mi történik, de nem voltak képesek segíteni leállítani az alfát.
Újból átváltoztam s hallottam hogy Sam bosszút akar, és végezni a kivétellel…
- Áh szóval azt hiszed képes lennél megölni?
- Azt hiszem? Egy harapás és már téged is meg kell idézni!
- Sok sikert! – mondtam s elkezdtünk verekedni.
Kapcsolódtak a többiek is, és megijedtem hogy most tényleg meghalok… ennyien simán
kinyírnak… jó talán egyedül Sam nem de így hogy újból öten jönnek rám…
- Nyugis Szoffy!! Veled vagyok! – hallatszott Jake, és őt követően még csatlakozott Paul
is.
Elkezdődött a harc.
Három- három ellen. Végre igazságos volt a küzdelem és most értettem meg mi az hogy
összejátszás…
A harc nagy része fejben játszódott le, hisz pár lépést muszáj volt kivennünk mert az
„ellenség” tudta mit lépünk, és így ők is változtattak folyton a stratégián.
 24. Fejezet
A nap mosolyogva ébred, s sikeresen utánoztam.
A tegnapi tréning túl sok volt. Még mindig látom a szemem előtt ahogy Sam óriási száját
kinyitja és szinte bekapja a fejemet. Örök hála Jacobnak aki még a jelenlegi mámorban is
képes koncentrálni.
Megtalálta azt, akit neki szánt a sors. Remélem mihamarabb meg is szerzi magának a prédát,
és hamar láthatom őt felettébb boldognak. Nem mintha eddig nem lett volna az velem és a
családdal, de láttam rajta hogy hiányolja Bellát, és erre én lettem volna a gyógyír, ha nem
találja meg azt a csajt.
Amint lesétáltam a nappaliba épp megláttam Jacksont, aki új barátjához idult új barátaihoz.
- Jéé!! De rég láttalak! És jesszus mennyit változtál! – csodálkozott el.
Hát igen… amióta a farkaskákkal lógok alig látjuk egymást. Legutóbb emlékszem még 2
héttel ezelőtt láttam ahogy köntösben ment be a hálószobájába.
Csak egy pillantást váltottunk akkor, semmi többet.
- Szia! – köszöntem vissza – Szép vagy! Ennyire nem figyelsz a húgodra?
- Hogy figyelhetnék ha vagy 20km-re vagyunk egymástól? – kacagott fel és igaza volt.
La push azon részén tanyáztak, amely szinte a legtávolabb volt az erdőtől.
- Ez igaz… - mosolyogtam én is, és lebaktattam a lépcsőn, mire ő is inkább
visszafordult s úgy döntött beszélget egy kicsit velem.
- Mondd csak ti verekedtek vagy mi? – kérdezte amint leültünk a pulthoz.
- Megesik. De ez most hogy jön ide?
- A változás. – nézett végig rajtam majd megfogta a karom – hát ezek az izmok… nem
szívesen bőszítenélek fel most már… ha most vágnál nyakon akkor valószínű nem
élném túl! – viccelte el a témát, és most esett le hogy tényleg rengeteget változtam pár
nap alatt. – Ráadásul magasabb is lettél. Eddig egy fejjel alacsonyabb voltál most meg
egy szinten vagy velem… Hogy a fenébe csinálod? Szedsz valamit?
- Nem!! – vágtam rá rögtön és kissé elfogtak az indulatok – Csak… ez van ha
farkasokkal mászkál az ember. – mindig így hívtam a barátaimat „Farkasok”. De ezen
persze nem lepődött meg senki hisz tényleg szinte olyanok. Erősek, bátrak,
bevállalósak, az erő urai.
- Ezek szerint most már te is farkassá fejlődtél!
- Ezt hogy érted? – ijedtem meg.
- Csak… te is most már biztosan erős és bátor vagy... és már tényleg szinte az erdőhöz
tartozol annyit vagy ott. Itthon alig látni és anya is nyaggat már néha hogy hiányzol
neki meg ilyesmi…
- Oh… értem. – elszégyelltem magam… amíg nekik én hiányzok, én rájuk se
gondolok, csak az új családomra… mintha családot váltottam volna – És nálatok mi
van? – váltottam témát.
- Áh semmi érdekes… nagyon úgy tűnik az egyik csajjal van valami szikra, de ez nem
biztos.
- Oh hát persze… nem biztos – hitetlenkedtem, amire csak egy újabb széles mosoly
volt a válasza, majd megcsörrent a telefonja.
- Ez ő! – nézett rám, s jelentős pillantást vetettem rá.
- Hát akkor szia! Jó volt beszélni!
- Jah! – megöleltük egymást, nyomtunk egy-egy puszit a másiknak s én már indultam
is a szabadba.
♪ღ♪
Épp jókor értem Emilyhez, hisz pont ment bevásárolni, és én örömmel segítettem hisz még
nem voltam beosztva sehova.
Egész úton a városba menet arról beszélgettünk, hogy ugyanolyan problémás leszek e, meg
ehhez hasonló témákról.
- Oh azt hiszed olyan könnyű uralkodni magadon? – rám Emily érdekesen, és erre
rögtön elkezdtem pufizni.
- Majd megmutatom én hogy tudok bánni az érzelmeimmel! Azt érzem amit akarok
érezni! – vágtam hozzá mire elkezdett nevetni – Ez nem vicces!! Én tényleg tudok
bánni magammal!! Hidd el, én két… akarom mondani négy lábon járó optimista
vagyok! – húztam fel az orrom.
- Kíváncsi leszek milyen leszel az első vita után!
Elképedve néztem barátnőmre, majd a szemem megakadt a mögötte lévő társaságon.
Nyeltem egyet s a bolt felé szegeztem a tekintetem, majd elindultam.
- Héé!! Nem te vagy az aki olyan kedves volt hogy felém terelted ezt a szexi csávót? –
hallatszott a távolból egy kényes, ismerős hang.
Újból feléjük néztem színlelt mosolyt öltve arcomra. Megpróbáltam kedvesen nézni, de mikor
ránéztem Emilyre… olyan fájdalom ült az arcára, amit még sosem láttam senki máson.
Mintha hirtelen azt látná hogy Sam az akivel az a csaj flörtöl. Majd rám pillantott és nagyon
csodálkozott.
- Te aztán tényleg optimista vagy! – mondta ridegen és mosolyogva bólintottam, majd
feléjük sétáltam.
- Igen én vagyok! – néztem őszinte boldogságot utánozva a szemébe, mikor hozzájuk
értem.
- Oh… hát kösz… te is közéjük tartozol? – kérdezte s fejével Jake felé intett.
Elkomolyodva néztem Jacobra, ki magabiztosan tekintett vissza rám. Nem tudtam elhinni
hogy máris tudja a csaj…
- Ömm…
- Nem kell szavakat keresni! – vágott a szavamba – Mindent elmondott a másik felem!
Hogy az egyik társával volt és hogy te rángattad el.
Nem tudtam hinni a fülemnek. A legjobb barátom tényleg ezt mondta volna? Hogy
elrángattam és hogy… hogy az egyik társa…
Újból óriásit nyeltem hogy a haragomat és a határtalan csalódottságomat lenyeljem. A
könnyeim majdnem a szemembe szöktek de magamra erőltettem újból az optimista
gondolkodást..
- Igen!! Én voltam az aki magával rángatta mert tudod még újonc vagyok és mi van ha
valami nagyobb baj van… – hazudtam csak hogy őt védjem. Ezt sem bírtam felfogni
valójában hazudtam, és ettől olyan pánikba estem, hogy éreztem… feszülnek az
izmaim, de muszáj volt visszatartani magam, hisz a isten szerelmére egy bolt előtt
állunk szinte a város közepén.
A csaj teljesen hülyén nézett majd megkérdezte hogy jól vagyok e, amire csak bólogatni
tudtam. Majd Jake is megkérdezte s haragosan pillantottam rá.
Nem akartam beköpni de ez azért már sok volt… Azon nagyon fennakadtam hogy csak egy
társával ment… Hiszen a legjobb barátok voltunk nem? Szinte neki köszönhetem azt hogy az
vagyok ami … legalábbis úgy érzem.
- Ezt nem hiszem el! – mentem neki a túlzottan felgyülemlett érzelmektől. Nem bírtam
tovább – Azt hittem legjobb barátok vagyunk nem „CSAK TÁRSAK”, de úgy látszik
csak azt hittem hogy tényleg melegszik a levegő merthogy az álmomban úgy volt…
ennyit az előrelátásról!
- Mi?? Ti ketten…? És minek fakadsz ki? Engem választott peched van! – eresztett el
egy gúnyos mosolyt amire már tényleg alig bírtam a bőrömben maradni.
 - Oh hidd el engem választott volna… nem hiszem hogy csak úgy önszántából
beleszeretne egy ilyen kis csitribe mint te vagy! – támadtam
- Jaj hidd el hogy a pasik nem arra buknak ha hülyén nevetgélve mennél mellettük mint
egy idióta!
- Miért te nem így mész? – kezdtem el utánozni a járását.
- Oh még nem láttalak sétálni, de ha így közlekedsz, akkor még Jacob hálás is lehet
nekem hogy nem veled jár… - erre majdnem mondtam valami pikánsat, de bezavart…
úgy döntött inkább menekül – De mi megyünk! Elég dolgunk van még! Rád meg nem
szívesen fecséreljük az időt… tudod még el kell rendeznünk pár – közelebb hajolt
barátomhoz, s akkor suttogta az utolsó szót – ügyet… - majd megcsókolta s a kezét
lecsúsztatta az ő kezéhez, és kézen fogva mentek el.
Nem bírtam addig megmozdulni, míg le nem nyugszom kicsit és nem felejtem el az előbbi
előadást, így vártam egy kicsit, majd vettem egy hatalmas levegőt, felcsóválással kiürítettem a
gondolataimat, és nagy mosolyt erőltetve magamra megfordultam, és boldogan ugrándozva
közeledtem barátnőm felé.
- Nah mehetünk?
- Ömm… persze… - ennyit tudott kinyögni, és látszott rajta az óriási csodálkozás.
Mint valami kisgyerek elkezdtem hisztizni hogy én akarom tolni a kocsit, és hála Emilynek én
tolhattam nagy örömömre.
Minden egyes terméket megnéztünk amit én marhára untam, de próbáltam leplezni ami úgy a
végén már nem igazán ment…
- Csak nem unod magad? – törte meg a csendet barátnőm már végre elmosolyodva…
- ÁÁÁ dehoogy… - nyüszögtem unottan amire elkacagta magát.
- Nyugi mindjárt vége! – nyugtatott, és lassan de biztosan közeledtünk a pénztárhoz,
ami olyan érzés volt, mintha csak egy pár centire lettem volna a kedvenc
filmsztáromtól, és lassan de biztosan közeledtem ahhoz hogy autogramot adjon.
Majd amikor végre azt mondta Emily, hogy ennyi volt, mint akit puskából lőttek ki úgy
rohantam a pénztárhoz.
- Héh várj meg!! - sétált utána Emily és mire hozzám ért már ki is pakoltam azt a kb. 40$-
nyi terméket a szalagra.
Megint az a kedves kis újonc volt akivel a múltkor „találkoztunk”.
Elkezdte húzogatni a kódokat és az a 40$nyi termék egyre jobban ment felfele míg összesen
70$ nem lett. Majdnem leesett az állam, mikor észrevette, hogy Emily egy tucat húsfélét és
egyéb dolgokat tett a kocsiba, de a fele árura nem is emlékeztem.
- 72$ 50cent lesz. – mondta normális hangon, s lám beleszokott a munkájába.
- Köszönjük szépen! – mondta Emily miközben átnyújtotta pontosan az összeget.
- Köszönjük a vásárlást! – villantotta ki fehér fogsorát s melegebben, kedvesebben
pillantott rám mikor az utolsó árut is bepakoltam a kocsiba.
Amint bepakoltuk a hat táskába belegyömöszölt terméket, kimértem, hogy mely táskák a
legnehezebbek, és négyet magamhoz is vettem, amire ő csak hálásan mosolygott és hagyta
hogy vigyem… végül is elbírom, és amúgy is erősödnöm kell, majd síri csendben koslattunk
haza lábbusszal.
Amint végre hazaértünk el is pakoltunk és utána kezdődhetett a főzőcske.
Valami egyszerű ételt talált ki Emily aminek nem tudtam kimondani a nevét de a recept
alapján könnyűnek tűnt.
♪ღ♪
Épp elkezdett csilingelni az óra, jelezve hogy tökéletesre sült az étel, mikor beléptek az éhes
farkasok akik eddig csak körbe-körbe futkároztak az erdőben.
- Szia kisfarkas! – borzolt össze Sam, majd egy kicsit arrébb állított hogy közelebb
lehessen szerelméhez.
 - Szia prücsök! Lám megint finomat csináltál! – köszönt Paul is, majd leült a helyére és
az előtte magasodó csokimázba, kókuszreszelékbe burkolt kókuszkocka piramisra
vetette a szemét.
- Sziasztok! – köszöntem én is, majd a maradék is megérkezett… kivéve egyet.
Jared épp ült le a helyére, de megállítottam.
- Bocsi Jared de… most nem ülhetnék én Sam és Paul mellé? – néztem rá
kiskutyaszemekkel.
- Ömm… - gondolkozott el és érdeklődve nézett rám. Kissé elszontyolodtam arra a
gondolatra hogy Jake mellé kelljen ülnöm – Persze!! Hogyne!! – vágta rá rögtön
arckifejezésemet vizslatva s én megkönnyebbült mosollyal hálálkodtam.
- Köszönöm! – öleltem meg, és elvettem az asztalról a süteményt amit a farkasfiúk
mind végignézték, és a szemük a kimondhatatlan ételre vetették amit Emily rakott a
süti helyre.
Megterítettem, közben pedig arról volt szó hogy mennyire elszaporodtak a mókusok és a
szarvasok… hogy talán elment a Cullen család egy kis időre meg ilyen örömmel teli hírek
amit még nem értettem, de van egy olyan érzésem hogy Sam hamarosan úgyis bemutat újból
mint új falkatagot.
Nagy nevetés támadt Jared arra a mondatára, hogy „Ki tudja… talán nászútra mentek Bellával
és a nagy hancúrba belefeledkeztek…”.
Erre belépett az ünneprontó s a mosolyok lefagytak az arcokról… azt hittem hogy elsírom
magam, amint megláttam, de a mókamesterünk újra megszólalt.
- Helló barátom!! Már azt hittem te is belefeledkeztél!
- Sziasztok! Mibe feledkeztem bele? – lépett egy lépést megint közelebb a helyéhez.
Majd Jared is az új helyére baktatott ás én is, majd szememet lesütve én is követtem a
péndájukat.
Felemeltem a fejem s ránéztem a Jacobra aki éretlenül meredt rám, majd egy flegma mosoly
ült az arcára s röviden sziszeget egyet.
Mindenki csak azt figyelte hogy mi van köztünk, majd elkezdtük síri csendben kivenni az
adagunkat.
- Nah jó mi van köztetek? – törte meg a csendet Sam.
- Mi lenne? - ellenőriztem a tányéromon lévő ételt, majd a vezérre néztem.
- Egykor mindent egyszerre csináltatok most meg mintha… mintha nem is tudom…
úgy veszitek el az ételt… - kereste a szavakat - áh mindig másból vesztek, pedig eddig
még ezt is ugyanúgy csináltátok… és miért akarsz hirtelen mellénk ülni és nem Jake
mellé?! – nézett rám jelentőség teljesen.
- Igen miért nem ülsz mellém mint régen? – nézett rám fennkölten egykori barátom is,
s nem bírtam nem kifakadni.
- Talán mert nincs minden úgy mint régen. – vágtam hozzá Jakehez.
- Jaj az bánt hogy megvan a másik felem?
- Az bánt hogy hazudtál a másik felednek!
- Nem hazudtam neki!! A társam vagy nem? És igenis magaddal rángattál! Te álltál fel
rögtön amint meghallottad!
- Te hagytad abba azt a pillanatot! Én csak gondoltam mentem a helyzetet… jobb
mintha csak ott ültünk volna… úgyse történt volna meg az…
- Oh igen az nem történt volna meg… de nekem úgy látszott nem igazán azon akadtál
fent hogy elrángattál. – tekintett rám flegmán, majd rácsapott az asztalra és felállt.
- Igen!! Nem ezen akadtam fenn jobban! De ez is elég rosszul esett! –álltam fel én is
majd egy pár perc szünet, míg lenyugtattam magam… de most nem bírtam optimista
lenni… a szemembe könnyek szöktek, amint megfogalmaztam mit mondok most –
Igen… az fájt a legjobban, hogy csak egy társad vagyok… - meredtem magam elé, s
az idő most úgy éreztem lassabban pereg – az oké, hogy a társad vagyok… de… de én
úgy éreztem, hogy egy olyan társad vagyok, aki… aki… akivel jobban elvagy… hisz
mindenki tudja gondolom, hogy mi a legjobb barátok voltunk. – akadozott a szavam,
és a könnyeket eleresztettem. Inkább kifutottam a házból. Nem bírtam volna most a
közelében lenni.
 25. Fejezet
Nem jött utánam senki, ami kicsit rosszul esett de örültem is egyben az egyedüllétnek…
örültem, hogy kiüríthettem a gondolataimat egyedül a csodás látványba merengve, ahogy
egyre jobban erősödik a hold világa a lila, barackvirág színben úszva.
A fellegek mostanában eléggé eltűntek, pont az ilyen borús időkre… vagyis… kinek mi.
Az a csaj bizonyára azt mondaná hogy „Direkt nekem süt a nap” azt’ sehol semmi… csak jó
kedve van az égieknek, vagy csak engem próbál felvidítani ami bár nem sikerül, de
megnyugtat, és talán felszabadítja kicsit a lelkem.
Csak merengtem a semmibe s közben a történteken gondolkoztam.
Hogy lehet ilyen? A bevésődés ennyire ködösíti a rólam alkotott képét? Mi lett ezzel a
barátsággal? Miért tűnt el hirtelen minden öröm a szeméből, miközben rám nézett?
Hiányoznak azok a napok, azok a nevetések… pedig még alig egy pár nap telt el azóta.
Hiányzik az az önfeledt nevetés, a kézen fogva sétálás vagy az ugrálás a nyakába és a
kergetőzés. Ezekre a gondolatokra mosolyogva gondolok vissza, viszont miután mindezt
lepörgettem magam utána jönnek ezek a napok, s a mosoly is már csak múlt marad.
A hold világa már elnyomta a napot, s már a szemem is kezdett leragadni, mégis fenn
maradtam. Éreztem hogy akármilyen álmos is vagyok úgysem tudnék elaludni, max. a
könnyeim között.
Ismerős illat derengett, mégis idegen volt. Erős parfüm szagot, s kéj vágyat éreztem
közeledni. Majd a léptek amik eddig próbáltak nesz nélkül közeledni elhaltak, s egy szomorú
sóhaj követte őket közvetlenül mögöttem. Nem néztem hátra, nem volt erőm ahhoz hogy újra
lássam őt. Nem akartam ezt átélni, hogy őt is elveszítsem, hogy vele is veszekedjek. Nem
akartam hogy magyarázkodjon hisz felesleges. Ő már így se úgy se lesz az ki volt, mégis e
érzelmek mögött törhetetlen remény bujkált. Ugyanúgy ültem mint két órával ezelőtt,
összegubózva, s bámulva a tájat, ami lassan elsötétedik, mint azok az emlékek, amit félek
elveszíteni.
Az én napom most fordult ellenem, s sötétség járta át lelkemet. Csak egy fagyos ékkő
világított meg világom, apró kristályokkal, mi a hatalmas fájdalmakra emlékeztetnek, amiket
még át sem éltem.
S ezen kristályok, egy darabkája most vetett bennem fájdalmat. Bár csak egy töredék, mégis
fájdalmat okoz, s vízcseppenként távozik belőlem, aminek maró sója vörössé változtatja
bőrömet ezzel is fájdalmat okozva.
A talaj mellettem megsüppedt, majd már szinte egy magasságban voltam azzal a személlyel,
aki egykor a jövőt jelentette, most meg már ő is a múlthoz tartozott.
- Olyan szép ma a hold. – szólalt meg, s erre elkezdtek záporozni a könnyeim, és még
jobban összehúztam magam, az ölembe temetve arcomat – Bocsáss meg! Hülye
voltam okkal haragszol rám! Nem akarom hogy haragudj! – bökte ki gyorsan, s jobban
nem tudtam összehúzni magam sajnos, pedig legszívesebben most azonnal eltűnnék.
- Nem haragszom rád! Csak hiányozni fogsz. – leheltem az ölembe, de megnyílni nem
voltam képes.
- De hisz itt leszek minden nap és bunkóság nélkül is el lehet velünk társalogni. Tudom
hogy attól félsz, nem látsz soha többé, de az érzéseim nem változtak, és én sem
akarlak soha elveszíteni még ha van is mellettem valaki. Én… nem akartam ezt.
Miután Bella végképp elhagyott már csak a bevésődésemet vártam, majd jöttél te és…
minden megváltozott… a nevetésed megváltoztatták a borús napjaimat és a fiúk
örültek neki hogy visszatért az az életvidám srác aki voltam. Te vagy az én napom
Szoffy! Nem akarok fény nélkül élni!
Mintha így is a gondolataimba olvasna. Míg ezt elmondta átkarolt, s lassan kibújtam
védelmemből, és végig a szemébe néztem. Látszott rajta az igazi megbánás, és az hogy
marcangolja önmagát. Nem akarom hogy úgy járjon mint Sam, hogy amikor velem van
mindig csak a bűntudat látszódjon benne. Jobbnak láttam ha elfogadom a tényeket. A
bevésődést nem lehet eltusolni.
Magamra erőltettem egy kisebb mosolyt, és a szemeimmel próbáltam életet sugározni, majd
így szóltam:
- Rendben! Semmi baj! Inkább te bocsáss meg hogy letámadtalak… csak tudod… még
kezdő vagyok – mondtam ki az összes higgadtságomat összeszedve, s megöleltem.
- Nem hagylak magadra soha többé!
- Muszáj lesz! Én nem leszek… - nagyot nyeltem, hogy lenyeljem a sértő szavakat –
Miranda közelében.
- De… Oké.
Simogatta a hátamat, s összebújva néztük tovább ahogy a felhőtlen ég és a tenger találkozik.
♪ღ♪
Addig ültünk így, míg a nap világoskékre festette az eget, aztán egy farkas üvöltést hallatott
az erdő, s már tudtam mi vár rám.
Átváltoztunk mindketten, és már kezdődhetett is az első őrködésem.
- Szia Szoffy!! Velem kezded! Remélem nem baj… Jake meg egy darabig este fog
ügyelni a bevésődése miatt, szóval rohanj Jake!
- Nem baj? – nézett rám bűnbánóan.
- Nem dehogy!! Menj csak siess!! – mondtam, s sajnos az érzelmeimet nem tudtam
eltüntetni.
Nyüszögve hozzám bújt, majd eltűnt az erdőben, s nem láttam többé.
- Akkor kezdjük! – tereltem a figyelmem Paul felé, s elindultam. – Merre megyünk
először?
- A Cullen határt ellenőrizzük. Aztán a város felé iramodunk, majd a partra és az óceán
felé… de ezt külön kéne! Szóval még ha ott is vagy a part közelében, akkor is menj
ellenőrizd a várost, én megyek az óceánhoz, és akkor utána ketten elmegyünk a
határhoz… tudom még nem tudod hol van, ezért megyünk ketten.
- Rendben! – egyeztem bele s már rohantam is kijelölt helyemre. – Remélem
összetalálkozunk egy vámpírral! – mondtam miközben élveztem a szelet.
- Hát bármi lehetséges! Legalább látnád hogy végzünk vele.
- Én is be akarok szállni! – makacskodtam.
- Max a terelésbe! Ölni még nem tudsz!
- De tudok!!! – húztam fel az orrom.
- Abban kételkedek! – mondta, mosollyal a hangjában.
Hamar végeztünk… végig kellett szimatolnom az erdő szélét, és erősen koncentrálni, hogy
érzek e valami fanyar szagot… nos ilyesmit nem éreztem, csak egy munkás izzadtságát a
közelben, aki a hangok alapján épp az utat töri… Paulnak bezzeg az óceán finom illata jutott a
kis piszok képes volt szívatni, majd találkoztunk egy kis patak féleségnél.
Játékosan nekimentem, harapdáltam a fülét s megpróbáltam leteríteni az előző gonoszsága
miatt, és sikerült is egy óra hosszas küzdés után.
Kifáradtan feküdtem rajta, és kidugva a nyelvem pihentem meg a hátán, ő meg beletörődve
sorsába ugyanezt tette alattam.
- Na jó induljunk! Megmutatom neked a határt. Amit sosem szabad átlépned!
- Miért?
- Egyesség a hidegekkel.
Láttam a gondolataiban a Cullen családot. Azt a családot akik segítettek rajtam, s erről pedig
az a jelenet jutott eszembe, ahogy kedvesen szólt hozzám Esme és Carlisle, na meg Alice… és
Emmetten az a mosoly…
- Ők nem ezek!! Ők vámpírok!! Ezt verd ki a fejedből hogy kedveled őket!!
Ellenségeink! – mordult rám Paul, s leszálltam róla.
- Rendben! – húztam össze magam, s barátom már el is indult a patak mentén, én meg
követtem.
Éreztem valami pocsék szagot, ahol mi jártunk, pedig csak ez csak egy kis víz folyam.
- Ez a vámpírok szaga… tudom… pocsék…
Megálltam és még jobban meg akartam szaglászni hogy jobban a fejemben maradjon.
Közelebb nyújtóztam a patak másik fele felé, s megcsúszott az első két mancsom, és csak út
tudtam megakadályozni, hogy ne a patakban végezzem, hogy átugrottam, majd egy erős
szorítást éreztem, amitől nem kaptam levegőt, majd elengedett, és amint feltápászkodtam
előttem állt Alice, ő is hót’ vizesen, majd Paul elém vágott, amikor a kisméretű vámpír megint
mozdult,
- Maradj mögöttem! – szólt rám amikor még Alice mellé értek még páran.
Paul egyre idegesebb lett, s éreztem hogy mindjárt rájuk támad egymaga.
Kinéztem Paul mögött, hogy lássam kik vannak itt.
Csak Edward, Carlisle, Jasper és Alice állt előttünk, Paul pedig védelmezően taszított egyre
hátrébb, ahogy a lányka egyre jobban közeledett.
- Szoffy? – kérdezte csilingelő hangján, és nagyot néztem.
Megismert. De hogy? Mitől?
Nem érdekelt Paul. Közelebb mentem az állítólagos ellenségemhez.
- Ne!! – morgott rám Paul s próbált elém vágni de kicseleztem.
Már csak 1méter választott el egymástól Aliccel, majd ő is közelebb jött, s mélyen a
szemembe nézve megsimogatta a felem búbját.
- Hát te is átváltoztál? – kérdezte kétségbeesetten, mire Paul morgása abbamaradt.
- Ki változott még át? – kérdezte idegesen, s Edward arca megkeményedett.
Kérdően néztünk Edwardra. Tudtam hogy olvas a gondolatainkba, s láttam rajta hogy ez a
kérdés nem nagyon tetszett neki.
- Ki változott át? – mentem közelebb hozzá. Tudtam hogy nem bánt.
Megrázta a fejét, majd eltűnt a szemünk előtt a halálfájdalmas arcával.
Carlislere néztem kérdően, ha már Edward nem válaszolt.
- Nem tudom mi érdekel titeket, bár sejtem. Viszont ezt hagyjuk! Felejtsük el hogy
átlépted, hisz még kezdő vagy! Örülök hogy találkoztunk! – mondta, majd Jasperre
nézett, s eltűntek. Még visszatekintettem Alicere, aki aggodalmasan, szomorúan nézett
rám.
- Szia! – köszönt el, és már ő sem volt köztünk.
- Vajon ki változhatott még át? – aggasztotta magát tovább Paul.
- Felejtsük el! Engem is izgat,de hagyjuk! Menjünk tovább! Bocsi hogy megcsúsztam. –
mondtam, majd mosolyogva másztunk ki a vízből, majd megráztam magam, és már
mentem is tovább.
 26. Fejezet
- Ma buli lesz Mirandáéknál… Születésnapja lesz és mindenkit meghívott kivéve… -
ecsetelte Jake, de amint meglátta, hogy éppen beléptem az ajtón elhallgatott.
- Menjetek csak! Én el leszek! Amúgy is ha valami baj van akkor hívlak titeket. –
mosolyogtam a falka tagjaira.
Az kissé megütött hogy kivéve engem nem hívott el, de úgysem mentem volna egy olyan
helyre ahova az a kis csitri jár.
- Nem! Azt nem engedem! Valakinek maradnia kell Szoffyval! – utasított Sam mély
hangján s bár nem mutatták ki, azért hallottam mindenkinek azt a mély sóhaját, amire
elmosolyogtam.
- Én maradok! – lépett mellém mögülem Paul, és átkarolt.
- Nin…
- De van! – vágott a szavamba Sam - Jól van Paul akkor te maradsz amíg reggel nem
lesz! Utána Jareddel helyet foglalsz, úgyis rég ügyeltél már!
- Rendben! – emelte fel Jared a fejét.
- Rendben ezt megbeszéltük! Most pedig ebédeljünk! – lépett közelebb Emily, kezében
a hatalmas fazékkal amit úgy láttam alig bír el, de szerelme segített rajta.
Leültem a régi helyemre, és már kezdetét is vette a kajaidő. Finom leveske, sült krumpli és
valami disznóhús féleség, amit én semmilyen körülmények között nem vagyok képes
megenni… ha húsról van szó csakis csirke!
- Hol a desszert? – háborodott fel Quil, mikor észrevette hogy nincs más előtte, csak a
sima asztal.
- Desszert nincs! Nem volt időm rá!
- Többet soha, de soha nem mész hajnali, vagy reggeli őrjáratra! – morgott rám, és
olyan hanglejtése volt mintha fenyegetne.
- Oké! – vigyorogtam.
- Remek akkor most ki megy Jakkel?
- Én! – jelentkeztem.
- Nem Szoffy! Te nem mehetsz! Már hót’ fáradt lehetsz és ma este is ügyelned kell! Ki
kell pihenned magad!
- De én szívesen megyek! Legalább belejövök! És Jake felkészíthetne ha
vámpírtámadás érne. – mondtam, és hosszas gondolkodás után beadta a derekát.
- Oké de akkor tényleg felkészíted támadásra! – fenyegette barátomat – A többiek meg
készülődjenek! Négy óra múlva kezdődik!
Egyszerre mindenki felpattant, s kiviharzott a házból. Csak Sam, Emily és mi maradtunk, de
nem sokáig. Jacobra néztem kérdőn, majd a kedvenc mosolyommal felállt, és így szólt:
- Az utolsó a korcs!
Pattantam fel én is és rohantam az ajtó felé.
Bár 10 méterre volt az erdő mégis rohantunk, és mikor az első fa mellett elhaladtunk
átváltoztunk, és rögtön elkezdtünk játszani.
Rámorogtam, és ő ugyanezt tette, majd egymásnak ugrottunk, és elkezdtük harapdálni egymás
fülét, nyakát, bőrét.
Már kb. 3 órán keresztül futkároztunk ketten az erdőben minden hülyeségre gondolva, ami
ránk vall.
- És mit gondolsz melyik lenne a legjobb döntés? – kérdezte miközben arról
beszélgettünk hogy látogassa e meg Bellát.
- Szerintem menj el. Edward nem hiszem hogy leharapná a fejed, és legalább találkozol
az apjával is akivel úgymond „haverok” vagytok.
 - Hát… elkísérsz?- pattant a fejébe az ötlet és hirtelen nem tudtam mit érezzek, örömöt
hogy engem akar elvinni Bellához, és hogy többet lehetünk együtt, vagy kétséget,
hogy valószínű csak rontanám a levegőt. - Ugyan már! Ne butáskodj!! Hogy
ronthatnád a levegőt? Hisz te is és Bella is ugyanazok vagytok nekem. Csak te azért
már több. – ijesztett halálra és még nem szoktam hozzá hogy az érzelmeket, is át lehet
venni.
Most Jake igaz szerelmet érzett, és meglepő volt hogy irántam. Nagyon szeretett, talán jobban
is mint a bevésődését, és ez annyira tetszett. Örültem neki, hogy így érez irántam, és
sajnálatos módon én is iránta. Nagyon szeretem, talán jobban mint az összes többi barátomat
együttvéve, de mégsem lehetek folyton mellette többé.
- Rendben elmegyek, de csak mert… mert érzem hogy szeretnéd, és mert ketten
megyünk. – egyeztem bele hatalmasat sóhajtva.
Egymás mellett futkároztunk, de hirtelen elém ugrott, és elkezdett nyalogatni hála képen.
A gondolatai hangosan ordítottak, és tudtam, ha emberek lennénk ezek nem csak sima baráti
puszik lennének, hanem egy szenvedélyes, hosszú csók.
Ígyhát én el elkezdtem nyalogatni, s a szívünk hevesen dobogott. Nem gondoltunk semmire,
csak a csóknak éltünk.
Már lassan úgy éreztem, felemelkedek a földről, és elkezdek repülni, amikor meghallottunk
egy magas hangot… nem is tudom… valami állat szenvedhetett talán.
Jake gondolatai égtek. Dühös lett nagyon, és minden erejével küzdött önmaga ellen. Nem
akart elmenni, tovább akart velem maradni. Természetesen a csókunk abbamaradt, és a
szemén láttam hogy mérges, és a gondolatai nem éppen a legjobbak.
- Nem! Én itt maradok! Nem mehetek! Nem! – ismételte újra és újra ezt a mondatott, és
egy tapodtat se mozdult.
Ez az egész jelenet olyan volt, mintha a földhöz ragadt volna, s küzdött a kiszabadulásért,
mégis épp az ellentéte játszódott le.
Nem bírtam nézni ahogy szenved, akárhogy is akartam hogy velem maradjon.
Újabb vonyítás féleséget hallatott Miranda, és összeszorította a szemét fájdalmában,
miközben ordított.
- Menj!! Gyerünk!! Hív a bevésődésed!
- Nem megyek! Nem akarok megint szembenézni vele. Nem akarom újra elfeledni ezt az
énemet! – mordult rám.
- De igenis mész!! Megígérted és így volt megbeszélve!! Még találkozunk Jake és nem
hagyom, hogy teljesen eluralkodjon rajtad Miranda! – kinyitotta a szemét, s
kétségbeesetten rám nézett - Te mindig is ilyen leszel! Az én farkasom. És tudod jól.. a
farkasok csak egyszer választanak maguknak párt. – mosolyogtam.
Azt akartam hogy elmenjen, úgy ahogy meg volt beszélve, majd jöjjön vissza miután véget ért
a buli és újra megtörténjen eme jelenet, még ha csak farkasként is tehetjük meg ezt.
Sóhajtott egy nagyot miközben elindult felém. Nem gondolt semmire. Csak a mérhetetlen
vágyat éreztem felőle.
Majd még közelebb jött, megnyalogatott, s hozzám bújt.
Most már Embry szólt, és féltem hogy átváltozik.
Jake eltávolodott tőlem, majd befutott a sűrűbe egy percre, de vissza is jött, és megölelt újból.
- Visszajövök, és újra együtt leszünk. – fújta bele a bundámba – Farkasként – suttogta
fájdalmasan, és a szívem majd megszakadt. Szorosabban megölelt, aztán elengedett és
elkezdett futni bevésődéséhez.
Csak álltam és néztem utána. Furcsa volt egyedül, farkasként lenni. Nem kell attól tartanom
hogy gondolok valamit amit nem kéne, s nem is volt ki válaszoljon rájuk.
Már messzebb járt kicsivel, mikor meghallottam újra Embryt, és eszembe ötlött hogy velem
gyorsabb, és szinte az erdő másik oldalára kell elérnie.
Hát elkezdtem futni utána, s mikor utolértem elévágtam.
- Gyere elviszlek én. – mondtam, de csak morogtam egy sort.
Úgy látszik emberként nem értik mit mondunk ilyenkor, ugyanis próbált kikerülni, és értetlen
pofát vágott.
- Mit akarsz? Sietnem kell. Bocsáss meg!- mondta, fájdalmas képet vágva.
Lefeküdtem elé hogy tudja mit akarok, s a hátamra néztem, majd hálásan a hátamra ugrott, és
már száguldottunk is. Sebesen szeltem az erdőt az erős illat után ami Mirandából áradt, és
talán még ilyen gyorsan nem futottam. Nem akartam hogy utánunk nézzek hol vagyunk már,
és most már tényleg egyedül akartam őrizni az erdőt.
Mikot megérkeztünk az erdő szélére, nagyot csodálkoztam, hogy Miranda képes volt bejönni
a fák közé… megint magas sarkúban.
Jake leugrott rólam, s úgy futott oda bevésődéséhez, mintha valami mágnes lenne, majd amint
odaért hozzá hevesen megcsókolta.
Végig figyeltem ezt a jelenetet, s Jake arcát. Mintha kínok között csókolná meg kedvest, és
mégis hatalmas szerelemmel… teljesen olyan volt, mint azokban a filmekben, amikor a
katona épp háborúba indul. Embry és Sam is figyelték a látványt, majd mikor végre megszűnt
a mágneses hatás Jake belekezdett a mondandójába.
- Bocsi a késésért csak…
- Semmi baj szívem. Tudom hogy ez a korcs tartott fel. – mondta, és újból összeért
ajkuk.
Nem igazán figyeltem rájuk most már, és bár tudtam hogy rám gondol, csak az egyik fülemet,
mozgattam meg mintha egy legyet akarnék leűzni róla.
A falkavezért figyeltem, aki úgyszint belemélyedt az élő moziba.
A türelmetlenségtől nyüszítettem egyet nagyon halkan, és végre rám nézett.
- Jah mehetsz nyugodtan… akkor reggel jön Jared. Nagyon figyelj az erdőre.
Játékos pózt vettem, kidugtam a nyelvem csóváltam a farkam, bólintottam egyet, és
elrohantam mint valami kölyök kutya.
Körbefutottam az erdőt, még egyszer szemügyre vettem a határt. Végigszaglásztam mindent
amit lehetett, és felmértem a terepet.
Egész éjjel csak boldogan futkostam, és abban reménykedtem, hogy bizonyíthatok azzal,
hogy megölök egy vámpírt egyedül. Meg akartam mutatni hogy igenis nem kell kölyökként
kezelni, még ha néha úgy is viselkedek, de egy betolakodó sem dugta felénk az orrát.
Már a nap lassacskán fenn járt… legalább is már világosabb lett az erős sötétségnél.
Elszaladtam Mirandáék háza felé, és még hallatszott az édes nevetés az udvarukról.
Örültem neki hogy boldogok, viszont sajnáltam Jaredet, hogy abbahagyja a poénkodást, hisz
csak az ő szövegét hallottam, még ha nem is tisztán.
Elmosolyodtam, és újból elindultam körbe körbe futkosni.
- Majd jön ha akar... – gondoltam miközben egyedül rohangásztam át a fák között az
óceán felé.
 27. Fejezet
Három hét múlva
Újból szép, napos időre ébredtem. Egy darabig még csodáltam ahogy a nap fénye és a
falevelek játszanak a szélben, majd észrevettem hogy elaludtam egy órácskára talán, amikor
lefeküdtem unalmamban már fent volt a nap. Na de örülök hogy nem sokat ment az idő.
Feltápászkodtam, megráztam magam, hogy a bundámból kimenjen a por, és szokás szerint,
újból jártam az erdőt.
Egy két hete hogy nem aludtam. Találkoztam is egy két vámpírral, aminek hát nem is tudom
hogy örültem e… az elsővel nem szerettem volna egyedül boldogulni, se a másodikkal, de
nem volt ki segítsen. Már nagyjából bele is jöttem, és az a vámpír akivel először találkoztam
még tapasztalatlan volt… legalábbis úgy látszott, hogy nem igazán tud még védekezni…
legalábbis nem úgy mint a második… ő aztán nagy fogás volt számomra. Mindig arra
mozdult amerre én nem tudtam fordulni, és folyamatosan támadott. Akkor volt az hogy újból
elaludtam mert annyira kifárasztott, és tartok tőle hogy ennek a vámpírnak vannak barátai…
az előző héten, végül is nem volt semmi, csak a nyugodt erdő.
Újból átjártam mindent egytől egyig és a szakadékunkról láttam csodálatos helyeket ahol még
senki sem járt. Egyszer szívesen lemennék oda, ahol csak a madár jár, és olyan mintha sellők
lakta öböl lenne, de azt csak emberként tudnám megtenni ami jelen pillanatban nem lehet,
mert őriznem kell a várost.
Újból elkutyagoltam a kedvenc helyemre, és furcsa szagot éreztem, amint egyre jobban
közeledtem célomhoz. Majd végül, már a fűben lapulva vonszoltam oda magam, és láttam
ahogy 3 személy az én álmomat váltják valóra.
Mordultam egyet kínomban, és jobban szemügyre vettem őket.
Három férfi volt, az egyiknek fekete felzselézett haja, a másiknak szőke, vállig érő, majd a
harmadik vörös haja, olyan volt mint Ronnak a Harry Potterben, viszont valami akkor is
szúrta a szemem, így hát közelebb hajoltam, hogy jobban lássam, de így a földhöz ragadva
nem láttam semmit, így képtelen voltam négy lábra állni, és úgy szem ügyre venni őket.
A kétkedésem azonnal szertefoszlott amikor az egyikük szembenézett velem a vörös
szemével, majd a többi is követte.
Úrrá lett rajtam a farkas ösztön, és támadó helyzetben figyeltem őket tovább… morogtam
rájuk, ugyanis tudtam most már mi ez a bűz, majd egy pár másodperc alatt mellettem
termettek, és nekem estek mind a hárman.
Annyira összejátszottak, hogy alig bírtam kitérni előlük.
Rögtön azzal kezdődött h a szőke és a vörös rám vetették magát, majd a fekete lefogta a
fejemet, és megpróbálta kicsavarni, de kiszabadultam, és a szőke lábának estem aki le is esett
rögtön a hátamról, majd megpróbáltam két lábra állni, hogy valahogy lecsúsztassam a vöröset
is, de ragaszkodott a helyéhez, és a fekete még egyszer nekiesett a fejemnek, amitől már
rendesen megrémültem, mert éreztem hogy a nyakam húzódik, majd a szőke is
feltápászkodott, hogy közben fogja a testem, de elbénázta szerencsémre és csak úgy sikerült
lefognia, hogy közben a fekete nehezet tudjon hozzám férni, így ki tudtam magam húzni a
szorításából, majd lerántottam magamról a vöröskét, aki végre levált rólam.
Láttam előre hogy nem lesz könnyű menet egyedül végezni velük, de ha meg sem próbálom
már halott vagyok.
Az egyiknek hirtelen ötletből vezényelve nekiugrottam, és sikerült megölnöm. A fejét
elválasztottam a testétől, s az óceánba löktem, és már küldtem is volna a barátait is, de minden
erejükből lefogtak, és letepertek.
Erősen rátapostak a mancsaimra, és hatalmasat nyüszítettem… éreztem hogy az egyik lábam
biztosan eltört, de mit sem törődve a vékony, fájdalmas hangommal nem hagyták abba. A
vörös a fejemnek esett, és nagyot rántott rajta, amitől a nyakam még jobban sajogni kezdett,
de nem tépte le a fejemet érdekes módon, és a most már a lábamat is éreztem kicsit.
Valami oknál fogva eltűntek mellőlem.
A szemem zárva volt a fájdalomtól, de már nem éreztem a jelenlétüket… a bűz is inkább csak
múló emlékként derengett a levegőben.
Vagy fél óráig feküdtem a földön meg sem moccanva, várva hogy egy kicsit enyhüljön a
fájdalom, majd felálltam. A Nap helyét lassan már a hold váltja fel, de még nem volt itt az
ideje, hogy az est leszálljon. Az ég kezdett lilás színt felvenni, a csillagok mégsem bújtak még
elő.
Fájdalmakkal küszködve álltam fel. A mancsaim még mindig sajogtak, mégis
bevánszorogtam valamerre az erdő sűrűjébe öntudatlanul. Nem tudtam hol lyukadok ki, de
jelen pillanatban nem is érdekelt. Csak ki akartam magam pihenni a következő támadásra
valami meleg helyen, ahol el tudom látni a sebeimet, viszont a lábam már iszonyatosan fájt, és
majdnem feladtam, mikor megláttam egy kis, pislákoló fényt a fák között.
Gyorsabbra vettem az iramot, s már tudtam hol vagyok. Billy kunyhója hívogatott mint
mindig, de nem bírtam… a ház előtt összeestem.
Ledobtam magam a földre, és szinte élettelenül feküdtem a homokban, fájdalmak között,
majd kinyílt az ajtó, és Mr. Black óvatosan kitolatott puskával a kezében. Láttam ahogy
idegesen körülnéz, de nem vett észre. Pont az árnyékban voltam, és korom sötét volt már.
Lassan fordult volna vissza amikor utolsó reményként kiadtam magamból valami hangot, s
rögtön felém fordult.
- Jesszus!! Szoffy!! Úr isten!- szörnyedt el rajtam, majd beviharzott a házba.
Itt hagyott. Megint egyedül voltam. Nem erre számítottam, hogy itt hagy. Azt hittem ő más,
mint a többiek, így képtelen voltam már csak annyit tenni, hogy behunyom a szemem, és
várom ahlált.
Billy tenyerét megéreztem a vállamon, majd rám terített valami lepedőféleséget, és
megpróbált felhúzni az ölébe, amire még elhasználtam az utolsó energia tartalékomat, hogy
segítsek neki, és már vitt is be a házba, és amint letett Jacob szobájába elnyomott az álom, de
még egy utolsó pár kedves szót hallottam.
- Aludj csak kisfarkas jó sokáig. Rád fér…
 28. Fejezet
Sötét volt mikor kinyitottam a szemem. Alig láttam valamit, csak az ismerős illatot éreztem
semmi mást.
- Jacob? – kérdeztem, mintha mellettem lett volna, hisz olyan közelről éreztem az
illatát, majd bevillant valami. - Jesszus nekem őrködnöm kéne! – pattantam ki az
ágyból, amint eszembe jutott a délután.
Kimásztam az ágyból, magamra kaptam az egyik pólóját, ami úgyis hosszú volt rám és
kirontottam. A lámpa még égett, de mit sem törődve vele elszaladtam a konyha előtt, és már
nyúltam is volna a kilincsért, amikor meghallottam a hangját.
- Szoffy! Állj meg! – utasított Billy, majd visszakullogtam.
- Bocsáss meg Billy de nekem mennem kell őrködni. Köszönök mindent! Szia! –
hadartam el a konyha előtt, szemébe nézve, és mentem volna újból, de megint
megállított.
- Szoffy! Gyere ide! Nem kell őrködni! – kiáltotta.
Elengedtem a kilincset lassan, és visszasétáltam, majd helyet foglaltam mellette az asztalnál.
- Nézd Szoffy... – kezdett bele a bölcsességébe – Éreztem hogy valami baj van. Mi
történt?
- Semmi érdekes. Csak rám jöttek hárman, és erősödtem egy kicsit… nem is olyan nagy
szám, mint aminek mondták Samék. – mondtam egy kicsit elferdítve a történetet.
- Nem erre értettem. Hogyhogy egyedül őrzöd az erdőt? – vágott bele a közepébe
rögtön és megrémültem. Nem akartam bemocskolni őket.
- Hát… csak nem érnek rá, és ezért az én feladatom az erdő.
- Miért nem hívod őket ha baj van?
- Lehet olyat is? – csúszott ki a számon, és tudtam hogy ez alól nem bújok ki.
- Igen. Nem tudósítottak? Mióta őrzöd egyedül az erdőt?
- Egy… ideje. – mondtam ki őszintén elhúzva a mondatot.
- 3 hete igaz? – kérdezte, őszinte sajnálattal a szemében.
- Nézd Billy… - nagyot sóhajtottam és felálltam – Nekem mennem kell ügyelni… így is
elvesztegettem egy csomó időt.
- Ne csináld ezt Szoffy! Pihend ki magad legalább.
- Már kipihentem neked köszönhetően. – mondtam és elindultam újból kijárat felé.
- Délben várlak! – hallottam meg, amint még kikiabált nekem, de csak mosolyogva
megráztam a fejem, és kiléptem az ajtón.
Békésen, kisétáltam a homokos talajra, beszívtam az esti levegőt, majd átalakultam, a
levegőbe szimatoltam, hogy tudjam mivel van ma dolgom, és a szokásos Cullen szagot hordta
csak a szél a hátán.
Még hátranéztem a házikóra, ami szívemnek oly kedves volt, és láttam, ahogy Billy épp
tevékenykedik valamit. Elmosolyodtam, és nekivetettem magam az éjszakának.
♪ღ♪
Szokás szerint nem történt semmi más, csak mókusüldözés, mint mindig amikor unatkozok.
Olyan jól el szoktam szórakozni a helyi farkasokkal akik nem alakváltók. Volt egy különösen
kedvencem közülük. Egy ezüstös nőstény. Vele voltam a legjobb barátságban, mióta
farkasként élek. Mindig együtt megyünk vadászni mikor megéhezünk. Ugyanolyan magányos
volt mint én, és mindig szóltunk egymásnak ha valami baj van...
Újból összefutottunk, és mikor találkoztunk jó barátnőként hozzábújtunk egymáshoz.
- Nah már bizonyára éhes vagy… - morogtam, és bólintott.
Elindultunk LaPush erdejét bejárni, és valami vadat kerestünk amit elkaphattunk.
Bár én nem voltam éhes, de hallottam hogy neki már korog a gyomra, majd megállt, és a
levegőbe szimatolt, mintha szagot fogott volna, majd elindult jobb irányba.
Egy perc se telt bele hogy én is meghalljam, és megérezzem az őzeket. Barátnőm előre futott,
és a szokásos stratégiát választottuk. Míg ő kergeti őket, én eléjük szaladok, és két oldalról
támadunk.
- Ez elég lesz három napra. – morogtam ránézve a szemem előtt heverő két szarvasra,
de barátnőm nem jött ki a fák közül. Meglapulva figyelt a fejem fölé.
Oldalra hajtottam a fejem, s értelmetlenül néztem rá.
- Naaa gyere már! – nyöszörögtem, lehajtva a fejem az állathoz, de ő még mindig a fák
között lapult.
Egy ismerős illatmintát fújt hozzám a szél, és hozzá egy ismerős hang is kapcsolódott.
- Szoffy?? – kérdezte Jake a hátam mögül, s hihetetlen sebességgel hátrafordultam.
- Jake! – ugattam, és legszívesebben ráugrottam volna, de fél méterrel előtte megállított.
- Állj!! Ne légyszi! Még összekoszolsz!
- Mióta érdekel téged az hogy, hogy nézel ki? - morogtam értetlenkedve.
- Igen összekoszolsz… délután jártunk itt a srácokkal és a csajokkal, és Miranda
elhagyta a telefonját. – tudósított, én pedig inkább valamerre más merre elnéztem és
unott képet vágtam. – segítenél megkeresni? – nézett rám könyörgően és felháborító
volt hogy kutyának néz.
Mordultam egyet, és a számba vettem az egyik őz lábát, majd elkezdtem behúzni az erdőbe.
- Hogy lehetsz ilyen mocsok? Miért nem vagy képes segíteni? – kérdezte, s
összerezzentem.
Tovább nem bírtam hordozni az ételt, így elengedtem, és beszaladtam az erdőbe, hogy
visszaváltozzak, és megkeressek egy elrejtett ruhát az egyik fa tövébe, ahova mindig is teszem
őket, majd mikor már rendes ruha volt rajtam, és újra emberi testben voltam, visszafutottam
hozzá, s nem bírtam az indulataimmal.
- Én vagyok mocsok?
- Nem bírod megkeresni azt az egy darab telefont? Az egy dolog hogy a Mirandáé, de
ezzel is nekem segítenél, mert egész nap azt hallgatom hogy eltűnt.
- Meg bírom keresni, de te is megtehetnéd, hisz farkas vagy úgy mint én. Miért nem
jöttetek vissza?
- Bocsánat hogy sok hónap őrzés után kicsit ki szeretnénk kapcsolódni… és …
- … nekem is erősödnöm kéne? Na ezzel ne gyere!! Már szerintem épp eleget
erősödtem.
- Nem teljesen… most is majd szétvet az ideg látszik rajtad… még tanulnod kell még ha
jó is vagy… na meg úgysincs itt egy darab vámpír se, csak Cullenékre kell figyelni
hogy meg ne szegjék a törvényt!
- Ja a piszkos munkát rá lehet bízni az újoncra …
- Nem piszkos munka. Felelősség. Legalább ezt is megtanulod és hidd el így csak
könnyebb lesz neked. Legalább nem fogsz lógni folyton az én nyakamon. – morogta
dühösen, az én lélegzetem pedig elállt. Az a düh amit eddig éreztem elszállt, s
csalódottság töltötte be a helyét.
- Szóval… - nyeltem egyet, nem tudtam kimondani ezt a kérdést és féltem a választól –
szóval zavar, hogy folyton veled voltam?
- Igen képzeld iszonyú kínos volt! De leszállnánk erről a témáról? Megkeresed azt a
hülye telefont vagy majd vesződök egyedül? – kérdezte idegesen, s a szemem a földre
szegeződött, ahol valamin a hold fénye tükröződött.
Nem bírtam levegőt venni. Jelenleg semmi életkedvem nem volt…
- Mikor tértek vissza?
- Majd ha kedvünk tarja. Nem mindegy? Úgyis semmis a mi barátságunk most már.
A levegő, mintha megállt volna körülöttem. Ez az egy mondat, még ha suttogás is volt,
számomra kiabált.
- Hogy mondtad? – kérdeztem küzdve a könnyeimmel.
- Jól hallottad… szállj le rólam. Nagyon elegem van már belőled… folyton csak
hisztizel nem bírod elviselni hogy bevésődtem, hogy végre boldog vagyok.
- Ez nem igaz – ráztam a fejem üveges tekintettel.
- De igen! Miranda is mondta…
- Miranda?! Ezek szerint Miranda dumálta be neked h ilyen vagyok?!
- Nem bedumálta! Csak ráébresztett! Tudod mit!? Hagyj békén! Menj vissza őrködni
ahogy elrendeltetik! Én meg keresem tovább.
Lehajoltam, s felvettem a fényes tárgyat, amit Jake is észrevett.
- Kösz! – kapta ki a kezemből, s már el is tűnt a fák között.
Csak most ébredtem rá arra hol is vagyok. Azon a réten, ahol megtudtam mi csoda valójában
ő. Ahol úgymond örök barátságot kötöttünk… ahol az életembe lépett… és most haragosan
sétált ki belőle.
A könnyek elkezdtek záporozni, és most mindenre képes voltam, csak átváltozni nem, pedig
újra farkas akartam lenni. Megint járni az erdőt hogy megnyugodjak és elfogadjam a tényt,
hogy egyedül vagyok, de a jelenlegi helyzetben most csak egy hely segíthet ezen.
 29. Fejezet
Futottam, ahogy csak bírtam, két lábon, ami túlságosan is zavart, ugyanis egyre esetlenebb
lettem, és jobban éreztem, ahogy a talaj megsebzi újra és újra csupasz talpamat, de azok a kis
sebek semmit sem értek ahhoz képest, amit odabent érzek.
A távolból egy lágy, mégis bizsergető dallam csendült fel, ami egyre jobban gyorsult,
lassacskán a dob hangját is magával rántva. Hirtelen minden érzést félredobtam, minden
fájdalmat, és érdekes módon, csak egy maradt meg. A halálvágy. A zene teljesen maga köré
font, már nem sok választott el a célomtól.
A fejemben egy dal csendült fel és halkan dúdolni kezdtem a zenéhez illő szöveget, közben
pedig már láttam azt a helyet, ahol az életem kezdődött, és tudtam. Itt is kell véget vetnem
ennek.
Elkezdtem teljes hangerővel énekelni a fejemben ordító szöveget, és mikor már láttam a
szikla peremét ahol már lassabban folytattam utam.

♪ღ♪
Hogy dönthetném el, mi helyes
Mikor elködösíted az agyamat? Hogy jutottunk el idáig?
Nem nyerhetem meg a csatáimat Olyan jól ismertelek
ellene, Hogy jutottunk el idáig?
Soha nem birtokolhatom majd azt, ami Azt hiszem, tudom
az enyém Látod már, hogy mit tettünk?
Ha mindig az ő pártját fogod Hülyét csinálunk saját
De most nem küzdök ellene magunkból
Nem, ezúttal nem Látod már, hogy mit tettünk?
Hülyét csinálunk saját
Hogy jutottunk el idáig? magunkból
Olyan jól ismertelek Hogy jutottunk el idáig?
Hogy jutottunk el idáig? Olyan jól ismertelek
Azt hiszem, tudom. Igen!
Az igazság ott rejtőzik a szemeidben
Ott csüng a nyelveden Hogy jutottunk el idáig?
Csak forr a véremben Nos, azt hiszem most már tudom
Te mégis azt hitted, látom Azt hiszem, tudom.
Hogy miféle ember is vagy Van valami, amit te többé sosem
De én sosem a szörnyet láttam látsz be
benned. S ez meg is öl, most az ítélet
Miért kell elmenned? beteljesül.”
halálra ítéltél miatta ♪ღ♪

Majd a szakadék szélére értem, s tudtam, hogy most el kell veszítenem az egyensúlyom.
Már szinte éreztem a zuhanást, mikor meghallottam a hátam mögül egy kiáltást, ami az én
nevemet ordította.
 - Szoffy! – hallottam Billyt, és bár megrémültem, vissza bírtam nyerni az egyensúlyt, és
hátranéztem Billyre, aki talán még nálam is rémültebb volt – Szentséges isten!
Rohantam amennyire csak tudtam ezzel a taligával. Mázli hogy rátalált a kis barátod
egy útra amit bizonyára te jártál ki ide jövet. – hadarta kétségbe esetten, az én
szemembe pedig könnyek szöktek. - Na gyere ide! – kérlelt kezével magához hívva, és
nem kellett kétszer mondani.
Rögtön odafutottam, és letérdelve bújtam hozzá. Addig észre se vettem, hogy zokogok, amíg
el nem kezdte törölgetni az arcomról a könnyeket.
Ez az ember megmentette az életemet… nem tudtam, hogy mire vállalkoztam, de most már
tudom mekkora hülyeséget is tettem, majd a farkasom is közelebb jött hozzám, és láttam rajta,
hogy iszonyúan aggódik, mire a nyakába vetettem magam, hisz tudta hogy én vagyok, még ha
nem is farkas alakban voltam. Az illatom ugyanaz volt, föld, és erdő illata, a vér pedig még
talán mindig a pofámon ékeskedett, amit attól a szarvastól vettem el.
- Gyere menjünk haza! – mondta Billy, majd megfogta a kezem, s segített felállni.
♪ღ♪
- Köszönöm. – mondtam ki az első szavam órák óta először, miközben csak meredtem
az előttem lévő tányérra, benne színültig levessel.
- Mit mondott neked? – kérdezte, és felemeltem aggódó arcára a szemem.
- Ki? – kérdeztem.
- Dühösen futott át a ház előtt. Megkérdeztem miért ilyen mérges, és azt mondta, hogy
te húztad fel, aztán mielőtt leszidtam volna futott tovább… majd a kis barátod keltette
fel a figyelmemet, és követtem…
- Nem jönnek vissza. – vágtam bele a szavába küzdve a könnyeimmel.
- Hogy mondtad? – kérdezte meglepődötten.
- Vagyis… visszajönnek, csak pihennek kicsit… na meg ünneplik azt hogy Jake végre
nem rinyál Bella miatt – hazudtam, és több hang nem jött ki a torkomon.
- Ilyen sokáig? Na meg nem hiszem hogy ezt ünnepelnék. – tört ki hirtelen Billy, és én
magam is megijedtem. Még sosem láttam dühösnek.
- Ugyan semmi baj. Csak Cullenékre kell figyelni úgy is.
- Ja persze… bizonyára Cullenék voltak azok akik megtámadtak igaz?
- Az más volt. Egyszeri alkalom és… - megint megakadt a hangom. Nem tudtam
hazudni… neki nem.
- Össze kell hívni a tanácsot…
- NEM! – ellenkeztem, és hisztérikus mosolyom előtőrt – semmi baj tényleg! Látod
most is élek, még ha el is páholtak kicsit. Tényleg nincs szükség rájuk. Itt elég egy
farkas is… na meg érzem, hogy mindig van valaki aki az erdő szélén reménykedik
hogy jól vagyok. – kiabáltam.
- Szoffy ez nem mehet így tov…
- DE! – vágtam a szavába – Légyszi! Majd szólok amikor baj van… most már tudom
hogy ilyet is lehet és ha Jake nem is, Sam biztos segítségemre szalad. – könyörögtem
aggódva, és fanyar képet vágott, és inkább berekesztette a témát.
♪ღ♪
Örömmel futottam végig újra az erdőt. Színesebbnek láttam megint mindent. Billy lelket
öntött belém az utolsó szavaival, amik annyit jelenettek, hogy mostmár minden nap vár
vissza, és így újra tudtam, hogy tartozom valakihez.
Kerestem a farkas barátom, de sehol sem volt… legalábbis nem éreztem sehol hogy a
közelben lenne, pedig végigszaladgáltam az erdőt.
- Vajon merre lehet? – kérdeztem magamtól, majd megálltam egy percre kilihegni
magam, és egy hangos vonyítást hallattam, amibe belezengett az erdő.
Madarak menekültek a közelemből, mókusok rohangásztak össze vissza, és a bogarak is
menhelyükre menekültek. A megszokott nyugodt erdő hirtelen zsúfoltnak tűnt. Hallottam
ahogy a szarvasok patái távolodnak, ahogy a madarak, ijedten hívják fel egymást a veszélyre,
ami mellesleg valójában nem létezik.
A bokrok közül előbújt egy idegen, sötét színű farkas, és mordult egyet. Jelentőség teljesen
nézett rám, így rögtön tudtam mit akart.
Megfordult, és visszafutott a fák közé, majd egy kis tétovázás után követtem.
- Mit akarsz? – kérdeztem, újra farkas nyelven.
Nem válaszolt, csak vezetett valamerre. Az isten se tudja hol kötöttünk ki, mert számomra, ez
a talaj túl puha volt, és az illatok is másak voltak. Kissé facsarta az az erdő illatába rejtett
szag, de mégis elvarázsolt. A sűrű fenyőerdő, új élményeket rejtett számomra, és valahogy
ettől görcsbe rándult a hasam, mint amikor valami helytelent teszek… nem is tudom…
bűntudatot éreztem, és azt gondoltam haza kéne talán mennem, a megszokott erdőmbe, és
tovább keresni barátnőmet, de nem volt rá szükség. Megéreztem a vére illatát, és már
útmutatóra sem volt szükség, tudtam merre van.
Átrepültem a sötét farkas felett, és eszeveszett sebességgel rohantam amerre az orrom
vezetett.
- Megsérült talán? Vagy valami baj történt? Nem bírnám ki ha pont neki esne baja. –
gondolkodtam kétségbe esetten, majd mikor éreztem hogy elhagytam a vére illatának a
forrását visszafordultam.
Kocogva sétáltam a kis odúhoz, ahonnan az ő vérének az illata terjengett.
Bekukkantottam, mi lehet vele, és nem akartam hinni a szememnek.
Három kis farkaskölyök feküdt a hasánál… még meztelenek voltak, de már nem véresek.
Bizonyára az anyjuk már lenyalogatta róluk, de a talaj még mindig ázott a vérétől.
Észre sem vettem hogy vemhes.
A fekete farkas mellém kocogott, és én helyet adtam neki hogy be tudjon menni mellé.
- Ő a párod igaz? – kérdeztem, és a kicsikről rám nézett végre, amitől rögtön tudtam a
választ.
Örültem nekik hogy három kisfarkasnak adtak életet, s most rögtön elköteleztem magam,
hogy én is védelmezni fogom őket, mintha a keresztanyjuk lennék.
Mikor ide érkeztem, arra sem számítottam, hogy ilyen sok farkast fogok látni, se arra, hogy
összebarátkozzak egyel… arra meg szinte nem is gondoltam hogy látni is fogok ilyen
kicsiket, erre mi történik? Én magam válok farkassá, farkas barátaim vannak, ráadásul a
legjobb barátnőm barátja, most vezetett el ide… eme csoda helyszínére.
Az egyik kicsike úgy döntött nem kér többet enni, és csukott szemével eltávolodott
édesanyjától. Benyújtottam a fejem a kis résen, ha már egész testtel nem fértem volna be és
visszatoltam a kicsikét, amit a hím úgy figyelt, mintha épp meg akartam volna enni az apró
lényt, pedig csak biztonságba helyeztem.
- Nem szabad! Maradj csak az anyukád mellett! – morogtam rá kedvesen, majd
visszahúztam a fejem, ás úgy döntöttem egy dicső vonyítással megajándékozom eme
gyönyörű pillanatot.
Amint újra engedtem szabad levegőt a kis lyukba, leráztam magamról a port, nagy levegőt
vettem és…a szavam elakadt. Olyan dolgot láttam meg, amiért most jelentenem kéne, de már
nem tudtam… én is szabályt szegtem, nem lenne szabad itt lennem.
Egy barna, viszonylag hosszú hajú, hófehér bőrű, vörös szemű gyönyörű nő állt előttem, akit
nem másról ismertem fel, mint a párjáról.
- Tehát ő az. – válaszoltam a régen elhangzott kérdésre, és ijedten tekintettem fel egy
ismerős, ismeretlen arcára.
 30. Fejezet
- Szoffy! Kérlek! Beszéljük meg…
- Oké beszéljük… – morogtam az előttem álló srácnak, és rögtön rutinból rohantam
volna felvenni valami ruhát.
- Majd mi adunk… ha nem bánod. Csak… kérlek ne menj el! – kérlelt, és bár
lehetetlent kért tőlem, hisz farkas vagyok, és most kibukva kéne Samhez futnom, de
nem tettem. Én is szabályt szegtem, hát beszéljük meg inkább.
Bólintottam, de vámpír kedvesét bámultam mindvégig.
Mikor elindultak, még egy pillantást vetettem kis farkas családomra, ők pedig bekucorodva
feküdtek a sarokban, majd utánuk eredtem.
- Nyugi nem bántjuk őket! – nyugtatott meg Edward féltő gondolataimat hallva.
- Köszi. – morogtam, és már tisztán érezhető volt a vámpírszag.
- Alice kerítenél valami ruhát a lánykának? – kérdezte Edward a semmibe meredve.
- Kihez van szerencsénk? – kérdezte hirtelen mellettünk teremve a csepp vámpírlány,
majd rám nézett, és amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt.
A tekintetéből nem tudom mit olvashattam ki. Talán idegességet, de mégis mosolygott.
Pár méterre voltunk a Cullen háztól, és mindenki kint volt a ház előtt.
Megtorpantam ideges tekintetük láttán.
- Gyere! A házba ha nem baj inkább ne gyere be így. – hívott Alice, és elindult a ház
mögé, én pedig fennköltesen követtem.
Mikor már biztos voltam benne hogy nem látnak visszaváltoztam, és kikaptam Alice kezéből
a ruhát, amit gyorsan magamra is öltöttem. Finom selyem anyagú, fodros ruhácska volt, és
nagyon tetszett.
- Megtarthatom? – kérdeztem pofátlan énemet előhívva.
- Persze. Ez már a tiéd! – mondta mosolyogva, én pedig hála képen megöleltem.
- Más vagy mint a többiek. – mondta útközben, és én búsan bólintottam.
- Talán a véremben van hogy ellenségek vagyunk, de tudod nekem nem tanították a
vámpírisztikát, hogy hogyan utáljuk a vámpírokat. Na meg szerintem nem vagyok
olyan veszélyesek. – mosolyogtam rá.
- Hát nem igazán tartozol a farkasok közé… inkább lehetnél a mi családunkban
házőrző. – kacarászott Emmet.
- Hát… az ember legjobb barátja a kutya nem igaz? - kérdeztem mosolyogva.
- Hát persze… fincsi nasi vacsi után. – szólalt meg a szőke Szörnyella.
- Hát úgy hallottam, én halálos finomság lennék. – vágtam vissza, és körülöttem
mindenki csak nevetett, míg Rosalieval egy kis tövid szócsatát vívtunk.
Ő már majdnem felrobbant amikor azt mondtam, hogy élvezem ezt a kis beszélgetést, de
robbanás helyett inkább eltávozott. Én még egy darabig bírtam a komolyságot, de elnevettem
magam egy idő után.
- Nem vagy semmi. Tényleg nem vagy az a kiköpött farkas.
- Nem ismertek minket… de mi is úgy vélekedünk rólatok, mintha hullaházban
élnétek… szóval semmi nevetés csak a komoly, haláli csend.
Lassan abbahagytuk a nevetgélést, de a szánk még mindig fülig ért, majd nagy levegőt vettem
és belecsaptam a közepébe…
- Szóval… Bella mióta ilyen? És hogy? – kérdeztem kelletlenül.
- Lassan három és fél hete. De nagyon jól bírja a vámpírságot. Hihetetlen milyen akarat
ereje van. – kezdett bele Carlisle
- Nem lenne képes senkit bántani. – folytatta Esme, és a csendes szívére tette a kezét.
 - Elhiszem. Végül is nem bántottad a kicsiket se. – mondtam az ifjú vámpírra
mosolyogva – De hogy?
- Megígértem neki hogy én változtatom át, amint összeházasodtunk és…
- Értem. – mondtam mielőtt folytatta volna – Nyugi nem mondom el a többieknek! –
mondtam az aggódó tekinteteket látva.
- Meg tudod állni hogy ne gondolj erre? – kérdezte hitetlenkedve Emmet.
- Egyedül őrzi az erdőt már hetek óta. – válaszolt helyettem Edward.
- Micsoda?? – fakadt ki Alice.
- Igen, de akkor is tilos oda mennetek… ezt a fejembe verték hogy egy vámpírt se
szabad beengedni.
- De egyedül hogy a fenébe védhetnéd meg az erdőt minden betolakodótól? Meg
vannak húzatva?
- Nem! Csak pihennek. Nekem kell vigyáznom az erdőre, míg… majd visszajönnek
biztos valamikor.
- Szerintem szerintem ez akkor is szemétség tőlük. – szólalt meg Edward
világfájdalmas képpel.
- Na meg buliznak… Képzeld Bella! Bevésődött végre! – vigyorogtam rá.
- Ez csodás! Végre ő is boldog lehet!
- Aha! Gyönyörű lányba lett szerelmes! Mirandának hívják és totál divatbaba… talán
Alice összefuthat vele egyszer kétszer egy butikban.
Egyedül Edward tudhatta mit gondolok valójában róla, és gondolatban kérleltem, hogy ne
mondja el a többieknek, amire ő csak alig láthatóan bólintott, majd elnyomtam egy nagy
megkönnyebbült sóhajt.
- És ha visszajönnek? – kérdezte dr. Cullen.
- Akkor az életem árán és megvédem önöket. Nem tudom miért kell ilyen nagyon
szigorúan venni ezt az egészet… ha jól tudom ez a „megígértem” szó azt rejtegeti,
hogy Bella akarta. Akkor miért is ne, igaz? – kérdeztem mosolyogva. – Ráadásul nem
jelent veszélyt, hisz köztetek van akik szigorúan vegetáriánusok… és erről jut
eszembe! Megtennétek hogy a közelben nem esztek farkasokat? A legjobb barátnőm
most ellett és szeretném őket biztonságban tudni, mert tudjátok… számomra a határ
rossz felén telepedtek le. – kérleltem a főnök szemébe nézve, amire ő csak
mosolyogva bólintott.
- Ezen a vidéken nem nagyon szoktunk vadászni. Nyugi biztonságban lesznek – felelte
Carlisle – és mivel ilyen megbízható vagy… legalábbis Edward eddig nem mordult
fel, és úgy tudom ez azt jelenti minden szavad és gesztusod igaz, ezért nyugodtan meg
is látogathatod a farkaskákat.
- Köszönöm szépen. – hálálkodtam hatalmas örömmel, és észrevettem hogy lassan
ideje lennem visszamennem Billyhez.
- Köszönjük a megértésed! – szólalt meg Edward.
- Én is köszönöm hogy meglátogathatom a kicsiket… na meg a ruhát is – mosolyogtam
Alicere aki majd kicsattant az örömtől, hogy tetszik – További szép napot! –
búcsúztam, és elindultam be a fák közé.
Az istenért sem változtam át, még ha úgy hamarabb is értem volna haza… ömm… vagyis
Billyhez.
Szép lassan mendegéltem a fák között, és közben átfutotta az agyamon, hogy most már
vannak mások is, akik szívesen fogadnak. Nem ilyennek gondoltam a Cullen családot.
Teljesen másak, tényleg olyan kedvesek, mint amikor először találkoztunk… bár Rosaliet
álmomban is ilyennek képzeltem… haragos, nyűgös… tipikus hisztéria. Most bizonyára jól
kidühöngni magát, hogy hogy képzelték azt, hogy velem barátkoznak.
 - Még egy ilyet! Felháborító! – gondoltam, és teljesen elképzeltem a jelenetet, amire
elkuncogtam magam.
- Szoffy! – hallottam meg egy kis csengettyűt.
- Igen? – álltam meg és hátrafordultam. Persze Alice egy másodperc alatt a szemem
előtt termett.
- Veled mehetek?
- Nem is tudom Alice… tudod...
- Nem lépem át a határt. Csak szeretnék veled beszélgetni legalább addig. – mondta
mélyen a szemembe nézve – Valahogy tudtam hogy így talállak. – nézett rajtam végig
mosolyogva.
- Hát igen. Nincs szívem tönkretenni. – viszonoztam a mosolyt – Hát felőlem gyere, de
tényleg csak a határig. – mondtam és el is indultunk.
- Szóval… tényleg… tényleg magadra hagytak?
- Nem tudom. – válaszoltam szomorúan – Szeretném azt mondani hogy nem, de nem
vagyok biztos benne hogy visszajönnek.
- Sajnálom. De… csak a buli miatt?
- Szerintem belefeledkeztek a jó életbe. Ki tudja talán már nem is farkasok, és túltették
magukat ezen az egészen.
- Amíg mi itt vagyunk biztos hogy nem! – jelentette ki Alice mosolyogva, hátha
visszatér egy kis remény belém.
- Aranyos vagy hogy próbálsz vigasztalni, de jó nekem így is. Billy és a farkasom
mellettem vannak.
- Mi is! – mondta, és megállt pontosan a láthatatlan határnál, így már két különböző
helyen voltunk.
- Köszönöm szépen. Mindent! – csordult egy könnycsepp arcomon, és egyre jobban
barátok között éreztem magam. Hálás voltam nekik.
Felém nyúlt, és megtörölte a könnyes arcom. Érintése jég hideg volt számomra, de nem
törődtem vele. Iszonyú büdös is volt, de mégis kellemes gondolatok terjengtek bennem.
- Várunk! Akkor jössz hozzánk, amikor csak akarsz… és ha nem bánod el is hívnálak
néha vásárolni.
- Tudod… én nem vagyok az a vásárlós típus.
- Jaj nyugi már! Nem fogok rád erőltetni semmit! – nyugtatott én pedig megvontam a
vállamat, majd megöleltük egymást a határ két felén állva, és elbúcsúztunk.
Örültem, hogy újból vannak barátaim, és bár utálnom kéne őket, imádtam.
Az erdő újból szebbnek tűnt… a talaj puhább volt csupasz talpamnak, szinte hangtalanul
közlekedtem két lábon.
Az állatok hazafelé igyekeztek, és az ég se látszott már olyan világosnak a fák között.
- Lassan leszáll az est. – suttogtam magamnak boldogan a lilás égboltot csodálva.
Valami felverte az avart a közelben, és egy dühös morgás hallatszott. Valami közeledett
szupergyorsan, és rémülten meredtem a hang irányába.
A fák közül kilépett Paul, aki akkora nagyot nézett mint én.
- Te meg mit keresel itt?? – kérdeztem rémülten. Nem hittem a saját szememnek hogy
egy farkast látok közölünk.
Válaszként csak egy hosszú ugatás hangzott, amit nem nagyon értettem ebben az alakban,
majd közelebb jött és megszagolta a ruhámat… na de persze rögtön fancsali képet vágott, és
mérgesen meredt rám.
Mordult még egyet, majd elindult az én célom felé.
Amikor megérezte, hogy nem követem megállt és hátranézett, és én is utána eredtem. Inkább
meg se mukkantam út közben, csak futottam utána, amennyire csak bírtam.
Majd megállt, és újból rám morgott, kicsit kitérve a céltól.
 - Biztos átváltozik vagy valami. – gondoltam és megvártam azon a helyen ahol irányt
váltott, majd egy perc múlva már ki is jött a bokrok közül.
- Mi ez a szag rajtad? Csak nem szövetkeztél Cullenékkel? – kérdezte mosolyogva.
- Ez nem szövetkezet hanem barátság… tudom nektek milyen nehéz ezt felfogni mit
jelent! De ez annyit tesz hogy meglátogatjuk a másikat és törődünk velük… és mivel
egyedül maradtam Billyvel és egy farkassal, így úgy döntöttem miért ne lehetnék
barátságba velük? – támadtam le kissé idegesen, és éreztem hogy mindjárt sírva
fakadok – És te mit keresel itt farkas alakban? Csak nem meguntad a bulit? Vagy áh
tudom! Miranda biztos megint elhagyta mondjuk a fülbevalójának egy párját. Óh de
nagyon sajnálom… tudod mit! Megyek én is keresni mert ki tudja talán ti már azt se
tudjátok milyen kutyának lenni. – morogtam, és közben mindvégig a szemébe néztem,
míg közeledtünk a ház felé. Láttam rajta hogy nagyon megütötték a szavaim, és már
meg is bántam hogy ilyeneket mondtam. Miért nem tudok haragudni senkire úgy hogy
bűntudatom ne legyen utána? – Bocsánat. Ez durva volt. Nem lett volna szabad így
neked esnem. – hajtottam le a fejem szomorúan
- Jaj ne! Nem neked kéne bocsánatot kérned! Teljesen igazad van! – állt meg
mellettem.
- Nem! Tényleg bocsi! Jakenek igaza van. Csak egy hisztis, ragaszkodós kölyök
vagyok semmi több. – mondtam teljesen letörten, és legszívesebben elmenekültem
volna, de mikor megfordultam, és elkezdtem volna futni, megfogta a karomat, és
visszatartott.
- Nem vagy az! Oké talán ragaszkodó vagy de a szeretetéhes emberek ilyenek, és te az
vagy. És meg is érdemled… Ráadásul Jake is megbánta már azt amit mondott.
- Persze… én meg az erdő királynőije vagyok. Ő is teljesen olyan lett mint az a kis
semmirekellő csitri! Megértem hogy bevésődött és semmi bajom vele, de az hogy így
leszóljon… nem kőből vagyok! Nekem még ver a szívem, és vannak érzéseim. És ha
hiszitek ha nem, én már nem akarok hozzátok tartozni. Cullenék sokkal jobb fejek
mint ti. Legalább is gondolom hogy ugyanazok vagytok mint Jake. Érzéketlen, városi
divatgyerekek, akik nem törődnek senki mással mint magukkal… - vágtam hozzá a
kemény szavakat, amik tán jobban fájtak nekem, mint neki.
- Kérlek bocsáss meg! – kérlelt könyörgő hangon, de nem tudtam ránézni, részben a
könnyektől, részben pedig attól, hogy tudom, ha ránézek tudom, hogy én tettem
szomorúvá, de magához húzott és megölelt.
- Kérlek! – könyörögte, és éreztem, hogy egy könnycsepp a vállamhoz ér.
Percekig csak álltunk egy helyben és sírtunk egymás vállán, ő pedig közben vagy 20szor
elismételte ugyanazt a szót, majd én is megszólaltam.
- Bocsánat. – nyöszörögtem, már lassan megnyugodva.
- Mégis miért kérsz bocsánatot? – kérdezte, miközben elhúzódott tőlem, de közben a
kezét a vállamon tartozza.
- Bocsánat, hogy ilyeneket mondtam, és hogy mostantól védem az ellenséget. –
nyögtem ki és közben úgy mint Alice, letöröltem Paul arcáról a sós nedvet.
- De attól még mindig hozzánk tartozol.
- Ha Sam nem lesz kiakadva… és nem fog megölni mindezért, amire persze nagyon
kicsi az esély… mármint hogy ne kerüljünk egymással szemben még szép hogy
hozzátok tartozom… de csak az erdőben.
- Mégis miért ölne meg Sam? Nem tettél semmi rosszat. És igen is hozzánk tartozol
mindenhol! Bár nehéz lesz neki feldolgozni azt, hogy a vámpírokkal barátkozol, de
csak megérti, hisz nem voltunk itt neked. – mondta bíztatóan, majd újból megölelt.
A bűntudat újból elárasztott. Nem mondhattam el neki mi történt, és úgy tűnik a
megbízhatóságom rohamosan csökken. Nem akartam felfedni a titkukat. Megígértem nekik,
hogy megőrzöm, és úgy tudják hogy egyedül vagyok, és nincs kinek kiadnom, de úgy látszik
ez megváltozott. Szólnom kéne nekik.
- Na gyere! Menjünk Billyékhez. Már vár az öreg nagyon. – veregette meg a hátam, és
elindult.
- Miért jöttetek vissza? – libbentem mellé.
- Felhívtak hogy baj van, és mi persze rögtön rohantunk… bár az igaz, hogy kissé fel
voltunk bőszülve, mivel pont akkor indultunk volna egy újabb helyre, de mégis ide
kellett jönnünk, és Billy a sárga földig leszidott.
- De miért nem Jake jött? Miért te?
- Először ő akart, hogy tudod gondolatban kibéküljetek, mert Jake volt az, aki igazán le
volt törve e miatt… de nem voltál „vonalban” és tudtuk, hogy vele aztán tényleg nem
lennél képes beszélni. Így én jöttem.
- Billy leszidott? Kíváncsi vagyok mit mondott nektek. – morogtem… pedig kikötöttem
neki, hogy szóljon nekik.
- Hát… főleg Jacobot… „Hogy merészelt megbántani? Tud róla hogy majdnem
meghaltál miatta?”… az utolsó mondat volt az ami igazán megtörte… de nem csak
őt… mind úgy néztünk mintha szellemet láttunk volna, de ő úgy meredt maga elé
mintha azt mondták volna hogy Miranda meghalt. Totál lefagyott majd átváltozott. És
hogyhogy majdnem meghaltál? Ez olyan nevetségesen hangzik. Túlságosan túloz az
öreg.
- Ami azt illeti megmentette az életem… Egy számot bömböltettek hajnalban…
bizonyára miután Jake hazatért, én meg kikeltem magamból és majdnem lezuhantam
arról a szakadékról elrugaszkodás nélkül… bizonyára nekimentem volna a szikláknak,
és hát nem hiszem hogy a vízben bírom eszméletlenül. – mondtam el az igazat és
észrevettem hogy már nem az erdőben lépdelünk.
Paul ledermedt mellettem, és hitetlenkedve meredt rám, amin csak mosolyogni tudtam.
- De élek! Látod! Billy megmentett! – mondtam, hátha abbahagyja ezt a nevetséges,
ijedt pofát.
- Szóval tényleg majdnem meghaltál… – szólalt meg egy olyannyira elkeseredett hang,
amit még talán életemben nem hallottam, majd hozzátette – …miattam.
 31. Fejezet
Nem bírtam a hátra nézni. Csak megdermedve figyeltem ahogy Paul arca ijedtből kíváncsivá
vált, hogy most mit fogok lépni, majd szomorúvá és megértővé, mikor nem voltam képes erre
válaszolni. Végül megköszörültem a torkomat, és felé fordultam.
- Nem csak miattad volt. – jelentettem ki, hogy tudják a többiek is, ha csak ő ment volna
el nem lett volna ez - Miattatok. Mert mind elmentetek. Talán te voltál hozzám
legközelebb Jake, de ez nem csak a te hibád. – mondtam ki úgy, mint akinek
nincsenek érzései…, de észbe kaptam – De… végül is csak azért volt nem? Hogy
erősödjek, hogy gyorsabb, és erősebb legyek, hogy megtanuljak minden trükköt, és…
bár szerintem nem tudtam mindent megtanulni ebben a pár hétben. Sokat fejlődtem. –
mosolyogtam, és elnevettem magam – Voltak, amikor jól meggyepáltak az igaz… De
még mindig élek, és egyre több barátot szereztem. Paul már tudja hogy kikkel
barátkozom, és szeretném, ha ezt megértenéd Sam – fordultam hozzá, aki hirtelen túl
komoly lett.
- Nem! – jelentette ki robot szerűen.
- Sajnálom Sam, de ebben a helyzetben most ők a jófiúk, és bár ezt Paulhoz is
hozzávágtam, most nektek is elmondom. Ők azok, akik ebben a borús időben többet
segítenének, mint ami most történik, szóval hogy visszajöttök. Nyugodtan felőlem el
is mehettek vissza arra a helyre ahova épp menni készültetek! Én őrzöm az erdőt, és
elboldogulok 3 vámpírral is… De ők mostantól a barátaim és ebbe nincs beleszólásod.
Főleg mert nem viselkedtél úgy, mint egy igazi vezér. Hátrahagytad a legújabb farkast,
védtelenül, egyedül, és képzeld! Ez… amikor majdnem meghaltam… ez nem az első.
Ugyanis volt amikor rám támadtak. Majdnem megöltek, de kettő elmenekült, az isten
tudja miért, és aznap aludtam először, Három héten keresztül. Van fogalmad róla ez
mit jelent? Szerintem vagyok olyan erős mint bármelyikőtök mostantól. Most már
nincs szükségem bébiszitter, vagy tanárra értve?! Szóval nagyon örültem hogy újra
láthattalak titeket a soha viszont látásra.
Fordultam meg és nekieredtem az erdőnek, hogy tudósítsam a barátaimat, hogy visszajöttek
egy pár percre, de egy hang megszólalt még, akinek szívesen engedelmeskedek.
- Szoffy Várj már! – kiáltott Billy, én pedig visszafordultam.
A srácok teljesen ledöbbentek, és letörtek voltak, ami úgyszintén rosszul esett, de nem
törődhettem vele. Most nem. Igazat mondtam, és ezzel nincs vita.
- Igazad van Szoffy hogy magadra hagytak, és úgy döntöttél szerzel barátokat, de abban
nincs, hogy egyedül is képes vagy őrizni az erdőt. Akkor nagy szerencséd volt. Én
láttam hogy néztél ki, amikor megtámadtak… úgy feküdtél ott a ház előtt, mint akinek
nincs más út, csak a szenvedés. De míg te a barátaiddal vagy, ők át tudják venni a
helyed.
- De nem akarom a gondolataimat megosztani. Nézd meg most is mit tettem! – szinte
kiabáltam – Nézz végig a falkán! Nézd meg Samet! Végig sértettem az egész falkát,
én aki amúgy képtelen lenne erre… ha belelátnának a fejembe. Félek szerintem
elveszteném a Cullen családot is, és az életemet is.
- Szoffy. Bocsáss meg. – nyögte ki végül a falkavezér rekedtesen – Megengedem hogy
velük barátkozz. Nem kell eltaszítani magadtól. Valahogy csak kibírjuk.
- Tényleg? Mindent? Mi van ha olyan titkokat őrzök, amitől feloszlik a határ, és inkább
szembe fordulok veletek? Képes lennél megölni? Vagy csak úgy észvesztve rohannál
hogy legyilkold őket?
- Szoffy mindent nem lehet elnézni ezt meg kell értened.
- Ezért kérem hogy menjetek vissza.
 - Nekünk itt a helyünk.
- Eddig miért nem volt? Ha csak 1 nappal hamarabb jössztök, akkor a repesnék az
örömtől, hogy visszakaptam a családom, de mivel most már más családhoz tartozom,
így nem ugrok ki a bőrömből a boldogságtól. Most már igenis egyedül szeretném
őrizni az erdőt, mert nem akarom őket elhagyni. Túl kedvesek voltak velem.
- Rendben! Akkor lenyelem! Oké?! Bármi is az amit annyira titkolsz nem fogom azért a
köztünk lévő határt feloszlatni, és nem megyünk neki a szeretet vérszívóidnak, de ezt
nem tűröm, hogy ennyire ellenkezel hogy visszajöjjünk. Az istenért Szoffy óriási
bűntudatunk van, had tegyük jóvá mindezt. Kérlek! – nézett rám kétségbe esetten, én
pedig totál megrémültem. Talán tényleg megtenné azt, hogy nem támadja meg
Cullenéket?
- Bármit? – kérdeztem.
- Ami csak a szerződésben benne van.
- Még akkor is ha azt mondom hogy felhagytak a vegetáriánussággal, és Forks népéből
falatoznak? – arca megdermedt, újból a hivatalos kép tárult elém.
- Megbeszélnénk velük, hogy hagyjanak fel ezzel. És nem támadnánk rájuk.
- Rendben. Akkor tessék csak őrködni. Én addig visszamegyek és tudatom velük, hogy
a titkuk hamarosan már nem lesz titok. – jelentettem ki, és újból visszafordultam.
- Mehetnék én is? – kérdezte Jake – Csak… szeretnék kicsit veled beszélgetni.
- A határig, és előre meg szeretnélek nyugtatni, hogy nem leszek lerázhatatlan,
idegesítő, szeretetéhes kis hülyegyerek, szóval nem kell úgy bánnod velem. –
nyugtattam meg hidegen, de nem fordultam felé.
Nem álltam meg. Nem vártam, hogy mellém érjen. Csak mentem előre, mint valami gép a
célom felé. Hallottam hogy kullog utánam, és azt is hogy ketten átváltozva futnak végig az
erdőn.
Volt elképzelésem most mi a téma, de vagy negatívumban beszélnek erről, vagy pozitívba, de
az utóbbit nem hiszem. Mi lehetne ebben a helyzetben pozitív?
Már úgy fél úton járhattunk, ő pár méterrel mögöttem kullogott, majd mellém ügetett végül,
és belekezdett a beszélgetésbe.
- Sajnálom hogy olyanokat mondtam.
- Sajnálhatod is.
- Hogy tehetném jóvá?
- Találd ki. Nekem fogalmam sincs, de tudd meg! Haragszok rád, pedig nem akarok,de
ezt látom helyesnek. Csak azt nem tudom elhinni hogy pont te voltál az aki
végigsértett. Hogy mondhattál ilyet? – álltam meg hirtelen, és dühösen a szemébe
néztem, de ő csak némán, megbánóan tekintett vissza rám – Tudd meg hogy nagyon
meggyűlöltem azt a kis csitrit, elvette tőlem a családomat és most itt tartunk. A Cullen
család kis kedvence vagyok, és farkasokkal barátkozok… nem ám alakváltókkal!
Hanem vérbeli, igazi farkasokkal. Egyre többen kedvelnek, végre boldog vagyok, erre
visszajöttök, hogy elrontsatok mindent. Amíg meg nem ismertem őket normálisan,
addig annyira vágyam rá hogy visszajöjjetek, de nem jöttetek. Késő, a remény, hogy
újból a régi családommal lehessek, elveszett.
- Most itt vagyunk, és megértem, hogy haragszol rám, de tudod, hogy farkasként egyek
vagyunk. Szoffy én még mindig szeretlek akármit is mondtam. – fogta meg hirtelen a
két kezemet, és közelebb lépett – Nem akarlak elveszíteni soha, és az egész falkának
óriási bűntudata van. Amikor meghallottam hogy majdnem… - nem bírta befejezni a
mondatot.
Nem bírt tovább beszélni. Csak állt előttem, teljesen letörve, és én ezt nem bírtam nézni.
Tudtam, hogy ezt komolyan mondja, végül is a legjobb barátom volt, és talán újból lehetne
valami, de nem bírnám újból átélni azt a súlyt, hogy elveszítettem.
- Én is szeretlek Jake – öleltem meg, oly sok nap után újra, és nem tudtam dühös lenni.
Nem ment pedig akartam.
- Megígérem, hogy többé ilyen nem fog előfordulni! Mindig melletted leszek, és
megértem azt, hogy utálod a csajt, még ha egyáltalán nem is tetszik, de neked is meg
kell értened hogy ő a bevésődésem.
- Rendben ez nekem már rég oké. Már az első perctől megértettem ha hiszed ha nem,
még ha rosszul is esett.
 32. Fejezet
Épp arról meséltem neki, hogy keresztanya lettem, mert a barátnőmnek kölykei születtek, és
így találtak rám Cullenék, majd megállt, és érdeklődve néztem rá vissza.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- A határ. – mondta, és most már mindent értettem.
- Oh… értem. Nos. Akkor szia! Jó… jó azt amit szoktatok csinálni! – mosolyogtam
értetlen arccal, amire ő elnevetett.
- Nem! Most nem. Nem leszel itthon! Neked is jó öhm… - gondolkozott el, hogy vajon
mit is mondjon.
- Szórakozást. – fejeztem be, és el is indultam vámpír családom felé hátrahagyva őt.
Így egyedül hosszabb volt az út… legalábbis azt hittem hosszabb lesz, de félúton csatlakozott
Alice is.
- Szia! Megéreztem a szagod! – csilingelte Alice
- Szia! Baj van! – tudósítottam csak úgy könnyen, ő pedig érdeklődve nézett rám. –
Visszajöttek – sóhajtottam, s az őszinte szomorúság kiült az arcomra.
- Mi??? – kérdezte ijedten, és hátrébb lépet.
- Nyugi Alice! Megőrzöm a titkot. Ha kell akkor nem őrködöm soha többé. Sőt! Úgy is
szívesebben vigyázok az erdőre egyedül, szóval nyugi! Megtartom a titkot az életem
árán is.
- Milyen titok? – kérdezte Jake a hátam mögött, és megrémülten fordultam hátra.
- Jesszus Jake neked nincs jogod itt lenni! Tünés!! – kiabáltam de rám se hederített.
Lassan Rosalie is csatlakozott majd Emmet, hisz megéreztek a szagunkat.
- Hé!! Nyugi! Menjen mindenki oda ahova tartozik! Jake ez főleg neked szól!
- Meg neked! Mindent elrontasz! – vágta hozzám Rose, és igaza volt.
- Mi folyik itt? – jött mellém Edward, majd mikor meglátta Jaket ő is ugyanarra a
megállapodásra jutott mint testvérei.
- ÁÁÁ Ez nem lehet igaz!! Jól van! Elmegyek! Csak felejtsük el ezt az egészet jó? -
kiabáltam torkom szakadtából, majd elkezdtem tolni a visszaút felé Jaket, és talán még
ő is meglepődött, hogy képes vagyok megmozdítani.
Minden erőmet bevetettem hogy képes legyek a határ túl oldalára helyezni, de ő is küzdött
ellenem. Majd olyat mondott, amit nem kellett volna.
- Bella? – kérdezte hitetlenkedve, és nem tudtam megállni hogy ne nézzek hátra.
Teljes testével remegni kezdett, és szinte mázlim volt, hogy nem sérültem meg tőle.
Egyre jobban közeledett barátaim felé, akik Bella elé álltak védelmezően.
Nem tudtam tovább visszatartani én sem az erőm, muszáj volt átváltoznom.
- Hagyd abba!! Menj vissza a határ túlsó végére! - figyelmeztettem.
- Bellát átváltoztatták! – tudósította Sam a most csatlakozó Embryt és Qeilt, amire jó
nagy veszekedés támadt.
- Elég! Bella akarta! Ehhez nektek semmi közötök!
- Megszegték a megállapodást! - ugrott Sam Jacob mellé, majd Paul is csatlakozott.
- Na erről beszéltem! Nem fogom hagyni hogy kárt tegyetek bennük!
- Kárt tettek egy jó barátunkba Szoffy! Te még túl fiatal vagy ehhez hogy megértsd! –
morgott Sam, és egyre jobban közeledtek.
- Edward! Vigyétek el innen Bellát! Én feltartom őket! – utasítottam barátomat, aki
rögtön cselekedett is.
- Szóval tényleg szövetkezel – morgott Sam rám.
- Igen, és ezt csak magadnak köszönheted! – morogtam vissza, majd rátámadtam a
főnökre, egy olyan gondolat láttán, mikor letépi Alice fejét.
Míg én Paullal és Sammel harcoltam, addig a többiek a családom után eredtek.
Nem bírtak leteríteni, és ettől büszke voltam magamra. Mindig akkor ugrottam el amikor a
másik támadott kiváló hallásomnak köszönhetően, és amikor láttam, hogy van esélyem a
győzelembe jól beleharaptam az ellenfelem nyakába.
Viszont egyszer csak Jacob elérte Esmét, aki nemrég csatlakozott a csatához, és támadásba
lendült.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!! – nyüszítettem keservesen, és a fájdalom
végigjárta egész testem.
Jake leterítette a kedves nőszemélyt, ki a kedvenceim közé tartozott, majd összerogyott
mindenki és fájdalmas vonyítást hallatott az erdő érzelmeimet kiterjesztve.
- NE! Kérlek! Könyörgök hagyjátok őket! Nem csináltak semmi rosszat! Kérlek titeket
öljetek meg! Légy szíves legalább előtt végezzetek velem! – sírtam, és farkas
szemeimből könny hullt a talajra.
Egyedül Jake és Sam bírta a fájdalmamat, a többiek mind az emberi testükbe menekültek,
hogy ne érezzék ezt a kínt felőlem.
Erőtlenül összerogytam Sam előtt aki alig bírta tartani magát, és próbált nem rám figyelni, de
Jake nem bírta, és idefutott hozzám, majd rátette a fejét a nyakamra és úgy vigasztalt.
- Mi volt ez? Hogy tudsz ennyire szeretni? – nyöszörögte, én pedig csak megráztam a
fejem tudakolva hogy nem tudom.
- Jake én ilyen vagyok. Nem tudok változni. Nem leszek más soha csak egy tapadó
hülyegyerek, aki nem bír leszállni szeretteiről egy percre sem. – nyöszörögtem még
mindig sírva, majd Sam is magunkra hagyott, tudva hogy ez a mi dolgunk mostantól.
- Jaj hagyd már ezt! Tudod jól hogy nem gondoltam komolyan! Bocsáss meg kérlek! –
vinnyogott, de még mindig ugyanúgy voltunk, mint eddig.
Hiányzott, hogy együtt legyünk. Hiányzott minden, ami a barátságunkat szimbolizálta,
hiányzott az ölelése, az illata, és most talán képes lennék boldog lenni. Most, hogy újra
farkasok vagyunk, ás így egyek vagyunk. Legalábbis azt mondta, mikor utoljára…
- Egyek leszünk így örökké! – jelentette ki.
Eme meghitt pillanatot Carlisle törte meg, azzal, hogy kilépett a bokrok közül.
Vártam Jacob mit szól ehhez, hogy vajon megtámadja e vagy sem, majd mindketten négy
lábra emelkedtünk, és ittam Jake gondolatait.
♪ღ♪
- Azt hiszem… beszélnünk kellene. – mondta fájdalmasan dr. Cullen, majd Jake
bólintott, és befutott a fák közé.
Én keservesen néztem a vámpír barátomra, aki kissé kemény arcot vágott, de odajött hozzám,
és megsimogatta a fejem búbját.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, amire én nem tudtam mit mondani. Ugyanazt tettem
mint Jake, és elszaladtam egy kis odúhoz, ahova ruhát rejtettem el, majd felöltözve
tértem vissza.
- Mi van Esmevel? – kérdeztem.
- Semmi baja. Jól van. Jake nem tett benne kárt. És te?
- Kutya bajom… - válaszoltam, és a megkönnyebbüléstől, hogy senkinek semmi baja,
megrogytam egy kicsit – Bocsánat! – buggyantak ki könnyeim, de Carlisle letörölte
őket az arcomról jéghideg kezével, majd magához húzott és átölelt.
- Semmi baj! Inkább mi kérünk bocsánatot!
- De ti nem csináltatok semmi rosszat! Én voltam olyan hülye hogy idejöttem! Nem
akartam rosszat senkinek! – szipogtam, majd Jake megérkezett Sammel az oldalán,
mire keserűen feléjük néztem, de nem engedtük el egymást Dr. Cullennel.
Jacob csak keserűen vizslatta, ahogy egy farkas, és egy vámpír családi szeretetet sugározva
ölelik egymást, majd Carlisle megszólalt.
 - Szeretnék bocsánatot kérni az egész család nevében.
- Szeretnék bocsánatot kérni mert ilyen karót nyelt falkatársaim vannak. – kértem
bocsánatot inkább én Samék helyett, hisz biztos vagyok benne, hogy ők nem tették
volna ezt.
- Szoffy!! A Quiliute törzsnek vannak szabályai, és megszegték a szerződést!
- Teszek rá hogy megszegték a szerződést! Képzeld én is megszegtem, hisz átléptem a
határt már nem egyszer, és mégsem tépték le a fejemet, mint ti tettétek volna, ha nem
kedveltem volna meg ezt a családot! – morogtam.
- Elég legyen Szoffy! – kiabált a falkavezér, és láttam hogy megint mindjárt kijön a
sodrából, de egye fene akkor is nekem lesz igazam!
- Nem elég! Ha meg akarod ölni a Cullen családot, vegyél róla tudomást,hogy én is
közéjük tartozok!! Leereszkedtem arra a szintre hogy vámpírok kutyája legyek,
merthogy a vérfarkas címhez nem vagyok méltó igaz!?
- Ne merészeld most ezt arra fogni, hogy nem voltunk itt!
- De arra fogom!!! Mert tényleg nem voltatok itt, és képzeld! Simán meg is halhattam
volna, ha rajtatok múlik! Simán le is vethettem volna magam a szikláról!
- Nem tudtunk róla!
- Ezaz! Nem tudtatok róla, ahogy arról sem, hogy a barátaim lettek! Mert magasról
tettek mi van velem! Ha én nem lettem volna, valószínűleg arról se tudtatok volna,
hogy Bella átváltozott a saját akaratából, sem arról hogy falatoznak a városból az
idegen vámpírok.
- Most már elég! – ordított Sam és átváltozott a szemem előtt, amit én is követtem.
- Megszegték a törvényt!
- Jaj szállj már le erről a témáról! – ugattam, és nekiugrottam.
Jacob, csak nézte hogy mi történik kettőnk között, bizonyára Samnek drukkolva.
Nemsokára megérkezett Alice is, és a többiek a farkasokkal együtt de mindenki emberi
alakban figyelte a verekedésünket.
Viszont amint megláttam Esmét… a karjából le volt törve egy porcelán darab.
Az agyamat elborította a vörös kód, és már nem érdekelt, hogy megölöm a falkavezért.
Hatalmasat ordítottam, és fejjel ellöktem Samet, aki nyüszítve nekiesett egy fának, majd a
földre vágódott hatalmas port keverve maga körül, és épp támaszkodott fel, mikor a porból
előugrottam, s fogaimat belevájtam a húsába, majd azt kezdtem el marcangolni.
Nem engedtem el még úgy se, hogy éreztem fájdalmát, bosszú éhes voltam, és ölni vágytam.
Megölni azt, akinek ez az egész köszönhető.
A nyüszítése egybeolvadt a vad morgásommal, és lassan elvérzett, ezért is változtak át a
többiek is.
- Engedd el! Megölöd!
- Hallod Szoffy! Elég Legyen! Most már biztos megtanulta hogy engedjen neked!
- Igen! Ebből elég!
Mondták, a hasonló mondatokat, de nem figyeltem rájuk. Csak a vér szagára és ízére
koncentráltam, és igazi vadállatnak éreztem magam, aki épp az áldozatát próbálja
szétmarcangolni, majd megenni.
- Elég! – kiabálta Edward is, majd Carlisle mellem lépdelt, és rátette a hideg kezét a
fejem búbjára.
- Hé Szoffy! Ne feledd hogy ember vagy! Te nem vagy egy véregző vadállat! Engedd el
szépen! – simogatta a fejem reménykedve hogy hallgatok rá, majd a morgásom
abbamaradt, és lassan elengedtem áldozatom, aki félholtan feküdt a földön.
Méltóságteljesen kihúztam magam, majd elfutottam ahhoz a folyamhoz, ahol meg szoktam
ilyenkor mosakodni.
♪ღ♪
 - Szoffy! Bocsáss meg kérlek! Ha tudtam volna…
- De nem tudtad. Sam… az, hogy Esme megsérült, az nekem olyan, mint… - nagyot
nyeltem a hasonlat gondolata miatt – mint neked Emily sebe. Olyan mintha én tettem
volna, pedig igazán szeretem őt, mintha a saját anyám lenne.
- Igen… most már értelek. Ahogy… ahogy támadtál. Mintha érte harcoltál volna…
ráadásul. Rengeteget fejlődtél. Ketten alig bírunk el veled. – dicsért mosolyogva Sam
a Cullen ház nappalijában, körbetekerve kötszerrel
- 3 hét gyakorlás! – mosolyogtam büszkén – Hidd el hogy még okozhatok neked
meglepetést! – kacsintottam rá.
- Elhiszem. – mosolygott ő is. – Akkor… a szerződés.
- Változtassuk meg arra, hogy hogyha az a személy, akit átváltoztattak bebizonyítja,
hogy ő akarta, akkor nem támadunk oké!? – hadartam el, amire Sam nagyot sóhajtott,
majd bólintott beleegyezés képen.
Majd odasétáltam Esmehez, és a karját a kezembe vettem, majd előhúztam a hátam mögül
egy porcelán darabkát, és a helyére illesztettem azt.
- Most már minden oké.
- Köszönöm. – hálálkodott, s megölelt.
- Köszönjük! – helyesbített Alice, majd jött a nagy családi ölelés Jasper, és Rossalie
nélkül, amit a farkaskák érdekesen néztek.
 32. Fejezet
Harmadik napja már hogy futkorászok körbe-körbe megint egyedül… Néha néha beugrik
Seth vagy Paul, de a többieknek se híre se hamva, és ők is folyton izgatottak, meg unják az
egész munkát már 1 óra múlva, és nagy sóhajok között gondolataimat félretéve el is engedem
őket, mert szörnyű végignézni ahogy elképzelik hogy épp mit csinálhatnak a többiek.
- Szia Szoffy! – lépett be a napi egy órájáért Seth.
- Üdv. – morogtam de nem álltam meg, tovább futottam át az erdőn minden
érzékszervemet bevetve a vámpír radarom működésére.
- Jaj képzeld… - kezdett bele, de inkább nem figyeltem rá… csak hallgattam a nagy
élmény beszámolóját, ami vagy az volt, hogy Miranda meghívta őket fagyizni, vagy
megint menőztek a városban, és játszották az eszüket, vagy még 1000nyi lehetőség
amit már 1000redjére hallok pedig még csak 3 napja történt azt hogy meggyepáltam az
alfát. - Bocsánat. – hallottam meg azt a szót, ami kizökkentett a valóságba, pedig
tényleg minden energiámat inkább az ellenség kutatására erőltettem.
- Mi bocsánat?
- Hogy untatlak. Érzem hogy semmi kedved ezt hallani, és inkább a munkára figyelsz.
- Arra még nem gondoltál hogy én ehhez szoktam hozzá?
- Ne terelj!! A gondolataink és az érzéseink egyek!!
- Szerintem meg neked dunsztod sincsenek a gondolataimról, és mindketten jobban
járnánk ha inkább a városban járőröznél, mint ember… én itt el vagyok szóval indulj
vissza! – mondtam teljesen hidegen, majd újból elindultam egy ismerős illatfoszlány
után.
- Most miért vagy ilyen ellenséges?? – morgott.
- Nem vagyok ellenséges csak elmondom a véleményemet!! És ne akard hogy erővel
taszítsalak ki a bőrödbe!! – morogtam rá.
- Jól van akkor maradj itt megint egyedül! – kiabált vissza, és visszaváltozott.
Épp abban a pillanatban, mikor visszaváltozott, össze tudtam azt a szagot kapcsolni amit
eddig követtem egy képpel, és begyorsítottam.
- Azok a vérszívók Billy háza felé közelednek!! ÁÁÁ ez nem lehet igaz!! – üvöltöttem, és
egyre gyorsabban futottam, majd nem sokkal később megéreztem a vér illatát, és
megint elöntötte az agyam a vörös kód.
Betörtem a ház ajtaját, majd a szűk folyosón farkasként futottam végig, míg rá nem találtam
arra két vámpírra, akiknek a társát én magam öltem meg.
Amint megláttak abbahagyták a táplálkozást, és rám vicsorogtak.
Mindketten nekem ugrottak, és az én egyetlen menekülő utam az ablak volt, így hát
nekirugaszkodtam, és betörtem az üveget, így kijutva a szűk helységből. Számtalan sebet
ejtettek rajtam az apró üveg szilánkok, a két vérszívó pedig rögtön követett, és mindketten
nekem támadtak, de mit sem értek ellenem.
Hosszas küzdelem játszódott le megint, hisz ők is tapasztaltabbak lettek, viszont a halálukat,
most nem saját akaratomból okoztam.
A tapasztalat csak a harci tapasztalatra lett értetődő… a gondolkozásuk egyáltalán nem
változott. Egyszer mindketten belém haraptak, és úgy felvisítottam a fájdalomtól, hogy
szerintem egész La Push hallhatta fájdalmas vonyításom.
A két vámpír kis idő alatt kinyúlt, az én szervezetem pedig úgy éreztem, nemsokára
felmondja a szolgálatot.
Paul és Seth hihetetlen sebességgel, és aggodalommal futottak hozzám. Mondtak valamit
kétségbe esett arccal, viszont nem értettem mit… mintha egy vastag fal választott volna el
minket, tompítva a hangjukat, és közben én megállás nélkül nagy fájdalommal nyüszítettem,
majd lassacskán a látásom is elhomályosodott, az összes érzékszervemmel együtt, és ha
minden igaz, utoljára a saját szív dobbanásomat hallottam.
♪ღ♪
Mikor kinyitottam a szemem kissé megijedtem a hatalmas fényességtől, mi egy ablakból
szűrődött.
Felültem rögtön, és ijedten néztem körbe. Mellettem volt még egy ágy, mi kissé össze volt
gyűrődve, és rögtön felismertem az illatot.
Felpattantam, és kirohantam a konyhába a jól ismerhető útvonalon, a jól ismert illatot
követve.
Amint a Black ház konyhájának a bejáratához értem, kissé meghökkenve tapasztaltam hogy
mindenki egy helyen van… beleértve Mirandát is. A tekintetemmel gyorsan megkerestem
Billyt, és amint megláttam, hogy a nyaka be van tekerve kötszerrel, Mirandára vetettem dühös
tekintetemet, és morogva kifutottam a házból.
Próbáltam átváltozni, de nem ment, nem volt meg az az érzés, amit eddig oly könnyen
kifejlesztettem, így inkább két lábon futottam végig az erdőn, egészen addig a helyig, ahol az
egész történetem kezdődött Jacobékkal.
Amint odaértem iszonyúan elfáradtam.
Mi történt velem? Miért nem tudok átváltozni? Remélem nem lett vége a farkas létnek. Eddig
olyan különlegesnek éreztem magam, erre vége mindennek!
Lerogytam a földre, és úgy hullattam a könnyeimet. Nem éreztem semmit, csak a forróságot a
testemben… gyengének és könnyűnek éreztem magam, és a látásom sem olyan mint a régi a
szaglásommal és a hallásommal együtt… ezek szerint ez történik azzal, akit megharapnak?
Elveszíti a farkas létet?
- Szoffy! – hallottam meg a számomra legirritálóbb hangot a lehető legirritálóbb helyen
ahol lehetne…
- Mit keresel itt?! Tűnj el innen!! Ez az én területem hallod!! Nem hagyom hogy ezt
elvedd tőlem! – fordultam meg és olyan dühösen ahogy lehet leordítottam a fejét.
- Nyugodj már meg! Mi bajod? Elfogott a sárga irigység hogy nekem több barátom van
mint neked?
- Teszek rá hogy több barátod van!! Képzeld el, hogy az én barátaim voltak te csitri!!
Csak te voltál olyan pofátlan és elcsábítottad őket hogy rohadj meg!! – káromkodtam.
- Hé! Örülj neki hogy elvettem tőled őket!! Hisz legalább életben maradtak… nézd meg
arra az egyre sem tudsz vigyázni, nemhogy az egész bagázsra!
- Tessék?? Te most rám akarod fogni hogy majdnem meghalt??
- Ki másra? Talán az én hibám? Én a helyedben…
- Ebből elég!! Igen a te hibád te utolsó senkiházi! Neked dunsztod sincs hogy milyen
egy egész városra figyelni! Hogy figyelhetnék 1 emberre amikor több mint 3000re
kell?! – kiabáltam, és végre éreztem azt az igazi remegést, amire eddig vártam, és
engedtem az érzésnek.
Morogva közeledtem felé, ő pedig elkezdett hátrálni, és rémültségében végre befogta a száját,
és elhallgattatta az idegesítő hangját. Egyre gyorsabban lépdeltem hozzá, ő pedig megfordult,
és sikítva elkezdett menekülni.
Nekirugaszkodtam, jobb mellső mancsomat felemeltem, és a karmom épphogy elérte a hátát,
de Jake nekem ugrott, és vele kezdtünk el verekedni.
Erős morgások, és káromkodások hallatszottak, mind a gondolatok, és hangszálak felől, ás
nem bírtuk abbahagyni. Mindenképpen a földre akartam teríteni őt, hogy utána megölhessem
azt, ki mindennek a hibája… aki mindent felborított… Mirandát.
Nagy nehezen végre sikerült mozdulatlanná tennem, és utána rögtön futottam ahhoz a buta
libához, aki eddig megdermedve figyelte harcunkat, védtelenül.
Amint már csak egy ugrás volt tőle meghallottam azt, ami belül megölt.
 - Ne merészeld! Ennyire szívtelen lennél? Képes lennél elpusztítani a világomat? Azt
aki mindenkinél fontosabb nekem… azt az egyetlen lányt az életemben akit valaha
szerettem egy parányit is? – kérdezte kétségbe esetten, és nagy port verve megálltam a
szőke lány előtt.
- Tessék? – kérdeztem, és felé fordultam.
- Bocsáss meg. De így van! Kérlek ne öld meg aki valamit is jelent nekem! – könyörgött,
az én szívem pedig ebben a pillanatban zúzódott porrá.
- Hát jó. Nem ölöm meg a te világod. Viszont tudd, hogy most megöltél valamit. –
mondtam, és a szakadék felé kezdtem el futni. – Én mindig is szerettelek! – mondtam,
mikor már nem volt talaj a lábam alatt, s egyenesen a tenger vize volt előttem…
néhány nagyobb szikladarabbal az alján.
- NEE!! Ne csináld ezt!! Szoffy!! – hallottam még az utolsó gondolatait, amik kiabáltak,
viszont ekkor éreztem valamit, amit még talán sosem éreztem…
Égni kezdtem, és most már csóvaként zuhantam a víz felé. A csontjaim megváltoztak… a
lábam kisebb lett… a karom pedig hosszabbodott, és a testem összement.
- Mi történik? – kérdeztem végül emberi szavakként.
 33. Fejezet
A lángok égettek körülöttem, és már csak remélni tudtam, hogy a víz eloltja, majd nemsokára
a tűz már teljesen megemésztett és a fájdalom megszűnt, viszont éltem. A szívem dobogása
felgyorsult, mikor tollakat láttam a szárnyaimat végignézve, és amint már alig volt távolság a
tenger és köztem, hirtelen felemelkedtem, és elkezdtem csapkodni.
- Ezt nem hiszem el! – mondtam emberi nyelven, és megpróbáltam utánozni az oly
csodált lényeket, akik ezt megtehetik. - Repülök – kiáltottam, és a nap felé vettem az
irányt, és száguldottam a szél szárnyán.
Boldog voltam így szabadon. Mindent másképp láttam. Minden sokkal szebb volt mint amit
az emberi, vagy a vérfarkas szememmel láttam. A színek ki voltak emelve, és a lemenő nap,
oly csodás narancs színt vetett a végtelen tengerre, amiről csak álmodhat a közönséges ember,
hogy látja. A csillagok is kezdtek előbújni a fényfüggöny alól, és amint mentem egyre feljebb
és feljebb, egyre csodálatosabb élmény tárult elém, majd végül olyan magasra jutottam, ahol
mindkét égitestet láthattam egyszerre. A napot, és a holdat. Bár a hold egyenlőre még csak
alig bújt ki a föld mögül, mégis láttam csillogó, ezüstös fényét, amint a nap sugarait
visszaveri.
Egyre nehezebben bírtam venni a levegőt, és akkor jutott eszembe egy kérdés. Hogyhogy én
képes vagyok a világűrben levegőt venni?
Majd úrrá lett rajtam a fáradtság is egy kis idő után, és jobbnak láttam, ha elindulok a
szárazföld felé lepihenni… na meg azt is ki kéne találni hogy változok vissza, vagy tálán
örökké így maradok?
Elindultam vissza LaPush partjára, de még egy két kört repültem felette, és mikor már
meguntam az egészet, és úgy éreztem végleg elhasználtam az energiámat, leereszkedtem a
part vizébe, és most újból iszonyú fájdalom uralkodott el rajtam.
Amint a vízhez értem a lábaimban a csont éreztem, hogy megváltozik majd lentről felfelé,
minden porcikám, és ettől a folyamattól majdnem összeestem, de hamar vége lett a
fájdalomnak hála istennek.
Mi után kissé megborzongtam hogy mi volt ez, végre észrevettem magamon a változást.
- Visszaváltoztam! – ejtettem ki a számon nagy megkönnyebbüléssel a hangomban, és
hirtelen örömömben ugrálni lett volna kedvem, de inkább megszeppentem.
A testemet vörös tollruha borította be, amit amúgy sose vennék fel, max. álarcos bálon ha
lenne. Nem az, hogy nem tetszik, csak nagyon rikító szerintem, és inkább Miranda utcai
ruhájának nézném el, mintsem rajtam.
Hosszan elgondolkoztam azon, hogy mi történhetett most… vajon volt már ilyen eset, hogy
átváltozott egy farkas főnixé? Vagy én vagyok az első… és ha igen? Miért nincsenek benne a
farkas legendákba? Vagy Billy miért nem mesélt róla eddig soha? Vajon most mire
gondolhatnak Jacobék? Hogy meghaltam? Vagy Billy akkor felvilágosította őket?
Megannyi kérdés keringett egyszerre a fejemben és megálltam egynél.
- Menjek, vagy ne menjek?
Ez a kérdés azt takarta, hogy vajon Jacobék örülnének e nekem? Vagy szomorúak lennének
hogy nem haltam meg? És vajon Miranda hogy van? Aggódok érte, hogy túlságosan
megsebeztem. Nem volt szép tőlem… akármennyire is utálom embert ölni bűn… főleg egy
magamfajtának… vagyis… egy… nem is tudom már mi vagyok, de akkor farkas voltam, és
farkasként sebeztem meg. Talán most haragudnak rám e miatt?
Biztosan.
A szememmel a földet vizslattam lehajtott fejjel. Testemet átitatta a bűntudat, és megint
átkoztam magam hogy még minidig életben vagyok. Átkoztam magam, hogy nem járok már
rég a túlvilágon, és hogy nem használtam ki abban a tömérdeknyi időben a lehetőségemet.
 - Szoffy! – hallottam meg egy ismerős kétségbe esett hangot, és rögtön az irányába
fordítottam a fejem.
- Jake! Ne! Ne csináld! – hallottam Edward hangját.
- Nem hagyhatom hogy meghaljon! Nem ezt érdemli, hogy így legyen vége! – ordította
és a tenger felé futott észre se vége engem.
- Jake! Állj le! Nem tudnád így se visszahozni! Ő… ő már nem… - hangja el-el
akadozott – Fogd fel! Elment akármennyire is fáj. – kiabálta kétségbe esetten, és Jake
lerogyott a földre, vele együtt legnagyobb ellensége is.
Nem sokkal később megláttam mögöttük Esme körvonalát is, majd Sethét, Paulét és Alicét.
Mind letörtek voltak… főleg Alicen és Esmeen látszott az igazi női gyengeség… de persze ez
nem jelentette azt, hogy a többieken nem látszott a fájdalom. Főleg Jacob arcán. Úgy meredt a
földre, mint akinek épp egy olyan személy elvesztése miatt kell szenvednie, aki nagyon sokat
jelentett neki.
Tettem hátra egy lépést. El akartam futni, lassan már a korom fekete éjszakába és többet
vissza se jönni, de amint megmoccantam Seth és Paul reagáltak.
Mozdulatlanul álltam farkasszemet nézve kettőjükkel, mígnem felismertek végül.
Elkezdtek ketten közeledni felém, és Seth már szinte rohant.
- Szoffy? – kérdezte hitetlenkedve, felnézve rám, majd halálra szorongatott a
nyakamba ugorva.
- Ezt nem hiszem el!! Szoffy! Te életben vagy?? Hol jártál?? – ölelt át Paul is szorosan,
és már most fulladoztam az erős ölelésüktől.
- ÁÁÁ Összeroppantotok!! – próbáltam minden erőmből eltolni őket, és levegőt venni,
de csak e mondat után sikerült ezt elérnem.
- Jake! – kiáltották a fiúk, és ő felemelte a fejét, majd érdekesen kezdett vizslatni.
Hosszan figyelt, majd nagy nehezen feltápászkodott a földről, és lassan elkezdett felénk
lépdelni.
- Tényleg?? Szoffy?! Te vagy az? – kérdezte hitetlenkedve, majd lerogyott előttem és
elkezdett sírni.
- Jake! – térdeltem le én is elé – Jake igen én vagyok! Élek!! Kérlek, bocsáss meg!!
Csupán indulatból tettem! – hajtottam le a fejem bűntudatosan.
- Tessék?? – kapta fel a vizet – Még te kérsz bocsánatot?? Megöltelek… és te még
bocsánatot kérsz, hogy áldozat voltál? Hogy olyat vágtam hozzád amitől még én is
legszívesebben meghalhattam volna? Bocsánatot kérsz azért, hogy kitartottál a remény
mellett? Normális vagy? – zokogott.
Nem tudtam mit mondani erre… csak néztem, ahogy a szemeiből könnyek törnek elő, és
hangosan zokog előttem.
Minden egyes hangosabb, fájdalmas ordításánál megrepedt a már amúgy is darabokra tört
szívem.
- Jake!! Miranda… - hallottunk meg a távolból egy ismerős hangot és mindketten
összerezzentünk.
- Jake menj! – ordítottam le a fejét, mikor nem mozdult, majd rögtön felpattant és
eszeveszett sebességgel rohanni kezdett Sethttel és Paullal együtt.
Megint egyedül maradtam. Esme és Alice elmentek Carlisleval.
- EGYEDÜL – tört rám a gondolat, s most már én is majdnem elsírtam magam… de e
helyett inkább erőt vettem magamon, és elkezdtem sétálni utánuk… az isten tudja
minek, és amint odaértem nagy nevetést halottam.
Fájt újból minden egyes hang, és az, hogy teljesen elfelejtettek megint.
Irtóra későre járt. Fáradt voltam és gyenge. Lefeküdtem a földre vörös tollruhámba, és
összehúztam magam.
Viszont ez nem segített.. egyre jobban kezdtem fázni, majd mikor úgy éreztem mindjárt
megfagyok átjárt a melegség, és rögtön elaludtam eme csodás érzésre, majd másnap reggel
úgy keltem fel, mint ahogy elaludtam… főnixként.
- Üdv Szoffy! – köszöntött Billy mikor észrevette hogy kinyitottam a szemem.
- Szia!
- Nem vagy… fáradt… vagy szomjas… vagy valami ilyesmi? – kérdezte.
- Nem! Kipihentem magam. Te hogy vagy, és honnan tudod hogy én vagyok? –
kérdezősködtem amire keserű mosollyal válaszolt.
- Tudod… nem te vagy az első ilyen eset… évszázadok óta az első vagy… de nem a
legelső… - tudósított, én meg egyre kíváncsibb lettem.
 34. Fejezet
- Értem… - válaszoltam kis idő után, majd felálltam és megráztam magam, hogy
tollaim elrendeződjenek.
Szomorúan meredtem az erdőre, és visszaemlékeztem arra a bizonyos napra, mikor
megtámadtak hárman. Ha akkor… ha akkor hagyom magam meghalni, akkor nem lenne ez.
Keserűen lehajtottam a fejem, majd összeszűkült szemmel úgy döntöttem elhagyom ezt a
helyet, mikor meghallottam Miranda idegesítő kacarászását.
- Szoffy! – kiáltott fel Billy, amikor széttártam szárnyaimat.
- Mi van? – fordultam vissza.
- Nem vagy kíváncsi…
- Teszek a kíváncsiságra! – kiáltottam le a fejét, és alig bírtam magam visszafogni, hogy
ne tegyek kárt benne, így hát inkább hátráltam. – Nem érdekel, hogy mi volt régen!
Remélem az őseim nem éltek hosszú ideig! – morogtam, és nekirugaszkodtam, hogy
felemelkedjek, viszont most is megzavartak.
- Azt a kutyafáját! Ekkora madarat! – hallottam meg a kényes liba hangját.
- Háh! Hidd el van nálam sokkal nagyobb madár is! – szólaltam meg, és mindannyian
elképedtek, akik kijöttek Mirandával – Fúú!! Na azt ne mondjátok, hogy nem láttatok
még beszélő madarat! Na ezt se veszem be! – mordultam rájuk, és Billy jelentős
pillantást vetetett rám – Jut eszembe! Láttam tegnap a parton egy lányt. – mondtam, és
Jake megrezzent.
- Ezt el sem hiszem. – suttogta.
- Szégyellheted magad! – korholtam.
- Nem… nem tudod merre… - kezdte volna.
- Jaj nem igaz! Szállj már le arról a kis csitriről! Te is láttad hogy mit tett velem! –
morogta Miranda, amire gonoszan felkacagtam.
- Biztos csak egy hülye libapörköltet szeretett volna vacsorázni! – kacagtam – És még ti
csodálkoztok el hogy létezik beszélő madár, amikor épp egy „intelligens” tyúkkal
vagytok megáldva!? – mosolyogtam, és megráztam a fejem – na jó nekem erre nincs
türelmem! – szűkült össze a szemem, és már tényleg el akartam indulni, mikor Billy
megszólalt.
- Ez nem te vagy! Térj magadhoz! Te nem ez vagy! – könyörgött régi barátom, és
megint felhagytam a távozással.
- Elmentek… 3 hétig tettek magasról a lányra… aztán visszajöttek, és rátámadtak a
barátaira, majd valakinek meg kellett sérülnie ahhoz, hogy felfogják, hogy igenis neki
van igaza… aztán pedig megint magára hagyták, és életveszélybe került e miatt a kis
csitri miatt, aztán mégis meghalt. – hajtottam le a fejem, de nem néztem fel rájuk
egyszer sem. – Ha… ha tényleg normálisan törődtek volna vele… visszajött a halálból,
csak mert nem akart nekik fájdalmat okozni, és mégis leszarják magasról. – mondtam
el a tényeket, majd felnéztem rájuk – Otthagytátok! Megint hagytátok hogy egyedül
maradjon! És még azt szeretné kívánni, hogy legyek az, aki voltam? – förmedtem rá
Billyre, aki szomorúan, szinte könnyes szemekkel nézett vissza rám. – Ön… tényleg
nagyon sokat segített mindig… és a Cullen család is nagyon aranyos volt hozzám… na
meg a valódi 100%ban farkasok… de ha legközelebb ez történik… nem hiszem hogy
képes lennék uralkodni magamon. Nem fogom szimplán azért megölni magam, mert
egyet gondol valamelyik, hogy hogy lehetek ilyen szívtelen, hogy megölöm a
szerelmét. Nem fogok könyörülni és az lesz a vége, hogy tényleg bűnös leszek!
Tényleg azt akarod, hogy maradjak? – néztem mindvégig Billy szemébe, és ő
gondolkodás nélkül válaszolt.
 - Igen azt szeretném, mert te akármi is lettél a családhoz tartozol. Ha más nem is én
mindig foglalkozok veled, ugyanis vigyázni kell egy ilyen kincsre. Te nem csak azért
vagy különleges mert ritka példány vagy. Benned van valami más is, ami kitűnik
abból a fajból ami te vagy! Te törődsz! Nem pedig úgy mint a többi… - csodálkoztam
egy nagyot, és úgy döntöttem visszaváltozok, ami hamar ment.
Jacobék hatalmasat csodálkoztak, hogy én vagyok, de engem most nem igazán érdekelt
mindez. Örültem is, hogy tudattam velük, hogy milyen nagy fájdalom volt nekem, amit velem
műveltek.
- Tessék? Vannak többen is? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen vannak. Ha… ha van kedved szívesen mesélek róluk először a tábortűznél.
- Igen van… de… az nem gondolod hogy túl messze van?
- Legalább addig is maradsz.
- Vagy visszajövök. Úgysem szeretnék zavarni a kacarászásban, és jókedvben… főleg
nem akarom Miranda gyógyulását hátráltatni, még a végén belém hal! Aztán meg
moshatom a kezem a piszok tuti nem mosódik le rólam! Na meg szeretnék megint
elnézelődni itt-ott. Nagyon szép tájak vannak.
- Ahogy gondolod, de gyere vissza! – mosolygott rám Billy, majd el sem köszöntem.
♪ღ♪
Friss levegő… a szél, ahogy átszalad a hátamon. Csodálatos érzés… és ez a folyamatos nap
lementi hangulat. Bárcsak örökké ezt láthatnám. Mindent megadnék érte, hogy ezt a látványt
örökké nézhessem… ezt, amikor a hold, és a nap fénye is rám világít. Csodálatos!
A hold már-már teljesen La Push felett járt, így úgy döntöttem ideje lenne megint
visszanyerni a védtelen alakomat.
Mintha teleportáltam volna olyan hamar odaértem a tűz köré, és újra abban a szép tollruhában
pompáztam. A farkaskák megint elképedtek, de én inkább rájuk se figyeltem, csak bámultam,
ahogy a tűz egyfolytában játszik, és különböző alakokat ölt történeteket formálva magából.
- Örülök hogy visszajöttél! – hallottam meg egy ismerős, kedves hangot, ami
kirángatott a valóságba.
Szimplán csak ránéztem kék szemeimmel, bólintottam, és úgy döntöttem leülök egy közeli
Fatörzsre, ahol Billy ült, majd újra a lobogó lángokat kezdtem el tanulmányozni, és lassan
elkezdődött a történet… úgy látszik már csak rám vártak.
- Valamikor pár száz évvel ezelőtt volt az, amikor először megharaptak egy farkast. –
kezdődött a történet, és szinte láttam a tűzben az egész történetet – Sokak eltűntek…
de volt egy kettő, aki néhány napig még a földön tartózkodott. Tia, az 5. generációnk
törzsfőnökének a lánya volt az első, aki mellettünk maradt. Gyönyörű nő volt… sokak
az ő kegyeire vágytak, hisz nem csak a szépségében volt erős, hanem a kitartásában, és
kedvességében is. Tüneményes nőszemély volt, és utána is felhagyott azokkal a
gondolataival, hogy mi lett belőle, és eldobta azt a bizonyos másik énjét, amit a benne
lakozó tűz okozott. Ő maga is érezte hogy egyre ingerültebb, és türelmetlenebb. A
legjobb tulajdonságai elhalványulni kezdtek, de ő nem adta fel. Rengeteget küzdött
azért, hogy az maradjon, aki. – lassan elhalkult a mondat, és már nem volt más, csak
sima üresség, így felnéztem a tűzről, és észrevettem hogy mindenki engem bámul,
Billyvel együtt.
- Parancsolj! Megvan a magyarázat, hogy miért nem akarok itt maradni! – szólaltam
meg megtörve a csendet - De azt nem hiszem el, hogy tudott ellenállni a haragnak
élete végéig! – folytattam, és vártam hogy folytatódjon Tia története, mire Billy apró
mosollyal lehunyta a szemét… mintha visszaemlékezett volna.
- Igen! Valóban nem maradt itt. – kezdte újra – Elment… - ezt a szót olyan hatalmas
fájdalommal mondta ki, hogy szörnyű volt hallani… a rengeteg bánat és vágyódás
összeszorította a szívemet, és csak még jobban kíváncsi voltam, mi lett vele – Sokat
 olvasott az előző főnixekről. Mindent felkutatott azért, hogy mindent megtudjon arról,
ami ő valójában. Aztán valami olyat talált, amiről csak álmodozni mert… egy másik
világról olvasott valamit. – újra elhalkult a mondat fájdalmasan, és valami nagyon
nem stimmelt ezzel a hangszínnel.
- Miért meséled ilyen bánatosan? – előzött meg Seth a kérdéssel, és nehéz volt megállni,
hogy ne morduljak rá.
- Számoljatok csak utána hányadik generáció ez!
Mindenki lelkesen kezdett el számolni, de én már azonnal tudtam.
- A hetedik… - kotyogtam be – Ha Sam is beleszámít. De valójában Jacob lenne a
törzsfőnök… - Még mázli hogy nem az. - Gondoltam magamban, és elkuncogtam
magam - Az hiányozna még, ha még jobban bálványoznák a kis csitrit, aki most Jake
ölében ül, persze a főnök mellett… elég ő Béta feleségnek is.
- Úgy van! És Tiának elvileg született egy gyermeke… de az isten tudja hogy honnan
vagy kitől. Még ő maga se tudta. – válaszolta – olyan mint Jézus születése. – fejezte
be.
- És a gyerekkel mi lett? – kérdeztem kíváncsian.
- Tia nagyon féltette, és csak ritkán lehetett látni míg Tia el nem ment… Azt mesélik
hogy magával vitte, de én ezt nem hiszem. – sóhajtott Billy, majd rám nézett
szomorúan.
- És… mi van a másik világban – tértem más vizekre… nem akartam erről e
gyerekesdiről beszélni.
- Nem tudom… viszont minden főnix oda vándorolt egy idő után. Van aki rögtön, amint
meghaltak farkasként, oda ment.
- Hogy lehet oda eljutni?? – szinte falni akartam a rengeteg információt.
- Azt csak a főnixek tudják. – mosolyodott el Billy a kérdésemen, én pedig elpirultam. –
viszont azt érdekesnek tartom, hogy amint megharaptak még egyszer legalább voltál
farkas. Ilyen még nem volt. - vigyorgott, én pedig elmordultam.
- Inkább ne változtam volna át! Ezzel csak jobban egy gonosz dög vagyok, aki csak arra
képes hogy elveszítse más lények szerettének az életét – törtem ki, és felálltam,
azonnal, hogy elmenjek, viszont Jake megszólalt.
- Nem vagy az!
- De igenis az! Majdnem megölt! – vágott bele Miranda, amire megint teljesen
bepipultam.
Egy apró parázs… csak ennyi kellett ahhoz, hogy hirtelen átváltozzak, és a tűz is életre kelt
mellettem. Vörös tollruhám belepte újra testem, és szemeim világítottak a hold ezüst, és a tűz
vörös színében.
- Mit mondtál?? – kérdeztem s közelebb léptem.
- Engem úgyse vagy képes bántani! Akármit mondasz Jacob akkor is megment!
- Hidd el hogy képes vagyok Jaket is megölni!
- Szoffy… Figyelj! Te egy madár vagy. Jacob pedig egy farkas… szerinted melyik az
erősebb??
A tűz, mintha a gondolataimat mutatták volna. Lassan a tűznyalábok egyre közelebb
merészkedtek a lányhoz, és szinte már-már megégette a lábát, de ő egyre jobban Jacob ölébe
mászott.
- Van fogalmad arról, hogy mi vagyok én? – vetettem oda neki – Egy főnix! A tűz
úrnője! – mosolyogtam ördögien – Szerinted… a tűz nem lenne képes megölni egy
farkast? – mosolyogtam gonoszan.
- Szoffy! Kérlek! – könyörgött Jake.
- Mégis mire? – játszottam el a lángokkal, miközben a kérését vártam.
- Te nem vagy gonosz!
 - És ha igen? Mi van ha én vagyok Tia leszármazottja?
- Szoffy! Hagyd abba! – mordult rám Billy, és engedelmeskedtem.
Újra visszaváltoztam, és rettenetesen szégyelltem magam.
Mi van ha tényleg én vagyok az a lány? Mi van ha… ha azért tudtam visszaváltozni?
Csak egy valamit tudtam biztosan. Nekem itt nincs semmi keresnivalóm.
♪ღ♪
Lassan felkelt a nap, mindenki élt, kivéve én. Le voltam törve, és lassan öt órája meg se
szólaltam, csak gondolkoztam. Rengeteg kérdés járt a fejemben, és a válasz nem jött.
Megpróbáltam visszaemlékezni… hátha én vagyok az a gyermek? És ha ez így van akkor
miért születtem meg? Valami feladatom lenne? Vagy… vagy talán nincs semmi jelentősége
hogy itt vagyok?
- Szoffy! – szólított meg Jake, és felnéztem rá.
- Igen? – kérdeztem szomorúan.
- Beszélhetnénk… négyszemközt? – kérdezett, és lassan, bizonytalanul bólintottam.
Felálltam a fatönkről, és besétáltunk a dús erdőbe.
Egy darabig csak némán mentünk egymást mellett hallgatva a madarak énekét.
Békés volt minden. Az erdei állatok éltek, és semmi csoda, semmi természetfeletti dolog nem
vett körül minket, csak maga a természet, amik a megszokott kerékvágásban éltek.
- Ez olyan ismerős nem? – törte meg a némaságot Jake, mire elmosolyodtam.
- Mikor ideköltöztünk… ugyanilyennek láttam az erdőt. – mondtam, és megint beállt a
síri csend, de nem hagytam – már arra sem emlékszem mit kerestem. – mosolyogtam,
és szomorúan kuncogott egyet ő is.
- Hát… akármit kerestél sajnálom, hogy engem találtál meg. – mondta szomorúan.
- Én nem sajnálom. Ennek így kellett lennie… és… ha nem találtam volna rád… ki
tudja mit össze nem szenvednék most egyedül magányosan.
- Hiszen most is magányos vagy! Elfordultunk tőled.
- Mégis a barátaimnak gondollak titeket, akármit is mondok. Azért menekülök, mert
nem akarlak titeket bántani. – vallottam színt, és megálltunk itt, a semmi közepén.
Csak némán néztünk egymás szemébe, és nem csináltunk semmi mást.
Nem tudom mi járt a fejében…
Aztán meghallottam a gondolatait… tisztán érthetően, pedig nem voltunk farkasok.
- Hogy tehettem ezt? Most mit gondolhat rólunk? Istenem hogy mondjam el neki, hogy
nem szeretném elveszíteni, még ha ennyire taszítom is?
Könnybe lábadt a szemem. Nem kellett többet hallanom. Elkezdtem zokogni, majd
megöleltem. Nem akartam én sem elveszíteni akármennyire ingerült is vagyok mostanában.
Nem akartam senkit elveszíteni, de mégis ez történik.
- Mi lenne, ha egyszer nem a bevésed után loholná? Akkor nem taszítanál el magadtól –
bőgtem, mire csak jobban magához ölelt.
- Miranda terhes. – nyögte ki.
 35. Fejezet
Nem tudtam mire gondoljak éppen. Össze voltam zavarodva.
Amint kimondta, hogy gyerekük lesz, rögtön el kellett futom, mert éreztem magamban
legbelül, hogyha nem megyek mihamarabb távolabb tőle, felgyújtom az erdőt, az pedig nem
lenne éppenséggel hasznos a farkasoknak, és úgymond az ellenség kezére játszanék, mintsem
segítenék.
Futottam egészen az én kis nyugis helyemig, de nem akartam átváltozni. Minden dühömet
elnyomta, és ez az egész nagyon fájt… mintha belülről emésztett volna fel a tűz.
Vajon a többiek tudják már, hogy egy pici kisfarkas növekszik a liba hasában? Vagy Jake
inkább először nekem akarta elmondani?
Megint újabb és újabb kérdések özönlöttek egyszerre a fejembe, és már a fejem is fájt, hogy
mindent magamnak kell elrendeznem.
- Szoffy! Kérlek… kérlek értsd meg hogy… hogy…
- Hát nem figyeltél hogy mit mondtam? Vagy netán tán azt szeretnéd, hogy apa nélkül
nőjön fel? – ordítottam le a fejét, majd hatalmasat kacagtam – Cch… még hogy
felnőni… max a bébiszipter neveli, mert az a szuka tuti hogy nem fog foglalkozni
vele!
- Megváltozik! Egyre… egyre komolyabb.
- Na meg merészebb! Hallottad te egyáltalán mit mondott a tábortűznél?
- Nagyon sajnálja, ha felhúzott…
- Ja látszott rajta… miután megint nekitámadtam.
- De tényleg ő próbálna normális lenni veled csak… csak…
- Csak mi? Elkövettem valamit ellene? ÁÁ Bocsánat, hogy hozzászóltam akkoriban a
barátomhoz, vagy elnézést kérek, hogy akkor nem csókoltalak meg, inkább engedtem,
hogy mennyünk annak a libának segíteni! Oh komolyan tényleg nagyon megbántam
hogy akkor nem úgy alakult! Most igenis én lennék az a lány, aki boldoggá tesz, nem
pedig egy plázacica! – szinte már kiabáltam, és csuklottam az egyre előtörő sírástól.
Majd ahogy rám nézett… nem hittem volna, hogy szavakkal így meg tudom bántani…
szörnyű volt maga az arca, ahogy minden bűnbánattal nézett rám. Nem akartam ezt látni.
Vissza akartam szívni amit mondtam.
- Bocsánat! – suttogtam, és lenéztem inkább a földre. Nem tudtam ránézni.
- Igazad van! Inkább… inkább lett volna úgy. – mondta fájdalmas hangnemmel, és
felnéztem rá - De a múltat nem tudom megváltoztatni, és én tényleg szeretném ezt a
gyereket… én… mindig is vágytam egyre, és most… most pedig sikerült elvenned
tőle a kedvem, de nem érdekel. Nagyon sajnálom ha… ha ezzel is csak jobban
megbántalak, de én azt szeretném, hogy legalább tettesd, hogy örülsz neki… talán
kibékülhetnél Mirandával is és…
- Ugyan már Jake! Még szép hogy szeretni fogom a kislányodat, de nem hiszem hogy
valaha is látni fog… főleg ha Mirandától függ!
- Adj neki egy esélyt!
- Nem! – kiáltottam úgy, hogy visszhangzott – Ha annyira akarod hogy ne utáljam
akkor kezdeményezzen ő! – zokogtam, majd muszály volt újból menekülni, hisz az
indulataim kezdtek elnyomni.
Csak futottam. Még mindig nem akartam átváltozni semmi képen. Le szeretetem volna
nyugodni, és visszamenni a többiekhez… gondolkozni akartam egyedül, hogy most mi a fenét
csináljak. Csapdába vagyok esve.
Hirtelen valaminek nekicsapódtam, és fájdalmasan pattantam vissza.
- Emmett!? – kérdeztem, mikor megláttam az úgyszintén földön fekvő személyt.
 - Hát te? Mi a fene? Mi ez az illat? – kérdezősködött, miközben segített felállni.
- Észre se vettelek… túlságosan el voltam merülve a gondolataimban… és… nem
tudom milyen illatra gondolsz. – mosolyogtam rá.
- Teljesen más vagy! És nem is vagy olyan forró mint voltál. Mi lett veled?
- Á csak megváltoztam egy kicsit. De amúgy neked sincs már számomra olyan nagyon
szörnyű szagod… inkább érdekes – szagolásztam meg – talán fahéj. – vigyorogtam.
- Hát én a te illatodat nem tudom hova sorolni bocsáss meg. – kacagott – No de min
gondolkoztál? – mosolygott, és az én boldog vigyorgásom lefagyott az arcomról, de
ráerőltettem magamra legalább egy halvány mosolyt.
- Igazán semmi érdekesen… De te hova rohansz? – tereltem a szót.
- Hát egy ideje nem ettem kisfarkas. – borzolta össze a hajam – Nem jössz velem?
Nincs társaságom.
- Még szép! Szívesen! – vágtam rá rögtön – Ketten többre megyünk. – vigyorogtam
újból, és elindultunk versenyt futva.
Csak rohantunk az erdőn át, egyre messzebb és messzebb. Félúton csatlakozott hozzánk Seth
is, és együtt így hárman kezdtünk el vadászni néhány őzre, vaddisznóra.
Boldog voltam újból. Teljesen elfelejtettem minden gondomat. Úgy érzem a vámpírokhoz
sokkal közelebb állok, mint a farkasokhoz… talán annak kellett volna mennem.
Elkuncogtam magam, miközben ezen gondolkoztam, hogy milyen lettem volna a Cullen
család új tagjának lenni. Bizonyára teljesen mások lettek volna a napjaim, és gondolom sok
időbe tellett volna megszoknom az emberi illatot… ki tudja talán még most is vérszomjas
ragadozó lennék.
- Nah azt hiszem jóllaktam! – állt fel Emmett egy kisebb darab őztől, amit úgy
emlékszem háromszor ekkora volt.
- Szóval ezért vagy ilyen nagydarab! – incselkedtem, és Seth is elkuncogta magát…
egyértelműen őt nem zavarja ezt a vámpírság… főleg hogy ő is elkapott pár szarvast.
- Te meg ezért vagy ilyen kicsi… túl sokat futsz drágaság.
- Ó! Na ne fogd már arra hogy veszítettel, hogy én edzésben vagyok. Lúzernek születni
kell! – nyúztam tovább, és végre elértem amit akartam.
Nekem jött, és elkezdtünk harcolni, persze csak finoman. Nagyon jól elvoltunk, mintha a
tesóm lett volna. Kisebb korunkban folyton Jacksonnal verekedtünk… néha csak úgy viccből,
hogy levezessük az energiánkat, néha pedig egy utolsó csokiért, vagy valamiért, amiből csak
egy volt.
Eszünk ágában sem volt megosztozni, de hát ilyenek a gyerekek nem?
Most így visszaemlékezve mindenre elkezdett hiányozni az az élet… amikor normális
halandó voltam, és fogalmam sem volt arról, hogy valóban léteznek természetfeletti lények…
amikor csak álmodoztam arról, hogy léteznek vérfarkasok.
- Mi a baj? – kérdezte hirtelen leállva.
- Semmi érdekes. – válaszoltam, de Seth elárult. Szomorúan lehajtotta a fejét. –
Jacobéknak gyermeke születik, és én nem akarok a közelükben lenni. – böktem ki, és
bár nagyon ritkán láttam Emmettet szomorúan, most nem lepett meg ez az arca.
Hosszan elgondolkozott, majd kedvesen lenézett rám.
- Gyere! Menjünk haza! – karolt át, és elkezdtünk sétálni visszafelé.
Hamar meguntuk a sétát, és már Seth is ugrándozott ide oda, így hát elkezdtem futni. Nem
akartam hogy ilyen gyászban mennyünk.
- Aki az utolsó azt bedobjuk a meleg vagy a hideg vízbe! – kiáltottam hátra, és persze
mind a ketten utánam futottak rögtön.
Emmett hamar beért, és Seth is belehúzott… hárman futottunk egészen a Cullen házig, és
ugyanakkor sikerült beérni, így egyikünk sem úszott a mai napon szerencsére, mert úgy
éreztem vesztésre állok, pedig én találtam ki az egészet.
Seth amint észrevette, hogy mennénk be, morgott egyet köszönés képen, és visszafutott
LaPush erdejébe.
A kis barátommal nevetgélve dülöngéltünk be az ajtón.
- Megérkeztünk! – kiáltotta és mindenki felfigyelt a többes számra.
- Szoffy! – kiáltotta Alice, és a nyakamba ugrott. – Hűű! Milyen parfümöt használsz? –
nevetett.
- A neve Átválozás! – vicceltem el, majd megint mindenkit körbeölelgettem.
Nagyon jó volt ide visszajönni. Olyan otthonos itt minden. Ez az enyhe fahéj illat… mintha
mindig is ezt éreztem volna… csak farkas alakomban utáltam… most pedig hirtelenül
megtetszett.
- Mesélj! Mi mindent csináltál eddig az új alakodban? – kérdezte Carlisle, és persze
mindenki érdeklődve kapta hol rám, hol rá a fejét.
- Hát… repültem, és meghallgattam a történetemet, majd eljátszottam a tűzzel, és
észrevettem hogy ha akarok tudok gondolatokat olvasni! – válaszoltam vigyorogva.
- Hogy mit tudsz csinálni? – kérdezte rögtön Edward. Éreztem hogy ő lesz az első aki
letámad a kérdésével.
- Hogyhogy tudsz repülni? – kérdezte rögtön utána Alice, és a helyett hogy én
válaszoltam volna Carlisle elmondott mindent.
- Amikor megharapták… akkor a farkas génjei valamilyen kémiai reakciót váltottak ki,
és így főnix lett belőle. – mondta, és mindenkinek tátva maradt a szája.
- Akkor azért van ilyen jó illatod! – mondta mosolyogva Bella.
- Biztos! – vigyorogtam.
- Legalább egy farkassal kevesebb. – közölte kellemes hangján Jasper.
- Nem sokáig – vágott bele a nagy Maci. – Jacob Black csaja gyereket vár. – szabadított
meg attól a felelősségtől, hogy nekem kelljen elmondani.
- Oh! – mindenki rájött, hogy akkor ezek szerint ezért vagyok itt.
- Kedveském! Ránk mindig számíthatsz! – simogatta meg a vállam a jóságos Esme.
- Tudom és köszönöm, de… tényleg nincs semmi baj. Én… szeretnék addigra elmenni,
mire megszületik. – motyogtam, és megint síri csend lett. Úgy éreztem magam, mint
egy ravatalozóban és nem sokat tévedtem végül is. Majd Carlisle törte meg a csendet
hatalmas sóhajával.
- Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte arany szemeivel az én égszínkék
szemeimben kutatva.
Én már csak bólintottam, és kisétáltunk a hatalmas házból, majd elindultunk valamerre.
- Nem muszáj elmenned. – kezdett bele amint hallótávolságon kívül estünk. – szerintem
senki sem akarná.
- De én félek, hogy valakiben…
- Nem fogsz, hidd el senkiben kárt okozni. Képes vagy türtőztetni magad. – vágott bele
a szavamba – te egy nagyon aranyos lány vagy Szoffy, és képes vagy mindenkivel
megbékélni. Hidd el, egyikünk sem szeretne téged elveszíteni… főleg Jake nem,
akármit is tesz, vagy mond. Úgy hallottam ő volt az első barátod itt… és ennek oka
van kicsilány! – megálltunk – Biztosan képes lennél azt a gyermeket szeretni. Gondolj
csak bele mennyi mindenre taníthatnád… te lehetnél a példaképe, és szerintem ezt
Jake is így akarná. – mondta reményben epekedő arccal, majd megöleltem.
Hálás voltam neki, hogy mindezt elmondta, és igaza is volt. Talán tényleg képes lennék
kibékülni velük… talán többet tudok ha akarok valamit. Talán mégsem olyan szörnyű
személy ez a Miranda, csak beszélgetnem kéne vele egyszer. És talán tényleg megváltozik,
mire megszületik a baba.
És akkor eldöntöttem valamit…
- Köszönöm szépen Carlisle! – hálálkodtam – Ha nem bánod most megyek! El kell
intéznem valamit. Kérlek add át a többieknek az üdvözletem! – kezdtem el futni – És
még egyszer nagyon köszönöm!
 36. Fejezet
Visszafelé azon gondolkoztam, vajon Jake miként fog újra rám nézni. Talán haragszik rám,
hogy elfutottam? Vagy inkább látni sem akar?
Annyira belemerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy itt a vége az erdőnek
és majdnem neki mentem Emilyék házának.
Eléggé megdöbbentem amikor már csak a falat láttam magam előtt, miután láttam valamit a
porfelhőtől, amit én magam vertem.
- Szia! – köszöntött Seth hatalmas vigyorral a képén.
- Szia öcsi! – köszöntem én is és beállt a síri csend.
Csak néztünk egymásra mosolyogva. Semelyikünk sem tudtam mit mondjon a másiknak.
Felőle persze áradt az öröm hogy itt vagyok, én pedig aggódtam. Nem akartam hogy együtt
érezzen.
- Szóval… - szólalt meg – Beszélgettetek Emmettel?
- Igen! Vele is… meg sokat segített Carlisle.
Ő csak bólintott. Tudta jól, hogy az ilyen személyes dolgokhoz már neki semmi köze, mert
már nem tartozom a falkához.
Valóban sosem tartoztam. Mindig is kívülálló voltam. Nem voltam teljes falkatag… inkább
abból az időből vagyok való, amikor még kevés farkas volt.
Majd megéreztem egy ismerős illatot.
Miranda lépett ki az ajtón. A mosolyom lefagyott az arcomról, mikor megláttam hogy valóban
mintha gömbölyödne a hasa.
- Szia! – köszönt, az én állam pedig majdnem leesett.
- Hogyhogy köszönt? Ilyen tiszteletben még sosem részesültem.
- Beszélhetnénk? – kérdezte miután észrevette hogy sehogy sem vagyok képes
visszaköszönni neki, ugyanis olyan érzésem volt mintha tetőtől talpig kőből lennék a
csodálkozástól.
Végül olyan fél perc elteltével képes voltam halványan valamilyen beleegyező jelzést adni,
majd lelépett a puszta földbe a Prada cipőjében… aminek nem is volt valami nagy sarka.
- Oh miért nem mentél „akkor” is ebben? – sírtam vissza a múltat magamban.
Sethre néztem, aki jól tudta, hogy mire kérem. Ő csak halványan bólintott, és el is tűnt az erdő
sűrűjében.
- Szeretnék veled kibékülni! – kezdett bele, pedig még egy lépést sem tettünk a biztos
környezetbe, ahol senki nem hal minket.
Én elindultam. Hallottam hogy lassan jön utánam, és próbáltam olyan igazi lassú tempóban
haladni, hogy azért ő is tudja tartani a tempót a topánkájában, és át tuja mászni a 20centis
gyökereket amik kiálltak a földből.
Olyan fél óra múlva sikeresen leállítanom azt a gondolatot, hogy halálos sebet ejtsek rajta, és
képes voltam azt hiszem kibékülni vele, viszont nem szívesen tettem volna, ha tényleg ki akar
békülni, még ha Carlise azt is szerette volna, és el is döntöttem… Egyáltalán nem akartam
vele kibékülni. A földig sértett, és tönkretette az életemet. Hol az a boldog lány aki akkor
voltam?? Aki mindig örömmel ugrott Jake nyakába amikor meglátta őt?
- Figyelj! Én tényleg ki akarok veled békülni! – hallottam meg a hátam mögött vékony,
akaratos hangját.
- Miért? Nem értem egyáltalán, hogy mit akarsz most tőlem! Semmi okod nincs ahhoz,
hogy most békét köss velem tudtommal! Minden a tiéd! A régi barátaim, azok a
csodálatos napok velük. Most hirtelen miért akarsz békülni?
- Mert azok a csodás napok egyre pocsékabbak! – bökte ki, majd nagy levegőt vett –
Jacob egyre többször fordul magába, és nem akarom, hogy szomorú legyen.
 - Neked az nem mindegy hogy szomorú e vagy sem? Amúgy is egy érzéketlen tyúk
vagy! Teljesen felesleges a kedve, mert így is, úgy is megcsinálja azt amit szeretnél!
- Nem vagyok érzéketlen!
- Egyáltalán miért utálsz?? Mi értelme van annak, hogy eltaszítottál a csapatból?
- Féltem! – egy könnycsepp kibuggyant a szemeiből – Féltem, hogy miattad nem fogok
eléggé beilleszkedni!.... Féltem hogy… hogy utálni fognak egy ilyen kedves lány
mellett.
Lassan elkezdett zokogni, és letérdelt az avarba. Én csak keményen néztem rá. Semmi
értelme nem volt mindezért kitaszítania. Igazán megkedveltethette volna magát velem, még
ha nehéz menet is lett volna. Semmi értelme nem volt az eddigi cirkusznak.
Megéreztem egy ismerős illatot… nem volt sok idő rájönnöm, hogy ez a Cullen családhoz
hasonló, de mégis más.
Hallottam, ahogy négyen rohamosan közelednek felénk, és tudtam, hogy ezek idegen
vámpírok.
Mereven figyeltem a hang irányába, és egy fél perc múlva, már láttam is őket, ahogy futnak
felénk…
- A Francba! – morogtam.
Seth jobb oldalról elkapott egyet, majd én is bekapcsolódtam a csatába. Újból hatalmas
fájdalom járta át a testemet. Éreztem, ahogy a csontom megváltozik, és az izmai egyre jobban
húzódnak.
Ordítottam fájdalmamban, és tudtam, hogy most mivé változom. Főnixként nem értem volna
semmit az erdőben.
Pár másodperc múlva már fehér farkas alakban tündököltem, és elkaptam azt a pasast, aki
Miranda felé iramodott.
- Friss vér mi? Hát tessék Harapj engem! – morogtam és a fogaimmal
összeroppantottam a fejét a pasasnak. – Jéé! Fahéj íze van!
Seth is épp megölte az egyiket, és hatalmasat nevetett…. Végül is nem csodálom… én is
nevettem volna a helyébe, ha ezt meghallom tőle.
Az egyikük visszavonulót fújt, de a másik, aki életben maradt tovább akart harcolni….
- Hát úgy neked! Ha meg akarsz halni, hát legyen – ugatta Seth, majd megfogta a lábát
és letépte. Aztán pediga feje következett…
- Na, ez nem volt nagy szám ugye? – kérdeztem amint végignéztem a fickó halálát.
- Tőled tanultam! – mosolygott farkas módjára, és elégedett hangot hallattam. Jól esett
ez a dicséret.
Hamar vissza akartam változni, viszont ez a visszaváltozás sokkal jobban fájt, és tovább is
tartott. Seth gondolatban bíztatott, hogy tartsak ki, és Miranda elszaladt valami ruháért nekem.
- Na azért ez már tényleg túl sok tőle. – gondoltam, és még Seth is hallotta a
gondolataimat, ami annyit jelentett, hogy akármennyi idő is telt el a visszaváltozásom
kezdetétől, szinte alig mentem vele valamire.
Mindenem sajgott. Legjobban a fejem fájt. Szörnyű volt ezt az egészet átélni megint.
Mindenem ropogott… újra és újra eltört és összeforrt a csont.
Nyüszögtem, vonyítottam… minden bajom volt, és bár Seth is érezte mindezt kitartott
mellettem. Azt hiszem ő az a farkas, akit majdnem annyira szeretek mint Jaket. Nagyon
aranyos és helyes köjök… bárcsak… bárcsak inkább ő lett volna akkor a sziklánál.
Annyi bárcsak van… annyi mindent megváltoztatnék a múltban… olyan sok dolog van, amit
bár ne tettem volna…
Nagy nehezen sikerült végül átváltoznom, és már Miranda is visszaért a ruhával.
- Hozhattál volna egy törölközőt is! – mosolyogtam – Eléggé beleizzadtam ebbe a nagy
munkába!
- Bocsi! Nem gondoltam…
 - Semmi baj mindegy! Öhm… visszamehetnénk, hogy lezuhanyozzak? És… köszönöm
szépen a ruhát, de nem lett volna szabad egyedül elmenned! A negyediket nem tudtuk
elkapni. – szidtam le gyengén… végül is csak segíteni akart.
Ő bólintott és lassan újból elindultunk… csak visszafele.
Most egymás mellett mentünk, de nem voltam képes ránézni egyszer sem. Megint mélyen el
voltam merülve a gondolataimba.
Erősen filóztam, hogy most mi a fenét kezdjek ezzel a lánnyal.
Nagyon szemét volt velem… nem kéne vele kibékülni. Mindent elrontott amitől csak boldog
voltam. Főnix lett belőlem, és sokkal forrófejűbb vagyok.
Viszont… akkor miért mentettem meg? És… mi van… ha igazat mondott? Talán Jacob
miattam szomorú? Mi van ha csak aggódik Miranda miatt, mert terhes? Akkor semmi értelme
nem lenne kibékülnünk. Semmi esélyt, se okot nem látok az egészre.
De mi van, ha azért mentettem meg, mert én magam is féltettem?
Á nem! Az nem lehet! Azért menttem meg, mert tudtam, hogy Jake csak mégjobban
haragudna rám… viszont… talán ha kibékülnénk… akkor… akkor lehetséges, hogy újból
olyan barátok lennénk Jacobbal? Vagy minden olyan lenne mint régen? És ha Mirandát
kitúrnám úgy mint ő… nem önszántamból csak… csak mert csak úgy érezném jól magam?
Én erre nem lennék képes, és mi van ha nem látnak a többiek szívesen? Mi van ha ők is
haragudnak rám, és nem lennének képesek elfogadni, mert a Cullen családot tartottam igazi
barátaimnak? Biztos vagyok benne hogy Sam többé sosem nézne úgy rám, mint akkor,
amikor a farkas létre tanított.
Elmosolyodtam, miközben arra az időre gondoltam…
- „Vigyázz fa!” – zengett a fejemben ez a mondat.
Hihetetlen, hogy mostmár minden fának a helyét, szinte kívülről fújom, és simán tudnék akár
főnixként is szárnyalni közöttük.
Alig tudom elhinni hogy ezalatt a szinte két hónap alatt ennyi minden megváltozott… valyon
anyáék rám ismernének? Vagy aggódnak értem? Tudják hogy még élek? Talán meg kéne őket
látogatnom…. ők hogy néznének rám most? Ugyanúgy a lányukként tekintenének rám,
amikor meglátnak? Vagy felismernének? Vajon kiadták már a szobámat valakinek? Vagy
meghagyták úgy ahogy volt? Anya biztos sokat jár odabent, és pakolgat… végignézi minden
rajzomat… minden könyvemet, CDmet… biztos nem felejtettek el, és bizonyára hiányzok
nekik…
Talán Jacobnak is… ki tudja… lehetséges, hogy tényleg miattam szomorú, és azt is aláírnám,
hogy én is szinte mindent megtennék azért, hogy újból olyan barátok legyünk, akár
Mirandával is, mint régen.
Megint észre sem vettem, hogy már Emilyék háza előtt járunk.
Jake örömben úszó, aggodalmas hangja rántott a jelenbe.
- Miranda! – kiáltotta, és rögtön felkaptam a fejem.
Egy mosolyt erőltettem az arcomra, még ha egy újabb repedés is alakult a szívemen, ahogy
láttam, hogy a szemem előtt felemeli, és megpörgeti a levegőben… mint engem egykor…
Hatalmas levegőt vettem, és elindultam a bejárat felé. A fiúk kérdően néztek először rám,
majd elengedtek.
- Szoffy! – örült meg nekem Emyli ahogy beléptem az ajtón.
Ahogy hallottam a színtiszta örömöt benne, hogy én újra itt állok, majdnem elsírtam magam a
meghatódottságtól, hogy van, aki nekem is örül.
- Jajj úgy örülök neked! Hát te? – jött oda hozzám és erősen magához szorított.
- Én csak… le szeretnék zuhanyozni ha megengeded… - hajtottam le a fejem
szégyellősen.
- Hát persze! Tudod hogy itt otthon vagy! A törölközőt tudod hol találod! – kacsintott
rám, majd hatalmas mosollyal bólintottam, és elindultam a fürdő felé.
Talán ennyire még nem esett jól semmi, amit most Emily tett.
Melegség töltette el a szívemet, hogy valaki ennyire örült nekem is. És megértem, hogy Jake
úgy rohant a bevésődéséhez… Emily biztos felhívta, hogy egyedül futott oda vissza az
erdőbe.
Hallottam lentről, hogy bejöttek a házba, majd Miranda arról mesélt Jacobnak hogy mi
történt… olyan hatalmas csodálattal, és odaadással tudta elmondta az egész sztoryt, pedig
nem volt valami nagy szám…
- De egy hülye szemét vagy Jacob! – hallottam meg Seth hangját is.
- Francba – suttogtam, és gyorsan kiugrottam a zuhany alól, hiperszupergyorsan
megtöröltem magam és felöltöztem.
Lóhalálában futottam le az emeletről, és a két fiú mindent egymáshoz végtak, látszott hogy
mindjárt verekedés lesz ebből az egészből.
- ELÉG! – ordítottam, és végre észrevettek, ahogy vizes hajjal állok a lépcső mellett –
Mi a fene ütött belétek? – ordítottam dühösen.
- Láttam, ahogy egyre jobban elszomorodsz, mikor nem hozzád, hanem a csajához
futott aggódva.
- Még szép! Ő a bevésődése nem én!
- De nem ő szenvedett hanem te!
- És Jake erről honnan a fenéből tudott volna?
- Nem sejtette, hogyha egy női ruhát vitt el, akkor te vagy bajban?
- Itt sem volt! – veszekedtem vele tovább, pedig erre nincs bizonyíték.
- Honnan veszed?
- Onnan, hogy nem hiszem, hogy egyedül elengedte volna a VÁRANDÓS kedvesét! –
érveltem, és láttam szegényke arcán a pofáraesést.
Nem tudott már ehhez mit hozzáfűzni szerencsére, és rendesen elszégyellte magát.
- Öcsi előbb gondolkozz… szerintem ez egyértelmű volt…
- Oké, de itt volt, amikor lementünk.
- Bizonyára elment valamerre. Így volt Jake? – fordultam hozzá, és ő tátott szájjal
bólintott, majd újból Sethre néztem, és elégedetten felhúztam mosolyogva az orrom.
- Jólvan akkor legyen neked igazad! - morgott, és kisgyerek módjára leült a helyére az
asztalhoz.
Én már csak mosolyogni tudtam, olyan aranyos volt ez a gyerek, hogy így kiállt mellettem…
a fene se gondolta volna, hogy tényleg vannak ilyen emberek, akik még kiállnak mellettem.
- Szoffy! – szólalt meg Emily egy olyan 3 perc elteltével, mikor beállt a csend – Nincs
kedved itt maradni vacsira? – kérdezte mosolyogva.
- Hát… nem is tudom… - húztam el a számat… nem akartam zavarni.
Szemem sarkából láttam, ahogy Jake szája lefelé kunkorodott, és Miranda elkezdte símogatni
a karját.
- De… én már nem tartozom a falkához – néztem rá szomorúan.
- Mindenki, akiben bármikor is farkas vér csörgedezett az ereiben a falkához tartozik! –
mondta Sam bíztatóan.
- De én akkor sem tartozok a falkához. És nem akarok… nem akarok… - nem tudtam
kimondani azt a szót, hogy „zavarni”… úgyis az lett volna, hogy nem zavarok, és tök
kellemetlenül éreztem volna magam az egész idő alatt, így inkább az ajkamba
haraptam.
- Mit nem akarsz? – nézett rám Miranda – nem akarsz… nem akarsz kibékülni? Nem
muszály… csak egy vacsora az egész! Szívesen látunk! – erősködött…
- Nem arról van szó hogy nem akarok kibékülni, hanem nem hiszem, hogy mindenki
úgy van vele, hogy szívesen lát… ráadásul biztosan kényelmetlen lenne mindenkinek,
ha itt kajáznék, megint együtt mindenkivel.
 - NORMÁLIS VAGY? – kérdezték kórusban, én pedig, rutinműveletként védtem
magam, és hátraléptem… azt hittem keresztben lenyelnek.
- Ugye nem mondtad komolyan hogy nem lát mindenki szívesen? – támadt le Embry.
- Kényelmetlen lenne mindenkinek, hogy újból együt vacsorázunk??? – Meredt rám
Paul.
- Eszednél vagy? – mosolygott Seth.
- Mindenki nagyon nagyon szívesen lát! – fejezte be Emily.
- Ez természetes! – szólalt meg halkan Jake, reménykedve, hogy maradok.
Hosszan a szemébe néztem, majd nagyot sóhajtottam.
- De még nincs is Vacsoraidő!
- Addig tüzet rakunk! – vetette fel az ötletett Seth, és egyértelmű volt hogy mindenki
beleegyezett… már csak az én szavamra vártak…
- Hát… akkor… Emily van itthon minden egy olyan sütihez, mint amit legutóbb
csináltunk? – néztem rá kérdően, és mindenki ujjongásba kezdett… amit persze még
én sem fogtam fel… nemhogy még el is hidjem, hogy nem álmodok…
 37. Fejezet
Lassan a második nap az, amikor együtt vagyok velük… újból… mintha csak a régi csapatba
tértem volna vissza.
Sokszor elmerengek persze, néhány megválaszolatlan kérdésen, és van, amikor egyértelmű
választ tudok rá találni, de az is mégis csak talány, mintsem tény.
Mirandával… hát… mondhatjuk azt is hogy kibékültünk, de azt is hogy úgy csinál, mintha a
saját szolgálólányom lenne… mindig mindent megtesz amit szeretnék, és ez az a kérdés, ami
a legjobban foglalkoztat.
Valyon miért csinálják ezt?
Eldobtak maguktól… mintha csak egy kinőtt fél pár cipő lettem volna. Nem foglalkoztak
velem, és most, hogy barátokra találtam hirtelen minden újból ugyan olyan, mint régen.
Mintha csak álom lett volna az, hogy nem foglalkoztak velem… legalábbis én úgy veszem
észre, hogy ők így gondolják, és én is szívesen elhinném, ha nem érezném még mindig
megsebzettnek magam.
Mióta csak itt vagyok, folyamatosan csak merengek… mintha csak bábú lennék, ami elemmel
működik, és távirányítóval irányítanának.
Mégis mi ez az egész?
- Szoffy! - szólított meg Emily, és kezével intett, hogy menjek be hozzá a házba,
ugyanis megint a tűz körül ültünk.
Én felpattantam és besiettem a jól megszokott házikóba, a második otthonomba.
- Miben segíthetek? – kérdeztem kedvesen tekintve Emilyre, aki csak elmosolyodott, és
tovább folytatta a tészta gyúrást.
- Megtennéd hogy kevergeted a pudingot? – kérdezte, én pedig azonnal az edény mellé
szaladtam, és kezembe fogtam a fakanalat.
Egy emlék újból belém hasított, mint tegnap, meg tegnap előtt, mikor süteményt készítettünk.
Az az emlék, amikor Jacobbal játszottunk a kajával. Dobáltuk egymást, és felettébb boldogok
voltunk. Nevettünk, hülyéskedtünk… olyanok voltunk mit egy tökéletes pár, de már rájöttem,
hogy messziről sem voltunk azok… szimplán két jó barát.
- Megváltoztál teljesen… bár megértem. – kezdett el velem beszélgetni Emily. Ezek
szerint ezért hívott be. – komolyabb vagy… tegnap nem engedted, hogy bárki is
segítsen… még mindig egyedül érzed magad.
A kanál megállt a kezemben. El sem tudtam hinni hogy ezt hallom…Pedig én minden erőmet
beleadom, hogy ugyanazt a szerepet játszam… gyerekes vagyok, és mindig mosolygok…
legalábbis úgy tudom.
- Akármennyire is próbálkozol… mindenki tudja, hogy szerepet játszol – folytatta – Na
de persze ezt mindenki értékeli, de tudják, hogy azokat a sebeket, amik oda bennt
vannak, nehezek… sőt! Szinte lehetetlenek eltüntetni.
- Tudod Emily… engem nem is a sebek érdekelnek… azokat el tudnám felejteni
csak… csak van egy pár kérdés amit nem értek. – lógattam az orrom, de persze
egyszer sem fordultam felé.
- Arra gondolsz hogy miért békülnek ki veled?
Csak még jobban elszomorodtam, mikor meghallottam, hogy Emily tudja azt a kérdést, amit
én már egy jó ideje próbálok megfejteni. Semmi szükség nem volt arra, hogy most
együttérzést produkáljanak. Emily nagyot sóhajtott.
- Tudod… Billy… beszélt velünk… mikor még te aludtál… amikor leestél a szikláról.
Felcsillant a szemem. Billy! Hát persze! Ő tömhette tele a fejüket mindennel!
- Szoffy… ugye megteszed, hogy nem fogsz őrjöngeni?
 - Mégis miért? – fordultam végre felé kíváncsian, és láttam a szemében, hogy nagyon
le van törve. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mit is mondott nekik.
- Elmondott mindent… - egy halvány, apró mosoly jelent meg az arcán – tudod milyen
jól tud mesélni… Szóval… elmesélte, hogy milyen is neked… azt, amit érzett, mikor
az énekedet hallotta… tudta, hogy mire készülsz, már az első hangtól kezdve…
elmondta, hogy az a farkas… akivel barátkoztál… ő tudta jól hogy kicsoda, és ezen el
is gondolkoztam… egészen odáig, míg elmesélte Tia történetét… még ha a többiek
nem is, nekem van egy sejtésem hogy az a farkas Tia leszármazottja… hiszen ő
vezetett el a Cullen családhoz nem igaz? Ő volt a legjobb barátod… Én azt az elvet
követem, amit Billy, hogy mindenki egy bizonyos céllal születik meg, és szerintem az
a farkas, miattad született meg… - egy kicsit elhallgatott, majd szomorúan folytatta -
Aztán felevenítette az emlékeiket a fiúknak… hogy amikor Cullenékkel kezdtél
barátkozni, akkor mennyire kiálltál értük… elmondta, hogy nem hiába törődtél velük,
ha már más kitúrt a helyedről. Aztán pedig… miután mindezt elmondta… - a hangja
el-el akadozott… láttam rajta, hogy nem igazán akaródzik kinyögni, mit is mondott.
- Emily! – ez úgy hangzott a számból, mint egy halk segélykiáltás, mikor láttam, hogy
nem csak a hangja, hanem ő is egyre jobban és jobban összecsuklik.
Odafutottam hozzá, megtámasztottam őt a saját testemmel és átöleltem, el ne essen… aztán
pedig elinvitáltam egy székre…
Vajon mit mondhatott nekik, hogy ennyire meghatja az egész?
Lassan nekem is könnyek kezdtek gyűlni a szemembe. Akármit is mondott, biztos valami
nagyon szörnyű dolog volt.
- Arra kért… - folytatta miután sikerült újból hangot adni magából – arra kért, hogy
vigyázzunk rád, és törődjünk veled miután… miután… - egyre jobban és jobban sírt.
Rettentően aggódtam mi lehetett az, amit ennyire el akar mondani… majd egy
gondolatfoszlány… szimplán csak egy fantázia kép megjelent a szemem előtt.
Tágra nyílt szemekkel próbáltam felfogni mindazt, amit Emily gondolataiban láttam. Nem
akartam hinni ennek… ez csak egy fantáziakép volt! Ilyenek nekem is szoktak lenni… de…
de miért gondolt volna ilyenekre?? Emily mindig is egy boldog lány volt… nem… nem
gondolhat ilyen szörnyűségre ok nélkül!
A testem magától kezdett el mozogni. Egyik másodpercről a másikra már az erdőben
rohantam Billy háza felé, és közben aggódóan, csak annyit hajtogattam újra és újra, hogy ez
nem történhetett meg! Ez csak a képzelet szüleménye volt!
Fél percen belül, már kopogtattam is a leges legjobb barátom ajtaján, aki úgymond,
megmentett a teljes magánytól, és attól, hogy lassan megemésszen az egyedüllét.
- Billy! Kérlek nyisd ki! – ordítottam, miközben amennyire lehetett ütögettem az ajtót.
– Billy! Kérlek nyiss ajtót, mert képes vagyok betörni!
Miután már elegem lett abból, hogy nem nyílt ajtó, megpróbálkoztam a kilincsel, hátha nyitva
van, és csodák csodájára kinyílt.
Lassan, lélegzet visszafolytba besompolyogtam a kis, barátságos házba, amely mindig is az
otthont biztosította. Ahol sosem éreztem egyedül magam… most mégis úgy éreztem, hogy
nincs senki rajtam kívül a világon.
- Billy! Itthon vagy? – kiáltottam reménykedve, hogy választ kapok, de nem jött más,
csak a bús csend. – Billy!- szólítottam még egyszer, de csak a visszhangom verődött
vissza, a hideg falakról.
Mikor a konyhához értem, hogy benézzek, ott ül e, a jól megszokott helyén , nem láttam mást,
csak rendet, tisztaságot, és egy elmosatlan edényt az aszalon, majd a székén, miről messziről
lerítt, hogy nincs felrázva rajta a párna, és régen ültek rajra, egy kisebb boríték ült.
Most nem kötött le, az a levélke… engem az érdekelt, hol van Billy, és miért nem válaszol.
A szívverésem egyre gyorsabb lett, és a hasam is egyre többször görcsbe rándult.
Nem bírtam tovább ilyen óvatosan járkálni, roham tempóban kezdtem keresni a barátomat…
minden szobába benéztem, minden szekrénybe, ágy alá, mindenhova, ahova csak beférhetett.
Nem mehetett el egyedül. Nem képes rá. Csak Jake szokta elvinni általában.
A szemem megcsillant, és rohamosan tárcsáztam Jake számát a falra függesztett telefonról….
Majd kifizetem a hívást…
- Hallo? – szólt bele Jake, és érdekes volt a hanglejtése.
- Ugye veled van??? – ordítottam a telefonba, már zokogva.
Féltem, hogy igaz, amit Emily gondolt… rettegtem attól a tudattól, hogy az tényleg
megvalósult.
- Öhm… Szoffy… - szinte suttogta, és hallható volt a hangján a letörtség.
- Veled van igaz?? – követeltem azt a választ, hogy „igen velem van, a boltba vittem,
jól van… Átadjam?” De e helyett nem jött mást, csak a telefon zaja… az a sípoló
hang, amikor megszakad a vonal.
Egyértelmű…
Egyértelmű volt így már minden. Láttam magam előtt Jacob arcát, ahogy letette a telefont…
ahogy most összegörnyed, vagy átváltozik…
Láttam mindent a szemem előtt… minden egyes jelenetet, ami most lejátszódhat. Vajon ő
most mit érezhet? Mit gondolhat, ha egyáltalán képes a fájdalomtól gondolkodni?
Hamar megjött a kérésemre a válasz.
Hosszú vonyítás szelte át az erdőt… fájdalmas, összetört vonyítás. Jacob hangja töltött be
mindent… majd lassan mindenki kapcsolódott a farkasok énekéhez, és én is kibújtam
önmagamból… bár nem változtam át, de könnyes szemekkel kirohantam Billy háza elé, és
keservesen, emberi alakban vonyítottam én is velük, míg le nem szállt a nap, és a hold ezüst
fénye világított be mindent... mintha a hold is siratta volna őt.
A könnyeimet már-már teljesen beitta a bőröm, ahogy ott ültem, teljesen egyedül a ház előtt,
és nem jött ki senki az ajtón, aki vigasztalt volna… még csak a kis házban sem kapcsolódott
fel egy halvány fény, mint mindig.
Nehezen összeszedtem magam… eszembejutott az a kis levél Billy székén. Ha jól láttam
felbontatlan volt.
Bebotorkáltam a konyhába, és kezembe vettem azt.
Az én nevem állt rajta. Ezek szerint nekem íródott.
Mohón feltéptem a borítékot, és kihúztam belőle a papírt.
Csak egy rövid szöveg állt rajta, számomra mégis olyan értékes volt, mintha csak az állt volna
rajta, hogy utazzak utána, és egy repülő jegy melléklet.

„Kedves Szoffy!

Tudom, hogy most milyen fájdalmas súly nyomja a szívedet….

Te vagy, aki utoljára tudja meg, hogy mi van velem. A többieknek elmeséltem
mindent… neked azért nem, mert szerettem volna ha úgy látsz utoljára, ahogy legutóbb
találkoztunk… amikor ültünk a tábortűznél, és mosolyogtam rád. Vésd azt a képet jól az
eszedbe, és kérlek, hogy úgy őrizz meg az emlékeidben.
Sajnálom, hogy nem tölhettünk több időt együtt, viszont úgy tartja egy quiliute
mondás… „Ha felnézel a holdra, a szíved tárod ki, és újra láthatod azt, aki már
odafent jár”
Tudd, hogy én a legjobb barátomnak tartottalak, és vigyázok rád, mindig, mint eddig is
tettem.
Szeretném újra azt a lányt látni, mint akit először láttam, ezért is kértem Jacobékat,
hogy térjenek észhez… – elmosolyodtam, miközben a könnyekkel küszködtem – Hát
 élj át boldogan minden pillanatot, láss pozitívan, és gondolj rám, mikor úgy érzed,
elszakadt a cérna… gondolj arra, hogy én melletted vagyok, mindörökké!”

Ez a pár sor újból a sírásba taszított, viszont hallgattam rá.

Tudom, hogy mellettem van, és nem szeretne így látni!
 38. Fejezet
Szinte már ebben a házban éltem, mióta láttam azt a halott arcot Emily gondolataiban,
viszont azóta sem sikerült teljesen elfogadni ezt a fájdalmas tényt, hogy meghalt a legjobb
barátom.
Néha napján meglátogatott Carlisle, és elmesélt mindent, miért, és hogy történt mindez…
Azt mondta a teste nem tudta feldolgozni ezt a hatalmas vérveszteséget, amit azok a vérszívók
okoztak.
Elmondta, hogy amikor gyógyította Billyt, a barátom már tudta, hogy nem fogja sokáig
bírni… kérdezősködött, hogy mennyi ideje is lehet hátra…
Carlisle azt mondta neki, hogy még bőven van egy hete ha pihen, és nem erőlteti meg magát,
de ez nem így lett. Az utolsó perceiben is velem foglalkozott, és én rá sem gondoltam, hogy ő
hogy lehet.
Csak azzal foglalkoztam, mi lesz a jövőben, és mi volt a múltban. Nem törődtem semmivel,
csak az én életemmel.
Épp újra kezembe vettem azt a levelet amit nekem szánt, mikor kopogtatást hallottam.
Megéreztem Alice illatát.. pedig Carlislere számítottam.
- Iszonyatosan nagy baj van! – ugrott nekem mikor kinyitottam az ajtót.
- Gyere csak nyugodtan beljebb… - mondtam, mikor már messze a konyhában járt.
Én is utána iramodtam, és megláttam, hogy ő is ugyanúgy tiszteletben tartotta azt a helyet,
ahol Billy ült mindig, viszont így már nem volt egy darab hely sem, mert a kistáskáját is
lerakta a másik székre.
Rám nézett… a szemében kételyt láttam, és idegességet.
- ÁÁ Ez így nem fog menni! – pattant fel a székről, és megállt velem szemben – Mint
mondtam hatalmas baj van!
- Mégis mi lenne a…
- Mióta meghalt Billy folyamatosan felbukkannak itt-ott idegen vámpírok… szerintem
bosszút akarnak a társaik miatt. – vágott bele a szavamba, és az én szám szabály
szerűen leesett.
- Miért nem szóltatok? – támadtam le őt.
- Sam úgy látta helyesnek, ha most nem harcolsz…
- Mióta érdekel titeket Sam szava?
- Carlisle is így gondolta. És szövetséget kötöttünk egy időre.
- De akkor is kellett volna szólnotok! Nekem van okom őket kergetni, nektek nincs
szóval ez nagyon szemétség volt!
- Tévedsz! Neked van a legkevésbé okod őket gyilkolászni! – a tekintete
megkeményedett… arany szemei hűvösen az enyéimbe fúródtak – A Farkasok dolga
védelmezni a lakosságot, és nekünk is, mivel szövetséget kötöttünk.
- De én is közétek tartozom!
A hátam mögött megéreztem Rosalie szagát, majd elsuhant mellettem és képes volt leülni
Billy helyére.
- Tévedsz! Te nem tartozol sem a farkasokhoz, sem hozzánk!
A szavai keservesen érték el a szívemet, és akármennyire is fájt, igaza volt. Tényleg nekem
van a legkevesebb okom a harcra, és ezek szerint nem is tartozom senkihez…
- Ro… - fordult felé Alice dühösen, de belevágott.
- Ne most Alice! Riadó van! Valami nagyon profi vámpír van a környéken… egyedül
jött! Nem tudunk vele mit kezdeni… Edward szerint a megtévesztés a képessége, de
még ő maga sem biztos benne. Most mindenkire szükség van aki segítségnek számít
szóval most különösen te is hozzánk tartozol! – morogta Rose, majd eltűnt mellőlünk.
Még ott volt a bizonyíték, hogy ült Billy párnáján. Ha nem is a szavai miatt, hát ezért most
nagyon dühös voltam rá, de türtőztettem magam.
Alicre néztem, aki épp megszólalni kívánt, de én hamarabb szólaltam meg.
- Induljunk mielőtt nagyobb baj lesz! – mondtam, és kirohantam az ajtón, majd amint
az erdőbe értem, hallottam, hogy a kis lény is utánam szedi a lábait.
Hallottam néhány hangot… főleg farkas vonyítást, de mellette Cullenék ordítása is jól
hallható volt.
Lassan megláttam a baj forrását. A farkasok Cullenék ellen szegültek. Színtisztán láttam,
hogy marcangolják egymást, ők meg próbáltak védekezni.
Hát persze… ők nem érzik Cullenék különleges illatát másnak, mint a többi vámpíré.
A gondolataim cikáztak… most mit tehetnék? Ha farkas leszek, akkor én is úgy látom őket,
bár az illatuk nekem ugyanaz marad.
Megpróbáltam belelátni Sam gondolataiba, és megtudni mi a taktikájuk.
- Ez nem igaz! Túl sok van belőlük! – hallatszott, tőle… hát ez nem tűnt valami
logikusnak… ezek szerint ők nem tudják, hogy egyedül van a vámpír.
Megint ez a más vámpír illat… - csattant a fejembe, és ekkor már tudtam mit kel tennem.
Ezek szerint a közelben van… csak úgy tudja megtéveszteni őket, ha a itt van.
Becsuktam a szemem és koncentráltam… mindenki gondolata dühös volt, és kételyek
övezték… féltek, és aggódtak az emberek iránt. Majd láttam valamit. Az egyik barátomat
szétroppanni…
Kinyitottam a szemem az ijedtség miatt… nem történt még ilyen, és nem is látok rá esélyt…
ahhoz még kéne pár fogás… szóval ez betervezett forma, és meg fog történni, ha nem teszek
mihamarabb.
Újból koncentrálni akartam… vajon honnan nézheti mindezt?
Fentről láttam ezt a képet… szóval az egyik fa ágán tartózkodik. És akkor már tudtam is hol
van. Felé kaptam a fejem. Ő háttal guggolt nekem, miközben a csatát nézte.
Nagyon begurultam, hogy ezt műveli, és automatikusan rá támadtam.
Most már a földön fetrengett, és próbált kiszabadulni ölelésemből, viszont még mindig nem
ért véget a csata.
- Hagyd abba és elengedlek! – morogtam, mikor belém harapott… azt hitte bármit is
tehet ellenem,és én is így gondoltam, de meg sem éreztem a harapását, majd valahogy
kiszabadult… az isten tudja hogyan… nem is vettem észre… a francba… talán engem
is meg tud téveszteni?
Beleszaglásztam a levegőbe, majd futottam utána.
Nem hagyom hogy élve meglógjon… azt amit látok képes megváltoztatni, de a szaglásom
ugyan az.
- Basszus ez nagyon gyors - gondoltam, miután egyre kevésbé éreztem a szagát – így
nem érem utol – gondoltam újból, majd felpattantam egy fára, majd fel a levegőbe, és
szárnyalni kezdtem utána.
Mindent sokkal élesebbnek láttam, így őt is hamar kiszúrtam, és rétünknél kaptam el végül.
Karmaimat belé mélyesztettem, és mininél gyorsabban próbáltam vele madárként végezni,
viszont piszok tapasztalt vámpír volt… de még ezek ellenére is meglepődött mikor észrevette
hogy madár vagyok.
Próbált velem küzdeni, a szárnyamat rángatta, de az arcát még mindig nem láttam.
Hevesen küzdött ellenem… arra hajtott, hogy megöljön… bizonyára arra jutott, hogy a
barátaival én végeztem, ugyanis messziről bűzlött, hogy ugyan olyan illata van, mint azoknak
a mocskoknak, akik megölték Billyt.
Öt perc kellett, hogy rájöjjek, szárnyakkal képtelen vagyok vele végezni, így hát muszáj
voltam visszaváltozni emberré.
Épp egy fának löktem, így időt nyerve annak, hogy minden csontom a helyére kerüljön, és be
tudjam zárni a fa és én közém.
Pontosan akkor öleltem át, hogy szétroppantsam, mikor ő megfordult, és végre láttam a képét.
Hatalmasat néztem. Fekete szemei mélykékek voltak. Vámpír volt, de kék szemekkel.
A lélegzetem elakadt, és ő is meglepődött valami miatt.
Hatalmas, kerek szemekkel néztünk egymásra… valami nagyon nem stimmelt most bennem.
Fogalmam sincs mi ez az érzés, amit érzek, viszont az biztos, hogy ilyet még való életemben
nem éreztem.
- Nem ölöm meg őket… még van idő, hogy mindenki jól legyen, ha elengedsz. –
szólalt meg bársonyos, mély hangján, és az arcizmai a keményből lágyakká váltak.
- Még meg tudod akadályozni azt amit akartál? – kérdeztem, de nem engedtem el, és
éreztem, hogy ez nem illúzió… az illata olyan közelről érződött, amilyen közel most
voltam hozzá, és kemény, hideg teste is a valódi volt.
- Igen! Csak engedj szabadon! – mondta.
- Majd akkor ha mindenkit biztonságban tudok – válaszoltam keményen… nem
lágyulhatok el egy gyilkossal szemben.
- Rendben, de utána mindenképpen elengedsz! – mondta mosolyogva… mintha csak
flörtölt volna…
- Undorító vagy! – morogtam, bár fogalmam sincs, hogy ezzel egyet is értettem e.
Még elnyomott egy halvány mosolyt, majd erősen koncentrálni kezdett, ahogy én is… látni
akartam, hogy valóban visszavon e mindent…
És megtette… Láttam, Jake gondolatait is, ahogy meghökkenve tapasztalja a kicsi Alicet a
szájában.
Kinyitottam a szemem, hogy újból őt lássam, és kérlelően tekintett vissza rám, míg én
hűvösen még mindig a karjaimban szorítottam egyre jobban és jobban…
Nem akartam, hogy megszokjön… Tudni akartam ki ő, és mit akartak mindig is… és volt
valami más is amit válaszként akartam tőle… de én magam sem tudtam, mi volt az a hatalmas
kérdőjel, ami csak úgy lógott a semmiben… amitől kirázott az ideg.
Végül nagyot sóhajtottam… megígértem… ő megtette amit én akartam.
Amint lazábbra vettem a szorítást, ő rögtön kiszabadult, és az ellenkező irányba futott.
Még utána néztem, hogy nem akar e megint becsapni, és ő is így tett.
Megállt az erdő szélén, és mélykék, hálás szemeivel visszatekintett rám… majd megrázta a
fejét, mintha csak ki akart volna törölni az emlékezetéből, vagy mintha csak még mondani
akart volna valamit, és én is úgy néztem rá… de elment… elfutott vissza be az erdőbe,
bizonyára ahonnan jött. Legalábbis nagyon remélem.
 40. Fejezet
Az elkövetkezendő hetén többen látogattak… néha beugrott Alice, és felvidított… még
vásárolni is elráncigált, na meg persze biztosított, hogy nem tartozok egyikük közé egészen…
inkább olyan fele fele arányba, ami igaz is volt.
Rengetegszer jött el Jacob is… és tudtam, hogy nem szánalomból… neki is hiányzott az apja,
és nem csak ő… a szemében láttam, amikor rám néz, hogy ő is azt szeretné mint Billy, hogy
boldog legyek.
Jól esett hogy törődnek velem… és már teljesen hozzá is szoktam, hogy nincs egy magányos
órám…
Sőt! Valójában sosem vagyok magányos most már.
Amikor a házban végre egyedül vagyok… mindig elgondolkozok azon a srácon… talán ezért
is van, hogy folyamatosan délibábot látok Jake szobájából, kinézve az ablakon.
Látom, ahogy ott ül egy faágon, és figyel… azzal a mélykék szemével… és akármennyire is
gondolom azt hogy valóban ott van… tudom hogy nincs, de nem is akartam róla tudni.
Amikor szemezek a délibábommal mindig rajta gondolkozok. Vajon mi ez a furcsa
megmagyarázhatatlan érzés? Nem gyűlölöm… de szeretni sem szerethetem, mert a fajtája ezt
művelte velem… egy zombi lett belőlem, aki csak akkor kel életre, mikor mellette vannak.
Vagy… vagy talán ez volt a lényege az egésznek? Hogy Billy beszéljen velük, hogy én igenis
érdekes vagyok, és ne legyek többé olyan szomorú?
Ezért történt az, hogy meghalt?
Mindig alaposan megfontoltam ezt a gondolatot… főleg azért, hogy felidézzem Billy meleg
mosolyát… de azért is, hogy feldolgozzam az egészet… hisz ahogy ő mondta valamikor…
„Minden okkal történik.”
Kopogtattak… a délibáb eltűnt, mikor újra visszanéztem.
- Megyek! – kiáltottam, és rohantam kinyitni az ajtót.
- Szia! – köszönt Jake hatalmas mosollyal… azzal a régi mosollyal, amit még az
apjától örökölt.
- Szia! – köszöntem vissza, és felidéztem még azokat az időket… mennyi mindent
máshogyan csináltam volna akkor… ezt az emléket mégsem szerettem volna kitörölni.
Mosolyogtam, miközben beinvitáltam Jaket. Leültünk a nappali kanapéjára, mint ahogy
mostanában minden nap tesszük. Gondolkozunk egy darabig, majd megszólalok, hogy nem e
nézünk valami filmet.
A popcornt persze azonnal bevágjuk, és valameikünk mindig elfut a közértbe… aki persze
nem más mint Jacob.
Mióta volt az a csata… talán egyszer járhattam kint. Az is azért volt, mert mikor az ablakban
olvastam kiejtettem a kezemből a könyvet, így muszáj volt elhagynom a házat.
- Nem nézünk valami filmet? – kérdeztem, és már álltam is fel.
- Most csináljunk valami mást. Valami vidámat. – mondta, és bár már számítottam rá,
hogy majd valamikor megunja a filmezést, mégis meghökkentem.
- Mégis mit szeretnél?
Mélyen elgondolkoztunk megint…
Elmerengtem, mit csináltunk akkor, mikor még nem volt a közelben Szörnyella.
A parton sétálgattunk… sütöttünk, nevetgéltünk, minden egyes buta témát felhoztunk, csak
azért, hogy mosolyogjunk.
Nem tévéztünk sosem… csak amikor Emily néha bekapcsolta a főzőcsatornát… akkor persze
csorgattuk a nyálunkat, és nem tudtunk elszakadni a látványtól, de annyi volt nekünk a
tévézés… a többi nevetés, hülyülés, mosolygás, és ölelgetés volt… na meg néhány buli.
 - Mit szólnál hozzá ha… ha ma… ma rendeznénk egy tábortüzes bulit? – nézett rám
kérdően.
- Nem is tudom… Nekem egyelőre nincs kedvem a tábortűzhöz. – lombozódtam le.
Még nem készültem fel olyan összejövetelre, ahol nincs ott Billy, és ezt Jake is leolvasta az
arcomról.
- Mit is mondtál? Mit írt? „Mindig melletted leszek”? – nézett fel rám kérlelően.
Megmutattam neki a levelemet, már aznap, amikor először járt azóta itthon.
Valójában én nem is hivatalosan itt laktam… csak… számomra ez volt a
legeslegmegnyugtatóbb hely mostanában. Viszont nem is akartam élősködő lenni. Nagyot
sóhajtottam.
- Nem! Még nem! Rendezzetek de én nem megyek el. Akármennyire is mellettem van,
nem látom azt a mosolyát. – mondtam, és tovább nem firtattuk a témát.
Először is azért, mert Sam vonyítása jelzésként hatott Jacobra. Mostanában egyre többet hívja.
Ezt elég furcsának tartom, de biztosított arról, hogy nem olyan nagyon speciális vámpírok
támadnak mostanában rájuk.
Elengedtem útjára…
Mi mást tehettem volna? Mondjam, hogy maradjon, amikor csatába kell menni?
Kicsit így igaz, hogy egyedül érzem magam, meg üldözési mániám van, de nem baj… ennyi
kell.
Újból leültem olvasgatni, és az a délibáb megint ott volt.
Már nagyon elegem volt, hogy folyton azokat a kék szemeket látom, és egy tucat kérdés
megint eltereli a figyelmemet…
Vajon mi lesz, ha odamegyek, és elesegetem az ottani helyet… talán eltűnik?
A gondolatra úgy döntöttem megpróbálkozok vele… jobb, mintsem egész idő alatt ezzel
szenvedjek.
Kiléptem újból a házból…. Nagyon érdekes volt újra a lábam alatt érezni a talajt.
Odaszaladtam ahhoz a fához, de a délibábom még mindig nézett…
Kezdtem megrémülni.
Beleszagoltam a levegőbe, és kiderült, hogy ez nem is délibáb… tök hülyének éreztem
magam.
- Miért nem segítesz inkább a barátaidnak?
- Engem keresnek. – jött a válasz.
- Akkor miért nem mész vissza hozzájuk?
- Mert van egy kérdésem hozzád. – mondta ki egyértelműen, és ridegen, majd leugrott
a fáról, és közelebb jött hozzám.
Nem féltem. Miért is féltem volna, nem tud megsebezni, és manipulálni sem, most, hogy ilyen
közel van… már egy levegőt szívunk szinte.
Hidegen szemeztünk egymással. A pulzusom valami megmagyarázhatatlan ok miatt
emelkedett.
- Ki vagy te és mit tettél velem? – kérdezte ridegen, és a szemem sarkából láttam, hogy
megemeli egy kicsit a kezét, majd inkább visszarakja.
- Ezt ugyanúgy kérdezhetném én is. Megöltétek a barátomat. – válaszoltam… úgy
beszélgettünk mint két zombi.
- Ti is!
- Mert megtámadtak!
- Két iszákos… mit vársz a vámpíroktól?
- Ja… tőletek lettem ilyen. – inkább elnéztem… mintha szégyelltem volna a főnix
létemet.
- Ezt hogy érted? – fogta a kezébe az arcomat, és gyengéden, újból abba a helyzetbe
helyezte amiben volt…, így képtelen voltam újból a szemébe nézni.
 - Megharaptak. És ezért lettem főnix. Előtte farkas voltam. – tudósítottam.
- Érdekes… sok mindent megéltem már, de hogy főnixet lássak azt még soha.
- Én még nem éltem meg sok mindent, de a Cullen család igen, és ők is igazán
meglepődtek attól hogy kék szemed van. – vágtam vissza.
Az államat még mindig nem engedte el… nem tudom miért, de valahogy nekem sem volt
gusztusom elhúzni.
Ő zavarosan nézett a szemeimbe. Láttam benne, hogy valami nagyon motoszkál benne, de
nem tudja, hogy fogalmazza meg. Én pedig nem akartam olvasni benne.
- Ilyet még nem éreztem. – szólalt meg egy kis idő óta – miért nem tekerem el a
nyakadat? És te miért bízol bennem?
- Ha én azt tudnám…
- Miért térek mindig vissza hozzád? Valami miatt… mindig visszajövök hogy
figyeljelek.
- Én pedig azt hittem délibáb vagy… na szép! - durciztam, és kihúztam a kezéből az
állam.
Na ezt most miért csináltam? Ilyen közvetlen, csak barátokkal szoktam lenni… ő pedig
messze áll ettől a fogalomtól.
Miért gondolom azt, hogy ilyen közel áll hozzám?
- Chh… Nem én voltam az, aki megbolondított! – játszotta ő is a durcit.
- Én bolondítottalak meg? Te voltál az, aki idejött! Miért nem maradtál ott ahova
tartozol?!
- Mi van? Megöltél három családtagomat, és még neked áll feljebb?
- Még szép! Ide jöttél, összeugrasztottad a barátaimat, megölted a legeslegjobb
barátomat, és megbolondultam! Van fogalmad róla milyen fárasztó a gondolatod?
- Te legalább lefoglalod magad a barátaiddal!
- Miért nem teszed te is azt?
- Meg kell bosszulnunk őket!
- Úgy hogy a halálba rohantok?
- Jól van na! A többiek nem nevezhetők zseniknek…
- Mert te zseni vagy ugye? – vágtam azt az igazi „ Hülyének nézel?” fejet – Akkor
magyarázd meg mi ez az egész!
- Pont azért jöttem, hogy te megmagyarázd! Te tetted ezt!
- Én?? Hogy tehettem volna? Te kértél hogy ne öljelek meg!
- Mert úgy gondoltam egér utat nyerhetek, és csak hirtelen fellángolás volt, de
gondolhattam volna minden… fellángolás… igazi főnix tűz mi?? Na persze… Inkább
erdőtűz… Az biztos hogy jó nagy feltörést okoztál!
- Na köszi, akkor legyen az én hibám! – morogtam, majd elhallgattunk.
Ezek után jöttem rá, miről is veszekedtem… szerelmes lettem egy vámpírba?
Hirtelen hatalmasat nevettem, és ő is csatlakozott hozzám.
- Uhh ez nagyon égő! – jelentette ki.
- Hát az! – hagytam jóvá.
- Még hogy erdő tűz meg fellángolás… hülyeség! Ez tuti nem lehet az!
- Ja! Egy exfarkas meg egy vámpír… persze… meg még Bevésődök egy vámpírba… -
nevettem tovább és ő is nevetett.
Lassan elhalkult mindkettőnktől a nevetés. Az arcáról azt olvastam le, hogy tudja mit jelent
az, hogy „Bevésődés”.
Amint kimondtam világossá vált az egész.
- Bevésődtem volna egy vámpírba?! De ez képtelenség! Én már nem vagyok farkas…de
„Akiben valaha farkas vér folyt, az örökké a falka tagja marad”, „Te olyan… félig
 vámpír, félig farkas vagy! Még a végén miattad is veszekedni fogunk!”- hangzottak a
szavak a fejemben, amit egyszer Sam, egyszer Pedig Alice mondott még nemrég…
Szóval… még mindig farkas egy részem…De ez akkor is lehetetlen!
 41. Fejezet
- Szoffy! – hallottam meg mögülem egy döbbent hangot, ami Jacobtól jött.
Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak… Jake leharapja a fejét a vámpírnak… rosszabb
esetben az enyémet is.
Ide-oda cikáztam… egyszer Jacobra, egyszer pedig a vámpírra nézve… egyikük sem
mozdult… se Jake nem kezdeményezett harcot, se az elméletileg bevésődésem sem menekült.
- Megmondanád mi folyik itt? – huzigálta ki belőlem harapófogóval a tényleges tényt.
- Hát… bevallom őszintén én magam sem tudom hogy mi a fene történik. –
válaszoltam, és Jacob egyre jobban kezdett felbőszülni – de annyit mondhatok hogy
ártalmatlan! – hadartam, és még én is meglepődtem…nemhogy Jake, meg ő.
- Miért lenne ártalmatlan? – fogta vissza magát barátom…
- Hát ez jó kérdés. – mondtam a fejemet vakarva, és ránézve ööö… - hogy is hívnak? –
kérdeztem, ugyanis ez már tényleg idegesített, hogy nem tudok más szót rá mondani,
csak az „ő” meg ami a legjobban feldúlt „BEVÉSŐDÉS”
- Dave – válaszolta kedvesen.
- Szóval akkor Dave szerintem egyáltalán nem veszélyes senkire.
- Nem te voltál az, aki manipulált minket?
A számba haraptam Jacob szúrós megjegyzése miatt.
- Nem! Nem ő volt… az egyik társa volt… azért is jött ide… bocsánatot kérni. –
hazudtam.
Dave csak nézett rám, úgy mint Jake.
- Bocsánatot kérni ezért?? – kapta fel a vizet Jake… vajon mi lett volna, ha azt
mondom, hogy ő volt? – Majdnem megöltük Szoffy Barátait! Van fogalmad róla,
hogyha nem tudja, hogy manipulálnak, akkor milyen hisztit csap?
- Még nem ismerem annyira a kishölgyet… annyit tudok róla, hogy biztosan kiirtotta
volna a kutyáról az összes szőrt!
Elvigyorodtam. Nagyon tetszett ez a mondat... egészen szimpatikusnak tűnik, ahhoz képest,
amit tett, és persze ahhoz képest is, hogy vámpír.
Hirtelen a semmiből előtört Carlisle a fák közül, és nekirontott Davenek.
A falnak szegezte őt, és elkezdtek verekedni, majd valahogy kiszabadult Carlisle karmai
közül és elmenekült.
- Jacob ez az a srác, aki manipulált! – kiáltott Alice aki utána eredt, és már Jacobot sem
láttam sehol.
Én is utánuk akartam futni, de földbe gyökerezett a lábam…
Jacob, ha nem is Dave fejét… az enyémet most már biztos leharapja… vagy legalábbis jó kis
fejmosást fogok kapni, hogy miért nem mondtam el az igazat, és mi ez az egész…
De könyörgöm!! Hogy mondjam el neki, ha én magam sem vagyok vele tisztában.
Amikor leugrott mellém valami a fáról akkorát ugrottam, hogy majdnem elestem, de a srác
hideg keze visszahúzott, hogy ne a talajon kössek ki.
- Jesszus! Ugye nem fogod őket bántani? – kiabáltam, majd befogtam a számat a másik
kezemmel… ezt meghallhatták.
- Nyugi! Csak fogócskázunk egy kicsit… - mosolygott.
- De nem lesz baja senkinek!! – kötöttem ki, mire megrázta a fejét.
- Miért védtél meg? Ugye tudod, hogy nagy bajba fogsz e miatt kerülni?!
- Van a farkasoknál, egy olyan érzés, hogy bevésődés… na annak a kínját már sikerült
átélnem… szóval a szenvedés részét már sikerült letudnom…
- De… te főnix vagy!
- Igen épp ezért nem tudom mi ez az egész!
 - Nagyon okos Szoffy… – lépett kis Seth komolyan a fák mögül emberi alakban karba
tett kézzel.
Dave szemein láttam, hogy megváltoznak, de Seth nem mozdult…
Inkább olyan „hülyének nézel?” képet vágott.
- Seth… ugye…
- Nem bántom… Nyugi! – vigyorodott el – Nem bántanám azt, aki Billy helyébe
léphet!
- Hogy ki helyébe? – kérdezte Dave, és itt valami elszakadt bennem…
- Akit megöltetek. – mordultam rá, mire elszomorodott… ez már elég is volt, hogy
inkább visszafogjam magam.
- Nem tudtam, hogy megöltek valakit… - vágott bűnbánó kisgyermekképet, és a
tekintetét rólam a földre szegezte.
A Gondolataiból azt olvastam ki hogy valóban nem tudta… sőt… a többiek sem tudták. De…
akkor ezek szerint… Billy halála egy igazi félreértés volt.
Hirtelen megértettem miért történt mindez.
Hogy megtaláljam azt, aki mellé köthetem az életemet… aki biztosan mindig mellettem lesz.
- Hagyd abba! – szólaltam meg, és mind a ketten érdeklődve néztek rám… én pedig
felnéztem Dave kék szemeibe – hagyd abba a manipulálást! – kérleltem, és ő elég
érdekesen nézett rám. – nem azt akarom, hogy idejöjjenek és kergessenek… én… én
szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba! – mondtad a foldet vizslatva, majd Dave
nagyot sóhajtott, és már mellettem sem volt.
Az aggódás érzése tört rám. Mi lesz, ha nem reagálnak jól a barátaim Dave fogadtatására…
Jacob teljességgel lehetetlen, hogy meg fog neki bocsáltani… Carlisle, pedig meg sem érti
majd, mi is az az érzelem, amit érzek e vámpír iránt.
Hirtelen egy kis pontot vettem észre szemem sarkából… majd többet, és azok a pontok egyre
nagyobbak lettek… Dave rohant a barátaim elöl, majd mikor végre mellém ért, én előre
léptem a barátaimmal szembe, és kikiáltottam magam.
- BEVÉSŐDTEM! – kiabáltam, és az egész bagázs megállt.
- Ebben biztos vagy? – suttogta a fülembe Dave.
- Semmi más magyarázat nincs rá, hogy te… öhm…
- …én is szerelmes vagyok beléd? Egy exfarkasba? – mondta ki hangosan, és láttam a
szemem sarkából, ahogy a vállamra teszi hátulról a fejét, és mosolyog.
- Nos… igen…
- Hogy mi??? – kérdezték egyszerre.
- De hát nem is ismered! Megölte Billyt! – akadt ki Jacob
- Nem ő volt!! És te ismerted Mirandát, amikor bevésődtetek?
- Az más volt! – ordított – ő egy élő lélegző EMBER!! És ez megölte Billyt!
- Mondom hogy nem ő volt!! Dave azt sem tudta, hogy a társai megöltek valakit!
- Ja persze… De könyörgöm Szoffy! Te már nem is vagy farkas, és az isten
szerelmére! Ő VÁMPÍR!
- De farkas vagyok egy részben! Én… én… még farkas vagyok… ezért is tudtam
átváltozni… bár nehezen, mert a vámpír méreg, ami a szervezetembe jutott
akadájozza… de mégis képes vagyok átváltozni…
- De…
- És… Billy mindig azt mondta, hogy minden okkal történik… talán… talán minden,
ami… ami eddig történt… köztünk is… - nagyot sóhajtottam nem bírtam a szemébe
nézni, de muszáj volt - ha én nem lettem volna Mirandára nem találtál volna rá, de
rátaláltál, így a falka messziről került… így egyedül maradtam, három vámpírral…
akik ha akkor nem támadtak volna rám, talán… nem halt volna meg Billy… viszont
meghalt… és ti visszatértetek… és ennek köszönhetően menekült meg a város a
 vámpírtúlerő ellen… annak köszönhetően, hogy összetartottatok a Cullen
családdal… és… ennek köszönhetem azt, hogy én most bevésődtem, ugyanis ha nem
tartottatok volna össze, nem jött volna el ő. nem támadtam volna rá, és nem láttam
volna a szemében azt a tüzet, ami a lelkem másik fele. – magyaráztam el, majd
felnéztem rá… arra a srácra, akinek bár a szíve már nem dobog… mégis meg-
megdobban, mikor rám néz… szinte hallom, most is, mintha csak egy kismadár
rejtőzne odabent… egy kis, pici főnix madár, a jégtömlöcben… most már biztos…
elrabolta a szívemet.
- Ehh… akkor, te most tényleg bevésődtél? – bukott ki Embryből tátott szájjal.
- Igen! Azt hiszem bevésődtem… - pironkodtam.
Láttam Dave arcán, hogy ő is valami ilyesmit érezhet… de azért vetettem egy pillantást a
gondolataiba, és tényleg… azokat képtelen meghazuttolni… a gondolatok fonala, mint azt
már megtanultam farkasként az érzelmeket is kimutatják, azokat pedig sehogysem lehet
megtéveszteni.
Aztán átkarolt… a bizsergés átjárta testemet. Csodálatos érzés volt az ujjait a bőrömön érezni,
ahogy gyengéden hozzámér, az a porcelánsima, hideg bőre.
- Hát… akkor ezek szerint, most mindent visszakapok igaz? – szomorkodott Jacob egy
kis idő után, de azért ott volt a szája szegletében a mosoly.
- Hülyéskedsz?! Végre keresztapja is van annak a szerencsétlen kölöknek, aki minden
bizonnyal egy erős farkaslány lesz, akit én magam nevelek majd farkassá.
- Miért te nevelnéd? Én vagyok az apja!
- De én háromszor olyan okos vagyok mint te!
- Hát persze… főnixként sokat tudhatsz a farkas létről.
- Mióta is vagy edzésbe?? 1 hete?
- Nagyon vicces!
A többiek már csak nevettek rajtunk, és teljesen visszakaptuk azt a családias környezetet, amit
akkoriban szerettem volna… a jó barátok köre, és az a srác, aki mellettem van… örökkön
örökké…
 42. Fejezet
Pár nap múlva
- Kicsim! Gyere már! Mindenki arra vár, hogy elkezdhessenek enni, és mi meg
váratjuk őket! – szólt Dave, már az ajtónál türelmetlenkedve.
- Máris máris! Mindjárt kész vagyok! – kiabáltam vissza, már lassan negyedjére a
szobánkból.
Jacob jóváhagyta, hogy a házuk a miénk legyen… szóval nekünk adta, úgymond
előnászajándéknak, ugyanis három hét múlva már a kezemen lesz az arany gyűrű… úgy mint
a Bevésődésem kezén is.
Másnap, mikor bejelentettem, hogy ő az én másik felem, rögtön megkérte a kezem… persze
egész nap sétáltunk és beszélgettünk, és rájöttünk, hogy végül is, teljesen ugyan azon a
hullámhosszon vagyunk. Már akkor élveztem, mikor fogta a kezem, és apró csókokat lehelt az
arcomra… az igazi csókra még egyelőre nem került sor… de majd kerül, ha itt az ideje.
Mindenki elfogadta, hogy egy pár vagyunk… Emilyvel már volt is alkalmam beszélni, hogy
valahogy náluk is így működött minden… csak kicsit bonyolultabb volt.
Miranda egyre többet van rosszul… a kisfarkas már igazán ki szeretne bújni a jó melegről,
pedig lassan itt a hideg. Az ősz rohamosan közeledik, pedig észre sem vettem a nyarat, hogy
megérkezett volna.
Minden olyan csodálatosnak tűnt… mint egy tündérmese…
Újból boldog formát vetett az életem.
- Szoffy kérlek! Meg fognak kergetni, ha nem jösz le mihamarabb!! – nyaggatott Dave.
- Jól van, jól van! Megyek! – futottam le a lépcsőn.
- Hűű! De csinos valaki! – bókolt a szerelmem, én pedig pironkodva néztem rá a
ruhámra.
- Köszönöm… Nos! Kicsodálkoztad magad? Mert már egy jó ideje el kellett volna
indulnunk! – léptem mellé.
- Héé! Nem én voltam az, aki…
- Aki húzta az időt a csodálatával?? Hát… oké, megfogtál.. te is túl szép vagy ami azt
illeti... De nem kellett volna kiöltözni! – néztem az én igazi indiánvámpíromra, majd
kiléptünk az ajtón, és elkezdtünk futni az ezüst hold alatt, a tábor meleg tüze felé,
ahonnan már messziről hallattszódott a korgó gyomrok, és a kedves beszélgetések…
Első alkalom, hogy nem hallom Billy, mély meleg hangját.
Miközben az erdőben kerülgettem ki a fákat, feltekintettem az ég csillagaira, és rájuk
mosolyogtam, miközben annyit motyogtam egy könnycseppet elhagyva : - Köszönöm!
- Na végre! – hallottam Paul morcos hangját.
- Uppsz! Késtünk volna? – tettettem a hülyét, mikor odaértünk a többiekhez.
- Áh dehogy… csak fél óra… semmi baj… bekaptam egy két falatot ide menet.
- Akkor nincs semmi gond.
- Tyűha! Szoffy ez nagyon szép! – kiabált Alice tapsikolva, és mellém szaladt.
A farkasok rájöttek, hogy miért szeretem annyira a Cullen családot, miközben együtt
harcoltak… ez volt számomra a második legszebb ajándék, amit valaha kaptam. Nagyon
örültem neki, amikor maga Rosalie hívott el a tábortűzhöz, és mondott el mindent… hogy
végre nincs viszály, és… hát ő is próbál egy kicsit kedvesebb lenni, ami eddig egész jól megy
neki.
Többet mosolyog a farkaskák poénjai mellett, Emmett pedig úgy láttam hogy egészen
összebarátkozott Paullal, ami érthető… a két izomagyú. Na meg persze Seth egész jó
társaságra lelt Miranda és Alice között… Alice végre talált egy olyan embert Miranda
személyében, aki ért a divathoz, és Seth pedig emberére akadt Alice gyerekességével.
Aztán Emily kilépett a házból, és majdnem elsírta magát, amikor meglátott.
- Ezt el sem hiszem! Azt hittem már rég tönkrement! – futott hozzám, és átölelt.
- Igen… tényleg… és.. nagyon sajnálom, de … Mint látod megcsináltam. Újat varrtam!
– mosolyogtam rá, és megérintetette ő is a ruhám anyagát.
- Még ugyan abból az anyagból is van!
- Alice segített! Elmagyaráztam neki milyen volt az a ruha, amit tőled kaptam, és ő
rögtön tudta hol szerezze be… szóval minden megoldódott.
- Oh ennek felettébb örülök! – vigyorgott.
- Emilyyy!! – hallattszott Paul hangja, és egy hatalmas korgás…
- Nem úgy volt hogy bekaptál pár falatot miközben ide jöttél? – kérdezte nevetve Dave.
- Igen! Egy pár falat M&M’s-t. – vallott Paul.
- Hát… pedig nem úgy nézel ki, mint aki össze van szakadva! – indult be a házba
Emily, én pedig utána indultam kacarászva, elengedve életem másik felének a kezét,
és mikor beértünk, mindenféle illatot éreztem, és az én hasam is megkordult.
- Áháá!! Szóval te is M&M’s-el tömted a fejed! – szólalt meg Emily.
- Hát… valami olyasmi. - válaszoltam mosolyogva.
Barátnőm felvett egy hatalmas, teli tálcát a kezébe, és elindult újból ki… kivinni az egyik
előételnek a negyed részét, és mikor mellém ért, megérintette a vállam, és őszinte
nyugodtsággal, és örömmel mondta a következő szavakat:
- Annyira boldog vagyok, hogy végre a barátok között lévő magányérzetedet, most már
csak elhagyott báb, és végre előbújt ez a csodálatos lepke, az ősz közeledtén, ami oly
gyönyörű, hogy boldogságot húz maga után… hisz ő maga is repes az örömtől, ahogy
gyönyörű királykék szárnyai, kimagaslanak a vörös rózsára szállva. – mondta, majd
tovább ment kivinni az ételt a többieknek.
Mosolyogtam. Igen… ez tényleg így van. Végre észrevesznek, és nem csak az a báb
melenget, hanem maga a természet. A barátaim… mindenki, akivel itt ismerkedtem meg
LaPushban. Mindenki itt van egy helyen… még Billy is… tudom, hogy most büszkén néz
rám, hogy újból mosolygok.
Majd én is felvettem egy tálcát, és most már teljes erővel hordtuk ki a finom ételeket a tűz
köré, Miranda, Alice, Bella, Leah és Esme segítségével.
Leah is boldog volt végre. Ő is elfogadta azt a gondolatot, hogy minden okkal történik, és
most még jobban vár arra a srácra, aki mellette lesz majd valamikor, és úgy szeretik egymást,
mint egykor Sammal szerették egymást, sőt! Még jobban.
Az estét maga a szeretet bűvölete járta körbe, és ilyen szépen még sosem ragyogott a hold.
Csodálatos volt az egész, ahogy együtt nevetünk, és együtt beszélgetünk minden féléről… na
meg a cirkusz sem maradt el, amikor Paul és Emmett összeverekedtek, csak úgy haverságból.
Egész vicces volt, amikor Rosalie annyira elnevette magát, hogy nem bírt leállni a nevetéssel,
és Jasper egyszer sem volt komoly.
Végre itthon vagyok. Ez a teljes történetem. Ezt szerettem volna mindig is.
Majd, mikor már a hold fénye alig látszott a hajnal vörös felkelő fényeitől, lassan elnyomott
az álom. Ott feküdtem Szerelmem karjaiban. És az utolsó dolog, amit aznap éreztem, az a
csók volt, ami összeköti a Bevésődéseket örök időkre.
♪ღ♪
Döcögésre ébredtem fel. A kocsi, amiben voltam remegett alattam.
- Szoffy ébresztő !Itt vagyunk! - keltegetett anya, és rögtön kipattant a szemem.
- Hol vagyok? – néztem körül ijedtemben, és már tudtam… a kocsinkban utazunk…
- De miért?
 - Üdv az új otthonunkban!- szólalt meg Nick a volánnál… mint aznap amikor
megérkeztünk a szállodához.
- De mégis mi történik itt?? – kérdeztem, és rám tört a hisztiroham… ez nem lehet más,
csak álom!
- Látod én mondtam, hogy keltsük fel hamarabb, mert hisztizni fog, hogy nem látta az
erdőt! – mondta Nick anyának, aki már csak egy hatalmasat sóhajtott.
- Kisírta a szemét… alig akart elmenni a barátaitól… szerinted nem jár neki egy jó,
kiadós alvás?
- Azt hittük néha hogy meghaltál! Csipkerózsika. – piszkált Jacky
- Mi bajod?? Nem aludtam! Csak… csak… Nem ! Ez nem lehet! Ez az álom!
- Ez bizony a valóság! Ugye milyen csodálatos? – hajtott be Nick a feljárón… minden
teljesen ugyan olyan, volt mint régen… ez biztosan csak álom!
Amint Nick megállt, kiszálltam a kocsiból, és elkezdtem haza felé futni.
Még hallottam ahogy anya utánam kiabál, de mást nem… pedig ilyen messzeségből, simán
meghallottam volna még a suttogását is.
- Dave! – ordítottam, miközben lassan közeledtem a cél felé.
Míg oda értem, a hangszálaim bizonyára rendesen elhasználódtak… az utolsó szót már alig
tudtam kikiáltani, és mire odaértem a házhoz, már-már szinte másztam fel a verandán.
Billy illata bejárta még mindig a verandát.
Erőt vettem magam, és erősen kopogni kezdtem.
- Dave!! Dave kérlek nyisd ki! – kiabáltam, de senki nem nyitott ajtót.
Benéztem a kis ablakon, ahol Dave egykori barátait kiráncigáltam, de minden épségben
volt… még az ablak is ugyan olyan volt mint még mielőtt megtörtént a baleset.
Még egy darabig kitartóan kopogtattam, de nem jött válasz.
Szomorúan elkezdtem ballagni ahhoz a bizonyos kis sziklához… hátha ott belefutok a fiúkba.

Olyan 21:30 körül

Nem jött senki… pedig ha azt a napot élem át újból, akkor jönnie kellett volna a
farkasfiúknak, hogy újra össze tudjak barátkozni Jacobbal.
Miközben ott ültem, teljesen egyedül a szikla szirten elgondolkoztam azon a bizonyos
dolgokon, amit akkor annyira meg akartam változtatni… nem akartam Jacobbal
összebarátkozni újra, és mégis itt ülök, és rá várok… vissza akartam forgatni az időt, és most
sikerült, de most már teljesen felesleges volt.
Még szerencse hogy bizonyára álmodom, akármilyen valóságosnak is tűnik.
Lassan elkezdtem visszakullogni a szállodába. Hova máshova mehetnék… ha ez tényleg az a
nap, akkor Billyék biztosan nem ismernének fel.
Mikor beléptem a kapun, anyáék nem szidtak le, csak annyit mondtak, hogy ne csináljak
többet ilyet, mert ki tudja mi történhetett volna ilyen későn, és felinvitáltak a szobámba, hogy
rakjak mindent a helyére.
Persze mindent megcsináltam, és iszonyú fáradtságomnak köszönhetően rögtön el is aludtam
a régi, puha ágyamon.
Majd mikor felkeltem… minden egyértelművé vált.
Arról álmodtam, hogy Dave ölében ülök, és boldogok vagyunk. Viszont mikor felkeltem
tudtam, hogy ez csak szimplán álom volt.
Aznap reggel mindent elmondtam Nicknek, és mivel ő pszihológusnak tanult régen,
elmagyarázta, hogy ez természetes dolog, hogy ilyenekről álmodok… csoda lényekről, ami
csak a mesékben létezik, és előfordul, hogy az ember megálmodja azokat az embereket, akik
majd a barátaira hasonlítanak… de ez nem is az álomtól függ… majd én fogok keresni olyan
embereket, akik rájuk hasonlítanak, hisz most ezt a képet tárta elém a szívem… amit szívem
mélyén szerettem volna…
Most úgy gondolok minderre az egészre, mintha csak egy mese könyv lett volna… pedig még
mindig úgy érzem, hogy valóban megtörtént….
♪ღ♪
Már egy hete itt dekkolok itthon, és az egész minden sokkalta valóságosabbnak tűnik, mint
ami az én világomban volt. Nincsenek szuperképességeim, nem tudok extragyorsan futni,
nem tudok átváltozni… sokkal nyugodtabb vagyok, de egyben magányosabb is.
Hiányolom azt a régi életet…
Dunsztom sincs, mit csináltam volna másképpen… pedig mindig azt hajtogattam…
Folyamatosan az erdőbe járok ki… úgy érzem még mindig, hogy itt vagyok biztosdágban,
pedig ez kevésbé van így. Meglátogattak Byronék is… de mégis őket éreztem a
legeslegidegenebbeknek.
Most is itt járkálok, a sűrű erdő fái között, és elmerengek mindazon, amit láttam… amit
átéltem… akkor nem is gondoltam arra, hogy talán nem is valóságosak a történések.
És akkor megjelent előttem egy ezüst farkas. Felismertem. Az volt az a farkas, akivel annyit
játszottunk. Ő volt a legjobb barátom.
Lassan, óvatosan felé nyújtottam a kezem, míg egymás szemébe meredtünk… farkas szemet
néztem vele, és az ő szemében is, mintha felismerést látnék, de elfutott…
- Eltévedtél? – jelent meg mellettem egy magas, Jacobféle srác, annyi különbséggel,
hogy nem rézbőrű volt, és bár izmos volt, nem volt olyan kigyúrt, mint a farkasfiúk.
- Nem! – mosolyogtam rá kedvesen.
- Akkor mit keresel itt? A semmi közepén…
- Ezt én is kérdezhetném.
- Én tűzifáért jöttem. Új vagy erre?
- Igen… - nehezemre esett elmondani az igazságot… főleg hogy minden kis utat jól
ismertem – az új szálloda a miénk.
- Oh! Értem… nos. Ha nem találsz vissza, akkor csak sikíts. Itt lakunk a közelben.
- Igen tudom. – esett ki a számon, ő pedig egész érdekesen nézett rám – Jártam már
arra is… nem is egyszer. Valahogy mindig ott lyukadok ki… talán a fény miatt. –
hadartam, ő pedig csak mosolygott rajtam.
Az apja mosolya. Az a csodálatos, széles mosoly, mint mikor megismerkedtünk.
- Oké… ha eltévedsz jöhetsz oda nyugodtan. Egyébként hogy hívnak?
- Szoffy. – mosolyogtam.
- Jacob! – vigyorgott – Viszont ha nem baj, akkor én mennék. Még van nem kevés
dolgom. Az öreg mindig ugyanakkor kezdi ugyanazt a mesét.
- Mesét? Milyen mesét?
- Ha szeretnél eljöhetsz… vagy érted jövök. De szólok, hogy inkább fiúkkal lesznek.
- Az nem baj! Én… én szívesen elmennék, és szívesen segítek is. Bármiben! Sütni,
főzni, meg minden mást!
A szemem csillogott, hogy talán újra láthatom Billyt. Kíváncsi voltam, hogy vajon ugyan úgy
néz e ki, és a többiekre is… talán Cullenék is itt vannak… meg Dave is! Talán neki örülnék a
legjobban… hiányzik ez a kis csapat…. Mindenki.
Jacob nagy örömmel vezetett vissza Emilyék kis kunyhójához.
Írtam anyáéknak egy smst, hogy a helyiek meghívtak egy buliba, és nem is jött válasz.
Gondolom ugyanarra a dologra jutottak, mint régebben… hogy örülnek hogy találtam
barátokat.
Miközben lassan sétálgattunk, egyre többet megtudtam a valóság, és az álmom közös
szálairól… Kiderült, hogy mindenkinek ugyan az a neve, és hogy Billyt bolondnak tartják a
meséi miatt, de azért nagyon érdekes meséket tud.
Régebben a haverjai, mikor még kicsik voltak, imádták a történeteket, de egyszer csak Billy
„meghülyült” Jake szerint, és megállt a történet… de végül is azt mondta, hogy már nem is
igazán érdekelték ezek a történetek… inkább csak a jókedv volt a fontos, és ez a kis mese
csak egy fél óra csendet jelentett a bulinak, nem pedig a tábortűz lényege maradt.
Lassan kibújtunk a fák közül, én egy kicsit lemaradtam, ugyanis biztos voltam benne, hogy
simán átugrom azt a hatalmas kiálló gyökeret. Amíg én azzal szórakoztam, Jacob csak
nevetett rajtam, ahogy szerencsétlenkedek, de ment tovább… a kis gonosz nem állt volna meg
megvárni.
- Jake! Jól elmaradtál! És nem hoztál semmit! Na szép vagy… - hallottam Paul hangját,
és inkább hagytam azt a gyökeret.
- Hagyjál már! Hoztam egy vendéget, és ha annyira akarsz, akkor menj te érte! –
morogta, és esdekelve én is kiléptem Jacob mellé.
Ahogy képzeltem.. egyikük sem réz bőrű… csak egy nagyon kicsit… és mind kis puhány...
vagyis… legalábbis annyira mint Jacob. Biztos járnak kondizni, de ezek már nem az én
farkasaim.
- Sziasztok! – vigyorogtam, és a kezemmel is elkezdtem integetni.
- Szia! – köszöntöttek egyszerre, és beinvitáltak közéjük.
Rögtön elkezdtünk hülyülni… addig Jacob és Paul elmentek tűzifáért. Jól éreztem magam
újból.
Emmett is itt volt, és Alice. Mind ketten halvány bőr színnel, és dobogó szívvel. Már nem
voltak arany szemeik. Alicenek különösen csodálatos kék szeme volt. Olyan igazi mélykék,
mint Davenek volt az álmomban. De őt bizonyára nem is ismerték… talán nem is létezik.
Emilyvel persze rögtön jól összebarátkoztunk, és Leah is nagyon kedves volt… szerény, és
meleg szívű… nem csoda. Még mindig Sammel jártak, és úgy szerették egymást, ahogy csak
lehet. Kiderült, hogy jövőhéten fognak összeházasodni... Emily pedig Jareddel járt.
Eléggé fura volt ezt látnom, hogy megszoktam hogy Sam és Emily bevésődöttek voltak…
érdekes volt, de nagy nehezen biztos megszokom majd. Máris otthon éreztem magam, de csak
a tűz melege melegített, és a saját testhőmérsékletünk.
Egész sokan összegyűltünk… volt néhány ismeretlen srác is, akik bizonyára osztály társak
lehettek, valamelyik „farkaskával”.
Már rég folyt a csevegés, és a tervezgetés, mikor megérkeztek Paulék a tűzifával, hogy most
már csapat tag vagyok, és ha lehetséges, akkor legközelebb a szálloda kertjében rendezünk
ilyen kis összejövetelt, amit én is jó ötletnek találtam.. biztos tetszeni fog a vendégeknek is.
Majd motor zaját hallottam. Jacob felállt a tűztől, és odaszaladt a kocsihoz.
A szemem megcsillant. Tudom ki fog kilépni a kocsi ajtaján. Ő lesz az! Billy! Újra láthatom
Billyt! Újra megölelhetem majd köszönés képen, vagy legalább megfoghatom azt a selymes
kezét.
Felálltam én is. Nem bírtam a fenekemen ülni.
És akkor kilépett a kocsiból. Nem kellett tolószék. Ő maga ment a két egészséges lábán, és ő
volt az, aki nem változott semmit. Ugyan olyan volt, mint az álmomban a tolószéken kívül.
Hosszú haj, rezes bőr, kedves, meleg tekintet a ráncok között… fekete hosszú haj, és az a
nagy kalap, ami mindig a fején volt.
Odaszaladtam Jacobékhoz. Nem bírtam nem megállni, hogy ne mutatkozzak be, hogy
mihamarabb barátok lehessünk… a szememben gyűltek a könnyek, de nem engedtem el
őket…. Nem tehettem… nem mondhattam el, hogy miért is repesek ennyire az örömtől, mert
még hülyének néztek volna.
- Jónapot! Szoffya Tisdale! – nyújtottam felé a kezemet, ő pedig melegen belenézett a
szemembe.
- Billy Black! – fogadta el a köszöntésemet, és majd’ kiugrottam a bőrömből az
izgalomtól.
 ♪ღ♪
Mikor már a Hold magasan járt, leültünk a tűz köré… Billy a főhelyre, és az én szemembe
belenézve, elkezdte a mesét. Mintha csak nekem akarna mondani mindent.
- Régen… még amikor a quileute törzs élt ezen a földön, farkasok uralták LaPush
erdejeit. – kezdte, és eléggé meglepődtem – Harcoltak a hazájukért… A quileutok
nagy, hatalmas farkasokká változtak, és legyőzték, a rájuk támadó vadakat. Majd
megjelent egy lány… aki többet tett a földünkért, mint bármelyik más farkas. – fejezte
be hirtelen, de még mindig az én szemembe nézett.
- Mi lett a lánnyal? – kérdezte hirtelen Jacob.
- Nem azt mondtad, hogy már ezerszer hallottátok ezt a sztoryt? – suttogtam oda neki.
- Ez így van, de a lányról még nem említett – suttogta vissza, és amint befejeztük Billy
kedves mosollyal folytatta.
- Egy napon született egy gyermeke. A kisgyerek nem tudni, kitől volt… a lány
elrejtette, nem akarta a többi farkasnak megmutatni… féltette a rá nehezedő világ
súlyaitól, majd eltűnt a gyermekével együtt, és máig rejtély, hogy a kisgyermek, és az
anyja hova tűntek. Úgy tartják a kisgyermek az elérhetetlen, láthatatlan holdsugaraiban
énekel, mikor LaPush farkasai, kiknek lelkében az anya él tovább, vonyítanak a hold
ezüstös fényére.
- Miért féltette a gyermekét? – kérdeztem. Nem értettem, mitől féltettem volna a
gyermekemet.
- Úgy tartják… az utolsó farkas volt az a lány. Egyedül pedig egész nehéz lehetett
védeni egy ekkora területet nem igaz Szoffy? – néztünk farkas szemet. Úgy éreztem,
mintha tudná a történetem, amit álmomban átéltem. – Mondd, ha te egy ekkora
területet őriznél, nem védenéd a gyermeked, hogy ne rá háruljon az a feladat? –
kérdezte, én pedig lesütöttem a szememet.
Teljesen igaza van. Én sem hagytam volna senki másra azt a munkát… akármennyire is azt
mondtam, hogy egyedül akartam lenni, valójában nem akartam, hogy más is osztozzon a
sorsomban…
- De ki volt az a lány? – kérdezte Quil, amint eltelt egy pár perc megemésztés idő.
- Az utolsó törzsfőnök lánya. Tia.
Felkaptam a fejem. Tia? Tia lett volna az a nő, akinek a magányát átéltem álmomban?
Igen… valóban… Ő volt az a lány, akinek az életéről én többet mesélhetnék.
Nick azt mondta, átéltem mindazt, amit szerettem volna. De ez nem így volt. Átéltem azt,
amit Tia átélt. Azért féltette a gyermekét, mert nem akarta hogy ő is arra a sorsra jusson. Majd
végül eltűnt.
Hirtelen leesett, hova is tűnt el.
Felálltam, és elkezdtem futni ahhoz a sziklaszirthez.
Akkor Billy engem megmentett a haláltól. Őt nem volt ki megmentse.
Amint odaértem, én is majdnem lezuhantam, de időben megálltam. Egy ideig ijedtemben
lefelé tekintettem, és néztem, ahogy a vad hullámok felcsapnak a sziklafalra.
A szél szúrósan fújt, de nem fáztam. Csak figyeltem a tenger hullámait, és visszaemlékeztem,
hogy mit érzett akkor…
Meghallottam egy reccsenést mögülem. A kisfarkas barátnőm jelent meg, és egész közel volt
hozzám.
- Tia kislánya! – jött ki a számból felismerésképpen.
A farkas hevesen elkezdte csóválni a farkát amint kimondtam az anyja nevet. Most már
érthető volt minden. Tia nem vitte magával a gyermekét, és nem féltette a világ elől.
Kiképezte, hogy jó farkas váljon belőle, és azért nem mutatta meg senkinek, mert már alapból
farkas volt gyermekkora óta.
Újból odanyújtottam a barátnőmhöz a kezem, és közelebb jött. Majd megengedte hogy
megsimogassam.
Akkor lépett mellém Billy is, és bár a farkas észrevette, nem futott el. Tovább hagyta, hogy
simogassam.
- A legszelídebb farkas az erdőben – mondta ki – Az utolsó farkas, aki soha nem fog
tudni lemondani farkas énjéről. – guggolt le hozzá, és ő is elkezdte simogatni.
Én már nem mondtam semmit. Csak csendben simogattuk tovább a szerencsétlen gyermeket,
majd felkelt a nap, és kis barátunk újra folytatta a járőrözést, mi pedig lassan visszasétáltunk a
már kialudt tábortűzhöz csendben, viszont körben Billy mondott valamit.
- Azt mondják, a farkasok szívében él Tia, és a hold fényében a gyermek, de valójában
a gyermekei vonyítanak mindig Tia után, ki a hold fényében él… a hold pedig azért
világít, hogy a gyermeke tudjon vadászni az élet fenntartáshoz. - mondta el nekem az
igazi tényt, annak az embernek, aki megértette a történetet.
Hisz miért is mondja el a végét annak, aki nem hisz a régi mesékben, amik valójában igaz
történetek?

Vége
 Köszönetnílvánítás
Köszönetet szeretnék mondani kedves barátaimnak, akik a mellékszereplők szerepeit
töltötték be, és mindig kitartottak mellettem, jóban roszban, majd a kedves
kommentelőimnek, és olvasóimnak, akik ösztönöztek hogy írjam tovább.
Meg szeretném köszönni Stephenie Mayer írónőnek, aki annyi képzeletet nyújtott nekem,
hogy képes voltam megírni ezt a kis regényt.
És nem utolsó sórban a blogspoth.com blogger oldalnak, ahol át tudtam nyújtani képzeletem
világát blog formában nektek!
Szerintem egy csodálatos kis csapatot hoztunk össze. Nagyon hálás vagytok, hogy
kitartottatok mellettem, és hogy átéltétek velem ezt a kalandot!

Hálás köszönettel:
Szoffy
 43. Fejezet Ajándék! Tölem!
Nektek!

♪ღ♪
Valami mindig visszahoz engem.
De ez sohasem túl hosszú.
Nincs jelentősége annak, amit
mondok, vagy teszek
Mindig érezni foglak téged, majd itt
a pillanat és eltűnök.
Érintés nélkül tartasz engem.
Annyira soha nem akartam semmit
mint téged
hát élvezd az álmom, élvezd az
uralkodásodat felettem.
A semmiért álmodtalak meg, majd
mindig elhagytál.
Nem akarok megint belédesni.
Csak az álmomban látlak, és ott
mindig a tetőpontban állsz,
De mégis mindig felkelek.
Remélem egyszer találkozunk a
valóságban.
Szeretsz engem oké, de miért csak
ott?
Amikor felkelek, mindig erős
vagyok.
De kis időn keresztül megérintesz
megint
És a törékeny erőm egésze eltűnik.
A semmiért álmodtalak meg, majd
elhagytál.
Nem akarok megint belédesni.
Csak az álmomban látlak, és ott
mindig a tetőpontban állsz,
De mégis mindig felkelek.
Remélem egyszer találkozunk a
valóságban.
Szeretsz engem oké, de miért csak
ott?
Amikor mikor felkelek, mindig erős
vagyok.
De kis időn keresztül megérintesz
megint
És a törékeny erőm egésze eltűnik.
Itt élek, és megpróbálom elérni, hogy
láss
Te minden vagy, amit gondolok, csak
ez nem aminek szeretném hogy légy,
A földön emberi lény.
Én első perctől kezdve szerettelek, és
most mégis oly távol vagy, kérlek légy
velem!
Az az egy dolog, amit még mindig
tudok, az hogy csak az álmaimban
létezel.
♪ღ♪

Énekeltem azt a szöveget, amit Daveről írtam…

A farkaskák kiderült, hogy mindannyian tudnak valami hangszeren, így sikeresen
összehoztunk egy zenekart, ami kezd egyre híresebbé válni.
A szállodánk is felkapott lett… egyre több a turista látogat ide, vagy a finom étel miatt, vagy
az élőzene miatt, vagy mert nagyon sok speciális tulajdonságunk van, amit többnyire én
találtam ki, meg a srácok.
Tábortüzets bulit egyre többet rendezünk… eddig havonta volt, most pedig már kéthetente
megrendezzük.
Minden nap hatalmas a jókedv és a kacagás.
Élőzene akkor van, amikor megjön rá a kedvünk, szóval változó hogy naponta hányszor
játszunk.
Le sem tagadhatnám, hogy csodálatos az életem. Barátok, akik sosem hagynak el… szerető
család, és mérhetetlen szórakozás, de mégis hiányzik valami.
Már lassan egy teljes év telt el, hogy kiszálltam a kocsiból, és Dave nevét kiabálva rohantam
át az erdőn...
Azóta is minden egyes álmom róla szól. Minden gondolatomat ő járja át, és nem vagyok
képes elfelejteni azokat a csodálatos szemeit, azt a tökéletes alakját, és ő magát. Nem vagyok
képes kiszeretni belőle. Még mindig érzem azt, hogy ő a bevésődésem, még ebben a világban
is, ahol nincsenek vámpírok és vérfarkasok.
Egyedül Billy az, aki velem együtt tud arról a világról. Azokról a csodalényekről, és ő az, aki
egyedül hisz a bevésődés erejében.
Addig álltunk a színpadon, amíg a közönség ki nem tombolta magát, majd az üvegajtón
keresztül megláttam, hogy Jacky hív, így rögtön le is ugrottam és futottam be a szállodába.
- Basszus!! Ezt nem fogod elhinni!! – támadott le amint mellé értem.
- Mégis mit?? – kérdeztem vissza értelmetlenül.
- Van itt egy srác, aki jelentkezett recepciósnak, és totál úgy néz ki mint az a kép,
amivel ki van tapétázva a szobád! – rohant előttem, és kezemnél fogva húzott maga
után a regisztációs szobához, ahol bizonyára az srác ott várt egyedül, azon filózva,
hogy Jacky miért is húzott el, ugyanis ő szokta az ilyet rendezni.
Mostmár én is rohatam, hisz nagyon kíváncsi voltam arra a bizonyos srácra… talán tényleg ő
az… talán rám talált oly sok év után és végre nem csak álmodoznom kell róla.
Jacky olyan erővel röontott be a terembe, hogy szegényke összerezzent, annyira megilyedt.
Amint megláttam hatalmasat csalódtam. Nem ő volt az… Csak hasonlított, és a hangja is
teljesen más volt. Ennek a srácnak a haja hosszú volt, és a jelentkezői lapján, ami épp a földre
esett a Kevin név volt írva.
- Bocsánat húgi! – símogatta meg a vállamat Jackson, amint leolvasta az arcomról a
letörtséget.
Én csak egy halvány mosolyt küldtem bátyám felé… végülis nem ő tehet róla… majd sok
szerencsét víánva Kevinnek kiléptem a szobából.
Mikor behúztam mögött az ajtót elgondolkoztam mindenen.
Talán tényleg nem létezik… hisz Tiával nem történt meg az a bizonyos bevésődéses dolog.
Talán ő csak abban segített, hogy visszatérjek ebbe a világba… semmi másért nem létezett…
sőt! Szerintem nem is létezik…de… de mégis érzem a bevésődést. De miért?? Miért érzek
ilyen érzsét, egy olyan ember iránt, aki nem létezik? És hogy érezhetném a bevésődést, ha
ilyen érzés nem is létezik?
Talán csak beképzelem magamnak. Talán csak az elmém játszik velem…
- Elnézést! – rángatott ki a jelenbe egy bizonyos hang, majd megbökdöste a vállamat.
Persze rögtön hátra is fordultam, és ez a bizonyos jelen most álomnak tűnt.
Hatalmasat néztem a srácra, és az ő szemében is mintha felismerés tükröződne.
- Meg tudná nekem mondani, hogy hol találom azt a helyet, ahol be kell jelentkezni a
szállodába? - kérdezte megtörve a hosszú hallgatásunkat.
- Persze! A legjobbtól kérdezte! – mosolyogtam rá – Szóval be akar jelentkezni a
szállodába… mennyi időre? – kérdeztem hadarva, és húztam magam után a srácot,
majd beléptem a pult mögé, és elkezdtem gépelni.
- Egész nyáron itt szeretnék nyaralni… egy kis kikapcsolódás egyedül, és úgy hallottam
hogy ez egy nagyon jó hely.
- Az hát… élőzene… tudja nagyon tehetséges a zenekarunk. Sokan szeretik. És ha
valahol hát itt ki lehet kapcsolódni… csak az a baj, hogy ezt csak a szobájában lehet
megtenni ami a 66os lesz! – mondtam az én szobám melletti szobát rögtön, és volt
olyan szerencsém, hogy pont szabad volt.
- Oh először is megnézhetném!? – kérdezve totál közvetlenül.
 - Hát persze! Biztos fog tetszeni! A másodikon van, és hatalmas erkélye van… az én
szobám mellett.
- Oh! Szóval ezért is lesz az én szobám? – húzigálta a szemöldökét sármos mosolyával.
- Hát van benne valami… - pislogtam pironkodva. – szóval hogy hívnak?
- Dave Salvatore. – mondta, én pedig ettől a névtől rögtön újból főnixnek éreztem
magam, ami száguld a csillagok között.
Hamar ki is töltöttünk minden adatot, amit nem is kellett volna nagyon mondania, hisz szinte
mindet tudtam, majd rohantam is neki megmutatni a szobáját és el volt ámulva, amint kinézett
az erkélyre.
- Ez csodálatos! És most miért nem megy a zene?
- Mert az énekesünk el van foglalva. Nem mindig szoktak játszani.
- Oh értem… pedig szívesen hallgatnék tőlük egy számot.
- Majd annak is itt lesz az ideje nyugi! – vigyorogtam rá, majd síri csend kerekedett.
Míg hallgattunk minden egyes porcikáját átnéztem. Olyan jó volt újra látni őt. Annyira
nagyon élveztem azt, hogy itt van előttem, viszont szörnyű kín volt, hogy nem érinthettem
meg.
Annyira vágytam rá, mint az alkoholista az alkohol mámorára. Kellett nekem a drog, amit ő
jelenetett számomra, és a bevésődés újra urrá lett rajtam, de muszáj volt visszafognom
magam.
A szeme ugyan olyan sötétkék volt, mint az álmomban. Talán ő volt az, aki semmit sem
változott, és ez csodálatos volt.
- Annyira… bocsáss meg ez tök ciki lesz, de… - inkább az ajkára harapott és elnézett a kis
vörös foltal a szemei alatt.
- Mi olyan ciki? Csak nem égő velem mutatkozni? – húztam fel az orrom.
- Hülyéskedsz? Azt hittem sosem találkozok egy ilyen lánnyal mint te. – jött ki a száján, az én
pulzusom pedig már most az egekig ért.
- Akkor mi olyan ciki?
- Egy éve folymatosan álmodok egy lányról, aki a karjaimban fekszik és… - nagyot nyelt – és
az első csókunk után pedig folyamatosan felébredek.
Ezt el sem hittem. Tuti hogy álmodok!! Mostmár biztos!! Ilyen nincs, hogy valóban ő is erről
álmodjon. Pont ő! Pont Dave, akiért mindig annyira repesett a szívem.
- És már bocsáss meg, de nem mutatkoztál be. – húzta fel ő is az orrát inlább terelve a
témát.
- Szerintem felesleges. Ha egy olyan lányról álmodsz, akiről folyton az a szó jut az
eszedbe, hogy bevésődés. Akkor nem kell bemutatkoznom. – mondtam és rettenetesen
izgultam a válasza miatt.
Lehet hogy hülyének fog nézni… lehet hogy túl rámenős vagyok, és ki tudja… talán csak
ugrat, hogy szivasson… de ezt nem hagyhattam ki…
Csak néztünk egymás szemébe. Ő kissé meglepve nézett vissza rám, és hallottam a
gondolatait, mégha csak természetes ember is voltam.
- Tényleg ő lenne az? – kérdezte magától, majd kiejtette a nevem – Szoffy? – kérdezte,
az én válaszom pedig csak eg sima mosoly volt, amit egy hosszas forró csók, és egy
várva várt szerelem követett.