JOGANYAG A BÜNTETŐJOG

II. STÚDIUMHOZ
MÁSODIK RÉSZ

2010/2011/2. félévi Büntetőjog II. tematika alapján (NEPTUN)

 Tartalomjegyzék

23/1990. (X. 31.) AB határozat ........................................................................................................... 3

11/1999. (V. 7.) AB határozat ............................................................................................................ 22

5/1999. Büntető jogegységi határozat.............................................................................................. 27

2/2000. Büntető jogegységi határozat ............................................................................................ 33

3/2002. Büntető jogegységi határozat ............................................................................................. 40

3/2003. Büntető jogegységi határozat ............................................................................................. 50

4/2005. Büntető jogegységi határozat ............................................................................................. 54

2/2006. Büntető jogegységi határozata........................................................................................... 61

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Törvénykönyv Általános Részéhez kapcsolódó jogegységei

határozatai (csak határozati részek)................................................................................................. 67

III. Büntető Elvi Döntés az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekményekért való
felelősségről ......................................................................................................................................... 70

IV. számú büntető elvi döntés a bűnszövetségről .......................................................................... 75

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a Btk. Általános Részét érintő véleményei ...... 78

Megjegyzés: A Legfelsőbb Bíróság 20. és 23. sz. Irányelvét nem tartalmazza a gyűjtemény.

2
 23/1990. (X. 31.) AB határozat

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság Dr. Horváth Tibornak a Halálbüntetést Ellenzők Ligája nevében a

halálbüntetést előíró büntető rendelkezések alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére előterjesztett indítványa tárgyában. Schmidt Péter alkotmánybíró
különvéleményével, dr. Lábady Tamás és dr. Tersztyánszky Ödön, továbbá dr. Sólyom
László, dr. Szabó András, dr. Zlinszky János alkotmánybírók párhuzamos véleményével
meghozta a következő
határozatot.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes. A Büntető

Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. tv. (a továbbiakban: Btk.) 38. § (1) bekezdés 1. pontja,
a 39. §-a és a 84. §-a, a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. tv. (a továbbiakban: Be.) 399. §-
a, a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. 17. és 18. §-a,
valamint a Büntetés-végrehajtási Szabályzatról szóló 8/1979. (VI. 30.) IM rendelet 151.,
152. és 153. §-a az Alkotmányba ütközik, ezért azokat az Alkotmánybíróság megsemmisíti.
Alkotmányellenes a Btk. 155. § (1) bekezdése, a 158. § (2) bekezdés, a 160. §, a 163. §, a
166. § (2) bekezdés, a 261. § (2) bekezdés, a 262. § (2) bekezdés, a 343. § (4) bekezdés, a
346. § (1) bekezdés, a 347. §, a 348. § (3) bekezdés, a 352. § (3) és (4) bekezdés, a 354. § (3)
bekezdés, a 355. § (5) bekezdés, a 363. § (2) bekezdés, a 364. §, a 365. § rendelkezéseiben a
kiszabható büntetési nemek megállapításánál a "halálbüntetés" mint alkalmazható
büntetési nem megjelölése is. Ezért a Btk. utóbb említett szakaszaiban a "halálbüntetés"
mint kiszabható büntetési nem előírását az Alkotmánybíróság ugyancsak megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. A megsemmisített
rendelkezések e határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele napján vesztik
hatályukat. Az Alkotmánybíróság az 1989. évi XXXII. tv. 43. §-ának (3) bekezdése alapján
egyben elrendeli a halálbüntetést előíró, megsemmisített büntetőjogi rendelkezések
alkalmazásával halálbüntetést kiszabó, jogerős határozattal lezárt olyan büntetőeljárások
felülvizsgálatát, amelyekben a hozott ítéletet még nem hajtották végre.

INDOKOLÁS

I.

Indítványozó a halálbüntetést elrendelő jogszabályok alkotmányellenességének megállapítását

arra hivatkozással kezdeményezte, hogy e rendelkezések sértik az Alkotmány 54. §-ában
foglaltakat, miszerint "a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az
élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani" [(1)
bekezdés]; illetve "senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak
vagy büntetésnek alávetni" [(2) bekezdés].
Kérelmében kifejtette, hogy a halálbüntetést etikailag nem igazolható, az emberi jogokkal
összeférhetetlen, jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan büntetési eszköznek tekinti, amely a
súlyos bűncselekmények megelőzésére, illetve az ilyen bűncselekmények elkövetésétől való
elrettentésre alkalmatlan és célszerűtlen büntetési nem.

3
 II.

1. Az Alkotmánybíróság megkeresésére az igazságügyminiszter az 1990. március 19-én kelt

állásfoglalásában a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezéseket alkotmányellenesnek tartotta.
Úgy vélekedett, hogy a halálbüntetés szükségtelen és antihumánus, erkölcsileg nem
indokolható büntetés, nem szolgálja a büntetés célját, és nem alkalmas sem a társadalom
védelmére, sem a társadalom tagjainak a bűncselekmények elkövetésétől való visszatartására.
Rámutatott arra, hogy a halálbüntetésnek a Btk.-ból való kiiktatása terén jelentős előrelépésre
került sor az 1989. évi XVI. törvény megalkotásával, amely az állam elleni bűncselekmények
büntetési tételeiből mellőzte a halálbüntetést.
Utalt arra is, hogy a halálbüntetés megszüntetése összhangban van az európai jogfejlődéssel.
A nyugat-európai országokban vagy teljesen megszűnt a halálbüntetés lehetősége, vagy csak
kivételesen, katonai bűncselekményekre és háború idején alkalmazható.

2. Az Alkotmánybíróság szakértői vélemény elkészítésére kérte fel dr. Földvári Józsefet, dr.
Korinek Lászlót és dr. Sajó Andrást.
Földvári József a halálbüntetést - a büntetés céljából kiindulva - nem tartja indokolt
büntetésnek. A halálbüntetés eltörlését azonban nem büntetőjogi, hanem erkölcsi-politikai
kérdésnek tekinti. Sajó András szerint a halálbüntetés alkotmányellenes, mivel önkényes és
kegyetlen büntetés, sérti az emberi méltóságot, s ellentétes a jogállamiság eszméjével.
Korinek László a halálbüntetés statisztikai és kriminológiai vonatkozásait vizsgálta, s úgy
foglalt állást, hogy a halálbüntetés a bűnözés elleni harcnak sem nem alkalmas, sem nem
szükségszerű eszköze.

3. A Teljes Ülésen - az Alkotmánybíróságról szóló XXXII. tv. 30. § (4) bekezdése alapján
felszólalt: dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész.
Solt Pál felszólalásában annak a jogi és erkölcsi meggyőződésének adott hangot, hogy a
halálbüntetésnek általában és itt most Magyarországon nincs többé helye. Álláspontja szerint,
a halálbüntetés büntetőjogi szempontból igazolhatatlan, a büntetőjogi szabályozás és az
Alkotmány összefüggését figyelembevéve: alkotmányellenes.
Györgyi Kálmán - előrebocsátva, hogy a halálbüntetés eltörlésének híve - felhívta az
Alkotmánybíróság figyelmét, hogy önmagában az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján a
halálbüntetés önkényessége nem mondható ki, a döntéshez az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésének és az 54. § (1) és (2) bekezdéseinek komplex, egymásra vonatkoztatott
értelmezése szükséges.
Meggyőződése szerint a leghitelesebb fórum e döntés meghozatalára a Parlament lenne, de
nem vitatja el az alkotmányos helyzetet, hogy az Alkotmánybíróság a törvény erejénél fogva
nem kerülheti ki az érdemi válaszadást.

III.

A halálbüntetést a Btk. a "Büntetések és intézkedések" c. fejezetében, a 38. § (1)

bekezdésében a főbüntetések között az első helyen említi. A 39. §-ban a törvényhozó a
halálbüntetés kiszabhatóságának alanyi feltételéről, az alkalmazható mellékbüntetésről és
egyes jogkövetkezményekről rendelkezik. "A büntetés kiszabása" c. fejezetben a 84. § előírja,
hogy "halálbüntetést kivételesen és csak akkor lehet kiszabni, ha - a bűncselekmény és az
elkövető kiemelkedő társadalomra veszélyességére, a bűnösség különösen magas fokára
figyelemmel - a társadalom védelme csak e büntetés alkalmazásával biztosítható".

4
A Be.-nek a halálbüntetést is érintő 399. §-a a kegyelmezési eljárással, a terhes, illetve
elmebeteg elítélttel, valamint a távallétében halálbüntetéssel sújtott vádlottal kapcsolatos
legfontosabb eljárási szabályokat állapítja meg.
Az 1979. évi 11. tvr. 17. és 18. §-a a halálbüntetés végrehajtásának körülményeit határozza
meg.
A Büntetés-végrehajtási Szabályzat alkotmányellenesnek nyilvánított §-ai a halálraítélttel
kapcsolatos büntetés-végrehajtási szabályokat tartalmazzák, valamint a halálos ítélet
végrehajtását követő intézkedéseket írják elő.
A Btk. szerint - az Alkotmánybíróság határozatának közzétételéig - halálbüntetés a következő
bűncselekmények elkövetőivel szemben volt alkalmazható:
- az emberiség elleni bűncselekmények közül a népírtás [155. § (1) bekezdése], a polgári
lakosság elleni erőszak minősített esete [158. § (2) bekezdése], a bűnös hadviselés ( 160. §) és
a hadikövet elleni erőszak minősített esete [163. § (2) bekezdése];
- a személy elleni bűncselekmények közül az emberölés minősített esetei [166. § (2)
bekezdése];
- a közrend elleni bűncselekmények közül a terrorcselekmény minősített esetei [261. § (2)
bekezdése] és a légi jármű hatalomba kerítésének minősített esete [262. § (2) bekezdése];
- a katonai bűncselekmények közül a szökés különösen minősített esetei [343. § (4)
bekezdése], a kibúvás szolgálat alól minősített esete [346. § (1) bekezdése], a szolgálat
megtagadása (347. §), a kötelességszegés szolgálatban különösen minősített esete [348. § (3)
bekezdése], a zendülés különösen minősített esete [352. § (3) és (4) bekezdései], a parancs
iránti engedetlenség minősített esete [354. § (3) bekezdése], az elöljáró vagy szolgálati közeg
elleni erőszak különösen minősített esetei [355. § (S) bekezdése], a harckészültség
veszélyeztetése minősített esete [363. § (2) bekezdése], a parancsnoki kötelességszegés (364.
§) és a kibúvás a harci kötelesség teljesítése alól (365. §).

IV.

Az Alkotmánybíróság a halálbüntetést lehetővé tevő jogszabályok alkotmányellenességét

kimondó és azokat megsemmisítő határozatának indokolásául a következőket fogalmazza
meg.
Az Alkotmány az "Általános rendelkezések" c. I. fejezetében kinyilvánítja, hogy "a Magyar
Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek
tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége" [8. § (1) bekezdése]. Az
"Alapvető jogok és kötelességek" c. XII. fejezetben pedig elsőként állapítja meg, hogy "a
Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi
méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani" [54. § (1) bekezdése]. A
8. § (4) bekezdése szerint az élethez és az emberi méltósághoz való jog olyan alapvető jognak
minősül, amelynek gyakorlása rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején
sem függeszthető fel, illetve nem korlátozható. Az Alkotmány idézett rendelkezéseinek
összevetéséből megállapítható; hogy Magyarországon az élethez és az emberi méltósághoz
való jog - állampolgárságra tekintet nélkül - minden embernek veleszületett, sérthetetlen és
elidegeníthetetlen alapvető joga. A magyar államnak az élethez és az emberi méltósághoz
való jog tekintetében is elsőrendű kötelessége, hogy ezeket tiszteletben tartsa és védelmezze.
Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése azt állapítja meg, hogy az élettől és az emberi
méltóságtól "senkit nem lehet önkényesen megfosztani". E tilalom megfogalmazása egyúttal
nem zárja ki az élettől és az emberi méltóságtól történő nem önkényes megfosztás
lehetőségét.

5
A halálbüntetés törvényi megengedése alkotmányosságának megítélésénél azonban az
Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése az irányadó, amelyet az Országgyűlés az 1990. június
19-én elfogadott és június 25-én hatályba lépett 1990. évi XL. törvény 3. § (1) bekezdése
iktatott az 1989. október 23-án kihirdetett 8. § (2) bekezdése helyébe. Az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésének hatályos rendelkezése szerint "a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra
és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges
tartalmát azonban nem korlátozhatja".
Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Btk.-nak és a kapcsolódó hivatkozott
jogszabályoknak a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi
méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütköznek. Az élettől és az
emberi méltóságtól halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó rendelkezések ugyanis az
élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák,
hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és
helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik meg. Ezért megállapította
alkotmányellenességüket és megsemmisítette ezeket.

V.

A Btk. és a hivatkozott egyéb jogszabályok alkotmányellenességét és megsemmisítését

kimondó alkotmánybírósági határozat indokainak megfogalmazása után az Alkotmánybíróság
szükségesnek tartja megjegyezni a következőket is:

1. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének az 1990. június 19-i alkotmánymódosítással

beiktatott rendelkezése és az 54. § (1) bekezdésének idézett szövege nincs összhangban. Az
Országgyűlésre hárul az a feladat, hogy az összhangot megteremtse.

2. Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást

megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet
alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása
és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent
az állam büntetőhatalmával szemben.

3. Az Alkotmánybíróság figyelmet érdemlőnek tartja a kriminológia és a kriminálstatisztika

számos ország tapasztalatain alapuló megállapítását, miszerint a halálbüntetés alkalmazása
vagy eltörlése sem az összbűnözésre, sem a korábban halálbüntetéssel fenyegetett
bűncselekmények elkövetésének gyakoriságára nincs bizonyíthatóan törvényszerű hatással.

4. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetköri Egyezségokmánya - amelynek Magyarország is

részese és amelyet az 1976. évi 8. tvr.-rel hirdetett ki - 6. cikkének (1) bekezdése megállapítja
"minden embernek vele született joga van az életre. E jogot a törvénynek védelmeznie kell.
Senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani." Ugyanezen Cikk (6) bekezdése pedig
megállapítja, hogy "e Cikk egyetlen rendelkezésére sem lehet hivatkozni avégett, hogy
késleltessék vagy megakadályozzák a halálbüntetésnek az Egyezségokmányban részes
valamely állam általi eltörlését".
Az Egyezségokmány tehát olyan fejlődési folyamattal számol, amely a halálbüntetés
eltörlésére irányul. Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában,
1950. november 4-én aláírt Egyezmény 2. cikkének (1) bekezdése még elismerte a
halálbüntetés jogszerűségét, az 1983. április 28-án elfogadott 6. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1.
cikke viszont úgy rendelkezik, hogy "a halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet
6
halálbüntetésre ítélni és halálbüntetést nem szabad végrehajtani." Az Európa Parlament által
1989. április 12-én elfogadott "Az alapjogokról és alapvető szabadságokról" c. nyilatkozat 22.
§-a ugyancsak kimondja a halálbüntetés eltörlését. A magyar alkotmányfejlődés is ebben az
irányban halad, amikor a halálbüntetést még nem egyértelműen kizáró 54. § (1) bekezdésének
megalkotását követően a 8. § (2) bekezdésének új megszövegezésével kizárja alapvető jog
lényeges tartalmának törvényi korlátozását.

5. Mivel a Btk.-ban meghatározott büntetések összefüggő rendszert alkotnak, a

halálbüntetésnek mint e rendszer egyik elemének megszüntetése szükségessé teszi az egész
büntetési rendszer felülvizsgálatát, amely azonban nem az Alkotmánybíróság hatáskörébe
tartozik.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Sólyom László s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Hercegh Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró

Dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye

A hatályos Alkotmány 8. és 54. szakaszai egymásnak ellentmondó rendelkezést

tartalmaznak. Míg az 54. § (1) bek. az élettől való önkényes megfosztást tiltja és ezzel nem
helyezi hatályon kívül a halálbüntetés lehetőségét, addig az időben később keletkezett 8. § (2)
bek. még törvények útján sem engedi meg az alapvető jogok lényeges tartalmának
korlátozását. Ebből már levezethető a halálbüntetés tilalma is.
Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az Alkotmány értelmezése, de az
egymással ellentétes alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási hatalommal
rendelkező Országgyűlés joga és kötelessége. Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti
át.
Ezért álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak le kellene szögezni hatáskörének hiányát
és fel kellene hívni az Országgyűlés figyelmét az ellentmondás kiküszöbölésének
szükségességére. Mindez nem zárná ki, hogy az Alkotmánybíróság állásfoglalásában
felsorakoztassa mindazokat az érveket, amelyek ma a halálbüntetés ellen szólnak.

7
Budapest, 1990. október 24.

Dr. Schmidt Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás és dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybírák párhuzamos véleménye

1. Az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezmények elismerésével Magyarország

kötelezettséget vállalt az általános emberi jogoknak, mint alapvető értékeknek az
elismerésére. Az Alkotmány 7. § (1) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaság
jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a
vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.

2. A hatályos nemzetközi jog emberi jogi dokumentumainak kiindulópontja az emberi

méltóság. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyézségokmánya "az emberi közösség
valamennyi tagja veleszületett méltóságáról" szól, és az emberi méltóságot a jogok végső
forrásának tekinti akkor, amikor arra a felismerésre utal, hogy "az emberi jogok az emberi
lény veleszületett méltóságából erednek".

3. Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása, az emberi élettel együtt az emberi

lényeget jelenti. A méltóság ember voltunknak és értékünknek fölemelő és feltétlen tiszteletet
parancsoló volta, emberi lényegünk rangja. Ugyanígy a priori érték mint az élet s a létezés
emberdimenzióját fejezi ki. Emberlét és emberi méltóság egymástól elválaszthatatlanok.
Mindkettő az ember elidegeníthetetlen, immanens, lényegi sajátja. Létezésre méltónak lenni:
emberségre való méltóságot jelent, így különkülön az emberi élet és az emberi méltóság
tulajdonképpen kezelhetetlenek.

4. Az ember létezése és méltósága, mint maga az emberi egység, valójában nem is jog, mert
az emberi lényeg a jog számára tulajdonképpen transzcendens, azaz hozzáférhetetlen. Az
emberi jogok katalógusában és a modern alkotmányokban az emberi élet és méltóság ezért
elsősorban nem is mint alapjogok, hanem mint a jogok forrásai, mint jogon kívüli értékek
szerepelnek, amelyek sérthetetlenek. E sérthetetlen értékek tiszteletben tartásáról és
védelméről kell a jognak gondoskodnia.
Ez a védelem - és csakis ez - viszont már a jog dimenziója. Az itt belépő jog különfélé
terebélyű "tilalomfákat" és garanciákat állít fel mindenki számára, így az állam számára is.

5. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése tehát akkor, amikor az élethez és a méltósághoz
való veleszületett jogokat tételezi - figyelemmel az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében ért
sérthetetlen és elidegeníthetetlen jelzőkre is -, olyan, a jogi értékeket is megelőző
kategóriákról rendelkezik, amelyek a lehető legteljesebb jogi oltalomban kell hogy
részesüljenek és amely értékekkel szembeni követelmények - mint valóságos jogi tilalmak -
korlátlanok, vagyis az államot is kötik. Az állam tehát azért nem foszthatja meg büntető
hatalmánál fogva az embert az élettől és az emberi méltóságtól, mert a halálbüntetéssel az
Alkotmányban védett fenti értékeket önkényesen átrendezi. Önkényesen: mert az emberi lét
és méltóság az értékek rangsorában minden értéket megelőz, itt az emberi jogok forrásáról,
eredőjéről és alapjáról, azaz a jog által is sérthetetlen és elidegeníthetetlen értékekről van szó.
A halálbüntetés ennek folytán önkényes, és ezért alkotmányellenes.

8
6. Mivel az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az élettől és az emberi méltóságtól való önkényes
megfosztást tilalmazza, az Alkotmány szerint kell, hogy maradjon tere a nem önkényes
megfosztásnak is. Ezért nem állítható, hogy az élettől való minden megfosztás fogalmilag
jogtalan, azaz önkényes.
Az élettől való megfosztás csak jogi síkon nem történhet meg, de az ugyanolyan értékrendek -
azaz a más ember léte és méltósága - egymással már versenghetnek. A jog ebben az esetben
már nem az értékeket rendezi át, hanem helyzeteket rendez: a jogos védelemnél, vagy más,
nem önkényes megfosztás esetében nem a halálbüntetés jogát ismeri el, hanem a nem
önkényes védekezés minőségét oltalmazza az önkényességgel szemben.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Lábady Tamás s. k.,

alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró

Dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos véleménye

1. Az Alkotmánybíróság szabadsága határozata kialakításában.

Az Alkotmány szerint az élethez és az emberi méltósághoz való jogtól senkit nem lehet
önkényesen megfosztani. Eszerint a halálbüntetés alkotmányosságának formális kulcsa az
önkényesség értelmezése. Mivel nyilvánvalóan senkit sem lehet semmilyen jogától
"önkényesen" megfosztani, az élethez és az emberi méltósághoz való jog elvételének speciális
feltételeit kell meghatároznunk, vagyis az önkényességet e jogok sajátosságaira való
tekintettel kell értelmeznünk. A halálbüntetés alkotmányossága feletti döntésnek ezért az
élethez és emberi méltósághoz való jog tartalmi kifejtése az alapja. Az Alkotmány kimondja,
hogy az alapvető jogokat szabályozó törvény az alapvető jog lényeges tartalmát nem
korlátozhatja. Annak eldöntéséhez, hogy a halálbüntetésről szóló törvényi rendelkezések nem
korlátozzák-e az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalmát, s ezért nem
alkotmányellenesek-e, először e jogok tartalmát kell tisztáznunk.
Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog a legalapvetőbb emberi jogok. Az
Alkotmánybíróság értelmezése szerint az emberi méltósághoz való jog "anyajog", azaz a még
nem nevesített szabadságjogok forrása. Ezért e jog értelmezése hatással lehet az egyéni
autonómia határainak megvonására más emberi jogok esetében, csakúgy, ahogy az élethez
való jog értelmezése befolyásolhatja az élet feletti rendelkezés más vitás eseteinek eldöntését
(pl. abortusz, eutanázia).
Egy ilyen horderejű döntés előtt tisztázni kell az Alkotmánybíróság szabadságát és
kötöttségeit határozata tartalmának kialakításában.
Az Alkotmánybíróság határozata a halálbüntetés alkotmányosságának kérdésében a döntés
alapját és véglegességét tekintve lényegesen más, mint a halálbüntetés törvénnyel való
eltörlése. Az Országgyűlésnek szabadságában áll bármilyen érv alapján dönteni; legyen az
tudományos, vagy gyakorlati, büntetőpolitikai, vagy tetszőleges aktuálpolitikai meggondolás
vagy indíték. (Lásd a halálbüntetés eltörlését a politikai bűncselekményekre 1989-ben.). A
törvényhozási folyamat nyilvánossága alkalmat teremt minél több érv ismertetésére és
ütközésére; s egyben elő is készíti a közvéleményt a döntésre. Könnyebbsége parlamenti
döntésnek, hogy a halálbüntetést eltörlő törvény önmagában nem jár kényszerítő
következményekkel az élethez való jog más kérdéseire nézve. Ugyanakkor az Országgyűlés
ki van téve a közvélemény nyomásának. A Parlament tetszése szerint fenntarthatja, eltörölheti
9
vagy visszaállíthatja a halálbüntetést - amíg e büntetés alkotmányosságáról az
Alkotmánybíróság ki nem mondta a végső szót.
Az Alkotmánybíróság ezzel szemben kizárólag alkotmányjogi érvekkel alapozhatja meg
döntését. Különösen nem érheti be az általában alkalmazott kriminológiai érveléssel, hogy ti.
a halálbüntetés hatékonysága a bűnmegelőzés szempontjából nem bizonyítható. Nem köti az
Alkotmánybíróságot a törvényhozó szándéka, hiszen a büntető törvénykönyv
alkotmányosságát felülvizsgálhatja, az Alkotmányt pedig értelmezheti. Az Alkotmánybíróság
döntése végleges. Nem köti az Alkotmánybíróságot sem a többségi akarat, sem a
közvélemény. Nem köti egyetlen erkölcsi vagy tudományos irányzat sem.
Az Alkotmánybíróságnak tehát saját értelmezést kell kidolgoznia az élethez való jogról.
Ebben az értelmezésben az Alkotmány egésze a kiindulópont. Az Alkotmánybíróságnak
folytatnia kell azt a munkáját, hogy értelmezéseiben megfogalmazza az Alkotmány és a
benne foglalt jogok elvi alapjait, és ítéleteivel koherens rendszert alkot, amely a ma még
gyakran napi politikai érdekből módosított Alkotmány fölött, mint "láthatatlan alkotmány",
az alkotmányosság biztos mércéjéül szolgál; és ezért várhatóan a meghozandó új
alkotmánnyal vagy jövőbeli alkotmányokkal sem kerül ellentétbe. Az Alkotmánybíróság
ebben az eljárásában szabadságot élvez, amíg az alkotmányosság fogalmának keretén belül
marad.
Az alkotmányozók a rendszerváltozás utáni társadalomban és államban érvényesülő
értékpluralizmusból indultak ki; az Alkotmány 1989. október 23-án kihirdetett módosítása
(az 1989. évi XXXI. törvény) szakított a korábban az állam alapjává tett "hivatalos"
ideológiával és azzal, hogy a jogokat ezzel összhangban kell értelmezni. A különböző eszmei
áramlatoknak az Alkotmány kidolgozása során javasolt felsorolása csak a sokféleséget akarta
példázni, csakúgy, mint az 1989. októberi módosításban ebből megmaradt "a polgári
demokrácia és a demokratikus szocializmus értékei". Azóta - az 1990. évi XL. törvénnyel -
ez is kikerült az Alkotmányból. Az alkotmányos jogok igen absztrakt megfogalmazásában
nem fedezhető fel semmilyen jele annak, hogy a törvényhozó ezen jogok egy adott
értelmezése mellett kötelezte volna el magát. De ha így is lett volna, ez az Alkotmánybíróság
számára nem lehetne kiindulópont: Az Alkotmánybíróság független a törvényhozó
szándékától, de egyébként is aggályos lenne arra hivatkozni, hogy az eltelt egy év alatt olyan
társadalmi változások játszódtak le, amelyek túlhaladottá tették az alkotmányozó eredeti
koncepcióját. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az Alkotmánybíróság megváltoztatni kénytelen
az Alkotmány értelmét: Az Alkotmánybíróságnak nem erre van hatásköre. Az
alkotmányértelmezésnek az értelmezendő jogok fogalmából kell kiindulni, mint semleges
kategóriából, amelynek határaira nézve nagyfokú konszenzus állapítható meg, tartalmára
nézve viszont több, eltérő értéktartalmú koncepcióval is kitölthető. Ha így járunk el, akkor az
Alkotmány tág definíciói megannyi morális kérdésfeltevést (is) tartalmaznak. A pluralista
társadalom lényegéhez tartozik, hogy ezekre a kérdésekre többféle válasz adható, vagyis a
jogok többféle értéktartalommal kitölthetők, úgy hogy közben a jogok egész alkotmányos
rendszere koherens és működőképes marad. Az Alkotmánybíróságnak a határesetekben kell
beavatkoznia, azt a vonalat meghúznia, amelyen túl egy adott tartalmi koncepció ("válasz")
már az Alkotmány egész rendszerével (alapelveivel) nem hozható összhangba. Pl. az
állampolgári egyenlőség számos értelmezést elvisel; az Alkotmánybíróságnak ki kellett
mondania, hogy az egyenlőség nem korlátozható a mechanikus egyenlőségre az anyagi javak
elosztása vonatkozásában, s ugyanakkor tisztáznia kellett a pozitív diszkrimináció
megengedettségét, annak feltételeivel együtt. Más esetben az Alkotmánybíróság azt
állapíthatja meg, hogy az alkotmányos jog egy adott tartalmi koncepciója belefér az
alkotmányos fogalmi keretbe, akkor is, ha azt a törvényhozó ki akarta zárni. Kivételesen az is
előfordulhat, hogy egy alkotmányos jog csak egyetlen értelmezési koncepciót tűr el. Ez
10
természetesen értékítélet. Az Alkotmánybíróságnak azonban éppen erre van felhatalmazása:
hogy ti. az Alkotmány fenntartása érdekében a saját tartalmi koncepcióját érvényesítse.
Határesetekben és össze nem férő koncepciók ütközésekor az Alkotmánybíróság feladata a
választás. Az élethez való jog fogalmát nem lehet két olyan koncepcióval kitölteni, amelyek
közül az egyik megengedi, a másik viszont kizárja a halálbüntetést. Az Alkotmánybíróságnak
itt azt az értelmezést kell kötelezővé tennie, amely szerinte az Alkotmány egészével
összhangban áll.
Ez a döntési szabadság és kötelesség egyben óriási felelősséggel terheli meg az
Alkotmánybíróságot. Hiszen a bíróság, bár az Alkotmány egészéből indul ki, maga alkotja
folyamatos értelmezésével az értelmezés mércéjét is. Mivel a döntés végleges, a bírónak saját
lelkiismerete és a közvélemény, elsősorban a szakmai közvélemény előtt kell helytállnia.
Szembe kell néznünk tehát azzal, hogy az alkotmányos jog fogalmának egyik lehetséges
értelme válik kötelezővé (amelyet esetleg az Alkotmánybíróság későbbi ítélkezése korrigálhat
- vagy a desuetudo ronthat le). A hibátlan szakmai érvelés is már az előzetes értékválasztáson
belül érvényesül.
A fenti koncepció értelmében az Alkotmánybíróság döntése tudatosan szubjektív és
történelmileg kötött: még abban az esetben is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket
deklarál, ezek saját korának szóló értelmét fedi fel; s ítélete pl. a halálbüntetés vagy abortusz
kérdésében elvileg sem támaszthat igényt örök érvényre. Az emberképe, filozófiai választása,
bírói feladatának felfogása megannyi szubjektív adottság. Ezért kívánatos, hogy az
Alkotmánybíróság objektív támaszként vegye figyelembe a halálbüntetés kortársi nemzetközi
megítélését; ennek értékelése már az Alkotmánybíróság megengedett politizálásához tartozik.
Az USA Legfelsőbb Bíróságának ítélete 1972-ben alkotmányellenesnek nyilvánított minden
halálbüntetést kimondó törvényt, s ezzel felszabadító hatású példát állított más országok elé.
Ugyanakkor 1976-tól kezdve a halálbüntetés visszaállításának lehetünk tanúi. Az Európa
Tanács viszont a tagállamok többségében lejátszódott fejlődés alapján általános tendenciának
tekintette a halálbüntetés eltörlését, és az 1950-ben kelt Emberi Jogok Európai
Egyezményéhez 1983-ban jegyzőkönyvet kapcsolt a halálbüntetés eltörléséről. (Ezt a 6.
számú jegyzőkönyvet a 22 tagállam közül 15 aláírta és 12 ratifikálta - de pl. a nem ratifikáló
NSZK-ban nincs halálbüntetés.) Az Európa Parlament által 1989. április 12-én elfogadott, az
alapjogokról és alapvető szabadságokról szóló nyilatkozat 22. §-a kimondja a halálbüntetés
eltörlését. Ezzel az európai államok nagy része túllépett a Polgári és Politikai Jogok
Nemzetközi Egyezségokmányának a halálbüntetést lehetővé tévő kompromisszumán, amelyet
az önkényes megfosztás tilalmával a magyar Alkotmány még 1989 októberében is követett.
Az Alkotmánybíróság joggal támaszkodhat saját történelmi helyzetünkre is, amikor a
halálbüntetés eltörlésével az élethez való jog tiszteletét erősíti, és az állam büntető hatalmát
innen visszaszorítja. Többről van itt szó, mint az emberi életet politikai céljaira gátlástalanul
feláldozó rendszerrel való szimbolikus szembefordulásról; a politikai bűncselekményekre
lehetséges halálbüntetés eltörlése 1960-ban lehetett volna helyén, ahogy a Német Szövetségi
Köztársaság Alaptörvényében a halálbüntetés tilalmának hasonló motivációja 1949-ben
időszerű volt. Az aktuális történelmi feladat annak a törvényhozót is kötelező megállapítása,
hogy az Alkotmánybíróság által értelmezett és védett alkotmányos rendben az állam nem
teheti meg, hogy egy ember életét elvegye.

2. Az élethez való jog az Alkotmányban.

Ebben a pontban az élethez való jog alkotmánybeli elhelyezését, minősítéseit és a rá
vonatkozó más rendelkezésekkel való összefüggését vizsgálom, az élethez való jog tartalmi
koncepciójának kifejtése nélkül.

11
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint "A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet
önkényesen megfosztani."
Értelmezendő kérdések:
a) az élethez és az emberi méltósághoz való jog kitüntetett szerepe és kapcsolata,
b) a "veleszületettség" ill. az Alkotmány 8. §-a szerinti "sérthetetlenség és
elidegeníthetetlenség",
c) a "nem lehet önkényesen megfosztani" kitétel, tekintettel az Alkotmány 54. és 8. §-ára.
a) A 18. századi természetjogban szokásos volt a természetes jogokat néhány ős- vagy
alapjogra visszavezetni. Ilyen kiindulópont volt az élethez való jog. Ma hasonló alapnorma-
szerepet játszik az emberi méltóság, alkotmányokban és nemzetközi egyezményekben
egyaránt. E funkciójában a természetjogi "természetes szabadság" örököse. Az emberi
méltósághoz való jog a német, az amerikai és a magyar alkotmánybírósági gyakorlatban
kifejezetten "anyajog"; a bíróság a cselekvési szabadság és az önmeghatározás védelmére új
és új szabadságjogokat vezet le belőle. Mindemellett az élethez való jog sem vesztette el
kitüntetett szerepét. Vannak nézetek, amelyek továbbra is ezt tartják a többi jog alapjának.
Elterjedtebb, hogy az élethez való jog a méltósághoz való jogot követi az alapjogok
katalógusának élén, s előfordul, mint a magyar Alkotmányban, hogy ugyanabban a
szakaszban szerepelnek. Ma az a szokásos, hogy az élethez való jogot egyrészt a testi
épséghez és egészséghez való joggal kapcsolják össze, másrészt pedig a nemzetközi jog
hatására a kínzás és a kegyetlen, illetve megalázó büntetések tilalmával. Úgy tűnik tehát, hogy
fontosságát megtartva külön életet él a két jog. Közelebbi vizsgálat azonban kimutathatja
lényegi összefüggésüket; azt, hogy csakis egységükben adhatják meg az ember jogi státusát, s
lehetnek így valóban az alapjogok alapjai. Az élethez és méltósághoz való jog egysége
különbözteti meg az embert egyrészt a többi személytől, másrészt a többi élőlénytől. Az
ember jogi státusa e két aspektusának külön-külön történelmi szerepe nem mond ellen annak,
hogy a mai történelmi pillanat, s különösen az élet feletti idegen rendelkezés kiéleződött
kérdése, az élethez és méltósághoz való jog egységes szemléletét követelik meg. Mindennek
bizonyításához részletesen meg kell vizsgálni e két jog sajátosságait; ezt a 3. pontban végzem
el.
b) Az Alkotmány 54. §-a szerint az élethez és méltósághoz való jog minden ember
"veleszületett" joga. Ezek a jogok a XII. Fejezet címe alapján "alapvető jogok". A 8. §-ban a
Magyar Köztársaság az ember "sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait" ismeri el.
Ezen jelzők értelmezése nem ad elegendő alapot a halálbüntetés alkotmányosságáról való
döntéshez. Van például olyan klasszikus elmélete az elidegeníthetetlenségnek,
amely szerint az élethez való jog a társadalmi szerződésben átruházhatatlan az államra, az
állam tehát ezért nem veheti el. Hasonló magyarázat kidolgozható lenne a sérthetetlenségre,
vagy a veleszületettségre is, mint ahogy mindeme jelzők nélkül is lehet érvelni amellett, hogy
az élethez való jogot az állam nem korlátozhatja (lásd 3. pont). A veleszületettség
értelmezhető úgy is, mint annak kifejezése, hogy az élet (és a méltóság) a priori értékek,
amelyekből az ezeket védő jogok erednek. A jogtörténet és a mai alkotmányok, illetve
nemzetközi egyezmények viszont számos példát mutatnak arra, hogy az élethez való jog
elidegeníthetetlenségének deklarálása nem zárta, illetve zárja ki a halálbüntetést. A magyar
Alkotmány 54. § (1) bekezdése is lehetővé kívánta tenni az élethez és méltósághoz való
elidegeníthetetlen és sérthetetlen, veleszületett jogtól való megfosztást, ha az nem önkényes.
Az önkényesség értelmezése nélkül tehát nem lehet az élethez és a méltósághoz való jog
elidegeníthetetlenségéről állást foglalni.
c) Az élethez való jog határai tehát az "önkényesség" értelmezésétől függenek.

12
Önkényesnek minősülhet a büntetéskiszabás, ha túlságos teret enged a bíró szubjektív
döntésének. Bár az USA-ban a halálbüntetést szokatlan és kegyetlen büntetés volta miatt
mondták ki alkotmányellenesnek, valójában az volt a kifogás a kérdésessé tett törvény ellen,
hogy a halálbüntetés feltételei nem voltak precízen tisztázva. Ehhez hasonló Sajó András
érvelése szakvéleménye I. pontjában. A Btk. előírásai a halálbüntetés kiszabására azonban
nem térnek el lényegesen akármelyik más büntetésfajta feltételeitől, s ezért "önkényességük"
más büntetések kiszabására is érvényes lehet. Az Alkotmány 54. §-ában írott önkényesség
azonban szerintem olyan speciális értelmezést kíván meg, amely csakis az élethez és
méltósághoz való jogra érvényes.
Más felfogás szerint az önkényesség a törvénynek megfelelő eljárás hiányát jelenti. Ezt
támasztja alá az Emberi Jogok Európai Egyezménye (1950), amelynek 2. szakasza csakis
jogszerűen hozott halálos ítélet végrehajtását tekinti az élettől megfosztás megengedett
esetének. (1983-ban viszont a 6. sz. jegyzőkönyv eltörli a halálbüntetést.) Jogállamban
minden fajta büntetést csakis törvényes okból, törvényes eljárásban lehet kiszabni. Ezt az
Alkotmány a szabadságtól való megfosztásra szabatosan meg is fogalmazza (55. §). Az 54. §
(1) bekezdése összevetéséből az következik, hogy az élethez és méltósághoz való jog esetében
önmagában nem zárja ki az attól való megfosztás önkényességét, ha az törvény alapján,
törvényes eljárásban történt. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. A különbséget az élettől
való, illetve a szabadságtól való megfosztás minőségileg más volta indokolja (1. 3. pont).
De ha a halálbüntetés formális legalitása nem zárja ki feltétlenül az önkényességet, akkor csak
az a tartalmi kérdés marad, hogy maga a halálbüntetés, mint büntetési nem, nem önkényes-e.
Elterjedt nézet szerint a halálbüntetés azért önkényes, mert nem bizonyítható, hogy alkalmas
lenne az Alkotmánnyal összhangban lévő büntetési célok megvalósítására. (Erre a jelen
határozat indokolása egyebek között utal is.) Ezzel a bizonytalansággal szemben az emberi
élet és méltóság előnyt élvez. Igaz, hogy alkotmányellenes az a büntetés, amely nem képes
betölteni célját. Igaz az is, hogy mivel itt alapvető jogok elvonásáról van szó, a célra való
alkalmasságról bizonyosság kell. Az érvelést azonban egyedül nem találom elegendőnek a
halálbüntetés alkotmányellenességének megállapítására. Felvethető, hogy a többi büntetés, pl.
a börtön preventív hatásáról sincsenek megbízható bizonyítékaink. Itt megint a
szabadságvesztés és az életvesztés közötti különbséget kellene kifejteni (az élethez való jog
speciális voltát), hogy bizonyíthassuk, a börtönhöz, a pénzbüntetéshez beérhetjük a büntetés
célszerűségének vagy hatékonyságának (nagy) valószínűségével, a halálbüntetéshez nem.
Ebből folyó második ellenvetésem az, hogy a fenti érvelés szerint a halálbüntetés
alkotmányos lenne, ha vele a büntetés célja bizonyosan elérhető lenne. A szokásos
megnyugtató válasz az, hogy a büntetés célja a halálbüntetéssel úgysem lesz soha teljes
bizonyossággal elérhető - már csak az emberi tévedés kizárhatatlansága miatt sem. A válasz
tehát pragmatikus marad. A körből nehéz kitörni, mert a büntetés gyakorlati hatékonyságára
kérdezünk, noha valójában azt kellene bizonyítani, hogy a halálbüntetés elvileg alkalmatlan.
Ez a kérdés viszont továbbvisz a halálbüntetés sajátosságához. Ezzel elvileg más érvelésre
váltunk át: a halálbüntetés speciális voltát az élethez való jog sajátossága alapozza meg. Jobb
lenne tehát eleve az élethez való jog sajátosságából kiindulni, s bizonyítani, hogy akkor sem
lehet az életet elvenni, ha az nagyon is célravezető lenne.
d) Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján az élethez és méltósághoz való alapvető jog
lényeges tartalmát az ezeket szabályozó törvény nem korlátozhatja. A kérdés, hogy az alapjog
korlátozását mihez viszonyítva állapítjuk meg, a mi esetünkben különös súllyal vetődik fel. A
halálbüntetéssel ugyanis nem az élethez való jog önmagában áll szemben, hanem az élethez
való jog, mint olyan jog, "amelytől nem lehet senkit önkényesen megfosztani". Ezért az, hogy
a Btk. a halálbüntetéssel egyáltalán korlátozza-e az élethez való alkotmányos jogot, az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt "önkényes megfosztás" értelmezésétől függ. Ha
13
az élettől való megfosztást minden esetben, fogalmilag önkényesnek tartjuk, vagyis az élethez
való jogot abszolútnak, akkor a halálbüntetés korlátozza azt. Ha viszont az élethez való jogot
magában az Alkotmányban korlátozottnak tekintjük azáltal, hogy az élettől való megfosztás
bizonyos, nem-önkényes eseteit, ha az törvényes eljárásban történt, összeférhetőnek tartjuk az
élethez való jog természetével, akkor a Btk. ehhez képest nem korlátozza az élethez való
jogot; az pedig, hogy az Alkotmány maga korlátozhatja-e alapjog tartalmát, nem a Btk.
alkotmányellenességének vizsgálatához tartozik.

3. Az emberi méltósághoz és az élethez való jog sajátossága.

Az emberi méltósághoz való jog nem puszta erkölcsi értékdeklaráció. Az, hogy az emberi
méltóság a jog előtt és felett létező érték, amely a maga teljességében a jog számára
hozzáférhetetlen, nem zárja ki azt, hogy ezt az értéket jogok forrásának tekintsük - mint a
természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény és alkotmány teszi -, vagy hogy a jog
a méltóság tiszteletben tartását és védelmét előírja, avagy hogy egyes aspektusait valóságos
joggá formálja.
Az emberi méltósághoz való jognak két funkciója van. Egyrészt azt fejezi ki, hogy van egy
abszolút határ, amelyen sem az állam, sem más emberek kényszerítő hatalma nem terjedhet
túl, vagyis az autonómiának, az egyéni önrendelkezésnek egy mindenki más rendelkezése alól
kivont magja, amelynél fogva - a klasszikus megfogalmazás szerint - az ember alany
maradhat és nem válik eszközzé vagy tárggyá. Ezt fejezi ki egyébként az - az
Alkotmánybíróság által is osztott felfogás -, hogy az emberi méltósághoz való jog "anyajog",
mindig újabb szabadságjogok forrása, amelyekkel az önrendelkezés szféráját folyamatosan
biztosítjuk az (állami) szabályozással szemben. A méltósághoz való jognak ez a felfogása
különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók,
nincs "érinthetetlen" lényegük. (Ez az elvi különbség az ember és a jogi személy között, nem
pedig az, hogy egyes jogok "jellegüknél fogva csak emberhez fűződhetnek". Az utóbbiak
mintájára ugyanis mindig képezhetők analóg jogok a jogi személyek számára.)
Látni fogjuk, hogy az emberi méltósághoz való jog ezt a funkcióját csak akkor tölti be, ha az
egyes emberek élethez való jogával egységben értelmezzük; míg ha attól elvonatkoztatunk, az
absztrakt méltóság megengedi a konkrét egyén tárgyként való kezelését.
A méltósághoz való jog másik funkciója az egyenlőség biztosítása. A "minden ember egyenlő
méltósága" történelmi vívmánya az egyenlő jogképességet jelentette; azaz a formálisan
egyenlő esélyt. Jelen határozatunkhoz az egyenlőségnek azt a tulajdonságát kell kiemelnünk,
hogy erre a jogra épülhetnek további jogok (pl. az egyenlő méltóság jogképességként
instrumentalizálva további jogok szerzésének alapja); de elvenni belőle nem lehet. Ez egyben
azt jelenti, hogy a méltóság oszthatatlan és redukálhatatlan, azaz az emberi státus minimális
feltétele, amely tehát egyetlen embertől sem vehető el.
Az egyenlő méltósághoz való jognak az élethez való joggal való egységében kell azt
biztosítania, hogy ne lehessen különbözően "értékes" puszta életeket jogilag másként kezelni.
Nincs az életre méltóbb és méltatlanabb. Az egyenlő méltóság miatt egyaránt érinthetetlen a
nyomorék és az erkölcsi szörnyeteg bűnöző élete és méltósága is. Az emberi méltóságban
mindenki osztozik, aki ember, függetlenül attól, hogy mennyit valósított meg az emberi
lehetőségből és miért annyit. Az élethez és méltósághoz való jog egysége következtében
nemcsak a halálban egyenlő mindenki: az életek egyenlőségét a méltóság garantálja.
A (puszta) élethez való jog az egyes természetjogi elméletekben volt abszolút (pl. Hobbesnál),
amennyiben a felette való rendelkezést nem is lehetett az államra átruházni. Amíg a
civilizációs folyamatban a halálbüntetés (illetve a háború) nem vált kérdésessé, másrészt amíg
nem merültek fel más élőlények jogai az életre, nem vált aktuálissá annak feszegetése, hogy
mi teszi az élethez való jogot speciálisan emberi joggá. Az ember méltósága, és ennek
14
kapcsolata az élettel különbözteti meg az ember élethez való jogát minden egyéb jogtól. Az
élethez való jog a méltóság nélkül nem az emberi élethez való jog. Az említett természetjogi
felfogásban a természeti állapot maradványa, a túlélés minden fölé helyezése, amely joga -
mint már Spinoza írta - "az állatoknak is megvan". Ma pedig a méltósághoz való joghoz
kapcsolódása teszi specifikussá az ember élethez való jogát "az állatok és fák jogai"
textusában. Szétválasztandó ugyanis az állam kötelezettsége külön az élet (minden élet)
védelmére és külön a méltóság védelmére az ember alanyi jogától az életre és méltóságra. "Az
állatok és fák jogai" nem puszta metaforák: az államnak valóban vannak kötelességei minden
élet természeti alapjainak fenntartására, s védeni köteles minden életet a mohától kezdve az
embrión keresztül az emberig, de ez a védelem a szorosan vett egyéni emberi életet kivéve
relatív, és csak az embernek van rá szubjektív joga.
Mi határozza meg ma az élethez való jog és a méltósághoz való jog kapcsolatát? Ha egy
alkotmánybíróság életről és halálról dönt, tisztáznia kell emberképét. Napjainkban a dualista
felfogás uralkodik: a test és lélek eltérő státusának különböző szekularizált változatai. A
"testi" jogok individualitásukban alacsonyabbrendűek, mint az absztrakt, a konkrét egyéntől
könnyen elválasztható "lélek": a méltóság. Szokás ugyan abból kiindulni, hogy az ember
biológiai és társadalmi lény. De ennek az összekapcsolásnak a jogban már nincs
következménye, hiszen az élethez való jogot mint a "biológiai-fizikai létezés jogát" fogják fel;
ezért kapcsolódik hozzá hagyományosan a testi épség, egészség joga is. Ezek (individuális)
"testi" jogok, a legtöbb alkotmányban nem élveznek abszolút védelmet, szemben a
méltósághoz való joggal, amellyel az egyén az emberi nem méltóságából részesedik, s amely
ezért érinthetetlen. (Ez a "nembeli" jog túl is éli az egyént azok szemében, akik - mint sokan -
a kegyeleti "jogokat" a halott jogának tekintik.)
A méltósághoz való jog és az élethez való jog ilyen hierarchiája súlyos következményekkel
jár. A dualista felfogás alapján ugyanis indokolhatóvá válik az egyes ember feláldozása
közösségi célokra. Ez esetben a generális prevenció céljából is ki lehet végezni a bűnözőt,
mert méltósága úgysem szenved csorbát. (Hegel a büntetéssel becsüli meg a bűnözőt.
Szerintem ez az érv csak a halálbüntetésen kívüli egyéb büntetésekre fogadható el.) A dualista
értékrenddel könnyű lesz az élet feletti idegen rendelkezést megindokolni azokban az
esetekben is, amikor megállapítják a méltóság elvesztését - pl. a tiszta tudat végleges
elvesztésével járó betegség. Azaz: ha az ember védelmét a dualizmus folytán az absztrakt
méltóság érinthetetlenségére korlátozzuk, a konkrét ember életét kiszolgáltatjuk.
Az Alkotmánybíróság szabadon eldöntheti, hogy egységes és oszthatatlan ember-felfogásból
indul ki, elvetve a "test" és "lélek" dualizmusát, azaz az embert élete és méltósága egységében
szemléli. Ennek megfelelően csakis az élethez való alanyi jog és a méltósághoz való alanyi
jog egysége adja meg a specifikusan a konkrét egyénre vonatkozó státust: Az ember élethez
valójogát az emberi méltósághoz való jogban bennefoglalt érinthetetlenség és egyenlőség
teszi sajátosan az emberi élethez való joggá (túlmenve az állatok és mesterséges jogalanyok
létezési jogán); másrészt a méltóságnak mint alapjognak az egyén számára nincs értelme, ha
már nem él. (Halálának esetleges erkölcsi értéke a túlélők ügye - beleértve az állam idevágó
kötelességeit is -, ettől persze még motiválhatja az ő tetteit, akár önfeláldozását is.) Az emberi
méltóság az emberi élettel eleve együttjáró minőség. Az emberi méltósághoz való alanyi jog
megtiltja, hogy a méltóságtól megfosszák az egyént. De az emberi méltóságtól az embert
csakis életének elvételével lehet megfosztani, s ezzel mindkettő végérvényesen megszűnik.
Az emberi méltósághoz és az élethez való jog a fenti felfogás szerint alapvetően különbözik
minden más jogtól.
Ez a jog osztatlan és az egész embert érinti - míg minden más jog elvont "szerepeket", rész-
aspektusokat szabályoz. (Még a személyiségi jogok is az átlagos, "normális" érzékenységű

15
embert veszik csak figyelembe.) Az élethez és méltósághoz való jog, mint az ember jogi
státusának alapja, egyszerre a legszemélyesebb és a legáltalánosabb.
A többi jog korlátozható, majd helyreállítható; elvonásuk annyiban is csak részleges lehet,
hogy korlátozásuk más jogok érvényesülését nem zárja ki. Számos jog teljes egészében
elvehető, majd ismét megszerezhető. Elvonásuk végső határa éppen az ember élethez és
méltósághoz való joga (ami nem jelenti azt, hogy e végső határig elmenni minden esetben
alkotmányos lenne). Ezzel szemben az élethez és méltósághoz való jog csak elvehető,
mégpedig csakis visszafordíthatatlanul, és akkor minden más jog is megszűnik. Az élethez és
méltósághoz való jog oszthatatlansága folytán elvileg korlátozhatatlan, s egyben minden más
jog korlátozásának elvi határa. (Ha e két jog egységében az egyén jogi státusának alapját
ismerjük el, az erre épülő egyéb jogok tekintetében lehet arról különbözőképpen dönteni,
hogy azok milyen mértékben korlátozhatók. A személyes szabadság korlátozása, például
büntetésképpen, sokféle lehet. Az adott jogrendszeren belül meg kell határozni egy olyan
határt, amelyen a szabadságvesztés büntetése sem léphet túl. Ez a nyitott börtöntől a "térdig
vasban" fogságig országonként - alkotmányonként - más és más lehet. Eközben az élethez és
méltósághoz való jogból levezethető különböző származékos jogokat is korlátozhatják - pl. a
méltóság külső megnyilvánulása tekintetében. De az elítéltet számos más jog továbbra is
megilleti, s büntetése letöltésével a személyes szabadsághoz való joga is helyreáll. A
korlátozások azonban az élet és méltóság alapjogát nem érinthetik; nemcsak mert tilos, hanem
mert a jog nem is képes erre. Könnyű belátni például, hogy amíg a fogoly tudatánál van,
elvehetetlen tőle az autonóm reakció, a szabad viszonyulás lehetősége: akár belső ellenállás,
akár bűnbánat vagy más döntés. S amíg él, emberi státusza kétségbevonhatatlan. Az élet és
méltóság egységes szemlélete ennél is teljesebben védi az embert: méltósága nem függ tudati
vagy erkölcsi állapotától, hanem életével adva van. Emberi státusza azért
kétségbevonhatatlan, mert élete méltóságánál fogva érinthetetlen.)
Az Alkotmány 8. §-a határt szab az alapjogok korlátozhatóságának. "Lényeges tartalmukat"
eleve kivonja a törvényhozó, azaz az állam rendelkezése alól, másrészt a legfontosabb
alapjogok gyakorlásának felfüggesztését vagy korlátozását rendkívüli állapot, szükségállapot,
vagy veszélyhelyzet idején sem engedi meg. Az élethez és méltósághoz való jog viszont
fogalmilag korlátozhatatlan, csak teljesen és végérvényesen lehet megfosztani tőlük az
embert, azaz nem lehet különbséget tenni korlátozható rész és "lényeges tartalom" között. Az
élethez és emberi méltósághoz való jog maga a lényeges tartalom, s ezért az állam nem
rendelkezhet fölötte. E jogok minden más alapjog lényeges tartalmának is részét képezik,
hiszen az összes többi alapjog forrásai és feltételei, továbbá azok korlátozhatóságának
abszolút határai.
Ebből az következik, hogy az élethez és méltósághoz való jogtól megfosztás fogalmilag
"önkényes". Az állam az Alkotmány egész alapjogi koncepciójával kerül szembe, ha a
halálbüntetés lehetővé tételével és szabályozásával rendelkezik az emberi élethez és
méltósághoz való jog elvételéről. Ezért az Alkotmány 54. § (1) bekezdése sem értelmezhető
úgy, hogy mint "nem-önkényes" megfosztást, lehetővé tenné a halálbüntetést. Ellenkezőleg, a
halálbüntetés alkotmányellenes.
A halálbüntetés tehát nem azért önkényes, mert az élethez való jog lényeges tartalmát
korlátozza, hanem azért, mert az élethez és méltósághoz való jog - sajátosságai folytán - eleve
korlátozhatatlan. Ezért nem is kellett az Alkotmány 8. § (2) és (3) bekezdésének az 1990. évi
XL. törvénnyel való módosítása ahhoz, hogy a halálbüntetés alkotmányellenessé váljék. Az
Alkotmány 54. §.(1) bekezdésében szereplő "önkényesség" fogalmát akkor sem lehetett úgy
értelmezni hogy az - mint nem-önkényest - lehetővé tenné a törvényes eljárásban kiszabott
halálbüntetést, amikor az Alkotmány 8. §-ának (3) bekezdése még megengedte az alapvető
jog gyakorlásának olyan korlátozását, "amely az állam biztonsága, a belső rend, a
16
közbiztonság, a közegészség, a közerkölcs vagy mások alapvető jogainak és szabadságának a
védelme érdekében szükséges". A halálbüntetés már ekkor is alkotmányellenes volt, mert az
élethez és méltósághoz való jog vonatkozásában mindenfajta és bármely alapon nyugvó
korlátozás lehetősége elvileg kizárt.

4. A jogos védelem problémája.

Az Alkotmánybíróság szükségesnek látta megjegyezni, hogy a halálbüntetés
megszüntetésével az egész büntetési rendszer felülvizsgálata esedékessé válik. A büntetések
rendszerével kapcsolatos problémák súlyán sokat enyhít az, hogy a halálbüntetés a Btk.-ban
mindig vagylagos büntetés volt. Az élethez és méltósághoz való jog egységes szemlélete
viszont valóban elkerülhetetlenné teszi a jogos védelem új indokolását, legalábbis arra az
esetre, ha az élet ellen támadót megölik. (Az alábbiak kizárólag a jogos védelemnek erre az
esetére vonatkoznak.) Ha ugyanis az élethez való jogtól megfosztás fogalmilag önkényes,
akkor senkinek, semmilyen körülmények között nem lehet joga arra, hogy egy másik ember
életét elvegye. A jogos védelem problémája érvényes minden más esetre is, amikor törvény
"megengedi" az élet elvételét, mint pl. végszükségben vagy elöljáró parancsára.
Bár e következmények levonása nem az Alkotmánybíróság feladata, röviden utalok arra, hogy
a 3. pontban kifejtettekből a jogos védelem vonatkozásában mi következik. Az élettől való
megfosztásra nem áll a jogos védelem szokásos indokolása, hogy "a jogtalan támadás
színhelyén az állam bűnüldöző szervei éppen nincsenek jelen, s így a megtámadott (vagy az
érdekében fellépő személy) a támadóval szemben a társadalom védekezését valósítja meg".
Az önbíráskodásra az állam nem engedhet át olyan hatalmat, ami neki sincs: a támadót nem
ítélhetné halálra a bíróság sem.
Az élethez való jog abszolút felfogása következtében a jogos védelem köre szűkebb lesz. Élet
csakis élettel lehet arányos. Ha anyagi javakat vagy a közérdeket ért támadást a támadó
megölésével hárítanak el, a büntethetőséget nem lehet a jogos védelem szabálya alapján
kizárni. A kérdés azonban fennmarad: miért nem büntethető az, aki az életet ért támadást a
támadó megölésével hárítja el?
Ha a megtámadott megöli támadóját, a "jogos védelem" biztosította büntethetetlenséggel a jog
nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismeri el, hanem annak a szituációnak jogon
kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítása lezajlott. A jogos védelem helyzete csakis akkor
áll fenn, ha életek közötti választásról van szó "a halál újraelosztásáról" mert a megtámadott
élete csak a támadó élete árán maradhat meg. A halált azonban a jog nem oszthatja el és nem
oszthatja ki. Ebben a határhelyzetben a jog nem köteles és nem jogosítja semmire a
megtámadottat. Jogot a támadó megölésére nem adhat, de ugyanazon okból azt sem írhatja
elő, hogy a megtámadott tűrni köteles: ezzel ugyanis az ő élete felett rendelkezne. Így tehát a
természeti állapot tér vissza azokra a pillanatokra, amíg az életek közötti választás szituációja
fennáll. Lélektanilag is ugyanerről van szó: az életösztön megnyilvánulásáról, amely áttörhet
minden civilizációs korlátot; a túléléshez való sajátosan nem emberi "jog"-ról ("amely az
állatoknak is megvan"). A választási helyzet megszűntével lép be újra a jog, amely azonban
csak kompetenciája határait, vagyis a "jogos védelmi helyzet" feltételeinek meglétét vizsgálja,
s ami ott történt, nem értékeli.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Sólyom László s. k.,

alkotmánybíró

17
Dr. Szabó András alkotmánybíró párhuzamos véleménye

1. A meghallgatott szakértői vélemények a halálbüntetés hatástalanságát, a büntetési célok

beteljesítésére való alkalmatlanságát és az ítélkezés ingadozásaihoz képesti önkényességét
vizsgálták. Véleményem szerint ezek az érvek nem ügydöntőek, mert nem csak a
halálbüntetésre, hanem lényegében minden más büntetésre is vonatkoznak. Tanulságuk
azonban az, hogy sem a hatásosság hiánya, sem a célra való alkalmatlanság, sem az ítélkezés
eltérései, ingadozásai nem kérdőjelezik meg a büntetés létjogosultságát általában. Közismert
tény, hogy a büntetőjogi retorzió nem képes lényegesen befolyásolni a bűnözés alakulását,
mivel ezt alapjában véve a társadalom aktuális állapota határozza meg. Ebből azonban nem
következik, hogy a büntetések hatástalansága, a célok beteljesítésére való alkalmatlansága,
avagy az ítélkezési gyakorlat eltérései és ingadozásai miatt le kellene mondani a büntetésről
általában. Nem a büntetés hatásossága, célbeteljesítő alkalmassága és egyöntetűsége a
büntetésalkalmazás alapja, hanem az az elv, hogy bűn büntetlenül nem maradhat, illetve, hogy
a bűn büntetést érdemel. Ha pedig ezek az érvek nem kérdőjelezik meg a büntetőjogi
büntetést általában, nem kérdőjelezik meg a halálbüntetés létjogosultságát sem. A büntetési
célok beteljesítésére való alkalmatlanság ezen az érvrendszeren belül csak akkor tenné
kérdésessé a büntetések és így a halálbüntetés alkotmányosságát, ha a büntetési célok
alkotmányosan meghatározottak lennének. Márpedig alkotmányosan legitimált büntetési
célok nincsenek. Ehhez képest a halálbüntetés - mint büntetési nem - alkotmányosságát vagy
alkotmányellenességét egyedül és kizárólag az dönti el, hogy az Alkotmány hogyan
szabályozza az élethez való jogot. Ezt pedig az Alkotmány 8. §-a az állam által védendő és
lényeges tartalmában még törvény által sem korlátozható alapvető jogként definiálja.
Amikor tehát az Alkotmánybíróság a halálbüntetést büntetési rendszerünkből kiiktatta, ezt
nem büntetőjogi, vagy kriminológiai megfontolásokra alapozta, hanem egyedül és kizárólag
az Alkotmányra. Fenntartotta a bűn büntetést érdemel elvét, de az állam büntetéshez való
jogát - alkotmányos jogállamhoz méltóan - nem az államhatalom korlátlanságából vezette le.
A büntetéshez való jog nem korlátlan. Le kell tehát mondanunk a halálbüntetésről, mint a
korlátlan hatalomból folyó büntetési jogosítványról.

2. Az Alkotmánybíróság megállapította határozata indokolásában, hogy a Btk.-ban

meghatározott büntetések összefüggő rendszert alkotnak, a halálbüntetésnek mint e rendszer
egyik elemének megszüntetése szükségessé teszi az egész büntetési rendszer felülvizsgálatát,
amely azonban nem az Alkotmánybíróság feladata.
A felülvizsgálat szükségességét a magam részéről az alábbiakban látom:
- a büntetőjog mai rendszere - függetlenül a szakértők véleményétől és a büntetőjogelméleti
magyarázatoktól - a halálbüntetést a büntetési célokkal, a generális és speciális prevencióval
indokolja;
- a halálbüntetés kiiktatása a büntetési rendszerből tehát szükségképpen kihat a büntetőjog
társadalmi rendeltetésének Btk.-ban adott értelmezésmódjára;
- mivel pedig a halálbüntetés büntetőjogi rendszeren belüli indokait a büntetési célokban, a
büntetések célkövetésében találta meg, ezeket is szükségképpen alkotmányellenesnek kell
tekinteni;
- a büntetőjogi büntetést nem szükséges célkövetéshez vagy célra való alkalmassághoz kötni,
hiszen attól, hogy nem hatásos vagy nem teljesít be célokat, alkalmazása még szükséges,
igazságos és indokolt lehet. A bűn büntetést érdemel elve célkövetés, hatékonyság és
hatásosság nélkül is teljesedésbe mehet;
- a büntetőjog társadalmi rendeltetése az, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve
legyen. Nincs önálló működési terepe, mint egyéb jogágaknak. Ezért más a büntetőjogi
18
szankció, mint az egyéb jogágak reparáló, helyreállító vagy egyéb kötelességstatuáló
szankciói. A büntetőjogi szankció ezért büntetés, ezért hátrányokozás. Szerepe és rendeltetése
a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása, amikor már más jogági szankciók nem
segítenek;
- a jogépségi büntetésnek szimbolikus funkciója van: a büntetőjogi parancsokat nem lehet
büntetlenül megsérteni sem akkor, ha okunk van rá, sem akkor, ha a büntetés nem ér el
semmilyen célt, vagy alkalmatlan meghatározott cél elérésére. A büntetés célja önmagában
van: a jogépség nyilvános deklarálásában, a célra nem tekintő megtorlásban;
- a célra nem tekintő, szimbolikus, jogépségi megtorló büntetés egyet jelent az arányos
büntetés elvével. Az arányos büntetés elve kizárja a célbüntetést, mert a célbüntetés nem a tett
súlyához való arányítást, hanem a célhoz mért viszonyítást kívánja meg és teszi lehetővé. Ha
például a nevelést vagy a kezelést tekintenénk célnak, súlyos bűncselekmény elkövetése
esetén a neveletlenség vagy gyógyíthatóság a mérce, a viszonyítási alap, de nem a tett súlya.
A tettes személyiségállapota viszont jogállamban nem lehet a büntetés alapja. A jogépségi
büntetés, a megtorló arányos büntetés sokkal humánusabb a látszólag humánus nevelő
célbüntetésnél, mert nem érinti személyiségemet, személyi autonómiámat és lelkiismereti
szabadságomat. A büntetőjogi büntetéskiszabás logikája nem cserélhető fel a nevelés és a
gyógyítás logikájával, ha meg akar maradni az igazságszolgáltatás kereteiben;
- az arányos büntetés elve azért is egyedül lehetséges alkotmányos jogállami büntetés, mert
egyedül ez fér össze a jogegyenlőség eszméjével. Minden egyéb tekintet a jogegyenlőtlenség
deklarálása volna, hiszen szükségképpen az egyén valamilyen személyiségi állapotát vagy
státusát tekintené a büntetés zsinórmértékének és nem a tettet.
A halálbüntetés kiiktatása büntetési rendszerünkből azzal a paradox következménnyel jár,
hogy a jogépségi büntetés, tehát a megtorló büntetés eszméje nyer megerősítést. Nem a
bosszú, aminek a tálió elve felel meg, tehát a szemet szemért, fogat fogért. A megtorlás
történelmileg a bosszú racionalizálása és mértékletessége. Megtartja az erkölcsi felháborodást
mint motívumot, de mércéjében mérsékletre, önkorlátozásra, méltó és megérdemelt malum
okozásra késztet. A halálbüntetés helyébe lépő legsúlyosabb büntetés lesz ezentúl a
viszonyítási mérce. A megtorló büntetés tiszteletben tartja a személyiséget, mert nem vesz át
sem pszichoterápiai, sem gyógyító, sem szociális vagy lelki gondozó szerepet, tehát nem
kötelez büntetésként ezekre. Ezek a funkciók szolgáltatásként felkínálandók és felkínálhatók a
büntetés végrehajtása során.
Az állam büntető hatalmának nincs joga életet elvenni. Alkotmányos jogállam nem akasztat!
De joga van az alkotmányos jogállamnak a jogépségi büntetésre, a megtorló, arányos
büntetésre. Arányos büntetést pedig ki lehet szabni halálbüntetés nélkül is. Ahogy az
emberiség lemondott a testcsonkító és testi büntetésekről, lemondhat a halálbüntetésről is. Az
arányos büntetés elve nem szenved csorbát, ha a deres mellé odahelyezzük a bűnügyi
múzeumokba a bitót és a nyaktilót is.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Szabó András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Zlinszky János alkotmánybíró párhuzamos véleménye

1. A halálbüntetés és az Alkotmány szövege.

A halálbüntetés alkotmányellenessége szempontjából

19
az Alkotmány 8. § (1) bekezdése és az 54. § (1) bekezdése vizsgálandó, összhangban az
Alkotmány egész szövegével és alapvető irányával.
Az 54. § (1) bekezdésének azon kitétele, hogy életétől senki sem fosztható meg önkényesen,
nyilván az emberi jogok deklarációjának szövegét vette át, és mindkét szöveg arra a helyzetre
nyert megfogalmazást, amikor a jog még ismeri a halálbüntetést. Az "eleve önkényes" a
halálbüntetésre vonatkozólag az Alkotmányból nem vezethető le: az Alkotmány eredetileg a
halálbüntetést, ha azt törvény alapján rendes bírói eljárásban szabták ki, nem tekintette
önkényesnek.
(Az Alkotmány szövege amellett értelmileg is pontatlan: nyilván nem lehetetlen valakit
életétől önkényesen megfosztani, hanem tilos!)
Az utóbb módosított 8. § (1) bek. alapvető emberi jog korlátozását törvény által is tiltja: ha az
élethez való jogot alapvető jognak ismerjük el - s Alkotmányunk kétségtelenül ezt teszi -, úgy
ez a jog nem korlátozható a Büntető törvénykönyv által. Kérdés, hogy az élet elvétele annak
korlátozását jelenti-e. Minthogy a kevesebben a több benne van, és a teljes megfosztás több,
mint a korlátozás, ez megállapíthatónak tűnik.

2. Az élethez való jog.

A jog azonban nem biztosíthat végtelen életet az embernek. Célja csupán olyan társadalmi
rend megalkotása és fenntartása, amelyben az egyén a többiek sérelme nélkül szabadon
kiteljesítheti életét és emberi méltóságát. Az emberi méltóság kiteljesítésében a szabad döntés
erkölcsi értékek elfogadására és megvalósítására bennfoglaltatik. Minden olyan jogi korlát,
amely erkölcsi döntéseket közvetlenül vagy közvetve rákényszerít az emberre, voltaképp sérti
az ember méltóságát, mert erkölcsi döntésének szabadságát, ezzel értékét kisebbíti, végső
esetben megszünteti. A jog tehát az ember szabadságának lehető tiszteletbentartásával olyan
együttélési normákat állapít meg, amelyek az egyének közti súrlódásokat hivatottak feloldani;
ugyanakkor az egyén biztonságát is szavatolni törekszik, hogy életét céljainak megfelelően
szabadon alakíthassa.
Az emberi szabadság korlátja ott van, ahol e szabadság mások szabadságával ütközik. Ha az
ember szabad döntése másik ember élete, méltósága, cselekvési szabadsága ellen irányul, a
társadalom, ezen belül az állam kötelessége a megtámadottnak segítség nyújtása. Az állam a
jogrendben ezt a segítséget kilátásba helyezi, és egyúttal megtiltja a támadással vagy
fenyegetéssel szembeni egyéni védekezést (legalábbis igen szűk hátárok közt ad arra
mentséget, mikor a támadás közvetlen és ameddig másként el nem hárítható).

3. Az állam büntető hatalma.

Az állam büntető hatalma arra szolgál, hogy az egyén biztonságát védje. Egyrészt azáltal,
hogy a támadást vagy sértést megtorolva, a sértőt a saját állásfoglalása megváltoztatására
indítsa, másrészt azáltal, hogy a büntetéssel fenyegetés másokat a hasonló sértésektől
visszatartson, végül azáltal is, hogy azokat a helyzeteket, amelyekben valaki élete és emberi
méltósága fenyegethető, megszüntesse, minimumra csökkentse.
Az állam büntető hatalma kétségtelenül korlátozza az embert döntési szabadságában, tehát
bizonyos fokig korlátozza az emberi méltóságot. Egyúttal új erkölcsi pozitív döntésre is
lehetőséget ad azzal, hogy a törvényesen kialakított normát szabadon el lehet fogadni, be lehet
tartani, és az ilyen döntésnek van erkölcsi értéke. Mégis tény, hogy amint az emberi
szabadságnak a társadalmi lét korlátja is ugyanakkor, amikor előfeltétele is, az államilag
védett norma is korlátja az erkölcsi értéknek, és azért csak ott és annyiban van helye, ahol és
amennyiben az egyének életének, szabadságának védelmében szükséges (az életet itt a
társadalmi lét összes előfeltételeire kiterjesztetten értelmezve). A büntetés tehát, álláspontom
szerint és szemben dr. Szabó András párhuzamos véleményében kifejtettekkel, csak ebben a
20
célra irányított értelemben elfogadható, és indokoltságát veszti azonnal, amint céljai
megvalósítására alkalmatlanná válik. A társadalom ugyanis végső soron nem jogosult az
egyén erkölcsisége, értékmegragadása vagy tagadása felett ítéletet mondani.

4. Végkövetkeztetés.
Minthogy az állam büntetőhatalmának értelmezése az Alkotmánybíróság tagjai közt sem
egységes, ebből önmagából vagy annak korlátaiból nem vezethető le a halálbüntetés
megengedhető vagy megengedhetetlen volta. A büntetőjognak véleményem szerint
hallgatólagosan századok óta elfogadott elve - alkotmányos elve -, hogy a büntetés célja
megelőző: védett társadalmi értékekkel szembeni támadások visszaszorítását szolgálja. Csak
ott és annyiban érvényesülhet, ahol e céljának megfelel és jogalapját veszti, ha e célt nem
tudja szolgálni, vagy csak nagyobb sérelem árán szolgálja, mint amelyet elhárít.
A halálbüntetés általános visszatartó hatása ma a tudomány által nem igazolható. Akkor lenne
visszatartó hatása nagy valószínűség szerint a fenyegetett esetek egy részénél, ha a büntetésre
a bűnös biztosan számíthatna; egy más részénél akkor sem, mert a halállal fenyegetett
cselekmények részben indulat hatására vagy elferdült hajlamok hatására valósulnak meg. A
bűnüldözés elégtelen hatásfoka miatt azonban még ott sem érvényesül a visszatartó hatása,
ahol erre lehetőség lenne; és nem igazolható, hogy ezekben az esetekben más súlyos, de nem
halálos fenyegetettség a biztos bekövetkezés esetén nem lenne ugyanilyen visszatartó hatású.
Ebben a vonatkozásban tehát ma a halálbüntetés szükségessége nem igazolt, ezért
alkalmazása a törvényhozó hatalmi döntésén vagy annak fenntartásán alapul: önkényes.
Kétségtelen, hogy a halálbüntetés kizárja a bűnismétlés veszélyét. Ez gyakori, tehát a
halálbüntetés bizonyos társadalmi biztonságot látszik megvalósítani. Ám a bűnismétlés
veszélye más eszközökkel is visszaszorítható; a bűnözés előfeltételeit közben a társadalom
újratermeli; s a halálbüntetés arról tereli el a figyelmet, hogy a társadalom az előfeltételek
megszüntetésére és a biztonságos együttélés előfeltételeinek megteremtésére nem fordít olyan
gondot, amilyen szükséges lenne. Ebből a szempontból a halálbüntetés fenntartása egyenesen
káros, mert leplezi a valóban szükséges állami akciók elmaradását. Amellett a halálbüntetés a
- bármily valószínű - mégis esetleges bűnismétlés veszélyét egy biztos életet megszüntető
aktussal küszöböli ki, márpedig az élethez való jog alapvető jellegéből folyóban azt nem lehet
korlátozni vagy megszüntetni vélt, de nem biztos veszélyek elhárítása vagy inkább
csökkentése érdekében.
A bűnözőkkel szembeni társadalmi indulatok ma hazánkban sokszor nyilatkoznak meg a
halálbüntetés fenntartása mellett. Ám ezek az indulatok sokszor halállal nem fenyegetett
bűncselekményekkel szemben is megnyilatkoznak, halálos gázolások miatt is követelnek
adott esetben halált az okozó fejére. Az Alkotmánybíróság azonban nem a társadalom előtt
keresi a népszerűséget, hanem szigorúan a jogrendszer összhangját és alkotmányosságát
hivatott biztosítani: az élet elvétele az állam által alkotmányunk szigorúan vett szövege szerint
is tilos és a büntetőjog alkotmányos elveivel sem támasztható alá.

Budapest, 1990. október 24.

Dr. Zlinszky János s. k.,

alkotmánybíró

21
 11/1999. (V. 7.) AB határozat

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság országos népszavazást kezdeményező ügyben az Országos Választási
Bizottság határozata ellen benyújtott kifogás alapján meghozta a következő
határozatot:

Az Alkotmánybíróság az Országos Választási Bizottság 8/1999. (III. 29.) OVB számú

határozatát helybenhagyja.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

I.

Az indítványozó ügydöntő országos népszavazást kívánt kezdeményezni vagylagosan az

alábbi kérdésekről:
1. "Egyetért-e azzal, hogy a társadalom védelme és az élet elleni bűncselekmények
megelőzése céljából az Országgyűlés teremtse meg a halálbüntetés visszaállításának jogi
feltételeit?"
2. "Egyetért-e az élet elleni erőszakos bűncselekmények elkövetői esetén a halálbüntetés
átmeneti visszaállításával és ennek jogi feltételei megteremtésével?"
3. "Egyetért-e azzal, hogy az Országgyűlés teremtse meg a jogi feltételét annak, hogy az
erőszakos élet elleni bűncselekmények elkövetői esetében a halálbüntetés visszaállítható
legyen?"
4. "Egyetért-e? Az Országgyűlés teremtse meg a jogi feltételeket az erőszakos, élet elleni
bűncselekmények elkövetői esetében a halálbüntetés átmeneti visszaállítására."
5. "Egyetért-e azzal, hogy az Országgyűlés az élet elleni bűncselekmények minősített
eseteiben a jogi feltételeket teremtse meg a halálbüntetés átmeneti visszaállítására?"
6. "Egyetért-e? Az Országgyűlés teremtse meg a jogi feltételeket - az erőszakos, élet elleni
bűncselekmények elkövetői esetében - a halálbüntetés visszaállítására."
Az indítványozó elkészítette az említett hat kérdést egyenként magában foglaló hat
aláírásgyűjtő ív mintapéldányát, és 1999. március 9-én beadvánnyal fordult az Országos
Választási Bizottsághoz. Ebben az aláírásgyűjtő ívek, illetőleg az azokon szereplő kérdések
hitelesítését kérte. Az Országos Választási Bizottság (a továbbiakban: OVB) az 1999. március
29-én hozott 8/1999. (III. 29.) OVB határozatával az aláírásgyűjtő ívek hitelesítését
megtagadta. Az OVB határozata indokolásában kifejtette, hogy bár a benyújtott aláírásgyűjtő
ívek, illetve az azokon szereplő kérdések megfelelnek a hatályos törvényi rendelkezéseknek,
de az aláírásgyűjtő íveken szereplő kérdések beleütköznek az Alkotmány 28/C. § (5)
bekezdés b) pontjába - amely kimondja, hogy nem lehet országos népszavazást tartani
hatályos nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, illetve az e kötelezettségeket
tartalmazó törvények tartalmáról -, ezért a halálbüntetés visszaállítása kérdésében nem lehet
népszavazást tartani. Az indítványozó az OVB határozata ellen 1999. március 29-én kelt és
OVB-hez benyújtott kifogással élt, amely 1999. március 30-án - a kifogás benyújtására
rendelkezésre álló törvényi határidőn belül - érkezett meg az Alkotmánybírósághoz.

22
II.

Az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglalt döntését a következő törvényi előírásokra

alapozta:
1. Az országos népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló 1998. évi III. törvény az
országos népszavazás kezdeményezésére vonatkozóan az alábbi rendelkezéseket tartalmazza:
"2. § Az aláírásgyűjtő ívek mintapéldányát az aláírásgyűjtés megkezdése előtt - hitelesítés
céljából - be kell nyújtani az Országos Választási Bizottsághoz."
"9. § (2) Az Országos Választási Bizottság az Alkotmányban, valamint a 10. § a)-c)
pontjaiban foglalt követelmények teljesítését megvizsgálja, és ennek alapján dönt a konkrét
kérdés hitelesítéséről. Az Országos Választási Bizottság elnöke a hitelesítés eredményéről
haladéktalanul tájékoztatja az Országgyűlés elnökét."
"10. § Az Országos Választási Bizottság megtagadja az aláírásgyűjtő ív hitelesítését, ha
a) a kérdés nem tartozik az Országgyűlés hatáskörébe,
b) a kérdésben nem lehet országos népszavazást tartani,
c) a kérdés megfogalmazása nem felel meg a törvényben foglalt követelményeknek,
d) az aláírásgyűjtő ív nem felel meg a választási eljárásról szóló törvényben foglalt
követelményeknek."
"13. § (1) A népszavazásra feltett konkrét kérdést úgy kell megfogalmazni, hogy arra
egyértelműen lehessen válaszolni.
(2) A konkrét kérdést a kezdeményezésben megfogalmazott formában kell népszavazásra
bocsátani."
2. A Ve. az országos népszavazás kezdeményezésére vonatkozóan a következő
rendelkezéseket tartalmazza:
"117. § Az Országos Választási Bizottság a jogszabályi feltételeknek megfelelő aláírásgyűjtő
ívet, illetőleg kérdést a benyújtástól számított harminc napon belül hitelesíti."
"118. § (2) Valamennyi aláírásgyűjtő ívet a népszavazásra javasolt kérdéssel kell kezdeni. Az
aláírásoknak a kérdéssel azonos oldalon kell szerepelniük."
"130. § (1) Az Országos Választási Bizottságnak az aláírásgyűjtő ív, illetőleg a konkrét kérdés
hitelesítésével kapcsolatos döntése ellen az Alkotmánybírósághoz lehet kifogást benyújtani.
(2) Az Országgyűlés népszavazást elrendelő, valamint kötelezően elrendelendő népszavazás
elrendelését elutasító határozata elleni kifogást a határozat közzétételét követő három napon
belül az Alkotmánybírósághoz lehet benyújtani.
(3) Az Alkotmánybíróság a kifogást soron kívül bírálja el. Az Alkotmánybíróság az Országos
Választási Bizottság, illetőleg az Országgyűlés határozatát helybenhagyja, vagy azt
megsemmisíti, és az Országos Választási Bizottságot, illetőleg az Országgyűlést új eljárásra
utasítja."
3. Az Alkotmánynak az indítványozó által hivatkozott, illetve az Alkotmánybíróság által
figyelembe vett rendelkezései:
"7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert
szabályait, biztosítja továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját."
"28/C. § (1) Országos népszavazást döntéshozatal vagy véleménynyilvánítás céljából lehet
tartani, a népszavazás elrendelésére kötelezően vagy mérlegelés alapján kerül sor.
(2) Országos népszavazást kell tartani legalább 200 000 választópolgár kezdeményezésére.
(3) Ha az országos népszavazást el kell rendelni, az eredményes népszavazás alapján hozott
döntés az Országgyűlésre kötelező.
(4) Mérlegelés alapján országos népszavazást a köztársasági elnök, a Kormány, az
országgyűlési képviselők egyharmada vagy 100 000 választópolgár kezdeményezésére az
Országgyűlés rendelhet el.
23
(5) Nem lehet országos népszavazást tartani:
a) a költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről és illetékekről, a
vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények tartalmáról,
b) hatályos nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, illetve az e kötelezettségeket
tartalmazó törvények tartalmáról,
c) az Alkotmány népszavazásról, népi kezdeményezésről szóló rendelkezéseiről,
d) az Országgyűlés hatáskörébe tartozó személyi és szervezetalakítási (-átalakítási, -
megszüntetési) kérdésekről,
e) az Országgyűlés feloszlásáról,
f) a Kormány programjáról,
g) hadiállapot kinyilvánításáról, rendkívüli állapot és szükségállapot kihirdetéséről,
h) a fegyveres erők külföldi vagy országon belüli alkalmazásáról,
i) a helyi önkormányzat képviselő-testületének feloszlatásáról,
j) a közkegyelem gyakorlásáról."
"54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az
emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani."
"57. § (5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki
jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a
jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a jogviták ésszerű időn belüli
elbírálásának érdekében, azzal arányosan - a jelen lévő országgyűlési képviselők
kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja."
4. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. §
(2) bekezdése szerint:
"(2) Az Alkotmánybíróság a rendelkezésre álló iratok alapján - szükség esetén személyes
meghallgatással, valamint szakértő bevonásával - folytatja le a bizonyítási eljárást. Egyéb
bizonyítási mód és eszköz az eljárásban nem alkalmazható."

III.

A kifogás nem megalapozott.

Az indítványozó kiegészítő beadványában kérte az Alkotmánybíróságtól, hogy az indítványa
tárgyalásánál az Abtv. 25. §-ának alkalmazásával biztosítson lehetőséget az eljárás során
személyes meghallgatására. Általános szabály, hogy az Alkotmánybíróság a rendelkezésre
álló iratok alapján dönt. Az Alkotmánybíróság a jelen esetben a rendelkezésre álló adatokat
elégségesnek ítélte a döntéshez, ezért nem tartotta szükségesnek az Abtv. 25. § (2)
bekezdésében meghatározott további bizonyítási eszközként az indítványozó személyes
meghallgatását.
Az Alkotmánybíróság megalapozottnak és jogszerűnek ítélte az OVB döntését, amely
megállapította, hogy az OVB-hez hitelesítésre benyújtott, népszavazásra bocsátható kérdések
az Alkotmány 28/C. § (5) bekezdés b) pontjában foglalt rendelkezésbe ütköznek, mivel a
feltett kérdésben az államot nemzetközi kötelezettség terheli, márpedig nem lehet országos
népszavazást tartani hatályos nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, illetve e
kötelezettségeket tartalmazó törvények tartalmáról.
Az Országgyűlés az 57/1992. (X. 15.) OGY határozatával megerősítette - nemzetközi
szerződésként - az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950.
november 4-én kelt Egyezményt és az ahhoz tartozó kilenc kiegészítő jegyzőkönyvet,
amelyeket az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950.
november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv
kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvénnyel, illetve az emberi jogok és alapvető
24
szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény kilencedik
jegyzőkönyvének kihirdetéséről szóló 1994. évi LXXXVI. törvénnyel hirdettek ki. Az
emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményhez a halálbüntetés
eltörléséről szóló Hatodik kiegészítő jegyzőkönyvének 1. Cikke szerint: "A halálbüntetést el
kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni, sem kivégezni." A 2. Cikke szerint: "Egy
állam törvényhozása rendelkezhet halálbüntetésről háború idején, vagy háború közvetlen
veszélye idején; a halálbüntetést ez esetben is csak e törvényhozás által megszabott esetekben
és előírt rendelkezéseknek megfelelően lehet alkalmazni. Ez az állam köteles az Európa
Tanács Főtitkárával jogszabályainak vonatkozó rendelkezéseit közölni." A Hatodik kiegészítő
jegyzőkönyvben vállalt kötelezettségeiktől az Egyezményben részes felek még háború vagy a
nemzet létét fenyegető más rendkívüli állapot esetén sem térhetnek el, a Hatodik kiegészítő
jegyzőkönyv előírásainak vonatkozásában fenntartással sem lehet élni (3-4. Cikk).
Az Országgyűlés a 70/1993. (IX. 16.) OGY határozattal ratifikálta a Polgári és Politikai
Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya Második Fakultatív Jegyzőkönyvét, amelyet a Polgári
és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának az Egyesült Nemzetek közgyűlése
XLIV. ülésszakán, 1989. december 15-én elfogadott Második Fakultatív Jegyzőkönyve
kihirdetéséről szóló 1995. évi II. törvénnyel hirdettek ki. A Jegyzőkönyv 1. és 2. Cikke
kimondja:
"1. Cikk
1. A jelen Jegyzőkönyv részes államainak joghatósága alá tartozó személyeken nem szabad
halálbüntetést végrehajtani.
2. Joghatósága körében minden részes állam megteszi a szükséges intézkedéseket a
halálbüntetés eltörlésére.
2. Cikk
1. Ezen Jegyzőkönyvhöz nem lehet fenntartást tenni, kivéve a megerősítéskor vagy
csatlakozáskor tett azon fenntartást, amely a halálbüntetés alkalmazását háború idején, a
háború alatt elkövetett legsúlyosabb katonai természetű bűncselekményekben való bűnösség
megállapítása miatt lehetővé teszi.
2. A részes állam, mely ilyen fenntartást tesz a megerősítéskor vagy csatlakozáskor, köteles
írásban közölni az Egyesült Nemzetek Főtitkárával a háború idején alkalmazandó nemzeti
törvényeinek megfelelő rendelkezéseit.
3. Az a részes állam, mely ilyen fenntartást tett, köteles értesíteni az Egyesült Nemzetek
Főtitkárát valamennyi, a területén lévő háborús állapot kezdetéről vagy befejezéséről."
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az OVB az Alkotmány
28/C. § (3) bekezdésére figyelemmel, a Ve. 117. §-a alapján jogszerűen járt el.
Az Alkotmánybíróság ezért a kifogást - amelyben az OVB népszavazási aláírásgyűjtő ívek
hitelesítését megtagadó határozatának megsemmisítését kéri az indítványozó - elutasítva az
OVB 8/1999. (III. 29.) OVB számú határozatát helybenhagyta.
Az Alkotmánybíróság a határozat Magyar Közlönyben való közzétételét a közérdeklődésre
tekintettel rendelte el.

Dr. Németh János s. k., az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Bagi Istvánn s. k., alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó s. k., alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k., alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k., alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k., előadó alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k., alkotmánybíró
Dr. Strausz János s. k., alkotmánybíró
25
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k., alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k., alkotmánybíró

26
 5/1999. Büntető jogegységi határozat

az előkészületi cselekmények egy- vagy többrendbeli előkészületi cselekménnyé

minősítésének feltételeiről, valamint az emberölés előkészületének bűntette
többrendbelinek minősítése feltételéről

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1999. április

19. és június 28. napján megtartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság Bf. III. számú
ítélkező tanácsának kezdeményezése alapján meghozta a következő

jogegységi határozatot:

1. A törvény külön rendelkezése szerint büntetendő előkészületi cselekmények [Btk. 18. §

(1) bek.] általában attól függően minősülnek egy- vagy többrendbeli előkészületnek, hogy
az előkészületi cselekmények alanyának célja egy vagy több bűncselekmény elkövetésére
irányul.
2. Az emberölés előkészületének bűntette [Btk. 166. § (3) bek.] többrendbelinek minősül, ha
az alanyának célja több ember megölésére irányul.
INDOKOLÁS

I.
1. A Legfelsőbb Bíróság Bf. III. számú ítélkező tanácsa az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.)
29. §-a (1) bekezdésének b) pontjában írt okból jogegységi eljárás lefolytatását és
jogegységi határozat meghozatalát kezdeményezte a több ember megölését célzó előkészületi
cselekmény helyes jogi minősítése tárgyában. Ezzel egyidejűleg a Bszi. 29. §-ának (2)
bekezdése alapján a jogegységi határozat meghozataláig a Bf. III.249/1999/2. szám alatt
folyamatban levő ügyben a másodfokon folyó büntetőeljárást felfüggesztette.
Az ügyben a Fővárosi Bíróság mint elsőfokú bíróság a 4. B.114/1997/23. számú, 1997.
november 27-én kihirdetett ítéletével S. V. vádlottat emberölés előkészületének bűntette és
magánlaksértés vétsége miatt 3 évi börtönre és 5 évi közügyektől eltiltásra ítélte. Egyidejűleg
a Pesti Központi Kerületi Bíróság 13. B.XIII.21.771/1993. számú ügyében a vádlottal
szemben alkalmazott próbára bocsátást megszüntette.
Az ítélet ellen a vádlott és a védő felmentésért fellebbezett.
Az első fokú ítélet az emberölés előkészületének bűntettét a következő tényállás alapján
állapította meg:
A vádlott elhatározta, hogy R. I. MOL-részvényeinek a megszerzése érdekében bérgyilkost
fogad R. I.-nek, a feleségének és a kiskorú gyermekének a megölésére. Ezért kapcsolatba
lépett Z. I.-val, és közölte vele, hogy R. I.-t és családját meg kellene ölni. Z. I. látszólag
hajlandónak mutatkozott a megbízást elvállalni, és P. A.-hoz fordult, aki a terhelttel folytatott
további megbeszélések során külföldi bérgyilkosnak adta ki magát. 1996. október 31-én P. A.
- megegyezés szerint - a vádlott által az ezért felajánlott hatmillió forint ellenében vállalkozott
a három személy megölésére.
Z. I. és P. A. azonban csak látszólag vállalkoztak a megbízás teljesítésére, arról a nyomozó
hatóságnak beszámoltak, így az ölés végrehajtására nem került sor.

27
2. A jogegységi eljárás lefolytatására irányuló kezdeményezés hivatkozik arra, hogy a
Legfelsőbb Bíróság Bf. IV. számú ítélkező tanácsa, hasonló tényállás alapján, a
Bf.IV.1254/1998. számú határozatában a következő álláspontra helyezkedett:
A Bf. IV. számú tanács nem értett egyet a legfőbb ügyész képviselőjének - az emberölés
előkészületének sui generis bűncselekmény jellegére hivatkozó és abból levezetett - azzal az
álláspontjával, amely szerint az emberölés előkészülete bűntettének a rendbelisége a sértettek
számához igazodik, és a több sértettel szemben kifejtett előkészületi magatartás, különös
törvényi rendelkezés hiányában, nem foglalható egységbe.
A Bf.IV.1254/1998/3. számú határozatban kifejtettek szerint:
"A bűncselekmény megvalósulási folyamatának szakaszokra bontása a felelősség
előrehozásánál, szakaszokhoz igazított súlyozásánál, azok elhatárolásánál bír jelentőséggel,
azoknál a bűncselekményeknél, ahol büntetőjogi szempontból értékelt stádiumok különíthetők
el.
A szándékos bűncselekmény kifejlődésének három értékelhető szakasza a törvényi
tényálláshoz való viszonyukban különbözik egymástól. Ehhez képest az előkészület az első
stádium, amellyel az elkövetőnek a bűncselekményre irányuló szándéka és magatartása tetten
érhető. Az előkészületet a törvény általános jelleggel nem rendeli büntetni, hanem csak akkor,
ha a Btk. Különös Része erre kifejezetten utal". "...A büntetendő előkészületet, mint amilyen
az emberölés előkészületének a bűntette is, az jellemzi, hogy a jogi tárgyat veszélyeztető volta
kizárólag a befejezett bűncselekményhez való viszonyából fakad.
A törvényi tényállások a törvény Különös Részében meghatározott befejezett tettesi
cselekményt határozzák meg. Minthogy a kísérlet a bűncselekmény szándékos
végrehajtásának megkezdése, az előkészület kívül esik a tényállás keretein, ezáltal a konkrét
bűncselekmény tárgyi oldalának egyetlen elemét sem valósíthatja meg, merítheti ki az
előkészületi magatartás. Ezért hangsúlyozni kell, hogy a törvényi tényálláshoz az előkészületi
cselekmény még nem tartozik hozzá, vagyis az előkészülettel nem a bűncselekmény
tényállásában, fogalmi meghatározásában szereplő tényállási elemek valamelyikét valósítja
meg az elkövető. Így cselekményét nem a tényállásszerűség, hanem csupán a diszpozíció,
illetve annak elemei jellemzik.
Az emberölés előkészületének bűntettét a törvény az emberölésre vonatkozó törvényhely
keretén belül helyezi el, külön megnevezéssel nem illeti. A Btk. 166. §-ának (3)
bekezdésében meghatározott ezen büntetendő előkészületi cselekmény tartalmában a Btk. 18.
§-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezésre épül, semmilyen korlátozást nem tartalmaz.
A legfőbb ügyész képviselőjének érvelésével ellentétben, az emberölés előkészületének
bűntette nem értékelhető sui generis, önálló befejezett bűncselekményként, s erre tekintettel a
sértettek száma sem létesít valóságos alaki halmazatot."

II.
A Legfelsőbb Bíróság Bf. III. számú ítélkező tanácsa azért függesztett fel az I/1. ügyben a
büntetőeljárást, mert a Bf. IV. számú tanács jogkérdésben kifejtett - idézett - álláspontjától el
kíván térni.
A Bf. III. számú tanács álláspontjának lényege a következő:
A Btk. 17. §-ának és 18. §-ának az egybevetéséből következik: az előkészület és a kísérlet
lehetséges és egymásra következő megelőző stádiuma valamely szándékos befejezett
bűncselekménynek. Az előkészület ugyan nem feltétlenül szükséges valamely bűncselekmény
kísérleti szakaszba lépéséhez, viszont - elvben - olyan bűncselekménynek is lehet
előkészülete, amelynek kísérlete nincs (pl.: egymozzanatos immateriális bűncselekmény). Az
előkészület büntethetőségéhez azonban - szemben a kísérlettel - az szükséges, hogy a
büntetőtörvény Különös Része büntetni rendelje. Az előkészület esetében arról van szó, hogy
28
bizonyos jogtárgyak tekintetében - a védelemhez fűződő társadalmi érdek rendkívüli
fontosságát felismerve - a jogalkotó a tényállásszerű kísérletet megelőző, de a jogtárgy
veszélyeztetését már magában hordozó magatartást is a büntetőjogi üldözés alá vonja.
Az előkészület és a kísérlet között a lényegbe vágó különbséget az jelenti, hogy míg valamely
bűncselekmény kísérlete a különös részbeli törvényi tényállásban meghatározott elkövetési
magatartás kifejtésének a megkezdésével valósul meg, addig az előkészületet kimerítő
elkövetési magatartás kívül esik a törvény különös részében meghatározott törvényi
tényálláson, mert az előkészület megállapítását lehetővé tevő elkövetési magatartások körét a
Btk. Általános Része [18. § (1) bek.] határozza meg. (Nem valamely Különös Részben
meghatározott bűncselekmény előkészületéről, hanem sui generis bűncselekményről van szó
akkor, ha a Különös Részben megállapított törvényi tényállás elkövetési magatartásként
valamely, egyébként az előkészület körébe illeszkedő magatartást határoz meg. Ebben a
tekintetben a Bf. IV. számú tanács álláspontjával egyet kell érteni, ám ebből az álláspontból
nem következik, hogy az előkészület mindig egységként lenne értékelendő.)
A büntetendő előkészület - az előzőekben kifejtett, az elkövetési magatartásban
megnyilvánuló különbözőség dacára - mindig valamely a Különös Részben meghatározott
bűncselekménynek az előkészülete; az előkészület nem általában létezik. Ez a megállapítás
abból vonható le, hogy az egyébként büntetőjogilag rendszerint közömbös előkészületi
magatartás kifejtése csak akkor tekinthető előkészületnek, ha az valamely bűncselekmény
elkövetése céljából valósul meg [Btk. 18. § (1) bek.].
Valamely bűncselekmény előkészületét ugyanannak a bűncselekménynek kísérletével,
illetőleg befejezett alakzatával (az elkövetési magatartás eltérő volta ellenére) az elkövető
szándéka, mégpedig az egyenes szándéka köti össze: előkészülete csak szándékos
bűncselekménynek lehet, a Különös Részben tételezett bűncselekmény elkövetése céljából
kell az előkészület elkövetési magatartását kifejteni, az előkészület megvalósulása a
cselekménynek kísérleti szakba fejlődése esetén egyenes szándékkal való elkövetést involvál.
Mindebből következik: a Különös Részben meghatározott bűncselekménynek a büntetni
rendelt előkészülete elválaszthatatlanul kapcsolódik ahhoz a bűncselekményhez, amelynek a
megvalósítását célozza, és - az elkövetési magatartás különbözőségétől eltekintve - magában
rejti mindazokat az ismérveket, amelyek a célba vett befejezett bűncselekményt jellemzik.
A büntetőtörvény által büntetni rendelt előkészület is megfelel a bűncselekmény általános
fogalmának. Nevezetesen: tényállásszerű (diszpozíciószerű) - a diszpozíciót a Btk. 18. §-
ának (1) bekezdése írja le -, jogellenes (társadalomra veszélyes) és bűnös cselekmény. Nincs
indok arra, hogy azok az általános elvek, amelyek minden bűncselekményre vonatkoznak, a
büntetendő előkészület esetében ne érvényesüljenek.
Ilyen általános elv az, mely szerint ahol a sértettek számának jelentősége van - a sértettek
számának megfelelően - többrendbeli bűncselekmény valósul meg, kivéve azokat az eseteket,
amikor ezt a törvényi (különös részi) megfogalmazás kizárja [pl. a foglalkozás körében
elkövetett veszélyeztetésnek (Btk. 171. §) "más vagy mások" lehetnek a sértettjei, tehát adott
esetben akár több személy, de az utóbbi esetben is egyrendbeli bűncselekményt kell
megállapítani].
A szóban levő esetben ilyen kivételre utaló megfogalmazást a törvény nem tartalmaz, tehát
több sértett életét célba vevő előkészület többrendbeli emberölés előkészülete.
Ha tehát az előkészületi magatartás arra irányul, hogy a befejezett bűncselekmény több sértett
sérelmére valósuljon meg, előkészületi szakaszban maradása esetén is, a halmazati
szabályoknak megfelelően, többrendbeli bűncselekményt kell megállapítani.
Ezek az általános érvek irányadók az emberölés előkészülete és a befejezett emberölés
viszonyában is. Több ember megöléséhez igen gyakran az előkészületi magatartásnak a
többszörös kifejtése szükséges (pl. több sértett megöléséhez sértettenként külön-külön kell az
29
elkövetésre felhívni, sértettenként kell az elkövetésben megállapodni; több ember
megöléséhez több lőszert kell beszerezni stb.). Azokban az esetekben viszont, amelyekben az
előkészületi magatartás egyszeri kifejtésével is lehetőség van több ember életének a kioltására
(pl. egyetlen kést beszerezve több embert is meg lehet ölni): a több ember életének a kioltását
célzó szándék eredményezi azt, hogy az egyszeri, azonos előkészületi magatartás valamennyi
sértett sérelmére megvalósuló emberölés előkészületének legyen tekintendő. Míg az utóbbi
esetben az előkészületi magatartással a több sértett életének a célzatos veszélyeztetése
önmagában, addig az előző esetben a Btk. 18. §-ának (1) bekezdésébe illeszkedő elkövetési
magatartás többszörös megvalósulása is az emberölés előkészületének a célba vett sértettek
számához igazodó többrendbeli emberölés előkészületeként való értékelését igényli.
Felvethető, hogy a több ember megölését célzó, egyébként tényállásszerű emberölés
előkészülete nem tekinthető-e egyrendbeli bűncselekménynek azon az alapon, hogy maga a
befejezett bűncselekmény mint több emberen elkövetett emberölés is egyrendbeli.
A több emberen elkövetett emberölés - a kellő súlyú büntetés kiszabhatósága érdekében -
törvényi egység; a megállapítása legalább két, önmagában is emberölésnek értékelendő
bűncselekménynek a megvalósulását feltételezi. Az emberölés előkészületét büntetni rendelve
viszont a törvény nem teremt törvényi egységet több tényállásszerű előkészületi cselekmény
között. Ennek egyenes következménye az, hogy a több ember életének a kioltását célzó
előkészület annak ellenére többrendbeli bűncselekmény, hogy a befejezett emberölés (a
törvényi egység folytán) egyrendbeli minősített emberölés lenne. Az egyrendbeliként való
értékelése elenyésztetné az ilyen cselekmény társadalomra veszélyességében megnyilvánuló
azt a többletet, amelyet több ember életének a veszélyeztetettsége jelent.
A fentieken túl további érvek is amellett szólnak, hogy a több ember életének a kioltását célzó
előkészületi cselekmény a sértettek számának megfelelő rendbeli emberölés előkészülete:
Az ítélkezési gyakorlat egységes abban, hogy a kísérletbe, illetőleg a befejezett
bűncselekménybe ugyanennek a bűncselekménynek az előkészülete beolvad. Ha
egyrendbelinek értékelnénk a több ember megölését célzó előkészületet, az előkészület
továbbfejlődése folytán egy sértett megölése (annak kísérlete) esetén is megtörténne a
beolvadás, nem nyílna lehetőség a további sértett(ek) tekintetében az emberölés
előkészületének a halmazatban történő megállapítására, így ez az előkészületi magatartás
értékelés nélkül maradna.

A nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész képviselője azzal az állásponttal értett egyet, amely
szerint az emberölés előkészületének bűntettét többrendbelinek kell minősíteni, ha az
előkészület több ember megölésére irányul.

III.
A jogegységi tanács a Btk. rendelkezéseit és a bűncselekmény tanának tételeit alapul véve
alakította ki álláspontját az I. és a II. pontban ismertetett jogkérdésben, amelyet a Legfelsőbb
Bíróság tanácsai eltérően ítéltek meg. Nem szorítkozott azonban az emberölés
előkészületének problémakörére, hanem általánosságban elemezte a bűncselekmény
előkészületével kapcsolatos bűnhalmazati kérdéseket.
1. A bűncselekmény [Btk. 10. § (1) bek.] törvényi ismérveit a Btk. Általános és Különös
Részének rendelkezései együttesen határozzák meg. Egy konkrét cselekmény tényállásszerű,
ha a Különös Részben meghatározott egyes rendelkezéseknek megfelel (ezek általában a
befejezett tettesi magatartást írják le), továbbá akkor is, ha az Általános Rész

30
rendelkezéseiben a bűncselekmény kísérletére és előkészületére, valamint a részesekre
vonatkozó ismérveket (Btk. II. Fejezet II. és III. Cím) valósítja meg.
A jogegységi tanács a semleges "törvényi ismérvek" kifejezést használja, mivel a jogirodalom
többféle szakkifejezéssel él, és ezeknek többé-kevésbé eltérő jelentéstartalmat tulajdonít:
(törvényi) tényállás - diszpozíció; tényállásszerűség - diszpozíciószerűség stb. A jogegységi
tanács azonban pusztán jogtechnikai kérdésnek tekinti, hogy ezeket a törvényi ismérveket a
Btk. Általános vagy Különös Része tartalmazza-e: ha megvalósulnak (és a büntetőjogi
felelősség más feltételei is megvannak), a cselekmény bűncselekmény.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének lényeges különbségek a büntetőjogi
felelősségnek a Btk. Általános Részében, illetve a Különös Részében meghatározott feltételei
között. Ilyen különbség az, hogy a Btk. rendelkezései a Különös Részben az egyes
bűncselekmények elkövetési magatartását írják le, az Általános Részben pedig a Btk. 18. §-
ának (1) bekezdése semleges (önmagukban büntetőjogilag közömbös) magatartásokat
nyilvánít előkészületi cselekményeknek, ha azokat "bűncselekmény elkövetése céljából" fejtik
ki.
2. Az eddigiekből következik, hogy a Btk. Általános Részének rendelkezéseit és általában a
bűncselekmény tanának (ezen belül az egység-többség tanának) tételeit az előkészületre is
alkalmazni kell, de "értelemszerű" eltérésekkel. Így például, mivel az előkészület alanya még
részben sem valósítja meg annak a bűncselekménynek az elkövetési magatartását, amelyre az
előkészület irányul, a bűncselekmény elkövetésének előkészületi szakaszában nem lehet
tettesek és részesek között különböztetni, s egy előkészületi cselekménynek nincs kísérlete.
Ellenben az előkészület szakaszban maradó bűncselekménynek is van passzív alanya
(sértettje). Az önmagukban büntetőjogilag közömbös előkészületi cselekmények, amelyeket
azonban bűncselekmény elkövetése céljából valósítanak meg, veszélyeztetik a sértett jogait és
érdekeit, bár távolabbról, mint a kísérlet szakaszába jutott vagy a befejezett bűncselekmény.
3. Az előkészület csak a törvény külön rendelkezése szerint büntetendő, mégpedig egy-egy
különös részi rendelkezésben meghatározott bűncselekmény előkészülete, illetve kivételesen -
a Btk. 18. §-ának (1) bekezdésében felsoroltak közül - csak egyes előkészületi
cselekmények. Lehetséges továbbá az is, hogy a törvény Különös Részének rendelkezése
olyan cselekményeket nyilvánít önálló, ún. sui generis bűncselekménynek, amelyek
fogalmilag előkészületi jellegűek [szerepelnek a Btk. 18. §-a (1) bekezdésének
felsorolásában; lásd pl. a hamis tanúzásra felhívást (Btk. 242. §)]. Az ilyen sui generis
bűncselekményekre nem az előkészületre irányadó, hanem ugyanazok a szabályok
vonatkoznak, mint más, a Különös Részben meghatározott befejezett bűncselekményekre.
A jogegységi tanács tehát nem ért egyet azzal a felfogással, amely a bűncselekmény
előkészületét általában tekinti sui generis bűncselekményi alakzatnak.
4. Az egység-többség tanának elvei és az azokon alapuló bírói gyakorlat általában akkor is
irányadó, ha a bűncselekmény csak a (büntetendő) előkészület szakaszáig jut el, azonban
"értelemszerű" eltérésekkel.
a) A Btk. 18. §-ának (1) bekezdésében meghatározott előkészületi cselekmények egyszeri
megvalósítása rendszerint a természetes egység keretében marad akkor is, ha térben és időben
elkülönülő részcselekményekből tevődik össze (pl. valaki a bűncselekmény elkövetésére mást
felhív, majd a bűncselekmény elkövetéséhez szükséges eszközöket megszerzi stb.). A
részcselekményeket egységbe forrasztja, hogy "ugyanannak a bűncselekménynek az
elkövetése céljából" történnek.
b) A folytatólagosság megállapítása akkor sem indokolt, ha az előkészületi részcselekmények
között a Btk. 12. §-ának (2) bekezdésében leírtakhoz hasonló kapcsolat ismerhető fel.
c) Kivételesen többrendbeli előkészület megállapítására kerülhet sor, ha az előkészületi
cselekmények között eltelt hosszabb időből és más körülményekből megállapíthatóan az
31
előkészület alanya a bűncselekmény elkövetésének céljával felhagyott [bár a büntethetősége a
Btk. 18. §-ának (2) bekezdése alapján nem szűnt meg], majd ezt a célt újból kitűzte.
5. Az előkészületi cselekmény - a 4/ c) pont szerinti kivételt nem tekintve - a jogegységi
tanács álláspontja szerint ahhoz képest minősül egy- vagy többrendbeli előkészületnek, hogy
az előkészületi magatartás alanyának célja egy vagy több bűncselekmény véghezvitelére
irányul-e.
a) A minősítés szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a célul tűzött több
bűncselekményt egy vagy több elkövetési magatartással tervezi-e megvalósítani, illetve a
célba vett bűncselekmények alaki vagy anyagi halmazatban állnának-e egymással.
b) Ebből következik: ha a sértettek számának jelentősége van abból a szempontból, hogy a
célba vett bűncselekmény egy- vagy többrendbelinek minősülne-e, ennek megfelelően
minősül egy- vagy többrendbelinek a bűncselekmény előkészülete is. Tehát például az
emberölés előkészületének bűntette [Btk. 166. § (3) bek.] többrendbeli, ha az előkészület
több ember megölésére irányul. Nincs jelentősége viszont annak, hogy a több emberen
elkövetett (befejezett, illetve megkísérelt) emberölés - a Btk. 166. §-a (2) bekezdésének f)
pontja szerint - egyrendbeli bűncselekmény lenne (törvényi egység).
6. Az általánosan elfogadott halmazati szabályok szerint, ha a bűncselekmény (legalább)
kísérleti szakba jut, emellett ugyanannak a bűncselekménynek az előkészületét nem lehet
bűnhalmazatban megállapítani (az előkészületi cselekmény önállótlan részcselekménynek
tekintendő, az anyagi halmazat látszólagos). Más a helyzet azonban, ha az előkészület több
bűncselekmény elkövetésére irányul, s ezek közül nem mindegyik jut el (legalább) a kísérlet
szakaszáig (pl. az előkészület célja több ember megölése, de közülük csak egyet ölnek meg).
Ilyenkor a befejezett emberölésnek (az emberölés kísérletének) és az emberölés
előkészületének halmazata létesül.
A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács - a bírósági jogalkalmazás egységének
biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) - a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és
döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi.

Budapest, 1999. június 28.

Dr. Berkes György s. k. a tanács elnöke,

Dr. Kónya István s.k. előadó bíró,
Dr. Belegi József s.k. bíró,
Dr. Révész Tamásné s.k. bíró,
Dr. Vereczkei Géza s.k. bíró.

32
 2/2000. Büntető jogegységi határozat

bűncselekmény csoportosan elkövetettnek minősítéséről

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a 2000. június 21.
napján megtartott nem nyilvános ülésén a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa
alapján meghozta a következő

jogegységi határozatot:

Csoportosan elkövetettnek minősül a bűncselekmény (Btk. 137. § 13. pont), ha három vagy
több személy a bűncselekmény helyszínén vagy annak közelében tettesként (társtettesként),
illetve - a tettes (társtettes) mellett - részesként: bűnsegédként vagy önállóan nem
értékelhető bűnsegédi magatartást is kifejtő felbujtóként vesz részt a bűncselekmény
elkövetésében.
A csoportos elkövetés megállapítása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a sértett
vagy a sértettek az elkövetők bármelyikének jelenlétét vagy a bűncselekmény elkövetésében
való részvételét észlelik-e.

INDOKOLÁS

A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1)
bekezdésének b) pontja és a 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás
lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban az elvi kérdésben, hogy a
rablás, amelyet három vagy több személy visz véghez, milyen feltételekkel minősül
csoportosan elkövetettnek.
Az eltérő elvi álláspontok a következőkben foglalhatók össze:

I.
A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának tagjai, valamint a megyei bíróságok büntető
kollégiumának vezetői az 1991. december 2. napján tartott együttes értekezletükön a
következő álláspontot alakították ki (lásd a Bírósági Határozatok 1992/4. számának Fórum
rovatában):
"A Btk. 137. §-ának 11. pontja szerint csoportosan követik el a bűncselekményt, ha az
elkövetésben legalább három személy vesz részt. E törvényhelyhez fűzött indokolás - a
törvényi rendelkezést szűkítve - kifejti, hogy csoportos az elkövetés a bűncselekménynek
három vagy több személy általi egyidejű együttes megvalósítása esetén.
Mindezekből következően az elkövetőknek a tettesi, társtettesi vagy bűnsegédi magatartást a
bűncselekmény helyszínén felismerhetően együtt tevékenykedve kell megvalósítani ahhoz,
hogy a csoportos elkövetés - mint minősítő körülmény - a terhükre megállapítható legyen.
Az időben és térben kifejezetten elkülönülő, pl. a már befejezett bűncselekményhez
kapcsolódó magatartás a csoportos elkövetés megállapítását nem alapozza meg. Ez a
magatartás az adott tényállástól függően más bűncselekmények (pl. orgazdaságnak vagy
tárgyi bűnpártolásnak stb.) minősülhet. Azokban az esetekben azonban, amikor három vagy
több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között elosztotta, és valamelyikük
csupán figyelést vagy szállítást végzett, a csoportos elkövetés megállapítható. A tényállástól
függően ugyanis ez a magatartás bűnsegédi magatartásként értékelhető.
33
A Btk. 137. §-ának 6. pontja szerint bűnszövetség akkor létesül, ha két vagy több személy
bűncselekményeket szervezetten követ el, vagy abban megállapodik.
A bűnszövetség és a csoportos elkövetés ismérvei tehát egymástól eltérőek. A fentebb írtakra
is figyelemmel azonban esetenként előfordul, hogy mindkét minősítő körülmény
megállapításának a feltételei fennállanak. Ilyen esetekben nincs akadálya a bűnszövetség és a
csoportos elkövetés együttes megállapításának; ez nem jelenti az ugyanazon körülmények
kétszeres értékelését.

II.
A Fővárosi Bíróság kollégiumvezetője arra hivatkozva kezdeményezte a jogegységi eljárást,
hogy a bírói gyakorlat nem egységes abban a kérdésben, vajon a csoportosan elkövetés mint
minősítő körülmény megállapíthatósága szempontjából kizárólag az elkövetői oldalra kell-e
tekintettel lenni, vagy figyelembe veendő-e a sértetti oldal is.
1. A Bírósági Határozatok 1993. évi 8. számában 482. számon közzétett döntésben a
Legfelsőbb Bíróság a következőképpen foglalt állást:
"A rablás csoportos elkövetése akkor valósul meg, ha három vagy több személy - akár tettesi,
akár részesi minőségben - a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve valósítja meg a
bűncselekményt; az időben és térben elkülönülő magatartás nem alapozza meg a csoportos
elkövetés megállapítását."
A jogesetben irányadónak tekintett tényállás és jogi indokolás lényege a következő:
"A III. r. terhelt a vádbeli napon este a vendéglőben észlelte, hogy az ittas sértettnél nagyobb
összegű pénz van. Ezt közölte a vendéglőben tartózkodó fk. I. r. és az fk. II. r. terheltekkel, és
egyidejűleg felhívta őket, hogy akár erőszakkal vegyék el a sértett pénzét. Ekkor az fk. I. r. és
a fk. II. r. terhelt megállapodott abban, hogy a sértettet leütik, és úgy veszik el a pénzét. A III.
r. terhelt a megállapodáskor az eltulajdonított pénzösszeg 20 százalékát kérte a maga részére.
Ezt követően az I. r. és a II. r. terhelt a vendéglőből eltávozott sértett után ment, és amikor
utolérték őt, bántalmazták, a földre lökték, és eközben elvették a pénztárcáját a 8600 Ft-tal
együtt, majd elmenekültek. A sértettől elvett pénzből az I. és III. r. terhelt később 1600 Ft-ot
átadott a II.r. terheltnek."
Az ítéleti tényállás szerint a III. r. terhelt nem volt jelen a bűncselekmény helyszínén. A
tényállás ugyan nem tartalmazza, de a bizonyítás anyagából megállapítható, hogy a III. r.
terhelt a felbujtói magatartás kifejtése után - de még a sértett bántalmazása előtt - eltávozott a
vendéglőből.
A másodfokú bíróság a rablási cselekmény minősítésénél hivatkozva a Bírósági Határozatok
1992. évi 4. számának Fórum rovatában közzétett állásfoglalásra, abból azt emelte ki, hogy
amikor három vagy több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között
elosztotta, és valamelyikük csupán figyelést vagy szállítást végzett, a csoportos elkövetés
megállapítható. A másodfokú bíróság határozatának indokolása szerint a terheltek elosztották
egymás között a szerepeket, a III. r. terhelt felbujtására az I. és II. r. terheltek megállapodtak a
sértett kirablásában, és bár a III. r. terhelt a sértett bántalmazásánál és a pénzének elvételénél
nem volt jelen, már előre kérte az eltulajdonított pénz 20 százalékát, és azt meg is kapta.
A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy a rablási cselekmény véghezvitelében az ahhoz
szükséges törvényi tényálláselemek megvalósításában játszott szerepek elosztását indokolt
figyelembe venni a csoportos elkövetés megállapításánál. A figyelés és a szállítás is a
szerepek elosztásának egyik lehetséges formája, és bűnsegédi magatartásként értékelhető. A
felbujtó akkor vehető figyelembe a csoportos elkövetés megállapításánál, ha társtettesi vagy
bűnsegédi magatartást is megvalósít. A terheltek magatartása csak a Btk. 320. §-ának (1)
bekezdésébe ütköző rablás bűntettének az alapesetét valósította meg, amelyeket a fk. I. r. és a
fk. II. r. terhelt társtettesként, míg a III. r. terhelt felbujtóként követte el.
34
2. A Csongrád Megyei Bíróság a Bírósági Határozatok 1997. évi 7. számában, 320. számon
közzétett döntésében a következőképpen döntött:
A rablás bűnsegéde is csoportosan elkövetettként valósítja meg a bűncselekményt, ha a
bűntett két másik elkövetőjét - a bűncselekményre vonatkozó elhatározásuk ismeretében - a
helyszínre szállítja, majd ott várakozik, amíg egyik társa a bűncselekményt végrehajtja, ezt
követően pedig elszállítja őket.
Az ítéletben megállapított tényállás szerint a terheltek a bűncselekmény elkövetése előtt már
ismerték egymást, részben üzleti, részben pedig baráti kapcsolatban álltak egymással. 1995
áprilisában az I. r. és a II. r. terheltek megbeszélték, hogy nagyobb összegű pénzt fognak
szerezni, akár erőszakkal elkövetett bűncselekmény útján is.
A II. r. terhelt már ekkor tájékoztatta az I. r. terheltet arról, hogy tud egy olyan személyt, akit
meg lehetne fosztani egymillió forint feletti összegtől is, és ezt a személyt ő még a
brókertevékenysége alatt ismerte meg. Már ekkor felmerült bennük, hogy a bűncselekmény
elkövetését meg kell szervezni, és a kivitelezéséhez több személy szükséges, továbbá
megállapodtak abban is, hogy a cselekmény elkövetéséhez fegyverre és gépkocsira egyaránt
szükség lesz.
Ezután az I. r. terhelt a II. r. terhelt jelenlétében felhívta telefonján a sértettet, akinek hamis
néven mutatkozott be, és olcsó háztartási tüzelőolajat ajánlott fel megvételre. A sértett a
telefonáló I. r. terhelt hangjában régi ismerőse hangját vélte felfedezni, így beleegyezett abba,
hogy az I. r. terhelt által megjelölt helyre elmegy, és pénzt is visz magával.
A továbbiakban a II. r. terhelt felkereste a IV. r. terheltet, akinek elmondta, hogy rablás
bűncselekményének az elkövetéséhez kéri a segítségét, mégpedig úgy, hogy a IV. r. terhelt
100 000 Ft ellenében a saját személygépkocsijával fogja szállítani a helyszínre a cselekmény
résztvevőit. A IV. r. terhelt elvállalta a feladatot. Ezzel egyidőben az I. r. terhelt felkereste a
III. r. terheltet és felkérte őt arra, hogy ő hajtsa végre a sértett kirablását úgy, hogy fegyvert is
szerezzen. A III. r. terhelt elvállalta a felkínált lehetőséget, és vállalta a fegyver beszerzését is.
Ez utóbbi érdekében megkereste régebbi ismerősét, akiről tudta, hogy fegyverrel rendelkezik
és anélkül, hogy megmondta volna az illetőnek, hogy mire kell a fegyver, elkérte tőle az 5,6
mm kaliberű pisztolyát, valamint 10 db ehhez való lőszert.
Miután a fentiek szerint a terheltek megtervezték a cselekmény elkövetését, az I. és a III. r.
terheltek a megbeszélt helyre mentek, a IV. r. terhelt által vezetett gépkocsival. A IV. r. terhelt
sem akkor, sem később nem tudta, hogy a III. r. terheltnél lőfegyver vagy lőszer van.
Megálltak a sértett által vezetett tartálykocsi mögött. A III. r. terhelt a fegyvert és lőszereket
tartalmazó diplomatatáskával a kezében, kiszállt a gépkocsiból, odament a sértetthez, vele
beültek a vezetőfülkébe, majd a III. r. terhelt elővette a lőfegyvert, annak elsütő szerkezetét
felhúzta és felszólította a sértettet, hogy adja át a nála levő pénzt. Az ilyen módon
alkalmazott, lenyűgöző hatású kényszer alatt álló sértett 1 410 000 Ft készpénzt adott át a III.
r. terheltnek, aki azt magához vette, majd visszament a személygépkocsihoz és eltávoztak. A
cselekmény elkövetése után felkeresték a II. r. terheltet, és megosztoztak a zsákmányon. A II.
r. terhelt 500 000 Ft-ot, az I. r. terhelt 400 000 Ft-ot, a III. r. terhelt szintén 400 000 Ft-ot, míg
a IV. r. terhelt 100 000 Ft-ot kapott.
A vádlottak és védők a fellebbezéseikben hivatkoztak arra, hogy a csoportos elkövetést - mint
minősítő körülmény - a jelen ügyben nem valósult meg, mivel a sértett nem tudott arról, hogy
a helyszínen három elkövető tartózkodik, ő csak a III. r. terhelttel került kapcsolatba.
A megyei bíróság álláspontja szerint a csoportos elkövetés megvalósult, mert a csoportos
elkövetés azért minősítő körülménye a rablásnak, mert a három vagy több elkövető jelenléte a
szervezettséget, a feladatok megosztását feltételezi, s ezáltal az elkövetési mód nagyobb tárgyi
súlyú. Ez indokolja, hogy a cselekménynek súlyosabb legyen a büntetőjogi megítélése, nem
pedig az, hogy a sértettnek a legalább három elkövetőről volt-e tudomása.
35
Mindezekre figyelemmel a megyei bíróság álláspontja szerint a csoportos elkövetés
megvalósulását a rablási cselekménynél nem a sértett, hanem az elkövetők oldaláról kell
vizsgálni. Az adott esetben a Legfelsőbb Bíróság iránymutatásában (BH 1993/8. - 482., BH
1992/4. Fórum) megkívánt térbeli és időbeli együttes jelenlét megvalósult, mivel a helyszínen
tartózkodott a rablás tettese és két bűnsegéde, akik a szállítást, illetőleg a figyelést végezték.
A kifejtettekre figyelemmel a megyei bíróság a csoportos elkövetés megállapítását
valamennyi terheltnél helyesnek találta, mivel a helyszínen nem lévő II. r. vádlott is tudta,
hogy három személynek mint "tippadó" nyújt segítséget a bűncselekmény elkövetéséhez.
3. A Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 1.B.III.1276/1998. számú ügyében az ítéleti
tényállás a következő:
K. J. és Sz. A. terheltek elhatározták, hogy egy postahivatal sérelmére rablást követnek el. Sz.
A. terhelt megkérte ismerősét, T. I. terheltet, hogy vegyen részt a cselekmény elkövetésében
úgy, hogy Sz. A. terhelt személygépkocsiját ő vezeti. Ezt követően a három terhelt a
gépkocsival egy postahivatalhoz tartott, K. J. és Sz. A. terheltek bementek a hivatalba, majd
K. J. a pénztárhoz lépett, és egy Flóbert kaliberű pisztollyal a pénztárost felszólította a pénz
átadására. A pénztáros a nála levő 15 000-20 000 Ft-ot átadta K. J.-nek, aki azonban a pénzt
kevesellte, ezért a hivatal belső részébe vezető ajtó üvegét berúgta, a lyukon keresztül
benyúlt, és az ajtót kinyitotta, s a páncélszekrényhez ment. A pisztollyal a kezében K. J.
tovább fenyegetődzött, és pénzt követelt. A postahivatal másik dolgozója K. J. terhelt
felszólításának eleget téve a páncélszekrény ajtaját kinyitotta, és abból a nála lévő szatyorba
pénzt pakolt bele, majd kifelé indult, és még az asztalon levő pénzből is felmarkolt. Sz. A.
terhelt a posta fogadóterében állt, és fenyegető jelenlétével biztosította a társa tevékenységét.
A terheltek, miután elhagyták a postahivatalt, beszálltak az ott várakozó és T. I. által vezetett
gépkocsiba, majd elhajtottak.
A terheltek cselekményét a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság a Btk. 321. §-a (3)
bekezdésének c) pontja szerinti csoportosan elkövetett rablás bűntettének minősítette, melyet
T. I. terhelt bűnsegédi minőségben valósított meg.
Az elsőfokú bíróság a minősítésre vonatkozó jogi álláspontját azzal indokolta, hogy az
elkövetők a tettesi, társtettesi, illetve bűnsegédi magatartást együtt tevékenykedve valósították
meg, a csoportos elkövetés nem a sértetti oldalról, hanem az elkövetői oldalról közelíthető
meg.
A cselekmény fokozottabb társadalomra veszélyességét nem az jelenti, hogy a sértett hány
személy részvételéről bír tudomással, hanem az, hogy az elkövetők hogyan és milyen módon
szervezik meg a bűncselekmény elkövetését. Ez a szervezettség nyilvánul meg akkor, amikor
az egyik elkövető járó motorral a postahivatal előtt várakozik, biztosítva azt, hogy a társai
miután a pénzt megszerezték, beugorva a járműbe, nyomban el tudjanak menekülni a
helyszínről. Ehhez társul, hogy két elkövető alkalmazza a sértettekkel szembeni fenyegetést,
ami nyilvánvalóan komolyabb fenyegetést jelent, mint egy személy megjelenése. Így nincs
jelentősége annak, hogy a sértettek együttesen valamennyi elkövetőt látják-e, felmerül e a
tudatukban, hogy hányan lehetnek, hanem döntő jelentősége annak van, hogy a terheltek
tudatában a többes elkövetés mint az elkövetést megkönnyítő mód jelent meg.
A terheltek az adott esetben időben és térben együtt voltak jelen, jóllehet a sértettek a
postahivatal belső kialakítása miatt közvetlenül nem láthattak rá a kint várakozó harmadik
személyre. A szerepek elosztása, a szervezettség követelménye nem jelenti azt, hogy ez
azonos lenne a bűnszövetségben való elkövetéssel.
Mindezek alapján a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság K. J. I. r., Sz. A. II. r. és T. I. V. r.
terheltek cselekményét a Btk. 321. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés c)
pontjának II. fordulata szerint minősülő csoportosan elkövetett rablás bűntettének minősítette
azzal, hogy e cselekményt K. J. I. r. és Sz. A. II. r. terheltek a Btk. 20. §-ának (2) bekezdése
36
szerinti társtettesként, T. I. V. r. terhelt pedig a Btk. 21. § (2) bekezdésére figyelemmel
bűnsegédként valósította meg.
A Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság a 24.Bf.III.6707/1999/6. számú ítéletével a
Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság ítéletét megváltoztatta, és a terhelteknek a tényállásban
írt cselekményét a Btk. 321. §-ának (1) bekezdésébe ütköző rablás bűntette alapesetének
minősítette, melyet K. J. I.r. terhelt tettesként, Sz. A. II. r. terhelt bűnsegédként követett el.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a csoportos elkövetés megállapíthatóságának
alapfeltétele, hogy a bűncselekmény elkövetésében - akár tettesi, akár részesi minőségben -
legalább hárman vegyenek részt, de további szükséges követelmény a szándékegységben való
elkövetés, amelynek során az elkövetők a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve
valósítják meg a bűncselekményt. Időben és térben elkülönülő magatartás azonban az említett
körülmény megállapíthatóságát nem alapozza meg. (BH 1993. évi 482. számú jogeset).
Ez az állásfoglalás a csoportos elkövetés előfeltételeként említi ugyanis, hogy "három vagy
több személy a bűncselekmény helyszínén felismerhetően együtt tevékenykedve valósítsa
meg a bűncselekményt". Ebből az értelmezésből pedig egyértelműen az következik, hogy a
csoportos elkövetés megállapíthatósága szempontjából kizárólag a sértetti oldal vizsgálható,
hiszen az elkövetők nyilvánvalóan tisztában vannak társaik jelenlétével. Amint azt az
elsőfokú bíróság is rögzítette, az adott ügyben a sértettek nem ismerhették fel, hogy az
elkövetésben hárman vesznek részt. Az adott ügyben az időbeli egység kétség kívül
megállapítható, azonban a térbeli egységet nem lehet megállapítani abban az esetben, ha a
harmadik elkövető a bűnös magatartást olyan helyszínen tanúsítja, amely a bűncselekmény
elkövetésének helyszínétől (jelenleg a postahivatal épületétől) fizikailag elkülönül. Nem lehet
azonos térnek tekinteni azokat a helyszíneket, amelyek ugyanarról a helyről semmilyen
módon nem tekinthetők át, az egyes helyszínen történteket a másik helyszínről nem lehet
észlelni.
A csoportos elkövetés fokozottabb társadalomra veszélyességét a csoport által keltett
komolyabb félelem, illetve a csoporttal szembeni védekezés nehezebb volta alapozza meg,
nem pedig az elsőfokú bíróság által hivatkozott szervezettség. A csoportos elkövetés ugyanis
korántsem jár együtt szervezettséggel, illetve a szerepek kiosztásával. A csoportosan
elkövetett rablás megvalósítható kifejezetten ötlet- és alkalomszerű magatartással is. Bár
rablás esetében nem kerülhet szóba, de megemlítendő, hogy az ugyancsak a Btk. 137. §-ának
13. pontján alapuló csoportos elkövetés megállapíthatóságának még az sem akadálya, hogy
az elkövetők egymással szemben állva követik el a bűncselekményt. (BH 1995. évi 299.
számú jogeset).
Amennyiben a csoportos elkövetés megállapíthatóságát kizárólag elkövetői oldalról
vizsgálnánk - nevezetesen a terheltek tudatában a többes elkövetés az elkövetést könnyítő
módként jelenik meg -, úgy a bűncselekmény helyszínén való együttes jelenlét sem lenne
követelmény. Kétségkívül az elkövetés könnyíti ugyanis pl. egy a menekülést segítő,
kilométerekkel távolabb várakozó vagy - előzetes megbeszélés alapján - egy, a
bűncselekményből származó előnyt biztosító személy is. A jelen ügyben azonban a harmadik
elkövető részvétele a tényleges elkövetést nem könnyítette. Mivel a postahivatalban
történteket ő sem észlelhette, az elkövetésben még csak "szükség esetén" sem nyújthatott
volna segítséget, az elkövetés után pedig a gépkocsit elvileg vezethette volna bármelyik másik
terhelt is. Tekintettel arra, hogy a felismerhetőség, valamint az időbeli és térbeli egység
hármas követelményéből az adott ügyben - a kifejtettek szerint - csupán egy valósult meg,
ezért a másodfokú bíróság a tényállásban írt cselekményt a Btk. 321. §-ának (1) bekezdésébe
ütköző rablás bűntette alapesetének minősítette.
4. Ugyanebben a kérdésben a Nógrád Megyei Bíróság a Bírósági Határozatok 1999. évi 4.
számában, 148. számon közzétett döntésében a következőképpen foglalt állást:
37
"A rablás csoportosan elkövetettként minősül, ha három vagy több személy - akár tettesként,
akár részesként - a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve követi el a
bűncselekményt; nem zárja ki a rablásnak csoportosan elkövetettként megállapítását az a
körülmény, hogy a három elkövető közül az egyik (bűnsegéd) nem ment be a postahivatal
helyiségébe, hanem a gépkocsiban várt a társaira, és a jelenlétét a sértettek nem is észlelték."
A megállapított tényállás lényege e jogkérdés elbírálása szempontjából a következő:
Az I. és a II. r. terhelt megállapodott a III. r. terhelttel abban, hogy rablás útján pénzt fognak
szerezni. Ennek megfelelően a II. r. terhelt tulajdonában levő személygépkocsival Sz.
községbe utaztak. A helyi postahivatal előtt megálltak, itt az I. és a III. r. terhelt kiszállt az
autóból, maszkot tettek fel és egy-egy lőfegyvernek látszó öngyújtóval, illetve
riasztópisztollyal fenyegetőzve pénzt követeltek a postai alkalmazottaktól. Összesen több
mint 8 millió forintot tulajdonítottak el. Eközben a II.r. terhelt az autóban maradt, s amikor a
társai visszatértek, elszállította őket a helyszínről.
A fellebbezési tárgyaláson előterjesztett védelmi álláspont szerint az elsőfokú bíróság
tévedett, amikor a terheltek cselekményeit csoportosan elkövetettnek minősítette. A védők
érvelése az volt, hogy a csoportos elkövetés megállapításának az a feltétele, hogy legalább
három személy együttesen legyen jelen a bűncselekmény helyszínén, és valamennyi elkövető
jelenléte a külső személyek számára is észrevehető, érzékelhető legyen, hogy az elkövetők
jelenléte a sértettekre bénítólag hasson. Miután a II.r. terhelt a gépkocsiban várakozott, és nem
volt jelen a cselekmény elkövetésének a színhelyén, így nincs törvényes alap a csoportos
elkövetés megállapítására.
A megyei bíróság a határozatában kifejtette, hogy a védők álláspontja nem helytálló. A Btk.
137. §-ának 13. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint ugyanis csoportosan követik
el a bűncselekményt, ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt. Az irányadó
bírói gyakorlat szerint csoportos az elkövetés, ha három vagy több személy - akár tettesi, akár
részesi minőségben - a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve valósítja meg az
elkövetési magatartást; az időben és térben kifejezetten elkülönülő magatartás viszont nem
alapozza meg a csoportos elkövetés megállapítását. Azokban az esetekben azonban, amikor
három vagy több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között megosztotta, és
valamelyikük csupán megfigyelést vagy szállítást végzett, a csoportos elkövetés aggály nélkül
megállapítható, és ez a tevékenység bűnsegédi magatartásként értékelendő.

III.
Az ismertetett döntésekből megállapítható, hogy a bíróságok egyaránt a Bírósági Határozatok
1999/4. számának Fórum rovatában megjelent megállapodásból indultak ki, és erre is
hivatkoztak a döntéseik során, de a jogi álláspontjukban jelentős eltérések ismerhetők fel
abban a kérdésben, hogy ha két elkövető volt a támadó, a harmadik pedig a gépkocsiban
várakozott, a rablás csoportos elkövetése mint minősített eset megállapítható-e. Ez a két
álláspont szembetűnő a 3. és 4. szám alatt ismertetett ügyekben: lényegében azonos tényállás
alapján a Fővárosi Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elkövetők tevékenysége
csak a rablás alapesetét valósította meg, míg a Nógrád Megyei Bíróság szerint, ha három vagy
több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között megosztotta, a csoportos
elkövetés aggály nélkül megállapítható akkor is, ha az egyik elkövető csupán megfigyelést
vagy szállítást végzett, s ezzel a rablás bűnsegédi magatartását valósította meg.
A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese mint indítványozó a jogegységi tanács ülésén az utóbbi
elvi állásponttal értett egyet, és a jogegységi tanács álláspontja szerint is ez felel meg a
törvény helyes értelmének.
A Btk. 137. §-ának 13. pontja szerint csoportosan elkövetettnek minősül a bűncselekmény,
ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt. Az e törvényi rendelkezésen alapuló
38
egységes gyakorlat szerint a csoportos elkövetésnek az a feltétele, hogy legalább három
személy egyidejűleg, együttesen vegyen részt az elkövetési tevékenység végrehajtásában, de
nem szükséges, hogy valamennyien csak tettesi, illetve társtettesi tevékenységet valósítsanak
meg, hanem e súlyosabb minősítést a részesi közreműködés is megalapozza. A cselekmény
súlyosabb minősítése szempontjából az elkövetésében való részvétel a döntő, nincs
jelentősége annak, hogy a három vagy több elkövető közül a bűncselekményben melyik,
milyen magatartással működött közre, tehát hogy ki valósította meg teljes egészében a
törvényi tényállásban foglalt elkövetési magatartást és ki az, aki ehhez segítséget nyújtott,
mint a 4. alatti tényállás esetében.
A csoport tagjain tehát az elkövetőt, a tettest, a társtettest, valamint a felbujtót és a bűnsegédet
is egyaránt érteni kell. Az elkövetői minőséget pontosan meg kell állapítani, és ehhez eltérő
jogkövetkezmények fűződhetnek, mint pl. a bűnsegédnél az enyhítő rendelkezés szélesebb
körű alkalmazásának a lehetősége, ami kihatással lehet a büntetés kiszabására.
A csoportos elkövetés annyiban eltér az egyszerű többes elkövetéstől, hogy legalább három
személy közreműködését feltételezi. Ennél lényegesebb további különbség, hogy a csoport
tagjai a bűncselekmény, pontosabban a tettesi (társtettesi) magatartás helyszínén, vagy annak
közelében, tehát azonos alkalommal, jól körülhatárolható térbeli és időbeli határok között
együttműködve vesznek részt a cselekmény véghezvitelében. A csoport tagjainak együttes
jelenléte és összehangolt tevékenysége egyfelől megkönnyíti a bűncselekmény elkövetését,
másfelől megnehezíti az ellene való védekezést. Ebben nyilvánul meg a csoportos elkövetés
fokozott társadalomra veszélyessége az egyszerű többes elkövetéshez képest.
A bűncselekmény részesei csak akkor tekinthetők a csoport tagjainak, ha a tettes (társtettesek)
mellett maguk is a bűncselekmény helyszínén működnek közre a bűncselekmény
elkövetésében: a felbujtó a helyszínen bírja rá a tettest a bűncselekmény véghezvitelére, a
bűnsegéd pedig a helyszínen nyújt ahhoz segítséget. A felbujtó azonban akkor is a csoport
tagjának tekintendő, ha a tettest ugyan nem a helyszínen bírja rá a cselekmény elkövetésére,
de a helyszínen - a felbujtásba beolvadó - bűnsegédi magatartást fejt ki.
A rablás és más erőszakos bűncselekmény esetében a tettesi magatartás mindig közvetlenül
érinti a sértettet, de a sértettre hatással lehet a csoport más tagjainak magatartása is, a sértett a
jelenlétüket és az elkövetésben való közreműködésüket legalábbis felismerheti. Ez azonban
nem feltétele a csoportos elkövetés megállapításának, és így nincs jelentősége annak, hogy a
sértett vagy a sértettek az elkövetők bármelyikének jelenlétét vagy a bűncselekmény
elkövetésében való részvételét ténylegesen észlelik-e.
A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének
biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott és a
döntését a Bszi. 32. § (4) bekezdése alapján közzéteszi.

Budapest, 2000. június 21.

Dr. Berkes György s. k.,

a tanács elnöke
Dr. Kónya István s. k.,
bíró
Miszlayné dr. Lányi Éva s. k.,
előadó bíró
Dr. Váczi István s. k.,
bíró
Dr. Tóth Éva s. k.,
bíró
39
 3/2002. Büntető jogegységi határozat

az összbüntetéssel kapcsolatos kérdésekről

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten,

2002. december 16. napján tartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság
elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta a következő

jogegységi határozatot:

I.

1.
Összbüntetésbe foglalni - ha ennek egyéb törvényi feltételei fennállnak - kizárólag
végrehajtandó szabadságvesztéseket lehet.
2.
Ha a felfüggesztett szabadságvesztést utóbb végre kell hajtani, az Összbüntetésbe foglalás
szempontjából a továbbiakban végrehajtandó szabadságvesztésnek tekintendő.
3.
Az Összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották
teljesen végre, illetve a végrehajtásuk folyamatos.

II.

Az összbüntetés tartamát olyan mértékben kell meghatározni, hogy az elkövetőt lehetőleg ne

érje hátrány azért, mert a terhére rótt bűncselekményeket nem egy eljárásban bírálták el.

III.

1.
Az összbüntetési ítélet rendelkező részében a bíróság az alapítéletek, valamint - többszörös
Összbüntetésbe foglalás esetén - a korábbi összbüntetési ítélet hatályon kívül helyezése
nélkül Összbüntetésbe foglalja az alapítéletekben kiszabott büntetéseket, és meghatározza
az összbüntetés tartamát. Rendelkezik az összbüntetés egységes büntetés-végrehajtási
fokozatáról, a feltételes szabadságra bocsátás kizárásáról, az elkövető visszaesői
minőségéről.
2.
Az összbüntetés egységes végrehajtási fokozatát az alapítéletek rendelkezéseinek
alapulvételével kell megállapítani akkor is, ha a büntetés-végrehajtási bíró úgy rendelkezett,
hogy az alapítéletben kiszabott büntetés hátralevő részét eggyel enyhébb vagy eggyel
szigorúbb fokozatban kell végrehajtani.
3.
A büntetés fele részének letöltése után az elítélt akkor bocsátható feltételes szabadságra, ha
valamennyi alapítélet így rendelkezett, és az összbüntetés mértéke nem haladja meg a
három évet. Egyébként a feltételes szabadság lehetősége az összbüntetés végrehajtási
fokozatához igazodik.
40
4.
Nem bocsátható feltételes szabadságra az elítélt az összbüntetésből, ha bármelyik alapítélet
a feltételes szabadságra bocsátásból kizárta.

IV.

1.
A javítóintézeti nevelést és a szabadságvesztést akkor is Összbüntetésbe kell foglalni, ha az
elkövető a bűncselekményt egy másik alapügyben hozott ítélet jogerőre emelkedése után
követte el.
2.
Az Összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést vagy
intézkedést sem hajtották végre, illetve a végrehajtásuk folyamatos.
3.
Javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés találkozása esetén a bíróság elsősorban a
fiatalkorú személyiségét és nevelhetőségét figyelembe véve bírálja el, hogy az összbüntetést
az alapítéletben kiszabott szabadságvesztéssel egyező tartamban határozza-e meg, vagy
meghosszabbítja.
4.
Ha valamennyi alapítélet szerint a fiatalkorúak fogházában kell végrehajtani a
szabadságvesztést, az összbüntetés végrehajtási fokozata - az összbüntetés tartamától
függetlenül - a fiatalkorúak fogháza.

V.

A BK. 130., 151. és a 172. sz. kollégiumi állásfoglalás már nem tekinthető irányadónak. A
jogegységi határozat nem veszi át a BK. 151. sz. állásfoglalás III. pontjának az
Összbüntetésbe foglalás eljárási kérdéseiről adott olyan, érdemben helytálló
iránymutatásait, amelyek átmentek a bírói gyakorlatba, illetve olyan jogszabályi
rendelkezésekre hivatkoznak, amelyeket az 1998: XIX. tv. (az új Be.) hatályon kívül helyez.

INDOKOLÁS

A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997.

évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja és 31. §-a (1) bekezdésének
a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását, valamint - a Legfelsőbb Bíróság Büntető
Kollégiuma BK. 151. sz., BK. 130. sz. és BK. 172. sz. állásfoglalásának hatályon kívül
helyezése mellett -jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Az indítvány hivatkozik
arra, hogy a Btk. összbüntetési szabályait az 1999. március l-jén hatályba lépett 1998. évi
LXXXVII. törvény (a Btk. 1998. évi novellája) alapvetően megváltoztatta.
A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma az összbüntetés számos kérdését illetően a Bszi.
33. §-ának (1) bekezdésében biztosított jogkörében a Btk. novellájának hatálybalépését
követően többször véleményt nyilvánított, majd összbüntetési jogegységi határozat
meghozatalának kezdeményezését javasolta [Bszi. 33. § (2) bek.].
A legfőbb ügyésznek a Bf. 699/2002. számú átiratban kifejtett - és képviselője által a nem
nyilvános ülésen is fenntartott - álláspontja szerint az anyagi jogi szabályok lényeges
változása ellenére az összbüntetésbe foglalással kapcsolatos BK. 130., 151. és 172. számú
állásfoglalások a kvázi halmazati összbüntetésre vonatkozó részükben irányadónak
tekintendők. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a Bírósági Határozatok Fórum
41
rovatában közzétett iránymutatásaival kapcsolatban ugyanez a véleménye. Álláspontja szerint
az 1999. március 1. napja után kialakult ítélkezési gyakorlat megfelel a Btk. hatályos
összbüntetési rendelkezéseinek, ezért indokoltnak tartja, hogy a korábbi iránymutatásokat a
jogegységi határozat az indítványnak megfelelően összegezze.
A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében
jogegységi határozat hozatalát szükségesnek találta, és a korábbi állásfoglalásait, illetve
véleményeit összefoglalva, a jogszabályi változások figyelembevételével ad iránymutatást az
összbüntetéssel kapcsolatos jogértelmezési kérdésekben.

I.

1.
Az 1998: LXXXVII. tv. 25. §-ával módosított Btk. 92. §-ának (1) bekezdése szerint "Ha az
elkövetőt több, határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítélik, és az elkövető valamennyi
bűncselekményt a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedését megelőzően követte el, a
jogerősen kiszabott büntetéseket összbüntetésbe kell foglalni." Egyidejűleg a Btk. novellája
93. §-ának (2) bekezdése hatályon kívül helyezte a Btk. 92. §-ának (2) bekezdését, amely
szerint "összbüntetésbe csak olyan végrehajtandó szabadságvesztések foglalhatók, amelyeket
az összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre, vagy amelyeket folyamatosan
hajtanak végre".
A Btk. módosításának eredményeként az összbüntetés lehetősége az ún. kvázi halmazati
összbüntetés esetére szűkül. A Btk. 92. §-a (2) bekezdésének elhagyása folytán azonban
állást kell foglalni abban, módosult-e az összbüntetésbe foglalás két korábbi általános
feltétele, amely szerint csak "végrehajtandó" és olyan szabadságvesztéseket lehet
összbüntetésbe foglalni, amelyeket az összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre,
vagy amelyeket folyamatosan hajtanak végre.
A Btk. 92. §-a (1) bekezdésének hatályos szövege a szabadságvesztés előtt a "végrehajtandó"
jelzőt nem használja. Ebből a nyelvtani értelmezés szabályai szerint arra is lehetne
következtetni, hogy felfüggesztett szabadságvesztéseket, illetve felfüggesztett és
végrehajtandó szabadságvesztést is összbüntetésbe lehet és kell foglalni.
A Btk. rendelkezéseinek rendszertani értelmezése alapján azonban egyértelmű, hogy
felfüggesztett szabadságvesztés nem foglalható összbüntetésbe sem végrehajtandó
szabadságvesztéssel, sem felfüggesztett szabadságvesztéssel.
Felfüggesztett és végrehajtandó szabadságvesztés összbüntetésbe foglalása esetén az
összbüntetést nyilvánvalóan végrehajtandó szabadságvesztésben kellene megállapítani, vagyis
a bíróság gyakorlatilag elrendelné a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását. Erre
azonban nincs törvényes lehetőség, mert a Btk. 91. §-ának felsorolásában nem szerepel ilyen
végrehajtási ok.
Felfüggesztett szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén az összbüntetés tartama
adott esetben meghaladhatná az alapítéletekben kiszabott szabadságvesztések közül a
legsúlyosabb tartamát. Ha a bíróság az alapítéletektől eltérően egy év és két év közötti
tartamban állapítaná meg az összbüntetést, ezzel felülbírálná az alapítéleteket, mert
lényegében a Btk. 89. §-ának (2) bekezdését alkalmazná a terhelt javára. A törvény azonban
ezt nem teszi lehetővé.
Ha pedig az összbüntetés tartalma a két évet is meghaladná, akkor a végrehajtásának
felfüggesztésével megsértené a Btk. 89. §-ának (2) bekezdését.
2.
A Btk. 91. §-ának (1) bekezdése rendelkezik azokról az esetekről, amelyekben a
felfüggesztett szabadságvesztést [Btk. 89. § (1) bek.] utóbb végre kell hajtani.
42
Ha a büntetés végrehajtását azért rendelik el, mert az elkövetőt a próbaidő alatt elkövetett
bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik [Btk. 91. § (1) bekezdés b)
pont], a korábban felfüggesztett, de végrehajtandóvá vált és az újabb ítéletben kiszabott
végrehajtandó szabadságvesztés nem foglalható összbüntetésbe, mert ennek általános feltétele
[Btk. 92. § (1) bek.] nem állhat fenn. Ugyanis az elkövető az újabb bűncselekményt a
korábban hozott ítélet jogerőre emelkedése után követte el, ezért az elítélések nem állhatnak
kvázi halmazati viszonyban egymással.
Ha azonban a szabadságvesztés végrehajtását - a Btk. 91. §-ának (1) bekezdésében
meghatározott bármely okból - elrendelték, és a felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó ítélet
- a jogerőre emelkedésének időpontját figyelembe véve - kvázi halmazati viszonyban áll
valamely más, végrehajtandó, szabadságvesztést kiszabó ítélettel: az összbüntetésbe foglalás
nemcsak lehetséges, hanem kötelező is.
3.
a) Ha az elkövető ellen több bűncselekmény miatt folyik az eljárás, és még egyik miatt sem
ítélték el, valamennyi bűncselekményt lehetőleg egy eljárásban kell elbírálni, és halmazati
büntetést kell kiszabni [Btk. 12. § (1) bek., 85. § (1) bek.]. Az együttes elbírálás elmaradása
az elkövetőre nézve hátrányos, és ennek a hátránynak a kiküszöbölése vagy legalább
mérséklése érdekében a Btk. 92. §-ának (1) bekezdése előírja az egymással kvázi halmazati
viszonyban lévő, külön ítéletekkel kiszabott több (legalább két) határozott ideig tartó
szabadságvesztés összbüntetésbe foglalását.
Ha viszont az elkövető korábbi büntetését egy végrehajtandó szabadságvesztést kiszabó újabb
ítélet jogerőre emelkedésekor már végrehajtották, s ezért csak egy büntetést kell végrehajtani,
az összbüntetésbe foglalás lehetősége nem nyílik meg.
b)
Lehetséges, hogy két szabadságvesztést folyamatosan, időbeli megszakítás nélkül hajtanak
végre (az egyik büntetés kitöltése után az elkövető nem kerül szabadlábra). Ebben az esetben
a teljesen kitöltött szabadságvesztés az összbüntetésbe foglalás szempontjából nem tekinthető
végrehajtottnak. A folyamatos végrehajtás eredményeként ugyanis az elkövető gyakorlatilag
egy büntetést áll ki, azaz az összbüntetésbe foglalás eléri a célját.
Ugyanaz a helyzet, ha előzetes letartóztatás és szabadságvesztés végrehajtása folyamatos,
majd az összbüntetés lehetősége végrehajtandó szabadságvesztés kiszabásával és az előzetes
letartóztatásnak a szabadságvesztésbe történő beszámításával megnyílik.
c)
Az összbüntetésbe foglalás feltételeinek az elsőfokú összbüntetési ítélet meghozatalának
időpontjában kell fennállniuk. Nincs jelentősége annak, ha az összbüntetési ítélet
felülbírálatának vagy jogerőre emelkedésének időpontjáig az elkövető az egyik alapügyben
kiszabott büntetését már teljesen kiállotta.

II.

1.
A Btk. 93. §-a szerint az összbüntetés tartamát úgy kell meghatározni, mintha halmazati
büntetést szabnának ki. A bíróság az összbüntetési ügyben csak annyiban jogosult a jogerős
ítéletek (az alapítéletek) felülbírálatára, amennyiben ezt a Btk. 92-94. §-ának rendelkezései
lehetővé teszik.
Az összbüntetés szabályai a Btk. V. Fejezetében, a büntetés kiszabására vonatkozó
rendelkezések között találhatók. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az összbüntetésbe foglalás
során a Btk. 83. §-ában foglalt büntetéskiszabási elvek alkalmazhatók lennének. Ugyanis az
összbüntetési eljárásban nincs törvényes lehetőség a jogerős alapítéletekben eljáró bíróságok
43
büntetéskiszabási értékelő tevékenységének teljes felülvizsgálatára. Így a bűncselekmény és
az elkövető társadalomra veszélyessége, a bűnösség foka, továbbá az egyéb enyhítő és
súlyosító körülmények nem vizsgálhatók, az alapítéletekben kiszabott büntetések
újraértékelése kizárt. Nem vehetők figyelembe az alapítéletek jogerőre emelkedése óta a
terhelt személyi körülményeiben bekövetkezett változások sem.
A halmazati büntetés szabályait az összbüntetés tartamának meghatározása során, az
összbüntetési szabályokból következő értelemszerű eltérésekkel kell alapul venni.
2.
a) A Btk. 93. §-a szerint az összbüntetés tartamának el kell érnie az alapítéletekben kiszabott
büntetések közül a legsúlyosabbak Az összbüntetésbe foglalás során ebből kiindulva, a
rövidebb tartamú büntetés vagy büntetések mértékének csökkentésével kell az összbüntetést
meghatározni.
Az elengedés lehetséges mértékét azonban az alapítéletekben kiszabott szabadságvesztésekre
irányadó büntetési tételek is befolyásolhatják.
A határozott ideig tartó szabadságvesztés leghosszabb tartama összbüntetés esetén húsz év
[Btk. 40. § (2) bek.]. Ennélfogva ha az alapítéletekben kiszabott legsúlyosabb büntetés
megközelíti vagy eléri ezt a tartamot, a rövidebb tartamú büntetést csak kisebb mértékben
lehet csökkenteni, vagy ennek lehetősége kizárt (a rövidebb büntetés részben vagy egészben
elenyészik).
b)
Összbüntetés esetén is irányadók a Btk. 85. §-a (2) és (3) bekezdésének szabályai. Ez azt
jelenti, hogy az összbüntetés mértéke nem haladhatja meg az alapítéletek szerinti
legsúlyosabb bűncselekményre megállapított büntetési tétel felével megemelt felső határát.
Hosszabb tartamú szabadságvesztést ugyanis akkor sem lehetett volna kiszabni, ha a
bűncselekményeket egy eljárásban bírálják el.
Az összbüntetés tartamát korlátozhatja az is, hogy a 93. § értelmében az összbüntetés nem
érheti el az alapítéletekben megállapított büntetések együttes tartamát.
3. A 2. pontban említett korlátok között a kvázi halmazati összbüntetés tartamának
meghatározásánál elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy a több eljárásban elbírált
bűncselekmények elkövetésének, illetőleg elbírálásának az időpontja folytán fennállott-e a
lehetősége az egy eljárásban való elbírálásnak. Így ha más-más bűncselekmények miatt,
különböző bíróságok előtt a büntetőeljárások egyidejűleg folynak, és az egyesítés célszerűségi
okból nem indokolt: az összbüntetésbe foglalás során a külön lefolytatott eljárásokban hozott
ítéletekben kiszabott szabadságvesztések közül a rövidebb időtartamú teljesen elenyészhet.
Ennek indokoltsága hiányában is a rövidebb időtartamú büntetés jelentős mérvű
csökkentésével kell az összbüntetés tartamát meghatározni.
Az elengedés mérvének a megítélésénél vizsgálni kell azt is, hogy a több eljárásban elbírált
cselekmények jellegükben azonosak vagy hasonlók-e; elkövetési magatartásuk időbelileg
egybeeső vagy közeli-e; a cselekmények egymással összefüggésben állnak-e stb. így pl. ha az
egyik bíróság az elkövetőnek többrendbeli azonos vagy hasonló jellegű bűncselekményét
bírálta el, majd utóbb indult újabb büntetőeljárás valamely korábban fel nem derített
ugyanolyan báncselekmény miatt: az ezt követően lefolytatott összbüntetési eljárás során a
rövidebb időtartamú szabadságvesztés teljes elenyészése vagy igen nagy mérvű csökkentése
biztosíthatja, hogy az összbüntetés a halmazati büntetés tartamával legyen azonos.
Azokban az esetekben, amikor az egymással kvázi halmazati viszonyban álló
szabadságvesztések közül a rövidebb tartamú büntetés teljes elenyészése nem indokolt: a
csökkentés a rövidebb büntetésnek akár a háromnegyedét meghaladó részéig is terjedhet.
Ha viszont az elsőfokú - nem jogerős - elítélés után követte el a terhelt az újabb
bűncselekményt (jóllehet ilyen esetben is kvázi halmazatról van szó), ezt a körülményt nem
44
lehet figyelmen kívül hagyni az összbüntetési tartam meghatározásakor. Ilyenkor a rövidebb
tartamú szabadságvesztés mértéke tekintetében viszonylag kisebb mértékű elengedés
indokolt: a két alapítéletben kiszabott szabadságvesztés közül az egyik általában nem
enyészhet el teljesen, és a rövidebb tartamú szabadságvesztés fele részének elengedésén túli
mérséklés rendszerint nem indokolt.
4. Az összbüntetés tartamának, illetőleg az elengedés mérvének a megállapítása
szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az egyes alapítéletekben kiszabott
büntetésekben a terhelt ténylegesen mennyit töltött ki az összbüntetésbe foglalás időpontjáig,
illetőleg milyen tartamú a büntetés még le nem töltött része.
5. Ha a terhelt büntetéseit korábban már összbüntetésbe foglalták, de egy újabb
szabadságvesztést kiszabó alapítéletre tekintettel újabb összbüntetésbe foglalás válik
szükségessé (többszörös összbüntetésbe foglalás), az újabb összbüntetési ítéletben vissza kell
térni az alapítéletekre. A kvázi halmazati viszony megítélésénél nem a korábbi összbüntetési
ítélet jogerőre emelkedését, hanem az alapítéletekkel elbírált bűncselekmények elkövetési
idejét, illetőleg az alapítéletek jogerőre emelkedésének az időpontját kell figyelembe venni.
Az újabb összbüntetés tartamának el kell érnie az alapítéletekben kiszabott büntetések közül a
legsúlyosabbat, de nem érheti el a büntetések együttes tartamát. Az előző összbüntetés
tartamának nincs jelentősége.
Az 1998: LXXXVII. tv. hatálybalépése, 1999. március 1. után csak olyan összbüntetési
ítéletet lehet ismét összbüntetésbe foglalni, amelynek valamennyi alapítélete kvázi halmazati
viszonyban áll egymással.

III.

1. a) Az összbüntetés a több ítéletben kiszabott büntetések egyetlen szabadságvesztésbe való

összefoglalását jelenti. Nincs azonban eljárásjogi alapja annak, hogy az elsőfokú bíróság az
összbüntetési ítéletben "hatályon kívül helyezi" a korábban eljárt bíróságoknak a főbüntetésre,
valamint a büntetés-végrehajtási fokozatra vonatkozó rendelkezését. Az összbüntetési ítélet
rendelkező részének olyan szövegezése felel meg az eljárási szabályoknak, hogy a bíróság az
alapítéletekben kiszabott büntetéseket összbüntetésbe foglalja, és az összbüntetés tartamát
meghatározza.
Azért is helytelen az alapítéletek említett rendelkezéseinek a hatályon kívül helyezése, mert
többszörös összbüntetésbe foglalás esetén vissza kell térni az alapítéletekre (II/5. pont),
márpedig a "hatályon kívül helyezett" szabadságvesztés újbóli figyelembevétele
önellentmondás lenne.
b)
A Btk. 94. §-ának (1) bekezdése szerint különböző fokozatban végrehajtandó
szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén az összbüntetést abban a fokozatban kell
végrehajtani, amelyik közülük a legszigorúbb. Ha azonban az összbüntetés mértéke három év
vagy azt meghaladó tartamú, illetőleg többszörös visszaesőnél két év vagy ezt meghaladó
tartamú, az összbüntetés végrehajtási fokozatát ennek figyelembevételével kell meghatározni.
Az összbüntetésbe foglalás során is irányadónak kell tekinteni, ha valamelyik alapítéletben a
bíróság a többszörös visszaeső terhelt esetében a Btk. 45. §-a (2) bekezdésének
alkalmazásával eggyel enyhébb vagy súlyosabb büntetés-végrehajtási fokozatot állapított
meg. Ezek a rendelkezések nem bírálhatók felül.
A Btk. 94. §-ának (2) bekezdése alkalmazása azonban biztosíthatja, hogy az előbbiekben
említett általános szabály érvényesülése folytán az elítéltet ne érje méltánytalan hátrány. Ha
pl. rövidebb időtartamú, szigorúbb büntetésvégrehajtási fokozatban végrehajtandó, valamint
hosszabb időtartamú, ennél enyhébb fokozatban végrehajtandó szabadságvesztések
45
összbüntetésbe foglalására kerül sor, különös gonddal kell vizsgálni, hogy a szigorúbb
büntetésvégrehajtási fokozat megállapítása nem jelent-e az elítéltre nézve ilyen hátrányt.
Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a többszörös visszaeső elítélttel szemben kiszabott, két évet
el nem érő börtönbüntetést a bíróság összbüntetésbe foglalja egy másik, hasonló tartamú
szabadságvesztéssel, és az összbüntetésbe foglalás során megállapított tartama eléri vagy
meghaladja a két évet. Ilyen esetben indokolt lehet a Btk. 94. §-a (2) bekezdésének
alkalmazásával a fegyház fokozatnál eggyel enyhébb (börtön) fokozat megállapítása.
2.
Az alapítélettel kiszabott szabadságvesztés hátralevő részének végrehajtására a Btk. 46. §-
ának (1) bekezdése alapján eggyel enyhébb vagy eggyel szigorúbb végrehajtási fokozatot
kijelölő büntetés-végrehajtási bírói határozat az új helyzetet teremtő összbüntetési ítélettel a
hatályát veszti. Ez nem jelenti azonban a bv. bírói hatáskör elvonását, mert a bv. intézetnek
meg kell vizsgálnia, hogy az összbüntetés tekintetében fennállnak-e annak feltételei, hogy
előterjesztést tegyen a bv. bíróhoz az 1979. évi 11. tvr. (Bv. tvr.) 7. §-a szerint eljárás
lefolytatására. Az enyhébb végrehajtási fokozatot kijelölő bv. bírói határozatot azonban az
összbüntetés során is figyelembe lehet venni. Jelentősége lehet ugyanis annak eldöntésekor,
hogy a bíróság az összbüntetési ítéletben alkalmazza-e az elítélt javára a Btk. 94. §-ának (2)
bekezdését. Ezért a bv. bírói határozat egy példányát az alapügy irataihoz kell csatolni.
Abból a szempontból, hogy az enyhébb fokozatot meghatározó bv. bírói határozatra
tekintettel a Btk. 94. §-a (1) bekezdésének alkalmazásával megállapítandó végrehajtási
fokozat méltánytalan hátrányt jelentene-e, figyelembe kell venni egyfelől a bv. bírói
határozattal érintett, másfelől a másik (a többi) alapítélettel kiszabott büntetés (büntetések)
hátralevő részének tartamát és a bűncselekmények elkövetésének az időpontját.
A Btk. 94. §-a (2) bekezdésének alkalmazása általában akkor indokolt, ha a bv. bírói
határozattal érintett alapítélet alapján letöltendő szabadságvesztés hátralévő részének tartama
lényegesen hosszabb, mint amelyet a másik (a többi) alapítélet alapján kell végrehajtani.
Az összbüntetési ítélet adott esetben enyhébb végrehajtási fokozatot állapíthat meg, mint az
alapítéletet érintő bv. bírói határozat. Ilyenkor a bv. intézet a szigorúbb fokozat kijelölése
érdekében újabb előterjesztést tehet a bv. bíróhoz.
3.
a) Az összbüntetés egységes végrehajtási fokozata - a Btk. 47. §-ának (2) bekezdése alapján
- meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét és a feltételes szabadság
tartamát. Ha a feltételes szabadságra bocsátás nem kizárt, erről az összbüntetési ítéletben nem
kell rendelkezni.
b)
A büntetés fele részének letöltése után az elítélt akkor bocsátható feltételes szabadságra az
összbüntetésből, ha a Btk. 47. §-ának (3) bekezdése alapján valamennyi alapítélet így
rendelkezett. Ellenkező esetben a feltételes szabadság lehetősége az összbüntetés egységes
végrehajtási fokozatához igazodik.
Ugyancsak az összbüntetés egységes végrehajtási fokozata határozza meg a feltételes
szabadság lehetőségét, ha valamennyi alapítélet úgy rendelkezett, hogy a elítélt a büntetés fele
részének letöltése után bocsátható feltételes szabadságra, de az összbüntetés tartama a három
évet meghaladja. A Btk. 47. §-ának (3) bekezdése ugyanis ilyen tartamú halmazati büntetés
kiszabása esetén sem tenné lehetővé a feltételes szabadságot már a büntetés fele részének
letöltése után.
4.
A törvény nem rendelkezik külön arról, hogy az alapítéleteknek a feltételes szabadságra
bocsátás kizárásáról szóló rendelkezéseit [Btk. 47. § (4) bek.] hogyan kell figyelembe venni
az összbüntetési ítéletben. Minthogy azonban az összbüntetés egységes büntetés, teljes
46
tartamára nézve egységes a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége is. Ha bármelyik
alapítéletben a bíróság kizárta az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből, ez a
rendelkezés az összbüntetésre is vonatkozik. A feltételes szabadságra bocsátás kizárásáról az
összbüntetési ítéletben rendelkezni kell.

IV.

1.
A Btk. 92. §-ának (1) bekezdése általános érvényű szabály. Eszerint a fiatalkorúval szemben
kiszabott szabadságvesztések csak kvázi halmazati elítélések esetén foglalhatók
összbüntetésbe.
Ezzel szemben a javítóintézeti nevelés csak fiatalkorúval szemben alkalmazható intézkedés, a
Btk. 120. §-ának (2) bekezdése pedig olyan speciális rendelkezés, amely az összbüntetésbe
foglalás feltételeit a javítóintézeti nevelés és a szabadságvesztés találkozása esetére az
összbüntetés általános szabályaitól eltérően határozza meg.
Javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés találkozása esetén összbüntetésként a
szabadságvesztést kell végrehajtani. Az összbüntetésbe foglalás akkor is kötelező, ha a
bíróság a szabadságvesztést nem hosszabbítja meg.
2.
Az összbüntetésbe foglalás feltétele, hogy még egyik intézkedést vagy büntetést sem hajtották
teljesen végre, illetve a végrehajtásuk folyamatos (lásd az I/3. pontot, amely értelemszerűen itt
is irányadó).
3.
a) Szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén a Btk. 83. §-ában meghatározott
büntetéskiszabási elvek nem alkalmazhatók, az alapítéletekben már értékelt, a büntetést
befolyásoló körülményeket az összbüntetési ítéletben nem lehet újraértékelni (II/1. pont). Ez
az iránymutatás azonban nem vonatkozik a javítóintézeti nevelés és a szabadságvesztés
összbüntetésbe foglalására. A fiatalkorúval szemben alkalmazott büntetés vagy intézkedés
célja elsősorban az, hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlődjék, és a társadalom hasznos
tagjává váljék. Az egyéni megelőzésnek javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés
összbüntetésbe foglalása esetén is elsődleges jelentősége van, ezért a Btk. 120. §-ának (2)
bekezdése alapján elsősorban a fiatalkorú személyiségének és nevelhetőségének
figyelembevételével kell megítélni, hogy az alapítéletben kiszabottal megegyező vagy
legfeljebb egy évvel meghosszabbított tartamú szabadságvesztéstől várható-e a büntetés
céljainak az elérése.
A fiatalkorú személyiségének jellemző vonásaira, valamint könnyebben vagy nehezebben
nevelhetőségére a bűncselekmény jellege, elkövetésének módja és indítéka, a fiatalkorú
előélete és a személyi körülményei alapján, valamint a rendelkezésre álló egyéb adatokból
lehet következtetni, s ezek mikénti értékeléséről az összbüntetési ítéletben számot kell adni.
Következtetési alapul szolgálhat pl., hogy a fiatalkorú a javítóintézeti nevelés végrehajtása
alatt milyen magatartást tanúsított; az intézetben, a szökés közben vagy pedig az ideiglenes
elbocsátás tartama alatt követte-e el a bűncselekményt stb.
A szabadságvesztés esetleges meghosszabbítása szempontjából különös jelentősége van
annak, hogy a bíróság az alapítéletben milyen tartamú szabadságvesztést szabott ki, és mennyi
a javítóintézeti nevelés hátralevő része.
Ha a szabadságvesztés tartama a Btk. 120. §-ának (2) bekezdése szerinti
meghosszabbíthatóság mértékét (egy év) többszörösen meghaladja: ez a tartam rendszerint
meghosszabbítás nélkül alkalmas a büntetés céljának az elérésére.

47
A javítóintézeti nevelést a Btk. 118. §-ának (2) bekezdése szerinti teljes tartamában kell
összbüntetésbe foglalni, a szabadságvesztés meghosszabbításának lehetséges mértékét
azonban a javítóintézeti nevelés hátralevő részének tartama határozza meg; azt a Btk. 120. §-a
(2) bekezdésének utolsó mondata szerint nem érheti el.
A javítóintézeti nevelés hátralevő részének tartamát az előzetes fogva tartásban töltött és a
Btk. 120/B. §-a alapján az intézkedésbe beszámított idő figyelembevételével kell
megállapítani. Ha a fiatalkorút az intézetből ideiglenesen elbocsátották, a javítóintézeti
nevelés hátralévő része az ideiglenes elbocsátás tartamánál rövidebb is lehet [Btk. 118. § (3)
bek.].
b)
Ha a fiatalkorút a javítóintézetből a Btk. 118. §-ának
(3)
bekezdése alapján ideiglenesen elbocsátották, az ideiglenes elbocsátás tartamának lejártáig a
javítóintézeti nevelés nem fejeződik be. Ezért eddig az időpontig az összbüntetésbe foglalás
akkor is kötelező, ha a bíróság az ideiglenes elbocsátást nem szüntette meg a Btk. 118. §-ának
(4)
bekezdése alapján, illetve a fiatalkorú nem is az ideiglenes elbocsátás alatt követte el azt a
bűncselekményt, amelyért szabadságvesztésre ítélték.
Az ideiglenes elbocsátás tartamának lejárta után azonban csak akkor van helye összbüntetésbe
foglalásnak, ha a bíróság az ideiglenes elbocsátás tartama alatt elkövetett és utóbb ismertté
vált bűncselekmény miatt az ideiglenes elbocsátást megszüntette.
Ha javítóintézeti nevelés elrendelése után a fiatalkorún szabadságvesztést hajtanak végre, de
annak kitöltéséig az összbüntetésbe foglalás elmarad: a javítóintézeti nevelés megkezdésére
vagy folytatására nem kerülhet sor, hanem utólag le kell folytatni az összbüntetési eljárást.
Ennek nem akadálya a szabadságvesztés kitöltése, mivel az intézkedés és a büntetés
végrehajtása folyamatos. Ilyenkor azonban a szabadságvesztés tartamának meghosszabbítása
csak kivételesen indokolt.
c)
A b) pontban kifejtettek irányadók akkor is, ha az elkövetőt a tizennyolcadik életévének
betöltése után elkövetett bűncselekmény miatt ítélték szabadságvesztésre. Az elkövető
tizenkilencedik életévének betöltése után összbüntetésbe foglalásnak (elsőfokú összbüntetési
ítélet meghozatalának) már nincs helye, mivel a javítóintézeti nevelés véglegesen befejeződik,
és az elkövetőt el kell bocsátani a javítóintézetből [Btk. 118. § (6) bek.].
d)
A Btk. 120. §-ának (2) bekezdése szerinti összbüntetés végrehajtási fokozatát az
alapítéletben meghatározott fokozattal egyezően kell megállapítani. A Btk.-nak a
fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezései nem teszik lehetővé, hogy a bíróság az összbüntetési
ítéletében az alapítélet szerinti végrehajtási fokozatot bármilyen okból megváltoztassa.
e)
A mentesítésre vonatkozó rendelkezések alkalmazása során az alapítéletben meghatározott
szabadságvesztés tartamát kell figyelembe venni akkor is, ha azt a bíróság - összbüntetésként
- meghosszabbítja. A várakozási időt az összbüntetés kiállásától, illetve végrehajthatósága
megszűnésétől kell számítani.
4.
A Btk. 111. §-ának (3) bekezdése a szabadságvesztést általában a fiatalkorúak fogházában
rendeli végrehajtani. A fiatalkorúak börtönében kell végrehajtani a Btk. 111. §-a (2)
bekezdésének a) és b) pontja értelmében a bűntett miatt kiszabott két évi vagy ennél
hosszabb tartamú, illetőleg a visszaeső vagy a szándékos bűncselekmény miatt már

48
javítóintézeti nevelésre ítélt esetében az egy évi vagy ennél hosszabb tartamú
szabadságvesztést.
A Btk. V. fejezetében - tehát nem a fiatalkorúak speciális szabályai között - található a Btk.
94. §-ának (1) bekezdése [lásd a III/1/b) pontot]. A rendelkezés (2) második mondata
fegyházban rendeli végrehajtani az olyan összbüntetést, amelynek alapítéletei eredetileg
börtönre szóltak.
A fiatalkorúak büntetőjoga a fegyházbüntetést nem ismeri, a Btk. 111. §-ának (2) és (3)
bekezdése szerint a bíróság a fiatalkorúak fogházát vagy börtönét állapíthatja meg. Nincs
törvényi alapja annak, hogy a fiatalkorúak szabadságvesztés büntetéseinek összbüntetésbe
foglalásakor a bíróság a Btk. 94. §-a (1) bekezdésének második mondatában foglalt szigorúbb
szabályt alkalmazza.

V.

A kifejtettekre tekintettel a jogegységi tanács a Bszi. 27. §-ában, 29. §-a (1) bekezdésének a)
pontjában és 32. §-ának (4) bekezdésében foglaltak alapján a rendelkező rész szerint
határozott és határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
A BK. 130. sz., BK. 151. sz. és BK. 172. sz. büntető kollégiumi állásfoglalások a
továbbiakban irányadónak nem tekinthetők (Bszi. 105. §). A jogegységi tanács azonban utal
arra, hogy a BK. 151. sz. állásfoglalás III. pontjának az összbüntetésbe foglalás eljárási
kérdéseiről adott és a jogegységi határozatban nem érintett iránymutatásai érdemben
helytállók. Kifejezett fenntartásukat és átvételüket azonban szükségtelennek és
célszerűtlennek tartotta, mert átmentek a bírói gyakorlatba, illetve olyan jogszabályi
rendelkezésekre hivatkoznak, amelyeket az 1998: XIX. tv. (az új Be.) hatályon kívül helyez.

Dr. Kónya István s. k.,

a tanács elnöke
Dr. Berkes György s. k.,
előadó bíró
Dr. Akácz József s. k.,
bíró
Dr. Szabó Péter s. k.,
előadó bíró
Dr. Édes Tamás s. k.,
bíró

49
 3/2003. Büntető jogegységi határozat

a köztársasági elnök által gyakorolt egyéni kegyelmi mentesítésről

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának jogegységi tanácsa Budapesten, a 2003.

május 12. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta
a következő

jogegységi határozatot:

A Btké. 19. §-ának a szabályai a köztársasági elnök által gyakorolt egyéni kegyelmi
mentesítésre vonatkoznak; e szabályok közkegyelmi mentesítéssel összefüggésbe nem
hozhatók.
Az 1990. évi XXXIX. törvény alapján végrehajtási közkegyelemben részesült elítéltek
esetében is a Btk. erre vonatkozó szabályai szerint kell a szabadságvesztést kitöltöttnek
tekinteni.
A mentesítéshez szükséges várakozási idő-mint objektív törvényi előfeltétel - kezdő napja a
büntetés kitöltésének, illetőleg végrehajthatósága megszűnésének napja.
A várakozási idő tartama - mint további törvényi előfeltétel - az ítéletben kiszabott
büntetéshez igazodik.
INDOKOLÁS

A legfőbb ügyész az egységes bírói gyakorlat kialakítása érdekében az 1997. évi LXVI.
törvény (Bszi.) 31. §-ának (2) bekezdése alapján jogegységi eljárás lefolytatását és
jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban az elvi kérdésben; miként kell számítani a
mentesítéshez szükséges várakozási időt akkor, ha a terhelt szabadságvesztés büntetésének
tartama végrehajtási közkegyelem folytán csökkent; mert ugyanazon jogi tényeket vizsgálva a
Legfelsőbb Bíróság tanácsai eltérő döntést hoztak.
Indítványát - ahhoz mellékelt - olyan konkrét határozatokkal szemléltette, amelyekben a
szándékos bűncselekmény miatt elítélt terheltek szabadságvesztés büntetését közkegyelem -
az 1990. évi XXXIX. törvény - érintette, és a terheltek bírósági mentesítést kértek.
1. A légi jármű hatalomba kerítése bűntettének előkészülete, bűnsegédként elkövetett
emberölés bűntettének kísérlete és más szándékos bűntettek miatt halmazati büntetésül 10 évi
szabadságvesztésre és 10 évi közügyektől eltiltásra ítélt terheltet - büntetésének tartamát egy-
nyolcadával csökkentő közkegyelemmel - 1990. június 20-án bocsátották feltételes
szabadságra.
Annak eredményes leteltével és a közkegyelem eredményes kiállásával a csökkentett
büntetését 1992. október 25. napjával töltötte ki.
A 10 évi szabadságvesztés kiállásának időpontja 1994. január 25. napja lett volna.
Az első fokon eljáró bíróság - minthogy időközben a közügyektől eltiltás mellékbüntetés
hátralévő részét köztársasági elnöki határozat kegyelemből elengedte, és a bíróság az
érdemességet is megállapította - a terheltet a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól az
1998. augusztus 11. napján meghozott végzésével a Btk. 102. § (1) bekezdés f) pontja és a
Btk. 103. § (1) bekezdése alapján mentesítette.
50
Az ügyészi fellebbezés alapján másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság illetékes tanácsa a
mentesítés iránti kérelmet időelőttinek találta és azt - az elsőfokú végzést megváltoztatva -
elutasította.
(Bf. V. 1837/1998. számú határozat - közzétéve BH 1999/542. szám alatt.)
Jogi álláspontjának lényege szerint a Btké. 19. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel követett
állandó bírói gyakorlat szerint kegyelem esetén - függetlenül attól, hogy azt a köztársasági
elnök gyakorolja vagy közkegyelem érvényesül - amennyiben a kegyelmi elhatározás ettől
eltérően nem rendelkezik, a büntetőjogi következmények a kiszabott büntetéshez igazodnak.
Ehhez képest a terhelt a vele szemben jogerősen kiszabott büntetést csak 1994. január 25-én
állottá volna ki, következésképpen "a terhelt ügyében a bírósági mentesítés indokoltságának
érdemi vizsgálatára leghamarabb az eredetileg kiszabott szabadságvesztés tartamához igazodó
kitöltési időponttól (BH 1995/1/3. számú eseti határozat) számított öt év eltelte, vagyis 1999.
január 25. után kerülhet sor."
(A fentivel azonos tartalmú az Rf. I.3479/1973. számú végzés és az nyert közzétételt BH
1995/1/3. szám alatt.)
2. Az államtitok tekintetében kémszervezet tagjaként folytatólagosan elkövetett kémkedés
bűntette miatt kiszabott 12 évi fegyházbüntetésre, 10 évi közügyektől eltiltásra és részleges
vagyonelkobzásra ítélt terhelt a szabadságvesztés büntetését 1990. március 28-ig töltötte,
akkor 1993. március 28-ig terjedő időre feltételes szabadságra bocsátották.
Időközben szabadságvesztésének tartama közkegyelem alapján egynyolcadával, 10 év 6
hónapra csökkent.
A lecsökkent tartamú feltételes szabadságot 1991. szeptember 28-ával eredményesen kiállotta,
a közkegyelmi rendelkezés hatályvesztésére sem került sor.
A terheltnek a bírósági mentesítés iránti kérelmét elbíráló elsőfokú bíróság arra a
megállapításra jutott, hogy a Btk. 102. § (1) bekezdés f) pontjában meghatározott 10 éves
várakozási idő eltelt, ekként a terhelt 2001. szeptember 27. napjával a törvény erejénél fogva
mentesült a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól.
Végzésének indokolásában kifejtette, hogy a közkegyelemmel csökkentett büntetés
kitöltésére, egyben a végrehajthatóság megszűnésére 1991. szeptember 28-ával került sor.
Időközben - 2000. március 27-ével - a közügyektől eltiltás mellékbüntetés végrehajtása is
befejeződött. A Legfelsőbb Bíróság BH 1997/267. számú eseti döntésének megfelelően, ha
valamely terheltre kiszabott szabadságvesztés tartama közkegyelem folytán csökkent, úgy a
csökkentett tartamú főbüntetés kitöltésétől kell számítani a mentesítéshez szükséges
várakozási időt, annak ellenére, hogy a várakozási idő tartamát az eredetileg kiszabott
szabadságvesztés mértéke határozza meg.
Az ügyész - észlelve az eseti döntések ellentmondását - fellebbezést jelentett be.
A Legfelsőbb Bíróság eljáró tanácsa az elsőfokú végzést lényegében azzal azonos indokok
alapján helybenhagyta.
(Rf. V.899/2002/2. számú végzés.)
A legfőbb ügyész által szemléltetett példák kétségtelenné tették, hogy a bírói gyakorlat nem
egységes. A Legfelsőbb Bíróság tanácsai ellentétes elvi alapokon nyugvó jogerős
határozatokat hoztak, és ezeknek alapján eltérő tartalmú eseti döntések - a BH 1995/1/3., BH
1999/542., illetve BH 1997/267. számúak - nyertek közzétételt.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Bszi. 31. § (1) bekezdés a) pontja alapján a jogegységi eljárást
lefolytatta.
Ennek során a legfőbb ügyésznek a nem nyilvános ülésen jelen lévő képviselője a 2. pontbeli
jogi megoldással értett egyet.

51
Tekintve, hogy az ellentétes tartalmú határozatok közül az 1. pontban megjelölt került
közzétételre legutóbb (BH 1999/542.) ekként pedig - legalábbis elvileg - ez volt
iránymutatónak tekinthető, a jogegységi tanács mindenekelőtt ennek a jogi érveit vizsgálta.
E jogi álláspont leegyszerűsített lényege szerint azért kell a mentesítéshez szükséges
várakozási időt a kiszabott büntetés tartama - és nem a közkegyelem folytán csökkent tartam -
figyelembevételével számítani, mert a Btké. 19. § (1) bekezdésének előírásai a
közkegyelemre is vonatkoztathatóak.
Ez az okfejtés nem helytálló.
A Btk. 101. §-ának értelmében az elítélt a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól három
módon mentesíthető:
a) a törvény erejénél fogva,
b) bírósági határozat alapján,
c) kegyelem útján.
ad a) E pontnak a Btk. 102. §-ában foglalt törvényi mentesítésre vonatkozó szabályai felelnek
meg.
Az eltérő jogértelmezés lehetősége a szándékos bűncselekmények miatt határozott idejű
végrehajtható szabadságvesztésre ítéltek körében merült - és merülhet - fel, miután a Btk.
102. § (1) bekezdésének d), e) és f) pontjai a kiszabott büntetés mértékéhez igazodóan a
büntetés kitöltését, illetőleg végrehajthatósága megszűnését követően objektív feltételként a
mentesítéshez még különböző hosszúságú várakozási idő elteltét is megkívánják.
ad b) A bírósági mentesítésnek a Btk. 103. § (1) bekezdése szerinti szabályai - eltekintve az
erre irányuló kérelemtől és az érdemességtől - a törvényi mentesítés szabályaira utalnak
vissza azzal, hogy az ott meghatározott várakozási idő felének az eltelte is már lehetőséget ad
a mentesítésre.
ad. c) A kegyelmi mentesítésről a Btk. 106. §-a a következőképpen rendelkezik:
"A köztársasági elnök az elítéltet kegyelemből mentesítésben részesítheti akkor is, ha e
törvény szerint ennek egyébként nincs helye."
A c) pont helyes értelme szerint a köztársasági elnök által gyakorolható mentesítési kegyelem
mindig egyéni kegyelem, s e jogkör korlátlan, mert a köztársasági elnököt a Btk. fentebbi
szabályai nem kötik.
Ekként pedig a köztársasági elnök által ténylegesen gyakorolt egyéni kegyelem a mentesítés
egyéb módjaitól és azok szabályaitól eltérő olyan sajátos jogi helyzetet eredményezhet, ami
jogkövetkezményeit tekintve a Btk. rendelkezéseibe nem illeszthető be.
Ezt a sajátos jogi helyzetet kívánja megoldani á Btké. a 19. §-ával, amit az itt tett megállapítás
ellenőrizhetősége végett szintén idézni szükséges.
Btké. 19. § (1) bekezdés: Ha a köztársasági elnök az elítéltet kegyelemben részesíti, a
büntetőjogi következmények [Btk. 100. § (3) bekezdése] - ellenkező rendelkezés hiányában -
az ítéletben kiszabott büntetéshez igazodnak.
19. § (2) bekezdés: Ha a köztársasági elnök a szabadságvesztés végrehajtását kegyelemből
próbaidőre felfüggeszti, a próbaidő, illetve a mentesítés hatályának beálltához-a törvény
szerint - szükséges időtartam a kegyelmi elhatározás keltének napján kezdődik.
A Btk. 106. §-ában és a Btké. 19. §-ában foglaltaknak a tartalmi egybevetéséből kitűnik,
hogy e szabályok kizárólag az egyéni kegyelemmel kapcsolatosak. Következésképpen a Btké.
rendelkezéseinek a közkegyelemre történő vonatkoztatása meg nem engedhető kiterjesztő
jogértelmezést jelent.
Emiatt pedig az l. pontban írt legfelsőbb bírósági végzés - és értelemszerűen a BH 1999/542.
számú eseti döntés is - indokainál fogva téves.
A mentesítés anyagi jogi szabályainak törvényi értelmezéséből az előbbieken túlmenően még
az is következik, hogy a Btk. szabályain már kívül eső, - mentesítést adó - közkegyelem
52
gyakorlása erre irányuló törvényhozói akarat esetén csak külön törvénnyel történhet; ami
viszont a Btk. szabályaihoz képest speciális rendelkezéseket tartalmazhat.
A speciális rendelkezések pedig a "lex speciális derogat legi generáli" elve alapján
alkalmazásuk során elsőbbséget élveznek.
Az itt írt jogértelmezéssel vizsgálva most már a közkegyelem gyakorlásáról szóló 1990. évi
XXXIX. törvény rendelkezéseit, megállapítható, hogy az végrehajtási (l-5. §), eljárási (6. §)
és mentesítéssel kapcsolatos (7. §) kegyelmet is gyakorolt, de kizáró körülményeket (8. §) és
hatályt vesztő rendelkezést is (9. §) tartalmazott.
Ennek a külön törvénynek "A mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól" címet
viselő 7. §-a a Btk.-nak a vizsgált jogkérdés szempontjából lényeges szabályait csupán
annyiban érintette, hogy a törvényi és bírósági mentesítéshez szükséges várakozási időket a
felére csökkentette.
Ettől eltekintve a Btk. 102. §-ára mint a mentesítés általános fő szabályára nem hatott ki.
Miután pedig a Btk. 102. § (1) bekezdés d), e), f) pontjai a várakozási időt "a kiszabott
büntetéshez" (a jogerős ítélettel megállapított büntetéshez) kötik, az a végrehajtási
közkegyelemben részesült elítélteknél is ehhez igazodik. Csak ez az értelmezés felel meg "a
kiszabott büntetés" mindkét törvényben használt jogi fogalmának.
Az 1990. évi XXXIX. törvénnyel adott végrehajtási közkegyelem - a speciális törvény
rendelkezéseiből kitűnően, de nyelvtani értelmezéssel is - a már jogerősen kiszabott
szabadságvesztéseknek csupán a végrehajtását befolyásolta. Ennek keretén belül egyfelől a
teljes végrehajtás alól adott mentesítést, másfelől - és kizárólag végrehajtási szempontból - az
elítélt büntetését csökkentette. Ez utóbbi azzal a jogkövetkezménnyel járt együtt, hogy a
feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét az ily módon csökkentett büntetés határozta meg,
és ehhez igazodott a feltételes szabadság még hátralévő része, - amelynek végrehajthatósága
is később ennek megfelelően szűnt meg, - ám ez a mentesítés általános fő szabályán szintén
nem változtatott.
A közkegyelemről szóló törvény 9. §-ában megfogalmazott - a hatályvesztésre vonatkozó -
rendelkezés azt az elítéltet érintette, akit a törvény hatálybalépését követő három éven belül
elkövetett szándékos bűncselekmény miatt végrehajtható szabadságvesztésre ítéltek. Újabb
elítélés hiányában ekként az említett rendelkezés sem a büntetés tényleges kiállására, illetőleg
végrehajthatósága megszűnésének időpontjára nem hatott ki; így a mentesítés szempontjából
közömbösnek tekinthető.
A fenti jogértelmezés eredményeként a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás
egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint
határozott.
A kifejtett álláspontját tartja a jövőre nézve követendőnek, az annak ellentmondó döntéseket -
így a BH 1999/547., BH 1997/267. és a BH 1995/1/3. jogesetet - tévesnek ítéli. –

Dr. Kónya István s. k.,

a tanács elnöke
Dr. Berkes György s. k.,
bíró
Dr. Horváth Ibolya s. k.,
előadó bíró
Dr. Kaposvári Bertalan s. k.,
bíró
Dr. Szabó Péter s. k.,
bíró

53
 4/2005. Büntető jogegységi határozat

a bűnszervezetben elkövetés megállapíthatóságáról azzal szemben is, aki - eseti

jelleggel - akár egyetlen cselekményt tettesként vagy részesként valósít meg

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten, a

2005. év december hó 12. és 15. napján tartott ülésen a Legfelsőbb Bíróság
elnökhelyettesének indítványa tárgyában meghozta és nyilvánosan kihirdette a következő

jogegységi határozatot:

I. Bűnszervezetben elkövetés [Btk. 137. § 8. pont, 98. §-a (1) bek.] megállapítható azzal
szemben is, aki -eseti jelleggel - akár egyetlen cselekményt tettesként vagy részesként
valósít meg.
II. A Btk. 98. §-a (1) bekezdése akkor alkalmazható, ha az elkövető tudata a bűnszervezet
Btk. 137. §-a 8. pontjában meghatározott tárgyi ismérveit átfogja.
INDOKOLÁS

I.
A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997.
évi LXVI. törvény (Bsz.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontjára, illetve a büntetőeljárásról
szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 439. §-a (1) bekezdésének a) pontjára hivatkozással, az
egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és
jogegységi határozat meghozatalát indítványozta.
1. Az indítvány az ítélkezési gyakorlatban tapasztalt olyan döntésekre hivatkozott, amelyek
elvi kérdésben az egyöntetű értelmezés hiányára engednek következtetni. Ennek
szemléltetésére a következő határozatokat sorolta fel:
A Lenti Városi Bíróság a 2003. december 29. napján kelt 1.B. 130/2002/91. számú, illetőleg a
Zala Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság a 2004. május 25. napján kelt Bf.87/2004/7.
számú ítéletével a II. r. terheltet bűnösnek mondta ki vagyoni haszonszerzés végett, az
államhatár átlépéséhez több személynek segítséget nyújtva, bűnszervezetben, társtettesként
elkövetett embercsempészés bűntettében.
A Legfelsőbb Bíróság a 2005. február 1. napján kelt Bfv.III.738/2004/5. számú határozatával
a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott fenti határozatokat a II. r. terhelt tekintetében
hatályukban fenntartotta.
A felülvizsgálati tanács - az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazásával egyetértve -
kifejtette, hogy a Btk. 137. §-ának 8. pontja értelmében magának a bűnszervezetnek kell
hosszabb időre szervezettnek, és összehangoltan működőnek lennie. A bűnszervezetben
elkövetés megállapításához pedig elég az is, ha az elkövető akárcsak egy, az első
bűncselekményt követi el a bűnszervezetet képező csoport tevékenységébe bekapcsolódva.
A Legfelsőbb Bíróság a 2005. január 25. napján kelt Bfv.III.1081/2004/11. számú
határozatában ugyanezt az elvi álláspontot tartotta fenn.
A 2005. február 22. napján kihirdetett Bfv.III.683/2004/6. számú határozat - az előzőekkel
következetesen - állapította meg (a védelmi érveléssel szemben), hogy nem vitatható
eredményesen a bűnszervezetben elkövetés azzal az indokkal, hogy a terhelt csak egy
alkalommal vett részt az embercsempészéssel foglalkozó csoport tevékenységében.
54
A Legfelsőbb Bíróság 2001. május 22. napján kelt Bfv.IV.2856/2000/5. számú határozata
(BH 2002.173.I.) szerint a bűnszervezet tagjaként elkövetett embercsempészés bűntettét
megvalósítják mindazok, akik előzetes megállapodás alapján, anyagi haszonszerzés
érdekében vállalkoznak a külföldről az ún. zöldhatáron átjuttatott személyek
továbbszállítására és a megjelölt helyre vitelére.
A Mátészalkai Városi Bíróság a 2003. szeptember 16. napján kelt 4.B.209/2002/39. számú
ítéletében, amikor a terheltet bűnösnek mondta ki - egyebek mellett - 23 rb. bűnszervezet
megbízásából elkövetett embercsempészés bűntettében.
A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság a 2004. január 30.
napján kelt 2.Bf.1071/2003/4. számú ítéletével a terhelt ezen cselekményének minősítését
megváltoztatta, azokat 4 rb. - két esetben folytatólagosan és bűnszervezetben elkövetett -
embercsempészés bűntettének minősítette.
A Legfelsőbb Bíróság a 2005. február 17. napján kelt Bfv.II.664/2004/6. számú határozatával
a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott fenti határozatokat hatályon kívül helyezte és a
terhelt cselekményét folytatólagosan, üzletszerűen elkövetett embercsempészés bűntettének
minősítette, a bűnszervezetben elkövetés megállapítását pedig mellőzte.
Ezzel a bűnszervezet tevékenységéhez alkalomszerűen csatlakozó ("kívülálló") cselekményét
az előzőekben hivatkozott értelmezéstől eltérően ítélte meg.
A felülvizsgálati tanács - az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazásával egyetértve -
kifejtette, hogy bár az elkövetés óta (a 2001. évi CXXI. törvény folytán) megváltozott a
bűnszervezet anyagi jogi fogalma és a bűnszervezetben történő bűnelkövetés
jogkövetkezménye, de a bűnszervezet tagjaként elkövetett magatartás mindkét szabályozást
tekintve csak annak az elkövetőnek róható fel, aki a bűnszervezet feladatmegosztáson, alá-
fölérendeltségre épített módon kialakított szervezetében a szervezetet ismerve, annak tagjaival
állandó kapcsolatban együttműködve fejtett ki tevékenységet.
A felülvizsgálati tanács - az elsőfokú bíróságéval egyező - álláspontja szerint a bűnszervezet
által a szervezeten kívülálló személynek adott megbízással e megbízott nem vált a
bűnszervezet tagjává, mivel ehhez a szervezetbe történő tényleges betagozódás a szervezet
belső működésének ismerete és az abban való aktív részvétel szükséges. Az ettől eltérő
értelmezés a bűnszervezet fogalmának fellazításával indokolatlanul tágítaná a büntetőjogi
felelősség körét: a bűnszervezetben tényleges részvétellel járó súlyosabb fenyegetettség
kiterjedne mindenkire, aki valamilyen módon közvetlen vagy közvetett kapcsolatba kerülne a
bűnszervezet valamely tagjával.
A felülvizsgálati tanács álláspontja szerint határozott különbséget kell tenni a bűnszervezet
tagjaként, illetve a bűnszervezet (vagy annak bármely tagja) megbízásából elkövetett
bűncselekmény anyagi jogi megítélése között.
Ugyanezt az értelmezést tartalmazza a - 2002. április 1. előtt hatályos jog alkalmazásával
hozott határozatokat hatályon kívül helyező - 2005. január 6. napján kelt Bfv.II.1176/2004/3.
számú határozat is. E szerint a felülvizsgálati tanács nem ért egyet a BH 2002.173.I. szám
alatt közzétett határozat szerinti gyakorlattal. A felülvizsgálati tanács álláspontja szerint
félreérthető a "mindazok" kitétel, mert ennek szó szerinti értelme túlságosan tágan vonná meg
azon esetek körét, amelyekben a cselekmény "bűnszervezet tagjaként" elkövetettnek minősül.
A felülvizsgálati tanács - a Btk. 137. §-a 8. pontjának 2002. március 31. napjáig hatályos
rendelkezését illető -álláspontja szerint a bűnszervezet tagjaként elkövetés csak akkor
állapítható meg, ha a terhelt cselekményei az értelmező rendelkezés szerinti ismérveknek
hiánytalanul megfelelnek és ezen ismérvek megállapíthatóságához szükséges tényeket a
tényállás maradéktalanul tartalmazza (ami azonban az adott ügyben nem volt megállapítható)
.

55
Kifejtette továbbá - utalva az 1998. évi LXXXVII. törvény 35. §-ához fűzött miniszteri
indokolásra miszerint a bűnszervezet "minőségileg más, mint pusztán egyének
együttcselekvése" -, hogy a terhelt irányadó tényállás szerinti cselekvősége nélkülözte a
bűnszervezethez szükséges "minőségi többletet".
2. A jogegységi indítvány álláspontja szerint a hatályos Btk. 137. §-ának 8. pontja, 98. §-
a,és218. §-ának alkalmazása során annak eldöntésénél, hogy az embercsempészés
bűncselekményébe kívülállóként, eseti jelleggel bekapcsolódó személy magatartása mikor
értékelhető bűnszervezetben elkövetettként, az embercsempészés megvalósításánakjellemzőit
figyelembe kell venni.
3. A jogegységi indítvány álláspontja szerint a több országhatár különböző személyek
közreműködésével történő illegális átlépése, a migránsok gyűjtőhelyen pihentetése,
összegyűjtése, majd továbbutaztatása fogalmilag és valóságban is szervezett tevékenységet
feltételez. Ez egyértelműen arra utal, hogy az embercsempészést végző ismeretlen számú
résztvevőből (irányítók, vezetők, kísérők) álló, országokon átnyúló tevékenységet kifejtő
bűnözői csoport jól összehangoltan, rendszeres tevékenységet folytatva működik.
Az e tevékenységbe belföldön bekapcsolódók részéről nem szükséges, hogy megtörténjen a
bűnszervezet összes tagjának, a közöttük kialakult munkamegosztásnak, a csoport
összehangolt működésének a feltérképezése. Ez nem is várható el, mert az efféle bűnözői
csoportok konspirá-ciós szabályok szerint tevékenykednek.
Ezért aki e csoport működésébe bekapcsolódik és abban akár egy alkalommal részt vesz,
azzal szemben helye lehet a bűnszervezetben elkövetés megállapításának. A Btk. 137. §-ának
8. pontja értelmében ugyanis a bűnszervezetnek kell hosszabb időre szervezettnek,
összehangoltnak lennie. Aki e csoport tevékenységébe bekapcsolódva akár az első
bűncselekményt elköveti, lehetőséget teremt arra, hogy magatartását bűnszervezetben
elkövetettként értékeljék ennek valamennyi törvényes következményével együtt.
Természetesen minderre csak akkor kerülhet sor, ha az irányadó tényállás a Btk. 137. §-ának
8. pontjában felsorolt törvényi feltételek megállapításához szükséges tényeket tartalmazza.

II.
A legfőbb ügyész BF.2594/2005. számú írásbeli nyilatkozatában - a bűnszervezetben
elkövetett embercsempészés bűncselekményébe esetileg bekapcsolódó személy cselekményét
eltérően értelmező ellentétes bírósági határozatokra tekintettel - a jogegységi határozat
meghozatalát indokoltnak tartotta és a jogegységi indítványban javasolt törvényértelmezéssel
egyetértett.
A Legfelsőbb Bíróság a Be. 440. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján, a jogegységi
indítvány érdemi elbírálása végett a Be. 442. §-a (3) bekezdése szerinti - ülést tartott.
Az ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese jogegységi indítványát fenntartotta, a legfőbb
ügyész képviselője pedig az írásbeli nyilatkozatában foglaltaknak megfelelő tartalommal
szólalt fel.

III.
Az indítványozó által megjelölt jogkérdést a bíróságok eltérően értelmezték, ezért az egységes
ítélkezési gyakorlat biztosítása, valamint a jogszabályi változások miatt a joggyakorlat
továbbfejlesztése érdekében - a Bsz. 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-
a (1) bekezdésének a) pontja szerinti okokból - szükséges jogegységi határozat meghozatala.
A jogegységi indítványban foglaltak alapján eldöntendő elvi kérdés, hogy a - Btk. 98. §-a
értelmében - bűnszervezetben elkövetés megállapításának feltétele-e, hogy az elkövető tudata
a konkrét bűncselekmény tényállásszerűségén túlmenően a bűnszervezet Btk. 137. §-a 8.
pontjában meghatározott összes fogalmi ismérvét is átfogja.

56
Ennek megválaszolásával ítélhető meg helyesen, hogy aki egy alkalommal valósítja meg
tényállásszerűen az embercsempészés bűncselekményét és ezáltal esetileg kapcsolódik az
összehangoltan működő csoporthoz, annak terhére a bűnszervezetben elkövetés
megállapítható-e.
Az eldöntendő elvi kérdés szempontjából jelentőséggel bíró - a jogegységi határozat
meghozatala időpontjában -hatályos törvényi rendelkezések a következők:
1. A Btk.-nak a bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó - a 2001. évi CXXI. törvény
17. §-ával megállapított - 98. §-a szerint:
"(1) Azzal szemben, aki az ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő
szándékos bűncselekményt bűnszervezetben (137. § 8. pont) követte el, a bűncselekmény
büntetési tételének felső határa a kétszeresére emelkedik, de a húsz évet nem haladhatja meg.
Halmazati büntetés esetén a 85. § (2) bekezdése szerinti büntetési tételt, a tárgyalásról
lemondás esetén a 87/C. § szerinti büntetési tételt kell alapul venni.
(2)
(3) Azzal szemben, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, mellékbüntetésként
kitiltásnak is helye van.
(4) A bűncselekmény bűnszervezetben történő elkövetésének megállapítása esetén az e
törvényben a bűncselekmény bűnszövetségben történő elkövetésének esetére megállapított
jogkövetkezmények nem alkalmazhatók."
2. A bűnszervezet törvényi fogalmát, illetve meghatározását első ízben az 1997. évi LXXIII.
törvény 9. §-a iktatta be - 1997. szeptember 15. napjával kezdődő hatállyal - a Btk. 137. §-a
7. pontjaként. Az 1998. évi LXXXVII. törvény 35. §-a - 1999. március 1. napjával kezdődő
hatállyal - a Btk. 137. §-a 8. pontjában a bűnszervezet meghatározását módosította.
A Btk. 137. §-a 8. pontjának a 2001. évi CXXI. törvény 19. §-ának (5) bekezdésével
módosított - 2002. április 1. napjától hatályos - rendelkezése szerint:
"(e törvény alkalmazásában) bűnszervezet: három vagy több személyből álló, hosszabb időre
szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek célja ötévi vagy ezt meghaladó
szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmények elkövetése."

IV.
Az indítvány előterjesztőjének az elbírálandó elvi kérdés eldöntésére tett javaslata az alábbiak
szerint alapos:
1. A magyar büntető anyagi jog bűnösségen alapuló felelősségi elvéből [Btk. 10. § (1) bek.]
következően az alanyi bűnösség (szándékosság vagy gondatlanság) minden bűncselekmény
szükséges ismérve. Következésképpen a magyar büntetőeljárásnak valamely természetes
személy büntetőjogi felelősségének tisztázása a célja [vö.: Be. 2. § (2) bek., 6. §(2) bek.].
2. A bűnösségre a büntetőeljárás eredményeként megállapított (történeti) tényállásból, annak
a Btk. Különös Részében meghatározott valamely törvényi tényállással fennálló egyezősége
esetén lehet következtetni. Ennek eredményeként lesz az elkövető magatartása tényállásszerű
és bűnössége megállapítható.
3. A Btk. 98. §-ának (1) bekezdése a Btk. Általános Részében - és ennek értelmében minden
ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény különös
részi tényállásánál figyelembe vehetően - rendelkezik a bűnszervezetben elkövetésről,
melyhez a különös részi büntetési tétel felső határának felemelése fűződik.
A jogalkotó a Btk. 98. §-ának (1) bekezdésével - a 2001. évi CXXI. törvény 90. §-a szerinti
jogharmonizációs és más nemzetközi kötelességet is teljesítve - általános jelleggel, a törvény
erejével értékelt egy elkövetési körülményt.
A Btk.-nak a büntetés kiszabásáról szóló V. Fejezetén belül ugyanezen jogalkotási módszer
nyilvánul meg a Btk. 97. §-a esetében, amikor a különös és többszörös visszaesés tényéhez a
57
Btk. különös részi tényállásában meghatározott büntetési tétel felső határának megemelése
kapcsolódik.
Érdemi különbség azonban, hogy míg a Btk. 97. §-a a törvényi tényállás alanyi, addig a Btk.
98. §-ának (1) bekezdése a törvényi tényállás tárgyi oldala körében, a cselekmény (a
cselekvőség) kapcsán értékel - súlyosabb büntetéskiszabást lehetővé tevő - körülményt.
A Btk. 97. §-a esetében értelemszerűen nem merül fel, hogy az elkövető tudata korábbi
elítélését nem fogja át. Viszont a Btk. 98. §-a (1) bekezdése esetében nyilvánvaló, hogy a
jogalkotó a Btk. különös részi tényállása szerinti elkövetési magatartás kifejtésével - ahhoz
fűződő tudatállapottal - összefüggő tényt tett a súlyosabb megítélés feltételévé.
Következésképpen - az "alapcselekmény" tényállásszerűsége mellett, azzal együtt -
vizsgálandó az elkövető ez irányú tudattartalma. Ennek hiányában a bűnszervezetben
elkövetés nem állapítható meg.
4. A bűnszervezetben elkövetést is átfogó tudattartalom vizsgálatának első lépcsőjét az
"alapcselekmény" tényállásszerűségéhez - azt átfogó tudattartalom megállapításához -
szükséges bizonyítékok vizsgálata jelenti.
Ezzel párhuzamosan vizsgálni kell a büntetőeljárás során feltárt bizonyítási eszközökből
származó és a Btk. 137. §-a 8. pontjában meghatározott ismérvekre következtetést
megalapozó bizonyítékokat és erre nézve a tényállásban megállapítást kell tenni.
Amennyiben bizonyított, hogy a bűncselekményt egy tényleges bűnszervezet működéséhez
kapcsolódva, illetve annak keretei között követték el, úgy a végrehajtás körülményeiből -
különösen a konkrét magatartás mások megelőző vagy további láncolatos cselekményeit
feltételező jellegéből, ezek szükségszerű és ezért előreláthatóan bekövetkező eseményeiből
lehet következtetést vonni arra, hogy az alkalomszerű tettes (részes) cselekménye
megvalósításakor a bűnszervezetbeni elkövetést felismerte.
Ezen további - az elkövetőnek a bűnszervezetben elkövetést átfogó tudattartalmára vont -
következtetés alapja, hogy a hatályos törvény (a korábbi szabályozástól eltérően) nem a
bűnszervezet belső, hanem olyan külső, tárgyi jellegű ismérveit határozza meg, amelyek a
kívülálló számára is felismerhetőek.
Ehhez képest az elkövető tudatának nem arra kell kiterjednie, hogy egy bűnszervezet a
törvényi előfeltételek szerint létrejött, hanem arra, hogy a bűnszervezet tárgyi sajátosságai
ismeretében annak "működéséhez" csatlakozik, illetve annak keretében cselekszik.
E tudattartalom - értelemszerűen - csak szándékos, viszont egyenes és eshetőleges szándékú
egyaránt lehet. Megjegyzendő, hogy a Btk. 137. §-a 8. pontjában foglalt "célja" kitétel
semmiképpen nem egy jelentőségű a célzattal. Az, hogy mire kell a bűnszervezetnek
irányulnia, magának a bűnszervezetnek fogalmi alapeleme, nem pedig utalás a célzatra
(illetve egyenes szándékra) .
Hasonlóképpen nem az alanyi bűnösség, hanem a bűnszervezet fogalmi elemei
megállapíthatóságának kérdése a Btk. 137. §-a 8. pontjában szereplő "hosszabb időre
szervezett" kitétel.
5. A Btk. hatályos rendelkezései nem tesznek különbséget a bűnszervezeten belüli cselekvés
hiearchiája ("posztjai"), aktivitása, intenzitása szempontjából, ezek a büntetéskiszabás
körében értékelendő körülmények.
Ehhez képest a Btk. 98. §-a (1) bekezdésének alkalmazhatósága szempontjából közömbös a
bűnszervezetben kifejtett cselekvés bűnszervezeten belüli szerepe. A bűnszervezet tárgyi
sajátosságai ismeretében kifejtett (a Btk. adott különös részi tényállását megvalósító)
cselekvésnek a bűnszervezet működéséhez történő bármely hozzájárulása önmagában
elégséges.
A Btk. a passzív (alap bűncselekmény, illetőleg a Btk. 263/C. §-a szerinti bűncselekmény
megvalósítása nélküli) bűnszervezeten belüli létet nem bünteti. Ez a magatartás a szándék
58
kialakulása fázisában van, és még nem jut el sem az előkészület, sem a kísérlet, sem pedig a
befejezettség állapotába.
A "összehangolt működés" a bűnszervezet fogalmi összetevője, amely tartalmát tekintve nem
más, mint a benne cselekvő személyek egymást erősítő hatása. Ugyanakkor - ahogy erre a
jogegységi indítvány helyesen utal - az összehangoltság meglétének (természetéből adódóan)
nem feltétele a bűnszervezetben cselekvők közvetlen kapcsolata, a más cselekvések, illetve a
más cselekvők kilétének konkrét ismerete. Az összehangolt működés ugyancsak nem az
alanyi bűnösség, hanem a bűnszervezet fogalmi alapelemei fennállása megállapíthatóságának
kérdése. Ehhez képest az egy "alapcselekmény" megvalósítása is alapul szolgálhat a
bűnszervezetben elkövetés megállapításához.

V.
A jogegységi tanács álláspontja az, hogy a IV. pont alatt kifejtett jogkérdés lényegét a
bűnszervezet törvényi fogalmára vonatkozó jogszabályváltozás nem érinti, a kifejtett elvi
álláspont, mind a 2002. április 1-jét megelőzően, mind pedig azt követően hatályos jog
alkalmazása esetén iránymutatónak tekintendő.
A Btk. 137. §-a 8. pontjának a 2001. évi CXXI. törvény 19. §-a (5) bekezdésével
megállapított szövege 2002. április 1. napjával kezdődően hatályos.
Az eldöntendő jogkérdés a létező bűnszervezet tevékenységéhez - akár egyetlen elkövetői
magatartással -csatlakozó személy cselekményének bűnszervezetben el-követettkénti
értékelése, az alanyi oldalhoz tartozó tudattartalomra is figyelemmel. Ez minden konkrét -
szervezett bűnelkövetéshez kapcsolódó - ügy elbírálásakor tisztázandó.
A jogalkalmazóval szemben támasztott követelmény tehát változatlan, akár a hivatkozott
novelláris módosítás előtti, akár azt követő történések képezik is a vád tárgyát. A Btk. 137. §-
a 8. pontjának tartalmi különbözősége csak annyiban jelentős, hogy a bűnszervezetnek
melyek az ismérvei, tehát melyek azok a feltételek, amelyeket a bűnszervezeten (addig) kívül
állónak fel kell ismernie ahhoz, hogy cselekménye megítélésekor az eljáró bíróság a Btk. 98.
§-ának rendelkezéseit alkalmazza.
A jogegységi tanács egyetért a jogegységi indítványnak - az ítélkezés tapasztalataira alapozott
- azon álláspontjával, miszerint az illegális nemzetközi migrációval összefüggő
embercsempészés általában bűnszervezet közreműködésével valósul meg (vö.: több
embernek, több országhatár átlépésével járó, több személy közreműködésével történő
szállítása, illetve ellátása, elhelyezése) .
Ugyanakkor a Btk. 98. §-a (1) bekezdése minden ötévi vagy ezt meghaladó
szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény esetében alkalmazható, így
értelemszerű, hogy csak a konkrét bűncselekmény megvalósításának körülményei adhatnak
alapot a bűnszervezetben elkövetés megállapítására. Ehhez képest csak az embercsempészésre
korlátozódó elvi álláspont más "alapcselekmény" esetében félreérthető lenne.
Ebből következően a jogegységi tanács - a Bsz. 29. §-a (1) bekezdésének a), illetve a Be.
439. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében - az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása
és a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében hozta meg határozatát, mert mindkét törvényi
ok szükségessé tette a jogértelmező iránymutatást.
Ekként a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa - a Be. 442. §-ának (3) bekezdése
szerint eljárva -a Be. 443. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján a jogegységi indítványnak
helyt adott, s jogegységi eljárás tárgyát képező elvi kérdésben a rendelkező rész szerint
határozott.
A jogegységi tanács a határozatát - a Bsz. 32. §-ának (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-ának
(2) bekezdése alapján - a Magyar Közlönyben közzéteszi.

59
Budapest, 2005. december 15.

Dr. Kónya István s. k.,

a tanács elnöke
Dr. Márki Zoltán s. k.,
előadó bíró
Dr. Édes Tamás s. k.,
bíró
Dr. Bíró András s. k.,
bíró
Dr. Szabó Péter s. k.,
bíró

60
 2/2006. Büntető jogegységi határozata

az összbüntetésbe foglalás feltételeiről

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a

2006. április 10. napján tartott ülésen meghozta a következő

jogegységi határozatot:

Az összbüntetésbe foglalásnak nem törvényi feltétele a büntetések folyamatos végrehajtása.

Ha a terheltet feltételes szabadság tartama alatt olyan cselekmény miatt ítélik jogerősen
végrehajtandó szabadságvesztésre, amelyet a korábbi ítélet jogerőre emelkedése előtt
követett el, a büntetéseket összbüntetésbe kell foglalni arra tekintet nélkül, hogy az újabb
büntetést foganatba vették-e vagy sem.
A 3/2002. büntető jogegységi határozat I/3. pontját a Legfelsőbb Bíróság nem tartja fenn.
INDOKOLÁS

A Legfelsőbb Bíróság a legfőbb ügyész indítványára jogegységi eljárást folytatott a következő

jogértelmezést igénylő elvi kérdésben:
- Helye van-e összbüntetésbe foglalásnak, ha a terheltet feltételes szabadságának tartama alatt,
annak megszüntetése nélkül, jogerősen ismét végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik; ez
utóbbi büntetését még a feltételes szabadság tartama alatt foganatba is veszik, és a terhelt
valamennyi bűncselekményt a vele szemben legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése
előtt követte el.
A legfőbb ügyész jogegységi indítványa szerint a felvetett kérdésben a bírói gyakorlatban két
- egymással ellentétes - álláspont alakult ki; emiatt az egységes bírói gyakorlat biztosítása
érdekében jogegységi határozat hozatala szükséges.
Az indítvány előterjesztője az eltérő álláspontokat konkrét bírósági határozatokkal
szemléltette.
A mellékelt határozatoknak a kérdés eldöntése szempontjából releváns részei az alábbiak:
1. A városi bíróság a terheltnek az utólagos összbünte-tésbe foglalás iránti kérelmét
elutasította.
Az egyik alapítéletben a terheltet 2003. május 22-én jogerősen - üzletszerűen elkövetett lopás
bűntette és más bűncselekmények miatt - 3 év 6 hónap börtönbüntetésre ítélték.
Büntetését 2003. május 23-án kezdte tölteni; abból 2004.április 9-én feltételes szabadságra
bocsátották. Feltételes szabadsága 2005. április 8-án járt le; büntetését 2005.február 23-án
töltötte ki.
A másik alapítélet 1999. május és július hónapok közötti időben elkövetett üzletszerű lopás
bűntette miatt 2 év 6 hónap börtönbüntetést tartalmazott.
Ez az ítélet 2004. november 23-án emelkedett jogerőre.
Büntetésének letöltését a terhelt 2005. január 25-én kezdte meg.
A városi bíróság a kérelem elutasítását azzal indokolta, hogy a büntetés végrehajtása nem
folyamatosan történt, hiszen 2004. április 9-e és 2005. január 25-e közötti időben a terhelt
szabadlábon, feltételes szabadságon volt. Ennek ideje alatt rajta nem hajtottak végre
szabadságvesztést. A Btk. 92. § (1) bekezdése és a Legfelsőbb Bíróság 3/2002. számú
büntető jogegységi határozatának I/3. pontja alapján az összbüntetésbe foglalás kizárt.
61
Amennyiben a bíróság a büntetéseket mégis összbüntetésbe foglalná, úgy törvényes ok nélkül
megszüntetné a feltételes szabadságot.
A másodfokú bíróság a végzés indokolását az alábbiakkal egészítette ki:
A 3/2002. BJE határozat I/3. pontja szerint az összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak
fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották végre teljesen, illetve végrehajtásuk folyamatos.
A jogegységi határozat indokolásának I/3/a) pontja szerint, ha az elkövető korábbi büntetését
egy végrehajtandó szabadságvesztést kiszabó újabb ítélet jogerőre emelkedésekor már
végrehajtották, és ezért csak egy büntetést kell végrehajtani, az összbüntetésbe foglalás
lehetősége nem nyílik meg.
Az indokolás I/3/b) pontja szerint, ha két szabadságvesztést folyamatosan, időbeli
megszakítás nélkül hajtanak végre, (az egyik büntetés kitöltése után az elkövető nem kerül
szabadlábra), ebben az esetben a teljesen kitöltött szabadságvesztés az összbüntetésbe foglalás
szempontjából nem tekinthető végrehajtottnak.
A folyamatos végrehajtás eredményeként ugyanis az elkövető gyakorlatilag egy büntetést áll
ki, "azaz az összbüntetésbe foglalás eléri célját".
A jogegységi határozat indokolásából egyértelműen következik - írja a másodfokú bíróság -
hogy összbüntetésbe foglalásra addig van lehetőség, amíg egyik büntetést sem hajtották végre
teljesen, illetve végrehajtásuk folyamatos és így az elítélt ténylegesen egy büntetést áll ki. A
rendelkező részben az "illetve" szó nem vagylagos feltételt jelent; összbüntetésbe foglalásnak
csak abban az esetben van helye, ha a végrehajtás folyamatos. Amennyiben az elkövető
szabadlábra került és a szabadságvesztések végrehajtása nem folyamatos, az összbüntetésbe
foglalás lehetősége nem merülhet fel.
Az elítélt védőjének a BK. 151. számú állásfoglalásra történő hivatkozását illetően - a
másodfokú bíróság - még arra utalt, hogy azt a 3/2002. BJE indokolásának V. pontjában
kifejtettek szerint a Legfelsőbb Bíróság a továbbiakban nem tekinti irányadónak, így arra a
jogegységi határozat kihirdetését követően alappal hivatkozni nem lehet. (Tatabányai Városi
Bíróság 5.Bk.448/2005/3. számú - és a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság 3.Bkf.
320/2005/3. számú végzései.)
Lényegében a jogegységi határozat I/3. pontjára- és annak fentebb idézett indokolására -
hivatkozással utasított el összbüntetésbe foglalás iránti kérelmeket a Debreceni Városi
Bíróság az 5.Bk.809/2004/8. számú végzésével; illetőleg a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság az
1. Bkf. 101/2005/6. számú végzésével; a Pécsi Városi Bíróság a 11.Bk.65/2004/2. számú,
illetőleg a Baranya Megyei Bíróság a 2.Bkf.60/2004/2. számú végzésével.
2. Más esetben az eljáró bíróságok a büntetéseket összbüntetésbe foglalták.
A terheltet elsőfokon 2003. január 13-án meghozott, másodfokon 2003. április 29-én jogerős
egyik alapítélettel sikkasztás vétsége és más bűncselekmények miatt 1 év 2 hónap
börtönbüntetésre ítélték. A büntetését 2003. május 28-án kezdte meg; abból 2004. április 12-
én feltételes szabadságra bocsátották.
Feltételes szabadsága 2005. április 11-én járt le. A büntetését 2004. július 27-én töltötte ki.
A másik alapítéletben 2003. március 25. napján és 2003 márciusában elkövetett 2 rendbeli
csalás vétsége miatt 1 év 2 hónap börtönbüntetést szabtak ki vele szemben. A határozat
másodfokon 2004. június 9-én emelkedett jogerőre. A terhelt e büntetésének letöltését 2004.
november 25-én kezdte meg.
Az elsőfokú végzést - amellyel a bíróság a kérelmet elutasította - a megyei bíróság hatályon
kívül helyezte, és a városi bíróságot új eljárásra utasította.
A másodfokú bíróság jogi indokai szerint az összbüntetésbe foglalás feltételei fennállanak,
mert a terheltet a feltételes szabadságának tartama alatt ítélték jogerősen újabb végrehajtandó
szabadságvesztésre, aminek a foganatba vételére is a korábbi büntetéséből engedélyezett
feltételes szabadság tartama alatt került sor. Egységes és töretlen a bírói gyakorlat abban,
62
hogy az összbüntetésbe foglalás feltételei fennállanak, ha a terhelten a korábbi
szabadságvesztésből engedélyezett feltételes szabadság tartama alatt, a feltételes szabadságra
bocsátás előtt elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott végrehajtandó szabadságvesztést
vesznek foganatba.
Ha az újabb jogerős elítélés az elítéltre korábban kiszabott szabadságvesztés töltésének vagy a
feltételes szabadság tartamának időszakára esik - minthogy a feltételes szabadság része a
szabadságvesztésnek - helye van az összbüntetésbe foglalásnak.
A fentieken túl a 3/2002. BJE I/3. pontja szerint az összbüntetésbe foglalás feltételei addig
állnak fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották teljesen végre, illetve végrehajtásuk
folyamatos.
Az a szabadságvesztés, amiből az elítéltet feltételes szabadságra bocsátották, annak tartama
alatt nem tekinthető végrehajtottnak.
Tekintettel arra, hogy az újabb végrehajtandó büntetés foganatba vételére a feltételes
szabadság ideje alatt kerül sor, fennáll az a feltétel is, hogy a szabadságvesztések töltésére
folyamatosan kerül sor. (Csongrád Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság
2.Bkf.668/2005/2. számú végzése, melyet követően a Szegedi Városi Bíróság
10.Beü.1376/2005/2. számú végzésével a büntetéseket összbüntetésbe foglalta.)
De összbüntetési ítéleteket hoztak még: a Szombathelyi Városi Bíróságon Bk.245/2004/2.
szám alatt, - melyet további mérséklést követően - a Vas Megyei Bíróság Bkf. 348/2004/2.
számon helybenhagyott. A Nyíregyházi Városi Bíróságon Bk.1041/2004/2. szám alatt, - amit
a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 3.Bkf. 106/2005/2. számon helybenhagyott. A
Pápai Városi Bíróságon 2.Bk.310/2005/2. szám alatt, - amit a Veszprém Megyei Bíróság
2.Bkf.1022/2005/2. számon helybenhagyott.
A jogegységi indítványban feltett elvi kérdésben az ítélkezési gyakorlat megosztottságát a
mellékelt határozatok meggyőzően példázták.
A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa ezért az egységes ítélkezési gyakorlat
biztosítása érdekében a jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek tartotta [Be. 440. §
(1) bekezdésének a) pontja].
A 3/2002. büntető jogegységi határozat meghozatalát az összbüntetésre vonatkozó anyagi
jogi szabályok módosítása tette szükségessé.
Amint azt a 3/2002. BJE indokolásának I. pontjában kifejtette, a Btk. novella a Btk. 92. §-
ának (2) bekezdését hatályon kívül helyezte; az összbüntetés lehetősége az ún. kvázi
halmazati összbüntetés lehetőségére "szűkült".
A Btk. 92. §-a (2) bekezdésének elhagyása folytán emiatt állást kellett foglalni abban a
kérdésben, módosult-e az összbüntetésbe foglalás két korábbi általános feltétele, nevezetesen:
"csak végrehajtandó és olyan szabadságvesztés büntetéseket lehet összbüntetésbe foglalni,
amelyeket az összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre vagy amelyeket
folyamatosan hajtanak végre".
Az egyik korábbi feltételt tekintve - és ennek indokát is adva - a jogegységi határozat arra az
álláspontra jutott, hogy bár a "végrehajtandó" jelzőt a módosított normaszöveg nem használja,
felfüggesztett szabadságvesztések egymással vagy felfüggesztett szabadságvesztések
végrehajtandó szabadságvesztéssel összbüntetésbe nem foglalhatók.
Az összbüntetésbe foglalásnak tehát továbbra is törvényi feltétele a végrehajtandó
szabadságvesztésre ítélés ténye [rendelkező rész I/1. pontja], de sor kerülhet összbüntetésre
akkor is, ha a felfüggesztett szabadságvesztést utóbb végre kell hajtani (rendelkező rész I/2.
pontja) .
Az összbüntetés másik korábbi feltételének ("még nem hajtották végre" vagy "folyamatosan
hajtanak végre") elemzésével a 3/2002. BJE határozat valójában adós maradt; azt továbbra is
evidens feltételnek tekintette. A rendelkező rész I/3. pontjában megállapította: "Az
63
összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották
teljesen végre, illetve végrehajtásuk folyamatos".
E megállapítása indokaként lényegében csak azt fejtette ki, amit az elsőként vázolt jogeset
kapcsán a másodfokú bíróság I/3/a), illetve I/3/b) pontként idézett.
A jogegységi indítványhoz mellékelt határozatok arra hívták fel a figyelmet, elsődlegesen
annak vizsgálata szükséges, hogy a módosítás eredményeként az összbüntetés másik korábbi
feltétele miként alakult.
Ennek az elvi kérdésnek az eldöntése a jogegységi eljárás tárgyával szorosan összefüggött, és
ebben történő iránymutatásra is a Be. 443. §-ának (2) bekezdése a jogegységi tanácsnak
lehetőséget nyújtott.
A módosítás előtt a Btk. 92-93. §-ai az összbüntetésnek két formáját szabályozták: az ún. nem
kvázi halmazati összbüntetést és a kvázi halmazati összbüntetést.
Mindkettőnek közös törvényi előfeltétele volt:
a) több, határozott ideig tartó szabadságvesztésre történő jogerős elítélés [92. § (1)
bekezdése],
b) olyan végrehajtandó büntetésekről legyen szó, amelyeket az összbüntetésbe foglalás
időpontjában még nem, vagy nem teljesen hajtottak végre,
c) vagy azokat folyamatosan hajtják végre.
[A b) és c) pontban írt feltételek a 92. § (2) bekezdésén alapultak.]
Az ún. nem kvázi halmazati összbüntetés célja annak a hátránynak a kiküszöbölése volt, ami a
terheltet több büntetés egymás utáni folyamatos végrehajtása miatt érte.
Ebben az esetben az összbüntetés tartamát a Btk. 93. § (1) bekezdésében írtak szerint kellett
meghatározni; és azt csak kisebb mértékben lehetett csökkenteni.
A folyamatos végrehajtásnak mint törvényi feltételnek pedig a fentebb írt cél miatt
jelentősége volt.
A Btk. novella (1998. évi LXXXVIII. törvény 25. §-a) az összbüntetésre vonatkozó
szabályokat megváltoztatta.
Az ún. nem kvázi halmazati összbüntetést megszüntette, a kvázi halmazati összbüntetést
megtartotta.
A korábbi és a jelenleg hatályos anyagi jogi szabályok egybevetéséből azonban kitűnik, hogy
a módosítás nem csupán "szűkítést", tehát az ún. nem kvázi halmazati összbüntetés
szabályainak a puszta elhagyását, hanem a kvázi halmazati összbüntetés feltételeinek teljes
újraszabályozását eredményezte.
A hatályos Btk. 92. § (1) bekezdése szerint az összbün-tetésbe foglalás feltétele:
a) több határozott ideig tartó "végrehajtandó" (3/2002. BJE I/1. pontja) szabadságvesztésre
ítélés, és
b) az elkövető valamennyi bűncselekményt a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése
előtt kövesse el.
[A b) pont a módosítás előtt a 93. § (4) bekezdésében, a tartam meghatározásának
feltételeként szerepelt.]
A hatályos anyagi szabályokból következően tehát az összbüntetésbe foglalásnak már nem
törvényi feltétele a büntetések folyamatos végrehajtása és nem zárja ki annak lehetőségét az
egyik büntetés teljes kiállása sem.
A kvázi halmazati büntetés célja ugyanis az, hogy a terheltet utólag olyan helyzetbe hozza,
mintha valamennyi cselekményét a legkorábban hozott ítéletben bírálták volna el, és vele
szemben halmazati büntetést szabtak volna ki, hiszen az elkövetési időpontok miatt erre -
legalábbis elvileg, de sok esetben ténylegesen is - meg lett volna a lehetőség.
Ez a cél pedig mindaddig elérhető, amíg a terheltnek az összbüntetési ítélet meghozatalakor
van olyan büntetése, amelyet még nem vagy nem teljesen hajtottak végre.
64
A célból következően nagyobb mérvű az elengedés mértéke is.
Az összbüntetés célja viszont okafogyottá válik, amikor a büntetéseit már egészében
végrehajtották.
A fentiekben kifejtettek miatt a jogegységi tanács a 3/2002. BJE határozat rendelkező
részének I/3. pontját nem tartja fenn, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy az
indokolásnak az I/3/a) pontjában szereplő "Ha viszont ......" kezdetű utolsó bekezdését is
mellőzni szükséges.
Tévesnek bizonyult az indokolás I/3/b) pontja is, ami tartalmában az ún. nem kvázi halmazati
összbüntetés kapcsán folytatott korábbi bírói gyakorlatnak felelt meg.
A fenti helyesbítésből egyúttal az is következett, hogy a jogegységi indítványban felvetett elvi
kérdés érdemi megoldását tekintve a jogegységi tanács azokkal a bíróságokkal értett egyet,
amelyek a büntetéseket összbüntetésbe foglalták.
A bírói gyakorlatban a vizsgált kérdés már a módosítás előtt is felmerült.
A BH 1981/2. szám alatt közzétett eseti döntés c) pontjában a Legfelsőbb Bíróság kifejtette:
azokban az esetekben, amikor a feltételes szabadság tartama alatt foganatba vesznek az
elítélten valamely végrehajtandó szabadságvesztést anélkül, hogy a feltételes szabadság
megszüntetésének a Btk. 48. §-a (4) bekezdésében foglalt feltételei fennállanának, ez
egymagában szükségessé teszi a végrehajtandó, valamint annak a szabadságvesztésnek az
összbüntetésbe foglalását, amelyből a terhelt feltételes szabadságra került.
Ekkor is megvalósulnak ugyanis a "Btk. 92. §-ának (2) bekezdésében írt" feltételei, tehát az
összbüntetésbe foglalás tárgyában a határozathozatal kötelező. Nem kétséges az sem, hogy az
elítélt egyidejűleg feltételes szabadságot és egy korábbi ügyben kiszabott szabadságvesztést
nem tölthet, tehát lényegében ilyenkor is még végre nem hajtott végrehajtandó
szabadságvesztések találkozásának esetéről van szó.
Hasonló iránymutatást adott a BH. 1988/125. számú eseti döntés, az 1994-ben meghozott BK.
151. számú állásfoglalás I. pontja, és a BH. 1996/5. számú eseti döntés is.
Ezek alapján rögzíthető, hogy több mint két évtizedre visszavezethetően a bírói gyakorlat a
kérdést igenlően döntötte el.
A BK. 151. számú állásfoglalás I. pontjában még szereplő iránymutatást a 3/2002. számú
büntető jogegységi határozat nem vette át, ugyanekkor a BK. 151. számú állásfoglalást sem
tartotta fenn.
A legfőbb ügyész jogegységi indítványa ennek a hiánynak a pótlására is lehetőséget adott.
A jogegységi tanács álláspontja szerint a BH. 1981/2. számú eseti döntésben tett elvi
megállapítások a Btk. 92. § (2) bekezdésére történő utalás figyelmen kívül hagyásával
jelenleg is helytállóak.
A "folyamatos végrehajtás" az összbüntetésbe foglalásnak már nem törvényi feltétele, ezért ha
a szabadságvesztés büntetés végrehajtása a feltételes szabadságra bocsátással "megszakad", az
az összbüntetésbe foglalásnak nem akadálya.
A feltételes szabadság tartama azonos a szabadságvesztés hátralévő részével, de legalább egy
év [Btk. 48. § (1) bekezdés első fordulat].
Ha a szabadságvesztés hátralevő része egy évnél rövidebb és végrehajtását nem rendelték el, a
büntetést - a feltételes szabadság letelte után - a hátralévő rész utolsó napjával kell kitöltöttnek
tekinteni [Btk. 48. § (2) bekezdés].
A fenti szabályokból következik az, hogy a feltételes szabadság is része a végrehajtandó
szabadságvesztésnek. Annak tartama alatt a terhelt még szabadságvesztés hatálya alatt áll. A
büntetés csak akkor lesz "végrehajtottnak" tekinthető, ha a feltételes szabadság eredményesen
eltelt.
Az összbüntetésbe foglalás során annak a büntetésnek, amelyből a terheltet feltételes
szabadságra bocsátották, jelentősége csupán a tartam megállapítása során van, hiszen ha az a
65
legsúlyosabb, akkor az összbüntetés tartamának is legalább azt el kell érnie, de még ekkor
sem haladhatja meg a halmazatban álló legsúlyosabb bűncselekményre megállapított büntetési
tétel felével megemelt felső határát.
A terhelt tehát az összbüntetésbe foglalás eredményeként mindenképpen kedvezőbb helyzetbe
kerül; a rövidebb tartamú büntetése akár teljesen elenyészhet, vagy jelentősen mérséklődhet.
Ehhez a mérsékelt tartamhoz képest pedig - tekintet nélkül arra, hogy az újabb büntetést
mikor veszik foganatba - ténylegesen kevesebb büntetést kell kiállnia, még ha azt teljesen ki
is kell töltenie.
Ha pedig az összbüntetésből feltételes szabadságra bocsátása lehetséges - a már ténylegesen
letöltött tartam beszámításával - ez a lehetőség is lényegesen korábban nyílik meg. Feltételes
szabadsága értelemszerűen ugyancsak hamarabb telik le, aminek a későbbi
jogkövetkezmények szempontjából (pl. mentesítés lehetősége vagy visszaesés) is jelentősége
van.
Ily módon a terhelt - minthogy valamennyi korábbi alapítéletre vissza kell térni - utólag olyan
helyzetbe kerül, mintha valamennyi cselekményét a legkorábban hozott ítéletben bírálták
volna el, és vele szemben egyetlen szabadságvesztést szabtak volna ki.
Az összbüntetés célja ekkor, és nem a folyamatos végrehajtás eredményeként [3/2002. BJE
indokolás I/3/b) pont] valósul meg, mert a terhelt lényegében egy egységes szabadságvesztést
áll ki.
Nem kerül sor feltételes szabadságának törvényes ok nélküli megszüntetésére sem, mert
feltételes szabadsága az összbüntetéshez igazodik.
A kifejtettekre tekintettel a jogegységi tanács a Bszi. 27. §-ára és annak 32. §-a (4)
bekezdésében foglaltakra is figyelemmel jogegységi határozatot hozott; határozatát a Magyar
Közlönyben közzéteszi.

Budapest, 2006. április 10.

Dr. Kónya István s. k.,

a tanács elnöke
Dr. Horváth Ibolya s. k.,
előadóbíró bíró
Dr. Édes Tamás s. k.,
bíró
Dr. Szabó Győző s. k.,
bíró
Dr. Belegi József s. k.,
bíró

66
 A Legfelsőbb Bíróság Büntető Törvénykönyv Általános Részéhez
kapcsolódó jogegységei határozatai (csak határozati részek)

1/1999.BJE szám

Ha a Btk. Különös Részének valamely rendelkezése ún. keretdiszpozíció, és az annak keretét

kitöltő jogszabályi rendelkezésekben a bűncselekmény elkövetése után olyan mérvű változás
következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az addigi
büntetőjogi védelmet megszünteti, e változás - a meghatározott időre szóló jogszabályok
kivételével - a Btk. 2.§-ának második mondatára figyelemmel az elbíráláskor hatályban lévő
büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását alapozza meg.

3/1999.BJE szám

A kitartottság /Btk. 206.§/ akkor is természetes egység, és nem létesül bűnhalmazat, ha az

elkövető több olyan személlyel tartatja ki magát, aki üzletszerű kéjelgést folytat.

4/2007.BJE szám

I. A garázdaság bűncselekménye társas elkövetésének törvényi tényállást megvalósító alanyai

önálló tettesek nem lehetnek. Az önálló tettesség akkor is kizárt, ha a csoportos elkövetés
során egymás ellen lépnek fel.

II. A Btk. 271. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés a) pontja szerint minősülő
garázdaság bűntette társtetteseinek szándék- és akarategysége /Btk. 13. §, 20. § (2) bek./
szempontjából csak annak belátása szükséges, hogy az egymással - vagy másokkal -
szembeni erőszakos cselekedetük közvetlenül és durván sértheti a közösség nyugalmát. Az
elkövetők személyes motivációja, indítéka a szándékegység megítélésénél figyelmen kívül
marad.

III. A garázdaság bűncselekményének társtetteskénti elkövetését nem zárja ki az, ha a személy

elleni erőszakos magatartás egyidejűleg alaki bűnhalmazatot alkotó testi sértést is megvalósít
/BK. 93./, s ez utóbbi bűncselekményt tekintve a társtettesség ismérvei hiányoznak.

3/2007.BJE szám

I. Ha az elkövető egy cselekményével valósítja meg a hivatali visszaélés bűntettét /Btk. 225. §-a/
és a hivatalos személy által elkövetett személyes adattal visszaélés bűntettét /Btk. 177/A. §-a
(2) bekezdése/ a bűnösség csak az utóbbi bűncselekményben állapítható meg; az alaki
halmazat csupán látszólagos.

II. Amennyiben az ügyészség - a leírt esetben - mind a két bűncselekmény miatt vádat emel, a
kimerített vád szerinti magatartást egységesen hivatalos személy által elkövetett személyes
adattal visszaélés bűntettének kell minősíteni, s e mellett a hivatali visszaélés bűntette miatt
emelt vád alóli felmentő rendelkezésnek nincs helye.

3/1998.BJE szám

Nincs akadálya a vétségi eljárásnak, és a védelem nem kötelező, ha a Btk. 24. § (1)
bekezdésében felsorolt biológiai okok a terhelt beszámítási képességét nem érintik. A védő
kirendelésének szükségességét azonban a Be. 49. §-ának (2) bekezdése alapján különös
gonddal kell vizsgálni.

67
1/2005.BJE szám

a./ A belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs kibocsátása után kiadott nemzetközi körözést
elrendelő elfogatóparancs /Sztk. tv. 9. § b/ pont/ az elévülést félbeszakítja.
Félbeszakítja az elévülést a belföldi körözést elrendelő elfogatóparancsot követően az Európai
Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény /EU bü.
tv./ alapján kiadott európai elfogatóparancs is.
Amennyiben az előbbi, /Sztk. tv. 9. § b/ pontja/ szerint kiadott nemzetközi körözést elrendelő
elfogatóparancs az Európai Unió olyan tagállamában vezetett eredményre, amelyben
átadásnak lehet helye, úgy az ezt követően utóbb kiállított és megküldött európai
elfogatóparancs az elévülést nem szakítja félbe. /EU bü. tv. 26.§/

Ha a büntetőügyben eljáró hatóság belföldi körözést elfogatóparanccsal nem kezdeményezett,

hanem elfogatóparanccsal nemzetközi körözést rendelt el, vagy európai elfogatóparancsot
bocsátott ki, újabb tény ismeretében szükségessé váló belföldi körözést elrendelő
elfogatóparancs az elévülést szintén félbeszakítja.

A nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény /Nbj./ alapján folytatott
kiadatási eljárásban az Nbj. 32.§-a alapján kiadott elfogatóparancsnak a bíróság, illetve a
büntetés-végrehajtási bíró részéről történő kiadása az elévülést félbeszakítja.

b./ Az igazságügyminiszter előterjesztett kiadatási kérelme alapján a külföldi hatóságok által

foganatosított eljárási cselekmények az elévülés szempontjából egy tekintet alá esnek a
magyar hatóságok által foganatosított eljárási cselekményekkel.

c./ Az igazságügyminiszter külföldi államnál előterjesztett kiadatási kérelme az elévülést - az

előterjesztés időpontjában - félbeszakítja.

5/2008.BJE szám

A jogerős ügydöntő határozattal kiszabott pénzbüntetés a pénzbüntetésre irányadó általános

szabályok szerint évülhet el akkor is, ha azt utóbb fogházban végrehajtandó
szabadságvesztésre változtatják át.

1/2010.BJE szám

I. A részben felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó külföldi ítélet érvényének elismerésekor

a feltételes szabadság tartamát mindig a Btk. 48.§-ának (1) bekezdése alapján kell
meghatározni, ha az rövidebb, mint a külföldi bíróság ítéletében megállapított felfüggesztés
tartama.

II. Abban az esetben, ha a Btk. 48.§ (1) bekezdése alapján megállapított tartam meghaladná a
külföldi bíróság ítéletében meghatározott felfüggesztés próbaidejét, úgy ez utóbbival azonos a
feltételes szabadság tartama.

III. A külföldi ítélet érvényének elismerése során a magyar Btk. szabályait kell alkalmazni, ezért
a feltételes szabadság tartama a Btk. 48.§-ának (1) bekezdése szerint azonos a
szabadságvesztés hátralevő részével, amennyiben a felfüggesztett rész az egy évet
meghaladja. Ennek megfelelően nincs törvényes lehetőség - a II. pont kivételével - a feltételes
szabadság tartamának a felfüggesztés próbaidejével azonos tartamban történő
meghatározására.

2/2010.BJE szám

I. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja csak a hatályba lépésétől (2009. augusztus 9. napjától)
kezdődően alkalmazható azokban az esetekben, amelyekben a szabadságvesztés letöltésére
68
vonatkozó bírósági felhívás tartalmazza azt a tájékoztatást, hogy nem bocsátható feltételes
szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibából nem kezdte meg.

II. A büntetés-végrehajtási bíró a feltételes szabadságra bocsátás kizártságának megállapítása

tárgyában a Bv. tvr. 17. §-a alapján hozott jogerős döntését utólag - a Be. 555. §-ának (2)
bekezdésére, valamint a Bv. tvr. 6. §-ának (7) bekezdésére figyelemmel - a Be. 557. §-ának (1)
bekezdésében előírt rendelkezés szerinti eljárásban, hivatalból vagy indítványra
megváltoztathatja.

1/2008. BJE szám

A Büntető Törvénykönyv 77/B. § (1) bekezdés a) és d) pontjára figyelemmel a kábítószerrel

visszaélés bűncselekményének elkövetőjével szemben a kábítószer értékesítésével
összefüggő vagyonra vagyonelkobzást kell elrendelni.

A vagyonelkobzás nem korlátozható az értékesítéssel elért nyereségre. Azt a

bűncselekménnyel összefüggő teljes vagyonra el kell rendelni, függetlenül a kábítószer
megszerzésére fordított vagyon mértékétől, illetve attól, hogy a kábítószer értékesítése az
elkövető számára nyereséges vagy veszteséges volt-e; a vagyonelkobzás mértéke nem
csökkenthető a kábítószer megszerzésével összefüggő kiadásokkal.

3/2007.BJE szám

I. Ha az elkövető egy cselekményével valósítja meg a hivatali visszaélés bűntettét /Btk. 225. §-a/
és a hivatalos személy által elkövetett személyes adattal visszaélés bűntettét /Btk. 177/A. §-a
(2) bekezdése/ a bűnösség csak az utóbbi bűncselekményben állapítható meg; az alaki
halmazat csupán látszólagos.

II. Amennyiben az ügyészség - a leírt esetben - mind a két bűncselekmény miatt vádat emel, a
kimerített vád szerinti magatartást egységesen hivatalos személy által elkövetett személyes
adattal visszaélés bűntettének kell minősíteni, s e mellett a hivatali visszaélés bűntette miatt
emelt vád alóli felmentő rendelkezésnek nincs helye.

4/2006. BJE szám

I. A Büntető Törvénykönyv 67. §-ának (1), 68. §-ának (1) és 89. §-ának (1)-(3) bekezdése
értelmében kizárt, hogy a végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés és
pénzbüntetés elévülése a próbaidő tartama alatt bekövetkezzen. A próbaidő tartama alatt a
büntetés végrehajtását elrendelő bírósági határozat jogerőre emelkedése a büntetés
elévülésének a kezdő időpontja.

II. A felfüggesztett büntetés elévülése a próbaidő leteltének napján kezdődik. A büntetés

elévülését - a próbaidő letelte után - a felfüggesztett szabadságvesztés (pénzbüntetés)
végrehajtását elrendelő jogerős bírósági határozat szakítja félbe. Ebben az esetben a büntetés
elévülésének tartamába a próbaidő leteltétől a végrehajtást elrendelő bírósági határozat
jogerőre emelkedéséig eltelt idő - a Büntető Törvénykönyv értelmében - nem számít be.

69
 III. Büntető Elvi Döntés az ittas vagy bódult állapotban elkövetett
bűncselekményekért való felelősségről

Ha a cselekményt önhibából eredő és a Btk. 24. § (1) bekezdése szerinti tudatzavart okozó
ittas vagy bódult állapotban követik el — s ez a Btk. 25. § értelmében az elkövető javára
figyelembe nem vehető —, a cselekmény annak tárgyi oldalához képest minősülhet
szándékos vagy gondatlanságból elkövetett bűncselekményként.

1. A Btk. 75. §-ában foglalt rendelkezés az alkoholisták kényszergyógyítására teremt

lehetőséget, ha a bűncselekmény elkövetése az alkoholista életmóddal függ össze.
Tapasztalati tény azonban, hogy nemcsak szokásos alkoholisták, hanem esetileg leittasodó
egyének is követnek el bűncselekményeket.

A Btk. 25. §-a azt a törvényi tilalmat állítja fel, mely szerint a — beszámítási képességet
kizáró, illetve azt korlátozó tudatzavarról rendelkező — 24. § nem alkalmazható annak javára,
aki a cselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban követte el. (A továbbiak a
bódult állapotban elkövetett cselekményre is vonatkoznak.)

2. A Btk. 24. §-ának (1) bekezdése szerint nem büntethető, aki a cselekményt az
elmeműködés olyan kóros állapotában — így különösen elmebetegségben,
gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban —
követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére, vagy arra,
hogy a felismerésnek megfelelően cselekedjék. A (2) bekezdés értelmében pedig, ha az
elmeműködés kóros állapota az elkövetőt csupán korlátozza, a büntetését korlátlanul enyhíteni
lehet.

A Btk. 25. §-ában foglalt tilalom kizárja mind az említett büntetlenséget, mind a büntetés
korlátlan enyhítését annak javára, akinek a tudatzavara önhibájából eredő leittasodás
következménye. Amikor a törvény ezt a tilalmat felállítja, azt juttatja kifejezésre, hogy az
önhibából ittas állapotba kerülő, és ebben az állapotban bűncselekmény tényállását
megvalósító cselekmény elkövetőjét olyannak kell tekinteni, mint azt, akinek beszámítási
képessége van.

3. Az ittas állapot okozta tudatzavar alapvetően eltér a tudatzavar egyéb eseteitől; az

önhibából leittasodó tudatzavara olyan ok következménye, amelyért az elkövető felelőssé
tehető. A saját akaratelhatározásától, szándékától függ ugyanis, hogy a tűrőképességét
meghaladó mérvű alkoholfogyasztással előidézi¬e a beszámítási képességet kizáró vagy
korlátozó tudatzavar veszélyét. A Btk. 25. §-a alapján való felelősség szükségképpen eltér a
bűnösség általános alakjától.

Az alanyi oldalnak így a Btk. 25. §-án alapuló felelősségnél is jelentősége van, de csupán az
önhibából eredő leittasodás, nem pedig az ittas állapotban elkövetett bűncselekmény konkrét
tényállása vonatkozásában. A bíróságnak ennyiben kell az alanyi oldalt vizsgálnia. Azt kell
tehát vizsgálnia, hogy a terheltnek a tudatzavart előidéző leittasodása önhibából eredt-e.

Abban az esetben, ha valaki teljesen önhibáján kívül ittasodott le, a Btk. 24. §-a
alkalmazásának helye van. Nem szükséges azonban, hogy az elkövető kizárólagosan csak a

70
saját hibájából kerüljön ittas állapotba, ha egyéb ok is — pl. más személyek ösztönzése —
közrehatott: ez az önhiba megállapítását nem zárja ki.

4. A Btk. 25. §-a gyakorlatilag elsősorban a büntetés korlátlan enyhítésének kizártsága

körében érvényesül; ugyanakkor a Btk. 24. §-a (1) bekezdésében foglalt rendelkezés
alkalmazása kizártságának is — bár nyilván ritkábban fordul elő — jelentősége van.

A bíróságnak fokozott alapossággal kell vizsgálnia, hogy a terhelt az elkövetéskor

cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek a felismerésére, illetve a
felismerésnek megfelelő cselekvésre képtelen volt¬e vagy sem.

Erre az eset összes körülményeinek egybevetése alapján lehet következtetni. Egymagában

ugyanis a még olyan súlyos fokú ittasság sem szolgálhat alapul a beszámítási képességet
kizáró tudatzavar megállapításához. Hasonlóképpen az sem, hogy a terheltnek nem volt oka,
indítéka a cselekmény elkövetésére (Ismeretes, hogy az ítélkezési tapasztalatok szerint a
szeszes ital hatása alatt levő, de azért beszámítható állapotú egyének gyakran követnek el
kellően nem motivált ölési vagy testi sértési cselekményeket, minden előzmény nélkül
verekednek és garázdálkodnak.). Ugyanakkor viszont következtetési alapul szolgálhat —
egyebek között —, ha az elkövető magatartása még viszonylagosan sem mutatkozott
logikusnak, ha nem volt tisztában kijelentései tartalmával, ha — az ittasság egyébként fellépő
tünetei mellett — magatartásából hiányzott az értelmi funkció, a reagálás a személyekre és
jelenségekre stb.

Mindezeket a körülményeket azonban a bíróságnak nem külön¬külön, hanem egybevetve, a

maguk együttességében kell értékelnie. Ennek során a szükséghez képest orvos szakértőt is
meghallgathat (nem mellőzhető ez alkoholos eredetű elmebetegség, a patológiás vagy az
abortív patológiás ittasság fennállásának gyanúja esetén).

5. Felmerül ezek után a kérdés, hogy az ittas állapotban levő személy cselekménye mikor
minősül szándékos, illetve gondatlan bűncselekménynek. Amikor a Btk. 25. §-a a 24. § (2)
bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazásának tilalmaként jelentkezik, a minősítés kérdése
nem okoz nehézséget: a cselekményt attól függetlenül kell — az általános szabályok szerint
— minősíteni, hogy az elkövető a felismerési képességében vagy az ennek megfelelő
cselekvésben korlátozott volt-e vagy sem.

Annál élesebben merül fel a különbségtétel nehézsége akkor, amikor a Btk. 24. §-a (1)
bekezdésében foglalt büntetlenség kizártságának esete forog fenn. A szándékos és a gondatlan
bűncselekmény elhatárolásáról azon az alapon, amint az a minősítés körében egyébként
történik, ebben az esetben nyilvánvalóan nem lehet szó.

Az önhibából ittas állapotba kerülő, és bűncselekmény tényállását megvalósító cselekményt

elkövető személyt olyannak kell tekinteni, mintha annak beszámítási képessége lenne;
következésképpen e törvényi rendelkezés folytán az ittas állapotban való elkövetés a
cselekmény minősítésén mit sem változtat, azt nem érinti.

Ebből az következik, hogy az önhibából eredő ittas állapotban elkövetett cselekmény

szándékos vagy gondatlan bűncselekményeknek minősülhet. A cselekmény szándékosan
elkövetettként való minősítése mellett tehát nem zárható ki — feltéve, hogy a törvény ezt
büntetni rendeli — annak gondatlanságból elkövetett bűncselekményként minősítése.
71
A bíróságnak a minősítés körében azt kell vizsgálnia, hogy a bűncselekmény elkövetési
körülményeinek elemzése alapján miként lenne az minősítendő az alanyi oldal teljessége
esetén. Ezt pedig csak a cselekmény tárgyi oldalának beható vizsgálata alapján lehet elbírálni.
A cselekmény tehát nem szükségképpen minősül szándékosan elkövetettként, nyilvánvalóan
helytelen lenne a cselekmény gondatlankénti minősítését — a kétségtelenül erre utaló tárgyi
körülmények ellenére — abból az okból mellőzni, mert az elkövető a Btk. 24. §-a (1)
bekezdése szerint tudatzavart okozó ittas állapotban volt.

A bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a cselekmény külső megjelenési alakja és az ezzel

kapcsolatos tárgyi körülmények olyanok¬e, amelyek arra utalnak, illetve amelyekből
megnyugtatóan arra lehet következtetni, hogy — amennyiben a cselekmény nem a Btk. 25. §-
ában foglalt tilalom folytán kerülne elbírálásra — a cselekményt gondatlanságból követték el.
Mindez természetesen csak az adott eset összes körülménye alapján állapítható meg. A
bíróságnak tehát nem csak a leittasodó önhibájának meglétét, de az elkövetett cselekmény
tárgyi elemeit is teljes részletességgel és alapossággal kell megállapítania s vizsgálnia. Ha
mindebből kétséget kizáróan arra vonható következtetés, hogy a józan állapotban levő
elkövető cselekményét gondatlanságból elkövetettként kellene minősíteni: úgy ezt — ittas
állapotban elkövetve is — ilyennek kell minősíteni. Amennyiben azonban a törvény szerint a
cselekménynek csak a szándékos elkövetése bűncselekmény, úgy — a gondatlanságra utaló
tárgyi körülmények esetén — a Btk. 25. §-ában foglalt rendelkezés alkalmazásával is kizárt a
büntetőjogi felelősség megállapítása.

Rá kell mutatni arra is, hogy a Btk. 15. §-ában foglaltak alkalmazása ittas állapotban
elkövetett cselekmény tekintetében — az alanyi oldal sajátossága folytán — ugyancsak
eltérően érvényesül. Az eredményhez fűződő következményekért való felelősség
vonatkozásában is ugyanúgy a tárgyi külső ismérveket kell a bíróságnak vizsgálnia és alapul
vennie.

Ugyanez a szemlélet érvényesül a ténybeli tévedésről szóló rendelkezésnek [Btk. 27. § (1)
bek.] az ittas állapotban levő javára alkalmazásánál is.

6. A Btk. 25. §-a a 24. § alkalmazását csupán a tudatzavar tekintetében zárja ki. Azok az
indokok, amelyek a törvényhozót a hivatkozott rendelkezés megalkotására indították,
nyilvánvalóan nem állanak fenn az elmebetegség esetén még akkor sem, ha az mértéktelen
alkoholfogyasztásra vezethető vissza. Tehát az ilyen eredetű elmebetegség is feltétlenül
kizárja, illetve korlátozza a beszámítási képességet.

Az úgynevezett patológiás (kóros) ittasság különböző formái az elmeműködés olyan időleges

jellegű tudatborulással járó zavarai, amelyek minőségileg különböznek a közönséges
ittasságtól, és a heveny elmebetegséggel egyenlő állapotnak tekinthetőek. Ilyen állapot esetén
tehát nem a Btk. 25. §-a, hanem a 24. §-a érvényesül.

Ezzel szemben az idült alkoholizmus önmagában nem tekinthető az elmeműködés olyan

zavarának, amely a Btk. 25. §-a érvényesülését kizárná; az idült alkoholista beszámítási
képességének korlátozottsága nem feltétlen. Az ilyen elkövető nem mindig szenved
elmebetegségben, bár többnyire rendellenes személyiségű. A személyiség fejlődésének zavara
(pszichopátia) általában nem zárja ki a beszámítást akkor sem, ha iszákossággal szövődik. Ez
az állapot azonban esetleg a személyiség olyan fokú degradációjával járhat, amely már

72
egyenértékű az elmebetegséggel, s ez okból korlátozhatja — esetleg kizárhatja — a
beszámítási képességet.

A közönséges ittassággal szemben a kóros részegség akkor állapítható meg, ha az

alkoholfogyasztó alkoholtűrő-képessége a veleszületett vagy szerzett károsodásnak, illetve —
akár ideiglenes — diszpozíciójának következtében megváltozott (kvalitatív és kvantitatív
intolerancia).

A tűrőképesség mennyiségi elváltozását rendszerint az jelzi, hogy viszonylag kis mennyiségű

alkoholfogyasztás előzte meg a részegséget.

A minőségi elváltozásra különösen az alábbi tünetekből lehet következtetni:

 az érintkezésfelvétel megnehezülése,
 érzékcsalódások fellépése,
 a magatartás énidegensége,
 a cselekménynek a szituációhoz képest inadekvát volta,
 heves, megokolatlan és túlméretezett indulatkitörés,
 terminális alvás,
 teljes vagy részletes emlékezészavar. Egyes tünetek a szokványos részegségnél is
előfordulnak, a kóros részegség esetén is ritkán fordul elő valamennyi tünet együttes
jelentkezése.

7. A büntetőügyekben adott elmeszakorvosi elemzések nyilvánvalóvá tették, hogy a teljesen

kifejlődött patológiás részegség alakzata és a típusos részegség között átmeneti esetek is
léteznek. Ezek lényegesen különböznek a típusos részegségtől, ugyanakkor azonban téves
lenne az ilyen jellegű állapotot is beszámítást kizáró részegségnek tekinteni.

Az átmeneti alakzat jellemző vonásainak feltárása és elhatárolása a részegség egyéb

alakzataitól bonyolult feladat, mert egyes tünetei olyanok, hogy nehezen határolhatóak el a
közönséges ittasságnál is fellépő jelenségektől. Állásfoglalást igényel mindenekelőtt az a
kérdés, hogy az említett átmeneti alakzat minőségileg különbözik¬e a patológiás részegségtől,
vagy pedig ez utóbbinak egyik fajtája.

Az elmeorvos¬szakértői vélemények nem egységesek a megjelölés tekintetében („atípusos

részegség”, „komplikált részegség” stb.). Ezek közül a szokványos és a patológiás részegség
mellett a csökevényes kóros részegség (abortív patológiás részegség) megnevezés mutatkozik
a leghelyesebbnek:

Valójában ugyanis a teljesen kifejlődött kóros részegségi formáktól elkülönülő olyan

részegségről van szó, amelynél nem fejlődtek ki teljesen a kóros részegség jellegzetességei,
amely tehát kevesebb tünetet, illetve kevésbé kialakult tüneteket mutat.

Az abortív kóros részegségnél a sajátos pszichopatológiai tünetek nem lépnek fel olyan fokú
intenzitással, mint a teljesen kialakult kóros részegségnél. Ugyanakkor a típusos részegségtől
eltérően a tudat zavart állapota többnyire rohamosan és nagyobb intenzitással áll be, anélkül
azonban, hogy — a rendszerint meglevő emlékezészavarok ellenére — az összefüggések, a
helyzeti körülmények felismerése, a tájékozódás teljesen eltűnne. Az említett tünetek sok

73
esetben nagymérvű aránytalanságokat mutathatnak az alkoholfogyasztás mérvével is. Nem
elengedhetetlen előfeltétel a csupán csekély mennyiségű alkohol fogyasztása.

Az elmeorvos-tudomány szerint az abortív patológiás részegség lényegét illetően nem

különbözik a teljesen kifejlődött kóros részegségtől, csupán ez utóbbi jellemző tünetei csak
csökevényesen alakulnak ki.

Általában könnyebb feladatnak mutatkozik a patológiás részegség felismerése, mint az

átmeneti csökevényes alakzaté.

Téves eredményre vezethet a büntetőjogi elbírálás szempontjából az átmeneti alakzat kóros

részegségként való értékelése mint a típusos részegségtől való határozott
megkülönböztetésnek az elmulasztása; ugyanígy a valójában szokványos ittasságnak
csökevényes kóros részegségként való értékelése.

A kóros részegség nem teljesen kifejlődött alakzata csupán korlátozza az elkövetőt a

cselekmény társadalomra veszélyes következményeinek felismerésében, illetve abban, hogy e
felismerésnek megfelelően cselekedjék. E vonatkozásban a szükséghez képest szakértői
véleményt kell beszerezni, amely természetesen nem köti a bíróságot, de annak megfelelő
jelentősége van akár a patológiás részegség, akár abortív alakzatának megállapítása
szempontjából. Az idevonatkozó elmeorvos-szakértői véleményt a bíróságnak igen gondosan
mérlegelnie kell, és amennyiben elfogadja, hogy az elkövető a kóros részegség csökevényes
állapotában cselekedett, úgy ez alapul szolgálhat a Btk. 24. §-a (2) bekezdésének az
alkalmazására.

A büntetés korlátlan enyhítése azonban nem kötelező, a rendelkezés erre csupán lehetőséget
nyújt a bíróság számára. Így a kóros részegség átmeneti alakzatának fennállása esetén
rendkívül széles büntetési keretek között szabhatja ki a bíróság a büntetési céloknak
megfelelő büntetést. Ez összhangban áll azzal, hogy a csökevényes alakzatnak a beszámítási
képességet korlátozó hatása is rendkívül eltérő lehet, tehát fokozottan differenciált büntetőjogi
elbírálást igényel.

2001. 09. 10.

74
 IV. számú büntető elvi döntés a bűnszövetségről

Bűnszövetség megállapításának akkor is helye van, ha két vagy több személy akár
ugyanolyan, akár különböző jellegű bűncselekmények szervezett elkövetésében előzetesen
megállapodik, és ennek alapján legalább egy bűncselekményt elkövettek vagy annak
elkövetését megkísérelték.

1. A Btk. 137. §-ának 7. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint: "bűnszövetség akkor
létesül, ha két vagy több személy bűncselekményeket szervezetten követ el, vagy ebben
megállapodik".
a) A Btk. a bűnszövetség fogalom-meghatározásánál a bűncselekmények szervezett
elkövetését értékeli, vagyis azt az esetet, amikor a közreműködőknek, tehát a bűnszövetség
tagjainak a megállapodása több bűncselekmény megvalósítását célozza anélkül, hogy minden
egyes bűncselekmény végrehajtásának a részleteit is megszerveznék. A törvény ugyanis azt a
súlyosabb minősítést megalapozó magasabb fokú társadalomra veszélyességet értékeli, hogy
az elkövetők nem csupán egy meghatározott bűncselekmény elkövetését valósították vagy
kísérelték meg, hanem magát a bűnözést szervezik meg.
b) A bűnszövetség létrejöttének nemcsak az a feltétele, hogy a bűncselekménynek alanya akár
tettesként, akár részesként két vagy több személy legyen, hanem az is, hogy az elkövetők
megállapodása szervezett bűnelkövetésre, vagyis magára a bűnözésre, illetve több
bűncselekmény elkövetésére irányuljon, továbbá hogy a megállapodás a cselekmények
elkövetését időben megelőzze.

2. A "bűncselekmények" törvényi szóhasználatán több szándékosan elkövetett cselekményt

kell érteni. Ehhez képest a bűnszövetség megállapítása nem kizárt az olyan esetben sem,
amikor az elkövetők két vagy több cselekmény megvalósítását határozzák el, és kezdik meg
vagy fejezik be, de a cselekményeik törvényi egységet alkotnak. Valamely bűncselekmény
egyszeri elkövetése viszont - bármilyen szervezetten is történjék a végrehajtása -, ha az
elkövetők között az előzetes megállapodás is csak egyre vonatkozott, nem minősíthető
bűnszövetségben történt elkövetésnek.

3. A bűncselekmények szervezett elkövetése magában foglalja az azok megvalósítására

irányuló előzetes megállapodást.
a) A bűnszövetségnek az a törvényi meghatározása, hogy külön fordulatként tartalmazza a
szervezett elkövetést és külön az arra irányuló megállapodást, nem jelenti azt, hogy a
szervezett elkövetés tartalmilag ne foglalná magában az előzetes megállapodást is. A
megállapodás törvényi kiemelése viszont azt is célozza, hogy ha csak egy bűncselekmény
megvalósítására vagy annak megkísérlésére került ugyan sor, de ennek elkövetését megelőzte
a bűnözésre irányuló megállapodás, úgy ez utóbbi körülményből eredő magasabb fokú
társadalomra veszélyesség is értékelhető legyen. Minthogy tehát a Btk. 137. §-a 7. pontjának
mindkét fordulata több bűncselekmény elkövetésére vonatkozik, ezért állapítható meg akkor
is a bűnszövetség, ha az elkövetők a tervezett bűncselekmények közül csupán egynek a
megvalósításáig, illetve annak a kísérletéig jutottak el.
Az olyan bűncselekménynél, ahol a törvény az előkészületi magatartást is büntetni rendeli, és
ennek a konkrétan megvalósuló formája önmagában - a bűncselekmény elkövetését célzó -
közös elkövetésre vonatkozó megállapodás, ott nem bűnszövetségben való elkövetést, hanem
előkészületet kell megállapítani. Ez következik abból is, hogy az előkészületnek sohasem
minősítő körülménye a bűnszövetség.

75
b) Az előzetes megállapodás - mint a szervezett elkövetés egyik eleme - olyan, a jövőben
megvalósítandó bűncselekmények elkövetésére irányuló elhatározást jelent, amely a jogvédte
érdekek ellen támadó erők viszonylag magasabb fokú szervezettségét, pl. az elkövetők
következetességét, a végrehajtás egyes jelentősebb körülményeiben, módozataiban
megnyilvánuló tervszerűséget is felölelheti.
Nem zárja ki viszont a bűnszövetség megállapíthatóságát az, ha a megvalósított vagy
megkísérelt bűncselekmény vagy bűncselekmények végrehajtásának a módja eltér az előzetes
megállapodástól.
c) Annak megállapítását, hogy a megállapodás előzetes volt, nem befolyásolja, hogy az a
cselekmény elkövetését megelőzően sokkal korábban vagy a véghezvitel megkezdése előtt
viszonylag rövidebb idővel történt. Lényeges azonban, hogy ez a megállapodás már eleve a
bűnözésre, vagyis több bűncselekmény elkövetésére irányuljon.

4. A megállapodás formáját illetően a törvény nem tartalmaz, de nem is tartalmazhat taxatív

felsorolást. A konkrét eseteket tekintve a leggyakoribb a szóbeli (vagyis a kifejezett)
megállapodás. De megállapodás a hallgatólagos, a félreérthetetlenül a bűnözésre irányuló
akarategység is. Ilyen megállapodásra általában az olyan cselekményeknél lehet
következtetni, ahol az elkövetők ismétlődően, az azonos vagy a hasonló alkalmat keresték,
vagy használták fel a bűncselekmények megvalósításához. Amikor tehát az elkövetők ráutaló
magatartásából egyértelműen ismerhető fel a bűnözésre irányuló következetesség,
tervszerűség és akarategyezőség, akkor valósul meg a hallgatólagos megállapodás.

5. A bűnszövetségben való elkövetés megállapítása esetén is alkalmazni kell a Btk.-nak a

tettességre és a részességre vonatkozó rendelkezéseit. A bűnszövetség keretében tanúsított
elkövetői magatartás tehát minősíthető tettesi, társtettesi, felbujtói vagy bűnsegédi
tevékenységnek.
a) A bűnszövetségben elkövetett bűncselekmény tettese csak az lehet, aki a bűnszövetség
létezését is ismerve, egészben vagy részben megvalósítja a konkrét bűncselekménynek a
törvényben meghatározott tényállását.
Az a körülmény, hogy a tettesek egymás tevékenységéről tudva, közösen követnek el
bűncselekményeket [vagyis a Btk. 20. §-ának (2) bekezdése szerint megvalósított
társtettesség], nem azonos a bűncselekmények szervezett elkövetésével. A társtettesség
megállapításához elegendő egyetlen cselekményre vonatkozó, esetleg nem is előzetes
megállapodás, a bűnszövetségnél viszont a megállapodás mindig előzetes, mindig több
azonos vagy különböző bűncselekmény elkövetésére irányul, és az elkövető tudata mindig
átfogja, hogy magatartása szervezett bűnözésben való részvétel. A törvény a társtettesi
minőségben megvalósított bűncselekmények társadalomra veszélyességét általában nem
értékeli nagyobb - a minősítésre is kiható - súllyal. A bűnszövetségben történt elkövetést
azonban - mint amely a bűnözés szervezettsége folytán a társadalomra kiemelkedő módon
veszélyes - a törvény súlyosabb büntetéssel fenyegetett minősítő körülményként értékeli. A
bűnszövetség nagyobb fokú társadalomra veszélyességét kifejező törvényi értékelés magában
foglalja a bűnszövetség tagjainak magasabb fokú személyi veszélyességét is. Mindebből
következik egyrészt az, hogy a bűnszövetség szerinti minősítés keretében az elkövetők
társtettesi kapcsolata is megállapítható, másrészt az, hogy ahol a bűnszövetséget a törvény
nem értékeli minősítő körülményként, ott a bűnözés szervezettségében megnyilvánuló
fokozott társadalomra veszélyességét súlyosítóként kell figyelembe venni.
b) A pszichikai bűnsegéd - a felbujtóhoz hasonlóan - a bűncselekmény véghezvitelében
közvetlenül nem vesz részt; a tettes vagy a fizikai bűnsegéd akarat-elhatározására gyakorol
pszichikai befolyást, illetve erősíti, szilárdítja azoknak az elkövetésre irányuló szándékát. A
76
pszichikai bűnsegéd ösztönző, szándékerősítő magatartása is csak akkor valósítja meg
valamely bűncselekménynek a bűnszövetség szerint minősülő alakját, ha az a szervezettség,
az előzetes megállapodás alapján kapcsolódik a bűncselekmény vagy bűncselekmények
elkövetéséhez.
Abból a célból, hogy az egyes elkövetők magatartásának súlya megfelelően értékelhető
legyen, szükséges annak az ítéleti megállapítása is, hogy a bűnszövetség tagjai az általuk
megvalósított bűncselekményeket tettesi, társtettesi, felbujtói vagy bűnsegédi minőségben
követték-e el.

6. A bűnszövetségnek a Btk. 137. §-ának 7. pontjában meghatározott fogalma nem

korlátozódik sem valamely adott bűncselekmény körére, sem az azonos jogtárgy szerint
csoportosított egyes bűncselekményi kategóriákra, hanem "bűncselekmények"-ről szól. Ha
tehát a bűncselekmények szervezett elkövetése, illetve az arra vonatkozó megállapodás több
bűncselekményi kategóriához tartozó cselekményt (pl. lopást és sikkasztást) ölel fel, az
szintén megalapozza a bűnszövetségben való elkövetés megállapítását. De megállapítható a
bűnszövetség akkor is, ha bűnözésre irányuló megállapodás alapján elkövetett bűntettek közül
csupán egy olyan bűncselekmény van, amelynél a bűnszövetséget a törvény mint minősülő
körülményt szabályozza.

2001. 09. 10.

77
 A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a Btk. Általános Részét
érintő véleményei

BKv 18.
(BK 43.)

a) A Btk. 56. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt rendelkezés a szakképzettséghez

nem kötött és hatósági engedély nélkül gyakorolható foglalkozás körében is
alkalmazható, de csak a foglalkozási ágon belül szabatosan megjelölt munkakör
tekintetében.

BKv 25.
(BK 62.)

A megfelelő kereset, illetve jövedelem értelmezése a pénzmellékbüntetés alkalmazásánál.

BKv 26.
(BK 65.)

Ha az elkövető a sértettet az attól elvett vagy annak kezéből kiejtett - az élet kioltására
alkalmas - eszközzel nyomban bántalmazza: a cselekmény felfegyverkezve
elkövetettként minősül.

BKv 31.
(BK 85.)

A folytatólagosan elkövetett bűncselekmény egyes részcselekményei büntethetőségének

önálló elévülése kizárt.

BKv 32.
(BK 88.)

A járművezetéstől eltiltás körének kiterjesztésénél érvényesül a súlyosítási tilalom.

BKv 34.
(BK 93.)

Bűnhalmazat létesül, ha az elkövető egy cselekménnyel a garázdaság, valamint a testi

sértés vagy a rongálás törvényi tényállását is megvalósítja, feltéve, hogy a testi sértés
vagy a rongálás törvényi büntetési tétele nem súlyosabb, mint a garázdaságé.

BKv 36.
(BK 101.)

A magánokirat-hamisítás folytatólagosan elkövetett, ha a hamis, hamisított vagy

valótlan tartalmú - ugyanazon vagy több - magánokiratot ugyanazon jogviszonyból
származó jog vagy kötelezettség létezésének, megváltoztatásának vagy megszűnésének

78
bizonyítására többször használják, és a folytatólagosság egyéb törvényi feltételei is
fennállnak.

BKv 37.
(BK 104.)

Az üzletszerűen elkövetett - ugyanolyan vagy hasonló - cselekmények esetében

bűnhalmazatot kell megállapítani, ha az üzletszerűség a bűncselekmény minősítő
körülménye, vagy ha a szabálysértési értékre elkövetett cselekmény az üzletszerűség
folytán bűncselekmény.
Nincs helye viszont bűnhalmazat megállapításának, ha
a) a cselekmények a folytatólagosság egységébe tartoznak,
b) az üzletszerűség az alaptényállás eleme, vagy
c) az elkövetési magatartás folyamatos jellegű.

BKv 38.
(BK 107.)

I. A járművezetéstől eltiltás mellékbüntetés alkalmazása a büntetéskiszabás céljának

megvalósulása érdekében akkor indokolt, ha a közlekedési bűncselekmény elkövetési
körülményeiből vagy az elkövető személyiségéből arra kell következtetni, hogy az
elkövetőnek a közlekedésben járművezetőként való részvétele a közlekedés biztonságát,
mások életét vagy testi épségét veszélyezteti, illetve ha bármely bűncselekmény
elkövetésével kapcsolatban az ún. mozgó bűnözés hatásos megelőzésére e mellékbüntetés
kiszabása szükségesnek mutatkozik.

II. Végleges hatállyal a járművezetéstől az a bűncselekményt elkövető tiltható el, aki

arra személyi adottságai miatt - életkora, betegsége, a vezetésre kiható súlyos jellembeli
fogyatékossága, a vezetési képesség hiánya folytán - alkalmatlan.
A határozott időtartamra való eltiltás mértékének a megállapításánál a bűncselekmény
jellegének, tárgyi súlyának, az elkövető közlekedési előéletének és a bűnösség fokának
van meghatározó jelentősége.

III. A járművezetéstől eltiltás érvényesülési körét a bíróság korlátozhatja a közlekedés

egyes ágazataira, egyes járműkategóriákra, járműfajtákra.

IV. A járművezetéstől eltiltásnak főbüntetés helyett önálló büntetésként alkalmazása

indokolt, ha az elkövető egyéni nevelhetősége érdekében főbüntetés kiszabása
szükségtelen, és a járművezetéstől való végleges vagy időleges eltiltás önmagában is
megfelelő súlyú joghátrány, és alkalmas a büntetés céljainak eléréséhez.

BKv 43.
(BK 128.)

I. A vagyoni jogokat sértő bűncselekmények - az egyéb alanyi és tárgyi feltételek

fennállása esetén - általában akkor tartoznak a folytatólagosság törvényi egységébe, ha
az elkövető a több cselekményt ugyanannak a természetes személynek a sérelmére vagy
az önálló jogképességgel rendelkező azonos jogi személynek az ugyanazon vagy
különböző gazdasági egységei sérelmére valósítja meg.
79
II. Az azonos vagy különböző sértettet érintő vagyoni jogokat sértő vagy veszélyeztető
bűncselekmények esetében az elkövető tudatától független tárgyi tényezőknek van
meghatározó jelentősége annak eldöntése szempontjából, hogy a folytatólagosság tárgyi
feltétele megvalósult-e, vagy a bűnhalmazat megállapításának van-e helye.

BKv 44.
(BK 132.)

Az előzetes letartóztatásban levő, valamint katonai fogdában szabadságvesztését töltő

katona is a katonákra vonatkozó büntetőjogi rendelkezések hatálya alá tartozik.

BKv48.
(BK 137.)

A szabadságvesztés katonai fogdában történő végrehajtásának elrendelése esetén az

elítélt általában előzetes bírósági mentesítésben részesíthető. A mentesítésre érdemesség
vizsgálata nem mellőzhető.

BKv 53.
(BK 148.)

Végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés és pénzmellékbüntetés kiszabása esetén

az előzetes fogva tartásban és a házi őrizetben töltött időt elsősorban a
szabadságvesztésbe kell beszámítani e büntetés végrehajtásának esetére; a
pénzmellékbüntetésbe beszámításnak csak akkor van helye, ha az előzetes fogva tartás,
a házi őrizet meghaladja a felfüggesztett szabadságvesztés tartamát.

BKv 54.
(BK 149.)

I. A próbára bocsátás próbaidejét a bíróság csak az eredeti próbaidő letelte előtt

hosszabbíthatja meg.

II. A próbára bocsátás megszüntetésére addig van lehetőség, ameddig annak a

bűncselekménynek a büntethetősége, amely miatt a próbára bocsátást elrendelték, el
nem évül.

III. A Be. 265. §-ának (2) bekezdése alapján történt egyesítés esetén a bíróság a korábbi
és az újabb bűncselekményt együtt bírálja el, és valamennyi cselekményért halmazati
büntetést szab ki, illetve valamennyi cselekményért intézkedést alkalmaz.

BKv 55.
(BK 153.)

A felnőttkorúak próbára bocsátásáról és a büntetés végrehajtásának felfüggesztéséről

A Büntető Törvénykönyv a feltételes elítélés két változatát szabályozza: a próbára bocsátást

és a büntetés végrehajtásának felfüggesztését. A törvényesség érvényesülése szempontjából
nagy jelentőségű, hogy a bíróságok helyesen és egységesen alkalmazzák az ezekkel a
80
jogintézményekkel összefüggő jogszabályi rendelkezéseket.
I. 1. A bíróság a Btk. 72. §-ának (1) bekezdése szerint a vétség miatt, valamint a háromévi
szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett miatt a büntetés kiszabását
próbaidőre elhalasztja, ha alaposan feltehető, hogy a büntetés célja így is elérhető.

Nem bocsátható próbára a többszörös visszaeső [Btk. 72. § (4) bek.]. A próbaidő tartama egy
évtől három évig terjedhet: a tartamot években kell meghatározni [Btk. 72. § (5) bek.]. A
próbára bocsátott pártfogó felügyelet alá helyezhető, ha pedig visszaeső, pártfogó felügyelet
alatt áll [Btk. 72. § (6) bek.].

A próbára bocsátás a feltételes elítélésnek az a változata, amikor a bíróság megállapítja az

elkövető büntetőjogi felelősségét, de a büntetés kiszabását elhalasztja. Ez az intézkedés
ugyanazt a célt szolgálja, mint a büntetés. Ezt azonban nem közvetlen hátránnyal, hanem
annak kilátásba helyezésével, emellett adott esetben azzal is szolgálja, hogy a hátrány
elmaradását magatartási szabályok megtartásától teszi függővé.

2. Minden esetben, amikor a törvény próbára bocsátás alkalmazását lehetővé teszi, a bíróság
gondos vizsgálat alapján dönt arról, hogy az adott esetben a büntetés célja ezzel az
intézkedéssel is elérhető-e. Ennek során egyenként és összességükben szükséges értékelni a
súlyosító és enyhítő körülményeket [Btk. 83. § (1) bek.], továbbá, hogy a próbára bocsátás -
az egyéni megelőzés, az elkövető társadalmi beilleszkedésének elsődleges biztosítása mellett -
nem kerülne-e ellentétbe az általános megelőzés követelményével.

Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek (büntetlen előéletű, korábban becsületes

életmódot folytatott) és a társadalomra kisebb mértékben veszélyes bűncselekményt követett
el, büntetés kiszabása helyett általában próbára bocsátást lehet elrendelni.

Ilyen személyi körülmények mellett az elkövető próbára bocsátása akkor sem kizárt, ha
jelentősebb, társadalomra veszélyességű vagyon elleni vagy jellegénél fogva súlyosabban
megítélendő (pl. erőszakos, garázda jellegű) bűncselekményt követett ugyan el, de a
bűnösségének foka csekélyebb (figyelembe véve a cselekmény alkalomszerűségét, menthető
indítékát, a kár jóvátételét, a sértett kihívó magatartását stb.).

3. a) Az elkövető kifogásolható életvezetése (ismételten követett el bűncselekményt, korábban

szabálysértésért már felelősségre vonták, túlzott mértékben, rendszeresen italozik, családi
kötelezettségeit elhanyagolja stb.) önmagában nem zárja ki a próbára bocsátását, ha a
társadalomra kisebb mértékben veszélyes bűncselekményt követett el, és a bűnösségének foka
is kisebb.

Ebben az elkövetői körben, ha próbára bocsátás elrendelésére kerül sor, szándékos

bűncselekmény esetében a próbaidő eredményes elteltéhez többnyire szükséges az elkövető
rendszeres figyelemmel kísérése. Ennek érdekében a próbára bocsátottat általában indokolt
pártfogó felügyelet alá helyezni (Btk. 82.§) és ennek keretében külön magatartási szabályokat
[Btk. 82. § (5) bek.] is elő lehet írni a számára, figyelembe véve a magatartási hibáit és az
egyéni nevelés szempontjait, így különösen azt, hogy a társadalomba való beilleszkedés
érdekében milyen irányú segítségre és ellenőrzésre szorul. Külön magatartási szabályként
csak olyan konkrét kötelezettséget lehet megállapítani, amely teljesíthető és végrehajtása
megfelelően ellenőrizhető.

81
Visszaeső próbára bocsátására általában akkor kerülhet sor, ha megállapítható, hogy
büntetésének kiállása után a javulás útjára lépett, és a bűncselekményt menthető indítékból,
korábbi kifogásolható életvitelével nem szoros összefüggésben követte el.

b) Nincs helye próbára bocsátásnak, ha főbüntetés helyett önálló mellékbüntetés, (pl.

foglalkozástól vagy járművezetéstől eltiltás, kiutasítás) alkalmazása indokolt. A
bűncselekményt felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt elkövető személy esetében
különös gonddal szükséges vizsgálni, hogy a próbára bocsátás alkalmazása célravezető-e.

4. A próbára bocsátás próbaidejének tartamát a bíróság a Btk. 72.§-ának (5) bekezdése alapján
egy évben, két évben vagy három évben határozhatja meg, és értékelő tevékenysége során
általában ugyanazokat a körülményeket veszi figyelembe, amelyeknek már a próbára bocsátás
elrendelésekor jelentőséget tulajdonított.

Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek, és a bíróság nem helyezi pártfogó

felügyelet alá, a próbaidő tartamának megállapítása szempontjából előtérbe kerül a
bűncselekmény törvényi értékelése (bűntett- vagy vétség, magasabb-e vagy alacsonyabb a
büntetési tétel), illetve a konkrét bűncselekmény súlya és jellege.

Pártfogó felügyelet elrendelése esetén - az egyéb körülmények szem előtt tartása mellett -
elsősorban ahhoz mérten kell meghatározni a próbaidő tartamát, hogy az elkövető rendszeres
figyelemmel kísérése, az egyéni megelőzés érdekében, előreláthatóan hosszabb vagy rövidebb
időn át szükséges-e. Visszaesőnél általában hosszabb idő szükséges a próba
eredményességének leméréséhez, illetve ahhoz, hogy az életvitelét kedvező irányban lehessen
befolyásolni, ilyen szempontból azonban minden elkövető személyi körülményeit, jellembeli
tulajdonságait értékelni kell (pl. könnyelműségét, fegyelmezetlenségét, befolyásolhatóságát
stb.)

Jelentősége van az elkövető környezetének is: a kedvező családi vagy munkahelyi

körülmények rövidebb próbaidő megállapítását, az esetleges újabb bűnelkövetést elősegítő
kedvezőtlen környezet viszont hosszabb próbaidőt tehet indokolttá.

II. 1. Az egy évet meg nem haladó szabadságvesztés vagy pénzbüntetés végrehajtása
próbaidőre felfüggeszthető, ha - különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel -
alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető. Különösen
méltánylást érdemlő esetben az egy évnél hosszabb, de a két évet meg nem haladó
szabadságvesztés végrehajtása is felfüggeszthető [Btk. 89. § (1) és (2) bek.].

Ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, a büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztése

lehetőségének a figyelmen kívül hagyásával állapítja meg. A Btk. 89. §-án alapuló ítéleti
rendelkezés járulékos jellegű, és ezzel a törvényi szabályozással, amely a felfüggesztett
szabadságvesztést nem tekinti önálló büntetési nemnek, nem egyeztethető össze olyan
gyakorlat, amely a végrehajtás felfüggesztését a büntetés hosszabb tartamával mintegy
"ellensúlyozza".

2. A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztéséről a bíróság a Btk. 89. §-ának

rendelkezései alapján, a súlyosító és enyhítő körülményeket, valamint a Btk. 83. §-ának (1)
bekezdésében meghatározott és ehelyütt is érvényesülő büntetéskiszabási elveket figyelembe
véve dönt.
82
Az említett körülmények és a büntetési célok érvényesülése között szoros kölcsönhatás van.
Következésképpen a bíróság szem előtt tartja, hogy a szabadságvesztés végrehajtásnak
felfüggesztése nem kerülhet ellentétbe az általános megelőzés követelményével. Előtérbe
kerül azonban az egyéni megelőzés: a büntetés végrehajtásának felfüggesztésére - a Btk. 89.
§-ának (1) bekezdése szerint - "különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel"
kerülhet sor.

a) Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek, a bíróság általában csak jelentős

társadalomra veszélyességű bűncselekmény miatt szab ki szabadságvesztést, és a büntetés
célja rendszerint az egy évet meg nem haladó büntetés végrehajtásának felfüggesztésével is
elérhető.

A társadalom értékítéletével összhangban azonban többnyire nem indokolt a büntetés

végrehajtásának a felfüggesztése, ha az elkövető jellegénél fogva súlyosabban megítélendő
(pl. erőszakos, garázda jellegű vagy a közélet tisztaságát veszélyeztető), nagyobb tárgyi súlyú
bűncselekményt követett el; ha a gondatlansága nagyfokú és a bekövetkezett eredmény is
súlyos; ha az elkövetők szervezetten követték el a bűncselekményt.

b) Kifogásolható életvezetésű elkövetőkkel szemben - a Btk. 90.§-ában meghatározott ok

hiányában - akkor kerülhet sor a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésére, ha az
elkövető jelentősebb társadalomra veszélyességű bűncselekményt követett el, de a
bűnösségének foka kisebb vagy a cselekmény kisebb mértékben veszélyes a társadalomra, de
a bűnösség foka jelentősebb. Próbára bocsátás próbaideje alatt elkövetett bűncselekmény
esetében azonban fokozott gonddal szükséges vizsgálni, hogy elérhető-e a büntetés célja a
szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével olyan elkövetővel szemben, akinél a
feltételes felelősségre vonás másik változata már eredménytelennek bizonyult.

A kifogásolható életvezetésű elkövetőt rendszerint indokolt pártfogó felügyelet alá helyezni.

Az I/3. pont iránymutatása megfelelően alkalmazható.

Általában nem függeszthető fel a szabadságvesztés végrehajtása azokkal szemben, akik

alkoholista életmódjukból vagy erkölcstelen szemléletükből fakadóan jelentősebb
társadalomra veszélyességű bűncselekményt avagy bűncselekmények sorozatát követték el,
illetve személyi társadalomra veszélyességük egyébként kiemelkedő.

c) A felfüggesztett szabadságvesztés mellett alkalmazott mellékbüntetés azonnali joghátrányt

jelent, és úgy indokolt alkalmazni (olyan esetben is, amikor a törvénynél fogva nem kötelező),
hogy a főbüntetéssel együttesen gyakorolt hatásával elősegítse a büntetés céljának az elérését.

3. Az egy évnél hosszabb, de két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtását csak
"különös méltánylást érdemlő esetben" lehet felfüggeszteni. Ilyen tartamú szabadságvesztést a
bíróság jelentős társadalomra veszélyességű bűncselekmény miatt szab ki, ezért - az általános
megelőzés követelményét is figyelembe véve - a büntetés végrehajtásának felfüggesztése
kivételes.

A Btk. 89. §-a (2) bekezdésének alkalmazásában is előtérben állnak az egyéni megelőzés
szempontjai. Elsősorban az elkövető személyi körülményei érdemelhetnek különös
méltánylást (pl. súlyos betegsége, családi viszonyai), de nem kizárólag.

83
Szükséges figyelembe venni a bűncselekmény elkövetésével kapcsolatos körülményeket is (a
bűnösség kisebb foka, a cselekmény menthető indítéka, a sértett kihívó magatartása stb.).

4. A pénzbüntetés a szabadságvesztésnél lényegesen enyhébb jogkövetkezmény. Ha a bíróság

vagylagosan vagy kizárólagosan pénzbüntetéssel büntetendő bűncselekmény miatt alkalmaz
pénzbüntetést, akkor a szabadságvesztés kiszabása esetén irányadó szempontok értelemszerű
figyelembevételével dönt a büntetés végrehajtásának felfüggesztéséről.

Elsősorban az elkövető személyi körülményei: előrehaladott életkora, súlyos betegsége,

rendkívül kedvezőtlen vagyoni és jövedelmi, családi viszonyai indokolhatják a felfüggesztést.

5. A Btk. 89. §-ának (3) bekezdése szerint a pénzbüntetés próbaideje egy év; a vétség miatt
kiszabott szabadságvesztés egy évtől három évig; a bűntett miatt kiszabott szabadságvesztés
két évtől öt évig terjedő próbaidőre függeszthető fel. A próbaidőt években kell meghatározni,
és a kiszabott szabadságvesztésnél rövidebb nem lehet.

Ezek szerint szabadságvesztés kiszabása esetén a próbaidő tartama mindenekelőtt attól függ,
hogy a cselekmény vétség-e vagy bűntett. Ebben a törvényi szabályozásban kifejezésre jut a
bűncselekmények társadalomra veszélyességének különböző súlya, illetve a szándékosan és a
gondatlanságból elkövetett bűncselekmények eltérő jellege. A szándékosan elkövetett
bűncselekmények esetében általában hosszabb tartamú próbaidőt indokolt meghatározni.

A próbaidő tartamának meghatározásánál a bíróság általában ugyanazokat a körülményeket

értékeli, amelyeket büntetés kiszabása során, illetve a Btk. 89. §-ának alkalmazásánál már
figyelembe vett, de részben más szempontból.

Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek, előtérbe kerülnek a bűncselekmény

elkövetésének körülményei: a bűncselekmény jellege, a bűnösség foka, a bűncselekmény
indítéka, az elkövetőnek a bűncselekmény elkövetése után tanúsított magatartása (megbánta a
bűncselekményt, jóvátette az okozott kárt stb.). Mindezeket a körülményeket elsősorban az
egyéni megelőzés szempontjából kell értékelni, és ennek megfelelően lehet a próbaidő
tartamát egyéniesítve megállapítani.

Ha az elkövető életvezetése kifogásolható, és különösen ha a bíróság a pártfogó felügyeletét

rendeli el, a próbaidőt általában hosszabb tartamban indokolt megállapítani.

III. A törvényes és egyéniesített felelősségre vonás fontos követelménye, hogy a

büntetőügyekben eljáró hatóságok a próbára bocsátás és a büntetés végrehajtásának
felfüggesztése, a pártfogó felügyelet elrendelése, illetve külön magatartási szabályainak
előírása szempontjából jelentős tényeket, így különösen az elkövető személyi körülményeit a
büntetőeljárás során felderítsék, és azokat a bíróság az ügydöntő határozatában rögzítse és
értékelje.

Az értékelés keretében a bíróság számot ad arról, hogy a megállapított tények alapján miért és
mennyiben találta indokoltnak az említett rendelkezések alkalmazását. Az érdemi értékelést
nem pótolja a jogszabályi rendelkezések puszta felsorolása vagy szövegének idézése.

A Be. 259. §-ának (1) bekezdése alapján készült ügydöntő határozat rövid tényállása is
tartalmazza - a bűncselekmény tényállásán kívül - az említett jogintézmények alkalmazása
84
szempontjából jelentős körülményeket, így különösen az elkövető személyi körülményeit,
valamint - jogi indokolás nélkül - az alkalmazott jogszabályok megjelölését.

BKv 56.
(BK 154.)

A büntetéskiszabás során értékelhető tényezőkről

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma szem előtt tartva az Európa Tanács Miniszteri
Bizottságának R (92) 17. számú, a büntetéskiszabás egyöntetűségéről szóló Ajánlását, s
megőrizve a bírói gyakorlat több évtizedes tapasztalatát, a büntetéskiszabás
aránytalanságainak megelőzése érdekében a súlyosító és enyhítő körülmények értékeléséről a
következő véleményt alkotja.

I. A Btk. 83. §-ának (1) bekezdése szerint a büntetést a törvényben meghatározott keretek
között úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény és az elkövető társadalomra
veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb súlyosító és enyhítő
körülményekhez.

A törvény idézett rendelkezése a bíróságok számára azt a kötelezettséget jelenti, hogy a

büntetéskiszabás során figyelembe jövő valamennyi alanyi és tárgyi tényt felderítsék, és a
jogkövetkezmények alkalmazásakor értékeljék. A büntetéskiszabási tényezőket nem lehet
egyszer s mindenkorra meghatározni. Mégis szükséges olyan általános iránymutatás, mely -
ha nem is véglegesen, de hosszabb távon - felsorakoztatja mindazt, aminek felderítését és
értékelését a bíróságoktól indokoltnak tartja.

A törvény előtti egyenlőség alapelvének (Alkotmány 57. § (1) bek.) az egységes ítélkezés
felel meg, és ebbe az is beletartozik, hogy a büntetést befolyásoló körülmények értékelése ne
mutasson feltűnő és indokolatlan eltéréseket.

A bíróság által megállapított minősítéshez kapcsolódó büntetési keret - figyelembe véve a

Btk. Általános Része rendelkezéseit is - büntetést meghatározó alapvető tényező. Ez jelöli ki
azokat a határokat, amelyek között a súlyosító és enyhítő - összefoglalóan a büntetést
befolyásoló - körülmények a büntetést alakíthatják.

A büntetést befolyásoló körülményeket tehát nem elvont általánosságban, nem mechanikusan,

hanem a konkrét ügy tényeire vonatkoztatva kell értékelni, és a határozatban megindokolni.
Valamely, általában súlyosítónak vagy enyhítőnek tartott tényezőt akkor lehet a konkrét
ügyben is ilyenként értékelni, ha az indok, amely miatt annak súlyosító vagy enyhítő hatása
van, az adott ügyben is megállapítható. Ugyanazon tény más cselekmény vagy más elkövető
vonatkozásában közömbös vagy ellenkező hatású is lehet.

Általánosságban szólva, a büntetést befolyásoló tény nyomatéka annál nagyobb, minél

nagyobb mértékben áll fenn az indok, amely miatt az adott körülménynek enyhítő vagy
súlyosító hatása van.
A bűnösségi körülményeket egymással egybevetve, összefüggésükben kell értékelni. Nem a
számuk, hanem az adott esetben meglevő hatásuk a döntő a büntetés meghatározásánál.
Azonos jelentőségű enyhítő és súlyosító körülmények egymás hatását semlegesíthetik.
Lehetséges, hogy a súlyosító körülményeknek együttesen vagy közülük egynek olyan nagy
85
nyomatéka van, hogy az a szemben álló körülmények hatását teljesen kioltja, és az enyhítő
körülmények mellett is sor kerülhet a büntetési keret felső határának megfelelő büntetésre.

A kétszeres értékelés tilalma a büntetést befolyásoló körülmények értékelésénél is érvényes.

A törvényhozó által tényállási elemként szabályozott, avagy a súlyosabb vagy enyhébb
minősítést megalapozó körülményt nem lehet külön enyhítőként vagy súlyosítóként is
értékelni.

Olyan esetben azonban, amikor a konkrét körülmény súlya a minősítéshez szükséges mértéket
jelentősen meghaladja, nincs akadálya azt - a súlyosabb vagy a privilegizált minősítés mellett
- súlyosító vagy enyhítő körülményként is értékelni.

Súlyosító körülmény, ha a büntetést több okból is súlyosabb keretek között kell kiszabni.

Az egyes bűncselekményeknél súlyosabban vagy enyhébben minősülő esetként szabályozott

körülmény az ilyen minősített esetet nem tartalmazó más bűncselekmények elbírálásánál
súlyosító vagy enyhítő lehet.

A Btk. Általános Részében meghatározott egyes büntethetőségi akadályok - pl. a jogos

védelem, az önkéntes elállás, az önkéntes eredményelhárítás stb. - megközelítésének büntetést
enyhítő hatása van.

A bűncselekmény tárgyi súlyát olyan körülmény is befolyásolhatja, amelyről az elkövetőnek a

cselekmény véghezvitelekor nem volt tudomása, vagy az utóbb következett be, ezért a
bűncselekménynek a törvényi tényálláson kívül eső következménye akkor is értékelésre
kerülhet a büntetés kiszabásánál, ha arra az elkövető tudata nem terjedt ki.

II. A büntetést befolyásoló alanyi tényezők

1. A büntetlen előélet enyhítő körülmény, kivéve, ha az elkövető fiatalkorú vagy a fiatalkort

néhány évvel meghaladott, ún. fiatal felnőtt. A hivatalos személy javára ez csak akkor
értékelhető, ha e minőségével a bűncselekmény nincs összefüggésben.

Nem értékelhető annak a javára, aki a bűncselekményt olyan beosztás felhasználásával

követte el, amelyben a büntetlen előélet alkalmazási feltétel.

Alig van jelentősége olyan esetben, amikor a büntetlen személy hosszabb időn át sorozatosan
követett el bűncselekményeket. Ugyanez érvényesül a legsúlyosabb bűntettek elkövetőinek
esetében, amikor a bűnre indító motívumok végletes túlsúlyára lehet következtetni.
A büntetlen előélet általában nem enyhítő azok javára, akikkel szemben korábban a bíróság
megrovást vagy próbára bocsátást alkalmazott. Ha ezeket ugyanolyan vagy hasonló
cselekmény miatt alkalmazták, a korábbi megrovás vagy próbára bocsátás súlyosító
körülmény lehet.

2. Ha az elkövetőt a bűncselekmény véghezvitele előtt jogerősen elítélték, a büntetőjog

szempontjából büntetett előéletű akkor is, ha mentesült a büntetés hátrányos következményei
alól.
A büntetett előélet általában súlyosító körülmény.

86
Ha az elkövetőt kisebb tárgyi súlyú bűncselekmény miatt ítélték el, és a büntetés kiállása óta
már hosszabb idő eltelt, a korábbi elítélésnek súlyosító körülményként való értékelése
általában nem indokolt.

Növeli a büntetett előélet súlyosító hatását, ha a korábbi büntetés súlyosabb szabadságvesztés

volt, ha az előző büntetés kiállásától az újabb bűncselekmény elkövetéséig rövid idő telt el, ha
korábban is azonos vagy hasonló bűncselekmény miatt történt az elítélés.

Ha a büntetett előéletű elkövető nem visszaeső, de többször volt büntetve, akkor ez utóbbi
tény súlyosító körülmény lehet.

Súlyosító körülmény, ha az elkövető visszaeső.

Súlyosító körülmény, ha a többszörös visszaeső egyben különös visszaeső is, és az is, ha az

elkövető a visszaesést megalapozó büntetésen kívül is büntetve volt.
Fokozott a büntetett előélet nyomatéka, ha a sorozatos elítélésekből, az elkövető életviteléből
és az újabb bűnelkövetésből a bűnöző életmódra lehet következtetni.

A gondatlanságból elkövetett bűncselekmény miatt történt korábbi elítélés akkor értékelhető

súlyosító körülményként, ha az elkövető újból azonos vagy hasonló cselekményt követett el.

A külföldön történt elítélés is súlyosító körülmény lehet, feltéve ha megfelel az 1996. évi
XXXVIII. törvény 47. § (3) bekezdésében foglaltaknak.

A közlekedési bűncselekmények elbírálásánál az elkövető korábbi közlekedési magatartását is

értékelni kell. A közlekedési szabálysértés elkövetése súlyosító, a hosszabb ideig tanúsított
kifogástalan közlekedési magatartás enyhítő körülmény lehet. Ittas járművezetés esetén az
ittasság súlyos vagy igen súlyos foka súlyosító körülmény.

Ha az elkövető az ellene folyamatban levő büntetőeljárás hatálya alatt, erről tudva követi el a
bűncselekményt, és ebből az előző eljárás eredményétől függetlenül a személyének fokozott
veszélyességére lehet következtetni, a büntetőeljárás hatálya alatt történt bűnelkövetés
súlyosító körülmény.

Súlyosító körülmény, ha az elkövető más ügyben alkalmazott felfüggesztett szabadságvesztés

próbaideje alatt, a feltételes szabadság ideje alatt vagy a kegyelem véglegessé válása előtt
követte el a bűncselekményt, mivel abból a tényből, hogy a többlethátránnyal való
fenyegetettség sem tartotta vissza a bűnelkövetéstől, a személyének nagyobb veszélyességére
lehet következtetni. Ez nem jelent kétszeres értékelést, mivel a felfüggesztett
szabadságvesztés végrehajtásának esetleges elrendelése, a feltételes szabadság megszüntetése,
a kegyelem hatályvesztése nem a bűncselekmény mikénti elkövetéséhez, hanem az ítéletben
kiszabott büntetéshez fűződő jogkövetkezmény.

3. Ha az elkövetőnek a létfenntartást biztosító jövedelme nincs, és munkakerülő, csavargó

életmódot folytat, fokozott a veszélye annak, hogy a szükségletét illegális módon, akár
bűncselekmény útján elégíti ki, és a személyének a veszélyessége fokozott.

4. A fiatalkor nem enyhítő körülmény, ilyennek értékelhető azonban, ha az elkövető a

büntethetőség határát jelentő tizennégy éves életkort nem sokkal haladta meg, vagy fiatal
87
felnőtt volt, amikor a bűncselekményt elkövette.

Az idős kor - a vele rendszerint együtt járó testi és szellemi hanyatlás, valamint tűrőképesség-
csökkenés miatt - enyhítő körülmény; általában a nyugdíjkorhatárt meghaladó életkort lehet
így értékelni.

Enyhítő körülmény, ha az elkövetőnek tartásra, illetve nevelésre szoruló hozzátartozói

vannak, ez azonban nem vehető figyelembe annak javára, aki gondoskodási kötelességét nem
teljesíti.

Az elkövető alacsony műveltsége, iskolázatlansága enyhítő körülmény, kivéve, ha olyan

bűncselekményt követett el, amelynek súlyát és tilalmazottságát az értelmi színvonalától és
iskolázottságától függetlenül mindenki belátja (emberölés, rablás, testi sértés stb.).

Súlyosító körülmény viszont, ha az elkövető a felkészültségét vagy szakmai képzettségét

bűncselekmény véghezvitelére használja fel.

A beszámítási képesség korlátozottsága enyhítő körülmény akkor is, ha a Btk. 24. §-a (2)
bekezdésének alkalmazására nincs alap.

Az a körülmény, hogy az elkövető elmeműködésének valamely sajátossága a bűncselekmény

elkövetését megkönnyíthette, a büntetés kiszabásánál általában enyhítő körülmény lehet.

5. Az elkövető tartósan és kiemelkedően végzett munkája enyhítő körülmény, ha abból arra

lehet következtetni, hogy vele szemben a büntetés könnyebben célt érhet.

A köz javára ellenszolgáltatás nélkül végzett tevékenység vagy szolgáltatás (jótékony célú
munkavégzés, alapítvány létesítése, ajándék, adomány stb.) enyhítő körülmény lehet.

6. A katonai ítélkezésben enyhítőként vagy súlyosítóként egységesen kell értékelni az

elkövetőnek a szolgálati idő alatt tanúsított magatartását; ezen belül az egyik oldalon a
kitüntetések, dicséretek, jutalmak és elismerések, a másikon az érvényben levő fenyítések
száma és súlya jön figyelembe.

A katonai ítélkezésben enyhítőként értékelendő, ha az elkövető a cselekmény végrehajtása és

elbírálása között kimagasló helytállást tanúsított. Ezzel szemben a terhére kell értékelni, ha
ezen idő alatt fegyelemsértést valósított meg.

7. Súlyosító körülmény, ha az elkövető a bűncselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult

állapotban követte el, és ennek az állapotnak szerepe volt a bűncselekmény elkövetésében;
különös nyomatéka a gátlástalanul, a garázda módon végrehajtott - élet, testi épség vagy nemi
erkölcs elleni - bűncselekmények esetében.

Az iszákos életmód súlyosító körülmény, ha agresszivitással párosul és az együttélési

szabályok sorozatos megszegését eredményezi.

8. A vezetői vagy kifejezetten bizalmi beosztás súlyosító körülmény, ha annak

felhasználásával vagy azzal összefüggésben történt a bűncselekmény elkövetése. Vezetői
beosztásban levőnek a ténylegesen irányító tevékenységet végző személyt kell tekinteni.
88
Az elkövető kezdeményező, vezető, másokat bűnelkövetésbe vivő szerepe súlyosító
körülmény. Büntetést enyhítő hatása van annak, ha valaki más személy ráhatására vagy
befolyása alatt követte el a bűncselekményt. Különös nyomatéka lehet akkor, ha katona az
elöljárója vagy a feljebbvalója ráhatására vagy parancsára cselekedett.

Ha a bűncselekményt több személy együttesen követi el, akkor az elkövetők egymás

szándékát és önbizalmát kölcsönösen erősíthetik, végre tudnak hajtani olyan cselekményt is,
amelyre külön-külön nem lennének képesek, és több elkövetővel szemben védekezni is
nehezebb. A társas elkövetés a bűnelkövetésnek általában veszélyesebb formája, ezért a
társtettességben, a fizikai bűnsegédekkel együtt történő, és - ahol ez nem minősítő körülmény
- a csoportos elkövetés általában súlyosító körülmény; különös a nyomatéka az erőszakos
bűncselekmények esetében.

Súlyosító körülmény, ha az elkövető olyan bűncselekményt vitt véghez, amit meg kellett
volna akadályoznia. Különös nyomatéka van annak, ha a bűnüldöző hatóság tagja
igazságszolgáltatás elleni, a közélet tisztaságát sértő vagy más korrupciós jellegű vagy olyan
bűncselekményt követ el, amely a bűnüldöző szerv érdekeit is sérti.

9. A bűncselekmény méltányolható indítóoka enyhítő, az erkölcsileg különösen elítélendő oka

súlyosító körülmény. Enyhítő hatású, ha a cselekmény motívuma a valóságos vagy vélt
közérdek szolgálata.

A vagyon elleni bűncselekmények esetében enyhítő körülmény lehet az elkövető önhibáján

kívül fennálló nehéz anyagi helyzete, különösen akkor, ha ez az elemi szükségletek
kielégítetlenségében nyilvánul meg, és a bűncselekmény ennek kielégítési körében marad.

10. A szándék eshetőleges volta enyhítő körülmény, kivéve, ha az elkövető olyan

bűncselekményt valósított meg, amelyet az eredmény tekintetében gondatlanul is el lehet
követni; a cselekmény végrehajtásában megnyilvánuló kitartó szándék, az előre megfontolt
szándék súlyosító körülmény.

Minden olyan esetben, amikor az eredmény minősítő körülmény, és azt szándékosan és

gondatlanul is elő lehet idézni, enyhítő körülmény, ha az eredmény tekintetében csak
gondatlanság állapítható meg.

A gondatlan bűnösség esetében általában enyhítő körülmény, ha az elkövetőt hanyag

gondatlanság terheli; súlyosító körülmény viszont a gondatlanság súlyos foka, mely luxuria
esetében akkor állapítható meg, ha nagymértékű volt az elkövető könnyelműsége, amikor
bízott az eredmény elmaradásában; negligencia esetében pedig akkor, ha a súlyos
következmény lehetősége a feltétlenül elvárható elemi figyelem mellett is észlelhető lett
volna.

11. Az elkövető önfeljelentése enyhítő körülmény. Különös a nyomatéka, ha ennek folytán

vált lehetővé a bűncselekmény felderítése, vagy azt jelentős mértékben elősegítette. Enyhítő
hatású az is, ha az elkövető közreműködött a bűncselekmény felderítésében, és ennek szerepe
volt a felderítés eredményességében.
A bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás enyhítő körülmény, és a részbeni beismerés is az
lehet. Nagyobb a nyomatéka, ha az felderítő jellegű; ilyen esetben a cselekmény egészére
kiterjedő beismerésnek a bűnösség részbeni tagadása mellett is enyhítő hatása van. Tettenérés
89
esetén csak a bűnösség elismerésének és a megbánásnak van jelentősége.

Az elkövető megbánó magatartása, az eredmény elhárítására irányuló tevékenysége, a

cselekmény megbánását kifejező komoly öngyilkossági kísérlete enyhítő; a cselekmény után
tanúsított elvetemült magatartása súlyosító körülmény.

12. Az elkövető betegsége, jelentős mérvű rokkantsága vagy egyéb olyan körülmény, amely a
büntetés elviselését megnehezíti, enyhítő hatású, és akkor is értékelendő, ha a bűncselekmény
elkövetése után állott elő.

III. A büntetést befolyásoló tárgyi körülmények

1. Enyhítő körülmény, ha a cselekmény kísérleti szakban maradt. A nyomatéka annál

nagyobb, minél távolabb van a cselekmény a befejezettségtől, illetve a cselekmény
következményei a befejezettséghez megkívánt eredménytől. Az eredményt el nem érő
sérelem, pl. emberölés kísérleténél a tényleges sérülés nem súlyosító, de csökkentheti a
kísérlet enyhítő hatását.

A bűnhalmazatban levő kísérlet enyhítő hatása elenyészhet, ha a halmazatban levő

cselekmények jelentősebb része befejezett.

Ha az elkövető mindent megtett a bűncselekmény befejezettsége érdekében, és a

következmények is súlyosak, a kísérlet mint enyhítő körülmény súlytalanná válhat.

2. Az az elkövetési mód, amit a törvény az egyes bűncselekményeknél minősítő

körülményként értékel, más bűncselekményeknél általában súlyosbító körülmény. A kitartó, a
fondorlatos, a gátlástalan, a garázda, az orvul való vagy egyébként veszélyes elkövetési mód
súlyosbító körülmény, és ugyanígy értékelendő, ha az elkövető a bűncselekménnyel
szükségszerűen együtt járó szenvedésnél nagyobb testi vagy lelki gyötrelmet okoz.

Az élet és a testi épség elleni bűncselekményeknél az elkövetéshez használt eszköz különös

veszélyessége súlyosító körülmény. Az eszköz általában akkor tekinthető különösen
veszélyesnek, ha az adott módon használva, a szándékoltnál (rendszerint) súlyosabb
eredmény előidézésére alkalmas. Az élet elleni cselekmények esetén pedig akkor is, ha az
adott módon használva nagy biztonsággal, az elhárításra esélyt sem hagyva, alkalmas a
halálos eredmény előidézésére.

Az eszköz különös veszélyessége nem értékelhető súlyosítóként, ha a bíróság erre is

tekintettel minősítette súlyosabban a cselekményt.

A közbiztonság veszélyeztetése, a köznyugalom tartós vagy súlyos megzavarása súlyosító

körülmény. Egyes bűncselekményeknél így értékelhető a nagyobb nyilvánosság előtt való
elkövetés, feltéve, hogy az az elkövető nagyobb elvetemültségére utal vagy többletsérelmet
okoz.

Eredmény-bűncselekmények esetében enyhítő körülmény, ha az okozati összefüggés

közvetett volt, vagy ha az eredmény bekövetkezésében a cselekmény mellett együttható más
okok is szerepet játszottak, pl. halálos eredményben az orvosi műhiba vagy diagnosztikai
tévedés.
90
3. A bűncselekmény tárgyi súlyát nagymértékben a cselekmény káros következményei
határozzák meg, ezért azokat a büntetés kiszabásánál mindig figyelembe kell venni. A káros
következmény lehet pénzben kifejezhető kár, hátrány, gyógytartammal jellemezhető sérülés;
ezek nagyságát mennyiségileg is meg lehet határozni.

Van olyan káros következmény, amely nem mérhető, pl. a nemi erkölcs elleni
bűncselekményeknél a pszichikai következmények; és jelentkezhet az veszély formájában,
valamely hátrányos helyzet bekövetkezésének közvetlen lehetőségében. Ezek nagyságát
mennyiségileg nem lehet ugyan meghatározni, de az általában megállapítható, hogy enyhe,
közepes vagy súlyos fokúak.

Ha a sérelemnek vagy veszélynek az adott minősítésen belül fokozatai lehetnek - pl. súlyos
testi sértésnél a gyógytartamnak -, az átlagost lényegesen meghaladó sérelem vagy veszély
általában súlyosító, az átlagosnál lényegesen kisebb, általában enyhítő körülmény.

Ha a minősítés függ az értékhatártól, enyhítő körülmény, ha a kár, az érték vagy a vagyoni

hátrány az alsó határ, súlyosító, ha a felső határ közelében van.

Az elkövető terhére értékelendő, ha a cselekmény alapesetnek minősül ugyan, de közel áll

valamely minősített esethez.

4. Súlyosító körülmény, ha a sértett védtelen, idős, beteg, védekezésre képtelen vagy

oltalomra szoruló személy, terhes nő vagy az elkövető közeli hozzátartozója; a vagyon elleni
bűncselekményeknél ilyen hatású lehet a sértett nehéz anyagi helyzete.

A sértett felróható közrehatása enyhítő körülmény. Ilyenként értékelhető a részéről tanúsított

durva, erőszakos, kihívó vagy súlyosan sértő viselkedés, a jogtalan eljárás; a közlekedési
bűncselekményeknél a sértett együtt ható okot jelentő szabályszegése; a nemi erkölcs elleni
bűncselekményeknél a könnyelmű, kihívó magatartása.

A sértett megbocsátását enyhítőként lehet értékelni, különösen akkor, ha annak folytán a

bűncselekmény miatt megromlott viszonyok helyreálltak.

5. A bűnsegédnek általában kisebb a szerepe a bűncselekményben, mint a tettesnek, ezért a

bűnsegédi minőség általában enyhítő körülmény.

A bűncselekmény kétszeres vagy többszörös minősülése súlyosító körülmény.

6. A folytatólagosságnak büntetést súlyosító hatása van, s az annál nagyobb, minél több

cselekményt foglal magába.
A bűnhalmazatnak a büntetési tételkeret felső határát emelő hatása van [Btk. 85. § (3) bek.],
ezért súlyosító körülményként nem értékelhető (kétszeres értékelés tilalma). A kettőnél több
bűncselekmény halmazata azonban már értékelhető súlyosítóként.

Az elkövető terhére értékelendő, ha az ugyanazon bűncselekmény több elkövetési

magatartását is megvalósítja, ha a keretszabály (így például közlekedési bűncselekmény
elkövetője a közlekedés) alapvető, vagy több rendelkezését megszegi, vagy szabályszegése
durva.

91
A bűnhalmazat mellőzése esetén az önálló megállapításra nem került cselekmény elkövetése
súlyosító körülmény. Nem lehet azonban értékelni az olyan külön nem minősített
cselekményt, amely magánindítvány hiányában jogilag tárgytalan.

7. Az alkalomszerű elkövetés az elkövető javára értékelhető, kivéve, ha az alkalom létrejöttét

tudatosan elősegítette, vagy ha az alkalom előidézése maga is jogellenes.

Az ellenőrzés lazasága, a katonai bűncselekményeknél az elöljáró mulasztása enyhítő

körülmény, feltéve, hogy az elkövetésben szerepe volt.

8. A nem vesztegetési cselekmények korrupciós jellegű elkövetése súlyosító körülmény.

9. Az elkövető javára kell értékelni, ha az okozott kárt vagy annak egy részét megtérítette, és
kisebb nyomatékkal azt, ha a kár tőle függetlenül megtérült.

A tevékeny megbánás a büntethetőséget megszüntető ok [Btk. 36.§ (1) bek.], illetve lehetővé
teszi a büntetés korlátlan enyhítését [Btk. 36.§ (2) bek.]. Egyébként is enyhítő körülmény, ha
az elkövető a sértettnek elégtételt szolgáltatott, rendezte vele a közöttük keletkezett
konfliktust, ennek során valamilyen szolgáltatást teljesített, vagy igényt kielégített.

Az elkövetőt a bűncselekmény következtében a büntetőjogi hátrányokon kívül egyéb

tényleges hátrányok is érhetik. Ha ezek a büntetés mellett külön is egyéni visszatartó hatást
fejthetnek ki, indokolt azokat enyhítő körülményként értékelni. Ilyen többlethátrány lehet a
bűncselekmény folytán elszenvedett sérülés, jelentős munkajogi, anyagi vagy egyéb hátrány,
a bűncselekményből származó előnyt lényegesen meghaladó kártérítési kötelezettség, feltéve,
hogy fedezete van stb.

10. Enyhítő körülmény, ha a bűncselekmény elkövetésétől hosszabb idő telt el; minél
súlyosabb a bűncselekmény, annál hosszabb az az idő, amely enyhítőként értékelhető.
Nagyobb a nyomatéka, ha megközelíti az elévülési időt; csökken a nyomatéka, vagy el is
enyészhet, ha az időmúlást maga az elkövető idézte elő.

Enyhítő körülmény, ha az elkövető hosszabb ideig állt a büntetőeljárás súlya alatt; nagyobb a
nyomatéka, ha előzetes fogva tartásban volt, és ilyenkor az előzőnél rövidebb tartam is
enyhítőként értékelhető.

11. A bűncselekmények elszaporodottsága súlyosító körülmény akkor, ha a köztudomás

szerint az ügyben elbírált vagy az ahhoz hasonló bűncselekmények száma (az elkövetéskor) a
korábbi időszakhoz képest lényeges emelkedést mutat, vagy ha a számuk az adott területen
lényegesen magasabb volt az átlagosnál. Az erős felindulásban elkövetett emberölésnél és a
jogos védelem túllépésénél ez a körülmény nem jön figyelembe.

12. Súlyosító körülmény, ha az elkövető a társas bűnelkövetés legsúlyosabb formájában:

bűnszervezetben [Btk. 137. § 8. pont] követi el a bűncselekményt, kivéve, ha a büntetést a
Btk. 98. § (1) bekezdésének az alkalmazásával állapítják meg; ez utóbbi esetben a
bűnszervezetben történő elkövetés súlyosítóként való figyelembevétele kétszeres értékelés
lenne.

92
13. Súlyosító körülmény, ha az elkövetett gazdasági vagy vagyon elleni bűncselekmény
következtében nagy számú sértett anyagi helyzete, jövedelmi, illetve életviszonya,
megélhetési és életkörülménye jelentősen megváltozik, rosszabbodik.

BKv 57.
(BK 155.)

A kábítószerrel visszaélés miatti büntetőjogi felelősség

I. 1. A kábítószerek és kábító hatású anyagok fogyasztásából eredő bódult állapotok

olyan, a szokványos részegséghez hasonló állapotok, amelyek a Btk. 25. §-a értelmében
nem zárják ki, illetve nem korlátozzák az elkövető büntetőjogi felelősségét.

2. A kábítószer sajátos hatása, az ún. kábítószer-függőség csak akkor vezethet az

elkövető beszámítási képességének a korlátozására vagy kizárására (Btk. 24. §), ha
betegség szintjét elérő személyiségzavart, illetve elmebetegséget vagy szellemi leépülést
okoz.

3. A kábítószerhez való hozzájutás hiányában jelentkező megvonásos tünetek,

amennyiben elérik az elmebetegség szintjét, kizárhatják vagy korlátozhatják az elkövető
beszámítási képességét.

II. 1. A kábítószer fogyasztója a kábítószerrel visszaélés bűncselekményét akkor is

elköveti, ha nem maga termesztette, állította elő vagy tartotta a kábítószert, hanem
mástól, a saját használatára szerezte meg.

2. A kábítószer "termesztése" olyan növény termesztését jelenti, amely, illetve amelynek

a részei szerepelnek a kábítószerek jegyzékén, és jelentősebb feldolgozás nélkül
kábítószerként felhasználhatók.

3. A kábítószer előállításának olyan műveletek tekinthetők, amelyek közvetlen

eredménye a kábítószer.

4. Kábítószert kínál, aki mást kábítószer átvételére eredménytelenül felhív; kábítószert

átad, aki azt más személy birtokába adja.

5. a) Kábítószert forgalomba hoz az, aki azt - akár ellenérték fejében, akár ingyenesen -
több személy részére juttatja.
b) Kábítószerrel kereskedik, aki haszonszerzésre törekedve közreműködik a kábítószer
forgalmazásában.

III. A Btk. 283. §-a (1) bekezdésének f) pontja szerinti büntethetőséget megszüntethető
ok az egyéb feltételek fennállása esetén is csak annak javára alkalmazható, aki nem
kábítószerrel visszaélést, hanem más bűncselekményt követett el.

93
BKv 60.
(BK 171.)

I. A javítóintézeti nevelés hatálya alatt álló fiatalkorúval szemben - akár az intézkedés

hatálya alatt, akár azt megelőzően elkövetett bűncselekmény miatt - általában nem
célravezető végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása.

II. Ha a fiatalkorú a végrehajtásban felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt

újabb bűncselekményt követ el, nincs akadálya annak, hogy a bíróság - az összes
körülmény mérlegelése alapján - a fiatalkorú javítóintézeti nevelését rendelje el.

BK 67. számú vélemény

a közvetítői eljárás gyakorlati tapasztalatai alapján felmerült egyes jogértelmezést

igénylő kérdésekről

I.

Ha a közvetítői eljárás eredményeként a tevékeny megbánásnak a Btk. 36. §-ának (1)

bekezdésében meghatározott feltételei teljesültek, a bíróság az eljárást ezen a címen
megszünteti.

Az ügyész e határozat ellen már csupán azon a jogcímen jelenthet be fellebbezést, hogy
az eljárás megszüntetésének a Btk. 36. §-ában írt feltételei nem teljesültek. Azt nem
sérelmezheti, hogy álláspontja szerint a büntetés céljának megvalósítására ebben az
esetben a tevékeny megbánás alkalmatlan, vagy azt, hogy a büntetés célját jobban
szolgálná, ha a bíróság a vádlottat az eljárás megszüntetése helyett a járművezetéstől
eltiltaná, illetőleg vele szemben más büntetést vagy intézkedést alkalmazna.

II.

A Btk. 36. §-a nem zárja ki, sőt kifejezetten megengedi a tevékeny megbánás
alkalmazását - és ehhez igazodóan a közvetítői eljárást - valamennyi a Btk. XIII.
Fejezetében meghatározott és három évi, illetve öt évi szabadságvesztésnél nem
súlyosabban büntetendő közlekedési bűncselekmény miatt indított eljárásban.

III.

Valamely terhelt ellen folyamatban levő ügy (egy vádiratban terhére rótt,
bűnhalmazatban álló) egyes cselekményeinek elkülönítésére a közvetítői eljárás
lefolytatása érdekében nincs törvényes lehetőség.

IV.

Az eljárás tárgyalási szakaszában a közvetítői eljárás lefolytatására irányuló indítvány

ülésen nem bírálható el, mivel a Be. ennek eseteiről a 215. §-ának (1) bekezdésében
taxatív felsorolást ad. E rendelkezés megszegése azonban nem feltétlen hatályon kívül
helyezést eredményező (ún. abszolút) eljárási szabálysértés, mert annak eseteiről a Be.
373. §-a taxatív felsorolást ad, amelyek köre nem tágítható.

94
V.

A Btk. 36. §-a a tevékeny megbánás két önálló, alternatív feltételeként különbözteti meg
az okozott kár megtérítését, illetőleg a bűncselekmény káros következményeinek az
egyéb módon történő jóvátételét. Ez utóbbi fordulat közvetítői eljárásban teljesülése a
tevékeny megbánás elégséges feltétele, ezért a közvetítői eljárást nem zárja ki az a
körülmény, ha a kár már korábban megtérült.

VI.

A tevékeny megbánás (Btk. 36. §) megállapításának nem feltétele a bűncselekménnyel

okozott kár maradéktalan megtérítése.

VII.

A terhelt jóvátételre való képességét nem lehet kizárólag a személyes képességei alapján
megítélni [Be. 221/A. § (3) bek. b) pontja].

VIII.

A tevékeny megbánást megalapozó közvetítői eljárás az elterelés (diverzió) egyik

formája. A törvényhozó ennek megfelelően az intézmény érvényesülését biztosító
legteljesebb eszközrendszert a vádelőkészítés szakaszában biztosította (lásd. pl. a
nyomozás felfüggesztése mellett a vádelhalasztás lehetőségét).

A közvetítői eljárás lehetővé tétele a bírósági eljárásban csupán kiegészítő jellegű,

elsősorban a sértett érdekeinek a hatékonyabb érvényesítése érdekében.

IX.

A közvetítői eljárás esetén a bíróságoknak a felfüggesztés idejét a legfeljebb hat hónapos

határidő keretei között az adott ügy körülményeihez igazodva kell megállapítania.

X.

A bíróság az eljárást felfüggesztő végzés kézbesítésével egyidejűleg - a Bktv. 3. §-a (4)

bekezdésének megfelelően - azokat az iratokat bocsátja a közvetítő rendelkezésére,
amelyek a közvetítői eljárás lefolytatásához szükségesek.

Több vádlottas ügyekben, nagy terjedelmű ügyiratoknál elegendő lehet a vádirat, a

gyanúsítotti vallomás, a sértetti tanúvallomás, a kárra, sérülésre vonatkozó
szakvélemény vagy okirat. stb. eredetben vagy fénymásolatban történő megküldése is.

A zárt adatkezelésű iratok - a közvetítői eljárást indítványozó vagy ahhoz hozzájáruló

sértettre vonatkozó név és lakcím kivételével - nem küldhetők el.

BKv. 69.

I. A vagyonelkobzás célja a bűnös úton elért vagyongyarapodás elvonása.

95
Nem lehet vagyonelkobzást elrendelni arra a vagyonra (vagyontárgyra) amelyet a
sértettnek kell kiadni vagy visszaadni, vagy amely a sértetthez már visszajutott.

II. 1. Ha a bűnös úton elért vagyongyarapodás a polgári jogi igény megítélésével

kimerül, akkor nincs helye vagyonelkobzásnak.

Ha azonban a megítélt polgári jogi igény a vagyongyarapodásnak csak egy részét meríti
ki, akkor a fennmaradó részre - az egyéb törvényi feltételek fennállása esetén -
vagyonelkobzást kell elrendelni.

2. A polgári jogi igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása esetén a Btk.
77/B. §-a (5) bekezdésének a) pontja szerinti rendelkezés nem akadálya a
vagyonelkobzás elrendelésének, amennyiben annak egyéb törvényi feltételei fennállnak.

III. Ha a bűncselekményt többen követték el, minden egyes elkövetőnél külön-külön kell
vizsgálni, hogy a vagyonelkobzás elrendelésének feltételei fennállnak-e. Az intézkedés
nem rendelhető el és nem hajtható végre egyetemlegesen.

BKv 78.

I. Amennyiben a közélet, avagy a nemzetközi közélet tisztasága elleni bűncselekmény

elkövetése során a passzív vesztegető az aktív vesztegetőtől a vagyoni előnyt megszerzi,
vele szemben arra, mint a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény
elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra a Btk. 77/B. § (1) bekezdés
a) pontja alapján vagyonelkobzást kell elrendelni.

II. A passzív vesztegetővel szemben nem lehet vagyonelkobzást elrendelni, ha a

bűncselekmény elkövetése révén vagy azzal összefüggésben nem szerezte meg a vagyoni
előnyt. Amennyiben azonban az aktív vesztegető birtokából már kikerült a vesztegetésre
szánt vagyoni előny, a Btk. 77/B. § (1) bekezdésének e) pontja alapján vele szemben
vagyonelkobzást kell elrendelni arra a vagyonra, amely az adott vagyoni előny tárgya
volt.

III. Annak a vagyoni előnynek az elvonására, amelyet az aktív vesztegető csupán ígért,
nincs törvényes alap. Azt nem szerezte meg senki a bűncselekmény elkövetése során
vagy azzal összefüggésben, nem került sor arra sem, hogy az aktív vesztegető azt átadja,
a birtokából nem került ki, így vele szemben vagyonelkobzás elrendelésének a Btk. 77/B.
§ (1) bekezdés jelenleg hatályos rendelkezései alapján sincs helye.

BKv. 82.

I. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor
az elítélt szabadságvesztése letöltésére vonatkozó bírósági felhívás tartalmazza azt a
tájékoztatást, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés
letöltését önhibájából nem kezdte meg.

II. Amennyiben az elítéltet a jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztése esetében a Btk.

47. § (4) bekezdés e) pontja alapján kizárják a feltételes szabadság kedvezményéből,

96
majd e büntetést összbüntetésbe foglalják, akkor önmagában ez az ok nem akadálya az
összbüntetésből feltételes szabadságra bocsátásnak.

BK 83.

az erőszakos többszörös visszaesésről

A 2009. évi LXXX. törvény 42.§-a több ponton módosította a Btk. 137. §-át. A súlyos,
erőszakos bűncselekmények elleni hatékony fellépés érdekében bevezette az erőszakos
többszörös visszaeső fogalmát, amely a többszörös visszaesőkön belül speciális csoportot
alkot. Ezt a 137. § 17. pontja határozza meg.

Az értelmező rendelkezések 14-17. pontjai sorolják fel a visszaesőknek minősülő bűnismétlők

csoportjait. A visszaeső, különös visszaeső, többszörös visszaeső és az új (17. pont szerinti)
erőszakos többszörös visszaeső négy kategóriája olyan fogalomrendszert alkot, ahol a 17.
pontban megkívánt feltételek magukba építik a 14. és 16. pontban foglaltakat, illetve arra
vezethetők vissza. A fogalomrendszer struktúrája tehát alulról fölfelé építkezve, a kevesebbtől
a tartalmában több felé bővül, illetőleg az erőszakos többszörös visszaeső kategóriáját - a
többszörös visszaesőhöz képest - mint az általánoshoz képest a különöset állapítja meg.

Az erőszakos többszörös visszaeső olyan többszörös visszaeső, aki mindhárom alkalommal

személy elleni erőszakos bűncselekményt követett el. Az erőszakos többszörös visszaesőt
tehát az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítését megelőzően már két alkalommal
személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt ítélték végrehajtandó, vagy végrehajtásában
részben felfüggesztett szabadságvesztésre. A személy elleni erőszakos bűncselekmények
felsorolását maga a 137. § 17. pontja tartalmazza. Az erőszakos többszörös visszaesőkénti
elkövetés megállapítását csak a taxáció szerinti bűncselekmények miatti jogerős
végrehajtandó (részben felfüggesztett) szabadságvesztésre ítélés alapozza meg. A törvényi
felsorolás értelmezéssel nem tágítható.

Az erőszakos többszörös visszaesés a többszörös visszaesés speciális esete, úgy is felfogható,

mint egy különös többszörös visszaesői kategória az erőszakos személy elleni
bűncselekmények körén belül. A 137.§ 17. pontja szerinti meghatározás tehát szükségképpen
magába foglalja a többszörös visszaesőkénti elítélés minden elemét azzal a többlettel, hogy
már a visszaesést megalapozó egy korábbi elítélés is személy elleni bűncselekmény miatt
történt. A lényeg a visszaesőkénti elkövetés ténye, amely feltételezi a törvény által megkívánt
3 éves időbeli kapcsolatot is.

Nem állapítható meg az erőszakos többszörös visszaesőkénti elkövetés, ha az elkövetőt az

elbírálás alapjául szolgáló személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetését megelőzően
már visszaesőként, különös visszaesőként, vagy akár többszörös visszaesőként elítélték
ugyan, de ezek nem személy elleni erőszakos cselekmények miatt történtek. Ilyen esetben az
újabb - személy elleni erőszakos bűncselekmény miatti - elítélése is csak az "egyszerű" 137. §
16. pontja szerinti többszörös visszaesői elkövetés megállapítását alapozhatja meg.

Az erőszakos többszörös visszaesést az sem alapozza meg, ha a többszörös visszaesőnek

minősülő elkövető nagyszámú - több évre visszamenő - elítélései között valamely 3 évnél
korábban történt elítélés tartalmaz személy elleni bűncselekményt, de úgy, hogy az a büntetés
kiállására vagy végrehajthatóságának megszűnésére figyelemmel visszaesést, többszörös
97
visszaesést közvetlenül - az új elbírálandó cselekményhez viszonyítva - nem alapoz meg.
Tehát a többszörös visszaeséshez vezető láncolatos elítélések - a személy elleni erőszakos
bűncselekmények miatti elítélések egymáshoz viszonyított 3 évnél hosszabb ideje esetén -
sem vezetnek a Btk. 137. § 17. pontja szerinti elkövetői minőséghez.

A személy elleni erőszakos bűncselekmények miatti alapelítélést, a visszaesőkénti elítélést,

mint a többszörös visszaesőkénti elítélés feltételeit mindig egymáshoz képest kell vizsgálni.
Ennek megfelelően a 3 évi időtartamnak a személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt
kiszabott szabadságvesztés büntetés kitöltésétől, vagy végrehajthatósága megszűnésétől az
újabb személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetéséig kell eltelnie ahhoz, hogy a 137. §
17. pontjának előzményeképpen a visszaesőkénti elítélés jelentőséggel bírjon. Úgyszintén a
személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt történt visszaesőkénti elítélés kitöltésétől vagy
végrehajthatóságának megszűnésétől kell számítani az újabb 3 esztendőt, amelyen belül kell
megvalósulnia annak az újabb (harmadik) személy elleni erőszakos bűncselekménynek,
amely - a felsorolt előzményekre figyelemmel - a 137.§ 17. pontja szerinti erőszakos
többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozza.

Az erőszakos többszörös visszaeső fogalmát bevezető rendelkezés, valamint az erőszakos

többszörös visszaesőt érintő általános részi szigorítások 2009. augusztus 9-én hatályba léptek.
Ez alól egyetlen kivételt képez a 97.§ (4) bekezdése, amely 2010. május 1-jén lép hatályba, a
Btk. 38.§-ának (3) bekezdésével egyidőben.

Ez azt jelenti, hogy az erőszakos többszörös visszaesővel szemben bevezetett súlyosabb

jogkövetkezmények alkalmazhatóságát illetően 2009. augusztus 9-étől kezdődően
gyakorlatilag nincs érdemi változás.

Az értelmező rendelkezéseket érintő módosítás 2009. augusztus 9-i hatályba lépése azzal a
következménnyel járt, hogy a 137.§ 17. pontja szerinti elkövetői minősítést az említett
időponttól kezdve valamennyi személy elleni erőszakos cselekmény elkövetőjével szemben
alkalmazni kell, ha annak feltételei fennállnak.

Az erőszakos többszörös visszaesés megállapításához szükséges, de egyben elegendő, ha a

137.§ 17. pontjában a minősítéshez megkívánt "mindhárom" alkalom közül a harmadik
személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetése valósul meg úgy, hogy a korábbi két -
alap, és visszaesőkénti elítélés - az új törvény hatályba lépése előtt történt, de az augusztus 9-e
után megvalósítotthoz képest a második elítélésben kiszabott szabadságvesztés kiállásától,
vagy végrehajthatóságának megszűnésétől a legújabb személy elleni erőszakos
bűncselekmény elkövetéséig a 3 év még nem telt el.

Az erőszakos többszörös visszaesőre a törvény általános része (Btk. 97. §; 97/A.§) szigorúbb
jogkövetkezményeket rendel. A súlyosabb rendelkezések részben megegyeznek a többszörös
és különös visszaesőkre előírtakkal, de a büntetés enyhítésének kizárása, valamint a különös
részi büntetési tétel alsó határának felemelése (97.§) csak ezzel az elkövetői kategóriával
szemben hatályosul.

BK 84. vélemény

Ha a bíróság az ügydöntő határozatban a pénzbüntetés részletekben történő

98
megfizetését engedélyezi (Btk. 51. § (4) bekezdés), a Be. 592. § alapján sem újabb
részletfizetés, sem halasztás engedélyezésére nem kerülhet sor.

BKv 87. vélemény

A Btké. 28.§-ának (2) bekezdésében megjelölt szabálysértések érték-egybefoglalása

folytán létrejött bűncselekmény törvényi egység, amely az egybefoglalt érték (kár,
vagyoni hátrány) szerint minősül.

Nincs helye a Btké. 28. § (2) bekezdése alkalmazásának, ha az önmagukban

szabálysértést megvalósító cselekmények az üzletszerűség folytán vétséggé minősülnek.

Folytatólagos elkövetés megállapítására szabálysértések esetén nincs törvényes alap,

ezért az azonos sértett sérelmére elkövetett szabálysértések is csak érték-egybefoglalás
folytán alkothatnak bűncselekményt.

A folytatólagosság (Btk. 12. §-ának (2) bekezdése) törvényi fogalmából következően

bűncselekmény és szabálysértés folytatólagos egységet nem alkothatnak.

Érték-egybefoglalás tárgya csak szabálysértés lehet.

BKv 88.

A részben felfüggesztett szabadságvesztésről

1. A részben felfüggesztett szabadságvesztés mellett kiszabható minden olyan büntetés és

mellékbüntetés, amely végrehajtandó szabadságvesztés mellett is kiszabható.

2. Ha a részben felfüggesztett szabadságvesztés felfüggesztett részének végrehajtását

elrendelik, az általános szabályok alapján kell állást foglalni abban, hogy a
szabadságvesztés egészéből az elítélt feltételes szabadságra bocsátható-e. Ha a terhelt az
általános szabályok szerint ebből feltételes szabadságra bocsátható, a feltételes
szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának meghatározásakor a teljes
végrehajtandó szabadságvesztés időtartamát kell figyelembe venni.

3. Ha a részben felfüggesztett szabadságvesztés felfüggesztett részének végrehajtását

nem rendelik el, nincs helye összbüntetésbe foglalásnak.

4. A részben felfüggesztett szabadságvesztés a mentesítés szempontjából végrehajtandó

szabadságveszés.

5. A részben felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó ítélet rendelkező részében a

bíróság számszerűen megjelöli a szabadságvesztés teljes, az ebből letöltendő, valamint a
felfüggesztett rész tartamát, megállapítja a felfüggesztett rész próbaidejének
időtartamát, kimondja, hogy a végrehajtandó részből a vádlott nem bocsátható feltételes
szabadságra, és rögzíti, miszerint a próbaidő a végrehajtandó rész kitöltése után
kezdődik.

99
6. A részben felfüggesztett szabadságvesztés a Be. rendelkezései szempontjából
végrehajtandónak számít.

100
Források:

AB határozatok: http://www.mkab.hu/index.php?id=hatarozatkereso

BJE-k: http://www.lb.hu/

Elvi Döntések: Büntetőjogi Döntvénytár 1979-2007. HVG-ORAC JogLine Cliens

101