A gnosztikus elv az emberben

Szívből üdvözöljük Önöket bevezető tanfolyamunkon!

Bevezető tanfolyamunk keretében az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája gnosztikus

filozófiájának legfontosabb gondolataival és felismeréseivel foglalkozunk.

A gnosztikus tan a rózsakeresztes számára olyan forrás, amelyből él, amelyből erőt merít. A
Rózsakereszt filozófiája egy gyakorlati utat ismertet.

A gnosztikus filozófia nem elvont tan, hanem gyakorlati, emberiség-megújító utat mutat be.

A tizenhárom előadás kapcsán különböző témakörök megbeszélésére lesz lehetőségünk. Az

előadások egymásra épülő egészet képeznek. Ha tartalmukat nemcsak értelmileg fogjuk fel,
hanem áthatolunk a lényeghez, akkor általuk megtapasztaljuk a valóságot. Ez a lényeg
ugyanis mindünkben ott rejlik, és képes tiszta gnosztikus ismeretként megnyilatkozni
bennünk.

Tudjuk, sokan mindig is arra törekedtek és törekszenek, hogy megjavítsák a külső

életkörülményeket, és valami külső dologban találják meg életük beteljesedését. Ez gyakran
egyre fokozódó önzéssel jár együtt. Az ebből eredő problémák szaporodnak, és egyre
nehezebben oldhatók meg. Tartós fennállásuk esetén az ember mély válságba jut,
külsőségekbe, a látszatba temetkezik. Mit sem tud már arról, ami az ő legmélyebb lényege.
Ennek következménye többek között a bizonytalanság, a tájékozatlanság és magányosság.

Napjainkban annak is tanúi vagyunk, hogy sokan fordítanak hátat a hagyományos értékeknek
és modelleknek, és egyéni, új élettávlatot keresnek. Egy ilyen pillanatban bizonyulhat a
Gnózis útja sokak számára időszerűnek és nagy jelentőségűnek.

Ez az út nem új. Minden időben számtalan, a Gnózisra fogékony ember járta ezt az utat,
teljesen különböző kiindulási pontokról útra kelve, és különböző feltételek között. Mivel az
életkörülmények szüntelenül változnak, a Gnózis útját mindig új módon kell bemutatni és
lehetővé tenni.

Az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Szellemi Iskolája, a Lectorium Rosicrucianum,

korunkban a gnosztikus ösvény gyakorlati és időszerű megvalósítására nyújt lehetőséget. A
Rózsakereszt Iskolája a misztérium-iskolák ősrégi hagyományában gyökerezik, üzenete
azonban korszerű. A mai ember erősen egyéniesedett tudatához fordul.

Ennek az iskolának megvan a maga fejlődéstörténete. Kapcsolatban van korábbi szellemi

impulzusokkal, így az időszámításunk kezdetén működő gnosztikusokéval, az albigensekével,
katárokéval és a 17. századi klasszikus rózsakeresztesekével.

Honnan ered a Rózsakereszt neve?

A modern Rózsakereszt Iskolája nevét a klasszikus „rózsakereszt” vagy a „Rózsakereszt

Krisztián” névből vezeti le. A Rózsakereszt Krisztián név egy utalás, amelyet a klasszikus
rózsakeresztesek használtak a 17. században.
Rózsakereszt Krisztián a Krisztusban újjászületett, így tehát teljesen megújult ember
prototípusát jelképezi, aki egy valódi, szellemi megújulás megvalósítása által szívvel-lélekkel
az emberiséget szolgálja.

A klasszikus rózsakeresztesek 1614-ben, 1615-ben és 1616-ban hozták nyilvánosságra három

könyvből álló felhívásukat:
- A Rózsakeresztes Szerzet kiáltványát (Fama Fraternitatis),
- A Rózsakeresztes Szerzet hitvallását (Confessio Fraternitatis), és
- Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzőjét.
Ezek a kiáltványok olyan megújulásra hívnak fel, amelynek magában az emberben kell
megtörténnie. Új szellemi megfontolásra szólítanak fel, és nagy hatást gyakorolnak az európai
vallásos gondolkodásra.

A Rózsakereszt hagyatékának Catharose de Petri és Jan van Rijckenborgh által 1960-ban,

Haarlemben kiadott magyarázata szerint a Rózsakereszt Krisztián név olyan embert jelöl, aki
Krisztust követve egy szellemi utat jár be. Krisztus útja - így a magyarázat - egy via dolorosa,
egy olyan út, módszer, életvitel, amely a rózsa megmunkálását tűzi ki célul. A rózsa az új
lélek szépségét és tökéletességét jelképezi, és egy lappangó isteni elvet jelöl, amely a szív
táján található.

A Lectorium Rosicrucianum ezt a szellemi utat korunk nyelvén magyarázza meg.

A Szellemi Iskolát 1924-ben Hollandiában alapították, és időközben a világ sok országában

meghonosodott.

A szellemi vezetők, Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri gazdag irodalmi kincset
hagytak hátra. Sok gnosztikus szövegről és iratról fellebbentették a fátylat, és így
hozzáférhetővé tették őket a mai ember tudata számára.

Tőlük származik az olyan rendkívül lefátyolozott szövegek, mint A klasszikus

Rózsakeresztesek kiáltványainak, Hermész Triszmegisztosz Corpus Hermeticumának és Ta-
bula Smaragdinájának, Lao Ce Tao Te Kingjének, a Krisztus után a 2. században
Alexandriában működő gnosztikusnak, Valentinusznak tulajdonított Pistis Sophia
evangéliumának, Tiánai Apollós Nuctemeronjának és sok más iratnak a magyarázata.

Az út, amelyet a modern Rózsakereszt Iskolája ismertet, a gnosztikus kereszténységen alapul,

és a klasszikus misztérium-iskolák hagyományaira támaszkodik, azokéra, amelyek már sok
évszázaddal időszámításunk előtt működtek.

A rózsakeresztesek szerint a kereszténység szoros kapcsolatban van az ősi misztérium-

bölcsességgel, és nem más, mint a világért és emberiségért végzett szakadatlan gnosztikus
fáradozás folytatása. A misztériumiskola tanulójának nemcsak egy tant nyújtanak át, hanem
olyan utat is mutatnak neki, melyen egy magasabb életvalóságot élhet át.

Időszámításunk kezdetének gnosztikusai két természetrendet, két életteret különböztettek meg

élesen. Szóltak egyrészt az ellentéteknek a 'Demiurgosz' által alkotott világáról, amelybe
lesüllyedt az ember, másrészt az ismeretlen Isten világáról, az isteni természetről, a
természetfeletti Pleromáról. Azt tanították, hogy ebből az Isten-természetből hívás indul ki a
Demiurgosz világában raboskodó emberhez; hívás, amely az igazi ismeretnek az emberben
rejlő gnosztikus vagy pneumatikus elvéhez szól. Ez a hívás a gnosztikusok tanítása szerint
egy erő, egy sugárbőség: a Gnózis.

Ez ugyanaz az erő, amelyet Lao Ce Taonak, Hermész Pymandernek, a keresztény

bölcsességtan pedig Krisztusnak nevezett. A Gnózist az ősbölcsesség összefoglalásának is
tekinthetjük; mindazon ismeretek egyesítésének, amelyek az eredeti, isteni élethez vezetnek,
és összekötnek vele.

A keresők figyelmét minden misztériumiskola az emberben rejlő gnosztikus elvre irányítja.

Ezt a transzcendens elvet olykor drága ékkőhöz, olykor nagy értékű gyöngyhöz, néha
szikrához vagy gabonamaghoz hasonlították. A modern Rózsakereszt Iskolája a
„szellemszikra-atom” fogalmát használja. A Pleromából jövő hívás szeretné felébreszteni ezt
a szunnyadó elvet. Ez az emberben felhangzó, ébresztő „parancs”. Eszmélésének első foka az
eredetére, az atyai házra, eltévedt létállapotára történő emlékezés.

Ez az emlékezés nagy ígéretet rejt. Annak az ígéretét, hogy az illető fogadhatja a Gnózist,
vagyis az élő ismeretet. Ez az ismeret megtanít rá, hogy hogyan lehet visszatérni, hogyan
lehet felébredni. A gyöngy dala című példázat, amelyet egy időszámításunk előtt működő
zsidó-gnosztikus csoportnak, a mandeusoknak tulajdonítanak, költőien fejezi ki ezt a
lehetőséget. A dal arról a vándorútról szól, amelyen az eltévedt királyfi a gyöngyöt keresi, és
amelyen visszatér az atyai házba. A gyöngy, amely egy kagylóba zárva mélyen a
tengerfenéken fekszik, a szívben rejlő gnosztikus elvet jelképezi. Nagyon értékes, hiszen az
igazság ígéretét hordozza magában. A belső elv képezi az igazságra nyíló ajtót.

A gnosztikusok a szívben lévő gnosztikus elvet szikrának vagy tűzelvnek is mondják. Ha ez a

szikra lángra lobbantható, akkor ez a tűz az embert szellem, lélek és test szerint is
folyamatszerűen megújítja.

A modern Rózsakereszt Iskolájának filozófiája ezzel kapcsolatban a transzfiguráció

folyamatáról beszél. Ez a folyamat mindenkinél másképpen zajlik le, a jellemtől és a
lehetőségektől függően. Mindenkit összeköt azonban a belső lénymag, a rejtett Isten-szikra:
ebben mindenki egy. Ha az ember erre hangolódik, akkor tökéletesen új élettávlat felé
közeledik, amelyben az igazság nyilvánul meg. Az igazság hasonlatos a Naphoz, amely
mindenkire világít.

A világosságot mindenki másképp veszi fel és használja. Az igazság nem szavakban vagy
tantételekben, hanem múlhatatlan elvként nyilvánul meg. Az emberben lévő gnosztikus
magban rejlik, és egyúttal a kozmoszban mindenütt jelenlévően hat. Szakadatlan hívás árad
belőle, az ember maglényéhez szóló hívás. Ezért ezt az utat csak az járhatja, aki maga
felismeri és követi.

Ember, ismerd meg magad! - volt a delphi beavatótemplom kapuja felett olvasható szöveg
kulcsmondata. Az egyik legrégibb gnosztikus evangéliumban, a Nag Hammadi iratok egy
részét képező Tamás evangéliumban ez áll: Aki azt hiszi, hogy ismeri a mindenséget, önmagát
azonban nem ismeri, az teljesen a hiányosságban marad. Továbbá: Aki megismeri önmagát,
megismeri a mindenséget.

A gnosztikusok számára saját lényük ismerete tökéletesen egybeesik az igazság ismeretével, a

Gnózissal. Ezért szeretnénk ezt a bevezető tanfolyamot a következő kérdéssel kezdeni:

Ki az ember, és mire törekszik? Életében mindenki törekszik valamire. Valamilyen módon

mindenki azzal foglalkozik, hogy valamit elérjen vagy megvalósítson. Ez mozgásban tartja az
embert. Érthető, hogy mindig hiányzik neki valami. Igyekezete, hogy ezt a hiányt
megszüntesse, életének minden szintjére rányomja pecsétjét: ez megmutatkozik abban, hogy
az anyagi javakból egyre többet kíván birtokolni, ki akarja elégíteni érzéki vágyait, és
növekszik a biztonság iránti igénye. De abban is, hogy szabadságra és tökéletességre,
védettségre, viszálymentes életre, igazságosságra és békére törekszik.

Ennek a törekvésnek az alapja és mozgatórugója az úgynevezett ősemlékezés. Az

ősemlékezés az emberben élő nagy honvágy - egy már régen elveszett állapot után érzett
tudattalan vágyakozás. Van valami teljesületlen az emberben, amely folyton előre unszolja, és
amely békétlenségének, sőt megbékélhetetlenségének az oka. Akkor is, ha látszólag sokat
elért.

Az alapvető érzés mellett, hogy hiányzik valami, annak a belső tudása is megvan, hogy ezt a
hiányt valamilyen módon fel lehet számolni. Számos kísérlet tanúskodik arról a törekvésről,
hogy csillapítsák ezt az ősi vágyat. Ennek sorozatos meghiúsulása egy alapvető
ismerethiányra mutat rá.

Az ember fáradhatatlanul törekszik arra, hogy életét tökéletesítse. Cselekedeteinek

mozgatórugója a tökéletességre irányuló törekvés. Meggyőződése, valamint személyes,
politikai, kulturális és szociális téren vívott küzdelme fémjelzi ezt. Kimeríthetetlen az ötletek
gazdagsága, amelyekkel megkísérli, hogy a világot tartós, eszményi állapotba hozza.
Hatalmas mennyiségű energiát és munkát vetnek be, hogy a világ mulandóságát és
hanyatlását feltartóztassák, és mindenki számára maradandóvá tegyék a békét és boldogságot.

Tekintettel azonban arra, hogy az ember gyakran éppen az ellenkezőjét éri el annak, mint
amire törekedett, illúzióról kell beszélnünk. Ezek az illúziók tartják távol valódi életcéljától. A
benne élő vágy - a nagy honvágy - úgy látszik, nem csillapítható ebben a természetben. Ez
túlmutat valóságunkon.

Ez egy másik élet, egy másik valóság felé tereli. A benne lévő szellemi elv az ellentétek
sokaságán át gazdag tapasztalatokhoz, s végül az önismeret követelményéhez vezeti őt.
Szükséges, hogy felismerje az illúziókat, és felszámolja az alapvető ismeretekkel, a Gnózissal
kapcsolatos hiányosságait, mégpedig úgy, hogy az alapvető megfordulás ösvényére tér.

A szóban forgó ismeret nem intellektuális tudást jelent. Nem szükséges, hogy az ember
tovább művelje magát, és még több ismeretet gyűjtsön. Az egyetlen, ami szükséges, hogy az
ősemlékezés alapján új tudatra ébredjen. Amilyen mértékben tovább művelődik az ember, úgy
von egyre magasabb falakat a szellemi elv köré. Számtalan gondolata és kísérletei egyre
erősebben kötözik őt az ellentétek világához. Pedig ennek a világnak mindössze az a célja,
hogy fejlődési területként szolgáljon, amelyben az ember sok tapasztalaton keresztül áttörhet
a gnosztikus tudatossá váláshoz.

Nos, az embernek viszont minden vágya az, hogy tartósan berendezkedjen ebben a fejlődési
térben, melyet azért épít, hogy növekvő anyagi igényeit kielégítse.

Vajon meg tudja-e szüntetni az ember a gnosztikus tudatosság alapvető hiányosságait,

megszabadulva így helytelen irányt vett életösztönétől?

Az alapvető megfordulás útján arról van szó, hogy az ős-vágyakozás eredeti, isteni forrása
felé forduljon. Ebben rejlik az eredeti ember újjáépítésének kész terve, azé az emberé, aki
hazatérhet a „Pleromába”, az atyai házba. Akiről a gnosztikus Igazság evangéliuma azt
mondja: Ő maga az Igazság. És az Atya őbenne van, és ő az Atyában, mert tökéletes, és
osztatlanul az igazán Jóban van. Semmit sem nélkülöz, hanem nyugalom árad belőle, hiszen a
Szellem üdíti őt fel.Az eredeti ember test, lélek és szellem szerint, egy hármas folyamatban
éled fel. Ezt a folyamatot a kozmikusan ható Krisztus-erő teszi lehetővé. Ez az eredeti Isten-
természetből jövő közvetítő erő, amely az emberben és körülötte hat. Benne mint lehetőség,
körülötte mint hívás, hogy az igazi ember újjászületését megvalósítsa. Ha valaki hallgat erre a
hívásra, akkor rátér az egyetlen, eredeti és megszabadító Igazsághoz vezető útra. Akkor újból
felfedezi saját valódi azonosságát, valódi énjét, és - ahogy a Tamás-evangélium írja -
„megkapja saját nevét”. Ha megismeritek önmagatokat, akkor titeket is megismernek, és tudni
fogjátok, hogy az Atya fiai vagytok, aki él.Ezt a bevezető előadást Jan van Rijckenborgh Dei
Gloria Intacta (magyarul: Isten dicsősége érintetlen) című könyvéből vett idézettel szeretnénk
zárni.

E fejezetekben rejlő üzenet az ezoterikus embernek szól. Az ezoterikus ember arról ismer
magára, hogy őt „az emlékezés szellemi ösztöne” hajtja; ez egy elsődlegesen tudatalatti
kapcsolat egy elveszett Fénybirodalommal, egy elveszett gyermekkorra való emlékezés. Ez az
állapot ellenállhatatlanul a rejtett dolgok világa iránt érzett vonzalmat kelt, és az idők
folyamán elsüllyedt, eredeti létállapot szenvedélyes keresésére ösztönöz.

Ez a hajlam a tanuló vérében dúl, s így csak a múltból magyarázható, miközben az elődökhöz
fűző vérkapcsolat is rendkívül jelentős szerepet játszhat benne, amint arra az ezoterikus
világirodalom is elegendő bizonyítékkal szolgál.

Az emlékezés szellemi ösztöne a személyiség hordozóit bizonyos természetes-mágikus

állapotba helyezi. A tanulóra egyéni múltja és a vérében megszólaló ősök is rányomták
kitörölhetetlen pecsétjüket.

Ha a szellemi ösztönzés főleg a gondolkodási képességet érintheti, akkor az ezoterikus-

tudományos kutatásra irányuló olthatatlan vonzalommal ajándékoz meg. Ha elsősorban az
asztráltestben hat, akkor inkább a mágia gyakorlati oldala iránt kelt erős vágyat; ha pedig
főképp az étertestben érvényesül, akkor látnokságra, tisztán-hallásra, vagy kifejezett
intuícióra ad okot, és így tovább.
(Köszönjük megtisztelő figyelmüket.)

A gyöngy dala

Mikor még csak kicsiny gyermek voltam,

birodalmamban, Atyám házában laktam.
Örvendeztem azok gazdagságán,
kik jó ételekkel kis testem táplálták.
Mire felnőttem, mindent megkaptam,
földemről, keletről, útnak indulhattam.

Kincstárukból útravalót kaptam,

mit a hosszú úton magam elbírhattam [...].
Alán földnek sok aranyát kaptam,
ezüstöt a hatalmas Gazakból adtak.
Szép kalcedonkövet Indiából,
és sok gyöngyöt, a kusánok hazájából.
A nagy gyémántot is átnyújtották,
amivel még a vasat is elhasítják.

Ékköves ruhám tőlem elkérték,

míg utamon járok, nékem megőrizzék.
Arany palástommal is így tettek,
mely királyi magasságomra méretett.
Szövetséget is kötöttek velem,
szívembe írták, hogy soha ne feledjem:

„Mikor leérsz végül Egyiptomba,

hogy onnét elhozzad azt a drágagyöngyöt,
mit vészthordó sárkány őriz körbefonva,
ha a rút sárkánytól a gyöngyöt elveszed,
fényruhád tőlünk ismét elnyered.
A palást is újra tiéd leszen,
mely királyi magasságodra méretett.
Örökösünk leszel te, meglátod,
és szívedhez közeli felebarátod.”

Elindultam napkeletről, mentem,

haladtam két küldöttel kíséretemben.
Egyedül erőtlen voltam én ahhoz még,
hogy ezt a nagy utat nélkülük megtegyem.

Maishan határvidékén így átalhaladtam,

hol Kelet kalmárinak állomáshelye van.
Azután Babilon tájait is elértem,
Sarbug labirint-falai közé is betértem.
Egyiptomba így leértem lassan,
akkor kísérőim engemet elhagytak.

Nem tétováztam, szaporán, íziben

mindjárt a rút sárkány barlangjához mentem.
Barlangjához közel kerestem szállásom,
és vártam az éjszakát, sárkány elalvását,
hogy a drágagyöngyöt tőle elragadjam.

S miközben ott ekként hosszan várakoztam,

idegenek földjén, egy szál egymagamban,
megpillantottam egy délceg ifjú embert,
ki felkent szülőktől szabadnak született.
Kedves, tiszta, szálfatermetű volt,
napkeletről jött, törzsemből származott.
Egymással legott szövetségre léptünk,
titkomba avattam, barátokká lettünk.
Óva intett engem az egyiptomiaktól,
a tisztátalanokkal való találkozástól.
Hogy azt a nagy sárkányt ellenem ne küldjék,
magamra öltöttem azok viseletét.
Ezt az itt lakók miatt is tettem,
nehogy szemük előtt idegennek tűnjek,
és gyanút hogy egyikük se foghasson:
én a sárkány gyöngyét elcsenni kívánom.

Nem tudom miképpen, de mégiscsak rájöttek,

hogy idegen vagyok, messzi földről küldtek.
Csalárd módon kelepcébe csaltak,
minden földi jóval el is csábítottak.
A sok földi jót én sorban megízleltem,
hogy királyi sarj vagyok, menten elfeledtem;
s e sötét pillanattól kezdve
az ő királyuknak szolgájává lettem.

Még a nagy gyöngyöt is elfeledtem,

amiért szüleim egykoron elküldtek.
A jó ételektől nehézzé válva,
zuhantam az álom mélységes bugyrába.

Hamar megtudták, mi történt velem,

szüleim érezték, s szenvedtek miattam.
Nagy országukban szétkürtöltették,
hogy aki csak számít, kapuikhoz gyűljék.

Eljött Pártia sok fejedelme,

minden királya és napkeletnek bölcse.
Szabadító tervet kovácsoltak,
ne kelljen szenvednem tovább Egyiptomban.
Szívhez szóló levelet is írtak,
melyet - mint nemesek - mind aláírtak.

„Atyádtól, a királyok királyától,

napkelet úrnőjétől, édesanyádtól.
Másik fiunktól, jó testvéredtől,
ki nincs sosem távol szerető szívedtől.
Üdvözlet, üdvösség a távolban,
tenéked fiunk, a messzi Egyiptomban.

Ébredj fel, ébredj fel mélységes álmodból,

Levelünkben írott szavainkat halld meg!
Emlékezz, ki voltál: király ivadéka,
Ki most szolga-jármot vettél a nyakadba;
Idézd fel elmédben ékes öltözéked,
Arannyal átaltört gyönyörű ruhádat;
Emlékezzél vissza ama drágagyöngyre,
Miért Egyiptomba leküldöttünk téged!
Emlékezzél vissza pompás palástodra,
Mit újra felölthetsz, benne tündökölhetsz!
Neved ím beírva az élet nagykönyvébe,
testvéreddel te lész' házunk örököse!”

És mert Babilon veszélyt jelentett,

és a labirint démona is ott székelt,
a király a levelét lezárta pecséttel.

Mintha gyors röptű sas, madarak királya,

szárnyalt, ment a levél, szél szárnyain szállva.
Énhozzám elérvén rögvest megszólított,
majd beszélni kezdett: a szívemhez szólott.

És élő beszéddé változott egészen,

ajkaim csókjával pecsétjét feltörtem,
sorait rögvest olvasni kezdtem.
Ahogy olvastam, zokogtam, sírtam,
mert életre kelt, mi szívembe volt írva.

Mindjárt világosság gyúlt fejemben,

királyi sarj vagyok, újra ráébredtem,
s velem született szabadságom
az én népemhez nyomban visszavágyott.
A gyöngy emléke felcsillant bennem,
miért Egyiptomba leküldtek engem.

A vad sárkányhoz szólani kezdtem,

bűbájos szavakkal őt meg is igéztem.
Majd midőn Atyám nevét ráolvastam,
úrnőm és anyám nevével elaltattam,
és az álom mély szájába dobtam.

A drágagyöngyöt végre magamhoz vehettem,

miért egykor régen ideküldtek engem.
Egy percet nem vártam, hátat fordítottam,
s véle szüleimhez, hazámba indultam.

A mocskos, rossz ruhákat magamról ledobtam,

és mind magam mögött hagytam Egyiptomban.
Tétovázás nélkül, egyenest előre,
világosság felé, mentem Napkeletre.

A levél, mely engem álmomból felkeltett,

egész utamon is mindig előttem ment.
Ahogy egykoron felrázott a szava,
úgy vezetett engem fénylő ragyogása;
biztatott mindig, sürgetett, hogy menjek.
Szeretete vezetése alatt,
a nagy labirintust épségben elhagytam.
Balra Babilont is magam mögött tudtam,
a kalmár-kikötőbe, Maishanba vitt utam.

És alighogy Maisanba beértem,

Atyám hű kincstárnoka jött szembe vélem.
Mert hűségében nem kételkedtek,
szép palástom, s ruhám, az ékköveset,
melyeket egykoron, rég viseltem,
általa Hyrkanból elküldték elébem.

Elfeledtem én már e ruhák pompáját,

hisz még ifjúként hagytam őket Atyámnál.

Ékköves ruhám, ahogy észrevettem,

úgy tűnt nékem, mintha tükörképem lenne.
Általa láttam meg, ismertem magamra,
hogy egy létezőből mi két részre váltunk,
s most újra egy lettünk, egy test mindörökre.

A kincstárnokot, ki a ruhát hozta,

szintén úgy láttam, mintha két alak volna,
vagy tán két test, csak egymásba folytak.

A ruháim királyi pecsétet hordtak.

Kincseim a küldött két kezében voltak.
Kábultságból ekkor feleszméltem,
hogy csodás ruháim hozzám visszatértek.
Pompásan, sok színben tündököltek,
rajtuk az arany, gyöngy és drágakő fénylett.
A szálait mesterien szőtték,
varratait gyémánttal erősítették.

Az egész ruhán mint zafír fénylett

királyok urának halhatatlan képe.
A Gnózist láttam róla ragyogni,
és hallottam, ahogy így kezdett szólani:
„Ím én vagyok a tetteknek tette,
amint azt Atyám általam elvégezte.”

És ahogy a fény körbevett engem,

termetem azonnal növekedni kezdett,
mindezt a ruha ereje tette.
Királyi módon takart az ő ereje,
a kincstárnok kezéből kiröppent,
és amint odaért, nyomban rámszállt,
hiszen kezdetektől nekem szánták.

Amidőn hozzám ért, mindjárt felöltöttem,

színei pompáját is magamra vettem.
Arany palástomat vállamra takartam,
tündöklő fényébe beleburkolóztam.
Amint felöltöztem, magasba emeltek,
jó Atyámnak kapujához vittek,
hogy dicséret és hódolat legyen részem.

Én azonban fejemet hajtottam,

és jó Atyámnak nagyságát magasztaltam,
ki e ruhákat elküldte nékem,
kinek megbízását immár véghez vittem.
Így beteljesült számomra minden,
amit réges-régen megígértek nékem.

Mikor a sok szolgálóhoz értem,

Atyám tiszta szívből megörült énnékem,
hogy a kapuján újra beléptem.
Az élő szellem hangján szóltak csak róla,
őt dicsérte minden szolgálója.
A szellem énhozzám fennhangon így szólott:

Ruhádban, az ő kapuján át, vélem,

a királyok királyához most beléphetsz.

Véle kettesben, s a nagy drágagyönggyel,

királyok urának színe elé léptem.

1 (Christa M. Siegert Aus Manis Lichtschatz c. kötete alapján. Rozekruis Pers, Haarlem.
Egyes részletek Sarkady Sándor műfordításából lettek átvéve. A Gyöngyhimnusz görög és
szír változatban maradt ránk, a két szöveg bizonyos pontokon eltér.)