NNCL305-2E6v1.

LISELOTTE WELSKOPF-HENRICH

TOKEI-IHTO VISSZATÉR
REGÉNY

MÓRA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1977

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Liselotte Welskopf-Henrich
DIE SÖHNE DER GROSSEN BÄRIN
Altberliner Verlag Lucie Groszer

© By Liselotte Welskopf-Henrich
Altberliner Verlag Lucie Groszer

A Nagy Medve Fiai c. regény folytatása

FORDÍTOTTA MÁNDY STEFÁNIA

SZECSKÓ TAMÁS RAJZAIVAL

HARMADIK KIADÁS

© Mándy Stefánia,1971
Hungarian translation

ISBN 963 11 0799 X

Tizenkét éven felülieknek

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós. Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Lengyel János Műszaki szerkesztő: Bolgár Ivánné
119 800 példány, 21 (A/5) ív, MSZ 5601-59
76–2384 Szikra Lapnyomda, Budapest
IF 2678 – e – 7779
 Tokei-ihto Mattotaupának, a Medve-csapat
elűzött főnökének fia. Apját Red Fox, a
fehér gazember ölte meg, mert Mattotaupa
nem akarta elárulni az arany lelőhelyét.
Tokei-ihto visszatér népéhez, és a fehérek
elleni harc élére áll. A fehérek
rezervátumba akarják kényszeríteni az
indiánokat. Tokei-ihtót tárgyalás ürügyén
egy erődbe csalják, és ott hitszegő módon
foglyul ejtik. Maroknyi népe nem tud
megbirkózni a fehér túlerővel, és bevonul a
rezervátumba, ahol lassú éhhalálra vannak
ítélve. Tokei-ihto hosszú idő után nagy
betegen mégis kiszabadul tömlöcéből, és
Tobias, a delavár hírszerző társaságában
elindul, hogy megkeresse a Medve-
csapatot. A most következő történet
önállóan is olvasható folytatása A Nagy
Medve Fiainak.

TARTALOM
KÉT INDIÁN

HAZATÉRÉS

A NAGY MEDVE FIAI

INDIÁN HADTUDOMÁNY

TESTVÉRHARC

“TI NEM HALHATTOK MEG"

HARC A BŰVÖS BÖLÉNNYEL

A NAGY PÁRVIADAL

A gyakrabban előforduló idegen nevek és szavak kiejtése, magyarázata

 KÉT INDIÁN
Sokáig énekelt magányosan az ifjú főnök, meg-megszakítva a fel-feltörő
köhögéstől, s a hontalan delavár saját panaszát hallotta kicsendülni a dakota
dalából.
S mintha az alvó földet is felébresztette volna az ősi földtől búcsúzó indián
éneke. Egy holdfényes dombról idegen árnyék emelkedett föl. Farkas volt, de
másféle, mint a többi, nagyobb és sötétebb. Nyitott torkával, villogó szemével úgy
jelent meg ez a sovány állat, mint valami kísértet, amely mindjárt felemelkedik, és
tovaszáll a légben. De ott maradt a földön, s lassan kúszva, lépésről lépésre
közeledett a tompa, panaszos hangok felé, amelyek a dakoták tetteit és sorsát
beszélték el a szélnek és a farkasoknak.
A főnök felismerte a farkast. De nem mozdult. Halkan tovább énekelt, s hangja,
mint valami ellenállhatatlan varázs, vonzotta az állatot. Még morogva, vicsorgó
fogakkal sompolygott egyre közelebb. Végül odaért, s lába már közvetlenül a
főnök mellett taposta a füvet. Morgása vinnyogásba csapott át, s lefeküdt a fűbe.
Mikor a főnök elhallgatott, a fekete farkas ugató hangot hallatott. Finom orra
szüntelenül szimatolt.
– Ohitika!
A kutya ráugrott a dakotára, oly hevesen, hogy ennek ugyancsak meg kellett
vetnie a lábát, nehogy feldőljön. Ohitika hangosan felvonított. Most már a fakó
mén is megismerte Tokei-ihto fekete farkaskutyáját. Fújtatott, s egyszerre
tépdesni kezdte a száraz füvet.
– Lám, már eszik – mondta a delavár.
Későre járt az idő, mikor az indiánok visszalovagoltak az erődhöz, ahonnan
nemrég szabadult a fiatal főnök. A cölöpkerítésen kívül maradtak, az elkerített
legelőn, a lovak mellett. Az őrszem nem törődött velük.
A delavár visszaadta a dakotának faragott nyelű, kétélű, kifent tőrét.
– Vedd el – mondta. – Ez az egyetlen fegyver, amit viselhetsz. Jackman ezredes
csomagjából szedtem ki, mikor elhagyta az erődöt. Nyilván csak a helyőrségen
vette észre, hogy hiányzik, és már nem járhatott utána a dolognak.
A dakota hüvelyébe dugta kedves fegyverét.

A helyőrség még aludt, mikor a két indián már ott állt a folyó partján; levetették
ruhájukat, hogy megfürödjenek. A lovakat őrző egyik katona odament hozzájuk.
Idősebb ember volt, arcát dús körszakáll övezte.
– Ne csinálj ilyen szamárságot! – szólt a szabadon bocsátott fogolyhoz. – A folyó
vize jéghideg, te pedig beteg vagy. Csak nem akarsz elpatkolni, mikor végre
szabadon engedtek? Gyere át a gerendaházba! Adok neked meleg vizet. A
többieknek semmi beleszólásuk ebbe.
A főnök nem fogadta meg a jó tanácsot, válasz nélkül beugrott a folyóba, és
úszni kezdett.
– Ki látott már ilyen könnyelműséget?! – csóválta a fejét sajnálkozva a
körszakállas. – Ezeknek a vadembereknek egy csepp eszük sincs!
– A dakoták nem bírják ki enélkül – magyarázta Tobias. – A gőzfürdőt sem vetik
meg ugyan, de utána is úsznak egyet a folyóban.
Tobias a dakota után ugrott a sekély vízbe. Aztán a parton ledörzsölték egymást
homokkal. A dakota lázas testét hideg rázta, szíve hevesen kalimpált, de miután
levakart magáról minden piszkot – ha másképp nem ment, egy darab bőrével
együtt –, úgy érezte magát, mint aki a kínpadról szabadult. A delavár vadonatúj
indián leggingeket és mokasszinokat adott neki, meg egy ágyékkötőt is. Az ifjú
főnök mindezt elfogadta. Derékövét és vérfoltos díszköntösét azonban nem dobta
el, mind a kettőt újra felvette. Miután magukra maradtak, a dakota anyanyelvén
megkérdezte:
– Hogy jutott el a nevem Washingtonig?
– Morris, a festő, akit ti, dakoták Gyorsröptű Vándormadárnak hívtok,
közbelépett az érdekedben. Mindig barátja volt a dakotáknak, és legalább téged
meg akart menteni, ha már mást nem tudott tenni értetek.
– Cate Smithről mit hallottál?
– Tíz nappal ezelőtt alkalma nyílt arra, hogy egy kereskedőcsaláddal
ellovagoljon. Roach hadnagy beleegyezését adta; örült, hogy nem kell feleségül
vennie Smith őrnagy lányát. Cate útközben találkozik Adamsszel, a prérilovassal,
és ő majd továbbsegíti. Azt hiszem, feleségül veszi.
Mire kivilágosodott, és az erődben megindult az élet, a két indián már úton volt
a rezervátum felé. A fekete farkaskutya mellettük loholt. Tobias adta meg az
útirányt, de a dakota lovagolt elöl, mert ménje megszokta, hogy mindig a sor élén
nyargal. Milyen jól ismerte a terepet a ló és lovasa! Ezeken a réteken és
homokpusztákon, ezeken a dombokon és hepehupás mezőkön át vezette a Medve-
csapat hadifőnöke a harcosait több mint két évig, mikor egyik sikert a másik után
aratva intézett támadásokat a Niobrara mellett állomásozó helyőrség ellen.
A delavár, akinek tarka lova magától követte az éllovas nyomát, tűnődve nézte
az ifjú főnököt és fakó ménjét. Nem látott mást, csak a dakota lobogó fekete
üstökét, véres, piszkos köntösét, sovány, de izmos kezét. A főnök olykor-olykor
rövidre fogta a kantárszárat, nehogy túlságosan előresiessen. Vajon mi lesz ezzel
az emberrel? – gondolta a delavár. – Hogy képzeli el a jövőjét? Meddig fogja bírni,
hogy ott gubbasszon a rezervátumban sátra előtt, a fejadagot várva?
“A Mindenható Titok indiánná teremtett ugyan, de nem rezervátumba zárt
indiánná" – mondta Tatanka-jotanka a tárgyalások során a Hosszú Kések
tábornokainak. Ezt Tokei-ihto is elmondhatta magáról.
Délben a lovasok rövid pihenőt adtak lovuknak. A dakota lehevert Tobias mellé
a prémtakaróra.
– Ha meg akarsz szökni, Tokei-ihto, mielőtt a rezervátumba érünk, én nem
akadályozlak meg benne – szólt ekkor a hírszerző. Úgy érezte, ezt meg kell
mondania.
– Gondolod, hogy a rezervátumból már nem tudnék megszökni?
A delavár megpróbált kiolvasni valamit a dakota szeméből. De azt a különös
erőt és határozottságot, amelyet tekintete tükrözött, nem tudta értelmezni. Ezért
csak ennyit válaszolt:
– Szökni sokan tudnának. De nem tudják, hova szökjenek.
– Hol vannak a testvéreim sátrai? Meg tudod mondani?
– Fent, a rezervátum északnyugati részén, a Bad Landsen.
– Vagyis közel a rezervátum határához, a Black Hills felé?
– Igen.
A dakota egy pillanatra behunyta a szemét. Azok után, amiket most hallott, nem
volt több kérdése, és azt sem akarta, hogy őt kérdezzék.

Délután volt, mikor a két lovas a rezervátum közelébe ért. Szemük előtt már
feltűntek az ügynökségi épületek. Több kész és félig kész faház, kerítés, lovak,
nyüzsgő emberek – minden a lázas tevékenység és a befejezetlenség hatását
keltette. Az ügynökség főépülete előtt ponyvás kocsik álltak, öszvérfogatú, könnyű
járművek. Zsákokat, ládákat, hordókat raktak ki, és vittek be az épületbe. A
munkára felügyelő férfi rendkívül termetes és kövér volt, ez már messziről is
feltűnt.
A dakota felismerte a kövér férfiban Johnnyt, a kereskedőt és fogadási
ügynököt, akivel egyszer, a harcok idején Fort Randallban találkozott.
Kirakodás után a ponyvás kocsik egy hosszú, alacsony épülethez hajtottak, ott
kifogták az öszvéreket, a kocsikat pedig összetolták. A termetes és kövér Johnny
erre is felügyelt, majd lassan visszabandukolt, és eltűnt a főépületben.
A két indián az ügynökség elé ért. A fekete kutya mindvégig mellettük loholt.
Tobiast jól ismerték, ezért az őrszemek nemigen hederítettek a két lovasra. A
delavár és a dakota bevezette lovát az elkerített legelőre, a többi állathoz. Tobias
ezután nem a főépület középső bejárata felé tartott, ahol nagy sürgés-forgás volt,
hanem egy kis oldalajtóhoz vezette Tokei-ihtót. Az oldalajtón át a két indián egy
sötét előtérbe lépett, onnan pedig egy másik ajtón egy vendégfogadó váratlanul
tágas termébe. Két durván ácsolt asztal állt a teremben, az egyiken
petróleumlámpa álmatag fénye világított. Kint már esteledett, s mivel a szoba
egyetlen ablaka nagyon kicsi volt, ráadásul el is volt függönyözve, nagyon kevés
világosságot engedett be, mint ahogy a bágyadt lámpafényből is alig szűrődött ki
valami. A falakra erősített állványokon korsók, tálak, poharak és fazekak
sorakoztak. Jobbra, a hátsó sarokban, a beépített tűzhely előtt állt most az óriás
termetű Johnny, hátat fordítva a belépőknek. Akkor sem fordult meg, mikor ismét
becsapódott az ajtó. A tűzhely mellett, a falhoz támasztva ott állt a puskája is.
Ormótlan, özönvíz előtti fegyver volt.
A két indián a tűzhellyel szemközti sarokban elhelyezett lócához lépett s
letelepedett. Ohitika a lóca alá bújt, gazdája lába mögé.
Johnnynak szemlátomást tetszett vendégeinek csendes viselkedése. Éppen egy
nagy darab zsírt dobott kanalával a serpenyőbe. Sisteregve, sercegve olvadt a zsír
a serpenyőben levő hús körül. Az indiánok kényelmesen szemügyre vehették
Johnnyt. Arcán legfeltűnőbbek a bibircsókos orra körül kiduzzadó zsírpárnák voltak.
Kerek koponyáján gondosan elválasztott gyér haját bőségesen adagolt kenőcs
kényszerítette a kívánt irányba. Kabátját levetette, s ingujját is feltűrte, úgyhogy
látni lehetett fatörzsnek is beillő vastag karját.
Miután a serpenyőben megsült az oldalas, Johnny végre figyelmet szentelt az
indiánoknak, akik szótlanul pipázgattak. Levett a falról három tisztára sikált
fatányért, s ezekkel, valamint a serpenyővel a lóca előtt álló asztalhoz lépett. Nagy
zajjal kiosztotta a tányérokat, a kormos serpenyőt egy deszkán az asztal közepére
tette, majd leült egy zsámolyra, amely hatalmas alakjához képest nevetségesen
kicsinek látszott. Elővette kését, s a serpenyőben levő négy oldalas közül egyet-
egyet két vendége tányérjára tett.
– Tulajdonképpen magamnak sütöttem – szólt alkoholtól rekedt hangján –, de ha
már itt vagytok, mindjárt velem tarthattok.
Hozzáláttak az evéshez. A három részre osztott adagot hamarosan
elfogyasztották. A vendéglős elvitte az edényt, s egy kancsóban pálinkát hozott.
Teletöltötte a poharakat, s az indiánok elé tolta. A sajátját egy hajtásra kiitta.
Mindjárt elevenebb lett az arca.
– Mesélj valamit, Tobias: mi újság?
– Nem tudok semmit – dörmögte a delavár. – Hogy megy a sorod? Jól keresel?
A fogadós már harmadszor töltött magának, s megint egy szuszra felhajtotta a
pohár tartalmát; látni lehetett, mint dolgozik a gégéje a hosszú kortyintás alatt.
Áthajolt az asztalon vendégeihez; pálinkabűzös lehelete megcsapta orrukat.
– Keresni? Itt? Itt csak egy ember van, aki igazán jó üzleteket csinál, mert a
rezervátumban csak az indiánoknak szállított élelmiszereken lehet keresni… de ezt
Freddy Red Fox fölözi le! Annak már nem kell aranyat ásni, egyetlen szállítmányon
többet keres, mint egy szegény aranyásó egész éven át. De nekem még egy árva
dollárt sem juttatott a piszkos kutya! Azt hiszitek, sokáig tűröm ezt?
– Jelentened kell a rezervátum! biztosnak – biztatta a delavár.
– Annak a finom tiszt úrnak, aki az orrát sem dugja ide? Eszemben sincs, semmi
kedvem megütni a bokámat! – A fogadós aggodalmaskodó képet vágott. – Köztünk
maradjon, de ez a Red Fox alattomos csirkefogó, még ma is kitelik tőle, hogy
éjszaka teljes hidegvérrel leszúr egy embert. Nem, ez a fickó még túlságosan
veszedelmes. Várnom kell. Közben mégiscsak tömöttebb lesz kissé a bukszám. Ide
mindenki szívesen betér, fehérek és vörösek egyaránt, és a hidegben még egy
kicsit többet is kell vedelniük.
– A dakotáknak szigorúan tilos inniuk.
A fogadós harsogó nevetésben tört ki.
– Ezért fizetnek olyan jó árat érte a tábori rendőr urak!
Johnny tovább ivott. Lassan a mellére hanyatlott a feje, és elbóbiskolt. De
nemsokára újra éber lett. Szemlátomást még arra is emlékezett, miről
beszélgettek.
– Most éppen bent vannak az urak, Véres Tomahawk nagy főnök és társai –
újságolta. – Bent vannak megint Freddy Red Foxnál, hogy panaszt emeljenek a
nyomorúságos fejadagok miatt. Reklamálják a szállítmányokat, és Red Foxnak
nem lesz könnyű olyan gyorsan kidobni őket, – mint a legutóbbi alkalommal.
Kénytelen lesz végighallgatni néhány hosszú szónoklatot, rá kell szánnia egy-két
órácskát.
– Szonka is köztük van? – érdeklődött Tobias.
– Hát persze. Szonka ilyenkor mindig jelen van. Erről már gondoskodik Red Fox,
hiszen Szonka az ő embere.
– Így hát egyelőre be sem lehet jutni Freddyhez?
– Nem, oda bajosan juthatsz most be. Nem tudod másvalakivel elintézni az
ügyedet? Miről van szó?
– Be kell jelentenem ezt a barátomat, Harryt.
A fogadós figyelmesen szemügyre vette a dakotát.
– Harryt? Azt, aki rajtaütött a lőszerszállítmányon, és a levegőbe röpítette a
niobrarai erődöt?
– Azt – bólintott mosolyogva Tobias.
– És aki olyan sokáig fogva volt? Fontos neked, hogy gyorsan elintézd a dolgot?
Akkor fizetned kell egy kis itókát a titkárnak. A titkár ma véletlenül itt van.
– Szívesen fizetek. Legjobb, ugye, ha rajtad keresztül megy a dolog?
– Igen, megteszem a te kedvedért. Add ide azt a vackot!
Tobias elővett egy iratot.
– Csak láttamoznia kell, és ráírni, hogy nincs kifogása az ellen, ha Harry Tokei-
ihto visszatér törzscsoportjához, a Medve-csapathoz.
– No, ez nem ütközhetik különösebb nehézségbe – mondta a fogadós, s átvéve
az iratot, eltávozott. Csakhamar visszatért.
– Nincs szerencsém – szólt, és sajnálkozva vállat vont. – Charly nincs a
szobájában. Várni kell egy kicsit.
A ház előtt hangok hallatszottak. Feltárult az ajtó, hideg levegő áradt a
helyiségbe. Vagy fél tucat állig felfegyverzett, bőrbe és prémbe öltözött férfi tódult
be; rikítóan tarka nyaksál volt rajtuk. A dakota felismerte közülük Louis-t, a
kanadait, és a csonka orrú Pittet.
– Halló! Johnny! – kiáltoztak az új vendégek a fogadós felé, aki lassan,
méltóságteljesen feltápászkodott. – Hamar egy kis itókát! És mit tudsz enni adni,
te hízott ökör? – Dideregve topogtak, csak úgy dübörgött lábuk alatt a
deszkapadló. Mivel a meleg szoba és a pálinka meg sült hús illata jókedvre
derítette őket, ütemesen kezdtek dobogni a lábukkal, és hahotáztak. – Hamar,
Johnny, hamar, Johnny! – kiáltozták kórusban, félig énekelve. – Brandyt, brandyt,
med-ve-son-kátl
A fogadóst nem lehetett kihozni a sodrából. Rendíthetetlen nyugalommal hát
poharat hozott, szépen felsorakoztatta őket az asztalon, és töltött; egyetlen
cseppet sem öntött mellé. Kövér mancsa sokkal ügyesebben és fürgébben
dolgozott, mint első pillantásra hitte volna az ember. A jövevények az asztalhoz
léptek, felkapták a teletöltött poharakat, és lehajtották a bundapálinkát. A hat
vendég közt a legfiatalabb alig tizenhat éves, jóképű legény volt, ő is habozás
nélkül a többiekkel tartott.
Johnny négy nagy füstölt medvesonkát hozott. Egyet-egyet a jobb és bal karján,
mint ahogy a kisgyerekeket szokták vinni, a másik kettőt a csontos végüknél
megmarkolva.
– Halló, gentlemanek! Nem mondhatjátok, hogy nem táplállak jobban titeket,
mint Freddy a rézbőrűit!
A fegyveresek még harsogóbban nevettek. Louis a levegőbe dobta hódprém
kalapját, s most látni lehetett meglehetősen hosszú, fekete haját.
– Johnny-Jean, testvérem! – kiáltotta idegenszerű, franciás akcentussal. –
Ajánljuk is, hogy jól táplálj minket! Máskülönben a mi Pittünk, a kurta orrú, téged
vágna le és sütne meg. Kár volna érted, Jean!
A sonkát szétosztották, s a vendégek alaposan befaltak. Másodszor is
megtöltötték a poharakat. A fogadós bizalmaskodva a kanadai mellé ült, s ő is
töltött magának.
– Johnny-Jean, testvérem – mondta a karcsú, hosszú hajú kanadai tele szájjal –,
ma búcsúzunk! Érted? Jól el kell látnod minket! Ennek a szép fiatal Philipnek dupla
adagot adsz! Ő az én védencem, és még nőnie kell!
A fogadós arca elutasító lett, összeráncolta a homlokát.
– Búcsúztok? Hogy értsem ezt?
– Eh, kedves Jeanom, elbocsátottak minket. Crazy Horse-t legyőzték; vége a
háborúnak, és Freddynek nincs többé szüksége ránk, a híres fenegyerekekre. Azt
mondta, inkább maga issza el a dollárjait. Elküld minket, és a zsoldunkkal még
adós maradt. Ó, kedves Johnny-Jean barátom, nagyon gonosz a világ! Freddy úgy
gondolja, hogy a vörös árulók olcsóbbak, és megszervezi az indián tábori
rendőrséget. – Louis levágott magának még egy nagy darab sonkát. – De én
elmegyek innen. Oda megyek, ahol még nem ilyen rosszak az emberek!
Valami érzelmes dallamot kezdett fütyülni.
– Johnny-Jean, testvérem, nem ismered Kanadát?
– Többet lehet ott keresni, mint itt?
– Johnny-Jean, te nem tudod, mit jelent valami szebbre vágyni, nincs benned
semmi poézis, téged csak a teli vályú érdekel, mint a disznókat. De az én apám
vadász és vojageur [Utazó (fr., ejtsd: voájázsőr)] volt; ő Franciaországból jött, és
elment Kanadába. Kanadában szép, ott kell élni!
– Igen – szólt közbe Tobias, a delavár. – Kanada még szabad.
A kanadai felemelte poharát. Örült, hogy talált valakit, aki megérti őt.
– Rézbőrű testvérem, te ismered Kanadát, az én hazámat? Az én apám vojageur
volt Kanadában, kereskedett sok finom dologgal. Volt egy nagy csónakja, beültünk,
és csónakáztunk a Grands Lacs-on, a Nagy-tavakon, amikor én még enfant voltam,
még egész kicsike. Apám énekelt, anyám énekelt, vidámak és boldogok voltunk. A
rézbőrű emberek mind cousinok voltak nekünk, mind nagyon jó barát. Kanadában
szép az élet. Nem is tudom, miért, elmentem onnan, de mon dieu, [Istenemre (fr.,
ejtsd: mon győ)]kár volt, nagy kár. Most itt vagyok, de nem tetszik nekem. Menjek
megint Kanadába? Oui? [Igen (fr., ejtsd: ui)] Freddy szörnyeteg, nincs szíve,
elbocsátott engem, miután legyőztem a sziú-dakotákat. De a rézbőrű emberek
cousinok nekem, ők is szeretik a szabadságot, mint én… miért lőttem rájuk? –
Felhajtott még egy pohárral, hogy italba fojtsa a bánatát. A prérilovasok közül csak
az ifjú Philip hallgatta. A többiek közben már pipára gyújtottak, és kockáztak, hogy
elnyerjék egymástól zsoldjuk nyomorúságos maradványait. Közben nagyokat
kurjantottak, és öklükkel döngve csapkodták az asztalt. Pitt a fogadósra kacsintott.
– Johnny, nem volna itt valami állás számomra? Szívesen maradnék ebben a
meleg fészekben. Felvehetnél csaposnak, tudok italt kimérni. Freddy azt mondta…
– Felőlem mondhat, amit akar! – utasította el mogorván Johnny. – Maradtál volna
inkább a Niobraránál! A fogadós visszavitt két sonkát, és nem sietett újra
megtölteni a poharakat. Nem érdekelték az olyan vendégek, akik nem tudnak
fizetni. Fejével intett Tobiasnak, és ismét elindult az irattal.
– Most már talán bent lesz Charly a szobájában – dünnyögte.
Ezúttal sokáig elmaradt.
A delavár dohánnyal kínálta a kanadait. Louis átült az indiánokhoz, s továbbra is
igen beszédes hangulatban volt.
– Csodálom, hogy Freddy Red Foxnak nincs többé szüksége rátok – vette fel
Tobias a beszélgetés fonalát.
– Ó, mon dieu, rézbőrű testvérem! Freddy ingrat és vilain, hálátlan és aljas. A
dakotákat bepréselték a rezervátumba, mi segítettünk ebben, most már persze
nincs szükségük ránk l
– És mi van Sitting Bull-lal?
– Nem tudom. Talán Kanadába ment, talán úton van, hogy találkozzon
Washingtonban a Nagy Atyával, mit lehet tudni? Sok nyelv sokfélét beszél.
– Na és hol van Crazy Horse az embereivel?
– Kedves cousin, Miles tábornok az ágyúival teljesen legyőzte Crazy Horse
seregét, és ötszáz mérföldön át hajtották őket a téli hidegben a mi környékünk
felé. Két napja érkeztek meg Fort Robinsonba. Fegyverük már nincs, sok sátrukat
és pokrócukat elvesztették, éheznek, és a gyerekeik fagyoskodnak. Az ilyen
emberek fáradtak és lehangoltak, rézbőrű testvérem, és hát mit tehetnek?
Ugyanúgy engedelmeskedni, fognak, mint a dakoták, mást nem tehetnek.
Tokei-ihto odatolta a kanadai elé pálinkával tele poharát, amit Johnny tett le
eléje, de amiből a dakota egy cseppet sem ivott.
– Merci, merci, köszönöm! – A kanadai ivott.
– Eszerint Tasunka-vitko, akit a fehér emberek Crazy Horse-nak hívnak, még él,
és itt van a közelben? – kérdezte Tokei-ihto.
– Innen kissé nyugatra. Vigyáznak ám rá, ó, mon dieu, nagyon vigyáznak! Crazy
Horse meg sem tud mozdulni; sokan vannak, akik legszívesebben mindjárt lelőnék
és leszúrnák őt és az embereit.
A beszélgetés ekkor megszakadt.
Johnny jött vissza. Nem volt egyedül. Egy indián lépett be vele együtt az ajtón.
Lassan, roppant méltósággal lépdelt, s ugyanilyen méltósággal szegte hátra a
fejét. Most ő is letelepedett a falilóca előtt álló nagy asztalhoz, szemtől szemben
Tobiasszal és Tokei-ihtóval. Sastoll fejdíszt hordott, amelyet mélyen a homlokába
nyomott. Arca a dakoták néhány jellegzetes jegyét mutatta: bronzbarna bőre volt,
hajlott orra, erősen kiálló pofacsontja. Egyéni jellegzetessége volt a hunyorgó, apró
szem. Homloka széles, de alacsony volt. Az ifjú főnök ismerte ezt az indiánt: Véres
Tomahawk volt. Az még nem derült ki, vajon az új nagy főnök is felismerte-e a
Medve-csapat ifjú vezetőjét, avagy idegennek vélte a hosszú raboskodás és
betegség következtében lesoványodott férfit. Véres Tomahawk csak Tobiast
köszöntötte kurtán.
Véres Tomahawk kíséretében még egy igen érdekes külsejű figura bukkant fel.
Fiatal indián volt, karcsú és magas; arcvonásai nyomát sem mutatták az
értelemnek. Cilindert viselt és aranyrojtokkal és – paszománnyal díszített kék
egyenruhát. Oldalán hosszú kard lógott, kezében nevetséges piperkőc módjára
tartotta az ezüstgombos lovaglókorbácsot. Egy darabig illegette magát az asztal
végén, szemlátomást abban a hiszemben, hogy mindenki megcsodálja.
Közben hét fegyveres indián lépett be, köztük Szonka is. Tobias ugyan csak
egyetlenegyszer látta életében ezt az embert, de ő is mindjárt tudta, kivel áll
szemben. Szonka annak idején a Medve-csapat tagja volt. Most leült Véres
Tomahawk mellé, s kitartóan és kihívóan nézte a szabadon bocsátott foglyot,
egykori főnökét. De tekintete Tokei-ihto zárkózottságának áthatolhatatlan falába
ütközött.
Johnny átadott Tobiasnak egy iratot.
– Tessék… minden rendben van, már ami Harryt illeti.
 Tobias fejbólintással köszönte meg a közbenjárást, s pénzt csúsztatott a fogadós
kezébe. Johnny igen elégedettnek látszott.
– Harry tehát a tábori rendőrség kíséretében elmehet a Medve-csapathoz, és ott
ismét a sátrában lakhatik – mondta. – Charly ezt külön odaírta a levél alá.
– Mutassátok csak be nekem azt a levelet! – követelte Véres Tomahawk, aki
megértette Johnny szavait. – Én vagyok a nagy főnök, én parancsolok a sátrainknál
az egész rendőrségnek!
Tobias átnyújtotta neki az iratot. Véres Tomahawk szétteregette, s felolvastatta
magának Johnnyval.
– A fehér ember már megint olyasmit írt, amit nem szabad írnia – jegyezte meg
méltatlankodva Véres Tomahawk. – Nem a fehér emberek, hanem a dakoták
döntik el, hogy melyik sátorban fog lakni Tokei-ihto. A Medve-csapat
tanácsgyűlése úgy határozott, hogy nem fogadja be többé Tokei-ihtót a sátraiba. A
tipijét leromboltuk. Mattotaupa fia nem tér haza otthonába. Hau.
Véres Tomahawk jó hangosan beszélt. Szavaira nemcsak saját asztalánál,
hanem a kártyázok közt is csend támadt, s minden szem őt nézte meg az ifjú
dakotát, Mattotaupa fiát.
A kiszabadult fogoly nem mozdult, és egy szót sem szólt.
– Engedelmeskedsz? – kérdezte fenyegetően Szonka.
Tokei-ihto néma maradt.
A delavár érezte, mi rejlik hallgatása mögött. Maga Tobias rezervátumban
született, és tizennégy éves kora óta fehérek közt volt. De mégiscsak a törzsi
tanács tekintélyes tagjainak dédunokája volt, és sohasem vesztette el az érzékét
az iránt, hogyan gondolkodik és cselekszik egy harcos, aki ráadásul hadifőnök is.
Érezte, mint fokozódik a feszültség Szonka és Tokei-ihto közt; azt is sejtette, hogy
ez az ellenségeskedés régi keletű, és immár kiirthatatlanul mély gyökerei vannak.
Nem egy célzást hallott már erre vonatkozóan Tobias. Tokei-ihto – akit akkor még
Harkának neveztek – már a gyermekkori játékokban is mindig túlszárnyalta a nála
évekkel idősebb Szonkát; ezt nem nagyobb izomerejének vagy súlyának
köszönhette, hanem villámgyors felfogó- és elhatározóképességének meg
ügyességének. Szonka viszont nem az a típus volt, aki el tudja szenvedni a
vereséget. Márpedig Tokei-ihto sohasem volt tekintettel alulmaradt ellenfelének
érzékenységére, sem gyermekkorában, sem később mint felnőtt. Talán ez a
mostani volt az első pillanat Szonka életében, mikor biztos és teljes fölényben
érezhette magát egykori vetélytársával szemben. Ugyan ki akadályozhatta meg
abban, hogy kiaknázza a helyzetet, szabadjára engedje régi gyűlöletét, és Tokei-
ihtót a végsőkig ingerelve, ismét börtönbe Vagy talán a halálba kergesse egykori
törzsfőnökét?
Bármely pillanatban összeroppanhatott Tokei-ihto önuralma, és sor kerülhetett
az összecsapásra.
– Miért ilyen szárazon? – dördült bele a vészjósló csendbe Johnny basszus
hangja. – Száraz torokkal mit sem ér a beszéd! Előbb igyatok egyet, aztán majd
lehet tovább tárgyalni ezt a nehéz ügyet. – Tobiasra kacsintott, mire ez tüstént két
pénzdarabot csúsztatott a kövér fogadós nadrágzsebébe. Johnny megtapogatta az
érméket, és szemlátomást rendben levőnek találta az összeget. Térült-fordult, s
máris ott álltak a megtöltött poharak a tábori rendőrök előtt. Szonka elfordult
Tokei-ihtótól, hogy minden figyelmét a brandynek szentelje. Véres Tomahawk is a
pálinkáspohár után nyúlt.
– Ó, mit látnak szemeim! – csipkelődött Louis, a kanadai. – A rezervátumi biztos
úr eltiltotta a sziúkat a pálinkától. De ezek az urak itt mégis inni óhajtanak!
– Egy dupla brandyt a főrendőröknek! – támogatta Philip eltartóját és pártfogóját
a gúnyolódásban, s látni lehetett a fiún, mennyire megveti ezeket az indiánokat.
Szonka csak haragos pillantást vetett a fehérek felé, de Véres Tomahawk úgy
érezte, nem hagyhatja szó nélkül a hivatali méltóságán esett csorbát.
 – Véres Tomahawk maga is tudja, mit szabad, és mit nem. Ezt nem az
elbocsátott prérilovasok fogják eldönteni.
Johnny eközben már kiürítette a poharát, s proszit! felkiáltással visszatette az
asztalra. Véres Tomahawk követte példáját, abban a reményben, hogy így
helyreállíthatja tekintélyét a társaságban. Ő is felemelte poharát, ő is proszitot
dörmögött, és felhajtotta a pálinkát. Az a könnyedség, amellyel ezt tette, elárulta,
hogy nem ma iszik először. Az egyenruhás és lovaglókorbácsos piperkőc elismerő
pillantással adózott felettesének, és elhatározta, hogy ő sem marad el mögötte.
Csakhogy mellényelt, és prüszkölve köpte ki az alkoholt. Az uniformis foltos lett,
s a körülötte ülők kinevették. A fiatalember fülig vörösödött szégyenében.
– Johnny adjon gyorsan vizet és egy kendőt, hogy kitisztítsam a kabátomat! Ez
tábornoki kabát!
– Az én cousinom tábornoki egyenruhát visel? – ingerkedett vele a kanadai. –
Vajon kitől kapta? Talán nagy bátorságról tett tanúságot, és a washingtoni Nagy
Atya ezt az egyenruhát adományozta neki?
– Én nem szorulok adományra! – fortyant fel a siheder. – Az én nevem Tatokano,
vagyis Antilop, és én vagyok Vén Antilop legkisebbik fia. Sok hódprémért
vásároltam ezt az egyenruhát!
– Ó, a Nagy Atya eladta ezt a tábornoki egyenruhát egy kis rézbőrű testvérnek?
És ilyen drágán? Száz lopott hódprémért? És a dakoták talán még most is keresik
az eltűnt hódprémeket?
– Tábornoki egyenruha! Nevetnem kell! – kiáltott közbe a csonka orrú Pitt, aki
éppen nyert a kockajátékban. – Szép Eddym, tudod-e, mi vagy te? Szerencsétlen
flótás vagy, nem tábornok! Tulajdonképpen ki volt az, aki így lóvá tett?
Eddy ajka reszketett.
– Te nem tudsz semmit! – tiltakozott kétségbeesetten, noha tudata mélyén már
felderengett a sejtelem, hogy Pittnek igaza van. – Az egyenruha Washingtonból
való, és a harmincegyedik ezred egyik lovas tábornokának egyenruhája volt.
Írásom van róla!
Erre aztán általános nevetés tört ki.
– Írásod? Mutasd csak azt az írást!
A szép Eddy majdnem sírt dühében.
– Itt van, ni! – És egy nyomtatott kis cédulát húzott elő zsebéből.
– Ide vele! Hiszen ez egyre érdekesebb! – nyújtotta ki a kezét a kanadai a
cédula után.
– Nem adom oda! Itt marad nálam. A fehér emberek elolvashatják, de nem
adom ki a kezemből. – Eddy Tatokano kisimította okmányát az asztalon, aztán
ismét a magasba emelte. – Az van az írásban, hogy…
– 1876. január 31. – olvasta fennhangon Johnny. – És alatta: “Aki fennen hordja
az orrát, könnyen orra bukik!" Egy kitépett lap a falinaptárból, semmi egyéb.
– Ó! – nyögött fel kínos zavarában a piperkőc.
A kanadai megveregette a vállát.
– Bizony, kis testvérem, ez így van. Nem panaszkodhatsz, hogy becsaptak. Ami
ezen a cédulán áll, színigaz!
– De hát…
– Semmi de hát! – vágott, közbe Johnny, és nevetett, hogy csak úgy rengett a
kövér hasa. – Nincs itt semmi de hát! Ez színigaz! Fennen hordtad az orrod? Úgy
bizony, akár egy most vedlett kakas! Orra buktál? Persze hogy orra buktál, hiszen
mindenki látja, milyen leforrázva ülsz ott! Becsapott valaki? Szó sincs róla! A
cédula igazat mond. Vagy talán nem?
A szép Eddy letörve ült zsámolyán, és csak a fejét csóválta. Ezzel a logikus
érveléssel szemben tehetetlen volt.
Johnny egy megtöltött poharat tolt az elszontyolodott indián elé.
– Nesze, igyál! Ettől majd megvigasztalódol.
 Folytatódott az ivászat.
– Hát igen – zárta le Johnny a tábornoki egyenruha témáját. – Ilyenek az
emberek. Te száz lopott hódprémet fizettél, mert másnak akarsz látszani, mint aki
vagy, fiacskám, nemrégiben pedig nálam járt egy pápaszemes bolond, és csaknem
ugyanannyi dollárt kínált, ha szerzek neki egy törzsfőnöki köntöst garantáltan
valódi skalpfürtökkel. Olyat, amilyent te viselsz, Harry! – Ez utóbbi szavaknál a
kiszabadult fogoly felé fordult a fogadós.
– Ez a köntös nem eladó. – Tokei-ihto szája szögletében gúnyos mosoly jelent
meg.
– Kár! De hát így van, azért olyan drágák a valódi dolgok, mert, nemigen
kerülnek kereskedelmi forgalomba.
Philip a szeme sarkából fürkésző pillantást vetett erre a dakotára, aki annyira
elütött a többiektől.
Véres Tomahawknak lekókadt a feje. A vér az agyába tolult.
– Ideje, hogy eldöntsük, mi legyen Mattotaupa fiával.
Szonka felállt.
– Igen. Először is azt kell tudnunk, van-e más fegyver is nála a késen kívül.
– Nincs – más, csak a kés – felelte Tobias.
– Téged nem kérdeztünk! – intette le Szonka a delavárt. – Eddy-Tatokano! –
parancsolta aztán. – Motozd meg Harryt, hogy nincs-e nála fegyver! Harry, állj fel!
És fel a kezekkel! – Szonka pisztolyt szegezve adta ki parancsát, s egy
vállrándítással még fennhéjázóbb pózba vágta magát.
Néma csend volt a teremben, a jelenlevők még lélegzetüket is visszafojtották.
Az ifjú főnök lassan felállt.
– Megértem, hogy féltek tőlem – szólalt meg, s egyenesen Szonka pisztolya elé
lépett. A kezét nem emelte a magasba, de levetette vérfoltos köntösét, úgyhogy
láthatóvá vált csontig lesoványodott alakja s a mellén levő mély sebhelyek is a
medvekarmokból fűzött lánc alatt. – Tessék… nincs nálam más, csak a kés.
Tatokano végigtapogatta egykori főnöke övét; Tokei-ihto mintha tudomást sem
vett volna a jelenlétéről.
Szonka visszadugta pisztolyát.
– Hogy megtarthatod-e a kést, vagy letartóztatunk, azt majd a fehér emberek
döntik el.
Tokei-ihto ismét felöltötte köntösét. Arca fakó volt. Rázta a köhögés, amelyet
nem tudott tovább visszafojtani.
– Szonka – szólt, mikor újra levegőhöz jutott –, jogom van megtudni, milyen
okból döntött a tanácsgyűlés ellenem.
– Igen – válaszolta Szonka –, ehhez jogod van, és én mindjárt elmagyarázom
neked. Te ugyebár Mattotaupa fia vagy?
– Igen. Ezt minden dakota tudja.
– Mattotaupa egy pohár varázsvíz mellett megszegte esküjét, és elárulta a
hegyeinkben rejlő arany titkát. Igazat beszél a nyelvem?
Az ifjú főnök hallgatott.
– Beszélj! – követelte Szonka. – Vagy talán már cserbenhagyott a bátorságod?
Tokei-ihto ellensége szeme közé nézett.
– Igaz, amit mondtál.
– Egy áruló fia vagy! Kezedet tíz télen és tíz nyáron át dakota testvéreid vére
festette pirosra. Igaz?
– Igen.
A két férfi farkasszemet nézett egymással. Szonka a peremlakók nyelvén
beszélt. Azt akarta, hogy a fehér emberek fültanúi legyenek, mint alázza meg
egykori főnökét. Tokei-ihto a dakoták nyelvén beszélt, és ezt törzsének tagjain
kívül csak Tobias értette.
– Aztán visszatértél sátrainkba – folytatta Szonka. – Tatanka-jotanka
megparancsolta nekünk, hogy fogadjunk vissza. A vének és a főnökök megbíztak
benned, és a dakoták képviselőjévé tettek. Te lovagoltál el a Jackman nevezetű
fehér emberhez; te beszéltél vele. Hallottad, hogy a Nagy Atya önszántából jó
földet akart adni a Medve-csapatnak a rezervátumban. S most, miután apáink és
testvéreink vérüket ontották, a te ostobaságod miatt a legrosszabb földre kellett
beköltöznünk. Mint egy éretlen, elkényeztetett kölyök, nemet mondtál, és
széttépted a bölcs főnökök totemjeit. Igaz?
– Jackman nekem személyesen külön járadékot ajánlott fel, a Medve-csapatnak
pedig jó földeket, ha aláírom azt, amit a tanácsgyűlés határozata, értelmében nem
volt szabad aláírnom. Erre az árulásra mondtam nemet, és nem voltam hajlandó
eladni magunkat és földünket. Az árulók totemjeit téptem szét.
– Megfosztottad a Medve-csapatot a jó földtől, és temiattad kell most éheznünk!
Szétromboltuk a sátradat, és soha többé nem térhetsz hozzánk vissza.
– Nincs jogotok határozni rólam, amíg meg nem hallgattatok. Követelem, hogy
kísérj engem a Medve-csapat sátraihoz, mint ahogyan ezt a Hosszú Kések
megengedték, és hívd egybe a vének gyűlését, hogy ott számot adhassak a
tetteimről.
– Neked nincs semmi követelnivalód! Ha nem engedelmeskedsz, majd
megtalálom a módját, hogy kényszerítselek. Ülj le és hallgass, különben tüstént
letartóztatunk! Valamennyien tudjuk, hogy Sitting Bull és Crazy Horse híve voltál!
Tobias le nem vette tekintetét az ifjú főnökről. Még ennek a Szonkának is
szégyellnie kellett volna ilyen gyalázatos módon, fogadni ezt az embert, aki
betegen tért vissza a börtönből. Két nemzedékkel előbb még vetélytársak közt is
elképzelhetetlen volt a dakoták törzsében az ilyen viselkedés. De a
vacsicsunoknak azóta sikerült pálinkájuk segítségével meghasonlást előidézni a
törzs kebelében, felbomlasztani a régi erkölcsöket és aláásni a szabad harcosok
öntudatát. S értették a módját, hogy megvesztegetéssel árulásra bírják a
hitványabb jellemeket.
Tokei-ihto nem engedelmeskedett. Állva maradt. A delavárt ismét aggodalom
fogta el. Ha a szabadon bocsátott fogoly ellenállást tanúsít, a vesztébe rohan.
A hatalmas termetű Johnny megint beavatkozott. Szonka elé lépett, testének
súlyával egyszerűen visszaszorította, s kényszerítette, hogy leüljön a legközelebbi
székre. Szonka mindezt ellenkezés nélkül tűrte. Nyilván jó oka volt rá, hogy ne
vesszen össze a fogadóssal. Alighanem túl gyakran tekintett már a tiltott
pálinkáspohár fenekére, s ezáltal függő helyzetbe került Johnnyval szemben.
– Mit tombolsz itt, Szonka? – rivallt rá nyersen és erélyesen alkoholtól rekedt
hangján. – Iszunk még egyet, aztán tovább tárgyalunk! Nálam nincs kakasviadal!
Ám ezeknek az utolsó szavaknak az volt a következménye, hogy egy másik
harcias kedvű vendég ugrott az arénáról kiszorított Szonka helyére: Pitt, a csonka
orrú, elbocsátott prérilovas. Pitt nem volt sem izgágább, sem bátrabb, mint egy
átlagos cowboy, de most békétlenné tette reménytelen helyzete: hiszen nem volt
se pénze, se állása, és még pálinkát sem kapott.
– Hogy nincs kakasviadal?! – ordította. – Mit képzelsz tulajdonképpen, te
fogadósnak csúfolt háj tömeg? Megvendégelni nem akarsz minket, még búcsúzóul
sem adsz zabálni és inni, de megtiltanád, amihez minden szabad polgárnak joga
van, mi? Hát jegyezd meg magadnak, hogy ha nekem kakasviadalhoz van
kedvem, akkor itt kakasviadal lesz! Nem foglak téged kérdezni, érted?! És nem
ajánlom, hogy az utamba állj, mert különben megismerkedsz a késemmel… – Pitt
kezében ott villogott a szúró penge.
Johnny ijedten tért ki a dühöngő Pitt elől.
– Fogd be a szád, Pitt! – szólt oda tisztes távolból. – Az orrod már oda van, most
még a szemedet is kockáztatni akarod?!
Kakasviadalnak nevezték azt a peremlakók közt dívó párviadalt, amelyben
minden eszköz megengedett volt, s amelynek során nem riadtak vissza semmiféle
durvaságtól. Megcsonkított orrok, kinyomott szemek voltak a maradandó nyomai
ezeknek a förtelmes tusáknak.
Pittet már nem lehetett visszatartani.
– Azt a pimasz vörös kutyát ott, azt az orgyilkos késelőt minden peremlakó
ismeri a Platte, a Black Hills és a Niobrara vidékén! – rikácsolta. – Hogy kerül ide
egyáltalában ez a csirkefogó? No, most majd megtanítom végre móresre! Ha a
tábori rendőrség gyáva hozzá, majd elintézem én magam, hadd lássa Freddy, ki
gondoskodik itt a rendről: az ő iszákos rendőrei-e vagy az elbocsátott prérilovas!
Odavonszolom ezt a fickót Red Fox lába elé, akkor legalább meglesz az állás is,
amit Freddy ígért nekem!
Az ifjú főnök, akiről szó volt, mintha egyáltalában nem is hallotta volna, miket
beszél Pitt; továbbra is közönyösen viselkedett, tekintete révetegnek látszott. Pitt
könnyű prédának vélhette a csontig lesoványodott dakotát. Habozás nélkül
rávetette magát.
Ám a dakota váratlanul és villámgyorsan kivédte a támadást. Megragadta és
kicsavarta támadójának jobbját, úgyhogy Pitt elejtette a kést. A dakota meglepő
fürgeséggel lehajolt a késért, és odadobta a delavárnak; ez ügyesen elkapta. A
dakota ezután nekirontott Pittnek, és lesújtott rá. A kurta orrú megtántorodott,
nagy robajjal a falnak zuhant, s félig eszméletlenül terült el a földön.
Ott fetrengett, nem tudott feltápászkodni. Tokei-ihto odalépett hozzá, s
megvetően megérintette a lábhegyével; noha a kakasviadal győztesének a
szokások szerint minden brutalitáshoz joga volt, ő nem ragadtatta magát semmi
ilyesmire. Tőrét visszadugta hüvelyébe. Nem a pengéjével sújtott le Pittre, csak a
markolatával.
Tokei-ihto szótlanul visszaült előbbi helyére, Tobias mellé.
– Sacrč nom! [Teringettét!]– kiáltott fel Louis, a kanadai. – Ez aztán gyorsan
ment. Tudtad követni, Philip?
– Nemigen.
– Te még gondolkodni sem tudsz olyan gyorsan, ahogy ez az indián cselekszik.
Tanulnod kell, tanulnod!
A fiatal legény mosolygott. Mindig ilyen elnézően fogadta azt a sok jó tanácsot,
amivel tanítómestere elhalmozta.
Pitt-tel senki sem törődött. Majd csak talpra áll valahogy. A kakasviadal
magánügynek számított, s a kurta orrú az indián tábori rendőrök rokonszenvét
sem élvezte, mert elevenükre tapintott, mikor arra célzott, hogy nem tudnak
ellenállni az eltiltott alkoholnak.
– Johnny – szólalt meg a delavár –, nem szép tőled, hogy ilyen fukar vagy. Itt van
még egy fél dollár. Tölts a prérilovasoknak, hadd igyanak búcsúzóul l
A fogadós gyorsan odahozta a megrendelt brandyt; bőségesen töltött, s a
prérilovasok Tobias egészségére ürítették poharukat.
Pitt még mindig a fal mellett feküdt, nagyokat nyögött, és átkozta ezt az
igazságtalan világot.
Szonka felhajtott még egy pohárral.
– Látjátok – mondta, a végén mégiscsak leült Harry úgy, ahogy parancsoltam
neki.
– Ez valóban nagyon megnyugtató rád és az egész ügynökségre nézve! –
gúnyolódott a kanadai. Johnny letelepedett Szonka mellé.
– Úgy tudom, az előbb bent voltatok Red Foxnál. Nem tudtok megint bemenni
hozzá? Vagy talán valaki más van nála? Mivelhogy azt mondod, várnotok kell még
ennek a Harrynak az ügyével…
Szonka nem válaszolt, rosszkedvű volt. De Véres Tomahawk felemelte
elnehezült fejét, s a fogadósra bámult bedagadt, bánatos szemével. Elfogta a
részegek melankóliája.
– Freddy, a Vörös Róka nagyon rossz volt hozzánk, testvérem. Felpanaszoltam
neki mindent, a sovány marhákat, a büdös szalonnát, elmondtam, hogy éheznek
férfiaink, asszonyaink és gyermekeink. De ő olyan, mint egy farkas, csak a saját
hasa érdekli. Hosszasan és barátságosan beszéltem hozzá, ő azonban ajtót
mutatott nekünk, mintha kutyák volnánk. Én nem teszem be még egyszer a lábam
hozzá, különben is azt mondta, hogy holnap reggelig senkit sem akar látni. Bezárta
az ajtaját, mert nagyon haragos volt.
– Hallgass! – szólt rá Szonka dühösen a főnökére. Ő még nem rúgott be annyira,
mint Véres Tomahawk, és szégyellte, amit ez most kifecsegett.
Tobias újabb pénzdarabot csúsztatott a fogadós kezébe. Johnny hamiskásan
kacsintott, s ismét megtöltötte a pálinkáskorsót.
– Bizony, Tobias – biccentett a hírszerző felé –, mesterfelderítő lett belőled,
vitted valamire! Charly nem akarja megtartani Pittet, de téged szeretne
megszerezni az ügynökség számára. Mi keresnivalód van még a Niobraránál? Ott
már igazán nem történik semmi!
– Hol a foglalóm? – kérdezte szárazon a delavár.
Johnny elővett a zsebéből három dollárt.
– Csakugyan, majdnem elfelejtettem odaadni neked!
Tobias somolygott, Johnny pedig elvigyorodott. Szemlátomást nem ejtette
különösebben zavarba, hogy rajtakapták egy kis sikkasztáson. Imponált neki ez a
delavár, aki oly jól kiismerte a fehérek szokásait.
Tovább folyt az ivászat meg a pipázgatás. A prérilovasok megint kártyáztak és
kockáztak. Pálinkabűz és gomolygó dohányfüst töltötte be a termet.
A prérilovasok, miután ismét megnedvesíthették torkukat, énekeltek és
kurjongattak, s az indián rendőrök is velük tartottak. Johnny bezárta az ajtókat,
nehogy hívatlan vendégek lepjék meg a társaságot. Philip szinte egyfolytában
nevetett. Véres Tomahawk sírt, s hamarosan annyira berúgott, hogy már nem is
tudott magáról. A szép Eddy hányt, a gallérjától a nadrágja szegélyéig csupa
mocsok lett. Szonka bírta a legtovább, de Johnny a delavár rendelésére dupla erős
pálinkát adott neki, s nemsokára ő is az asztal alatt hortyogott. Johnny aggódó
pillantást vetett az alvó Szonkára, mert már szinte attól félt, hogy megmérgezte,
de aztán egy kézlegyintéssel megnyugtatta lelkiismeretét. Lótott-futott, hogy
kiszolgálja azt a néhány vendéget, aki még képes volt poharat tartani a kezében.
Verítékcseppek gyöngyöztek a homlokán.
Tobias odaintette magához.
– Mi a helyzet nálad? Nincs egy szobád, ahol Harry meghálhatna?
– Már hogyne volnál Gyertek velem! – A fogadós egy kamrába vezette a két
indiánt; a kamrának két ajtaja volt, az egyik a terembe nyílt, a másik kivezetett a
szabadba. A földön néhány szalmazsák hevert. – Végszükség esetén itt szoktak
megszállni – magyarázta Johnny. – Ma éjszaka ti is itt táborozhattok.
Tobias kipróbálta, nyílik-e a külső ajtó, de az ajtó zárva volt. Johnny
előkotorászott egy kulcsot feneketlen zsebeinek valamelyikéből.
– Tessék… ezt megkaphatjátok. Arra az esetre, ha netán rosszul lesz
valamelyiketek. Azzal magukra hagyta őket.

Tobias szorosan a dakota mellé lépett.

– Mit kívánsz most tőlem? – suttogta a dakoták nyelvén. – A főnököm vagy.
– Add ide a revolveredet, valami pénzt és azt a levelet, amit Roach kapitány
megbízásából Fort Robinsonba kell vinned. Majd én juttatom oda a levelet mint
scout. Pontosan meg fog érkezni.
– És én mit tegyek?
– Tartsd szemmel Tomahawkot, Szonkát meg a többieket. Holnap délig senki
sem ébred fel. Ha aztán kérdőre vonnak, mondd nekik, hogy te is berúgtál, nem
tudsz semmiről, s most már indulnod kell a levéllel.
 – Amint meghallják vagy felfedezik, hogy elhagytad az épületet, jelentést
tesznek Red Foxnak, és fellármázzák az egész rezervátumot. Red Fox halálos
ellenséged. Meggyilkolta az apádat, és téged is megöl, ha bárhol elcsíp!
– Csakhogy ezek az emberek itt nem lármáznak fel senkit, és sohasem vallják be
Red Foxnak, hogy részegek voltak, és ezzel lehetővé tették a szökésemet. Véres
Tomahawk csalódottan és megszégyenülted sompolyog vissza az embereihez,
hogy közölje velük: ő sem tudott semmit elérni, tovább éhezhetnek. Red Fox pedig
örül, ha többé nem kell látnia a kérelmezőket. Szonka az egyetlen, aki továbbra is
veszélyt jelent rám nézve.
– Őt félig megmérgezte az alkohol, holnaputánig fel sem ébred.
– Annál jobb.
– Hau. Kockáztassuk meg! Látjuk még egymást?
– Visszajövök.
A delavár visszatért a terembe, s ott Johnny a legbarátságosabban fogadta.
Az ifjú főnök magára maradt a sötét szobácskában. A külső ajtóhoz lépett,
kinyitotta egy résnyire, s kibámult az éjszakába. Csípős hideg volt odakint, hó nem
volt, de a talaj keményre fagyott. Északi szél fújt. A lovak kissé nyugtalankodtak.
Az őrök fáradtan támaszkodtak a legelő kerítéséhez. Egyébként egy lelket sem
lehetett látni.
A dakotán hideg borzongás futott végig. Láza éjfél után elmúlt, de tagjai
ólomsúlyúak voltak. Miközben ott állt az ajtófélfánál, elmosódtak előtte a tárgyak
körvonalai, a sötétség és világosság valami ködös csillogássá olvadt egybe, s
Tokei-ihto úgy érezte, már nem tud sokáig megállni a lábán. Mellében fájdalmat
érzett. Hogy össze ne essen, tapogatódzva az egyik szalmazsákhoz botorkált, s ott
lerogyott. Érzékei eltompultak, és inkább eszméletlenül, mint álomba merülve
feküdt a szalmán.
 HAZATÉRÉS
Hajnaltájban magához tért, s négykézláb az ajtóhoz kúszott. A hasadékon át
kémlelte a halványuló csillagokat. Összeszedte minden erejét, feltápászkodott, és
elhagyta az épületet. Kissé bizonytalan léptekkel egyenesen a legelő felé tartott.
Ohitika farkcsóválva üdvözölte, s Tokei-ihtónak eszébe jutott, hogy az ivászat vége
felé már nem látta a kutyát a teremben: Ohitika kiszaladt a fakó ménhez.
Az őrök nem találtak semmi gyanúsat abban, hogy a dakota eljön a lováért.
Mivel kissé támolyogva járt, nyilván azt hitték, hogy pityókás. S mivel szabadon
jött, nem akadályozták meg abban, hogy szabadon távozzon. Tokei-ihto felpattant
a lovára, s az ügynökség tőszomszédságában levő erőd felé léptetett. Ohitika
követte.
Az erőd előtt Tokei-ihto egy lovasosztaggal találkozott.
A dragonyosok különösebb kíváncsiság nélkül, inkább megvetően vették
szemügyre a borzas musztángon közeledő indián lovast.
Tokei-ihto jelentkezett a parancsnoknál, valamivel udvariasabban és katonásabb
pózba vágva magát, mint valaha is azelőtt, mikor még a fehérek hírszerzője volt. A
szakaszvezető rosszallóan nézte az indián mocskos köntösét, de a dakota katonás
fellépése és jó angolsága nem tévesztette el a hatását. Miután Tokei-ihto
felmutatta a sokszorosan lepecsételt hivatalos levelet, a szakaszvezető így szólt:
– Tartsd nyitva a szemed, nem találkozol-e gyanús indiánusokkal, akik az erőd
és a rezervátum közt kóborolnak. Az erődünkön túl Crazy Horse táborozik vörös
banditáival. Nem szabad megengedni, hogy titkos kapcsolatokat teremtsen az
indiánokkal.
– Hau, nyitva tartom a szemem!
Az erődök létesítményei mindenütt egyformák voltak. Tokei-ihto megállította
lovát, s fürkészve nézte az épületeket és a környéket. Szórványosan szállingózó,
nagy hópelyhek bukdácsoltak alá a szürke égboltról a fehérbe öltözött tájra. A
háztetőkön jégcsapok lógtak. A kémények fölött táncolt a füst. Gőzölgött a
levegőben a ló és a lovas lehelete.
Az ifjú főnök az épületekhez léptetett.
A cölöpsorok előtt indián igáslovakat látott, rájuk erősített rúdszánokkal, egy-két
ökörfogatú kordélyt és néhány ponyvasátrat; csupán egyetlenegy volt köztük,
amelynek sátorlapjai nem vászonból, hanem ősi szokás szerint bölénybőrből
készültek. Egy dragonyosszakasz ellenőrizte három fegyveres indián scout
segítségével a táborozó indiánokat, valamint két másik indián csoportot is,
amelyek épp akkor közeledtek nyugat felől az épületek és a tábor felé. Az indiánok
fegyvertelenek voltak. Tokei-ihto mindjárt felismerte, hogy a titon-oglala
dakotákhoz tartoztak.
Tokei-ihto a nyitott kapun át beláthatott az erőd nagy udvarába, s nem sokáig
kellett nézelődnie, hogy megállapítsa, mi történik. Az indiánok azért jöttek, hogy a
számukra kijelölt napon átvegyék élelmiszeradagjaikat. Szalonnát és lisztet
szolgáltattak ki. Egyedül a liszttel nem sokat kezdhettek, a szalonnától pedig,
amely szokatlan étel volt számukra, megbetegedtek az indiánok, de mindkettőt
szó nélkül átvették. Megadva magukat sorsuknak, marhák álltak a hóban. Csupán
egy tehén bőgött keservesen, mert már régen nem fejték meg.
A dakota továbbléptetett ménjén, s a táborozok közt átvágva, a főbejárat felé
tartott. Leeresztett szempillái mögül is éberen figyelt mindenre. Bármikor
találkozhatott valami ismerőssel. Tudta, hogy saját törzsbelijei közül még azok is
felfigyelnek rá, akik nem ismerik személyesen. Revolverrel volt felfegyverezve, és
szabadon mozgott, mint a scoutok. Alakja és öltözéke azonban elárulta, hogy
oglala, márpedig egyelőre még ritkaságszámba ment, s éppen ezért feltűnő volt,
ha ennek a törzsnek valamelyik tagja a fehéreknél szolgált mint scout.
Nagy és népes törzs volt az oglaláké, az ifjú főnök csupa idegen arcot látott. De
valamennyi férfi arcán valami közös kifejezés ült, amely nagyon is ismerős volt: a
büszkeség, a szomorúság, a visszafojtott kétségbeesés, a szótlan gyűlölet, a fásult
tanácstalanság kifejezése. Ezeket a férfiakat csak a jobb fegyverek kényszerítették
meghódolásra, nem egy magasabb rendű igazság előtt hajoltak meg. Tokei-ihto
testvéreinek érezte őket, habár egyiküket sem tudta nevén nevezni.
Fehér alkalmazottak közönyös hangon számolták ki az élelmiszer-
mennyiségeket; az indiánok némán hallgatták őket. De annak, aki értelmezni tudta
a leigázott emberek hallgatását, ez a némaság sok mindent mondott.
Tokei-ihto oda irányította lovát, ahol több fehér ember – részint egyenruhában,
részint civilben – az élelmiszerek kiszolgáltatását ellenőrizte. Éppen akkor
jelentkezett élelmiszerekért egy oglalákból álló kis csoport. Magas termetű,
lesoványodott férfiak voltak; így fegyvertelenül hadifoglyoknak lehetett vélni őket.
A kiadóállomás visszaküldte ezeket az oglalákat azzal, hogy jöjjenek másnap, még
nincsenek soron. A férfiak meg sem próbáltak tiltakozni, szó nélkül sarkon
fordultak, és megindultak kifelé, a táborba. Egyikük eltűnt a bőrsátorban, de
hamarosan ismét kijött. Úgy látszik, csak beszámolt a történtekről. Tokei-ihto jól
megfigyelte ezt a sátrat.
Egy asszony lépett ki a tipiből. Nem lehetett még öreg, de fiatal sem volt már.
Tokei-ihto nyomban megismerte, noha mindössze kétszer látta életében: először
akkor, mikor még csak tizenkét éves fiú volt, másodszor mint ifjú harcos, egy
ünnepen – azóta öt nyár telt el. Az asszony Tasunka-vitko rokonságához tartozott,
és ugyanúgy hívták, mint Tokei-ihto húgát: Uinonahnak, vagyis elsőszülött
lánynak. Az asszony egy pillanatig fürkészve nézte a lovast, aztán gyorsan
visszament a sátorba.
– Mit akarsz? – kérdezte egy éles hang. A dakota összeszedte gondolatait,
amelyek ismét elkalandoztak.
– Hol az ügyeletes? – érdeklődött lóhátról.
– Mit akarsz? – kérdezte megint az altiszt.
– Futárposta!
Az altiszt hüvelykujjával vállán át egy ajtó felé mutatott.
– Elsworthy kapitány.
Tokei-ihto kikötötte ménjét. Ohitika a musztáng mellé kuporodott. A dakota
belépett a szolgálati szobába, letette az asztalra a lepecsételt levelet.
A tiszt fiatal ember volt, olyan arccal, amilyent tucatjával lehet látni a katonák
közt. Megnézte a levél keltét.
– Teringettét, te aztán gyorsan vágtattál! – Olvasni kezdte a levelet. – Aha… hm,
hm… no igen… Kissé túlzottak ezek az aggodalmak… Ma már nem olyan veszélyes
nálunk a dolog, mint ahogy ott a Niobraránál képzelitek. Megzaboláztuk azt a
bandát, rövid pórázon tartjuk őket, és amint elintéztük ezt a Crazy Horse-t,
valamennyiüket betereljük a rezervátumba. Mikor nyargalsz vissza?
– Van valami megbízás?
– Talán az erődparancsnoknak lesz. Mindenesetre állj készenlétben holnap
reggel! – Néhány sort írt egy cédulára. – Nesze, addig ellátást kapsz nálunk és
takarmányt a lovadnak. Melyik törzsből való vagy?
– Matto. – Ez annyit jelentett: “Medve". Tokei-ihto biztosra vette, hogy a tiszt
nem érti ezt a dakota szót.
– Matto? Egy egész kis törzs, mi? Beszélsz dakotául is?
– Igen.
– Az indulásig van még egy szabad napod. Sündörögj egy kicsit odakint, és
fülelj, mit pusmognak a dakoták, ha maguk közt vannak. Crazy Horse embereit
most terelték ide, és elég nehezen kezelhetők. Nem kétséges, hogy az
úgynevezett főnök bújtogatja őket; nem akar bejönni az erődünkbe. Szemmel kell
tartanunk.
– Igen.
 Tokei-ihto átvette az ellátási kiutalást. A tiszt egy fejbiccentéssel elbocsátotta, s
az indián eltávozott. Először is arról gondoskodott, hogy lova abrakot kapjon, s
arra is rábeszélte a kantinost, hogy adjon néhány csontot Ohitika részére. Ő maga
nem kívánta az ételt; csak szomjas volt, s beérte egy teával. A kantinos a fejét
csóválta.
A dakotának nemcsak egy teljes napja volt az indulásig, hanem ráadásul olyan
megbízást is kapott erre a napra, ami kitűnően beleillett a terveibe. A főbejárathoz
ballagott, ahol még javában folyt az élelmiszeradagok kiadása. Előre látható volt,
hogy ez a művelet estig is elhúzódik, sőt – azokból következtetve, amiket itt
hallani lehetett – alighanem még másnapra is. Egy civil ruhás fiatal férfi állt a
fehérek csoportja mellett. Igen jó öltözéke vagyonos üzletemberre vallott, s Tokei-
ihto törte a fejét, hol is látta már ezt az embert. De, noha kitűnő memóriája volt,
ezúttal hiába kutatott emlékei között.
Egy pillanatra megállt a fiatal férfi közelében, s meghallotta, hogy Finleynek
szólítják, de ez a név semmit sem mondott számára.
A fehér ember azonban felfigyelt az indiánra. Nyilván ő is hallotta már, hogy ez
az indián futár, és beszél angolul. Habozás nélkül megszólította tehát, azzal a
leereszkedő fesztelenséggel, ahogy az urak szoktak beszédbe elegyedni a
szolgáikkal.
– Van kedved egy kis pénzt keresni?
– Mennyit?
Finley elmosolyodott.
– Jó üzletember lehetne belőled! Nos, arról van szó, hogy úgy mellesleg eredeti
indián tárgyakat is gyűjtök, ágyékkötőket, tegezeket, festett takarókat, sastollakat,
hímzett köntösöket, preparált skalpokat. Lehetőleg ismert nevű emberektől.
Például szívesen megvásárolnám azt az egész bőrsátrat ott! Meg aztán afféle
hitelességet tanúsító jelvényeket is, mint, mondjuk, Red Cloudnak vagy Crazy
Horse-nak, a Little Bighorn-i ütközet résztvevőinek totemjét. Már gyerekkoromban
is rajongtam az indián főnökökért, ez volt a gyengém.
– Akkor még nem volt alkalma közelebbről megismerkedni ezzel a csürhével,
ezzel a gyilkos bandával – jegyezte meg a manager, aki Finley mellett állt, és a
kiadott mennyiségeket jegyezte.
Finley ellentmondott, nem meggyőződésből, mint valamikor gyermekkorában,
hanem inkább csak sportból:
– Ha éppen tudni akarja, láttam egyszer olyan indián fiút, aki úgy hatott, mint
egy lord fia.
– Aha, a cirkuszban – találta ki Tokei-ihto.
– Úgy van! – kiáltott fel Finley. – Szavamra, téged hatodik érzékkel áldott meg az
ég, rézbőrű! Ilyen emberre van szükségem. Ezek az indiánok itt átkozottul konok
fickók. Úgy tesznek, mintha egy szót sem értenének. Neked talán sikerül zöld ágra
vergődnöd a honfitársaiddal.
– Mit tud felajánlani nekik?
– Mi legyen? Brandy?
– Nem, hús.
– Hús? Nem tudom, hogy ez csábítja-e őket. Mi itt bőségesen adunk szalonnát,
többet, mint a rezervátumban. De persze ha jól meggondoljuk, ezeket a
rézbőrűeket alaposan kiéheztette a hosszú menetelés, és különben sem a legjobb
minőségű árut kapják. – Finley a kiadott mennyiségeket jegyző manager felé
fordult. – Ha jól tudom, vannak még tartalékai.
– Attól függ, Finley úr…
– Az én számomra mindenesetre akad még! Elég sokat áldoztam arra, hogy
biztosítsam cégem számára a szállításokat. Ezt ön tudja a legjobban.
– Ha nem túlzottak a személyes igényei…
– Semmiség az egész! írjon egy cédulát ennek az indiánusnak, hogy elvihet
néhány dobozzal, mégpedig a katonai készletekből. Ezeket is az én cégem
szállította. A másik áru kissé állott már. Mint látod, elsőrendű minőségű
élelmiszerekben fizetek – fordult ismét Tokei-ihtóhoz Finley úr.
Az ifjú főnök átvette a kiutalójegyet, majd elsétált a raktárhoz, s egy fél mázsa
húskonzervet hozott a katonaságnak szánt készletből, még két bőrzsákot is,
amiben a konzerveket elszállíthatja. Utána visszatért Douglas Finleyhez.
– Pecsétes írásra is szükségem van – mondta. – Arra az esetre, ha netán valaki
kíváncsiskodna, hogy jutottam ehhez a húshoz, és kinek az engedélyével ődöngök
vele Crazy Horse emberei közt.
– Az utóbbi szigorúan tilos – jegyezte meg a manager, aki a kiadott
mennyiségeket jegyezte.
– Ne beszéljen fölösleges dolgokat – intette le Finley –, mert mindjárt kimondom
hangosan, mit jegyzett be már megint. Itt a lepecsételt cégkártyám; nyomja rá
maga is a bélyegzőjét, ott van a keze ügyében… Így ni… Nem is olyan buta ez a mi
scoutunk. Estére visszajössz, ugye? – fordult Finley a dakotához.
– Igen. De pihent lóra van szükségem. Az enyém agyon van hajszolva. – Tokei-
ihtónak jó oka volt arra, hogy ezt kérje. Ha idegen lovon járja be a tábort, nem
ismerik fel olyan könnyen.
– Ha így folytatod, még állást is kapsz a Finley és Társa cégnél. – Az ifjú Douglas
úr jóízűen nevetett. – Tudsz nyergeit lovon lovagolni?
– Hau.
– Akkor kérd el az én lovamat a lovászomtól. Vagy várj egy pillanatig! – Douglas
Finley füttyentett, utasítást adott odasiető lovászának, s pár perc múlva a lovász
elővezetett egy pej lovat. Frissen csutakolt, fényesre kefélt hóka volt, pihent és
élénk, de Tokei-ihto mindjárt látta, hogy szívósság és gyorsaság tekintetében
messze elmarad a musztángja mögött. Lekicsinylő kézmozdulattal adta Finley úr
tudtára, hogy ha nincs más, ez a ló is megfelel.
– Mit szólnál ahhoz, ha a te köntösödet is megvenném? – kérdezte Finley az
indiántól, aki már a pej ló mellett állt, és éppen fel akart rá pattanni. – Hol
szerezted tulajdonképpen ezt a köntöst?
– Az Északi-Platte vidékén készítették, a Medve-csapat főnöke számára.
– Annak, aki felgyújtotta a niobrarai erődöt? Óriási!
– Undorítóan bemocskolt köntös – kritizálta a manager.
– Csaták nyomait viseli magán – igazította helyre Finley. – Valódiak azok a
foltok? – kérdezte az indiántól. – Úgy értem, embervér?
– Feltéve, hogy a dakoták emberek – felelte az indián, s gúnyos hanghordozása
először ébresztette fel Douglas Finleyben azt a gyanút, hogy itt a bolondját járatják
vele. De megingathatatlan öntudata rögtön elhessegette az ilyen lehetőségnek
még a gondolatát is. – Jó, jó. Mit kérsz azért a köntösért?
– Nekem van mit ennem.
Finley az indián lesoványodott arcára pillantott.
– Nem látszik meg rajtad. De ahogy akarod. Neked persze pénzt is adhatok.
Mivel scout vagy, hasznát tudod venni a pénznek. Nem úgy, mint a rezervátumi
indiánok.
– Nem eladó a köntös.
– Nos, akkor igyekezz másutt jó üzleteket kötni a részemre!
– Mi hasznom belőle?
– Hohó! Úgy látom, már az indiánok közt sincsenek getlemanek! A civilizáció
üzleti oldalát már te is nagyszerűen elsajátítottad. Kapsz egy dollár előleget,
helyes?
– Kettőt.
– Egyet!
Tokei-ihto elengedte a kantárszárat, s úgy tett, mint aki távozni akar.
– Halló!
 – Kettőt – ismételte meg az indián.
– Nem bánom, legyen kettő. Büszke lehetsz rá, rézbőrű, hogy ifjabb Finley
enged neked! Ezt még az unokáidnak is elmesélheted!
Ezeket a megjegyzéseket már figyelemre sem méltatta az ifjú főnök.
A két dollárért meg azért a pénzért, amit Tobiastól kapott, friss marhahúst
vásárolt, s a kantinosnak másodszor is oka volt a fejét csóválni. Miután ily módon
minden együtt volt, amit az indián céljai megvalósításához szükségesnek vélt,
kantárszáron kivezette az erődből a szelíd és engedelmes heréit barna pej lovat. A
húskonzervekkel és friss hússal megtöltött bőrzsákokat a ló két oldalára aggatta, s
az összekötő szíjakat a nyeregre erősítette.
Most erősebben havazott. Mint valami végtelen hosszú fátyol, ereszkedett le a
magasból az örvénylő hó. Az emberek fején és vállán, a lovak sörényén, a
sátorlapokon megtapadtak a hópelyhek, és nem olvadtak el.
A lovas első célja a bőrsátor volt.
Kikötötte pej lovát egy karóhoz, s bebújt a sátorba.
A sátorban nem égett tűz. A tört fény csak lopva és nehezen tudott behatolni a
réseken és hasadékokon; a sátorlapok alatt félhomály uralkodott. A háttérben egy
kilenc év körüli fiúval ült az az asszony, akit a jövevény már előzőleg észrevett és
megismert.
Hosszú idő óta először volt alkalma a kiszabadult fogolynak belépni egy sátorba.
Megállt, s tekintete találkozott a meggyötört arcú asszonyéval, aki komolyan és
mozdulatlanul ült a helyén.
– Hol van Tasunka-vitko? – kérdezte Tokei-ihto.
Az asszony nem válaszolt.
A dakota egy pillantással áttekintette a sátor belsejét. A föld csupasz volt,
egyetlen takaró sem volt ráterítve. A rudakon nem csüngtek trófeák.
Az asszony behunyta a szemét, jelezve, hogy nem fog beszélni. A fiú
ellenségesen nézett a revolveres idegen férfira.
Tokei-ihto lemondott arról, hogy áttörje a bizalmatlanság falát, amellyel ezek az
emberek körülbástyázták magukat, s elhagyta a sátrat.
Elkötözte lovát, felpattant rá, s tovanyargalt a táborozó, várakozó vagy az átvett
élelmiszeradagokkal elvonuló indiánok sorai közt. Most már egyetlen ismerős arcot
sem látott, s lassan visszalovagolt az élelmiszert kiadó állomáshoz. Douglas Finleyt
már nem találta ott. Az indián ahhoz a managerhez fordult, akivel Finley
beszélgetett.
– Hol találom Tasunka-vitkót?
– Kicsodát?
– Crazy Horse-t – helyesbített a dakota.
– Crazy Horse-t? Nem messze innen, pár mérföldnyire nyugatra. De nem olyan
könnyen áll szóba az emberrel. Alig hiszem, hogy tudsz vele beszélni, hacsak nem
történik valami csoda.
– Talán történik.
– Különös legény vagy – mormogta a manager. – Ha valami értékes dolgot
találsz ennek a Finleynek, gondolj rám is.
Tokei-ihto ismét kilovagolt az ügynökség körzetéből. Szokatlan volt számára a
lovaglás nyereggel és kengyellel, noha száműzetésének idején meg kellett
tanulnia egyszer, mikor tizenkét éves korában a Myer cirkuszban fellépett a “Lord
fia" szerepében. Olyan jól mindenesetre megülte a felnyergelt lovat, mint
akármelyik dragonyos. A pej ló ügetett, s a dakota hamarosan belezökkent ebbe a
ritmusba. A felnyergelt lovon ülő lovas azt a látszatot keltette, mintha az
ügynökség embere volna; úgy hatott, mint aki a fehérek világához tartozik, s az
adott helyzetben ez igen üdvös volt.
Tokei-ihto könnyű vágtára fogta pej lovát; a megpatkolt ló lábainak nyoma
senkiben sem ébreszthetett gyanút. A dakota szíve hevesen dobogott, vére
lázasan lüktetett ereiben. Halántéka forró volt, keze hideg. De minden perc drága
volt, s Tokei-ihtónak eszébe sem jutott kímélni magát.
A rezervátum és az erőd közelében még sűrűn követték egymást a
dragonyososztagok, jól olvasható nyomokat hagyva maguk után. A dakota most
már semmiképpen sem akart katonasággal találkozni. Ha nem is rejtőzött el,
óvatosan kerülte az ilyen találkozást.
Alig kétórai lovaglás után megállt. A távolban sátortábort pillantott meg. Körös-
körül kopár és sík volt a terep. Senki sem közelíthette meg észrevétlenül a tábort.
A dakota néhány pillanatig latolgatta a helyzetet.
Aztán továbbnyargalt. Három vékony füstcsóvát látott, amelyek a sátrakból
szálltak felfelé, amennyire az örvénylő hó engedte. Aztán patkolatlan lovak
nyomaiból álló csapásokra bukkant. Felismerte annak az indián csoportnak a
nyomait is, amely élelmiszerekért lovagolt az ügynökséghez. Végül elérkezett a
csúcsban végződő tipikhez. Néhány gyerek lézengett a szabadban; ráemelték
lesoványodott arcocskájukat, aztán gyorsan eltűntek szüleik sátrában. Felnőtt
sehol sem mutatkozott. De a sátrak nyílásain át minden bizonnyal fürkésző
szemek figyelték lopva az idegen lovast.
A dakota, aki oly sokáig rab volt, úgy érezte, mintha most egy másik rab
börtöne felé tartana. Itt volt a cél előtt, és szorongás fogta el, mert nem tudta,
vajon megtalálja-e Tasunka-vitkót, s módjában lesz-e négyszemközt beszélni vele.
Csak néhány óra állt rendelkezésére ahhoz, hogy megvalósítsa szándékát, aztán
vissza kell térnie az ügynökségre.
Most már gyérebben havazott. A hópelyhek lassabban hullottak alá. A nap utat
tört magának a felhők fátylai között, s a hópárnák csillámlottak, mint ezer meg
ezer tompa fényű kristály.
Az ifjú főnök még a régebbi időkből ismerte Tasunka-vitko sátrát. A sátor előtt
egy cölöphöz kötözte a pej lovat, s most már tétovázás nélkül belépett. A sátor
belseje siváran hatott. A föld keményre volt döngölve.
Egy öreg indián asszony ült a sátorban, s egy tálban yuccagyökereket tisztított.
Most félbeszakította a munkát. Rajta kívül egy lélek sem volt a tipiben.
– Hol van Tasunka-vitko? – kérdezte a jövevény éles hangon, mintha rendőr
volna, mert már tudta, hogy máskülönben aligha számíthat válaszra. – Az erődből
jövök. – Megpatkolt lova és revolvere elég bizonyság lehetett ahhoz, hogy az
asszony hitelt adjon szavainak.
Tokei-ihto futólag ismerte ezt az asszonyt. Tasunka-vitko anyja volt, s Tokei-ihto
öt évvel ezelőtt, egy nagy ünnepség alkalmával látta Tasunka-vitko sátrában. Az
éhség és a bánat elváltoztatta külsejét, de nem olyan mértékben, mint a csontig
lesoványodott Tokei-ihtóét az elmúlt hónapok szenvedései, s a fiatal főnök úgy
látta, hogy az asszony nem ismeri meg őt.
Az asszony nehézkesen feltápászkodott, megtörölte kezét.
– Mindjárt behívom a főnököt – mondta. – Nem ment messzire – fűzte még
hozzá, mint aki úgy érzi, hogy az ügynökség megbízottja előtt számot kell adnia
arról, miért nincs a sátrában a gyűlölt és gyanús Tasunka-vitko. Elsietett
ismeretlen vendége előtt, hogy elhagyja a sátrat, s Tokei-ihto követte tekintetével.
Miután az asszony eltávozott a tipiből, hogy egy másik sátorban megkeresse
fiát, Tokei-ihto behozta a két bőrzsákot a konzervekkel és a friss hússal, s lerakta a
sátorban. Egy pillanatra behunyta a szemét, mert kimerült volt és szédült. Egész
testét elöntötte a veríték.
De füle éber maradt, és csakhamar lépéseket hallott közeledni a sátor felé. A hó
halkan ropogott. Tokei-ihto a sátor közepén állt, a tűzhelynél, arccal a bejárat felé
fordulva.
Tasunka-vitko megjelent.
Ő is nagyon lesoványodott. Arcáról lerítt, mi mindenen ment keresztül, és mi
mindent vállalt magára. Még mélyebb ráncok barázdálták ezt az arcot, mint
azelőtt, halántéka és orcája beesett volt. Szempilláit leeresztette, s nem nézett
Tokei-ihto szemébe. De az övében csüngő revolvert bizonyosan látta.
A nagy főnök belépett sátrába, hagyta, hogy visszacsapódjon mögötte a bejárati
függöny, s megállt.
– Mi van?
Ezt a sötét hangot és ezt a kurta beszédmodort ezer meg ezer dakota harcos
igen jól ismerte.
Tokei-ihto nem sietett a válasszal. Várta, hogy a másik összeszedje gondolatait,
és megismerje őt. Aztán így szólt:
– Megismersz engem, Tasunka-vitko? Tudsz róla, hogy tőrbe ejtettek, és
mostanáig fogoly voltam?
Tasunka-vitko lassan felemelte szempilláit, s az ifjú főnök szeme közé nézett.
– Mit adtál és mit ígértél azért, hogy kiszabadulj?
Noha Tokei-ihtónak el kellett ismernie, hogy az övében csüngő revolver és az a
mód, ahogy az öregasszony előtt fellépett, minden gyanút indokol, mégis
elsötétült haragjában.
– Aláírásomat adtam, hogy a rezervátumba megyek, Tasunka-vitko nagy főnök.
– Mint a Hosszú Kések scoutja és rendőre?
– Nem beszélnél így, főnök, ha csak egy kicsit is bíznál bennem.
– Tokei-ihto!
A két férfi most már egy szót sem szólt. Sokáig álltak szemtől szemben
egymással. Csak gondolataik és érzelmeik viaskodtak, hogy végül ismét egymásra
találjanak. Közös igát viseltek mind a ketten, amely egyforma súllyal nehezedett
rájuk.
Tasunka-vitko végre megmozdult. Két lépést tett a másik felé, két lassú, szinte
óvatos lépést. Az a csontig lesoványodott, betegségtől emésztett, de meg nem
görnyedő férfi, aki felé ezt a két lépést tette, ugyanolyan bátor volt, mint ő, s
ugyanúgy elárulták és legyőzték. Széttárta karját, s a mellére vonta az ifjú főnököt.
– Testvérem! – szólalt meg ismét, nagyon csendesen. – Nem reméltem már,
hogy még egyszer viszontlátlak.
– A főnököm vagy, Tasunka-vitko, ezért jövök hozzád.
A két férfinak könnyek csillogtak a szemében. Nem szégyelltek egymás előtt a
könnyeiket. Arcukról eltűnt a feszesség, s az a gyászos szomorúság foglalta el
helyét, amely a legyőzött ember arcát annyival nemesebbé tudja tenni, mint a
szerencse kényeztette győzőét.
Kibontakoztak egymás karjából, s azzal a néma és tétova zavarral, amely a
keménnyé edződött embereket érzelmeik megnyilvánulása után el szokta fogni,
kitértek egymás elől – a tekintetükkel, a lépéseikkel, Szinte még a gondolataikkal
is. Aztán visszanyerték azt a rendíthetetlen nyugalmat, amelyre gyermekkoruk óta
ránevelték magukat. De ez a látszólagos szenvtelenség is ugyanazt a mély
megindultságot takarta.
Tasunka-vitko felkérte vendégét, hogy foglaljon helyet, s maga is mellé
telepedett a csupasz földre. Bejött a sátorba Tasunka-vitko anyja is, s ismét
hozzálátott a yuccagyökerek tisztításához.
A két főnök pipára gyújtott. Tokei-ihto szűkszavúan, sok lélegzési szünettel és a
köhögéstől gyakran megszakítva beszámolt arról, mi minden történt vele
kiszabadulása óta addig a pillanatig, míg végre beléphetett a nagy főnök sátrába.
– A Hosszú Kések azt parancsolták nekem, hogy vonuljak a rezervátumba, én
aláírásommal köteleztem magam erre – fejezte be. – De a rezervátumban sem
akarnak megtűrni. Ez a Charly nevű titkár és a saját harcosaink közül kikerült
árulók egymásnak adogatják a labdát. Egyetlen céljuk, hogy ismét börtönbe
vessenek, ahonnan nem engednének ki többé élve.
– Mik a terveid?
– Te mit tanácsolsz?
 Tasunka-vitko küszködött a szavakkal, mint ahogy gondolataiban és szívében
még most is napról napra viaskodott azzal, ami történt.
– Azt akarják, hogy itt éljünk… mint a sakálok… fegyvertelenül… megvetett
koldusokként. Azt mondják, menjek el Washingtonba a Nagy Atyához. De én nem
ismerek el magam fölött mást, csak a Mindenható Titkot; semmiféle Fehér Atyát
nem ismerek el magam fölött, és nem akarom elhagyni a testvéreimet. A
vacsicsunok lesben állnak, mint a vérszomjas hiúzok, alig várják, mikor
gyilkolhatnak meg engem, s mikor szórhatják szét és terelhetik be valami ketrecbe
a harcosaimat. Körös-körül árulókat telepítettek közénk a sátrakba. Nem adhatok
neked menedéket, Tokei-ihto, testvérem.
– Te magad itt maradsz?
Tasunka-vitko vonakodva, de mégis Szilárdan válaszolt a gyors és szinte heves
kérdésre:
– Itt maradok. Egy főnök nem hagyja el a harcosait. És nem is vezethetem el
innen az embereimet. Kétezren voltunk, valamennyien felfegyverkezve. Ha most
fegyverek nélkül ismét megkockáztatnánk a felkelést, ez még meddőbb
vállalkozás volna…
A főnök elharapta a mondatot, és hallgatódzott. Tokei-ihto is fülelt. A
sátortáborban nyugtalanság támadt. A két főnök hangokat hallott, amelyek
félreismerhetetlenül dragonyosok hangjai voltak. Gyors léptek közeledtek, könnyű
léptek, s mögöttük nehéz csizmás lábak döngtek.
A két főnök ülve maradt, és a füstöt eregették. Az asszony folytatta munkáját.
A sátor bejáratában megjelent egy indián, a félvadak tarka öltözékében. Három
dragonyos állt mögötte, pisztolyt szegezve.
– Ki vagy te, és mit keresel itt? – kérdezte az indián dakota nyelven az idegen
vendéget.
– Scout vagyok és a Douglas Finley és Társa cég megbízottja – felelte angolul az
ifjú főnök, a dragonyosok felé fordulva. Fel sem állt.
– Vannak igazoló írásaid?
– A te számodra nincsenek, te kóccal kitömött rühes sakálbőr, de a kapitány
számára vannak.
Tokei-ihto felállt, és lassan, tüntető nyugalommal a sátor bejárata felé indult. A
dragonyosok visszadugták pisztolyukat. Az ifjú főnök felhasználta ezt a pillanatot,
és a félig civilizált indiánt hirtelen lendülettel a hóba taszította. Ez volt az egyetlen
dühkitörés, amit megengedett magának, a következő pillanatban már megjátszott
nyájassággal mosolygott a dragonyosokra.
– Melyik a kapitány? – Közben előszedte a lebélyegzett cégkártyát, s úgy
forgatta ujjai közt, hogy az egyenruhások láthatták: nem akármilyen papirost
mutat fel, hanem egy többszörösen lebélyegzett okmányt.
– Jól van! – mondta az egyik dragonyos. – De mit keresel itt bent Crazy Horse-
nál?
– Egy kis cserebere: meg akarok szerezni egypár dolgot, személyesen ifjabb
Finley úr számára. De az nem megy olyan gyorsan.
A dragonyosoknak sejtelmük sem volt róla, ki is az az ifjabb Finley úr, de most
már nem merték kétségbe vonni, hogy a név viselője tekintélyes ember, s
valamiféle kapcsolatban áll az erőd parancsnokságával.
– Hova mész innen?
– Az erődbe, és onnan holnap reggel tovább, futárpostával. Elsworthy kapitány
parancsára.
– Köszönöm.
A három dragonyos elvonult.
Tokei-ihto visszaült Tasunka-vitko mellé.
– Gyorsan dolgoznak az árulóitok – mondta. – Most be kell szereznem tőled
egyet-mást, hogy jogcímem legyen itt hagyni a konzerveket és a friss húst.
Máskülönben gyanút keltenék.
– Miféle húst?
Tokei-ihto kibontotta a bőrzsákokat, és sorra kirakta tartalmukat. Az asszony
álmélkodva nézte.
– Veled küldték el a fejadagjainkat? – kérdezte Tasunka-vitko.
– Ez nem a ti fejadagotok. A fejadagokat holnap kapják meg embereid az
erődben. De nehogy azt mondhassa valaki, hogy loptad az élelmet, tedd el ezt a
kártyát. – Átadta a főnöknek a lebélyegzett cégkártyát, amely pontosan feltüntette
a kiadott élelmiszermennyiségeket.
– Mit adhatunk érte? Kevés holmink maradt. A harc és a visszavonulás során
csaknem mindenünket ott kellett hagynunk. – Tasunka-vitko az ajkába harapott.
– Semmi értelme, testvér, hogy bármit is elkótyavetyéljetek. Ha szükség volna
rá, odaadnám a saját holmijaimat. A mi tetteink emlékeit nem fogják megkapni
azok a dögkeselyűk. Elég, ha az asszonyod ráfest valamit néhány bőrdarabra.
Estig van rá idő. Finley nem ismeri a szokásainkat és a művészetünket; mindent
meg fog vásárolni.
– Ismered a vacsicsunokat, testvérem.
– Vérrel fizettem mindazért, amit tudok róluk.
A főnök intett az anyjának, hogy kövesse Tokei-ihto tanácsát, s az asszony
kiment, hogy bőröket és festékeket szedjen össze a gyermekektől és rokonoktól, s
elmondja nekik, hogy mindezért friss húst kapnak.
A két férfi ismét magára maradt.
Tokei-ihto elővette a dohányt, amit Tobiastól kapott, s nagy részét
odaajándékozta Tasunka-vitkónak. Kint nesztelenül hullott a hó. A sátorban a déli
órákban is félhomály volt. Tokei-ihto le akart feküdni a puszta földre, hogy aludjon
egy kicsit, mert este és éjszaka újabb fáradalmak vártak rá. A főnök adott neki egy
takarót; gyapjútakaró volt, és nem sokat ért, de Tokei-ihto mégis hálásan fogadta:
mélységesen meghatotta Tasunka-vitko testvéri gondoskodása. Aztán kimerülten
elaludt. Mikor felébredt, úgy érezte, hogy könnyebben lélegzik, s a láza is
alábbhagyott.
Az asszony tüzet rakott, s miután a füst kihúzódott, elővette az összeszedett
anyagot – a bőröket meg egy pamutkendőt –, és hozzálátott a festéshez. Az ilyen
munkát nem az asszonyok, hanem a férfiak szokták végezni; az asszonyok csak a
fazekakra festettek díszeket, és a ruhákat hímezték ki, de a férfiak tetteinek
történetét nem festették meg. Tasunka-vitko és Tokei-ihto figyelték, mit fest rá az
asszony a bőrökre meg a pamutkendőre. Varázs jelek voltak, gonosz varázsjelek, a
leigazolt, megcsalt és meggyötört indiánok átkai.
Tokei-ihto felvagdalt néhány csíkot a friss húsból, s megsütötte Tasunka-
vitkónak és magának. Miután az asszony befejezte munkáját, s mindent
összerakott, és becsomagolt a bőrzsákokba, neki is adott a húsból, s késével
felnyitott két konzervdobozt. A dobozok tartalma nem volt büdös.
Az asszony azonban nem evett egy falatot sem, hanem elszaladt, hogy mindent
odaadjon a sátortáborban éhező gyermekeknek.
– Szétoszthatom a többit valamennyi sátor között, úgy, ahogy szoktuk? –
kérdezte Tasunka-vitko.
– Nyugodtan. A raktárkönyvekben még többet írtak a ti nevetekre.
Gyorsan múltak az órák. A két férfi tudta, hogy este örökre el kell búcsúzniuk.
Elállt a havazás. A felhők teljesen elvonultak, s a leszálló nap sugarai sötét
aranyszínnel vonták be a hókristályokat.
– Mit tanácsolsz nekem? Hova küld a szavad, főnököm?
– Mi a terved, Tokei-ihto? Mit szándékozik tenni a Nagy Medve Fia?
– Mindjárt elmondom, Tasunka-vitko. De előbb beszéld el, hogyan történhetett,
hogy legyőztek és foglyul ejtettek benneteket, noha oly fényes győzelmeket
arattatok a csatatereken. Hadd hallja a fülem szavaidat, mert addig nem beszélhet
a nyelvem.
– Nyolcezren voltunk, férfiak, nők és gyermekek – kezdte Tasunka-vitko, s most
megint lassan beszélt, mert minden szó, amit kiejtett, kínzó emlékeket ébresztett
benne. – Tatanka-jotanka és én vezettük harcosainkat. Győztünk, és megöltük a
Hosszú Késeket, akik megtámadtak bennünket, de újabb seregek vonultak
ellenünk, mi pedig nem kaptunk több lőszert. Ekkor kettéváltunk, hogy ezáltal
megosszuk a Hosszú Kések erejét, és félrevezessük őket. Tatanka-jotanka
felgyújtotta a prérit, s a préritűz oltalma alatt észak felé vonult; nem tudom, hova,
azt sem tudom, meddig jutott. Többé nem hallottunk egymásról. Nekem az volt a
tervem, hogy seregemet elrejtem a Hosszú Kések elől, és Kanadába vezetem;
kétezren voltunk. De mindenütt túl sok volt az áruló, s Miles tábornok és harcosai
megtaláltak bennünket a Tongue folyónál, ott, ahol beletorkollik a Sárgakő-
folyóba. Vastag csövekből lőttek ránk, tüzük és a fogazott szélű repeszek zápora
halomra ölte férfiainkat és musztángjainkat. Mégis harcoltunk. Sok harcosunknak
már csak csatabárdja volt. Néhányan fogságba estek. A hó már magasan állt. Sok
sátrunkat és legtöbb ingóságunkat ott kellett hagynunk; musztángjaink
összerogytak, gyermekeink megfagytak, puskáink már nem tüzeltek. A foglyok
visszatértek; jóllakottak voltak, és a fehér emberek jóságáról meséltek. Ekkor
harcosaink szíve elszomorodott, s a törzsfőnökök unszoltak, hogy tegyük le a
fegyvert, még mielőtt sorra elhullanak a gyermekeink.
Végül megadtuk magunkat a Hosszú Késeknek.
Tasunka-vitko néhány másodpercig hallgatott, aztán erőt vett magán, és
folytatta:
– A Hosszú Kések levetették a nyájas álarcot, és kimutatták a foguk fehérjét.
Hóban és fagyban hajtottak minket idáig, ahol ránk találtál, Tokei-ihto. Eleget
láttál, és mindent hallottál. Mi a terved?
– A Nagy Medve Fiai észak felé vonulnak, át a Missourin.
– Mindent hallottál.
– Hau. A mi sátrainkban alig több mint száz férfi, asszony és gyermek él. Nem
könnyű megtalálni minket, s a Hosszú Kések nem fogják felvonultatni ágyúikat a
mi maroknyi csapatunk ellen. Nekivágok az útnak.
– Ebben a hóban?
– Ebben a hóban is.
– Meg mered kockáztatni?
– Beszéltem, hau.
Tokei-ihto felállt.
Még egyszer megölelték egymást, és Tasunka-vitko szeméből könnyek törtek
elő, mert ezen a napon megtalálta és újra elvesztette azt az embert, akit már
testvérének érzett.
Mikor a két főnök utoljára szorított kezet az életben, s szemük utoljára itta be
egymás képét, már érezték azt a feltoluló erőt is, amely minden váláson túl
összefűzi őket, s az ifjabbik tudta, mit visz magával, hogy megőrizze lelkében, és
tovább plántálja.
Tasunka-vitko kikísérte vendégét a sátor elé. A nap leszállt, árnyak borultak a
tájra, s mát fütyült az éji szél. Tasunka-vitko az ifjú főnöknek ajándékozta
jelzősípját, kis vörös harci pipáját és egy vékony bőrdarabot. Erre a bőrre rá volt
festve a totemje, s hogy ezt Tokei-ihtónak ajándékozta, azt jelentette, hogy az ifjú
főnök Tasunka-vitko testvére és erejének örököse lett.
– Ha a Hosszú Kések meggyilkolnak itt engem – szólt búcsúzóul Tasunka-vitko –,
vésd fiaink elméjébe, hogy nincs okuk szégyenkezni az apáik miatt.
– Sohasem fogjuk elfelejteni a nevedet, Tasunka-vitko. – Az ifjú dakota hangja
rekedt volt. Fegyverfogáshoz szokott keze megvonaglott.
Tokei-ihto felpattant fényesre csutakolt, szelíd, didergő lovára. Közben azonban
fakó ménjére gondolt, amely türelmetlenül várja őt. A totemet, a sípot és a pipát a
derékövbe dugta, amelyet annak idején az elárult főnök hagyott rá.
Aztán ösztökélni kezdte lovát, hogy visszanyargaljon az ügynökségre és Johnny
fogadójához. Ott találta a delavárt, s ez beszámolt neki mindenről. Pontosan úgy
történtek a dolgok, ahogy Tokei-ihto megjósolta. Véres Tomahawk
megszégyenülten elvonult az embereivel. Fred Clarke vagy más néven Red Fox
még semmiről sem értesült, még Charly, a titkár sem közölt vele semmit. Szonka
már kiheverte alkoholmérgezését. Tombolt, s azt tervezte, hogy három emberével
ellenőrző útra indul a Medve-csapat körzetébe, az engedély nélkül eltávozott
Tokei-ihtót beszállítja az erődbe, s ha ellenszegül, mindjárt a helyszínen agyonlövi.
Miután Tokei-ihto mindezt tudomásul vette, ismét elvált Tobiastól. Ügetésre
fogta fakó ménjét, és csakhamar eltűnt az utána pillantó delavár szeme elől.
Enyhén behavazott tájon át nyargalt. Süvöltött a szél, s a kiszabadult rab nyári
köntösben volt. Csak a láz melegítette. A legérzéketlenebb katonaorvos is
figyelmeztette volna a dakotát, hogy ha ilyen állapotban lóra ül, egyenesen a
halálba nyargal. De az indiánnak e pillanatban nem a halál járt az eszében.
Lovának patái ismét a préri földjén csattantak; párába vesző messzeségek terültek
el előtte, amelyeket azóta ismert a szeme, amióta először látta meg a napvilágot;
s gondolatait egyetlen név töltötte be: Tasunka-vitko.
Viharsebesen vágtatott a fakó mén. Teste rugózva lendült előre. Meggyűlölt
mindent, ami a fehér emberekre, a bekerített legelőkre és istállókra emlékeztette,
s mintha ismét kitört volna belőle az outlaw, a törvényen kívül álló lény vadsága,
amiből lovasa annak idején fölényes erejével és halk dalaival kigyógyította.
A magányos lovas egynek érezte magát lovával, s tudta, hogy csak ennek az
állatnak a gyorsasága segítheti távoli céljához, mielőtt még üldözői beérik. Már
túljutott a Black Hills nyúlványai előtt húzódó hosszú, sík útszakaszon, s most a
dombvonulatok közt, a terméketlen és kietlen préri hullámzó völgyeiben nyargalt,
a rezervátum északnyugati határán. Sárgásszürke mezőségek fölött sütött a téli
nap. Merev fű, pálmaliliom és kaktusz termett errefelé. Vizet nehezen lehetett
találni, s mikor a dakota mégis egy kis patakra bukkant, megengedte
musztángjának, hogy kedvére csillapítsa szomját, ő maga felszaladt a legközelebbi
dombhátra, kémlelődött és fülelt. Megtörténhet, hogy lovas járőrök cirkálnak a
rezervátum határszélén.
De semmi sem zavarta meg a pusztaság csendjét. Körös-körül minden
mozdulatlan volt.
Esteledett. Fagyos szél fújt. Tokei-ihto ismét lóra pattant, és folytatta útját. A
dombok meredekebbek lettek. Málladozó, kopár sziklák közt húzódott ez a
homokos, terméketlen vidék. Nyugaton alábukott a nap; a látóhatáron még
kirajzolódtak a Black Hills erdős vonulatai.
Késő éjszaka ismét leszállt lováról a dakota. Egy szikla lábánál állította meg
ménjét. A musztáng a fűcsomókat ropogtatta, amelyeknek gyökerei a homokban
és a keményre fagyott agyagban is meg tudtak kapaszkodni. Ohitika a musztáng
mellé kuporodott, s a nyelvét lógatta.
A hazatérő felmászott a sziklák tetejére, s kémlelődött.
A távolban felismerte az elapadt tócsa maradványait; az a kevés víz, ami még
megmaradt a tócsából, vékony jégkéreggé fagyott. Ott álltak a sátrak; a körzet
keleti csücskében egy ménest fedezett fel Tokei-ihto. Csak a falu éhes kutyáinak
vonítása törte meg a csendet. Egy-egy embert is látott a kémlelődő, asszonyokat
és gyermekeket is, de pontosabban nem ismerte fel őket. Úgy látszott, fel-alá
járnak, hogy mielőtt nyugovóra térnek, még egyszer körülnézzenek.
Ez csak a Medve-csapat faluja lehetett. Az ifjú főnök kémlelőhelyéül szolgáló
sziklák és a sátrak közt még egy kis domb húzódott. A dakota elhatározta, hogy
onnan veszi közelebbről szemügyre a falut. Otthagyta a két állatot, a lovat és a
kutyát, és továbbkúszott. A domb gerincén lapulva alaposabban megszemlélte a
települést. Minden egyes sátorra ráismert, de azt is megállapította, hogy az ő sátra
hiányzik.
Négy gyereket vett észre: két fiút és két lányt. Egy rakás konzervdoboz körül
foglalatoskodtak; az északi szél romlott hús bűzét hozta a dakotához. A gyerekek
három gúlát építettek a dobozokból, mégpedig oly módon, hogy mindenkinek, aki
az ügynökség felöl jött, látnia kellett a dobozokat, és érezni a bűzt. Ez a
barátságos fogadtatás tehát a rezervátumi biztos és Red Fox embereinek szólt.
A kutyák egy szarvasmarha tetemének maradványaiért marakodtak. Énekszó,
furulyaszó, dobszó sehol sem hallatszott. Halálos csönd honolt az éhség és rabság
falujában.
Nem messze a gyermekektől egy magányos, sánta férfit pillantott meg Tokei-
ihto.
Megismerte ezt az embert. Göndör haja volt, s ez megkülönböztette minden
más dakotától. A gyerekeket is felismerte a hazatérő: ráismert Hapedahra és
Csaszkéra, a Kölyökkutyák szövetségének két vezetőjére, s Villámfelhőre és Fürge
Gyíkra, a két barátnőre. De még várt. Mikor aztán már hosszú ideje nem
mutatkozott senki más a sátrak körül, varjúkárogást hallatott. Göndörhajú Csapa
felpillantott a magasba, kereste a madarat; a gyerekek is felkapták fejüket.
Alighanem csodálkoztak, hogy nem látják a varjút, de arra szemlátomást nem
gondoltak, hogy csak utánozza valaki a varjúkárogást. Azelőtt, amikor még
szabadon éltek, bizonyára nagyobb éberségre volt szükségük. Itt azonban
eltompultak.
Kinyílt az egyik sátor, s egy lány lépett ki belőle. Haja rövidre volt vágva, csak a
válláig ért. Hallgatódzott. Talán hallotta a károgást? Igen, a jelek szerint hallotta,
sőt meg is értette. Lassan, mint aki csak céltalanul sétál, elindult a sátraktól, s a
domb felé közeledett, ahol Tokei-ihto lapult. Tokei-ihto felismerte húgát,
Uinonahot, s már az arcvonásait is ki tudta venni. Beesett arcában még
nagyobbnak látszott a szeme, mint máskor.
Uinonah a domb gerincéhez ért. Haja és ruhája lengedezett a szélben.
Tokei-ihto közben kissé lejjebb kúszott a lejtőn, úgyhogy alakját eltakarta a
domb, s most, mikor felállt, a sátrak felől senki sem láthatta. Húga odalépett
hozzá.
Uinonah úgy érezte, eláll a szívverése: szemtől szemben állt holtnak vélt, de
álmaiban mindig élőként megjelenő fivérével. A két testvér találkozása is
ugyanolyan szótlanul játszódott le, mint annak idején a búcsú.
Tokei-ihto törte meg a viszontlátás ünnepélyes csendjét.
– Vannak árulók a sátraitokban? – kérdezte kurtán, fátyolos hangon.
– Az árulók elnyargaltak a Hosszú Késekkel, akiknek a szolgálatában állnak.
Szonka felesége, Jácint itt van ugyan, de az ő nyelve néma marad.
– Menjünk!
A két testvér megindult egymás mellett a dombon át, majd lefelé a faluba
vezető lejtőn. Rövid út volt, de a testvérek nagyon lassan lépkedtek. Mintha valami
ünnepi szertartás része lett volna minden egyes kimért lépés, amelyet az ifjú főnök
húga oldalán tett: övéihez való visszatérését ünnepelte. Uinonah pedig, aki még az
első öröm kábulatában haladt mellette, újra meg újra átérezte fivére jelenlétét,
mikor lépést tartott vele.
Göndörhajú Csapa volt az első, akivel találkoztak. Szinte kővé meredve bámult
Tokei-ihtóra.
– Te vagy az? – szólalt meg végre, s megdörzsölte a szemét, mintha meg akarna
bizonyosodni róla, vajon nem álmodik-e. – Gyere, testvérem, főnököm… menjünk
Csetanszapa sátrába.
A négy gyerek a kis csoport után bámult, amely eltűnt Csetanszapa sátrában. A
két fiú és két lány álmélkodása határtalan volt: mintha csodának lettek volna a
szemtanúi. Annak a csodának, amelyre Uinonah mindig várt. Visszajött Uinonah
fivére. Kimondhatatlanul nagy pillanat volt ez.
 Mikor az ifjú főnök Göndörhajú Csapa és Uinonah kíséretében belépett a nagy
tipibe, tekintete mindjárt a sátor urát kereste a félhomályban. De Csetanszapát,
Fekete Sólymot sehol sem látta. Csak Mongszongszah, a felesége ült ott, és
szüntelenül a bölcsőt simogatta. A bölcső fejrésze elé erősített abroncson, amely
arra szolgák, hogy védje a csecsemő fejecskéjét, a fekete tollak közt még ott
csüngtek a játékszerek, amelyekkel a parányi kezecskék játszadoztak.
Tokei-ihto és Göndörhajú Csapa leültek egymás mellé a tűzhöz. Uinonah
Mongszongszahhoz lépett, és mellette foglalt helyet.
– Hát újra itt vagy – mondta Csapa, és mélyet lélegzett. – Eljöttél ide hozzánk.
Uinonah egy zacskó bogyót hozott fivérének. Tokei-ihto elfogyasztotta a
bogyókat.
– A musztángjaitokat még nem vágtátok mind le – szólt végre az ifjú főnök, s
azok közül, akik hallották, senki sem sejthette, miért éppen ezzel kezdi a
beszélgetést.
– Havandzsita, a varázsló nem akarta. Úgy gondolja, hogy előbb mi forduljunk
fel éhen, csak azután a musztángok – világosította fel Göndörhajú Csapa.
– Éhen akartok itt halni? – A főnök tömören és élesen beszélt, mintha harcra
készülne. Igaz ugyan, hogy gyermekkori játszópajtása ült vele szemben, de mégis
olyan emberek közt érezte magát, akik lerombolták a sátrát, miközben ő
raboskodott.
– Hogy éhen akarunk-e halni? – ismételte meg a kérdést Csapa kissé zavartan,
ellágyuló öröm és lázadozás közt ingadozva. – Hogy éhen akarunk-e halni? Ugyan
ki kérdezi ezt tőlünk rajtad kívül? A Hosszú Kések a halott dakotát szeretik a
legjobban.
– Ti azonban élni akartok?
Csapa kiragadta magát érzelmeinek bűvöletéből, s most már ugyanolyan
tárgyilagos hangon felelt, ahogyan a hazatért főnök kérdezte:
– Meg kell próbálnunk. Ha kitavaszodik, legeltethetünk néhány szarvasmarhát…
Esetleg vethetünk is…
– Ezen a talajon?
– Nincs más.
– Úgy határoztatok, hogy leromboljátok a sátramat, s többé nem fogadtok be a
tipijeitekbe?
Csapa lesütötte a szemét,
– Először idejöttek az árulók, és lerombolták a sátrat. Aztán Szonka beszélt a
tanácsgyűlés előtt. Az ő kezében voltak a fegyverek. A tanácsgyűlés tagjai
hallgattak. Én testvérem és főnököm… azt hittük, hogy már rég halott vagy.
– Mind hallgattak?
– Nem, Csetanszapa síkraszállt érted. Harcolt is. Az ő tőrdöfésétől halt meg
Vörös Szárny. Csetanszapának ezután menekülnie kellett, és azóta a sziklák közt
bujkál.
– Menj át Havandzsitához, az öreg varázslóhoz, és kérd meg, hogy most
mindjárt hívja össze a tanácsgyűlést. Jelentést akarok tenni a Medve-csapat
férfiainak, és meg akarom mondani nekik, mi a teendőnk.
– Most mindjárt? Éjszaka van.
– Most mindjárt – ismételte ellentmondást nem tűrő, parancsoló hangon a
hazatért főnök.
– Hau. Hazaérkeztél. Teljesítem első kívánságodat. – Csapa feltápászkodott, és
kisántikált a sátorból. Az elmúlt harcok során sebet kapott a lába.
Az ifjú főnök ülve maradt a tűznél. Fürkészve nézett körül. A tipi még
ugyanolyan gazdagon volt berendezve, mint azelőtt. A Medve-csapat sátrait nem
sújtották a Black Hillstől északra lezajlott pusztító harcok, s a fegyvereken kívül
még mindenük megvolt a családoknak. Tokei-ihto feltűnés nélkül figyelte húgát, s
igyekezett uralkodni felindulásán. Uinonah egy prémjével befelé fordított bundát
varrt, olyant, amilyent a dakoták télen viseltek. Keze könnyedén és biztosan
forgatta a csontból faragott árt. Éppen az utolsó öltéseknél tartott, s miután eltette
a fonal gyanánt szolgáló ín végét, kihúzta az árt, és övének hímzett zsebébe
dugta. A kész bundát mindkét kezével a magasba emelte, és vizsgálódva
szemlélte művét. Mindent rendben talált. Felállt, széthajtotta a földön heverő
hatalmas medvebőrt, s egy pár, prémmel bélelt mokasszint szedett elő belőle. Ezt
is meg a bundát is odavitte fivérének, s ezenkívül egy bögre medvezsírt és
bőrdarabkákat, hogy a szokott módon bekenhesse a testét, és felöltözhessen.
Tokei-ihto hálás pillantással köszönte meg gondoskodását, és átöltözött. Uinonah
közben egy farámát vett elő, amelyen egy megkezdett ínháló volt kifeszítve, s
tovább fonta keresztül-kasul az inakat. Magas hóban a dakoták hótalpat
használtak, amelynek a végét felfelé görbítették, hogy be ne fúródjon a hóba.
Legfőbb ideje volt, hogy befejezze a munkát, mert az égbolt szürke volt, s a
nyirkos, sűrű levegő havat ígért.
Mongszongszah, a Lehajló Fűz nem dolgozott. Némán ült helyén, a sötét
sarokban, mint akinek eszét vette a fájdalom, és szüntelenül simogatta az üres
bölcsőt.
Uinonah befejezte a hótalpat, és Csapa még mindig nem tért vissza. Nagyon
soká maradt el.
Tokei-ihto a medvebőrhöz lépett, hogy húga megmutassa neki, mit rejteget
még. Uinonah kissé odébb húzta a medveprémet, felhajtott alatta egy bőrtakarót,
s egy gyepes földdarabra mutatott, amely – mint kiderült – ki volt vágva, és ki
lehetett emelni. Alatta egy csomagban azok a fegyverek voltak, amelyeket az ifjú
főnök egy esztendővel ezelőtt, mikor követként az erődbe indult, nem vitt
magával, hanem otthagyott a falujában: fehér csontíja, egy rugalmas nyelű
buzogány és egy csatabárd. A rezervátumban ezek tiltott fegyverek voltak.
Uinonah gondosan visszahelyezte őket rejtekükbe.
Tokei-ihto megpillantotta a földön egykori sátrának súlyos bőrlapjait is. Az a
tudat, hogy fegyvereit és sátorlapjait megőrizték, erőt adott neki.
– Már gyakran átkutatták ezt a sátrat Szonka és segédjei – mondta Uinonah
fivérének. – Valahányszor idejönnek a faluba, mindig átkutatják ezt a tipit, hogy
nem rejtegetek-e fegyvereket. De eddig még nem találtak semmit.
A főnök visszaült a tűzhöz. Orcáján lázrózsák égtek. Jó lett volna egy izzasztó
fürdőt venni. De most nem volt rá ideje. Miért nem jött még mindig vissza
Göndörhajú Csapa? Talán Havandzsita nehézségeket támaszt? Az indián falunak
ez a nagy hatalmú, vén varázslója és az ifjú hadifőnök sohasem értették meg
egymást.
Egyetlen személy volt a sátorfaluban, aki szembeszállhatott a vén varázslóval:
Mattotaupa anyja, Uncsida, aki nagy tekintélynek örvendett, mivel maga is
varázslónőnek számított.
– Öreganyánk nem él már? – kérdezte a hazatért főnök, mintegy hangosan
folytatva ezt a gondolatmenetet. Uinonah ismerte bátyját, s megérezte hangjában
a törést.
– Él még… Havandzsita sátrában.
Tokei-ihto nem szólt rá semmit. Némán várta tovább, hogy Csapa visszatérjen.
De sokáig kellett várni, az ifjú főnök egyedül maradt a tűznél. Egyetlen harcos sem
jött, hogy üdvözölje. Lehetséges-e, hogy Göndörhajú Csapa még nem merte hírül
adni a többi sátor lakóinak, hogy hazatért a hitszegő módon rabul ejtett főnök? S
valóban nem akadt a harcosok közt egy sem, aki látta – mégpedig örömmel látta –
egykori főnökének megérkezését?
Mialatt a hazatért főnök a tűz mellett várt, s elszántsága és gondolatai mind
keményebb és áttörhetetlenebb páncélként zárultak érzelmei köré, a varázsló
sátrában három ember ült. Három nemzedéket képviseltek: Havandzsita több mint
kilencvenéves volt, Uncsida már elmúlt hatvan, Göndörhajú Csapa pedig még csak
huszonnégy nyarat látott.
Csapa beszámolt küldetésének céljáról.
Havandzsita a sátor tüzének nyugtalanul lobogó lángocskáiba meredt. Uncsida,
aki odébb ült, figyelte a varázslót. Havandzsita vén arca már olyan volt, mint
valami famaszk: ráncok megszámlálhatatlan sokasága barázdálta, és szinte
megmeredve sötétlett fehér haja alatt. Nehéz volt megfejteni, mit rejt ez az arc,
mert maga a varázsló is hiába próbált eligazodni önmagában, hiába vájkált
lelkében – nem tudta többé áttekinteni saját magát és életét.
Tehát mégis visszatért ez a Tokei-ihto!
Havandzsita még nagyon jól emlékezett arra a napra, amikor Mattotaupa fia, aki
kisfiúkorában még a Harka nevet viselte, először jelent meg mint ellensége. Kilenc
telet ért meg addig a főnök fia, s a Medve-csapat sátrai még a Black Hills déli
lejtőjének rétjein álltak. Csodálatos kora tavaszi nap volt. Az erdő talaja
bugyborékolva itta be a havat, madár dalolt, az ágak lerázták olvadó fehér
terhüket, s az emberek nyakába meg a musztángok téli bundájára permetezték. A
férfiak és ifjak közül a legtöbben vadászaton voltak. Havandzsita, az öreg varázsló
pedig úgy érezte, hogy fontos nap virradt rá.
Ezen a napon akart új segédet választani magának a fiúk közül. Akkor már hét
esztendeje segéd nélkül dolgozott, mert kisegítője, akit utódjának szánt, elesett az
abszarókák ellen vívott harcokban. A varázsló már akkor is öreg volt, egyre inkább
erőt vett rajta a vénség, ideje volt tehát, hogy felnevelje utódját: azt akarta, hogy
mielőtt szeme a századik telet és nyarat látja, legyen valaki, aki titkainak
beavatott örököse. Sokáig figyelte a sátorfalu fiúgyermekeit, s választása végül
Harkára esett, a Hegyi Szirtre, az Éjszaka Szemére, Mattotaupa legidősebb fiára.
Havandzsita tudta, hogy nincs az a fiú, akit boldoggá ne tenne, ha őt szemeli ki
segédjéül és majdani utódjául: ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhetett senkit,
ez volt minden fiú és minden apa titkos reménye.
Harka, a Hegyi Szirt, az Éjszaka Szeme a jelek szerint mindazokkal a
tulajdonságokkal rendelkezett, amelyekkel Havandzsita választottjának
rendelkeznie kellett. Okos, erős és titoktartó volt, s tudott magán uralkodni,
amennyire ezt egy gyermektől el lehetett várni. Azon a kora tavaszi napon
Havandzsita még egyszer utoljára meg akarta figyelni a fiút, mielőtt este felkeresi
apja sátrát, hogy közölje elhatározását. Az előző éjszaka szerencsésen zajlott le. A
vén varázsló álmában megjelent az a nagy kígyó, amellyel fontos döntései előtt
önkívületi állapotban beszélni szokott. Ez a kígyó volt az ő védőszelleme, ez
sugallta elhatározásait, amióta gyermekkorában kiragadták játszópajtásai köréből,
s elvitték inasnak az akkori varázsló sátrába, aki aztán testi-lelki tortúrák
közepette beavatta titkaiba.
Havandzsita ismét ott látta magát a fenyőerdőben, amint botorkál az olvadó
hóban. Valójában azonban a tipijében ült, a rezervátumban, s némán, elutasítóan
meredt a sátortűz parazsába.
Ez a Harka, ez a Tokei-ihto tehát él, és ismét visszatért!
Havandzsita még ma is iszonyodva gondolt arra a napra, mikor tizenöt
esztendővel ezelőtt megismerte Mattotaupa fiának jellemét és képességeit.
Azon a kora tavaszi napon azért indult az erdőbe a vén varázsló, mert a fiúk
közül alig talált valakit a sátrak körül. De a sok lábnyom elárulta neki, hogy az
egész gyermeksereg ugyanabban az irányban száguldott el: be az erdőbe. Az öreg
varázsló nesztelenül követte a nyomokat a fák és bokrok fedezéke mögött, mert a
döntést megelőző utolsó órákban titokban akarta még egyszer megfigyelni inas
jelöltjét.
Észrevétlenül közeledett a fiúk felé, akik valamennyien ugyanazon a helyen, egy
vén tölgy alatt gyűltek össze.
Aztán egyszerre csak úgy érezte az öreg varázsló, hogy ereiben megfagy a vér.
Egy varázslójáték szemtanúja volt, ugyanolyan kultikus játéké, amilyent olykor ő
maga szokott harcosaival rendezni. Harka, a Hegyi Szirt, az Éjszaka Szeme
játszotta a varázslót. Álarcot öltött, de Havandzsita tüstént felismerte. A fiú
hajszálpontosan utánozta az öreg varázslót, a kultikus játékok alkalmával ellesett
mozdulatait. Már ez is szemtelenség volt, de nem ez volt a dologban a
legveszedelmesebb. Havandzsita azért döbbent úgy meg, mert látta, hogy a fiúk
lerogynak, mintha valami hipnotikus erő kényszerítené őket erre. Még az öreg
varázsló megjelenése sem térítette őket mindjárt magukhoz. Havandzsita
elszörnyedve nézte őket. Azt hitte, hogy Harka ellopta tőle varázserejét. Persze
hogy ellopta, hiszen még kígyóbőrt is kötött a feje köré!
Harka vette észre elsőnek a vén varázslót. Szinte földbe gyökeredzett a lába.
Végre a többiek is felocsúdtak. Rémült kiáltással rebbentek szét.
Ami az ezt követő napokban és hetekben történt, örökké emlékezetes marad
minden fiú számára. Sem azelőtt, sem azóta nem büntették meg őket ilyen
szigorúan a szüleik. Az apák a nyár beköszöntéig egyetlen szót sem váltottak
fiaikkal. Mattotaupa beleegyezésével Havandzsita tizenkét napon és tizenkét
éjszakán át a sátrában tartotta Harkát, a főkolompost. Vissza akarta ragadni a
fiútól ellopott varázserejét. Meg akarta tőle tudni, hogyan lopta el. De a fiú
makacsul ellenállt, s kitartott amellett, amit igaznak vélt: hogy csak játszani akart,
utánozni a varázslót, s a többiek szívesen vettek részt ebben a borzongató
játékban. Azon a tizenkét éjszakán, amit Harka a varázsló sátrában töltött,
Havandzsita egyetlenegyszer sem álmodott többé a nagy kígyóról. Ez volt a
legborzalmasabb csapás, ami az öreget érhette. Meg akarta törni Harkát, hogy
visszavehesse tőle varázserejét. De a fiú szilárd maradt. Soha senkinek, még az
apjának sem mesélte el Harka, hogyan próbálta megtörni a makacsságát az öreg
varázsló.
Havandzsita pedig azóta sem álmodott a nagy kígyóról. A nagy kígyó nem állt
többé szóba vele.
Egy évvel később a fiúk vezetőjüknek választották Harkát, a Hegyi Szirtet, az
Éjszaka Szemét, s a törzsfőnök jóváhagyta ezt a választást.
Havandzsita azóta éjjel-nappal szorongásban élt: rettegéssel töltötte el az a
tudat, hogy örökre megfosztották varázserejétől, amelyben szilárdan hitt. De
senkinek sem szabad megtudnia, hogy elvesztette varázserejét, senkinek!
Éjszakákon át dobolt az öreg; felidézte szellemeit, s megpróbált álmodni. Néha
sikerült is, de az álmok ködösek és zűrzavarosak voltak. A harcosok és a fiúk közül
sejtelme sem volt róla senkinek, milyen bajban van a varázsló, habár a férfiak
olykor elégedetlenek voltak vele. A gyermekek elnyerték méltó büntetésüket
illetlen játékukért, s ezzel az ügy mindenki számára lezárult – kivéve Havandzsitát.
Havandzsita azóta rettegésben élt, szorongva gondolt arra, mi lesz, ha a harcosok
egy nap mégis felfedezik, hogy elvesztette varázserejét; úgy szorongott, ahogy
csak az tud, aki görcsösen ragaszkodik egy hazugsághoz. Ha a harcosok
eltáncolták a bölénytáncot, és bölénycsordákért imádkoztak, de a bölények
mégsem jöttek, akkor az emberek éheztek, Havandzsita pedig kínok közt vonaglott
a sátrában, s a kudarcért vélt balsorsát okolta, amely megfosztotta varázserejétől.
Kétségbeesésében a legelképesztőbb és legvakmerőbb mesterkedésekhez és
cselekhez folyamodott. Egyszer-egyszer még sikerült megtévesztenie az
embereket. Közben pedig kínozta magát, s kitartóan dobolt, hogy felidézze a nagy
kígyót. Egyre növekvő gyűlölettel fordult Harka és apja, Mattotaupa ellen. Sikerült
is elűznie Mattotaupát. De nem sikerült meggátolnia, hogy a kiközösített
Mattotaupa fiát tíz évvel később visszafogadják a törzsbe. Tatanka-jotanka, a
tekintélyesebb varázsló közbelépett, még mielőtt Harkát az oszlophoz kötözve
feláldozhatta volna.
Egy nap aztán Szonkát, Harka régi ellenségét avatta segédjévé a vén varázsló.
De Szonka alapjában véve gyenge legény volt, s most átpártolt a fehérekhez.
Havandzsita gyűlölte a fehér embereket, mert nem hittek a bűvös titkokban. De
azt is tudta, hogy a fehéreknek is vannak bűvös titkaik, s úgy hitte, hogy ezekben
igazi varázserő rejlik. Meg akarta szerezni magának ezeket a varázserőket, és meg
is szerezte. De mit kezdjen velük itt a rezervátumban? A harcosok már nem várták
olyan reménykedve a varázslatot, mert tudták, hogy nincs az a bűvészet, amely
ide tudja varázsolni a bölényeket, és csak a rezervátumi biztos szarvasmarhái
csillapíthatják éhségüket.
Havandzsita valamikor régen mást is tudott, mint álmodni és bűvészkedésével
elkápráztatni a törzset. Bátor harcos is volt, s hosszú élete folyamán sokat
tapasztalt, nagyon sokat. De most már nagyon ritkán gondolt arra, amit valóban
tudott. Minden álma és minden vágya csak az volt, hogy visszanyerje bűvös erejét
és varázshatalmát, amelynek valódiságában egy percig sem kételkedett.
S most élve visszatért Mattotaupa fia.
Havandzsitát ez a váratlan fordulat még inkább zavarba ejtette, mert sohasem
hitt Uinonah álmaiban. Most azonban kiderült, hogy Uinonah is erősebb, mint ő.
Uncsida pedig mintha csak azért költözött volna a varázsló tipijébe, hogy ott
kisugározza saját erejét. Havandzsitának nem volt hatalma e fölött az asszony
fölött, aki három évvel ezelőtt felvette ellene a harcot a száműzetésből hazatérő
Harkáért, és magával ragadta az egész sátorfalut.
Mattotaupa fia pedig ma is él, és odaát ül Csetanszapa sátrában.
Havandzsita zavarban volt, nem tudta, mitévő legyen. Szeretett volna
megszabadulni zavarától és a döntés terhétől, s hosszas töprengés után hirtelen
megvilágosodott előtte, hogyan háríthatja át mindkettőt a törzs férfiaira. Hangja
olyan volt, mint a repedt fazéké, mikor a némán várakozó Csapát utasította, hogy
hívja egybe a tanácsgyűlést úgy, ahogy az ifjú főnök kívánja.
Maga Tokei-ihto, aki ennyire foglalkoztatta régi ellenségét, Havandzsitát, még
mindig egyedül ült Csetanszapa sátrában, a tűz mellett.
Végre szétnyílt a sátor függönye, s megjelent Göndörhajú Csapa. Csöppet sem
látszott jókedvűnek. Leült Tokei-ihtóval szemközt, s leoldotta pipáját, de még nem
gyújtott rá. Sokáig tartott, míg rászánta magát, hogy megszólaljon.
– Havandzsita hajlandó összehívni a tanácsgyűlést – jelentette. – Akár ma
éjszaka is, ha ragaszkodsz hozzá. De csak azzal a feltétellel, hogy értesítjük
Csetanszapát, és ő is részt vesz a gyűlésen. A tanácsgyűlés többi tagja viszont
nem járulhat hozzá ehhez. Csetanszapa bujdosik. A Hosszú Kések gyilkosnak
tekintik. Ha Csetanszapa részt vesz a gyűlésünkön, ez a gyűlés lázadók
összejövetelévé válik. A mi férfiaink azonban nem vállalkozhatnak felkelésre, s
meg sem akarják kísérelni. Nincs fegyverünk; késeink rövidek ahhoz, hogy
megmérkőzhessenek a Hosszú Kések puskáival, s elegünk van a meddő harcokból.
Havandzsita ismét tőrbe akar csalni válaszával.
Tokei-ihto nem felelt. Ehelyett csak azt kérdezte:
– Ide tudjátok hívni Csetanszapát a sátrába?
– Tudni éppen tudjuk… de ha eljön, valamennyiünket veszélybe sodor, anélkül,
hogy bármelyikünknek is hasznára válna. – Göndörhajú Csapa nehezen mondta ki
ezeket a szavakat, s látszott rajta, milyen szenvedés neki mindezt elmondani. –
Téged is kénytelenek leszünk bújtatni, testvérem, mint Csetanszapát. Megtiltották,
hogy befogadjunk téged. – Göndörhajú Csapa tehetetlen mozdulatot tett, s
pillantását körüljártatta a sátor falain, mint aki valami kivezető utat keres, de nem
talál. – Ó, főnököm! Lábad csak azért hozott ide, hogy ismét elhagyd sátrainkat,
– Nem, Csapa. – A hazatért főnök hangja tompa volt, de a visszavonhatatlan
döntés ereje áradt belőle. – Nem hagylak el többé benneteket és a sátraitokat.
Magammal viszlek titeket. Elvonulunk a rezervátumból.
Göndörhajú Csapa a beszélőre meredt.
– Mit mondtál? Fülem nem jól hallott.
– De igen, jól értetted a szavaimat. – Tokei-ihto hagyta kialudni a pipát, hogy
megszakítás nélkül beszélhessen. – Ma éjszaka lebontjátok sátraitokat.
Asszonyaitok és gyermekeitek összecsomagolnak. Red Fox elbocsátja lovasait.
Senki sem őrzi errefelé a határt. A Hosszú Késeknek most nincs se szemük, se
fülük számunkra, minden figyelmüket Tasunka-vitko köti le. Ha elhatározzuk, hogy
indulunk, ma éjszaka nem tudjak megakadályozni. Kanadába vezetlek benneteket,
új hazába, ahol szabad emberekként élhetünk. Hau.
Göndörhajú Csapa a tűzbe pillantott, aztán a vele szemközt ülő, csontig
lefogyott Tokei-ihtóra.
– Ki akarod hurcolni az asszonyokat és a gyermekeket a hóba, csak azért, mert
te magad nem maradhatsz köztünk? A láz beszél belőled!
Tokei-ihto arcát sötétre festette a feltoluló vér.
– A főnököd beszél!
Göndörhajú Csapa felállt.
– A mi nagy főnökeinket megverték és elűzték. Te talán több vagy, mint ők?
– Az ő fiuk és ifjabb testvérük vagyok.
– Elhagyni a mi nagy törzsünket?…
– Nem felejtjük el atyáinkat.
– Lemondjunk még arról is, amit a vacsicsunok meghagytak nekünk?
– Mindenről, csak arról nem, hogy szabad emberek maradhassunk!
– Sokat kellene tanulnunk, Tokei-ihto.
– Saját jószántunkból.
– Ennek már vége!
– Amíg van bennem lehelet, nincs vége… Észak felé vonulunk, át a Missourin!
– Ősi ellenségeink, a szikszikauk vadászterületeire?
Tokei-ihto közel lépett Csapához, és az arcába nézett.
– Göndörhajú Csapa! Nem mondhatok többet, mint amit a füled már hallott.
Időm sincs. Csak néhány óránk van ahhoz, hogy megelőzhessük ellenségeinket, és
meglehessük az első lépéseket hosszú vándorutunkon. Vonuljunk Kanadába!
– A vacsicsunok oda is eljönnek, ott is kiirtják a bölénycsordákat, és ott is
bezárnak minket. Soha többé nem fogunk vadászni, főnököm!
– Igazad van. Új utat kell találnunk. Most itt tengődsz ezen a terméketlen földön
mint a Hosszú Kések foglya. Nem lesz jobb, ha jó földhöz jutunk, s mint szabad
emberek megtanulunk marhát tenyészteni, vetni és aratni?
A harcos szeme kitágult.
– Tudod jól, ez az én régi álmom, de azóta legyőztek minket. A dakotákat
ugyanaz a sors érte utol, mint annak idején azokat a fekete embereket, akik az
őseim voltak. Apám a dakotákhoz menekült, hogy szabad ember legyen, én
azonban veletek együtt ismét rabszolga leszek.
A főnök keményen megragadta pajtása vállát.
– Induljunk el! Oly hosszú időn át egymás mellett lovagoltunk. Ma sem fogsz
cserbenhagyni, Csapa!
Göndörhajú Csapa görcsösen összeszorította öklét.
– Amit mondsz, az jó – mormogta ismét –, de nincs már erőnk.
Lassú léptekkel eltávolodott főnökétől, míg a sátor fala fel nem tartóztatta.
Ekkor a fenyőrúdra hajtotta homlokát. Arca eltorzult, arcizmai fájdalmasan
megvonaglottak, de nagy fekete szeme ellenállhatatlan sóvárgással meredt a
rabság iszonyatos éjszakájából a szabadság reménysugara felé.
A hazatért főnök a tűz mellett állt. A lobogó lángocskák visszfénye végigsuhant
alakján. Pajtása felé pillantott, aki még mindig nem fordult meg.
A főnök ismét leült, s ajka közé vette a kihűlt pipát. A háttérben ott ült a két nő,
akik némán hallgatták a férfiak párbeszédét. Mongszongszah keze, amely a
bölcsőt simogatta, hirtelen megakadt; mozdulat közben merevedett meg, s így
maradt a levegőben, furcsán mint valami elhalt vagy elvarázsolt faág. Uinonah
arca fakó lett, mikor Csapa azt mondta, hogy bátyja csak azért tért vissza, hogy
ismét elhagyja őket. Tokei-ihto utolsó szavai azonban felrázták a lányt kábulatából;
mintha lidérces álomból riadt volna fel: Most egyszerre éber és tettre kész lett.
Úgy érezte magát, mint akit mély szakadékból emeltek ki, s bátyja akaratától
hajtva elhagyta a sátrat.
Kiment a faluból, s Hapedahot, Csetanszapa fiát kereste. A fiú egész egyedül állt
a préri sötétjében.
– Csaszke hol van? – kérdezte a lány. – És miért nem jössz be a tipibe?
– Csaszke meg én elszaladtunk oda a sziklához. Tokei-ihtónak még megvan a
fakó ménje, és Ohitika is vele van. Csaszke őrködik az állatok mellett.
Gondolkodtam.
– Szaladj, keresd meg apádat! Bátyám beszélni akar vele.
– Uinonah! – Hapedah sovány, kisfiús alakja felegyenesedett. – Apám
megengedte nekem, hogy felkeressem sziklarejtekében, ha valami fontos
mondanivalóm van. A főnök akar vele beszélni! Ez igazán fontos! Ennél fontosabb
mondanivalóm nem is lehetne.
Hapedah nesztelenül eltűnt. Körös-körül csend volt, s az éjszaka koromsötét lett,
mert a felhők eltakarták a felkelő holdat és a csillagokat.
A lány visszatért a sátorba, s ismét letelepedett Mongszongszah mellé a
sátorfalhoz.
– Csetanszapa hamarosan itt lesz – közölte. Mongszongszah összerázkódott.
Feszült várakozás következett.
Végre megérkezett Csetanszapa. Egyetlen nesz sem árulta el érkezését. Lopva
közelítette meg a sátrat. Most a földre lapulva kúszott be a sátornyíláson szinte
félelmetesen sovány, hosszú teste. Mielőtt felállt volna, körüljártatta lázasan izzó
tekintetét, szemügyre véve a sátor belsejét és a jelenlevőket. Aztán szemlátomást
erőlködve feltápászkodott, és a tűzhöz lépett. A főnök megpillantotta
háncskötéseit és két nyílt, gennyező sebét. Keskeny koponyáján késszúrástól
származó heg látszott. Arcvonásaiba belevéste jeleit az éhség, a szomjúság és a
gyűlölet. Még egyszer körülnézett, mint aki attól tart, hogy üldözik. De aztán
felülkerekedett benne az öröm, a vad, ujjongó öröm: most ébredt tudatára annak,
hogy Hapedah valóban az ifjú főnöktől hozott üzenetet a számára.
Nem ült le. Tokei-ihto állt fel a tűz mellől.
– Tokei-ihto! – szólt Csetanszapa lázas izgalommal. – Főnököm, testvérünk! Hát
itt vagy! Az én sátramból nem fognak ismét elűzni ezek a sakálok!
– Tudom, Csetanszapa, hogy szót emeltél az érdekemben, és harcoltál értem.
Csetanszapa elhárító mozdulatot tett.
– Te sem feledkeztél meg rólam; hívattál engem. Van sejtelme Szonkának arról,
hogy itt vagy?
– Keresni fog itt engem.
Mongszongszah eközben felemelkedett helyéről, s most várakozóan állt a két
férfi közelében. Két sült varjút tartott a kezében, amelyeket férjének akart adni,
hogy legyen valami ennivalója búvóhelyén.
Csetanszapa nevetésnek szánt hangot hallatott. *
– Edd csak meg magad a varjakat – felelte Mongszongszah néma mozdulatára –,
vagy add oda Hapedahnak. Nekem nincs szükségem többé húsra. – Ismét főnöke
felé fordult. Mongszongszah behúzott vállal tért vissza helyére, a sátor szélére. –
Erőm végéhez értem – magyarázta főnökének a harcos. – Sebeim már nem
gyógyulnak be. Meghalok, de nem is bánom. Nem akarok tovább bujkálni, és
éjszakánként lopva besurranni a sátramba, hogy elegyem Hapedah elől a
táplálékot. Meghalok, de nem egyedül.
– Nem halsz meg, Csetanszapa.
Csetanszapa mintha nem is hallotta volna a főnök szavait. Csak a saját
gondolataira tudott figyelni. Megragadta a főnök karját.
– Értetted, mit mondtam, Tokei-ihto? Meg fogok halni, de neked bosszút kell
állnod értem. Gyújtsd magad köré a férfiainkat. Ragadjanak valamennyien kést, és
harcoljanak. Itt csak senyvedünk, hogy a végén felforduljunk. Nem akarunk itt
senyvedni tovább. Hallod?!
– Nem akarunk itt senyvedni tovább, ez igaz – felelte az ifjú főnök. – Elmegyünk
innen, még ma éjszaka.
Csetanszapa nem akart leülni, de összerogyott. Tokei-ihto odaugrott, pokrócokra
és prémekre fektette, s letérdelt mellé. Csetanszapa levegő után kapkodott.
Sokáig hallgatott.
– Mit mondtál? – kérdezte aztán.
– Hogy élni akarunk.
Csetanszapa szinte megkövült, mikor ezeket a szavakat hallotta. De lassanként
eltorzultak az arcvonásai.
– Tatanka-jotanka megfutamodott, és cserbenhagyott minket, Tasunka-vitko
megadta magát, és most Tokei-ihto is csatlakozik a gyávákhoz, élni akar. – A
sebesültnek nagy megerőltetésébe került a beszéd, de felindulása oly nagy volt,
hogy újabb és újabb szavakat sajtolt ki magából. – Még egyszer kérdezlek:
hajlandó vagy-e harcolni, és elhozni nekem a Hosszú Kések skalpjait, hogy
magammal vigyem az Örök Vadászmezőkre, avagy megtagadod kérésemet?
– Csetanszapa! Harcolni fogunk, de másképp, mint ahogy most gondolod. Te is
velünk jössz. Szükségünk van rád.
Csetanszapa szemlátomást erőlködött, hogy megértse ezeket a homályos
szavakat, vagy ha nem is érti meg, legalább higgyen bennük, de aztán ismét kitört
belőle a legyőzött, üldözött, agyonhajszolt ember elkeseredése.
– Tokei-ihto – szólt –, te mindig az én ifjabb testvérem voltál, tudod jól. De ha
gyáva leszel… szégyenkeznem kell miattad. Hogy ismét felébredjen benned a férfi,
kimondom azokat a szavakat, amelyek elől nem térhetsz ki többé…
– Nem térek ki. Megyek a magam útján, s magammal viszem sátraink lakóit is…
még akkor is, ha fegyverrel kell kényszerítenem őket. Hau.
– Nos hát halld meg szavaimat: te egy áruló fia vagy. Ha valóban harcos és
főnök akarsz lenni, harcolj… ha azonban nem akarsz harcolni…
Tokei-ihto ismét felállt.
– Úgy beszélsz velem – mondta –, ahogy Szonka beszélt. Megölhetsz, amint
megtettem azt, amit a Nagy Medve Fiaiért, asszonyaikért és gyermekeikért még
meg kell tennem. De addig nem. Nem hagyom magam eltéríteni utamtól.
Csetanszapa megpróbált feltápászkodni, de visszahanyatlott.
Az ifjú főnök intett Mongszongszahnak és Uinonahnak, s a két nő Csetanszapa
fekhelyéhez lépett, hogy gyógyfüvekkel és kötésekkel segítsenek rajta. Miután
ellátták sebét, Mongszongszah még ott maradt férje fekhelye mellett. Egész
testében reszketett.
– Nem maradhat itt a sátorban – mondta Uinonahnak. – Ha Szonka meglátja,
tüstént megöli. Vissza kell vinnünk a sziklák közé.
– Itt marad köztünk – válaszolta nyugodtan Uinonah. – Kint a sziklák közt
meghalna, még mielőtt felkel a nap.
– Nem maradhat itt! – ismételte Lehajló Fűz, s rémületében indulatos lett. –
Nemcsak őt ölik meg, ha itt találja Csetanszapát, hanem megölik egyetlen fiamat,
Hapedahot is.
A súlyosan sebesült Csetanszapa szeme nyitva volt.
Tokei-ihto erélyesen leintette Mongszongszahot.
– Amíg én itt vagyok, egyetlen gyermeket sem fog Szonka lemészárolni.
Uinonah helyesen beszélt. Csetanszapa itt marad, ez az ő akarata is. Aki hozzá
akar nyúlni, annak velem kell megküzdenie. Hau.
A sebesült felpillantott főnökére. De csak futó pillantás volt, s tekintete sötét
maradt.
Tokei-ihto a tűzhöz lépett, de nem ült le. Benne is izzott a láz, s nem kis
fáradságába került, hogy megőrizze tisztánlátását, és rendezze gondolatait. Nem
sok híja volt, hogy ő is össze nem roppant, mint Csetanszapa. A Nagy Medve
Fiainak ellenségei alapos munkát végeztek. Tokei-ihto és Csetanszapa, a két
rettegett harcos bénává sebzett vadra emlékeztetett. Göndörhajú Csapa pedig
fáradtan, csüggedten támaszkodott a sátorrúdra.
Uinonah fivére elé lépett. Átnyújtott neki egy kis zacskót, amelyben erős illatú
gyógynövény volt.
– Edd meg ezt, ez majd legyőzi a betegséged szellemét. És engedd meg, hogy
elmondjam, mi a szándékom. Aztán mint főnök belátásod szerint igent vagy nemet
mondhatsz rá,
– Mi a szándékod?
– Valamennyi sátorban össze kell csomagolnunk a holmikat, mivel még ma
éjszaka ki akarunk vonulni a rezervátumból. Nekem tehát az a szándékom, hogy
sátorról sátorra járok, és beszélek az asszonyokkal. Követünk téged, mert igazad
van, s nekünk azt kell tennünk, amit te mondtál.
– Eredj, Uinonah, s beszélj az asszonyokkal és az anyákkal. A lány késlekedés
nélkül elhagyta a sátrat.
– Hol van Hapedah? – mormogta maga elé Mongszongszah. – Éjszaka van, hova
ment az a fiú?
Tokei-ihto meghallotta szavait, őt is meglepte, hogy a fiú nem jött vissza apjával
a sátorba. De tudta, hogy a Kölyökkutyák vezetőjét nem kell félteni, tudja, mit
tesz, akkor is, ha még csak tizenegy nyarat látott.
Tokei-ihto szétnyitotta a grizzlymedvebőrt, s magához vette a sastoll fejdíszt,
amelyet Uinonah adott neki. Fejére tette a sastoll díszt, mert szilárdan eltökélte,
hogy mint törzsfőnök lép a Nagy Medve Fiai elé.
Csapa eleresztette a sátorrudat, s tétován, lehorgasztott fővel odajött a
tűzhelyhez.
– Testvérem – kezdte akadozva –, Uinonah sorra akarja járni a sátrakat… vagyis
az én sátramat is fel akarja keresni. De az én anyám anyjában gonosz szellem
lakozik, s ez a gonosz szellem naptól napra veszedelmesebben tombol. Félek, hogy
megtámadja Uinonahot.
– Lehetséges. De Uinonah nem fél.
– Átmegyek a sátramba, hogy megvédjem.
– Itt nagyobb szükségem van rád.
Csapa engedelmeskedett, s ott maradt, hogy főnöke rendelkezésére álljon.
A sátornyíláson besurrant Hapedah. Egyenesen Tokei-ihtóhoz szaladt, s a főnök
engedélyt adott neki, hogy beszéljen.
– Csaszkéval együtt az őrhelyen lapultam és leselkedtem – jelentette gyorsan,
izgatottan a fiú. – Azért maradtam ott, hogy rögtön jelenthessem, ha jön Szonka,
nehogy váratlanul rajtaüthessen a sátrunkon. Szonka még nem mutatkozott. – De
megjött Chef de Loup, akit a vacsicsunok Tobiasnak is neveznek, s annál a
sziklánál vár, ahol a fakó ménedet hagytad. Chef de Loup közölte velem, hogy
Szonka már úton van három fegyveres kíséretében. Megbízott, hogy erről
értesítselek, főnök. Chef de Loup kérdezteti, hogy ő maga idejöjjön-e a sátorba,
vagy továbbra is kint őrködjön.
– Nyargaljon el a legközelebbi határhoz, a Cse Szapa [Black Hills] irányában, és
kémlelje ki, szabad-e ott az út számunkra. A lován két óra alatt megteheti az utat
a rezervátum határáig és vissza. Amint visszatért, azonnal jelentse, mit állapított
meg. Te pedig maradj a sziklánál továbbra is Csaszkével együtt, és őrködj.
– Jó! – ragyogott fel a fiú szeme. Egy szempillantás alatt eltűnt.
Az ifjú főnök kilépett a tipi félhomályából a fekete éjszakába. Sűrű felhők
takarták el a holdat és a csillagokat. Körös-körül teljes sötétség volt, csak a
befagyott tócsa jégkérge csillámlott egész halványan. A szél alábbhagyott. Úgy
látszott, nemsokára újra havazni fog. Egy-egy kutya még mindig vonított. Nem sok
kutya maradt a sátorfaluban, talán öt vagy hat. A legtöbbet már levágták és
megették az éhező emberek.
A főnök hallgatódzott és kémlelődött. Egy-egy elsuhanó alakot látott a sátrak
között. Eltűntek a tipikben, majd ismét kijöttek, hogy rögtön utána más sátrakba
osonjanak be. A sötétség ellenére is felismerte Uinonahot. Két kislány kísérte.
Mikor egyikük a főnök közelében suhant el, Tokei-ihto odaszólt neki:
– Villámfelhő!
A kislány rögtön ott termett.
– Mi hír a sátrakban?
– Az asszonyok mind menni akarnak, mert a gyermekeik éheznek itt, és mert
nincs vizünk. Azok, akik tudnak a tervedről, már csomagolnak. A férfiak nem
akadályozzák őket.
– De a férfiak hallgatnak?
– Némelyik hallgat, és még várja, hogyan dönt Havandzsita, a varázsló. De a
három Holló már elhatározta, hogy a tervedre szavaz. Ők nem olyan okosak, mint
Göndörhajú Csapa, és ezért nem látják olyan tisztán a veszélyeket, de nem is
olyan büszkék, mint Csetanszapa, és ezért nem akarnak fegyverhez nyúlni. Igaz
ugyan, hogy elárultak téged, főnök, de ha most utat mutatsz nekik, és
megcsillogtatod előttük a szabadulás reményét, csatlakoznak hozzád.
– Ezt Uinonah mondta?
– Igen, ezek az ő szavai. Az asszonyok, sőt a férfiak közül is jó néhányan igen
nagy varázslónőnek tartják Uinonahot, mert mindig azt álmodta, hogy te még élsz.
– Szaladj, folytasd a dolgodat. Mindjárt hallani fogjátok a sípjelemet. Akkor jöjjön
ide mindenki. Hau. Havandzsitával majd magam beszélek.
Az ifjú főnök ajkához emelte a sípot, amelyet Tasunka-vitko adott neki, s
belefújt. A síp éles, metsző hangja fiatal sas kiáltására emlékeztetett.
Mintegy varázsütésre valamennyi sátor függönye szétnyílt körös-körül a
sötétben. A harci síp hangját gyerekkora óta jól ismerte minden dakota, s már a
kisfiúkat is arra szoktatták, hogy erre a sípszóra felriadjanak álmukból, és azonnal
talpra ugorjának. Mindenki kinevette és kigúnyolta azt, aki még egyszer
megdörzsölte a szemét, mikor elhangzott a riadósíp jele. Az akarat tudatos
parancsára már nem is volt szükség, a harcosok és a fiúk végtagjai szinte
maguktól engedelmeskedtek az éles sípszónak, így volt ez a szabadság napjaiban,
s akkor mindenki magától értetődőnek tekintette, hogy egy perccel a sípjel
elhangzása után már valamennyi harcos a főnök köré sereg lett. Ma azonban senki
sem tudta a másikról, vajon engedelmeskedik-e a sípszónak vagy sem; a dakoták
egyetértése, amely a szabadság napjaiban oly magától értetődő volt, itt a
rezervátumban felbomlott. De amikor a férfiak kisiettek sátrukból, s mindenki
látta, hogy a másik is jön, a feszült várakozás érzése vett erőt valamennyiükön.
Elsőnek Vén Holló érkezett a főnökhöz két fiával, a Hollótestvérekkel. Pillanatokkal
később ott volt Csotanka, Lándzsahegy és Ihaszapa is. A harcosok után előbújtak
az asszonyok, lányok és gyermekek is. Ott tolongtak a sátor bejárata előtt. Minden
asszony eljött, csak Uncsida hiányzott még, pedig az ifjú főnök nagyon várta. A
sátor felszított tüze megvilágította a hazatért főnököt, akinek fejét a sastoll korona
ékesítette.
– Él! Él! – morajlott végig a tömegen; egyesek már ujjongva kiáltották, mások
még kételkedőén. Abban, hogy a holtnak vélt főnök itt áll előttük elevenen, sokan
a szellemek jeladását látták, amelynek engedelmeskedniük kell.
Az ifjú főnök még nem beszélt. Pillantását fürkészve jártatta körül a sötétben,
mert a férfiak közül is hiányzott még valaki. Havandzsita – a varázsló, a
betegségűző, a Medve-csapat legidősebb elöljárója és főnöke a béke idején – még
nem mutatkozott. Az ő megjelenését várta mindenki, mert ősi szokás szerint a
hadifőnök addig nem hajthatott végre ilyen döntő fontosságú vállalkozást, amíg a
varázsló jóvá nem hagyta.
Vajon miért nem jött Havandzsita? Csetanszapa, akinek jelenlétét a varázsló
feltételül kötötte ki, itt volt. Itt volt, ha nem is volt olyan állapotban, hogy hallja,
amit mondanak, hogy ő maga beszélhessen, vagy a lábára tudjon állni. De a
harcosok már nem szégyelltek törvényen kívül helyezett társukat. Nem kergették
vissza a pusztaságba.
Havandzsita még mindig nem mutatkozott.
Az ifjú főnök összeszedte magát, s elhatározta, hogy nem várja meg a varázslót,
hanem beszélni kezd a harcosokhoz. Noha hangja nem volt harsány, és szavait
meg-megszakította a köhögés, az éjszaka csendjében mégis jól értették a Medve-
csapat sátorfalujából egybesereglettek.
– Dakota harcosok! Visszatértem hozzátok, hiába ejtett rabul hitszegő módon
Red Fox és Jackman ezredes, a Hosszú Kés. Visszajöttem hozzátok, de Szonka
ismét el akar űzni sátraitokból. Nos, én megyek. De nem egyedül megyek. Azért
jöttem, hogy titeket és sátraitok valamennyi lakóját kivezessem a rezervátumból.
Északra megyünk, a Missourin túl elterülő rétek és erdők felé, ahol még szabadon
élhetünk.
Az ifjú főnök rövid szünetet tartott. Érezte, hogy egyre feszültebb figyelemmel
hallgatják.
– Mielőtt azonban megteszitek velem az első lépést – folytatta Tokei-ihto –,
elmondom nektek az igazat arról is, milyen élet vár rátok itt, a Rossz Földön, meg
arról is, milyen útnak néztek elébe. A bátorságnak igazságra van szüksége,
másképp nem lehet tartós. Ezt alkalmam volt már tapasztalni saját életemben.
– Hau! – kiáltotta Vén Holló a feszülten figyelő tömegből.
– Tudom, hogy éheztek és szomjaztok, és hogy becsapnak benneteket –
folytatta a főnök. – Egyszer talán majd meghallja a Nagy Fül Washingtonban, hogy
milyen rútul becsaptak titeket, és akkor megkapjátok ti is meg a gyermekeitek is a
nektek járó foltos bölényeket és húsadagokat. Ha már nagyon sok testvérünk éhen
halt, és áldozatul esett a pusztító betegségeknek, némelyek közületek talán
jóllakhatnak, és kövérebbek lehetnek, s táncolhatnak a fehér emberek előtt, hogy
azok nevethessenek rajtunk.
A főnök végignézett a tömegen. Senki sem mozdult.
– Hát kutyák vagyunk mi? Hagynunk kell, hogy a vacsicsunok rugdossanak
minket? – kérdezte Csotanka.
– Rugdosni talán nem fognak már titeket a vacsicsunok – felelte a főnök. – De a
hajatokat le kell vágni, mert nekik így tetszik. Nem beszélhettek bárkivel saját
törzsbeli testvéreitek közül, mert a vacsicsunok elválasztottak bennünket
testvéreinktől. Sohasem ad nektek ez a föld annyi élelmet, hogy elláthassátok
sátraitokat, hanem mindig éheznetek kell vagy alamizsnára várni.
– Menjünk innen! – kiáltotta most már számos hang.
– Én tehát elvezetlek benneteket egy olyan földre – beszélt tovább a főnök –,
ahol víz folyik, s ahol zöldebb és dúsabb a fű. Messzi az út odáig, és télen nagyon
nehéz megtenni. Jó néhány bátor harcos azonban már megtette, vagy legalábbis
megpróbálta. Hogy tisztán lássátok, milyen veszedelmes útra vállalkozunk,
elmondom nektek azt a beszédet, amit Hinmaton-jalatkit főnök intézett törzséhez,
a séheptinekhez. Mikor a séheptinek törzse járt ugyanúgy, mint most a dakotáké, s
nem élhetett tovább régi vadászmezőin, télvíz idején, szakadatlanul harcolva
üldözőikkel, nekivágtak a Nagy Anya Országába [Kanada. Az angol királynőt
nevezték az indiánok “Nagy Anyá”-nak.] vezető hosszú útnak. Mire azonban
elérték a határt, a férfiak, nők és gyermekek már annyira kimerültek, s a Hosszú
Kések olyan túlerőben voltak, hogy a bátor séheptinek egy lépéssel a határ előtt
kénytelenek voltak megadni magukat. Hinmaton-jalatkit főnök ekkor ezeket a
szavakat intézte harcosaihoz: “Belefáradtam a harcba. Főnökeink elestek. Látó
Szem halott, Tohulhulszate halott. Az öreg férfiak mind elhullottak. Most tehát a
fiatalok mondják ki a döntő szót. Az, aki a fiatal harcosokat vezette, már nem él.
Hideg van, s nekünk nincs pokrócunk. Kisgyermekeink megfagynak. Népem fiai
közül sokan a hegyek közé menekültek, és ezeknek a bujdosóknak nincs eleségük,
és nincs pokrócuk. Senki sem tudja, hol vannak… talán megfagytak. Annyi időt
szeretnék, hogy megkeressem gyermekeimet, hogy lássam, hányat találhatok
meg közülük. Talán a halottak közt találom meg őket. Halljátok szavamat, főnökök:
fáradt vagyok. Szívem beteg és szomorú. A nap leáldozik. Én már többé nem fogok
harcolni." Így beszélt a főnök, mikor a határon, egy lépéssel a szabad föld előtt
megadta magát a Hosszú Késeknek. Mi pedig most ugyanilyen hosszú útnak
vágunk neki, ugyanilyen hidegben. Fázni és éhezni fogunk, és minden bizonnyal
bennünket is üldözőbe vesznek a Hosszú Kések. De a nagy varázscsöveket,
amelyeket Tasunka-vitko serege ellen harcba vetettek, miellenünk nem fogják
felvonultatni. Ahhoz túlságosan kevesen vagyunk. Ez véd meg bennünket. Ha elég
erős az akaratunk, átvészeljük a telet. Csak a szívünk ne legyen fáradt és
csüggedt. Még ma éjjel el kell indulnunk. Mennünk kell innen. Ezt tanácsolnák
nagy főnökeitek és nagy varázslóink is, ha ma velünk lehetnének. Ha fülük egy
nap meghallja, hogy szabadok lettünk, örülni fog a szívük. Beszéltem, hau.
Mikor a főnök befejezte beszédét, megérkezett az öreg Havandzsita is.
Uncsida is megjelent, és csatlakozott a nőkhöz.
Az ifjú főnök elhagyta helyét. Az ősi szokásnak megfelelően az öreg varázsló elé
ment, s mikor odaért, karját nyújtotta, s bevezette Fekete Sólyom tipijébe. Mivel a
függönyt senki sem húzta össze, a sátor nyitva maradt, úgyhogy az egybegyűlt
tömeg továbbra is láthatta Tokei-ihtót és az agg varázslót. A főnök a tűzhelyhez
vezette Havandzsitát, s a vén varázsló lassan letelepedett.
Tokei-ihto vele szemközt foglalt helyet, s intett Uinonahnak, aki szintén
visszatért a sátorba. A lány már tudta, mi a teendője. Egy gondosan őrzött tárgyat
szedett elő, kigöngyölte bőrburkolatából s most mindenki felismerhette, mit rejt
magában a burkolat: a szent pipát nyújtotta át fivérének, a hímzett
dohányzacskóval együtt.
A főnök a pipa után nyúlt. Kőrisfából faragott hosszú szára közepéig vörösre
festett sündisznósörtékbe volt burkolva s hermelinnel, valamint az igen ritka fehér
bölény farkával díszítve. A pipafej vörös agyagból készült, amelyet a Missouri
partján találtak. Az indiánok mindig nagy áhítattal beszéltek a Missouri partján
húzódó szent dombokról, ahonnan ez az agyag származott. Örökös béke honolt e
(
dombok felett, így tanította az indiánok hite szerint a titokzatos viharmadár, aki
sohasem nemz utódokat, de nem is hal meg. Ezek a dombok az idők kezdetét
őrizték, mikor még béke volt az emberek között, sőt az emberek és állatok közt is.
Napfelkeltekor a dakoták fiai és lányai még most is ezért a békéért imádkoztak
Vakantankához, a nagy, titokzatos életerőhöz. De eddig még nem tért vissza ez a
béke, s ma is csak azért kellett elszívni a béke szellemének tanácsadó pipáját,
hogy előkészítsék ezt a nehéz menetelést. Tokei-ihto saját tűzszerszámával
gyújtott rá a pipára, s most elérkezett az a pillanat, amelyet valamennyien titkolt,
de annál nagyobb izgalommal vártak. Ősi szokás volt, hogy nagyobb vállalkozás
előtt a főnök felkínálta a varázslónak szívásra a szent pipát. Ha a varázslópap
elfogadta a pipát, és szívott belőle, ezzel kinyilvánította, hogy hajlandó elkísérni a
főnököt. Ha nem fogadta el, az annak a jele volt, hogy elutasítja a vállalkozást.
– Útra kelünk!
Az aggastyán tétovázott.
– Elvonulunk innen!
A varázsló szeme kitágult, mint akinek látomása van.
– Hallom a bölények bőgését és apáink hangját. Visszatérünk a Nagy Medve
hegyeihez! Ismét megjelennek a halottak és a bölények!
– Előre, át a Missourin! Tasunka-vitko neve vezérel bennünket!
A harcosok megijedtek, mert a főnök nyers szavai már villongással fenyegettek.
Vajon miféle esküt fog megerősíteni a szent pipa?
– Elvonulunk innen…
 Tokei-ihto megszívta a pipát, és az aggastyán felé nyújtotta.
A vén varázsló felemelte kezét, átvette a pipát.
– Elvonulunk innen.
A végső döntés után néma csend honolt körülöttük. Ha csak egyetlen szó is
elhangzik, Havandzsitának ki kell adnia a kezéből a pipát, s nem szívhatja tovább.
Az aggastyán felállt, s nagy áhítattal hatot szippantott, hat irányban fújva ki a
füstöt: az ég felé, a föld felé s a sátor négy fala, vagyis kelet és nyugat, dél és
észak felé. Aztán ismét letelepedett, s átnyújtotta a pipát az ifjú főnöknek, és
Tokei-ihto megismételte a hat szippantást. Miután hatodszor is szippantott, és
kifújta a füstöt, visszaadta a pipát Uinonahnak, s Uinonah ismét eltette.
Havandzsita felállt, s a főnök hazakísérte vendégét tipijébe. Valamennyien
némán várták, míg visszatért. Tokei-ihto újra megszólalt:
– Dakota harcosok! Elvonulunk innen. Havandzsita így döntött. Ti is
határozzátok el magatokat!
A főnök rágyújtott művészi faragású kis vörös hadipipájára, s várta a választ. A
harcosok mindig szabad elhatározásukból engedelmeskedtek főnöküknek. Elsőnek
Göndörhajú Csapa lépett elő, s átvette a hadipipát, hogy ő is szippantson belőle.
– Veled megyek, főnököm! Elmondtad nekünk a teljes igazságot. Most már
tudom, hogy nem vakon akarsz erre a veszélyes útra vezetni minket, hanem
fürkésző tekintettel és szilárd szívvel. Ezért követlek. Hau.
Most, hogy a varázsló után igent mondott az a társuk is, aki az ifjú harcosok közt
a legokosabbnak számított, már a többiek sem tétováztak. Körbejárt a pipa, s aki
szippantott belőle, ezzel kinyilvánította, hogy hajlandó követni főnökét.
Miközben a pipát körbeadták, már lehullottak az első hópelyhek. Mindenki tudta,
hogy erős havazásra kell számítani. A nők és a gyermekek visszatértek sátraikhoz,
hogy befejezzék az előkészületeket. Tokei-ihto magához hívatta a harcosokat
Csetanszapa sátrába.
– Szonka bármely pillanatban megérkezhetik három fegyveresével – adta
tudtukra. – Hogy szoktak eljárni Szonka és pribékjei, ha idejönnek szimatolni?
– Mindig kettesével járnak – tájékoztatta főnökét Vén Holló. – Először
Csetanszapa és Csapa sátrát kutatják át. Ha itt végeztek továbbmennek.
– Most is így fognak tenni, mert nyilván azt gyanítják, hogy Fekete Sólyom vagy
Ravasz Hód tipijében találhatnak meg engem. Szonka három emberével jön, tehát
két csoportra oszolva járhatják be a sátrakat. Azt javaslom, hogy mi is oszoljunk
több csoportra. Három harcos velem marad Csetanszapa sátrában, három pedig
átmegy Csapával az ő sátrába. A többiek szétoszlanak saját tipijeikben. Ha Szonka
vagy valamelyik embere belép egy sátorba, rögtön megtámadjuk a sötétben,
lefegyverezzük és megkötözzük. Hau.
– Hau! – kiáltották a harcosok.
Ezután szétváltak, hogy a megbeszélt terv szerint járjanak el. A három Holló a
főnökkel Csetanszapa tipijében maradt.
A főnök érezte, hogy a gyógyfű, amelyet Uinonah adott neki, megtette a
hatását. Szíve már erősebben vert, noha még fáradt volt, s újból rázta a hideg. De
nem kellett félnie attól, hogy a következő órákban elhagyja ereje. Néhány
magyarázó szó után kiment a téli éjszakába, hogy utánanézzen ménjének és
kutyájának. Semmi szükség rá, hogy Szonka idő előtt felfedezze az állatokat.
Mikor a sziklafalhoz ért, fent a párkányon megpillantotta a két fiút, Hapedahot
és Csaszkét. Éberen őrködtek.
– Ha jön az ellenség, huhogjatok, mint a bagoly, de csak egyszer, nehogy
Szonka gyanút fogjon! – kiáltott fel a bátor fiúknak. A két fiú intett, hogy
megértette. A főnök elment az állatokért. Nem a falu melletti méneshez vitte őket,
hanem jóval odébb, nyugat felé, s rájuk parancsolt, hogy el ne mozduljanak
helyükről. Aztán óvatosan visszatért a sátortáborba.
Nemsokára felhangzott a bagolyhuhogás. Csetanszapa sátrában már majdnem
kialudt a tűz. Csak egy izzó parazsat hagyott meg Uinonah a sátor közepén levő
kör alakú mélyedésben. Csetanszapa a sátor hátterében feküdt a takarók alatt.
Mongszongszah mozdulatlanul ült férje mellett, görcsösen átkarolva a gyászos
bölcsőt. Uinonah megvetette fekhelyét, de nem aludt.
Tokei-ihto és a három Holló közvetlenül a sátor bejáratánál lapult a földön, és
feszülten figyelt. Csakhamar lódobogást hallottak. Szonka és rendőrei vágtatva
közeledtek a falu felé. Nem álcázták magukat, eszükbe sem jutott óvatosságot
tanúsítani. Ezek a felfegyverzett indiánok még csak rövid ideje uralkodtak társaik
felett, de már felvették a fehérek szokásait: tudatában voltak annak, hogy félnek
tőlük, s ez a tudat még nagyobb biztonságérzetet adott nekik, mint valóságos
túlerejük.
A lódobogás elhallgatott. A négy lovas a falu előtt megállt. Tokei-ihto és a három
Holló hallotta hangjukat, s a neszekből megállapították, hogy először a lovakat
viszik a falu szélén levő méneshez. Ez nem sok időt vett igénybe. Mikor a négy
lovas ismét összegyűlt – amit szintén a hangjuk árult el –, Szonka újabb parancsot
adott. A sátorban lapuló dakoták nem értették ugyan a parancsot, de nem sokáig
kellett várniuk a végrehajtására.
Két férfi könnyed léptei közeledtek Csetanszapa tipije felé. Közvetlenül egymás
mögött két fegyveres bújt be a sátorba.
Ugyanabban a szempillantásban már talpra is ugrott a főnök és a három Holló,
és leteperték a két fegyverest. Az egyiket Vén Holló tette ártalmatlanná, a másikat
az ifjú főnök, s közben a két Hollótestvér elszedte a betolakodóktól a fegyvereket:
először a puskákat, aztán az övükbe dugott pisztolyokat és késeket. A béklyókat
már jó előre készenlétbe helyezték, s másodpercek alatt megkötözték kezén-lábán
a két rendőrt. Mikor Szonka magához tért első meglepetéséből, hangosan ordítozni
és fenyegetőzni kezdett.
Tokei-ihto és Vén Holló kiválogatták azokat a fegyvereket, amelyeket maguknak
akartak megtartani. Vad, de keserű öröm fogta el az ifjú főnököt, mikor ismét
kezében érezte régi puskáját. Hosszú története volt ennek a puskának.
Tulajdonosa akkor vált meg tőle, mikor az erődben foglyul ejtették, s nyilván Red
Foxon keresztül került Szonkához.
Mialatt a főnök és Vén Holló felfegyverkeztek, a két Hollótestvér vállára vette a
foglyokat, és elvitte őket. Csapa sátrából is dühös ordítozás hallatszott: az ott
letepert rendőrök ugyanolyan tehetetlenül szitkozódtak, mint az imént
Csetanszapa sátrában Szonka és Tatokano. A Hollótestvérek útközben találkoztak
Göndörhajú Csapával és Lándzsaheggyel, akik szintén foglyaikat cipelték.
A megkötözött rendőröket Szonka sátrába vitték: ez volt az egyetlen sátor,
amelyet nem szándékoztak lebontani.
Az ifjú Holló Szonka sátrában maradt, hogy őrizze a foglyokat.
A foglyok abbahagyták a szitkozódást és fenyegetőzést; végre belátták, hogy
minden ordítozás céltalan. Az ifjú Holló pipázott, s, igyekezett uralkodni az
árulókkal szemben érzett elkeseredett haragján. Tokei-ihto megtiltotta, hogy a
foglyokat megöljék: nem akarta fölöslegesen bosszúra ingerelni a fehéreket.
A fiatal Holló nem értett egyet ezzel az intézkedéssel, de engedelmeskedett.
A sátor hátterében ott ült Szonka ifjú felesége, Jácint. Fel kellett szítania a tüzet,
s a lobogó lángok fényénél még sápadtabbnak látszott. A foglyul ejtett Szonka
gyanakodva nézett rá, mert az asszony nem volt megkötözve. Az őrszolgálatot
ellátó fiatal Holló levegőnek tekintette az áruló feleségét; elnézett fölötte, mintha
ott sem volna. Jácint úgy érezte, mintha az ifjú Holló keresztülnézne rajta, mintha
már nem is volna húsból és vérből való teste. Gyászos dalt dúdolt maga elé a
halálról, s örök álomra akarta kényszeríteni szívét. A préri embereinek nagy
hatalmuk volt saját testük felett. Jácint meg akart halni, mert férje áruló volt.
Ugyanekkor Uinonah is újra felszította a tüzet Csetanszapa sátrában. Tokei-ihto
odalépett súlyosan sebesült barátjához, s Csetanszapa némán üdvözölte.
Pillantása még mindig sötét és fürkésző volt. A főnök ismét elővette a vörös
hadipipát, s a tűz fényénél megmutatta Csetanszapának. Jellegzetes, művészi
faragása pipa volt.
– Ismered ezt a pipát, Csetanszapa?
Sokáig tartott, míg elhangzott a válasz:
– Ismerem.
– Attól az embertől kaptam, akivel ezt a pipát együtt szívtad, mielőtt a
prérijeinken legyőztétek és lekaszaboltátok a Hosszú Késeket. Most az ajkad közé
teszem, s ez legyen a jele annak, hogy másodszor is elfogadod: tőle és tőlem.
Csetanszapa csak a szeme rebbenésével válaszolta, hogy “add ide", s pillantása
megváltozott. Észrevehetően nyugodtabb lett.
Havandzsita sátrán hangos durrogással csapkodta az északi szél az eloldott
ponyvát: Uncsida, mint az asszonyok közt az első, jelt adott a sátrak lebontására
és az indulásra. Hányszor hallották már a férfiak az első sátorponyvának ezt a
durranását, amely tavasszal és nyáron vándorútra szólította őket, a bölénycsordák
nyomába. Most az utolsó nagy vándorútra hívta őket ez a jól ismert hang.
Az asszonyok elővezették a lovakat, s az állatok már fel is sorakoztak egymás
mögött, a megszokott rendben. Felerősítették a lovakra a rúdszánokat, s
elhelyezték bennük a gyermekeket és az ingóságokat. Egyre erősebben havazott;
hólepte emberek találkoztak a kialakuló nagy karavánnál. Most mindenki örült,
hogy Havandzsita az éhínség ellenére sem engedte levágni a musztángokat. A
lovak nélkül aligha vághattak volna neki télen ennek az útnak. A kutyafalka
nagyon hiányzott. Máskor a kutyák is nagy csomagokat cipeltek.
A harcosok legjobb musztángjukon lovagoltak. A nők az igavonó állatokon ültek,
s ezeket hajtották. A menet élén a főnök lovagolt. Havandzsita gyalog ment,
kezében lándzsájával. Csetanszapát prémekbe burkolva vitték magukkal.
Már megtették a nagy út első lépéseit, mikor nyugaton egy lovas bukkant fel;
megbeszélt jelüket, a sakálüvöltést hallatta. Tobias volt, vagy más néven Chef de
Loup.
A határ szabad volt. Az első májusi napok tomboló hóviharában a Medve-csapat
háborítatlanul elhagyta a rezervátumot.
Egy reggel, miközben a Nagy Medve Fiai erőltetett menetben igyekeztek
távolodni a rezervátumtól, az ügynökség hivatali helyiségében két mit sem sejtő
fiatal alkalmazott tartózkodott. Egy korlát mögött ültek, amely kettéosztotta a
helyiséget, előttük az asztalon hosszú listák. Szorgalmasan körmöltek, fel sem
pillantottak. Talán még a tolóablak felé sem sandítottak, s így azt sem tudták,
hogy változatlanul havazik.
A két buzgó fiatalembernek világos arcbőre volt, s kezük szemlátomást csak
tollhoz szokott, nem puskához és késhez. Nagyon elütöttek Red Foxtól, aki
mellettük állt, pipával a szája szögletében. Jelenlegi környezetében még inkább
érezte Red Fox, milyen nagy ember ő: erős, hatalmas férfi, aki harcokban edződött
meg, s akit nem gátolnak a hagyományok és az erkölcs kicsinyes előítéletei. Noha
közeledett az az idő, mikor a hozzá hasonló alakok csak mint törvényen kívül
helyezett banditák értékesíthették képességeiket, pillanatnyilag még fölényben
érezte magát. A legjobb lövészek közé számított, s néhány indián nyelven is
beszélt. Bőre barna volt, mintha kicserzették volna, alsó ajka fölött kiálló fugái
sárgásak. Aki csak kissé is otthonosan mozgott Nyugaton és a peremlakók közt,
mindjárt felismerte rőt hajáról és odanőtt fülcimpájáról.
Ezen a napon ismét egy sastoll fejdíszes főnök állt a korlát előtt néhány
emberével. A főnök beszélt, s Red Fox leereszkedően tolmácsolta szavait a két
hivatalnoknak:
– Mindig csak ugyanaz a nóta! Büdös a szalonna, a gyerekek éheznek, a liszt
dohos volt, a marhák soványak, nincs víz…
A két hivatalnok vállat vont, a fejét csóválta, aztán megint összeadták a
számoszlopokat. Egyikük felkapta a fejét, s mintha személyesen ellene irányultak
volna a panaszok, sértődötten válaszolta:
– Mindent megkaptak, a szerződésnek megfelelően. De ez a népség nem tud
takarékoskodni, és nem akarnak sem tanulni, sem dolgozni.
Red Fox ajka körül cinikus mosoly jelent meg.
– Ezek a sastollal felcicomázott vadak sohasem fogják ezt megérteni!
A dakoták vonakodva megfordultak.
Még nem jutottak messze a korláttól, mikor nagy robajjal kinyílt az ajtó. Egy
kopasz, termetes, kövér, de mégis fürge ember rontott be. Johnny volt. Az indiánok
kissé félrehúzódtak, s kíváncsian várták, mi lesz ebből.
Red Fox elvigyorodott.
– Te vagy az, te zsírpacni? Mit keresel itt?! – kérdezte öblös hangján.
– Téged! Éppen téged! – kiáltotta Johnny, s ő sem takarékoskodott a hangjával.
– Mit akarsz? Nincs adósságom nálad!
– Ami azt illeti, nyakig úszol az adósságban, te szélhámos! De ezt most csak
mellesleg jegyzem meg. Másról van szó…
– No, nyögd már ki!
– Eltűnt a Medve-banda!
– Micsoda?!
Johnny szemlátomást élvezte Red Fox elképedését.
– A Medve-banda…
Red Fox levegő után kapkodott, de tudta, hogyan nyerheti vissza lélekjelenlétét:
úgy tett, mintha vad haragra gyúlna. Felkapott egy széket, s oly erővel vágta a
földhöz, hogy a szék darabokra tört. A két fiatal hivatalnok ijedten ugrott fel. Red
Fox bömbölni kezdett:
– Johnny! És a tábori rendőrség? Aludtak azok a csirkefogók?! Johnny a füléig
húzta fel a vállát.
– Hallod-e, te, ha megtudom, hogy megint inni adtál nekik, jaj neked!
Johnny rémült, elhárító mozdulattal emelte maga elé mindkét kezét, mintha Red
Fox vádja valami feléje röpülő kő volna, amelyet így lehet kivédeni. Gyorsan el
akarta hagyni a helyiséget.
– Johnny! Itt maradsz!
A vendéglős megfordult.
– Johnny! Kinek a műve ez? Az lehetetlenség, hogy ezek csak úgy maguktól
felszedték a sátorfájukat, és ebben a hóviharban fegyverek nélkül nekivágtak az
útnak… Ki rejlik ennek a hátterében?
Johnny ötölt-hatolt.
– Johnny, te pókhasú! Miért te jössz ezzel a hírrel, miért nem más?
– Senki sem merte…
– Aha! Azt akarták, hogy a te zsírpárnáid fogják fel a haragomat! No gyerünk,
rukkolj ki mindennel, amit tudsz! Csak nem engedték szabadon azok a hülyék
Harry Tokei-ihtót?!
– De bizony azt tették, Freddy… Red Fox elsápadt.
– Azok a csirkefogók eleresztették a fülük mellett a tanácsomat…
– Óhajtasz még valamit? – kérdezte szemtelenül a vendéglős, mikor látta Red
Fox gyengeségét.
– Johnny… Málhástul és pereputtyostul vonult el az a banda? Magukkal vitték az
asszonyokat és a gyerekeket is? A vendéglős bólintott.
– Ki mondta ezt neked?
– Néhány indiánus arra járt. Ők mondják, hogy a sátrak eltűntek.
Red Fox fellélegzett.
– Ha az a banda asszonyostul és gyerekestül kerekedett fel, holnapra utolérjük
őket. Magukkal cipelik az asszonyokat! Ilyen bárgyúságot nem is tételeztem volna
fel Harry Tokei-ihtóról. Azonnal értesíteni kell Roachot! Ma reggel érkezett meg
Fort Robinsonba. A prérilovasokat újra fel kell fogadni!
Red Fox sarkon fordult, s faképnél hagyva a listájuk fölé hajoló hivatalnokokat,
kirohant.
Nem sokkal a meglepő jelentés vétele után Roach kapitány már úton volt egy
kis dragonyosszakasszal, hogy üldözőbe vegye a, szökevényeket. A dragonyosokat
prérilovasok kísérték, köztük Red Fox, Pitt, Louis és Philip is.
Red Fox nem fukarkodott az ígéretekkel.
– Mon dieu, isten legyen nekem irgalmas – mondta Louis, a kanadai az első rövid
pihenőn Philipnek. – Bűn, amit csinálunk, de az is szégyen volna, ha hagynánk,
hogy kicsússzon a kezünkből ez a szép summa. Az indiánok elvégre
védekezhetnek; ha jól meggondoljuk, tisztességes játszmáról van szó: golyó golyó
ellen, kés kés ellen.
– Szerencsére nincs sok töltényük – vigasztalta magát Philip, s ujjai hegyével
megsimogatta pelyhedző szakállát.
– Philip, te fiatal vagy, szép és buta. Legokosabb lesz, ha mindig a hátam mögé
bújsz. Az igaz, hogy nekünk több a töltényünk, de Tokei-ihto jobban tud célozni…
– Nem jobban, mint én, te nyúlszívű, pipogya fráter! – ripakodott rá Red Fox, aki
elnyargalt mellettük, hogy nagyobb sietségre ösztökélje a csapatot.
Erőltetett vágta után elérték azt a helyet, ahol azelőtt a Medve-csapat sátrai
álltak.
Ezúttal a lovasok csupán egyetlen tipit láttak a kihalt, elhagyott vidéken. A tipi
bejárata előtt négy alakot pillantottak meg: négy indiánt. Úgy össze voltak
kötözve, hogy szinte érthetetlen, hogyan tudtak kivergődni a sátorból: nyilván a
földön csúszva, mint a hernyók.
Red Fox hangos kacagásban tört ki; gúnykacaj volt ez, amely egyszerre szólt
önmagának és Roachnak.
– Hát ez óriási! – kiáltotta. – Az én régi barátom és ellenségem, Harry Tokei-ihto
még mindig legény a talpán!
Szonka erőlködött, hogy kiköpje szájából a pecket, amely megakadályozta, hogy
egy szót is kinyögjön. Louis segített neki.
– Nos, vitézem, mi történt veled? – kérdezte közben. – Ki font körül ilyen szépen,
mint pók a legyet? Csak nem Harry Tokei-ihto, akit arra kényszerítettél, hogy üljön
vissza a lócára? Red Fox felfigyelt.
– Mit beszélsz? Együtt ittatok Tokei-ihtóval?
– Non, mon cher, dehogyis, kedvesem! Csak mi ittunk, Tokei-ihto csak nézte,
hogy iszunk.
– Ő cselekedett, ti meg hortyogtatok, nyilván így történt! Úgy játszott veletek,
mint macska az egérrel, ti nyimnyám alakok!
Red Fox még szívesen folytatta volna a szitkozódást és átkozódást, de nem volt
rá ideje: felfedezte a megszökött indiánok nyomait, és ez lekötötte minden
figyelmét. A nyomok a hó alatt is elég világosan kivehetők voltak.
Miközben a másik három fogoly kötelékeit is megoldották, s Roach alapos
fejmosásban részesítette a kiszabadult tábori rendőröket, Red Fox már
északnyugat felé nyargalt a nyomok mentén.
A többiek is gyorsan lóra pattantak, hogy kövessék. A kiszabadított foglyok
közül Szonka és Eddy gyalog kísérték őket, kitartó futással.
– Előre! – sürgette Red Fox a kapitányt. – El kell csípnünk a szökevényeket, még
mielőtt elérik a Black Hills erdőségeit! Nem szívesen találkoznék Harry Tokei-
ihtóval az erdőben.
Ismét vágtára fogták a lovakat. De fáradt vágta volt ez, a lovak már átizzadtak,
a lábuk merev volt. :
Mikor Roach kapitány és Red Fox embereikkel a rezervátum északnyugati
csücskéhez érkeztek, megálljt parancsoltak. Roach a Black Hills felé irányította
távcsövét, s a terepet kémlelte. A nyomokról ítélve lényegesen csökkent a
távolság az elvonuló indiánok és üldözőik közt. A dragonyosok és a prérilovasok
lovai fáradtak voltak ugyan, de a Medve-csapat hátas- és igáslovai csak gyors
lépésben tudtak haladni. Kevés lovuk volt, és sok férfinak, sőt az asszonyoknak és
felserdült fiúknak és lányoknak is gyalog kellett futni. A menekülők magukkal
vitték sátraikat és ingóságaikat is. Enélkül a gyermekek és öregek elpusztultak
volna a hidegben és a hóban.
Roach összerezzent.
– Látom őket!
– Én is! – erősítette meg Red Fox. Neki nem kellett ehhez távcső.
– Gyorsan kell cselekednünk, máskülönben elérik az erdőt! – szólt Roach, s
ismét el akarta indítani lovát.
Red Fox azonban száron ragadta a kapitány paripáját.
– Csak lassan a testtel, fiatalúr! Attól a pillanattól fogva, hogy innen
elmozdulunk, nincs többé fedezékünk. Nem volt még alkalma tapasztalni, milyen
céllövő Tokei-ihto? Ez a banda megint hozzájutott néhány puskához!
Louis, a kanadai grimaszt vágott.
– No, mit mondtam? Roach tajtékzott dühében.
– Ott vannak az orrunk előtt! Előre, ti iszákos anyámasszony katonái! Most ugye,
nem dicsekedtek azzal, hogy viharedzett peremlakók vagytok?!
– Állj! – suttogta gyorsan Szonka. – Egy fehér farkast láttam…
– Talán fehér egeret, te részeg disznó!
Roach még egyszer végigfürkészte a terepet távcsövével, aztán parancsot adott
dragonyosainak és a prérilovasoknak, hogy vágtassanak előre. Red Fox, Szonka és
Louis nem engedelmeskedtek, hanem egy szikla fedezéke mögé bújtak. Pitt, Philip
és Eddy Tatokano azonban követték a dragonyosok meg a többi lovas példáját.
Pontosan azon a helyen, ahol Szonka “fehér farkast" vélt látni, Csapa és Tobias
lapultak a hóban. Fehér farkasbundával álcázták magukat. A lenyúzott farkasbőr
feje eltakarta fekete hajukat, maga a bunda pedig barna hátukon lógott. A két
harcos csak legginget és mokasszint viselt, mert a bőrzeke túlságosan nehéz és
merev volt a harchoz. Vállukon töltényheveder volt átvetve. Csapa zsákmányolt
puskát tartott a kezében. Mindketten úgy belesimultak a hóba, hogy messziről
csak a fehér bundát lehetett látni.
Göndörhajú Csapa célzott, s mindkét csőből kilőtte a töltényeket. Aztán gyorsan
töltött, s másodszor is tüzelt.
– Elég – szólt halkan Tobias. – Négyet eltaláltál. A kurta orrú Pitt is halott.
Fent az égbolton ismét ledobták hóterhüket a szürke felhők. Viharos szél
támadt, s felkavarta a földet borító laza hópelyheket.
Roach megmaradt embereivel igyekezett minél gyorsabban visszavonulni a
fedezékbe, Red Foxékhoz. A sziklák felé hajtotta paripáját. A fekete ló messziről is
látható, kitűnő célpont volt. A kapitány csak egyenruhájának köszönhette, hogy
nem érte golyó. Csapa és Tobias azt a parancsot kapták főnöküktől, hogy hacsak
elkerülhető, egyenruhásokat ne öljenek meg.
Nem mindenki iszkolt el olyan gyorsan, mint Roach. Voltak, akik szerették volna
megkaparintani az elesettek fegyvereit. Az egyik prérilovas sebtében összeszedte
a földön heverő puskákat.
Ám amikor felegyenesedett, hogy a többiek után siessen, már késő volt. Egy
indián állt mögötte, fehér farkasbundában. Arca ijesztően sovány volt, szeme
izzott. Villámgyorsan lecsapott tőrével. A prérilovas összerogyott, a puskákat
kiejtette kezéből. Tokei-ihto felszedte a földről a fegyvereket; az örvénylő hó
elrejtette üldözői elől, s így nem láthatták, amint Csapához és Tobiashoz sietett, és
átadta nekik a zsákmányt.
Roach életben maradt embereivel visszatért Red Foxhoz. Ismét a sziklák
fedezéke mögé bújtak.
– Most mitévők legyünk? – kérdezte Roach.
 – No lám, most egyszerre az én szavam is nyom valamit a latban! – forrt fel
ismét a düh Red Foxban.
De mikor látta, hogy Roach is felfortyan, nyugalmat erőltetett magára.
– A dolog komolyra fordul – mondta. – Nagyszabású akcióra van szükség. Azt
javaslom, nyargaljunk vissza, s a Missouri felől átkaroló mozdulattal kerítsük be
őket. Erősítésről kell gondoskodnunk. És ha ezt sikerült biztosítanunk… ördög és
pokol… – Kezével hadonászó mozdulatot tett.
– Mi történt? – kérdezte Roach, aki az elszenvedett veszteségek után roppant
ideges lett.
Red Fox már le is ugrott lováról, s igén óvatosan kémlelődni kezdett.
– Úgy látszik, megint itt járt valaki, valaki ezek közül a… – Hirtelen elhallgatott, s
felpattant lovára. A többiek is követték példáját.
– Több szerencséd volt, mint eszed! – kiáltotta oda Louis az ifjú Philipnek.
– Még mindig jobb, mint ha fordítva lett volna – válaszolta a legény. De Louis
látta, hogy Philip milyen sápadt.
Mialatt Tokei-ihto és két harcosa, Csapa és Tobias utóvédharcukat folytatták, a
Medve-csapat karavánja a Black Hills erdőségeihez ért.
 A NAGY MEDVE KIS FIAI
A havazás lassanként alábbhagyott, a szél is elült. Köd képződött, s akadályozta a
kilátást. De a gomolygó pára egyre világosabb lett, s végül teljesen átjárta a
napsugarak aranyos fénye. A karaván megállt. Mikor eldördültek a lövések,
mindenki ijedten fülelt, de már azt is tudták, hogy az első fenyegető veszélyt
sikerült elhárítani. A vén Havandzsita mindkét karját a magasba emelte, s
valamennyiük nevében elmondta a reggeli imát: a békéért fohászkodott a szent
Ismeretlenhez, ahogy ez ősidők óta szokás volt a dakotáknál. Hapedah pici kora
óta ismerte ezt az ünnepélyes pillanatot, de ma még mélyebb áhítattal élte át,
mint valaha is. Mert most sütött fel először a nap, amióta a kivándorlók hosszú
útra keltek, hogy új hazát keressenek maguknak.
A Black Hills erdőségei és sziklái oltalmukba vették a menekülőket. Ezek közt a
hegyek közt, amelyek a dakoták föld jenek legbelső területéhez tartoztak, még
sohasem járt Hapedah, s most nemcsak az a vágy fűtötte, hogy megszabaduljanak
az ellenségtől, hanem a kutatószenvedély is: feszült izgalommal várta, miféle új
dolgokat fog itt látni és tapasztalni.
A menet éle felől fejszecsapásokat hallott: az elöl haladó férfiak utat vágtak az
erdő egymásba fonódó ágai és aljnövényzete közt. A préri felől Tokei-ihto bukkant
elő két “fehér farkasával". Még mindig lövésre készen tartották fegyverüket, s
némi távolságból követték a menetet.
Egymás után hatoltak be az emberek a sűrű bozótba; mikor Hapedahra került a
sor, leszállt musztángjáról, s kantárszárra fogta lovát. Eleinte lefelé vitt az út az
erdőben, mert egy folyó völgye övezte a hegytömböt; a völgy mélyéről
felhallatszott a folyó zúgása. Egy régi vadcsapáson haladtak, amelyet valószínűleg
rendszeresen használtak azelőtt e vidék dakota törzsei. De a vihar azóta
fatörzseket döntött ki, másutt meg a hó terhe alatt letört ágak torlaszolták el az
ösvényt, s így ezen a vadcsapáson is csak nehezen juthattak előre.
A ragyogó napfényben Hapedah jól láthatta a völgy mélyén kanyargó folyót.
Áttetsző hullámok siklottak keresztül a nagy, behavazott kövek közt a homokos
mederben. A sekély víz vékony jégpikkelyeket sodort magával. Csupán középen
vájt a folyó egy mélyebb barázdát, amelyben a víz akadálytalanul és sebesen
száguldott tova. Ezen a helyen egy kis torlódás támadt, mert a lovak a
rúdszánokkal nem tudtak olyan könnyen átjutni a folyón. A menet éle azonban a
túlsó parton már balra kanyarodott, s fölfelé haladt a folyó mentén.
Szeszélyesen kígyózott a folyó a hegytömb körül, egyik kanyar a másikat
követte. A part mentén némán álltak sorfalat a fák csillogó hóterhükkel. Megállás
nélkül vonult a vándorlók menete tovább, egyre tovább. Valahányszor befordult a
karaván a folyó egy-egy kanyarulatánál, Hapedah a menet élét is látta, s
felismerte az embereket és a lovakat. Látta Havandzsitát, Uncsidát, aki a fakó
musztángot vezette, s Ohitikát, a fekete kutyát is megpillantotta. De barátját,
Csaszkét sehol sem tudta felfedezni. Hol lehet ez a Csaszke? Hiszen egész biztos,
hogy ő is velük jött. Egy pillanatig sem lehetett kétes, hogy Csaszke is elindult a
többiekkel, s nem maradt gyűlölt nevelőapja, Szonka sátrában. De hol bujkálhat?
Hosszú órák óta tartott már a fárasztó menetelés. De nyugaton, a folyó felső
folyásának irányában egyre lejjebb ereszkedett a nap, s végül elárasztotta,
halvány, fénylő pírjával a fák koronáját és a hegytetőket. Esti árnyék borult a tájra,
s a zúgó folyó sötétebb színt öltött.
Hapedah örült, mikor Havandzsita parancsára megállt a menet. Kimerült volt,
ami nem is csoda, hiszen átvirrasztott egy éjszakát, s utána tizennégy órán át
étkezés nélkül lovagolt. Már látta a táborhelyet. Enyhén emelkedő, észak felől
védett völgykatlant választottak erre a célra a menet vezetői. Az erdei fenyők és a
kopár tölgyek alatt itt is hótakaró fedte a földet, de nem olyan vastagon, mint a
prérin. A lovakról leszedték a málnákat, s az állatokat bevezették az erdőbe.
Hapedah is szabadjára engedte musztángját, hadd legeljen, ő maga pedig a hóban
gázolva kutatóútra indult. Egy bütykös ágú, vén fa alatt megtalálta apját: a
gyökerek közti mélyedésben feküdt, pokrócokba bugyolálva. Anyja éppen akkor
hozta a megtöltött víz-zsákot, s Hapedah elfogyasztotta annak a két varjúnak
egyikét, amit Mongszongszah előző este sütött. A másikat eltette. Hátha nincs mit
ennie Csaszkénak. Csetanszapa egy falatot sem evett. “Az éhezés előmozdítja a
sebek gyógyulását" – oktatta fiát.
Mongszongszah odaadta Hapedahnak a takarókat. A sátrakat nem állították fel.
A hírnök körbejárt, s mindenkivel közölte, hogy éjfél után egy órával ismét útra
kelnek. Ideje volt tehát elaludni.
Hapedah azonban mégis nyitott szemmel ült bőrtakaróján, s körülnézett. Úgy
rémlett neki, mintha a tábor szélén a kacsázó járású Csaszke izmos alakját látta
volna szaladni. Hapedah formás, kemény hógolyót gyúrt magának. Mikor Csaszke
ismét felbukkant a cserjék közt, Hapedah felugrott, és feléje hajította hógolyóját. A
golyó célba talált; Csaszke megfordult, de szemlátomást esze ágában sem volt
hócsatába bocsátkozni. Eltűnt egy fa mögött.
Hapedah döbbenten bámult arrafelé, amerre barátja eltűnt. Töprengett, mitévő
legyen most, s ez a kérdés annyira lekötötte, hogy szinte nem is hallotta, amint a
nevén szólítják: “Hapedah!" Csak utólag ébredt tudatára, hogy az apja szólítja halk
hangján, s erre megfordult, hogy figyelmesen meghallgassa apja szavait.
– Eredj, Hapedah, hozd ide! A nagybátyja, Szonka soha többé nem lép be a
sátrainkba. Jácint pedig halott. Csaszke ezentúl a mi tipinkben lakhat.
Hapedah meglepődve és hálásan bólintott. Aztán felugrott, s a hóban gázolva,
átszökellve a gyökereken, és keresztülbújva a bokrokon, az elalvóban levő
emberek csoportjai mellett arra a helyre sietett, ahol eltalálta barátját a
hógolyóval. Ez a hely a tábor szélén volt, ahol már csak kévés nyomot lehetett
látni; Hapedah könnyen felismerte a fiú mély lábnyomait. A nyomok az erdőbe
vezettek. Az erdőbe érve Hapedahnak még mennie kellett egy darabig, míg végül
egy összekuporodva fekvő alakot pillantott meg. Csaszke úgy beleásta magát a
hóba, mint egy kutya. Mikor Hapedah megállt mellette, Csaszke felült; felhúzta a
lábát, kezével átkulcsolta térdét, és maga elé meredt.
– Kacsázó Csaszke! – szólította meg Hapedah. – Mi ketten vértestvérekül
fogadtuk egymást abban a hónapban, mikor megérik a szamóca, ma pedig apám
azt mondta, hogy neked is apád akar lenni. Gyere velem!
Csaszke nem válaszolt. Nehézkesen feltápászkodott, Hapedahhal együtt
visszatért a táborba. Zömök fiú volt Csaszke, szélesebb vállú, és valamivel
alacsonyabb, mint a karcsú termetű Hapedah. Kacsázó Csaszke – akit járásmódja
miatt neveztek így – szétterpesztett lábbal szokott állni. Ezzel a jellegzetes
testtartásával biztosította, hogy szilárdan meg tudjon állni a helyén; de ezenkívül
fürge is volt, s a gyorsfutásban csak Hapedah múlta felül. Ma azonban semmi sem
vallott benne fürgeségre és erőre. Úgy lépdelt, mint egy aggastyán. Tétovázva állt
meg Csetanszapa fekhelye előtt, mikor Hapedahhal odaértek. A sebesült harcos
ráemelte tekintetét.
– Megjött az én második fiam! – mondta.
Hapedah ekkor kézen fogta testvérét, a két fiú lefeküdt aludni. Beburkolóztak
egy közös bőrtakaróba, s a fejükre húzták. Mindketten érezték, hogy
Mongszongszah mama még havat is szór a takarójukra, hogy jobban tartsa a
meleget. Még tűz és sátor nélkül is otthonos érzés volt így megbújni a takaró alatt.
Pillanatokon belül elnyomta őket az álom.
Arra ébredtek, hogy Csapa lehúzza a fejükről a takarót. Felpattantak, s nagyon
csodálkoztak, mikor Csapa közölte velük, hogy már három órát aludtak. Úgy tűnt,
hogy csak most bóbiskoltak el. Pedig nyilván úgy volt, ahogy Csapa nevetve
mondta, mert már feljött a hold, a táborban mozgolódás támadt. A nők elövezették
és újra felmálházták a lovakat. Kelletlenül követték gazdáikat a lovak, ők is
fáradtak voltak már.
– Nem volna kedvetek egy éjszakai fürdőhöz? – kérdezte Csapa. – Reggeli
fürdőről ugyanis nem beszélhetek ma. Nos, van kedvetek? Vagy talán túlságosan
fáztok, és éhesek vagytok?
Nem, nem voltak éhesek, hiszen fejenként megettek egy-egy varjút, és nem
féltek a hideg víztől. Már előre örültek a fürdőnek. A rezervátumban még a
mosakodáshoz sem volt elég víz.
Csapa társaságában, aki sánta lába ellenére is meglepően gyors volt,
leszaladtak a folyóhoz. Nem ők voltak az elsők; férfiakat és fiúkat láttak a
holdfényben, akik beugráltak a meder középső barázdájában száguldó jéghideg
vízbe. A fiúk ledobták magukról a testük köré csavart takarót, futva gázoltak a
szétfröccsenő vízben a középső barázdáig; mint a kutyák, vetették magukat a
jeges árba. Egy darabig kallózva, sodortatták magukat lefelé, aztán visszatértek a
partra. Gyöngyözve pergett le a víz jól bezsírozott testükről. Ledörzsölték magukat
homokkal, s ez után az alapos tisztálkodás után ismét beburkolóztak takaróikba,
így szaladtak vissza a fához, amelynek tövében a család táborozott, s itt szárazra
dörzsölték a testüket. Mongszongszah egy bögre medvezsírt készített elő
számukra, hogy a fürdő után ismét jól bekenhessék magukat. Miután ez
megtörtént, bebújtak a leggingbe, ebbe a lábszárvédő nadrágba, amelynek két
szára az övhöz volt erősítve, maguk köré csavarták az ágyékkötőt, amely elől-hátul
övükről csüngött alá, s lábukat a prémmel bélelt mokasszinba dugták. Aztán
felvették a köpenyt is, prémes oldalával befelé fordítva, s máris érezték, hogy
ismét forrón lüktet ereikben a vér. Sapkára vagy kalapra nem volt szükségük. A
dakoták a legkeményebb télen is hajadonfőtt jártak. Dús, bezsírozott hajuk
elegendő védelmet nyújtott a hideg, a hó és a viharos szél ellen. Tar fejűek nem
voltak köztük, még az öregek sem kopaszodtak.
A fiúk engedélyt kaptak anyjuktól, hogy a málnás lovak közül, amelyek Fekete
Sólyom nagy sátrát és ingóságait vitték, kiválasszák azt, amelyiken
legszívesebben lovagolnak. Hapedah azt a fiatal sárgát választotta, amellyel a
Lóitató-pataknál már két versenyt is nyert, Csaszke pedig egy megbízható tarka
lóra szállt fel. Az előkészületek véget értek, s megindult az éjszakai menet. A fogyó
hold vigyorgó képe kísérte őket a magányos erdei völgy felett. Egyhangú
meneteléssel telt egyik óra a másik után.
Csak déltájban állt meg a menet. A nap ragyogóan sütött, a fák árnyékai
kékesen csillogtak. Hapedah és Csaszke is leültek a többiekkel, s egy fekete
medve bundáján pihentek. Csotanka, a tekintélyes harcos és a két Hollótestvér
éjszaka már vadászatra is indultak. Két farkassal és egy mosómedvével tértek
vissza. A zsákmányt lenyúzták és szétosztották. Tüzet rakni nem volt szabad, s így
a kiéhezett férfiak, nők és gyermekek nyersen ették a húst, de így is pompásan
ízlett. Hapedahnak sikerült néhány halat is fognia, s Hapedah meg vértestvére,
Csaszke nagylelkűen úgy határoztak, hogy a halászzsákmány felét Villámfelhőnek
és Fürge Gyíknak ajándékozzák. A két fiú gyönyörködve nézte, milyen jóízűen
fogyasztják ezt a lakomát “a fiatal varjak". Villámfelhő mókusa már előzőleg
felfedező útra indult az erdőben: eleséget keresett magának. Most ott ült a kislány
vállán, és egy mogyorót ropogtatott.
Kéjes érzés volt tizenkét órai lovaglás után elaludni a déli napon. Sajnos, este
már ismét felkeltették őket. Csotankánál volt még egy darab sózott hal, ezt most
odaadta a két fiúnak. Undorító íze volt, “rezervátumszaga", ahogy Hapedah
megállapította.
– El sem tudom már képzelni, hogyan is élhettünk a rezervátumban – mondta
Csaszkénak. – Nem is megyek többé vissza oda. Soha többé! Inkább meghalok.
– Hau – erősítette meg Csaszke.
Újabb éjszakai menet következett. A táj semmit sem változott. A fiúk
elbóbiskoltak lovukon. Mikor pirkadni kezdett, hunyorogva, figyelmesen néztek
körül. Hapedah észrevette, hogy Csaszke még a fejét is felkapja, úgy fülel.
Csakhamar ráeszméltek, miféle neszek ütötték meg fülüket. Kitartóan futó
férfiak lábdobogása hallatszott a folyó mentén: az utóvéd volt, amely utol akarta
érni a menetet. Csakhamar fel is bukkant Tokei-ihto, Csapa és Tobias alakja;
némán futottak tovább a menet éléig, s a karaván vezetői sem szólították meg
őket. Nem akartak fölöslegesen lármát csapni. Mikor Tokei-ihto elérte
Havandzsitát, az agg varázsló jelt adott, hogy álljanak meg, és szálljanak le a
lovakról. A harcosok hangtalan ujjongása közepette osztotta szét a főnök a
zsákmányolt fegyvereket, s egyben közölte, hogy a rezervátum emberei egyelőre
nem üldözik tovább a Medve-csapatot. Úgy látszott, megengedhetnek maguknak
egy hosszabb pihenőt. Mindenki azt remélte, hogy a havas, hideg idő utolsó nehéz
heteit itt vészelhetik át, hogy aztán júniusban, az olvadás után továbbvonuljanak.
Ezt a tisztást jól ismerték a felnőtt férfiak és nők, tudták, hogy kedvező hely a
sátorozásra. Itt álltak a tipijeik tizenhárom évvel ezelőtt, vagyis mindaddig, míg
Tokei-ihto apjának vezetésével át nem telepedett a sátorfalu a Lóitató-patak
partjára. Itt játszottak mint gyermekek a mai harcosok és vezetők, itt tanultak
vadászni. Most egy csapásra megelevenedtek a régi emlékek.
A főnök, Csapa és Tobias levetették a fehér farkasbundát. Havandzsita, Yen
Holló és Csotanka csatlakoztak hármukhoz. Ott álltak a férfiak csoportba verődve a
folyóparton, és Csetanszapát nézték, aki most először tudta magát annyira
összeszedni, hogy a lábára álljon, s még bizonytalan léptekkel, de kiegyenesedve,
és segítség nélkül közeledett a többiek felé. Az ifjú Ihaszapa, aki felderítő és
hírvivő szolgálatot szokott ellátni, néhány lépéssel odébb várta a főnök további
rendelkezéseit.
– Nyolc sátrat felütni, nem többet; ez elég lesz valamennyiünknek éjszakára.
Tüzet rakni nem szabad, sehol se legyen füst! Egyetlen lövés se dördüljön, semmi
lárma! Rejtőzzünk!
Ihaszapa eltávozott, hogy mindenkivel közölje a halkan kiadott parancsot. Az
utolsó kérdést, amely tisztázatlan maradt, a delavár tette fel: – Meddig maradunk
itt?
– Húsra van szükségünk. Vadászni fogunk, szarvasra és medvére. A nyolcadik
éjszaka továbbvonulunk.
A főnöknek ez az utóbbi döntése szemlátomást vegyes hatást keltett a
férfiakban. Tobias bólintott: ő teljesen egyetértett Tokei-ihto elhatározásával.
Csapa fürkésző pillantást vetett az ifjú főnökre, mint aki azt kutatja: vajon miért
tartja szükségesnek a főnök, hogy ilyen hamar tovább vonuljanak? Talán veszélyt
szimatol? Hát nem szabadultak meg üldözőiktől? Csetanszapa a homlokát táncolta,
s mintha elvárta volna, hogy legalább neki megindokolja parancsát a főnök.
Csotanka és Vén Holló némi kételkedéssel vonogatták a vállukat. Tokei-ihto
mindezt jól látta, s mindjárt megmagyarázta, mi készteti erre az elhatározásra:
– Nem szabad késlekednünk, és nem szabad ellankadnunk. Megmondtam
nektek előre, hogy a hóban is tovább kell vonulnunk. A vacsicsunok be akarnak
keríteni bennünket, hajtóvadászatra készülnek. A vihartól és hidegtől megvéd
minket ez az erdő, de a Hosszú Késektől nem!
A varázsló kiegyenesedett, magára irányítva a tanácskozók figyelmét. Lassan,
ünnepélyesen kezdte:
– A vacsicsunok ismét visszahúzódtak odúikba. Egyedül vagyunk az erdőnkben a
vadjainkkal. Minek vándoroljunk fel északra, ismeretlen prérikre, az ellenséges
szikszikauk vadászmezőire? Ez a mi földünk, itt van a mi helyünk. Ez a hegység a
világ középpontja, és a Nagy Medve otthona. Minden dakota harcos számára szent
ez a hegység. Nem hagyjuk el másodszor is. Itt maradunk! A Nagy Medve megóv
minket.
Vén Holló arca felragyogott. Nagyon meghatotta, hogy viszontlátja régi
otthonukat, erőt vett rajta az elérzékenyülés.
 – Itt álltak a mi sátraink, itt álljanak ismét! – helyeselt a varázslónak. – Csak
szerencsétlenséget hozott ránk, Tokei-ihto, hogy elhagytuk ezeket a hegyeket
annak idején, mikor apád, Mattotaupa először vezetett el minket innen.
Csetanszapa is Havandzsita mellé állt.
– A mi régi jó búvóhelyünk! Innen aztán éjszakánként késsel felfegyverzett
férfiaink beosonhatnak a katonák városába. Mert öt skalp nem elég ahhoz, Tokei-
ihto, hogy bosszút álljunk a vacsicsunokon. Maradjunk itt, és folytassuk a harcot.
Hiszen olyan jól indult, győzelemmel kezdtük…
Csapa kurtán felsóhajtott, s alig észrevehető vállrándítással jelezte, hogy
mindezt badarságnak tartja.
A varázsló Tokei-ihtóra szegezte tekintetét, aki mindeddig némán, mozdulatlan
arccal hallgatott, s nem nyilvánított véleményt sem a vén Havandzsita, sem a
többiek szavairól. Mindenki feszülten várta, vajon enged-e a főnök a varázsló
kívánságának.
– Beszélj! – szólította fel Havandzsita a főnököt.
– Már beszéltem. A nyolcadik éjszaka tovább vonulunk sátrainkkal.
A varázsló igyekezett úgy tenni, mintha észre sem venné, hogy Tokei-ihto
csorbát ejtett a tekintélyén.
– Teutánad, Tokei-ihto fiam, még a szellemeké lesz a szó. Itt maradunk!
A harcosokat megdöbbentette ez az éles szóváltás. Elképedve hallgatták,
milyen nyersen és határozottan száll szembe a vén varázslóval a csak nemrég
visszatért főnök. Csapa és Tobias arcán aggodalom tükröződött. Vén Holló felvonta
szemöldökét: megbotránkoztatta, hogy egy ilyen fiatal harcos, mint a hadifőnök,
így viselkedik. Csetanszapa nem akarta elárulni a többiek előtt, mennyire
felkavarta ez a dolog. Hiszen ő még nem is tudott Tokei-ihtónak arról a tervéről,
hogy észak felé vezeti a törzsét, a Missourin túlra.
A varázsló fürkészve jártatta körül tekintetét a tanácskozás részt vevőin, mint
aki le akarja olvasni arcukról gondolataikat. A férfiak némán, magukba mélyedve
álltak, s mindenki lesütötte a szemét, csak a főnök nem. Havandzsita elhitette
magával, hogy meg lehet elégedve szavainak hatásával, s nem állhatta meg, hogy
ne döfjön még egyet az ifjú főnökön, aki ellenkezni mert vele.
– Sokáig távol voltál tőlünk, Tokei-ihto, és ismered a vacsicsunokat. De a Nagy
Medve titkait még nem ismered eléggé. Hallgass, és gondolkozzál ezen!
Tokei-ihto erre már nem felelt. De állta a varázsló tekintetét, s valamennyien
sejtették, mit merészel gondolni magában: hogy Havandzsita ne avatkozzon bele a
hadifőnök hatáskörébe, s hogy a harcosok annak kötelesek engedelmeskedni,
akinek a hadipipa elszívásával hűséget fogadtak.
A varázsló sarkon fordult és távozott. Vén Holló elkísérte; egész magatartásából
alázat áradt a bűvös erővel rendelkező varázsló iránt, s tüntető méltóság az ifjú
főnökkel szemben.
Egymás után elszállingóztak a többiek is.
– Nem kellett volna erre a helyre jönnünk – jegyezte meg Csapa, aki Tobiasszal
együtt még ott maradt Tokei-ihtónál, miután a többiek már eltávoztak. – Nem
könnyű kiszabadulni a régi otthon ölelő karjai közül. Talán jobban meg kellett
volna fontolnunk a tervet, mielőtt elindultunk. Kissé elsiettük a dolgot.
– Nem! – vágott közbe izgatottan Tobias. – Helyesen cselekedtünk. Csak az a
baj, hogy nagyon rossz varázslótok van.
Tokei-ihto először helyeslőén pillantott a delavárra. De aztán felülkerekedett
benne a törzsi büszkeség, s mivel némi bizonytalanság is támadt benne a delavár
szavainak indítékai felől, így szólt:
– Te nem dakotának születtél.
A delavár összerezzent. Sértve érezte magát.
A tanácskozás résztvevőin kívül senki sem hallotta a beszélgetést; a többiek?
illő távolságban maradtak. Hapedah és Csaszke sem sejtették, micsoda viszály
támadt a törzs vezetői közt. Nagyon jókedvűek voltak. Örültek, hogy itt végre
kialhatják magukat, s előre örültek a vadászzsákmánynak is, amely minden
bizonnyal bőven akad ezekben az erdőkben. Boldogsággal töltötte el őket az a
gondolat, hogy leszaladhatnak a folyóhoz, ahol Tokei-ihto gyerekkorában annyit
ugratta vetélytársát, Szonkát, s arra is öröm volt gondolni, hogy egy sátorban
fognak lakni, hiszen testvérek lettek.
A főnöki sátrat megint a régi helyen szándékoztak felállítani. Már el is
készítették az új sátorrudakat.
Az asszonyok és lányok hozzáláttak a sátrak felállításához. Eltartott még egy
darabig, míg a nyolc tipit felállítják, és lakályosan berendezik, s addig a két fiú
nem térhetett aludni. Hapedah és Csaszke elhatározták, hogy kihasználják ezt az
időt, és kifürkészik a terepet. Egy jó magas erdei fenyőfát szemeltek ki erre a
célra, mert a koronája kitűnő kilátóhelynek Ígérkezett. Mikor odaértek, látták, hogy
égy felderítő már ott tanyázik a fa tetején. Ez azonban nem zavarta őket, elvégre
elférnek ott hárman is. Ügyesen fellendültek az alsó ágakra – jó erős ágak voltak –,
s onnan továbbkapaszkodtak felfelé. Egyszerre csak éles füttyszó hallatszott
odafentről. Erre a figyelmeztető jelre a két fiú mozdulatlanná dermedt az ágak
közt. Kérdően néztek fel a fa tetején leskelődő őrszemre, s az ifjabb Hollótestvért
ismerték fel benne. Egy himbálódzó faágon hasalt, fél lábát lelógatva. Mivel fehér
farkasbunda fedte a hátát, messziről hólepte faágnak vélhette az ember.
A két fiú csak a szemével kérdezte az ifjú Hollótól, vajon azt kívánja-e tőlük,
hogy leszálljanak a fáról. De az ifjú Holló nem kívánt semmi ilyesmit, így hát
befészkelték magukat oda, ahova már felkapaszkodtak, és szemügyre vették a
környéket. Innen az ágak közül jó kilátás nyílt felfelé az erdős hegyoldalra, dél felé
pedig a folyóvölgyre s azon túl a hóborította prérire. Egy varjúcsapat károgott a
fejük fölött. Nyilván felriasztotta őket valaki vagy valami fent a hegyen, s a két fiú
szeretett volna a végére járni a dolognak. A fa tetején hasaló felderítő ismét
füttyentett, ezúttal egész halkan, s kinyújtott kezével mutogatott valamit. A két fiú
a jelzett irányba pillantott. Az ifjú Holló mozdulata türelmetlenséget árult el,
mintha azt akarta volna mondani: “Hát vakok vagytok, még mindig nem láttok
semmit? Talán az álmosságtól ragad le a szemetek?" Csaszke egyszerre csak
hevesen megragadta Hapedah karját.
– Medve a fán!
Most már Hapedah is felismerte mackó koma sötét bundás, testes alakját fent a
hegyen, annak a hatalmas fának az ágai közt, ahonnan az imént felröppentek a
varjak. Egy kukkot sem felelt Csaszkénak, hanem már kúszott is lefelé; Csaszke
követte. A legalsó ágakról leugrottak a hóba, aztán nekiiramodtak. Hanyatt-homlok
rohantak a sátrak közt.
Hol lehet Tokei-ihto?
Az ifjú főnök még mindig lent állt a folyóparton, és beszélgetett, ezúttal
Csotankával. A két fiú is ott találta őket. Sokkal fegyelmezettebbek voltak,
semhogy mindjárt kirukkoljanak a mondanivalójukkal. De csillogó szemük és
kipirult arcuk elárulta Tokei-ihtónak, hogy olyan hírrel jöttek, amit nagyon
fontosnak éreznek. Intett, hogy beszéljenek.
– Kacsázó Csaszke egy medvét pillantott meg – jelentette Hapedah. – A fiatalabb
Hollótestvér mutatta nekünk, Csaszke látta meg először, utána én is. A medve
éppen felmászott egy fára, amott a hegyen, egy nyíllövésnyire.
A férfiak felfigyeltek.
– Elejtem azt a medvét – szólalt meg Tokei-ihto. A fiúk feszült izgalommal
meredtek rá. – Szaladj, Csaszke, hozd el a fehér íjamat meg egy nyílvesszőt –
mondta a főnök. – Uinonah majd odaadja neked.
Csaszke eliramodott. Csakhamar visszatért, magával hozta a drága íjat meg egy
kígyóbőrből készített tegezt, amelyben még négy nyílvessző volt. Tokei-ihto
átvette az íjat, s a tegezből kivett egy nyílvesszőt. Magát a tegezt és a másik
három nyilat a fiú kezében hagyta.
A főnök és a harcosok elindultak a nagy fa felé, amelynek tetején az ifjabb
Hollótestvér gubbasztott; a két fiú is velük tartott. Tokei-ihto fellendítette magát az
ágakra, s felmászott a fa tetejére, a felderítő mellé. Miután egy darabig
kémlelődött, kiválasztott egy jó vastag ágat, amely nem ingadozott a testsúlya
alatt, s célzott a nyíllal. De még nem lőtte ki.
Nem volt kétes, hogy látja a sötét bundás medvét, de talán úgy helyezkedett el
a mackó, hogy nem nyújtott elég biztos célpontot. A fiúk egy nyíllövésnyire látták
a medvét, vagyis mintegy háromszáz méternyire. Jó íjból el lehetett ugyan röpíteni
a nyílvesszőt ilyen távolságra, de csak egy-egy legendás hírű vadásznak sikerült
ilyen messziről célba is találni, és szerencsés esetben le is teríteni kiszemelt
áldozatát. A Medve-csapat férfiai azonban tudták, hogy Tokei-ihto – éppúgy, mint
apja, Mattotaupa is – ezek közé a legendás hírű vadászok közé tartozik.
Tokei-ihtónak pompás íja volt. Egyetlen darab csontból készült, illesztek nélkül,
fehéren csillogott, akár az elefántcsont, s a mintegy kilencven centiméter hosszú
íjat bölényinakkal erősítették meg, hogy rugalmasabb legyen. A dakoták ilyen íjat
nem tudtak előállítani, mert a préri állatai nem szolgáltattak hozzá megfelelő
anyagot. Senki sem tudta, honnan származik ez az íj. Az efféle fegyverek az
indiánok kereskedelmi ösvényein jutottak a tengerpartról az ország belsejébe.
Hapedah és Csaszke elragadtatással nézte az íjat; örültek, hogy Uinonah olyan
ügyesen elrejtette ezt az értékes fegyvert Red Fox poroszlói elől.
Tokei-ihto teljes erőből kifeszítette az íjat. Surrogva pattant vissza az ín, s a
nyílvessző elröppent. A lövés után a vadász ágról ágra ugorva igyekezett lefelé, s
végül több méter magasból vetette magát a hóba.
– Odafutok. Azt hiszem, még él! – kiáltotta oda a várakozóknak, s azzal
nekiiramodott, fel a hegynek. Ravasz Hód követte.
A többiek kénytelenek voltak erőt venni türelmetlenségükön. Tokei-ihtónak és
Ravasz Hódnak háromszáz métert kellett futniuk emelkedőn.
A sátrakat közben már felállították, s berendezték mindennel, amire a
sátorlakóknak szükségük lehet. A legtöbb asszony és gyerek már aludni tért, a
férfiak közül is sokan. Csak néhányan lézengtek még a sátrak közt, egyik-másik
gyerek pedig csatlakozott Hapedahhoz és Csaszkéhoz, hogy velük együtt várjanak.
Végre lépteket hallottak a hegy lejtőjén.
Csapa társaságában felbukkant a főnök a fák közt. Magukkal vonszolták a fekete
bundás, jó kétmázsás medvét. A fiúk hangos ujjongásban törtek ki, mikor
megpillantották a zsákmányt. Havandzsita sátra előtt a vadász a földre fektette a
medvét, s megmutatta az elejtett vad testéből kihúzott nyílvesszőt. Tobias, a
szenvedélyes vadász mindjárt megvizsgálta a leterített medve sebeit.
– A lapockájába fúródott a nyíl – állapította meg. – De nem volt halálos a lövés,
mert a nyíl már erejét vesztette. Késszúrás ölte meg.
– Hau – bólintott Tokei-ihto, önkéntelenül megszorítva a kés faragott markolatát.
Amióta kiszabadult a rabságból, most volt először alkalma arra, hogy ismét
vadászfegyverként használja ezt a kést.
Havandzsita úgy döntött, hogy a medve húsát – tekintettel az éhínségre –
azonnal osszák szét a sátrak közt. A főnök a sátor elé hurcolta zsákmányát, s
Göndörhajú Csapával együtt lenyúzták a medve bőrét. Uinonah és Mongszongszah
már jöttek is, hogy kibelezzék és feldarabolják az állatot. Hapedah és Csaszke
mindjárt kapott egy-egy zsíros falatot. Aztán visszavonultak a sátorba. Most
érezték csak, milyen kimerültek, s ledőltek előkészített fekhelyükre. Mivel csak
nyolc tipit állítottak fel, Tokei-ihto és Csetanszapa családja közösen foglalta el a
nagy főnöki sátrat, sőt még Tobiast is itt szállásolták el. Csapa és Villámfelhő is be-
betértek ebbe a sátorba; saját sátrukban, a sok elözvegyült asszony meg pártában
maradt lány közt és Tarka Tehén, a rossz szellemtől megszállott nagyanya mellett
nem volt kellő nyugalmuk.
 Csaszke és Hapedah egymás mellett szenderegtek bőrtakarójukba burkolózva.
Csak szenderegtek, mert bármilyen fáradtak voltak, nem tudtak mély álomba
merülni. Újra meg újra feltolultak bennük az átélt események emlékei.
– Fogunk még itt többször is medvére vadászni… meg szarvasra is – suttogta
Hapedah.
Villámfelhő, aki Uinonahhal feküdt egy takaró alatt, szintén nem aludt.
– Itt álltak a sátraink, mikor még gyerek voltál? – kérdezte Uinonahtól.
– Igen, mikor én még kislány voltam, Tokei-ihto pedig kisfiú. Lent álltak a folyó
partján…
– Holnap megint lemegyünk halat fogni… – kezdett tervezgetni Csaszke, ahogy
az utolsó szavak megütötték fülét.
Végül Tokei-ihto és Tobias is bevonultak a sátorba, és a gyerekek elnémultak.
Tokei-ihto fekete kutyájával a sátor kijárata közelében feküdt le. Az előkészített
fej- és háttámaszt nem vette igénybe; beburkolódzott az ócska, elnyűtt bölénybőr
takaróba, amelynek hosszú történetét rajta kívül senki sem ismerte.
Valamennyiüket elnyomta már az álom, mikor odakint tompa dobpergés
hangzott fel.
Az ifjú főnök tüstént felriadt, éberen fülelt. Csapa, Csetanszapa és Tobias is
felfigyeltek.
Csetanszapa erőlködve feltápászkodott fekhelyéről, s odabotorkált Tokei-
ihtóhoz.
– Hát nem tud nyugton maradni az öreg odaát a varázslósátorban? Mire jó ez a
dobolás? Elárulhat bennünket – mormogta halkan, aggódva, kelletlenül.
– A Nagy Medve megóv minket – felelte keserűen Tokei-ihto.
Csetanszapa a főnök vállára tette kezét.
– A Nagy Medve a te totemed isi Valamennyien testvérek vagyunk. Ne űzz gúnyt
megszentelt titkainkból! Talán mindketten jobban tettük volna, ha
gyerekkorunkban kevesebbet kételkedünk.
Tokei-ihto nem válaszolt, ismét fülelni kezdett. A dobszó erősödött, s úgy hatott,
mint valami komor fenyegetés. A főnök felkelt fekhelyéről.
A sátor lakói néma izgalomban figyelték. A főnök felöltözött, feltette fejére a
sastoll díszt is, majd elhagyta a tipit.
Odakint zúgott a fák koronája az éjszakai szélben, s Tokei-ihto a közeli folyó
csobogását is hallotta. Kutyák morogtak álmukban. Valahol messze farkas üvöltött.
Denevérek csapongtak, egy bagoly huhogott az erdőben. Ágak reccsentek; mintha
hiúz osonna zsákmánya után. A lovak mellé állított őrök éberen figyeltek. A fa
tetején megint ott gubbasztott egy felderítő. A hold fakó fénye megvilágította a
sátrakat.
Tokei-ihto a varázsló sátra felé tartott, ahonnan a dobszó hallatszott.
Mikor belépett a sátorba, csak homályosan látott, mert itt sem gyújtottak tüzet.
De azt mindjárt látta, hogy a varázsló egyedül van. Havandzsita bőr dobverőkkel
dobolt egy bőrdobon, tompán, ütemesen, parancsolóan. Szemlátomást teljesen
magába mélyedt. Mindkét keze titokzatos, zöldes fénnyel csillogott, s ugyanez a
zöldes fény áradt a fejét díszítő szarvakból és a sátor közepén elhelyezett
medvekoponyából is. Úgy látszott, még nem vette észre Tokei-ihto jelenlétét, vagy
nem akart róla tudomást venni. Tovább dobolt, s most hangosan beszélni kezdett
szellemeihez. Eddig még nem volt rá példa, hogy bárki is fültanúja lett volna a
szellemekkel folytatott egyoldalú beszélgetéseinek.
Ez szigorúan tilos volt, s Tokei-ihto volt az első, aki hallotta, mint idézi meg a
varázsló a szellemeket:

Titkos erők, szólaljatok meg!

Nagy Nap, te világítasz a holdban!
Nagy Medve, anyánk, beszélj!
 A fiad vagyok.
Megöregedtem,
s te elrejtőzöl előlem.
Jöjj és beszélj,
engesztelődj meg,
ne sújtsa haragod fiaidat…
Szemeim elhomályosultak,
karom már gyenge,
de még hű őre vagyok titkaidnak…
Jöjjetek vissza hozzám,
mint ahogy mi is visszajöttünk
erdeitekbe és hegyeitekbe!
A halottak felébrednek,
hallom a bölények bőgését.
A bölények és a halottak
visszatérnek hozzánk…

Egyre lassúbb lett a dobpergés, amelynek ütemére Havandzsita kiejtette a

varázsigéket. A varázsló felemelte pillantását. Szeme villogott kezének és
szarvdíszének zöld fényében.
Néma párviadal kezdődött a két férfi közt: egyikük sem mozdult, a párviadalt
csak akaratuk, vívta.
Végre megszólalt a varázsló:
– Miért jöttél be hozzám, Tokei-ihto, Mattotaupa fia?
– A dobod hívott.
– A szellemek parancsa volt.
– Mit mondanak neked a szellemek?
Havandzsita nem válaszolt azonnal. Néma csend volt a sátorban, félelmetes
csend.
Végre ismét szóra nyílt Havandzsita ajka:
– A Nagy Medve hallgat. Haragszik.
– Kire haragszik?
A varázsló előrenyújtotta nyakát, s felemelte aszott, zöldesen fénylő kezét.
– Reád!
– Mit kívánsz tőlem?
– Testvéreidnek szükségük van ősanyjuk, a Nagy Medve szavára. Hozd el
nekünk az üzenetét!
– Honnan hozzam el?
– A hegyek sötétjéből, a föld mélyéből… ott lakik a Nagy Anya. – Mintha maga
Havandzsita is iszonyodott volna attól, amit mondott.
– Mikor küldesz oda?
– A hetedik éjszakán… fegyvertelenül.
– El fogok menni. Most már hallgat a dobod?
– Néma marad, míg a halottak és a bölények vissza nem térnek.
A varázsló felemelt egy pálcát; egyik oldala fekete volt, a másik világított.
Titokzatos mozdulatokat végzett vele, hangtalanul.
Tokei-ihto mozdulatlanul, nyugodtan állt a helyén, míg a varázsló vissza nem
ejtette a földre a pálcát.
A főnök ezután elhagyta Havandzsita sátrát, s hazatért saját tipijébe.
Azok, akiket felriasztott álmukból a varázsló dobolása, még sokáig füleltek. De
most már ismét csend honolt. A dobpergés végleg elhallgatott.
– A halottak és a bölények soha többé nem térnek vissza – szólt Tokei-ihto. Saját
magának mondta ezeket a szavakat, s hogy miért, senki sem tudta meg. Titok
maradt, mi játszódott le a varázsló sátrában.
Mikor Hapedah és Csaszke felébredtek, nem is gyanították, hogy nemcsak az
egész éjszakát, hanem a rákövetkező nappalt is átaludtak, s ismét beesteledett.
Uncsida mosolygó arca hajolt föléjük.
– Ideje, hogy felébredjetek. Elaludtatok a medvetáncot.
– Ó! – kiáltott fel elszontyolodva Hapedah. Nagyon sajnálta, hogy elmulasztotta
a medvetáncot, amely a medve szellemének kiengesztelésére szolgál. Mindig
felajzotta a tudásvágyát ez a szertartás: hátborzongatóan titokzatos volt, ahogy a
medvebundába öltözött emberek az állatok suta mozdulatait utánozták, s közben
a medvék nyelvén beszéltek, vagyis pontosan olyan hangokat hallattak, mint a
medvék.
A fiúk megfürödtek a folyóban, megfésülködtek, aztán leültek apjuk és Uncsida
mellé. A tipiben már ismét alkonyi félhomály honolt. Uncsida nyílvesszőket
faragott a mellette tornyosuló faágakból. Hapedah és Csaszke elővették késüket,
és segítettek neki. A nyílhegyeket a férfiaknak kellett csontból vagy kőből
elkészíteni. A vadásznyilakra szilárdan rögzítették a nyílhegyet, hogy az elejtett
állat testéből a nyílvesszőt könnyen kihúzhassák, és újra felhasználhassák. A harci
nyilakra azonban csak lazán erősítették rá a hegyet, és szakállal látták el, hogy
bennakadjon az ellenség húsában.
– Holnap el kell mennetek hurkot vetni és varjakat fogni – szólt Uncsida. Tollakra
van szükségünk a nyilakhoz.
A fiúk bólintottak, és buzgón folytatlak a faragást, hogy kihasználják az időt,
amíg még látni lehet.
– Ezekkel a nyilakkal aztán majd medvékre is vadászhattok – tréfálkozott
Uncsida.
– Olyan bolond nem vagyok! – tiltakozott Hapedah. – Szívós állat a medve,
puska nélkül nem tudom leteríteni. – A fiú látta, hogy apja nyitott szemmel fekszik
és hallgatja. – De talán sok medve tanyázik ezekben az erdős hegyekben, és a
harcosok még többet is elejthetnek.
– Gondolod? – kérdezte Csetanszapa.
– Igen, gondolom – felelte magabiztosan Hapedah. – Itt az erdőben alkalmas
odúkat találnak, ahova bebújhatnak, hogy téli álmukat aludjak.
– De hiszen nem is alszanak, fákra mászkálnak – jegyezte meg Uncsida.
– Csakugyan azt hiszed, hogy kislány vagyok, aki még semmit sem tud? –
válaszolta sértődötten Hapedah. – Az a medve aludt, de mikor megéhezett, felkelt,
hogy zsákmányt keressen magának. Bizonyára megszimatolt minket, azért
mászott fel a fára, hogy kémlelődjön, mint egy felderítő. Okos állat ám a medve!
Csaszke szemlátomást elégedett volt ezzel a magyarázattal.
– Talán odafent aludt a barlangban – fejezte be Hapedah.
– Miféle barlangban?
A fiúnak feltűnt, milyen izgatottan tette fel Uncsida ezt a kérdést.
– Amott messze, fent a hegyen van egy barlang – világosította fel Uncsidát. –
Csaszke, te nem láttad a fáról azt a barlangot? Odafent az erdőben, annál a kis
sziklafalnál. Nem láttad azt a sötét üreget?
– De igen, láttam.
– No, hát holnap odamegyünk, hátha találunk medvenyomokat. Talán be is
mászunk a barlangba l
Uncsida a szája elé tette a kezét, szinte ijedten.
– Csitt, te, az varázsbarlang, oda nem szabad bemenni!
A két fiú tágra meresztette a szemét.
– Gonosz varázslat ül rajta? – kérdezte Hapedah, s félretette az utolsó
nyílvesszőt, amely időközben elkészült; óvatosan tette le, mint aki nem akar zajt
csapni. – Mesélnél nekünk róla, Uncsida?
 Az öregasszony lehajtotta a fejét.
– Mesélek róla, de majd máskor. Régi, nevezetes történet ez, jól az
emlékezetetekbe kell vésni.
A két fiú gondolatait persze máris foglalkoztatta az egyelőre még ismeretlen
titok. Uncsida ennivalót hozott a gyerekeknek és magának: friss medvehúst, amely
kissé rágós volt ugyan, de így is pompás lakoma. Fekete Sólyom is evett valamit.
Alighogy a fiúk befejezték az étkezést, és zsíros kezüket beletörölték hajukba,
döngő léptek hallatszottak a sátor előtt, majd valami súlyos teher puffanása.
Hapedah és Csaszke kiszaladtak. Üdvözölték a delavárt, aki egy szarvast ejtett el,
és egyedül cipelte haza.
A következő napokban a fiúknak annyi dolguk volt reggeltől estig, hogy kifújni is
alig tudták magukat, s noha fúrta az oldalukat a kíváncsiság, Uncsida újra meg
újra kénytelen volt elhalasztani a barlang történetének elmesélését. A fiúk hurkot
vetettek, és varjakat fogtak. Csaszkénak sikerült lelőnie azt a héját, amelyet
Hapedah még menetelés közben vett észre; a ragadozó madár éppen le akart
csapni zsákmányára, mikor a dakota fiú nyila eltalálta. Csaszke roppant büszke
volt, s Mongszongszah megígérte, hogy fejdíszt készít neki a héja tollaiból.
Ugyanazon a napon három nyulat is elejtett a két testvér, s ezzel is hozzájárultak a
sátor ellátásához. Mindez azonban eltörpült a bölényvadászat lehetősége mellett.
Lándzsahegy bölénycsapást fedezett fel kint a prérin, s elhatározták, hogy a főnök
éjszaka kivonul néhány emberével. Éjszaka akartak vadászni, hogy rejtve
maradhassanak. Hapedah és Csaszke engedélyt kaptak apjuktól és Tokei-ihtótól,
hogy szánon velük tartsanak, és segítsenek beszállítani a zsákmányt. Bármilyen
nyugodtnak látszott is a két fiú, majd szétfeszítette őket a várakozás izgalma.
Uinonah előkészítette a szánokat. Szántalpakul simára dörzsölt bölénybordák
szolgáltak, amelyeknek végét egy hasított falécbe szorították. Ohitikát és a szürke
nőstény farkaskutyát befogták a szánok elé, s csak úgy repültek a csillagos égbolt
alatt az erdő sima hótakaróján. A két fiúnak erősen fékezni kellett az állatokat,
nehogy elszakadjanak a felnőttektől, akik gyalog mentek, hótalpakon. Csakhamar
megtalálták a bölénycsapást; a harcosok megállapították, hogy a nyomok
legföljebb négy bölénytől származnak. Mivel a hótakarónak csak a felszíne fagyott
szilárdra, az állatok mélyen besüppedtek a hóba, így csak lassan juthattak előre. A
vadászok három óra alatt utolérték a bölényeket, s éjszakai pihenőhelyükön
kerítették be őket. Nagy volt az ujjongás, mikor látták, hogy egy fehér bölény is
van köztük. A vadászok nyilai és dárdái hamar leterítették az álmukból felriasztott
állatokat. Mindjárt a helyszínen megnyúzták és feldarabolták a zsákmányt, majd
felrakták a fiúk szánjaira.
– Holnap még itt maradunk – jelentette ki a főnök a sikeres vadászat után. – Erre
a napra még szükségünk van, hogy asszonyaink és lányaink feldolgozhassák és
becsomagolhassák a húst. De amint a nap másodszor is leszáll, lebontjuk
sátrainkat, és továbbvándorlunk. Annyi vadászfegyverünk és húsunk van, hogy
elég lesz, míg eljutunk az Iszapos Víz mentén eltérülő prérikre.
A hólepte táj még hajnali ködbe burkolódzott, mikor a fiúk szánkójukon az erdő
széle felé hajtottak. Az első fák alatt a Kölyökkutyák üdvözölték két vezetőjüket,
Hapedahot és Csaszkét, A fiúk lerakták a bölényhúst, s pajtásaikra bízták, hogy
vigyék tovább a tipikhez. Ők maguk kifogták a kutyákat, fejük fölé emelték a
szánokat, s úgy vitték át az erdőn. A gyermeksereg már előreszáguldott, hogy
jelentsék: a vadászat sikerrel járt, s a delavár leterítette a fehér bölényt. Hapedah
és Csaszke kimért léptekkel követték őket, ahogy a győzelmes csatákból hazatérő
harcosokhoz illik.
Már a zúgó folyó partja felé közeledtek, mikor egyszerre csak mindketten
megálltak, mintha földbe gyökeredzett volna a lábuk.
Hátborzongató látvány tárult eléjük.
Feljebb a parton, a füzesben egy tébolyult, kifordult szempár meredt rájuk a
ködből, s egy aszott kéz szétnyitott ujjai látszottak egy halálsápadt arc mellett. A
csendesen bólogató fűzfaágak körül gomolygó ködben hol eltűnt a félelmetes
jelenés, hol ismét előbukkant.
– Huh! – tört elő a fojtott kiáltás Hapedahból. A következő pillanatban a két fiú
mintegy vezényszóra beugrott a félig befagyott vízbe, s egyetlen merész ugrással
átvetették magukat a folyó jégpáncéljának széles középső hasadékán. Meg sem
álltak, míg a főnök sátra elé nem értek. Ott ledobták a szánkót a földre, s rá sem
hederítve Uinonahra és Mongszongszahra, akik éppen a friss bőröket kaparták le a
szabadban, berontottak a sátorba. Itt, az otthonos környezetben lassan
megnyugodtak. Uncsida mosolyogva fogadta őket.
Odaültek az öregasszonyhoz, aki a törzsben nagy tekintélynek örvendett, mert
“szent titkok ismerője" volt. Hangjuk még remegett a rémülettől, mikor elbeszélték
neki, mit láttak.
Uncsida félretette munkáját.
– Megyek, utánanézek a dolognak – mondta, s elhagyta a sátrat.
A fiúk fellélegeztek. Kiszaladtak anyjukhoz, Mongszongszahhoz, hogy
beszámoljanak neki a vadászatról. De Mongszongszah nem fogadta a híradást
olyan kitörő örömmel, mint ahogy várták. Egy percre félbeszakította munkáját,
felegyenesedett, s komoly pillantást vetett a fiúkra.
– Felderítőink ellenséges nyomokat fedeztek fel – közölte. – Ezen a hegyen túl,
ahol most táborozunk, aranyásók megöltek egy medvét, egy másikat pedig
megsebesítettek. – Gondterhelten bámult a fák csupasz ágai közt a behavazott
tájra. – Kénytelenek leszünk továbbvonulni – folytatta. – És nagyon sokan fognak
elhullani közülünk a hóban.
Mongszongszah ismét munkája fölé hajolt.
– Felvesszük a harcot a hóval is, a Hosszú Késekkel is – jelentették ki elszántan a
fiúk. – Soha többé nem térünk vissza a rezervátumba l
Visszabújtak a sátorba. Itt teljesen egyedül voltak. Csetanszapa sem hevert már
a fekhelyén. Az utóbbi napokban erősen javult a sebesült harcos állapota. A két fiú
szótlanul üldögélt a sátor homályában. Nem tudtak másra gondolni, csak a füzes
gomolygó ködéből előbukkanó rémlátomásra meg a felderítők baljós jelentésére,
amelyről anyjuk beszélt. Egyszerre csak Uinonah hangja csendült fel odakint:
– Hova, hova, Villámfelhő?
A következő pillanatban már szét is nyílt a sátor függönye, és Berontott a
kislány. Összehúzta maga mögött a függönyt, aztán zavartan megállt. Valószínűleg
nem számított rá, hogy ott találja a tipiben a két fiút. Zavarában hosszú, vastag
hajfonatainak két vége után nyúlt, s ide-oda csavargatta copfjait. Végre közelebb
jött néhány lépéssel.
– Uncsida hol van? – kérdezte, még mindig ujja köré csavart hajfonatainak
végére szegezve tekintetét.
– Uncsidával most nem tudsz beszélni – felelte Hapedah.
– Ó!… – sóhajtotta Villámfelhő. Szemlátomást lesújtotta, hogy nem beszélhet a
nagyanyóval. – Később pedig… – dadogta – mindjárt jönnek a többiek… és én…
Ugyanis megint olyan szörnyű volt…
A két fiú felfigyelt. Csak nem azt a rémképet látta ez a lány is?
– Mi volt olyan szörnyű? – kérdezte Hapedah.
Villámfelhő megkönnyebbülten lélegzett fel: Hapedah, a sovány Hajápoló nem
gúnyolja ki. Kissé közelebb merészkedett, lehajolt a fiúkhoz, akik hanyag
testtartással ültek a földön.
– Hát az, hogy megint olyan álmai voltak, és félelmetes dolgokat mondott –
suttogta.
– Kicsoda? Tarka Tehén? Mit mondott már megint? – firtatta Csaszke, s
egyetértő pillantást váltott Hapedahhal. Úgy látszik, a Gonosz Szellem ismét
megszállta a vénasszonyt, s alighanem ő volt az, aki a füzesben gubbasztott.
 – Igen, Tarka Tehén. El sem tudjátok képzelni, milyen borzasztó, mikor a Szellem
gyötri őt. – A kislány egész testében reszketett. – Pedig hát akkor is igaza volt,
mikor ti nem akartatok hinni neki… hiszen tudjátok, mikor azt mondta, hogy a
Hosszú Kések fognak győzni… És most… most megint álmodott, és a Gonosz
Szellem azt mondta neki, hogy a következő éjszakán a medve kijön a
barlangjából… éjfél után… a medve… hisz bizonyára tudjátok már, nemde?
– Nem – válaszolták a fiúk. Nem tudtak semmiről. Villámfelhő előbb
megbizonyosodott róla, hogy a felnőttek közül senki sem készül bejönni a sátorba,
aztán elbeszélte:
– Amott fent a hegyen van egy barlang, abban alszik az öreg anyamedve, a
Nagy Varázsló. Nagyon-nagyon öreg, már akkor is élt, mikor az emberek és állatok
még testvérek voltak, és egy nyelven beszéltek. A fia hatalmas medve volt, a
leghatalmasabb a Nagy Vizek közt. Volt egy varázssátra, és mikor egy este
bement hozzá egy szép asszony, reggelre emberré változott. Nagy, erős, okos
harcos és varázsló lett belőle, senki sem tudta legyőzni, ő volt Mattotaupa és
Tokei-ihto ősapja!
– Úgy van! – erősítette meg a két fiú, szinte egyszerre.
– Igen – mondta a lány. – De az öreg anyamedve még él, és fent alszik a
barlangban mindaddig, míg a főnökeink bátrak és erősek maradnak. Ám ha
elárulják ősapjukat, kibújik a barlangból, és megfojtja őket a mancsaival… – A
kislány szava elakadt az iszonyattól. – Aztán, aztán ő maga is meghal, így mondta
Havandzsita az öreganyámnak.
Villámfelhő most egyszerre fülelni kezdett. Kint a sátor előtt vidám zsibongás
támadt: a hazatérő főnököt és harcosait üdvözölték a táborban. Nemsokára
betérnek a sátorba a fáradt harcosok. Villámfelhő félig megfordult, készen arra,
hogy bármely pillanatban elhagyhassa a tipit.
– Az öreganyám megsértette Tokei-ihtót, igazán jó volna már végre
megzabolázni azt a Gonosz Szellemet – súgta még gyorsan oda a fiúknak,
sápadtan és feldúltan. – Azt mondta, hogy valamennyien hűtlenek lettünk a
dakoták nagy törzséhez, hogy elhagyjuk apáink földjét, hogy a főnökünk nem ölte
meg Red Foxot, és nem bosszulta meg Mattotaupa halálát, és hogy az anyamedve
ki fog jönni a barlangjából, és megfojtja őt, és valamennyiünkre szerencsétlenség
vár…
Hapedah felugrott.
– Rakj féket a nyelvedre, nehogy még egyszer megismételje ezeket a szavakat!
– kiáltotta haragtól rekedt hangon.
– De ha megint kiderülne, hogy igazat beszél?… – suttogta hadarva Villámfelhő,
aztán kiszaladt a tipiből.
Hapedah és Csaszke az ajkukat harapdálták, s a földre szegezték tekintetüket.
Hova lett az utolsó napok öröme? Mintha komor felhők sötétítették volna el az
égboltot. Igen, Tokei-ihto mind a mai napig nem tudott bosszút állni Red Foxon
apja meggyilkolásáért – ez valóban félelmetes vád volt. Hogy merik hangosan
kimondani ezek az asszonyok?!
A nap hátralevő órái azzal teltek el, hogy pótolták az elmulasztott éjszakai
alvást, pihentek és ettek. Villámfelhő is, Csapa is állandó vendégei lettek Tokei-
ihto sátrának.
– Az öregasszony megint őrjöng – mentegetődzött Csapa a tolakodásért. – Nem
lehet kibírni.
A főnök ismét felkerekedett; egyedül indult el, nem vitt magával más fegyvert,
csak a csontíjat. Már leszállt az éj, és Tokei-ihto még mindig nem tért haza.
Ohitika besompolygott a sátorba. A földön szaglászva ide-oda futkosott, aztán
csalódottan kikullogott. A főnök nem vitte magával, mint máskor szokta. Sötét volt
már, s mivel a sátorban nem rakhattak tüzet, az alakok körvonalai elmosódtak, és
csak homályos árnyakat lehetett látni.
 A némaság és a várakozás ránehezedett a kedélyekre. Mikor tér már vissza
Tokei-ihto? Ki kezdte el ezt a locsogást a főnökről? Ki lobbantotta lángra ezt az
alattomos szikrát, ki felelős érte, hogy ezek a lángok egyre továbbharapódznak, és
lassanként emésztő tűzvész lesz belőlük.
Hapedah fellélegzett, mikor a folyó túlsó partjáról hangok hallatszottak, amelyek
mindenkinek a figyelmét lekötötték, és véget vetettek a meddő töprengésnek.
Sakálok üvöltöttek. A friss vadászzsákmány szaga csalta őket oda. Ohitika
eliramodott, s csakhamar ádáz, morgó hangok árulták el, hogy odalent a víz
partján marakodnak a négylábúak. Ohitika segítséget kapott a falu öt megmaradt
kutyájától, de az is elképzelhető volt, hogy a nagy szürke farkasok is megjelentek
a csatatéren, és szorongatják a kutyákat. A fiúk kiszaladtak. Beavatkozásra
azonban nem került sor, mert Ohitika éppen akkor tért haza, mégpedig győztesen.
Lekuporodott a tipi elé, s egy mart sebet nyaldosott a hátán.
Hapedah és Csaszke már vissza akartak bújni a sátorba, mikor Ohitika hirtelen
hegyezni kezdte a fülét. A következő pillanatban kirohant az erdőbe. Boldog
csaholása tudtul adta, hogy megtalálta * hazatérő gazdáját.
A fiúk megálltak a sátor bejárata előtt, és vártak. Hapedah megragadta Csaszke
csuklóját, s görcsösen átkulcsolta ujjaival. Ha nem is vallotta be magának,
mostanáig félt, hogy a főnök nem tér élve vissza.
Tokei-ihto előbukkant a csillagok fényétől és a vakítóan fehér hótól megvilágított
erdő fái közül, s egyenesen a sátorhoz tartott. A két fiú felpillantott rá. A főnök
nedves volt, mintha vízben gázolt volna. Csak a világos színű csontíj volt nála meg
a hímzett tegez a nyilakkal, semmi más. Zsákmányt nem hozott magával.
Bármilyen sötét volt, a fiúk észrevették, hogy valami különös, rejtélyes, komor
kifejezés ül az arcán. Tokei-ihto ügyet sem vetett a két fiúra, eltűnt a sátorban; a
fiúk lehorgasztott fővel álltak tovább a sátor előtt, amelynek bejáratánál közben
Ohitika is letelepedett.
Hapedah elindult, s vele együtt Csaszke is, akinek a kezét még mindig nem
engedte el. Nem az apai sátor felé tartottak. Kikerestek maguknak égy helyet az
éjszakai erdő mélyén, s egy elhalt fa korhadt gyökere mellett lekuporodtak a hóba.
Valamikor régen, egy félelmetes téli éjszakán – tizenhárom tél múlt el azóta –
ugyanezen a helyen ült egy Harka nevű fiú, aki azóta Tokei-ihto néven hadifőnök
lett.
A két fiú sokáig némán üldögélt.
– Ma éjszaka kell előbújnia az anyamedvének – törte meg végül a csendet
Hapedah.
– Éjfél után – tette hozzá tompán Csaszke.
– Éjfél után – ismételte Hapedah. Közben azon töprengett, hogyan is
magyarázza el, mit érez, és mit forral magában. Ám legnagyobb örömére Csaszke
vette át a kezdeményezést:
– Hallottad, mit mondott az ellenséges szellem Ravasz Hód sátrában. Annak,
amit mondott, sohasem szabad bekövetkeznie. Tokei-ihtónak nem szabad
meghalnia.
– Nem, ennek nem szabad bekövetkeznie – erősítette meg szilárdan Hapedah.
– Mi kettőnkön meg a kislányon kívül senki sem tud a dologról – folytatta
Csaszke.
– Hacsak nem hallott róla maga Tokei-ihto azon az éjszakán, mikor átment a
doboló varázslóhoz.
– El kell határoznunk magunkat. Tennünk kell valamit – jelentette ki erélyesen
Csaszke.
– Hau. Tennünk kell ,valamit. Mondd meg, mit tegyünk.
– Te nem tudod, Hapedah?
– Hogyne tudnám. De hallani akarom, hogy te is tudod-e, Csaszke.
– Én is tudom – válaszolta Csaszke.
 – Helyes – szólt Hapedah. – A dolog teljesen világos. Az anyamedve elő fog
bújni. Az a szellem a Lóitató-pataknál is igazat beszélt, ezért most is hiszek neki.
De nem hagyhatjuk, hogy Tokei-ihtót megölje a medve. Tokei-ihtónak át kell
vezetnie bennünket az Iszapos Vízen.
– Hau. Másvalakinek kell meghalnia helyette.
– Én is úgy gondolom – bólintott Hapedah; lassan, megfontoltan beszélt. –
Gyakran előfordult már, hogy ha egy harcos önként feláldozta az életét valamelyik
társáért, Vakantanka, a Nagy Titok elfogadta az áldozatot. Igaz ugyan, hogy mi
csak kisfiúk vagyunk, Tokei-ihto pedig főnök, de mégis…
– Várj csak – szakította félbe Csaszke, akiben kételyek támadtak.
– Talán szólnunk kellene Havandzsitának, a varázslónak… Hapedah
szemlátomást megijedt. Szíve hevesen dobogott.
– Nem – felelte mégis határozottan. – Havandzsitának sem szabad tudomást
szereznie róla. Tudod jól, Csaszke, hogy Havandzsita nem mindig tanúsít
jóindulatot a főnökünk iránt.
– Ez igaz. Akkor hát magunk cselekszünk.
A két fiú felállt, s ajkuk elé emelték kezüket, hogy fohászkodjanak a Nagy Szent
Titokhoz. Aztán futva megindultak hegynek fel az éjszakai erdőben. Hátra sem
pillantottak többé. Máskülönben meglátták volna Uncsidát, aki egy fához
támaszkodva néma fájdalommal nézett utánuk.
Újhold felé járt az idő. Baglyok suhantak a sötét erdőben; a fagytól meg-
megreccsentek az ágak. Minél magasabbra kapaszkodtak a fiúk, annál
meredekebb volt a hegyoldal, a hegy lábánál pedig zúgott a folyó, mintha
visszahívta volna őket az oltalmazó sátrakba. De a folyó zúgása egyre távolabbról
és egyre gyengébben hallatszott. Ropogó hóban gázoltak a kis lábak, s olykor-
olykor eltört egy ág a fiúk léptei alatt. A bokrok és ágak arcukba csapódtak; bőrük
felrepedezett. Egymás mögött haladtak; hol az ügyes Hapedah lépdelt elöl, hol az
izmos Csaszke. Nem volt tréfadolog a hegyi vadonban bolyongani, még két dakota
fiú számára sem. Úgy futottak; hogy még ezen a hideg éjszakán is ellepte őket a
veríték, s a szívük a torkukban dobogott. Mikor ahhoz a fához értek, ahonnan az
első reggelen felfedezték a fekete medvét, megálltak és kémlelődtek: s valóban,
nem messze tőlük, a sűrű bozótban egy elhagyott medvevackot pillantottak meg.
Még ott hevertek a vastag faágak és fiatal fatörzsek, amelyek közé befészkelte
magát a téli álomra berendezkedő medve, s mancsainak nyomai belefagytak a
hóba.
A fiúk tovább kapaszkodtak felfelé. Az erdős hegyoldal most szinte merőlegesen
emelkedett, s a két fiú csak a keze segítségével tudott előrejutni. Beszélgetni nem
volt idejük, még gondolkodni is alig. Hapedah agyán csak annyi villant át, hogy
Tokei-ihtónak és Csapának innen kellett hazacipelniük a nehéz fekete medvét.
Neki meg Csaszkénak csaknem háromszor annyi időre volt szüksége ahhoz, hogy
megtegyék az utat felfelé. Négykézláb másztak egyre feljebb, míg végre zihálva
megálltak a sziklafal előtt, amelynek közepéből, mint valami fenyegetően sötét
szem, meredt rájuk a barlang nyílása.
Most, miután már elszánták magukat, minden további lépést hűvösen és
tárgyilagosan mérlegeltek.
A sziklafalat, amely mintegy tizenöt méternyire emelkedett a fa koronája fölé,
alsó szakaszán könnyen meg lehetett mászni. Csak vagy két embermagasságnyira
a barlang bejárata alatt kezdődött az a szakasza, amely sima volt és kissé ferdén
kiszögellő.
– Csak érjünk fel odáig, akkor majd a válladra állok – döntötte el Hapedah. –
Okvetlenül be kell jutnunk, hogy a medve megtaláljon minket, és ne kerülhessen
el. – Hapedah maga is csodálkozott azon, milyen nyugodtan mondta el mindezt.
Késlekedés nélkül hozzá is látott terve véghezviteléhez: máris kúszott felfelé.
Csaszke szorosan mögötte kapaszkodva követte.
 A sziklafal bordázata eleinte elegendő támaszul szolgált ügyes kezek és lábak
számára. Mikor a fiúk a nehezebbik szakaszhoz értek, Hapedah megállt, hogy
Csaszke melléje kapaszkodhasson. Csaszke kikereste azt a helyet, ahol a
legbiztosabban megvetheti a lábát, s Hapedah félrehúzódott, hogy átengedje neki
a jó sziklafokokat; aztán barátja vállára mászott. Kinyújtott keze azonban még így
sem érte el a barlang bejáratának szélét, lejjebb pedig nem volt egyetlen
kapaszkodó sem.
– Felnyomlak – indítványozta Csaszke. Hapedah ekkor Csaszke kezére lépett,
Csaszke pedig felnyomta a magasba.
Most végre bele tudott kapaszkodni Hapedah a barlang bejáratának szélébe. Jó
erősen fogódzkodott, s így lógott kinyújtott testtel, miközben testvére felkúszott
rajta. Ily módon Csaszke jutott fel elsőnek a barlangba; segíteni akart Hapedahnak,
de Hapedah sokkal büszkébb volt, semhogy az ilyen segítséget elfogadja.
Felhúzódzkodott, s előbb a két karját csúsztatta be, aztán ő is bemászott a barlang
sötétjébe. Nyirkos levegő csapta meg őket.
A két fiú lekuporodott a barlang szélén. Két világ határán voltak: az egyik
oldalon a csillagfényes éjszaka világa, ahol a növények, állatok és emberek még
megtalálták a számukra szükséges létfeltételeket, a másikon az áthatolhatatlan,
könyörtelen sötétség, amely ellenségesen és titokzatosan tátongott feléjük.
Egy darabig mozdulatlanul ültek és vártak. Szívük ismét lassabban és
nyugodtabban vert, s figyelmüket most már a barlang belsejére összpontosították.
A szikla nedves volt, és nyirkos szag áradt belőle. Mivel kint hűvösebb volt, a
barlang párát lélegzett ki, mintha élőlény volna. Ilyen furcsa
sziklaképződményeket még sohasem láttak a fiúk; a kövek hol púposan
domborodtak, hol pillérszerűen szöktek a magasba. A két fiú kitapogatta
környezetét. Hapedah felállt, néhány lépésnyire behatolt a sötétbe, s
megállapította, hogy nemcsak alulról felfelé tornyosuló kövek vannak itt, hanem
felülről lefelé csüngök is. Ez nagyon különös volt. Meg is mondta Csaszkénak, de
hangja oly idegenül kongott, hogy maga is megijedt tőle. Visszatért Csaszkéhoz,
letelepedett és hallgatott. Ez a barlang nemcsak lélegzett, hangja is volt. Valami
távoli, dallamos zúgás áradt feléjük a barlang sötétjén át, szelíden és csábítón:
mintha egy félelmetes szörnyeteg csalogatta volna magához szép hangjával
áldozatait.
– Talán csak a víz – szólalt meg Hapedah kemény hangon. Csaszke nem
válaszolt. A két testvér még közelebb húzódott egymáshoz, szinte összebújtak,
hogy érezzék egymás közelségét. Sokáig ültek így. Ekkor Hapedah érezte, hogy
Csaszke feláll.
– Most beljebb megyünk. Tudni akarom, hogy csakugyan víz-e.
Suttogva mondta ezt, nem akart hangosan beszélni, mert félt a kongó
visszhangtól.
Hapedah is feltápászkodott, s a két fiú kézen fogta egymást, hogy biztosabban
álljanak a lábukon. Óvatosan tapogatódzva botorkáltak előre. A barlang talaja
enyhén lejtett. Egyre mélyebben hatoltak a hegy belsejébe. Mikor ismét
körülnéztek, már nem is látták a kijáratot. Körös-körül sötétség, semmi más. A
dallamos zúgás erősödött. Mind harsányabb és harsányabb lett, s végül már a
saját hangjukat is alig hallották. Annál szorosabban kapaszkodtak egymásba.
Végre úgy rémlett, hogy valahol nagyon mélyen elérték a harsány hang
forrását. A, zúgás most már fülsiketítő robajjá erősödött.
– Víz! – kiáltotta Csaszke jó hangosan, hogy Hapedah meghallja.
A két fiú megállt. Lehajoltak, és kezük folyó vizet érzett. Úgy látszott, jobbról, a
hegyből ömlik a barlangba a hatalmas vízsugár, átszeli a barlangot, s baloldalt
ismét alázúdul a hegy feneketlen mélységeibe. A két fiú leült a föld alatti patak
sziklapartjára. Mintha csak összebeszéltek volna, mindketten a vízbe mártották a
karjukat, hogy megvizsgálják, milyen mély. Fél karhossznyira elérték a patak
sziklás fenekét.
Erre tehát megtalálták a magyarázatot. Csak víz, semmi más. A robaj balról jött,
ahol a föld alatti vízesés ismeretlen mélységben a sziklás talajba ütközött.
Most mitévők legyenek? Térjenek vissza a barlang bejáratához? Üljenek le, és
maradjanak itt? Vagy menjenek még tovább?
– Továbbmegyünk! – ordította Hapedah Csaszke fülébe.
A fiúk ismét kézen fogták egymást, s óvatos léptekkel átgázoltak az erős
sodrású vízen. A túlsó parton emelkedett a talaj, s a két vakmerő fiú felfelé
kapaszkodott. Most el kellett engedniük egymást, mert mindkét kezükre
szükségük volt. A sötét folyosó mintha sohasem akart volna véget érni. Vajon hova
vezet? Meddig juthatnak így előre? A folyosó most már nem emelkedett olyan
meredeken, és könnyebb volt előrejutni. A vízesés robaja sem volt már olyan
fülsiketítő, mivel eltávolodtak tőle. Csaszke megbotlott és elesett, s Hapedah
gyorsan megragadta a karját, hogy felsegítse. Erre ugyan nem volt szükség, mert
Csaszke egyedül is talpra tudott állni. De mikor e kis baleset alkalmával a fiúk
kiejtették egymás nevét, megállapították, hogy szavuk ismét könnyen érthető,
még a szokottnál is világosabban. Nyilván szélesebb és magasabb volt itt a
barlang.
Még tapogatódzó, meg-megcsúszó lépteik neszét is hallották, s a víz zúgása
megint olyan volt, mint valami távoli zene. Már jó mélyen behatoltak a hegy
belsejébe. De milyen mélyen? Ezt már maguk sem tudták. Ahogy nagy óvatosan
tovább-botorkáltak, észrevették, hogy egy óriási, üreges térségbe jutottak.
Körbetapogatták a falakat, s három barlangfolyosót találtak, amelyek ebbe az
üregbe torkolltak. Végül visszaértek az első bejárathoz – ezt a sziklaképződmény
néhány jellegzetességéről ismerték fel.
– Itt maradunk – rendelkezett halkan Hapedah. – Itt, ahol a folyosó beletorkollik
a nagy barlangba. Erre kell jönnie a medvének, ha ki akar jutni.
– Úgy van.
A fiúk leültek.
A mozdulatlanság és a sötétség ismét szorongó érzést keltett bennük. A
sziklákon mászni és a terepet kutatni könnyebb volt, mint tétlenül ülni és várni.
– És ha nem jön? – kérdezte Csaszke.
Hapedah adós maradt a válasszal.
A két fiú csak várt és várt. Hapedah már arra gondolt, hogy talán mégis igaza
van Csaszkénak. Hátha nem is jön az a medve? Késő éjszaka lehet már, s előbb-
utóbb csak megvirrad. De itt, a hegy méhében ezt nem fogják észrevenni.
Hapedah lassacskán beleélte magát abba a gondolatba, hogy semmi sem fog
bekövetkezni abból, amit vártak. Annyira beleélte magát, hogy ijedten rezzent fel,
mikor valami idegen nesz ütötte meg a fülét. Mintha ellenséges kéz ragadta volna
meg. Vagy mégis tévedett volna?
Fülelt, s egyszerre csak érezte, hogy Csaszke keze nehezedik a vállára.
– Jön…
Mindketten feltápászkodtak, s a kivezető barlangfolyosó nyílása elé álltak.
Itt kell szembenézni a medvével.
Hapedah érezte, hogy Csaszke keze is hideg.
A tágas üregen túl, a hegyet átszelő föld alatti folyosók egyikében halk
csoszogás hallatszott. A fiúk ismerték már a széles, meztelen medvetalpaknak ezt
a topogását. A csoszogás lassan közeledett. Egyszer elcsendesedett. Aztán
újrakezdődött: lomhán mászott feléjük a láthatatlan medve a nedves, érdes
sziklákon.
Igen, jön a medve. Most már semmi kétség.
A két fiú mozdulatlanul állt.
Mialatt a hegy méhében a fiúk bátran és kitartóan várták a végzetes találkozást,
hogy megmentsék a főnököt, odakint leszállt az est a sátorfalura.
 A főnöki sátor hátterében ott ült Tokei-ihto két hű ifjúkori pajtásával, Csapával
és Csetanszapával. Végre közölte velük, mi vár reá ezen a küszöbönálló hetedik
éjszakán. Megmásíthatatlan volt az a szándéka, hogy fegyvertelenül behatol a
barlangba. Rendíthetetlenül állta a varázslónak adott szavát.
A főnök kivette hajából az odatűzött három sastollat. A medvekarmokból fűzött
láncot is letette, s most jól lehetett látni mellén a régi mély sebhelyeket. Semmi
más nem maradt rajta, csak az öv. Balján egy előkészített fáklya volt. Egyenesen
ült, s elnézett barátai mellett.
A két jó barát egyetlen szót sem tudott szólni.
Helyettük ismét Tokei-ihto szólalt meg:
– Újabb veszedelmekbe és újabb viszályokba sodortalak benneteket.
Csetanszapa és Csapa a bennük dúló érzelmekkel viaskodtak; nem voltak
hozzászokva ahhoz, hogy Tokei-ihtót fáradtnak és csüggedtnek lássák.
– Harcos vagy, Tokei-ihto – szólt Csetanszapa. – Ne veszítsd el a bátorságodat!
– A halálhoz mindig lesz bátorságom. Néha nehezebb élni, mint meghalni.
– Tokei-ihto! Miért nem voltál hozzám teljes bizalommal?
– Mert te sem bíztál bennem teljesen. Leáldozóban van a nap. Hallgassunk, míg
be nem sötétedik. Akkor elindulok.
A két jó barát nem szólt többé. Tudták, mennyit szenvedett Tokei-ihto tizenegy
éves kora, vagyis apja száműzetése óta, s tudták, milyen harcos volt. De úgy
látszik, az ő teherbíró képességének is van határa, s ehhez a határhoz éppen
akkor érkezett el, amikor ilyen nagy vállalkozásba fogtak, és az övéinek a
legnagyobb szükségük volna rá. Csapa és Csetanszapa tanácstalanok voltak. Majd
megszakadt a szívük főnökükért és barátjukért, de a rettenthetetlen harcosok
most gyámoltalannak érezték magukat, mint egy gyermek. A titokzatos hegyi
barlanggal kezdődött valamikor a szerencsétlenségek sorozata, s úgy látszott,
most ugyanott fog beteljesülni a végzet.
Tokei-ihto felállt, megragadta a fáklyát, s elhagyta a sátrat.
Az egész falu talpon volt, mert a főnök áldozati útjának híre futótűzként terjedt
el. Némán álló emberek sorfala várta Tokei-ihtót. Uinonah nyugtalanul nézett
körül: sehol sem látta Uncsidát. A háttérben ott állt a varázsló is. Tobias mereven
és ellenségesen szegezte rá tekintetét.
Lassan, egyenletes léptekkel haladt végig a főnök az emberek sorai közt; nem
nézett senkire. Baljában a lefelé fordított fáklyát tartotta. Csapa és Csetanszapa
lesütötték a szemüket; bántotta őket, hogy ők sem tudnak még egy utolsó
búcsúpillantást váltani Tokei-ihtóval.
Az ifjú főnök maga mögött hagyta a sátrakat és az embereket. Mikor tudta, hogy
már senki sem figyeli, arca még sötétebb lett, s mintha ólomsúly húzta volna le a
lábát. A barlang felé tartott, ugyanazon az úton, amelyen előtte a két fiú. Mikor
arra a helyre ért, ahol Hapedah és Csaszke összebújva tanakodtak, hirtelen
megtorpant.
Uncsida lépett elő az egyik fa mögül.
Tokei-ihto megpróbálta elkerülni a találkozást. De Uncsida egyenesen
szembejött vele.
Tokei-ihto ezek után nem tehetett mást: megállt. A nagyanyja iránti tisztelet így
parancsolta.
– Tokei-ihto, fiam.
A főnök nem válaszolt, de türelmesen várt, ahogy az illem kívánta.
– Tokei-ihto… látod a fiúk lábnyomát?
Tokei-ihto hallgatása elárulta, hogy váratlanul érte ez a kérdés.
– Látom – felelte végre.
– Hapedah és Csaszke megelőztek: bementek a barlangba, hogy feláldozzák
magukat. Meg akarnak halni, hogy te élhess!
Tokei-ihto felemelte a fejét. Néma pillantással köszönte meg nagyanyjának a
felvilágosítást. Teste mintha egyik pillanatról a másikra visszanyerte volna régi
ruganyosságát: szökellve indult meg1 felfelé a hegyoldalon.

A két fiú még mindig ugyanazon a helyen állt a barlangban. A csoszogás, amelyet
az imént hallottak, ismét megakadt, s halk, fenyegető, tompa brummogás hatolt át
a sötétségen. Mély hangú dörmögés volt, még mélyebb hangú és erőteljesebb,
mint amilyennek a fiúk a veszedelmes szürkemedve dörmögését a férfiak
utánzása alapján elképzelték. A fiúk tágra nyitották a szemüket; megpróbáltak
tekintetükkel áthatolni a sötétségen. De semmit sem láttak. Csak valami újabb
neszt hallottak, amit azonban sehogy sem tudtak megmagyarázni maguknak.
Olyan volt, mintha valaki tapogatódzva botorkálna.
Csusszanás hallatszott. Egy hatalmas test robaja és puffanása. Onnan
hallatszott, ahol a túloldali folyosó beletorkollott a nagy üregbe.
Megint dörmögött a medve; többszörösen visszhangzóit a brummogás,
félelmetesen, hátborzongatóan. Lassan továbbcsoszogtak a hatalmas talpak.
Elképzelhetetlenül nagy mancsok lehettek. Karmok kaparásztak a földön.
A fiúk sokat tudtak a medvékről. A medve a mancsaira bízza magát, mikor
támad. Leüti az áldozatát, vagy átkarolja és agyonnyomja, megfojtja, ha pedig
mégis megpróbálna elmenekülni, lecsap rá a mancsával, s félelmetes karmaival
letépi csontjairól a húst. Fogai is élesek.
Hapedah egy pillanatra behunyta a szemét, hogy minden gondolatát önmagára
összpontosíthassa. Most nem szabad elájulni; ez gyávaság volna. Meg kell őriznie a
szilárdságát. Keze, amelyet Csaszke változatlanul átkulcsolva tartott,
megmerevedett.
A fenevad a jelek szerint megállt; a csoszogás és kaparászás elnémult. Úgy
látszik, a medve megszimatolta a fiúk jelenlétét. Bőszen, fenyegetően
brummogott. Hangja magasan a talaj fölött hallatszott, s ebből kiszámíthatták a
fiúk, milyen nagy lehet a fenevad. Magasabb volt, mint ők, noha még mindig négy
lábon állt, nem felegyenesedve, a két hátsó lábán.
Ő volt: a Nagy Medve.
Hapedahot valami különös nyugalom szállta meg. Tehát igazat beszélt a Gonosz
Szellem, s így jól tették, hogy idejöttek Csaszkéval. Hapedah a főnökre gondolt,
Tokei-ihtóra. Rajongva szerette Tokei-ihtót, gyermeki szíve minden hevével. Tudta,
hogy Csaszkét is ugyanez az érzés tölti el. Igen, itt fognak állni, míg a medve el
nem veszi áldozatul kínált életüket. Tokei-ihto pedig maradjon életben, soha ne
tudja meg, mi történt.
A fenevad már a nagy üreg közepén állt. A fiúk nem látták, csak elképzelték
hatalmas alakját. Ismét elbődült, fenyegetően, mennydörögve.
A fiúk csak álltak, némán és mereven, mint a cövek. Borzadva hallgatták a
félelmetes karmok kaparászását a sziklákon: mintha a fenevad köszörülte volna a
karmait. Aztán ismét azt a másik neszt hallották, amelynek eredetét sehogy sem
tudták maguknak megmagyarázni. Mintha izgett-mozgott volna a szörnyeteg körül
valami, ami nem tartozott hozzá.
Medveszag terjengett. A fiúk beszívták a nyirkos, áporodott levegőt. Nemcsak
medveszagot éreztek: vérszagot is. Talán nemrégiben lakmározott a medve, s
pofájáról még csepeg a vér.
Rendületlenül álltak helyükön a fiúk. Hapedah érezte, hogy noha lába fázik a
nedves mokasszinban, mégis izzadságcseppek csurognak alá a testén. Nem tudta,
mióta áll itt Csaszkéval. Egy örökkévalóságnak tűnt. Idő nem létezett ebben a
barlangban. Itt nem szikráztak a csillagok, itt nem kelt fel a nap. Madarak sem
daloltak, hogy köszöntsék a hajnalt. Vajon hány órája lehet, hogy elindultak?
Odahaza a sátorban talán már rég felkeltek a férfiak, hogy íjjal és nyíllal
felfegyverkezve még pirkadat előtt vadászatra induljanak. A Kölyökkutyák talán
már beugráltak a zúgó folyóba, és most nevetve fröcskölik egymást. És
Villámfelhő? Nyugodtan alszik még a meleg bölénybőr takaró alatt?
Hapedah érezte Csaszke kezén, hogy ennek az erős fiúnak a testén is könnyű
remegés fut végig. Órák óta álltak mozdulatlanul őrhelyükön.
A medve azonban már nem jött közelebb. Csak néha-néha hallatszott ismét
kaparászása és rekedt dörmögése. Ez a dörmögés most már inkább nyögésnek
hangzott. Talán tudja a Nagy Medve, hogy ma éjszaka, miután Tokei-ihtót megölte,
neki is meg kell halnia? Bizonyára tudja, hiszen nagyon-nagyon öreg és bölcs
medve ez.
Egyszerre csak ismét erősödött a dörmögés, s a falak sokszorosan
visszhangozták; mintha maga a végzet mennydörgőit volna fenyegetően. Lent a
földön csoszogás hallatszott. A fenevad újra feltápászkodott. Hapedah eleresztette
Csaszke kezét, s átkarolta testvére vállát. Csaszke ugyanezt tette, s a két fiú most
már Így várta a medvét, szorosan összebújva és egymást átkarolva. Ha jön a
fenevad, szaggassa szét mindkettőjüket, mindkettőjüket egyszerre, mintha egyek
volnának.
Kihúzták magukat, s feszesen álltak: végre elmúlt a várakozás ideje, küszöbön a
döntő pillanat.
Halkan, idegtépőén, ádázul fújtatva botorkált előre lépésről lépésre a
szörnyeteg, s a két fiú gyakorlott füle pontosan meg tudta állapítani, milyen
messze van: most tizenöt lépésnyire, most tízre, most nyolcra. Hallották a fenevad
lélegzését. Valami megmagyarázhatatlan szag csapta meg az orrukat. A
medveszagot még mindig érezték, és a vérszagot is, most sokkal határozottabban,
mint eddig. De valami más is keveredett ezekkel. Égésszag terjengett a nyirkos,
párás barlangban. Milyen furcsa!
A Nagy Medve újra megállt.
Csak legalább látnák! Borzalmas volt így a sötétben.
Mind erősebben érezték az égésszagot. Égő bőr szaga volt.
Valami fény derengett a sötétben. Mesebeli lényekre emlékeztető nedves kövek
bukkantak elő tűzsárga csillogással a feketeségből. Egy hatalmas barlangcsarnok
tetőboltozatát pillantották meg a fiúk, a szemközti falon pedig két sötéten tátongó
lyukat; ezeknek egyikéből mászott elő a fenevad.
S a fény és árnyék közt megpillantották a Nagy Medvét is.
Hideg futott végig a hátukon az iszonyattól. Tekintetük a hosszú sárga karmokra
tapadt. Egy-egy ilyen karom olyan vastag volt, mint két férfiujj; s az óriási sötét
mancsok mindegyike öt ilyen karommal volt felfegyverezve. Lenyűgözően,
elképzelhetetlenül hatalmas termetű fenevad volt: a melle széles, roppant nagy a
feje, és a nyaka olyan vastag, hogy Hapedah két kézzel sem tudta volna átkarolni.
Fejét bőszen leszegte. A fiúk látták az éles fogakat hegyes orrú pofájában.
Meglepően apró szemek villogtak jobbra-balra a kidomborodó homlok alatt. Az
állat most lassan áthelyezte testsúlyát hátsó mancsaira, mellső mancsait pedig
csuklóban lazítani kezdte: ez a támadás előjele volt. A barlang teljesen
kivilágosodott, s a maró égésszag erősödött.
Hapedah és Csaszke behunyták a szemüket. Mégis jobb nem látni ezt a
félelmetes fenevadat. Gyermeki alakjuk teljesen eltorlaszolta a kijáratot. Ha a
medve ki akar jutni a barlangból, nem kerülheti ki őket.
Hapedah hirtelen felriadt: mintha megérintették volna a vállát. Igen,
határozottan érezte, hogy hátulról megragadják. Kinyitotta a szemét, de tekintetét
mintha odaszegezték volna erre az óriási barna őslényre, amely dühösen fújtatva,
felegyenesedve állt előtte, és sötét mancsaival hadonászott a levegőben. A fiú
képtelen volt hátrafordulni.
A fény halványabb lett. Egy kemény kéz ragadta meg Hapedahot, hátrarántotta,
s lelökte a földre, be a barlang folyosójára. Ugyanez történt Csaszkéval is.
Egy férfi lába lépett át a földön fekvő fiúkon.
 Mire a fiúk feltápászkodtak, már maguk előtt látták a férfit, ott, ahol a
barlangfolyosó beletorkollott a sziklacsarnokba. Baljával most ismét magasra
emelte a világító fáklyát: egy vastag fahasábot, amelynek végén becsíptetett
bölénybőrdarabok égtek. A férfi karcsú és magas termetű volt.
– Tokei-ihto!
Hapedah a barlangfolyosó nedves fala felé nyúlt, hogy tapogatódzva
előrebotorkáljon. De ismét megtorpant.
A főnök egyetlen ugrással kint termett a folyosónyílásból a nagy
sziklacsarnokban; elsuhant a felegyenesedve álló medve karmos mancsai mellett.
Most az állat oldalán állt, kezében a fáklyával. A medve sokkal magasabb volt,
Tokei-ihto kinyújtott karral sem tudta volna elérni a feje búbját. Lihegve és szinte
nyögve fordult meg a fenevad, keresve ellenfelét.
A főnök kezében nem volt fegyver. Hátrált néhány lépést, noha a
medvevadászat szabályai tiltják az ilyen mozdulatot. Lehajolt, egy pillanatra sem
véve le tekintetét a fújtató fenevadról, s beékelte a fáklyát egy sziklahasadékba.
Aztán ismét felegyenesedett.
A medve megpróbálta követni. Hátsó lábain topogott és csoszogott, mellső
mancsaival pedig hadonászott a levegőben. Ismét négy lábra zuhant. Vércseppek
jelezték nyomát, amerre csak lépett.
A főnök megállt, meg sem moccant. Lépésről lépésre közeledett feléje a roppant
monstrum, amely még most is csaknem a válláig ért. A sziklacsarnok közepén
pedig megpillantották végre a fiúk az anyamedve körül hallott rejtélyes neszek
okozóját is: egy medvebocsot. Barna volt, mint az anyja. Kétségbeesetten forgatta
ide-oda a tekintetét. Legfeljebb kéthónapos lehetett, s még nem szokta meg, hogy
önállóan kövesse anyját.
Ha a nőstény medvének kölyke van, kérlelhetetlenül száll szembe minden
támadójával. Menekülő ellenfelét is felbőszülten üldözi, s nem ereszti el áldozatát,
míg meg nem öli, vagy ő maga el nem pusztul.
A fiúk nem mertek kiáltani, még moccanni sem. Most mindennek úgy kell
történnie, ahogy a Nagy Szellem akarja.
A főnök még mindig ott állt a helyén, a fáklya fényében, s a fenevad közeledett
felé. A főnök előrehajolt; pillantása elkapta és fogva tartotta az apró medveszemek
tekintetét. Különös hangot bocsátott ki magából. Az anyamedve válaszolt rá:
dühösen és bizalmatlanul brummogott. Szemlátomást súlyosan megsebesült. Azon
a helyen, ahol órák hosszat feküdt kölykével, vértócsát fedeztek fel a fiúk.
A főnök lelógatta karját, s a vállát ingatta, ahogy a medve szokta járás közben;
megint titokzatos, furcsa hangok törtek elő belőle, hol tompábban, hol élesebben
csengők: olyanok, amilyeneket a fiúk néha a medvetánc szertartásán hallottak.
Az anyamedve most halkabban morgott, s megkapaszkodott egy sziklán. A
főnök elhallgatott, de szemét egy pillanatra sem vette le a hatalmas állatról.
Medvét utánzó nehézkes mozdulatokkal leült, s a fenevad közelebb vánszorgott
hozzá. Talán beszélt vele az anyamedve? Nyögő hangokat hallatott. Tokei-ihto
válaszolt neki.
A medve közvetlenül előtte állt meg. Félig nyitott szája szinte a főnök homlokát
súrolta; egyetlen harapással szétroppanthatta volna ennek az embernek a fejét.
De nem harapott.
Csak nyöszörgött, de úgy, hogy a két fiúnak belesajdult a szíve. Micsoda hang
volt ez? Csak nem sírt a haldokló anyamedve?
A főnök halk, tompa dörmögéssel válaszolt.
A barna óriás ekkor megfordult, s véres nyomokat hagyva a nedves sziklákon,
széles talpain a totyogó medvebocshoz csoszogott. Orrával meglökte, s hatalmas
mancsaival előretaszigálta. De mintha elvesztette volna biztonságát. Lehevert, s
nyalogatta a kölykét. A barna bundás medvebocs körülszaglászta. Éhes volt.
Hapedah és Csaszke megmozdultak. Csak most látták a lobogó fáklyafénynél,
hogy ennek a hatalmas anyamedvének milyen szokatlanul szép, kissé fürtös, a
világosbarnától a sötétbarnáig sokféle színárnyalatban játszó bundája van. Ilyen
bundát még sohasem láttak. Milyen jó lett volna megsimogatni!
Az anyamedve már nem nyalogatta a kölykét. Félrehajtott fejjel nézett a főnök
felé, aki ismét halk medvehangokat bocsátott ki magából. A hatalmas állat
előrecsúszott, és megpróbált feltápászkodni, de már nem bírt. Hiába akarta
megtámasztani széles talpát, hiába kaparászott a nedves sziklán karmaival. Ez volt
az utolsó erőfeszítése. Vörös csík buggyant elő a szájából.
A főnök felállt; odalépett az állathoz. Az a félelem legcsekélyebb jelét sem
mutatta. Ez a haldokló medve már nem az ellensége volt, hanem a barátja. S hogy
megnyerte a barátságát, akaraterejének köszönhette, meg annak, hogy úgy
ismerte a medvék természetének legrejtettebb vonásait is, mint valószínűleg
egyetlen fehér ember sem, s a rézbőrűek között sem mindenki. Lekuporodott, s a
Nagy. Medve rátámaszkodott, mint egy hű pajtásra. A fiúk látták, hogy a főnök egy
felnyúló sziklának feszül, nehogy feldőljön.
A bocs ide-oda topogott, és nyafogva az anyja emlőjét kereste. Az anyamedve
megvonaglott, és félig felemelte a fejét, hogy odébb tolja kölykét. A szájával
ragadta meg, s odatolta az emberhez, aki értett a nyelvén.
Torkából ismét vér szivárgott. Üvegesedő apró medveszeméből még egy utolsó,
leírhatatlan pillantást vetett búcsúzóul a világra? Mancsai kinyúltak, hatalmas feje
félrebillent.
A Nagy Medve halott volt.
A fiúk még a lélegzetüket is visszafojtották. A főnök is némán, mozdulatlanul ült,
s a két fiú látta, hogy az arca sápadt.
Csak hosszú, ünnepélyes hallgatás után állt fel nesztelenül Hapedah és Csaszke,
s halk léptekkel közelebb osontak a halott medvéhez. De nem egész közel:
tapintatuk sugallatára tisztes távolságot tartva telepedtek le a kísérteties fényben
derengő csarnok egyik sziklájára. Noha az állat már élettelenül feküdt a földön,
még most is iszonyattal nézték hatalmas alakját és félelmetes mancsait.
A főnök felállt; végigjártatta ujjait a medveóriás lágy bundáján, s megvizsgálta a
vértől tapadó részeket. Az állat testét valósággal elborították a vérző sebek az
oldalán, a hátán, a mellén.
– Tizenöt golyó érte – szólt aztán a főnök fojtott hangon, amely bői valami
ünnepélyes panasz csendült ki. – Ez a kincskeresők műve, az aranyásóké. –
Felegyenesedett, s a sziklacsarnok szemközti falán sötétlő üregre mutatott,
ahonnan az anyamedve előbújt kölykével. – Az a barlangfolyosó végighúzódik az
egész hegyen, a hegy északi oldaláig. Ott laknak az aranyásók. Ők lőttek a
medvére, előlük menekült ide a barlangba, hogy megmentse a kölykét.
A medvebocs ide-oda totyogott halott anyja körül.
A főnök leoldotta pipáját. Kis pálcikákkal és taplós fával tüzet csiholt és
rágyújtott. Előbb az ég és a föld felé nyújtotta a pipát, csak aztán kezdte eregetni
a füstöt; áhítatos szertartás volt ennek a pipának az elszívása. Miután elszívta,
tekintete ismét találkozott a fiúkéval. Ajka egész keskeny lett, beesett arcán
megfeszült a bőr. Szigorú arckifejezése elrejtette érzelmeit.
– Fel akartátok áldozni magatokat értem?
A fiúknak arcukba szökött a vér. Kitértek a főnök pillantása elől. Hogy tudta meg
Tokei-ihto a titkukat?
Nem válaszoltak. De hallgatásuk igent fejezett ki.
Tokei-ihto felállt, s vele együtt a fiúk is. Intett nekik, mire azok odaléptek, hogy
megérintsék a halott medvét.
A főnök alaposan szemügyre vette a fiúkat. Hapedah is, Csaszke is azt hitte,
hogy egyedül őt nézi Tokei-ihto.
– Úgy cselekedtetek, hogy az felnőtt harcosoknak is becsületükre válna. Sőt
közülük is csak kevesen volnának képesek ilyen tettre. Ezért most olyan titokba
avatlak be titeket, amit még a felnőtt harcosokkal sem közöltem.
Tokei-ihto ismét leült a két fiúval a halott medve mellé. Macához csalogatta a
medvebocsot, s karjára vette a kapálódzó és karmolászó kis állatot.
– A mi törzsünk ősanyja a Nagy Medve volt – kezelte. – Most egyszerre éljük át
törzsünk eredetének és végének a pillanatát. Mi, akiket elűztek földünkről, most
holtan látjuk magunk előtt a Nagy Medvét. De halott ősanyánk egy gyermeket
hagyott hátra nekünk, ez pedig új életet jelent. Értitek, amit mondok?
– Hau – felelték egyszerre a fiúk. Szívüket nagy csend és várakozás töltötte el.
– Kérdezek tőletek valamit, válaszoljatok rá. Mint tudjátok, a Medve-csapat
sátraival Észak Földjére vándorlunk, Kanadába. Hogy fogunk ott élni?
– Szabadon, új vadászmezőkön – felelte Hapedah lelkesen és bizakodva. –
Vadászni, vándorolni és harcolni fogunk, ahogy eddig is tettük, amióta csak a Nagy
Medve Fiának ivadékai főnökeink lettek.
– Te így gondolod, Hapedah. De nem jól gondolod. Igaz, vadászhatunk és
harcolhatunk, talán öt, talán tíz, vagy ha sokat mondok, talán húsz Nagy Napon
[Nagy Nap – év] át. De aztán Észak Földjét is ellepik a fehér emberek seregei, és
ismét legyőznek minket.
A fiúk lehorgasztották fejüket. Hapedah válla megrándult, s véresre harapdálta
az ajkát.
– Más kérdést teszek fel – szólalt meg ismét a főnök, s a felindult Hapedahnak
úgy rémlett, mintha valahonnan nagyon messziről csendülne fel a hangja. – Azt
mondjátok meg nekem: ha így áll a dolog, miért megyünk egyáltalában el innen,
miért vállalkozunk erre a fáradságos és veszélyes útra, miért hagyjuk el a dakoták
nagy törzsét?
A fiúk hallgattak: erre a kérdésre nem tudtak válaszolni. Szorongva meredtek a
halott medvére.
– Gondolataitok előtt most egy nagy hegy tornyosul. Át kell fúrnotok ezt a
hegyet a gondolataitokkal. Mondjátok meg először is: miért győztek le minket a
vacsicsunok?
– Mert sokkal többen vannak… – felelte Csaszke.
– Mert mazzavakokkal vannak felfegyverezve… – vélte Hapedah.
– De vajon miért nem vagyunk mi is annyian, és miért nem vagyunk mi is
varázscsövekkel felfegyverezve? Erre nem tudtok válaszolni, és ez nem is
meglepő: magam sem tudok pontos választ adni a saját kérdésemre. Nekünk is
van annyi eszünk, mint a vacsicsunoknak, és a karunk sem gyöngébb, mint az
övék. Ezt kipróbáltam, mikor náluk voltam, és a harcokban is meggyőződtem róla.
Tehát mi is megtanulhatjuk azt, amit a vacsicsunok már megtanultak.
– Asszonyoknak való munka – mondta a két fiú dacosan és megvetően.
– Igen, Hapedah, asszonyoknak való munkával győztek le bennünket a
vacsicsunok. Jó volna, ha egyszer elgondolkoznál rajta, Csetanszapa fia, vajon
csakugyan olyan megvetendők-e az asszonyok és az állatok. A mi ősapáinknak
más volt erről a véleményük. Ők úgy tudták, hogy az én nemzetségen ősanyja egy
állat volt s nagy varázslónő, aki ismerte a világ rejtélyeit. Uncsida és Uinonah még
ma is ismerik a füveket, s ugyanúgy tudják gyógyítani a harcosok sebeit, mint
Havandzsita. És tudjátok-e, kik bizonyították be először bátor elszántságukat,
mikor el kellett dönteni, hogy elhagyjuk-e a rezervátumot? Asszonyaink és
leányaink.
A fiúk megszégyenülten sütötték le szemüket.
– Rosszul teszitek tehát, ha a vacsicsunok munkájára azt mondjátok:
asszonyoknak való munka. Mindenképpen helytelen a munkájukat, becsmérelni. A
vacsicsunok sok mindenhez értenek, máskülönben nem győztek volna le minket.
Vasból varázscsöveket készítenek: az egyik kibányássza a vasat, a másik
megolvasztja, a harmadik kovácsolja. És a vasból ekét is készítenek, amellyel
feltörik a kemény talajt, hogy a föld termést hozzon, és sok embert tápláljon kis
helyen. Mindezt nekünk is meg kell tanulnunk. Bölényeket is tudnak tenyészteni a
vacsicsunok, úgyhogy nem kell vadászniuk.
Hapedah és Csaszke szótlanul hallgatták.
– De mi még többet is meg akarunk tanulni, mert még többet akarunk tudni,
mint a vacsicsunok. A fiúk felkapták fejüket.
– Mondjátok meg nekem: mi az, amit az ellenségeink nem tudnak?
– Nem tudják megtartani az esküjüket! – kiáltotta Csaszke. – Nem tudnak igazat
mondani! Nem tudnak békésen egymás mellett élni a vadászzsákmányból, és nem
tudják közösen megművelni ugyanazt a földet. Nem tudják békén hagyni az
embereket és az állatokat. Olyanok, mint a farkasok, mindenkit megtámadnak,
embert és állatot egyaránt, hogy megöljék.
– Igen, Csaszke, ez mind így van. Bebizonyítottad, hogy nyitva tartottad a
szemedet, és egyetlen Nagy Nap alatt igen sokat láttál… Mi azonban igazat
akarunk beszélni, mint ahogyan apáink is, mindig igazat beszéltek. Meg akarjuk
tartani az esküinket, mint ahogyan az apáink is mindig megtartották. De még
ennél is többet akarunk, fiúk! A Nagy Medve Fiával új élet kezdődik. Új erő és új
reménység sarjadt bennünk a Nagy Titok jóvoltából. Szent békére törekszünk:
békét akarunk a préri valamennyi harcosával – és békét a fehér emberekkel…
– A vacsicsunokkal?! – kiáltottak fel haragosan a fiúk, mikor a főnök elhallgatott.
– Bizony, Hapedah és Csaszke, még van mit tisztáznotok magatokban. A
vacsicsunok nem mind ellenségeink. Odafent, a kanadai Erdős-hegységben vár
ránk Adams, aki segíteni akar nekünk. Apját kegyetlenül legyilkolták a vacsicsunok
közt garázdálkodó “nagy és erős farkasok". Úgy jön hozzánk, mint testvérünk, és
vele jön felesége is, a napsugárhajú Cate, akinek apját Red Fox ölte meg.
Adamsnél valószínűleg találkozunk Thomasszal és Theóval is, a két testvérrel, akik
Adamsszel és Csapával együtt ki akartak szabadítani engem a rabságból, s aztán
menekülniük kellett Red Fox és Roach elől.
– Igen, hallottunk róla.
– Adams, Thomas és Theo a fivérünk lesz, és Cate a nővérünk. Velük békében
élhetünk, és kölcsönösen tanulhatunk egymástól.
– Ez jó lesz – vélte Hapedah. Szeme ismét felragyogott.
A főnök felállt.
– Gyertek velem, Csaszke és Hapedah. Tegnap aranyat hoztam haza.
Kanadában annyi jó földet és barmot vásárolhatunk, amennyire szükségünk van
ahhoz, hogy vad bölények nélkül is szabad emberekként élhessünk.
– Igen, ez jó lesz!
– Ma bebizonyítottátok, hogy segíteni akartok nekem, fiúk. Én továbbra is
számítok a segítségetekre, szükségem van rá. Mert a férfiaink még semmit sem
tudnak a titkunkról. Ők megint bölényekre akarnak majd vadászni, és nehezen
fognak megérteni minket. Csapa az egyetlen, akit már szövetségesünknek
tekinthetünk.
A főnök felszedelődzködött, de, mielőtt elindult, még egyszer a Nagy Medve felé
fordult.
– Ez a medve a Nagy Titoké – szólt. – Emberi kéz ne nyúljon soha hozzá. Ide jött
meghalni, nyugodjon hát itt, míg szét nem porlad.
Búcsúzóul a fiúk óvatosan megsimogatták a kimúlt medve bundáját.
Tokei-ihto magához vette a bocsot. Hapedah haladt elöl, ő vitte a fáklyát.
Megvilágította a barlangfolyosót, amelyen idefelé a sötétben botorkáltak
Csaszkéval. Először lefelé vezetett az út, a zúgó víz felé. Egyre erősödött a robajló
zúgás, s végül Hapedah a fáklya fényériéi megpillantotta a sebesen száguldó föld
alatti patakot, amelyen idejövet átgázoltak. Jobb kéz felől egy nagy
sziklahasadékon át folyt le a víz, s Hapedah csak most eszmélt rá, hogy ha csak
egyetlenegyszer félreléptek volna, a sebes áradat magával ragadta volna őket a
hegy sötét méhébe.
 Tokei-ihto megállt, s leültette a földre a makrancoskodó medvebocsot.
– Várjatok! Mutatok nektek valamit, és mindjárt el is magyarázom. – A főnök
megfordult, s a vízre mutatott, amely a magasból zúdult alá a barlangfolyosóra. –
Odafent, ennek a víznek a forrásánál van egy kis sziklaüreg, amely aranyat rejtett
magában – kezdte. – Őseink tudtak róla, az apám is. Egyszer, mikor a fejébe szállt
a varázsvíz, az apám valami bizonytalan célzást tett erre az aranyra. De hiába
faggatták, többet nem volt hajlandó mondani, s nem akarta elárulni az arany
lelőhelyét. Ezért ölte meg Red Fox. A fehér emberek azóta sem találták meg ezt az
aranyat; ők csak a Cse Szapa északi szikláiban levő aranyereket fedezték fel. Most
már nincs itt egy szem arany sem. Tegnap vittem el az utolsót. Nem hinném, hogy
a forrás hordta volna a sziklába az aranyszemcséket. Valami régi gazdag
rejtekhely lehetett az a sziklahasadék. Most már kiürült. Mehetünk tovább!
Az út ismét felfelé vezetett, furcsa sziklaalakzatok közt. Meredek, nehéz
kapaszkodó volt. Hapedah bal kezével tapogatódzott, jobbjával magasra emelte a
fáklyát. Hátuk mögött egyre halkult a patak zúgása, végül már alig hallható
zümmögéssé szelídült.
Mikor a fáklya fénye egybevegyült a derengő nappali fénnyel, Hapedah és
Csaszke fellélegeztek; már érezni vélték a friss levegő illatát. Csak néhány lépést
kellett még megtenniük, aztán ott álltak a barlang kijáratában, az erdő fölött
emelkedő sziklafalnál.
Hapedah eloltotta a fáklyát.
Odakint kék volt az ég, és sütött a téli nap. A fák ágai roskadoztak hóterhük
alatt. Varjak károgtak. Hapedah és Csaszke még egyszer mélyen beszippantották
a friss levegőt. A hegy sötét birodalma eltűnt mögöttük, s derűsen mosolygott
rájuk az életet sugárzó téli nappal.
A főnök hátraparancsolta a fiúkat, s egy pillanatig tűnődve nézte a meredek
sziklát, amely fölött állt. Kioldotta a lasszót, leült, s átvetette vállán a hosszú fonott
szíjat úgy, hogy két szabad vége egyforma hosszúságban csüngött alá a
sziklafalon. A lasszó segítségével hamar lekúszott a két fiú. A főnök ezután
bevonta a szíjat, ismét karjára vette a medvebocsot, s leugrott a sziklafalról.
Szerencsésen elérte a meredek erdei lejtőt. Félig csúszva, félig szökellve jutott el
innen olyan terepre, ahol meg tudta vetni a lábát, aztán tovább ereszkedett lefelé.
A fiúknak nem kis erőfeszítésükbe került, hogy futva, nagyokat ugorva követni
tudják Tokei-ihtót. Nemegyszer meghemperedtek a hóban, és bele-beleütköztek
valamelyik fatörzsbe.
– Ne a lábatokkal ugorjatok, hanem a szemetekkel – oktatta őket Tokei-ihto. –
Ameddig a pillantástok elér, fel kell ismernetek, hova léphettek legbiztosabban, a
láb akkor már magától szalad.
Ez után a tanács után valóban sokkal jobban ment a dolog.
Mikor a fák közt előbukkantak az első sátrak, a fiúknak úgy tűnt, mintha évekig
lettek volna távol, és most érett férfiakként térnének vissza. A viszontlátás öröme
mögött valami szorongást is éreztek. Olyasvalamit éltek át, amiről akkor sem
tudtak volna beszélni, ha szabad lett volna.
A tábor lakói már észrevették a hazatérőket, de nem fogadták őket hangos
üdvrivalgással. Némán, álmélkodva, tágra nyílt szemmel álltak a tipik közt az
asszonyok, férfiak, lányok; a férfiak kivették Szájukból a pipát, s lopva pillantgattak
a főnökre meg a karján vitt különös medvebocsra. A kis bocs lágy, kissé fürtös,
mélybarna színben játszó bundája és széles mancsai érthető feltűnést keltettek.
Ilyen medvét még sohasem láttak ezek az indiánok.
Havandzsita ott állt sátra előtt. A sátor fölött bújócskát játszott a napfény az
árnyékkal. Könnyű szellő kerekedett, ingatva a behavazott ágakat. S mintha az
árnyjáték, amelyet a ringó ágak vetítettek a sátorlapokra, életre keltette volna az
odafestett varázsjeleket. Úgy látszott, mintha a nagy kígyó a nyelvét öltögetné és
tekeregne. A vén Havandzsita felegyenesedett; megragadta a lándzsaszerű nagy
varázspálcát, amely ott volt a keze ügyében. A pálcát kígyóvonalak díszítették, s
miközben a varázsló forgatta a kezében, a szemlélő úgy látta, mintha a kígyó
mozogna.
Noha a két fiú nem a varázsló sátra felé fordult, lopva mégis odasandítottak, s
amit láttak, némi nyugtalanságot keltett bennük. Ám ebben a pillanatban Tokei-
ihto megállt, magasra emelte a medvekölyköt. Havandzsita egy másodpercre
szinte kővé dermedt, aztán villámgyorsan eltűnt a sátor függönye mögött. Az a
furcsa, félszeg mozdulat, ahogy besurrant sátrába, rettegésről tanúskodott.
Uinonah és Mongszongszah éppen Csetanszapa tipije előtt dolgozott. Mikor
felegyenesedtek, Mongszongszah arca meglepetést fejezett ki, Uinonahé azonban
ennél jóval többet. Olyan ember arckifejezése volt ez, aki a fojtogató aggodalom
gyötrelmes órái után végre ismét szabadon tud lélegzeni.
De hol maradt Csetanszapa, Csapa, Tobias? Ezt a három harcost a fiúk sehol
sem látták, s éppígy Uncsidát sem.
Ám amikor a fiúk Tokei-ihtóval együtt beléptek a főnöki sátorba, megpillantották
a három harcost: a sátor közepén ültek a hideg tűzhely körül, szemlátomást
komoly tanácskozásba mélyedve. A háttérben ott volt Uncsida is; éppen
imádkozott, tenyerét ajka elé illesztve. Mikor meglátta a belépőket, keze
lehanyatlott; a három harcos felpattant.
Tokei-ihto a sátor közepe felé tartott. Mosolygott; a fiúk úgy érezték, hogy ez a
mosoly olyan szép, mint a sötét éjszaka után felragyogó nap. Rajtuk kívül csak
Uncsida tudta, milyen mély titok rejlik e mögött a mosoly mögött. A két fiú
hallgatott, de mindketten ugyanarra gondoltak: eszükbe jutott az a nap, mikor
Tokei-ihto a száműzetés hosszú évei után visszatért, és először pillantott
barátságosan rájuk. Most már olyan szoros kötelékek fűzték őket a főnökhöz,
mintha a bátyjuk volna.
Uinonah és Mongszongszah bejöttek a sátorba, s Uncsidával együtt elkészítették
az ebédet. A fiúk mohón nekiestek az ételnek. Tokei-ihto már leült Csapa, Fekete
Sólyom és Tobias mellé. Egyelőre makrancos gyámoltjával viaskodott, mert a kis
fenevad mindenáron bele akart akaszkodni fogacskáival a meleg, puha emberi
nyakba: szopni szeretett volna. Mikor Tokei-ihto félig bosszúsan, félig nevetve
lefejtette magáról az óriás kölyök ajkát, nyakán látni lehetett fogainak véres
nyomait.
– Valamit tennünk kell – jelentette ki a delavár; amióta Tokei-ihto belépett, most
szólalt meg. – Tud már enni ez a fenevad?
– Nem, még három holdtöltét sem ért meg születése óta. De ha nem akar éhen
halni, kénytelen lesz megtanulni enni.
Uinonah porrá őrölt bogyókat hozott: ilyen tápszert szoktál: adni a gyerekeknek
a hús mellé. Megpróbálta beletömni a medvebocsba a tápszert, de a kis bocsnak
nem ízlett. Alattomos makacssággal továbbra is csak Tokei-ihto nyakára pályázott,
s görcsösen kapaszkodott a főnökbe.
– Eredj, Tobias, fogj neki egypár halat. Ezt eszik a rokonai a hazájukban.
– A rokonai? Hát láttak már valaha Tokei-ihto szemei ilyen állatot?
– Odafent, a világ sarkában, ahonnan az északi szél fúj, vannak ilyen medvék. A
vacsicsunok Alaszkának hívják azt a földet. Azt mondják, hogy ősapáink idején
mindenütt ilyen nagy medvék éltek, és barlangokban tanyáztak. Magunkkal
visszük ezt a medvebocsot. Kísérjen át bennünket a Mini-Szoszén. Az anyja rám
bízta, mikor meghalt. Az aranyásók tűzfegyverei ölték meg.
A delavár felállt. Egy kis nyers húst kért Uinonahtól, s azzal elhagyta a sátrat.
Hapedah és Csaszke csatlakoztak hozzá, hogy segítségére legyenek a
horgászatban. Mindenekelőtt odaszaladtak a lovakhoz, s kiszedtek néhány
szőrszálat hosszú farkukból. Ezeket vékony, de tartós horogzsinegekké kötötték
össze. A folyóparton könnyű volt hosszú fűzfaágakat találni, s így hamarosan
elkészült a három horgászfelszerelés. Kivetették a horgot. Legelőször a delavárnak
kedvezett a szerencse. Nem sokkal később Hapedah is felmutathatta a horgára
akadt halat. Csak Csaszkénak nem sikerült egyetlen halat sem fognia. Mivel
azonban ez a két hal egyelőre elég volt, Tobias és a két fiú visszatért a
zsákmánnyal a sátorba.
A főnök felaprította a halat, s ujjaival, amelyeket gyámoltja igen alkalmasnak
talált szopásra, betömte a nyelőcsövébe a táplálékot. A kis bocs lenyelte, s mohón
kérte a folytatást. Megnyerték a játszmát!
Hapedah és Csaszke még annyira az átélt izgalmas események felajzó hatása
alatt voltak, hogy a harcosoknak kellett őket figyelmeztetni: ideje, hogy végre
nyugovóra térjenek. A nap már túljutott delelőjén, s estére tűzték ki az indulás
időpontját. A főnök akarata megint korlátlanul érvényesült, mert ami a titokzatos
barlangban lejátszódott, őt igazolta, nem pedig Havandzsitát.
Mintha csak olvastak volna egymás gondolataiban, Hapedah halkan így szólt
Csaszkéhoz:
– Együtt?
S fogadott testvére így válaszolt:
– Igen.
Aztán mindketten bebújtak a közös takaró alá, hogy ezen a napon együtt
aludjanak.
Estefelé ébredtek fel, mikor már sötétedett a sátrakban. Az alvás felfrissítette
őket, érezték, hogy visszanyerték erejüket. Első pillantásuk a medvebocsot
kereste. Ott feküdt a közelükben egy takaróba bugyolálva, jóllakottan és
elégedetten. Kíváncsian bámulta a két fiút. Miközben ők még a medvebocsban
gyönyörködtek, máris összehajtották és elcsomagolták a fekhelyüket. A két fiú
gyorsan kiszaladt a sátorból, hogy naplementekor még egyszer megfürödjenek a
folyóban.
Mire visszatértek, már leszedték a rudakról a sátorlapokat. A tábor feloszlott.
Csupán egyetlen sátor állt még érintetlenül: Ravasz Hódé. A sátor előtt
tanácstalanul futkosott fel-alá a kis Villámfelhő; mintha nem tudta volna eldönteni,
belépjen-e a sátorba vagy sem.
Csaszke indítványára a két fiú odalépett hozzá.
– Ó, hát itt vagytok? – szólt a kislány szórakozottan. – Azon töröm a fejem, mit
csináljak. Senki sincs a sátorban. Egyedül mégsem tudom lebontani.
– Hát hol vannak az anyáid? És a nővéreid? – kérdezte csodálkozva Hapedah.
– Nem tudom.
– Nem tudod? – Hapedah hiába próbálta elhessegetni balsejtelmeit. – Mikor
mentek el?
– Értsd meg, nem tudom. Utoljára tegnapelőtt reggel láttam őket, az után a
szörnyű éjszaka után, amikor nagyanyám álmában kiabált és sikoltozott. Ott
gubbasztott a folyóparti füzesben, onnan hozta el Uncsida. Ezután Tarka Tehén
anyáimmal és nővéreimmel együtt az erdőbe ment, s én azt hittem, gyökereket
keresnek, vagy haza akarják hozni Csapa vadászzsákmányát. Azóta sem láttam az
anyáimat. Hiszen nálatok aludtam.
A két fiú megijedt.
– Jelentened kell Csapának és a főnöknek! Nem tudja még a nagybátyád?
– Nem. Hiszen ő is Tokei-ihto tipijében lakott. Honnan tudná?
A kislány elszaladt, hogy megkeresse nagybátyját, a fiúk pedig elbeszélték
anyjuknak, amit hallottak. Látták, hogy őt is nagyon megrémítette a hír.
Tűvé tették az egész környéket, de nem akadtak nyomára a Ravasz Hód
sátrából eltűnt nőknek. A főnök összehívta felderítőit. Ihaszapának eszébe jutott,
hogy látta az erdőben a nőket: Tarka Tehén vezetésével észak felé tartottak. Ő
sem gondolt akkor semmi rosszra, azt hitte, azért mentek az erdőbe, hogy
biztonságba helyezzék Ravasz Hódnak egy nagyobb vadászzsákmányát.
A Tokei-ihto köré gyűlt férfiakat nagy aggodalommal töltötte el ez a hír.
 – Gyűlölnek engem – szólt a főnök –, s most átszöknek az ellenséghez, hogy
eláruljanak minket. Az aranyásók itt vannak a közelben. Vegyétek üldözőbe az
áruló nőket! – parancsolta Csapának és Tobiasnak. – Még megtaláljátok a
nyomaikat a hóban. Két és fél nap előnyre tettek szert, de talán még elcsípitek
őket, mielőtt vészt hoznak ránk.
A két harcos útra kelt.
Naplemente után felkerekedett a Medve-csapat. Némán, balsejtelmekkel eltelve
vonult a hosszú menet nyugat felé,
Hapedah abban a kitüntetésben részesült, hogy ő vihette magával a
medvebocsot rúdszánján, amelyet a sárga kanca vonszolt maga után. Csaszke
musztángja hátáról tartotta szemmel a kis medvekölyköt.
– Ott van ni, ők viszik, látod? – mondta Fürge Antilop felesége Villámfelhőnek. –
A két Medve-fiú!
Hapedah hátranézett, gyors pillantást váltott Csaszkéval. Medvefiú? Nem rossz
név. Új név, de kétségkívül jobb, mint Hajápoló és Kacsázó, s ami a legfontosabb:
közös nevük van, mint igazi testvérekhez illik.
 INDIÁN HADTUDOMÁNY
Koromsötét volt, mikor a menet elindult az erdei táborból. Némán vonultak az
emberek az éjszakában, s a kutyák is nesztelenül cipelték a málhát, egyik sem
vakkantotta el magát.
Nyugat felé tartottak. Mikor aztán jobbról elmaradtak a Black Hills dombjai, a
menet élén haladó Tokei-ihto és Havandzsita északnyugat felé kanyarodtak, a
fennsíkra, amely a Black Hills és a Sziklás-hegység közt terült el, s amelyet még
most is magas hó borított.
Itt folytatták most útjukat észak felé, hosszú éjszakákon át. Az ingóságok
szállítása egyre nagyobb nehézségekbe ütközött; a hótakaró nem volt elég szilárd,
s a lovak minduntalan besüppedtek. Az élen poroszkáló fakó mén bátran
belegázolt a hóba: ő tört utat a többieknek. A, férfiak és nők hótalpakon futottak,
sőt azok a gyermekek is, akik már elég erősek voltak ahhoz, hogy kibírjanak egy
éjszakai menetet. A legkisebbeket anyjuk vitte a hátán puttonyban; azokat, akik
már nagyobbacskák voltak, de még nem olyan nagyok, hogy egy éjszakán át
hótalpakon futhassanak, bőrzsákokban helyezték el. Minden ló jobb és bal oldalán
egy-egy ilyen zsák csüngött alá, hevederrel összekötve.
Jeltelen sötétségben folyt az éjszakai menetelés. Sehol egy csörgedező patak,
sehol egy fa, amely megkönnyítette volna a tájékozódást. A szél lefújta a havat a
dombhátakról, s a völgyekben halmozta fel; így a terep szintkülönbségei is
csökkentek. Mint egyik tengeri hullám a másikhoz, úgy hasonlítottak egymáshoz a
völgyekkel váltakozó kis halmok a fehér takaró alatt. Fütyült és jajgatott az északi
szél a szabad térség felett, nyöszörgőit az alacsony bozótokban, s ahol porhanyó
volt a hó, felhajtotta a magasba, hogy felhőként lebegjen fölöttük. Az aláporzó
hóval tele lett az emberek és állatok szeme, orra, füle. A széllel együtt a
legvastagabb prém alá is behatolt, belemaródott a bőrbe. A patak csikorgását és a
hótalpak topogását elnyelte az egyre erősödő szél vonítása.
Mintha késekkel hasított volna az emberekbe a viharos szél. A Medve-fiúk arcuk
elé tartották kezüket, hogy lélegzeni tudjanak. A szél már valósággal tombolt.
Dühösen fújtatott, üvöltött. Az asszonyok igyekeztek megoltalmazni gyermekeiket
a vihar haragjától. Villámfelhő már alig tudta, hogyan rakja egyik lábát a másik elé.
Arcát és orrát égette a fagy, s a keze is szörnyen fájt. Újabb hótömegek
örvénylettek a magasban, aztán nagy erővel lecsaptak az emberekre és állatokra.
Uinonah összerogyott, s vele együtt Villámfelhőt is betemette a hó.
A két lány inkább csak érezte, mint látta, hogy kiemelik őket a hóból. A vihar
úgy tombolt, hogy az emberek alig hallották egymás hangját. De a főnök
jelzősípjának hangja mégis eljutott hozzájuk. Ez a sípszó pihenőt vezényelt, s
parancsot, adott az embereknek, hogy ássák be magukat. Nem volt könnyű dolog
a viharban kioldozni a nagy bölénybőr takarókat. Mindenki egy-egy maréknyi
eleséget vett magához egy tarisznyába. A lányokat és fiúkat a bölénybőr
sátorlapok alá terelték, amelyek teljesen betakarták őket. Összebújtak a sötétben.
Villámfelhő barátnőjét, Fürge Gyíkot fedezte fel maga mellett, s hallotta, mint
pusmognak a Medve-fiúk a boccsal, amely ugyanabba a nővérembe került.
Uinonah, Uncsida és Mongszongszah mellettük ásták be magukat. A harcosok nem
áshattak vermet maguknak. Nekik állniuk kellett a hóba vert hosszú dárdájuk
mellett, őrködni, míg a hóvihar el nem múlik. Ha a vihar elvonul, ezekről a
dárdákról ismerik fel, hol vannak betemetve az asszonyok és a gyermekek;
másképp nem találtak volna rájuk, mert a hófúvás megváltoztatta az egész tájat.
Villámfelhő, Fürge Gyík és a Medve-fiúk jól érezték magukat a széltől védett,
meleg, meghitt búvóhelyükön. Csak azt sajnálták, hogy a főnököknek és
harcosoknak kint kell állni a jeges viharban. De akármilyen sajnálattal gondoltak a
kint álló harcosokra, mégis leragadt a szemük. Olyan kimerültek voltak, hogy a
tökéletes csendben, amely most a hóval együtt föléjük borult, csakhamar
elaludtak. Oly mélyen, hogy mikor felkeltették őket, nem is tudták, mennyit
alhattak. Miután kihámozták őket a hóból és a pokrócokból, ismét beszippantották
a hideg levegőt. Hunyorogva pillantgattak a nappali fénybe és a világosszürke
égboltra. Körös-körül új hóhegyek és hóvölgyek keletkeztek. A kutyák csaholva
kaparták ki magukat a hóból. A férfiak és nők segítettek a musztángoknak
felszabadítani a hó alól egy kis füves talajt, nehogy éhen haljanak az állatok.
Kétségbeesett, kemény munka volt ez. Akinek jó szeme volt, mozgó pontokat
láthatott a távolban: egy nagy farkasfalkát. Ez bizony nem valami biztató kilátás
volt a következő éjszakára. Állandó táborhelyet meg lehetett védeni a farkasok
ellen, de egy vándorló karavánnak már nagyobb gondot okoztak a ragadozók. A
fiúk és lányok aggódva figyelték, mint adja ki parancsait a főnök, s mint
kerekednek fel máris a legjobb vadászok, hogy végezzenek a veszedelmes
falkával. Sajnos, Tobias nem volt itt. Pedig messze földön ő volt a leghíresebb
farkasvadász. Ezért hívták Chef de Loup-nak, vagyis Farkasfőnöknek; ezt a
vadásznevet valamikor a kanadai határvidéken kapta, s most ismét szájról szájra
járt a harcosok közt. Gyakran a saját nyelvükön is csak Szunktokecsának, vagyis
Farkasnak nevezték.
A gyerekek keveset ettek a pihenőn. Evés után ismét nyomban elaludtak.
Minden percet ki kellett használni erejük felfrissítésére, inert az életük függött
ettől. Aki nem bírja ki ezt a vándorutat, az lemarad, s akkor halál vár rá.
A musztángok közül néhányan éhen döglöttek. Ezzel szemben az öszvérek,
amelyeket a Medve-csapat Monito balsikerű csempeszútjának köszönhetett,
szívósaknak és igen használhatóknak bizonyultak. A fagy és az emberfölötti
megerőltetéssel járó vándorlás a Medve-csapat öreg, legyengült férfiai és
asszonyai közül is áldozatokat követelt. Ezek a halálosan kimerült öregek azt
tették, ami ősidők óta bevett szokás volt az ilyen vándorló vadásznépeknél:
elbúcsúztak övéiktől, s hiába könyörögtek nekik, nem tágítottak elhatározásuktól.
Mikor a menet ismét felkerekedett, ott maradtak egyedül a nagy, elhagyatott
hósivatagban. S miközben a felhők közt kibújtak a fátyolos fényű csillagok, a
haldoklók éneke kísérte azokat, akik összeszorított ököllel és összeszorított
fogakkal vándoroltak tovább, egyre tovább, el az otthonukból, távoli, idegen
földre. A kemény hideg és a megpróbáltatások a gyermekek életét sem kímélték, s
a némán menetelő tömegből nem egynek jutott eszébe a séheptinek főnökének
beszéde, amelyet Tokei-ihto ismertetett a Medve-csapat fiai és lányai előtt, mikor
felkerekedtek. Egyelőre a férfiak, a nők és az ifjak még nem voltak fáradtak, csak
szomorúak. Éjszakánként szedték a lábukat, éheztek, hogy takarékoskodjanak az
élelemmel, tűrték a jeges szelet és az arcukba csapó havat, s fülüket újra meg újra
megütötte a farkasok üvöltése, amelyek éjszaka odalopództak a karavánhoz. A
kutyákról levették a málhát, hogy könnyebben viaskodhassanak a farkasokkal.
Véresen, összemarva, összekarmolva, de mindig győztesen vezette Ohitika kis
falkáját. A fakó ménnek is sikerült agyonrugdosnia egy farkast. Fáradhatatlanul
cirkáltak a sötétben a harcosok a menet körül, hogy elkergessék a ragadozókat.
Tokei-ihto már tizenegy éves fiú korában elnyerte a Farkasölő nevet, s most
bebizonyította, hogy még mindig joggal viseli.
Egyre tovább vonultak északnyugat felé a végtelen prérin. A tél hamarabb
fáradt ki, mint a vándorok. A fennsík kápráztató, fehér takarója megszürkült, és
rohamosan olvadt. Lyukak keletkeztek a hóban; ahogy beszakadoztak az olvadó
szélek, a régi vadnyomok óriásivá növekedtek. Déltájban, mikor a kimerült
vándorok takarójukba burkolózva pihentek, álmukban is hallották a halk kotyogást,
amellyel a föld elnyelte az olvadó havat. A nap már melegen sütött, de a derűs,
fagyos éjszakákon még újra szilárddá fagyott a latyakos hó meg a folyók és
patakok jégpáncélja.
Egy ilyen hideg éjszaka után ismét kisütött a májusi nap, és sugarai kellemesen
melengették a gyerekek kezét. A lovakat már megszabadították terhüktől, s most
egy kis patak partján legelésztek. Fejszecsapásokkal széthasogatták a patak
jégkérgét, s a víz pezsegve örvénylett a lyukakban. Sárga csőrű feketerigó ült az
egyik szilvafán, s reggeli dalát zengte. Villámfelhő hátratett kézzel hallgatta. Szép
reggel volt. Szárnyait lengetve egy pacsirta szállt fel a magasba, mint valami
éneklő nyíl. Villámfelhő éhes és kimerült volt, de mégis boldog.
Meghitt otthonossággal telepedett le a főnök húga mellé, aki anyja helyett anyja
lett a magára maradt kislánynak. Átvette a reggelijét: egy darab szarvashúst.
Felaprította és elfogyasztotta a húst, aztán fürkészve nézett körül.
– Hol vagyunk most? – érdeklődött, miközben a földbe döfte a kést, majd
megtisztítva visszadugta hüvelyébe.
– A Lőpor-folyó alsó folyásának közelében – világosította fel a főnök húga. – A
Lőpor-folyó a Sárgakő-folyóba ömlik, ez viszont a nagy Iszapos Vízbe torkollik.
– Messze vagyunk még onnan?
– Ha egyenes úton tudunk menni, néhány éjszaka alatt odaérhetünk.
– Igaz-e, hogy a nagy Iszapos Víz olyan vad és alattomos, hogy minden hajót
elnyel?
– Tokei-ihto azt mondta nekem, hogy tavasszal, mikor áradnak a vizek, már sok
hajót elnyelt ez a folyó.
– De mi átkelünk rajta?
– Megpróbáljuk.
– Ha átkeltünk, hova jutunk, és mi vár ott ránk? – kérdezte élénken Villámfelhő.
Gondolatai a jövőben kalandoztak, amelynek elmosódó, kéklő messzesége
egyaránt rejthet szépet és iszonyatosat.
– Ha átkeltünk a Mini-Szoszén, ismét tágas prérikre és erdőkbe érünk, meg sok
folyóhoz és tóhoz.
– Te többet is tudsz erről, Uinonah. Beszelj róla!
– Nem emlékszel már rá, Villámfelhő, miket mesélt Csotanka azon a napon,
mikor fivéremet visszafogadták törzsünkbe? A három törzs nagy ünnepségéről
számolt be meg a naptáncról, amelyet Tokei-ihtónak el kellett járnia a
szikszikauknál. A medvekarmokból fűzött lánc alatt még most is láthatók a mély
sebhelyek.
– Emlékszem rá, de nem értettem mindent pontosan, mert akkor még csak hat
nyarat láttam, és nagyon izgatott is voltam. Te azonban, Uinonah, magad is jelen
voltál azon az ünnepségen Csotanka sátrában!
– Igen, jelen voltam. Láttam a szikszikaukat és az assziniboinokat, Égő Vizet, a
főnököt, meg a fiatal Hegyi Mennykövet, a merész feketelábút, akivel együtt járta
el fivérem a naptáncot, és így a vértestvére lett. Hegyi Mennykőnek van egy húga,
Szitopanaki, “akinek dalol a lába, mikor jár".
– Bárcsak én is megismerhetném ezeket a főnököket és harcosokat és lányokat!
– kiáltott fel Villámfelhő. Uinonah elkomolyodott.
– Tudnod kell, kislányom, hogy mi csak azon az ünnepségen fértünk meg
békésen a feketelábúakkal, egyébként ők ellenségeink. Gyűlölik a dakotákat.
Nemegyszer fordult már elő, hogy arcátlanul átkeltek a Mini-Szoszén, mélyen
behatoltak vadászmezőinkre, s a mi vadainkra vadásztak. Mivel pedig Tokei-ihto
ma már nem ellensége a dakotáknak, hanem a főnökünk, ha találkoznának velünk,
őt is megölnék, meg minket is mind egy szálig.
– Egyik vértestvér a másikat? – kérdezte iszonyodva Villámfelhő.
Uinonah nem válaszolt. Felállt. Szemlátomást magára vonta valami a figyelmét.
Villámfelhő fürkészve nézett ugyanabba az irányba, amerre Uinonah meresztette a
tekintetét. A vér megfagyott a kislány ereiben.
Visszatért Mézvirág, Villámfelhő nénje!
Villámfelhő semmi jót nem várt tőle. Mézvirág gyors léptekkel közeledett.
Micsoda állapotban volt! A haja fésületlen, arca beesett, szemét lesütötte.
Szégyellte magát. Minden oka megvolt rá.
 Villámfelhő bosszankodva látta; hogy a főnök húga milyen barátságosan fogadja
ezt a lányt. Még húst is hozott a hazatért szökevénynek.
Mézvirág mohón fogyasztotta el a húst, s továbbra sem pillantott fel. Közben
nők gyűrűje vette körül őt és Villámfelhőt. Odaát Ravasz Hód és Chef de Loup
álltak Tokei-ihto főnök előtt, és jelentést tettek neki.
– Hát te hogy kerülsz ide? – vallatta Villámfelhő a nővérét.
– Ó, nagyon messziről jövök – válaszolta Mézvirág nála szokatlan szelídséggel. –
Szörnyű volt, és még sokkal szörnyűbb lesz – folytatta az asszonyok felé fordulva.
– Tarka Tehén éjjel-nappal hajtott minket az erdőkön át, mint a bagoly a pintyeket,
és végül a szőrös férfiakhoz értünk. Akár hiszitek, akár nem, idáig érő hajuk nő
azoknak a férfiaknak a szájuk alatt! – Mézvirág végighúzta kezét a szájától a
térdéig, s a nők megborzadtak. – Asszonyaik és leányaik nincsenek, nekünk kellett
dolgozni rájuk. Harsány hangon olyan szavakat mondtak, amiket nem értettünk, és
nevettek hozzá.
– Ha nem értettétek a nyelvüket, nem is tudtatok semmit elmondani nekik –
szólt megkönnyebbülten Mongszongszah, aki szintén odasomfordált.
– De igen, a kezünkkel meg tudtuk valahogy értetni magunkat egymással. Tarka
Tehén csúnya dolgokat beszélt. Hogy Tokei-ihto bosszúra szomjazik, s a legfőbb
vágya, hogy a vacsicsunokat mind megölje és megskalpolja és megkínozza, a
kunyhóikat felgyújtsa, a jószágukat elrabolja, az asszonyaikat a sátrába hurcolja,
és a gyermekeiket legyilkolja…
– Ó, a hazug, áruló nőszemély! – Most már Uinonah sem tudta erőltetett
nyugalommal leplezni felindultságát. – Ezek után persze a Hosszú Kések fel fognak
kerekedni, hogy hajtóvadászatot indítsanak ellenünk!
– Már fel is kerekedtek. Jönnek mindenfelől, mert van egy varázseszközük,
aminek segítségével olyanokhoz is tudnak beszélni, akik egész messze vannak.
Megint olyan minden, mint a háborúban.
A nők összenéztek. Mint a háborúban!
Mézvirág mindkét tenyerével eltakarta arcát.
– Sohasem jutunk át a Mini-Szoszén!
– Ennek ti vagytok az okai, igenis, ti! – kiáltotta magánkívül Villámfelhő. – De én
soha többé nem térek vissza a rezervátumba!
Uinonah meghitt pillantást vetett védencére, s elvonta a zokogó Mézvirág kezét
az arcáról.
– Tulajdonképpen miért jöttél vissza hozzánk? – kérdezte. Mézvirág hüppögve
törölgette könnyeit.
– Az egyik szőrös férfi az asszonyává akart tenni – felelte –, ezért este
megszöktem tőlük. Csapa az erdőben akadt rám; nagyon éhes voltam. Azt hittem,
meg fog ölni, ő azonban magával vitt, s azt mondta, hogy újra itt maradhatok. – Ez
utóbbi szavakat Mézvirág alig hallhatóan mondta. Félt az asszonyoktól, akik
gyűlölettel pillantottak rá, s húga tekintetéből is csak megvetést olvasott ki.
– Honnan szereztétek a lovakat, amelyeken ide nyargaltatok? – törte meg
Mongszongszah a néma csendet.
– Chef de Loup vette el őket a fehér emberektől, akik aranyat keresnek a
hegyekben. Azt mondta, szükségünk van a lovakra.
– Agyonhajszoltátok szegény állatokat, meglátszik rajtuk. Olyan közel van már
az ellenség? – vallatta tovább Mongszongszah Mézvirágot.
Mézvirág bólintott.
– Igen, azok, akik a Niobrara felől meg a Black Hillstől keletre levő
rezervátumból jönnek, már nagyon közel vannak. Csapa azt mondja, hogy lovon
egy nap alatt itt lehetnek. Sarkunkat a musztángjaink oldalába vágtuk, hogy minél
gyorsabban vágtassanak, mert idejében értesíteni akartunk benneteket. Az
ellenségnek jó lovai vannak, és nem cipelnek magukkal asszonyokat és sátrakat!
– Sokan vannak?
 – Csapa azt mondta, ötvenen: harminc Hosszú Kés és húsz tábori rendőr.
Villámfelhő mélyet sóhajtott, otthagyta az asszonyok és lányok csoportját.
Arrafelé pillantott, ahol a főnök harcosaival tanácskozásra ült össze; látta, hogy a
tanácskozás már véget ért: a férfiak elhagyták helyüket, s a hírnök csoportról
csoportra jár az emberek között. Villámfelhő is hallotta, mit tett közhírré. A nőknek
és gyermekeknek azonnal tovább kell vonulniuk, Tokei-ihtónak és harcosainak
védelme alatt. Csupán hét harcos marad itt Csetanszapa vezetésével, hogy az
üldözőktől elzsákmányolják a lovakat.
Villámgyorsan felsorakozott és ismét útra kelt a menet.
Csetanszapa és maroknyi csapata megvárta, míg a menet elindul, aztán
megfordultak, s egy kis cserjés felé tartottak.
– Valami jó búvóhelyet keresek magamnak – mondta Csetanszapa a delavárnak.
– Ott elrejtőzöm, s várom az üldözőket. Itt fogják először felfedezni nyomainkat,
vagyis meg fognak állni.
Tobias időközben már körülnézett. Csetanszapa megszemlélte a helyet, amit a
delavár ajánlott. A bokrok és fák gyökerei alatt mélyen kimarta a patak a partot;
mivel a vízállás most alacsony volt, a part kiugró pereme alatt egy üreg
keletkezett, amelyet az olvadó hó részben még kitöltött. Az alácsüngő gyökerek és
a tavalyi növényzet félig eltakarta az üreget. Fekete Sólyom mosolygott.
– Jó lesz! Én itt maradok, ti pedig elindultok déli irányban. Félkört írtok le, az
ellenség háta mögé kerültök és kikémlelitek. Azt hiszem, este itt fognak táborozni.
– Hau.
Csetanszapa bebújt a part kiszögellése alá. Nyúlánk, sovány alakja könnyen el
tudott itt rejtőzni. A földes gyökerek függönyként csüngtek előtte, Chef de Loup
pedig félig megfagyott havat halmozott fel a rejtekhely előtt. A lassú olvadás
nemsokára felismerhetetlenné teszi, hogy ez a hóbucka mesterséges képződmény.
Miután mindent kielégítően elrendeztek, a delavár Vén Holló, ennek két fia, Csapa,
Fürge Antilop és Lándzsahegy kíséretében elindult. Csetanszapa egyedül maradt
rejtekhelyén. Még egyszer megtapogatta a puskát, amelyet az ifjabb Hollótestvér
hagyott ott neki; miután megállapította, hogy a fegyvert nem fenyegeti az
átnedvesedés veszélye, kényelmesebben kinyújtotta a lábát. A trillázó pacsirtára
figyelt meg a szilvafán éneklő feketerigóra. Ezek a madarak elárulták neki, hogy
odakint egyelőre nincs semmi veszély, teljes nyugalom honol. Csapa jelentése
szerint estig nem is érkezhetett ide az ellenség.
Bóbiskolva töltötte el Fekete Sólyom a hosszú órákat. Szívesebben kuporgott
volna egy fán, hogy onnan kémlelődjön. De egyedül nem tudta volna olyan jól
álcázni rejtekhelyét, ahogy Chef de Loup tette, s így nem hagyhatta el a hideg és
nedves üreget.
A nap továbbvándorolt pályáján, s végre besötétedett. Csetanszapának úgy
rémlett, mintha a távolból Lódobogást hozna feléje a föld. A talaj remegése egyre
erősödött. Ez már a lovascsapat! Jön az ellenség! A dakota már meg tudta
különböztetni az ügető lovak aprózó lépteit a könnyű vágtában közeledők
dobogásától. Először a vágta zaja érte el a cserjést, s ott megszűnt. Szétoszló
emberek könnyű léptei és fojtott hangok hallatszottak. A patak érdes jégkérgére
egy ember árnyéka vetődött. Fedetlen fejű és hosszú hajú ember árnyéka volt,
tehát egy indián scouté. Nesztelenül mozgott, semmiféle hangot nem hallatott. De
árnyéka elárulta, hogy leült a lejtős part szélére. Lábát lassan lecsúsztatta a patak
jégtakarójára, s mélyen lehajolt. Jobbról-balról bekukkantott a part lejtője Ha.
Fekete Sólyom megmarkolta kését. De a kémlelő szempár figyelmét elkerülte a
rejtekhely. Chef de Loup kitűnő munkát végzett. A felderítő ismét eltűnt. Vontatott
farkasüvöltés hallatszott: alighanem jeladás a lovascsapatnak, hogy szabad az út.
Mikor a Hosszú Kések odaértek, hangos zsivaj támadt. Harsány vezényszó adott
parancsot a leszállásra. Dobogtak a lovaglócsizmák. A lovakat elvezették a fák és
a bokrok közé. A sátrakat azonban a jelek szerint a cserjés körül ütötték fel, kör
alakban. Ez nem kedvezett Csetanszapa tervének: így nehéz lesz elkötni az
ellenség lovait.
Lassan elült a tábor zsivaja. De közvetlenül a rejtekhely fölött ismét léptek
hallatszottak, s a feszülten figyelő Csetanszapa két emberi hangot különböztetett
meg: egy recsegő és egy mély hangot.
A mély hang ismerős volt, s amint meghallotta, harag töltötte el. Az áruló
Szonka hangja volt.
A recsegő hangú férfi angolul beszélt, folyékonyán, mint akinek ez az
anyanyelve.
– Egy szót se többet! – mondta, feltehetően Szonkának. – Itt én parancsolok.
Tábort ütöttünk, és punktum! Semmi értelme, hogy most hűbelebalázs módjára
tovább lovagoljunk észak felé: engem nem lehet félrevezetni ezekkel a nyomokkal.
Tokei-ihto agyafúrt bandavezér. Cselezett, mint a nyál, és most tőlünk délnyugatra
táborozik, szent meggyőződésem. Egyébként nemsokára megkapom a felderítők
jelentését.
– Nem délnyugatra táborozik, és nem gyújt tüzeket. Ezek más emberek, elhiheti
nekem, Roach kapitány. – Mindezt igen nyomatékosan mondta a mély hangú. –
Kiküldtük ugyan a két felderítőnket, de semmi ok rá, hogy megvárjuk őket. Majd
utolérnek bennünket. Nyargaljunk tovább, ne adjunk még több előnyt Tokei-
ihtónak.
– Fogd be a szád! Eleget beszéltünk erről. Most engedelmeskedni fogsz!
A vitázók továbbmentek, hangjukat már nem lehetett hallani. Csetanszapa ezt
fölöttébb sajnálta, mert olyan újságot tudott meg az imént, ami meglepte, és
szívesen hallott volna róla többet. Délnyugaton tábortüzeket gyújtottak? Mi lehet
ez? Talán társainak a hadicsele? Vagy valóban ismeretlen emberek táboroznának
ott?
Úgy látszott, a Hosszú Kések tábora lassanként álomba merült. Csak a lovak
neszeztek, amint tépdesték a füvet, és ropogtatták a bokrok leveleit. Egyszer úgy
rémlett Csetanszapának, mintha valaki felmászna egy fára: hallotta, amint egy
test súrolja a fa durva kérgét.
A feladat nehezebb volt, mint gondolta volna.
Mikor már éjfél is elmúlt, Csetanszapa cselekvésre határozta el magát. A
legveszedelmesebb az a pillanat, amikor előbújik rejtekhelyéről, még nincs
áttekintése a táborról. Óvatosan kikúszott a fal i6z mögül, amelyet Chef de Loup
hóból emelt rejtekhelye elé. Miután kijutott a szabadba, a part kiszögellő pereme
alá, egy pillanatig mozdulatlanná dermedve fülelt. Teljes nyugalom volt.
Most füvet és gyökeret kötött a feje köré, s kibújt a perem alól. Felpillantott, s
egy őrszemet látott magasan a nyárfa ágai közt Meztelenül gubbasztott odafent,
csupán egy öv volt rajta. Hosszú haja kibontva lógott le a hátára. Csetanszapa
felismerte az őrszemben Tatokanót. “Ej, te hiú jávorszarvas – gondolta magában –,
hát nem tudod befonni és összekötni a hajad?" De ennek az őrszemnek legalább
megvolt az az előnye, hogy nem nézett lefelé, a patak felé, hanem kötelességéhez
híven a messzeséget kémlelte.
Fekete Sólyom gyorsan a fák és a lovak közé osont. A lovak nem
nyugtalankodtak. Ez tehát sikerült.
A dakota a bozót fedezéke mögött húzódott meg. Egy fűzfa ágai közt
kürtőkalapot pillantott meg és egy uniformist, amelyen fényes gombok csillogtak.
Úgy látszik, Tatokanót akadályozta a fáramászásban az egyenruha, s inkább
levetette. Csetanszapa a földhöz simulva a nyárfa lábáig kúszott.
Egyszerre csak lövések dördültek el az éjszakában. Pillanatok alatt olyan lett a
tábor, mint egy felbolygatott méhkas.
A dakota megpróbálta kiokoskodni, ki tüzelhetett. Két esetet tudott elképzelni:
Roach felderítői vagy annak a tábornak ismeretlen lakóival ütköztek meg, amelyet
a nyárfástól délnyugatra véltek felfedezni, vagy pedig Chef de Loup-val és
harcosaival csaptak össze. Ez utóbbi esetben a delavár és kísérői valami hibát
követtek el, mert nem lett volna szabad elárulniuk jelenlétüket. A puskaropogás
nem túlságosan messziről hallatszott.
A dakotának nem kellett megerőltetnie a fülét, hogy megértse, mi zajlik a
táborban. Az izgatott emberek elég hangosan beszéltek. Szavaikból azonban csak
annyit vett ki, hogy egyelőre senki sem érti, mi történt. A jelek szerint most
mindenki a tábor déli szélére tódult. Hangok zűrzavara zsibongott ott, a visszatért
felderítők körül. Majd elült a zsivaj, s Roach parancsokat osztogatott recsegő
hangján. Csetanszapa nagy meglepetésére megtudta, hogy néhány őrszem
kivételével, akik a sátrak, a készletek és a málhás állatok mellett maradnak,
mindenkinek tüstént lóra kell pattannia, és puskával a kezében délnyugat felé
vágtatni. Az volt a tervük, hogy ott halomra lövik “Tokei-ihto táborát".
Ez új helyzetet teremtett. Mindjárt itt lesznek a lovasok, hogy elvigyek lovukat.
Egyetlen ember számára lehetetlen vállalkozás lett volna ilyen rövid idő alatt
elkötni és akár csak jelentősebb számban is elhajtani a lovakat. Úgy látszott,
Fekete Sólyom terve füstbe ment.
Már jöttek is az első lovasok, hogy felüljenek lovukra. Csetanszapa azt is
észrevette, hogy az őrszem lemászik a nyárfáról, s ő is a musztángját keresi. Mikor
a szikár harcos megpillantotta Tatokanót, egyszerre mintha sugallata támadt
volna. Gyorsan magára öltötte az uniformist, s fejére tette a cilindert, A
sötétségben és az általános futkosásban senki sem hederített rá. Mikor Tatokano
oda ért, hogy elvezesse lovát, Csetanszapa leütötte. A támadás teljesen váratlanul
érte a legényt, s összerogyott.
Csetanszapa felpattant Tatokano lovára. Végiglovagolt az öszvérek közt,
amelyek ott maradtak, mert csak málhák szállítására szolgáltak, meg a
dragonyosok sátrai között. A csapat a szabad réten sorakozott fel. Csetanszapa
utolsónak érkezett. Közvetlenül maga előtt más törzsekből származó indián
scoutokat látott, akik hosszú sorban lovagoltak egymás mögött. Most már
senkinek sem tűnhetett fel, hogy az állítólagos Tatokano is felsorakozik mögéjük.
Csetanszapa úgy rendezte a dolgot, hogy utolsó pillanatban csatlakozott, mikor a
lovasok már elindultak, így hát senkinek sem volt a szeme előtt.
Csetanszapa ott vágtatott az éjszakai prérin, s feszülten várta, hogyan alakulnak
tovább ennek az éjszakának az eseményei. Az eddigi fejlemények elég meglepőek
voltak. Csetanszapa abba a különös helyzetbe került, hogy ellenségeinek sorai
közt nyargalt egy ismeretlen ellenség felé. Miközben musztángja tovaröpítette a
kemény, füves talajon és az utolsó hófoltokon, előlovasát figyelte, s megpróbálta
átgondolni a helyzetet. Ez a tábor, amelynek megrohanására Roach készült, nem
Tokei-ihto tábora volt, ezt biztosan tudta Fekete Sólyom. De ha egyáltalában
tanyáznak emberek a titokzatos tábortüzek körül, vajon honnan jöhettek? Tokei-
ihto felderítői az előző nap még nyomukat sem látták. Roach, aki egy nappal
később jött, már felfedezte őket, Szonka pedig két felderítőt küldött ki, hogy
híreket hozzanak róluk, s ezek a felderítők tűzharcba keveredtek. A két felderítő
azt jelentette, hogy Tokei-ihto táborára bukkantak, az állítólagos táborlakók tehát
mindenesetre indiánok voltak. Dakoták már nem voltak ezen a vidéken. De esetleg
abszarókák ereszkedtek alá a magas Sziklás-hegységben levő búvóhelyükről, hogy
az elhagyott vadászmezőkön vadásszanak, avagy talán assziniboinok vágy
feketelábúak indultak a szokottnál korábban portyázni a dakoták határterületére.
Igen, könnyen lehet, hogy kanadai assziniboinok voltak, akik a közelben
táboroztak; ezek a sziúk közé számítottak, s hajviseletük és öltözékük a
dakotákéra hasonlított a legjobban. A felderítők a sötétben összetéveszthették
őket a Medve-csapat harcosaival.
Csetanszapa tovább nyargalt a lovascsapat végén, s közben kioldotta fekete
hajfonatait, hogy szabadon lengő hosszú hajjal még jobban hasonlítson a
“tábornokhoz". A lovat, amelyen ült, könnyen lehetett irányítani, de hitvány gebe
volt, az erő is, a temperamentum is hiányzott belőle.
Egy enyhén emelkedő magaslat mögött, amely még elválasztotta a csapatot a
rejtélyes tábortól, megálltak, s ugyanakkor az élen sípjelzéssel valami parancsot
adtak ki. A csapat vonalba fejlődött; Csetanszapának is félfordulatot kellett tennie
lovával. Szomszédjának azonban nem volt alkalma figyelmesen szemügyre venni
őt, mert máris elhangzott a támadást vezénylő parancs.
Ordítozva s vadul, vaktában lövöldözve nyomult előre a csapat. A dakota az
utolsók közt jutott át a magaslaton, egyrészt mert hitvány lova volt, másrészt
pedig szántszándékkal lustán lovagolt. A többiek a nyugati lejtőn már leértek a
terepre, amelyet Csetanszapa most a magaslatról jól át tudott tekinteni. Csak
annyira ereszkedett alá a dombhátról, hogy ne keltsen gyanút. Aztán ráérősen
szemügyre vette az alatta elterülő csatateret.
Egy mélyedés terült el előtte, amelyet három oldalról enyhe dombok követtek, s
csak nyugat felé volt nyitott. Közepén jég és víz csillámlott. Alacsony cserjés és hat
csúcsosan végződő, kerek indián sátor árnyéka vette körül a tavat. Ragyogó
csillagok borították az éjszakai égboltot. Amióta lement a hold, nagyon sötét volt, s
csak egy prérilakó éjszakához szokott szeme vehette ki a terep és az események
részleteit. A tó délkeleti partján egy körülzárt legelőt fedezett fel Csetanszapa; az
ott levő musztángokat már halomra lőtték, s részben egymásra borulva feküdtek a
fűben. Asszonyokat és gyermekeket nem lehetett látni; alighanem a sátrakban
bújtak meg, vagy talán a part menti gyér bozótban rejtőztek. A tó körüli síkságon
zajló harcot egy maroknyi indián vívta a minden oldalról előnyomuló lovascsapat
ellen. A lódobogás, a puskaropogás és a kutyaugatás kaotikus hangzavarrá
keveredett. Csetanszapa indián csatakiáltásokat hallott: “Hai-jah-jiep!" A
megtámadott harcosok viselkedése korántsem volt ésszerűtlen. Kis csapatuk
szorosan tömörült, s déli irányban támadta a lovasok gyűrűjét. Külső szemlélő nem
láthatta, hogyan történt, de a körülzárt indiánok közül néhányan áttörték a
többszörös gyűrűt, és egérutat nyertek. A prérin át dél felé menekültek.
Az üldözők tüstént nyomukba szegődtek. Valamennyiük előtt Szonka száguldott
a menekülők után gyors lábú tarka ménjén.
Csetanszapa abban a szempillantásban utcához emelte puskáját. Ugyanakkor az
egyik menekülő is hátrafordult üldözője felé, s kettőjük puskája – a menekülőé és
Csetanszapáé – egyszerre dördült el, ugyanarra a célpontra irányulva. A célba vett
lovast azonban elkerülték a golyók.
Csetanszapa dühösen eresztette le lőfegyverét, mert nyomorúságos gebéjén
nem tudta volna követni tovaszáguldó ellenségét. Körülnézett közelebbi
környezetében.
Az egyenlőtlen harc vége felé járt. Felharsant a kapitány hangja. Úgy látszik,
megelégelte a mészárlást. Vezényszavára elcsendesedett a csatazaj.
Két dragonyos léptetett oda lován a cilinderes dakotához.
– Nini, a tábornokunk! – nevetett az egyik, mikor odaért Csetanszapához.
Rácsapott a vállára, hogy csak úgy csattant. – Gyere, szép Eddy, előre, a tóhoz! – S
mikor látta, hogy az indián harcos vonakodik, megismételte: – No, gyere velünk!
Nem hallottad a sípszót? Gyülekező! Tehát indulás! Útközben elmesélheted
nekem, miféle hőstetteket vittél véghez. Kivédte a golyókat az a fazék a fejeden?
Csetanszapa dühösen sandított rá cilinderének karimája alól.
– A fehér ember szavai sértők! – tiltakozott mogorván, miközben kénytelen-
kelletlen elindította barna lovát, hogy társával együtt a gyülekezőhelyre
lovagoljon. – Nem fogok válaszolni a fehér ember kérdéseire! Inkább mondja el a
fehér ember, hány rühes sakált ölt meg ő maga!
– Rühes sakált! Rühes sakált! Finom kis mákvirágok vagytok ti, rézbőrűek! Még
egymás életét is irigylitek. Nos, megmondom neked, hányat puffantottam le tetves
fivéreid és nővéreid közül: egy férfit, három nőt és egy gyereket. Meg vagy
elégedve?
 – De a főnököt futni hagytátok – válaszolta Fekete Sólyom, s igyekezett minél
lassúbb lépésre fogni barna lovát.
– Hát igen, az bizony eliszkolt néhány cinkosával… Halló, gyorsabban mozogj
azzal a gebével! Nem hallottad? Már megint lőttek! Ez a mi Szonkánk, az majd
kilyukasztja annak a sastollas vadbaromnak az irháját! Ne félj semmit!
Csetanszapa is felfigyelt a lövésre.
– Igen – felelte, s hangjában harag remegett, amelynek okát társa, ez az
egyszerű dragonyos nem is sejthette. – Igen, Szonka úton van, hogy elcsípje azt a
tollas vadbarmot. De Tokei-ihtót mégsem találta meg. Vagy talán azt akarja
elhitetni velem a Hosszú Kés, hogy ez Tokei-ihto tábora volt?
– Nem, tábornok úr, ilyesmit a legnagyobb jóindulattal sem lehet állítani.
Ezekben a sátrakban feketelábúak tanyáztak, akikhez semmi közünk. De ha már
az alkalom úgy hozta, nem árt, hogy ők is kaptak tőlünk egy kis emlékeztetőt.
Mialatt Fekete Sólyom a dragonyossal beszélgetett, az utolsó lovasok is
megérkeztek a gyülekezőhelyre. Csak Szonka és kísérője nem jöttek még meg: ők
a feketelábúak főnökét üldözték. Ismét éji csend honolt a préri fölött. Férfiak jártak
körbe: halottakat és sebesülteket kerestek. Halk nyögés, és jajgatás hallatszott,
olykor egy-egy káromkodás s nagy ritkán valamelyik bajtárs vigasztaló szava. A tó
partján már kialakult az új tábor; hallani lehetett, mint adja ki Roach az utasításait.
Csetanszapa megértette, hogy a kapitány embereivel nem tér már vissza a
patakhoz és a nyárfához, hogy ott töltsék az éjszaka hátralevő óráit, hanem itt
akar maradni a tónál. A lovak ittak, aztán felemelték víztől csepegő pofájukat, s
türelmesen hagyták, hogy elvezessék őket. A megölt indiánok holttestével senki
sem törődött, és Csetanszapa ismét megpillantotta a sátrak közelében, a körülzárt
nagy legelőn az agyonlőtt málhás állatokat is. Igen, ezt a sorsot szánták Tokei-ihto
táborának!
A dakota lassan továbblovagolt a beszédes dragonyossal és ennek hallgatag
bajtársával.
– Ügyesek a felderítőink, de ezúttal mégis tévedtek – kezdte újra Fekete Sólyom,
abban a reményben, hogy a beszélgetés folyamán még kipuhatolhat egyet-mást.
– Hát istenem… – vont vállat a dragonyos – egyszer mindenki téved. Különben is
ti, rézbőrűek, úgy hasonlíttok egymásra, mint egyik juh a másikhoz; téged is
inkább csak a cilinderedről lehet megismerni, dicső tábornokom. Hírszerzőink
esküsznek rá, hogy Tobias, az a szökött csirkefogó volt az, akivel visszajövet
összeverekedtek, és aki lövetett rájuk. Márpedig ahol a fickó tartózkodik, ott Tokei-
ihto sem lehet messze. De akárhogy is áll ez a dolog, legfeljebb pár órát
vesztettünk, ezt könnyen behozhatjuk. Sarkon fordulunk, északnak kanyarodunk,
és holnap elcsípjük a főhőst is. Ott aztán nem marad életben egy lélek sem,
elhiheted nekem! Erre valamennyien esküt tettünk!
– Fred Clarke-kal nem történhetett volna meg ez a szamárság – próbált még
többet kicsikarni társából Csetanszapa.
– Na persze, Freddy, az más! Ebben mindenesetre igazad van. Az többet ért a
dologhoz, mint a mi szép Anthony Roachunk és ennek a széles prérinek minden
Szonkája együttvéve. Freddynek nincs párja, egész különleges figurái De, mint
tudod, ő sem ül tétlenül. Messze előttünk jár; bizonyára elérte már az északi erőd
járőreit, és azok visszaterelik felénk Tokei-ihtót, egyenesen a karmaink közé. Ezt
nevezem hajtóvadászatnak! – A dragonyos elégedetten füttyentett a fogai közt. –
Olyan hajtóvadászat következik, hogy a vörös kutyákba beleszorul a szusz!
– Tokei-ihtónak legfeljebb tizenöt vagy húsz harcosa van, s nem akar semmi
mást, csak Kanadába szökni. – Csetanszapa igyekezett becsmérlő hangon
beszélni. – Nem értem, miért csapnak a Hosszú Kések ilyen nagy lármát és hűhót
miatta!
– Először is: te meg a rézbőrű testvéreid még sokkal nagyobb lármát csaptatok
miatta, másodszor pedig: mit értesz te ehhez?! Tokei-ihto fenegyerek, dehogyis
elégszik meg ő azzal, hogy odébbállhat! Véres bosszút forral, ez világos, mint a
vakablak, akkor is tudtuk volna, ha nem árulják el azok a némberek. De nem is ez
a lényeg. Mit érdekel minket, ha harminc vagy hatvan indiánus Kanadába szökik,
és útközben egypár skalpot is gyűjt?! Az ilyesmire csak a vénasszonyok
vesztegetnek szót. De ha Crazy Horse-nak a fülébe jut ez a dolog – márpedig
hajlandó vagyok felkötni magam a saját sálamra, ha nem jutott még a fülébe egy
és más –, mindjárt megpróbál ő is elvonulni a kétezer emberével, holnapra pedig
talán már tízezerre szaporodik azoknak a száma, akik megpróbálnak kitörni, és itt
a felkelés! Persze van itt még valami, ami még ennél is fontosabb, de ez aztán már
igazán túlhaladja az eszecskédet. Roach őrnagy akar lenni, Szonka meg
rendőrfőnök, és ebből a szempontból nem árt kissé felfújni a dolgot, a bolhából
elefántot csinálni, mert így talán még az újságok is írnak majd róla! Ezért
nyargalászunk mi itt a prérin, ezért verekszünk ezekkel az emberi mivoltukból
kivetkőzött, agyafúrt fickókkal. Maga Tokei-ihto veszedelmes ragadozó, akit
legokosabb nyomban lepuffantani, amint a szemünk elé kerül; és a falkájában
akad még néhány ilyen fenevad, például ez a Csetanszapa, aki oly fennen hordja
az orrát. Ott harcolt a Little Bighorn-i csatában is Custer ellen, ezért még meglakol!
A Yellowstone folyónál adtuk meg a kegyelemdöfést Crazy Horse-nak, a
Yellowstone-nál végzünk Tokei-ihtóval is.
– Megint felvonultatjátok a tüzérséget?
– Ugyan, hogy képzeled? Bolhák ellen nem lehet tüzérséget felvonultatni: mire
beállítunk egy löveget, már rég tovaszökdécseltek. Meg kell próbálni amúgy
póriasán elcsípni és szétmorzsolni őket. Aztán gondunk lesz ám arra is, hogy ne
csak a nagykutyák húzzanak hasznot ebből a dologból, hanem a magunkfajta
szegény ördög is belenyalhasson a mézesbödönbe. Úgy bizony, ez a lényeg I
A dragonyos, aki a beszélgetés hevében megállította lovát, most ismét
elindította a tábor felé. Csetanszapa abban reménykedett, hogy társa tovanyargal,
ő meg lemarad mellőle, de a szószátyár dragonyos nem akart megválni tőle.
Egyszerűen meglegyintette a dakota lovát, mire az ügetésbe kezdett, Fekete
Sólyom pedig nem mert ellenszegülni. Az is átvillant az agyán, hogy különben sem
árt, ha vele tart, és megnézi, hogyan helyezik el a lovakat.
Annyit már látott, hogy a csapat igénybe veszi a legelőt, amelyet a feketelábúak
saját lovaik részére körülkerítettek. Jó erős kerítést készítettek, s Csetanszapa
kissé csodálkozott, hogy a szikszikauk ennyi fáradságot vettek maguknak. Nyilván
tudatában voltak annak, hogy idegen vadászmezőkön járnak, s féltek, hogy
ellopják a lovaikat.
A körülzárt legelőnek vagy húsz musztángot kellett befogadnia, de olyan tágas
volt, hogy jóval több lónak is jutott volna még hely. A legtöbb lovas már bevezette
lovát. A kerítést déli oldalán nyitották meg, úgyhogy Csetanszapa és két társa
egyenesen a nyílás felé léptettek, legutolsókként. Néhány méternyire a kerítéstől
ott állt Anthony Roach, kezében lovaglóostorával.
A kapitány felfigyelt a három lovasra, akik leszálltak, hogy bevezessék lovukat a
legelőre.
– Hé, ide hozzám!
Csetanszapa és a két dragonyos megtorpant.
– Ide hozzám, hé! Igen, igen, neked szólok, te cilinderes! Megmozdulnál végre?!
A dakota engedelmeskedett a parancsnak. Miközben lovát a parancsnok felé
vontatta, lopva körültekintett, a menekülés lehetőségeit mérlegelve.
Roach szétterpesztett lábbal várta, s tetőtől talpig végigmérte. A mindenható
parancsnok pillantása megakadt az indián harcos nadrágszárán, amely túl rövid
volt, mivel nem Csetanszapa méreteire szabták. Csetanszapa úgy érezte magát,
akár a rák a fazékban, mikor forrni kezd a víz.
– Te felcicomázott fácán! Hol voltál tulajdonképpen, amikor harcoltunk? Mi?
Fekete Sólyom hallgatásba burkolódzott.
 – Vedd le azonnal a fejedről azt a hülye cilindert, és nézz a szemembe!
Mielőtt Csetanszapa eleget tett volna a követelésnek, Roach már beavatkozott,
és lerántotta a vélt “tábornok" fejéről féltett díszét. A dakota lehorgasztotta fejét a
mellére, hogy még jobban elrejtse a sötétben amúgy is nehezen felismerhető
arcát.
– Hohó! Úgy állsz itt, mint a megtestesült rossz lelkiismeret! Te nyomorult,
gyáva fickó! Azt hiszed, nincs ott mindenütt a szemem? Majd megtanulod, ki
vagyok én, fiacskám! Úgy lovagol mögöttünk, mint egy bohóc a cirkuszban, és
mikor végre felemeli a puskáját, és elsüti, hajszálpontosan a főnökét, Szonkát
veszi célba. Agyalágyult csirkefogó! Hé! Hallottad, mit beszéltem?
– Hau, hallottam a nagy fehér ember szavait! – Csetanszapa halkan beszélt,
nehogy feltűnő legyen hangjának idegen csengése.
– Tartsd meg magadnak a cifra szólamaidat! Én nélküled is tudom, ki vagyok,
meg azt is tudom, hogy te buta vagy és lusta és gyáva! De ne áltasd magad azzal,
hogy ezzel boldogulsz nálam! Harcolni nem akarsz, hát majd beosztlak őrségre,
megértetted? Legközelebb pedig a korbács következik! Most átveszed az őrséget a
lovaknál: szemed és füled elvégre van, mégpedig nem is a legrosszabb, észre meg
nincs szükséged ott. Tehát egy-kettő, lódulj! Vidd be a nyomorúságos gebédet a
kerítés mögé, és állj oda! Az éjszaka hátralevő részére te vagy az őr. Két rézbőrű
testvéred lesz a társad.
– Hau, megyek őrségre. De a nagy fehér ember visszaadhatná előbb a
cilinderemet.
– Mennydörgős ménkű, fogd be a pofádat, te bohóc! Hát egy szikrányi
tisztelettudás sincs benned? Te koszos, büdös kutya! Nesze, és most tűnj el a
cilindereddel együtt!
Csetanszapa megpróbálta helyrepofozni a cilindert, amely bizony siralmas
állapotban volt: miután előzőleg már átlyukasztotta egy puskagolyó, most a
kapitány kíméletlen keze teljesen kiforgatta illő formájából. Csetanszapának még
soha életében nem volt dolga ilyen holmival. Mikor végre ismét használható
állapotban volt a kürtőkalap, gondosan a fejére illesztette, mélyen a homlokába
húzta, és peckesen ellépdelt. Kantárszáron vezetett lova a nyakát nyújtogatva
követte.
Az elkerített legelőn a dakota elengedte a lovat, majd felrakta a bejáratot elzáró
rudakat.
Roach odalépett a kerítéshez, hogy még egyszer figyelmeztesse kötelességére
az őrt,
– Légy résen, el ne aludj! – intette a vélt Tatokanót. – Ellenséggel vagyunk
körülvéve, óvatosnak kell lennünk.
Csetanszapának is ez volt a véleménye.
A parancsnok eltávozott, s a dakota egyelőre magára maradt, Őrszolgálatát
azzal kezdte, hogy ide-oda sétálgatva a lovak közt, szemügyre vette az állatokat,
amennyire csak a sötétség engedte. Nagy csodálkozására és örömére a kapitány
fehér lovát is ott találta a legelőn.
Mikor idáig jutott előkészületeivel, s a lovak közül némelyek legelészni kezdtek,
mások már elalvóban voltak, megjelent az a két dakota, akit vele együtt a lovak
őrizetére rendéltek ki. Fekete Sólyom úgy intézte a dolgot, hogy mikor a két
dakota közeledett, ő a körülzárt legelő immár ismét nyitott bejáratánál álljon.
Elbújt a lovak közt, úgyhogy a közeledők csak a cilinderét láthatták. Egyikük kurta
kiáltással értésére adta a vélt Tatokanónak, hogy maradjon csak a bejáratnál, ők
majd más őrhelyet keresnek maguknak, így is tettek, s Tatokano egyedül maradt
elöl, a legelő szélén.
Töprengett, mitévő legyen most. Csak tudná, hol lapul Chef de Loup az
embereivel. Biztosra vette, hogy valamelyikük itt tartózkodik a ménes közelében.
Meg kell kísérelnie érintkezésbe lépni velük. Átgondolta magában a megbeszélt
jeladásokat; itt, ahol most volt, a kutyaugatás volt a megfelelő jel. Ez senkinek
sem tűnhetett fel; a feketelábúak kutyafalkája még nem csillapodott le teljesen.
Csetanszapa elbújt a legszélső lovak közt, s ugatott, ahogy az eltévedt kutyák
szoktak. Aztán letelepedett a kerítés mellé, és várt.
Nemsokára sakálcsaholást hallott. A feketelábúak kutyái dühösen válaszoltak rá,
mivel azonban a sakál elnémult, hamarosan megnyugodtak. Csetanszapa úgy
okoskodott, hogy ezek szerint sakált sehol sem szimatolhattak. Nagyon remélte,
hogy ez a sakál felettébb emberszagú. A dakota rövid tomporlendüléssel átvetette
magát a kerítésen. Lassan bandukolva megindult az imént hallott sakálcsaholás
irányában, az olyan ember testtartásával, aki valami gyanúsat észlelt, s most
utánajár a dolognak. A másik két őr ezt csak helyeselhette, ha figyelték
Csetanszapát.
Mikor Fekete Sólyom olyan helyre ért, ahol egy domb elfedte a figyelő
pillantások elől, megállt. Meggörnyedt, s felemelte a kezét. Elővette
tűzszerszámát, és szikrákat csiholt, amelyek megvilágították sovány arcát a
cilinder karimája alatt. Egy feléje kúszó jó barát most már biztosan tudhatta, kivel
van dolga. Csetanszapa megvárta, hogy kialudjanak a szikrák, s ismét eldugta a
tűzszerszámot. Figyelte, nem mozdul-e valami.
Számítása bevált. Egy ember kúszott feléje, s kétméternyire tőle meg lapult a
fűben.
– Jó barát? – suttogta Fekete Sólyom majdnem csukott ajkán keresztül.
– Szunktokecsa! – hangzott a válasz ugyanolyan halkan, s a földön lapuló férfi
Fekete Sólyom lábáig kúszott. – Szunktokecsa és négy harcos. – A delavár már
megszokta, hogy a dakoták nyelvén nevezze meg magát.
– Elöl vagyok a legelő szélén – súgta vissza Csetanszapa. – Kússzatok be
mellettem.
– Hau.
A beszélgetés ezzel véget ért. Csetanszapa tovább-bandukolt, majd kört írt le,
lassan visszatért a legelőhöz, s ismét elfoglalta helyét a bejáratnál, a lovak közt.
Nemsokára megpillantotta a közeledő emberi alakokat: a földhöz tapadva
kúsztak, mint a kígyó, más nem is láthatta őket, csak ő. Puskájukat maguk előtt
tolták. Átcsúsztak a kerítés alatt a lovakhoz. Mivel bedörzsölték magukat valami
különleges illatú fűvel, a lovak nem nyugtalankodtak. Fekete Sólyom megadta
barátainak a végső utasításokat:
– Megölni a két őrt. Szunktokecsa menjen hátra. Aztán elhajtani valamennyi
musztángot.
Északkelet felől világosan kivehető lódobogás hallatszott.
Csetanszapa kikémlelt a prérire. Szonka tért vissza embereivel a feketelábúak
üldözéséből. A kerítésnél álló álruhás dakota nézte a közeledőket. A három lovas
mindegyike még egy-egy lovat vezetett, amelyekre eszméletlennek vagy
halottnak látszó indiánok voltak kötözve. Csetanszapa idejében kihúzta a rudakat,
hogy szabaddá tegye a legelő bejáratát, még mielőtt e művelet közben
közelebbről szemügyre vehetik. Aztán ismét a lovak fedezéke mögé bújt és várt. A
lovasok leszálltak. Szonka és két kísérője leoldozták a lovakra kötözött három
halott dakota rendőrt, s az állatokat behajtották a kerítés mögé.
A cilinderes őr csak akkor zárta el ismét a legelőt, mikor ellenségei már a sátrak
felé tartottak. Halottaikat magukkal vitték.
Mihelyt a jövevények eltűntek a sátrakban, Csetanszapa megint kihúzta a
rudakat. Ha el akarják ragadni a lovakat, nincs vesztegetni való idejük. A keleti
látóhatáron már derengett az első zöldes fénysugár, áttetszővé téve az éjszakai
égboltot, s a csillagok egy árnyalattal halványabban fénylettek.
Csetanszapa megállapította, hogy két őrtársa eltűnt. Elsétált a lovak közt rejtőző
barátai mellett, s ezek felmutatták neki a zsákmányul ejtett fegyvereket.
– Csapa hol van? – kérdezte még gyorsan Csetanszapa.
 – A nyárfánál. Zsákmány reményében. Még ott vannak az öszvérek, a sátrakban
pedig hús és lőszer, amit Roach hátrahagyott.
– Jó. Álljatok készenlétben: füttyjelet fogok adni. Kihajtjuk a lovakat; a nyárfa
mellett hajtjátok őket el, Tokei-ihto nyomait követve, át a Sárgakő-folyón.
Miután kiadta utasításait, Csetanszapa a lovak közt visszafutott a legelő
leghátsó részébe. Ott várta a delavár.
Csetanszapa suttogva még egyszer elmagyarázta neki szándékát. Aztán
felpattant a fehér lóra. Ugyanakkor Chef de Loup is felugrott egy tarka lóra,
amelyet kiválasztott magának. Éles füttyszó hangzott fel: Csetanszapa jelt adott.
Egymással keveredő hangok félelmetes üvöltözése volt a válasz. Csattogtak és
pattogtak a bőrostorok a megrémült paripák hátán. Az elöl levők már
megbokrosodva nekiiramodtak. A fehér ló ágaskodott és kirúgott, s Fekete Sólyom,
aki egyik kezében pisztolyt tartott, a másikban ostort, inas lábszárait a ló oldalához
szorította. Közben szakadatlanul bömbölt. Az előtte száguldó ménes rémülten
tülekedve igyekezett a legelő kijárata felé. Recsegve-ropogva törtek szét a rudak,
s a visszahőkölő lovak átugráltak rajtuk, ki a sötét prérire. A fehér ló megfordult,
mert tolongó társai közt nem tudott mindjárt továbbjutni, s csodálatos
könnyedséggel átlendült a kerítésen. – Néhány bátrabb állat követte példáját, s
vadul száguldott mögötte a prérin át. Eközben a ménes zömé már kijutott dél felé
a legelőről, s az ordítozó, ostort suhogtató harcosok kíséretében tovaviharzott.
Mindez néhány perc műve volt.
A lovasok hallották maguk mögött a kutyafalka dühödt ugatását még a sátrak
körül kitört ordítozást. Lövések dörrentek, golyók süvítettek el a tovaszáguldók
füle mellett. De senki sem tudta már komolyan veszélyeztetni menekülésüket. A
lovak mind kitörtek. Volt ugyan néhány, amely nem bírta a ménes vad iramát, s
ezeket valószínűleg újra befogták gazdáik, de ezek sebesült állatok voltak,
amelyekkel semmire sem mentek. Az ellenséges harcosok tehetetlenek voltak;
tajtékoztak a dühtől, de kénytelenek voltak a táborukban maradni. A lovasság
kénytelen-kelletlen gyalogoscsapattá alakult át.
A lovak elragadása, a prériindiánoknak ez a kedvenc és gyakran alkalmazott
hadicsínye ezúttal is bevált.

A nagy sikerű vállalkozást követő kora reggeli órákban Csetanszapa, Chef de Loup,
Ravasz Hód, Vén Holló és ennek kisebbik fia ott üldögéltek a patak melletti
nyárfásban, Csetanszapa első rejtekhelye közelében. Vén Holló idősebbik fia
felmászott a legmagasabb nyárfára, s a terepet kémlelte, akárcsak előző éjszaka a
balga Tatokano. Fürge Antilop és Lándzsahegy az elrabolt ménessel úton volt
Tokei-ihto és a dakoták karavánja felé. A hat visszamaradt harcos lova a
cserjésben legelt. A harcosok ettek valamit, elszívtak egy pipát, s most élvezték a
napsütést. Távol a kis csoporttól, a cserjés szélén összekötözve feküdt Tatokano.
Csetanszapa még mindig Tatokano egyenruhájában volt, s az agyonnyomorított
cilinderrel játszott. Társai jókedvű nevetésben törtek ki, valahányszor ránéztek. –
Hajlandó vagy végre elárulni nekem, minden hódok legravaszabbika – kezdte
ismét Csetanszapa, miután sebtében beszámoltak egymásnak azokról az
élményekről, amelyekben az éjszakai kaland során részük volt –, hajlandó vagy
végre elárulni nekem, miért kell még mindig viselnem ezt az egyenruhát és miért
fektetted le olyan messze tőlünk a foglyunkat?
– Igen, mindezt megmagyarázom majd neked, minden nyárfák legszárazabbika!
– felelte vigyorogva Csapa. – De előbb te áruld el nekem, meddig szándékozunk
még itt tartózkodni.
– Ezt elárulhatom. Itt maradunk egész nap, hogy megfigyeljük, mit fog tenni a
megrémült Roach. A kapitány Custer sorsára gondolt, és attól retteg, hogy le
akarjuk mészárolni őt és embereit. Ez a magyarázata annak, amit az idősebbik
Hollótestvér jelentett nekünk: hogy Roach kapitány most elsáncolja magát, és
mozdulatlanul gubbaszt a tavánál és a dombjánál, mint a megsántult prérikutya.
Ha újra el mer mozdulni, minden bizonnyal visszamasírozik dél felé. Őmiatta tehát
fölösleges volna itt időznünk. Csakhogy vannak veszedelmesebb ellenségeink is:
Szonka és az ő vörös sakáljai. Ezek bosszút lihegnek, ehhez nem fér semmi kétség,
és gyors lábúak, mint általában a dakota harcosok. Ezért kell itt maradnunk:
figyelnünk kell őket, s ha beköszönt az éjszaka, még egyszer körüllovagoljuk a
tábort, üvöltözve és lövöldözve. Akkor majd Roach ráparancsol Szonkára, hogy
maradjon mellette, és védje meg őt, mi pedig ily módon megszabadulunk
Szonkától még dakota társaitól. Hau.
– Nem rossz terv. Nyolc harcossal és három puskával leráztunk magunkról ötven
harcost, akik ötven puskával voltak felfegyverezve, és sok lovat is
zsákmányoltunk, emberveszteség nélkül. Tokei-ihto nagyon meg lesz elégedve
Csetanszapával. De most én is akarok csinálni valamit, én, Ravasz Hód. Mint
tudod, Fekete Sólyom, a rezervátumban, a Rossz Földön te meg én hevesen
tiltakoztunk a főnökünk szándéka ellen, sőt meg is sértettük őt. Ezért most nekünk
kell a legnagyobb tetteket véghezvinni. Neked már sikerült valami. Most én
vagyok soron. Én segítettem neked, tehát elvárom, hogy te is segíts nekem.
– Szívesen segítek. De nem elég-e, hogy a te kedvedért órák óta ebben az
uniformisban járok fényes nappal?
– Ez még csak a kezdet. Elmagyarázom neked a tervemet. Magad közölted
velünk, hogy Red Fox úton van az északi erődök felé, és harapófogóba akar
szorítani minket. Ez komoly veszély. Valamit tennünk kell ellene. Nos, én rá akarok
ijeszteni ezekre az északi erődbeliekre: hadd higgyék, hogy mialatt ők
északnyugaton, a Missouri vidékén keresnek minket, mi északkeleten
megtámadjuk az erődjeiket. Akkor majd visszatérnek az őrállomásaikra, és békén
hagynak minket, mert még nem felejtették el a niobrarai gerendaház történetét,
amelyet Tokei-ihto felgyújtott.
– Helyes. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan akarsz rájuk ijeszteni, és mi köze
ehhez az egészhez az én egyenruhámnak.
– Nemsokára kielégül a kíváncsiságod. Semmi mást nem kell tenned, csak
belemenned a játékomba.
Csapa felállt, és odahozta a fogoly Tatokanót, akinek eddig nem volt módjában
hallani a beszélgetésüket.
Mikor Csetanszapa megpillantotta az előtte fekvő foglyot, feltámadtak benne a
rossz emlékek. Ez a meztelenre vetkőzött piperkőc cinkosa volt Szonkának, mikor
az a rezervátumban önkényeskedett a Medve-csapat embereivel, s amikor
Csetanszapa súlyosan megsebesült, A vitéz harcos arca elsötétült.
Csapa odaállt a fogoly elé.
– Tatokano – szólította meg –, itt fekszel összekötözve. Most megölhetlek. Meg is
fogom tenni. Lassú tűzön megsütlek, mint egy medvemancsot! Áruló vagy. Apád,
Vén Antilop már réges-rég halott. Boldog lehet, hogy nem kell látnia téged.
Bátyád, Fürge Antilop Tokei-ihto seregében harcol, és megvet téged. Gyáva sakál
vagy!
A piperkőc nem annyira félénken, mint inkább roppant bárgyún és dühösen
nézett maga elé.
– Megértetted, te büdös patkány?
– Igenis – felelte készségesen a kérdezett, de a fejét nem emelte fel. Úgy látszik,
nem akarta látni az egyenruhás Csetanszapát. Nagyon fájlalta, hogy elvesztette
uniformisát.
– Szóval megértetted. Helyes. Azt is tudod, hogy rászolgáltál erre a büntetésre?
A piperkőc erre mégis felkapta a fejét, és fürkészve nézett Csapára.
Elképzelhető-e, hogy fogoly létére beszélhet? Úgy látszott, reménykedni kezd, és
feltámad az önérzete.
 – Én a washingtoni Nagy Atya harcosa és scoutja vagyok – jelentette ki. – A
Hosszú Kések erősek, senki sem fogja legyőzni őket. Ravasz Hód és Csetanszapa
ellopták az egyenruhámat! Jó lesz, ha visszaadják, és tüstént szabadon engednek,
máskülönben felakasztják őket a milahanszkák! Ha azonban visszaadjátok az
egyenruhámat, közben járok értetek, és a Hosszú Kések nektek is adnak minden
hónapban egypár dollárt, ha beálltok közéjük harcolni.
– Ó, havi néhány dollárért árultál el bennünket, te sakál! Meg foglak nyúzni, és
odavetlek az ebeknek étkül, éppen erre vagy jó, a mi kutyáink pedig éhesek!
Hallottad?!
Tatokano nem válaszolt. Dühös pillantásainak céltáblája most Csetanszapa volt,
aki hol a haját fonta, hol pedig az egyenruha zubbonyának gombjait babrálta,
mintha le akarná tépni őket.
– Igen, igen, nézd csak jól meg, mi történik ott! – bólintott Ravasz Hód. – Te is
úgy jársz, mint ez az egyenruha. El fogod veszíteni minden díszedet. A fehér
embereiddel ijesztgetsz minket, csakhogy azok most messze vannak ám, én pedig
közel vagyok! – Ravasz Hód szünetet tartott, hogy fokozza a hatást. – Nos hát
választhatsz! – kiáltotta aztán. – Vagy megnyúzlak, és lassú tűzön megsütlek, mint
egy medvemancsot… vagy pedig visszatérsz hozzánk, és a sátradba vezeted
Mézvirágot. Hallották a füleid?
Csapa ajánlata megfelelt az indián erkölcsöknek és szokásoknak. A prériindiánok
kemény megpróbáltatásokkal teli életmódja megritkította azoknak a férfiaknak a
sorait, akik gondoskodhattak az asszonyok és a gyermekek élelmezéséről: az
egyiket vadászat közben érte baleset, a másik a csatában esett el. Ha tehát egy
fogoly hajlandó volt beházasodni a törzsbe, szívesen befogadták a legyőzött
ellenséget. Persze csak kipróbált, vitéz harcosokat szoktak ebben a kegyben
részesíteni, akiknek hasznát vehette a törzs, nem pedig az ilyen nevetséges
figurákat. A győztesek körében ismét derültség támadt. A bárgyú Tatokanóban
azonban nem volt annyi önismeret, hogy megértette volna, mi rejlik a derültség
mögött. Komolyan vette Ravasz Hód ajánlatát. De sokáig nem tudta magát
rászánni a válaszra.
– Csigalassúsággal járnak a gondolataid! – sürgette Csapa. A fogoly rászegezte
pillantását Csapára.
– Visszaadod akkor az egyenruhámat? Tábornoki egyenruha! – A hiú legény még
mindig ragaszkodott rögeszméjéhez.
– Feltéve, hogy főnökünk, Tokei-ihto megengedi – válaszolta komolyan Ravasz
Hód.
– Micsoda?! – hördült fel Csetanszapa. – Csak nem akarod valóban
visszaengedni sátrainkba ezt a pőrére vetkőzött fickót?
– Miért ne? Nem is olyan gyáva. Esze ugyan nincs, ezért tudta lépre csalni
Szonka. De a lába gyors, mint az antilopé. Ha azelőtt használhattuk futárnak, miért
ne vehetnők ismét hasznát? Feltéve, hogy Tokei-ihto megengedi!
Fekete Sólyom nem szólt többé egy szót sem. Csak kiköpött.
– Egyszóval Tatokano visszatér a sátrainkba, és feleségül veszi Mézvirágot,
helyes? – akart végképp megbizonyosodni a dologról Ravasz Hód. – Velünk együtt
fog harcolni a Hosszú Kések ellen!
A piperkőc megijedt.
– Azt nem tehetem! – Látszott, hogy lapos homloka mögött lázasan dolgozik az
agya.
– Miért nem teheted, te lyukas fazék, te koszos mokasszin? Akkor hát a
tábornoki egyenruhádat a mi medvénkre adom rá, a bőrödből pedig rojtokat
készítek Mézvirág ruhájához!
Tatokano könyörögve nézett Ravasz Hódra.
– De hiszen szívesen feleségül veszem…
Chef de Loup kárörömmel vigyorgott,
 – Még sokkal butább vagy, mint amilyennek véltelek – állapította meg Ravasz
Hód. – Miért mondod, hogy nem teheted, ha feleségül akarod venni?
– De nem maradhatok nálatok, és nem harcolhatok a Hosszú Kések ellen.
– Miért nem, te sípoló prérikutya? A dollárjaidat sajnálod, te bűzös borz? Hiszen
azokat a dollárokat akkor sem kapod meg többé, ha megsütlek! Akármilyen buta
vagy, ezt talán magad is belátod l
– Igen, csakhogy én esküt tettem. – Tatokano arca merev kifejezést öltött.
Bárgyú és hiú volt, de a dakoták katonabecsületének néhány alapfogalmát még
ebbe a dőre szolgalélekbe is annyira belénevelték gyermekkora óta, hogy nem
tudott teljesen megszabadulni tőlük.
– Mire tettél esküt? – kérdezte Csapa bosszúsan.
– Hogy a Hosszú Kések szolgálatában fogok harcolni mint scout.
– Ez szomorú – fordult Ravasz Hód Chef de Loup-hoz. – Ezek szerint mégiscsak
meg kell sütnöm.
– Kérdezd csak meg a foglyodat, mennyi időre esküdött fel – tanácsolta a
delavár. – A fehér embereknél rendszerint csak annyi ideig érvényes az eskü,
ameddig a dollárokat fizetik.
Ravasz Hód megbökte a “tábornokot", aki mélabúsan ült ellenségeinek körében.
– Hallottad? Hány holdfordulóra tettél esküt?
– Azt nem tudom.
– Nem tudja!
– Melyik holdfordulóra kaptad meg utoljára a dolláraidat? – kérdezte Chef de
Loup a fogolytól.
– Arra, amelyikben most vagyunk.
– Nagyon helyes – bólintott Chef de Loup. – Akkor hát elmész a Hosszú
Késekhez, és közlöd velük, hogy ez után a holdforduló után nem akarsz többé
szolgálni nekik, és nem fogadsz el tőlük több dollárt. Akkor majd elengednek.
– De hát én nem közölhetem a Hosszú Késekkel, hogy el akarok menni tőlük,
mert Ravasz Hód megöl és megskalpol, még mielőtt ezt megmondhatnám nekik.
– Hát persze! – kiáltotta Ravasz Hód. – Pontosan így lesz! De hát mit képzel Chef
de Loup? Hagyjam futni a foglyomat, hogy mindent elmondjon a Hosszú Késeknek,
amit itt beszéltünk? Igaz ugyan, hogy a cserjés legszélére fektettem, de azért
mégis minden szót kihallgathatott! Mindig éles hallása volt, akármilyen rövid az
eszel Most tudja, hogy hadicselhez folyamodtunk… Tudja, hogy csak azért teszünk
úgy, mintha északnyugat felé akarnánk vonulni, mert azt akarjuk, hogy az északi
erődök Hosszú Kései arrafelé keressenek minket, közben azonban a hátuk mögött
az északkeleti erődökhöz nyargalunk, és ott mindent felgyújtunk. Szó se róla,
nagyon szép terv, kitűnő csel, de mit érünk vele, ha ez az áruló egyenesen a
Hosszú Késekhez szalad, és mindent elmond nekik? Miért tegyük ezt lehetővé
neki? Hogy még tíz dollár jutalmat kapjon? Nem, nem, inkább csíkokra szabdalom
ezt a rágós sültet, Csetanszapa pedig csak ajándékozza oda Mézvirágnak a
tábornoki egyenruhát! Hau.
Göndörhajú Csapa dühös képet vágott, és visszacipelte foglyát a bozótok közé.
– Gyertek – szólt aztán társaihoz –, menjünk odébb egy kicsit. Nagyon facsarja
az orromat ennek a dögnek a bűze.
Ez az indoklás nem volt ugyan kielégítő, de Csetanszapa és a delavár mégis
feltápászkodtak, hogy elkísérjék Ravasz Hódot. Majd kiderül, miben sántikál
tulajdonképpen.
Mikor már elég messze voltak ahhoz, hogy a fogoly ne hallhassa szavaikat,
Göndörhajú Csapa megállt.
– Így ni, most beszélgethetünk. Mi a véleményetek?
Csetanszapa megcsóválta cilinderes fejét.
– Egy kukkot sem értek a tervedből.
– Úgy látszik, az ösztövér fejeteknek olykor a gondolatai is soványak. Minden a
legjobb úton van. Ma éjszaka Chef de Loup titokban kiszabadítja Tatokanót.
– Én?! Soha! – hárította el a megbízást a delavár.
– Pedig meg kell tenned! Benned meg fog bízni, mert a Hosszú Késeknél
szolgáltál. Ha kiszabadítottad, egyenesen az északi erődök Hosszú Késeihez fut, és
elmondja nekik, amit az imént hallott tőlem. Büszke lesz rá, hogy ilyen fontos
titkot sikerült kifürkésznie. Ők hinni fognak neki, és visszanyargalnak erődjeikbe,
nehogy lerohanjuk őket.
Csetanszapa levette cilinderét, mintha szellőztetnie kellene fejét, s
végigsimította a haját.
– Okos vagy, Csapa, és talán igazad van. Megpróbálhatjuk.
– Hau – szánta rá magát végül Chef de Loup, hogy belemegy a játékba.
Visszatértek a cserjésben levő táborhelyükre, s a nappal hátralevő óráit alvásra
használták fel. Mikor Csetanszapa felkeltette a többieket, már sötét volt, s a
felhőkből lassan permetezett az eső. Chef de Loup megbízásához híven
Tatokanóhoz osont, hogy megoldja kötelékeit. Mint jóakarója még egyszer azt
tanácsolta neki, hogy rohanjon lóhalálában az északi erődökbe, s ott jelentse, amit
megtudott: csak így mentheti a bőrét. A fa tetején gubbasztó felderítő csakhamar
megfigyelhette a szökevényt, aki egy kis darabon lapulva osont, majd felpattant, s
mint egy szélsebes antilop, eltűnt északnyugat felé a sötétben.
 TESTVÉRHARC
Csetanszapa és barátai éjszaka színlelt támadásra indultak Roach kapitány tóparti
tábora ellen. Dobogtak a lovak patái a gyepes földön. A tócsákból a lovak hasáig
és a lovasok lábáig fröccsent a sár. Vaksötét volt, mivel az esőfelhők eltakarták a
holdat és a csillagokat: alkalmasabb éjszakát el sem lehetett volna képzelni olyan
vállalkozáshoz, amelyet titokban akarnak tartani. A dakoták egyenként nyargalták
körül gyors lábú lovukon a magaslatot és a tavat. Hol közeledtek, hol ismét
eltávolodtak. Újra meg újra felhangzott az ellenséges tábor körül a gúnyos “hi-
jah!" kiáltás – mintha láthatatlan éjszakai kísértetek kurjantoztak volna. Lövések
dördültek, hol közelebbről, hol távolról. A feketelábúak kutyái elnyújtottan
vonítottak a tóparton. Szórványos puskalövések válaszoltak a magaslatról és a tó
mellől. Nem volt kétes, hogy Roach és emberei ezen az éjszakán szorongó
rettegésükben sokszorosan átszenvedték a halálraítéltek gyötrelmeit. Csetanszapa
helyesen tételezte fel, hogy a tisztekben és közkatonákban egyaránt frissen él
még Custer tábornok tragédiájának emléke, akinek csapatát a dakoták teljesen
megsemmisítették. Bizonyosra lehetett venni, hogy Roach és csapata másnap a
tábori rendőrséggel együtt visszavonul dél felé. S az is bizonyosra vehető volt,
hogy ott nem az őrnagyi kinevezés várja.
Az éjszakai színlelt támadás közben Csetanszapa az előzetes megállapodáshoz
híven többször találkozott Chef de Loup-val. Az egyik alkalommal a delavár
felajánlotta, hogy az áthatolhatatlan sötétség leple alatt beoson az ellenséges
táborba – hátha megtud még egyet-mást. Csetanszapa beleegyezett, csak arra
kérte a delavárt, hogy ne maradjon sokáig, mert hamarosan el kell indulniuk észak
felé, hogy utolérjék a karavánt. A langyos eső miatt az a veszély fenyegetett hogy
megtörik a Sárgakő-folyó jege, és a jégzajlás elvágja a lovasok útját Tokei-ihtóhoz.
Mialatt Chef de Loup végrehajtotta tervét, Csetanszapa többi társával tovább
nyargalászott a tábor körül. Egy ízben meglepő felfedezést tett. Gazdátlan ló állt a
réten, békésen legelészve. Noha Fekete Sólyom az éjszaka folyamán már többször
elnyargalt e mellett a hely mellett, eddig még nem vette észre ezt a lovat. Vajon
hogy került oda? Talán a körülzárt legelőről megszökött lovak egyike volt, amely
leszakadt a ménestől? Ez látszott legvalószínűbbnek. Csetanszapa magával akarta
vinni. Sohase árt, ha eggyel több lova van a csapatnak. Lépésben közelítette meg,
hogy el ne riassza. A fűtépdesés nesze elhallgatott: a ló nyilván felfigyelt a
közeledőre, és felemelte a fejét. Csetanszapa éppen meg akarta ragadni az idegen
ló kantárszárát, mikor teljesen váratlan támadás érte. Erős kezek megragadták bal
lábszárát, és lerántották Csetanszapát fehér lováról. Csetanszapa felbukott. Mikor
ismét felpattant, két vágtató ló dobogását hallotta: az ő fehér lova az idegen lóval
együtt elszáguldott a sötétben. Már egyiket sem lehetett látni. A dakota a puskáját
kereste, amely kiesett a kezéből, mikor lebukott a lóról. De a puskát sehol sem
találta. Ott állt egyedül a végtelen mezőn a fénytelen éjszakában. Tovább kereste
a puskáját, de eredménytelenül. A puska is eltűnt. Fekete Sólyom reszketett
dühében. Várta, mi történik most. Hiszen ha még egyszer idemerészkedne az a
nyomorult tolvaj! Lehetetlenség volt megállapítani, hova tűnt ellenfele a ködös
éjszakában. Egyszerre azonban ismét hallotta maga körül a tompa vágtatást,
amelyről izgalmában teljesen megfeledkezett; ráeszmélt, hogy itt vannak a
harcosai. Már fel is hangzott Chef de Loup füttye, amely jelezte, hogy visszatért
felderítő útjáról. Ideje volt, hogy útnak induljanak, és átkeljenek a Sárgakő-folyón,
mielőtt megtörik a jég!
Csetanszapa jelt adott a visszavonulásra. Harcosai odaléptettek hozzá.
– Elfogtátok a fehér lovamat? – kérdezte Csetanszapa.
– A fehér lovadat?!
– Tehát nem fogtátok el! – Csetanszapa örült, hogy a sötétség elrejti előle
barátai arckifejezését. – Indulás! – adta ki a parancsot. – Lóháton átkelünk a
Sárgakő-folyón, és visszatérünk Tokei-ihtóhoz!
Egyikük sem adott kifejezést csodálkozásának. Csetanszapa kitartó futásban
vezette észak, felé kis lovascsapatát.
A lovak és lovasaik csuromvizesek voltak, ráadásul izzadtak is, és csípős
verítékszag áradt belőlük. Zuhogott az eső, s a szél aggasztóan langyos levegőt
hozott dél felől. Türelmesen vágtattak a lovak az úttalan sötétségben. Az eső
csattogása szinte túlharsogta a vágtató lovak patáinak dobogását. Mikor a
harcosok egyszer megálltak, sistergő zajt és recsegést-ropogást hallottak a
táborból.
Tudták, mit jelent ez. Repedezett a Sárgakő-folyó jégtakarója. Minél közelebb
értek a folyóhoz, annál sűrűbben hatoltak fülükhöz a zuhogó esőn át ezek a
nyugtalanító hangok. De azt a nagy robajt, ami – a jégzajlás kezdetét kíséri,
egyelőre még nem hallották. Talán még nem késtek el.
Enyhén ereszkedni kezdtek a mezőségek. A lejtős terepen csökkenteni kellett az
iramot; a lovak meg-megcsúsztak a nedves fűben. A lovasok leszálltak, s
kantárszáron vezették musztángjukat. Az eső mintha alábbhagyott volna. A szél
még erősebben fújt, s egy-egy csillag is elővillant a szakadozó felhők között.
Odalent bágyadt fény csillámlott: a koromfekete partok közt kígyózó, jéggel
borított folyó.
A kis csoport elérte a töltést, s a partról az összetorlódó jégre léptettek. Nehéz
volt előrejutni a jégen. Nagy jégtáblák tornyosultak egymáson; hegyes csúcsok és
élek, tömbök és lapok megfagyott káoszán kellett keresztülvergődniük a
lovasoknak. Az esővíz örvénylő tócsákká gyűlt össze a jégen. Csetanszapa boldog
volt, ha a hold egy-egy sugara rövid pillanatokra megvilágította ezt az alattomos
jégmezőt. Ő botorkált elöl; Ravasz Hód, Chef de Loup, Vén Holló és két fia a
lovakat vezetve követték. Félelmetes élet zajlott rejtve a jégtakaró alatt. Robajló
és bugyborékoló alvilág felett lépkedtek a vakmerő vándorok; felébredt téli
álmából a folyó. Itt is, ott is felhasadozott a jégtakaró, ilyenkor puskaropogásfa
emlékeztető dörrenések hallatszottak. A lovakat megbénította a rettegés; gazdáik
alig tudták továbbvonszolni őket. Zúgott-zengett, robaj lőtt és fütyült a folyó az
olvadozó jégtömegek alatt. Egyszerre csak egy feltörő vízhullám zúdult az
emberek és állatok felé. Mintha minden ingott volna körülöttük; a jégtakaró
felemelkedett. A lovak visszahőköltek, ágaskodtak. Az emberek görcsösen fogták a
kantárszárat, csak nagy erőfeszítéssel tudták féken tartani a megbokrosodott
lovakat. Csetanszapa megragadta Ravasz Hód musztángjának kantárszárát, hogy
segítsen társának. Mennyivel keservesebb volt ezeket az idegen, zsákmányolt
lovakat vezetni, mint saját lovaikat, amelyek összeszoktak gazdájukkal, s a prérin
nőttek fel! A szikár Csetanszapa és barátja csak botladozva tudtak előrejutni a
jégtömbök és a meg-megcsúszó lovak közt. Minden lázas igyekezet ellenére is
csak lassan vergődtek tovább a sötétben a rémült lovakkal. Végre úgy látszott,
hogy túl vannak a folyó közepén. Mohón bugyborékoltak a jégtakaró alatt áramló
hullámok, s újra meg újra megpróbáltak a felszínre törni. Még Csetanszapa is
beleborzongott, mikor hatalmas robajjal egészen a lábáig futott egy repedés. Csak
előre, előre, mielőtt valamennyien elsüllyednek, mielőtt agyonnyomják őket a
jégtáblák! Csetanszapa fokozott erővel vonszolta Ravasz Hód reszkető lovát,
amelyet szinte megtébolyított a rettegés. Meg-megcsúszva, botladozva, rogyadozó
térddel vergődtek tovább az emberek és állatok. Végre megpillantották a
koromfekete északi partot, ahonnan a szabadulás, az élet intett feléjük. Csak ki
innen, ebből a tompán csillámló pokolból, amely fenyegetően nyújtotta ki utánuk
nedves polipkarjait.
A harcosok maguk sem tudták később, hogyan birkóztak meg az utolsó
méterekkel. A folyó elbődült, s hatalmas robajjal szétnyomta az útjában álló
jégtáblákat. Hullámok törtek fel; a szilárd jégkéreg széthasadozott az emberek, és
lovak lába alatt. Csetanszapa hátramaradt; hagyta, hogy a többiek előremenjenek,
s még segített Vén Hollónak, aki utolsónak érkezett. Mint a részegek, támolyogtak
az emberek és állatok a lábuk alatt széthasadozó jégen. Vén Holló a vízbe esett;
zihálva kecmergett ki, Fekete Sólyom kezébe kapaszkodva.
Végre aztán ott álltak a harcosok a gyepes talajon. Sohasem érezték még
ennyire, mit jelent ez az áldott, szilárd föld. Nem ingott, nem csúszott ki a talaj a
lábuk alól; nem sistergett, nem hasadozott. Némán terült el alattuk, és hordozta
megmentett fiait.
A harcosok feljebb vezették a lovakat a parti lejtőn, aztán lerogytak. Reszkető
lovaik mellettük álltak.

Mire rájuk virradt a következő nap, a szél már elűzte az esőfelhőket. Az égbolt
olyan kék volt, mintha tisztára mosták volna. Csupán néhány fehér szegélyű,
világosszürke, kerekded felhő emlékeztetett az éjszakai felhőszakadásra; árván,
elhagyottan úsztak ebben a végtelen kék tengerben. Csetanszapa és társai
kialudtak magukat, s ma sütkéreztek a déli lejtőn, amelynek tócsái visszatükrözték
a napfényt. Chef de Loup valahol a közelben rejtőzve őrködött. Harsogott a folyó a
harcosok lábainál: zajlott a jég. Recsegtek-ropogtak az egymásra tornyosuló
jégtömbök, vészjósló dübörgés hallatszott a fehéren csillogó jégmező káosza alól.
A harcosok kéjes borzongással emlékeztek vissza arra, milyen viszontagságos volt
az átkelés – a zajló jégen. Tudták, hogy most már napokig egyetlen élőlény sem
kelhet át. Ez a jégzajlás biztos védelmet nyújtott a dél felől jövő üldözők ellen.
Csetanszapa a bölénybőr takarón feküdt, fejét összekulcsolt kezén nyugtatva.
Göndörhajú Csapa és Vén Holló ott kuporogtak vezetőjük mellett; a két
Hollótestvér a lovak közt üldögélt.
– Ez jó munka volt – mondta elismerően Csapa.
Fekete Sólyom nem válaszolt. Most, miután szerencsésen meg birkóztak a
veszedelmes jégzajlással, gondolatait ismét éjszakai kalandja foglalkoztatta.
Kifogástalanul végrehajtotta a főnök parancsát, s megszabadította a Medve-
csapatot üldözőitől. S most győztes létére puska és ló nélkül fog bevonulni Tokei-
ihto táborába? Nem így képzelte el diadalmas visszatérését. Hapedah és Csaszke
nagyot nevetnek majd apjukon, s az asszonyok is ékelődni fognak a rovására.
– Mit gondoltok – kérdezte barátaitól Csetanszapa –, kik ólálkodhattak ma
éjszaka rajtunk kívül a tó körül?
– Annyi bizonyos, hogy nem Szonka és az emberei – felélte Chef de Loup. – ők
valamennyien a táborban voltak, s meg akarták ölni a foglyul ejtett
feketelábúakat. Egyeseket meg is öltek közülük, mások azonban kicsúsztak a
karmaik közül. Azt hiszem, a megmenekült főnök két-három harcosával
odalopódzott, és kiszabadította embereinek egy részét.
– Akkor alighanem valamelyik megszökött feketelábú lopta el a fehér lovadat és
a puskádat – vélte Ravasz Hód. – A tegnapi csata alaposan megtépázta dicsőségét,
s ő úgy gondolta, hogy némileg kiköszörülheti a csorbát, ha legalább azzal
dicsekedhetik el törzsének, hogy zsákmányul ejtette egy dakota lovát és puskáját.
A szikszikauk ugyanolyan harapós kutyák, mint a pánik, s ősidők óta ellenségeink.
Csetanszapa töprengve meredt maga elé. Szórakozottan nézte a folyón torlódó
jégtáblákat. Egy meghasadt fatörzs a jégtáblák közé szorult, ott darabokra tört.
Régi vadnyomokat sodort lefelé a jég. Csetanszapa nagyon sajnálta, hogy nem
követheti ezt a vadat. Hát az ott meg micsoda? Aha, lovak patáinak nyomai a
hófoltokban, patkolatlan musztángok friss nyomai. Ezek a lovak szemlátomást
botladoztak és meg-megcsúsztak. Egy kecses kis mokasszin nyomai is
kirajzolódtak a hófoltokon.
Fekete Sólyom hirtelen felpattant, és egyetlen ugrással a parton termett.
– Ide nézzetek! – kiáltotta oda társainak. – Látjátok, mi ez?
– A menekülő feketelábúak nyomai – felelte a legnagyobb lelki nyugalommal
Ravasz Hód. – Nem rossz emberek. Az elmúlt éjszaka asszonyaikkal és
gyermekeikkel együtt ők is megkockáztatták az átkelést a jégen, akárcsak mi.
Fekete Sólyom még mindig a jégtáblákon lassan tovaúszó nyomokra meredt.
– Az elmúlt éjszaka? – morfondírozott hangosan. – Én inkább azt hiszem, csak
kora reggel… Valamivel feljebb jobb átkelőhelyet találtak, mint mi… Nézzétek
csak, nézzétek! Egy megpatkolt lovat is vezettek magukkal! – Csetanszapa
visszatért társaihoz.
– Elindulok felfelé a folyó mentén – jelentette ki. – Ezek a tolvajok még itt
lehetnek a közelben.
– Mi is veled tartunk!
Csetanszapa habozott.
– Jó – egyezett bele végül. – Csak a két ifjú Holló maradjon itt a lovakat őrizni.
Futva indultak meg a part mentén. A füves lejtőn csörgedező kis patakokban
folyt le a hóié. Meleg napfény cirógatta az emberek bőrét. Csetanszapa most már
nem tartott szükségesnek semmiféle óvatossági rendszabályt. Indián ellenséggel
volt dolguk, nem pedig vacsicsunokkal. S az indián harcosok nyílt sisakkal fogadják
azt, aki nyílt sisakkal közeledik hozzájuk.
Még csak rövid ideje haladtak a parton, mikor figyelmeztető lövés dördült el.
Északnyugat felől kerek hátú dombok emelkedtek, amelyekről jól át lehetett
tekinteni a folyó völgyét; ezeknek egyikén lapult a lövész. A dörrenés elárulta
rejtekhelyét.
A dakoták megálltak. Csetanszapa felemelte üres kezét, annak jeléül, hogy itt és
most nem kíván harcot kezdeni. Aztán mozdulatlanul várták a dakoták, mi fog
történni.
Meglepték őket.
Ugyanannak a dombnak tetején, amelynek a lejtőjén haladtak, váratlanul
felbukkant az indián. A végtelen kék égbolt háttere előtt élesen kirajzolódott
magas és büszke alakja. Karcsú volt és egyenes, mint egy lándzsa, s noha
fiatalnak látszott, lenyűgöző méltóság áradt egész lényéből. Ő is felemelte
fegyvertelen jobbját. Bal kezében Csetanszapa puskáját tartotta.
Fekete Sólyom és kísérői lassan felkapaszkodtak a magas part gerincére. Mikor
felértek, vagy tízlépésnyire az idegen harcostól megálltak, és szemügyre vették.
A dakoták nem értettek a feketelábúak nyelvén, s feltételezték, hogy az
ellenség sem beszél az ő nyelvükön, sem pedig a fehér emberek nyelvén. A
szokásos jelbeszéddel kellett megértetniük magukat. Csetanszapa előbb saját
magára mutatott, majd a kifürkészhetetlen arckifejezéssel várakozó szikszikaura:
ezzel a taglejtéssel azt fejezte ki, hogy itt olyan dologról van szó, amit kettőjüknek
egymás közt kell elintézni. Az idegen kurtán jelezte, hogy megértette, s egyetért
vele. A dakota ezután közölte a nevét:
– Fekete Sólyom, a Napeső fia.
Ellenfele rideg hangon s a megfelelő jelek kíséretében így mutatkozott be:
– Hegyi Mennykő, az Égő Víz fial
A dakoták megszokták, hogy idegenek elől szigorúan elrejtik érzelmeiket, s
közönyt színlelnek; ezért terjedt el róluk az a hír, hogy még nevetni sem tudnak.
Most is mozdulatlan maradt bronzos arcuk, noha a név, amit hallottak, igen nagy
hatást tett rájuk. Hegyi Mennykő fiatal kora ellenére is legendás hírű harcos volt, s
az elmúlt években, mikor Tokei-ihto még hadilábon állt saját törzsével, Hegyi
Mennykő az ifjú dakota vértestvére lett. Csetanszapa nem akarta ezt most szóvá
tenni, még gondolni sem szeretett rá. Nem volt hajlandó elismerni, hogy Tokei-ihto
a szikszikauk közt valaha is olyan testvért találhatott, aki jobban megállta a helyét
a harcban, mint a dakoták.
Csetanszapa felszólította ellenfelét, hogy adja vissza lovát és puskáját. De Hegyi
Menny kő ugyanolyan konok volt, mint ő. Tagadóan rázta a fejét, s magasra
emelte tomahawkját, ami azt jelentette, hogy párviadalra szólítja fel Csetanszapát.
Csetanszapa elfogadta a kihívást.
A feketelábú intett a dakotának, hogy kövesse, s megindult a domb hátán. Egy
darabig felfelé haladt a folyó mentén, majd a dakoták elé kerülve lépkedett
tovább. Egyetlenegyszer sem pillantott hátra, akkor sem, mikor jobbra kanyarodva
a prérire vezette a dakotákat. Kutyaugatás hallatszott. Egy völgyteknő tárult a
dakoták szeme elé, s a völgyteknőben megpillantották a megmenekült
feketelábúak kis csapatát. Az indiánok általában a víz partján szoktak tábort ütni. A
feketelábúak menete nyilván csak akkor állt meg a víztelen völgyteknőben, mikor
főnökük észrevette a dakotákat, és elébük lépett. Vagy tízen ültek a fűben –
Csetanszapa nem látott sem sátrakat, sem takarókat –, néhány sebesült is volt
köztük. Két ló legelt a közelben; Fekete Sólyom viszontlátta szép fehér lovát, s erre
felforrt benne a harag. Kísérőivel együtt megállt a völgyteknő közepén. A
feketelábúak asszonyai és gyermekei némán hátrább húzódtak, tágítva a kört.
Valamennyien jól voltak öltözve; puha, világos bőrből készült ruhájukat csinos
hímzés díszítette. Csetanszapa figyelmét megragadta egy lány, aki egy halott
kisfiút tartott a karjában. Mikor a lány ismét leült, s az ölébe fektette halottját,
Csetanszapa egy pillanatig a lányra szegezte tekintetét.
Aztán ismét ellensége felé fordult, aki most két harcosa kíséretében eléje lépett.
Sötéten, gyűlölködve néztek a szikszikauk a dakotákra. Ezeket a feketelábúakat
Hosszú Kések és dakoták – Szonka és emberei – közösen támadták meg, s
valószínűleg nem sokat tudtak a dakoták belső villongásairól. Az ő szemükben
Szonka és Csetanszapa ugyanannak az ellenséges törzsnek harcosai voltak.
A feketelábúak főnöke letette minden fegyverét, kivéve a tomahawkot, az
acélfokú baltát. Ezzel a fegyverrel akart harcolni Hegyi Mennykő. Erre Csetanszapa
is átadta minden fegyverét társainak, és csak a dakotáknál használatos kőfejű
buzogányt tartotta meg. A buzogány tojás formájú kőfeje dupla fűzfaágból
faragott, hosszú nyélre volt erősítve, amely ily módon nemcsak erős, hanem
rugalmas is volt.
A feketelábú lépésekkel kimért egy széles kört, s a skalpolás jelével értésére
adta Csetanszapának, hogy aki ezt a kört elhagyja, legyőzöttnek számít, s ellenfele
kénye-kedve szerint bánhat el vele.
Csetanszapa bólintott. Nem akart sok időt vesztegetni, szerette volna máris
elkezdeni a párviadalt, így hát belépett a körbe, amelyből kettejük közül csak a
győztes kerülhet ki élve. A feketelábú is késlekedés nélkül a körülhatárolt
küzdőtérre lépett, s odaállt szemtől szemben Csetanszapával. A többi harcos már
elhagyta a párviadalra kijelölt kört.
Mivel a nap kelet felől sütött, a két ellenfél észak-déli irányban állt fel, hogy ne
vakítsák szemüket a napsugarak. Néhány másodpercig egyikük sem mozdult.
A körön kívül csoportosultak a két ellenfél barátai, dakoták és feketelábúak. Ki
erre, ki arra az oldalra állt, aszerint, hogy melyik fél győzelmét kívánta.
Csetanszapa azonban nem gondolt már göndörhajú gyermekkori játszópajtására, s
alighanem Hegyi Mennykő is megfeledkezett harcosairól és azokról az
asszonyokról és gyermekekről, akiknek súlyos helyzetükben ő volt az utolsó
reménysége. A körön belül álló két férfi e pillanattól fogva csupán ellenfelét látta,
senki mást. Vajon ki fogja kezdeni a viadalt? A feketelábú hajítja-e el elsőnek a
csatabárdot, avagy a dakota sújt le buzogányával? Csak ez a kérdés létezett most
számukra.
Egyetlen emberi hang sem törte meg a vészterhes csendet. Csak a zajló jég
dörgése és ropogása hatolt el az immár láthatatlan folyó felől a küzdőtérig.
A feketelábú támadott. Mindent egy lapra tett fel: elhajította a tomahawkot.
Nem vett nagy lendületet, nehogy ellenségének ideje legyen felkészülni a
támadásra, hanem lecsüngő kezéből hajította el a csatabárdot. A hajítóerő mégis
roppant nagy volt, s a fegyver szinte megsokszorozva súlyát, zúgva szelte át a
rövid távolságot, hogy egyenesen Csetanszapa testének közepe felé repüljön. A
dakotának alig maradt ideje kitérni. A mellette elzúgó tomahawk éle még így is
lehorzsolt egy kis bőrt a bal lábáról. Alig gátolt lendülettel repült tovább a
csatabárd, s a kijelölt körön túl ért földet. Mesteri megtévesztő dobás volt. De
célját nem érte el, s a feketelábú elvesztette fegyverét.
– Hah-h-h-h! hördültek fel a párviadalt szemlélő feketelábúak.
Hegyi Mennykőnek egyetlen arcizma sem rándult meg.
Most Csetanszapán volt a sor. Felemelte buzogányát – és eldobta. Mivel
ellenfelének nem állt többé fegyver a rendelkezésére, ő is lemondott a magáéról:
így kívánták az indián lovagiasság szabályai.
A két ellenfél most egymásnak ugrott, és birkózni kezdtek. Csetanszapa
hamarosan észrevette, hogy fölényben van: ellenfelének bal karja mindinkább
felmondta a szolgálatot, mert a tóparti ütközet során puskatussal csapásokat
mértek rá. A dakota remélte, hogy sikerül leterítenie ellenfelét, de Hegyi Mennykő
egyelőre még szilárdan állt a lábán, s a harcosok harsány kurjantásokkal
buzdították a viaskodókat. Csetanszapán egyszerre csak hideg borzongás futott
végig: érezte, hogy fogytán az ereje. Régi mellsebéből vér szivárgott. Karja
elernyedt, elengedte ellenfelét. Hátratántorodott, s térdre roskadt a nedves fűben.
Lassan magához tért, szédülése elmúlt, s ismét felismerte környezetét. Leoldotta
övéről késének üres bőrhüvelyét, sebére szorította, s megigazította háncskötését.
Nagyon remélte, hogy ezek után eláll a vérzés, amely úgy elgyengítette. Felállt.
Tisztában volt vele, hogy a feketelábú kihasználhatta volna ezt az időt, s
lerohanhatta volna. De ez nem kakasviadal volt, hanem olyan párviadal, amit egy
szikszikau vívott egy dakotával. A szikszikau megvárta, míg Fekete Sólyom feláll,
csak akkor támadott. A dakotának azonban sikerült megragadnia és
hátracsavarnia ellenfele jobbját, s ökle kemény csapást mért a feketelábúra. Hegyi
Mennykő felbukott. Hanyatt bukott, úgy is maradt, mozdulatlanul. Csetanszapa
lehajolt, s győzelme jeléül megérintette tehetetlenül fekvő ellenfelét.
Derűs, kék volt az ég. Csillogott a még mindig víztől csepegő fű. Párolgó
nedvesség szaga áradt a lovakból és a kutyákból, s az északira forduló szél
felfrissítette a levegőt.
Csetanszapa követelően nyújtotta ki kezét, s visszakapta valamennyi fegyverét,
sőt ráadásul a legyőzött fegyvereit is. Odalépett a pompás fehér lóhoz, s leoldotta
mellső lábairól a béklyókat. Kantárszáron a völgyteknő közepére vezette ficánkoló
paripáját. Harsány diadalkiáltást hallatott, s barátai visszhangozták kiáltását.
Fekete Sólyom körüljártatta fürkésző pillantását a feketelábúakon, s ismét
meglátta azt a lányt, aki a halott kisfiút tartotta az ölében. A lány most átadta a
holttestet egy másik nőnek, s felállt. Olyan könnyed léptei voltak, hogy a fűszálak,
amelyek engedelmesen meghajlottak talpa alatt, utána ismét sértetlenül
egyenesedtek fel. Fekete Sólyom nemigen szokott figyelni a nőkre, de most
önkéntelenül is megvárta, míg a lány megáll mellette. Félelemnek nyoma sem
látszott a lányon: gyásza megvédte a félelemtől. Tekintetét a győztes ellenségre
emelte, s keskeny kezével a legyőzött csatabárdjára mutatott, amelyet a győztes
tok nélkül övébe dugott. Csetanszapa összehúzta szemét, megpróbálta leolvasni
az idegen lány arcáról, mit akar tulajdonképpen. Az most mozdulatlanul állt, mint
szélcsendben a fűszál. Csetanszapa kihúzta övéből a zsákmányolt fegyvert, s
átnyújtotta a lánynak.
A lány letérdelt, bal kezének két kinyújtott ujját a füves földre támasztotta, s
nagy erővel lesújtott a bárddal. Vére felfröccsent megcsonkított kezéből. Aztán
felállt, visszaadta a dakotának a fegyvert, s ugyanolyan nyugodt léptekkel, ahogy
jött, visszatért az övéihez. Csetanszapa most már tudta, ki ez a lány: csak
Szitopanaki lehetett, Hegyi Mennykő húga. Azért csonkította meg a kezét, mert
törzsének szokásai megkövetelték, hogy így gyászolja legyőzött bátyját.
Ravasz Hód a földön fekvő feketelábú főnökhöz lépett.
– Hagyod, hogy itt haljon meg az övéi közt? – kérdezte Fekete Sólyomtól. – Azt
hiszem, még van benne élet.
Megérintette az eszméletlennek látszó főnököt, hogy megállapítsa csakugyan él-
e még. Ám ebben a pillanatban valaki keményen megragadta csuklóját, s mikor
Csapa felpattant, hogy kiszabadítsa magát, tekintete egy feketelábú harcos
gyűlölettől izzó pillantásával találkozott. Elkeseredett dulakodás kezdődött a két
harcos között.
Csetanszapa nyomban felismerte, mi történt. A feketelábú nyilván azt hitte,
Ravasz Hód azért akarja megérinteni a védtelen főnököt, hogy megpecsételje
vereségét azzal, amit az indiánok “második csapásnak" neveznek. Ennek egész
különleges magyarázata volt. Ősidők óta él az indiánokban az a hiedelem, hogy ha
az ellenség megérint egy elesett harcost, az annyi, mintha másodszor is legyőzte
volna. Ennek a hiedelemnek az eredetét már maguk az indiánok sem ismerték. De
valahányszor a préri lovastörzsei csatát vívtak egymással, mindkét fél azon volt,
hogy az elesett vagy megsebesült ellenségre lándzsával még egy ilyen “második
csapást" mérjen, a halott vagy a sebesült harcos bajtársai viszont mindent
elkövettek, hogy ezt megakadályozzák, s ilyenkor a harc még elkeseredettebben
lángolt fel. A feketelábúak nyilván azt hitték, hogy Ravasz Hód ilyen “második
csapásra" készül, s ezért rohantak rá. Csetanszapa nem tudta eloszlatni a
félreértést: hiába kiáltott volna oda a szikszikauknak, nem értették a nyelvét, arra
pedig nem számíthatott, hogy ebben a felindult állapotban figyelni fognak
magyarázó taglejtéseire.
Elkerülhetetlen volt az újabb összecsapás. A dakoták számbeli fölényben voltak,
s jobban felfegyverezve, mint a szikszikauk. Hamarosan sikerült legyőzni,
lefegyverezni és megkötözni a még harcképes három szikszikaut. De hogy milyen
árat kellett fizetniük ezért a győzelemért, csak akkor látták meg, mikor a foglyok
már ott feküdtek a fűben.
Vén Holló, a két Hollótestvér apja is ott feküdt a földön, arcára borulva: az egyik
szikszikau csatabárdja kettéhasította koponyáját. Hegyi Mennykőnek pedig már
nyomát sem látták. Megragadta a kedvező alkalmat, és megszökött; valahonnan a
távolból még hallani lehetett szürke ménje patáinak dobogását. Csetanszapa
tüstént felpattant fehér lovára, s üldözőbe vette. Vén Holló halála ismét
fellobbantotta benne a vad gyűlöletet.
A menekülő feketelábú a jelek szerint északnak kanyarodott. Látni már alig
lehetett a dimbes-dombos terepen. Csak hébe-hóba pillantotta meg Csetanszapa
az üldözött lobogó fekete haját vagy a szürke mén sötét sörényét. Ilyenkor tüzelt.
Azt remélte, hogy a lovak mellett őrködő Hollótestvérek meghallják lövéseit, és
résen állnak…
A feketelábúnak pompás lova volt. Újra meg újra félrevezette üldözőjét.
Csetanszapa pedig úgy érezte magát, mint a vadász, akinek karmai közül kicsúszik
a már elejtettnek vélt vad. Úgy elragadta a vadászszenvedély, hogy teljesen
megfeledkezett az időről és társairól.
Mire feleszmélt, már elfecsérelte minden töltényét. Lova sántított, s mikor
Csetanszapa felpillantott az égre, látta, hogy a nap lemenőben van, s közel jár a
nyugati látóhatárhoz. Fekete Sólyom megállt a végtelen, egyhangú domborulatok
közt. Szája kiszáradt, nyelve az ínyéhez tapadt. Homlokáról és nyakáról csurgott a
veríték, s fehér lovának remegő véknya is nedves volt az izzadságtól. Mellén ismét
lecsúszott a kötés. Zihálva lélegzett. Félig lehunyt szemmel, ernyedten ült a lován.
Legszívesebben agyonütötte volna azt a feketerigót, amely oly gondtalanul dalolt
fölötte.
Csak annak örült, hogy senki sem látja ilyen állapotban. Összeszedte magát, s
figyelmesen szemügyre vette a feketelábú tovanyargaló lovának lábnyomait. A fű
közt felhányt nedves föld jelezte, hogy erre vágtatott a szikszikau. Értelmetlenség
lett volna ezt a nyomot tovább követni. A feketelábú kisiklott karmai közül.
Bebizonyosodott, hogy Hegyi Mennykő ménje ugyanolyan fáradhatatlan és gyors
lábú, mint Tokei-ihto fakó lova.
Csetanszapa a folyópart felé vágtatott, ahol reggel tábort ütöttek, s ahol a két
Hollótestvér a lovakat őrizte. Közölnie kellett velük, hogy apjuk elesett.
A két testvér némán fogadta a hírt.
Aztán Fekete Sólyommal együtt elindultak a lezajlott harc színtere, a völgyteknő
felé. Ott találták társaikat s az elesettet is. A fiúk felemelték halott apjukat, mert
az indiánok felfogása szerint a halottnak nem szabad többé érintenie a földet.
Melléje adták minden fegyverét, beburkolták egy takaróba, s rákötözték lovára. A
feketelábúak asszonyai és gyermekei félkörben ültek, némán és fásult
megadással.
Fekete Sólyom és Chef de Loup terepszemlét tartottak. Nem találtak semmi
gyanúsat a környéken. Csetanszapa végül tudtára adta társainak, hogy ez a
völgyteknő lesz éjszakai pihenőhelyük. Víz ugyan nincs itt, de a folyó elég közel
van. Aki akarja, megtöltheti vízzsákját.
– Hegyi Mennykő visszajön ide – magyarázta meg elhatározását. – Hiszen itt
vannak az asszonyok és a gyermekek.
– A feketelábúval nem érdemes törődni – vélte Ravasz Hód. – Mindkét kezére
béna. Sem apái, sem testvérei nincsenek a közelben. Fel fogják falni a
dögkeselyűk.
Csetanszapa nem válaszolt. Lehevert a füves domboldalra, és belebámulta
leszálló éjszakába. A többiek sem szóltak, s olyan komor hangulat uralkodott a kis
körben, mintha az éj sötétje hatolt volna az emberek lelkébe.
Ravasz Hód volt az egyetlen, aki a testi szükségletekre is gondolt – nemcsak a
magáéra, hanem valamennyiükére. Mialatt Csetanszapa eredménytelenül üldözte
a feketelábút, ő arra használta fel az időt, hogy elejtsen két prérikutyát. Nem volt
könnyű dolog kézre keríteni ezeket a kövér rágcsálókat, amelyek föld alatti
folyosók útvesztőiben tanyáznak. De Ravasz Hódnak sikerült kettőt közülük tőrbe
csalni. Miután megnyúzta zsákmányát, odarendelt maga mellé a feketelábú
foglyok sorából egy fiatal özvegyet, s a többi munkát rábízta. A fiatal özvegynek
kellett száraz rozsét keresnie, ami nehéz feladat volt, mert száraz rozsé errefelé
nemigen akadt, s neki kellett négy villa alakú ágra egy bőrtakarót kifeszítenie és
alatta tüzet gyújtania. A takarón átszűrődő füst szétoszlott, s a tűz fényét
messziről nem lehetett látni. Az indiánok szívesen folyamodnak ehhez az
óvatossági rendszabályhoz, mert a letakart tűz nagyobb biztonságot nyújt
ellenséges felderítőkkel szemben. A megpirult húsdarabokat Ravasz Hód
szétosztotta. A legjobb falatokat a Hollótestvérek kapták, utánuk Csetanszapa és
Chef de Loup kerültek sorra. Csapa evett utoljára; evés közben kinyújtotta lábát a
tűz felé, hogy élvezze a hetek óta nélkülözött meleget. Közben fel-felpislantott
szikár barátjára, de tudta már, hogy ennek nincs kedve beszélgetésbe elegyedni.
Csetanszapa volt a kis csapat vezére, rajta nyugodott minden felelősség, s úgy
érezte, hogy Vén Holló haláláért is ő a felelős.
Fekete Sólyom tenyerére támasztotta fejét, a tűzbe bámult, a holdas éjszaka
árnyékait nézte. Sok mindent fel tudott ismerni a tájból, az embereket és az
állatokat is. Szinte még a színeket is meg tudta különböztetni, oly fényesen
ragyogott a félhold. A feketelábúak kutyái dühösen ugattak: egy sakállal volt
vitájuk, amely azzal vélte bebizonyítani bátorságát, hogy jó messziről feleselgetett
nekik. A lovak már bóbiskoltak, csak Csetanszapa fehér paripája legelészett még
éhesen.
Fekete Sólyom várta a szikszikauk fiatal főnökét. Biztosra vette, hogy a
feketelábú visszatér, s megpróbál legalább beszélni az övéivel, hogy utasításokat
adjon a viselkedésükre nézve. Nem kerülte el Fekete Sólyom figyelmét, hogy
Szitopanaki visszahúzódott a leghátsó sorba, amely a legmesszebb volt a
dakotáktól. Nyilván ő is arra várt, hogy Hegyi Mennykő visszatérjen, s meg akarta
könnyíteni bátyjának, hogy észrevétlenül odalopóddzon. Eddig azért nem jött, mert
még világított a hold. De ha az éj sötétje elnyeli a hold és a csillagok fényét,
alighanem idemerészkedik. A lány az ölében fekvő halott kisfiú fölé hajolva
gubbasztott. Akár Uinonah testvére is lehetne.
Éjfélkor Ravasz Hód átvette az őrséget a két Hollótestvértől. Az ifjú harcosok
visszajöttek, leültek a ló mellé, amelyre rákötözték halott apjukat. A feketelábúak
kutyái összetekeredve feküdtek, s nem ugattak már. Szorosan összebújva
kuporogtak a nők és gyermekek, akik a Hosszú Kések fogságából most a dakoták
fogságába kerültek. Nem mertek siratóéneket énekelni halottaikért. Ehelyett
halkan felcsendült az apjukat sirató Hollótestvérek gyászéneke.
Csetanszapa megpillantott a holdfényben egy férfit, aki egyelőre még messze
volt, de a prérin át a tábor felé közeledett. Alikor az egyik magaslat gerincére ért,
tisztán kibontakozott alakja, majd ismét eltűnt a következő mélyedésben.
Csetanszapa most már tudta, hogy egy indián közeledik. Közelebb húzta magához
puskáját. A férfi már közel volt, s jó célpontot nyújtott a holdfényben. Csetanszapa
megismerte.
Hegyi Mennykő visszatért.
Nem próbált rejtőzni, ezért Csetanszapa hagyta, hogy bántatlanul közeledjen.
A kutyák felriadtak álmukból. Megszimatolták gazdájukat. Az összebújó
asszonyok és lányok közt mozgolódás támadt, mint amikor hirtelen szélroham
kavarja fel a hullámokat. De a következő pillanatban már ismét nyugodtan és
látszólag közönyösen kuporogtak helyükön; ha nem csitítgatták volna suttogva az
ébredező gyermekeket, azt hihette volna Fekete Sólyom, hogy újra elaludtak.
Fekete Sólyom nem mozdult a helyéről. Akkor is fekve maradt a fűben, mikor
Hegyi Mennykő a völgyteknő peremére ért. Hegyi Mennykő megállt, mintha várt
volna valamire.
Csetanszapa hagyta, hogy ott álljon és várjon. Az éjszaka sötétjében még
hatalmasabbnak látszott a feketelábú főnök alakja.
A férfiak mind felébredtek, s a szikszikauk felé tekintettek. A lovak nyugtalanul
kapták fel fejüket. Odafent a domb csúcsán Ravasz Hód a jövevényre szegezte
puskáját; Csetanszapa lentről is látta a meredező puskacsövet.
A feketelábú kitartóan várakozott. Csak akkor mozdult el helyéről, mikor
végképp meggyőződött róla, hogy ellensége nem száll szembe vele, nem méltatja
arra, hogy akadályt gördítsen az útjába. Rá sem pillantva az asszonyokra és
gyermekekre, elhaladt mellettük, végül a megkötözött feketelábú harcosokhoz ért.
A lasszóval körülkötözött harcosok a fűben feküdtek a tűzhely és Csetanszapa
közt. A dakota alig fordította feléjük a fejét, de szeme sarkából éber figyelemmel
kísérte Hegyi Mennykő minden mozdulatát.
A szikszikau megállt. Kificamodott csuklójú jobb karjával jelt adott az övéinek.
Chef de Loup lövésre készen tartotta revolverét.
A feketelábúak közül az egyik fiú felállt, s odalépett főnökéhez. A főnök ajkát
mozgatta; a fiú felnézett rá, s leolvasta ajkáról a szavakat. Fekete Sólyom maga
sem tudta, miért szemléli mindezt tétlenül. Bizonytalan várakozás bénította meg
tagjait.
A fiú nyilván valami utasítást kapott főnökétől. A takaró alá bújt, ahol már
kihunyt a tűz, egy kis kötegnyi rőzsét hozott onnan, s ráfújt, mire a rozsé vörösen
felizzott. Időközben Hegyi Mennykő letelepedett. Háttal ült a három fogolynak,
arccal Csetanszapa felé fordulva. Jobb csuklóját a balra helyezte, mint akit
megbilincseltek, s ebben a pózban maradt, míg a fiú oda nem jött, és meztelen
vállára nem tette az izzó gallyakat.
A fiú visszatért a nőkhöz, s a szikszikau ülve maradt, rezzenetlenül, mintha nem
is őt perzselné a tűz. Az idegen harcosoknak, akik nem értettek a nyelvén, így adta
értésükre, hogy megadja magát, és kész elszenvedni a foglyul ejtett harcosok
kínhalálát. Halkan dúdolni kezdte halotti énekét:
– Hi-je-hi-je-hai-joh…
 Most már nem akart mást, csak bátran meghalni: ez volt az egyetlen dicsőség,
amelyért még küzdeni tudott.
Csetanszapa csak nézte. Alig nyolcesztendős volt, amikor már ott ült a
tábortűznél, és égő forgácsokat rakott a kezére, hogy hozzászoktassa, magát a
fájdalmakhoz. Tudta, mire szánta el magát Hegyi Mennykő. Egyetlen arcizma sem
rándult a feketelábú főnöknek, akinek határtalan büszkesége minden
kimerültséggel dacolt.
Csetanszapa felállt, s elhaladva a megkötözött harcosok és a tűzhely mellett, a
lovak felé tartott.
– Visszanyargalunk Tokei-ihtóhoz – közölte társaival. – Mi keresnivalónk van még
itt? Akire vártunk, megérkezett. Elindulunk, és magunkkal hajtjuk a feketelábúakat
is.
Felriasztotta az asszonyokat és a gyermekeket, s ezek engedelmesen felálltak.
Ravasz Hód lejött a dombról, s intett a fiatal szikszikau özvegynek. Ez kioltotta a
parazsat, leszedte a tűzhelyről a takarót, és odavitte Ravasz Hód lovához. A két
Hollótestvér lovára kötözte a fogoly harcosokat.
Eloldozták a lovak béklyóit.
Hegyi Mennykő szótlanul nézte az indulási előkészületeket. Felállt, s várta, hogy
a dakota megölje vagy megkötözze.
Csetanszapa azonban már felült lovára. Mikor elléptetett ellenfele előtt, akit
legyőzött, és mégsem győzött le, intett neki, hogy fusson, így az idegen főnök is
megindult az asszonyok és gyermekek mögött. Hatalmas alakja messze
kimagaslott. Fekete Sólyom lépésben lovagolt ellensége mögött. Emberei kétoldalt
kísérték a csoportot, hogy szemmel tarthassák és őrizhessék a foglyokat. Az
idősebbik Hollótestvér mellett léptetett Vén Holló lova halott gazdájával.
Szitopanaki nem akart megválni a halott kisfiútól; hátára vette, s terhe alatt
görnyedezve lépkedett a többiek előtt.
A kis csapat a réteken át haladva rábukkant a Medve-csapat karavánjának
nyomaira. A holdfényben világosan látható volt, hogy a nyomok felfelé vezetnek a
folyó mentén. Csetanszapa barátaival és foglyaival követte ezeket a nyomokat,
amelyeket a nagy eső sem tudott teljesen elmosni. Nem volt jó jel, hogy Tokei-ihto
nyugatnak vette útját. Úgy látszik, nem tartotta tanácsosnak, hogy most
egyenesen észak felé törjön át.
Megállás nélkül vonultak tovább a végtelennek tűnő éjszakában kora reggelig.
Csetanszapa csak akkor rendelt el pihenőt, mikor napfelkeltekor a folyó partján
olyan nyomokra bukkantak, amelyek elárulták, hogy a Medve-csapat itt táborozott.
De most is csak néhány órai pihenőt engedélyezett Fekete Sólyom. A tavaszi
nappal bágyasztó melegében ismét felkerekedtek, s továbbvonultak felfelé a
morajló folyó mentén. A füves dombokon már megjelentek a zsenge szárak
csúcsai, s az eső és a nap előcsalogatta az első virágokat is. Virult a “fehér rózsa";
de bármilyen finomak és szépek voltak a virág levelei, a harcosok összeráncolt
homlokkal nézték, mert annak az előjele volt, hogy hamarosan megindul a
hegyekben az olvadás és az áradás.
A halott kisfiút cipelő lánynak a delavár egy katonai pokrócot adott azok közül,
amelyeket a magas nyárfa körüli táborból zsákmányoltak. Beburkolták a holttestet
a takaróba, s a Ravasz Hódot kiszolgáló fiatal özvegy átvette Szitopanakitól a
terhet. Kedves arca volt ennek a nőnek, barátságos és évődő természetre vallott, s
noha most szomorúságot és kimerültséget tükrözött, nem vesztette el teljesen
eredeti jellegét; emellett olyan vékony csontú volt, hogy soványsága ellenére is
kerekdednek hatott. Az egyik kisfiú nem tágított mellőle, alighanem gyermeke
lehetett. Csapa egyre nyájasabban és egyre fokozódó jóindulattal nézte ezt az
asszonyt.
Órákon át gyalogoltak megállás nélkül a nők és a gyermekek, ahogyan ezt már
megszokták, s a dakoták egykedvűen léptettek mögöttük. Csetanszapa arra
számított, hogy ellenfele összeroskad, de a fogoly érezte vizsgáló tekintetét, s
térde nem csuklott meg.
Amióta elindultak, Fekete Sólyom még alig váltott szót barátaival. Ravasz Hód
azonban nem bírta tovább a begyében tartani a mondanivalóját.
– Mi a szándékod ezzel a sok fehérszeméllyel? – kérdezte, s mivel Fekete Sólyom
nem válaszolt, hozzátette: – Nehogy azt képzeld, hogy ezen az egy asszonyon
kívül bármelyiket is magammal viszem a sátramba. A többit mind megtarthatod
magadnak. Miért nem hagytad ott őket, ahol voltak?
– Hogy éhen haljanak? Hiszen nem maradt több harcosuk, sem fegyverük.
Ravasz Hód meglepődve sandított barátjára.
– Vagy úgy… No persze ha így gondolkodol…
Fekete Sólyom dacosan nézett maga elé. Várta már Ravasz Hód kérdését, s
bosszankodott is miatta, még mielőtt elhangzott volna.
A dakoták egymást felváltva felderítő útra indultak. Mikor az idősebbik
Hollótestvér kora délután visszatért egy ilyen felderítő útról, jelentette, hogy
találkozott Tokei-ihto egyik felderítőjével, s megtudta tőle, hogy a tábor már csak
néhány órányira van innen.
Estefelé már egész közel jártak a táborhelyhez. A felderítők nyilván jelentették
már a harcosok közeledését, s arról is beszámoltak, hogy Vén Holló elesett, és
hogy Csetanszapa foglyokat ejtett. A Roach és Szonka felett aratott győzelemről
Tokei-ihto karavánja már régóta tudott, mert a zsákmányolt lovak és öszvérek
jóval előbb érkeztek meg.
Felbukkantak a barna bőrű fiúk, élükön a két Medve-fiúval. Zsákmányolt lovakon
ültek. Néhány farkaskutya ugrálta körül a fiatal lovasokat, akik
lovaglóművészetüket fitogtatva nyargaltak ágaskodó és ficánkoló paripájukon a
hazatérők és a foglyok körül, így kísérték őket felfelé a folyó mentén az elrejtett
völgymélyedésbe, amelyben egyik pillanatról a másikra tárultak a jövevények
szeme de a sátrak.
Igen, ott álltak a tipik, amelyek otthont nyújtottak a hontalanoknak.
Színpompásan csillogtak a lenyugvó nap fényében a sátorlapok oltalmazó
varázsjelei. Mivel meleg nap volt, az asszonyok és lányok kioldozták és felhajtották
a cövekekre feszített sátorlapokat. A hazatérő harcosok már látták a takarókat és
a földre terített prémeket, a tálakat és a fazekakat. A tábor előtt Fekete Sólyom
megállította ménjét. Pillantása a varázsló sátrát kereste, amelyet bőrlapokra
festett viharmadarak és kígyók díszítettek. Havandzsita kilépett a sátorból. Fekete
Sólyom és emberei leszálltak lovukról, és az ősz hajú varázsló elé járultak.
Szűkszavúan jelentették neki, mi történt, s Vén Holló holttestére és a foglyokra
mutattak.
– A halottért bosszút kell állni: életet életért – ítélkezett a vén varázsló. Azzal
kihúzta kését, s az egyik megkötözött feketelábú szívébe döfte. A feketelábú
holtan rogyott a fűbe. – Ez a megölt fogoly a Hollótestvéreké – folytatta a
könyörtelen Havandzsita. – A skalpja is meg a fegyverei is. A skalpja és a fegyverei
kísérjék el Vén Hollót az örök vadászmezőkre. Helyezzétek melléje.
Ezzel az ítéletével a varázsló a vérbosszú ősi törvényeinek tett eleget, amelyek
újra meg újra tápot adtak az indián törzsek között dúló örökös
ellenségeskedésnek.
Csetanszapa szótlanul átnyújtotta a két Hollótestvérnek a megölt feketelábú
fegyvereit. A két testvér átvette a fegyvereket, s halott apjukat, a megölt
szikszikaut és a fegyvereket saját sátrukhoz vitték. Tompán felhangzott a
gyászének: siratták Vén Hollót, az elesett hőst, akit megbosszultak ugyan, de soha
fel nem támaszthatnak.
– Roach és Szonka musztángjait és öszvéreit a tanács el fogja osztani a sátrak
közt – döntött Havandzsita mint a törzs vénje.
– Az élve foglyul ejtett feketelábúak téged illetnek meg, Csetanszapa,
mindenestül, amijük csak van. Azt tehetsz velük, amit akarsz.
– Megmutatom a foglyokat Tokei-ihtónak – válaszolta kurtán Fekete Sólyom. A
főnök sátra felé pillantott. A nyitott sátor üres volt, mert a főnök kivonult, hogy
szembeszálljon az észak felől fenyegető ellenséggel, és még nem tért vissza. –
Amint hazatér – tette hozzá Fekete Sólyom. A harcképtelen Hegyi Mennykövet és a
még életben hagyott két megkötözött foglyot saját tipijébe vitette, a többi
feketelábút pedig – a nőket és gyermekeket – elosztotta azok között a sátrak
között, amelyeknek dolgos kezekre volt szükségük. A kedves fiatal özvegyet Csapa
a saját sátrába vitte. Megtudta, hogy Csúfolódó Rigó a neve. Csapa hallgatólag
beleegyezett, hogy az asszony magával hozza ötéves fiát is. Villámfelhő fürkészve
vette szemügyre az új anyát, mindent megmutatott neki a sátorban, két
játszópajtásról is gondoskodott a riadt kisfiú számára, majd átment Csetanszapa
tipijébe.
Éppen akkor gyülekeztek a győztes dakota harcosok vezetőjük sátrában.
Csetanszapa meghívta őket estebédre. Villámfelhő segített Mongszongszahnak.
Gyékényszőnyegeket terített le, s elhelyezte rajtuk a tálakat. Mongszongszah húst
osztott ki. Tartása már nem volt görnyedt, s látszott rajta, milyen boldog, hogy
visszatért a férje. Az öröm megfiatalította és megszépítette.
Hapedah és Csaszke is már jó ideje hazatértek a legelőről, ahol Csetanszapa
zsákmányszerző útja óta számos ló és öszvér legelészett. A fiúk a sátor bejáratánál
húzták meg magukat, onnan nézték a foglyul ejtett feketelábúakat. A lasszóval
körülkötözött két harcos és Hegyi Mennykő már bent voltak a tipiben. Az a lány
azonban, aki a halott kisfiút gyászolta, még mindig ott állt némán a bejárat előtt.
Mongszongszah most kiment hozzá, hogy segítsen neki. Villa akku, erős botokat
adott a lánynak, hogy kifeszíthesse rajtuk a takarót, amelybe a halott kisfiút
burkolták, így ravatalozták fel a kis halottat, hogy ne érintse a földet. Az asszony
csodálkozott, hogy az idegen lány is tiszteletben tartja a hagyományos szokásokat,
s felszólította, hogy lépjen be a sátorba. Mongszongszah intésére Szitopanaki leült,
távol a fivérétől, az ifjú főnöktől, aki mereven bámult maga elé.
Besompolygott a sátorba Ohitika, a szomszédos sátor kutyája. Valamennyiük
meglepetésére azonban rá sem hederített a csontra, amelyet Chef de Loup eléje
dobott, s óvatos léptekkel Hegyi Mennykőhöz somfordált. A feketelábú főnök nem
ült le az ellenség sátrában. Kiegyenesedve állt a sátorfal közelében. A kutya
körülszimatolta, s várakozóan ugatni kezdett.
A férfiak felfigyeltek az állat viselkedésére.
– Mintha ismerné – jegyezte meg csodálkozva Göndörhajú Csapa.
Ohitika a fülét hegyezte, s elfordult a fogolytól. A következő pillanatban
kiszaladt a sátorból, s fejét előrenyújtva eliramodott. Szinte ugyanabban a
minutumban varjúkárogást hallottak a férfiak a távolból: a hazatérő harcosokat
szokták így üdvözölni.
A férfiak nem kételkedtek benne, hogy maga Tokei-ihto tért vissza csapatával.
Nyugatról közeledett a tábor felé, noha északon kellett keresnie az ellenséget.
Ennek persze megvolt a maga oka; a hazatérő madár sem egyenes úton repül
elrejtett fészkébe.
Csetanszapa és barátai a parton várták a főnököt és harcostársait Egyetlen
harcos sem hiányzott, s vérnek vagy sebesülésnek sem volt semmi nyoma.
Tokei-ihto lassú léptekkel vonult végig barátai társaságában a sátrak sorai közt.
Néhány rövid szóval már útközben közölték egymással a legfontosabb híreket.
– Bejön Csetanszapa a tipimbe, hogy beszámoljon a továbbiakról? – kérdezte a
főnök.
– Amint ettél valamit.
Egyelőre elbúcsúztak egymástól. Chef de Loup és Ravasz Hód ott maradtak
Fekete Sólyom sátrában. Csakhamar ismét szélesebb kör alakult ki, mivel Tokei-
ihto csapatából sorra beszállingóztak a Vörös Szarvas-szövetség tagjai, hogy
vezetőjük, Csetanszapa sátrában szívják el pipájukat.
– És ti mit csináltatok, mialatt mi elkötöttük Roach és Szonka lovait? – fordult
Fekete Sólyom Csotankához. – Nem úgy fest a csapatotok, mintha csatázott volna!
– Nem, valóban nem csatáztunk. Rejtélyes dolog történt, megmagyarázhatatlan
dolog. Az északi erődökből elindultak ellenünk a Hosszú Kések, aztán hirtelen
sarkon fordultak és elnyargaltak.
Ravasz Hód felfigyelt.
– Merre nyargaltak?
– Északkelet felé, mintha vissza akarnának térni a Sárgakő-folyó torkolatához.
Elrejtőztünk a dombok közt, hogy támadjunk, még mielőtt feleszmélnének, mivel
azonban elvágtattak, futni hagytuk őket. Felderítőink követik nyomukat.
– Mi a ménkű ütött azokba a gyáva sakálokba?
Csotanka elmosolyodott.
– Annak a ménkűnek hosszú lába volt, és úgy futott, mint egy antilop.
– Tatokano! Tatokano! – kiáltott fel Ravasz Hód, és a combját csapkodta.
– Tatokano? Igen, ő volt. De honnan tudod?
– Én ne tudnám?! – pattant fel Ravasz Hód. – Megmentett minket! Elmondom,
hadd tudjátok meg ti is! Szökni hagytuk a fickót, de előzőleg közöltük vele, hogy
meg akarjuk támadni az északi erődöket. Tatokano jelentette ezt a Hosszú
Késeknek, s most visszanyargalnak az erődjeikbe, hogy megvédjék ellenünk.
Fekete Sólyom végigsimította a haját.
A Tokei-ihtóval visszatért harcosoknak a szájuk is tátva maradt
csodálkozásukban. Ebből a töredékes beszámolóból még nem értették meg az
összefüggést. Ravasz Hód ekkor mindent részletesen elmagyarázott. Harsogó
derültséggel fogadták szavait, s nem győzték dicsérni az eszét.
– Méltán viseled a Ravasz nevet – mondták. – Kemény harctól kíméltél meg
bennünket. Két tűz közé szorultunk, de Csetanszapa és Csapa mindkettőt eloltotta.
Roach, a Hosszú Kések vezére Szonkával együtt a tó partján gubbaszt, a jeges
folyó túlsó oldalán, a többiek pedig oda nyargalnak, ahol hiába keresnek minket.
De persze az északi erődökből kivonult Hosszú Kések, akiket Ravasz Hód csele
megtévesztett, nemsokára megint visszafordulnak. Mert a vezetőjük… – A beszélő
elharapta a szót.
– Ki vezeti őket? – faggatta Fekete Sólyom.
– Valamennyien ismeritek. Az a vörös hajú, sárga fogú. Tokei-ihto látta őt.
Egy pillanatra csend támadt.
– És nem ölhette meg, nehogy eláruljon benneteket?
– Úgy van.
A harcosok gondterhelten szívták a pipájukat.
– Nos, ha ez az ember itt van, kemény napok várnak ránk, míg átjutunk a Mini-
Szoszén – adott kifejezést Fekete Sólyom mindnyájuk gondolatának és
aggodalmának.
Ravasz Hód idegesen billegette a lábujjait.
– Milyen messze vagyunk még az Iszapos Víztől?
– Három vagy négy éjszakai táborozás után odaérhetünk – felelte Csetanszapa.
– Ezt a felvilágosítást kaptuk Tokei-ihtótól. Egy darabig a dombok közt
vonulhatunk, aztán sík terep következik, ahol már nincs semmi fedezék.
– Utána pedig az Iszapos Víz, ahol most olvad a jég – folytatta Ravasz Hód. – Úgy
bizony, nézzétek csak meg a Sárgakő-folyót; fent a Mini-Szoszén sem jobb a
helyzet. Lehet, hogy mire odaérünk, már levonult a jég, és kiöntött a víz.
– Majd meghagyod a te Csúfolódó Rigódnak, hogy evezzen –szólt Csetanszapa.
– Nem rossz ötlet – helyeselt Chef de Loup. – Legalább meglátod, használható-e
valamire.
– Ó, nagyszerű asszony az!
– Nem irigylem tőled, megérdemelsz egy derék asszonyt. De mit fogtok csinálni
ezekkel a megkötözött feketelábú harcosokkal, ha felkerekedünk? Alig hinném,
hogy Tokei-ihto sokáig hagy minket itt heverészni a pokrócokon és tétlenül
pipázgatni!
Csetanszapát szemlátomást kellemetlenül érintette, hogy ismét a
feketelábúakra terelődött a szó. Felállt.
– Csak pipázzatok tovább, és nyújtóztassátok ki a lábatokat, mielőtt újra lóra kell
pattanni! – mondta vendégeinek. – Én átmegyek a főnökhöz. Jelentést teszek neki,
és meghallgatom a parancsait. – Azzal elhagyta a sátrat.
Mikor kilépett a szabadba, még világos volt az égbolt, de az izzó napgolyó
éppen alábukott a nyugati dombok mögé, árnyékba borítva a völgyteknőt és a
sátrakat.
Havandzsita sátrából komor, kísérteties hangok szűrődtek ki. Az öreg varázsló a
szellemekkel beszélt. Tokei-ihto tipije néhány lépésnyire állt a varázslóétól. A
teljesen leengedett sátorlapok elrejtették a tipi belsejét. A bejárat előtt Ohitika ült,
s hosszú, piros nyelvével fekete bundáját nyaldosta. Csetanszapa bebújt a sátor
nyílásán. Az az érzése támadt, hogy talán nem kellett volna belépnie, de már késő
volt. Összehúzta maga mögött a sátor bőrlapjait, s megállt, míg az árnyékok
alakká nem formálódtak a szeme előtt, és világosan fel nem ismerte Tokei-ihtót.
A főnök a puszta tűzhely mögött állt. Csetanszapának feltűnt Tokei-ihto
testtartása. Nem olyan ember hatását keltette, aki most állt fel, és nem is olyanét,
aki éppen leülni készül; de éppily kevéssé engedett a tűzhely felé forduló főnök
póza arra következtetni, hogy fel-alá járkált a sátorban, és séta közben megállt.
Inkább úgy hatott, mint aki beszélgetett valakivel, de nem volt vele szemközt
senki, akihez szavait intézhette volna. Csak Uinonah és Uncsida ültek némán a
sátor szélén. A kis barnamedve a lány mellett hevert.
Idegen, különös pillantás feléje lövellő tüzet érezte Fekete Sólyom. Életében
egyetlenegyszer látta így villogni a főnök szemét: akkor, amikor Mattotaupa
gyilkosa belépett áldozata fiának sátrába. Most ismét fellobbant tekintetében ez a
különös fény, de nyomban kis is aludt, s Tokei-ihto minden érzelmet elleplező,
szokott udvariasságával lépett vendége elé. Hellyel kínálta, de a harcos arra kérte,
hogy állva, röviden terjeszthesse elő jelentését. Erre a főnök is állva hallgatta
végig, összpontosított figyelemmel s anélkül, hogy kérdéseket vetett volna közbe.
Mikor Csetanszapa befejezte jelentését, csend támadt.
Egy szava sem volt Tokei-ihtónak Csetanszapa nagy sikeréhez, s egy szóval sem
tért ki a hibákra sem, amelyeket Csetanszapa elkövetett. Nem tette szóvá Vén
Holló halálát, s nem fűzött semmiféle megjegyzést ahhoz sem, hogy Csetanszapa
foglyul ejtette Hegyi Mennykövet.
Csetanszapa nem tudta mire vélni ezt a hallgatást. Azt jelenti, hogy vége a
kihallgatásnak; mehet? Nyomasztotta a főnök szótlansága. Bár inkább haragudna
rá Tokei-ihto!
– Mikor indulunk? – kérdezte a főnöktől rekedt hangon.
– Ma éjszaka. Ki kell használnunk az időt, amíg az ellenség még hamis
nyomokon kérés bennünket.
– Akarod látni a három feketelábú foglyot?
– A feketelábú harcosokat az én testvérem fogta el. Azt tehet velük, amit akar.
Így határozott Havandzsita.
Ezekre a szavakra Csetanszapa szíve összerándult, mert – habár a főnök nem
beszélt róla – megérzett valamit abból, ami Tokei-ihto hallgatása mögött rejlett.
Tokei-ihto tizennégy éves fiú volt, amikor száműzött apja szigora és a
szerencsétlen körülmények összejátszása arra kényszerítette, hogy megölje saját
öccsét. Ez olyan sebet ejtett lelkén, amely azóta sem hegedt be teljesen; s a
behegedt seb könnyen felszakad. Most a főnöknek kellett kimondania a döntő szót,
amely halálba küldi egykori barátját és vértestvérét, Hegyi Mennykövet.
Csetanszapa volt az oka annak, hogy erre sor kerülhetett, Havandzsita pedig
megpróbálta őt továbbtaszítani ezen a lejtőn. A vitéz harcosnak azonban az volt a
célja, hogy kiszabaduljon a rézbőrűek közt dúló ellenségeskedések útvesztőjéből,
amelybe büszke harci szenvedélye csábította. Egyelőre maga sem tudta, hogyan
érheti el ezt a célt. Tokei-ihto roppant érzékeny volt minden olyan helyzetben,
amelyben az a gyanú érhette, hogy nem teljesen úgy gondolkodik és érez, mint
egy igazi dakota. Csetanszapa még csak célozni sem mert arra, hogy a főnök a
foglyul ejtett Hegyi Mennykő vértestvére, így hát ajkába harapott, s az ellenkezőjét
mondta annak, amit mondani szeretett volna:
– A foglyok terhünkre vannak. Ha helyesnek tartod, Tokei-ihto, rögtön megölöm
őket. Győzelmi ünnepségekre nincs időnk. Magunkkal vihetjük a szikszikauk
skalpját, s rokonaink, az assziniboinok örömmel fogadnak majd bennünket
vadászmezőiken, ha elhozzuk nekik Hegyi Mennykő fejbőrét, s elmondjuk, hogy
hallottuk a halotti énekét. Bátor harcos Volt, méltán büszkélkedhetünk a
győzelmünkkel. – Ezt az utolsó mondatot Fekete Sólyom túlhangsúlyozta, mintegy
dacolva önmagával és jobb belátásával.
– Igen – felelte Tokei-ihto kurtán. Mintha még ez az egy szó is nehezére esett
volna.
Csetanszapa kerülte a főnök tekintetét. Szégyellte magát, s lesütött szemmel
fel-alá kezdett járkálni a sátorban.
– Éjszaka történt – mondta közben, mintha csak magában beszélne. – Hegyi
Mennykőre vártam, gondolkodtam, és gondolataim mintha megfordultak volna.
Láttam a Hosszú Késeket, akik megtámadták ezeket a feketelábúakat, és akik
minket is fenyegetnek. Nem kötöztem meg a feketelábúak főnökét, Égő Víz fiát,
törzsének asszonyait és gyermekeit pedig magammal hoztam. Ám ha azt
parancsolod, hogy megöljem őket, megteszem.
– Csak akkor, ha én parancsolom?
– Csak akkor.
– De ha nem akarom megölni Hegyi Menny követ – kezdte Tokei-ihto olyan
lassan, mintha súlyos terhet kellene elgörgetnie szavai útjából –, ha nem adom
neked azt a parancsot, Csetanszapa, hogy öld meg a foglyokat, hajlandó vagy-e
testvéri jobbot nyújtani annak a férfinak, akivel megküzdöttél?
– Hajlandó vagyok. Az a férfi nem hitványabb, mint én. De mi lesz azután? A
feketelábúak közt éljünk, és testvéreink, az assziniboinok ellen vívjunk öldöklő
harcokat amott a Mini-Szoszén?
– Nem, ezt nem fogjuk tenni. Békében akarunk élni velük is. Tokei-ihto keze
ezután csak azokat az árulókat öli meg, akik havi tíz dollárért ellenségeinket
szolgálják.
Csetanszapa felemelte tekintetét, és Tokei-ihto szemébe nézett.
– Régóta járnak már ilyen ösvényeken a gondolataid, testvérem és főnököm?
– Igen, régóta. Még gyermek voltam, mikor ilyen gondolatokra jutottam. Később,
mikor már harcos lett belőlem, ki is nyilvánítottam a szikszikauknál ezeket a
gondolatokat, és varázslójuk meg akart értük ölni. Te vagy az első, aki nemcsak
hallja, amit erről mondok, hanem meg is érti. – Tokei-ihto Csetanszapa vállára
tette kezét.
A két barát együtt hagyta el a sátrat, s a leszálló éj holdfényében Fekete Sólyom
tipije felé tartottak. Szellő cirógatta a fűszálakat, s körülcirógatta a felravatalozott
kisfiút is.
Tokei-ihto megtorpant, mikor megpillantotta a takarót, amelybe a kis halott volt
beburkolva.
– Ki ez?
– Egy kisfiú, alighanem Hegyi Mennykő öccse. És azé a lányé, aki a halottat
hozta.
– Szitopanakiról beszélsz?
– Igen, Szitopanakiról.
 A főnök és Csetanszapa beléptek a tipibe. A sátorfalak még mindig fel voltak
hajtva, s a sátorrudak közt beáradt a holdfény, megvilágítva a sátor földjét. A
vendégek felálltak; úgy látszott, nem beszéltek egymással. Tokei-ihto köszönt, s
Hegyi Mennykőhöz lépett. Az idegen főnök még mindig mozdulatlanul állt a tágas
tipi hátterében. Arcát elrejtette a sátorfalak árnyéka; sebei bűzlöttek. Nem lehetett
megállapítani, tud-e még egyáltalában arról, ami körülötte történik.
Tokei-ihto mindkét kezével megragadta a fogoly karját és fájó jobbját, s egy
erőteljes mozdulattal helyrerántotta a kificamodott kezet. A fogoly szó nélkül tűrte.
– Ismeri-e még az én testvérem, Hegyi Mennykő Kétszarvú Követ, Mattotaupa
fiát?
Az idegen engedett merevségéből.
– Igen, te vagy Mattotaupa fia, az én vértestvérem, Harka, a Hegyi Szirt, az
Éjszaka Szeme, a Farkasölő és Medveölő, a Biztoskezű Bölényvadász, akit
Kétszarvú Kőnek neveztünk, amíg a mi harcosunk volt.
– Úgy van, én vagyok az. Így hát testvérem megengedheti, hogy bekötözhessem
a sebeit. Aztán majd beszélgetünk.
A fogoly habozott.
– Nem – mondta végül. – Ezek a sebek vérezni fognak mindaddig, míg
harcosaink megkötözve fekszenek.
Tokei-ihto szó nélkül lehajolt a földön fekvő két fogolyhoz, és kioldotta
kötelékeiket.
Intett a nőknek. Szitopanaki és Mongszongszah odaléptek, hogy ellássák a
kiszabadított harcosok sebeit, és inni adjanak nekik.
A dakota főnök eközben Csetanszapához és vendégeihez lépett, akik állva
nézték végig a meglepő jelenetet. Mivel a feketelábúak nyelvén nem értettek,
Tokei-ihto röviden elmagyarázta nekik, milyen párbeszéd zajlott le közte és Hegyi
Mennykő között. Mikor látta, hogy a nők elvégezték feladatukat a feketelábúaknál,
és ismét visszavonultak, megint Hegyi Mennykőhöz fordult.
– Kérem Égő Víz fiát, kövessen a sátramba.
A feketelábú főnökkel együtt elhagyta a tipit, s csak Csetanszapát és a delavárt
hívta magával.
Mikor a harcosok beléptek a főnök sátrába, a házigazda utasítására Uinonah és
Uncsida felhajtották a sátorlapokat. Mivel tüzet gyújtani nem volt szabad, e nélkül
vaksötét lett volna a sátor. Most megvilágította a hold, s az egymással szemben
ülő négy férfi kivehette egymás arcvonásait. Tokei-ihto várt. Látta, mint mérik
végig egymást Csetanszapa és Hegyi Mennykő. Csetanszapa forradásos feje még
élesebben és keskenyebben hatott az éjszakai megvilágításban. A feketelábú
beesett arca nem volt sem szép, sem szabályos, de volt benne valami rendkívüli, s
domború homloka fejlett értelemről tanúskodott.
– Hegyi Mennykő kérdezhet – indította el a beszélgetést a dakota főnök. –
Felelek neki.
A feketelábú Tokei-ihtóra szegezte tekintetét.
– Örülök, hogy viszontlátlak, testvérem – szólt. – Férfiaink nyelve fáradhatatlan,
ha a tetteidről kell beszámolni, és életed titkairól kell suttogni; De azt is látom,
hogy Kétszarvú Kő, Mattotaupa fia visszatért a dakoták sátraiba.
Hegyi Mennykő nyugodtan beszélt. Tokei-ihto érezte, hogy utolsó mondatából
szemrehányó kérdés csendült ki. Négy nyár telt el azóta, hogy utoljára találkoztak,
s a feketelábú akkor úgy tudta, hogy Mattotaupát és fiát a dakoták kiközösítették.
Most tehát abban a hiszemben volt, hogy Tokei-ihto elárulta apja ügyét, hogy
visszatérhessen a dakotákhoz.
Mialatt Tokei-ihto a szavakkal küszködött magában, odasompolygott Ohitika, s
lehevert a két férfi közé a takarókra. Fülét hegyezve nézett fel az idegenre, aki
halkan füttyentett neki.
– Ismered még? – kérdezte Tokei-ihto.
 – Ismerem – felelte a feketelábú, s ismét használhatóvá tett jobb kezével
megsimogatta az állat fekete bundáját. – Mikor neked adtam, még kicsi volt, fogai
akkoriban birkóztak meg az első falat hússal.
– Úgy van. Azóta megerősödött, és hűségesen harcolt értem. Valahányszor
ránéztem, Hegyi Mennykő jutott az eszembe.
– Én is gyakran gondoltam rád.
Tokei-ihto az éjszakába meredt.
– Sok minden történt, amiről nem tudsz, testvérem. Mattotaupa halott.
– Mit nem mondsz?! Ellenség kezétől esett el?
– Red Foxnak hívják azt, aki megölte.
Hegyi Mennykő levette kezét a kutyáról.
– Red Fox? Annak idején a mi sátrainkban Mattotaupa testvérének nevezte ezt
az embert.
– Igen, ő volt az.
A feketelábút valami visszatartotta attól, hogy tovább firtassa a dolgot.
Szótlanul nézett Tokei-ihtóra.
– Áruló fia vagyok – mondta lassan a főnök. – Mattotaupa nem volt ártatlan.
A feketelábú egy darabig hallgatott.
– Az apád ennek nem volt tudatában – szólalt meg aztán. – Bátor és igaz férfi
volt. Valami varázslatnak eshetett áldozatul.
– Igen, olyan varázslatnak, amely egy serleg titokzatos vízben lakozott; Red Fox
ennek segítségével behálózta apámat, és lealacsonyította ezt a nemes
gondolkodású, nagy harcost. Aztán jöttek a fehér emberek. Becsapták, legyilkolták
vagy elűzték a dakoták harcosait, asszonyait meg gyermekeit, végül pedig
beterelték őket börtönükbe: egy nyomorúságos földterületre. Én megszöktem
onnan a Medve-csapat harcosaival, s a Hosszú Kések üldöznek bennünket. Át
akarunk vonulni a Missourin túlra.
– Ha így áll a dolog, menj a mi sátrunkba. Apám örömmel fogad téged. Igen, ezt
kell tenned! – Hegyi Mennykő egyre gyorsabban beszélt, s hangja elárulta belső
felindulását. – Vidd magaddal asszonyainkat és gyermekeinket is, erre kérlek.
Apám hálás lesz neked, fiának fog tekinteni. És ez nagyon jó lesz, mert én… – a
szikszikau szava elakadt – mert én nem térhetek többé vissza.
– Mért? Mi történt?
A feketelábú nem válaszolt. Arcvonásai ismét megkeményedtek, mereven
pillantott Csetanszapára.
Tokei-ihto is Csetanszapa felé fordult.
– Hajlandó vagy visszaadni Hegyi Mennykőnek a fegyvereit?
Fekete Sólyom felállt, s átment sátrába, hogy elhozza a zsákmányolt
fegyvereket. Csakhamar visszatért, lerakta a fegyvereket a szikszikau elé.
– Csetanszapa, a Napeső fia arra kért, közöljem veled, hogy a testvéred akar
lenni – magyarázta Tokei-ihto a feketelábúnak.
A fiatal szikszikau főnök keze megvonaglott, s ösztönösen a fegyverei után
kapott, amelyeket a párviadalban elvesztett, de félúton görcsösen megmerevedett
a levegőben.
– Ellenségeink nincsenek messze – szólalt meg ismét Tokei-ihto –, és Mattotaupa
gyilkosa vezeti őket. Akarod, hogy újra testvérek legyünk?
– Akarom. – A szikszikau ismét kinyújtotta kezét, nem gyorsan, hanem lassú,
merev mozdulattal, mint aki legyőzi vonakodását. – Igazad volt, testvérem, abban,
amit valamikor a varázslónknak mondtál, noha majdnem az életedbe került.
– Jól van – zárta le a témát Tokei-ihto. – Elástuk a csatabárdot, s körbeadjuk
majd a békepipát. Fekete Sólyom háromszoros győzelmet aratott. Lóvá tette
Roachot, a Hosszú Kések vezérét, megmutatta a feketelábú harcosoknak, hogy a
dakota harcosok értenek a fegyverforgatáshoz, s végül új gondolatokhoz tört utat,
és Hegyi Mennykövet megnyerte testvéréül. Ez az utóbbi a legnagyobb tette, mert
példát mutat fiainknak, hogyan kezdhetnek új életet. A dakoták férfiai mindig
büszkén fogják emlegetni Csetanszapa nevét.
Vén Holló szellemét pedig kiengeszteljük. Az ő vére és a bosszúból feláldozott
szikszikau harcosé legyen az utolsó csepp vér, amit a Medve-csapat és a préri
indiánjai testvérharcban ontottak ki. Hau.
Csetanszapa némán köszönte meg főnökének az elismerő szavakat.
Uinonah odahozta a szent pipát, Tokei-ihto nagy gonddal megtömte. Rágyújtott,
s a pipa néma csendben körbejárt. A négy harcos, aki a pipát szívta, három
különböző törzsből származott, három hatalmas és büszke törzsből, amelyek
szabadon élték a végtelen prériken: a delavárok a felkelő nap partvidékén, a
dakoták a lenyugvó nap prérijein, a szikszikauk pedig az északi vihar földjén.
Miután Uinonah ismét eltette a pipát, Hegyi Mennykő elkezdte beszámolóját,
amelyet a dakoták feszült érdeklődéssel vártak. Tömör és rövid beszámoló volt.
– Benneteket már elűztek vadászmezőitekről – mondta –, s most minket is
elkergetnek a mieinkről. A szikszikauk számára is kijelölték már a rezervátumot.
– Behódolnak a főnökeitek? – kérdezte Tokei-ihto szenvtelenül, mintha tőle távol
álló, idegen ügyről volna szó.
– Főnökeink, varázslóink és véneink a békét tanácsolják nekünk. De nekünk,
fiataloknak, nem tetszett ez a tanács. Ezért útra keltem embereimmel, hogy más
vadászmezőket keressünk. Úgy láttuk, hogy a dakoták prérijei gazdátlanok lettek.
Ezeken a prériken nyargaltunk, antilopra és jávorszarvasra vadásztunk, és
kedvünkre vándoroltunk. Hogy azután mi történt… már tudod.
Csetanszapát túlságosan meglepték és szíven ütötték ezek a hírek. Kurtán,
rikoltva felnevetett, mint aki hirtelen megháborodott.
– Mi hozzátok menekülünk, ti meg hozzánk. Micsoda emberek lettünk!
Elvesztettük az eszünket is, a bátorságunkat is! Megmondtam ezt már neked a
Fekete-domboknál is, Tokei-ihto.
– Hau, megmondtad. – A főnök hosszasan elgondolkozott, csak azután folytatta:
– A tanácsod akkor ugyanolyan rossz volt, mint ma.
– Tudsz valami kivezető utat?
– Tudok. Földet vásárolunk magunknak. Emlékszel még rá, Csetanszapa, miről
beszélgettünk a sátramban azon az éjszakán, mikor Monito és Red Fox aranyat
akartak kizsarolni tőlem? Most jött el az ideje annak, hogy földre cseréljük be az
aranyat. Én Mattotaupa fia vagyok.
– Annyi földre, hogy vadászni is tudunk majd rajta?
– Annyira nem, de elegendőre ahhoz, hogy foltos bölényeket tenyészthessünk,
és mezei terményeket termeszthessünk.
– Mint az asszonyok és a vacsicsunok?
– Mint őseink, akik a termékeny földön kukoricát és dohányt termesztettek.
– Az én apám, Napeső bölényvadász és harcos volt, és engem is annak nevelt.
Havandzsita tudja már, miféle gondolatokat forgatsz a fejedben?
– Nem tudja.
– Nos, őrizkedj tőle. Sohasem volt jó barátod.
– De te az vagy, Csetanszapa. És az is maradsz. Ezzel véget is ért a beszélgetés:
mindent elmondtak egymásnak, amit fontosnak éreztek.
– Éjfélkor felkerekedünk – tudatta a főnök a harcosokkal. – Addig pihenünk.
A két vendég eltávozott.
Tokei-ihto és Hegyi Mennykő leheveredtek a takarókra és a prémekre. Noha
nem beszéltek róla, mindketten arra gondoltak, milyen gyakran aludtak egy
sátorban, mikor még gyermekek voltak. Ohitika odament hozzájuk, és megnyalta
az idegen kezét.
A felhajtott sátorlapokat nem eresztették le. Odakint erősebb szél borzolta a
füvet. Harsogott a folyó a holdvilágos éjszakában, s a recsegő-ropogó jég tompán
fénylett a jégtáblák alól előtörő szennyes hullámok közt. A lovak visszahúzódtak a
partról a sátrak felé. Emberi alakok bukkantak fel, hallgatagon, lehorgasztott fővel:
Vén Holló fiai temették apjukat. Szitopanaki és Csúfolódó Rigó a sátrak előtt ültek,
a takaróban felravatalozott halott kisfiú előtt. Uinonah és Uncsida csatlakoztak
hozzájuk. Együtt siratták a halottat, de ellenséges fül nem hallhatta
gyászéneküket. Csak az ajkuk mozgott. Uinonah átkarolta Szitopanaki vállát. A két
lány azon a nagy ünnepségen ismerkedett meg, amelyén Tokei-ihto és Hegyi
Mennykő eljárták a naptáncot. Akkor mindketten Tokei-ihto életéért aggódtak,
akinek a napkultusz e szertartásán embertelenül kegyetlen próbákat kellett
kiállania. Most nehéz körülmények között találkoztak ismét a vértestvérekké vált
két főnök húgai, s jóllehet még egyetlen szót sem váltottak, lélekben már
egybeforrtak.
A hold és a csillagok továbbvándoroltak pályájukon. S mire elmúlt az éj fele,
eltűnt a tábor.
Eltűnt a tábor, ám valahol messze málhás állatok hosszú sora lépkedett
északnyugat felé. Asszonyok és gyermekek ültek a lovakon és öszvéreken, a
keresztbe rakott sátorrudak mögött, amelyeknek vége a földet súrolta: ezeken
szállították a kosarakba és takarókba csomagolt ingóságokat. A menet előtt a
harcosok cirkáltak musztángjaikon, a menet végén a kutyafalka kullogott. Most
ismét bőven volt lovuk, s az állatokat nem kellett nagyon megterhelni: így gyorsan
haladtak a gyepes völgyön át. A magaslatokról bagolyhuhogás és csaholás
hallatszott: a felderítők állathangokat utánzó jeladásai. Egyelőre szabad volt az út.
 “TI NEM HALHATTOK MEG”
Egész éjszaka fújt a déli szél. A préri gyermekei érezték a hegyekből alázúduló
olvadt hó szagát és az elárasztott rétek tompa illatát. Felhők tornyosultak az égen,
de feljött a hold, és szétkergette a fekete foszlányokat. Tisztán ragyogott a
messzeségben a Tejút.
Mikor elhalványult a hold, és pitymallani kezdett, elállt a szél. Halálos csend ülte
meg a tájat, a levegő meg sem rezdült, a madarak sem daloltak. A keleti
látóhatáron felizzott a napgolyó. A menet megállt, s Havandzsita valamennyiük
szeme előtt magasra emelte a szent pipát. Szavai árván csengtek a hajnali
csendben. Ugyanazok a szavak voltak, amelyek minden napfelkeltekor
elhangzottak a dakota férfiak ajkáról:
– … köszönjük neked, szent Ismeretlen, hogy vezéreltél bennünket, és kérünk,
hogy vezérelj továbbra is, s adj táplálékot és békét nekünk.
Havandzsita keze lehanyatlott a szent pipával.
A férfiak és nők leszálltak a lóról: rövid pihenő következett. A lovak, amelyek
úgy lesoványodtak, hogy a bordájuk is kilátszott, tüstént legelészni kezdtek.
Körbejártak a víz-zsákok. A nők és gyermekek egy-egy falat húst vettek a
szájukba, s lassan, hosszasan rágcsálták. Fogytán voltak a készletek, s estig ez
volt az utolsó étkezés.
Két hollófekete farkaskutya összemarakodott: az egyik Ohitika volt, a másik a
szikszikauk csoportja mellett loholó falka vezérkutyája. A nők eleinte azt hitték,
hogy csak egy csonton marakodnak. Mikor azonban látták, hogy nem akarják
abbahagyni, Villámfelhő közéjük akart csördíteni az ostorral. De Uinonah a karjára
tette a kezét.
– Hagyd csak – mondta –, testvérek harcolnak egymással. Rájuk kell bízni, hogy
összebékéljenek.
A karaván egy füves völgyben pihent, mint valami hosszú kígyó, amely
sütkérezik a reggeli napon. Most ismét útnak indultak. Elöl léptettek a harcosok, s
a karaván jobb oldalán felsorakoztak vezérük mögé. Pontosan egymás nyomában
haladtak a lovak, szabályos, nyílegyenes sorban. Most már leereszkedtek a
dombról a síkságra, és senki sem tudhatta, mikor bukkannak fel ellenséges
lovascsapatok, hogy ütközetre kényszerítsék a dakotákat.
A kutyafalkák követték a lovasokat. Összemarva, de most már békésen loholt az
élen a két vezérkutya, közülük is legelöl Ohitika.
Az előttük húzódó kúp alakú domb tetejéről ismét felhangzott a felderítő
jeladása, hogy szabad az út. Aztán az utolsó domb következett; Tokei-ihto
bekanyarodott, s egyszerre szemük elé tárult a végtelen síkság.
A harcosok keskeny réssé húzták össze szemüket, mert szüntelenül a vakító nap
irányába fordították tekintetüket, hogy kémleljék az előttük elterülő terepet. Ha
jön az ellenség, kelet felől várható. Futólépésben eltűntek a felderítők. Chef de
Loup vezette őket.
Egyre tovább vonultak a néma síkságon. Tokei-ihto éberen figyelt és
kémlelődött.
Déltájban mozgást vett észre a táborban: valaki a fűben osonva a menet felé
igyekezett. Chef de Loup volt. Hapedah már oda is iramodott, hogy a visszatérő
Chef de Loup-hoz vezesse tarka ménjét. A delavár felszállt lovára, s a főnök mellé
léptetett.
– Red Fox most már átlát a szitán, felismerte Ravasz Hód cselfogását –
jelentette fojtott hangon. – Előbb visszalovagolt a Hosszú Késekkel a legközelebbi
erődbe, de amikor megállapította, hogy ott is hiába keres minket, ráeszmélt, hogy
Ravasz Hód a Tatokano szájába rágott kémjelentéssel az orránál fogva vezette. Rá
akarta beszélni a Hosszú Késeket, hogy nyomban forduljanak vissza, de ezek
szitkozódva elutasították az indítványát: semmi kedvük sem volt tovább
nyargalászni. Ott maradtak az erődjükben. Az erőd területén működik a
prémkereskedelmi társaság egyik állomása is. Mint minden tavasszal, most is sok
vadász verődött itt össze: az egyik téli szőrmét hozott, a másik csapdát akart vinni
a nyári vadászathoz. Red Fox elmondta nekik, hogy Tokei-ihto fejére vérdíjat
tűztek ki, s hozzátette: nekik is érdekük, hogy Tokei-ihtót megöljék, mert amíg él,
bosszút lihegve fog portyázni, s veszélyezteti a vadászok életét Sok vadász már el
is határozta, hogy csatlakozik Red Foxhoz, vele együtt üldözőbe vesz bennünket, s
valamennyien a te skalpodra vadásznak, főnök. Az abszarókák és a ponkák
törzséből is sikerült Red Foxnak megnyernie néhány felderítőt. Már vissza is
nyargalt velük délnyugatra, a dombokhoz. Ott lestem meg őket.
A delavár észrevette a víz-zsákot, amelyet Hapedah nyújtott feléje, s ivott. Kora
reggel óta futott, s még több órás kitartó futásra kellett felkészülnie.
Lassan múlt a délután. Tikkasztó meleg volt, perzseltek a napsugarak. Csaszke
elbóbiskolt a lovon, de Hapedah ébren maradt: nagyon felajzotta az, amit hallott.
Estefelé járt már az idő, mikor a két Medve-fiú ismét megpillantotta
Szunktokecsát, aki most tért vissza második felderítő útjáról, és újabb jelentést
tett a főnöknek.
A jelentés alapján Tokei-ihto azt a parancsot adta ki, hogy egész éjszaka és
másnap is megállás nélkül továbbvonuljanak. A kisebb fiúk és lányok közül
egyeseket bőrzsákokba kellett dugni, mert annyira kimerültek, hogy lehanyatlottak
a lóról. De a Medve-fiúk kitartottak.
A második nap is vége felé járt. Az üldözők még nem érték utol a karavánt.
Villámfelhő csendesen, tágra nyílt szemmel ült musztángján, s lóbálta a lábát a
lova teste mellett rézsútosan aláereszkedő szánrudak felett. A levegőben, amely
szinte már forrt, hűvös fuvallat támadt. Egyre erősödő zúgás áradt a karaván felé,
s valami nagy veszély élőérzete borzongatta meg a kislányt. Vad és fenyegető volt
ez a félelmetes erejű zúgás. A nagy Iszapos Víz felől jött. A szomjas kutyák már
előreszaladtak, de még látótávolságon belül megtorpantak, behúzták a farkukat,
és vinnyogtak. Ők is féltek.
A mély és széles folyóvölgy, amely nyugat-keleti irányban szelte át a síkságot,
már nem maradt rejtve a kivándorlók fürkésző tekintete elöl. Világosan
kirajzolódtak a völgypárkányok formái. Arrafelé, ahol a karaván elérhette a
völgyet, a völgypárkányok egy délre nyíló öbölnek adtak helyet. Ezt a szarv alakú
öblöt egy domb uralta, amely délnyugaton egy hosszan elnyúló magaslatban
végződött. A magaslat gerincét és a domb csúcsát már megszállták a kiküldött
előőrsök; Hegyi Mennykőnek és kísérőinek fekete üstökét már messziről
felismerték a fűben. Ibolyakék és zöldes színben játszó égbolt borult az
átmelegedett föld fölé, s az egyre közelebbről látszó völgy fölött már hunyorogtak
az első csillagok. A távoli Sziklás-hegység felett zivatarfelhők leselkedtek.
Az öbölben végződő völgy déli végén, a domb lábánál megálljt vezényelt a
főnök. Villámfelhő a többiekkel együtt a parti lejtő széléig hajtotta lovát. Kedvező
helyet választott Tokei-ihto, könnyű volt ellenséges támadás esetén megvédeni. A
menet rövid időre összetorlódott; meg kellett várni, míg az élen lovagoló nők az
állatokat lejjebb vezették az öböl parti lejtőjén, s eloszlottak a lejtős rét félkörében.
A lány követte őket. Mihelyt olyan helyre értek, ahol a partmeredély védelmet
nyújtott, valamennyien leszálltak lovukról. A több mint negyvenórás lovaglás az
embereket és az állatokat egyaránt kimerítette. Leszerelték a rúdszánokat, s a
musztángokat egybeterelték az öböl keleti oldalán. Villámfelhő is megszabadította
lovát málhájától, odavezette társaihoz, aztán magára hagyta, hogy kedvére
legeljen és igyon.
Ezután kivette kosarából a nyugtalankodó medvekölyköt, s megetette. Csak
miután minden dolgát elvégezte, s Csúfolódó Rigó segítségével a rúdszánokat is
lerakta Ravasz Hód ingóságai mellé, roskadt le ő is a fűbe. Halálosan fáradt volt, s
üveges szemmel meredt az öböl mélyére. Az öblöt, amelynek lejtőjén letelepedtek,
szennyes, agyagsárga hullámok borították el, elárasztva a partot is. Észak felé, a
tulajdonképpeni völgy irányában az Öböl nagy, nyitott szájjá szélesedett, amelybe
egyre újabb és újabb hullámok tódultak. Vékony végű ágaikkal füzek és nyírfák
nyúltak ki panaszosán a vízből, hajladozva a rájuk zúduló árhullámok nyomása
alatt. Csúf varangyszemekre emlékeztető buborékok táncoltak a zavaros víz
felszínén, s a part felé sodródó korhadt fadarabok hintáztak a hullámokon, hogy
aztán felhalmozódjanak a füves parti lejtőn. Egy hegyi juh felpuffadt tetemét is
partra vetették a hullámok, egyenesen a lejtőn pihenők lába elé.
Villámfelhő behunyta a szemét. Csak a füle maradt éber: a nagy völgy felől az
áradó víz zúgását, maga mellett pedig Uinonah és Szitopanaki halk hangját
hallotta. Arra riadt fel, hogy többször egymás után víz fröccsent a homlokára. Fenn
az égen a hold ezüstkorongja már régóta aranysárga éjszakai fényben ragyogott.
A lány körül általános sürgés-forgás volt. Villámfelhő megpillantotta a Medve-
fiúkat, akik arcába fröcskölték a vizet. Kacagva rohantak le a lejtőn, s a hányódó
fadarabok közt beugrottak a jéghideg vízbe. Mindketten fogaik közt tartották
késüket, s a víz alá merültek.
Villámfelhő hagyta, hogy Uinonah egy maradék húsdarabot dugjon a szájába.
Lassan, megfontoltan rágcsálta a falatot, s erőt vett természetes kimerültségén.
A Medve-fiúk prüszkölve bukkantak fel a víz alól. Hosszú, erős fűzfaágakkal,
amelyeket a víz alatt vágtak le, intettek a többi fiúnak: most ezeken volt a sor,
hogy a víz alá merüljenek ágakért. A nők már előkészítették a bölénybőröket. Ezzel
együtt is volt a csónaképítéshez szükséges anyag. Az erdőkben élő indiánok
fákéregből építettek könnyű kenukat, vagy esetleg bödöncsónakokat vájtak ki
maguknak, amelyeknek előállítása meglehetősen fáradságos volt. A préritörzsek
azonban nem vittek magukkal csónakot, mert a prérik vidékén a folyók és patakok
többnyire sekélyek, s az áradás időszakaitól eltekintve könnyen át lehet gázolni
rajtuk lóháton. Ha olykor-olykor mégis szükségük volt csónakra, a nők egyszerű
vázat állítottak elő, amelyre bőrt feszítettek ki. Az ilyen csónakok kerekek és lapos
fenekűek voltak, s mártogatólapáttal hajtották őket. Bizonytalanok voltak és
nehezen irányíthatók, de fában szegény vidékeken is könnyen és gyorsan fel
lehetett építeni őket. A főnök parancsot adott, hogy azonnal lássanak munkához.
Villámfelhő is szeretett volna közreműködni a csónaképítésben és az egyszerű
lapátok előállításában. Legszívesebben Uinonahnak segített volna, de Szitopanaki
már segédkezett a főnök nővérének; így hát a lány átszaladt Mongszongszahhoz.
Lopva a főnök húga felé pillantott, s várta, hogy Uinonah hívja. Uinonah
rámosolygott, de továbbra is a feketelábú főnök húgával dolgozott, igen
nyugodtan és gyorsan. Villámfelhőnek nagyon fájt, hogy az ő csónakjuk készült el
elsőnek. Szitopanaki megcsonkított keze ellenére is jól végzett minden munkát.
Ilyen körülmények között nem lesz többé szükség rá Uinonah sátrában – gondolta
Villámfelhő. Hiába, Szitopanaki idősebb is, mint ő, szebb is, nem is szólva arról,
hogy egy híres főnök lánya. Villámfelhőnek sejtelme sem volt róla, milyen
fáradtnak látszik, s milyen dühös képet vág szertelen féltékenységében.
– Gyere, feküdj le aludni – mondta neki Mongszongszah. – Majd felébresztelek,
ha indulunk.
Villámfelhő a fejét rázta. Felmentve érezte magát a válasz alól, mert a
magaslatról éppen akkor ereszkedett le Tokei-ihto; Villámfelhő tehát
elfordulhatott, hogy a főnök felé pillantson.
Tokei-ihto egyedül jött; egyenesen a csónak felé tartott, amelyet Uinonah és
Szitopanaki már elkészítettek. Megfogta a csónakot, és alaposan megvizsgálta.
Villámfelhő csak most eszmélt rá, hogy Csetanszapa és Fekete Szikla, a felderítő is
ott állnak a főnök mellett. Tokei-ihto ismét felegyenesedett, s Villámfelhő hallotta,
amint így szól:
– Rendben van. Mindjárt megpróbálok átkelni a fiaiddal!
– Jó – felelte Csetanszapa.
 Villámfelhő körülnézett, merre vannak a Medve-fiúk. Sehol sem látta őket. De
egyszerre csak ismét kibukkant a fejük a völgy mélyén hömpölygő zavaros,
szennyes hullámokból. Erőlködve igyekeztek kievickélni a part felé sodródó
korhadt fák közt. Végre kiúsztak a füves parti lejtőre. Csöpögött a hajuk,
dideregtek, s megrázták magukat, mint az ázott kutyák. Egyikük sem árulta el,
hogy túl messzire merészkedtek, s egy visszahúzódó hullám majdnem magával
ragadta őket az elárasztott völgy közepe felé. Csak prüszköltek, köhögtek, s egyre
köpködték a vizet. Miközben átadták a fűzfaágakat, észre sem vették, hogy a
főnök nézi őket.
– Gyorsan! – szólt rájuk suttogva Villámfelhő. – Átkeltek a főnökkel a folyón!
A fiúk összerezzentek, s kihúzták magukat.
– Úgy van – szólalt meg most maga Tokei-ihto, mert úgy látszik, ő is meghallotta
a fiúknak szánt szavakat. – És a medvét is magatokkal viszitek. Kint a prérin
nagyszámú ellenséges lovas bukkant fel. Láttuk őket a magaslatról. Két oldalról
fenyeget minket veszély, nagyobbak, mint az eddigiek: a megvadult víz és Red
Fox közé kerültünk, s mindkettő ellen fel kell vennünk a harcot. Havandzsita azt
tanácsolja, hogy a Nagy Medve kölykét és kettőtöket szállítsunk át a folyón, s ily
módon biztosítsuk a Nagy Medve törzsének fennmaradását arra az esetre is, ha mi
itt pusztulunk. Megpróbállak tehát átjuttatni benneteket a folyón. Hau. Tudjátok
már, hogyan kell odaát berendezni új életünket.
A főnök ezután ismét Csetanszapához és Fekete Sziklához fordult.
– Odafent te parancsolsz – mondta Csetanszapának, s fejével a magaslat felé
intett. – Ihaszapa velem jön; ő jó úszó. Ha tudok, visszatérek.
Csetanszapa még egyszer odalépett fiaihoz, s néma fohásszal átkarolta vállukat.
Senki sem tudhatta, vajon viszontlátja-e még a másikat, s ha igen, mikor. Ezzel
sarkon fordult Csetanszapa, s vissza sem pillantva felszaladt a magaslatra.
Hapedah és Csaszke barna bundás, négylábú védencükhöz ugrottak, amely az
elmúlt napok hosszú utazása után morcosán feküdt a fűben. Megmarkolták a
medvekölyköt, és felkapták. A bocs kapálódzva és morogva védekezett, és sárga
karmaival úgy végigkarmolta Csaszke arcát, hogy a vére is kiserkedt. Tokei-ihto
átvette a fiúktól a makrancos, ellenszegülő medvekölyköt. Ez szemlátomást jól
érezte magát felnőtt barátjánál; mancsaival jó erősen a vállába kapaszkodott, s a
nyakát nyaldosta.
A főnök elindult. A dombhajlatban lépkedett, hogy a préri felől rejtve maradjon,
s az öböl nyugati partján a folyóvölgy felé igyekezett. Az ifjú Fekete Szikla is
elkísérte, s Ohitika odafurakodott a térdéhez. A Medve-fiúk felemelték a könnyű
csónakot, amelyet Uinonah és Szitopanaki készítettek, s mindegyikük a vállára
vett két-két rövid lapátot. Egy bőrzsinórra aggatva vitték magukkal az íjat és
tegezt meg a tokba dugott kést. Így követték futva a főnököt.
Kilépett a sátorból Uinonah, s Villámfelhő kezébe nyomott egy tálat, amelyben
hús volt.
– Szaladj utánuk – mondta –, és add ezt oda nekik, vigyék magukkal a csónakba.
A tálat tartsák meg, azzal méregessék ki a csónakból a vizet.
Villámfelhő bólintott. Átvágva a lejtőn, a távozók után sietett, s hamarosan
utolérte őket.
Mikor már egész közel jutottak ahhoz a helyhez, ahol az öböl beletorkollott a
nagy völgybe, a főnök megállt. A fiúk vízre bocsátották a csónakot, s beszálltak;
Villámfelhő átnyújtotta nekik a tálat a hússal. Egy lapáttal visszatartotta a
csónakot, nehogy elússzon, mialatt a főnök beszáll a medvekölyökkel. A bocs
reszketett a félelemtől, de ellenszegülés nélkül tűrte, hogy berakják az ingó
alkotmányba. A fiúk elhelyezték mellette a lábukat, s átvették az íjat, a nyilat és a
felnőtt harcosok felszereléséhez tartozó lasszót. Villámfelhő átadta Hapedahnak az
utolsó lapátot is, s a két Medvefiú eltaszította magát a parttól. Éppen akkor zúdult
ismét a völgyből az öbölbe egy széles hullám; felkapta a könnyű járművet, s még
messzebb vitte a parttól, ki az öbölbe. A fiúk dolgozni kezdtek az egyik lapáttal; a
másik, amit magukkal vittek, tartalékul szolgált, A főnök és Fekete Szikla nem
szálltak be a csónakba. A vízbe ugrottak, hogy úszva kísérjék. Lábukkal sebesen
kavarták a vizet, karjukkal széles, erőteljes tempókat vettek, úgyhogy válluk újra
meg újra kiemelkedett az agyagos áradatból. A csónak felé igyekeztek, s az öböl
nyitott torka felé taszigálták. A könnyű, lapos bőrcsónakokat még nyugodt
folyókon is többnyire úszók irányították, hát még ezeken a vad, kiáradt
hullámokon.
Villámfelhő mellettük futott a füves lejtőn. Mikor az öböl torkolatához ért, leült, s
néma iszonyattal nézte az eléje táruló képet. Végeláthatatlan vízáradat töltötte
meg a folyó völgyét iszapos hullámaival. Eltűntek a szelíd partok, a zöld halmok, a
vörös földű dombok – mindazok a tájak, amelyekről annyit meséltek
Villámfelhőnek. Az iszapos hullámok leszakított jégdarabokat hordtak magukkal;
ezekre a jégtáblákra fadarabok és gyepcsomók tapadtak, s valóságos szigetek
gyanánt úsztak tova, míg el nem nyelte őket az örvény. Egész fák sodródtak félig a
víz alatt, koronával és gyökerekkel, hogy aztán hirtelen eltűnjenek. Odafent a
magasban kapta el ezeket a fákat a folyam, a hegyoldalakon és a szakadékokban,
ahonnan jött; most megunta a játékot, és eltemette játékszereit. Állati tetemeket,
antilopokat, juhokat, sőt egy bölényt is felszínre vetett az árvíz, aztán ismét
elnyelte őket. Csillagos ég borult a gyilkos vizek fölé. A túlsó part valahol nagyon
messze ködlött, és nagyon kicsinek látszott.
Szörnyű vagy, ó, Mini-Szosze, te nagy Iszapos Víz! A csónak már elhagyta az
öblöt, a hullámok hátukra kapták, és magukkal ragadták. Villámfelhő látta, mint
taszigálják az úszó férfiak a hullámok közt a csónakot; fekete üstökük hol eltűnt,
hol újra felbukkant. Lökéseikre a csónak rézsútos irányba fordult. Mint a hal, mikor
felveti magát a vízből, úgy szökkent elő újra meg újra a főnök, hogy továbbtaszítsa
a csónakot. A csónak forgott és táncolt a hullámokon. Villámfelhő még felismerte a
fiúk lapátjait, de a csónak utasai Szemlátomást nem sokra mentek ezekkel a
lapátokkal.
Egy nagy fa, amelyet csaknem teljesen elfedett az agyagos víz, a csónak felé
sodródott, s Villámfelhőnek úgy rémlett, mintha a két úszó megragadta és odébb
taszította volna a csónakot… A fa elúszott a csónak mellett. Nyomban utána a
magasba meredtek iszappal ellepett bozontos gyökerei, egy másodperccel később
már csak az agyagos árhullámok kavargása és buborékjai jelezték, hol ragadta a
mélybe az örvény. Úgy látszott, a víz már a part közelében is mély.
Egyre kisebbnek tűnt a csónak Villámfelhő szemében. Erős sodródása volt, s
eltűnt az egyik völgykanyar mögött. Villámfelhő most már nem látta a Medve-
fiúkat. Semmi sem volt előtte, csak a víz kietlen, holdvilágos sivataga, s a harsogó
zúgástól és dübörgéstől majd szétrepedt Villámfelhő feje.
Lassan felállt, s lehorgasztott fővel visszaballagott az övéihez. Füttyentett
Ohitikának, de a kutya nem követte. Csak vinnyogott, s ott gubbasztott tovább a
parton, azon a helyen, ahol Tokei-ihto a vízbe ugrott.
Visszatérve, Villámfelhő ott találta a partlejtőn a tábort meg a sok bőrcsónakot,
amelyek felfordítva sorakoztak a fűben, a hozzájuk tartozó lapátokkal. Az
ingóságokat, a sátrakat, bundákat, fegyvereket és a zsákmányt, valamint a tálakat
és fazekakat már szépen elrendezték, és halomba rakták. Csendesen és tétlenül
ültek a holmik mellett a nők és a gyermekek. A kisfiúk és kislányok aludtak
fekhelyükön, amelyet anyjuk készített el számukra. A táborozó emberek közt lovak
legelésztek. A kutyák összetekeredve hunyorogtak a visszatérő lányra; némelyik
meg is morogta.
Villámfelhő Csúfolódó Rigóhoz és kisfiához szaladt, s leült melléjük. Rövid időre
Göndörhajú Csapa és a delavár is odajöttek. A két harcos halkan beszélgetett;
Villámfelhő egy szót sem értett a párbeszédből, amíg rá nem eszmélt, hogy
angolul beszélnek.
 Nyilván nem akarták, hogy más is értse eszmecseréjüket. A lány szégyellt
hallgatózni, de mégsem tudta meggátolni, hogy egyes szavak a fülébe és a
tudatába ne hatoljanak.
– Havandzsitának nem az a célja, hogy megmentse a Nagy Medve Fiainak
ivadékait – szólt a delavár. – A halálba küldte a főnökötöket és a Medve-fiúkat.
Miért engedelmeskedtek neki mindig?
– A szellemek beszélnek belőle.
– Hazudik.
A két férfi felállt, és odébb sétált. Talán feltűnt nekik Villámfelhő figyelmes
arckifejezése. Arra azonban bizonyára nem gondoltak, hogy milyen hatással voltak
a lányra beszélgetésük megértett foszlányai. A medvebarlangban történt eset óta
kétségek gyötörték Villámfelhőt. A Mindenható Titokban továbbra is
megingathatatlanul hitt: ez nagy és tiszta volt, mint Uncsida tekintete és
gondolatai. De Havandzsita szellemeitől iszonyodni kezdett. Arra tanították, hogy a
hazugság a legnagyobb baj, és aki nem tér le a hazugság útjáról, a halál fia.
Lehetséges-e, hogy Havandzsita hazudik? Lehetséges-e, hogy gonosz szellemek
lakoznak benne, akik most a folyón a Medve-fiúk, Tokei-ihto és Ihaszapa vesztére
törnek? És ha így van, mit tehet ellenük egy lány? Ezt alaposan át kell gondolnia.
De teljesen magára maradt gondolataival, mert Csúfolódó Rigó nem tudott
angolul, és nem értette a férfiak beszélgetését. Villámfelhő most először simult új
anyjához, és Csúfolódó Rigó szeretetteljes mozdulattal viszonozta közeledését.
Ezalatt a csónakban ülő Medve-fiúk és a mellettük úszó férfiak tovább
viaskodtak a hullámokkal. Nekik nem volt idejük kételkedni vagy bánkódni. Tőlük
függött, hogy ki ne pusztuljanak a Nagy Medve Fiai, az ő életük volt a jövő záloga,
s derekasan harcoltak az életükért,
A két fiú a medvebocs bundájának feszítette a lábát, s eveztek, ahogy csak
tudtak. Lövések dörejét hallották, s füstfelhőket láttak a parti magaslatok fölött.
Ugyanabban a pillanatban Hapedah égő fájdalmat érzett a halántékán.
Önkéntelenül eleresztette az evezőt, és a fejéhez kapott. Vérzett. Red Fox és
vadászai megérkeztek, s a partról tüzeltek a csónakra! A dakota fiú lerántotta a
csónak mélyére barátját, Csaszkét, s maga is behúzta a nyakát. A fiúk a riadt
medvebocs mellé bújtak, s amennyire csak az evezés engedte, igyekeztek a
csónak fenekén meghúzni magukat. Alig látták már, mi van a csónak peremén túl,
s a vízre nem is figyeltek többé, csak az éjszakai égboltra és az irányt jelző
csillagokra. Hapedah szeme előtt minden elmosódott. Egyszerre gyengeség fogta
el, s közönyös lett számára mindaz, ami történik. De nem volt többé annyi
akaraterő benne, hogy ezt ki is tudja mondani. Valami pólyafélét csavartak a feje
köré, sebtében és ügyetlenül; bánta is ő, most legalább elalhatik.
A csónak alázuhant egy széles tölcsérbe, tótágast állt, kis híja, hogy fel nem
borult. Alatta habzott, tajtékzott minden, feneke alig volt már a vízben. Aztán
ismét alábukdácsolt, és szennyes vízár tódult a belsejébe. Csaszke hirtelen
ráeszmélt, hogy a folyó fősodrában van. A vízbe merítette a lapátot; a víz sodra
kitépte a kezéből, mintha egy erős kéz ragadta volna el tőle. Egy szempillantás
alatt eltűnt a habok közt. Csaszke megpillantotta a főnök arcát, amint előbukkant
az agyagos víz sárga poklából; az úszó főnök félig tátott szájjal, zihálva lélegzett.
Nyomban utána ismét átcsapott fölötte az ár.
A csónakot heves lökés érte s megfeneklett. Csaszke megpróbálta testének
lendületével eltaszítani az akadálytól, amelybe beleütközött, de ez nem használt. A
csónak ott maradt, ahol volt, kissé ferdén, a rázúduló hullámok felé hajolva. A fiú
felállt, mert úgy tűnt neki, mintha szilárd talajt erezne a lába alatt. Álmélkodva
nézett körül.
Egy domb csúcsát pillantotta meg a csónakból; alig emelkedett ki a vízből. A
domb tetején a füvet valósággal letaposta, a földhöz szorította az ár. Olykor egy-
egy szennyes hullám csapott át a kíváncsian kikandikáló domb feje fölött. “Szóval
így állunk – gondolta Csaszke. – Zátonyra futottunk!" De ha így van… akkor nyilván
maga mögött hagyta már a folyó közepét. Mert azok a dombok, amelyeken
zátonyra futhatott egy csónak, nem a folyó medrében emelkedtelt, hanem az
elöntött folyópartok mentén húzódó széles völgyben.
Mi legyen most? Ezt csak Tokei-ihto mondhatja meg.
De hol van a főnök?
Csaszke nyugalmat erőltetett magára; szilárdan eltökélte, hogy nem fog
megijedni. Mindenekelőtt alaposan tájékozódnia kell, körülnézni, merre vannak
úszó társai.
Két úszó kísérője gyakran eltűnt már a veszedelmes hullámok alatt, de aztán
ismét felbukkantak. Ám a közelben sehol sem mutatkoztak, s a folyó közepének
örvénylő és tomboló hullámai közt sem látta őket Csaszke.
Tehát várnia kellett. Minden akaraterejét összeszedte, hogy féken tartsa szívét;
legszívesebben a markába szorította volna, hogy megakadályozzon minden
fölösleges dobbanást.
Egyelőre még a beláthatatlan folyam foglya volt. Körülötte csak víz és víz, vad,
ellenséges áradat, s fölötte a közönyös, csúfondáros hold. Milyen szennyes, milyen
gonosz ez a határtalan víz! Örvénylett, és zúgva száguldott, kavargott és
bugyborékolt, s föld- és jéggöröngyökkel hajigálta a csónakot. Egy földszigeten
eleven kecske úszott el a csónak mellett. Csupa csont és bőr volt; Csaszke látta az
állat tátott száját, iszonyattól kidülledő szemét. El kellett fordulnia. Mire ismét
odapillantott, már semmit sem látott. Egy örvény mindent elnyelt: a földet és a fát,
a füvet és a kecskét. Csak néhány buborék kavargott még a hullámsír felett,
amelyben minden eltűnt.
Szél fújt a hegyekből alázúduló olvadt hó felett. Nyugaton, vagyis a folyó
folyásával ellentétes irányban megvillant egy Dörgő Madár szeme: cikázó tüzet
lövellt a felhők közül. A víz zúgását túlharsogta egy másik, tompa hang. A Dörgő
Madár kiáltott. Csaszke jeges hideget érzett a szíve körül, s végigborsódzott a
hátán az iszonyat. Nem tudta elszabadítani csónakját a zátonyról, nem tudott
evezni, s tomboló vizek választották el a parttól. Várnia kellett. Hapedah még nem
tért eszméletre. A medvebocs riadtan simult Csaszke térdéhez.
Csakhogy nem olyan könnyű dolog várni, ha az ember egész egyedül van a
kietlen folyón, s ráadásai zivatar is készül. Csaszke körüljártatta tekintetét.
– Tokei-ihto! Tokei-ihto! – kiáltotta torkaszakadtából. – Tokei-ihto! – A víz és a
szél elnyelte hangját.
Semmi válasz. Körös-körül tombolt a zúgó ár, szakadatlanul vonultak lefelé a
folyón a hömpölygő, örvénylő hullámok. Csaszke eltakarta szemét öklével.
Elhatározta, hogy ha már minden reménye összeomlott, inkább az áradatba veti
magát, és meghal.
De egyelőre még várnia kell, még sokáig kell várnia, talán addig, míg ő is úgy
lesoványodik, mint az a kecske…
– Tokei-ihto! To-kei-ihto!
És ekkor bekövetkezett a csoda. Egy üstök emelkedett ki az iszapos
hullámokból, a rátapadó fű és sár csaknem felismerhetetlenné tette.
– Tokei-ihto!
A főnök, még térdig vízben gázolva, Csaszke felé tartott. A karján vitte Fekete
Sziklát, aki hörgött, és levegő után kapkodott. Csaszke előkészítette a lasszót.
Tokei-ihto intett a fiúnak, hogy szüksége van a lasszóra. Egyik végét a vízből
kimentett Ihaszapa testére erősítette, a másikat saját törzse köré kötözte. A félig
eszméletlen Ihaszapát szótlanul lefektette a halom tetejére, amely fölött csak
olykor-olykor csaptak át a lábnyi magasságú hullámok. Hála Tokei-ihto
segítségének, az ifjú Ihaszapa végül ismét lélegzethez jutott, támolyogva felállt,
köpködte magából a vizet. A főnökbe kapaszkodva állt, köhögött és zihált.
– Lehúzott az örvény… Nem hittem volna, hogy még fel tudsz hozni onnan.
 A főnök szemügyre vette a csónakot. Csaszke felpillantott rá, s nem kerülte el a
figyelmét, hogy Tokei-ihto is erőlködve, tüdeje mélyéről lélegzik, s nyakán
szaporán lüktet a verőét. A két úszó teste sötét színt öltött, meglátszott rajtuk,
hogy oly hosszú időt töltöttek a jeges vízben. Testük is hideg volt, mint a jég,
bőrük fagyosan összehúzódott, és szinte érdes lett. Fekete Szikla fogai vacogtak.
De Tokei-ihtónak nem a pihenésen járt az esze. Intésére a fiú ismét
elhelyezkedett a bőrcsónakban. A főnök addig tolta a csónakot, míg ismét el nem
kapta az ár. Ő maga máris a vízbe vetette magát, s a csónak mögött úszott.
Fekete Szikla követte.
Megint ott bukdácsolt a csónak a hullámokban leselkedő halál fölött. Sokáig
tartott még a vízi út. De mindazok után, amin keresztülment, Csaszke ezt már
gyerekjátéknak érezte. Tokei-ihto keze taszigálta és irányította ismét a csónakot a
hullámzó Iszapos Vízen, fák és jégtáblák úsztak el a csónak mellett, a távolban
zengett az ég, és villámlott. A csónak imbolygóit, és meg-megfordult a tengelye
körül; Csaszke ide-oda vetette magát, hogy fel ne boruljon. Lassanként észrevette,
hogy a hullámok megszelídülnek. Mire ideje volt körülnézni, már közel volt a
magas part. Kábultan látta, hogy egy kis öböl fogadja be a csónakot. Ismét
magasra emelkedett, mint egy ágaskodó paripa hátán, aztán a lapos hullám
tetején szárazföldre siklott. Csaszke érezte, mint billen meg a partnak ütköző
csónak. A két úszó már ott állt a füves parti lejtőn, és tartotta a csónakot. Tokei-
ihto intett Csaszkénak, hogy szálljon ki. A fiú engedelmeskedett, s merev lábbal
megindult. A főnök kiemelte a csónakból az eszméletlen Hapedahot, a medvét, a
fegyvereket és a tálakat. Aztán felvonszolta a csónakot a partra.
Enyhén lankás partra értek. Csak pár lépést kellett tenniük, s már le is
pihenhettek.
Csaszke leült a fűbe. Egy falat húst is evett, mert a főnök így akarta.
Tulajdonképpen örülnie kellett volna, hogy sikerült átkelnie a megvadult Missourin.
De gondolatai még úgy örvénylettek, mint a víz odalent a völgyben. Nem tudott
sem örülni, sem félni.
Csak annyit látott, hogy Tokei-ihto ismét felállt, és az eget kémlelte. A főnök
vállára vette a fehér íjat és a tegezt az összekötözött nyílvesszőkkel. A fiú követni
próbálta a főnök tekintetét. Ekkor eszmélt ismét rá, hogy a folyó felső völgye felett
fenyegető felhők tornyosulnak. Szerencse, hogy véget ért a csónakul.
Tokei-ihtóval együtt ő is körülhordozta pillantását. Észak felé a végtelenbe nyúlt
a préri; füves, hullámos és magányos volt – olyan, amilyennek Csaszke mindig
ismerte. A látóhatáron magaslatok körvonalai rajzolódtak ki; szelídebbeknek
látszottak, mint a Feketedombok, ahonnan jöttek. Tokei-ihto mintha ezekre a távoli
erdős hegyekre meredt volna, de hirtelen megfordult, s úgy nézett a fiúra, hogy
Csaszke szinte megijedt,
Vajon mi a szándéka most Tokei-ihtónak? Csaszkét, Fekete Sziklát, Hapedahot
és a medvebocsot kimentette a veszélyből, valamennyien átjutottak erre a partra;
de a többiek még odaát vannak, az ő csónakjaikat még nem bocsátották vízre, ott
gubbasztanak Red Fox és a félelmetes folyó között valamennyien: az anyja is, az
apja is, Villámfelhő is, Uinonah is…
– Feljebb megyek a folyó mentén – szólt a főnök a didergő, reszkető Fekete
Sziklához. – Messze elsodródtunk. Amint elhallgat a Dörgő Madár, és eláll az eső,
amely nemsokára megered, visszaúszom. Te itt maradsz a fiúkkal. Vonuljatok
azokhoz az erdős hegyekhez, amelyeket ott láttok északon. Ott, az erdős hegyek
előtt végződik az az ország, amelyen a Washingtonban élő Nagy Atya uralkodik, s
ha odáig értek, a Nagy Anya Országába juttok. A Nagy Anya békén fogja hagyni
néhány tucatnyi sátrunkat, ha magunk gondoskodunk a megélhetésünkről. Hogy
ez lehetővé váljék, mindenekelőtt keressétek fel az erdős hegyekben azt a férfit,
akit Adamsnek hívnak. Fogjátok ezt az aranyat – nyújtott át Tokei-ihto egy zacskót
–, és adjátok oda neki. Ő majd földet vásárol nektek, amelyen szabadon élhettek.
 Az ifjú főnök elhallgatott. Felállt, sarkon fordult és elindult. Csaszke égő
szemekkel nézett utána.
Villám hasította ketté az eget, s dörögve lecsapott a földre; a félelmetes sárga
víz sápadt fénnyel bukkant elő a sötétségből. Kiáltozott és szárnyaival csapkodott
a Dörgő Madár. Valahol messze a parton látni lehetett Tokei-ihtót, amint felfelé
haladt, mit sem törődve a villámmal és mennydörgéssel.
Csaszke magához vonta Hapedahot. Ő maga Fekete Sziklára támaszkodott, s
érezte az ismét hozzásimuló medvebocs nedves bundáját. Süvöltött a vihar, eső
kopogott a cserjésben. Most nem volt más hátra, megint várni kellett, várni.

Mialatt Csaszke a Mini-Szoszétól északra kimerültén aludt Fekete Szikla karján, s

Tokei-ihto megindult vissza a táborba a nagy Iszapos Víz déli partján, Göndörhajú
Csapának undorító élményben volt része.
Csapa nem tartózkodott a magaslaton, ahol a harcosok java része befészkelte
magát, hogy elhárítsa az ellenséges támadásokat. Előretolt őrszem volt, s a parti
lejtő egyik mélyedésében feküdt, ahol nem világította meg a hold fénye.
Gondterhelten figyelte az égen tornyosuló zivatarfelhőket és a völgyben kavargó
iszapos áradatot. A folyó robajlása egybekeveredett az eső kopogásával. Csapa
már nem látott semmit, de annál jobban hallotta az eső és szél zúgásán keresztül
a ropogó sortüzeket. Odafent a magaslat körül folytak a harcok. Red Fox ravasz
volt; a borús időt és a rossz látási viszonyokat felhasználta arra, hogy közelebb
lopóddzon az embereivel.
Most Csapa közelében is dörrenés hallatszott, s egy golyó csaknem az üstökét
súrolta. “No nem, barátocskám – szólt Csapa gondolatban Red Foxhoz –, itt még
nem tartunk; Ravasz Hód skalpja jól odanőtt a fejéhez." Göndörhajú Csapa nyilat
ragadott, s egymás után lőtte ki a horgas csonthegyű, meglazított nyílvesszőket.
Közben elhagyta rejtekhelyét, s a záporeső védelme alatt ide-oda szökellt: hadd
higgyék azok odaát, hogy a terep sűrűn meg van szállva. Ötven vagy száz méter
távolságból visszalőttek, de Ravasz Hód sértetlen maradt. Mire az eső
alábbhagyott, már fogytán voltak a nyilai. De úgy látszott, az ellenségnek is elég
volt a lecke. Ravasz Hód nagy óvatosan visszatért a parti mélyedésbe. Üresnek
találta, s újra befészkelte magát.
Amint elállt az eső, s a kerek hold ismét megvilágította a prérit, Ravasz Hód
éber figyelemmel tekintett körül.
Hát ez meg mi?
Nem, ez lehetetlen!
Ravasz Hód megtapogatta a fejét, hogy meggyőződjön róla, ébren van-e vagy
álmodik.
Alig néhány lóhossznyira tőle egy legény ült a fűben. Ez a legény a
megtévesztésig hasonlított a tábornoki egyenruhájától megfosztott Tatokanóra.
Keresztbe tett lábbal ült; az esőcseppek legördültek ficsúrosan ápolt és
elválasztott hajáról, bezsírozott bőréről. Bambán bámult a holdfényes tájra.
Vajon van-e fegyver a fickónál? Puska vagy íj nem volt nála, de a kést és a
csatabárdot mintha látta volna Csapa az övébe dugva.
Egyébként se közel, se távol semmi gyanúsat nem észlelt az eső áztatta, szabad
réten, sem pedig a meredeken lejtő parton. Az ifjú harcosok, akik messzebb
lapultak, nem adtak magukról semmi életjelt. Talán nem vették észre ezt a
piperkőcöt?
Ravasz Hód elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Nesztelenül előrekúszott,
hogy Tatokano háta mögé lopóddzon. Négykézláb, szorosan a földhöz simulva
közelítette meg, puskáját maga előtt tolta. Miközben így a felderítőművészet
minden szabályát gondosan betartva előreosont, hol nevethetnékje támadt, hol
meg borzongás fogta el.
 Ravasz Hód végre elérte célját, s oly közel lapult meg a fickóhoz, hogy minden
további nélkül megragadhatta. Persze elképzelhető volt, hogy ellenséges
fegyveresek vannak valahol a közelben, akik mindent figyelnek, s akiknek elárulja
magát, ha most bármit is megkockáztat. De mégsem hagyhatta csak így
nyugodtan üldögélni ezt a hiú Jávorszarvast. Ravasz Hód tehát a legény háta mögé
bújva felült, nyakon ragadta a mit sem sejtő Tatokanót, s lassan hanyatt fektette.
A megtámadott Jávorszarvas nem védekezett. Nem rúgkapált, nem is kapott a
fegyverei után, hanem engedelmeskedve ellenfele kezének, szépen hanyatt feküdt
a fűbe, s figyelmesen nézett Ravasz Hódra.
– Ilyen csodabogarat, amilyen te vagy, még soha életemben nem láttam –
szólalt meg elképedve Ravasz Hód. Elengedte foglyát, s leheveredett mellé. – Mit
gubbasztasz itt, mint egy szilvabokor, amelyik nőni akar az esőben?
– Rád vártam – felelte Tatokano vigyorogva.
– Rám? Vártál?
– Igen. Azt mondtad, hogy jöhetek. Eltetted nekem a tábornoki egyenruhámat?
Ravasz Hód halkan felsóhajtott. Elképzelte, micsoda jelenet volna, ha ez a
prérikutya cilinderrel a fején találkozna Tokei-ihtóval.
– Hát tudod – mondta –, te még mindig nagyon buta vagy. Ami az egyenruhádat
illeti, ott még egyelőre nem tartunk, hol vagyunk még attól! Előbb szépen
elmondod nekem, hogy kerültél ide I
– Ideszaladtam az esőben. Freddy Clarke, a Vörös Róka pontosan leírta nekem,
hova üljek. Azt mondta, hogy te itt vagy, és várjak rád.
Ravasz Hód nagy szemeket meresztett.
– Úgy. Szóval Red Fox ott volt a lövészeknél, és látott engem.
– Igen. Azt mondta, bátor harcos vagy, és megtiszteltetés számomra, ha a te
sátradból való lányt vehetek feleségül.
Ravasz Hód kiköpött, ami így hanyatt fekve nem is volt olyan egyszerű dolog.
– Úgy. És aztán ide küldött, mi?
– Igen. Azt mondta, itt maradhatok nálatok.
– Hogy itt maradhatsz-e nálunk vagy sem, majd Tokei-ihto mondja meg, nem
pedig Red Fox, érted?! A tábornok szemlátomást nyugtalan lett.
– Megígérted!
Ravasz Hódot enyhe émelygés környékezte. Kibúvót keresett.
– Igen, igen – felelte végül –, csakhogy neked nem itt kellett volna hozzánk
csatlakoznod, hanem a Mini-Szosze túlsó partján, újhold után, mikor már
elvesztette érvényét a Hosszú Késeknek tett esküd. Mi keresnivalód van most
nálunk? Eredj, nézd csak meg ezt az elárasztott völgyet. Olyan nagy kedved van
átúszni a túlsó partra?
– Nem, nem úszom át – mosolygott a szép Eddy.
– No, végre egy okos szót is hallok tőled, te nyugalmazott egyenruha-tulajdonos.
Csak annyit mondhatok neked, hogy még Tokei-ihtónak is kemény feladat volt
megbirkózni ezekkel a hullámokkal.
– Ó! Ó! Csak nem jutott már át a túlsó partra?
– De bizony átjutott! Odaát van az északi parton. Őt ugyan nem csípitek el
többé!
Eddy az ajkát harapdálta, és a szemét forgatta.
– Gyáva dolog volt tőle – mondta aztán. – Elsőnek kelt át a túlsó partra, és
titeket itt hagyott a pácban!
Ravasz Hód közvetlenül a legény mellé kúszott.
– Még egy ilyen szót, és több hang nem hagyja el az ajkadat! Eddy Tatokano
szemlátomást teljesen kizökkent a szerepéből.
– Azt hittük, még itt van. Akkor beszélhettél volna vele.
– Sokszor fogok még beszélni Tokei-ihtóval, majd ha mindnyájan átkeltünk a
Missourin.
 – Csakhogy nem keltek át, ha Freddy Clarke nem akarja! – Eddy hebegett. Úgy
látszik, minduntalan fel kellett frissítenie emlékezetében, mit kell elszajkóznia.
– Majd elválik. Azzal a pár puskával nem tudtok ránk ijeszteni.
– Nagy ám a csapatunk, és erős! – fenyegetődzött a piperkőc, dölyfösen, mint
egy tábornok. – Farmerok és pásztorok is csatlakoztak hozzánk, akiknek menekülni
kellett az elárasztott völgyből. Félnek, hogy Tokei-ihto megöli asszonyaikat és
gyermekeiket, és elrabolja foltos bölényeiket. Tudják, hogy Tokei-ihto bosszút
liheg, mint egy megsebzett medve.
– Oka éppen volna rá, te nyomorult varangy. Ezt nagyon jól tudják, ezért félnek
tőle, és ezért adnak hitelt minden hazug dajkamesének.
– De titeket nem gyűlölnek. – Eddy Tatokano most már folyékonyabban beszélt;
visszazökkent a kerékvágásba. – Ti nem bántottatok senkit, és tetszésetek szerint
visszatérhettek a rezervátumba, vagy átmehettek Kanadába; Freddy Clarke-nak
teljesen mindegy. Freddy nagyon nagy harcos. Nem akar semmi mást, csak Tokei-
ihto skalpját.
Ravasz Hód arca vészjóslóan megvonaglott. A fiatal legény ezt nem vette észre.
Fesztelenül folytatta:
– Úgy bizony. Igaz ugyan, hogy Roachnak, a Hosszú Kések vezérének sok
musztángját elloptátok; de ezt könnyen jóvá tehetitek, csak vissza kell adni a
musztángokat. Akkor aztán mehettek, ahova akartok.
– Tokei-ihto nélkül?
– Igen, Tokei-ihto nélkül. – Eddig Tatokano egyre fesztelenebb lett. – Ravasz Hód
nagyon okos, s ezért Red Fox azt javasolja, hogy ő beszéljen Tokei-ihtóval. Ti
mindnyájan féltek Tokei-ihtótól. – A legény lehalkította hangját. – De aki nem fél,
annak megadja magát. Tudsz te erről?
Ravasz Hód komoran hallgatott.
– Nem mesélte el nektek? No persze hogy nem mesélte el. Szonka a szemébe
mondta, hogy egy áruló fia. Erre mintha megnémult volna, és hagyta, hogy
megmotozzák, és meggyőződjenek róla, nincs-e nála fegyver. Én motoztam meg,
saját kezemmel nyúltam hozzá…
Megérinteni egy harcost az indiánoknál annyit jelentett, mint győzelmet aratni
fölötte.
A holdas éjszakában Tatokano nem tudta leolvasni Ravasz Hód arcáról
szavainak hatását, s gondtalanul folytatta:
– Aki nem fél Tokei-ihtótól, a fölött nincs hatalma. Azt kell követelned tőle, hogy
adja meg magát nekünk. Akkor valamennyien szabadok vagytok, és a testvéreink
lesztek.
Ravasz Hódnak még egyetlen szó sem jött az ajkára.
– Érted már? Visszatérhetek hozzátok, amint Tokei-ihto meghalt. Ő nem tűrne
meg engem sátraitok közt, mert nem tudja elfelejteni, hogy láttam, mikor erőtlen
volt. De ha Tokei-ihto nincs többé köztetek… feleségül veszem Mézvirágot!
Ravasz Hód már kezében szorongatta buzogányát.
– Ide nézz! Látod ezt? Most meghalsz!
Tatokano fel akart ugrani, hogy elmeneküljön. De Ravasz Hód vasmarkából nem
tudott szabadulni: egyetlen csapás véget vetett a hiú áruló életének.
Ravasz Hód végigvonszolta a holttestet a fűben, s a parti töltésen át az örvénylő
áradatba vetette. Tatokano teteme nagyot loccsanva tűnt el a hullámok közt.
Ezután Ravasz Hód visszatért a parti mélyedésbe, s lankadatlan figyelemmel
kémlelte tovább a terepet,
Mialatt ez a tanulságos és egyben undorító kaland lejátszódott, Csetanszapa az
öböl nyugati sarkában állt, és az árvizet nézte. A látvány semmivel sem volt szebb,
mint eddig. A megáradt folyó cseppet sem szelídült meg, szüntelenül
hömpölyögtek lefelé a szennyes hullámok a völgy magas partjai közt.
Halottasénekek halk, szomorú dallama hallatszott Csetanszapa háta mögött: a
Medve-csapat tagjai siratták azokat a hozzátartozóikat, akik a felhőszakadás idején
áldozatul estek a fehérek támadásának. Ohitika behúzta farkát, s pofáját az ég felé
fordítva, keservesen vonított. Még mindig ugyanazon a helyen gubbasztott, ahol a
két Medve-fiú csónakba szállt.
Csetanszapa még Ohitikánál is előbb fedezte fel, hogy valaki úszva közeledik a
partjuk felé. Cserzett arcának ráncai közt mosoly ömlött el. Ez az úszó nem
lehetett más, mint Tokei-ihto.
Most már Ohitika is észrevett valamit. Vad örömmel fordult meg a tengelye
körül, leszaladt a parti lejtőn, s úgy látszott, eltökélt szándéka, hogy a vízbe
merészkedik, és gazdája elé úszik. Csak amikor látta, hogy az ár tüstént elsodorja,
fordult vissza, hogy csuromvizesen kimeneküljön a szárazföldre,
Tokei-ihto megvetette lábát a parton, s kijött a vízből. Csurgóit róla a víz.
Kezével leszedte hajáról és válláról a rátapadó iszapot, és lerázta.
A két harcos lassú léptekkel a tábor felé tartott, s Fekete Sólyom beszámolt a
főnöknek mindarról, ami történt. Néhány fiú és aggastyán állt a parton, köztük
Havandzsita is. A nők és gyermekek ébren voltak, s nézték a visszatérőket.
Villámfelhő is kibontakozott takarójából, s most ő is ott állt a parti lejtőn. A
boldogságtól szinte megkergült Ohitika nedves lábával rákapaszkodott, hogy
legalább némileg kifejezést adjon örömének. Villámfelhő bosszúsan elkergette,
nehogy egy szót is elmulasszon abból, amit Csetanszapa Mongszongszahnak
mondott.
– Hapedah és Csaszke átjutottak a túlsó partra – közölte Csetanszapa.
Mongszongszah felegyenesedett, mint a fűszál, mikor aszály után felüdíti az eső.
Villámfelhő gyorsan arca elé kapta a kezét, és megfordult. Szégyellte kimutatni,
milyen boldog, és inkább elfutott. Fekete Sólyom hallotta még, amint barátnőjét,
Fürge Gyíkot hívja; sürgősen közölnie kellett vele, amit hallott. Csetanszapa is
megkönnyebbülten mosolygott. Mélységes hálát érzett a főnök iránt, amiért
biztonságba helyezte a két fiút, de ilyesmiről nem illett beszélni.
Csetanszapa várt, s nézte, mint csavarja maga köré Tokei-ihto a bőrtakarót,
hogy szárazra dörzsölje a testét. Uinonah húst hozott egy tálban. Ha Fekete
Sólyom nem tévedett, egy darab medvemancs volt. Amíg a hideg, havas idő
tartott, friss maradt, utána enyhe szagot kapott, és talán kissé kukacos is lett.
Tokei-ihto késlekedés nélkül nekilátott. Mikor végzett vele, Szitopanaki vette át
tőle az üres tálat. Csetanszapa nézte a feketelábú főnök húgát, s szerette volna
kitalálni, mit érez e közben az egyszerű szolgálat közben. Az idegen főnök
húgának arckifejezése sok büszkeségről tanúskodott, de valami palástolatlan
alázatot is leolvasott róla Csetanszapa. Vajon látja-e ezt Tokei-ihto is? A főnök már
ismét talpon volt. Magával akarta vinni a puskáját, de megtudta, hogy Chef de
Loup az utolsó töltényeket is ellőtte. Erre szó nélkül magához vette az íjat a
nyílvesszőkkel, és Csetanszapa kíséretében elindult a magaslat felé, hogy onnan
tekintse át a helyzetet.
Nyomasztó csendben telt el a nap. Körös-körül csak az agyagos víz és a zöldellő
rétek, fölöttük a kék ég. A musztángok legeltek. A nők hallgattak és vártak. Mikor
esteledett, Uinonah odalépett Villámfelhőhöz, s egy kis csomag húst adott át neki
azzal a megbízással, hogy sötétedés után óvatosan szaladjon le a part mentén
Ravasz Hódhoz, és vigye el neki ezt az élelmet.
Villámfelhő megvárta, míg eltűnik a nap, s az alkonyi félhomály az éj sötétjének
adja át helyét. Akkor fürgén leszaladt a füveket nyaldosó, agyagsárga folyó partján
nagybátyja rejtekhelyéhez. Ravasz Hód időközben a delavárral együtt gödörré
mélyítette völgyteknőjét. Pillanatnyilag egyedül kuporgott benne; a delavár
nyilván felderítő útra indult.
Ravasz Hód nyájas pillantással fogadta a lányt, s lesegítette a gödörbe.
– Mi jót hoztál? Valami vén gebét?
Villámfelhő megérezte, hogy a tréfálkozás mögött szomorúság rejlik, hogy
nagybátyját most cseppet sem érdekli az étel. Ravasz Hód kibontotta a csomagot,
és megszagolta tartalmát. Aztán visszacsomagolta a húst, félretette az egyik
sarokba, és befedte földdel.
– Amíg Chef de Loup visszajön – mondta.
Villámfelhő már mehetett is volna, de mivel kettesben volt nagybátyjával,
könyörögve nézett rá. Talán hajlandó lesz valamit mondani neki.
– Miről tudsz te voltaképpen? – kérdezte Ravasz Hód, s a kémlelőnyíláson át,
amelyet ő készített magának, fürkészve nézte a prérit. Hold világította meg, a
gödörben viszont teljes sötétség volt.
– Tudom, hogy a vacsicsunok már nem tüzelnek, és hogy Hegyi Menny kő náluk
járt tárgyalni, meg hogy Tokei-ihto…
– Holnap estig hallgatnak a fegyverek – szólt bele Ravasz Hód a
kémlelőnyílásba. – Ha addig nem szolgáltatjuk ki Tokei-ihtót Red Foxnak, újra lőni
fognak a vacsicsunok.
– De nem fogjátok másodszor is elárulni a főnököt! – kiáltotta Villámfelhő szilárd
és csaknem fenyegető hangon.
– Nem, nem hagyjuk cserben. – Ravasz Hód hangjában rezgett valami, ami
nyugtalanította a lányt.
– Hadd nézzek ki én is… – könyörgött.
Nagybátyja maga elé tolta. Mélyen meg kellett görnyednie; Villámfelhő viszont
lábujjhegyre állt és kikukucskált. Délen csoportokban legelésző lovakat látott. A
lovasok alighanem a fűben hevertek.
Villámfelhő számolgatta őket.
– Milyen sokan vannak! Mindig ilyen közel voltak? – A lovak ugyan parányiaknak
látszottak, de mivel éjszaka is felismerhetők voltak, vagyis célozni lehetett rájuk,
Villámfelhő “közelieknek" vélte őket.
– Nem, nem voltak mindig ilyen közel. De amióta hallgatnak a fegyverek, ezek a
sakálok bátorságra kaptak, és közelebb húzódtak hozzánk.
– Nos, akkor harcolni fogunk – szólt Villámfelhő. – És ha nem tudjuk legyőzni
őket, inkább meghalunk. Én csak lány vagyok, de mondhatom neked, hogy
cseppet sem félek. Hiszen a Medvefiúk már átjutottak a túlsó partra.
– Igen, ez mindenesetre jó.
Villámfelhő kimászott a gödörből, és visszaosont a táborba.
Ez az éjszaka is elmúlt. Mikor kivilágosodott, Villámfelhő első gondolata az volt,
hogy beköszöntött az a nap, amelyen lejár a fegyverszünet.
Gondosan összehajtotta takaróját, és Uinonah, Szitopanaki és Csúfolódó Rigó
társaságában lejjebb sétált az öbölben, hogy tisztálkodjon. Ma is szép simán fonta
be hajfonatait. Közben szemügyre vette a vizet. Egy tenyérnyit apadt. Félig
elrothadt fű került felszínre, odasodort rögök és partra mosott fadarabok tapadtak
a fűcsomókra. Dögszag terjengett. Valahányszor egy-egy hullám jött a
folyóvölgyből, az iszapos ár ismét a magasba csapott, korábbi szintjéig, s újra
legörnyesztette a fűzfaágakat, amelyek már kiemelkedtek a vízből.
A nők visszatértek, s letelepedtek szokott helyükre, a csónakok köré. A víz
partjára kihallatszott Havandzsita egyenletes ütemű éneke. Varázséneket kántált.
Villámfelhő megfeledkezett kételyeiről, s mélabúsan hallgatta a dalt. Valamelyik
medveének volt, ezt mindjárt felismerte; ősidőkből maradhatott fenn.
A kislány elgondolkozott. A Nagy Medveanya csak azokon segít, akik tiszták és
bátrak. Villámfelhő felállt, és átment barátnőjéhez, Fürge Gyíkhoz. Ez is
felemelkedett helyéről, s Villámfelhő elé sietett. A két lány együtt futott még egy
darabig tovább a domboldalon és csak akkor álltak meg, mikor teljesen egyedül
voltak.
Halkan beszélgettek, s megfogadták, hogy nővéreiknek és fivéreiknek mindig
csak igazat fognak mondani, s hogy egy napig nem esznek. Aztán kézen fogták
egymást, és visszatértek a táborba. A varázsének hangjai még mindig
hallatszottak a derengő hajnalban.
A két barátnő Uncsida mellett ült le. Uncsida bölcs volt, s medvékkel is tudott
beszélni. Mellette biztonságban érezte magát az ember. Uncsida arca most
sötéten fénylett; hamuval kente be, mert böjtölt. Villámfelhő és Fürge Gyík is
követték példáját. A hamut a tűzhordóktól kérték, akik egy odvas nyírfatörzsben
hozták magukkal a soha ki nem alvó tüzet a Lóitató-pataktól a rezervátumig és a
rezervátumtól a nagy Iszapos Vízig. Mikor a lányok ismét ott ültek Uncsida mellett,
ajkuk elé emelték kezüket, és rejtve, hogy senki se hallja, fohászkodtak a Nagy
Titokhoz. Uinonah és Szitopanaki is csatlakoztak hozzájuk. Most az volt a fontos,
hogy minden gondolat ugyanazt az ösvényt járja. Akkor talán legyőzhetik az ádáz
ellenséget.
Gyorsan tűnt tova az idő, akár az elszivárgó víz.
Dél volt, és a lovak már abbahagyták a legelést, mikor Ravasz Hód a táborba
érkezett. Mintha erősebben sántított volna, mint máskor. A musztángokhoz lépett.
A pej, amelyen lovagolni szokott, feltápászkodott, amint meglátta gazdáját. Ravasz
Hód a lovára támaszkodott, s játszadozott a sörényével. Várt.
Noha mozgásnak úgyszólván nyoma sem volt, valami megfoghatatlan
nyugtalanság lett úrrá a táborozókon. Havandzsita már elhallgatott, s meredten
nézett fel a magaslatra, ahol a fűben rejtőző harcosok őrködtek. A magaslaton
felbukkant Csetanszapa alakja, a folyóvölgy felől pedig Chef de Loup közeledett.
Nem sietett, s az ő arcáról és testtartásából is az a megmagyarázhatatlan és
nyomasztó feszültség áradt, ami lehetetlenné tett minden kérdezősködést.
Mintha lassú láz rezegtette volna meg a levegőt, mikor végre megjelent Tokei-
ihto és Hegyi Mennykő is. Meztelen mellük és hátuk be volt festve vörösre, a vér
színére. A vér vörös színe nem azt jelentette, hogy ezek az emberek ölni vagy
meghalni készülnek; a vörös vér ősidők óta az erőtől duzzadó életet jelképezte,
amely győzni akar a halálon. Elsősorban a harcba induló férfiaknak volt szükségük
ilyen életerőre, s ezért sok törzsnél szokás volt, hogy a harcosok vörösre festették
a testüket.
Mire a két főnök a vén varázslóhoz ért, ott voltak már Fekete Sólyom,
Szunktokecsa és Ravasz Hód is.
Tokei-ihto hangja nyugodtan és tompán csengett.
– Hívattalak benneteket – hallotta szavait az öt férfi –, tudjátok meg, mit
határoztam. Azt már tudjátok, hogy napnyugtáig hallgatnak a fegyverek. De utána
ismét megszólalnak a vacsicsunok puskái, hacsak Tokei-ihto, Mattotaupa fia ki
nem szolgáltatja magát Red Foxnak. – A főnök rövid szünetet tartott. –
Megüzentem Red Foxnak – folytatta aztán –, hogy kész vagyok beszélni vele. Ha ő
is kész rá, tudassa velem legkésőbb egy órával a dél után. A követe itt járt.
Láttátok jönni és menni.
– Szívesebben láttuk menni, mint jönni – szólt közbe Csetanszapa.
A főnök elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Fred Clarke a magaslat déli lábához lovagol, amint látja, hogy jövök. Meg
fogom hallgatni, és válaszolok neki. Most indulok. Ti elkísértek. – Mindezt úgy
mondta a főnök, mintha valami távoli eseményről beszélne. De olyan hangon
fejezte be, amely nem tűrt ellentmondást. Csend támadt, de ez a hallgatás nem
jelentett egyetértést. Csetanszapa szeme lángolt. A főnök elébe vágott szavának,
még mielőtt kimondhatta volna.
– El fogtok kísérni, és meghallgatjátok, amit beszélünk. Parancsolom.
Senki sem válaszolt.
Tokei-ihto felállt. Tisztelettel köszönt Havandzsitának, s Hegyi Mennykő
kíséretében a ménes felé tartott a parti lejtőn. Csetanszapa, Chef de Loup és
Csapa is felálltak, de még nem mozdultak helyükről.
Az elöl lépkedő főnökök elhaladtak az útra kész csónakok s a nők és gyermekek
mellett. Villámfelhő a földre szegezte tekintetét. Csak a főnök lábát látta, s rajta a
mokasszint, amit Uinonah hímzett számára. A főnök meglassította lépteit. Megállt
a lány előtt.
– Talán fél Villámfelhő? – kérdezte.
A lány már fel is állt.
– Nem félek – felelte szilárdan s olyan biztonsággal, amely magát is meglepte. –
Tokei-ihto, a mi főnökünk, a Nagy Medve Fia harcra fogja kényszeríteni Mattotaupa
gyilkosát. Meg fogja ölni apja gyilkosát, mert tettének a halál a méltó büntetése.
Tokei-ihto át fog vezetni minket az Iszapos Vízen, hogy új életet élhessünk. – A
lány nem tétovázott, és nem hebegett. Egész világosan ejtette ki a szavakat, s
ezen maga is csodálkozott. Úgy látszik, a két főnök és az őket követő harcosok is
csodálkoztak, mert figyelmesen és komolyan néztek Villámfelhőre, s most már
egyikük sem habozott.
A harcosok főnökükkel együtt továbbmentek a lovakhoz. Villámfelhő csendesen
visszaült a helyére, s követte őket tekintetével. Érezte, hogy Uncsida
megsimogatja a fejét.
– Jól van – mondta Uncsida.
A harcosok lóra pattantak, felkaptattak a lejtőn, majd kikanyarodtak a szabad
prérire.
A nap dél felől sütött, sugarai villogó fénnyel tűztek a lovasok szemébe. A
napokig tartó pihenő után Chef de Loup tarka lova új erőre kapott, s most
ficánkolva, nyihogva követte a fakó vezérmént. Chef de Loup legszívesebben
megfordította volna lovát. De Tokei-ihtót választotta főnökéül, s Tokei-ihto
másképp rendelkezett. Chef de Loup engedelmeskedett. Tovafutott a talaj a
vágtató lovak lába alatt. A hosszan elnyúló domb sebes iramban vonult el a
lovasok mellett. Békésnek és érintetlennek látszott; ha a harcosok nem tudták
volna pontosan, hogyan szállták meg a magaslatot, még ők sem fedezték volna fel
rejtekhelyükön társaikat. Délen, valahol nagyon messze a delavár éles szeme már
felismerte az ellenséges lovasokat. Most mozgolódás támadt soraikban, három
pont levált róluk, s rohamosan növekedve a dakoták felé közeledett.
Chef de Loup igyekezett az előtte nyargalok mellett elnézve szemmel tartani a
közelgő ellenséges csoportot. Vezetőjük széles karimájú kalapját már felismerte.
Sárga lovon ült. Chef de Loup ezt a lovat is ismerte: valamikor ezen lovagolt Smith
őrnagy.
A gyilkosnak valóban volt mersze eljönni. Vágtató musztángja elnyelte a
maradék távolságot is, amely az egymás felé nyargaló lovasokat még elválasztotta
egymástól.
A hirtelen visszarántott lovak megtorpantak. A két vezér pontosan kiszámította
az irányt, s közvetlenül egymással szemközt álltak meg. Mögöttük kísérőik. Néma
csend volt. Csupán egy méh zümmögött gyanútlanul a virágok körül; mindenki
hallotta, mert senki sem beszélt, egyelőre még nem is üdvözölték egymást.
A két halálos ellenség kísérői – mintha összebeszéltek volna – egy és ugyanazon
pillanatban jobbra-balra eloszolva előreléptettek lovukon, hogy két oldalról
fedezzék vezetőjüket. Mivel Fekete Sólyom és Hegyi Mennykő balra fordították
lovukat, Chef de Loup és Ravasz Hód főnökük jobb oldalán helyezkedtek el.
A delavár most akadálytalanul szemügyre vehette ellenfeleiket. Középen Red
Fox ült lován, fején a széles karimájú kalappal, tőle jobbra Szonka, aki tehát a
gyűlölettől és szégyentől hajtva még arra is vállalkozott, hogy átkeljen a zajló
Yellowstone folyón. Red Foxtól balra egy szikár, magas termetű prérivadászt látott
a delavár. Ismerte ezt a vadászt még azokból az időkből, amikor a kanadai határon
a fehér emberek szolgálatában állt mint felderítő. Nagy Károly volt a gúnyneve.
Még mindig nem szólt egyikük sem. Chef de Loup Tokei-ihtóra nézett. A főnök
egész testtartásából valami rendíthetetlen nyugalom áradt, amely – úgy látszott –
órák, sőt napok teherpróbáját is kibírja. Még a vére is mintha alkalmazkodott volna
ehhez az éber alváshoz emlékeztető állapothoz: mintha szünetelt volna a lüktetése
a nyak és a halánték ereiben. Keze minden erőfeszítés nélkül tartotta a puskát,
keresztbe a ló háta felett. Csuklóin még felismerhetők voltak a bilincsek nyomai.
A delavár tudta, hogy a szemközt álló fehér ember fortyogó türelmetlensége
mindjárt széttépi a csöndet.
Red Fox leugrott lováról. Súlyos csizmájának dobbanása volt az első nesz,
amióta a két csoport farkasszemet nézett egymással. Lerántotta fejéről a kalapot,
felfedve koponyáját és lángvörös haját, s három lépést tett a dakota főnök felé.
Tokei-ihto nem szállt le lováról, onnan nézett le ellenségére. Jobbja megfeszült a
kantárszáron, mert fakó ménje Red Fox után kapott, s fülét hátraszegve leste a
kedvező alkalmat, hogy fogsorával megragadhassa ezt a gyűlölt emberi lényt.
Red Fox rekedten és kényszeredetten nevetett. Ajka szélesre húzódott, s
kilátszottak sárga fogai.
– Mi a fene! – mondta. – Ez a sörényes ördög még megismer! Az igazság az,
hogy nem nagyon fértünk össze… – Elhárító kézmozdulatot tett. – No de ez már
rég volt.
Összezárta ajkát, és félig leengedte szemhéját, hogy egyetlen ösztönösen
kicsúszott szó vagy leplezetlen pillantás se keresztezhesse az elérni kívánt hatást.
– Hé! – kiáltotta bele fölöslegesen harsány hangon a csendbe. – Hát eljöttél,
Harry, ez mindenesetre jó! Tudod, miről van szó?
– Nem. – Tokei-ihto hangja idegenül és gúnyosan csengett.
– Nem? Hát nem merte jelenteni neked a te háncsba pólyáit követed? – A
beszélő a feketelábúra célzott. – Nos, akkor majd elmondom én, mire megy a
játék. – Red Fox még mindig hangosan beszélt, szinte kiabált. – Ti át akartok kelni
a Missourin! Nem vagy vak, magad is láttad, mi ott a helyzet. Az egész völgy
egyetlen folyam. Legalább tíz napba telik, míg a víz leapad. Tíz nap hosszú idő.
Nekem éppen elég. Nekünk van puskagolyónk, nektek nincs. Aztán ott van a
nyakatokon kölöncnek az a sok asszony és gyerek. Világos az egész, napnál
világosabb. Egy rakás hulla lesz belőletek, ha akarom. De én nem akarom… én
csak téged akarlak. Gyere tehát, barátocskám! Ma kvittek leszünk, végleg lezárjuk
a számlát.
Tokei-ihto nem válaszolt.
– Még mindig nem határoztad el magad? – sürgette Red Fox. Foga körül
összefutott a nyál, mint a falánk kutyáknak szokott, mikor meglátják az ételt. –
Nehezen tudod magad rászánni? Hiszen megértem, ha kissé tétova lettél,
kedvesem. Félsz egy kicsit?
A főnök hallgatott.
– A hallgatással nem sokra mész. Nem mondom, jól hat, méltóságteljesen, mint
ahogy általában úgy tudsz viselkedni, ahogy egy igazi főnökhöz illik. Nem rossz
családból származol, tudom jól. Top, az öreged is ilyesféle volt, ha nem volt
berúgva. Ne vedd zokon! Valahányszor meglátlak, mindig a régi jó idők jutnak
eszembe; mert mégiscsak azok voltak a jó idők. Néha-néha majd
elbeszélgethetünk erről lent a rezervátumban, ha velem jössz, érted?
A főnök néma maradt.
– Na, várj csak, mindjárt elmagyarázom neked a dolgot! – Red Fox kigombolta
bőrkabátját. Chef de Loup a kezét figyelte, Red Fox erős, csontos ragadozókarmait.
A ragadozókarmok kigombolták a bőrkabátot, s a bal mellzsebből egy levelet
húztak elő. – Nesze, olvasd el.
Tokei-ihto meg sem moccant. Keze még mindig feszesen tartotta a gyeplőt.
– Micsoda? Nem akarod? – Red Fox visszadugta a levelet, s újra begombolta a
kabátját, lassan és gondosan, mintha egy erődkaput zárna be. – Könyörögni fogsz
még nekem, hogy elolvashasd ezt a levelet, de akkor már késő lesz!
Mikor a karmos ujjak az utolsó gombot is begombolták, Red Fox tekintete
egyszerre megváltozott, szeme zöldes fényt lövellt.
– Te kutya! – ordította el magát, s homloka kivörösödött a fejébe tóduló vértől. –
Hát semmit sem hallottál arról, mit üzentem neked azzal a lenyalt hajú
cinkosoddal? Módot adunk méltóságodnak arra, hogy velünk jöjjön, és főnökösdit
játsszon a rezervátumban. Azon a napon, mikor magammal hozlak, én is
megalapoztam a szerencsémet. Ne utasítsd vissza, Harry, nem ajánlom, hogy
megint nemet mondj! Egyszer már nemet mondtál nekem, és pórul jártál. Ne
próbáld meg még egyszer! Velem nem lehet kukoricázni! – Az emberbőrbe
bújtatott fenevad kurtán és förtelmesen felnevetett. – Nézd csak a kancámat,
megismered? A pártfogódé volt, a fehér hajú őrnagyé. Ő is megpróbált ujjat húzni
velem! He! Ma már alulról szagolja az ibolyát! Itt fekszik a hűs földben; ez a vadul
tomboló árvíz talán kimosta a föld alól; ettől nem védi meg se kereszt, se kard! –
Red Fox megint felnevetett. – Semmiféle hókuszpókusz!
Tokei-ihto egyetlen szóval sem válaszolt. Még azt sem lehetett biztosan tudni,
hogy egyáltalában odafigyelt-e.
A delavár a kancára meredt, amely Red Fox mögött állt. Sámuel Smith őrnagy
egykori lova telivér, nemes paripa volt, szép állat, okos szemű. Lágyékán vérfoltok
látszottak, és Chef de Loup haragja ismét fellángolt, mikor pillantása a ló jelenlegi
gazdájának nehéz sarkantyújára esett. “Aljas gazember, gyilkos!" – sziszegte
magában. Nem tudta levenni tekintetét a kancáról, amelyet annyiszor
abrakoltatott meg. Az állat felkapta a fejét, és a fülét hegyezte. Talán megismerte
a felderítőt?
– Csökönyös rézbőrű vagy – szólt Red Fox ismét a hallgatag főnökhöz. – Úgy
látszik, teljesen megbénult a nyelved. Néma emberrel bajos társalogni, így tehát
végeztünk egymással. – Elfordult Tokei-ihtótól, s egy lépést tett Ravasz Hód és
Chef de Loup felé. – Ellenetek nincs semmi kifogásom – mondta recsegő hangon. –
Mehettek, ahova akartok: akár vissza a rezervátumba, akár át a Missourin,
Kanadába, ha olyan kedves nektek. Csak ezt itt – és ujjával Tokei-ihtóra mutatott –,
ezt ne vigyétek át magatokkal. Ez akasztófára kerül.
Chef de Loup ökle ütésre lendült, de Red Fox elkapta a csuklóját, és roppant
erővel átkulcsolta. Vaskapcsokként szorították ujjai ellenfele csuklóját, miközben
gúnyosan a delavár arcába vigyorgott. Néma, rövid tusa volt, csak kéz kéz ellen.
Chef de Loup tehetetlen dühvel érezte gyengeségét. Kiütött rajta a veríték.
Red Fox eleresztette.
– Most már értjük egymást! Még meggondolhatjátok magatokat. A skalpért – és
arcátlan, birtokba vevő mozdulattal megint Tokei-ihtóra mutatott –, a skalpért igen
magas árat fizetünk. Aki elhozza nekem, Washingtonba utazhat, és kétszáz dollár
üti a markát. Holnap reggelig még van időtök. Ennyi haladékot adok nektek. De
jobban teszitek, ha siettek. Az én vadászaim is tudnak a kitűzött díjról.
Red Fox elfordult, s ismét Tokei-ihto felé lépett.
– Te is fontold meg a dolgot, míg nem késő! A többiek mind itt pusztuljanak el,
csak azért, mert te gyáva vagy? Annak idején Pontiac, a nagy főnök a félelem
legcsekélyebb jele nélkül fogadta a halálos döfést egyik rézbőrű testvérétől, mikor
legyőzték a fehérek…
Red Fox a lovak felé indult.
– Egyébiránt azt a halálos döfést is jól megfizették – szólt oda közben Chef de
Loup-nak. – Az arany miatt pedig fölösleges itt maradnod. Azt most már tőlünk is
megkaphatod.
A delavár rá sem tudott már nézni erre az emberre.
Red Fox felpattant lovára. Lágyékába vágta a sarkantyúját, oly erősen, hogy a ló
felágaskodott. Baljával a kantárszárat fogta, jobbja a széles karimájú bőrkalapot
gyűrögette. Szélroham támadt, és felborzolta a haját.
Red Foxot hirtelen elfutotta a düh.
– Gyáva csirkefogó! – kiáltotta oda Tokei-ihtónak. – Miért jöttél ide
tulajdonképpen? Azt hiszed, úgy játszhatsz velem, mint macska az egérrel, te
büdös rézbőrű?! Mit keresel itt, mit lopod az időmet, ha nem akarsz beszélni?
 Red Fox most kiengedte szorításából ágaskodó lovát. Talán a főnök
arckifejezésében történt valami változás, amit saját harcosai nem vettek észre, de
amire ellensége felfigyelt.
– Harry?!…
– Megkaphattok.
Az aranysárga kanca lovasa füttyentésre emlékeztető hangot hallatott.
– Harry?!… – Red Fox arcán elképedés tükröződött, mikor a fejébe csapta szeles
karimájú kalapját. – Hát akkor gyere!
– Hat nap múlva, ha már törzsem minden harcosa, az asszonyokkal és
gyermekekkel együtt, átkelt a folyón. Itt foglak várni, ennek a magaslatnak a
lábánál. Fegyveresen. Hau.
Red Fox a főnökre meredt.
– Megőrültél? Azt hiszed, meg fogok verekedni veled?
– Meg fogsz verekedni velem. Velem és a harcosaimmal, vagy egyedül velem.
Választhatsz!
Red Fox nevetni próbált, de csak valami vakkantó hang tört elő a fogai közül.
– Feltételeket akarsz szabni nekem, fiacskám?
– Beszéltem.
– Nos, ahogy akarod, te sakál! Rendben van, gyere fegyveresen, állok elébe!
Állok elébe! Hat nap múlva! Itt leszek! – Red Fox nevetett. Nevetése visszanyerte
csengését. Hangosan, harsogva hahotázott. – Állok elébe, fiacskám! Hehe!
Töltényed már nincs. A késecskédtől meg a nyilaidtól nem félek. Gyere csak,
gyere, én is itt leszek, én is egyedül jövök! A skalpod az enyém! – Ismét
kigombolta mellzsebét, s egy fejbőrt húzott elő, rajta őszesfekete haj fürttel. –
Mattotaupa skalpja! Mellé kerül a tied is! Szóval áll az alku?
– Meg fogunk verekedni.
– Tartom, Harry barátom!
Red Fox kihúzta magát a nyeregben, s félig felemelkedve, gúnyosan
meglengette kalapját, ezzel is érzékeltetve, mennyire biztos a győzelmében.
Egyetlen rándítással megfordította lovát, s visszaszáguldott déli irányban a
végtelen préri felé.
Hirtelen távozása szemlátomást zavarba ejtette két kísérőjét. Néhány pillanatig
bizonytalanul és ellenségesen méregették a dakotát, aztán ők is megfordították
lovukat, hogy immár jó messze vágtató uruk és parancsolójuk után nyargaljanak.
A delavár hallotta a lovak patáinak tompa dübörgését, s látta a hosszú,
lengedező lófarkakat. A tovaszáguldók egyre kisebbek és kisebbek lettek. Végre
valahol messze felzárkóztak társaik hosszú sorához. Chef de Loup még látni vélte,
amint a három lovas leszáll a lováról, aztán már az ő éles szeme sem tudta kivenni
őket.
Tokei-ihto még mindig mozdulatlanul ült lován, ugyanazon a helyen. Úgy látszik,
ő is a tovatűnő ellenséges lovasokat követte tekintetével. Csak most fordította
meg fakó ménjét, s fekete szeméből hosszas pillantást vetett barátaira.
– Mindent hallottatok.
– Mindent hallottunk – válaszolta Csetanszapa –, és most meg fogjuk
tanácskozni veled, mitévők legyünk. A főnök összevonta szemöldökét.
– Nincs semmi tanácskoznivalónk. Ti átkeltek sátrainkkal a folyón; senki sem fog
megtámadni titeket. Én itt maradok, hogy megbosszuljam apámat, Mattotaupát, s
magamra vonjam az ellenség figyelmét, míg ti a határon túl el nem értétek az
Erdős-hegységet.
– No persze! – tört ki Csetanszapa. – És hogy lemészároljon az a sok vacsicsun,
aki mind arra vár, hogy ő kapja meg a skalpodra kitűzött vérdíjat! Azt hiszed,
Fekete Sólyom majd szépen letelepszik az Erdős-hegységnél a bölénybőrre, és
ölbe tett kézzel nézi, hogy gyilkolnak le ellenségeid, mint farkasok falkája, mikor
körülveszi és szétmarcangolja az áldozatul kiszemelt bölényt? Amit tenni akarsz,
becsületet szerez a nevednek, de bennünket szégyenbe taszít! Én nem hagylak el,
ebben biztos lehetsz!
– Én sem hagylak el! – kiáltotta hevesen Ravasz Hód. – Hadd törjék össze
sátrainkat, hadd haljanak meg asszonyaink, de mi férfiakként akarunk elesni.
Mindenki kész erre. Inkább a halál, semhogy Tokei-ihtót még egyszer eláruljuk!
– Én nem hagylak el! – kiáltotta Chef de Loup. Ám a következő pillanatban már
meg is bánta dacos szavait. Látta, hogy Tokei-ihto arca elsötétül.
– A szavamat megtartom, ebben nem fogtok megakadályozni! Azért hoztalak
magammal benneteket és a sátraitokat, hogy átkeljetek a nagy Iszapos Vízen, és
szabad földre vándoroljatok. Elvezettelek benneteket a nagy Iszapos Vízig, és át
fogtok jutni a szabad földre, asszonyaitokkal és gyermekeitekkel együtt, így
akarom. – Pillantása találkozott Csetanszapáéval. – Meg fogsz esküdni nekem a
szent pipára, Fekete Sólyom, Napeső fia, hogy átvezeted a mieinket, és nem térsz
ide vissza. Ha mégis az a szándékod, hogy akaratom és szavaim ellenére
cselekedj, mondd meg. Akkor megölöm magam. Áruló fia vagyok, te is a
szemembe mondtad. Én eljátszottam az életemet. Ti nem halhattok meg.
– Ha nem engedelmeskedünk neked, megölöd magad? – szólt Csetanszapa
megszégyenülten és elkeseredetten. – Nem, Tokei-ihto, ha engedelmeskedünk
neked, biztos halál vár rád. Magad sem hiszed, hogy élve elmenekülhetsz a
leselkedő sakálok hada elől, ha itt maradsz egyedül, hogy eltereld üldözőink
figyelmét, míg el nem értük az Erdős-hegységet. Ezek csak szavak, de az igazság
más.
– Igazat mondok, Csetanszapa. Ha felhangzik hívó szavatok, hiába leselkedik
rám a sakálok hada, én ki fogok siklani a karmaik közül, hogy visszatérjek
sátrainkba, amint átléptétek a határt. Igen, ha szükségetek lesz még rám, meg
fogok menekülni. Akkor megteszek mindent, ami erőmből telik, hogy visszatérjek
közétek.
– És ki ad hírt nekünk arról, mi történik veled?
– Hegyi Mennykő, a szikszikau itt maradhat az innenső parton őrnek, hogy hírt
vigyen rólam. Ő nem dakota. Az ő nevében nem ígértem semmit a
vacsicsunoknak.
– Kényszerítesz, főnök. Magaddal vittél, mikor meg akartam halni. Tiéd az
életem. Esküszöm, hogy át fogom vezetni a mieinket.
– Az fog történni, amit a Titokzatos Erő akar – fejezte be a beszélgetést a főnök.
– Csetanszapa bátorságában még egyetlen harcos sem mert kételkedni.
Tokei-ihto meglazította sárga ménjének kantárszárát, s a ló ügetve visszaindult
a nagy Iszapos Víz felé. Nyomába szegődött a hallgatag Hegyi Mennykő szürke
ménje is, mögötte pedig a fehér ló, a tarka és a pej, hátukon lovasukkal.
Visszaérve a táborba, a harcosok ott hagyták musztángjukat a ménesnél,
maguk pedig Tokei-ihtóval együtt Havandzsitához indultak. Körbeadták a szent
pipát; ennek a pipának a füstje pecsételte meg a harcosoknak azt az
elhatározását, hogy messzi idegenbe vándorolnak; most a főnök szavát és
embereinek engedelmességi fogadalmát erősítette meg ég és föld előtt.
Chef de Loup szívta utolsónak a pipát; szinte égette a kezét, mikor visszaadta
Uinonahnak, hogy ismét eltegye. Megfordult, hogy kövesse Tokei-ihtót, aki magára
hagyta az agg varázslót. Lehajtott fővel lépdelt Chef de Loup a főnök mögött.
Sohasem érezte még ilyen meredeknek a parti lejtőt, ilyen elviselhetetlenül
vakítónak a déli napot. A harc hevében – mialatt Tokei-ihto a megáradt folyó
habjaival küszködött – ellőtte a főnök utolsó töltényeit; most heves
szemrehányásokat tett magának, hogy az ő hibájából lesz kénytelen Tokei-ihto
nyíllal kiállni a puskával felfegyverzett Red Fox ellen.
Tokei-ihto már nem nézett fegyvertársaira, de látta a még mindig száraz, hiába
várakozó bőrcsónakokat s köztük a böjtölő asszonyok és lányok csoportját.
Uncsida, Uinonah és Villámfelhő a főnökre pillantottak, de Szitopanaki félénken
lesütötte a szemét.
Múltak az órák, este lett, véget ért a nők és gyermekek böjtje. Fürge Gyík
anyjához futott, Villámfelhő Uinonah közelében maradt. A főnök húga maga mellé
vette éjszakára a kislányt; Uinonah takarója alatt jó meleg volt ezen a hideg
éjszakán is, s Villámfelhő csakhamar mély álomba merült.
Reggel kiszámította, hogy a hat éjszaka közül egy már eltelt, s az ötödik éjszaka
útra kelnek.
Napról napra, sőt úgyszólván óráról órára apadt a víz. A rétek kibújtak a víz alól,
s kirajzolódtak a völgy kiszögellésének formái. Nedvesen és felpuhulva dőlt meg a
tavalyi barna fű, s rútságával kirívóan elütött a fölötte virágzó mezőségtől, ahova
már nem ért el az ár romboló ereje. Gyökereikről letépett fatörzseket sodort partra
az ár. Néhány nő eltakarította a vízbe fűlt vadak oszlásnak indult tetemeit. A nagy
völgyben tomboló áradat zúgása mind tompábban és mind távolabbról hallatszott.
Mikor Villámfelhő egyszer leszaladt az öböl széléig, látta, hogy a tulajdonképpeni
folyómederrel párhuzamosan húzódó dombok teteje már kiemelkedik a vízből. De
rossz volt lenézni a völgybe: tele volt iszappal, és a sárga vízben elhullott
növények és állatok úsztak.
Két napjuk volt még hátra az indulásig.
Villámfelhő ismét ott gubbasztott a táborban, és várt. Szeretett volna
elbeszélgetni egyszer Szitopanakival, szívesen hallgatta volna, mit mesél a Mini-
Szoszén túl elterülő országról. Az idegen lány csendes és szomorú volt, s nem
értett a dakoták nyelvén. Villámfelhő mostanában gyakran vetett fürkésző
pillantásokat erre a lányra, pedig alig néhány napja, mikor látta, hogy Uinonah
barátsággal viseltetik iránta, kislányos féltékenységében még gyűlölni vélte. Azóta
azonban megszerette, s egyre gyakrabban pillantgatott feléje, bár csak lopva,
úgyhogy a feketelábú főnök húga nem vehette észre. Szitopanaki nagyon büszke
volt, és szomorú, mint a halál. Talán szerette a főnököt.
Egyszer, mikor már éjszaka volt – az utolsó éjszaka az átkelés előtt –,
Villámfelhő különös hangot hallott álmában: olyan volt, mintha a szél énekelne a
füzes felett. Úgy hangzott, mint valami ismeretlen dal, s oly elbűvölő és megkapó
dallam volt, hogy Villámfelhő nem nyitotta ki a szemét. Nem akart felébredni: csak
ezt a dalt akarta hallgatni. Hallgatta hát, és tovább álmodott. Egy dakota lányról,
aki kenuján kievezett a tóra, hogy megkeresse kedvesét. De csak a tegezét találta
meg: ott úszott a víz tükrén. Ekkor a lány kilépett kenujából, és a tó vizében lelte
halálát.
Mikor Villámfelhő felriadt ebből az álmából, és kinyitotta szemét, az égbolton
már elhalványodott a hold, elhalványodtak a csillagok, s megjelent a pitymallat
közeledtét jelentő első derengő fény. A völgyben zúgott a víz. Senki sem volt még
ébren; a kutyák is összetekeredve feküdtek még, s orrukat a bundájukba fúrták.
Csupán egy női alak keskeny sziluettje emelkedett ki a fekvők közül; a fűben
térdelt, és sűrűn aláomló, hosszú haját fonta. Ekkor a derengő szürkületben lent,
az öböl kijáratánál is megmozdult egy árnyék, és lassan közeledett. A térdelő nő
szemlátomást megijedt. Mélyebbre görnyedt, és elrejtette arcát. A férfi lassan,
szótlanul haladt el mellette, s egy pillantást vetett a lányra. Majd továbblépdelt
felfelé a dombon, mint egy ugrásra készülő hegyi oroszlán.
Villámfelhő ismét behunyta szemét, s türelmesen várta, hogy felébresszék. Ne
tudja meg senki, hogy már nem alszik.
Az utolsó nap is csendben és tétlenül telt el. Villámfelhő és Fürge Gyík megint
Uncsidánál üldögéltek. Az öregasszony közölte a lányokkal, hogy ezen az éjszakán
indulnak.
Elmúlt a nappal. Mikor a vöröslő napkorong eltűnt a látóhatár mögött, és a
feketerigók rázendítettek esti dalukra, még érintetlen volt a tábor, sürgés-
forgásnak nyoma sem volt. Legelésztek a lovak, ide-oda futkostak a kutyák. Egy
szürke nőstény farkaskutya négy ma született kölykét nyalogatta. Villámfelhő már
kiszemelte magának az egyik fekete szőrű kutyust. Uinonah megígérte neki, hogy
az övé lesz, ha Tokei-ihto is beleegyezik. A kislány sóhajtva simogatta a nőstény
kutyát. Felszikráztak az égen a hatodik éjszaka első csillagai. Szél fújt a folyóvölgy
felől, és a sötétben erősebben hallatszott a víz zúgása.
Uncsida felemelkedett helyéről. Ezzel jelt adott a többieknek a készülődésre.
Egyetlen szót sem szóltak. Az erre kijelölt asszonyok és lányok felemelték a
könnyű csónakokat, s ők indultak el elsőknek hosszú sorban le a völgy felé. A
többiek a gyerekekkel együtt a lovakért mentek. A kutyák ide-oda rohangálva
ugattak, mert odakint a prérin és lent a folyóvölgyben szemtelenül csaholt néhány
sakál. Villámfelhő és Fürge Gyík tudták, hogy ezek a sakálok a törzs felderítői, s a
sakálcsaholás az ő jeladásuk.
A lányok elővezették a két dragonyoslovat, s minden segítség nélkül
kapaszkodtak fel a jól megtermett állatok hátára. A lovak engedelmesen lépkedtek
a hosszú sorban, lefelé az öböl partján.
Cuppogtak a paták a tócsákban, amelyeket a visszavonuló árvíz maga után
hagyott. A tulajdonképpeni völgyben még mindig magas volt a vízállás. Az
előreküldött nők már a lassan lefolyó árra bocsátották a csónakokat. Most
berakták a málhát, s eleveztek vele a dombok közt. A lóháton ülő nők egyelőre
nem szálltak le lovukról; a víz a lábukig ért.
A kutyák elnémultak, és úszni kezdtek.
A víz sebes sodra és a hullámok csillámlása jelezte, hogy elérték a
tulajdonképpeni folyammedret. Villámfelhő és Fürge Gyík felismertek a sötétben
egy csoport lovas harcost, köztük Csetanszapát, aki zsákmányolt fehér lován ült.
Az elárasztott part előtt a harcosok megállították lovukat. Másik csoportjuk még
fent tartózkodott a magaslatnál, csatára készen felsorakozva. Az ellenségnek
nyomát sem lehetett látni.
Villámfelhő és Fürge Gyík a menet végén lovagoltak. Uinonah visszatért a folyó
túlsó partjáról bőrcsónakjával, hogy átvigye a két lányt. Göndörhajú Csapa és
Fürge Antilop úsztak a csónak mellett, hogy segítsenek.
Mikor Uinonah csónakja a lányokkal kijutott a folyó medrén, és az elárasztott
túlsó part csaknem mozdulatlanul álló vizére ért, ahol már minden fáradság nélkül
el lehetett kormányozni az emelkedő dombok közt, Villámfelhő szíve hevesen
kalimpálni kezdett. Még egyszer visszapillantott az elhagyott déli partra. Látta,
hogy odaát már az utóvédnek hátrahagyott lovasok is megfordították
musztángjukat, s a többiek után nyargaltak, le a völgybe, a folyó felé. Csupán
egyetlenegy lovas maradt ott. Fekete árnyéknak látszott a fekete éjszakában.
A csónak tovasiklott, halk evezőcsapásoktól hajtva. Mind messzebb és
messzebb tűnt az elhagyott part. A magányos lovas árnya mindjobban beleolvadt
a sötétségbe.
Tokei-ihto egyedül maradt.
 HARC A BŰVÖS BÖLÉNNYEL
A két Medve-fiú és Fekete Szikla, a felderítő nem ült ölbe tett kézzel, miután
elérték a nagy Iszapos Víz túlsó partját. Mindenekelőtt leszedték a csónak fűzfa
vázáról a ráfeszített bölénybőrt, hogy takarónak használják. Ennek a takarónak
köszönhették, hogy szerencsésen átvészelték a felhőszakadást: nem áztak meg
jobban, mint amennyire amúgy is átáztak az átkelés során. Mivel az utóbbi napok
erőltetett menetei nagyon kifárasztották a fiúkat, Fekete Szikla úgy rendelkezett,
hogy az éjszakát aludjak át; éjfél után magára vállalta az őrséget.
Mikor ismét oszladozott a sötétség, ettek egy-egy falatot az útravalóból, s
elindultak északnak, a határ és az Erdős-hegység felé. A nehéz medvebocsot
Ihaszapa cipelte. A csónak fűzfa vázát otthagyták, mert már nem volt rá
szükségük. A bölénybőrt azonban, amely nemcsak takarónak volt alkalmas, hanem
egy kisebbfajta vadászsátor céljaira is, magukkal vitték a fiúk.
Nemhiába végzett Fekete Szikla évek óta felderítőszolgálatot a Medve-
csapatnál. Füves völgyeken át a legrövidebb úton egy kis halomig vezette
futólépésben a fiúkat. Erről a halomról körös-körül át lehetett tekinteni a terepet;
közel s távol nem találhatott volna ennél alkalmasabb megfigyelőhelyet a három
ifjú indián. Zöldellt a fű, dúsan és buján sarjadt a termékeny agyagos talajon. A
három indián könnyen el tudta rejteni fekete üstökét ebben a fűben. Ameddig a
szem ellátott, alaposan kikémlelték a környéket. Társaikat azonban, akik a folyó
túlsó partján tartózkodtak, nem láthatták. A szarv alakú öbölbe nem tudott
behatolni tekintetük.
Melegen sütött a reggeli nap, bogarak nyüzsögtek a virágok körül.
– Tapasszátok a fületeket a földre! – szólt Ihaszapa, aki a fűben hasalva
hallgatódzott. A fiúk követték példáját.
– Csakugyan – suttogta Csaszke. – Lovascsapat. Ügetnek. Ezek Hosszú Kések.
Feszült izgalommal vártak. Hallásuk igen éles volt, s körös-körül teljes csend
honolt. Ezért már messziről hallották a lovasok közeledését, s még eltartott egy
darabig, míg meg is pillantották a zöld dombok közt felbukkanó csapatot.
Dragonyosok kis csapata volt, cirkáló őrjárat.
A dragonyosok is fellovagoltak egy dombra, hogy jobban áttekinthessék a
terepet; az indiánok megfigyelhették, amint előveszik távcsövüket, és
végigfürkészik a túlsó partot. Ketten közülük – nyilván a vezetőik – heves
taglejtések kíséretében tanakodtak. Csatlakozott hozzájuk egy bőrruhás férfi is, s
buzgón beleszólt vitájukba. A derűs, verőfényes reggelen sok mindent kivehettek
az ifjú indiánok abból, ami ott történt. Egyet-mást meg is értettek a bőrruhás férfi
taglejtéseiből, mert önkéntelenül azzal a jelbeszéddel kísérte szavait, amelyet
peremlakók és indiánok vagy idegen törzsekhez tartozó indiánok szoktak használni
egymás közt, hogy megértessék magukat. Ezek a jelek elárulták a dakotáknak,
hogy a Medve-csapatról van szó, s hogy a dragonyosok éppen a Medve-csapatot
keresik. A bőrruhás meg akarta győzni a milahanszkákat, hogy a Medve-csapat
minden bizonnyal még a túlsó parton van, s hogy meg kell várni, míg a víz leapad,
és a Medve-csapat átkel a folyón: akkor majd elcsíphetik és visszaküldhetik őket a
rezervátumba.
A dragonyosok szemlátomást haboztak, nem tudták, mitévők legyenek.
Egyelőre leszálltak lovukról, letelepedtek a fűben, s hozzáfogtak
villásreggelijükhöz. A bőrruhás a dombon maradt őrnek.
– Megértettétek? – kérdezte Ihaszapa.
– Igen.
– Most mi legyen?
– Sajnos, nem ölhetjük meg ezeket a milahanszkákat, túl sokan vannak – felelte
Csaszke, magába fojtva sóhaját.
– De mindenképpen meg kell akadályoznunk, hogy itt letelepedjenek és
várjanak – mondta határozottan Hapedah. – Annak is elejét kell vennünk, hogy
elnyargaljanak, és visszajöjjenek, mikor a víz apadni kezd.
– Ez igaz – mosolygott Fekete Szikla. – De hogyan gátolhatjuk mindezt meg?
– Csellel – jelentette ki fölényesen Hapedah.
– Van valami ötleted?
– Van! – ragyogott fel Hapedah sovány gyermekarca.
– Halljuk hát a tervedet, beszéljük meg.
Hapedah hevenyészve bekötött fejéhez nyúlt, majd megtapogatta aszott karját
s a nélkülözésektől és megerőltetéstől beesett arcát és halántékát.
– Éhesnek és kimerültnek látszom? – kérdezte.
– Egy vacsicsun szemével nézve mindenesetre annak – bólintott Ihaszapa.
– Akkor mehetek. Át fogok szökni azokhoz a milahanszkákhoz, és ennivalót
kérek tőlük. Ők majd megkérdezik, honnan jöttem, én meg elmesélem nekik, hogy
a Medve-csapat belefulladt a folyóba, mikor férfiaink és asszonyaink át akartak
kelni. Hacsak… – Hapedah tétovázott.
– Mi baj? – kérdezte izgatottan Csaszke. – Miféle aggályod támadt?
– Ezeknek a Hosszú Késeknek “hosszú szemük" is van. – Hapedah a távcsövekre
célzott. – Nem látnak azzal át a dombokon?
– Nem – nyugtatta meg Ihaszapa –, a dombokon nem látnak át. Csak nagyon
messzire látnak.
– Akkor jó. Eszerint a Medve-csapat harcosait és asszonyait éppoly kevéssé
látják, mint mi. A cselfogásom használható lesz!
– Meglehet. Próbáld ki. Ezek a milahanszkák nagy veszélyt jelentenek a
mieinkre.
Hapedah útra kelt. Lekúszott a dombnak azon az oldalán, ahova a dragonyosok
nem láthattak el; a füves völgybe érve felegyenesedett, s óvatosan futni kezdett,
először a folyó folyásával ellenkező irányban. Miután megtett némi távolságot,
letelepedett, s addig mesterkedett, míg olyan nyomokat nem hagyott, mintha
ezen a helyen hevert és aludt volna. Aztán ismét felállt, s ide-oda csavargott a
hepehupás vidéken. Végül felkapaszkodott egy magaslatra a csapat közelében,
előbb hanyatt feküdt a domb gerincén, majd felült. Mikor látta, hogy a bőrruhás
észrevette, felállt, és integetni kezdett neki.
A bőrruhás visszaintett, hogy Hapedah jöjjön közelebb.
A dakota fiú nekiiramodott, hogy minél előbb feljusson a dragonyosokhoz. A
katonák ott heverésztek a dombon, falatoztak, a füstöt eregették és tereferéltek.
Az indián fiú közeledtére elhallgatott a beszélgetés, s mindenki kíváncsian
szemlélte a jövevényt. A bőrruhás – aki valószínűleg a scoutjuk volt – mindjárt
elővette az idegen fiút.
– Honnan jössz tulajdonképpen?
Hapedah megértette a taglejtéseit; Csapa segítségével a peremlakók nyelvéből
néhány szót és szólásmódot is elsajátított a rezervátumban.
– Odaátról jövök – mondta.
– És hogy jöttél át ide? Csak nem ezen a megáradt vízen?!
– De igen – felelte a dakota fiú –, ezen a megáradt vízen. A többiek mind
belefulladtak. – Bánatos képet vágott.
– Kik azok a többiek?
– A Medve-csapat harcosai és asszonyai és gyermekei a dakoták nagy törzséből.
– Mennydörgős me… a Medve… Gyere csak, ülj le ide! Ez nagyon érdekel
minket!
A scout jelentette a hallottakat a fiatal tisztnek, a cirkáló őrjárat vezetőjének. Ez
különféle utasításokat adott a scoutnak, amelyeket Hapedah nem értett. De a
scout tolmácsolta a fiúnak a tiszt parancsát:
– Itt maradsz nálunk. Ne félj. Kapsz enni, később pedig iskolába is mehetsz.
Magunkkal viszünk a nagy erődünkbe. Ott majd jelented a parancsnoknak, mi
történt a Medve-bandával és Tokei-ihtóval. Megértetted?
– Meg – felelte rémülten Hapedah –, de én egyáltalában nem akarok nálatok
maradni. Én Kanadába tartok a rokonainkhoz.
– Miféle rokonaitokhoz? – kérdezte gyanakodva a scout.
– A Souris folyó mellett lakó dakotákhoz – felelte kurtán Hapedah.
– Azokat nem ismerem. Azt hittem már, Sitting Bullhoz és az embereihez akarsz
átszökni, Custer gyilkosához, ahhoz a gaz bujtogatóhoz, aki még mindig arra
csavarog. Eszedbe ne jusson ilyesmi! Azok máris iszonyatosan éheznek, mert
odaát sincsenek már bölények.
– Szóval maradjak nálatok?
– Te gyerek vagy, azt teszed, amit mondunk, ha tetszik, ha nem. Itt kapsz enni,
rád fér, elég sovány vagy. Nálunk nem fogsz éhezni, meghízol, kigömbölyödsz, és
megtanulsz írni-olvasni.
Hapedah nem vitatkozott tovább. Sitting Bull nevének említése mélyen
megrázta. Most még inkább eltökélte, hogy megszökik innen. De egyelőre még
fogalma sem volt, mikor tudja keresztülvinni szándékát. Most, világos nappal szó
sem lehetett szökésről. Megette, amit adtak neki, noha cseppet sem ízlett, aztán
lehevert a napra, mintha aludni akarna. Valójában azonban lázasan dolgozott az
agya, s szempillái alól ki-kilesett, hogy észrevétlenül figyelje ellenségeit.
A dragonyosok nem sajnálták maguktól a pihenőt. Mikor a fiatal tiszt órák múlva
kiadta az indulási parancsot, már kora délután volt. A scout maga elé ültette
Hapedahot a lovára. Ő kalauzolta a csapatot, ezért az élen nyargalt. Hapedah
sasszemmel figyelte a vidéket. Mindjárt feltűnt neki, hogy nem kelet, hanem
nyugat felé lovagoltak.
Valami igen távol eső erődbe akarták vinni, ott volt a csapat állomáshelye. Úgy
kellett tennie, mint aki beletörődött ebbe. Szökésre csak akkor volt reménye, ha
sikerül eloszlatnia ellenségeinek bizalmatlanságát.
A táj nem volt nagyon változatos. Nyugaton kibontakoztak a Sziklás-hegység
kéklő körvonalai; körös-körül füves dombok zöldelltek és virágzottak; délen az
iszapsárga ár zúgott. Ihaszapát és Csaszkét persze már nem látta, nem is adtak
életjelt magukról. De Hapedah meg volt róla győződve, hogy szemmel tartják,
tudnak kényszerű távozásáról, titokban követik. A sötétség beállta után talán
sikerül érintkezésbe lépniük egymással. Nyugodtan és látszólag közönyösen
viselte el Csetanszapa fia a fogságot, akár egy felnőtt harcos. A legfontosabb
mégiscsak az volt, hogy a scout és a milahanszkák a jelek szerint hitelt adtak
közlésének, s tényként fogadták el, hogy a Medve-csapat belefulladt a megáradt
folyóba.
Esteledett, a lemenő nap fényében csillogtak a mezők. A dragonyosok tábort
ütöttek éjszakára. Tüzet gyújtottak, felmelegítették konzervjeiket, s élcelődtek, de
Hapedah nem értette tréfáikat.
A scout ismét elővette a fiút, hogy pontosabban kikérdezze. Hapedah elmesélte,
hogyan üldözte őket Red Fox, s hogyan próbáltak átkelni a folyón. Az átkelés
borzalmait nem kellett kitalálnia, hiszen ezeket valóban átélte. Elbeszélése
hihetően hangzott.
– Szegődj csak el hozzánk – hajtogatta a scout –, szolgálj nekünk ügyesen és
hűségesen, egyszer még olyan híres felderítő lehet belőled, amilyen Chef de Loup
vagy amilyen Harry volt valamikor. Az ilyen okos fiúnak hasznát tudjuk venni.
– Igen, én is olyan akarok lenni, mint Harry – felelte a dakota fiú, s a scout nem
is sejtette, mit jelentenek Hapedah szájában ezek a szavak.
Mialatt a scout Hapedahhal beszélt, a többiek tovább élcelődtek, nevetgéltek,
mások meg komolyabb témákról is társalogtak.
– Három állattenyésztő farmer menekült el csordája maradványával az árvíz
elől; csatlakozott hozzájuk egy hódprémvadász is, aki errefelé csavargott a
környéken… néhány cowboy is van köztük, meg asszonyok – ütötték meg Hapedah
fülét a beszélgetés foszlányai. Ez éppen elég volt az éles eszű kis fogolynak ahhoz,
hogy következtetéseket vonjon le. Egy hódprémvadász… nem lehet, hogy az
éppen Adams? Hiszen Adams itt vár rájuk a környéken.
Sötét volt. A hadnagy számára katonái sátort ütöttek fel, maguk pedig a szabad
mezőn, takarójukba burkolózva helyezkedtek kényelembe. A lovakról nem vették
le a nyerget. Egy csoportba terelve őrizték őket. Hapedah – hogy minden
gyanakvást eloszlasson – a katonák közt feküdt le. Jól odafigyelt, mikor
beosztották az őröket. Éjféltől a scout teljesített kétórás őrszolgálatot. Hapedah
tehát tudta, hogy ez alatt az idő alatt nem kockáztathatja meg a szökést. De ha
előbb próbál kereket oldani, a scout felfedezi távollétét, amint őrségre megy.
Hapedahnak tehát csak az éjfél után két órától napfelkeltéig terjedő rövid idő állt
rendelkezésére terve keresztülviteléhez.
A dakota fiú behunyta szemét, s kényszerítette magát, hogy elaludjon. Szüksége
volt az erejére. Biztos lehetett benne, hogy idejében felébred. Hozzászoktatta már
magát ahhoz, hogy akkor ébredjen fel, amikor akar. A fehér emberek általában
abban a hiszemben voltak, hogy egy ilyen kis indián nem tanult semmit. Pedig
nagyon tévedtek. Az indián gyerekek is alapos és szigorú oktatásban részesültek.
Sőt Hapedah számára, nem is hatesztendős korában kezdődött az iskola, hanem
már negyedik életévében. Megtanult lovagolni, célba lőni, megfigyelni a vadat és
az ellenséget, szigorúan uralkodni magán, elviselni az éhséget és a szomjúságot.
Megtanulta, hogy mindig igazat kell mondani, akkor is, ha ez az igazság önmagára
nézve hátrányos, s ismerte a dakoták történetét. Értette a jelbeszédet, el tudta
olvasni a képírást, s maga is le tudta rajzolni a képírás jeleit. Tudott nyilat faragni,
sátrat építeni, és ismeretlen terepen is el tudott igazodni. Még néhány év, és
harcos lehet belőle… Hapedah összerezzent, mikor félálmában ide torkolltak
gondolatai. Nem, sohasem lehet harcos belőle, mert a Medve-csapat most már
foltos bölényeket akar tenyészteni, s békében akar élni minden jó emberrel, akár
rézbőrűek, akár fehérek. Minden jó emberrel… no persze, csakhogy akad ám még
sok erős és gonosz farkas az emberek közt, s ezekkel szemben továbbra is
tanúságot kell tennie bátorságáról, ha nem is farag többé nyilakat.
Mikor felébredt, a csillagok állásáról látta, hogy elmúlt éjfél. A scout két
dragonyossal együtt őrizte a lovakat. Nem vették észre, hogy az indián kisfiú
felébredt, erre gondja volt Hapedahnak. Mozdulatlanul feküdt tovább, látszólag
behunyt szemmel. Valójában azonban a most következő két órában, amely
szökéséig még hátravolt, éberen figyelt mindenre.
Végre elmúlt ez a két óra is, s a szakállas, bőrruhás scout ismét lefeküdt aludni.
Kikeresett magának egy szélvédett helyet a hadnagy sátra mellett, bebugyolálta
magát pokrócába, s egyenletes lélegzése elárulta, hogy máris alszik. Hapedah
még várt egy darabig, mert megtörténhetett, hogy az őrségváltással járó
mozgolódás felébreszt valakit. Az eddigi őröket két fiatal dragonyos váltotta fel,
szemlátomást tapasztalatlan és közönyös katonák. Lekuporodtak a lovak mellé, és
halkan tereferéltek. A fiú úgy tett, mintha rosszullét fogta volna el. Felállt, és nem
lopakodva, de nesztelenül arra az oldalra ment, amelyet a sátor eltakart az alvó
scout és a két őr elől. Mikor már tudta, hogy senki sem figyelheti, lehasalt, s ekkor
kezdődött vállalkozásának nehezebbik része. A fűben kúszva kellett elosonnia,
ügyelve arra, hogy a két őr fel ne figyeljen rá.
Hapedah elég sokat gyakorolta az észrevétlen kúszást, s most nagy
óvatossággal hajtotta végre ezt a műveletet. A magas tavaszi fű megkönnyítette a
dolgát, s éppígy kicsiny termete és sovány alakja is. Mint a kígyó, surrant tova a
réten. Még koromsötét volt. A dragonyosok táborhelyén nem támadt semmiféle
mozgolódás. Az őröknek szemlátomást fel sem tűnt, hogy Hapedah nem jött elő a
sátor mögül, és nem tért vissza fekhelyére. Továbbra is nyugodtan üldögéltek,
belebámultak az éjszakába, és tereferéltek valamiről, ami mindkettőjüket nagyon
érdekelte. A préri éjszakai csendjében Hapedah még sokáig hallotta fojtott
hangjukat.
Mikor végre odáig jutott, ahol a táborhelyről már nem láthatták, fellélegzett.
Most már csak az volt a kérdés, vajon Ihaszapa és Csaszke itt vannak-e a
közelben, s van-e egyáltalában sejtelmük a szökéséről. Felkapaszkodott egy
dombra, és csaholni kezdett, mint egy sakál. Ez a csaholás a Medve-csapatnál a
felderítők jeladása volt. Minden fiú ismerte, s Hapedahot apja, Csetanszapa igen jól
megtanította rá. Nem sok idő múlva választ kapott a csaholásra.
Hapedah mozdulatlanul várt a helyén, míg Ihaszapa oda nem jött. Nem sok szót
váltottak. A fiú mindenekelőtt elmondta, amit a csordáról meg a hódprémvadászról
hallott.
Előbújt Csaszke is. A két fiú Ihaszapával együtt futva megindult. Ezúttal is
Ihaszapa cipelte a medvebocsot, Csaszke a bölénybőrt. Minden dakota gyors lábú
volt, ha nem is voltak valamennyien olyan fürgék, mint valamikor Tatokano, a
hitvány áruló.
Felkelt már a nap, de a reggel még friss és hűs volt, mikor a három indián
marhabőgést hallott a távolban. Ez a bőgés egészen másképp hangzott, mint a
vadbölényeké. Hapedahnak és Csaszkének megdobbant a szíve. Ilyen szelídített,
foltos bölényeket kell majd nekik is tenyészteniük. Vajon ezek is olyan
nyomorúságos, satnya jószágok, mint azok az agyonnyúzott, kiéhezett tehenek,
amelyeket a rezervátumban kaptak?
A három dakota nem tartott szükségesnek semmiféle különösebb óvatosságot.
Átvágva a réten, egyenesen a csorda felé futottak. Hiszen már elásták a
csatabárdot, és senkinek sem kell gyanítania, hogy ők a még mindig üldözött
Medve-csapathoz tartoznak. Ha pedig – mint ahogy a fiúk remélték – ott van
Adams, feltárhatják kilétüket, s ő minden bizonnyal barátságosan fogadja őket.
A három dakotát észrevették. Egy lovas indult feléjük. Fehér ember volt, tarka
lovon ült, s cowboy módra bőrzekét, hosszú rojtos tarka sálat és széles karimájú,
magas kalapot viselt. Sovány, napbarnított arca volt; korát nehéz volt
megállapítani, mert nem lehetett tudni, hogy az évek vagy a nélkülözések vésték-
e arcára a sok ráncot. Közelebb nyargalt, aztán hirtelen visszarántotta lovát,
akárcsak egy indián, s megállt a két fiú előtt.
Ihaszapa és a Medve-fiúk is megálltak.
– Üdvözlöm ifjú testvéreimet! – szólt a fehér ember dakota nyelven. Kiejtése
idegenszerű volt ugyan, de mégis megértették, s örültek, hogy ilyen távol
hazájuktól anyanyelvükön köszönti őket valaki.
– Üdvözöljük idősebb testvérünket! – felelte komoly hangon Ihaszapa. – Egy
Adams nevű embert keresünk.
– No, ha őt keresitek, itt mindjárt meg is találhatjátok! Gyertek!
A lovas megfordította lovát, s a réten legelésző csorda felé ügetett. Az indiánok
követték. Hapedah és Csaszke kíváncsian vették szemügyre a teheneket és a
tenyészbikákat. A téli hónapokban ezek az állatok is lesoványodtak, akár a
vadbölények, de elevenek voltak, és élvezettel ropogtatták a füvet. A
leghatalmasabb bika dühösen fújtatott, s pattogtak a pásztorok hosszú ostorai.
A dakoták megpillantottak egy csoport fehér embert, akik szintén lovon ültek.
Az egyik lovas megtévesztésig hasonlított arra, aki a dakotákat idekísérte. A
leírások és elbeszélések alapján a fiúk mindjárt arra gondoltak, hogy a két ikerrel,
Thomasszal és Theóval hozta őket össze a sors. A három ősz hajú férfi és a két
idősebb nő kevésbé érdekelte őket. Ezek alighanem az árvíz elől elmenekült
farmerok lehettek, akikről a scout beszélt.
De volt köztük még egy lovas, szőke hajú, kék szemű fiatalember; arcvonásai
komolyságról tanúskodtak, a szája szeglete körül húzódó barázda pedig
visszafojtott bánatról. Mellette egy fiatal nő lovagolt. Az ő haja is aranyosan
csillogott, mint a napsugár, s a szeme kék volt, mint a hajnali égbolt. Jól ülte meg a
lovat. De a dakota fiúk mindjárt felismerték, hogy nem azok közül való, akik
négyéves koruk óta nap mint nap lóháton ültek. Újonc volt a prérin, habár nagyon
igyekezett igazi tehénpásztornőnek látszani.
A fehér emberek felkérték az indiánokat, hogy lépjenek közelebb. Hapedah és
Csaszke nem győztek álmélkodni ezeknek a vacsicsunoknak udvarias és
tisztességes viselkedésén. Csak Red Foxot, a katonákat és a zsoldosokat ismerték,
akik a rezervátumba hajtották őket. Hozzászoktak ahhoz, hogy a vacsicsunoknál
emberi szavak helyett puskagolyó és szitkok az érintkezés eszközei. Ezért
csodálkoztak annyira.
Hapedah közölte a fehérekkel, mit hallott a dragonyosoknál. Figyelmesen
hallgatták, nem siettek a válasszal, megfontoltan szívták a pipájukat, és
bólogattak. Csaknem úgy viselkedtek, mint a dakoták, s az ifjú indiánok egyre
nagyobb bizalommal tekintettek rájuk.
– És hogy kerültök ide? – érdeklődött végül az a férfi, akiben a három dakota
helyesen ismerte fel Adamset. Ihaszapa mindent elmondott úgy, ahogy volt.
– És most mi a tervetek?
– Tokei-ihto arra kéri Adamset, hogy vásároljon nekünk foltos bölényeket és
földet, ahol ezekkel a foltos bölényekkel élhetünk. Adams meglepődve kapta fel a
fejét.
– Hányan vagytok még voltaképpen?
– Mikor a fiúkat a csónakba ültettük, még hatvannégy ember élt a sátrainkban –
válaszolta Ihaszapa. – A zivatar idején Red Fox újra megtámadta embereivel odaát
a Nagy Medve Fiait, és néhányan bizonyára holtan maradtak a csatatéren. Nem
tudjuk, hányan kelnek át végül a folyón.
Adams egy másodpercig hallgatott.
– Súlyos veszteségeket szenvedtetek – szólt aztán. – Annak a pár embernek, aki
még életben maradt, könnyen találhattok földet és barmot. De hogy akarjátok
megfizetni? Ha az embereitek a lovakat is át tudnák hozni, azokat
becserélhetnétek marhákra. De csak az izmos, fiatal lovakat.
– Sok lovunk van, és jók is, de ezeket szeretnénk megtartani. Nem fizethetnénk
esetleg arannyal? Tokei-ihto adott nekünk aranyat.
– Aranyat?! Hohó, fiúk, az egész más! Akkor persze hogy nem kell ideadnotok a
lovakat! Arannyal fizettek?
Adams tájékoztatta a szarvasmarhák gazdáit.
Látni lehetett a három öreg farmer arcán, mennyire felajzották őket Adams
szavai. Közelebb jöttek, és feszülten figyeltek.
– Konyíttok egyáltalában valamit a szarvasmarha-tenyésztéshez? – kérdezte
Adams a dakotáktól.
– Semmit. Még Göndörhajú Csapa sem konyít hozzá, mert gyerekkorában nem
marhát őrzött, hanem gyapotot szedett. De Tokei-ihto azt mondta nekünk, hogy te
a testvérünk akarsz lenni. Te majd megtanítasz minket arra, hogyan kell foltos
bölényeket tenyészteni.
Adams elmosolyodott.
– Ez nem is volna rossz. Szívesen segítek nektek. Talán mindjárt üzletet
köthetünk ezekkel itt.
– Hé, Adams! – kiáltotta ebben a pillanatban az egyik telepes. – Vedd meg a mi
csordánkat. Valódi aranyuk van ezeknek az indiánoknak?
– Csak lassan a testtel! – Adamsben feltámadt a józan paraszt körültekintő
óvatossága. – Először is megszámláljuk és megtekintjük azokat az állatokat.
– Adams, ne okoskodj annyit! Potom áron jutsz az állatokhoz. Csak arra legyen
gondod, hogy az indiánok ideadják az aranyukat, és már át is hajthatod a csordát a
kanadai határon.
– Lehet róla szó. – Adams nem hagyta magát kizökkenteni nyugalmából. A
három dakota figyelte, mint megy egyik állattól a másikhoz a többi fehér férfi és
nő kíséretében. Számolgatott, megtapogatta a barmokat, olykor-olykor a vállát
vonogatta, s odavetett egy-egy szót. Végül egyedül odalépett Ihaszapához és a két
fiúhoz.
– Mennyi aranyotok van tulajdonképpen? – kérdezte halkan.
– Az a baj, hogy errefelé természetesen nem lehet aranymérleget előteremteni.
Itt minden csak bizalomra épülhet. Ami azt illeti, becsületes emberek ezek.
Aranypénzetek nincs?
– Nincs, csak aranyporunk és aranyszemcsénk. – Ihaszapa kibontotta a zacskót,
és megmutatta a tartalmát.
Adamsnek a lélegzete is elállt a tömérdek kincs láttára.
– Van-e egyáltalában fogalmatok róla, milyen gazdag emberek vagytok? –
kérdezte.
Az indiánok nagy szemeket meresztettek rá. Sohase hitték volna, hogy egy
maréknyi csillogó homokot annyi foltos bölényre lehet becserélni, amennyi az
egész csoport megélhetéséhez elegendő.
– Nehogy megmutassátok az egész zacskót, mert még ezek is elvesztik az
eszüket, ha meglátják – figyelmeztette őket Adams. – Így ni, ennyi elég lesz, ezt
adjátok ide, a többit majd elintézem. A barmokat áthajtjuk a határon. Veszélyes
vállalkozás most átjutni, de majd megoldjuk valahogy.
A három dakota megbízott fehér testvérében. Hamarosan megkötötték az alkut.
Adams arca ragyogott az örömtől.
– Rajta! – kiáltotta. – Thomas, Theo, előre! Most mutassátok meg, milyen az
igazi cowboy! Ti hárman pedig, bátor ifjú testvéreim a dakoták törzséből,
ragadjátok meg azokat a lovakat ott a csordánál, és kantározzátok fel őket!
Megvásároltuk a csordát, most gondoskodnunk kell róla, hogy biztonságba
helyezzük, ami a miénk.
– Ez a sok foltos bölény mind a mienk? – kérdezte izgatottan Hapedah.
– Mind bizony, amint látod, fiatal testvérem! Sejtelmed sincs még róla, mennyit
ér itt az aranyad!
A fiúk nem szaporították tovább a szót. Ihaszapával együtt a nyergeletlenül
legelésző lovakhoz futottak, rájuk vetették a lasszókat, amelyeket Adamstől,
Thomastól és Theótól kaptak, és felpattantak a hátukra. Pattogtak a hosszú
ostorok a pásztorok kezében, a barmok tülekedve vágtatni kezdtek észak felé, s
közben a három ifjú dakota ügyesen felkantározta és engedelmességre
kényszerítette új hátaslovát. Kurjongatva, ordítozva vettek részt most már ők is a
csorda terelésében. Adams fiatal felesége nem győzött álmélkodni, micsoda
lovasmutatványokat végeznek ezek az indián cowboyok az idegen lovak hátán, s a
három ifjú dakota nagyon élvezte ezt a sikert.
Vágtató barmok és lovak számára nem volt messze a határ. Adams odakiáltotta
a három dakotának, hogy estére biztonságban lehetnek. Csaszkét és Hapedahot
ujjongás és bizakodás töltötte el arra a gondolatra, hogy Tokei-ihtót és az öveiket
Adams társaságában és egy nagy bölénycsorda birtokában üdvözölhetik. Csak
jönnének már, csak jönnének minél előbb… csak egyáltalában jöhessenek! Hiszen
egyelőre még odaát vannak, a megvadult folyó és Red Fox puskái között.
Kiizzadva, kifáradva, berekedve érkeztek a lovasok napnyugtakor egy füves
rétre, ahol Adams már megállt Thomasszal, Theóval és Cate asszonnyal. Az
indiánok is megállították lovukat, és csatlakoztak a többiekhez.
– Átjutottunk – közölte Adams.
Ihaszapa és a két fiú hallgatott, s hosszasan körülnézett. Semmi sem mutatta,
hogy itt a határ. Ugyanaz a zöld, végtelen táj vette körül őket. Csak a Wood
Mountains [Erdős-hegység] dombvonulata nyomult közelebb.
Pihenőt tartottak. A medvebocs, amelyet Ihaszapa egy zsákban hozott idáig a
lován, elégedetlenkedett, és halat követelt. A barmok ittak és legeltek. A fiúk
rőzsét szedtek, és egy kis tüzet raktak, amelyet óvatosan elfedtek. Ki-ki evett a
maga útravalójából, utána a férfiak rágyújtottak. Cate halálfáradt volt. Mindjárt
beburkolódzott takarójába, és aludni tért.
Mivel nem volt fontos beszélnivalójuk, mindenki hallgatott, és átadta magát
gondolatainak.
Eltelt vagy fél óra. Adams beosztotta az éjszakai őrséget. A két fiú ragaszkodott
hozzá, hogy őket is osszák be.
– Hja bizony – szólalt meg egyszerre Thomas –, most gazdag emberek vagytok,
fiatal indián barátaim. Fittyet hányhattok mindenkinek.
Egy másodpercig csend volt. Aztán Hapedah válaszolt:
– Ti is, Thomas és Theo.
– Csúfolódni akarsz velünk, te kis Medve-fiú?
– Nem, eszem ágában sincs. Miért gondolja Thomas, az én idős testvérem?
– Mert mi ketten Theo fivéremmel a legszegényebb ördögök vagyunk a
földkerekségen. Szegény és vidám fickók voltunk, mikor megismerkedtünk a
főnökötökkel, Tokei-ihtóval, aki akkor még gyermek volt, és Harkának hívták. Most
is emlékszem még arra a napra, mikor tréfából elcsente a hátunk mögött az egyik
puskánkat. Vidámak már régóta nem vagyunk, de ugyanolyan szegények.
– Nem tudom – felelte Hapedah lassan, elgondolkozva –, nem tudom, gazdagnak
nevezik-e azt, akinek foltos bölényei vannak. Mert foltos bölényei Thomasnak és
Theónak is vannak.
– Hol a csudában?
Hapedah értetlenül vonogatta a vállát.
– Furcsa kérdés. Hiszen itt legelnek a bölényeink.
– A bölényeink? A te bölényeid… vagy a tiétek… nem is tudom, hogyan van ez
nálatok. Tulajdonképpen Tokei-ihtót illetik meg, ha valaha még élve átjut ide a
túlsó partról. És ha nem? Ki az örököse? Nagy bizalommal viseltetett irántatok,
hacsak úgy egyszerűen a tarsolyotokba dugta az aranyát. No hiszen semmi közöm
hozzá. De azt mégiscsak tudnom kell, ki fizeti majd a bérünket. A levegőből nem
tudunk megélni, mi szegény éhenkórászok.
– Abból fogtok élni, amiből mi. Hiszen a testvéreink vagytok.
– Nem élhet mindenki abból, amiből ti…
– Miért nem? – kérdezte csodálkozva Hapedah.
– Bohókás fiúk vagytok, kis indiánok. Hát azért nem, mert az a csorda nem
mindenkié.
– A csorda valamennyiünké: a Nagy Medve Fiaié, fivéreinké, Thomasé, Theóé és
Adamsé meg nővérünké, Cate-é.
– Gyerek vagy még, azért beszélsz úgy, mint egy gyerek – mondta Theo
meghatottan, de hitetlenkedve.
– Szó sincs róla! – avatkozott be Ihaszapa. – Hapedah, a Medvefiú úgy beszélt,
mint egy dakota.
– Hiszen ha az csak úgy menne – mormogta Thomas.
– Ugyan miért ne menne?! – kiáltott fel büszkén Hapedah.
– Hát… hát komolyan beszélsz? – kérdezte Theo hebegve. – Csakugyan
lehetséges, hogy öreg napjainkra veletek együtt állattenyésztő farmerok leszünk?
– Igen, azok lesztek – jelentették ki egymás szavába vágva Ihaszapa, Csaszke és
Hapedah. – Ez volna Tokei-ihto kívánsága is. Kérünk benneteket, segítsetek
nekünk. Egyedül semmit sem tudunk kezdeni ezekkel a foltos bölényekkel. Mást
nem tudnánk tenni, mint hogy levágjuk az állatokat, és megesszük a húsukat, és a
végén megint üres kézzel állnánk itt.
Thomas és Theo sokáig meg sem tudtak szólalni.
– Na, akkor gyertek – mondta végül Thomas. – Ha így áll a dolog, megtanítják
titeket tehenet fejni. Ez bizonyára nehezebb lesz nektek, mint csordát terelni, ti kis
vörös ördögök.
A marhapásztoroknak mindössze egyetlen sajkájuk volt. A teheneket sem a
tejükért tenyésztették, hanem csak a húsukért és bőrükért. A pásztorok csupán
saját maguk számára fejték meg a teheneket.
Hapedah és Csaszke kíváncsian figyelték, mint sajtolja ki a tejet Thomas a
farkával csapkodó tehén tőgyéből. De közben befogták az orrukat, mikor pedig
Thomas nevetve megkínálta őket tejjel, gyorsan kiköpték a szokatlan italt.
– Nem bírjátok lenyelni? No de ilyet! Hát ez az a híres indián önfegyelem?!
Csaszke és Hapedah erre összeszedték magukat, s görcsös erőfeszítéssel
nyeldesték a tejet. Úgy találták, hogy undorító a szaga, s nem kevésbé undorító az
íze. De azért hősiesen legyűrték. Utána titokban félreosontak, és kihányták az
egészet. Nem volt olyan egyszerű az új élet!
De nem adták fel a harcot.
Mikor a fiúk már beburkolóztak takarójukba, hogy addig is, míg rájuk kerül a sor
az éjszakai őrségben, aludjanak, Theo még egyszer odaszólt:
– Sehogy sem fér a fejembe ez a dolog. Egész biztos, hogy Adams is farmer lesz
veletek együtt?
– Egész biztos.
Theo megdörzsölte a szemét.
– Hej, ez az Adams! Alkalmasabb embert nem is találhattatok volna, ti Medve-
fiúk! Nem koldusként jön ám hozzátok. Az itteni telepestörvény értelmében a
maga számára is kaphat földet.
A fiúk lassan álomba merültek. Ó, ha Tokei-ihto életben maradna, hogy egy nap
mindent elmondhassanak neki!
Békésen, nyugodtan telt el az éjszaka. Verőfényes reggel virradt rájuk, s a
csordát lassan továbbhajtották az Erdős-hegység felé. Hapedah és Csaszke nem
tágítottak Thomas és Theo mellől, ítéletnapig is elhallgatták volna történeteiket.
Thomas elmesélte, mint lopakodott mögéje s mint járt túl az eszén Tokei-ihto,
mikor még kisfiú volt, körülbelül olyan idős, mint most Hapedah és Csaszke.
Megtudták a fiúk, hogy Thomas és Theo akkoriban mint csapdaállító
prémvadászok a szikszikauk vadászmezőin működtek. Igen, Thomas és Theo a
feketelábúak prérijein éltek, s nemcsak Tokei-ihtót ismerték, hanem Hegyi
Mennykövet is, szintén gyerekkorában; Tokei-ihto apjának, Mattotaupának
sátrában bölény-vesepecsenyét ettek, amely oly puha és ízletes volt, hogy ma már
ilyen nem is létezik, legfeljebb az Örök Vadászmezőkön. Később az ikrek Adams
apjánál, az öreg Adam Adamsnál szolgáltak mint marhapásztorok, s Tokei-ihto, aki
akkor fiatal legény volt, segítségükre volt egy ízben a farkasvadászaton. Tokei-
ihtónak akkor még más neve volt: Harka, a Hegyi Szirt, az Éjszaka Szeme, a
Biztoskezű Bölényvadász és Medveölő.
– Nagyszerű legény volt már akkor is a főnökötök!… Az volt aztán az íjász!… –
Thomas Rittyentett egyet, hogy így is kifejezést adjon elismerésének. – Mattotaupa
pedig olyan nemes lelkű férfi volt, amilyen ezer közül egy ha akad. Sokáig tartott,
míg Red Foxnak gyalázatos fondorlatokkal sikerült aláásnia az erejét, hogy végül
meggyilkolja…
– Igaz – folytatta Thomas –, Theo meg én később a Niobraránál a dakoták ellen
harcoltunk. De amikor Red Fox hitszegő módon tőrbe csalta a főnökötöket, kinyílt
a szemünk! – Thomas és Theo megpróbálták lerázni magukról a rossz emlékeket. –
Meglátjátok majd, Medve-fiúk, még mi is megfiatalodunk mellettetek! Hiszen
mindaz, amit most elmeséltünk, alig tizenöt esztendő leforgása alatt történt, és
Tokei-ihto is csak huszonnégy éves még… Mégis úgy él már bennünk ez az egész,
mint egy álom… Tarka álom volt, hol jó, hol rossz… és majd ha együtt élünk a
közös farmunkon, sok mindent tudunk majd nektek esténként mesélni, kis indián
cowboyok…
A Medve-fiúk szeme csillogott. Thomas és Theo társaságában nem érezték
magukat hazájukból elűzött idegeneknek.
Az újdonsült állattenyésztők az Erdős-hegység lábánál, az erdő szélén elterülő
szabad réteken telepedtek le csordájukkal. Errefelé mindenütt gazdátlan volt még
a föld. Ott táboroztak le, ahol akartak, s kedvükre vándorolhattak állataikkal. Első
táborhelyül egy kis patak partját választották; az erdőből előbúvó patak a
dombokról csörgedezett alá, s végigkígyózott a réteken. Jó volt itt lenni. Az állatok
számára ott volt a víz és a buja fű, az emberek számára pedig a rét és az erdő,
ahol meleg és hideg napokon egyaránt tanyázhattak; fa volt elég. A vízben
nyüzsgött a hal, az erdőben a vad. Csak vadbölényeket nem lehetett sehol látni.
Napról napra, sőt most már óráról órára várták a Medve-fiúk és Ihaszapa az
öveiket. Egyikük mindig ott gubbasztott a legmagasabb fa tetején, és a távoli
Missourit kémlelte. Végre elérkezett a várva várt pillanat. Csaszke ujjongó kiáltása
ércesen és diadalmasan hasított bele a békés csendbe. Mire leért a fáról, már ott
találta Hapedahot és Ihaszapát a lovakkal; mindhárman lóra pattantak, és
szélsebesen száguldottak át a prérin, a karaván elé.
– Hi-je-he! Hi-je-he!
Egyelőre még csak valami hosszú, sötétlő kígyónak látszott a karaván. Az egyes
alakokat még nem tudták megkülönböztetni. De a három ifjú dakota egy domb
gerince felé nyargalt, s mikor felértek, ágaskodtatták lovukat, és kurjongattak.
Majd megfékezték ficánkoló paripájukat, s fürkészve meredtek a préri felé.
Látták a harcosokat, akik a karaván előtt ide-oda rajzottak musztángjaikon.
Csetanszapa vezette a csapatot. A zsákmányolt fehér lovon ült. Mellette Chef de
Loup léptetett tarka lován, és Göndörhajú Csapa a pej lovon. A harcosok kis
csapata mögött Havandzsita lépkedett gyalog a menet élén. Ősi szokás szerint
kezében tartotta lándzsáját. Háta és nyakszirtje öregesen merev volt, de aszott
lába szinte magától vitte azzal a ringó járással, ahogy csaknem száz esztendő óta
rótta az erdőket és a prériket. Utána a lovak kocogtak egymás mögött, a nőkkel és
gyermekekkel meg a málnával. A menet végén Hapedah és Csaszke pajtásai, a
Kölyökkutyák hajtották mindazokat a dragonyoslovakat, amelyeket nem vettek
igénybe lovaglásra vagy málhahordásra.
A három ifjú dakota úgy érezte, hogy csodálatosabb pillanat még nem volt
életükben. Hiszen most saját szemükkel győződhettek meg arról, hogy a Nagy
Medve Fiai szerencsésen végére értek sok áldozattal járó, hosszú vándorlásuknak,
hogy immár akadálytalanul élhessék szabad életüket a szabad prériken.
A Medve-fiúk figyelmét nem kerülte el, hogy Tokei-ihto, Uncsida és Hegyi
Mennykő, a fiatal feketelábú főnök nincs az érkezők között. A két főnök talán
hátramaradt utóvédnek. És Uncsida? Vajon él még Uncsida?
Ihaszapa a Medve-fiúkkal a menet elé vágtatott. Egyenesen Csetanszapához
lovagoltak. Csetanszapa megállította lovát, s megállt az egész menet is. Ihaszapa
jelentette, mit végeztek.
Csetanszapa nagyot sóhajtott.
– Gyorsan cselekedtetek. Az embereink azt fogják mondani, hogy a foltos
bölények bűzlenek.
– Valóban bűzlenek, a tejüktől pedig hányni kell – erősítette meg ezt a
véleményt Csaszke. – De csak nem fogunk ezért megijedni ezektől a bölényektől?
– A harcosaink nem is fognak megijedni ezektől a bűzlő állatoktól, de meg fogják
vetni őket. Bölényekre akarnak vadászni, nem teheneket fejni és levágni.
Csetanszapa odalovagolt Havandzsitához, s néhány szót szólt neki, amit Fekete
Szikla és a fiúk nem érthettek, mert Csetanszapa igen halkan beszélt. Ám az a
mód, ahogyan Havandzsita felkapta a fejét, és a fiúkra meredt, nem sok jót ígért.
Ihaszapa és a fiúk megijedtek. Hát nem beszélt még Tokei-ihto Havandzsitával
tervéről? És hol maradt tulajdonképpen Tokei-ihto? Csetanszapa egy szóval sem
tett említést róla.
A menet ismét megindult.
– Hol van a főnökünk? – kérdezte Hapedah dobogó szívvel Ravasz Hódtól.
Ravasz Hód hátramutatott, a Missouri felé.
– Ott! A túlsó parton maradt, hogy megverekedjen Red Fosszál. Ennek
köszönhetjük, hogy sátraink akadálytalanul elvonulhattak.
– És… – Hapedah nem tudta folytatni. Valami összeszorította a torkát.
– És Hegyi Mennykő, a feketelábú is ott maradt, hogy megfigyelje a párviadalt, s
hírt hozzon nekünk, vajon… – Itt Ravasz Hód szava is elakadt. – Egyelőre várnunk
kell – fejezte be aztán. – Az Erdős-hegységig vonulunk, s ott várunk.
– Értem.
A fiúk már nem ujjongtak. Elnémultak. Tokei-ihto nem jött át a többiekkel! Nos,
annál bátrabban kell helytállniuk, hogy keresztülvigyék Tokei-ihto akaratát. A két
fiú összeszorította a fogát.
A menet a patakhoz ért, a csorda közelébe, amely a patak bal partján legelt. A
kiéhezett kutyák, élükön Ohitikával, mindjárt rá akarták vetni magukat a
barmokra, hogy szétmarcangolják őket. Leszegett szarvval ügettek oda a bikák. A
pásztoroknak – Adamsnek, Thomasnak, Theónak, a Medve-fiúknak és Ihaszapának
– nem kis fáradságukba került, míg hosszú ostorukkal elkergették a kutyákat, és
lecsillapították a megriadt csordát.
Eközben Havandzsita megálljt vezényelt. Lándzsájára támaszkodva hosszasan
nézte az izgatott foltos bölényeket. Aztán megfordult, s átvezette a menetet a
patak túlsó partjára. Csetanszapa mellette léptetett. A Medve-fiúk Ihaszapával
együtt még a csordánál és fehér barátaiknál maradtak. A két fiú érezte, hogy
sorsdöntő órák következnek.
A menet megállt; a patak választotta el a csordától. Havandzsita körbejárt, s
kijelölte a sátrak helyét. Csetanszapa fehér lován ülve nézte. Hagyta, hogy
Havandzsita az ő közreműködése nélkül intézkedjen, ami pedig ellenkezett a
szokásokkal. Csetanszapa mellett állította meg lovát Chef de Loup és Csapa is. A
legtöbb asszony már lerakodott. Uinonah azonban még érintetlenül hagyta
rúdszánját. Példáját követték Mongszongszah, Villámfelhő, Szitopanaki és
Csúfolódó Rigó is.
Csetanszapa intett Fekete Sziklának, a felderítőnek, s odavezette a vén
varázslóhoz. A fiúk szemtanúi voltak a jelenetnek, de most sem értettek meg
mindent abból, amit beszéltek. Csak annyit vettek ki a taglejtésekből, hogy vita
folyik. Csetanszapa nyilván újra elmondatta Fekete Sziklával, amit neki már
jelentett. Fekete Szikla elmagyarázta, hogy a Medve-csapatnak a marhacsordánál
kell tábort ütnie, mert bölények már errefelé sincsenek. Havandzsita azonban
ismét csak azt a parancsot adta, hogy mindenki tartsa magát távol a foltos
bölényektől. A harcosok engedelmeskedtek Havandzsitának, s a patak túlsó
partján ütötték fel sátraikat. Csetanszapa is utasította feleségét,
Mongszongszahot, hogy a csordától elkülönülve rakja le a holmit, és rendezkedjen
be. Csupán Csapa és Chef de Loup dacoltak a varázsló akaratával. Tipijüket és
Tokei-ihto elárvult sátrát a csordánál állították fel. Ide hordták ingóságait Uinonah,
Szitopanaki, Csúfolódó Rigó és Villámfelhő. A lovakat is két csoportra osztották.
A Medve-fiúk hallgatólagos egyetértéssel a nyáj mellett, a patak partján
kuporodtak le, egyelőre nem keresték fel senkinek a sátrát. Nem akartak
engedetlenséget tanúsítani apjukkal szemben, de Tokei-ihto akaratához sem
lehettek hűtlenek. Ihaszapa odahozta nekik a medvebocsot, amely már jócskán
felcseperedett, és vadulni is tudott, ha éhes volt, vagy kedve szottyant a maga
útján járni. Adams nézte a kis csoportot.
– Kamaszodik a medvétek – mondta. Mosolygott, de ez a mosoly
gondterheltséget takart. Adams is nagyon jól tudta, hogy újabb viszály fenyeget,
és újabb veszedelem leselkedik rájuk.
A csorda időközben megnyugodott. A marhák legelésztek, vagy kérődzve
feküdtek a fűben. A kutyák is jóllaktak már: a delavár két antilopot ejtett el, s a
hulladékot a kutyáknak vetették oda.
Halkan csörgedezett a patak, amely immár választóvonal volt a Medve-csapat
két fele közt. A varázsló sátra előtt csoportba verődve álltak Havandzsita,
Csetanszapa, Csapa és Chef de Loup, s csatlakozott hozzájuk a törzs tanácsának
két tekintélyes tagja is. A varázsló felszólította a harcosokat, lépjenek be a tipijébe.
A Medve-fiúk mindezt éberen figyelték. Némán várták, mit hoz majd a varázsló
sátrában a tanácskozás.

Félhomályban derengett, sőt csaknem sötét volt a sátor, ahova a harcosok

beléptek, hogy tanácskozzanak Havandzsitával. Egy asszony felszította kissé a
tüzet, éppen csak annyira, hogy enyhén parázslott; Havandzsita ezután kiküldte az
asszonyt, hogy bizalmasan beszélgethessen a férfiakkal. Tokei-ihtótól és
Uncsidától, régi és veszedelmes ellenfeleitől most nem kellett tartania: a folyó
túlsó partján maradtak.
– Nos, mondjátok el, mit gondoltok – kezdte a varázsló, mikor valamennyien
letelepedtek a tűzhely köré.
A tanács két tekintélyes tagja közül az egyik megköszörülte a torkát.
– Nincsenek itt bölények! A másik bólintott:
– Becsapott minket Tokei-ihto!
– Ugyanott tartunk, ahol azelőtt – szólt ismét az első –, kénytelenek leszünk
megint a vacsicsunokhoz fordulni, hogy földért és ennivalóért könyörögjünk. Ezek
a foltos bölények, amelyek a patakon túl legelnek, büdösek, és ha mégis
ráfanyalodunk a húsukra, hamarosan leöljük és elfogyasztjuk az utolsót is. Mi lesz
aztán? Antilopokból és szarvasokból nem tudunk megélni.
Felemelte hangját és így fejezte be:
– Ezért kellett hát megtennünk ezt a hosszú utat, ez lett az eredménye dicső
tetteinknek!
E szavak hallatára Csetanszapából kitört a harag.
– Idézd meg a szellemeidet, Havandzsita, és varázsolj ide vadbölényeket, ha
tudsz! – kiáltotta. – Bocsáss ránk álmot, amely megmutatja a Bölények Útját,
bocsáss ránk álmot, amely megmutatja, merre kell nyargalnunk, hol hangzik fel a
bölények bőgése, melyik csapáson dobognak a patáik, hol lőhetjük ki nyilainkat!
Dobolj, és beszélj a szellemeiddel, hogy megtudjuk, hol vadászhatunk, hol
élhetünk úgy, ahogy apáink éltek és apáink apái!
Havandzsitában különös változás ment végbe, mialatt Csetanszapa heves
kitörését hallgatta. Új reménység költözött belé, de ez a reménység a félelemmel
viaskodott. Lám, ismét hozzá fordulnak a harcosok, varázslatot követelnek tőle
úgy, mint régen! Ez ujjongással töltötte el a vén varázslót, másrészt azonban
rémület fogta el, mert még sohasem érezte ennyire, hogy hiányzik belőle az erő
ahhoz, amit várnak tőle. De még mindig palástolni akarta a gyengeségét. Meg kell
mutatnia, hogy ő még ma is Havandzsita, a szellemek és titkos erők ura, nem
pedig lötyögő bőrbe bújtatott vén csont.
– Dobolni fogok, és ti eljárjátok a bölény táncot – szóit a harcosokhoz. – Jönni
fognak a vadbölények, hacsak távol nem tartja őket ezeknek a foltos bölényeknek
hamis és émelyítő bűze. Menjetek és táncoljatok! Beszéltem.
A harcosok felemelkedtek, és elhagyták a sátrat.
Hapedah és Csaszke a patak partjáról figyelték, mint szállingóznak ki a harcosok
a varázsló sátrából. Azt is látták, mint viszik hírül a döntést a harcosoknak, s mint
gyülekeznek ezek Havandzsita sátra előtt, a téren. Csak a delavár tartotta távol
magát a gyülekezettől, s odament Adamshez.
A varázsló verni kezdte a dobot. A férfiak felálltak a kultikus tánchoz, s
felcsendültek az ének, a közös bölényfohász egyenletes ütemei ugyanúgy, mint
valamikor régen, Mattotaupának, Tokei-ihto apjának idején a Platte folyó mellett:

Jó Szellem, adj nekünk bölényt, bölényt, bölényt…

Bölényt, bölényt, bölényt adj nekünk, Jó Szellem!
 Dobogva járták a harcosok körben a táncot, s közben utánozták a bölények
bőgését. Azok, akiknek bölényszarv és bölénybőr volt a birtokukban, magukra
öltötték ezeket, hogy hasonlítsanak a bölényekhez. Olykor-olykor vadászokká
változtak, s a bölényvadászok vad kurjantását hallatták.
A fiúk is hallották a vadászkurjantást, egész lényük beleremegett. Hiszen
négyesztendős koruk óta arról ábrándoztak, hogy egyszer majd ők is
bölényvadászok lesznek. Órák óta járták már a táncot. A harcosok felváltották
egymást,

Jó Szellem, adj…

Az egyik harcos hirtelen felkiáltott:

– A halottak és a bölények visszatérnek!
A kiáltást mások is felkapták, sok hang ismételte:
– A halottak és a bölények visszatérnek!
Vadabbul dobogtak a táncoló lábak, szenvedélyesebben énekeltek a harcosok.
Hapedah és Csaszke gondolatait és érzelmeit is felkavarta a tompa ének és
dobogás.
Arra ocsúdtak fel, hogy ott áll előttük a delavár.
– A halottak és a bölények sohasem térnek vissza… így mondta Tokei-ihto –
szólt a két fiúhoz. A Medve-fiúk kiragadták magukat kábulatukból. Már esteledett.
Elsötétült az égbolt, s felragyogott az első csillag. Tokei-ihto! A két fiúban ismét
életre kelt ez a név.
– Csak jönne már Tokei-ihto! – mondta Csaszke. Még mindig a bölénytánc
hatása alatt volt, remegett, az arca izzadt. – Jelt kell adnunk a főnöknek, olyan jelt,
amit a Mini-Szoszén túl is megláthat. Tokei-ihtónak tudnia kell, hogy itt vagyunk,
tudnia kell, mi történik.
– Hau! – Hapedah felpattant, vele együtt Csaszke is, és a két fiú a patakon
átgázolva Csetanszapához futott. Csetanszapát nagyon kimerítette az órákig tartó
bölénytánc; felváltatta magát, s most Csapa társaságában a saját sátra előtt ült.
– Jelt kell adnunk Tokei-ihtónak – mondta neki két fia, Hapedah és Csaszke,
mikor Csetanszapa engedélyt adott, hogy beszéljenek.
Csetanszapa nem válaszolt mindjárt, sem igennel, sem nemmel. A Black
Hillsben történtek óta a Medve-fiúkat is úgy tekintették, mint akiknek valami közük
van a titkos erőkhöz. Nem lehetett semmibe venni a szavukat. Csetanszapa
átpillantott a patak másik partjára, ahol a medvebocs hancúrozott. Szitopanaki és
Uinonah éppen enni hoztak neki.
– Rendben van – döntött Csetanszapa. – Mindazok, akik nem vesznek részt a
bölénytáncban, álljanak össze, és gyújtsanak egy nagy tüzet, amelyet a Mini-
Szoszén túl is látni lehet. Főnökünk az ellenség gyűrűjében van. Hadd tudja meg,
hogy átléptük a határt, s hogy ki kell szabadulnia ellenségeinek karmai közül, és
ide kell sietnie, ha… – Csetanszapa elharapta a szót. Nem akarta kimondani azt az
eshetőséget, hogy Tokei-ihtót megölhette az ellenség.
Hapedah és Csaszke eliramodtak, és összehívták a fiúkat, a Kölyökkutyák
szövetségének valamennyi tagját; ezenkívül elhívták Villámfelhőt is, meg ennek
barátnőjét, Fürge Gyíkot és a többi kislányt. Mindenkire szükség volt, hogy fát
hordjanak és hasogassanak. A fiatal legények, az Ihaszapa vezetése alatt álló
Vörös Toll-szövetség tagjai sem tartották méltóságukon alulinak, hogy segítsenek.
“Jelt adni Tokei-ihtónak!" – ez a jelszó egyesítette valamennyiüket.
Észre sem vették, hogy e foglalatosság közben átgázoltak vagy átugráltak a
patak túlsó partjára; most már senkinek sem jutott eszébe távol tartani magát a
másiktól. Csattogtak az erdőben a vén, korhadt fatörzseket hasogató fejszék,
száraz gallyakat hordtak össze. Adams, Thomas és Theo is bekapcsolódtak a
munkába, mihelyt meghallották, miről van szó. Különösen Adams segített sokat
nagy ácsfejszéjével. A hasábokra vágott fát máglyába rakta. Alikor már elég nagy
volt a rakás, Csetanszapa meggyújtotta a máglyát; az enyhe éjszakai szél
felszította a tüzet, s csakhamar fellobbantak lángok. Hatalmas tűz volt, a
megmenekültek örömtüze, és hívó szó a főnökhöz. Sárga és vörös lángok
hasítottak bele az éj sötétjébe, fújt a szél, a csorda nyugtalankodni kezdett.
Lobogó fény tükröződött a patak vizében.
Mind több bölénytáncos váltatta fel magát, hogy a tűzhöz siessen. Mikor már
csak az a két tekintélyes férfi maradt ott, aki Havandzsita sátrában Tokei-ihto ellen
emelte fel szavát, Havandzsita véget vetett a táncnak. Elbocsátotta ezt a két férfit
is, s visszavonult sátrába.
– Erősebb varázslathoz fogok folyamodni – szólt távozóban halkan és
fenyegetően. – Azok a bűzlő foltos bölények nem maradhatnak itt; megzavarják
harcosaink eszét, és a szellemeket is. El kell kergetnünk a csordát, akkor majd
visszatérnek a bölények. Hau.
Azzal bebújt tipijébe.
Egyedül állt a sötét varázslósátorban. A tűzhelyen már csak kevés parázs izzott.
Havandzsita úgy érezte, mintha ő maga volna a tűz, amely utolsót lobban, hogy
aztán elhamvadjon. Elhagyták a harcosok. Megszöktek a bölény táncról. Ez még
sohasem fordult elő. Egy világ omlott össze Havandzsitában. Ebben a magányos
pillanatban bevallotta magának, hogy a főnök családjának és a Medve-csapatnak
kegyetlen sorsában ő sem teljesen ártatlan. Tokei-ihto egyszer a kínzócölöphöz
kötözve a szemébe mondta: “Te voltál az, aki először árulta el a vacsicsunoknak,
hogy van aranyunk." Igen, valóban ő volt; ez az áruló szó volt a varázsige, amellyel
a vacsicsunoknál elérte, hogy egy nagy bölénycsordát tereljenek a Nagy Medve
éhező Fiainak. Az árulás következménye pedig az lett, hogy a fehér emberek
kivetették cselszövényeik hálóját Mattotaupára, az arany titkának őrzőjére. Jöttek
a bölények, s Havandzsita hatalma és tekintélye ismét megszilárdult. Mattotaupa
pedig az ármánykodás és árulás áldozata lett; Havandzsita száműzte, s végül Red
Fox gyilkos kése adta meg neki a kegyelemdöfést. Erre gondolt most Havandzsita,
az elaggott varázsló, s legszívesebben elhamvadt volna, mint ez a parázs itt a
tűzhelyen, de kegyetlenül edzett és végül kegyetlenné edződött akarata még
egyszer fellázadt – mindenki ellen és önmaga ellen is. Nem hagyja magát,
varázsolnia kell, varázsolni fog, ha törik, ha szakad; megsemmisít mindenkit, aki
kételkedik benne, különösen pedig azokat, akik dacolni mertek vele. Céljai
szolgálatába állítja még egyszer az ellenséget, a vacsicsunokat. Fennhangon
beszélni kezdett; önmagához szólt és a szellemekhez, akikben hitt:

Jertek, szellemek,
ismerlek benneteket.
Elhagytatok engem –
de kényszerítlek benneteket, hogy visszatérjetek.
Azoknak a férfiaknak kezébe és agyába bújtatok,
akik sok titkot ismernek, és hosszú késük van.
Jertek elő ismét, kényszeríteni tudlak titeket.
Egy nagy vacsicsun
újra a hatalmamba adott titeket.
Igen, kényszerítelek benneteket,
és akik ellenem szegülnek,
mind egy szálig
halállal lakolnak.

Havandzsita ismét elővette dob ját, s lesoványodott kezével valami félelmetes

ütemet vert ki a dobon. A dobszó kihallatszott a sátorból a férfiakhoz, nőkhöz és
gyermekekhez. Amíg a Tokei-ihtónak jelt adó tűz fényesen lobogott, senki sem
figyelt rá. De ahogy a lángok aláhanyatlottak, és az izzó hamurakásra rávetődtek
az árnyékok, mind többen kezdtek fülelni. Az emberek behúzták a nyakukat, s a
fiúk és lányok ijedten emelték szájuk elé kezüket. Félénk pillantásokat vetettek a
foltos bölények felé. Egymás után szállingóztak vissza az emberek a csörgedező
patakon át a sátrakhoz, el a marhacsordától.
Csetanszapa azonban éppen ekkor ment át arra az oldalra, ahol a csordát
őrizték, s csatlakozott fiaihoz, Adamshez, Theóhoz és Thomashoz, Csapához és
azokhoz a nőkhöz, akik eltökélték, hogy az új életért szállnak síkra.
– Havandzsita rosszban sántikál – mondta fojtott hangon. – Nem tudja már a
bölényálmot álmodni.
Utolsónak a delavár jött át a patakon. Lassan lépdelt, mintha ólmos súly húzná
le a lábát. A Medve-fiúk azt hitték, hogy azért ilyen levert, mert mégiscsak
nehezére esik a letelepedett farmerok életformája mellett dönteni, hiszen
tizennégy éves kora óta hírszerző volt, és vándoréletet élt. Kiderült azonban, hogy
Chef de Loup nyomott kedélyhangulatának egészen más a magyarázata; olyan ok
rejlett mögötte, amit a Medve-fiúk nem is sejthettek. Chef de Loup megállt a part
közelében, még némi távolságban barátaitól. Ebben a pillanatban kinyílt odaát a
varázslósátor függönye, s kirontott Havandzsita. Noha a férfiak és fiúk nemegyszer
voltak már tanúi a varázsló szellemtáncainak, most úgy hatott rájuk, mintha
először látnák, oly vadul és fenyegetően táncolt feléjük a sötétben varázsjelekkel
teleaggatott alakja. Magából Havandzsitából nem lehetett mást felismerni, mint
lábának mozgó árnyékát. Vállán medvebunda volt átvetve, s fejét a hozzá tartozó
medvekoponyába bújtatta. A medvebundára kígyóbőröket, tollakat és kitömött
madarakat erősített, s ezek kavarogtak, zörögtek Havandzsita vad tánca közben. A
féktelen mozdulatok és a tompa, érthetetlen hangok teljesen elfeledtették, hogy a
maskara mögött ember rejtőzik, és az ismeretlennek, az állatinak és a
kísértetiesnek ez a találkozása hátborzongató félelmet keltett a nézőkben. Körben
táncolt a varázsló, és vészt hirdetett. Vészt jósoltak neki a szellemek a sátorban.
Nagy szerencsétlenség fenyegette a Nagy Medve Fiait. Néma csendben álltak az
emberek a varázsló körül. Az elhamvadt máglyán kihunytak az utolsó szikrák is,
most teljes sötétség volt. A barmok nyugtalanul feltápászkodtak: felriasztották
őket a varázsló torokhangjai, amelyek olykor-olykor fülsiketítő üvöltéssel
váltakoztak. A szellemtáncos a patak felé közeledett. Chef de Loup úgy állt ott;
mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Még mindig a pataknál állt, egyedül,
néhány méternyire Csetanszapatól és a körülötte csoportosulóktól: Ravasz Hódtól,
a Medve-fiúktól és Ihaszapától. Úgy látszott, mintha a varázsló éppen a delavárt
vette volna célba. A hosszú varázsbot, amelyet Havandzsita tánc közben a
kezében tartott, újra meg újra Chef de Loup felé mutatott, míg végül a
szellemtáncos közvetlenül a víz előtt megállt, s mikor már csak a patak választotta
el a delavártól, üvöltve a nevét szólította.
Chef de Loup meg sem moccant.
A varázsló is mozdulatlanná dermedt, fenyegetően előrenyújtva a varázsbotot.
Csak a szél hintáztatta a kígyóbőröket, a tollnyalábokat és a kitömött állatokat.
A delavár szinte megigézve három lépést tett, s lába már a part szélére ért. A
víz mokasszinját nyaldosta. A szemközti parton ott állt a varázstáncos.
A Medve-fiúk kővé meredve nézték a jelenetet.
A varázsló velőtrázó ordítást hallatott, s lerántotta magáról a medvebőrt,
úgyhogy láthatóvá vált kiaszott arca s az éjszakában csillogó hófehér haja. Széttárt
karját magasba emelte, mint aki valami nagy veszélyt akar elhárítani.
– Tokei-ihto meg fog halni! – kiáltotta. – Még ebben az órában!
Sokszólamú, halk jajkiáltás rezegtette meg az éjszaka csendjét.
– Temiattad fog meghalni, delavár!
A Medve-fiúk úgy érezték, hogy a szívverésük is elállt, a torkuk összeszorult.
Chef de Loup mozdulatlanul állt, mint aki az ítéletét várja.
– Beszélj, delavár! – üvöltötte a varázsló. – Ki lőtte el a golyókat Tokei-ihto
puskájából? Ki kényszerítette őt arra, hogy nyíllal álljon ki Red Fox puskája ellen?!
Egy pillanatnyi baljós, néma csend következett.
Aztán a delavár meggörnyedt, s lassan letette minden fegyverét; lerakta a fűbe
a kését, a csatabárdját, a revolverét és a puskáját.
A Medve-fiúk könyörgő pillantást vetettek apjukra, Csetanszapára: szóljon
valamit, csak egy szót.
– Valóban megtette – suttogta helyette Ravasz Hód. – Mindig jó, de hirtelenkedő
lövész volt. Mikor Red Fox a zivatarban megtámadta asszonyainkat és
gyermekeinket, s kifogyott a töltényünk, Chef de Loup magához vette a főnök
puskáját, és abból tüzelt. Igaz, hogy Tokei-ihtónak ezért kell nyíllal harcolnia Red
Fox puskája ellen. Jaj nekünk, ha Tokei-ihto… – Ravasz Hód nem folytatta tovább.
A fiúk lesütötték szemüket. Nem tudtak többé Chef de Loup-ra nézni. Rosszat
tett a delavár. Sohasem lett volna szabad hozzányúlnia a főnök puskájához,
sohasem lett volna szabad elhamarkodott cselekedetre ragadtatnia magát,
elveszíteni az önuralmát. Ez volt a legsúlyosabb vád, amivel egy harcost illetni
lehetett.
Chef de Loup eltávozott. Egyedül ment. Senki sem szólt hozzá egy szót sem, és
senki sem szólt többé róla egy szót sem. Lassú léptekkel az erdő felé tartott, s ott
eltűnt.
A patak partján álló varázsló leeresztette botját. Ismét fejére és vállára húzta a
medvebundát, elrejtve arcát. Aztán megint táncolni kezdett. Most másképp
táncolt, mint az előbb. Nem kiegyenesedve és fenyegetően, hanem osonva,
lopakodva, botjával a földet tapogatva. A kígyóbőrök, a tollnyalábok és a kitömött
madarak a füvet seperték. A varázsló előbb körben táncolt, aztán tánclépésekkel
továbbhaladt. Elhagyta az erdőszéli tábort, s kiszaladt a rétekre; a férfiak,
asszonyok és gyermekek félénken, izgatottan, szorongva tisztes távolból követték.
Tokei-ihtónak meg kell halnia, beszéltek a szellemek! Milyen fekete ez az éjszaka!
A varázsló üvöltözött és lihegett. Keresztül-kasul rohangált a réten, maga is úgy
hatott, mint valami suhanó éjszakai kísértet. Botja kört írt le a levegőben, s a
varázsjelek ismét zörögtek. Varázsbotjának parancsoló mozdulatával megállította
az őt követő férfiakat, nőket és gyermekeket. Minden láb megtorpant. Mindenki
megállt azon a helyen, ahol éppen volt.
Senki sem tudta, mit akar a varázsló. Sötét árnyként táncolt kusza jelmezében,
az éjszakai réteken, tovább, egyre tovább. Végre megállt, lehajolt, majd ismét
felegyenesedett, s a férfiak, nők és gyermekek elé olyan látvány tárult, hogy
ijedten visszahőköltek: egy bölénykoponya izzott fel a réten, mintha égne. Zöldes,
ismeretlen, baljós fénnyel izzott a sötétben. Sikoltozva futottak szélt a kisebb
gyerekek, vissza a sátrakhoz. A távolban a varázsló fekete árnya táncra perdült az
izzó koponya körül, amely ily módon hol eltűnt, hol ismét láthatóvá vált.
Hapedah és Csaszke kézen fogták egymást, mint annak idején a
medvebarlangban. Most is kiverte őket a hideg veríték. Mikor Hapedah egy
véletlen mozdulatot tett másik kezével, egy vékony karocskát fogott meg:
Villámfelhő állt mellette, reszketve, rogyadozó térddel, vacogó foggal.
– Ide jön a koponya… – nyögte ki.
Az egyik fiatal legény az első sorban – rémülten felordított, s mint egy űzött vad,
rohant vissza az erdő felé.
– Bölényekre vadásszunk, vadbölényekre! – kiáltotta a varázsló, s varázsbotját,
mint valami dárdát, Csapa felé hajította. A bot hegyével a füves talajba fúródott,
közvetlenül a harcos lába előtt, aki nem mozdult el helyéről. – Öljétek le a büdös,
foltos állatokat, dakota harcosok! Aki a vacsicsunok fehér varázstejéből iszik, és
foltos állataikat őrzi, halállal lakói! Eljön a vadbölény szelleme, és megöli! Jaj neki!
Az elmenekült legény példáját sokan követték: visszaszaladtak az erdő felé,
hogy menedéket keressenek a vadbölény elől. Csetanszapa és Csapa azonban a
helyükön maradtak.
Hapedahnak valami összeszorította a torkát. Egyik kezével Csaszke jobbját
kulcsolta át, a másikkal Villámfelhő sovány karját szorongatta. Csak egyet tudott:
helyt kell állnia, és a foltos bölényeket nem szabad leölni. Reá, a kisfiúra hárul az a
kötelesség, hogy szembeszálljon a hatalmas varázslóval, a törzs vénjével. Úgy kell
cselekednie, ahogy Tokei-ihto cselekedne az ő helyén. Mikor Tokei-ihto visszatért a
törzséhez – három tél múlt el azóta –, Tatanka-jotanka, a tekintélyesebb varázsló
lépett fel Havandzsita ellen. Most azonban Tatanka-jotanka éppoly messze volt,
mint Tokei-ihto, és a Medve-fiúk nem számíthattak senkinek a segítségére.
Hapedah és Csaszke tudatában voltak annak, hogy most nem szabad elveszíteniük
a bátorságukat. Egyébként Uinonah sem félt. Ő fogta Villámfelhő másik kezét, s
egy tapodtat sem mozdult.
Az izzó koponyából zöld és piros tüzek csaptak fel, sisteregve törtek az éjszakai
égbolt felé, majd tűz- és szikrazápor zuhogott alá, mintha a vadbölény tüze el
akarná emészteni az embereket és réteket.
Hapedah rémült ordítozást és figyelmeztető kiáltásokat hallott maga mögött.
Voltak, akik már hangosan kiáltozták: “Öljétek le a foltos bölényeket, hogy
elvonuljon a vész!" Hapedah tisztában volt vele, hogy valaminek történnie kell,
ami megtöri a varázst, máskülönben minden elveszett. Talán ő is tehetetlen lett
volna, ha Uinonah nincs mellette. De Tokei-ihto húgában megbízhatott. A
medvebocs jelenléte is bátorságot öntött belé. Szitopanaki odavezette a
medvebocsot, s a magasba emelte, szemben a tűzesővel, Hapedah most érezte,
hogy az állat a térdéhez simul; nem mutatta semmi jelét a félelemnek, hanem
brummogott, és a fogait csikorgatta.
– Halj meg, ahogy a szellemek akarják! – kiáltotta a varázsló; kirántotta
varázsbotját a földből, ahova belefúródott, s a tűzeső közepette fenyegetően
Uinonahra emelte. Mintha lángolt volna ez a varázslándzsa.
– Nem igaz! – kiáltott fel ekkor harsányan Hapedah. – Nem igaz! Hazudsz!
Becsapsz minket a szellemeiddel!
Újabb tűzeső záporozott alá. Hapedah behunyta a szemét, de nem hátrált. Mikor
lassan felemelte szempilláit, és körülnézett, nem látott mást, csak a fekete
éjszakát, a csillagos eget és a messze nyúló réteket. Eltűnt a zöldesen fénylő
koponya, eltűnt a tűzeső, és eltűnt a táncoló varázsló is.
Óvatosan, még kábultan fordította Hapedah a fejét Csaszke felé, aki még mindig
ott állt mellette, meg Villámfelhő, Uinonah és Szitopanaki felé, akik a másik
oldalán álltak. Valamennyien életben voltak, akárcsak Hapedah.
Hapedah lassan nyitotta ki ujjait, amelyek eddig Villámfelhő karját szorították, s
a lány is megmozdult. Odalépett egy harcos; Hapedah felismerte benne az apját.
Csetanszapa Hapedah fejére tette kezét, csak egy pillanatra úgy, mint akkor,
mikor a fiúkat csónakba ültették, hogy átkeljenek a megáradt folyón. Aztán
továbbment. A fűben egy emberi test feküdt: az összerogyott varázsló volt.
Csetanszapa nem nyúlt hozzá, szemlátomást valami mást keresett.
A csoportba verődött lányok és fiúk magukhoz tértek dermedtségükből, s
körülpillantottak. Meglátták az imént elmenekült férfiakat, nőket és gyermekeket,
akik most lassanként visszaszállingóztak a hátborzongató varázstánc színterére, s
halkan beszélgettek.
– Élnek – lehetett hallani innen is, onnan is. Igen, valamennyien éltek: Hapedah
is, aki a szemébe vágta a varázslónak, hogy hazudik, Uinonah is, akit a varázsló a
lángoló lándzsával és a tüzeseivel fenyegetett, Szitopanaki is, aki a varázsbölény
elé tartotta a Nagy Medve kölykét. Ez mély, maradandó hatást tett a férfiakra és
nőkre: Senki sem nyúlt a foltos bölényekhez.
– A bölénykoponya ott fekszik a fűben – mondta Csetanszapa, mikor visszatért
Uinonahhoz és a gyerekekhez. – Még mindig izzik egy kissé. – Csetanszapa
különféle tárgyakat szedett össze a mezőn, kiégett kellékeket, amelyeknek
rendeltetése mindenki előtt rejtélyes volt.
Ezekkel a tárgyakkal Csetanszapa most odament az erdő szélén ülő Adamshez,
s megmutatta neki, mit talált. A fiúk is elkísérték.
– Szép tűzijátékkal kápráztatott el titeket, az öreg – mondta Adams –, csak
tudnám, honnan vette hozzá a petárdákat. Máskor is bemutatott már nektek ilyen
“tűzesőt"?
– Még soha.
Odajött Göndörhajú Csapa, s még egyszer elmagyaráztatta magának a dolgot
Adamsszel.
– Ó, akkor Chef de Loup-nak mégiscsak… – Habozva elhallgatott.
– Beszélj! – követelte Csetanszapa kurtán és izgatottan.
– Chef de Loup szörnyű gyanúperrel élt Havandzsita személyét illetően – közölte
Göndörhajú Csapa. – Egyszer elmondta nekem, de én akkor elhárítottam, mert
túlságosan hihetetlenül hangzott a dolog. Chef de Loup attól tartott, hogy
Havandzsita kettős játékot űz. Ő volt a törzs vénje és békeidőben a főnöke, s
ellensége volt a vacsicsunoknak. Másrészt azonban varázsló is volt, aki meg akart
félemlíteni minket, hogy uralkodhasson rajtunk. Chef de Loup a Lóitató-pataknál,
Tokei-ihto sátrában Red Fox szájából hallotta, hogy ilyen tűzesőt szándékozott
ajándékozni Havandzsitának, hogy megnyerje magának Tokei-ihto ellen. Akkor
nem lett a dologból semmi. De mindnyájan tudjátok, hogy Havandzsita nem
támogatott minket a rezervátumban, mikor a tanácsgyűlésen Szonka arra
kényszerített bennünket, hogy Tokei-ihtót száműzzük sátrainkból. Havandzsita
átjött velünk a Mini-Szoszén, mert a vacsicsunok uralma veszélyezteti hatalmát, de
az új életet, amit itt kezdeni akarunk, mégis lehetetlenné akarja tenni, mert ez is
véget vet a hatalmának. Azt hiszem, fél Chef de Loup-tól, mint ahogy alapjában
véve Tokei-ihtótól is mindig félt, mert ez a két ember hosszabb időt töltött a
vacsicsunok közt, és nem hisz már Havandzsita varázslataiban. Chef de Loup-t
most kiűzte sorainkból, igen okosan kiaknázta a hibát, amit ez a harcos
elkövetett… Talán a rezervátumban kapta a tűzesőt Red Foxtól, Szonka
közvetítésével…
Csetanszapa egy darabig hallgatott.
– Utoljára csapott be minket – mondta ki végül a szentenciát.
A réten mozgolódás támadt. Az összerogyott varázsló feltápászkodott, s lassan,
támolyogva megindult. Ide-oda bolyongott, egyre gyorsítva lépteit; a
legmeglepőbbnek azt találták a fiúk, hogy a kimerült varázsló a pataknak azon az
oldalán járt, ahol a csordát őrizték. Most eszükbe jutott, hogy kerge tánca közben
egyszer átkelt a patakon, amit valószínűleg maga sem vett észre. Szemlátomást
most sem törődött vele. Görnyedten, bizonytalanul szaporázta lépteit, mint egy
részeg, áthaladva a számára oly gyűlölt foltos bölények, között, és senki sem
tudta, hova tart. Nem a varázslósátor felé igyekezett, ahol táncai után el szokott
tűnni. Az Adams körül csoportosulok feszülten figyelő tekintete kísérte. A patak
partján sötétlett a hamurakás, annak a máglyának a maradványai, amelynek ,tüze
fényjel volt Tokei-ihto számára. Itt állt meg Havandzsita.
Csetanszapa odalépett hozzá. Az éjszaka mély csendjében tisztán lehetett érteni
minden szót.
– Hazudtál nekünk! – szólt nyersen a harcos. – A tűzesőt Red Foxtól kaptad.
A fiúk látták, hogy az agg varázsló ledobja álcáját, és sovány alakja, mint valami
árnyék, áll a hamu mellett. Mindinkább magába roskadt.
Csetanszapa ajkához emelte a jelzősípot, s összehívta a falu népét. Mindenki
oda sietett, s széles körben állták körül az elhamvadt máglyát. Ott voltak a fiúk is
meg Uinonah is.
– Valamennyien láttátok a tűzesőt – szólt hangosan Csetanszapa.
– Ez a vacsicsunok varázslata, ők ismerik a titkát annak, hogyan kell ilyen esőt
csinálni. Adams is ismeri. Havandzsita pedig Red Foxtól kapta ezt a tűzesőt a
rezervátumban, és most tévútra akart minket vezetni vele.
Havandzsita hallgatott. Elborzadt önmagától és attól a gondolattól, hogy ilyen
csúfos véget ért hosszú élete. A férfiak, nők és gyermekek is hallgattak: néma
iszonyattal töltötte el őket annak az embernek az árulása, akiben vakon hittek.
– Szedjetek fát nekem – szólalt meg az öreg.
A férfiak és nők engedelmeskedtek, s újabb máglyát raktak. Havandzsita szó
nélkül felkapaszkodott a máglyára, egy bölénybőrrel eltakarta arcát, s így várta a
füstöt és a körülötte felcsapó lángnyelveket. Gyászének nem hangzott fel
körülötte, ő maga sem hallatott egyetlen jajszót sem. Maga mondta ki az ítéletet
önmaga felett, és maga is hajtotta végre. Valamennyien némán vártak, míg ki nem
aludtak a lángok. A vén varázslóból egy marék hamu lett.
Mikor ismét rájuk köszöntött a reggel, s a nap tündöklő aranyfénye beragyogta
az eget és a földet, ki-ki hozzálátott a maga munkájához. Csak Csetanszapát nem
lehetett sehol látni.
– Chef de Loup-t keresi – közölte Thomas a Medve-fiúkkal.
– Felment az erdőbe.
Hapedah és Csaszke lehorgasztották fejüket. Ismét megrohanta őket a
nyomasztó aggodalom Tokei-ihtóért, akinek sorsa még mindig teljesen bizonytalan
volt, és nehéz szívvel gondoltak a delavárra is, aki oly végzetes hibát követett el.
Déltájban visszaért Csetanszapa. Magához hívta két fiát.
– Menjetek fel az erdőbe, mindig csak egyenesen előre – utasította őket. – Ott
találjátok Szunktokecsát, a delavárt, aki a mi testvérünk. Súlyos sebeket ejtett
önmagán, hogy vezekeljen. Elmondtam neki, hogy Havandzsita becsapott minket,
és hogy ez a hamis varázsló tűzhalált halt. Rábeszéltem a delavárt, hogy egyen és
igyon valamit, addig is, amíg megtudjuk, vajon győzött-e Tokei-ihto, avagy
meghalt. Menjetek oda, és vigyetek neki vizet meg az utolsó pemikánunkat. Ha
Tokei-ihto élve visszatér hozzánk, és felmenti vétke alól, Szunktokecsa hajlandó
tovább élni, de ha nem, szilárdan eltökélte, hogy meghal.
 A NAGY PÁRVIADAL
Azon az éjszakán, mikor a dakoták átkeltek a Missourin, Tokei-ihto ott maradt a
folyó déli partján. Olyan helyet választott ki magának, amely minden oldalról
látható volt: az öböl felett, ahol az asszonyok és gyermekek addig táboroztak, egy
kúp alakú domb tetején, annak a dombvonulatnak az elején, amely délnyugaton a
préribe torkollott. Itt az ellenség is láthatta őt, de ő is megfigyelhette a nyílt
terepen minden mozdulatukat. A kúp alakú domb tetején egy horpadás volt –
mintha egy óriás nyomta volna be hüvelykujjával a domb koponyáját. Ennek a
lapos teknőnek agyagos, nedves talaján nem nőtt fű. A főnök igen jól ismerte ezt a
teknőt. Az ő parancsára mélyítették ki valamelyest. Széleit dús növényzet és
virágok lepték be. Nyugati peremén egy fatörzs feküdt, némi lomb is volt rajta; a
Medve-csapat harcosai hozták a folyó partjáról, hogy fedezéknek használják.
Röviddel éjfél előtt feljött a hold, s háromnegyednyi korongja ott világlott az
égen. A fény élesen elvált az árnyéktól. A dombvonulat egész nyugati lejtője s a
folyóvölgy meg az öböl észak felé eső parti lejtői mély sötétségbe burkolództak.
Ezzel szemben a nagy völgyön túl elvonuló dakotákat megvilágította a hold szelíd
fénye. Tokei-ihto minden mozdulatukat követhette, míg teljesen el nem tűntek
szeme elől.
A főnök kioldozta pipáját, megtömködte és rágyújtott. Számítása szerint bőven
volt ideje pipázgatni, míg sor kerül a párviadalra. Az a bizonyos hatodik nap,
amelyet Fred Clarke-nak megjelölt, most köszöntött be, ha a fehér emberek
időszámítását vették alapul, mert a fehér emberek éjféltől számítják a nap
kezdetét. Fred Clarke valószínűleg úgy értelmezte Tokei-ihto szavait, hogy a
hatodik nap a préri indiánjainál szokásos időszámításnak megfelelően
napfelkeltekor köszönt be; de ha így értelmezte, az ő hibája volt. Nem emelhetett
kifogást az ellen, hogy a dakota a vacsicsunok időszámítását vette alapul, mikor
megállapodott egy vacsicsunnal. Tokei-ihto a nap első órájától kezdve egyedül
várt a magaslatnál. Állta a szavát.
A jelek szerint Fred Clarke és társai is állták a szavukat, mert a megállapodás
nagy előnyt biztosított számukra. Senki sem tett kísérletet arra, hogy megtámadja
az elvonuló dakotákat: Tokei-ihto csak annyit állapított meg leshelyéről, hogy
felderítők surrantak le a völgybe. Néhányan közülük át is úsztak a folyón;
gyakorlott szem könnyen megláthatta őket a holdfényes, csillogó vízben. Ezeknek
a felderítőknek valószínűleg az volt a feladatuk, hogy kövessék az elvonuló
dakotákat, és ellenőrizzék, nem tér-e vissza valamelyikük. Más felderítők a nagy
völgy füves buckáin leselkedtek; alighanem szántszándékkal fel akarták hívni
magukra a főnök figyelmét, mielőtt meglapultak. Hadd tudja a főnök, hogy errefelé
elvágták a menekülés útját.
Tokei-ihto sűrűn eregette a pipafüstöt.
Dél felől lépésben közeledett a lovasok hosszú sora. Némi távolságban a
magaslattól, amelynek legmagasabb pontját Tokei-ihto foglalta el, két csoportra
oszlottak. Jobbról is, balról is levált egy-egy szárny, s a hosszan elnyúló dombtól
keletre és nyugatra két messze széthúzódó sort képeztek, a folyóvölgy magas
partjáig.
Fred Clarke-nak egyelőre a nyomát sem lehetett látni. Talán csak napfelkeltekor
akarta elkezdeni a viadalt, mikor a nappali világosság még több előnyt nyújt a
számbeli túlerőnek. Tokei-ihto eltökélte, hogy nem fogja olyan sokáig tétlenül
nézni ellenségeinek készülődését. Ha Red Fox nem áll ki vele párviadalra még az
éjszaka folyamán, színlelt szökési kísérlettel ugratja ki rejtekhelyéről.
A délen húzódó sorból öt lovas a magaslat felé nyargalt. Vágtatva közeledtek,
egymás mögött; suhanó árnyékuk kísérte őket, s hallani lehetett a tompa
lódobogást a gyepen. Az élen nyargaló lovas két lóhosszal megelőzte a többit. Még
Tokei-ihto éjszakai sötétséghez szokott sasszeme sem láthatott belőle sokat. De
tudta, kicsoda ez a lovas.
A dakota kiverte pipáját, és rákötözte bőrzsinórjára.
Ütött az óra: Red Fox közeledett.
Úgy látszott, kísérőivel együtt a domb déli csücske felé igyekszik, amely messze
volt Tokei-ihtótól. Mikor Red Fox és négy embere elérte a domb lábát, eltűntek a
főnök látóköréből. De Tokei-ihto éberen figyelte azt a földcsíkot, ahol ellenségének
ismét fel kell bukkannia, ha felkapaszkodott a dombra. Ha ugyan felkapaszkodik
rá…
Semmi sem kényszeríthette Red Foxot arra, hogy kiálljon erre a veszedelmes
párviadalra. A főnök azonban arra a gyűlöletre építette számítását, amely
legutóbbi találkozásuk alkalmával ellensége szemében villogott. A gonosztevők
gyűlölete volt ez. A fehér emberek bíróságaitól Red Foxnak nem volt oka félni.
Most tehát el akarta tenni láb alól azt az egyetlen embert is, aki megtorolhatta
gaztetteit, és szilárdan el is tökélte, hogy megtorolja: ez az ember pedig Tokei-ihto
volt, Mattotaupa fia.
Red Fox felnyargalt a magaslatra. Kalapjának karimája lova fülével együtt jelent
meg a dombhát pereme felett; majd fokozatosan előbukkant hatalmas, vállas
alakja is. A főnök látni vélte, hogy jobbjával felemeli lovaglóostorát, és rácsap
lovára. Az érzékeny állat ijedten megugrott, és vágtatni kezdett a domb gerincén.
A lovas ismét leeresztette ostorát, s elengedte a gyeplőt, hogy arcához emelje
puskáját. Hátradőlt, és az égnek szegezte a puskacsövet. Hangos dörrenés zavarta
meg a végtelen éjszaka csendjét. Red Fox még csak a levegőbe lőtt; ez a lövés az
ellenségének szánt üdvözlet volt.
A dakota nem hozta magával puskáját. Hiszen ellőtték töltényeit, mialatt ő a
Medve-fiúkat átvitte a folyón.
A küszöbönálló párviadal kimenetele szempontjából egyelőre az volt a döntő
kérdés, vajon sikerül-e Tokei-ihtónak annyira megközelíteni ellenfelét, hogy
valamelyik fegyverével elérheti, még mi előtt eltalálja Red Fox golyója. Ha puskája
nem is volt a főnöknek, vele volt legendás hírű csontija meg a tegez egy vastag
nyaláb nyílvesszővel. Mestere volt ennek a fegyvernek, s elég éles volt a szeme és
elég nyugodt a keze ahhoz, hogy egy jó célpontot holdfényben is eltaláljon, ha
mégoly messze van is. De Red Fox puskája messzebbre hordott. Azon múlt
minden, hogy célba is talál-e olyan messziről. A dakota igen jól ismerte
ellenfelének képességeit még azokból az időkből, mikor együtt nyargalt vele, s
korántsem becsülte le ezeket a képességeket.
Red Fox vágtatva közeledett a domb gerincén. Röviddel azelőtt, hogy Tokei-ihto
nyilának lőtávolságába ért, lefékezte lovát, s kihívó kurjantása a dakota főnökhöz
is elhallatszott.
De a főnök nem válaszolt.
Messze Red Fox mögött megjelent a négy lovas, akiket az imént ott hagyott a
domb lábánál. Most ők is felnyargaltak a magaslat déli csücskére, ott leszálltak,
lefekvésre kényszerítették lovukat, s az állatok teste mögé rejtőztek. Miután így
megszállták a domb déli csücskét, körös-körül végigpásztázhatták golyóikkal a
prérit. Red Fox valamennyi cinkosa közül ezek voltak a legveszedelmesebbek a
dakotára nézve.
Tokei-ihto várt.
Fred Clarke arcához emelte a puskát. Lenyomta a ravaszt; a lövés eldördült, s
Tokei-ihto hallotta a golyó fütyülését. Az első golyót követte a második, a
harmadik, a negyedik, az ötödik. Fred Clarke-nak, ismétlőfegyvere volt. Gyors
egymásutánban pufogtatta a lövéseket, s lassanként belőtte magát. Most már
hajszálpontosan süvítettek a golyók az élő céltábla körül. Red Fox kitűnő lövész
volt, s az egész prérin tudták, hogy ritkán téveszt célt. Lovasai buzdító és
csúfolódó kiáltásokat hallattak. Red Fox csak Tokei-ihtóra célzott. A dakota lova
nem érdekelte.
 A főnök azonban meg sem mozdult. A ló és lovasa ugyanazon a helyen maradt,
mint a céltábla a lőgyakorlaton. A fakó mén mélyen lehajtotta a fejét, mintha
legelni akarna. Tokei-ihto pedig kezébe vette a hétrétegű bölénynyakbőrből
készült kerek pajzsot; a rézsútosan tartott pajzsról lesiklottak a nagy távolságból
kilőtt golyók. A prériindiánok nagyon büszkék voltak az indián haditechnikának
erre a vívmányára. Red Fox azonban nem ismerte, és sehogy sem értette, miért
nem találja el ellenfelét. Kísértetiesen hatott a mozdulatlanul álló lovon
mozdulatlanul ülő Tokei-ihto, s Red Fox kezdte kényelmetlenül érezni magát. Kissé
idegesítő volt olyan lovasra lövöldözni, akiről a babonás vadászok közt az a hír
járta, hogy varázslat védi, és nem fogja a golyó.
Red Fox tovább tüzelt, de már rosszabbul célzott. Keze elvesztette biztonságát.
Golyói fél karhosszal a cél mellett süvítettek el. A dakota megrántotta a dús
sörényű mén kantárszárát.
– Hi-jip-jip-jip-hi-jah! – hangzott fel a vijjogó csatakiáltás a lövések döreje
közepette. Mint hirtelen támadt szélvihar, száguldott előre a mén. Vágtatása
pillanatok alatt megváltoztatta a helyzetet, s villámgyors döntést követelt az
ellenséges lovastól. Egy másodperc töredékéig Fred Clarke még egyenesen ült a
nyeregben, s tüzelt a felé száguldó főnökre. De aztán már azzal kellett számolnia,
hogy a dakota eléri őt nyilaival. Tokei-ihto látta, hogy Red Fox lova oldalára
csúszik, s türelmetlenül hajtja sárga kancáját a domb árnyékba borult nyugati
lejtőjén. Lovát használta fedezéknek. A nyereg fölött tüzelt tovább ellenfelére.
Pillanatok alatt összezsugorodott a távolság a két harcoló fél közt. A főnök
egyelőre nem nyúlt nyilaihoz, hanem a csatabárdot markolta meg. Ő is
alábocsátkozott musztángja oldalára, és úgyszólván a hasa alatt csüngött, a
vágtató lábak közt. Ebben a helyzetben is kifeszíthette volna íját, hogy megölje
ellenfele lovát. Ennek azonban csak az lett volna az eredménye, hogy Red Fox
lovának teste mögé bújik, és ebből a fedezékből tüzel rá. Ha pedig egy jó lövész
ilyen fedezéket talál magának, nehéz hozzáférni; a harc csak elhúzódott volna, s
akkor Red Fox emberei alighanem megragadták volna az alkalmat, hogy
beavatkozzanak. Tokei-ihto ezért más terv mellett döntött. Támadásra akarta
ingerelni ellenfelét, hogy megfoszthassa puskájától, s minél gyorsabban
befejezhesse a viadalt. Ezt a célját csak vakmerő cselekedettel érhette el.
Amint eléggé megközelítette Red Foxot, lova háta fölött nagy erővel feléje
hajította a csatabárdot. Nem olyan tomahawk volt ez, amit fehér emberek
készítettek, hanem kőheggyel ellátott fabárd. Forogva repült a levegőben a
csatabárd. Széthasadt fa recsegése hallatszott, s ebbe a recsegésbe egy lövés
döreje vegyült.
Tokei-ihto csatabárdja a puska agyát találta el. Ezt még meg tudta állapítani
Tokei-ihto. Ennyit látott a történtekből, miközben saját musztángja felbukott; ha
Tokei-ihto az utolsó pillanatban le nem ugrik róla, menthetetlenül maga alá temeti
a ló.
A mén a földön fetrengett; nyilván eltalálta Red Fox golyója, máskülönben már
feltápászkodott volna. Tokei-ihto a fűbe vetette magát. Pillantását nem vette le
ellenségéről. Várta, mit fog tenni Fred Clarke. Az odahajított csatabárd erős ütése
ellenére nem bukott le lováról; még ott csüngött sértetlen kancáján. Csak a
szétzúzott agyú puska hevert a földön. Red Fox cifra káromkodással vett búcsút
használhatatlanná vált fegyverétől, s rézsút átvágva a sötét nyugati lejtőn,
sebesen hajtotta lovát le, a síkság felé. Miután messze hordó lőfegyverét
elvesztette, most az volt a legfőbb gondja, hogy minél előbb Tokei-ihto nyilainak
lőtávolságán kívül legyen, és kiérjen a sík mezőkre, ahol teljes mértékben
kihasználhatja lovának gyorsaságát. Most ez a ló volt az előnye, miután a dakota
elvesztette lovát. A fakó mén még egyszer megpróbált talpra állni, de megbotlott,
és újra összecsuklott.
Fred Clarke ezalatt tovanyargalt. Úgy lovagolt, mint egy indián. Most még
óvatosabban bújt lova teste mögé. Csak nehéz lovaglócsizmájának vastag bőrtalpa
kandikált ki a ló háta mögött. Tokei-ihto megtévesztésül kilőtt néhány nyílvesszőt;
csonthegyeik a csizma talpába fúródtak. Ezek a nyíllövések visszatartották Red
Foxot attól, hogy szemmel tartsa az indiánt, mert hiszen ezt csak úgy tehette
volna meg, ha céltáblául kínálja fel a fejét. A dakotát tehát most nem figyelte
ellenfele. Kihasználta ezt a pillanatot, felugrott, s mélyen meggörnyedve, alig
hallható, lágy szökellésekkel a menekülő Red Fox után vetette magát; bízott
benne, hogy a domboldal árnyéka elrejti. Már közel jutott Red Foshoz, mikor ez
elérte a sík prérit, s kihasználhatta lovának gyors lábait.
A dakota tudta magáról, hogy rövid távon bármelyik lóval felveszi a versenyt.
Gyorsan utol kellett érnie ellenfelét. Egyetlen vakmerő ugrással szökkent át a lejtő
utolsó szakaszán, s most már ő is a sík terepre ért. Tüstént kiderült, hogy Red Fox
máris észrevette nyomában igyekvő üldözőjét. Lasszója kibomlott a levegőben. A
széles hurok az ifjú főnök felett ereszkedett alá. Tokei-ihto nem tért ki előle, s nem
vetette a földre magát. Semmi olyat nem tett, ami ismét előnyt biztosítana az
üldözött ellenségnek. A hurok leereszkedett, a főnök egyenesen beleugrott. Erősen
megmarkolta a szíjnak azt a részét, amely kívül volt a hurkon, úgyhogy a hurok
nem tudott teljesen szorosra húzódni. Tokei-ihto érezte, amint megrándul a szíj.
Fred Clarke ismét fellendítette magát a nyeregbe, s figyelmét lovára irányította,
amely idomítva volt ugyan arra, hogy tűrje a lasszókivetést, de már régen
elszokott ettől. Tokei-ihto szándékosan a földre rogyott, mintha a lasszó ledöntötte
volna lábáról.
Ellenfele vágtára fogta lovát, s hangos diadalordítással vonszolta magával vélt
áldozatát, hogy halálra hurcolja. Most már ismét hátat fordított az indiánnak,
abban a hiszemben, hogy a hurokból már amúgy sem szabadulhat. A dakota csak
erre várt. Felpattant, kiugrott a hurokból, s egyre rövidebbre húzva a lasszót,
hosszú szökellésekkel futott a lovas mögött. A két ellenfél – az egyik lován
száguldva, a másik futva – hamarosan kiért a domb árnyékából a holdvilágos
terepre. Red Fox még mit sem gyanított, mivel a lasszó változatlanul feszes
maradt. Rá-rácsapott lovára, hogy egyre hevesebb vágtatásra ösztökélje. Red Fox
társai azonban észrevették, mi történt. Felordítottak. Karjukkal izgatottan
hadonászva próbálták figyelmeztetni Fred Clarke-ot, s némelyikük tüzelt is a
dakotára. Ezt azonban már fedezte ellenfelének lova, úgyhogy a golyók nem
találták el.
Red Fox eleinte kitörő ujjongásnak vélte barátai kiáltozását, de aztán gyanút
fogott és körülnézett.
Egy lóhosszal maga mögött megpillantotta az indiánt.
Diadalordítását mintha elvágták volna, s az ostor kiesett a kezéből. Kirántotta
revolverét, hátrafordult a nyeregben, s kinyújtott karral célba vette az indiánt.
Mikor elsütötte a revolvert, Tokei-ihto félreugrott; a golyó súrolta a dakotát, de az
úgyszólván nem is érezte, s egy pillanatra sem torpant meg. Mint a farkas, amely
zsákmányára veti magát, egyetlen ugrással az ellenség lován termett, Red Fox
háta mögött. Jobbjával úgy összeszorította Red Fox kezét, hogy ujjai ernyedten
engedték el a revolvert; baljával magasra emelte a tőrt.
Red Fox még megpróbált lebukni lováról, hogy kiszabaduljon ebből a veszélyes
helyzetből. Ehhez azonban ki kellett volna vennie lábát a kengyelből, s ez az egy
pillanat elég volt ahhoz, hogy szándéka meghiúsuljon.
Tokei-ihto a hátába döfte pengéjét. Red Fox hatalmas teste megingott, s feje,
rajta a széles karimájú kalappal, mellére hanyatlott.
Tokei-ihtónak nem maradt ideje arra, hogy kiélvezze diadalát, mert még mindig
ellenségektől volt körülvéve. Hogy megtévessze a skalpvadászokat, átkarolta
halott ellenségét, mintha még birkózna vele. A nyeregben kókadozó áldozata
mellett előrefurakodott az ágaskodó lovon, s eléje ült; mindkét lábát ugyanarra az
oldalra csúsztatta, s keresztbe csüngött a ló hátán, mintha ő volna a halott, vagy
legalábbis súlyosan megsebesült volna. Baljával megragadta az eleresztett
gyeplőt, hogy rákényszerítse akaratát a megriadt lóra. Jobbjával erősen fogta
roskadozó ellenfelét, akinek lába még mindig a kengyelben volt, és szilárdan
tartotta a nyeregben. Messziről úgy festhetett az egész a hold sápadt fényében,
mintha nem Tokei-ihto győzte volna le Red Foxot, hanem Red Fox Tokei-ihtót,
habár maga is megsebesült. A préri és a domb felől felharsanó diadalordítás
megerősítette, hogy Red Fox embereit sikerült megtéveszteni.
A nyugati záróláncot alkotó lovasok elhagyták őrhelyeiket, s legyező alakban
közeledtek Red Foxhoz, a vélt győzteshez. Tokei-ihtónak azonban, aki Red Fox
sárga kancáján ült, megint csak gyorsabb lábú lova volt, mint bármelyiküknek. Azt
is észrevette, hogy a vágtatva közeledő lovasok lassítanak: nyilván arra vártak,
hogy a nyeregben ide-oda ingó, félig összeroskadt vezetőjük valami jelt adjon
nekik. Közben a sárga kanca ismét felfelé futott a domboldalon kettős terhével. A
domb gerincén már meg is pillantott a dakota két férfit, amint fegyverüket lóbálva,
diadalmas ordítással ugrottak elő; az a két őrszem volt, akiket Red Fox a domb déli
csücskére állított. Egyikük szakállas fehér ember volt, a másik indián.
Nyilvánvaló volt, hogy a két fegyveres hamarosan felfedezi a cselt. Elöl a
futáshoz szokott, gyors lábú indián rohant. Egyszerre csak összerázkódott. Tokei-
ihto ebben a pillanatban felismerte: Szonka volt!
A főnök még a domb oldalán volt, árnyékban. Eleresztette Red Foxot és a
gyeplőt, leugrott a lóról, lerántotta válláról az íjat, s két nyílvesszőt kapott ki a
tegezből. Megpendült a kifeszített íj, repült a két nyílvessző a holdvilágos éjszaka
félhomályában. A két futó férfi menet közben megtorpant; karjuk a levegőbe
lendült, s mindketten a fűbe rogytak. Tokei-ihto odaugrott, s egy szempillantás
alatt elszedte a legyőzöttek lőfegyvereit és töltényhevedereit. Aztán gyorsan
megragadta a már szökésre készen körülsandító sárga kanca kantárszárát. Ismét a
ló hátára emelte Red Foxot, s kantárszáron vezette a kancát néhány lépésnyire,
oda, ahol csatabárdja és Red Fox szétzúzott puskája hevert. Ezeket a fegyvereket
is magához vette. Következő célja a kúp alakú domb volt, amelyen a harc
kezdetén tartózkodott. Odalent vágtatva közeledtek a lovasok, de mire végre
felismerték, ki az igazi győztes, és tüzet nyitottak rá, Tokei-ihto nem volt már
messze a védelmet nyújtó mélyedéstől. Lova hasa alá bújt, s ott csüngve nyargalt
tovább. Mialatt a golyók már a domb fölött süvítettek, a sebesen vágtató kanca
sértetlenül elérte az öböl felett emelkedő kúp alakú dombot.
Mindez roppant gyorsan játszódott le, s éppen ebben a gyorsaságban rejlett a
siker titka. Tokei-ihto lesiklott lováról, s lehasalt az agyagos horpadásban. Szép
szóval és némi erőszakkal rávette lovát, hogy szintén feküdjön le. Leoldozta a
lasszót, amelyet Red Fox a ló hátán rögzített, a halottat pedig az agyagos teknő
északi peremére fektette. Csak ezután kezdte fürkészni, mi történik odalent; nyilát
mindenesetre lövésre készen tartotta. De a dombtetőn elesett két társuk intő
példája egyelőre visszariasztotta a többieket. Ha valamelyikük hetykén
előremerészkedett, hogy gyors musztángjáról egy lövést adjon le a magaslatra, a
következő pillanatban már meg is fordította lovát, hogy minél előbb biztos
távolságban érezhesse magát.
A főnök ott feküdt az agyagos teknőben, s körülnézett. Jó rejtekhelye volt, s még
holdfénynél is kitűnően ellátott minden irányba. Biztos lövész számára
felbecsülhetetlen volt ez a fedezék. Ellenségei azzal követték el a legnagyobb
hibát, hogy nem szállták meg ezt a kúp alakú dombot, mialatt Tokei-ihto Red
Foxszal viaskodott. De túlságosan bíztak Red Fox győzelmében. Most aztán
főhetett a fejük, hogyan közelítsék meg az indiánt a nyílt terepen. Amíg rá nem
szánták magukat, hogy leszálljanak lovukról, és körös-körül nagy számban
odalopakodjanak, nemigen fenyegette veszély a főnököt. Tegezében száz
nyílvessző volt, ehhez járultak még a zsákmányolt tűzfegyverek, bőséges lőszerrel.
Volt egy lova, amelyet szükség esetén levághatott, hogy a húsából táplálkozzék,
és a vérét igya. Egyelőre azonban még rendelkezésére állt a két megtöltött víz-
zsák és az előkészített eleség. Tokei-ihto azt is számításba vette, hogy a most
következő éjszakai órákban világítani fog a hold. Feltételezte, hogy a vadászok
nem szánják rá magukat egyhamar a támadásra. A tüzelést teljesen beszüntették.
Az, indián megfigyelte, hogy csoportokba verődnek. Vezetőik, Red Fox és Szonka
elestek. Valószínűleg arról tanakodtak, mitévők legyenek az új helyzetben.
Tokei-ihto különösen az öbölhöz levezető lejtőt figyelte. Csak ezen az oldalon
találhatott az ellenség némi fedezéket. Lent az öböl mélyén felhalmozódott a
partra vetett fa; fűzfák is nőttek itt és más cserjék, amelyek mögött el lehetett
rejtőzni. Tokei-ihto fürkésző tekintete mozgolódást vett észre. Az egyik vadász
óvatosan előbújt a fűzfacserjés mögül, és felfelé kúszott a fűben. Meglakolt
vakmerőségéért. Az indián nyila a torkába fúródott. A vadász hangtalanul kinyúlt,
és fekve maradt a fűben.
A dakota most ismét fellélegezhetett, s azon fáradozott, hogy minél
célszerűbben rendezkedjen be a dombon. Gondosan megvizsgálta a zsákmányolt
puskákat, megszámlálta a töltényeket és golyókat, aztán mindent úgy helyezett el,
hogy keze ügyében legyen, és minél kisebb időveszteséggel tüzelhessen, ha sor
kerül rá. De köröskörül nyugalom volt, s egyelőre az öbölből sem mert senki
közeledni. Mélyen alant, a nagy völgyben egyenletesen zúgott a víz.
A hold továbbvándorolt pályáján, s most délnyugat felől kandikált le. Szikrázó
csillagok díszítették az ég kupoláját. Az enyhén fújdogáló szél magával vitte a
rothadás szagát és a nyirkos párát, amely az elárasztott völgyből szállt fel. Tokei-
ihto az alatta mélyen elterülő tájat is jól látta magaslatáról, s még a víz csillogását
is felismerte. Odaát az északi parton magányosan terült el a préri. A dakoták
karavánja és az őket követő felderítők rég eltűntek a távolban.
Ott feküdt az indián a fedezékében, s éberen figyelt. A préri felől indián dal
ütemei csendültek fel az éjszakában. Tokei-ihto fülelt. Dakota nyelvű dal volt,
egyhangú, büszke, véget nem érő ének. A főnök ismerte ezt a hangot. Mattotaupa
anyja, Uncsida itt maradt a folyó innenső oldalán, s ő dalolt fiának fia számára, akit
az ellenség gyűrűje vett körül. Felegyenesedő alakjának árnyékát is megismerte
Tokei-ihto. A fehérek közül senki sem háborgatta az éneklő indián asszonyt. A
fehér emberek mindig azt hangoztatták, hogy tisztelik a nőket, és szidták az
indiánokat, hogy úgy dolgoztatják asszonyaikat, mint a rabszolganőket. Pedig a
valóság más volt. A vadászélet természetes velejárója volt ugyan, hogy a férfi
nyíllal felfegyverkezve útra kelt, és a nőre hárult az otthoni munka, a sátorban
pedig a nők a tűztől távol ültek, és hallgatniuk kellett, de a dakoták azért sohasem
felejtették el, hogy a nőkben is lakozhatik bölcs szellem és bátorság. A dakoták
mindig tisztelték a kort, s e tekintetben nem tettek különbséget férfi és nő közt.
Tokei-ihto csodálattal adózott Uncsidának, aki mit sem törődve az ellenséggel,
fáradhatatlanul dalolta énekét Tokei-ihtóról és a dakoták törzséről. Órákon át állt
az éjszakában, s egyenletesen csengő hangon dalolt a sötétben. Még Red Fox
durva cimboráiból is tiszteletet kényszerített ki. Így múlt el egyik óra a másik után.
A hold továbbvándorolt, a csillagok elhalványultak. Csípős hideg volt, a hajnali
derengést megelőző órában. Egy bagoly suhant tova nesztelenül; karmai közt
zsákmányát cipelte.
Tokei-ihto kigombolta a halott Red Fox zsebeit, s az egyik mellzsebből kiszedte
Mattotaupa skalpját a szürkésfekete hajtinccsel. Lassan végigsimította a
hajtincset, s magához vette. Ugyanígy a kést is, amely meggyilkolta apját. Nem
széles skalpolókés volt, hanem tőr. Ezután a főnök ismét lehasalt őrhelyére.
Lent, az ellenség közt nem észlelt semmiféle mozgolódást.
Eltűntek a csillagok, s eloszlott a szürke hajnali köd. Győzött a napfény. A
dakota hagyta, hogy átjárják testét a hajnali nap meleg sugarai. Lepillantott a
völgybe, s két őrszemet vett észre, akik ismét besurrantak a cserjésbe. Nagyon
óvatosan álcázták magukat. Tokei-ihto egyikükből csak barna bőrcsizmájának egy
darabkáját látta, s ezt alig lehetett megkülönböztetni a nedves fától, amelyből
kiállt A másik őr puskacsövével árulta el magát, amely felcsillant a füzesben. A
dakota a teknő peremére emelte a keze ügyében levő puska csövét.
Lövésének döreje megreszkettette a hajnali csendet A madarak ijedten
szétrebbentek és elrepültek. A füzesben rejtőző puskacső, amelyet találat ért,
eltűnt, és a láthatatlan lövész káromkodása tisztán hallatszott. A másik őr fellőtt,
de a golyó elsüvített Tokei-ihto teknője mellett. Tokei-ihto viszonozta a lövést A
barna csizma megrándult, s igyekezett jobban megbújni a fa alatt. A dakota
másodszor is elsütötte puskáját. Halk nyögés és több rosszul célzott lövés válaszolt
az öbölbeli rejtekhelyről.
Ez a két vadász még viszonylag a legjobb fedezéket választotta, de ők is
hátrányban voltak a dakotával szemben. Tokei-ihto a magasból könnyebben
tarthatta szemmel őket, mint ők a főnököt. Most már meg sem mertek moccanni.
Mivel ellenségük pontosan tudta, hol rejtőznek, nappal semmiképpen sem
hagyhatták el helyüket, ha nem akartak Tokei-ihto golyóinak áldozatul esni, s
társaik sem kockáztathatták meg, hogy odalopóddzanak, és segítségükre
legyenek. Helyzetük nem volt rózsásnak mondható.
A főnök várt. Dél lett. Ellenfelei semmi hajlandóságot sem mutattak arra, hogy
nappal harcba bocsátkozzanak egy mesterlövésszel, aki az egész terep
legkedvezőbb pontját foglalta el. A főnök azonban megvalósította szándékát:
feltartóztatta ellenségeit. Tokei-ihtót nem töltötte el diadaléit, de elégtétel volt
számára, hogy a fehér skalpvadászoknak és áruló indián cinkosaiknak ilyen nehéz
feladat “végezni egy vörös kutyával".
A főnök megfordult, s a délen elterülő végtelen prérit kémlelte, amely szinte
beleolvadt az égbe. Sok nappal azelőtt erre vonult el a Nagy Medve Fiainak
menete; Tokei-ihto még most is látta a sötét csíkot, amely a karaván nyomait
jelezte a fűben. Ezek a nyomok a ködös messzeségből indultak, a Lóitató-pataktól
és a Black Hillstől meg a Sárgakő-folyótól, és egészen a nagy Iszapos Vízig
terjedtek. Arról a mérhetetlenül tágas földről indultak, amely a dakoták harcosaié
volt… Aztán a folyón át az idegenbe vezettek. Tokei-ihto ismerte ezt az új földet.
Még egy éjszaka és még egy nap, aztán megint egy éjszaka, és a serény lovak
meg a döcögő rúdszánok elérhetik a határt, s átvonulhatnak a szabad prérikre és
az oltalmazó erdőbe. A főnöknek eltökélt szándéka volt, hogy mindaddig kitart itt,
és leköti az ellenséget. Aztán ki kell siklania karmaik közül.
Uncsida arról dalolt, hogy Tokei-ihtónak meg kell menekülnie. Nem szabad
meghalnia. A Nagy Medve Fiai várják főnöküket. Szükségük van rá. Uncsida egy kis
zacskó bogyót meg egy kis vízzsákot vitt magával. Ez elég volt neki. Szakadatlanul
dalolta énekét. Az öbölből ismét felhangzott az őr nyöszörgése; Tokei-ihto mindkét
golyója a lábába fúródott. A fa, amely alá rejtőzött, megmozdult. Tokei-ihto látta,
hogy a sebesült ledobja magáról a nedves gallyakat; a fájdalom megfosztotta
józan ítélőképességétől. A dakota célzott, és megadta neki a kegyelemlövést.
Késő délután, mikor a napsugarak már ferdén vetődtek a dombtetőre, a főnök
észrevette, hogy sebesült musztángja megpróbál feltápászkodni. Keservesen
erőlködött, de végül remegve talpra állt, és sántikálva gazdája felé igyekezett, fel
a kúp alakú dombra.
Az ostromlók nem tüzeltek a lóra. Nyilván látták, hogy úgyis alig vonszolja
magát, és úgy okoskodtak, hogy egy jól irányzott lövéssel csak hústartalékhoz
segítik gazdáját.
A mén a teknőhöz ért. Körülszimatolta a kancát, és szemlátomást nem volt
kifogása a jelenléte ellen. Aztán letépdesett magának néhány fűcsomót. Tokei-ihto
kinyitotta az egyik víz-zsákot, és inni adott a lónak. A préri felől, nagyon messziről
néhány golyó süvített, de célt tévesztve a fűbe és a földbe fúródtak. Tokei-ihto
elzárta a víz-zsákot, és viszonozta a tüzet. Az ellenség erre nyomban
visszahúzódott. A főnök gúnyosan elmosolyodott, Arra gondolt, hogyan
viaskodhatnak most magukban ellenségei: a mérleg egyik serpenyőjében a
félelem, a másikban a skalpra kitűzött díj. Közben szüntelenül, feszült figyelemmel
kémlelődött a főnök. Körös-körül már nem észlelt semmiféle mozgolódást. Ezek a
vadászok odalent nem a népükért és annak új életlehetőségeiért harcoltak, mint a
dakota, hanem egy díjért, amelyet mindegyikük irigyelt a másiktól, amelyért a
lehető legkevesebbet akarták kockáztatni. Ehhez járult még, hogy esélyeiket
tulajdonképpen csak a várakozás növelte, mert joggal számíthattak arra, hogy az
álmatlanság előbb vagy utóbb kimeríti a dakotát. Ilyen körülmények között
elképzelhető volt, hogy addig várnak, míg a Nagy Medve Fiai elérik a szabad
földet.
Tokei-ihto ismét lekukkantott az öbölbe, s megállapította, hogy a lőfegyverétől
megfosztott őr eltűnt. Titokban visszavonult.
A nap már szelíd volt, mint egy bölcs öreg, sugarai szétterülve táncoltak a
nedves zöld gyepen, és csillogó aranyszínük lassan vörösre váltott.
A dakota levette fejéről a három sastollat. Füvet tépett, s a haját összetartó
kígyóbőr segítségével fűkoronával övezte fejét. A legnagyobb veszélyt az
jelentette, hogy fejlövést kap, mikor célzásra emelkedik, s ezért amennyire csak
lehetett, el kellett rejtenie haját és homlokát. Mikor lepillantott, látta, hogy az
ellenséges lovasok java része leszállt lováról. Sötét volt már ahhoz, hogy azokat is
szemmel tarthassa, akik a fűben vagy egy-egy bozót mögött rejtőztek. De Tokei-
ihto bízott benne, hogy idejében felfedezi őket, ha megmozdulnak.
A farkasok üvöltözése már elhallgatott. Most már hangtalanul osontak
zsákmányuk után. De alighanem megszimatolták az embereket is, akiktől féltek, s
akiket csak akkor támadtak meg, ha nagyon gyötörte őket az éhség.
Egész éjszaka zengett Uncsida dala a sötétben.
Ismét megvirradt.
Tokei-ihto lankadatlan figyelemmel őrködött. Vadászatra és harcra nevelték, s
már belé idegződött, hogy szüntelenül figyelnie kell a terepet és mindazt, ami
körülötte történik; erőfeszítésébe került volna, hogy ne figyeljen. Azokban az
években, mikor gyermekből férfivá serdült, kiközösített apja kísérőjeként vagy
akár egyedül is, mint vadállat a rengetegben, állandóan kóborolt. Ha puska volt a
kezében, és maga alatt érezhette musztángját, nagy túlerőben levő ellenséggel
szemben is megállta a helyét az erdőben és a prérin. Annál súlyosabban érintette
ménjének siralmas állapota.
Alig várta, hogy véget érjen ez a tétlen nap. A lassan vánszorgó órák folyamán
tekintete újra meg újra dél felé tévedt, s a dakoták vándorútjának nyomait
kémlelte. Valahol a távolban még csörgedezik a Lóitató-patak a homokos és füves
prérin. A Fehér-folyónál pedig dakota fivérei és nővérei gubbasztanak, elnémulva
és kimerültén tűrik a vacsicsunok malmát. Hiszen csak egy maroknyi csoport
vándorolt ki, hogy új életet kezdjen. A főnök apja ősz hajtincséhez nyúlt, amelyet
övébe rejtett. Ezzel a hajtinccsel ki kell jutnia a vacsicsunok gyűrűjéből – akarja,
hogy kijusson. Ha a Medve-csapat elég gyorsan vándorol, most már átléphette a
határt.
A nap ismét nyugat felé tartott pályáján, majd aláhanyatlott, és sötétbe borult a
táj. Az éjszaka mindenre ráborította fátylát: a dombokra és mélyedésekre, a nagy
völgyre és a benne csillogó vízre. Ezekben az első holdtalan órákban Tokei-ihto
minden figyelmét arra összpontosította, hogy a terepet fürkéssze, nehogy
meglephesse az esetleg közeledő ellenség; közelebbi környezetét csak
öntudatlanul észlelte. A fakó mén valami kóbor vadnak látszott az éjszakában.
Észrevette, hogy gazdája nem alszik, s ezért ő sem tudott megpihenni. Le-letépett
egy pofára való füvet, és rágcsálta erős fogaival. Néhány lépést tett, aztán ismét
megállt a megbéklyózott kanca mellett.
A teknő északi peremén még ott feküdt Red Fox holtteste.
Tokei-ihtót gyermekkorában arra tanították, hogy a megölt ellenség szelleme a
síron túl is gyűlöl. Éjszaka az asszonyoknak tűzfény mellett körül kellett táncolniuk
a zsákmányul ejtett skalpokat, hogy elűzzék és lecsillapítsák az ellenséges
szellemeket. A kis Harka is látott ilyen táncot, mikor a Medve-csapat hazahozta
sátraiba a pánik skalpjait. A fehér emberek kinevették ezt a szokást, vagy
felháborodtak rajta. Top fia tapasztalatból tudta ezt. Sok embert ölt meg, és sok
halottat látott; olyan közönyösen nézte a halott ellenséget, mint egy kidöntött fát,
amely fejszéjének esett áldozatul. Mindig hazavitte magával az ellenséges
skalpokat, de jóllehet sohasem űzte el varázsigékkel megölt ellenségeinek
szellemét, egyik sem zavarta a nyugalmát. Red Foxszal azonban valahogy
másképp állt a dolog. Tokei-ihto és Red Fox már régóta halálosan gyűlölték
egymást, s Tokei-ihto szemében – már akkor is, mikor Harkának vagy Kétszarvú
Kőnek hívták – Red Fox lett a vacsicsunok gonosz hatalmának megtestesítője, aki
becsapta, gyilkolta és elűzte a dakotákat. Az indián úgy érezte, mintha még most
is leselkedne rá Red Fox ellenséges indulata; az ő gyűlölete szállt le köd
formájában a füvekre, ez lebegett a sötétségben, ez vakkantott a völgyből, ha
felüvöltött egy sakál. A vacsicsunok hatalma még mindig elválasztotta Tokei-ihtót
a Medve-csapattól.
Az öböl mélyéről lövés dördült. A dakota erős ütést érzett a fején, szikrákat
hányt a szeme, aztán minden elsötétült körülötte. Akaraterejének teljes
latbavetésével mélyebbre csúszott, be a teknőbe. Kezével kitapogatott egy puskát,
s elsütötte, de nem tudta megállapítani, hova lőtt. A lentieknek nem szabad
megtudniuk, hogy egy pillanatra harcképtelen volt. Máskülönben elveszett, és az
ellenség megkaparintja skalpját.
A dakota lövését nyomban viszonozták, de ez a második golyó mát nem talált. A
sebesült a háncskötések után nyúlt; kezének gépies mozdulatával rátalált arra a
helyre, ahova a háncskötéseket tette, s most megpróbálta bekötözni fejsebét.
Keze mindjárt nedves lett a vértől, de sikerült jó erősen a feje köré csavarnia a
háncsot. Aztán lehanyatlott a karja, s Tokei-ihto mozdulatlanul fekve maradt.
Odalentről már nem tüzeltek. Talán már felfelé kúsznak a dombra? Tokei-ihto
tisztában volt vele, hogy hibát követett el. Nyilván kidugta kissé a fejét, s a
holdfényben meglátta az egyik vadász. A lövés dörejéből még meg tudta
állapítani, hol rejtőzik ez a vadász: az öböl legfelső fűzfája mögött. Ezt már
tulajdonkeppen előzőleg is gyanította, de gondolatai egy pillanatra elkalandoztak.
Újabb lövés dördült az öbölből. Tudatos megfontolás nélkül, inkább csak
ösztönösen nyúlt a főnök ismét a puska után. Ez a mozdulat már nem esett
annyira nehezére, és szeme előtt világos fény csillant fel, habár a tárgyak még
imbolyogtak ebben a fényben. Tokei-ihto kitapogatta a puska agyát és a ravaszt,
és sikerült elsütnie fegyverét. A csattanás közvetlenül a füle mellett és a lőfegyver
rúgása végképp kiragadta kábulatából, s most ismét felismerte maga körül a
vidéket. Ráeszmélt, hogy teljesen elhibázott lövést adott le, mert az öbölből
hangos nevetés harsant fel. A fő nők összeszedte magát. Harmadszor is elsütötte
puskáját, Red Fox holtteste mellett. Odalent elnémult a nevetés.
Valami érdes, nedves érintést érzett a hátán. A fakó mén megnyalta gazdáját.
– Jól van. Eredj – szólt Tokei-ihto halkan és nyájasan hűséges bajtársához. A ló
mintha megértette volna. Megkerülve a kancát, kilépett a teknőből.
A főnök szorosabban csavarta körül a fején a háncskötést. A lövés csak
horzsolta, s a legnagyobb veszélyen, a belső kábulaton túljutott.
A préri felől felcsendült Uncsida éneke.

Fiam, légy éber!

Dakota vagy.
Szemed nem fárad el,
kezed nem reszket,
törj át ellenségeink gyűrűjén –
 és jer vissza
testvéreidhez.
Várunk rád.

Valahol messze északon mintha egy parázsló pontot látott volna Tokei-ihto.
Nagyon messze fénylett, alig észrevehetően. Tokei-ihto tűnődött, vajon mi lehet
az. Talán tűz? Talán jeladás, amely értésére adja, hogy a dakoták menete átlépte
az életmentő határt, és elérte az Erdős-hegységet? Ha így van, gyorsan tették meg
az utat a dakota férfiak és nők. Csetanszapa, Napeső fia nagyon erőltethette a
menetet. Jól tette.
Most már ő, Tokei-ihto is megpróbálhat kitörni az ellenség gyűrűjéből. Ki kell
szabadulnia a karmaik közül.
Ám körös-körül mozgolódás támadt a sötétben. Tokei-ihto a földre tapasztotta a
fülét. Semmit sem hallott. De fürkésző szeme gazdátlan lovak árnyait fedezte fel,
amelyek csoportosan távolodtak az ostromlók körétől. A lassú és fegyelmezett
mozgás arra vallott, hogy elvezetik a lovakat. Vajon hova? Ezt nem volt olyan
könnyű megállapítani. Csakhamar eltűntek a sötétségben. Lovasaik széles körben
lapulva rejtőztek a fűben, s úgy látszott, lassanként szorosabbra vonják a gyűrűt.
A lovakat mind elvezették; a lovasoknak nyilván olyan tervük volt, amelyet
gyalogosan szándékoztak végrehajtani. Egyelőre még minden távol zajlott le, s
nehéz volt képet alkotni arról, mi történik voltaképpen. Emberek kúsztak
nesztelenül; de inkább úgy hatott az egész, mintha csak a fű és a föld mozogna.
Aztán közelebb ért a mozgás, és világosabban kivehető lett. Egy árnyék osont a
teknő felé – vagy csak egy fűszál ringott? Mélyen alant, az öbölben egy fűzfaág
hajladozott, pedig nem volt szél. A sárga kanca felemelte fejét, és nyugtalanul
szimatolt.
Jöttek. Most már nem lehetett semmi kétség. Kúszva közeledtek körös-körül,
alighogy leszállt az éj. Settenkedő árnyak mozgolódtak mindenfelé: az öbölben, a
dombháton meg odalent a prérin. Az idelopakodó vadászok közül némelyik
bizonyára itt hagyja a fogát, de a többiek, akik részt vesznek a hajtóvadászatban,
feljuthatnak… és lenyúzhatják a dakota skalpját. Legalábbis ezt remélik.
Tokei-ihto levette a béklyót a sárga kancáról, és megragadta íját. A lehetséges
céltávolság a sötétben oly csekély volt, hogy az íj is megfelelt. Tokei-ihto húsz
nyilat tudott kilőni percenként.
A főnök feszülten hallgatódzott és kémlelődött. Még egyetlen lövés sem dördült
el. Az ellenség nem akarta elárulni jelenlétét addig, míg egész szorosra nem vonta
a gyűrűt Tokei-ihto körül. Csak árnyak surrantak a fűben, de Tokei-ihto felismerte
őket.
Éles sípszó hangzott fel az öbölből. Nyilván ez volt a jeladás, amely véget vetett
minden további késlekedésnek. Alakok emelkedtek fel a földről. Előreugrottak,
aztán ismét meglapultak. Pisztolylövések dörrentek. Súlyos, dobogó
lovaglócsizmák és könnyű indián mokasszinok ugráltak felfelé a lejtő puha talaján,
közeledtek a préri felől és a hosszan elnyúló dombháton. Idegenszerű
csatakiáltások harsantak fel. Veszedelmesen megelevenedett az éjszaka.
Tokei-ihto néhány nyilat lőtt ki a dombháton közeledő ellenség felé. Tisztában
volt vele, hogy nem tudja valamennyiüket távol tartani, s erre a felismerésre
alapozta taktikáját. Durrogtak már az első revolverek. Előre látható volt, hogy a
dakota nemsokára a revolverek lőtávolságán belül lesz. Tokei-ihto tovább
nyilazott, de csak szórványosan lőtte ki a nyílvesszőket, s ez inkább csak arra volt
alkalmas, hogy bátorítsa az ellenséget, nem pedig arra, hogy elriassza.
A sárga kancát súrolta egy ellenséges golyó. Rémülten felugrott, s leszáguldott
a domboldalon, kelet felé. A száguldó ló egy pillanatra szemlátomást megzavarta a
támadókat. Talán attól féltek, hogy a dakota próbál menekülni. Nem csüng valahol
a vágtató lovon? Tokei-ihto látta, amint alakok emelkednek fel, hogy elfogják a
lovat, hogy lasszót vessenek ki rá, mások meg tüzeltek. Kiáltozás támadt. A dakota
mindjárt felismerte, hogy ez némileg könnyít helyzetén. Ismét célba vette a
dombháton közeledő támadókat. Az élen haladók közül az egyiket eltalálta Tokei-
ihto nyila. De köröskörül rohamosan nőttek a fenyegető árnyak, s már ti is érték a
dombkúpot.
Itt voltak.
A főnök az utolsó pillanatban a fatörzs mögé bújt. Mivel nem lőtt többé,
ellenfelei feltételezhették, hogy golyó érte. De látni nem láthatta egyik támadó
sem, míg át nem lépett az agyagtető peremén, A főnök sokáig elnyúlva feküdt,
félig a fatörzs alatt, amely fedezte a hátát. Az ordítozásból megállapíthatta, hogy
az ellenségtől már alig néhány méter választja el; egyre nagyobb számban
özönlöttek mindenfelől. Látta, hogy fakó ménje eltűnt. A jelek szerint
háborítatlanul elügetett.
A teknő szélén felbukkantak az első árnyak. Széles karimájú kalapok és hosszú
copfok, széles körszakállak és keskeny, szakálltalan arcok. Rekedt kiáltások törtek
elő kilátott szájakból; puskaagyak sújtottak le vaktában, és vágódtak tompán a
földhöz; szakadatlanul ropogtak a puskák, durrogtak a revolverek. Tokei-ihto
célzott. Revolverének tárja forogni kezdett, s a rövid csövek durrogva ontották a
halált. Tehetetlenül tántorogva zuhantak a teknőbe az eltalált támadók.
A főnök abbahagyta a lövöldözést, s elkúszott a fatörzstől az elesettek közé. Úgy
helyezkedett el, hogy az egyik halott indián szinte eltakarta. Fűkoronáját letépte a
fejéről, világos csontíját is eltolta magától, nehogy egykönnyen felismerhető
legyen a személye.
De már újabb skalpvadászok tolongtak mindenfelől. Újabb élő árnyak jelentek
meg a teknő peremén, egyetlen sötét, tagolatlan tömeggé olvadva.
Mialatt az újonnan érkezők még ordítoztak, az elöl állók elnémultak. Négyen-
öten lehajoltak, s kutattak a halottak közt. Mások szitkozódva vették magukhoz a
gazdátlanná vált fegyvereket. Az elöl levő támadók, akik a holttestek közt
kutattak, vagy zsákmányt kerestek, rúgásokkal vagy könyökükkel taszították
vissza a mögöttük tolongókat.
A távolból lódobogás hallatszott: a menekülő kancát üldözték. A fakó mén
nyomtalanul eltűnt.
– Mondja meg, aki elrejtettél – harsant fel egy dühös hang a sötétben. – Szóljon
az a csirkefogó, aki ellopta a skalpot!
– Nyugalom! – parancsolta egy másik hang. – Mindenki vissza! Ki a teknőből! Mit
topogtok itt, mint a barmok! Két ember jöjjön ide, aki velem együtt átkutatja a
holttesteket!
Tokei-ihto szempillája alól lopva a beszélőre pillantott. Csak egy árnyat látott,
magas termetű férfit, akinek keskeny feje és kecskeszakálla volt. Még nem ért oda
a főnökhöz, de Tokei-ihto már gondoskodott róla, hogy a madárfejű késnyélre ne
lehessen mindjárt rábukkanni. Nagy Károly még emlékezhetett erre a fegyverre,
mert látta a főnöknél, mikor Red Foxszal tárgyalt. Tokei-ihtót is ismerte még abból
az időből, mikor a főnök mint fiatal legény hírszerzőként szolgált a fehéreknél.
Mivel most módszeresen át akarták kutatni a holttesteket, a dakota
számíthatott rá, hogy a dráma gyors végkifejlés felé közeledik. De nem vesztette
el nyugalmát, s elhatározta, hogy azt fogja tenni, ami a pillanatnyi helyzetben a
legtöbb kilátással kecsegtet.
Ketten lehajoltak, s a főnök felismerte az ifjú Philipet, aki épp most találta meg a
főnök íját, s a magasba emelte, hogy mindenki lássa. Szomszédjának hirtelen
kitűnő ötlete támadt.
– Keressünk hozzá még egy fekete skalpot, mindegy, melyiket! Senkinek sem
fog eszébe jutni kételkedni!
Ez a leleményes fickó Louis volt, a kanadai. Mindjárt végre is akarta hajtani
tervét. Tokei-ihto érezte, hogy megmarkolja az üstökét. De az emberséges Louis a
biztonság kedvéért előbb még megkérdezte:
– Véged van már, rézbőrű testvérem?
– Nem – felelte a főnök, mintha a fehérek szolgálatában álló indián felderítők
egyike volna, aki a támadás során megsebesült. – Az én Louis testvérem jobban
tenné, ha tüstént elengedné a hajamat, különben döfök. Tokei-ihto nincs már itt.
Megszökött!
– Sacré nom!… – Nagy Károly, aki szintén hallotta a felvilágosítást, a
kecskeszakállát tépdeste. – Sacré nom! Tálán csakugyan volt még benne élet… El
tudom képzelni róla, hogy lekúszott az öbölbe a cserjék közé, vagy ott gubbaszt a
füzesben… és ha meglát minket itt fenn állni, még lőni talál… ó, a gazfickó!
Puskalövés dördült el az öböl lejtője felől. Nagy Károly összerogyott. Halálos
találat érte.
A lövés után, amelyet egész közelről adtak le, egy pillanatig csend volt. A
skalpvadászok szinte kővé dermedtek. De a rövid csend után fülsiketítő lárma tört
ki. A vadászok azt hitték, hogy a megszökött Tokei-ihto tüzelt rájuk. Hanyatt-
homlok rohantak le a lejtőn, hogy elcsípjék a lövészt. Kiáltozásukból kivehető volt,
hogy megpillantottak egy menekülő indiánt, s most üldözőbe veszik. Mint egy
megvadult bölénycsorda, viharzott le a lejtőn a vadászok hada. Káromkodásuk és
ordítozásuk túlharsogta a víz halk zúgását. Olykor egyik-másik lehajolt, alighanem
az elesettek fegyvereit szedték fel útközben. Mások belebotlottak társaikba, és
orra buktak, vagy átugrottak testükön. Recsegtek-ropogtak az ágak, cuppogtak és
csattogtak a lovaglócsizmák az öböl tócsáiban. Fent a dombkúpon már szétoszlott
a tömeg. Az utolsók jobbra-balra lerohantak a lejtőkön a prérire, hogy
akadálytalanul továbbjuthassanak. Minél tovább húzódott a vadászat, annál
nagyobb szerepe volt annak, kinek van gyorsabb lába. A skalpvadászok üldözés
közben szétszóródtak, végül valamennyien belevesztek a sötétségbe és a
folyóvölgy talaj menti ködébe.
A dakota fent maradt, s az elnéptelenedett és elcsendesedett magaslatról
éberen fülelt. Talán okosabb lett volna, ha üldözőinek tömegével együtt ő is
leszalad a völgybe, s ott eltűnik szemük elől. De lába most erőtlen volt, ernyedt,
mint a fellógatott bölénybőr, s a dombkúp körvonalai elmosódtak szeme elől.
Kötése félig lecsúszott, s fejéből szivárgott a vér. Így hát itt maradt, hogy
megigazítsa háncskötését. Vajon egyedül van-e? Mindenki lerohant a völgybe?
Mindenki?
Mindenki, egy kivételével. A főnök egyszerre csak felfedezett egy árnyat –
közvetlenül mellette állt a sötétben. A főnök nem tudta volna megmondani, vajon
a földből nőtt-e ki ez az árnyék, avagy nesztelenül odaosont hozzá valamerről. A
váratlan felfedezés ismét felajzotta érzékszerveit; figyelmesen és ellenséges
csodálkozással vette szemügyre az árnyat. Karcsú, magas alak állt előtte. Fiatal
férfi volt, feje födetlen, felsőteste meztelen; kezében puskát tartort. Félig kibomlott
haja hosszan omlott alá a hátára.
Úgy látszott, ügyet sem vet Tokei-ihtóra, hanem fürkésző tekintettel társai után
bámult. A völgybe siető tömeg lábdobogása már csaknem teljesen elhalt, és
beleolvadt a folyó egyenletes zúgásába. A főnök látta, hogy a fiatal harcos most
feléje fordul, és mereven nézi. Tokei-ihto szótlanul viszonozta pillantását, s várta,
mit fog tenni a másik.
Az ifjú harcos megszólalt.
– Egyik ostobább, mint a másik – mondta halkan, kellemesen csengő hangon. –
Egyedül én ismertelek fel, s most meg akarok verekedni veled, hogy a köntösömre
varrhassam a skalpodat. Te Tokei-ihto vagy. A késed elárult.
– Úgy van – válaszolta a főnök éppolyan nyugodtan. – Próbáld meg, támadj. De
ha legyőzlek, el kell venned feleségül egy lányt a sátrainkból. Férfiakra van
szükségünk.
– Ó! – felelte elképedve a harcos. – Az én nevem Szudegacsa, a ponkák
törzséből való vagyok, nem kellenek nekem a ti asszonyaitok. A skalpod kell
nekem, főnök!
– Vedd el magadnak, ha tudod, Szudegacsa. A fejemen van, és elég erősen
odanőtt. Fel kell metszened a fejbőrömet, és le kell nyúznod.
– Tudom! – kiáltott fel indulatosan a fiatal indián. – Meg is teszem! Miért
gúnyolódsz velem? Azt hiszed, eltompult a tomahawkom éle?
– Nem, ezt nem hiszem. A csatabárdod éles és az észjárásod okos. Most
megszerzed magadnak Tokei-ihto skalpját. Tokei-ihto megsebesült, és lehetséges,
hogy nem tudja teljesen kiaknázni az erejét. Meg kell próbálnod. Ha lenyúzod a
skalpomat, kétszáz dollár üti a markodat, és Washingtonba utazhatsz. Te kapod a
díjat, senki más, mert a többiek, fehér és rézbőrű testvéreid mind szétszaladtak.
Bátorságod jutalma nem marad el, Szudegacsa; jól megfizetnek, ponka, akárcsak
annak idején azt az árulót, aki megölte Pontiacot.
Az ifjú harcos megvetően füttyentett.
– Nem fogok én Washingtonba utazni, Tokei-ihto, Mattotaupa fia, és nem kell
nekem az ő kétszáz dollárjuk. Nem vagyok én fehér ember, akinek adósságai
vannak a prémtársaságnál, és skalpokkal akar fizetni csapdáiért. Nem is tartozom
azok közé a rézbőrűek közé, akik varázsvizet isznak, és ezért pénzre van
szükségük. Én azért akarom megskalpolni Tokei-ihtót, hogy minden tábortűznél
dicsőítsék a nevemet. Apáid megölték az én apáimat. Mint a farkasok az erdő
vadjait, úgy üldöztetek bennünket ti, dakoták, amíg volt hozzá hatalmatok. Egy
dakota rabolta el a nővéremet, Mongszongszahot is. Csetanszapának hívják, és a
te harcosaid közé tartozik.
– A ponkák harcosai behatoltak vadászmezőinkre, ezt nagyon jól tudod,
Szudegacsa!
– Igen, tudom. A bölénycsordák elhagyták prérijeinket, sok nyár és tél múlt el
azóta, hogy utoljára mutatkoztak. Asszonyaink és gyermekeink éheztek.
Kénytelenek voltunk a ti vadászmezőiteken felkutatni a bölényeket.
– Mert a fehér harcosok ismétlőfegyvereikkel annyi bölényt lőttek le, hogy az a
kevés, ami maradt, sem nekünk, sem nektek nem elegendő.
A ponka egy pillanatig hallgatott.
– A fehér emberekkel akarod mentegetni magad, Tokei-ihto? – kérdezte aztán. –
Nem mersz meg verekedni velem?
Tokei-ihto a ponkához lépett. A sebesült főnöknek nem volt már ereje ahhoz,
hogy leszaladjon az öbölbe, és meneküljön. De most a ponka elé lépett. Fél fejjel
magasabb volt ellenfelénél. Mikor a ponka kiejtette az utolsó szót, a főnök ökle
villámgyorsan lecsapott rá. A ponka a földre bukott. Tokei-ihto rátérdelt és
megkötözte. Nem ölte meg.
Lent a völgyben közben teljesen elhallgatott a puskaropogás. Távoli lódobogás
hatolt fel a dombtetőre, egybevegyülve a folyó zúgásával. Tokei-ihtót nem hagyta
cserben éles hallása: egy nagy lovascsapat nyargalt lefelé a folyóparton. A
skalpvadászok a lovaikhoz futottak, amelyeket este a völgyben rejtettek el;
nyeregbe pattantak és elvágtattak. Vajon mit kerestek lefelé a folyón? Még mindig
azt az ismeretlent, aki a válságos pillanatban tüzelt, és elterelte az üldözők
figyelmét az igazi Tokei-ihtóról?
A főnök kereste a puskáit, revolvereit és az íját. Nyomuk sem volt már. A
vadászok magukkal vitték a fegyvereket.
Most már nem volt tehát sem lova, sem lőfegyvere. Csak a kése maradt meg.
A völgyből felszállt a víz nedves illata. A sebesült szomjas volt, inni szeretett
volna. De víz-zsákjaiból utolsó cseppig kifolyt a víz. Otthagyta a bölényfürdőt, s
lefelé kúszott, olyan óvatosan, mintha ellenség volna a közelben, aki figyeli. A víz
szaga egyre ellenállhatatlanabbul vonzotta, s a szomjúság gyorsabb mozgásra
ösztökélte. Mikor először érzett nedvességet, mohón kinyitotta száját, s hosszú
kortyokban itta az iszapos vizet. Fejébe bele-belehasított a fájdalom, s újra szédült.
Sebe jobban megviselte, mint első pillanatban hitte. A füzesbe kúszott, s fekve
maradt egy tócsa mellett.
Rejtekhelyéről fellátott egészen a domb tetejéig. Odalent a völgyben
szüntelenül zúgott a folyó.
A dakota érezte a vizet és a nedves földet; hűs szél fújdogált fölötte. Újra ivott.
Aztán feladta a harcot a fáradtság hatalma ellen.
Mikor ismét felocsúdott, mintha felcsillanó fényt látott volna. Megállapította,
hogy feljött a hold, s a szokás hatalma arra késztette, hogy mindjárt tájékozódni
próbáljon, hol is fekszik. Árnyékban volt, a cserjés és a partra mosott fák közt; nem
is volt rossz ez a rejtekhely, amit néhány órája választott. Lassanként tudatára
ébredt, hogy mégiscsak vissza kell másznia a magaslatra. Hiszen ott fekszik a
fogoly a dombtetőn!
Kivonszolta magát a füzesből, s kúszva megindult fel a dombtetőre, azon a
domboldalon, ahol nemrégiben még az asszonyok és gyermekek táboroztak.
Lassan felért a magaslatra, ahhoz a bölényfürdőhöz, ahol két napon és három
éjszakán át tartózkodott. A megkötözött ponka még ugyanazon a helyen feküdt.
Tokei-ihto fürkészve meredt a távolba. Körös-körül csendes és kihalt volt a tájt
Nemsokára eljönnek lakmározni a keselyűk és farkasok, s akkor egyetlen nyom
sem fogja többé hirdetni, mi történt itt. Tokei-ihto megpillantotta maga mellett a
teknőben Red Fox szétzúzott agyú puskáját, s magához vette. Odahaza a sátorban
majd kicserélheti a puska agyát.
Tovább kémlelődött. Messze, a folyóparton meglátta fakó ménjét és a sárga
kancát: békésen legelésztek egymás mellett. De Tokei-ihto még valami másra várt
– még valaki másra. Vajon az a lövész, aki az öbölből lepuffantotta Nagy Károlyt,
áldozatul esett-e a skalpvadászoknak, vagy megmenekült? Ha még él, minden
bizonnyal jelentkezni fog. Tokei-ihto tudta, ki volt ez a lövész: vértestvére, Hegyi
Mennykő, a szikszikau. Hegyi Mennykő, akinek az volt a feladata, hogy figyelje a
harcban Tokei-ihtót, és hírt vigyen róla a Medve-csapatnak.
Az égbolt lassan kivilágosodott. Egy indián alakja bukkant fel a dombháton a
fűből. Minden óvatosságot mellőzve a dombkúp felé tartott. Magas termetű volt és
egyenes, mint a lándzsa.
Tokei-ihto is felállt, s a vértestvérek üdvözölték egymást. Ekkor Uncsida is
előlépett, és csatlakozott hozzájuk.
– Az ellenségeink téged véltek Tokei-ihtónak – szólt a dakota Hegyi Mennykőhöz.
– Tudják, hogy még életben vagy?
– Nem tudják. Azt hiszik, hogy halálos sebet kaptam. Az Iszapos Vízbe ugrottam.
Titokban hagytam el újra a folyót, és egy darabig még leskelődtem, hogy
kikémleljem, mit csinálnak a skalpvadászok. Magukkal vitték a csontíjadat meg
egy rézbőrű felderítő skalpját is, akit én lőttem le, mikor üldöztek. Ezt a skalpot
most az íjaddal együtt el fogják adni, azt fogják hazudni, hogy a te skalpod.
Elégedetten vágtattak el.
– Ide nézz! – mutatott Tokei-ihto a fogoly ponkára. – Ez most az egyetlen
ellenségünk, aki tudja, hogy Tokei-ihto még él. Nem engedhetjük meg neki, hogy
eláruljon. A vacsicsunoknak azt kell hinniük, hogy Tokei-ihto halott.
– Tehát elnémítod a foglyot?
– Választhat: vagy meghal, vagy a mi sátrainkban él.
A dakota foglya szeme közé nézett. A fiatal indián arcán látszott, hogy viaskodik
benne a dac és gyűlölet a józan megfontolással.
– A ponkák sátraiból jössz, avagy a milahanszkák szolgálatában álltái? –
kérdezte tőle Tokei-ihto.
– A ponkáknak nincsenek már sátraik – felelte keserűen a fiatal indián. – A
betegség szelleme, amit a fehér emberek hoztak ránk, az éhség és a dakoták
nyilai meg golyói megölték harcosainkat. Aki még megmaradt, a rezervátumba
vonult. Én maradtam egyedül a prérin, és egy fehér emberrel együtt hódprémre
vadásztam.
– Nővéred, Mongszongszah köztünk él. Nem akarsz te is a Medve-csapat
sátraiba jönni, és velünk együtt foltos bölényeket tenyészteni és gabonát
termeszteni?
– Kukoricát?
– Igen, olyasfélét.
– A rezervátumban?
– Nem, szabadon élünk saját földünkön. Itt termékeny a föld. – Tokei-ihto
tűnődve nézte a nedvdús, zöld réteket és a dombok vöröslő földjét. – Nem kell
többé éheznünk, és nem kell többé öldösnünk egymást.
– Ez jó dolog, ezt akarom.
– A ponkák a sziúk nagy törzséhez tartoznak ugyanúgy, mint a dakoták. Mindig
testvérek voltunk, de most már tudjuk is, hogy azok vagyunk. Hau. Fiatal
testvérem előreszaladhat az Erdőshegységbe, s hírül viheti, hogy Tokei-ihto és
Hegyi Mennykő Uncsidával együtt hamarosan megérkezik sátrainkba.
Szudegacsát megszabadították kötelékeitől, s az ifjú indián útra kelt. Sebesen
futott le a völgybe, s a két főnök még látta a dombról, mint úszik át a folyón, s ér
partot az északi prérin.
Tokei-ihto követte tekintetével. Túl a völgyön, amely fölött hajnali köd
örvénylett, s a távoli, hullámos prérin is túl egy hegytömb bontakozott ki a
látóhatáron. Sötétlő hegytömb volt, erdők borították. Oda vándoroltak sátraikkal a
dakoták, hallgatva főnökük tanácsára. Ott állnak most a Medve-csapat tipijei,
valahol a mezők és erdők között, egy tiszta vizű patak partján. Már felütötték a
bőrsátrakat, lobognak a tüzek, sütnek-főznek, és nemsokára hozzálátnak a reggeli
étkezéshez. A lovak már legelnek, a kutyák éhesen kullogva várják a koncot.
Tokei-ihto arcán felragyogott a küszöbönálló hazatérés öröme. Ellenség már
nem állt útjában, hogy elválassza az övéitől. A vacsicsunok közül senkit sem
érdekelt többé az indiánoknak ez a maroknyi csoportja, amelynek léte és sorsa ott
a Missourin túl az ismeretlenség homályába veszett. Rejtve a világ szeme elől, új
életet kezdhettek a Nagy Medve Fiai.
Bátran és bizakodva csendült fel az ének Uncsida ajkán, aki a két főnökkel
együtt elindult haza, a dakoták sátrai felé.
 A GYAKRABBAN ELŐFORDULÓ IDEGEN NEVEK
ÉS SZAVAK KIEJTÉSE, MAGYARÁZATA
abszaróka – indián törzs
Adams, Adam – éjdemz, éjdem
assziniboin – indián törzs

Bad Lands – bed lendz, más néven: Rossz Föld

Black Hills – blek hilz, más néven: Fekete-dombok vagy Cse Szapa

Charly – csárli
Chef de Loup – séf dö lu, más néven: Farkasfőnök vagy Tobias vagy Szunktokecsa
Clarke, Fred – klárk fred, más néven: Freddy vagy Red Fox vagy Vörös Róka
Crazy Horse – kréjzi hórsz, más néven: Tasunka-vitko
Custer – kaszter

Csaszke – más néven: Kacsázó

Csetanszapa – más néven: Fekete Sólyom

dakota – indián törzs

delavár – indián törzs

Eddy – más néven: Tatokano vagy Antilop vagy Jávorszarvas

Elsworthy – elzvörszi

Finley, Douglas – finli daglesz

Fort Randall – fórt rendel
Fort Robinson – fórt robinzon

Göndörhajú Csapa – más néven: Ravasz Hód

Grands Lacs – gran lák
grizzly – szürkemedve

Hapedah – más néven: Hajápoló

Harka – Tokei-ihto gyermekkori neve
Harry – más néven: Tokei-ihto
Hosszú Kés – fehér ember, fehér katona

Ihaszapa – más néven: Fekete Szikla

Jackman – dzsekmen
Jean – zsan
Johnny – dzsoni

Little Bighorn – litl bighorn

Louis – lui

manager – menidzser
Mattotaupa – más néven: Top
milahanszka – fehér katona
Miles – májlz
Missouri – miszúri, más néven: Iszapos Víz vagy Mini-Szosze
Mongszongszah – más néven: Lehajló Fűz
Morris – morisz, más néven: Gyorsröptű Vándormadár
Myer – májer

Nagy Atya – államelnök, más néven: Fehér Atya

Nagy Vizek – óceán

páni – indián törzs

pemikán – szárított bölényhús
Philip – filip
Platte – plet
ponka – a dakoták egyik törzse
Pontiac – pontiak; híres indián főnök (1720-1769)

Red Cloud – red klaud

Roach, Anthony – rócs entoni

scout – szkaut; vezető, kalauz, nyomkereső

séheptin – indián törzs
Sitting Bull – sziting bul, más néven: Tatanka-jotanka
Smith, Cate, Samuel – szmisz kéjt széjmjuel
Souris – szuri
szikszikau – indián törzs; más néven: feketelábú
sziú-dakota – a dakoták egyik törzse

Theo – teo
Thomas – tomász
tipi – indián sátor
titon-oglala dakota – a dakoták egyik törzse
Tobias – tóbiesz, más néven: Chef de Loup vagy Farkasfőnök vagy Szunktokecsa
Tokei-ihto – más nevei: Harry, Harka, Biztoskezű Bölényvadász, Éjszaka Szeme,
Farkasölő, Hegyi Szirt, Kétszarvú Kő, Medveölő
tomahawk – tomahók
Tonge – tong
totem – törzsjel

vacsicsun – az indiánok nevezik így a fehérek törzsét

Washington – vasington
Wood Mountains – vud mauntinz, más néven: Erdős-hegység

Yellowstone – jelósztoun, más néven: Sárgakő-folyó

yucca – jukka; pálmaliliom